PATRICK O'BRIAN
Kapitány és katona

(Tartalom)

 

Mariae lembi nostri
Duci et magistrae
Do dedico

 

 

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Lehetetlen túlozni, nehéz a témához méltó színeket találni, ha a tizennyolcadik század végének és a tizenkilencedik század elejének brit királyi flottájáról írunk, mert a hihetetlen valósághoz képest gyakran szürke a képzelet. Még egy kivételesen színes és gazdag fantázia sem képes megteremteni a törékeny termetű Nelson sorhajókapitányt, amint a viharvert, hetvennégy ágyús Captain-ről beugrik a nyolcvanágyús San Nicolas taterkélyének ablakán, elfoglalja a hajót, keresztülrohan a fedélzeten, és onnan száll föl a százhúsz ágyús, irdatlan Sanjosef-re; „így tehát, bármily hihetetlennek tűnjék, ennek az első osztályú spanyol hajónak a fedélzetén vettem át a legyőzött spanyolok kardjait, majd átnyújtottam William Fearneynek, egyik matrózomnak, aki a legnagyobb hidegvérrel csapta őket a hóna alá.”
Beatson, James és a Tengerészeti Krónika lapjain, az Admiralitás okmányaiban, az Országos Levéltárban, Marshall és Ο'Byrne önéletrajzában számtalan hasonló – meglehet, egy kicsivel kevésbé látványos (Nelson csak egy volt), de bizonyosan nem kévésé izgalmas – eseménnyel találkozunk, olyan epizódokkal, amilyeneket kevesen tudnának kiagyalni, és talán senki sem tudna feltétlen meggyőződéssel leírni. Ezért merítettem könyvem csatajeleneteit közvetlen forrásokból. A vitézül megharcolt, szárazon leírt akciók kincsestárából kiválasztottam azokat, amelyeket különösen csodálok; tehát amikor ütközetekről szólok, hajónaplókra, hivatalos levelekre, kortársak beszámolóira vagy a résztvevők emlékirataira támaszkodom. Másrészt úgy gondoltam, hogy nem szükséges szolgaian követnem az időrendet; a tengerészeti történésznek fel fog tűnni például, hogy Sir James Saumarez akcióját a Gibraltári-szorosban elhalasztottam a szüretig, vagy hogy Sophie-mnak legalább egy csatáját egy másik – bár azonos erejű – szlúp vívta meg. Valóban sokat megengedtem magamnak: garázdálkodtam a dokumentumokban, versekben, levelekben; szóval j'aipris mon bien la oüje l'ai trouvé(1), és a nagy vonalakban betartott történelmi hitelesség keretein belül megváltoztattam neveket, helyeket és kisebb eseményeket, hogy jobban illeszkedjenek a mesémhez.
Különben is az a véleményem, hogy annak a kornak a remek embereit, a Cochrane-okat, Byronokat, Falconereket, Seymourokat, Boscaweneket, akik bizonyos mértékben mintául szolgáltak alakjaimhoz, minden kitalációnál jobban dicsérik saját fényes tetteik, mert drága kincs a szavahihetőség, és a nagyok szava máig visszhangzik.
Itt szeretném megköszönni az Országos Levéltár és a greenwichi Országos Tengerészeti Múzeum türelmes, tudós munkatársainak, valamint a Victory parancsnokának tanácsait és útmutatását; senki sem lehetett volna kedvesebb és készségesebb.

P. O’. B.

 

 

ELSŐ FEJEZET

Locatelli C-dúr vonósnégyesének diadalmas első tételétől zengett a magas, oszlopos, elegáns nyolcszög, a kormányzó Port Mahon-i palotájának zeneterme. Az olasz muzsikusok – akiket valósággal a falhoz lapítottak a kerek, aranyozott székecskék sorai – hangszereiből szenvedélyes odaadással szárnyalt föl az utolsó előtti crescendo, amely a lélekrázó fermatán át a felszabadító, mélyen zengő záróakkordhoz vezet. És az aranyozott székecskéken ülő hallgatóságnak legalább némely tagja hasonló szenvedéllyel adta át magát a szárnyalásnak, főleg az a kettő a harmadik sor bal oldalán, akik történetesen egymás mellé kerültek. Kettejük közül a bal oldali húsz-harminc év közötti férfi volt, akkora darab ember, hogy csak itt-ott villant ki alóla keskeny csíkban a szék aranyozott fája. Legjobb egyenruháját viselte, a haditengerészet hadnagyának fehér hajtókájú, kék kabátját, fehér mellényét, térdnadrágját, harisnyáját, gomblyukában a nílusi ezüstmedált; aranygombos, széles, fehér kézelője fel-alá mozgott a zene ütemére, miközben sötétbarnára cserzett, ám eredetileg nyilvánvalóan rózsás-fehér arcából kiragyogó kék szemével mereven nézte az első hegedűs vonóját. Jött a magas hang, a fermata, a feloldás; és a feloldással egy ütemben az ököl keményen lesújtott a tengerész térdére. Hátradőlt a székén, végképp kioltva az aranyozott ragyogást, boldogan sóhajtott, és mosolyogva fordult szomszédjához. Már formálódtak, ha nem is a szájában, de a torkában az „Uram, úgy vélem, ezt igen szépen játszották” szavak, amikor elkapta a hideg és kimondottan barátságtalan pillantást, és meghallotta a suttogást:
– Uram, ha már muszáj vernie a taktust, esedezve kérem, időben tegye, és ne fél ütemmel hamarább!
Jack Aubrey barátságos ábrázatán a szívből jövő, tiszta örömöt tüstént felváltotta a némileg értetlen harag; nem tagadhatta, hogy valóban verte a taktust, és noha bizonyosan kifogástalanul, mondhatni, tökéletesen csinálta, valóban nem volt illendő. Arca elveresedett; egy pillanatig fixírozta színtelen szemű szomszédját, majd azt mondta:
– Bízom benne... – aztán a lassú tétel első hangjai belefojtották a szót.
A töprengő cselló elmondott két frázist, aztán párbeszédet kezdett a violával. Jack elméjének csak egyik része figyelt oda, mert a másik a mellette ülő emberbe vetette horgonyát. Egy lapos pillantással megállapította, hogy kicsi, fekete, fehér képű személy, színehagyott fekete kabátban. Civil. A korát nehéz volt megállapítani, nemcsak azért, mert olyan ábrázattal rendelkezett, amely semmit sem árul el, hanem mert parókát viselt, láthatóan drótból készült, vasszürke, rizsporozatlan parókát. Ugyanúgy lehetett húsz-, mint hatvanéves. „Valójában nagyjából korombeli”, gondolta Jack. „A rossz arcú kurafija, hogy affektál!” Ezzel majdnem visszatért a türelme a muzsikához; megtalálta helyét a motívumban, és követte indázásait, elbájoló arabeszkjeit a kielégítő, logikus befejezésig. Csak a tétel végén jutott eszébe ismét a szomszédja, akkor meg kerülte, hogy rá kelljen néznie.
A menüett szökdécselő ütemétől bólogatni kezdett, bár észre se vette; mikor pedig érezte, hogy a keze megmozdul, és mindjárt a levegőbe emelkedik, beakasztotta a térdhajlatába. Szellemes, kellemes menüett volt, semmi több, ám ezt egy érdekesen bonyolult, csaknem érdes utolsó tétel követte, olyan zenedarab, amely mintha majdnem kimondott volna valami lényegbevágóan fontosat. A hangok fokozatosan elhaltak, már csak egyetlen hegedű suttogott, de azt is csaknem elnyelte a halk társalgás, amelynek zsongása pillanatra sem szünetelt a hátsó sorokban; egy katonából kipukkadt a fojtott nevetés, és Jack mérgesen hátranézett. Aztán a négyes többi tagja is csatlakozott a hegedűhöz, és közösen visszatértek ahhoz a ponthoz, ahol következett a kinyilatkoztatás. Nagyon fontos volt visszazökkenni az áramlatba, tehát mikor a cselló elkezdte a szükséges és várható pam, pam-pam-pam pamot, Jack álla a mellére süllyedt, és a csellóval egyszerre pam, pam-pam-pam pammogott. Egy könyök oldalba bökte, és egy psssztf-t sziszegtek a fülébe. Jack észbe kapott, hogy a keze a levegőben van, és csapolva üti a ritmust; leengedte, ökölbe szorította a kezét, keményen befogta a száját, és a lábát nézte, míg véget ért a zene. Hallotta a nemes lezárást, megállapította, hogy túl volt azon az egyszerű befejezésen, amire számított, de nem találta örömét benne. Szomszédja a tapsolás és az általános zsinatolás közepette ránézett, nem annyira kihívóan, mint szívből jövő, feltétlen rosszallással; nem beszéltek, de egymás merev tudatában ültek, miközben Mrs. Harte, a parancsnok felesége elhárfázott egy hosszú és technikailag nehéz zenedarabot. Jack Aubrey kinézett a hosszú, elegáns ablakokon az éjszakába; dél-délkeleten fölkelőben volt a Szaturnusz izzó gömbje a menorcai égen. Egy ilyen bökés, egy ilyen szándékolt és komisz könyökölés egészen olyan, mint egy ütés. Se vérmérséklete, se szakmai becsületkódexe nem tűrt sértést; és mi lehet súlyosabb sértés egy ütésnél?
Mivel pillanatnyilag nem talált hozzá kifejezésmódot, haragja mélakórba fordult; hajó nélküli állapotára gondolt, a kapott és megszegett, felemás ígéretekre, látomásos alapokon felépített számos tervére. Százhúsz fonttal tartozott a rekvirációs ügynökének, aki a zsákmányt szokta értékesíteni; ebből hamarosan esedékes a tizenöt százalékos kamat; az ő havi fizetése pedig öt font tizenkét shilling. Emberekre gondolt, akiket ismert; fiatalabbak nála, de vagy szerencsésebbek, vagy az összeköttetéseik jobbak, mert mostanra hadnagyok briggeken vagy kuttereken, sőt már kapitánnyá léptek elő, és ma már mindegyik trabakalókat rekvirál az Adrián, tartanokat az Oroszlán-öbölben, xebeckeket(2) a spanyol part mentén. Dicsőség, előléptetés, rekvirációs osztalék.
A tapsviharból rájött, hogy vége a darabnak. Buzgón öszszeverte a tenyerét, és a mennyei elragadtatás mosoly ült ki a szájára. Molly Harte pukedlizett és mosolygott, elcsípte a hadnagy tekintetét, és megint mosolygott. Jack Aubrey még hangosabban tapsolt, de Mrs. Harte látta rajta, hogy a hadnagy nem boldog, vagy nem figyelt oda, ami jelentősen csökkentette az örömét. Ennek ellenére továbbra is sugárzó mosollyal fogadta hallgatóságának bókjait, és nagyon helyes volt halványkék atlaszruhájában, meg a pazar kétsoros gyöngyfüzérrel – ami a Santa Brigidá-ról származott.
Jack Aubrey és a színehagyott fekete kabátot viselő szomszéd egyszerre állt föl; egymásra néztek; Jack arcába visszatért a hideg ellenszenv, amit különösen kellemetlenné tettek a halványuló mesterkéltség utolsó foszlányai, és halkan azt mondta:
– Uram, a nevem Aubrey, és a Koronában lakom.
– Az enyém, uram, Maturin. Bármely reggelen megtalálható vagyok Joselito kávéházában. Megkérhetem, hogy álljon arrébb?
Jack egy pillanatig rendkívül erős kísértést érzett, hogy felkapja aranyozott székecskéjét, és a földbe verje vele a fehér képű embert; ám aztán tűrhető udvariassággal félreállt – nem volt más választása, ha nem akarta legázoltatni magát –, majd kevéssel később átküzdötte magát az elszórt polgári feketékkel elegyes piros-kék tömegen a Mrs. Harte-ot övező háromszoros gyűrűig, s odakiáltott: – Elbájoló, kapitális, gyönyörűen játszott! – intett, és elhagyta a helyiséget. Az előcsarnokban köszöntötték egymást két tengerésztiszttel; az egyik, egy hajdani asztaltárs az Agamemnon tiszti étkezdéjéből, megjegyezte: – De mélakóros vagy, Jack! –, a másik, egy magas tengerészkadét, akivel őrséget adott a Thunderer-en, belemerevedett az alkalom fontosságába és ingének páncélossá keményített fodraiba; utolsóként a parancsnok titkárát üdvözölte, aki mosolyogva, felvont szemöldökkel és nagyon jelentőségteljes mosollyal viszonozta meghajlását.
„Most ugyan mit forralhat ez a galád állat?”, morfondírozott Jack, miközben a kikötő felé sétált. Eszébe jutott a titkár kétszínűsége és a saját szégyenletes hajbókolása a befolyásos személy előtt. Gyakorlatilag megígértek neki egy nemrégiben elfogott, rézzel frissen bevont, elragadó kis francia kalózhajót, ám beállított Gibraltárból a titkár öccse – agyő, pá-pá a parancsnokságnak. „Csókold meg a seggemet!”, mondta magában Jack, mert eszébe jutott a politikus szelídség, amellyel fogadta a hírt és a titkár jóakaratának ismételt bizonygatását, a jövőben teendő, közelebbről körül nem írt jószolgálat ígéretével megfejelve. Aztán eszébe jutott a ma esti viselkedése, főleg ahogy félreállt, hogy a kis ember elvonulhasson, és nem talált közben egyetlen megjegyzést, egyetlen parádés riposztot, amely egyszerre lett volna porba sújtó és mentes az alpáriságtól. Mérhetetlenül elégedetlen volt magával, a fekete kabátos emberrel és a szolgálattal. És a bársonypuha áprilisi éjszakával, a csalogányok kardalával a narancsfákon, valamint a miriádnyi csillaggal, amelyek olyan alacsonyra ereszkedtek, hogy majdnem érintették a pálmákat.
A Korona, amelyben Jack megszállt, némileg hasonlított porstmouthi híres névrokonához; ugyanolyan hatalmas, arany-vörös cégér lógott a falán, a korábbi brit megszállások ereklyéje, és a házat 1750 körül építették, a legtisztább angol stílusban, amely, a cserepeket leszámítva, semminemű engedményt nem tett a mediterrán környezetnek; ám itt vége is lett a hasonlóságnak. A fogadós Gibraltárról származott, a személyzet spanyol volt, illetve inkább menorcai; a ház olívaolajtól, szardíniától és bortól szaglott, és a vendég hiába is reménykedett volna egy mandulakrémes-lekváros lepényben, egy mazsolás kalácsban vagy legalább egy tisztességes, vízben főzött, faggyús-lisztes pudingban. Másrészt viszont egy angol fogadóban se terem olyan hamvas őszibarackot idéző szobalány, mint Mercedes. Pezsgéssel és egyfajta csillogással telt meg a lépcsőpihenő, mikor előszökdécselt, és felkiáltott a lépcsőn:
– Egy levél, teniente!(3) Hozom őtet!
A következő percben már ott is állt Jack mellett, ártatlan örömmel mosolyogva; ám a hadnagy jól tudta, mi az az egyetlen, amiről levelezhetnek vele, így mindössze egy gépies tréfával válaszolt, és épp csak belebandzsított Mercedes kivágásába.
– És Allen kapitány jön magáért – tette hozzá a szobalány.
– Allen? Allen? Mi az ördögöt akarhat tőlem?
Allen kapitány csendes, koros ember volt; Jack annyit tudott róla, hogy királypárti amerikai, és nagyon ragaszkodik a szokásaihoz: mindig éles kanyarokkal változtat irányt, és hosszú mellényt visel.
– Ó, biztosan a temetés – mondta. – A gyűjtés.
– Szomorú, teniente, szomorú? – kérdezte Mercedes. – Szegény teniente.
Jack elvette az asztalról a gyertyát, és bement a szobájába. Nem is törődött a levéllel, amíg le nem vetette a kabátját, és meg nem lazította a nyakravalóját; akkor gyanakodva sandított a papírra. Megállapította, hogy egy ismeretlen kéz Aubrey kapitánynak címezte. Elkomorodott. – Átkozott bolond! – Megfordította a levelet. A pecsét elmozdult, mikor belenyomták a fekete viaszba. Jack hiába tartotta közelebb a gyertyát, úgy, hogy a fény ferdén hulljon a papírra, nem tudta kivenni a mintát.
– Nem tudom kivenni – mondta. – De legalább nem a vén Hunks. Ő mindig piros papírpecsétet használ.
Hunks volt az ügynöke, a keselyűje, a hitelezője.
A végén csak felbontotta a levelet, amely így szólt:

 

A tiszteletre méltó Lord Keith nagyadmirális, a Bathrend lovagja, Őfelsége földközi-tengeri hadiflottájának főparancsnoka stb. stb. stb. parancsára,

Minthogy James Bradby kapitány halála után Sámuel Allen kapitány áthelyeztetik Őfelsége Sophie nevű szlúpjáról a Pallas-ra, ezennel kinevezzük Önt az említett Sophie parancsnokának; utasítsa nevezett szlúp tisztjeit és legénységét, hogy szigorúan tegyenek eleget kötelességeiknek, kellő tiszteletet és engedelmességet tanúsítva Ön, vagyis parancsnokuk iránt; nemkülönben Ön is betartani köteles az általános szolgálati szabályzat előírásait, valamint engedelmeskedni tartozik a fölötteseitől kapott parancsoknak és utasításoknak Őfelsége szolgálatában, amelyek elmulasztása esetén mind Ön, mind alárendeltjei a felelősségre vonást el nem kerülhetik.
Megparancsolom, hogy a fentebb leírtak szerint járjon el.

Kelt a Foudroyant fedélzetén,
a tengeren, 1800. április elsején

Kapja Thomas Walker tengernagy parancsára Ngs. John Aubrey, Őfelsége Sophie nevű szlúpjának ezennel kinevezett parancsnoka.

 

Jack szeme egyetlen pillantással fogta át ezt az egészet, ám az elméje még nem volt hajlandó sem elolvasni, sem elhinni; arca elveresedett, majd sajátosan zord, kemény ábrázattal kényszerítette magát, hogy szóról szóra, sorról sorra végigvegye a levelet. Másodjára már gyorsabban olvasott, és hatalmas, mámoros öröm dagálya árasztotta el a szívét. Arca még vörösebb lett, szája akaratlanul nyílt egyre szélesebbre. Fölkacagott, megütögette a levelet, összehajtotta, széthajtotta, elolvasta a legfeszültebb figyelemmel, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a középső bekezdés ékes megfogalmazását. Egy dermesztő pillanatig, amikor Jack szeme a balszerencsés dátumon időzött, összedőlni látszott a villámgyorsan született, aprólékosan részletezett új világ. A gyertyaláng elé tartotta a papírt, és ott megjelent, szilárdan, megnyugtatón, Gibraltár sziklájának megingathatatlanságával az Admiralitás vízjegye, a remény tiszteletre méltó horgonya.
Nem bírt nyugton maradni, fel-alá rohangált a szobában, fölvette a kabátját, levetette, és összefüggéstelen megjegyzéseket tett, kuncogásokkal tagolva:
– És én még aggódtam... hehe... Nagyon helyes kis brigg, jól ismerem... hehe... A világ legboldogabb embere lettem volna, ha rám bíznak egy mosóteknőt, vagy egy olyan bárkát, mint a Vulture... akármilyen hajót... Pompás rondírás – rendkívül finom papír... Úgyszólván az egyetlen brigg a szolgálatban: kellemes kabin, kétségtelenül... Kapitális idő van – milyen meleg... hehe... Csak honnan szerzek embereket, ez itt a bökkenő...
Rendkívül megéhezett és megszomjazott; rohant a csengőzsinórhoz, megrángatta, de a zsinór még javában táncolt, amikor Jack már ki is dugta a fejét a folyosóra, és kurjongatott a szobalány után:
– Mercy! Mercy! Ó, itt vagy, drágaságom! Mit tudsz hozni, amit meg lehet enni, manger, mangiare? Polio? Hideg sült pollót? És egy palack bort, vino – két palack vinót. Mercy, megtennél nekem még valamit? Szeretném, désirer, ha megtennél nekem valamit, jó? Varrj föl, cosare, egy gombot.
– Igen, teniente – mondta Mercedes, a szeme fehérjét és a fogát villogtatva a gyertyafényben.
– Nem teniente! – kiáltotta Jack, és úgy magához szorította a ruganyosan gömbölyded Mercedest, hogy csak úgy ropogott. – Capitan! Capitano, hahaha!
Mélységes mély álomból ébredt, és abban a pillanatban tökéletesen éber volt; még ki sem nyitotta a szemét, de máris pezsgett benne előléptetésének tudata.
„Hát nem éppen első osztályú – jegyezte meg magában –, de ki a csuda akar egy nagy, otromba első osztályút, amelyiken semmi esély az önálló útra? Melyik hajóállásban is van? A szertár mögött, a Rattler mellett. Egyenesen odamegyek, és megnézem, percet sem vesztegetve. Illetve nem, nem jó – értesíteni kell őket. Nem: első dolgom, hogy elmenjek köszönetet mondani a megfelelő helyre, és megbeszélek egy találkozót Allennel – drága öreg Allen! –, hogy sok szerencsét kívánjak neki.”
Valójában az volt az első dolga, hogy átrohant az út másik oldalára az egyenruha-kereskedőhöz, és megterhelte immár rugalmas hitelkeretét egy méltóságteljes, nehéz, tömör vállrojttal, új rangjának jelképével, amelyet – miután a boltos azon nyomban föl is erősítette a bal vállára – leplezetlen örömmel és nagy elégedettséggel szemléltek meg mindketten a hosszú tükörben.
Amikor az ajtó becsukódott, megpillantotta a túloldalon, a kávéház mellett a fekete kabátos embert. Hullámban jött vissza az este emléke, és Jack már rohant is keresztül az úton:
– Mr... Mr. Maturin! – kurjantotta. – Hát itt van, uram! Attól tartok, ezerszeres bocsánatkéréssel tartozom önnek! Szánalmas fajankó lehettem az este, de remélem, megbocsátja! Mi, tengerészek oly ritkán hallunk zenét – nemigen vagyunk szokva a pallérozott társasághoz –, hogy hajlamosak vagyunk elragadtatni magunkat. Esedezem, bocsásson meg!
– Drága uram – kiáltotta a fekete kabátos ember, akinek halálsápadt arca furcsa pírba borult –, minden oka megvolt elragadtatni magát. Életemben nem hallottam különb kvartettet – ilyen egységet, ilyen tüzet! Meghívhatom egy csésze csokoládéra vagy kávéra? Igen nagy örömömre szolgálna.
– Ön nagyon kedves, uram. Roppant mód örülnék neki. Az igazat megvallva annyira siettem, hogy elfelejtettem reggelizni. Most léptettek elő! – magyarázta hanyag kacajjal.
– Valóban? Tiszta szívemből gratulálok. Kérem, fáradjon be!
Mr. Maturin láttán a pincér a tagadásnak azzal az elbátortalanító mediterrán gesztusával – fordított inga módjára – billegette a mutatóujját. Maturin vállat vont, és azt mondta Jacknek:
– A posta elképesztően lassan jár mostanában – majd a pincérnek, a sziget katalán nyelvén: – Hozzon egy kanna csokoládét, Jep, de jó habosat, és egy kis tejszínt!
– Ön beszéli a spanyolt, uram? – kérdezte Jack, és leült.
Hogy legyen helye a kardjának, hátracsapta kabátja szárnyait, akkora lendülettel, hogy kék ragyogással telt meg az alacsony szoba.
– Ez pompás dolog lehet, hogy valaki tud spanyolul. Gyakran próbálkoztam vele, akárcsak a franciával és az olasszal, de nem megy. Általában megértetem magam, de ha ők mondanak valamit, olyan gyorsan mondják, hogy azt se tudom, hol áll a fejem. Meg merem kockáztatni, hogy itt rejlik a hiba – kopogtatta meg a homlokát. – Gyerekkoromban ugyanígy jártam a latinnal; hogy megpálcázott érte a vén Pagan!
Olyan jóízűen nevetett a régi emléken, hogy a csokoládés pincér is vele nevetett, és azt mondta:
– Szép nap, kapitány uram, szép nap!
– Döbbenetesen szép nap! – helyeselt Jack, és nagy jóakarattal nézett föl a patkányszerű ábrázatba. – Bello soleil, valóban. Ámde – folytatta meghajolva, hogy kinézhessen az ablak felső részén – nem lepne meg, ha föltámadna a tramontana. – Visszafordult Mr. Maturinhez. – Már reggel, mikor kiugrottam az ágyból, felfigyeltem észak-északnyugaton arra a zöldes színre, és mondtam is magamnak: „Mikor eláll a tengeri szellő, nem lepődnék meg, ha feltámadna a tramontana.”
– Érdekes, uram, hogy nehézségei vannak a nyelvekkel – mondta Mr. Maturin, akinek nem volt hozzáfűznivalója az időjáráshoz –, mert logikus feltételezés lenne, hogy akinek van füle a zenéhez, az nyelvet is könnyen tanul. Ez a kettő általában együtt jár.
– Biztos vagyok benne, hogy igaza van filozófiai szempontból – mondta Jack. – De ez akkor is tény. Az is lehetséges, hogy zenei hallásom se valami híres, holott nagyon szeretem a muzsikát. Az ég a tanúm, elég nehéz eltalálnom a hangot.
– Ön muzsikál, uram?
– Fűrészelgetek. Nyúzom a száraz fát.
– Én is! Én is! Ha csak kínálkozik szabadidő, nekiveselkedek a csellónak.
– Nemes hangszer – dicsérte Jack, aztán beszélgettek Boccheriniről, vonókról és gyantáról, kottamásolókról, a húrok rendben tartásáról, és roppant élvezték egymás társaságát, amíg egy förtelmesen ronda óra lant alakú ingája el nem ütötte az időt. Jack Aubrey kiitta csokoládéját, és hátratolta a székét.
– Bizonyosan megbocsát, de egész sor hivatalos vizitet kell lebonyolítanom, és találkoznom kell az elődömmel. Mindazonáltal merem remélni, hogy számíthatok a megtiszteltetésre, vagy merhetem-e mondani, arra az örömre – nagy örömre –, hogy velem ebédel?
– Boldogan – felelte Maturin, és meghajolt. Már az ajtónál álltak.
– Akkor tehát megbeszélhetjük három órára a Koronában? – kérdezte Jack. – A szolgálatban nem a társasági időbeosztás szerint étkezünk, és addigra olyan éhes és zsémbes leszek, hogy majd meg kell bocsátania nekem. Megáztatjuk a moppot, és ha már jó lucskos, akkor talán muzsikálhatunk egy keveset, ha nincs kifogása ellene.
– Látta azt a bankát? – kiáltotta a fekete kabátos ember.
– Mi az a banka? – bámult Jack.
– Madár. Az a csíkos szárnyú, fahéjbarna madár. Upupa epops. Ott! Ott ni, a tető fölött! Ott! Ott!
– Hol? Hol? Hogy repül?
– Már elszállt. Amióta megérkeztem, azóta várom, hogy láthassak bankát. A város közepén! Boldog lehet Mahon, hogy ilyen lakói vannak! Ámde bocsánatát kérem. Arról beszélt, hogy meg kell áztatni valami moppot.
– Ó, igen! Ez olyan tengerészeti zsargon. Ez itt a mopp – megütögette a vállrojtját –, és mikor először hajózunk vele, megáztatjuk, vagyis megiszunk egy-két palack bort.
– Valóban? – kérdezte udvariasan bólintva Maturin. – Ez a dísz, nem kétlem, a rang jelképe. Rendkívül elegáns ékesség, az bizony, lelkemre! No de drága uram, nem felejtette el véletlenül a másikat?
– Nos – nevetett Jack –, meg merem kockáztatni, hogy mindkettőt föltehetem, de csak egyenként. Most pedig kellemes napot kívánok, és köszönöm a kiváló csokoládét. Nagyon örülök, hogy látta az eposzát.
Az első vizitet a rangidős tisztnél, Port Mahon tengerészeti parancsnokánál kellett letudnia. Harte kapitány egy Martinez nevű spanyol kereskedő nagy, zegzugos házában lakott, és a patio végében voltak az irodái. Mikor Jack keresztülvágott a belső udvaron, hárfa hangját hallotta, amelynek pengését cincogássá tompították a zsalugáterek; az ablakokat máris elsötétítették az erősödő napsütés miatt, és a falakon gekkók futkostak.
Harte kapitány kurta emberke volt, kissé hasonlított Lord St. Vincentre, és ezt a hasonlóságot legjobb igyekezete szerint még fokozta is azzal, hogy görbén tartotta magát, állatias otrombaságot tanúsított alárendeltjei iránt, és dühödt liberális volt. Ki tudja, hogy azért utálta-e Jacket, mert a hadnagy magas volt, ő meg alacsony, vagy azért, mert azzal gyanúsította, hogy titkos románcot szövöget az ő feleségével, mindenesetre régi és erős ellenszenv kötötte össze őket. Most is az volt az első kérdése:
– Hát hol a pokolban volt, Mr. Aubrey? Tegnap délutánra vártam – Allen tegnap délutánra várta. Megdöbbenve hallottam, hogy egyáltalán nem is látta magát! Természetesen sok szerencsét kívánok – közölte mosolytalanul –, de magának ugyan sajátos elképzelései vannak a parancsnokság átvételéről, szavamra! Allen most már vagy húsz mérföldre lehet, és kétségkívül vele van a Sophie összes igazi matróza, a tisztekről nem is beszélve! Ami pedig a könyveket, bizonylatokat, lajstromokat és a többit illeti, magunknak kellett összebarmolnunk legjobb tudásunk szerint. Roppantul szabálytalan! Égbekiáltóan szabálytalan!
– A Pallas kifutott, uram? – kérdezte elhűlve Jack.
– Éjfélkor futott ki, uram – felelte elégedetten Harte kapitány. – A szolgálat követelményei nem alkalmazkodnak a gyönyöreinkhez, Mr. Aubrey. A maradékot pedig kénytelen voltam beosztani kikötői munkára.
– Csak tegnap este tudtam meg – jobban mondva ma reggel, egy és két óra között.
– Valóban? Ön ámulatba ejt engem! El vagyok képedve! A levelet bizonyosan idejében postázták. A fogadójabeli emberek a hibásak, kétségkívül! Nem lehet bízni a külföldiekben! Természetesen gratulálok a kinevezéséhez, bár hogy miként fog hajózni a Sophie-val, így, hogy nincs ember, aki kijuttassa a kikötőből, azt, be kell vallanom, nem tudom. Allen elvitte a hadnagyát, a sebészét, az összes ígéretes kadétot; én pedig bizonyosan nem nélkülözhetek egyetlen embert sem, aki annyit tud, hogyan kell egyik lábát a másik elé tennie.
– Nos, uram – felelte Jack –, úgy vélem, abból kell kihoznom a legjobbat, amim van.
Persze, érthető; minden tiszt, aki megteheti, otthagyna egy lassú, kicsi, öreg brigget egy olyan nyalka fregattért, mint a Pallas. A hajót váltó kapitány pedig ősi szokás szerint magával viheti a kormányosát, a legénységét, sőt néhány hívét is; ha nem néznének a körmére, egészen elképesztő túlzásokra vetemedne, a végtelenségig tágítva a kategóriák határait.
– Adhatok magának egy káplánt – mondta a parancsnok, megforgatva a kést a sebben.
– Tud vitorlát bevonni, reffelni, kormányozni? – kérdezte Jack, aki eltökélte, hogy nem mutatja ki az érzéseit. – Mert ha nem, akkor inkább távoznék.
– Hát jó napot, Mr. Aubrey! Délután elküldöm a parancsait!
– Jó napot, uram. Remélem, Mrs. Harte itthon van. Tiszteletemet kell tennem nála, hogy gratulálhassak és köszönetet mondjak az örömért, amellyel megajándékozott minket tegnap este.
– Tehát a kormányzónál volt? – kérdezte Harte kapitány, aki egyébként nagyon jól tudta, hogy Jack ott volt – éppen erre alapozta piszkos kis húzását. – Ha nem a kornyikálásra megy, akkor talán már a hajóján lehetne, ahogy tiszthez illő! Az isten verje meg, szép kis világ ez, hogy egy fiatalembernek olyannyira jobban tessék a tálján hegedűsök és eunuchok társasága, hogy még az első parancsnoki posztját sem veszi át!
A nap mintha kevésbé fényesen sütött volna, amikor Jack rézsútosan keresztülvágott a pation, hogy leviziteljen Mrs. Harte-nál, de még mindig jólesőn melegítette a kabátját, és mikor felszaladt a lépcsőn, a szokatlan súly is élvezetesen ugrált a bal vállán. Egy ismeretlen hadnagy és a tegnap esti, nyársat nyelt kadét már megelőzte, mert Port Mahonban nagyon sikkes dolog volt délelőtti vizitbe menni Mrs. Hartehoz. Festői látvány volt, amint a hárfájánál ült, és a hadnagygyal beszélgetett, de mikor belépett Jack, Molly Harte felugrott, egyszerre nyújtotta a két kezét, és azt kiáltotta:
– Aubrey kapitány, jaj, de örülök, hogy látom! Tiszta szívemből gratulálok! Jöjjön, meg kell áztatnunk a moppot! Mr. Parker, kérem, csöngessen!
– Sok szerencsét kívánok, uram! – mondta a hadnagy, aki már annak is örült, hogy láthatja, amire ő is vágyott.
A kadét toporgott, nem tudta, megszólalhat-e ily fenséges társaságban, aztán mikor Mrs. Harte elkezdte volna a bemutatásokat, mutáló hangon elbődült:
– Sok szerencsét, uram! – és elvörösödött.
– Mr. Stapleton, a Guerrier harmadtisztje – mutatta be Mrs. Harte. – És Mr. Burnet az Isis-ről. Carmen, kérünk egy kis madeirát!
Remek, fess asszony volt Molly Harte, nem volt se szép, se gyönyörű, mégis mindkettőnek tudott látszani, főleg azért, mert olyan királyian tartotta a fejét. Ki nem állhatta tökmag férjét, aki a porban csúszott előtte, és a zenébe menekült a házasságból. De úgy látszik, a muzsika nem volt elég, mert most teletöltött egy poharat, és igen gyakorlott mozdulattal felhajtotta a tartalmát.
Valamivel később Mr. Stapleton távozott, és miután öt percig boncolgatták az időjárást – pazar, még délben sem tikkasztó – a forróságot enyhíti a szellő – az északi szél egy kicsit kellemetlen – de azért egészséges – ez már a nyár – mennyivel jobb egy esős, hideg angol áprilisnál – a meleg általában kellemesebb a hidegnél –, azt mondta Mrs. Harte:
– Mr. Burnet, nem is tudom, megkérhetem-e egy nagy szívességre? A kormányzónál hagytam a retikülömet.
– Milyen elbájolóan játszott, Molly! – mondta Jack, mihelyt bezárult az ajtó.
– De örülök, Jack, hogy végre van egy hajója!
– Én is. Azt hiszem, soha életemben nem örültem még ennyire. Tegnap olyan zsémbes és lehangolt voltam, hogy legszívesebben felkötöttem volna magam, aztán visszamen tem a Koronába, és ott volt ez a levél. Hát nem csodálatos? – Együtt olvasták, tiszteletteljes csöndben.
– „felelősségre vonást el nem kerülhetik” – ismételte Mrs. Harte. – Jack, esedezve kérem, meg ne próbáljon semlegeseket elrekvirálni! Azt a raguzai bárkát, amit a szegény Willoughby küldött be, nem kobozták el, és a tulajdonosok most be fogják perelni.
– Sose aggódjon, drága Molly! – mondta Jack. – Jó sokáig nem fogok zsákmányolni, erről biztosíthatom. Ez a levél elakadt – átkozottul furcsa késlekedés! –, és Allen elvitorlázott az embereim legjavával; lóhalálában ki kellett futnia, mielőtt találkozhattam vele. A parancsnok pedig befogta a maradékot kikötői munkára, és nincs egy nélkülözhető embere. Úgy tűnik, nem juthatunk ki a kikötőből; ki merem jelenteni, hogy térdünket fogja verni a szakállunk, mire akár csak bele is szagolhatunk a zsákmányba.
– Úgy? – kérdezte lángoló arccal Mrs. Harte. Ebben a pillanatban belépett Lady Warren és a bátyja, a haditengerészet egyik kapitánya. – Édes, drága Anne! – kiáltotta Molly Harte. – Jöjjön csak, segítsen, hogy jóvátehessek egy égbekiáltó igazságtalanságot! Ő Aubrey kapitány – ismerik egymást?
– Alázatos szolgája, asszonyom – mondta Jack, és hangsúlyozott tisztelettel bókolt, mert ez itt egy tengernagyné volt, személyesen.
– ...rendkívül vitéz, érdemes tiszt, meggyőződéses tory, Aubrey tábornok fia, és a legalantasabb módon elbántak...
Az idő erősen fölmelegedett, amíg a házban volt, és az utcán olyan erővel csapta meg az arcát a forróság, mintha önálló elem lenne, de a levegő mégsem volt fojtó, mert a ragyogás kiégette belőle a fülledtséget. Néhány kanyar után megérkezett a Ciudadela fasorba, amely levezetett a rakpartokra néző, magasított térhez vagy inkább teraszhoz. Átment az árnyékos oldalra, ahol az angol házak feltolható ablakai, felül üvegberakásos ajtói, macskakővel kirakott előkertjei váratlanul jól megfértek szomszédaikkal, a jezsuiták barokk templomával és a zárkózott spanyol udvarházakkal, ahol nagy, kő címerpajzsok őrizték a kapukat.
Matrózok mentek a túloldalon, némelyik csíkos, bő nadrágban, mások egyszerű vitorlavászonban, olyik mutatós vörös mellényben, páran közönséges kék zubbonyban, volt, aki a meleg ellenére is kátrányos kalapot viselt, más széles karimájú szalmát, és néhányan pettyes kendőt kötöttek a fejükre, de valamennyinek hosszú, vékony, himbálózó hajfonata volt, és mindőjükön látszott az a meghatározhatatlan valami, ami a hadihajók legénységének a sajátossága. A Bellerophon-ról jöttek. Jack vágyakozva sandított rájuk, ahogy eldobrokoltak az utcán, hahotázva, nyájasan rá-rádörrenve barátaikra, hol angolul, hol spanyolul. Közeledett a térhez, már látta a meszszeségben, a fiatal lomb üde zöldjén át a Généreux napfényben villódzó vitorláit, amelyeket száradni akasztottak ki az öböl túlsó végében. A forgalmas utca, a zöld lomb és a kék ég épp elég volt, hogy pacsirtaként szárnyaljon tőlük a szív, és Jacké szárnyalt is, háromnegyed részben. Ám a fennmaradó negyed a földön vonszolta magát, és a legénység miatt szorongott. Tengerészélete kezdetétől ismerte a toborzás lidércnyomását – első komoly sebét egy deali asszony ejtette vasalóval, mert semmiképpen sem akarta., hogy a férjét elvigyék matróznak –, de azt azért nem várta, hogy parancsnoki mivoltában ilyen korán szembe kelljen néznie vele, különösen nem így és nem a Földközi-tengeren!
Megérkezett a térre, a fenséges fák közé, ahonnan a nagy kettős lépcső kanyarodik le a rakpartra. Ezeket a lépcsőket, melyeken számos lábat eltörtek és jó pár fejet bevertek, száz év óta Dugóhúzó néven ismerik az angol tengerészek. Odament a két lépcsősort elválasztó alacsony falhoz, és lenézett a hatalmas beltengerre, amely baloldalt a kikötő végéig, jobboldalt a kórházszigeten mérföldekkel túl, az öböl erőddel védett, szűk kapujáig terjedt. Tőle balra horgonyoztak a kereskedelmi hajók: több tucat vagy inkább több száz felukka, tártán, xebeck, pink, polacca, houario, barcalonga, a Földközi-tenger összes vitorlása, de bőven voltak itt az északi vizekről is tőkehal- és heringhalászhajók. Jackkel szemközt, illetve jobbra voltak a hadihajók: két sorhajó, mindkettő hetvennégy ágyús; egy szép huszonnyolc ágyús fregatt, a Niobe, amelynek legénysége skarlát vonalat festett a lőnyílások négyzetei alá, föl az elegáns farlapig, egy spanyol hajót utánozva, amelyet a Niobe kapitánya megcsodált; továbbá látni lehetett számos szállítóhajót és más vízi járműveket; közöttük pedig, egészen a rakparti lépcsőkig, megszámlálhatatlan csónak evezett ide-oda: hosszú csónakok, a sorhajók dereglyéi, kutterek, kétevezősök, parancsnoki csónakok, sőt itt bukdácsolt a Tartarus kétárbocos ketch csónakja is, amely annyira lesüllyedt a hatalmas termetű élelmezési tiszt súlyától, hogy alig háromujjnyira állt ki a vízből. Jobbra távolabb a pompás rakpart elkanyarodott a műhelyek, a hadianyag- és élelmiszer-rakodópartok meg a karanténsziget felé, és ez a kanyar sok hajót eltakart. Jack hiába méregette a szemét, hiába lépett föl fél lábbal a mellvédre, hátha elcsíp egy villanásnyit az ő gyönyörűségéből, mert a Sophie-t nem lehetett látni. Kelletlenül balra fordult, mert arra volt Mr. Williams irodája. Mr. Williams volt a mahoni levelezője Jack gibraltári rekvirációs ügynökének, a rendkívül tiszteletreméltó Johnstone és Graham cégnek, így szükségszerűen az ő irodáját kellett meglátogatni másodiknak, mert azonfelül, hogy nevetséges érzés, ha valakinek arany húzza a vállát, de kettő se csörög a zsebében, Jacknek most készpénzre volt szüksége, komoly és elkerülhetetlen kiadásokra: ajándékokat kellett vásárolnia, nyalánkságokat és hasonlókat, ami aligha végezhető el hitelre.
Mélységes önbizalommal sétált be, mintha most nyerte volna meg a nílusi csatát(4), és igen jól fogadták; miután letudták az üzletet, az ügynök megkérdezte:
– Gondolom, találkozott Mr. Baldickkel?
– A Sophie hadnagyával?
– Vele bizony.
– De hát ő elhajózott Allen kapitánnyal. A Pallas-on van.
– Á, uram, ön téved, ha szabad így fogalmaznom. Kórházban van.
– Ön ámulatba ejt engem!
Az ügynök elmosolyodott, felvonta a vállát, és lekicsinylő mozdulattal tárta szét a kezét. Ő az igazság letéteményese, amin Jacknek ámulatba is kell esnie; ugyanakkor esengve kért bocsánatot a fölényéért.
– Tegnap késő délután szállt partra, és kórházba vitték hőemelkedéssel – nem a szigetibe, hanem a kis kórházba a kapucinus templomon túl. Hogy megmondjam az igazat – szája elé tartotta a tenyerét, jelezve a közlemény bizalmas voltát, és halkabban folytatta –, sehogy sem jött ki a Sophie sebészével, és egy olyan út kilátása, ahol ilyen orvos keze alá kerülhet, több volt annál, mint amit Mr. Baldick el tudott viselni. Kétségtelenül visszatér Gibraltárba, amint jobban lesz. Most pedig, kapitány – mondta az ügynök mesterkélt mosollyal és lapos pillantással –, leszek olyan vakmerő, hogy egy szívességet kérjek öntől, amennyiben lehetséges. Mrs. Williamsnek vagy egy fiatal kuzinja, aki borzasztóan szeretne tengerre szállni, mert számvevő akar lenni. Eszes fiú, és szép, tiszta kézírása, van; karácsony óta dolgozik itt, az irodában, így tudom róla, hogy jó a számtanban. Így hát, Aubrey kapitány uram, ha eddig még nem szemelt ki más írnokot, mérhetetlenül lekötelezne...
A mosoly hol feltűnt, hol eltűnt, megint feltűnt, megint eltűnt; az ügynök nem szokta meg, hogy ő kérjen, pláne tengerésztisztektől, és borzasztóan kellemetlennek találta a visszautasítás lehetőségét.
– Nohát – mondta Jack megfontoltan –, az biztos, hogy még nem szemeltem ki senkit. Ön, természetesen, felel érte. Tudja mit, Mr. Williams, találjon nekem egy gyakorlott matrózt is a fiú mellé, és akkor felveszem a rokonát.
– Komolyan beszél, uram?
– Igen... igen, úgy vélem, igen. Bizonyosan igen.
– Akkor hát megegyeztünk – nyújtotta a kezét az ügynök. – Nem fogja megbánni, uram, szavamat adom rá.
– Ebben biztos vagyok, Mr. Williams. De talán jobb lenne, ha vethetnék rá egy pillantást.
Dave Richards jelentéktelen, színtelen ifjú volt, a szó szoros értelmében színtelen, kivéve néhány mályvaszínű pattanást, mindazonáltal volt valami megindító lázas, fojtott izgalmában és kétségbeesett tetszeni vágyásában. Jack jóindulatúan megszemlélte, és azt mondta:
– Úgy hallom Mr. Williamstól, uram, hogy ön szépen ír. Papírra vetne nekem egy kis levelet? A Sophie kormányosának. Mi is a kormányos neve, Mr. Williams?
– Marshall, uram. William Marshall. Príma navigátor, mint hallom.
– Az jó! – örvendezett Jack, mert eszébe jutottak küzdelmei a navigációs táblázatokkal, amelyekből időnként sajátos eredmények sültek ki. – Tehát akkor: „Mr. William Marshall kormányosnak a Sophie-n, Őfelsége szlúpján. Aubrey kapitány üdvözli Mr. Marshallt, és ma délután egy óra körül fedélzetre száll.” Na, így már rendesen figyelmeztettük őket. Nagyon szépen írta. Gondoskodik róla, hogy eljusson a kormányoshoz?
– Magam viszem el ebben a percben, uram! – rikkantotta az ifjú, és lángvörösre pirult a boldogságtól.
„Istenem!”, mondta magában Jack, miközben felsietett a kórházhoz, és tekintetét végighordozta a hullámzó tengert közrefogó, szikkadt, zord vidéken, „Istenem, de jó néhanéha eljátszani a nagy embert!”
– Mr. Baldick? – kérdezte. – Aubrey vagyok. Minthogy egy hajóra kerültünk, azért jöttem, hogy az egészsége iránt érdeklődjem. Remélhetem, hogy már a lábadozás útjára lépett, uram?
– Ön nagyon kedves, uram! – kiáltotta a hadnagy, egy ötvenesztendős ember, akinek tulipiros képén ezüstös borosta csillogott, bár a haja fekete volt. – Több mint kedves! Köszönöm, köszönöm, kapitány, örömmel közölhetem, hogy sokkal jobban vagyok, most, hogy megszabadultam annak a vérszomjas hentesnek a markából. Hát hinné, uram? Harminchét éve szolgálok, abból huszonkilencet hivatásos tisztként, és akkor vízkúrára, diétára fognának! A Ward-pirula, a Ward-csepp már nem is jó; túlhaladott, mint halljuk; engem ugyan átsegített a Nyugat-Indiákon az utolsó háborún, amikor a bal oldali őrségünk kétharmadát vitte el tíz nap alatt a sárgaláz. Engem a Ward óvott meg tőle, uram, hogy a sülyről, az idegzsábáról és az átkozott hasmenésről ne is szóljak; erre azt mondják, semmi haszna. Hát mondjanak, amit akarnak ezek a felfuvalkodott fiatal fickók a Sebészeti Kollégiumból, akiknek a tinta is alig száradt még meg a passzusán, de én a Ward-cseppben bízok.
„És a pálinkában”, jegyezte meg Jack gondolatban, mert a szobában olyan szag volt, mint egy első osztályú hajó italraktárában.
– Szóval a Sophie elveszítette a sebészét – folytatta fennhangon –, valamint a legénysége értékesebb tagjait.
– Nem nagy veszteség, biztosíthatom, uram, habár való igaz, a legénység nagy hűhót csapott körülötte; esküdtek rá meg a bárgyú csodaszereire, az átkozott nyámnyilák. Komolyan, nem is tudom, kivel pótolhatná, amilyen ritka madarak az orvosok. De ez nem nagy veszteség, bármit mondjanak is róla; egy láda Ward-csepp ugyanúgy megteszi – á, még jobban. Amputálásokra meg ott a hajóács. Megkínálhatom egy pohárkával, uram?
Jack megrázta a fejét.
– Ami a többieket illeti – folytatta a hadnagy –, igazán szerények voltunk. A Pallas-on majdnem kivolt a teljes létszám. A kapitány csak az unokaöccsét, egy barátjának a fiát meg az amerikaiakat vitte magával, a csónakkormányost és az inast nem számítva. Meg az írnokát.
– Sok amerikai volt?
– Ó, nem, legfeljebb fél tucat. A kapitány földijei, Halifax vidékéről.
– Hát egész megkönnyebbültem, szavamra! Nekem azt mondták, hogy a brigget lekopasztották.
– Ezt ki mondta, uram?
– Harte kapitány.
Mr. Baldick összepréselte ajkát, és hangosan szippantott a levegőből. Tétovázott, meghúzta a bögréjét, de csak anynyit mondott:
– Ismerem nagyjából harminc éve. Igencsak szereti lóvá tenni az embereket; kétségkívül azért, hogy megtréfálja őket. – Ezek után elmerengtek Harte kapitány sajátos humorérzékén. Mr. Baldick lassan kiürítette, majd letette bögréjét. – Nem – mondta –, ami maradt, az nagyon rendes legénységnek nevezhető. Két-három tucat kiváló matróz, és a kompánia jó fele igazi csatahajóra illő ember, ami több, mint amit mainapság elmondhat a sorhajók zöméről. A másik felében akad néhány siralmas fráter, de ilyenek minden hajón vannak – jut eszembe, A kapitány hagyott is magának egy feljegyzést az egyikről, Isaac Wilson matrózról, de legalább nincsenek olyan átkozott akadékoskodók a fedélzeten. Aztán ott vannak a reguláris tisztjei, többnyire derék, szigorú, régi vágású tengerészek. Watt, a fedélzetmester, olyan jól érti a dolgát, mint a flotta akármelyik tagja. Lamb, az ács, remek, állhatatos jellemű fickó, habár egy cseppet talán félénk és lassú. George Day, a tüzér – ő is jó ember, csak van az a buta szokása, ahogy gyógyítja magát. És a számvevő, Ricketts, az is van olyan jó, amennyire egy számvevő lehet. A másodkormányosokban, Pullingsben és a fiatal Mowettben vakon meg lehet bízni. Ami az ifjoncokat illeti, csak kettő maradt: Ricketts fia és Babbington. Fajankó mind a kettő, de nem gazfickó.
– Mi van a kormányossal? Hallom, hogy kiváló navigátor.
– Marshall? Igen, az. – Mr. Baldick megint összeszorította a száját, és szippantott. De mostanra már leküldött egy újabb pint grogot, és ezúttal azt mondta: – Nem tudom, uram, hogy maga mit gondol a ferde hajlamúakról, de én azt gondolom, hogy ez természetellenes.
– Hát van ebben valami, amit mond, Mr. Baldick – felelte Jack. Majd érezve, hogy ezzel még nem válaszolta meg a nyomasztó kérdést, hozzátette: – Én nem szeretem, egyáltalán nem az én ízlésem. De be kell vallanom, hogy azt se szeretem, ha embereket akasztanak föl miatta. Gondolom, a hajósinasokkal?
Mr. Baldick csak csóválta a fejét egy darabig.
– Nem – válaszolta végül. – Én nem mondom, hogy bármit is csinál. Most nem. De nézze, nem szeretek rosszat mondani valakire a háta mögött.
– A szolgálat érdeke... – mondta Jack, egy átfogó kézmozdulat kíséretében; röviddel rá elbúcsúzott, mert a hadnagyon, aki derekasan beivott, kiütött a részegség verejtéke.
A tramontana erőre kapott, kétszer reffelt csúcsvitorlaszél zörgette a pálmák legyezőit; az ég tiszta volt, mint a pohár; a kikötőn kívül kezdett erősen hullámzani a tenger, és most már sós vagy szeszes éle lett a forróságnak. Jack erélyesen a fejébe nyomta a kalapját, teleszívta a tüdejét, és azt mondta: – Édes Istenem, de jó is élni!
Ügyesen időzített. A Korona mellett megy el, utánanéz, hogy az ebéd kellően pompás legyen, lekeféli a kabátját, és esetleg felhajt egy pohár bort; a kinevezését nem kell elhoznia, mert attól sose vált meg. Itt volt a szíve fölött, és halkan ropogott minden lélegzetvételénél.
Miután eljött a Koronából, és háromnegyed egykor lefelé sietett a vízhez, furcsán felgyorsult a lélegzése; amikor beült a csónakba, annyit mondott csak a csónakosnak: – Sophie – mert meglódult a szívverése, és furcsán nehezére esett nyelni. „Csak nem félek?”, tépelődött. Komolyan meredt kardjának markolatgombjára, alig vett tudomást arról, ahogy olajozottan siklottak a kikötő hajókkal zsúfolt vizén, aztán egyszer csak fölmagasodott előtte a Sophie oldala, és a csónakos megzörgette a csónaktartó horgot.
Gépies, gyors pillantással befogta a pontos szögbe állított rudakat, a festett hajótestet, a fehér kesztyűs hajósinasokat, akik futva hozták a posztóval bevont kötélhágcsót, a fedélzetmester fölemelt sípjának ezüstös villogását a napfényben. A csónak megállt, halkan karistolva súrlódott a hajótesthez, és Jack a síp hátborzongató vijjogása közepette felkapaszkodott a hajó oldalán. Amikor a lába megérintette a pallót, felcsattant a rekedt parancs, a katonák csattogva-dübörögve tisztelegtek, az összes tiszt levette a kalapját, és a tatfedélzetre lépő Jack ugyancsak kalapot emelt.
A fedélzeti tisztek és a kadétok a legjobb egyenruhájukat viselték; fehér-kék csoportjuk a katonák skarlát négyszögénél lazább alakzatban állt a fénylő fedélzeten, és merőn bámulták új parancsnokukat. Komolynak, sőt szigorúnak tűnt; másodpercnyi szünetet tartott, amelyben hallani lehetett a hajó oldala mellől a csónakos motyogását, aztán így szólt:
– Mr. Marshall, kérem, nevezze meg a tiszteket!
Egymás után léptek elő, a számvevő, a másodkormányosok, a kadétok, a tüzér, az ács, a fedélzetmester, és sorra meghajoltak a legénység pillantásainak kereszttüzében.
– Uraim – szólt Jack –, örülök, hogy megismerhetem önöket. Mr. Marshall, mindenkit a fedélzetre kérek. Mivel nincs hadnagy, magam olvasom fel a kinevezésemet.
Senkit sem kellett a fedélzetre szólítani, mert mindenki ott volt, fényesre csutakolva, szemüket meresztve. Ennek ellenére a fedélzetmester és helyettesei jó fél percig fújták lefelé a nyílásokba a Mindenki α fedélzetre jelzést. Amikor a sivítás elhalt, Jack a tatfedélzet széléhez lépett, és elővette a kinevezését. A papír láttán fölcsattant a parancs: – Kalapot le! – Jack pedig elkezdte, szilárd, mindazonáltal kissé erőltetett és gépies hangon:
– „A tiszteletre méltó Lord Keith parancsára...” Ahogy végigvette az ismerős, de immár kimondhatatlanul jelentőségteljesebb sorokat, visszatért az öröme, átütött az alkalom komolyságán, és az „amelyek elmulasztása esetén mind Ön, mind alárendeltjei a felelősségre vonást el nem kerülhetik” szavakat már őszinte élvezettel pattogtatta. Aztán összehajtotta a papírt, bólintott az embereknek, és zsebre tette a kinevezését.
– Nagyon jó – mondta. – Küldje el legénységet, mi pedig megnézzük a brigget.
Az ezt követő, szertartásosan halk vonulás során Jack pontosan azt látta, amit várt – egy szemlére fölkészült hajót, amely szinte a lélegzetét is visszafojtja, nehogy akár egy pisszenéssel is megzavarja vitorlázatának gyönyörű szabályosságát, kötélgyűrűinek és csigakötélsorainak mértani tökéletességét. Annyira hasonlított hétköznapi énjéhez, mint a valószínűleg ácsbárddal szabott egyenruhájában izzadó, kimért fedélzetmester hasonlíthat ingujjra vetkőzött önmagára, mikor a vihar utáni, hömpölygő tengerárban leköti a csúcsvitorlarudat, noha a kettőt mégsem lehet elválasztani. Itt megvolt a jelentése mindennek: a habtiszta fedélzetnek, a tatfedélzet szemfájdítóan vakítóra fényezett, négyfontos páros rézágyújának, a kötéldobok precíz elhelyezésének a kábelek és kötelek tárolására szolgáló kamrában, a fazekaknak és üstöknek, amelyek díszszemlét idéző szabályossággal sorakoztak a konyhában. Jack túl tapasztalt volt ahhoz, hogy könnyen be lehessen csapni, és tetszett neki, amit látott. Látott és méltányolt mindent, amit látnia kellett. Vak volt arra, amit nem kellett látnia: a sonkacafatra, amelyet az előfedélzet egyik nagyképű macskája vonszolt elő egy vödör mögül, a lányokra, akiket a másodkormányosok elrejtettek a vitorlakamrában, és akik egyfolytában kikukucskáltak a vászonhegyek mögül. Nem vett tudomást a lőrés mögött a kecskéről, amely szemtelenül bámulta ördögien vágott pupillájú szemével, és direkt bogyózott, se a némileg hurkára emlékeztető, kétes tárgyról, amelyet valaki az utolsó fejvesztett pillanatban beékelt az orrárboc kötélzete alá.
Ám igazi hozzáértő szeme volt – névleg kilenc, gyakorlatilag tizenkét éves kora óta élt a tengeren –, s rengeteg benyomást szerzett. A kormányos egyáltalán nem olyan volt, amilyennek várta, hanem nagydarab, jóképű, rátermett, középkorú ember – az elázott Mr. Baldick nyilván félreértette a dolgot. A fedélzetmester egész jelleme – elővigyázatosság, állhatatosság, lelkiismeretesség, hagyománytisztelet – fel volt írva a vitorlázatba. A számvevő és a tüzér se hús, se hal, bár igaz, a tüzér túlságosan beteg volt, hogy kitegyen magáért, és valahol félidőben csendesen el is tűnt. A kadétok megnyerőbbek voltak, mint várta; a briggek és kutterek kadétjai általában elég nyomorúságos társaság. De azt a gyereket, a kis Babbingtont nem lehet partra engedni ebben az öltözetben; az anyja nyilván további növekedésre számított, ami nem következett be, és Babbington annyira eltűnt a kalapja alatt, hogy az szégyent hozna a Sophie-ra.
Legfőbb benyomása az ódivatúság volt; a Sophie-ban volt valami ódon, mintha szívesebben venné, ha az alját jancsiszögekkel vernék ki, ahelyett hogy rézlemezekkel borítják, és az oldalán is szívesebben látná a kátrányt, mint a festéket. A legénység, noha egyáltalán nem volt öreges – a matrózok többsége a húszas éveiben járt –, ugyancsak régi vágásúnak tűnt; néhányan plundranadrágot és cipőt viseltek, holott ez a viselet már akkor kiment a divatból, amikor Jack volt kadét, nem nagyobb a kis Babbingtonnál. Megfigyelte, hogy fesztelenül, természetesen mozognak; illedelmes kíváncsiságot tanúsítottak, de nem voltak se mogorvák, se sértődöttek, se megtörtek.
Igen, régi vágású volt a Sophie. Jack szívből szerette – megszerette már abban a pillanatban, amikor tekintete először járta végig a kellemesen ívelő fedélzetet –, ám a józan ész azt mondta, hogy ez egy lassú brigg, régi brigg, aligha az a brigg, amellyel megcsinálhatja a szerencséjét. Két derekas csatát vívott Jack elődje alatt, az elsőt egy húszágyús touloni francia kalózhajóval, a másikat a Gibraltári-szorosban, ahol egyszer, szélcsend idején megvédte a konvojt az Algecirasból kirajzó gályáktól; ám amennyire Jack emlékezett, a Sophie sose tett szert igazán értékes zsákmányra.
Visszaértek a furcsa kis tatfedélzethez. Jack lehajtotta a fejét, és belépett a kabinba. Mélyen meggörnyedve odament az ülőhelyként is szolgáló ládákhoz az ablak alatt, amely teljes szélességében kitöltötte a kabin túloldalát. Az elegánsan ívelt keret káprázatos canalettói tájképet hasított ki a déli nap tüzében lángoló Port Mahonból, amely, ha ebből a viszonylagos homályból nézték, mintha egy másik világhoz tartozott volna. Jack elővigyázatosan oldalazva letelepedett, megállapította, hogy nyugodtan fölemelheti a fejét – bő tizennyolc hüvelyk maradt fölötte –, és így szólt:
– Hát itt volnánk, Mr. Marshall. Gratulálnom kell önnek a Sophie külleméhez. Nagyon rendes, nagyon akkurátus.
Úgy vélte, eddig elmehet, ha megőrzi a hivatalos hangnemet, de többet biztosan nem mond; nem is tart beszédet az embereknek, nem teszi emlékezetessé az alkalmat valamiféle lazítással. Irtózott attól, hogy a „népszerű” kapitányt játssza.
– Köszönöm, uram – felelte a kormányos.
– Most kimegyek a partra, de természetesen a hajón alszom, úgyhogy legyen olyan jó, küldjön egy csónakot a ládámért és a holmimért. A Koronában lakom.
Üldögélt egy darabig, élvezte nappali kabinjának a fényét. Nem voltak benne ágyúk, mert a Sophie sajátos építése miatt a torkolatuk hathüvelyknyire se lett volna a víztől, és a két négyfontost, amelyek általában nagyon sok helyet foglalnak el, közvetlenül Jack feje fölé állították, de még így se volt sok hely, és a kabinban, a ládákon kívül kizárólag egy keresztbe fordított asztal fért el. Ám ez is jóval több volt annál, mint ami eddig jutott neki a tengeren. Elégedetten nézte, különös élvezettel szemlélte a kifelé dőlő, szép ablakokat, amelyek úgy villogtak, amennyire üveg villoghat; a hét üvegtábla elegáns sorozata valósággal berendezte a szobát.
Több volt mindennél, amije eddig volt, több annál, amiben eddigi pályafutása során reménykedett; akkor miért lappang az ujjongás alatt az az egyelőre meghatározatlan valami, az iskolai napok aliquid amarija?
Miközben visszafelé vitték a partra a saját fehér nadrágos, szalmakalapos evezősei, akiknek kalapszalagjára a Sophie nevet hímezték, ő pedig a csónak farában ült egy ünnepélyesen hallgatag hadapród oldalán, rájött, mi ez az érzés. Már nem volt a „mi” része, hanem az „azok”-hoz tartozott. Igen, ő testesítette meg „azok”-at. Tisztelet kísérte, miközben végigjárta a brigget, de ez egészen más tisztelet volt, mint ami egy hadnagynak, egy bajtársnak jár; úgy vette körül, akár egy üvegharang, elzárta a többi embertől, akikből, mikor a kapitány távozott a Sophie-ról, fölszakadt a csendes, megkönnyebbült sóhaj, amelyet Jack olyan jól ismert: „Jehova nincs már velünk!”
„Ez az az ár, amit meg kell fizetni érte”, mélázott Jack.
– Köszönöm, Mr. Babbington! – mondta a gyereknek, és megállt a lépcsőn, amíg a csónak kifarolt, majd elindult a kikötőben.
– Utat, adjatok utat! – sipította Mr. Babbington. – Ne aludj, Simmons, te kocsmacégér!
„Ez az az ár, amit meg kell fizetni érte”, mélázott el újra a kapitány. „És istenemre, megéri.”
Ahogy elméjében formálódtak ezek a szavak, úgy formálta át ismét fénylő arcát a mélységes boldogság, a tartózkodó öröm. Ám amikor sietni kezdett a Korona felé, ahol egy vele egyenrangúval lesz találkozója – kissé türelmetlenebb volt a járása, mint amilyen Aubrey hadnagyé lett volna.

 

 

MÁSODIK FEJEZET

Egy kerek asztalnál ültek a fogadó hátulján kiugró zárt, magas erkélyen, amely mégis olyan közel volt a vízhez, hogy egyetlen csuklómozdulattal visszadobhatták természetes elemükbe az osztrigahéjakat, és érezhették a százötven lábnyi mélységben kirakodó tártán stockholmi kátrányból, kötélzetból, vitorlavászonból, terpentinből kevert szagegyvelegét.
– Legyen szabad megkínálnom egy kis ürüraguval, uram – mondta Jack.
– Hát, ha ragaszkodik hozzá – egyezett bele Stephen Maturin. – Olyan finom.
– Egyike azoknak a dolgoknak, amiket jól csinálnak a Koronában – közölte Jack. – Bár nem egészen helyénvaló, hogy ezt mondjam. Én kacsahúsos pástétomot kértem, marhahús módra, meg pácolt disznófőt, a különleges ínyencségek mellett. A fickó nyilvánvalóan félreértett. Az ég tudja, mi van abban az ételben, amit maga eszik, de biztosan nem disznófő. Többször is elmondtam, hogy visage de porco, ő meg bólogatott, mint egy kínai mandarin. Tudja, azért bőszítő, mikor az ember szeretne öt fogást készíttetni, cinco platós, gondosan el is magyarázza spanyolul, aztán azt látja, hogy csak három van, abból is kettő nem jó. Szégyellem, hogy nem kínálhatok különbet, holott megvolt bennem a készség, arról biztosíthatom.
– Napok óta nem ettem ilyen finomat, sem pedig – meghajlás – ilyen jó társaságban, szavamra – mondta Stephen Maturin. – Nem a saját figyelmességéből származhatott a baj? Abból, hogy spanyolul, kasztíliai spanyolsággal fejezte ki magát?
– Hát – mondta Jack, miközben megtöltötte poharaikat, és belemosolygott a borán keresztül a napba –, úgy véltem, hogy ha spanyolokkal beszélek, az az ésszerű, ha összeszedem a spanyoltudásomat.
– Mert természetesen elfelejtette, hogy ezeken a sziget ken katalánul beszélnek.
– Mi az a katalán?
– Hát Katalónia nyelve – a szigeteké, az egész mediterrán parté, le Alicantéig, és azon is túl. Barcelonáé. Léridáé. A félsziget leggazdagabb részéé.
– Ön ámulatba ejt! Fogalmam sem volt róla. Másik nyelv, uram? Bár azért meg merem kockáztatni, hogy nagyjából ugyanaz – egy putain, ahogy Franciaországban mondják? – Ó, nem, nem olyan – szó sincs ilyesmiről! Sokkal csiszoltabb nyelv Pallérozottabb, irodalmibb. Jóval közelebb áll a latinhoz. Mellesleg, uram, ha megengedi, azt hiszem, az a bizonyos szó a patois.
– Jó, akkor patois, bár esküszöm, a másik szó a megfelelő; tanultam valahol – felelte Jack. – De úgy látom, uram, ön mellett nem tanácsos a tudóst játszanom. Árulja el, anynyira másképp hangzik a fülnek, a tanulatlan fülnek?
– Annyira különbözik, mint az olasz a portugáltól. Nem is értik egymást, annyira más a hangzásuk. Az intonáció egészen eltérő hangnemű. Annyira különböznek, mint Gluck és Mozart. Például ez a kitűnő étel (amelyről látom, hogy legjobb igyekezetük szerint próbálták betartani utasításait) spanyolul jabalí, míg katalánul senglar.
– Disznóhús?
– Vaddisznó. Engedje meg...
– Ön igazán nagyon kegyes. Szabad alkalmatlankodnom a sóért? Kapitális étek, az kétségtelen, bár azt sose találtam volna ki, hogy disznóhús. Mik ezek a puha, sötét, ízletes valamik?
– Most sarokba szorított. Katalánul bolets a nevük; de hogy angolul miként hívják őket, azt meg nem mondhatom. Valószínűleg nincs nevük, mármint közismert nevük, bár a természettudós felismerné bennük Linné boletus edulisát.
– Hogy...? – kezdte Jack, naiv rokonszenvvel bámulva Stephen Maturinre. A vaddisznóhússal megtetézett két-három font ürüragu kihozta belőle minden jóindulatát. – Hogy... ? – Ám észbe kapva, hogy csaknem faggatni kezdett egy vendéget, köhécseléssel töltötte ki a szünetet, majd csöngetett a pincérnek, és maga elé gyűjtötte az üres boroskancsókat.
Ám a kérdés a levegőben maradt, és csupán a legbarátságtalanabb, a legridegebb tartózkodás hagyhatta figyelmen kívül.
– Errefelé nevelkedtem – mondta Stephen Maturin. – Ifjú éveim nagy részét barcelonai nagybátyámnál töltöttem, vagy nagyanyámmal Lérida vidékén. Komolyan, hosszabb ideig éltem Katalóniában, mint Írországban; és mikor hazautaztam az egyetemre, katalánul oldottam meg a matematikai feladatokat, mert a számok természetesebben jutottak eszembe azon a nyelven.
– Szóval úgy beszél, uram, mint egy bennszülött, ebben egész biztos vagyok – állapította meg Jack. – Óriási dolog! Ezt nevezem én a gyermekkor jó kihasználásának! Bár én is elmondhatnám magamról!
– Nem, nem! – csóválta meg a fejét Stephen. – Inkább nagyon is rosszul használtam fel az időt; tűrhetően megismertem a madarakat – nagyon gazdag vidék ez ragadozó madarakban, uram – meg a hüllőket; míg viszont a rovarok, nem számítva a lepidopterákat, és a növények – minő sivatagai a baromi, sivár tudatlanságnak! Akkor értettem meg csupán, minő szörnyűségesen eltékozoltam az időmet, amikor immár néhány éves írországi élet után megírtam kis dolgozatomat Felső-Osorio virágos növényeiről. Hatalmas terület, minden tekintetben érintetlen azóta, hogy Willoughby és Ray átutazott rajta az előző korszak végén. A spanyol király meghívta Linnét, azzal az ígérettel, mint bizonyára emlékszik, hogy szabadon gyakorolhatja vallását, de a tudós ezt elhárította; szabadon rendelkezhettem volna e föltáratlan kincsesbányával, de nekem nem kellett. Gondolja el, mit végzett volna el itt Pallas, a tanult Solander, a két Gmelin, az idősebb és az ifjabb! Ezért kaptam az első kínálkozó alkalmon, és vállaltam, hogy elkísérem az öreg Mr. Browne-t; igaz, hogy Menorca nem a szárazföld, viszont remek mészkősziklás terep, amely sajátos növényvilággal és több más ebből fakadó érdekes jelenséggel dicsekedhet.
– Mr. Brown, a dokk parancsnoka? Jól ismerem! – kiáltotta Jack. – Remek társaság, szeret énekelgetni, elbájoló dallamocskákat komponál!
– Nem, az én páciensem a tengeren meghalt, és ott temettük el, fönt a Szent Fülöp-erőd mellett; szegény ördög, a sorvadás utolsó szakaszában járt. Reménykedtem ebben az utazásban – a levegő és az étrend változása csodákat művelhet ezekben az esetekben –, de mikor Mr. Florey és én felnyitottuk, annyira előrehaladott... Röviden, úgy találtuk, hogy orvosai (és azok a legjobbak voltak Dublinban! túlságosan derűlátók voltak.
– Felvágták? – kiáltotta Jack, hátrahőkölve. – Igen, így véltük tisztességesnek, hogy megnyugtassuk a barátait. Habár igen kevéssé tűnnek nyugtalannak, szavamra. Már hetek teltek el az óta, hogy írtam az egyetlen ro konának, akit ismerek, egy úriembernek Fermanagh grófságba, de még egy szóval sem válaszolt.
Szünet következett. Jack ismételten megtöltötte poharai kat, és megjegyezte:
– Uram, ha tudtam volna, hogy sebész, nemigen állok ellen a kísértésnek, hogy erőnek erejével beszervezzem a a hajómra.
– A sebészek kiváló emberek – jegyezte meg Stephen Maturin némi fanyarsággal. – Hol is lennénk nélkülük, még elgondolni is rossz! Döbbenet és élvezet volt figyelni azt az ügyességet, buzgóságot és jártasságot, amellyel Mr. Florey az itteni kórházban kimetszette Mr. Browne eparteriális brorichusát! Nekem azonban nincs szerencsém közéjük számíthatni magamat, mert belgyógyász vagyok.
– Bocsánatát kérem. Ó, egek, minő fatális baklövést követtem el! De akkor is, doktor, de akkor is azt hiszem, hogy fel kellett volna hurcoltatnom a fedélzetre, és a hajófenékben dugdosnom, amíg ki nem futunk. Szegény Sophie-nak nincsen sebésze, és nem úgy néz ki, hogy találunk neki. Ej, uram, hát semmiképpen se beszélhetem rá, hogy tengerre szálljon? Egy hadihajó épp filozófusnak való alkalmatosság, főleg a Földközi-tengeren; itt vannak a madarak, a halak – szörnyűségesen furcsa halakat ígérhetek önnek –, a természeti jelenségek, a meteorok, a rekvirációs osztalék lehetősége! Mert még Arisztotelészt is alapjaiban rendítené meg a rekvirációs osztalék. Doblónok(5), uram! Puha bőrzsákokban vannak, ilyen nagyokban, és csodálatosan súlyosak! Egy ember csak kettőt bír el.
Csipkelődve beszélt, nem is számított komoly válaszra, ezért ugyancsak elképedt, mikor Stephen azt felelte:
– De hát nekem semmiféle képesítésem sincs, hogy hajósebész legyek! Természetesen számos anatómiai boncolást végeztem, és nem ismeretlen előttem a szokványos sebészeti beavatkozások többsége, ámde semmit sem tudok a tengeri higiéniáról, a tengerészek sajátos betegségeiről...
– Az ég áldja meg – kiáltott Jack –, nehogy már ilyen apróságokon fennakadjon! Gondolja csak el, kiket szoktunk kapni: másodfelcsereket, szerencsétlen, csökött, siheder tanoncokat, akik úgy szerezték meg a Tengerészeti Minisztérium engedélyét, hogy darab ideig tébláboltak holmi patikában. Semmit se tudnak a sebészetről, pláne az orvostudományról. Menet közben tanulnak, szegény tengerészeken, és abban reménykednek, hogy talán akad a matrózok között egy gyakorlott szanitéc vagy egy lódoktor, netán egy füves ember, esetleg egy mészáros – toborzásnál mindenféle fennakad a hálón. Mihelyt pedig csak egy cseppet is konyítanak a mesterségükhöz, uzsgyi, már mennek is át a fregattokra meg a sorhajókra. Nem, nem! El lennénk ragadtatva öntől, sőt ujjonganunk kéne! Esedezve kérem, vegye fontolóra, legalább egy időre! Azt fölösleges mondanom – tette hozzá különös komolysággal –, mily örömömre szolgálna, ha együtt hajózhatnánk.
A pincér benyitott. – Tengerészet! – mondta, és már meg is jelent mögötte a vörös kabátos katona a paksamétával.
– Aubrey kapitány? – harsogta. – Harte kapitány üdvözli. – Nagy dobrokolással eltűnt.
– Az utasításaim lehetnek – állapította meg Jack.
– Könyörgök, mintha itt se lennék – mondta Stephen. – Ezt azonnal el kell olvasnia.
Fölvette Jack hegedűjét, elvonult a szoba végébe, ahol többször is eljátszotta ugyanazt a fojtottan suttogó skálát.
A parancs nagyjából arról szólt, amire Jack számított: a lehető legnagyobb sietséggel töltse fel készleteit, és kísérjen el tizenkét (a margón megnevezett) kereskedő –, illetve szállítóhajót Cagliariba. Igen gyorsan kell haladnia, mindazonáltal semmiképpen sem kockáztathatja árbocai, rudazata vagy vitorlázata épségét; nem szabad megfutnia a veszélytől, viszont semmi esetre sem kockáztathat. Majd pedig következtek bizalmas címke alatt a titkos jelzéssel kapcsolatos utasítások, hogy mi a különbség a barát és az ellenség, a jó és a rossz között: „Az elsőként jelző hajó vörös zászlót húz föl az előárboc csúcsára, és árbocszalagos fehér zászlót a főárboc zászlaja fölé. A válasz árbocszalagos fehér zászló a fő árbocderék zászlaja fölött, és kék zászló az előárboc csúcsán. Az elsőként jelző hajónak el kell sütni egy széloldali ágyút, amire a másik hajó azzal válaszol, hogy szél alatti oldalon lassú egymásutánban elsüt három ágyút.” Befejezésül közölték, hogy Mr. Baldick helyett kinevezték a Sophie-ra Dillon hadnagyot, aki hamarosan megérkezik a Burford-on.
– Ez már jó hír! – mondta Jack. – Remek fickó lesz a hadnagyom; tudja, ez azért olyan fontos, mert a Sophie-nak csak egyet engedélyeznek... Személyesen nem ismerem, de príma ember, ebben biztos vagyok. Nagyon kitüntette magát a Dart kutteren. Három francia kalózhajóval futott össze a Szicíliai-szorosban: egyet elsüllyesztett, a másikat elfogta. Akkoriban az egész flotta ezt emlegette; ám a levelét sose jelentették meg a Gazette-ben, és nem léptették elő. Ördögi balszerencse! Nem is értem, mert nem arról van szó, hogy ne lenne összeköttetése; Fitzgerald, aki minden ilyet tud, azt mondta, hogy az illető az unokaöccse vagy talán az unoka testvére valami peernek, akinek a nevét elfelejtettem. Mindenesetre nagyon dicséretes dolog volt; emberek tucatjait léptették elő ennél kevesebbért, engem is beleértve.
– Megkérdezhetem, hogy ön mit tett? Oly keveset tudok tengerészeti kérdésekről.
– Ó, engem csak kupán vágtak, egyszer a Níluson, aztán meg mikor a Généreux elfogta a vén Leander-t; muszáj volt jutalmat adni, és mivel én voltam az egyetlen életben maradt hadnagy, engem is eltalált végre egy. Szavamra, nem siette el, de nagyon örültem neki, mikor végre megérkezett, bármily lassan és meg nem érdemelten. Mit szólna egy teához? Meg talán egy kis vajassüteményhez? Vagy ön marad inkább a portóinál?
– Nagyon örülnék a teának – felelte Stephen. – Viszont árulja el – folytatta, miközben visszasétált a hegedűhöz, és az álla alá illesztette –, nem nagyon költséges az ilyen kinevezés, a londoni utazás, az egyenruha, fogadalom, királyi fogadás...?
– Fogadalom? Ó, a felesketésre céloz! Nem, az csak a hadnagyokra vonatkozik; az ember bemegy az Admiralitásra, ahol felolvasnak neki egy szöveget az engedelmességről, a felsőbbségről, és hogy meg kell tagadni a pápát; az nagyon ünnepélyes érzés, és mondjuk, hogy „esküvel fogadom”, mire az ipse a pulpituson azt mondja: „akkor ez fél guinea”, ami eléggé lerontja a hatást. De ezt csak a hivatásos tiszteknek kell; a gyógyító embereket egy rendelkezéssel nevezik ki. Bár ön nem ellenezné a fogadalmat – tette hozzá mosolyogva, majd, érezve, hogy ez a megjegyzés kissé tapintatlan és személyeskedő volt, sietve folytatta: – Egyszer együtt hajóztam egy szegény ördöggel, aki elvből nem volt hajlandó esküt tenni, semmiféle esküt. Sose bírtam megkedvelni – folyton az arcát piszkálta. Szerintem ideges volt, és ezzel nyugtatta magát, de nem lehetett úgy ránézni, hogy ne az ujját szopja, vagy az arcát nyomkodja, vagy az állat facsargassa. Persze semmiség, de ha az ember össze van zárva vele ugyanabban a tiszti étkezdében, akkor bizony rá lehet unni, hogy ez megy nap mint nap egy hosszú úton. A fegy verszobában vagy a kötözőhelyen rá lehet kiabálni: „A mindenit, hagyja már az arcát!”, de az étkeződben el kell viselni. Egyfolytában a Bibliáját olvasta, és onnan szedte ezt az elképzelést, hogy nem szabad esküt tennie; amikor volt az az ostoba hadbírósági tárgyalás szegény Bentham miatt, azon kellett volna tanúskodnia, és megtagadta, kereken megtagadta, hogy esküt tegyen! Azt mondta a vén Jarvie-nak, hogy ez ellenkezik valamivel az evangéliumokban. Mármost ez elment volna Gambier-nél vagy Saumareznél, vagy olyasvalakinél, aki filozófus hajlandóságú, de nem a vén Jarvienál, istenemre! Fájdalommal kell közölnöm, hogy attól fogva lőttek neki. Sose tudtam megkedvelni – megmondom az igazat, még szaglott is –, de egész tűrhető tengerész volt, és bűntelen. Ezt értettem azon, mikor mondtam, hogy ön nem ellenezne egy fogadalmat – ön nem fanatikus.
– Kétségkívül – válaszolta Stephen. – Csakugyan nem vagyok fanatikus. Egy filozófus nevelt, vagy mondjunk inkább bölcselőt, és az ő filozófiájából rám is ragadt valami. Ő gyerekes dolognak nevezte volna az esküt, amely hiábavaló, ha önként teszik, kényszerűség esetén viszont úgy jogos, ha kitérnek előle, vagy nem vesznek tudomást róla. Manapság még a maguk közönséges matrózai között is kevés olyan ember maradt, aki hinne Earl Godwin(6) falat kenyerében.
Hosszú szünet következett, amely alatt behozták a teát.
– Tejjel issza a teát, doktor? – kérdezte Jack.
– Igen, engedelmével – válaszolta Stephen. Láthatólag mélyen elmerült gondolataiba; mereven bámult a semmibe, és csücsörített, mint aki hangtalanul fütyül.
– Szeretném... – szólalt meg Jack.
– Mindig azt mondják, hogy gyengeségre és balgaságra vall, ha előnytelen oldalunkról mutatkozunk – szakította félbe Stephen. – De ön olyan őszintén beszélt velem, hogy nem tehetem az ellenkezőjét. Az ajánlata, a javaslata rend kívüli kísértést jelent; mert azokat a szempontokat leszámítva, amelyeket volt oly kedves felsorolni, és amelyekhez szívemből csatlakozom, én nagyon zsákutcába jutottam itt, Menorcán. A beteg, akit őszig kellett volna kezelnem, meghalt. Úgy tudtam, módos ember – a Merrion Square-en volt háza –, ám mikor Mr. Florey és én átnéztük a holmiját, mielőtt lepecsételtük volna, semmit sem találtunk, se pénzt, se hitelleveleket. Szolgája kereket oldott, ami magyarázatként szolgálhat a tényre, de a barátai nem válaszolnak a leveleimre. A háború elszakított spanyolországi kis örökségemtől, és mikor kevéssel ezelőtt azt mondtam, hogy rég nem ettem ilyen jót, nem átvitt értelemben beszéltem.
– Ó, de szomorú! – kiáltotta Jack. – Szívből sajnálom kínos helyzetét, és ha a... a res angustia tényleg olyan nyomasztó, remélem, megengedi... – Keze már el is tűnt a térdnadrágja zsebében, ám Stephen Maturin tiltakozott:
– Nem, nem! – hajtogatta mosolyogva. – De ön nagyon jó.
– Szívből sajnálom a kínos helyzetét, doktor – ismételte Jack –, és majdhogynem szégyellem, amiért kihasználom. De Sophie-mnak kell egy gyógyító; minden egyebet leszámítva fogalma sincs róla, mekkora hipochonderek a tengerészek; szeretik, ha doktorolják őket, és az a hajó, ahol nincs, aki gondjukat viselje, az egy szomorú hajó; továbbá ez a legegyszerűbb megoldás jelenlegi problémáira. Tanult embernek olyan hitvány a fizetés – havi öt font –, hogy még kimondani is restellem, de van lehetőség rekvirációs osztalékra, továbbá azt hiszem, vannak bizonyos mellékes jövedelmek, például külön jár pénz minden himlős után. A fizetésükből vonják le.
– Ó, ami a pénzt illeti, az nem nagyon izgat! Ha a halhatatlan Linné meg tudott tenni Lappföldön ötezer mérföldet összesen huszonöt fontból, akkor én is tudok... De kivitelezhető a dolog? Bizonyosan szükség van hivatalos kinevezésre. Egyenruhára. Szerszámokra. Orvosságokra, kellékekre.
– Ha már ilyen finom részletekről kérdez, megdöbbentően tájékozatlan vagyok – vallotta be Jack mosolyogva. – De az Úr szereti önt, doktor, tehát nem szabad hagynunk, hogy apró-cseprő dolgok utunkat állják. Rendelkeznie kell a Tengerészeti Hivatal kinevezésével, ez biztos, de tudom, hogy az admirális abban a pillanatban ad magának egy működési engedélyt, amint megkérem, s én a legnagyobb örömmel kérem meg. Egyenruha tekintetében a sebészeknél nincsen semmi különös előírás, noha a kék kabát a szokásos. Ami az eszközöket illeti – itt megfogott. Azt hiszem, a Patikusok Kollégiuma küld a fedélzetre egy ládát; ezt Florey vagy bármelyik sebész tudni fogja. De bármint legyen is, jöjjön egyenesen a fedélzetre! Jöjjön, amikor tetszik: jöjjön például holnap, és akkor együtt ebédelünk. Mivel a működési engedély is beletelik egy kis időbe, utazzon úgy, mint az én vendégem. Nem lesz kényelmes, egy briggen kevés a hely, de megismerteti a tengeri élettel; s ha van egy pimasz háziura, ezzel őt is elintézi. Engedje meg, hogy töltsek önnek! Abban pedig biztos vagyok, hogy kedvelni fogja, mert megdöbbentően filozofikus.
– Vitathatatlanul – helyeselt Maturin. – Mi lehet jobb egy filozófusnak, az emberi természet tanulmányozójának? Vizsgálatának tárgyai össze vannak zárva, nem menekülhetnek szemének sugarától, szenvedélyeiket forrpontig hevítik a háború veszélyei, a foglalkozás kockázatai, az elszigeteltség a nőktől és a sajátos, bár egyhangú étrend. És a honfiúi hév izzása, kétségtelenül! – bólintott Jack felé. – Igaz, hogy darab ideje jobban érdekeltek a rejtvenőszők, mint embertársaim, de a hajó még így is a legtanulságosabb színteret kínálhatja egy fürkész elmének.
– Égbekiáltóan tanulságos, doktor, erről biztosíthatom! – mondta Jack. – Mekkora örömet szerzett nekem! Hogy Dillon lehet a Sophie hadnagya, és egy dublini orvos a sebésze – jut eszembe, hiszen maguk földik! Nem ismeri véletlenül Mr. Dillont?
– Rengeteg Dillon van – felelte Stephen, akinek az ereiben kezdett megfagyni a vér. – Mi a keresztneve?
– James – pillantott bele Jack a levélbe.
– Nem – felelte Stephen kimérten. – Nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna James Dillon nevű emberrel.
– Mr. Marshall – mondta Jack – szóljon az ácsnak, legyen szíves! Lesz egy vendégem; minden tőlünk telhetőt el kell követnünk, hogy meglegyen a kényelme. Orvos, és nagy ember filozófiai téren.
– Csillagász, uram? – érdeklődött a kormányos lelkesen.
– Úgy veszem ki, hogy inkább botanikus – felelte Jack. – De nagy reményeket fűzök hozzá, hogy ha elég jól érzi magát, talán nálunk marad mint a Sophie sebésze. Gondolja el, micsoda jeles dolog lenne ez a csapat számára!
– Valóban az lenne, uram. Nagyon felbolygatta őket, hogy Mr. Jackson átment a Pallas-ra, remek fogás lenne, ha egy orvossal pótolhatnánk! Van egy a zászlóshajón, van egy Gibraltárnál, de rajtuk kívül egy sincs a flottában, én legalábbis nem tudok róla. Szárazon egy guinea-t számítanak föl egy vizitért, mint hallottam.
– Még többet, Mr. Marshall, még többet. Fedélzeten van a víz?
– A fedélzeten, uram, és el is raktároztuk, az utolsó két hordót kivéve.
– Hát itt van, Mr. Lamb! Nézze már meg az alvókabinom válaszfalát, hogy miként tehetné téresebbé egy barátom számára, bizonyosan arrébb tudja tolni jó hat hüvelykkel. Igen, Mr. Babbington, mi az?
– Engedelmével, uram, a Burford jelez a földnyelven túl.
– Nagyon helyes. Most pedig szóljon a számvevőnek, a tüzérnek és a fedélzetmesternek, hogy látni akarom őket.
Az elkövetkező percekben a Sophie kapitánya fülig merült a kimutatásokba – a személyi kartotékokba, az utalványokba, a betegnyilvántartásba, a leltárkönyvbe, a tüzér, a fedélzetmester, az ács kiadásaiba, a készletekbe és fölöslegekbe, a felhasznált és fel nem használt élelmiszerek általános és negyedévi kimutatásaiba, a tömény szesz, a bor, a kakaó és a tea bizonylataiba, hogy a hajónaplót, a postakönyvet és a rendelések könyvét ne is említsük –, mivel pedig rendkívül jól beebédelt, és sose értett különösebben a számokhoz, hamarosan kiszaladt a talaj a lába alól. Leghosszasabban Rickettsszel, a számvevővel kellett tárgyalnia, és mivel egyre jobban mérgesítette önnön értetlensége, egyfajta mézesmázosságot vélt fölfedezni abban, ahogy a számvevő elébe tárta végeérhetetlen számvetéseit és mérlegeit. Voltak itt papírok, nyugták, elismervények, számlák, amiket neki kellett aláírnia, és tökéletesen tisztában volt vele, hogy nem mindent ért.
– Mr. Ricketts – szólt egy hosszú, bőbeszédű magyarázat végeztével, amely semmit se mondott neki –, van itt a személyi nyilvántartásban, 178. szám alatt egy bizonyos Charles Stephen Ricketts.
– Igen, uram. Az én fiam, uram.
– Aha. Látom, 1797. november 30-án került a fedélzetre. A Tonnant-ról, későbbi nevén Princess Royal-ról. Nincs kor a neve mellett.
– Á, hadd látom csak! Charlie-nak akkorra tizenkét évesnek kellett lennie, uram.
– Képzett matróznak minősítették.
– Igen, uram. Há-háát.
Teljesen megszokott, mindennapi kis csalás volt; mindazonáltal törvényellenes. Jack nem mosolygott. Folytatta:
– 1798. szeptember 20-án képzett evezős lett, aztán írnokká minősítették. Majd pedig 1799. november 10-én kadéttá minősítették.
– Igen, uram! – felelte a számvevő.
Nemcsak az volt egy kissé fonák, hogy valaki tizenegy évesen képzett matróz, de Mr. Ricketts finom hallása érzékelte a minősítették szóra helyezett, alig észrevehető nyomatékot, és a némileg szokatlan ismétlést, amelyek azt üzenték: „Lehet, hogy silány üzletembernek látszom, de úgy próbálkozzék holmi számvevői trükkökkel, hogy zátony lehetek az útjában, és orrtól tatig felhasíthatom a hajóját. Sőt, amit az egyik kapitány minősített, azt a másik visszaminősítheti, és ha megzavarja az álmomat, istenemre mondom, a megbízásom minden napján odaköttetem a fiát az árbochoz, és lekorbácsoltatom a hátáról a puha, rózsaszín bőrét!” Jack feje fájt; szeme, amely kissé véres lett a portóitól, annyi lappangó könyörtelenségról árulkodott, hogy a számvevő nagyon komolyan vette az üzenetet.
– Igen, uram! – ismételte. – Igen! Mármost itt volnának a készletek listái; óhajtja, uram, hogy megmagyarázzam a felzeteket?
– Ha lenne oly szíves, Mr. Ricketts.
Ez volt Jack első személyes és felelős találkozása a könyveléssel, amelyet nem nagyon élvezett. Elképesztő, mi minden kell még egy ilyen kis hajóhoz is (márpedig a Sophie alig haladta meg a százötven tonnát): marhahús, disznóhús, vaj megszámozott bödönökben, rum hetvenkét és százhúsz gallonos hordókban, Old Weevil-féle kétszersült tonnaszám, levespor (őrölt, sózott, a legjobb gyártmány, nem tévesztendő össze a puskaporral), ágyúcsőtisztító rudak, fojtáskitevők, kanócok, gyújtólyuk-tisztítótűk, fojtás, lövedék – rudak, láncok, hüvelyek, kartács, fürtös és egyszerű, gömbölyű; és az a megszámlálhatatlan tárgy, amelyeket a fedélzetmester igényel (és oly gyakran elcsakliz): csigahengerek, hosszú csigasorok, szimplák, duplák, csúszógyűrűk, negyedes tengelyperselyek, kettős tengelyperselyek, lapos dupla tengelyperselyek, a lapos pántos és páros csigahengerek egymaguk kitettek hosszúságban egy nagyböjti litániát. Jack itt már sokkal otthonosabban mozgott, mert ugyanolyan jól meg tudta különböztetni a szimpla kettőshornyolású csigatestet a szimpla árboctámasztótól, mint a napot az éjszakától, a jót a rossztól – sőt néha sokkal jobban! Ám kézzelfogható, gyakorlati kérdések megoldásához szokott elméje most mélységesen elfáradt; búsan nézte a fiókos polcok tetején felhalmozott, szamárfüles, pecsétes könyveken túl, a kabin ablakai mögött a ragyogó levegőt és a táncoló tengert. Végighúzta kezét a homlokán, és azt mondta:
– A többivel majd máskor foglalkozunk, Mr. Ricketts. Istenverte papírboglyája! Látom, mennyire nélkülözhetetlen az írnok egy hajón. Erről jut eszembe, felfogadtam egy fiatalembert – ma száll hajóra. Bizonyosra veszem, hogy ön segíti majd beilleszkedni a munkájába, Mr. Ricketts. Készségesnek, rátermettnek tűnik, és az unokaöccse Mr. Williamsnek, a rekvirációs ügynöknek. Úgy gondolom, a Sophie-nak is előnyös, ha jóban vagyunk a rekvirációs ügynökkel, ugye, Mr. Ricketts?
– Valóban az, uram – felelte mélységes meggyőződéssel a számvivő.
– Most pedig át kell mennem a fedélzetmesterrel a dokkba, még az esti ágyúlövés előtt – mondta Jack, és kimenekült a szabadba. Mikor kitette a lábát a fedélzetre, épp akkor jött a bal oldalon az ifjú Richards, egy jó hat láb magas néger kíséretében. – Itt a fiatalember, akit említettem, Mr. Ricketts. Ez pedig a matróz, akit hozott nekem, Mr. Richards? Derék, megtermett fickó. Mi a neve?
– Alfred King, engedelmével, uram.
– Tud vitorlát felvonni, bevonni, kurtítani, King?
A néger bólogatott kerek fejével, és hangosan morgott, miközben arcában felvillant egy fehér sarló. Jack összevonta a szemöldökét. Így nem lehet beszélni egy kapitánnyal a saját hajóján.
– Ejnye, uram! – szólt élesen. – Nem ért a pallérozott beszédhez?
A néger hirtelen elszürkült, és riadtan rázta a fejét.
– Engedelmével, uram! – szólalt meg az írnok. – Nincs nyelve. A mórok kivágták.
– Ó! – döbbent meg Jack. – Ó! Na jó, helyezzék el elöl. Majd én felolvasom helyette az esküt. Mr. Babbington, vigye le Mr. Richardsot, és mutassa meg neki, hol alusznak a kadétok. Jöjjön, Mr. Watt, ki kell jutnunk a dokkba, mielőtt azok a lusta lajhárok abbahagyják a munkát!
– Ez éppen egy szája íze szerint való ember, Mr. Watt! – mondta Jack, miközben a csónak suhant velük a kikötő vizén. – Bár lenne még húsz ilyenem! Jól látom, hogy önnek nincs ínyére az ötlet?
– Hát, uram, az biztos, hogy sose mondanék nemet egy jó tengerészre. És persze el is cserélhetünk néhány szárazföldit, nem mintha olyan sok maradt volna, tekintve, hogy milyen hosszú időre szólt a megbízás, amiből szökdöstek is, és aki megmaradt, annak a többségét közönséges matrózzá minősítették, ha ugyan nem képzetté... – A fedélzetmester sehogy se találta a mondat másik végét. Egy darabig némán bámult, aztán csak annyit mondott: – De ami a puszta számot illeti, miért ne, uram.
– Hát akiket elvittek a kikötői munkára?
– Jaj, az ég szerelmére, uram, az sose volt több fél tucatnál, arra pedig vigyáztunk, hogy mindig a garázdákat és a lusta köcsögöket küldjük. Pardon grácia, uram: a tétlen embereket. Szóval, ami a számokat illeti, miért ne, uram. Ilyen hajón, mint a Sophie, a hármas őrség miatt úgyis kész kirakós elhelyezni őket a fedélközben. A Sophie takaros, kényelmes, otthonos kis hajó, egészen az, de nem nevezhető tágasnak.
Jack nem válaszolt, de az, amit hallott, sokban igazolta a benyomásait. Ezen töprengett, amíg a csónak ki nem ért a partra.
– Aubrey kapitány! – kiáltott Mr. Brown, a dokk parancsnoka. – Hadd szorítsam meg a kezét, uram, hadd kívánjak minden jót! Nagyon örülök, hogy látom!
– Köszönöm, uram, nagyon köszönöm! – Kezet ráztak. – Először látom a birodalmában, uram.
– Alkalmatos, nemde? – kérdezte a parancsnok. – Kötelek erre. Vitorlaraktár a maga régi Généreux-a mögött. Csak azt bánom, hogy a fatelepnek nincs magasabb fala; el nem hinné, hogy ezen a szigeten mennyi arcátlan lator van, akik éjszaka, megmásszak a falakat, és elviszik az árbocfáimat, vagy legalábbis megpróbálják. Hitem szerint néha a kapitányok uszítják őket, de kapitány ide vagy oda, legközelebb megfeszíttetem a kurafit, ha csak rá mer nézni akár egy kampóra!
– Hitem szerint, Mr. Brown, ön majd akkor lesz boldog, ha a királynak egyetlen hajója se marad a Földközi-tengeren, a hét minden napján úgy tarthat névsorolvasást a festékes csöbröknek, hogy egy se hiányzik, és évhosszat egyetlen fapecket sem kell kiadnia.
– Maga csak hallgasson rám, fiatalember! – mondta Mr. Brown, rátéve kezét Jack kabátjának ujjara. – Maga csak hallgasson a korra és a tapasztalatra! A jó kapitány sose akar semmit a dokktól. Beosztja azt, amije van. Szívén viseli a király raktárait; nem hagy veszendőbe menni semmit; saját kenőzsírjával mázolja a hajótest fenekét; maradék vitorlavászonból készít a köteleire vastag burkolatot, azután úgy osztja el őket, hogy sehol se legyen súrlódás a horgonyláncnyílásban; sokkal nagyobb gondja van a vitorláira, mint a saját bőrére, és sose vonja föl a felső-sudárvitorlát – rút, szükségtelen, hivalkodó, talmi dolog! Az eredmény pedig előléptetés, Mr. Aubrey, mert mi, ahogy tudja, az Admiralitásnak jelentünk, és jelentéseink a lehető legnagyobb súllyal bírnak. Mi tette Trottert sorhajókapitánnyá? Az, hogy ő volt a legtakarékosabb parancsnok. Vannak emberek, akik évente kétszer-háromszor elveszítik az árbocsudárt, de Trotter soha. Vegye a maga jó Allen kapitányát. Ő sose állított be hozzám ezekkel a rémes listákkal, amik olyan hosszúak, mint egy árbocszalag. És nézze csak meg most, olyan szép fregattnak a parancs noka, amilyet csak kívánhat a szív. De miért is mondom ezt magának, Aubrey kapitány? Tudom, hogy maga nem tartozik ezek közé a pazarló, kicsire-nem-nézünk fiatal parancsnokok közé, azért is hozta be olyan elővigyázattal a Généreux-t. Mellesleg a Sophie egészen kiváló állapotban van minden elképzelhető szempontból, kivéve talán a festést. Kereshetek magának egy kis sárga festéket, bár ezzel nagyon hátrányos helyzetbe hozok más kapitányokat, egy icipici sárga festéket.
– Uram, már egy-két csöbörért hálás lennék – felelte Jack, akinek a szeme ide-oda cikázott az árbocrudak között. – Ám elsősorban azért jöttem, hogy esedezve kérjem, adja kölcsön a duettjeit. Magammal viszem erre az útra egy barátomat is, aki fölöttébb szeretné hallani az ön b-moll duettjét.
– Megkapja, Aubrey kapitány – ígérte Mr. Brown. – Egészen bizonyosan megkapja. Jelen pillanatban Mrs. Harte átírja az egyik hárfára, de ezt majd megoldjuk. Mikor indul?
– Amint feltöltöttem a vízkészletemet, és összeáll a konvoj.
– Az holnap este lesz, ha befut a Fanny, és a vízvétel sem tart sokáig. A Sophie csak tíz tonnát bír. Holnap délre megkapja a kottát, ezt megígérem.
– Lekötelez, Mr. Brown, mérhetetlenül lekötelez. Jó éjszakát, adja át tiszteletteljes üdvözletemet Mrs. Brownnak és Miss Fannynak.
– A Krisztusát! – mondta Jack, amikor az ács szekercéjének fülsiketítő csattogása kitépte az álomból. Kapaszkodott a puha sötétségbe, amennyire bírt, belefúrta az arcát a párnába, mert az agya olyan lázasan működött, hogy csak hajnali hatkor bírt elszundítani. Tulajdonképpen az ő idő előtti megjelenése – már hajnalhasadáskor felbukkant a fedélzeten, a rudazatot és a vitorlákat kémlelte – röppentette fel a hírt, hogy a kapitány már talpon van. Ez indokolta a hajóács rosszul időzített buzgalmát, ezért toporgott idegesen az inas (az előző kapitány átvitte a magáét, a Pallas-ra) Allen kapitány örökös reggelijével: egy korsó gyenge sörrel, kukoricakásával és hideg marhasülttel.
Itt nem lehetett aludni; közvetlenül mellette dübörgött a kalapács, ezért eléggé nevetséges volt, hogy az ács és a segédei csak suttogva mertek beszélgetni. Persze hogy a kabinban voltak! A fájdalom villámai hasogatták Jack fejét.
– Hagyják abba azt az átkozott csattogást! – kiáltotta, mire csaknem a füle mellől jött a megbotránkozott válasz:
– Igen, igenis, uram! – aztán sietősen távolodtak az osonó léptek.
– Miért kellett nekem annyit karattyolnom tegnap? – kérdezte magától a priccsén fekvő Jack. – Most aztán károgok beszéd helyett. És miért dobálóztam ilyen eszelősen a meghívásokkal? Egy vendéget, akit alig ismerek, egy ilyen kisméretű briggre, amelyet alig láttam!
Komoran elmélkedett arról, hogy milyen rendkívüli tapintatra van szükség egy hajón, ahol össze vannak zárva az emberek – sokban hasonlít a házassághoz –, mert nagyon kényelmetlen, ha ellentétes jellemeknek kell elviselniük egy mást, ha az egyik nyakas, a másik sértődős, a harmadik beképzelt, és ott vannak együtt egy ládában. A ládáról eszébe jutottak a tengerészeti tankönyvei, és a borzalmas egyenletek, amelyeket zsenge korában biflázott:

Legyen a vitorlarúd szöge YCB, és jelöljük b betűvel Ez a DCI szög pótszöge. CI:ID = rod : tan DCI = \: cotan B. Ennek eredményeként \: cotan Β = A1-Β1 : tan ’x, és A1 · cotan Β = Β ’tangensL és tan ’x = A/B cot. Ez az egyenlet nyilvánvalóan bizonyítja, hogy az elsodródás és a vitorlák beállítása kölcsönös kapcsolatban áll...

– Nyilvánvaló, ugye, édes Jacky? – kérdezte egy reménykedő hang, és egy dús idomú, fiatal nő hajolt föléje (mert emlékezetének ebben a szakaszában tizenkét éves volt, sűrű kisfiú, akinek valahol a feje fölött vitorlázott a magas, buja Queeney).
– Hát nem, Queeney – felelte a kis Jack. – Megmondom az igazat, egyáltalán nem is...
– Nos – mondta elnyűhetetlen türelemmel Queeney –, akkor próbáld meg észben tartani, mi a kotangens, és kezdjük elölről. Vegyük úgy, hogy a hajó egy négyszögletes láda...
Jack egy darabig úgy vette, hogy a Sophie egy négyszögletes láda. Még nem sokat látott belőle, de volt a hajónak kéthárom jellegzetessége, amelyekben feltétlenül biztos volt. Az első, hogy nincs elég vitorla: elég közel mehet a szélhez, de szél előtt csigaként mászik; a másik, hogy elődje egészen más jellem volt, mint ő; és a harmadik, hogy a Sophie csapata hasonult a kapitányhoz, a rendes, józan, csendes, körültekintő, szerény parancsnokhoz, aki sose vonta fel a felső-sudárvitorlát, a lehető legbátrabban viselkedett, ha megtámadták, de szöges ellentéte volt egy kalóznak. „Ha a fegyelmet kombinálnák egy kalóz szellemével – állapította meg magában Jack –, tisztára lehetne söpörni az óceánt!” Ettől a gondolattól villámgyorsan eljutott ahhoz, hogy micsoda rekvirációs osztalék jöhetne ki abból, ha csak mérsékelten tisztára lehetne söpörni az óceánt!
– Az a pocsék fővitorlarúd! – mondta. – Az pedig holtbiztos, hogy két tizenkét fontost szerzek be portyaágyúnak. Vajon kibírja-e a Sophie ácsolata? Különben, ha kibírja, ha nem, a ládát át lehet alakítani, hogy valamivel jobban hasonlítson egy naszádhoz – egy igazi hadihajóhoz!
Így követték egymást a gondolatai, miközben fokozatosan világosabb lett az alacsony kabinban. Tonhallal megrakott halászhajó húzott el a Sophie tatja mögött, akkora harsogssal, amilyet a kagylóhéjban lehet hallani; majdnem ugyanabban a pillanatban a nap is kipattant a Szent Fülöperőd mögül – a szó szoros értelmében kipattant, mert előbb ellapult a reggeli párában, oldalára fektetett citrom módjára, hogy aztán egy látható rándulással tépje el az alját a szárazföldtől. Nem egészen egy perc alatt nyomtalanul eltűnt a kabinból a szürkeség; a fedélzet megtelt a hullámfodrok hunyorgó fényének vibrálásával; egy magányos sugár, amelyet a távoli rakpartról vert vissza valami mozdulatlan felület, nyílként vágódott be a kabin ablakán, megvilágítva Jack kabátját és a káprázatos vállrojtot. Az ő lelkében is fölkelt a nap, széles mosolyt parancsolt a mogorvaság helyébe, és Jack kiugrott az ágyból.

 

Maturin doktorhoz tíz perccel hamarabb érkezett meg a nap, mert ő jóval magasabban tartózkodott; ő is mocorgott és forgolódott, mert ő is rosszul aludt. Ám a ragyogás erősebb volt. Maturin kinyitotta a szemét, és nagyon bután bámult, mert egy perce még Írországban volt, megnyugtató, boldogító melegben, karján egy lánnyal, és az ébredő elme nem tudta felfogni, amit lát. Még mindig érezte a lány kezét a karján, sőt, az illata is megmaradt foltokban az öszszenyomott avaron: dianthus perfragrans. Az osztályozás leegyszerűsödött virággá, aztán annak az illata is elszállt, az érintés fantomszerű emlékével, az ujjak nyomásával együtt. Maturin arca a legkietlenebb keserűséget tükrözte, és a szeme bepárásodott. Túláradtak benne az érzések; és a lány olyan szorosan kapcsolódott ahhoz az időhöz...
Nem volt felkészülve erre az ütésre, amely ellen nem létezett páncél. Percekig kellett birkóznia az elviselhetetlen fájdalommal, miközben csak ült, és hunyorgott a napba.
– Krisztusom! – mondta végül. – Egy újabb nap!
Ezután értelmesebb lett az arca. Felállt, leveregette térdnadrágjáról a fehér port, levette a kabátját, megrázogatta. Elhűlt szégyenkezéssel látta, hogy a tegnapi ebédről elrejtett darab pecsenye zsírja átütött a nadrágján és a zsebkendőjén.
„Mily megdöbbentően különös – gondolta –, fölzaklatva lenni ily csekélységtől; mégis föl vagyok zaklatva.” Leült, megette a pecsenyét (ürüborda), és elméje egy darabig a bőrizgató szerek elméleténél, Paracelsusnál, Cardanónál, Rhazesnél időzött. Fent a hegyen, Port Mahontól északra, a romos Szent Damján-kápolna apszisában ült, onnan nézte a kikötő hatalmas, kanyargós beszögellését, és azon túl, messze kint a kék árnyalatokban játszó tengert, amelyen hullámtarajok vándoroltak. Afrika felől tenyérnyi széles sávban kélt a szeplőtelen nap. A doktor néhány napja vette be magát ide, amióta a háziura kezdett kissé bárdolatlanul viselkedni. Maturin nem várta be a jelenetet, érzelmileg túlságosan el volt nyűve az ilyesmihez.
Felfigyelt a hangyákra, amelyek széthordták a morzsáit. Tapinoma erraticum. Folyamatos kétirányú sávban vándoroltak Stephen felfordult parókájának völgyében vagy teknőjében. Ahogy ott hevert, leginkább elhagyott madárfészekre emlékeztetett, holott milyen takaros volt valaha. A hangyák magasba csapták a potrohúkat, tülekedtek, legázolták egymást. A doktor pillantása követte a fáradhatatlan lényecskéket, és miközben ő a hangyákat figyelte, egy varangy őt bámulta. Tekintetük találkozott, és Maturin elmosolyodott. Pompás varangy: kétfontos varangy, ragyogó aranybarna szemű. Hogy bír megélni ebben a gyér, kemény fűben, ezen a sziklás, nap verte, zord, szikkadt vidéken, ahol nincs búvóhely néhány fakó kövön, horgas tüskéjű kapribokron és egy vadrózsafélén kívül, amelynek a nevét Stephen nem ismerte? Főleg most zord és szikkadt, mert az 1799-1800-as tél szokatlanul aszályos volt, a márciusi esők elmaradtak, és az idén igen korán beköszöntött a meleg. Nagyon óvatosan kinyújtotta az ujját, és megsimogatta a varangy tokáját; az állat kissé felfújta magát, megmozdította keresztbe tett mellső' lábát, aztán megnyugodott, és visszanézett az emberre.
A nap magasabbra hágott. Erre sose hideg az éjszaka, de azért jólesett a meleg. Fekete hantmadarak, a közelben fészkelhetnek; az égen egy kisebb sas. Levetett kígyóbőr lógott a bokron, ahol Maturin vizeit; tökéletesen megőrizte még a borzongatóan kristálytiszta szaruhártyát is.
– Mit gondoljak Aubrey kapitány meghívásáról? – mondta ki fennhangon a fény és a levegő ürességében, amely még hatalmasabbnak tűnt a mélyben nyüzsgő, lakott földdarabtól és a mögötte húzódó szántóföldektől, amelyek halványodó kockákkal olvadtak bele a barna, szabálytalan dombokba. – Csak a kényszerhelyzet diktálta? Pedig milyen kellemes, eredeti társaság! – Elmosolyodott az emlékre. – De akkor is, milyen jelentőség tulajdonítható...? Remekül beebédeltünk; négy palack bor, sőt talán öt. Nem szabad kitenni magam egy sértésnek.
Újra és újra megforgatta az agyában, vitatkozott reményeivel, de végül arra a következtetésre jutott, hogy ha tűrhetően szalonképes állapotba hozhatja a kabátját – a por kiveszi belőle a zsírt, vagy legalábbis álcázza –, meglátogatja Mr. Floreyt a kórházban, és nagy általánosságban szóba hozza a hajóorvos hivatását. Fejébe nyomta parókáját, miután lesöpörte róla a hangyákat, elindult az út felé, amelynek szélét a kardvirág bíbor tüskéi mutatták a magas fűben; és ekkor megtorpant, mert eszébe jutott a baljós név. Hogy felejthette el ilyen tökéletesen az álmában? Miként lehet, hogy ébredés után nem James Dillon neve volt az első gondolata?
– Pedig – tűnődött – csakugyan százszám vannak Dillonok, és köztük természetesen rengeteget hívnak Jamesnek.
– Christe – dünnyögte James Dillon, miközben annál a fénynél, amit beengedett a Burford tizenkettes ágyúrése, az aranyvörös sertét borotválta az arcáról – Christe eleison! Kyrie...
Nem annyira a jámborság hajtotta, mint a remény, hogy így nem vágja meg magát borotválkozás közben; sok pápistához hasonlóan, James Dillonban is megvolt a hajlandóság, hogy hiába vegye szájára az Úr nevét. Az orra alatti sávhoz érve mégis elhallgatott, mert ez nehéz terep volt, és mire a felső ajka sima lett, már nem talált vissza a dallamba. Túl sok mindenre kellett gondolnia, hogy egy illékony neumát hajszoljon, mert nemsokára jelentkeznie kell egy új kapitánynál, akitől a lelki békessége és a nyugalma függ, a jó híréről, a pályafutásáról és az előlépés lehetőségeiről nem is szólva!
Csillogóan simára borotvált arcát simogatva átsietett az étkezőbe, és egy tengerészért kiáltott.
– Curtis, kefélje már le a kabátom hátulját! A ládám már majdnem kész, és ehhez jön még a kenyérzsák a könyvekkel. A kapitány a fedélzeten van?
– Ó, nem, nem, uram! – felelte a katona. – Ε pillanatban reggelizik. Két kemény tojás és egy lágy.
A lágy tojás, mint ezt a katona és Mr. Dillon egyformán jól tudta, Miss Smithnek készült, hogy összeszedje magát az éjszaka fáradalmai után; ám a katona cinkos pillantása nem talált válaszra. James Dillon szája elkeskenyedett, és egy pillanatig, miközben fölszaladt a hágcsón a tatfedélzet váratlan ragyogásába, kimondottan haragos volt az arca. A fedélzeten üdvözölte az őrparancsnokot és a Burford első hadnagyát.
– Jó reggelt, szép jó reggelt! Milyen nyalka, szavamra! – mondták azok. – Ott van ni, a Généreux mögött.
Dillon tekintete végigsöpört a forgalmas kikötőn. A fény majdhogynem vízszintes volt, így az árbocok és vitorlarudak különös jelentőséget nyertek a vakítóan sziporkázó kis hullámok fölött.
– Nem, nem! – mondták a tisztek. – A leszerelt hajótesten túl. Most éppen eltakarja a felukka. Na, most már látja?
Valóban látta. Túlságosan magasan kereste, ezért a tekintete átsiklott a Sophie-n, amely alig kötélhossznyira pihent a mélyben a vízen. Két kézzel rátámaszkodott a korlátra, és rezzenéstelen arccal tanulmányozta a hajót. Kevéssel rá kölcsönkérte az őrparancsnok távcsövét, és megismételte a vizsgálatot, ugyanazzal a kínos aprólékossággal. Látott egy villogó vállrojtot, amelynek viselője csakis az ő kapitánya lehet.
A legénység úgy nyüzsgött, mint a méhek rajzás előtt. Dillon felkészült egy kis briggre, de nem egy ilyen aprócska hajóra. A legtöbb tizennégy ágyús naszád kétszáz, kétszázötven tonnás, de ez a Sophie legföljebb százötven tonnás lehet.
– Tetszik nekem az a kis tatfedélzet! – mondta az őrparancsnok. – Nem ez volt a spanyol Vencejo? Az meg, hogy alacsony – egy hetvennégy ágyúsról nézve minden alacsony. Három dolog volt, amit mindenki tudott a Sophie-ról: hogy a legtöbb briggtől eltérően van tatfedélzete; hogy eredetileg spanyol volt; és hogy az előfedélzetén van egy szilfából készült pumpája, vagyis egy kivájt fatörzs, amely közvetlenül levezet a tengerbe, és ezt használják a fedélzet felmosásához. Valójában jelentéktelen eszköz volt, de anynyira felette állt a Sophie reputációjának, hogy nem volt az a tengerész, aki elfelejtette volna a pumpát, ha egyszer is látta vagy hallott róla.
– Talán egy kicsit szűken lesznek – vélekedett az első hadnagy –, viszont bizonyára kipihenheti magát, miközben a kereskedelmi konvojokat kísérgetik a Földközi-tengeren.
– Hát... – kezdte James Dillon, akinek nem jutott eszébe semmiféle csípős visszavágás erre a bizonyára jó szándékú kijelentésre. – Hát... – ismételte, sztoikusan megvonva a vállát. – Megengedi, uram, hogy elvigyék egy csónakot? Szeretnék minél előbb jelentkezni.
– Egy csónakot? – kiáltott a hadnagy. – Itt csapjon agyon a mennykő, ha legközelebb nem a dereglyét kérik! A Burford utasai megvárják, amíg a partról idejön a markotányos csónak, vagy pedig úsznak!
Hideg szigorral meredt Jamesre, amíg a kvártélymester pukkadozása el nem árulta; mert Mr. Coffin(7) nagy tréfacsináló volt, aki már reggeli előtt képes volt viccelni.
– Dillon, uram, engedelmével szolgálatra jelentkezem! – James lekapta a kalapját. Sötétvörös üstöké lángolt a fényben.
– Hozta isten a fedélzeten, Mr. Dillon! – Jack megérintette a kalapját, és kezet nyújtott. Annyira szerette volna tudni, miféle embert kapott, hogy szinte félelmetesen kiélesedett a pillantása. – Minden esetben az Isten hozta volna, de főleg ma reggel: mozgalmas napunk lesz. Hé, árbockosár! Valami életjel a parton?
– Még semmi, uram.
– A szél pontosan olyan, amilyet szeretnék – mondta Jack, századszor szemlélve meg az egyenletes tempóban vitorlázó ritka, fehér felhőket a tökéletes égen.
– A kávéja az asztalon, uram – mondta a pincér.
– Köszönöm, Killick. Mi az, Mr. Lamb?
– Ami gyűrűs csavarom van, az messze nem elég nagy, uram! – mondta az ács. – De a dokkban van egy egész kupaccal a megfelelőből. Átküldethetek?
– Nem, Mr. Lamb. Közelébe ne menjen annak a dokknak, ha kedves az élete! Kettőzze meg a csapszegeket; állítsa munkába a kovácsokat, csináljanak használható gyűrűket. Fél órába se fog telni. Mr. Dillon, ha majd berendezkedett odalent, esetleg feljöhetne, és megihatna velem egy csésze kávét, én pedig elmondom, mi jár a fejemben.
James lerohant a háromszögletű tokba, amely ezentúl a lakhelye lesz, villámgyorsan átöltözött a díszegyenruhából hosszú nadrágba és egy ócska kék kabátba. Mikor belépett, Jack még mindig elgondolkozva fújta a kávéját.
– Üljön csak le, Mr. Dillon, üljön le! – kiáltotta. – Tolja félre azokat a papírokat. Fájdalom, siralmas lötty, de legalább nedves, ezt az egyet szavatolhatom. Cukrot?
– Engedelmével, uram – mondta a fiatal Ricketts –, a Généreux csónakja meghozta az embereket, akiket leszereltek a kikötői szolgálatból.
– Mindet?
– Kettő kivételével, uram.
Kezében kávéscsészéjével Jack kivergődött az asztal mögül, majd egy törzsfordítással kijutott az ajtón. Kampóját a bal oldali horgonyláncba akasztva ott volt a Généreux csónakja, tele fölfelé bámuló tengerészekkel, akik nevettek, csipkelődtek, vagy csak huhogtak és füttyögtek régi társaiknak. A Généreux kadétja tisztelgett, és azt mondta:
– Harte kapitány üdvözletét küldi, uram, és úgy találja, hogy lemondhat az osztagról.
„Az isten áldjon meg, drága Molly!”, gondolta Jack, és fennhangon hozzátette:
– Üdvözletem és hálás köszönetem Harte kapitánynak. Legyen olyan jó, küldje fel őket a fedélzetre.
Nem valami tetszetős társaság, gondolta Jack, miközben a vitorlarúdvégre vetett kötél felhúzta a jövevények szegényes cókmókját; három-négy kimondottan együgyű, kettőben megvan az a meghatározhatatlan valami, amitől kiválnak a többiek közül, bár korántsem olyan agyafúrtak, mint képzelik. A maflák közül ketten iszonyúan mocskosak voltak; az egyiknek sikerült elcserélnie a rongyait valami vörös kabátra, amelyről arany paszomány foszlányai fityegtek. Na de akkor is van két kezük, amivel meg tudják fogni a kötelet; furcsa lenne, ha a fedélzetmester és a segédei nem tudnák rászorítani őket a tisztességes viselkedésre.
– Fedélzet! – kiáltotta elölről a kadét. – Fedélzet! Valami mozog a parton!
– Nagyon helyes, Mr. Babbington! Visszajöhet és megreggelizhet. – Hat ember, akikről már lemondtam – fordult James Dillonhoz. – Lehet, hogy nem nyújtanak szép látványt – azt hiszem, be kell állítanunk egy dézsát, ha nem akarjuk, hogy az egész hajó vakarózzon –, de ők is segítenek felvonni a horgonyt. Amit legkésőbb fél tízre meg akarok tenni.
– Megkopogtatta a polcok rézveretes fáját. – Hajóágyúnak beemelünk két hosszú tizenkettest, ha sikerül megszereznem őket az ellátó szolgálattól. De ha nem, akkor is addig akarom kivinni a szlúpot, amíg tart a szellő, hogy lássam a sebességét. Tizenkét kereskedőhajót kísérünk Cagliariba, ha mind itt lesz, ma este elhajózunk, és tudnom kell, a Sophie hogy viselkedik. Igen, Mr... Mr... ?
– Pullings, uram, segédkormányos. Itt a Burford hosszú csónakja egy osztaggal.
– Nekünk? Mennyi?
– Tizennyolc, uram. – És van köztük néhány rosszképű majom is, tette volna hozzá a segédkormányos, ha merte volna.
– Tud róluk valamit, Mr. Dillon? – kérdezte Jack.
– Uram, azt tudtam, hogy a Burford-on elég sokan vannak a Charlotte legénységéből és a mahoni laktanyahajókról is; de azt sose hallottam, hogy ebből bárkit is a Sophie-nak szánnának.
Jack már csaknem kibökte: – És én már azon aggódtam, hogy pucérra vetkőztettek! –, de aztán csak kuncogott, és azon tűnődött, hogy ugyan miért borult a fejére ez a bőségszaru? Lady Warren! – villant bele a felismerés. Megint elnevette magát.
– Kimegyek a rakpartra, Mr. Dillon. Mr. Head mint gyakorlatias ember közölni fogja, hogy meglesznek-e fél órán belül az ágyúk. Ha meglesznek, integetek a zsebkendőmmel, maga pedig készítheti a vontatóköteleket. Mi az, Mr. Richards?
– Uram – jelentette a sápadt írnok –, a számvevő úr azt mondja, hogy naponta ide kell hoznom önnek aláírásra a leveleket és a nyugtákat, meg a letisztázott könyvet is, hogy elolvashassa.
– Helyes – mondta Jack elnézően. – Minden átlagos napon. Meg kell tanulnia, melyik az átlagos nap, és melyik nem az. – Az órájára pillantott. – Itt vannak a nyugták az embereknek. A többit tegye el egy másik napra.
A fedélzeti jelenet nem nélkülözött minden hasonlóságot egy cheapside-i útépítéssel; két csoport, az ácsnak és segédeinek irányításával a helyet készítette elő a leendő orr- és tat-portyaágyúnak, miközben a cókmókjuk mellett ácsorgó szárazföldiek némelyike érdeklődve figyelte a munkát, és tanácsokat osztogatni sem volt rest, míg mások tátott szájjal bámészkodtak, és úgy lesték az eget, mintha először látnák, sőt néhányan egészen a szentséges tatfedélzetig elcsámborogtak.
– Isten nevére, mi ez a pokoli összevisszaság?! – kiáltotta Jack. – Mr. Watt, ez egy királyi szlúp, nem a margate-i kofahajó! Menjenek előre az urak!
Egy percig, amíg ez az őszinte felháborodás életre nem villanyozta őket, a Sophie tisztjei búsan bámultak rá. Jack fülét megütötték az „ennyi ember...” szavak.
– Kimegyek a partra! – folytatta. – Mire visszajövök, egészen mást akarok látni a fedélzeten!
Még akkor is vörös volt az arca, amikor beszállt a csónakba a tengerészkadét után. „Tényleg azt hiszik, hogy addig nem hagyhatok a parton egy épkézláb embert, amíg be tudom szuszakolni a hajóra?”, morfondírozott. „Persze, ki kell állítani a drágalátos három őrszolgálatot! Hát pedig nehéz lesz megtalálni hozzá a tizennégy hüvelyket.”
A három őrszolgálat emberséges rendelkezés volt, amely lehetővé tette, hogy a legénység időnként alhasson egy teljes éjszakát egyhuzamban, mert amíg két őrszemélyzet váltotta egymást, legföljebb négy órában reménykedhettek; igaz, ebben a négy órában kényelmesen felakaszthatták a függőágyukat, mert a legénység másik fele a fedélzeten tartózkodott. „Tizennyolc meg hat az huszonnégy”, számolt Jack. „És akkor van ötven-egynéhány, ami annyi, mint, mondjuk, hetvenöt. Ebből hogy is osszam be az őrséget?” Ezt a számot szorozta be tizennéggyel, mert a szabályzat tizennégy hüvelyket engedélyezett egy függőágyra, és nagyon kétségesnek tetszett, hogy a Sophie-ban lenne ennyi hely, akármennyi legyen is a hivatalos létszám. Javában számolgatott, amikor a kadét elkiáltotta magát:
– Evezést abbahagyni, evezőket be! – és a csónak gyengéden hozzásimult a rakparthoz.
– Menjen a hajóhoz, Mr. Ricketts! – mondta hirtelen ötlettel Jack. – Azt hiszem, nem maradok sokáig, és így is megtakaríthatunk néhány percet.
Ám a burfordos különítmény miatt már elkésett; más kapitányok előbb érkeztek, úgyhogy Jacknek ki kellett várnia a sorát. Fel-alá járkált a ragyogó délelőtti napsütésben egy tiszttel – aki ugyanolyan fél vállrojtot viselt, mint ő, Middletonnal, aki, hathatósabb összeköttetéseinek hála, el tudta happolni a Vertueuse, a bűbájos francia kalózhajó parancsnokságát, ami Jacknek kellett volna hogy jusson, halenne igazság a földön! Miközben kicserélték a Mediterráneum tengerészeti pletykáit, Jack megjegyezte, hogy egy pár tizenkét fontosért jött.
– Gondolja, hogy a Sophie elbírja? – kérdezte Middleton.
– Remélem. Ez a négyfontos tarack nevetséges; habár be kell vallanom, aggódom az eresztékek miatt.
– Hát én is remélem – mondta Middleton a fejét csóválva.
– Mindenesetre a megfelelő napon jött; úgy tűnik, Headet áthelyezik Brown beosztottjának, amitől annyira megharagudott, hogy most úgy árusítja ki a készletét, mint egy halaskofa a vásár végén.
Jack már hallott valamit az ellátók és a dokk régi torzsalkodásáról, és nagyon szeretett volna többet tudni; ám ebben a pillanatban kijött fülig érő szájjal Halliwell kapitány, és Middleton, akiben maradt még némi foszlánya a lelkiismeretnek, azt mondta:
– Menjen előre, nálam úgyis egy örökkévalóságig tart, amíg elmagyarázom az összes tarackomat.
– Jó reggelt, uram – köszönt Jack. – Aubrey vagyok a Sophie-ról, és engedelmével, kipróbálnék egy pár tizenkét fontosat.
– Tudja, mit nyomnak? – kérdezte változatlanul mélabús arccal Mr. Head.
– Azt hiszem, valami háromezer-háromszáz fontot.
– Háromezer-háromszázharminchárom fontot és három unciát. Vigyen el egy tucatot, kapitány, ha úgy érzi, hogy a hajója bírja.
– Köszönöm, kettő is elég lesz – mondta Jack, és szúrósan nézett Mr. Headre, hogy tréfál-e vele.
– Akkor a magáéi, és maga vállalja értük a felelősséget – sóhajtott Mr. Head, miközben titokzatos jeleket írt egy kopottan pöndörödő pergamenre. – Adja ezt át a főfelügyelőnek, és ő olyan szép párt ad érte, amilyet csak kívánhat az ember. Volnának csinos mozsaraim is, ha van hozzájuk helye.
– Rendkívül lekötelezett, Mr. Head – mondta Jack, és nevetett örömében. – Bár a szolgálat többi része is ilyen simán menne!
– Én is ezt szeretném, kapitány, én is! – kiáltotta Mr. Head, és az arca hirtelen elsötétedett az indulattól. – Mert vannak ám ványadt seggű, feketemájú emberek – fuvolázó, nyirettyűző, potyaleső, pletykás, rühes ebek –, akik egy hónapig is váratnák, de én nem tartozom közéjük. Middleton kapitány, önnek tarackok kellenek, nemde, uram?
Kint a napfényen Jack meglengette a zsebkendőjét, és látta az árbocok meg a kötelek zegzugos őserdejében, hogy a Sophie főárbocának csúcsán úgy hajlik le egy alak, mintha lekiáltana a fedélzetre, majd fonálon sikló gyöngyként tűnik el a patráckötélen.
Mr. Headnek a fürgeség volt a jelszava, ám az ellátó főfelügyelője mintha nem hallott volna ilyesmiről. Nagy jóakarattal megmutatta a tizenkét fontosokat. – Olyan szép pár, amilyeneket csak kívánhat az ember! – simogatta az ágyútőgombokat, miközben Jack aláírta az elismervényt, de aztán mintha megváltozott volna a hangulata. Több kapitány is van még Jack előtt; a tisztesség, az tisztesség; azok a harminchatosok nagyon útban vannak, azokat kell elvinni elsőnek; és neki nincsen segítsége.
A Sophie-t régóta beljebb vontatták, és most a daruk alatt ringott a dokkban. Nagyobb zaj hallatszott róla, mint korábban, nagyobb, mint ami – még a lazább kikötői fegyelem mellett is – helyes lett volna, és Jack bizonyosra vette hogy egyeseknek máris sikerült lerészegedniük. Várakozó – most már jóval kevésbé várakozó – arcok lestek ki oldalt a fel-alá járkáló kapitányra, aki hol az órájára, pillantott, hol az égre.
– Istenemre! – kiáltott váratlanul, és a homlokára csapott. – Micsoda átkozott bolond vagyok! Persze hogy elfelejtettem az olajozást! – Sarkon fordult és sietett a színhez, ahonnan fülsértő csikorgás hallatszott; a főfelügyelő és a segédei éppen tolták a csúszdákat Middleton szép sorba állított tarackjai felé. – Főfelügyelő! – kiáltott Jack. – Jöjjön már, nézze meg a tizenkét fontosaimat! Annyira siettem egész délelőtt, hogy attól félek, elfelejtettem megolajozni őket! – Ε szavak után diszkréten egy-egy aranyat illesztett a gyújtólyukakra, mire a főfelügyelő arcán is földerengett az elégedettség. – A tüzérem bizonyára figyelmeztetett volna, ha nem beteg! – tette hozzá Jack.
– Hát, nagyon is köszönöm, uram. Mindig is ez volt a szokás, és bevallom, nagyon nem lenne szívem szerint való, hogy a régi szokások kihaljanak – felelte a főfelügyelő, aki még mindig nem hagyott föl teljesen a duzzogással, bár egyre derűsebb lett. – Nem azt mondta, kapitány, hogy siet? Majd utánanézek, hogy mit tehetünk.
Öt perccel később a tartógyűrűinél, tőgombjánál, csőszájánál fogva hevederekre függesztett portyaágyú másfél ujjnyira megközelítette kijelölt helyét a Sophie orrában; Jack és az ács négykézláb álltak mellette, úgy várták, milyen hangokat adnak a Sophie deszkái és gerendái, ha a súly lekerül a daruról. Jack integetett, azt kiabálta: – Finoman, finoman!
– Néma csend volt a Sophie-n, feszülten figyelt mindenki, még a felmosóosztag is a vödreivel, még az emberi lánc is, amely kézről kézre adta a tizenkét fontos golyókat, így juttatva el őket a parttól a segédtüzérhez, a hajó lőszerkamrájába. Az ágyú megült a fedélzeten; roppanás hallatszott, hangos, bár nem vészjósló, és a Sophie kissé előredőlt.
– Kapitális! – örvendezett Jack, az ágyút nézegetve, amely bőven beletalált a krétával kijelölt térségbe. – Rengeteg hely marad körülötte, teméntelen hely, szavamra! – mondta, és hátralépett.
A legázolástól félő segédtüzérnek olyan sietős volt hátrálnia, hogy a szomszédjának csapódott, aki ugyancsak nekiment a magáénak; az előárboc és az orrtőke közötti, nagyjából háromszög alakú, zsúfolt területen keletkező láncreakciónak az lett az eredménye, hogy az egyik hajósinas megnyomorodott, a másik majdnem vízbe fúlt.
– Hol a fedélzetmester? Na, Mr. Watt, hadd lássam azokat a csigasorokat; hogy állunk a merevítő kötéllel?
– Mindjárt kész, uram – felelte az izzadó, meghajszolt fedélzetmester. – Magam csinálom a kötélbújtatást.
– Nohát – szólt Jack, és elsietett a tatfedélzetre, amely fölött a másik portyaágyú lebegett, és át is ütötte volna a hajófeneket, ha teret engedtek volna a tömegvonzásnak –, egy hadihajó fedélzetmesterének, hitem szerint, nem tart sokáig egy ilyen egyszerű dolog, mint egy kötélbújtatás. Mr. Lamb, nem batyubálban vagyunk; állítsa munkába azokat az embereket! – Ismét az órájára nézett. – Mr. Mowett! – szólt oda egy derűs képű fiatal segédkormányosnak, akinek az arcán a derű azonnal átadta a helyét a mérhetetlen komolyságnak. – Mr. Mowett, ismeri Joselito kávéházát?
– Igen, uram.
– Akkor legyen olyan jó, menjen oda, és keresse Maturin doktort! Adja át üdvözletemet, és hogy fájdalmamra nem jövünk vissza vacsorára a kikötőbe; de jelöljön meg ma este egy időpontot, és küldeni fogok érte egy csónakot.
Valóban nem értek vissza vacsorára; logikai képtelenség lett volna, lévén, hogy még el se mentek, csak vonultak méltóságteljesen a vízi járművek sokaságában a hajózócsatorna felé. A kis hajó és a népes legénység egyik előnye, hogy a kapitány olyan manőverekre is képes, amelyekről a sorhajók nem is álmodhatnak, és Jack szívesebben vette ezt a fáradságos manőverezést, mint ha vontatnák a Sophie-t, vagy vitorláznia kellene egy kedveszegett legénységgel, amelynek idegeneket kell kerülgetnie, és azt látja, hogy az összes régi szokását felrúgták.
A csatornában maga evezte körül a Sophie-t, szemügyre vette minden oldalról, és mérlegelte, mi lenne az előnye és a hátránya annak, ha az összes nőt a partra küldetné. Miközben a férfiak vacsoráznak, könnyű lenne felkutatni őket, nemcsak a helyi lányokat, akik zsebpénzt és szórakozást akarnak, de a félig-meddig állandó macákat is. Ha most csinálna egy seprést, akkor még eggyel, pontosan az igazi indulás előtt, teljesen megtisztíthatná a hajót. Nem akart nőket a fedélzeten. A nők csak zavart csinálnak, és most, ezekkel az új emberekkel még nagyobb lenne a zűrzavar. Másrészt bizonyos lanyhaság volt tapasztalható a fedélzeten, hiányzott az igazi pezsgés, és Jack nem akarta, hogy ez a lanyhaság mogorvasággá fajuljon, főleg nem ezen a délutánon. Nagyon jól tudta, hogy a tengerészek olyan konzervatívak, mint a macskák; hihetetlen mennyiségű terhet és megpróbáltatást viselnek el, hogy a veszélyekről ne is szóljunk, de mindennek úgy kell lennie, ahogy megszokták, különben megvadulnak. A Sophie nagyon mélyre merült a vízben, az biztos; az orra egy kicsit balra is dőlt. Sokkal jobb volna, ha a túlsúly a vízvonal alatt lenne, de Jack látni akarta, hogy a Sophie mennyire kormányozható.
– Küldjem vacsorázni a legénységet, uram? – kérdezte James Dillon, amikor Jack visszaszállt a fedélzetre.
– Nem, Mr. Dillon. Ki kell használnunk ezt a szelet. Amint túl vagyunk a fokon, lemehetnek. Ki vannak kötve az ágyúk?
– Igen, uram.
– Akkor felvonjuk a vitorlákat. Mindenki az árbocokhoz! A fedélzetmester sípolt, majd hangosan dobogva, harsány bömböléssel elrohant az orrfedélzet irányába.
– Újoncok le! Csönd legyen ott!
Újabb lábdobogás. A Sophie legénysége feszes vigyázzban, néma csendben állt a helyén. A kötélhossznyira levő Généreux-ről kristálytisztán áthallatszott egy hang: – A Sophie felvonja a vitorlát!
A Sophie lágyan ringott a mahoni öböl vizén, háttérben a káprázatos várossal. Tatja kissé imbolygón az északi hátszélben. Jack rövid szünetet tartott, aztán elkiáltotta magát:
– Vitorlákat fel!
Sípok ismételték a parancsot, és a csarnakzat elfeketedett az emberektől; úgy futottak fölfelé a hágcsókon, mint az otthoni lépcsőn. Az árbocőrök ledobták a köteleket, amelyek a rudakhoz erősítették a vitorlákat, a hónuk alá szorították a vásznakat, és vártak.
– Dobd le! – A fedélzetmester és a segédei fülsiketítő füttyögéssel továbbították a parancsot.
– Kötelet húzz! Kötelet húzz! Feszítsd! Élénkebben ott az előárbocon! Fürgébben! Kötelet megkötni!
Könnyed lökés taszította meg a Sophie-t, aztán még egy, és még egy, addig, amíg a gyönyörűségesen türelmetlen bökdösésből egyenletes tolás lett; a Sophie siklott, oldala mellett dalolt az élő víz. Jack és hadnagya összenézett. Nem volt rossz; az elő-sudárvitorla némi időbe került, mert nem lehetett tudni, kit tekintsenek újoncnak, és minek számít ebből a lesajnáló szemszögből a Sophie visszakapott hat matróza, ami fojtott, indulatos szóváltáshoz vezetett a vitorlarúdon. Általában kissé görcsösre sikerült a vitorlabontás, de nem lett csúnya, nem kell tartaniuk a többi hadihajó legénységének gúnyolódásától. Mert voltak pillanatok a délelőtti zűrzavarban, amikor mindenki ettől félt.
Nem annyira szilaj sólyomként, mint komótos galambként tárta ki szárnyait a Sophie, de nem is olyan lustán, hogy a hozzáértő szem helytelenítően nézhesse a partról; ami meg a közönséges szárazföldi patkányokat illeti, ők annyira megszokták a legkülönbözőbb vízi alkalmatosságok jövés-menését, hogy jeges közönnyel siklottak át a Sophie távozásán.
– Bocsásson meg, uram! – szólított meg Stephen Maturin a rakparton egy tengerészt, és megérintette a kalapját. – Megkérdezhetném, melyik hajó a Sophie?
– Hadihajó, uram? – kérdezte a tiszt, aki ugyancsak megérintette a kalapját. – Ilyen nevűt nem ismerek – de netán a szlúpra céloz? A Sophie szlúpra?
– Az bizony lehet, uram. Kevesen múlhatnak fölül tudatlanságban, ha tengerészeti szakkifejezésekről van szó. Az általam keresett vízi jármű parancsnoka Aubrey kapitány.
– Az hát: a szlúp, a tizennégy ágyús szlúp. Majdnem szemben van önnel, uram, vonalban a fokon álló, kis fehér házzal.
– Amelyiknek háromszögű vitorlái vannak?
– Nem, az egy polacca. Kissé balra, távolabb.
– Az a tömzsi kis kereskedőhajó a két árbocával?
– Nos – nevetés –, valóban kissé alacsony, de azért hadihajó, erről biztosíthatom. És azt hiszem, most vonja föl a vitorláit. Igen. Most vonja fel a derékvitorláit. Mi a baj? Á, látom már. Nem valami szemrevalóan hajtották végre, de minden jó, ha a vége jó, és a Sophie sose a fürgeségéről volt nevezetes. Látja, hogyan gyorsul? Ezzel a széllel úgy odaér a kikötő bejáratához, hogy hozzá se kell nyúlni a vitorlafordító kötelekhez!
– Elvitorlázik?
– El bizony. Máris három csomóval futhat – vagy talán néggyel.
– Lekötelezett, uram – mondta Stephen, és megemelte a kalapját.
– Szolgálatára, uram – mondta a tiszt, aki ugyancsak kalapot emelt. Egy darabig nézett Stephen után. „Nem kellett volna megkérdeznem, hogy jól érzi-e magát? Ezzel elkéstem. Bár most már mintha elég biztosan állna a lábán.”
Stephen elindult a rakparton, hogy kiderítse, utol lehet-e érni gyalog a Sophie-t, vagy hogy foghat-e egy csónakot, amely a Sophie után viszi; mert a Mr. Floreyvel folytatott beszélgetés meggyőzte, hogy nemcsak a felkérést lehet komolyan venni, hanem általánosabb vetületeit is. Nagyon hasznos lehetőség, okvetlenül élni kell az alkalommal! Mennyire udvarias volt Florey, nem is, több mint udvarias! Elmagyarázta, miben áll az orvosi szolgálat a királyi tengerészetnél; fölvitte a Centaur-ra, hogy Stephen végignézhesse, miként hajt végre Mr. Edwardes egy igen érdekes csonkolást; legyintett Stephen aggályoskodására, hogy neki nincsenek sebészeti tapasztalatai; kölcsönadta neki Blane könyvét a tengerészek betegségeiről, Hulme-től a Libellus de Natura Scorbutit, Lindtől a Hatékony módszereket, Northcote-tól a Tengerészeti praxist, és megígérte, hogy összeszedi neki a legalapvetőbb eszközöket, addig is, amíg Stephen megkapja az engedélyét és a hivatalos orvosi ládát. „A kórházakban csak úgy hányódnak tucatszám a szúrócsapok, sebhorgok, golyókiemelők, nem is szólva a fűrészekről és a csontráspolyokról!”
Stephen hagyta, hogy magával ragadja a lehetőség, és a felindulásból, amellyel a fénylő tengeren távolodó Sophie gyorsan zsugorodó fehér vitorláit, mélyre merülő hajótestét nézte, rájött, mennyire számított rá, hogy új eget, új földet lát, megélhetése lesz, és közelebbről megismerheti ezt az új barátot, akinek hajója sebesen siklik a karanténsziget felé, hogy rövidesen eltűnjön mögötte.
Sajátos lelkiállapotban vágott keresztül a városon; a közelmúltban annyi csalódás érte, hogy úgy érezte, nem bír elviselni még egyet. Sőt feladta összes védősáncát – letette a fegyvert. Fegyvertelen. Éppen a bástyáit építgette, és a tartalékait mozgósította, amikor Joselito kávéháza mellett vitt el az útja. Hangokat hallott: – Ott van, ni! Kiáltson csak! Fusson utána, még utoléri, ha szalad!
Stephen reggel nem ment el a kávéházba, mert nem engedhetett meg magának egy csésze kávét és ugyanakkor egy csónakot is, amely a Sophie után viszi, ezért messzemenő elutasítást tanúsított a mellette futó tengerészkadét iránt.
– Marurin doktor? – kérdezte a fiatal Mowett, de rögtön földbe is gyökerezett a lába, olyan hideg utálat meredt rá a fakó szempárból. Ennek ellenére átadta az üzenetet, és megkönnyebbülten konstatálta, hogy a tekintet sokkal emberibb lesz.
– Nagyon kedves – mondta Stephen. – Ön szerint mi lenne a megfelelő idő, uram?
– Ó, hát gondolom, olyan hat óra körül, uram – felelte Mowett.
– Akkor hatkor a Korona lépcsőjénél leszek – mondta Stephen. – Igazán hálás vagyok, uram, hogy nem sajnálta a fáradságot, és megkeresett.
Kölcsönös meghajlás után elváltak, és Stephen azt mondta magában: „Átmegyek a kórházba, és felajánlom Mr. Floreynek a segítségemet; van egy nyílt törése könyök felett, ami szükségessé teszi a csonkolást. Óriási érzés, ahogy ropog a csont a fűrész alatt!”, tette hozzá, és izgatottan mosolygott.
Balról volt a Mola-fok; már nem taszigálták őket a kiszámíthatatlan széllökések, amelyeket a nagy öböl kanyargós északi partjának völgyekkel szabdalt magaslatai okoznak, és az úgyszólván egyenletes északkeleti tramontanát kihasználva a Sophie, alsó vitorláival, egyszer reffelt sudárvitorláival és tarcsvitorláival sebesen száguldott Itália felé.
– Vigye rá annyira, ahol még a Sophie tartani tudja az irányt! – rendelkezett Jack. – Mennyi lesz az, Mr. Marshall? Hat fok?
– Kétlem, hogy bírna annyit, uram – csóválta a fejét a kormányos. – Ma egy kicsit morcos az extra teher miatt az orrban.
Amikor Jack átvette a kormánykereket, a szigetről kerekedő, utolsó széllökés megrázta a brigget. Fehér hullám söpört át a szélárnyékos oldal korlátján, lekapta Jack fejéről a kalapot, és eláztatta aranyszőke haját. A kormányos a kalap után vetette magát, kitépte a matróz kezéből, aki kimentette a fejfedőt a hálóból, zsebkendőjével gondosan letörölgette a kokárdát, és odaállt a kapitány mellé, két kézzel tartva a kalapot.
– Gerjed Szöszire a vén Szodoma és Gomorra – dünynyögte John Lane árbocőr a barátjának, Thomas Grossnak. Thomas kacsintott, és megrántotta a vállát, de minden rosszallás nélkül. Őket a jelenség foglalkoztatta, nem az erkölcsi ítélkezés.
– Hát, cimbora, csak azt remélem, hogy nem veri le rajtunk túlságosan – felelte.
Jack hagyta futni a hajót, míg el nem ült a szél, majd erős kézzel visszafordította a kereket, és a tenyerén érezte a Sophie élő lelkét, a rezgést, valamit a hang és a hullám között, amit a kormánylapát küldött, hogy aztán beleolvadjon a megszámlálhatatlan ritmusba, a hajótest és a kötélzet pattogásába-pengésébe. Éles, tiszta szél csípte a bal orcáját, és ahogy mozdította a kormánykereket, úgy válaszolt a Sophie, gyorsabban, idegesebben, mint ahogy Jack várta. Közelebb, egyre közelebb a szélhez. A hajón mindenki előre és fölfelé bámult; végül, noha a kötél feszesebb volt a hegedűhúrnál, az elő-sudárvitorla megremegett. Jack fölengedte a kormányt.
– Északkelet – állapította meg elégedetten. – Tartsa így! – utasította a kormányost, majd kiadta a régen várt és örömmel fogadott parancsot, hogy sípoljanak a vacsorához.
Vacsora, miközben az élesen szélnek vitorlázó Sophie kifelé futott a magányos vízre, ahol nem árthatnak a tizenkét fontos ágyúgolyók, és észrevétlen marad a szerencsétlenség; hullámzó mérföldek maradtak el mögötte, miközben haladt a délnyugatnak mutató, egyenes, fehér ösvényen. Jack helyeslően nézte a nyomot a tatfedélzet ablakából; jó, erős kéznek kell kormányoznia, ha ez a barázda, ilyen tökéletes a tengeren. Magányosan fogyasztotta el spártai vacsoráját, a káposztás, főtt kecskehúst, és csak mikor rádöbbent, hogy senkivel sem oszthatja meg az agyában pezsgő, számtalan megfigyelést, akkor jutott eszébe, hogy ez az első igazi kapitányi étkezése. Már majdnem tett egy tréfás megjegyzést az inasnak (mert fényes kedvében volt), de még idejében megfékezte magát. – Majd megszokom – mondta, és visszafordult a tengerhez, hogy szerető szemmel gyönyörködjön benne.
Az ágyúkkal nem volt szerencséjük. Az orr portyaágyújánál még fél tölténnyel is akkora volt a visszasiklás ereje, hogy a harmadik lövésnél az ács felrohant a fedélzetre, sápadtan, zaklatottan, sutba vágva minden fegyelmet.
– Ne csinálja, uram! – kiáltotta, és eltakarta a gyújtólyukat a tenyerével. – Ha látná szegény eresztékeit! És a palánk öt helyen is szétvált, jajistenem, jajistenem! – A szegény ember a merevítőkötélhez rohant. – Na tessék! Tudtam! A ka pocs félig beleszaladt ebbe a szegény, öreg, vékony anyagba! Miért nem szóltál, Tom? – kérdezte szemrehányón a segédjétől.
– Nem mertem – felelte Tom a fejét lógatva.
– Ez nem megy, uram – mondta az ács. – Ezekkel a gerendákkal nem, ezzel a fedélzettel nem.
Jackben kezdett forrni a méreg. Nevetséges jelenet volt a zsúfolt orrfedélzeten, hogy a hajóács nyilvánvaló esdekléssel csússzon-másszon mellette, miközben a töméseket vizsgálja; azonkívül így nem lehet beszélni egy kapitánnyal. De lefegyverző volt Mr. Lamb feltétlen őszintesége, főleg mert Jack titokban egyetértett vele. Hogy azt a visszazúduló, súlyos fémtömeget a pengő kötél fogja fel, ez sok volt, túl sok volt a Sophie-nak. Azonkívül valóban nem lehetett manőverezni a két húszfontossal; a kötélzetük még azt a kevés szabad helyet is kitöltötte. De azért keserű csalódás volt. Egy tizenkét fontos golyónak ötszáz yard a hatósugara; gyilkos szilánkok esőjét repíti a levegőbe, elvisz egy árbocot, mészárlást hajt végre. Jack egy pénzdarabot dobált – fej vagy írás? –, és gondolkozott. Viszont egy négyfontos...
– Ha pedig elsüti a másikat – mondta kétségbeesett bátorsággal a még mindig négykézláb álló Mr. Lamb –, a látogatójának nem lesz egy száraz helye, mert a tömítések máris valami szörnyű módon megnyíltak.
Odajött William Jevons, az ács segédje. – Egy láb víz a fenékgödörben! – súgta, olyan robajló hangon, amit a főárboc csúcsán is hallani lehetett volna.
Az ács felállt, feltette a kalapját, szalutált, és jelentett:
– Víz van a fenékgödörben, uram.
– Nagyon helyes, Mr. Lamb – felelte Jack békésen –, akkor megint szivattyúzni fogunk. Mr. Day! – fordult a tüzérhez, aki felmászott a fedélzetre, hogy elsüthesse a tizenkét fontost (a sírjából is kimászott volna érte). – Mr. Day, húzzák be az ágyúkat, kérem. Fedélzetmester, állítsák munkába a láncos szivattyút.
Sajnálattal megveregette a tizenkét fontos meleg csövét, aztán hátrament a tatba. Nem különösebben aggasztotta a víz; a Sophie vidoran szökdécselt a szabálytalan hullámzásban. Annál jobban bőszítették a portyaágyúk, mérhetetlenül bőszítették, de még annál is nagyobb haraggal nézett a főárbocra.
– Be kell vonnunk a sudárvitorlákat, Mr. Dillon – jegyezte meg, rápillantva a tájolóra és a térképre. Inkább csak a forma kedvéért nézte meg, mert nagyon jól tudta, hol vannak; az igazi tengerészekben kialakuló érzék figyelmeztette a szárazföld fenyegető közelségére, amely mögötte – a jobb lapockája mögött – sötétlett a szemhatáron túl. Kitartóan lavíroztak a szélben, a tájoló úgyszólván egyenlő arányban mutatta az észak-északkeletet, majd az észak-északnyugatot; ötször változtattak irányt – a Sophie nem fordult olyan ügyesen a szélben, mint Jack szerette volna –, és egyszer fordultak széllel. A sebességük hét csomó volt. A számítások maguktól végigfutottak Jack fejében, s amikor szüksége volt rá, már meg is volt az eredmény: – Tartsák ezt az irányt másfél óráig, aztán forduljanak be két fok híján hátszélbe. Az majd hazavisz.
– Továbbá most lenne jó vitorlát kurtítani – jegyezte meg. – Másfél óráig akarjuk tartani az irányt.
Ezzel lement, mert kezdeni akart valamit a papírheggyel, amely a figyelméért kiáltozott. A leltári kimutatásokon és a zsoldkönyveken kívül ott volt a Sophie naplója, amiből a hajó múltjáról, és a lajstrom, amelyből a legénységéről tudhat meg valamit. Pergette a lapokat: „1799- szeptember 22., vasárnap; szél: ÉNy, Ny, D; irány: É40Ny; távolság 49 mérföld, É szélesség 3°59', Ny hosszúság 9°38' St. Vincent-fok D27K 64 mérföld. Du. erős szél, eső és szél, vitorla alkalmanként felvonva, kurtítva. De. viharos széllökések, 4-kor felvonva szögletes fővitorla, 6-kor idegen vitorla délen, 8-kor szél enyhül, szögletes fővitorla kifeszítve, 9-kor jelet váltottunk a hajóval. Svéd brigg, Barcelonába megy, rakomány nélkül. Délben nyugodt idő, irány tűs tájolással haladunk.” Tucatnyi bejegyzés ilyesfajta feladatokról és konvojok kíséréséről. Egyszerű, unalmas, mindennapi tevékenység, ami kitölti a szolgálati idő kilencven százalékát, vagy még an nál is többet: „Különféle munkák. Katonai büntető törvénykönyv felolvasása... Konvoj csoportban, sudárvitorlákkal és kétszer reffelt derékvitorlákkal halad. 6-kor titkos jelzés két sorhajónak, amelyek válaszoltak. Összes vitorla felvonva, emberek takarítanak... Időnként irányváltás, háromszor reffelt fő derékvitorla... Szélcsendet ígérő, könnyű szél... Függőágyak lesúrolása. Névsorolvasás osztagonként, Katonai Btk. felolvasása, Joseph Wood, Jno. Lakey, Matt. Johnson és Wm. Musgrave tizenkét korbácsütéssel történő büntetése ittasságért... Du. nyugodt, párás idő, 5-kor csónakok vízre bocsátása, hogy evezzenek ki a partra, 7-kor tathorgony, Mola-fok D6Ny távolság 5 mérföld. 9-kor váratlan szél miatt kénytelenek voltunk elvágni a horgonykötelet, és vitorlát bontani... Katonai Btk. felolvasása, istentisztelet... Geo Sennet 24 korbácsütéssel történő büntetése engedetlenségért... Fra. Bechell, Robt. Wilkinson és Joseph Wood ittasság miatt...”
Jó sok hasonló bejegyzés; jó sok korbácsolás, de semmi komoly – sehol egy száz ütésig menő büntetés. Ez ellentmondott a lanyhaságról alkotott első benyomásnak. Alaposabban oda kell figyelnie.
Jöjjön a lajstrom. „Geo. Williams, matróz, született Bengáliában, önként csatlakozott Lisszabonban, 1797. augusztus 24-én, megszökött Lisszabonban, 1798. március 27-én. Fortunato Cameglia, kadét, 21, született Genovában, leszerelve 1797. június l-jén, Nelson ellentengernagy parancsára. Saml. Willsea, képzett matróz, önként csatlakozott Portóban, 1797. október 10-én, megszökött Lisszabonban, 1799. február 8-án. Patrick Wade, szárazföldi, 21, született Fermanagh grófságban, jel. Porto Ferraióban, 1796. november 20-án, partra téve 1799- november 11-én Bulldognál, Darley kapitány parancsára. Richard Sutton, hadnagy, csatlakozott 1796. december 31-én, Nelson sorhajókapitány parancsára, meghalt 1798. február 2-án, elesett egy francia kalózhajóval vívott ütközetben. Richard William Baldick, hadnagy, csatlakozott 1798. február 28-án, St. Vincent gróf kinevezésével, leszerelve 1800. április 18-án, áthelyezve Lord Keith parancsára a Pallas-ra.” A „Holt emberek ruhái” rubrikában 8 fontot, 10 shillinget és 6 pennyt tüntettek föl szegény Sutton neve mellett; nyilván ennyi jött össze a cókmókjából, miután elárverezték a főárboc tövében.
Ám Jack nem bírt a szigorúan megvonalazott rubrikákra összpontosítani. Folyton ki kellett néznie a tat ablakán az égnél sötétebb kékben ragyogó tengerre és a fehér nyomdokvízre. Végül becsukta a könyvet, és elmerült a bámészkodás élvezetében; ha akarna, tulajdonképpen alhatna is; körülnézett, ízlelgette a nagyszerű zavartalanságot, a legnagyobb fényűzést, ami létezik a tengeren. Természetesen hadnagyként is kinézhetett a Leander meg a többi tisztességes méretű hajó tiszti étkezőjének ablakán, de sose volt egyedül, mindig emberek nyüzsögtek mellette. Ez egyszerűen csodálatos, most mégis emberekre és nyüzsgésre vágyik, mert az elméje túlságosan nyughatatlan és türelmetlen, hogy az utolsó cseppig kiélvezze a magányt; alighogy elkolompolták a négyet a hajóharanggal, már fent is volt a fedélzeten.
Dillon és a kormányos a jobb oldali négyfontos rézágyú mellett állt, és nyilvánvalóan a löveg kikötésének valamely részletét taglalhatták. Jack láttán tüstént áthúzódtak a bal oldalra, a hagyomány szerint meghagyva a kapitánynak a kiváltságos helyet a tatfedélzeten. Jackkel először történt ilyen; nem várta, nem is gondolt rá, és most végigborzongatta valami nevetséges öröm. De meg is fosztotta a társtól, hacsak magához nem szólítja James Dillont. Két-három fordulót tett, a rudakat nézegetve; annyira feszültek meg, amennyire a fő- és az előárboc csarnakzata engedte, de nem úgy, ahogy ideális lenne. Majd el ne felejtse figyelmeztetni a fedélzetmestert – még nyerhetnek három-négy fokot.
– Mr. Dillon – mondta –, legyen szíves felvonatni a fővitorlát. Dél-délnyugat.
– Igenis, uram. Kétszeresen reffelve, uram?
– Nem, Mr. Dillon, reffelés nélkül – mosolygott Jack, majd folytatta a járkálást. Körülötte parancsokat harsogtak, lábak dobogtak, a fedélzetmester sípolt – ő pedig kívülállóként figyelte mindezt, ami azért volt furcsa, mert a szíve gyorsan vert.
A Sophie simán futott. – így! – kiáltott be a kormányos a fülkébe, mire a kormány kezelője rögzítette a kereket; a Sophie fordulni kezdett, a tat és az orr hosszvitorlái gomolygó felleggé dagadtak, majd visszalappadtak szürkés, élettelen, hosszú vászonná; rögtön utána megjelent a szögletes fővitorla; néhány pillanatra remegő hólyaggá fúvódott, ám aztán betörték, megfegyelmezték és beállították merőlegesen a hátszélre. A Sophie meglódult, és mire Dillon elkiáltotta magát: – Köt! –, már legalább két csomóval növelte a sebességét. Orra lesüllyedt, tatja megemelkedett, mintha a Sophie-t meghökkentené a lovasa, és lehet, hogy ez is történt. Dillon egy másik embert is küldött a kormánykerékhez, arra az esetre, ha a szél váratlan fordulása megdobná a hajót. A fővitorla feszült, akár a dob.
– Küldjék ide a vitorlakészítőt – rendelkezett Jack. – Mr. Henry, ha jól meghúznák a szegélykötelet, feltenne ide még egy lapot?
– Nem, uram – felelte a vitorlakészítő határozottan. – Erre nem. Erre a rúdra nem, uram. Nézze meg, hogy most is milyen hasas, tisztára, mint egy disznóhólyag, tisztesség ne essék szólván.
Jack a korláthoz ment, és szúrósan nézte az elfutó tengert, ahogy felágaskodik hosszú ívben a barázdán túl, amelyet a hajóorr szánt; felmordult, és tovább bámulta a vitorlarudat, a középtájt, a szorítóköteleknél hét hüvelyk széles, a vitorlavégeknél három hüvelykre keskenyedő, harminc láb hosszú szálfát.
„Inkább sodrófa, mint fővitorlarúd!”, gondolta legalább huszadjára azóta, hogy először látta. Merőn figyelte, hogy viselkedik a rúd a szélben; a Sophie most már nem gyorsított, így semmi sem könnyített a terhelésen; a rúd meghajlott, és Jack hallani vélte a nyögését. A Sophie-n, lévén brigg, a rögzítőkötelek természetesen előrevezettek, és a fonat a rúdvégeken volt a legnagyobb, ami bőszítette Jacket, bár bi zonyos fokig az egész rúd hajlott. Hátra tett kézzel állt, a rúdra meredve; a tisztek, Dillon, Marshall, Pullings és az ifjú Ricketts figyelmesen, szótlanul várakoztak a tatfedélzeten, és hol új kapitányukat nézték, hol a vitorlát. Nem ők voltak az egyedüli értetlenkedők, mert az orrfedélzeten tartózkodó tapasztaltabb matrózok csatlakoztak a kettős kémleléshez: egy pillantás a magasba, egy lapos pillantás Jackre. Most, hogy hátba vagy majdnem hátba kapták a szelet – vagyis ugyanarra futottak, amerre a szél fújt –, a kötelek dala majdnem elhallgatott; a Sophie hosszú, ráérős ringása nem járt sok zajjal, most, hogy nem oldalról ösztökélte a szél; ezt még nyomasztóbbá tette az ideges dünnyögés, amellyel az emberek próbálták halkra fogni a hangjukat. Ennek ellenére egy mondat mégis hátrasodródott a tatfedélzetre: – Ha egyszer a fejébe vette, úgyis megcsinálja.
Jack nem hallotta; észre se vette a növekvő feszültséget, annyira belemerült az ellentétes erők számítgatásába. Nem matematikai alapon számolt, inkább ösztönösen, mint a lovas, aki először ül új hátason, és közeledik a sötét sövényhez.
Egyelőre lement, és miután egy darabig bámult kifelé a tat ablakán, a térképre pillantott. Jobbra esik a Mola-fok, hamarosan odaérnek; a fok eltéríti a szelet a part mentén, amivel egy kicsit megnöveli a tolóerejét. Nagyon halkan fütyörészni kezdte a Deh vienit, és arra gondolt: „Ha ez sikerül, és keresek vele egy csomó pénzt, mondjuk, több száz guinea-t, első dolgom lesz, hogy elmegyek a bécsi Operába!”
James Dillon kopogtatott.
– Uram, erősödik a szél – mondta. – Bevonhatom a fővitorlát, vagy legalább megkurtíthatom?
– Nem, nem, Mr. Dillon... nem! – mosolygott Jack, aztán, mert úgy gondolta, hogy nem tisztességes a hadnagyára ruházni a döntés terhét, még hozzátette: – Két perc múlva a fedélzeten vagyok!
Valójában nem egészen egy perc múlva érkezett a fedélzetre, még idejében, hogy hallja a vészjósló reccsenést.
– Vitorlát le! – kiáltotta. – Mindenki a csigákhoz! Tartókötél! Szárkötél! Frissen, fürgén! Hé, ott, élénkebben!
Élénkségben nem volt hiány; a rövid rúd és a vitorla hamarosan leereszkedett a fedélzetre, ahol mindent lebontottak a rúdról, majd föltekertek.
– Reménytelenül elpattant a brágáknál, uram – jelentette búsan az ács. Nagyon rossz napja volt. – Megpróbálhatom megerősíteni hevederekkel, de valószínűleg nem működne.
Jack merev arccal bólintott. A korláthoz ment, felhágott rá, onnan fellépett az első csatlószálra; a Sophie fölszaladt a hullámra, és valóban ott volt a Mola-fok sötét vonala.
– Azt hiszem, módosítanunk kell az őrszolgálatot – jegyezte meg. – Mr. Dillon, kérem, irány a kikötő. Alsó nagyvitorlával és mindennel, amit a Sophie elbír. Egy percet sem veszíthetünk.
Negyvenöt perccel később a Sophie horgonyt vetett, és a lánc még le sem csévélődött teljesen, amikor a csónak belecsobbant a vízbe, és sietve vontatni kezdte a törött vitorlarudat a rakpart felé.
– Na, itt a flotta pimaszul mosolygó házikoboldja! – jegyezte meg az orrevezős, miközben Jack fölszaladt a lépcsőn. – Alig teszi be a lábát a szegény öreg Sophie-ra, máris megbolondulnak a palánkok, rúd nem marad a helyén, a fél legénység inaszakadtáig pumpál, mindenki a fedélzeten kivilágos-kivirradtig, és még egy pipára sincs idő. Ez meg úgy szalad fel, és úgy mosolyog, mintha maga György király várná az öreg lépcső tetején, hogy lovaggá üsse!
– És alig marad idő a vacsorára – jegyezte meg egy fojtott hang a csónak közepén.
– Csend! – kiáltotta Mr. Babbington, annyi felháborodással, amennyit össze tudott szedni.
– Mr. Brown – mondta Jack a lehető legkomolyabb arckifejezéssel –, legyen olyan jó, tegyen már meg nekem egy szívességet! Szomorúan kell közölnöm, hogy jóvátehetetlenül eltört a fővitorlarudam, márpedig ma este indulnom kell, mert a Fanny befutott. Könyörgök, selejtezze le, és adjon egy újat! Ne, ne vágjon ilyen megbotránkozott arcot, drága uram! – Karon ragadta Mr. Brownt, és a csónak felé vezette. – Visszahozom a tizenkét fontosokat – az ellátó, mint értesültem, már az ön illetékességi körébe tartozik –, mert attól félek, hogy túlterhelik a szlúpot.
– Teljes szívemből segítenék – mondta Mr. Brown, szemügyre véve az ijesztő hasadást a rúdon, amelyet az evezősök szótlanul föltartottak elébe, hogy megnézhesse. – De a dokkban nincs eléggé kis méretű rúd, amely megfelelne önnek.
– Ej, uram, elfelejti a Généreux-t. Három tartalék előderék-vitorlarúdja volt, a más rudak sokaságáról nem is szólva; ön lenne az első, aki elismerné, hogy erkölcsi jogom van közülük egyre.
– Nos, megpróbálhatja, ha akarja; fölhúzhatják, hadd lássuk, hogy fest. De nem ígérek semmit.
– Uram, hadd hozzák ki az embereim! Emlékszem, hol tárolják a rudakat. Mr. Babbington, négy embert! Jöjjenek csak! Élénkebben!
– Ne feledje, Aubrey kapitány, ez csak próba! – kiáltotta Mr. Brown. – Végignézem, ahogy fölhúzzák!
– Ezt nevezem én rúdnak! – mondta szeretettel Mr. Lamb.
– Sehol egy göcs, sehol egy görbület! Ki merem jelenteni, hogy ez francia rúd! Tisztán megvan negyvenhárom láb! Uram, erre már úgy föl lehet vonni a fővitorlát, ahogy kell!
– Igen, igen! – türelmetlenkedett Jack. – Fent van már a vontatókötél a csörlőn?
– Fent, uram – felelték egy perc múlva.
– Akkor húzzák!
A vontatókötelet a rúd közepéhez erősítették, aztán végigvezették majdnem a jobb végéig, és fél tucat helyen hozzákötötték rögzítőzsineggel a szárnyvitorla köteleihez; a vontatókötél a fővitorlarúdtól a főárboc felső csigasorához vezetett, onnan le a fedélzeten levő másik csigasorhoz, majd pedig a csörlőhöz; tehát mikor forgatni kezdték a csörlőt, a rúd kiemelkedett a vízből, egyre jobban megdőlt, és mire a fedélzethez ért, ahol ügyesen átkormányozták a kötélzeten, már majdnem függőleges volt.
– Vágják el a külső rögzítőt! – rendelkezett Jack. Az átvágott zsineg lehullott, a rúd, amelyet a következő rögzítő tartott, kissé megdőlt; sorra vágták át a kötéseket, és mire az utolsóval is végeztek, a rúd merőlegesen beállt az árboccsúcs alatt.
– Nem lesz jó, Aubrey kapitány! – trombitált bele szócsövébe Mr. Brown a csendes estében. – Túl nagy! Le kell vágni a végeit!
Az óriási mérleg karjára emlékeztető csupasz rúd valóban kissé túlméretezettnek látszott.
– Rögzítsék a csigákhoz! – parancsolta Jack. – Nem, kijjebb! Engedjék meg a vontatókötelet, és bocsássák le!
A rúd leereszkedett a fedélzetre, az ács elrohant a szerszámaiért.
– Mr. Watt! – szólította a fedélzetmestert. – Legyen szíves, szerelje föl az árbocszalagokat!
A fedélzetmester kinyitotta a száját, aztán becsukta, és lassan munkához látott. Az épeszűek világában kizárólag a vitorlabehúzó kötelek csúszópályájára, a talpalló tartókötelekre, a vitorlarúd csigasorára szerelnek árbocszalagot, de addig soha, amíg a lefűrészelt rúdvégeken ki nem alakítják a kötélvilla helyét, és el nem látják gyűrűvel, ami megakadályozza, hogy az árbocszalagok beljebb csússzanak. Viszszajött az ács egy fűrésszel és egy vonalzóval.
– Van egy gyaluja, Mr. Lamb? – kérdezte Jack. – A segédje hozzon egy gyalut! Kérem, Mr. Lamb, szerelje le a toldatvitorláról a nyolcas vasalást, és alakítsa át a kötélvillák végét.
A hüledező Mr. Lamb, mikor felfogta, mit akar Jack, addig gyalulta a vitorlarudat, míg mindkét vége újdonatújan fehérlett.
– Ez így jó – hagyta helyben Jack. – Vonják fel megint, és úgy rögzítsék, hogy merőleges legyen a rakpartra. Mr. Dillon, ki kell mennem a partra; vigyék vissza a portyaágyúkat a szertárba, és várjanak meg a hajózócsatornában. Még az esti ágyúlövés előtt el kell indulnunk. Ja igen, Mr. Dillon: ki a hajóról az összes nővel!
– Kivétel nélkül az összessel, uram?
– Az összessel. Az összes lotyóval. A lotyók jók a kikötőben, de a tengerre nem valók.
Leszaladt a kabinjába, és mikor két perc múlva előkerült, egy borítékot gyömöszölt a zsebébe.
– Ismét a dokkba! – kiáltotta, miközben beugrott a csónakba.
– Örülhet, hogy megfogadta a tanácsomat! – mondta Mr. Brown, aki a lépcsőn várta. – Az a rúd az első fuvallattól elszállt volna!
– Elvihetem most a duetteket, uram? – kérdezte mohón Jack. – Most megyek a barátomért, akiről meséltem; nagy muzsikus, uram! Meg kell ismerkednie vele, amikor legközelebb Mahonban leszünk; meg kell engednie, hogy bemutassam Mrs. Brownnak.
– Boldogan! – felelte Mr. Brown. – Megtiszteltetésnek veszem.
– Most pedig a Korona lépcsőjéhez! – parancsolta Jack, miután nehézkesen visszadübörgött a kottával; a legtöbb tengerészhez hasonlóan meglehetősen terebélyes volt, és könnyen megizzadt a szárazon. – Hat perc! – pillantott az órájára, mikor megérkeztek a szürkületben a kikötőhelyhez. – Hát itt van, doktor! Remélem, megbocsátja, amiért faképnél hagytam délután! Shannahan, Bussell, maguk velem jönnek; a többiek a csónakban maradnak. Mr. Ricketts, jobb, ha beljebb viszi őket húsz yarddal, hogy ne essenek kísértésbe. Velem tart, uram, amíg bevásárolok néhány dolgot? Nem volt időm, hogy bármit is hozassak, még egy birkát, egy sonkát vagy egy palack bort se; attól tartok, az út nagy részében szemét lesz a koszt, sózott lóhús és Old Weevil-féle kétszersült, hozzá négyszeresen fölvizezett grog. Habár Cagliariban fölfrissíthetjük a készleteinket. Óhajtja, hogy a matrózok kivigyék a poggyászát a hajóra? Mellesleg – tette hozzá, miközben egymás mellett ballagtak, és a matrózok kissé lemaradva követték őket –, mielőtt elfelejteném, a szolgálatban megszokott, hogy a kinevezés előtt előleget adnak a fizetésre; úgy gondoltam, hogy nem akarna különcnek látszani, ezért néhány guinea-t tettem ebbe a borítékba.
– Micsoda emberséges előírás! – mondta örömmel Stephen. – Gyakran élnek vele?
– Mindig – felelte Jack. – Általánosan elterjedt szokás a szolgálatban.
– Ebben az esetben – vette el Stephen a borítékot – ellenkezés nélkül tartom magamat hozzá, mert bizonyosan nem akarok különcnek látszani. Mélységesen lekötelezett. Valóban igénybe vehetem egyik emberét? A cselló nehézkes tárgy; ami a többit illeti, nincs egyebem egy kis ládánál és néhány könyvnél.
– Akkor találkozzunk ismét óra-tizenötkor a lépcsőnél – javasolta Jack. – Könyörgök, doktor, egy percet se késsen, mert nagyon sietünk. Shannahan, maga viseljen gondot a doktorra, és ügyesen vigye a poggyászát. Bussell, maga velem jön.
Mikor az óra elütötte a negyedet, és a kondulás, a feles ütésre várva, csonkát lebegett a légben, Jack azt mondta:
– Tolja be a lábát az elő-vitorlaszár alá! Mr. Ricketts, maga üljön a ládára! Doktor, maga ide üljön, és vegye ölbe a csellót! Óriási. Lökd el, evezés!
Megérkeztek a Sophie-hoz, minden ceremónia nélkül fölhajították a bal oldalon Stephent és motyóját – túlságosan lesújtó véleményük volt a szárazföldi emberekről, hogy engedték volna önállóan nekiveselkedni még ilyen csekély magasságnak is, mint a Sophie-é –, azután Jack elvezette a kabinba.
– Vigyázzon a fejére! – figyelmeztette. – Ez a kis kuckó a magáé; könyörgök, kövessen el mindent, amivel kényelembe helyezheti magát, és bocsássa meg, hogy mellőzöm a ceremóniát. Mennem kell a fedélzetre.
– Minden rendben, Mr. Dillon? – kérdezte.
– Minden, uram. A tizenkét kereskedőhajó már jelt adott.
– Nagyon jó. Kérem, süttessen el egy ágyút, és bontson vitorlát. Azt hiszem, sudárvitorlával kell haladnunk, ha megmarad ez a semmi kis szél; ha pedig túl leszünk a fok szélárnyékán, akkor tisztességesen kifuthatunk a nyílt vízre. Úgyhogy bontsanak vitorlát, és utána ideje beosztani az őrséget. Hosszú napunk van, Mr. Dillon?
– Nagyon hosszú, uram.
– Egyszer én is azt gondoltam, hogy sose lesz vége.

 

 

HARMADIK FEJEZET

Reggeli őrség idején, második harangütésnél a Sophie kitartóan haladt a hátszéllel a harminckilencedik szélességi fok mentén; kibonthatta volna a felső-sudárvitorláit is, ha a szélárnyékában cammogó kereskedőhajók formátlan csoportja nem úgy dönt, hogy nagyon lassan mennek, amíg ki nem világosodik. Nyilván attól féltek, hogy megbotlanak a hosszúsági fokokban.
Az ég még mindig szürke volt, nem lehetett megállapítani róla, tiszta-e, vagy nagyon magas felhők borítják, ám a tenger gyöngyházfénye inkább a nappalhoz tartozott, mint az éjszakához. A fényt visszaverő sudárvitorlák hatalmas öblei szürke gyöngyként ragyogtak.
– Jó reggelt! – üdvözölte Jack az ajtajánál őrködő katonát.
– Jó reggelt, uram! – Az őrszem vigyázzba vágta magát.
– Jó reggelt, Mr. Dillon!
– Jó reggelt, uram! – A hadnagy megérintette a kalapját.
Jack felmérte, milyen idő van, ellenőrizte a vitorlák helyzetét, és látta, hogy valószínűleg szép délutánra lesz kilátásuk. Nagyokat lélegzett, megtisztítva tüdejét a kabin áporodott bűzétől. A korláthoz fordult, amelyen ebben a napszakban nem lógtak függőágyak, és a kereskedőhajókat nézte. Mind megvolt, lomhán ténferegtek egy nem túl nagy tengerabroszon, amit pedig egy távoli tatlámpásnak vagy egy szokatlanul nagy árboclámpának nézett, az az alacsonyan álló öreg Szaturnusz, amely belegabalyodott a hajók köteleibe. Át a széloldalra: álmos sirályokat látott sorban egy hullámfodron, amelyek unottan veszekedtek, talán szardínián, szardellán vagy szálkás kis makrélán. Olyan boldogsággal töltötte el a csigák nyiszorgása, a feszülő kötelek és vitorlák, a fedélzet és az előtte kerekedő ágyúcsövek látványa, hogy kis híján ugrálni kezdett.
– Mr. Dillon – mondta, miközben alig bírta megállni, hogy meg ne rázza a hadnagyát –, reggeli után névsorolvasást kell tartanunk, és el kell döntenünk, hogy osszuk be az őrséget, és hova kvártélyozzuk el őket.
– Igen, uram; jelenleg nagy az összevisszaság, mert az új alakulat teljesen meg van zavarodva.
– De legalább bőven van legénységünk; csata esetére jut mindkét oldalra, és ezt sok sorhajó nem mondhatja el magáról. Bár úgy vélem, a Burford-ről az üledéket kaptuk; nagyon úgy tűnt, hogy a túlnyomó többséget büntetésből küldték ide. Feltételezem, a Charlotte-ról nincs senki?
– De igen, uram, egy – az a fickó, akinek nincsen haja, és vörös kendőt visel a nyakán. Előárbocőr volt, de még mindig egészen bamba és réveteg.
– Szomorú ügy. – Jack megcsóválta a fejét.
– Igen – felelte James Dillon.
Üres szemmel bámult maga elé, és egy tűzgejzírt látott a mozdulatlan levegőben, egy első osztályú hajót, amelyet az árboccsúcstól a vízvonalig elborítanak a lángok, és nyolcszáz ember van a fedélzetén.
– Több mint egy mérföldről is hallani lehetett a lángokat – emlékezett Dillon. Néha magától fölemelkedett és elszállt a légbe egy lángfal, és közben úgy suhogott és lobogott, mint egy óriási zászló. Épp ilyen reggel volt, bár talán egy kicsivel később.
– Ezek szerint maga ott volt? Van valami elképzelése, hogy mi okozta? Az emberek pokolgépet emlegetnek, amelyet egy Boney zsoldjában álló olasz csempészett a fedélzetre.
– Én úgy hallottam, valami bolond engedélyezte, hogy szalmát tároljanak a félfedélzeten, közel ahhoz a dézsához, amelyben a jelzőágyúk gyutacsait tartották. Egyszerre belobbant, és a tűz rögtön belekapott a fővitorlába. Olyan hirtelen történt, hogy még az alsó vitorlabevonó-köteleket sem érhették el.
– Senkit se tudtak megmenteni?
– De igen, néhányat. Mi fölszedtünk két matrózt és egy fedélzeti lövészt, de az nyomorultul összeégett. Nagyon kevesen menekültek meg, azt hiszem, alig voltak száznál többen. Nem volt valami dicséretes eset. Sokkal több embert el lehetett volna hozni, de a csónakok késlekedtek.
– Kétségtelenül a Boyne-ra gondoltak.
– Igen. A Charlotte ágyúi tüzelni kezdtek, amikor a hőség elérte őket, mindenki tudta, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat a lőszerraktár, és mégis... Minden tiszt, akivel beszéltem, ugyanazt mondta: nem lehetett közelebb menni a csónakokkal. Én egy kutteren voltam, a Dart-on...
– Igen, igen, tudom – vágott közbe Jack sokatmondó mosollyal.
– ...három-négy mérföldnyire szél irányában; eveznünk kellett, hogy odaérjünk. De semmiféle korbáccsal nem lehetett rávenni őket, hogy rendesen húzzanak. Nem volt köztük egy matróz vagy hajósinas se, akire azt lehetett volna mondani, hogy fél az ágyútűztől, sőt a legjobb osztag volt, legyen szó csáklyázásról, egy parti ágyú cipeléséről, akármiről. És a Charlotte ágyúi természetesen nem ránk céloztak, csak úgy vaktában sültek el. De nem, az egész kutteren más volt a szellem, egész más, mint harcban, vagy egy rút éjszakán, amikor a part felé sodor a vihar. És kelletlen legénységgel nem sokra lehet menni.
– Nem – mondta Jack. – Azt, hogy valaki akarjon, azt nem lehet erőltetni. – Eszébe jutott Stephen Maturinnel folytatott beszélgetése, és hozzátette: – Ez egy önellentmondás. – Azt is mondhatta volna, hogy egy cafkáitól megfosztott legénység, amelynek szokásait fejtetőre állították, álmát megkurtították, ugyancsak nem a leghathatósabb fegyver, ám tudta, hogy mondani valamit egy hetvennyolc láb és három hüvelyk hosszú hajón annyi, mintha kidoboltatná. Hogy mást ne mondjunk, karnyújtásnyira állt a kormányosfülkénél a szállásmester és bent a fülkében a kormányos. A szállásmester éppen megfordította az órát, és mikor az első homokszemcsék megkezdték unalmas visszaútjukat abba a kúpba, amelyből olyan serényen távoztak, a szállásmester az éjszakai őrséghez illő, fojtott hangon elkiáltotta magát: – George! – mire a tengerészkatona eltrappolt, hogy háromszor megszólaltassa a harangot.
Az ég most már egyértelműen kék volt északtól délig, csupán nyugaton maradt még meg egy kis ibolyalila sötét.
Jack a viharkorláthoz lépett, fellendült a csarnakkötélre, majd fölszaladt a hágószálon. „Kapitányhoz talán nem is illendő viselkedés”, morfondírozott. „Talán a szamárlétrán kellene mennem.” Amióta feltalálták az árboccsúcspallókat, a tengerészek becsületbeli kérdést csináltak belőle, hogy a legtekervényesebb utakon jussanak el hozzá, a csamakkötelekbe kapaszkodva; úgy másztak, akár a legyek, huszonöt fokos szögben elhajolva a függőlegestől, amíg meg nem érkeztek a pallóhoz, nem véve tudomást az árboc mellett a kényelmes, négyszögletes nyílásról, amelyhez a csarnak vezetett, az árboc tövéből induló, biztonságos, egyenes út természetes befejezéséről. Ez volt a szamárlétra, amelyet állítólag senki sem használt, kivéve az előkelőségeket, vagy azokat, akik még sose jártak tengeren, és mikor Jack fölbukkant a nyílásból, Jan Jackruski matróz annyira megrémült tőle, hogy halkan eljajdította magát. – Azt hittem, a házimanó vagy! – mondta lengyelül.
– Mi a neve? – kérdezte Jack.
– Jackruski, uram. Kérem, köszönöm – felelte a lengyel.
– Figyeljen mindenre, Jackruski – mondta Jack, és könynyedén felkúszott a sudárvitorla csarnakján. Az árboccsúcsnál megállt, beleakasztotta karját a csarnakba, és komótosan elhelyezkedett a keresztfán. Ifjúságában hány órát eltöltött itt büntetésből! Mikor először mászott föl ide, olyan kicsi volt, hogy kényelmesen elfért a középső keresztfán; lelógatta a lábát, fejét ráhajtotta a hátsó keresztfán összefont karjára, és már aludt is, akármilyen szilajon táncolt alatta az ülés. Hogy tudott aludni akkoriban! Mindig álmos volt, vagy éhes, vagy mindkettő. És milyen nyaktörően magasnak tűnt! Persze, az öreg Theseus-on magasabb volt, sokkal magasabb, körülbelül százötven láb – és hogy lengett az égen! Egyszer rosszul lett a Theseus árboccsúcsán, és az ebédje egyenesen fölrepült az égbe. De ez még így is kényelmes magasság. Nyolcvanhét láb, a hajógerinc nélkül, mondjuk, hetvenöt. Tíz-tizenegy mérföldre el lehet látni róla. Nézte szélirányban ezeket a mérföldeket. Tökéletesen tiszta volt a tenger. Sehol egy vitorla, semmi sem törte meg a szemhatár vonalát. Fölötte hirtelen arannyá változott a sudárvitorla; baloldalt az egyre fényesebb izzásban megjelent a nap vakító karéja. Jack egy hosszú percig egyedül ült ebben a ragyogásban; aztán a fény elöntötte a derékvitorlát, végigcsorgott rajta, megérintette a fővitorlát, alászállt a fedélzetre, orrtól tatig végigfolyt rajta. Könnyek szöktek Jack szemébe, elhomályosították a látását, kibugygyantak, legördültek az arcán; nem álltak össze barázdába, cseppenként – kettő, négy, hat, nyolc – potyogtak bele a szélárnyékos oldal meleg aranyába.
Behajolt a sudárvitorla alá, és megnézte a gondjaira bízott kereskedóliajókat: két pink, két snow, egy balti cat, a többi barcalonga, mind megvan. Az utolsó most kezdte felvonni a vitorlát. A nap már melegített, és kellemes lustasággal kísértette Jacket.
– Ez nem lesz jó – mondta. Számtalan dolog van odalent, aminek utána kell néznie. Kifújta az orrát, és pillantásával még mindig a csónakárboccal fölszerelt catet követve a viharárbockötél után nyúlt, oda se figyelve megmarkolta, mintha az otthoni kapu kilincsét fogná, majd könnyedén alásiklott a fedélzetre, miközben azt gondolta: „Az éppen beválhat, ha minden lövegkezelő személyzetbe beosztunk egy-egy szárazföldi újoncot.”
Négy harangütés. Mowett kivetette a sebességmérőt, megvárta, hogy a vörös jelzés visszafelé sodródjon, és felkiáltott: – Fordul!
– Állj! – rikoltotta huszonnyolc másodperccel később a szállásmester, a szeme elé tartva az apró homokórát. Mowett majdnem pontosan a harmadik csomónál elcsippentette a zsinórt, kirántotta a csapszeget, és felkrétázta a táblára: „Három csomó.” A szállásmester a nagy homokórához sietett, megfordította, és harsány határozottsággal elkurjantotta magát: – George! – A tengerészkatona előrelépett, és négyszer ráhúzott a harangra. A következő percben pokoli hangzavar tört ki – mármint pokoli hangzavar volt az ébredő Stephen Maturinnek, aki életében először hallotta a furcsa, ütemtelen süvítést, a fedélzetmester és segédjei sípjainak rémes jajveszékelését: „Függőágyakat fel!” Lábak dübörögtek, és egy rettenetes hang bőgte: – Mindenki a fedélzetre! Mindenki a fedélzetre! Szaporán, frissen! Ébresztő, föl! Ki az ágyból! Itt jövök, éles késsel és tiszta lelkiismerettel! – Három tompa puffanást hallott, mert három, álomtól kába szárazföldi patkánynak csakugyan levágták a függőágyát; szitkozódást, nevetést hallott, csattanást, amikor a fedélzetmester egyik segédje ráhúzott a kötélvéggel egy értetlenkedő maflára, majd még hangosabb dübörgés támadt, amikor ötven-hatvan ember rontott föl a fedélzetre, hogy elhelyezzék függőágyukat a hálókban.
A fedélzeten az előárboc őrei munkára fogták a ziháló pumpát, az előfedélzet személyzete mosta a deszkát a felszivattyúzott, friss tengervízzel, a főárboc őrei a tatfedélzet jobb oldalát mosták, a tatfedélzet személyzete a többi részt, és addig sikálták habkővel, míg a víz olyan lett, akár a híg tej, a hajósinasok és a mihasznák – azok, akik csak úgy dolgoztak mindenfélét egész nap – a láncos szivattyúkat pumpálták, hogy eltüntessék a hajófenékből az éjszaka felgyűlt vizet, a tüzérek a tizennégy négyfontos ágyún pepecseltek – ám semminek sem volt olyan felvillanyozó hatása, mint a lábdobogásnak.
„Baj van talán”, töprengett Stephen, miközben gyorsan, de óvatosan kikecmergett a függőágyból. „Csata? Tűz? Végzetes lék? Annyira lefoglalja őket, hogy nem is figyelmeztetnek? Elfelejtették, hogy itt vagyok?” Amilyen sebesen bírta, fölrántotta a térdnadrágját, hirtelen kiegyenesedett, amitől beütötte a fejét egy gerendába, de olyan erővel, hogy megtántorodott, és lerogyott egy padra, két kézzel tapogatva a kobakját.
Valaki beszélt hozzá.
– Mit mondott? – kérdezte Stephen a fájdalom függönye mögül.
– Azt mondtam: „Beütötte a fejét, uram?”
– Igen – felelte Stephen, és a kezét nézte. Megdöbbentő módon nem volt véres, még egy maszatnyit sem.
– Ezek régi gerendák, uram. – A rendellenesen tagolt, didaktikus hang, amit a tengeren a szárazföldieknek, a szárazföldön a féleszűknek tartanak fent. – Vigyázzon velük, mert – nagyon – alacsonyak.
Stephen olyan rosszindulatúan meredt rá, hogy az inasnak azonnal eszébe jutott a rábízott üzenet.
– Nem parancsol egy-két szelet karajt reggelire, uram? Egy zamatos marhasültet? Mahonban levágtunk egy fiatal tinót, van vesepecsenyénk.
– Hát itt van, doktor! – rikkantott Jack. – Jó reggelt! Remélem, jól aludt?
– Köszönöm kérdését, nagyon jól. Ez a függőágy valóban remek találmány, szavamra.
– Mit szeretne reggelire? Megcsapott a fedélzeten a sült szalonna illata – nincs is ehhez fogható illat, kivéve persze Arábiában! Mit szólna szalonnás tojáshoz, aztán esetleg egy marhasülthöz? És kávéhoz?
– Nekünk teljesen egy srófra jár az agyunk – kiáltotta Stephen, akinek súlyos elmaradásokat kellett pótolnia táplálkozás dolgában. – És bizonyára lenne hagyma is, skorbut ellen. – A „hagyma” szótól az orra máris megérezte a sülő zöldség szagát, és a szájpadlása is érzékelte a rugalmas, ugyanakkor elomló étket. Nyelt egy nagyot, keserveset. – Mi van odafent? – kérdezte, mert ismét betört hozzájuk a vadállati dobrokolás és bőgés.
– A legénységet szólítják reggelihez – vetette oda Jack hanyagul. – Siessen azzal a szalonnával, Killick, és a kávéval is, mert éhen halok!
– Hogy hogy aludtam? – kérdezte Stephen. – Mélységesmély, üdítő, pihentető álommal – nincs az az altató, nincs az a mákonyos oldat, amely fölérne ezzel. Csak a megjele nésemet szégyellem. Olyan sokáig aludtam, hogy rendetlen és borotválatlan vagyok, akár egy vadember, ön mellett, aki olyan takaros, mint egy vőlegény. Bocsásson meg néhány pillanatra.
– A tengerészet egyik sebésze, egy hasiari ember – folytatta, mikor visszatért sima arccal –, ő találta föl ezeket a modern, rövid érkötőket; rá gondoltam, mikor a borotvám néhány hajszállal kerülte el a nyaki verőeremet. Az erős hullámzás bizonyára sok csúnya vágott sebbel jár.
– Á, dehogy, ezt nem állíthatom – felelte Jack. – Gondolom, a megszokás teszi. Kávét? Ami gyakran előfordul, az a szakadás a hasban – mi is erre a tudományos szó? – meg a rosseb.
– Sérv. Ön megdöbbent.
– Az, az: sérv. Nagyon elterjedt. Ki merném jelenteni, hogy a mihasznák felének van kisebb-nagyobb szakadása, azért adjuk nekik a könnyebb munkákat.
– Nos, nem is olyan megdöbbentő, ha belegondolok, miféle munkákat kell végeznie egy tengerésznek. És természetesen szórakozásainak jellege indokolja a rossebet. Láttam Mahonban, miféle szerencsétlen, lompos rimákkal danolnak-táncolnak a tengerészek. Ha jól emlékszem, az Audacious meg a Phaéton matrózai voltak; de a Sophie-ról mintha senki se lett volna közöttük.
– Nem, a Sophie legénysége csendesen viseli magát a szárazon. Bár nincs is min vagy miből vigadozniuk. Nincs zsákmány, ezért nincs rekvirációs osztalék. A tengerész kizárólag a rekvirációs osztalékból rúghatja a port a parton, mert a zsoldjából édeskevés marad. Mit szólna most egy marhasülthöz és még egy kanna kávéhoz?
– Szívemből szólott.
– Remélem, ebédnél lesz részem abban az örömben, hogy összeismertethetem a hadnagyommal. Tengerre termett úriembernek tűnik. Zsúfolt délelőtt vár ránk: szét kell válogatnunk és be kell osztanunk az embereket. És kell találnom magának egy inast, meg magamnak is, továbbá egy csónakkormányost. A tiszti szakács épp megfelel.
– Mr. Dillon, névsorolvasást kell tartanunk – mondta Jack.
– Mr. Watt – adta ki az utasítást James Dillon –, sorakoztasson névsorolvasáshoz!
Mr. Watt gyülekezőt fújt, segédei „Névsor!” bömböléssel lerohantak a fedélközbe. A főárboc és az előfedélzet közötti rész hamarosan feketéllett az emberektől. Ott volt mindenki, még a szakács is, aki megtörülte a kezét a kötényében, majd leoldotta a kötényt, labdába gyűrte és az inge alá gyömöszölte. A legénység elég tétován ácsorgott baloldalt, szélről a két őrség, középütt az újoncok, ágrólszakadtan, rondán, kopottan.
– Engedelmével, uram, a legénység felsorakozott a névsorolvasáshoz – mondta James Dillon, és kalapot emelt.
– Nagyon helyes, Mr. Dillon – felelte Jack. – Kezdjék!
A számvevő utasítására az írnok hozta a nyilvántartó könyvet, és a Sophie hadnagya név szerint szólította az embereket.
– Charles Stallard!
– Jelen, uram! – kiáltotta Charles Stallard, képzett matróz, aki 1795. május 6-án, húszéves korában önként jött át a St. Fiorenzó-ról a Sophie-ra. Nem volt bejegyzése se a „Rendbontás”-nál, se a „Venerea”-nál, se a „Betegségek”-nél; tíz fontot keresett külföldön; láthatóan értékes ember. Átment a jobb oldalra.
– Thomas Murphy!
– Jelen, uram! – felelte Thomas Murphy, és a homlokához emelte a mutatóujját, mielőtt átment Charles Stallard mellé; ugyanez a mozdulat ismétlődött, amíg James Dillon el nem érkezett Asseihez és Assouhoz, akiknek nem volt egy betevő keresztnevük; képzett matrózok, Bengáliában születtek – ugyan minő fura szél fújta ide őket? Assei és Assou pedig, hiába húztak le hosszú éveket a királyi tengerészeméi, a homlokukra, majd a szívükre tették a kezüket, miközben gyorsan meghajoltak.
– John Codlin! William Witsover! Thomas Jones! Francis Lacanfra! Joseph Bussell! Abraham Vilheim! James Courser! Peter Peterssen! John Smith! Giuseppe Laieso! William Cozens! Lewis Dupont! Andrew Karouski! Richard Henry!... – így folytatódott a névsor – amelynek során egyedül a beteg tüzér és egy bizonyos Isaac Wilson nem jelentkezett –, hogy az újonnan érkezettekkel és a hajósinasokkal érjen véget. Összesen nyolcvankilenc ember, a tiszteket, a matrózokat, a hajósinasokat és a tengerészkatonákat beleértve.
Aztán kezdetét vette a katonai büntető törvénykönyv felolvasásának szertartása, ami gyakran együtt járt az istentisztelettel, és sok agyban annyira összekapcsolódtak, hogy a legénység ábrázata rögtön jámborrá üresedett, mikor felhangzottak a szavak: „Őfelsége hadiflottájának nagyobb rendje érdekében, amelyen Isten kegyes segedelméből királyságának gazdagsága, biztonsága és ereje nyugszik: a király őfelsége, az egyházi és világi főrendek, valamint az alsóház tanácsára, és egyetértésével, a parlament jelenlegi ülésén és ennek tekintélyével elrendeli, hogy ezerhétszáznegyvenkilenc december huszonötödikétől kezdődő hatállyal az alábbiakban kifejtett cikkelyek mind béke, mind háború idején kellően betartassanak és végrehajtassanak, az alábbiakban kifejtett módon” – ez a kifejezés mindvégig ismétlődött –, „...hogy mindama főtisztek és személyek, akik őfelsége flottájának vagy hadihajóinak kötelékébe tartoznak, amennyiben bűnösnek találtatnak istenkáromlásban, átkozódásban, fertelmességben, részegeskedésben, tisztátalanságban vagy más botrányos cselekedetekben, oly büntetést szenvedjenek, amit a hadbíróság jónak lát kiszabni.” Ugyancsak visszhangzóan ismétlődött a „halálnak adassék” kifejezés. „Mindazon főtisztek, kapitányok és flottaparancsnokok, akik nem bátorítják... az altiszteket és a közembereket a hősies küzdelemre, halálnak adassanak... Aki árulásból vagy gyávaságból megfutamodik vagy kegyelmet kér, és ezt a hadbíróság rábizonyítja... halálnak adassék... Aki a harcban gyávaságból visszavonul... halálnak adassék... Aki gyávaságból, hanyagságból vagy lázadásból megtagadja a megvert vagy menekülő ellenség, kalóz vagy lázadó üldözését... halálnak adassék... Ha a flottához tartozó tiszt, tengerész, katona vagy más személy megüti a feljebbvalóját, fegyvert emel rá, vagy ezzel fenyegeti... halálnak adassék... Aki a flottában elköveti a szodomitaság aljas és fajtalan bűnét emberen vagy barmon, annak büntetése halál.” Halál bongott a paragrafusokban, és míg más szavak tökéletesen érthetetlenek voltak, a halál tiszta, fenyegető, biblikus csengéssel bírt, amit a legénység komor örömmel hallgatott; ehhez szoktak, ezt hallgatták minden hónap első vasárnapján és a mostanihoz hasonló különleges esetekben. Megnyugtatta őket, és mikor felváltották a lenti őrséget, az emberek sokkal higgadtabbnak látszottak.
– Nagyon helyes! – mondta Jack, és körbehordozta a tekintetét. – Huszonhármas jelzés, két ágyúval, szélárnyékos oldalon. Mr. Marshall, felvonjuk az előárboc-tarcsvitorlát meg a deréktarcsvitorlát, és ha látja, hogy az a pink is csatlakozott a konvojhoz, húzza föl a felső-sudárvitorlákat. Mr. Watt, a vitorlakészítő és a segédei tüstént vegyék munkába a fővitorlát, és az újakat küldje hátra egyenként a tatba. Hol az írnokom? Mr. Dillon, próbáljunk valami szervezettséget verni ebbe az őrségbeosztásba. Maturin doktor, engedje meg, hogy bemutassam a tisztjeimet...
Ez volt az első alkalom, amikor Stephen és James szemtől szemben álltak a Sophie-n, Stephen azonban már észrevette a fekete szalaggal átkötött, lángvörös varkocsot, és eléggé felkészült. Így is annyira megrendült, hogy arca akaratlanul rejtett agresszivitást és a leghidegebb elutasítást sugározta. James Dillonnak még megrendítőbb volt a találkozás, az előző sűrű huszonnégy óra futkosásában meg se hallotta az új sebész nevét; ám arcának enyhe színeváltozásán kívül semmi sem árulta el a felindulását.
– Nem is tudom – mondta Jack a bemutatás után –, nem akarná megnézni a szlúpot, amíg Mr. Dillon és én elvégezzük ezt a munkát, vagy inkább a kabinjába menne?
– Mi sem lehetne nagyobb örömemre, mint látni a hajót – felelte Stephen. – Ilyen elegáns szövevénye a... – Elhallgatott.
– Mr. Mowett, legyen olyan jó, mutasson meg Maturin doktornak mindent, amit látni akar. Vigye föl a főárboc csúcsára – onnan van csak kilátás! Nem zavarja a magasság, kedves uram?
– Ó, dehogy! – felelte bizonytalan képpel Stephen. – Egyáltalán nem zavar.
James Mowett hordómellű fiatalember volt, olyan húsz év körüli; ócska vitorlavászon nadrágot és csíkos kötött zubbonyt viselt, amitől nagyon emlékeztetett egy hernyóra, és kötélbontó vas lógott a nyakából, mert ő is részt akart venni az új fővitorla elkészítésében. Kíváncsian nézte Stephent, hogy miféle ember lehet, majd meghajolt, azzal az oly sok tengerészre jellemző, természetesen könnyed kecsességgel és barátságos udvariassággal:
– Nos, uram, hol akarja kezdeni? Menjünk egyenesen az árboc csúcsára? Onnan beláthatja az egész fedélzetet.
Az egész fedélzet körülbelül tíz yard volt a tat és tizenhat az orr irányában, és tökéletesen be lehetett látni onnan is, ahol álltak, ám Stephen azt felelte:
– Akkor hát menjünk fel. Vezessen, én pedig legjobb tudásom szerint utánozom a mozdulatait.
Töprengve figyelte a csatlószálra fölpattanó Mowettet, majd nehézkesen kapaszkodni kezdett utána, de a gondolatai másutt jártak. James Dillon és ő az Egyesült írekhez tartoztak; ez a társaság az utóbbi kilenc év során időnként nyilvános, legális szervezet volt, amely a presbiteriánusok, a szektások és a katolikusok egyenjogúságát meg az ír képviseleti kormányt követelte; de volt betiltott, titkos társaság; volt nyíltan lázadó, fegyveres testület; és volt megvert, űzött roncs. A felkelést a szokott borzalmak közepette fojtották vérbe, és a fontosabb szereplők élete a közkegyelem ellenére is veszélyben forgott. Sokakat elárultak – Lord Edward Fitzgeraldot(8) már a kezdet kezdetén –, sokan viszszavonultak, gyanakodva még családjukra is, mert az események rettenetesen megosztották a társadalmat és a nemzetet. Stephen Maturin nem félt a közönséges árulástól, és nem féltette a bőrét, mert nem tartotta semmire, ám annyit szenvedett a bukott forradalmakat követő, kiszámíthatatlan feszültségektől, acsargástól, gyűlölködéstől, hogy nem bírt volna elviselni újabb csalódásokat, újabb ellenséges, vádaskodó összecsapásokat, még egy elhidegült, egykori barátot vagy valami még rosszabbat. A szövetséget mindig is súlyos nézeteltérések osztották meg; és most, miután romba dőlt, és a mindennapos kapcsolatok megszakadtak, nehéz volt megállapítani, ki hol áll.
Nem féltette a bőrét, nem féltette az életét; ám a csarnakokon kapaszkodó test most megüzente, hogy részéről ő mindjobban retteg. Negyven láb nem olyan nagy magasság, de sokkal szédítőbbnek, nyaktörőnek, kockázatosabbnak tűnik, ha csak egy imbolygó kötélhágcsó vékony fokaira támaszkodik a láb. Az út háromnegyedét megtette, amikor a fedélzeten felharsanó „Köt!” parancs jelezte, hogy felvonták a tarcsvitorlákat. A vitorlák megteltek, épp mikor a Sophie megdőlt; a palánksor lassan eltűnt a mélybe tekintő Stephen szeme elől, csak a tenger látszott a helyén, a villogó, határtalan víz. Ujjai görcsösen rátapadtak a csatlószálra, és abbahagyta a kapaszkodást; szétvetett kézzel-lábbal megrekedt a kötélen, miközben a nehézkedés, a centrifugális erő, az esztelen rémület és az ésszerű félelem váltakozása hol előrenyomta, annyira, hogy a homlokán megmaradt a csarnak kockás mintája, hol hátrahúzta és kifeszítette, mint egy száradni kiakasztott inget.
Egy alak siklott le a bal oldali patrácon, egy kéz kíméletesen megfogta a bokáját, és egy barátságos fiatal hang azt mondta: – Most, uram, egy ütemre a hullámmal. Kapaszkodjon a csarnakkötelekbe – a függőlegesekbe –, és nézzen fölfelé! Indulás! – Erélyesen ráemelte Stephen jobb lábát a következő fokra, a bal láb követte a jobbat; jött még egy iszonytató kilengés hátra, amelynek ideje alatt Stephen behunyta a szemét, és abbahagyta a lélegzést, majd a szamárlétra felső nyílása befogadta az aznapi második látogatót. Mowett villámgyors kerülőt írt le a csarnakon, és a doktor elé vágott, hogy fölsegíthesse a pallóra.
– Ez itt a főárboc, uram – mondta, úgy téve, mint aki nem látja a doktor űzött tekintetét. – Az pedig ott az előárboc, természetesen.
– Nagyon hálás vagyok az emberséges segítségért – mondta Stephen. – Köszönöm.
– De könyörgök, uram! – kiáltott Mowett. – Ez pedig itt alattunk, amit épp most vonnak fel, a deréktarcsvitorla. Az ott elöl az előderék-tarcsvitorla; ilyet kizárólag hadihajón lehet látni.
– Azok a háromszögek? Miért hívják őket tarcsvitorlának? – kérdezte Stephen, akinek nem jutott eszébe más.
– Hát azért, uram, mert tarcskötélre szerelik őket, azokon csúsznak, mint a függöny a karikákon; a tengeren vitorlagyűrű a nevük. Fűzőkarikákat használtunk, de tavaly, mikor eljöttünk Cádizból, áttértünk a vitorlagyűrűre, és ez sokkal jobb. Azok a vastagok a tarcskötelek, amik olyan ferdén nyúlnak előre.
– Értem, és az a rendeltetésük, hogy kifeszítsék azokat a vitorlákat.
– Hát, uram, valóban kifeszítik őket, de az igazi dolguk az, hogy tartsák az árbocokat, hogy előrehúzzák őket, nehogy hátradőljenek, mikor a hajó bukdácsol.
– Tehát az árbocnak támaszra van szüksége? – kérdezte Stephen. Keresztülóvakodott a pallón, megpaskolta az alsó árboc szögletes tetejét, és az árbocsudár kerek alapját, a két tömör, párhuzamos oszlopot, amelyeknek, a közöttük levő rést is számítva, majdnem három láb volt az átmérőjük. – Ezt nem gondoltam volna.
– Az égre, uram, különben ráborulnának a fedélzetre! A tarcskötelek tartják őket oldalról, és a patrácok – azok ni, uram – hátulról.
– Értem, értem! Mondja – unszolta Stephen, mert mindenképpen beszéltetni akarta a fiatalembert –, mondja, mi a rendeltetése ennek a pallónak? És miért kettős itt az árboc? És mire való a kalapács?
– A kosár, uram? Nos, nem számítva a kötélzetet, meg hogy dolgokat lehet felhozni rá, jól jön a közelharcban; innen lőhetnek át az ellenség fedélzetére, innen dobhatnak gránátot és bűzbombát. A szélén azok a deszkatalpak tartják a felső-sudárvitorlák csigáit. A kosár biztosítja a széles alapot – valamivel több mint tíz láb széles –, így tud mire támaszkodni a csarnak. Följebb ugyanez a helyzet. Ott vannak a keresztfák, azok feszítik ki a sudárvitorla csarnakját. Látja, uram? Fent, ahol a kakasülő van, a fősudárvitorla rúdja mögött.
– A köteleknek, a fának és a vászonnak ezt az útvesztőjét, gondolom, nem lehetne elmagyarázni tengerészeti szakkifejezések nélkül. Nem, az lehetetlen.
– Tengerészeti kifejezések nélkül? Ugyancsak zavarban lennék, uram, de ha óhajtja, megpróbálhatom.
– Ne tegye! Gondolom, úgyis mindenütt ilyen neveken ismerik őket.
A Sophie árbockosarait fölszerelték vasrudakkal, hogy legyen hova akasztani a hálókat, amelyek csatában védik a tengerészeket. Stephen két ilyen rúd köré akasztotta a karját, és a lábát lóbálta. Megnyugtató érzés volt, hogy lehorgonyozhatja magát a fémhez, és szilárd deszka van a feneke alatt. A nap már magasan járt, vakító fényekből és éles árnyékokból vert csipkét terített a fehér fedélzetre, mértani vonalakból és görbékből, amit csak egy formátlan folt tört meg: a fővitorla, amelyet a vitorlakészítő és a segédei kiterítettek az orrfedélzetre.
– Tételezzük fel, hogy ismertetni kell azt az árbocot – bólintott előre, mert Mowett mintha félt volna a sok beszédtől, talán hogy unalmas lesz, vagy olyan kioktató hangot üt meg, amire nem jogosítja fel a rangja. – És tételezzük fel, hogy magának kellene elsorolnia a főbb elemeit, a tövétől a tetejéig.
– Az az előárboc, uram. Az alját alsó árbocnak vagy egyszerűen csak előárbocnak hívjuk. Negyvenkilenc láb hoszszú, és a gerincen áll. Oldalról tarcskötelek tartják, mindkét oldalon három-három, elölről az előmerevítő kötél, amely az orrárbochoz vezet; a másik, amely párhuzamos az előmerevítővel, az az előkötél, arra az esetre, ha az árboc eltörik.
Nagyjából az előárboc harmadánál láthatja azt a gyűrűt; onnan indul a kötél, amely itt alattunk tartja a főárbocot.
– Tehát az a főárboctarcs – mondta bizonytalanul Stephen. – Már hallottam emlegetni. Jó vaskos kötél, valóban.
– Tízhüvelykes, uram! – büszkélkedett Mowett. – Az előkötél pedig hét! Aztán jön az orrvitorlarúd, de talán jobb lenne, ha befejezném az árbocokat, mielőtt áttérek a rudakra. Látja az előárbockosarat? Olyasfajta készség, mint amiben mi vagyunk. Az árbocmerevítő támaszfákra és a keresztfákra támaszkodik, és az alsó árboc folytatása párhuzamos az árbocsudárral, akárcsak nálunk. Látja, az árbocsudár az a második rész, a vékonyabb, amely a magasba nyúlik. Alulról emeljük föl, és úgy erősítjük az alsó árbochoz, mint a tengerészkatona a puskájára a szuronyt; átemeljük az árbocmerevítő támaszfák között, és mikor olyan magasan van, hogy látni az alján a furatot, átütünk rajta egy csapszeget a csokánnyal, vagyis a kalapáccsal, amelyikre rákérdezett, és azt énekeljük: „Tengerre!”, és... – A magyarázat vígan csörgedezett tovább.
„Castlereagh lóghatna az egyik árbocon, Fitzgibbon(9) a másikon”, gondolta fáradt gúnnyal Stephen.
– ...és ismét rögzítjük az orrárbochoz; ha itt kihajol, láthatja az előárbocsudár-tarcsvitorla csücskét.
Mowett kellemesen zöngicsélő hangjának háttérfüggönye előtt Stephen megpróbálta rendezni a gondolatait. Észbe kapott, hogy várakozó szünet támadt, amelyet a „kihajol” és „előárboc” szavak előztek meg.
– Úgy, úgy! – mondta. – És milyen magas lehet az az árbocsudár?
– Harmincegy láb, uram, ugyanannyi, mint ez itt! No már most, közvetlenül az előárbochíd fölött láthatja azt a gyűrűt, onnan indul a főárboctarcs, amely a fölöttünk levő árbocsudárt tartja. Aztán vannak az árbocsudár merevítőfái és keresztfái, rajtuk a másik kosár, majd pedig a sudárárboc. Ugyanúgy emelik be és erősítik a helyére, mint az árbocsudárt, csak természetesen a csarnakja kisebb, és elöl az orrsudárhoz van erősítve; látja azt a kiálló rudat az orrárbocnál? Az az árbocsudár. Huszonhárom láb és hat hüvelyk hosszú. Mármint a felső-sudár, nem az orrárboc. Az huszonnégy.
– Élvezet olyan embert hallgatni, aki mélyrehatóan ismeri a szakmáját. Ön nagyon precíz, uram.
– Ó, uram – kiáltott Mowett –, remélem, a kapitányok is ez fogják mondani! – Ha legközelebb Gibraltárba megyünk, ismét nekiveselkedek a hadnagyi vizsgámnak. Három rangidős kapitány szorongatja az embert; és legutóbb egy nagyon komisz kapitány azt kérdezte, hány öl a fő ágaskötél, és milyen hosszú az árbockötél-feszítő tengely. Ma már meg tudnám mondani: a háromnegyed hüvelykes kötél ötven öl hosszú, bár ezt el se hinné róla, a tengely pedig tizennégy hüvelyk. Azt hiszem, most már meg tudnék mondani mindent, ami mérhető, kivéve talán a fővitorla új rúdját, de ebéd előtt azt is megmérem. Szeretne hallani még néhány méretet, uram?
– Mindennél jobban szeretnék.
– Nos, uram, a Sophie hajógerince ötvenkilenc láb hoszszú; az ágyúfedélzet hetvennyolc láb és három hüvelyk; a mélység tíz láb és tíz hüvelyk. Az orrárboc harmincnégy láb, és már minden árbocnak elmondtam a hosszúságát, kivéve a főárbocét, ami ötvenhat. A fő derékvitorla rúdja – azé, ami itt van a fejünk fölött – harmincegy láb és hat hüvelyk, a fölötte levő fő sudárvitorláé huszonhárom láb és hat hüvelyk, és a legtetején a felső-sudárvitorláé tizenöt láb kilenc hüvelyk. És a szárnyvitorla öregfája – de előbb nem a rudakat kellene elmagyaráznom, uram?
– De igen, talán azokat kellene.
– Azok valóban egyszerűek.
– Örömmel hallom.
– Az orrárbocon van keresztben egy rúd, arra van felgöngyölve a pányvás vitorla. Tehát az a pányvás vitorla rúd ja. Áttérve az előárbocra, az alsó az előárboc-törzsvitorlarúd, azon van az a nagy szögletes vitorla, aminek a neve elővitorla, fölötte pedig az elő-derékvitorla, majd a fölcsavart kis sudárvitorla. Ugyanez a helyzet a főárboccal, épp csak alattunk nincsen vitorla, de ha lenne, akkor fő keresztvitorlának hívnák, mert ezen az árbocon két fővitorla van, a rúdra szerelt keresztvitorla, és mögöttünk az alsó fővitorla, egy hosszvitorla, amelyet fent egy csonka árboc, lent egy öregfa tart. Az öregfa negyvenkét láb kilenc hüvelyk hoszszú, uram, és tíz és fél hüvelyk vastag.
– Tíz és fél hüvelyk? Nahát! – Micsoda képtelenség volt azt mímelni, hogy nem ismeri James Dillont! Milyen gyerekes – és milyen kockázatos viselkedés!
– Hogy végezzünk a keresztvitorlákkal, itt vannak még a szárnyvitorlák, uram. Csak jó erős hátszélben húzzuk fel őket; a keresztvitorlák szélein kívül vannak, öregfákra feszítve, amelyeket nyolcas alakú vasalások vezetnek végig a rúd mentén. A lehető legtisztábban láthatók...
– Mi ez?
– A fedélzetmester hívja az embereket, hogy bontsanak vitorlát. Fel fogják húzni a sudárvitorlákat. Kérem, uram, jöjjön át ide, különben az árbocszemélyzet letapossa.
Stephen épphogy félrehúzódhatott, amikor egy csapat fiatal férfi és fiú pattant föl a pallóra, majd továbbrohantak az árbocsudár csarnakján.
– Mármost, uram, amikor elhangzik a parancs, azt fogja látni, hogy a vitorla legöngyölődik, aztán a fedélzeten álló emberek először a szél alatti vitorlaszárat rögzítik, mert arról fuj a szél. Aztán következik a viharkötél; majd mikor az emberek lejönnek a rúdról, kifeszítik a felvonóköteleket, és már fent is van a vitorla. Itt vannak a kötelek, azon a fehér folttal jelölt csigasoron vezetnek át; ezek a felvonókötelek.
Néhány perccel később a sudárvitorlák megteltek a széllel, a Sophie a másik oldalára dőlt, és a kötélzet fél hanggal magasabban dalolt; a tengerészek kevésbé sietősen jöttek lefelé, mint ahogy fölfelé mentek, és ötször szólt a hajóharang.
– Azt mondja meg – szólt Stephen, készülődve, hogy kövesse az árbocszemélyzetet –, mi a brigg?
– Ez a brigg, uram; bár mi szlúpnak hívjuk.
– Köszönöm. És mi ez... mi ez az ordítás már megint?
– Az csak a fedélzetmester, uram; nyilván elkészült a fővitorla, és azt parancsolja, hogy az emberek kössék a rúdhoz.

 

Hős fedélzetmester hajóját bejárja
Bőszültebben ordít, mint pokol kutyája,
Maflát megfenyíteni sohasem restell,
Ügyeseket dicsér, s bátorít is, ha kell.

 

– Úgy látom, nagyon gyorsan megy nála az a fenyítés; csodálom, hogy senki sem üti le. Tehát ön költő, uram? – kérdezte mosolyogva. Stephen kezdte úgy érezni, hogy képes megbirkózni a helyzettel.
Mowett jóízűen nevetett. – Ilyen dőlésnél könnyebb lenne erről az oldalról, uram. Én kerülök egyet, és valamivel lejjebb leszek. Azt mondják, az nagyon jó, ha nem nézünk le, uram. Csak nyugodtan. Az segít. Akkor minden sikerül. Itt is volnánk, uram.
– Istenemre – szólt Stephen, és leporolta a tenyerét –, örülök, hogy lent vagyok. – Föltekintett a kosárra. „Nem gondoltam volna, hogy ilyen félős vagyok”, mondta magában, majd fennhangon hozzátette: – Most pedig megnézzük, mi van lent.
– Talán kerül egy szakács ebből az új osztagból – mondta Jack. – Erről jut eszembe, remélem, lesz részem abban az örömben, hogy velem ebédel?
– Boldogan, uram – hajolt meg James Dillon. A kabin asztalánál ültek az írnokkal. Előttük a Sophie nyilvántartása, leltárkönyve és számos más könyv hevert.
– Vigyázzon azzal az üveggel, Mr. Richards! – mondta Jack, mert a Sophie ugrott egyet az erősödő szélben. – Jobb lesz, ha bedugaszolja a tintatartót, és a kezében tartja. Mr. Ricketts, akkor lássuk ezeket az embereket.
Siralmas társaság volt a Sophie reguláris legénységéhez képest. No de hát azok otthon voltak; valamennyien az idősebb Mr. Ricketts gönceit viselték, ami tűrhető egyenkülsőt adott nekik, és meglehetősen jól élelmezték őket az utóbbi néhány évben – legalábbis ami a mennyiséget illeti. Az újonnan jöttek három kivétellel a szárazföld belsejéből származtak, és többségük a hivatal jóvoltából került ide. Volt hét westmeathi forrófejű, akiket Liverpoolban füleltek le garázdaság miatt, és oly kevéssé ismerték a világot (csak az aratásra jöttek át), hogy mikor választaniuk kellett a börtön legnyirkosabb cellái és a tengerészet között, az utóbbit választották mint szárazabb helyet; és volt egy bánatos ládafejű, nagy lapátszakállú méhész, akinek a méhei mind egy szálig elhullottak; egy munka nélkül maradt zsúpkészítő; néhány nőtlen atya; két éhező szabó; egy csendes bolond. A legrongyosabbak kaptak ruhát a laktanyahajókon, de a többiek a saját nyűtt kordbársony gúnyájukat viselték, vagy kéz alatt vett, ősrégi kabátot, sőt az egyik falusin ködmön volt. A kivételt három középkorú tengerész képezte, az egyik egy Christian Pram nevű dán, egy levantei hajó másodkormányosa; a másik kettő görög szivacshalász volt, akiket talán Apollónak és Turbidnak hívtak, míg toborzásuk körülményeit homály fedte.
– Óriási, óriási! – dörzsölte a kezét Jack. – Azt hiszem, Pramet rögtön előléptethetjük szállásmesterré – eggyel úgyis kevesebb van –, a Spongya testvéreket pedig képzett matróznak minősítjük, mihelyt érteni fognak egy kicsit angolul. A többi csupa szárazföldi ember. Mr. Richards, amint végez az írással, menjen Mr. Marshallhoz, és szóljon neki, hogy beszélni szeretnék vele.
– Azt hiszem, uram, majdnem ötven embert kell beosztanunk – tekintett föl James a számításaiból.
– Nyolc az előfedélzetre, nyolc az előárbochoz. Jöjjön, Mr. Marshall, üljön le, és világosítson meg minket szelleme fényével! Ki kell dolgoznunk ezt az őrségbeosztást, és még ebéd előtt el kell szállásolnunk ezeket az embereket; egy percet se vesztegethetünk!
– És itt lakunk, uram. – Mowett előrenyújtotta lámpáját, megvilágítva a kadétok hálóhelyét. – Könyörgök, ügyeljen arra a gerendára. Továbbá elnézését kell kérnem a szagért; valószínűleg az ifjú Babbington van itt.
– Nem is! – kiáltotta Babbington, és fölkapta a fejét a könyvből. – Kegyetlen vagy, Mowett! – suttogta sistergő méltatlankodással.
– Nagyon fényűző hálóhely ez, uram, a maga nemében – mondta Mowett. – Mint látja, beszűrődik némi fény a rácson, és jön be egy kis levegő is, ha a fedélzeti lejárók nyitva vannak. Emlékszem, a régi Namur lövegfedélzete alatt a gyertyák is kialudtak, annyira nem volt levegő, és ott nem illatozott semmiféle ifjú Babbington.
– El tudom képzelni – mondta Stephen. Leült, belekémlelt a homályba. – Hányan laknak itt?
– Most csak hárman, uram; két kadéttal kevesebb van a kelleténél. A süvölvények az élelmiszerraktár mellé akasztják a függőágyukat, és a tüzérrel ettek akkor, amikor még nem állt ilyen kutyául az egészsége. De most ide járnak, megeszik az ételünket, és tönkreteszik a könyveinket a nagy, zsíros hüvelykujjaikkal.
– Trigonometriát tanul, uram? – kérdezte Stephen. Most, hogy a szeme megszokta a sötétséget, felismert egy tintával rajzolt háromszöget.
– Igen, uram, engedelmével – felelte Babbington. – És úgy hiszem, közel jártam ahhoz, hogy rátaláljak a megoldásra. (És rá is találtam volna, ha nem ront be ez a nagy marha, tette hozzá gondolatban.)

Zsákvászonok árnyán, nem kímélve eszét Szinusszal, tangenssel csatázik egy kadét.
Igyekezete teremne is babért, Ha nem zavarnák meg minden semmiért.

– mondta Mowett.
– Szavamra és becsületemre, uram, erre egészen büszke vagyok!
– Lehet is. – Stephen a háromszög mellé rajzolt, apró hajókat nézte. – Könyörgök, tengerésznyelven mit jelent a hajó?
– Kell lenni három keresztvitorlázatú árbocának, uram – magyarázták kedvesen a kadétok. – És egy orrárbocának. Az árbocoknak három részből kell állniuk: alsó árboc, árbocsudár, felsősudár. Egy polaccára sose mondjuk, hogy hajó.
– Valóban? – kérdezte Stephen.
– Nem bizony, uram! – kiáltották hévvel. – És a cat sem hajó; a xebeck sem az, mert bár azt hinné az ember, hogy a xebecknek van orrárboca, nem egyéb az, mint kötéllel áthurkolt pálca.
– Ezt jól megjegyzem magamnak – mondta Stephen. – Gondolom, az ember megszokja, hogy itt lakik, – Óvatosan felállt. – Először bizonyosan kissé szűkösnek tűnik.
– Ó, uram! – szólt Mowett.

 

Ne nézzél megvetőn eme szerény székre,
Innen pattant föl α brit flotta sok vitéze!
Hol lenne nélküle bátraknak sok bátra?
Egy Hawke, egy Howe ezen készült föl a csatára!

 

– Ne is figyeljen rá, uram! – kiáltotta riadtan Babbington. Nem tiszteletlenségből mondja, biztosíthatom! Csak ilyen gusztustalan szokásai vannak.
– Csitt, csitt! – nyugtatgatta Stephen. – Inkább nézzük meg, ami még hátravan a hajóból – a vízi alkalmatosságból.
Elindultak, elhaladtak egy újabb tengerész őrszem mellett. Stephen, miközben két rács között tapogatózott a félhomályban, megbotlott valami puhában, ami csörgött, és dühösen rárivallt:
– Nem tudsz a lábod alá nézni, te birkavári köcsög?
– Pofa be, Wilson! – csattant föl Mowett. – Ez is egy, aki vasra van verve. Ügyet se vessen rá, uram.
– Miért verték vasra?
– Trágárságért, uram – felelte Mowett kissé prűden.
– Ej, hiszen ez egész tisztességes méretű helyiség, noha nagyon alacsony. Gondolom, ez az altiszteké?
– Nem, uram. Itt esznek és alszanak a matrózok.
– A többiek pedig, gondolom, ennél is lejjebb.
– Innen nincs lejjebb, uram. Alattunk már csak a rakodótér van, és egy egészen csekély palló jelenti a legalsó fedélzetet.
– Hány ember jut ide?
– Hetvenhét, uram, a katonákat is beleszámítva.
– Nem alhatnak itt mind; az fizikailag lehetetlen.
– De itt alszanak uram, kérem alázattal. Minden embernek tizennégy hüvelyk jut, hogy felakassza a függőágyát. Hosszirányban akasztják fel. Mármost a főborda fedélzeti gerendája huszonöt láb és tíz hüvelyk, az huszonkét helyet jelent. Látja itt a számokat?
– Egy ember nem alhat tizennégy hüvelyken.
– Nem, uram, az nem nagyon kényelmes. Viszont alhat huszonnyolc hüvelyken; mert olyan hajón, ahol két őrszolgálat van, az embereknek körülbelül fele mindig őrségben van, vagyis az ő helyük szabadon marad.
– De az embernek még huszonnyolc hüvelyken, két láb négyhüvelyknyi helyen is folyton hozzá kell érnie a szomszédjához!
– Hát, uram, valóban elég szoros, viszont fedél az időjárás ellen. Négy sorban vagyunk, mint látja, a válaszfaltól addig a gerendáig; onnan idáig; innen eddig a gerendáig, amelyiken a lámpa lóg; az utolsó pedig a lámpás gerendától tart az első válaszfalig, a mellett a konyha van. Az ácsnak és a fedélzetmesternek ott van a kabinja. Az első sor és a másodikból egy darab a katonáké; utánuk következnek a matrózok, három és fél sorban. Úgyhogy ha átlagosan húsz függőágyat számítunk egy sorra, mindenki elfér, még az árboccal együtt is.
– De hát ha csak az állomány fele van itt, akkor is összefüggő szőnyeget alkotnak a testek!
– Hát bizony ez így van, uram.
– Hol vannak az ablakok?
Mowett megrázta a fejét. – Nekünk nincs olyan, uram, amit ablaknak lehetne nevezni. Vannak a fedélzeti nyílások és a rácsok, de azokat természetesen lefedik, ha erős a hullámzás.
– És a gyengélkedő?
– Olyan sincs, uram, őszintén szólva. De a betegek függőágyát rögtön az első válaszfal mellé akasztják, jobbra, a konyha szomszédságában, és használhatják a trónust.
– Az mi?
– Hát, nem igazi trónus, inkább olyan, mint egy kis evezőnyílás, szóval nem olyan, mint a fregattoké vagy a sorhajóké. De azért jó.
– Mire?
– Nem tudom, hogy magyarázzam el, uram – pirult Mowett. – Szükségház.
– Reterát? Árnyékszék?
– Pontosan, uram.
– De mit csinálnak a többiek? Van éjjeliedényük?
– Jaj, dehogy, uram! Magasságos egek! Felmennek azon a nyíláson, ott az elővitorlák mellett az orrtőkéig. Annak a két oldalán vannak olyan kis helyek.
– A szabad ég alatt?
– Igen, uram.
– De mi van rossz időben? – Akkor is az orrtőke, uram.
– És negyvenesével-ötvenesével alszanak idelent, ablak nélkül? Nohát, ha beteszi ide a lábát valaki, aki tífuszban, pestisben vagy kolerában szenved, akkor az Isten irgalmazzon maguknak.
– Ámen, uram! – vágta rá Mowett, aki egészen meghökkent a doktor feltétlen, rendíthetetlen meggyőződésétől.
– Megnyerő fiatalember – lépett be a kabinba Stephen.
– Az ifjú Mowett? Örömmel hallom – felelte a nyúzottnak, feldúltnak látszó Jack. – Nincs kellemesebb a hajón, mint a jó társaság. Megkínálhatom egy kis gyomorerősítővel? Matrózaink itala, amit mi úgy nevezünk, hogy grog – ismeri? Jól csúszik a tengeren. Simpkin, hozzon egy kis grogot! A fene abba a fickóba, jó volna halálnak... Simpkin! Fürgébben már azzal a groggal! Mennykő csapjon a tökéletlen kurafijába! Na végre! Ez kellett nekem! – tette le a poharát. – Micsoda átokverte, unalmas délelőtt! Hogy minden harcállásban, minden őrségben körülbelül ugyanabban az arányban legyenek a képzett emberek, satöbbi. Végeérhetetlen vitatkozás. Továbbá... – kicsit közelebb nyomult Stephen füléhez: – ...egy olyan szerencsétlen tapintatlanságot követtem el... Fölveszem a listát, olvasom: Flaherty, Lynch, Sullivan, Michael Kelly, Joseph Kelly, Sheridan és Aloysius Burke – azok a fickók, akik megkapták Liverpoolban a toborzási jutalékot –, és azt mondom: „Ennyi átkozott ír pápista, ilyen arányok mellett a jobb oldali őrség fele belőlük fog állani, és olvasót kell majd vételeznünk, hogy egyáltalán elmenjen a hajó”, amit persze tréfának szántam, tudja. Erre valami hátborzongatóan megfagy a levegő. Mondom magamnak: „Jack, te átkozott bolond, Dillon is Írországból való, és ezt most a nemzetiségére való célzásnak vette.” Holott természetesen nem akartam olyan antiliberális dolgot elkövetni, mint hogy megjegyzést tegyek valakinek a nemzetiségére, mindössze gyűlölöm a pápistákat. Megpróbáltam helyrehozni azzal, hogy néhány jól megválasztott, csipkelődő megjegyzést tettem a pápára, de talán nem voltak olyan szellemesek, mint gondoltam, mert mintha nem váltak volna be.
– Ezek szerint gyűlöli a pápistákat? – kérdezte Stephen.
– Ó, igen, és gyűlölöm a papírmunkát is. De a pápisták tényleg nagyon gonosz társaság, tudja, a gyónással meg mindennel. És fel akarták robbantani a Parlamentet. Hogy mekkora ünnepeket csaptunk november ötödikén!(10) Az egyik legjobb barátom – el nem tudja képzelni, milyen kedves barátom – annyira a szívére vette, mikor az anyja pápistához ment feleségül, hogy elkezdett matematikát és hébert tanulni – alef, beth –, holott a legcsinosabb lány volt többmérföldes körzetben – ő tanított navigációra, olyan príma koponya, eszem a lelkét. Ő mesélt rengeteget a pápistákról; mostanra mindet elfelejtettem, de az biztos, hogy nagyon gonosz társaság. Nem lehet bízni bennük. Csak nézze azt a rebelliót, amit most csináltak.
– De édes uram, az Egyesült írek túlnyomórészt protestánsokból állt! A vezetői protestánsok voltak. Wolfe Tone és Napper Tandy protestáns volt. Emmeték, O'Connorék, Simon Butler, Hamilton Rowan, Lord Edward Fitzgerald, mind protestáns. És az egész klubnak az volt az alapeszméje, hogy egyesítse a protestáns, a katolikus és a presbiteriánus íreket. És éppen protestánsok voltak a kezdeményezői.
– Ó? Nohát, én nem sokat tudok erről, mint látja – azt gondoltam, hogy a pápisták voltak. Akkoriban a NyugatIndiákon állomásoztam. De ha sokat kell csinálni ezt az átkozott papírmunkát, akkor én nagyon tudom gyűlölni a pápistákat meg a protestánsokat is, és az anabaptistákat meg a metodikusokat. Meg a zsidókat. Á, nem, fütyülök én az egészre. Igazából az bőszít, hogy így belegyalogoltam Dillonba, holott, mint mondtam, hajón semmi sem lehet kellemesebb, mint a jó társaság. Neki is megvan a baja, hogy el kell látnia a hadnagyi teendőket; és őrködnie is kell – új hajó, új állomány, új kapitány –, szóval különösen szerettem volna felderíteni. Mert ha a tisztek nem értik meg egymást, egy hajó nem lehet vidám, és harcban csak az a hajó a jó, amelyik vidám – hallania kellene Nelsont erről a témáról –, és biztosíthatom, hogy ez az utolsó hangig igaz. Velünk fog ebédelni, és nagyon tapintatosan kell bánnom vele, ha maga... á, Mr. Dillon, jöjjön, igyék velünk egy pohár grogot!
Részben szakmai okokból, részben természetes tartózkodásánál fogva Stephen réges-rég kiharcolta magának a kiváltságot, hogy hallgathasson az asztalnál, és most ennek a hallgatásnak az oltalmából figyelte James Dillont. Ugyanaz a kis fej, fölszegett áll, ugyanaz a sötétvörös haj, persze, és a zöld szempár, ugyanaz a vékony bőr és a rossz fogak – most még több közöttük a szuvas; ugyanaz a rendkívül jól nevelt fellépés; és noha vékony volt és középtermetű, ugyanannyi helyet látszott elfoglalni a térből, mint Jack Aubrey a száznyolcvan fontjával. Az volt a legfőbb különbség, hogy elveszítette azt a tekintetet, amelyben mintha mindig nevetés bujkált volna – annak az embernek a nézését, aki mulat valamin, amit csak ő tud. Mintha letörölték volna. Most jellegzetesen sötét, humortalan ír nézése van. Tartózkodóan, ám kifogástalanul előzékenyen és pallérozottan viselkedett, semmiféle komor sértődöttséget nem mutatott.
Tűrhető lepényhalat ettek – tűrhetőt, ha az ember lekaparta róla a csirizes pépet –, aztán az inas sonkát hozott. Olyan sonka volt, mely csakis egy hosszas és megnyomorító kórságban szenvedő disznótól származhatott; az a fajta sonka, amelyet olyan tiszteknek tartanak fenn, akik maguk vásárolják a készleteiket; és gusztusosan csupán a morbid anatómia tudósa szeletelhette volna föl. Miközben Jack nekiveselkedett házigazdái kötelességének, és az inast biztatta, hogy „tenyereljen csak rá az előfedélzetre”, meg „élénkebben mozogjon”, James odafordult Stephenhez, és azt kérdezte, egy asztaltársi mosoly kíséretében:
– Nem lehetséges, uram, hogy már volt részem társaságának örömében? Dublinban vagy talán Naasban?
– Nem hiszem, hogy lett volna részem a megtiszteltetésben, uram. Gyakran összetévesztenek az unokatestvéremmel, akit ugyanígy hívnak. Azt is mondják, hogy megdöbbentően hasonlítunk, ami, be kell vallanom, igen kínosan érint, unokatestvérem ugyanis rosszképű alak, akinek igazi sunyi besúgóképe van. Márpedig hazánkban sokkal jobban gyűlölik a besúgót, mint más országokban, nemde? Hitem szerint így van. Bár ennek ellenére is hemzsegnek az ilyen fajzatok. – Mindezt csevegő hangon, de elég hangosan, hogy szomszédja hallhassa, mert közben Jack csak osztotta az utasításokat: „Most óvatosan... Csak ne lenne ilyen pokolian kemény... Ragadja meg az orrtőkét, Killick, sose féltse a hüvelykujját.”
– Tökéletesen úgy gondolkozom, mint ön – felelte James feltétlen megértéssel. – Iszik velem egy pohár bort, uram?
– Boldogan.
Felköszöntötték egymást a kökényléből, ecetből és ólomcukorból kevert itallal, amit borként sóztak rá Jackre, azután nekiláttak – az egyik szakmai érdeklődéssel, a másik szakmai sztoicizmussal – Jack szétszabdalt sonkájának.
De a portói jó volt, és miután leszedték az abroszt, kellemesebb, sokkal fesztelenebb hangulat uralkodott a kabinban.
– Meséljen nekünk a Dart csatájáról! – kérte Jack, miközben töltött Dillonnak. – Annyiféle beszámolót hallottam már róla...
– Igen, tegye meg, legyen szíves! – csatlakozott Stephen. – Rendkívüli kegynek tekinteném.
– Ó, nem volt az nagy ügy – felelte James Dillon. – Csupán néhány hitvány kalózhajó – kis teknők csetepatéja. Ideiglenes parancsnok voltam egy kutteren – ez olyan kisméretű hajó, uram, amelynek egy trapézárboca van – magyarázta a bólogató Stephennek. – Dart-nak hívták, nyolc darab négyfontos ágyúval volt fölszerelve, ami nagyon szép, csakhogy nekem mindössze tizenhárom emberem és egy hajósinasom volt hozzájuk. Ennek ellenére megparancsolták, hogy szállítsak el egy királyi futárt és tízezer font készpénzt Máltára; továbbá Dockray kapitány megkért, hogy vigyem el a feleségét és a sógornőjét is.
– Ismerem még a Thunderer-ről – szólt közbe Jack. – Kedves, jó, szívélyes ember.
– Az is – felelte James. – Nos tehát, egyenletesen fújt a libeccio, kifutottunk, lavíroztunk három-négy mérföldet Egaditól nyugatra, aztán kissé elfordultunk délnyugatnak. Napkelte után támadt fel a szél, mivel pedig ott voltak a fedélzeten a hölgyek, munkáskézben viszont szűkölködtem, úgy gondoltam, behúzódom Pantelleria szélárnyékos oldalába. Éjszaka csendesedett a szél, csitult a tenger, másnap hajnalban fél négykor éppen borotválkoztam, nagyon jól emlékszem rá, mert megvágtam az államat...
– Hah! – mondta elégedetten Stephen.
– ...akkor egyszer csak elkiáltják, hogy vitorla a láthatáron, mire felrohantam a fedélzetre.
– Képzelem! – nevetett Jack.
-Ott jött három francia kalózhajó latin árbocozattal. Már volt annyira világos, hogy látni lehessen őket a horizonton, és a két közelebbit fel is ismertem távcsövön. Mindkettőnek egy-egy hosszú, réz hatfontosa és négy-négy egyfontos, forgótalpas lövege volt az orrban; már tengelyt akasztottunk velük, amikor az Euryalus-on szolgáltam, akkor természetesen megfutottak.
– Hány ember volt rajtuk?
– Ó, egyenként olyan negyven-ötven, uram, akik valami tucatnyi mordállyal vagy flintával voltak fölfegyverkezve. Nem kételkedtem benne, hogy a harmadikon is ugyanez a helyzet. Darab ideje ólálkodtak a szicíliai csatornában, Lampionénél és Lampedusában vették föl az utánpótlásukat. A szélárnyékos oldalamon voltak, itt ni – rajzolta borral az asztalra –, a szél pedig a kancsó felől fújt. Élesen szélnek vitorlázva megelőzhettek, és nyilvánvalóan az volt a tervük, hogy egyszerre támadnak két oldalról, aztán megszállják a Dart-ot.
– Pontosan – mondta Jack.
– Figyelembe véve tehát mindent – utasaimat, a királyi futárt, a készpénzt, velem átellenben, ha ebben az irányban haladok tovább, a berber partot –, úgy gondoltam, az lesz a helyes, ha külön-külön támadom meg őket, addig, amíg nekem kedvez az időjárás, és mielőtt a két közelebbi egyesítheti erőit; a harmadik még mindig három-négy mérföldnyire lavírozott, teljes vitorlázattal. A kutter legénysége közül nyolcan első osztályú matrózok voltak, és Dockray kapitány elküldte a hölgyekkel a csónakkormányosát, egy William Brown nevű remek, erős fickót. Gyorsan felkészítettük a harcra a hajót, és háromszorosan megtöltöttük az ágyúkat. Meg kell mondanom, hogy a hölgyek igen bátran viselkedtek; még annál is bátrabban, mint kívánhattam. Mondtam, hogy menjenek le a raktérbe. Csakhogy Mrs. Dockrayt nem fogja kioktatni a kötelességről holmi tacskó, akinek még egy vállrojtja sincs; netán azt képzeltem, hogy egy kilenc éve rangidős sorhajókapitány felesége tönkre fogja tenni a hímzett muszlinruháját az én teknőm fenékvizében? Be fog árulni a nagynénémnek, s az unokatestvérem, az Admiralitás első lordja hadbíróság elé állíttat gyávaságért, vakmerőségért, és mert nem tudom, mi a dolgom. Ugyanolyan jól tudja ő, mi a fegyelem és a szubordináció, mint akárki, ha nem jobban; tehát „Gyere, angyalom! – mondja Miss Jonesnak –, te majd kanalazod a lőport a hüvelyekbe, én meg fölviszem a kötényemben.” Addigra így álltunk. – Dillon átrajzolta a térképet. – A legközelebbi kalózhajó két kötélhossznyira, a másik szélárnyékában; és mindkettő tíz perce lő az első portyaágyúval.
– Milyen hosszú egy kötél? – kérdezte Stephen.
– Körülbelül kétszáz yard, uram – magyarázta James. – Tehát szél alatti oldalra nyomtam a kormányt – a Dart döbbenetesen gyorsan fordult –, és úgy irányítottam, hogy derékba kapjam a francia hajót. Hátszéllel a Dart alig egy perc alatt megtette a távolságot, szerencsére, mert derekasan lőttek ránk. Magam kormányoztam, amíg pisztolylövésnyire megközelítettük, és előrefutottam, hogy vezessem a csáklyázókat, a hajósinasra bízva a kormánykart. Sajnos félreértett, és hagyta, hogy túl közel jöjjön a kalózhajó, amelyet így a farvitorlánál találtunk el; az orrfánk elvitte a bal oldali farvitorláit, egy jó darabot a tatból meg a hajófar palánkjából. Csáklyázás helyett inkább átmentünk mögötte, aztán rohantunk az ágyúkhoz, és leadtunk egy oldalsortüzet. Épp annyian voltunk, hogy kezelni tudjuk a négy ágyút, az egyiknél jómagam voltam a királyi futárral, Brown segített előretolni, miután elsütötte a sajátját. Szél felé fordultam, hogy beálljak a kalózhajó szélárnyékába, és elkapjam az orrát, hogy ne manőverezhessen, de olyan rengeteg vitorlája volt, hogy a Dart lemaradt egy kicsit, és olyan sebesen lőttünk egymásra, ahogy bírtunk. Végül csak előretörtünk, ismét rátaláltunk a szelünkre, olyan fürgén lavíroztunk, amennyire tudtunk, illetve még annál is fürgébben, mert csak két embert nélkülözhettünk, hogy a vitorlákat kezeljék; az öregfánk összetörte és elsodorta az előtörzs-vitorlarúdjukat, a lezuhanó vitorla használhatatlanná tette a portyaágyút és a forgótalpas lövegeket. Mire megfordultunk, már készen is állt minden a jobb oldali sortűzhöz; olyan közelről tüzeltünk rá, hogy az égő fojtás felgyújtotta az elő-törzsvitorlát meg a leszakadt tatvitorlát, ami ott hevert a fedélzeten. Akkor kegyelmet kértek, és levonták a zászlójukat.
– Nagyszerű, nagyszerű! – kiáltotta Jack.
– Bőven ideje volt – mondta James –, mert a másik kalózhajó gyorsan közeledett. Valamilyen csoda folytán még mindig megvolt az orrfánk és az öregfánk, tehát megmondtam a francia kapitánynak, hogy elsüllyesztem, ha megpróbálja felvonni a vitorláját, és elindul a társa felé. Egyetlen embert se nélkülözhettem, hogy elfoglalja a hajót, akkor nem.
– Hát persze hogy nem.
– Tehát közeledtünk az átellenes irányból a másik hajóhoz, ők pedig összevissza lőttek ránk mindennel, amijük volt. Amikor ötvenyardnyira jártunk, elfordultam négyvonásnyit, hogy a jobb oldali ágyúk lőhessenek, sortüzet adtam le, aztán szélre húztam, és úgy húsz yardról leadtam a második sortüzet. Ez a másik nagyon sikeres volt, uram. Sose hittem, hogy négyfontos ágyúk ekkora pusztítást művelhessenek. Akkor lőttünk, mikor lefelé haladtunk a hullámvölgybe, és mind a négy ágyúnk a vízvonalon találta el a kalózhajót, amely a hullámhegy csúcsán tartott. Láttam, ahogy becsapódnak. Egy perccel később a kalózok otthagyták az ágyúkat, fel-alá futkostak, és ordítoztak. Sajnos, Brown megbotlott, amikor az ágyúnk visszasiklott, és a lövegtalp kegyetlenül összezúzta a lábát. Mondtam, hogy menjen le, de hallani sem akart róla – hogy majd leül, és muskétából fog lőni –, aztán hirtelen nagyot rikkantott örömében, és mondta, hogy a francia hajó süllyed. Így is volt; először megtelt vízzel, aztán elsüllyedt, meg sem állt a tenger fenekéig, úgy tűnt el, teljes vitorlázattal.
– Istenem! – kiáltott Jack.
– Tehát célba vettem a harmadikat, az összes matróz kötözött és csomózott, mert a kötélzetünk ronggyá szakadt. Ám az árboc és az öregfa annyira megsérült – az árbocot átütötte egy hatfontos golyó, és több mély hasadék keletkezett rajta –, hogy nem mertem felhúzatni az összes vitorlát. Tehát fájdalom, eliszkolt elölünk, így nem tehettem mást, mint hogy visszatértem az első hajóhoz. Szerencsére lefoglalta őket a tűz, mert különben elillanhattak volna. Hatot átvettünk a Dart-ra, hogy kezeljék a szivattyút, a halottaikat a tengerbe dobtuk, a többieket lezártuk a raktérbe, a hajójukat vontatókötélre fűztük, Málta irányába, fordultunk, és két nappal később meg is érkeztünk, meglepetésemre, mert a vitorláink lyukakból álltak, amelyeket szálak tartottak össze, és a hajótest sem volt jobb állapotban.
– Az elsüllyedt hajóról fölvették az embereket? – kérdezte Stephen.
– Nem, uram – felelte James.
– Kalózokat nem – mondta Jack. – Főleg mikor tizenhárom matróz és egy hajósinas van a fedélzeten. Mellesleg mik voltak a veszteségeik?
– Brown lábán és néhány karcoláson kívül nem történt sérülés, uram, és senki sem halt meg. Egyszerűen elképesztő, bár igaz, alig támolyogtunk a szárazföldön.
– És a kalózok?
– Tizenhárom halott, uram. Huszonkilenc sebesült.
– És a hajón, amelyet elsüllyesztett?
– Ötvenhatan voltak, uram.
– És azon, amelyik elkotródott?
– Negyvennyolcan, uram, ők legalábbis ezt mondták. De az aligha számít, mert alig néhány lövésre volt alkalmunk, mielőtt inukba szállt a bátorság.
– Nos, uram, tiszta szívemből gratulálok! – mondta Jack.
– Nagyon szép munka volt!
– Én is gratulálok – csatlakozott Stephen. – Én is. Egészségére, Mr. Dillon! – Meghajolt, fölemelte a borospoharát.
– Jöjjenek! – rikkantotta Jack váratlan ihlettel. – Igyunk az ír fegyverek új sikereire és a pápa romlására!
– Az elsőre akár tízszer – nevetett Stephen –, de a másodikra egy cseppet sem, soha, legyek bármennyire voltaireiánus. Ott van annak a szegény úriembernek Boney(11), és az épp elég romlásnak. Különben is, nagyon tanult bencés.
– Akkor vesszen Boney!
– Vesszen Boney! – mondták, és kiitták poharukat.
– Uram, remélem, megbocsát – mondta Dillon. – Fél órán belül váltanom kell a fedélzeten az őrséget, és előbb szeretném ellenőrizni a tatot. Nagyon köszönöm az élvezetes ebédet.
– Uramisten, micsoda gyönyörű akció volt! – kiáltotta Jack, miután becsukódott az ajtó. – Száznegyvenhatan tizennégy ellen, illetve tizenöt, ha Mrs. Dockrayt is vesszük. Pont, ahogy Nelson csinálta volna. Egyenesen hegyibe, nekik menni!
– Ön ismeri Lord Nelsont, uram?
– Volt szerencsém a parancsnoksága alatt szolgálhatni a Nílusnál – mondta Jack –, és kétszer ebédelhetni a társaságában. – Szélesen elmosolyodott az emléktől.
– Könyörgök, mesélne róla, hogy milyen ember?
– Ó, maga rögtön megkedvelné, ebben biztos vagyok! Nagyon vékonydongájú, nyápic – igazán nem szemtelenségből mondom, de fél kézzel fölkaphatnám. Hanem tudja, mekkora nagy ember? A filozófiában van valami, amit elektromos részecskének hívnak, ugye? Feltöltött atom, ha érti, mire gondolok. Mindkét alkalommal beszélt hozzám. Először azt mondta: „Szabad alkalmatlankodnom a sóért, uram?”, és talán megfigyelte, hogy lehetőleg én is ezekkel a szavakkal igyekszem kérni. Másodszor szomszédomnak, egy katonának próbáltam magyarázni a tengerészeti taktika lényegét – hogy kell kihasználni a kedvező időjárást, áttörni a vonalat és így tovább –, és az egyik szünetben mosolyogva odahajolt, és azt mondta: „Ne is törődjön a manőverekkel, mindig csak menjen nekik!” Ezt sose felejtem el: ne is törődjön a manőverekkel, mindig csak menjen nekik!
És ugyanazon az ebéden azt is elmesélte, hogy valaki fölkínált neki egy kabátot egy hideg éjszakán, mire azt mondta: nem, úgyis melege van – melegen tartja a buzgó hűség királya és hazája iránt. Így, ahogy én mondom, képtelenül hangzik, ugye? Ha másról lenne szó, akárki másról, az ember azt kiáltaná: „micsoda szánalmas beszéd!”, és csak legyintene rá, mint üres rajongásra; de tőle lángot vet a szív, és – mi az ördögöt akar, Mr. Richards? Vagy ki, vagy be, de ne álljon ott az ajtóban, mint egy istenverte csék a nagyböjtben!
– Uram – felelte a szegény írnok –, ön mondta, hogy behozhatom a hátralevő papírokat a tea előtt, és most szervírozzák a teáját.
– Jól van, jól, tényleg ezt mondtam! Istenem, micsoda pokoli boglya! Hagyja csak itt, Mr. Richards. Majd átnézem őket, mielőtt elérnénk Cagliarit.
– A tetején azok vannak, amelyeket Allen kapitány hagyott hátra letisztázásra – önnek már csak alá kell írnia! – mondta az írnok, miközben kihátrált.
Jack ránézett az asztag tetejére, egy pillanatra megdermedt, aztán felkiáltott:
– Tessék! Na tessék! Hát most tessék! Itt van a szolgálat, szőröstül-bőröstől; a Királyi Tengerészet, tokkal-vonóval! Az embert egészen elragadja a hazafias hév tiszta árja, hogy legszívesebben rohanna a csata sűrűjébe, és akkor elvárják, hogy ilyeneket írjon alá! – Átadta Stephennek a gyöngybetűs levelet.

 

Kelt Őfelsége Sophie nevű szlúpján a tengeren
Mylord!

Alázattal kérem, méltóztassék Hadbíróságot összehívni Isaac Wilson (matróz) ügyében, aki ugyanazon szlúp kötelékébe tartozik, amelyen van megtisztelő szerencsém szolgálhatni, mert a szodomitaság fajtalan bűnét követte el egy kecskén a kecskeólban, március 16-a estéjén.

Van szerencsém maradhatni, Mylord, Lordságodnak legengedelmesebb, alázatos szolgája.

Címzett: A t. méltó Lord Keith, Β. L. stb. stb. Nagyadmirális

 

– Érdekes, mennyit lantol a törvény a szodómia természetellenes voltáról – jegyezte meg Stephen. – Holott legalább két bírót ismerek, akik pederaszták, és persze ügyvédeket is... Mi történik a matrózzal?
– Ó, hát felakasztják. Felhúzzák a vitorlarúdvégre, és a flotta minden hajója képviselteti magát egy csónakkal.
– Ez azért túlzás egy kicsit.
– Az. Ó, hogy micsoda pokoli bosszúság – tanúk tucatjait idézik be a zászlóshajóra, napok mennek pocsékba... Mindenki a Sophie-n fog nevetni. Miért kell jelenteni az ilyesmit? A kecskét le kell vágni – még szép –, és fel kell tálalni azoknak, akik leleplezték a dolgot.
– Nem lehetne, hogy partra teszi mindkettőt – más-más partra, ha ennyire a szívén viseli az erkölcsöt –, és szép csendesen elvitorlázik?
– Nohát – mondta Jack, akiben már lelohadt a méreg –, lehet valami ebben, amit javasol. Egy csésze teát? Kér tejet, uram?
– Kecsketej, uram?
– Hát, gondolom, az.
– Akkor, engedelmével, talán inkább tej nélkül. Mintha azt mondta volna, hogy a tüzér betegeskedik. Alkalmas most az idő, hogy megnézzem, mit tehetek érte? Merre van a fegyverszoba?
– Arra számít, hogy ott találja, ugye? Pedig másutt van a kabinja. Killick majd megmutatja. Szlúpon a tiszti ebédlőt hívják fegyverszobának.
Ebben az ebédlőben a kormányos éppen nyújtózott egyet, és azt mondta a számvevőnek:
– Most bezzeg bőven van hely, Mr. Ricketts.
– De milyen igaz, Mr. Marshall – felelte a számvevő. – Nagy változások vannak mostanában. Bár ki tudja, beválnak-e.
– Ó, én azt gondolom, hogy jól be fognak válni – mondta Mr. Marshall, és ráérősen leszedegette a morzsákat a mellényéről.
– Ezek a rigolyák! – folytatta a számvevő halk, kétkedő hangon. – A fővitorlarúd! Az ágyúk! Az osztagok, amelyekről állítólag nem tudott! Ez a sok új ember, akiknek nincs hely! Mindenki csak őrködik, meg őrködik! Charlie-tól hallom, hogy sokat morognak. – A legénységi körlet irányába bökött a fejével.
– Elhiszem, hogy morognak. Meghiszem azt. Minden, ami régi, megváltozott, fejtetőre állították a régi szokásokat. És azt is nyugodtan hozzátehetem, hogy kissé szeleburdik is vagyunk a nyalka fiatalságunkban a vadonatúj vállrojtunkkal. De ha a régi, megbízható, reguláris tisztek támogatják, akár még sikerülhet is. Az ács kedveli. Watt is kedveli, mert jó tengerész, ez vitathatatlan. Mr. Dillon ugyancsak tudni látszik a mesterségét.
– Meglehet, meglehet – mondta a számvevő, aki régről ismerte a kormányos rajongásait.
– Továbbá – folytatta Mr. Marshall – talán fel is pezsdülnek a dolgok az új vezető alatt. A legénységnek tetszeni fog, ha megszokja, és bizonyosan a tiszteknek is. Csak annyi kell, hogy a reguláris tisztek támogassák, és sima utunk lesz.
– Mi? – kérdezte a számvevő, a füle mellé görbítve a tenyerét, mert Mr. Dillon elmozdíttatta az ágyúkat, és a műveletet kísérő, mennydörgő robaj elnyelt minden hangot. Történetesen ez a mindent betöltő robaj tette lehetővé a csevegést, mert a meghitt beszélgetés általában elképzelhetetlen egy huszonhat yard hosszú hajón, ahol kilencvenegy ember lakik, ahol az ebédlőből még parányibb helyiségek nyílnak, nagyon vékony deszkával, sőt alkalmanként puszta vitorlavászonnal leválasztva.
– Sima utunk. Azt mondom, ha a tisztek támogatják, sima utunk lesz.
– Meglehet. De ha nem támogatják – mondta Mr. Ricketts –, ha nem, ő pedig továbbra is ragaszkodik a rigolyáihoz – mert hitem szerint ilyen a természete –, akkor ugyanolyan gyorsan el fog vitorlázni az öreg Sophie-ról, akárcsak Mr. Harvey. Mert egy brigg, az nem fregatt, még kevésbé sorhajó; itt egymás hegyén-hátán vannak az emberek, és játszva pokollá tehetik valakinek az életét, vagy nyakát szeghetik.
– Nekem nem kell mondania, Mr. Ricketts, hogy egy brigg az nem fregatt, még kevésbé sorhajó – mondta a navigátor.
– Önnek talán nem kell mondanom, Mr. Marshall, hogy egy brigg az nem fregatt, még kevésbé sorhajó – felelte barátságosan a számvevő. – De aki olyan rég járja a tengert, mint én, az tudja, hogy egy kapitánytól nemcsak azt várják, hogy jó tengerész legyen. Viharban minden nyavalyás matróz elkormányoz egy hajót – folytatta fitymálón –, és akármelyik háziasszony, ha nadrágot húz, tisztára tudja sikálni a fedélzetet meg a csigákat; csakhogy koponya is kell ahhoz – megkocogtatta a homlokát –, meg állhatatosság, higgadtság és kellő magaviselet, hogy az ember egy hadihajó kapitánya lehessen, márpedig ezek a tulajdonságok nem szükségszerűen vannak meg minden sárgacsőrűben vagy zöldfülűben. Persze – tette hozzá, inkább csak magának – ezt nem tudhatom.

 

 

NEGYEDIK FEJEZET

Pergett és dörgött a dob a Sophie fedélzeti lejárójánál. Lélekszakadva rohanó lábak igyekeztek fölfelé a mélyből, dübörgésüktől még türelmetlenebbnek tűnt a dobpergés hangja. Ám a szárazföldi újoncokat leszámítva a tengerészek arca nyugodt volt, mert most sorakozóra doboltak, és ezt a délutáni szertartást a legénység többsége két-háromezerszer csinálta végig, tehát ösztönösen tudták, melyik ágyúhoz vagy kötélhez kell futniuk.
Ezzel együtt senki sem nevezhette volna példás teljesítménynek. Sok minden megváltozott a Sophie kényelmes, kitaposott szokásrendjében; másképp kezelték a lövegeket; birkaként tébláboló, riadt szárazföldieket kellett a megfelelő helyre lökdösni és ráncigálni; mivel pedig az újoncok zömét most még csak dirigálni lehetett, mert nem volt szabad komolyabb munka közelébe engedni őket, a szlúp közepén akkora volt a zsúfoltság, hogy az emberek egymás lábára hágtak.
Tíz perc telt el azzal, hogy a legénység ide-oda tolongott az orrfedélzeten és a harcállásokban; Jack flegmatikusan figyelte őket a kormánykerék mögül, Dillon parancsokat ordított, az altisztek és a kadétok dühösen cikáztak ideoda, mert érezték magukon a kapitány tekintetét, és tudták, hogy az idegeskedésüktől semmi sem lesz jobb. Jack számított ugyan tülekedésre, de nem ilyen közelharcra; ám született jó kedélye és az öröm, hogy az ő hajóján még a mamlaszok is ugranak a szavára, az összes erényesebb érzését háttérbe szorította.
– Miért csinálják ezt? – kérdezte mellette Stephen. – Miért futkosnak ilyen kétségbeesetten?
– Az alapgondolat az, hogy minden embernek pontosan kell tudnia, hova álljon csatában, vészhelyzetben – felelte Jack. – Sose mennénk semmire, ha ácsorognának, és a fejüket törnék. Nézzen csak oda, a lövegkezelők már a harcállásaikban vannak, ugyanúgy, mint itt Quinn őrmester katonái. Amennyire látom, helyén van az előfedélzet legénysége, és ki merem jelenteni, hogy hamarosan rend lesz a hajó közepén is. Látja, minden ágyúnak van egy lövegparancsnoka; mellette áll az ágyúcsőtisztító-csáklyázó, az az ember az övvel és a hosszú késsel, aki majd csatlakozik a hajóra szálló csapathoz; továbbá egy vitorlakezelő, aki otthagyja az ágyút, ha például a csatában át kell fordítanunk a rudat; és egy tűzoltó, az a vödrös, az ő dolga, hogy eloltson minden tüzet. Pullings most jelenti Dillonnak, hogy az osztaga kész. Most már nem tart soká.
Nagyon sokan voltak a kis tatfedélzeten: a kormányosfülkében a kormányos, a kormánynál a szállásmester, a tengerész őrmester és a katonái, a jelzőszolgálatos kadét, az utóvéd egy része, a lövegkezelők, James Dillon, az írnok, és még mások – ám Jack és Stephen úgy járkált, mint akik egyedül vannak, Jack a kapitány olümposzi fenségének fényében, Stephen ettől a fénytől káprázó aggyal. Jacknek, aki ehhez szokott gyerekkora óta, ez volt a dolgok megfelelő állása, ám Stephen először találkozott vele, és ez azzal a nem is feltétlenül visszatetsző érzéssel töltötte el, hogy valamiféle élőhalott állapotba került: vagy azok az emberek a halottak, a kísértetek, akik olyan aggályosan figyelnek az üvegfal másik oldalán, vagy pedig ő – ámde furcsa kis halál ez, mert bár hozzáedződött az elszigeteltséghez, amelyben színtelen árnyék volt a saját szótlan, zárt alvilágában, most lett egy társa, olyan társ, aki beszél:
– ...az ön harcállása például lent lenne a lövegfedélzet alatt; a kadétok ládái lesznek a műtőasztal, arra kell kikészítenie a műszereit.
– Ott kell laknom?
– Nem, nem! Annál azért valami jobbat alakítunk ki magának. Majd mikor már a katonai törvénykönyv hatálya alá tartozik – mosolygott Jack –, akkor is látni fogja, hogy mi tiszteljük a tudást, legalábbis tíz négyzetlábnyi zavartalanságig, a tatfedélzeten pedig annyi friss levegőt biztosítunk, amennyit jólesik beszívnia.
Stephen bólintott.
– Mondja – kérdezte néhány perccel később, fojtott hangon –, ha érvényesek lennének rám a tengerészeti rendszabályok, az a fickó – intett fejével Mr. Marshall felé – megkorbácsoltathatna?
– A kormányos? – kiáltotta Jack leírhatatlan megdöbbenéssel.
– Igen – felelte Stephen. A fejét kissé félrehajtva, figyelmesen nézett Jackre.
– De hát ő a kormányos! – mondta Jack.
Ha Stephen az orrtőkét keveri össze az orrsudárral, akkor azonnal tudta volna, miről van szó; de hogy a parancsláncot, a kapitányt és a kormányost, a hivatásos tisztet és a fedélzeti tisztet zavarja össze, ez annyira felborította a természet rendjét, az örökkévaló törvényeket, hogy Jack alig bírta felfogni. Pedig neki, noha nem volt nagy tudós, és nem tudott megítélni egy hexametert, azért egész gyorsan járt az esze, úgyhogy mindössze kétszer tátogott, mielőtt azt mondta:
– Drága uram, azt hiszem, ön a kormányzót keverhette össze a kormányossal. A kormányos alárendeltje a kapitánynak, aki irányít és parancsol. Egyszer majd meg kell engednie, hogy elmagyarázzam önnek a tengerészeti rangsort. Elég legyen annyi, hogy önt sohasem korbácsolják meg. Nem, nem! Önt nem szabad megkorbácsolni! – tette hozzá őszinte barátsággal, sőt egyfajta félős áhítattal e csudalény iránt, akinek elképesztő tudatlansága meghaladta még az ő széles látókörének határait is.
James Dillon áttört az üvegfalon.
– Uram, a legénység felsorakozott, parancsára! – mondta, és megemelte háromszögletű kalapját.
– Nagyon helyes, Mr. Dillon! – mondta Jack. – Gyakorolni fogunk az ágyúkkal!
Egy négyfontos ágyú talán nem lő ki túlságosan sok vasat, és nem képes áttörni félmérföldnyi távolságban a kétlábnyi tölgyfát, mint a harmincfontos; de azért egy másodperc alatt ezer lábra elröpíti a háromhüvelykes, tömör öntöttvas golyót, ami csúnya kárt tud tenni ott, ahol becsapódik; és maga az ágyú is félelmetes szerkezet. Csöve hat láb hosszú, súlya ezerkétszáz font, nehéz tölgyfa talpon áll, és kilövés után úgy vágódik hátra, mintha élne.
A Sophie-nak tizennégy ilyen ágyúja volt, mindkét oldalán hét; a tatfedélzet két utolsó ágyúja ragyogó rézből. Minden ágyúhoz négyfős személyzet tartozott, továbbá egy matróz vagy egy hajósinas, aki a lőport hozta fel a raktárból. Minden lövegcsoport egy kadét vagy egy segédkormányos fennhatósága alá tartozott: Pullingsé volt a hat első, Rickettsé a négy középső, Babbingtoné a négy tatágyú.
– Mr. Babbington, hol a lőporszaru? – kérdezte Jack fagyosan.
– Nem tudom, uram – hebegte Babbington lángvörösen. – Úgy tűnik, elkallódott.
– Tatlövész – mondta Jack –, menjen Mr. Dayhez; nem, ő beteg, a segédjéhez menjen, és hozzon egy másik lőporszarut.
Az ellenőrzés nem tárt föl más hiányosságot; de miután mindkét oldalon féltucatszor kitolatta és visszahúzatta az ágyúkat – vagyis miután az emberek, a tüzelés kivételével, végiggyakorolták az összes mozdulatot –, Jacknek nagyon megnyúlt és elkomorodott az arca. Hihetetlenül lassúk voltak! Nyilvánvalóan arra képezték ki őket, hogy kizárólag oldalsortüzeket adjanak le. Szinte semmi önállóság! Boldogan beérték annyival, hogy szép komótosan kitolják az ágyúikat a lőrésig, mindig alkalmazkodva a leglomhábbhoz; és az egész gyakorlat olyan élettelen, fásult volt. Igaz, a szokványos konvojkísérgetés nemigen lobbanthatja föl a szlúp legénységében a lángoló hitet az ágyú élő mivoltában, de akkor is... „De boldog lennék, ha megengedhetnék magamnak néhány hordó lőport”, gondolta, és tisztán látta lelki szemei előtt a számvevő könyvét: negyvenkilenc hordó a Sophie teljes készlete. Negyvenegy hordó nagy szemcséjű, vörös, hét hordó nagy szemcséjű, fehér, a mi nősége kétes, egy hordó apró szemű, gyújtáshoz. Egy hordóba negyvenöt font lőpor fér, tehát két oldalsortűzzel a Sophie majdnem kiürít egy hordót. „De akkor is – morfondírozott – megengedhetnénk magunknak két lövést; ki tudja, mióta vannak a golyók ezekben a csövekben. Különben is – elegyedett a belső hangba egy még mélyebbről suttogó, másik belső hang –, gondolj arra a finom szagra!”
– Nos! – mondta fennhangon. – Mr. Mowett, legyen olyan jó, menjen a kabinomba! Üljön le az asztali órához, és pontosan jegyezze föl minden ágyúról, hogy mennyi idő telik el az első és a második lövés között. Mr. Pullings, az ön osztagával kezdjük. Egyes. Csönd az orrban és a taton!
Halálos csönd lett a Sophie-n. A szél egyhangúan hárfázott a feszes viharköteleken. Az egyes kezelőszemélyzete idegesen megnyalta a száját. Ágyújuk a szokott pihenő helyzetben volt, azaz fölemelve, szorosan kikötözve a lőréshez.
– Ágyút le!
Kioldozták a köteleket, amelyek a hajó oldalához rögzítették az ágyút, elvágták a hátramerevítő kötelet biztosító zsineget. A lövegtalp halk nyikkanással jelezte, hogy az ágyú szabad; egy-egy ember fogta az oldalkötelet, nehogy a Sophie dőlése miatt az ágyú beszabaduljon a fedélzetre, mielőtt elhangzik a következő parancs.
– Ágyút szintbe!
A csőtisztító benyomta emelőjét a vaskos csőfar alá, és egy hirtelen rántással fölemelte, mialatt az egyes parancsnoka alányomta a faéket, vízszintes lőhelyzetbe állítva a csövet.
– Csődugót ki!
Elengedték az ágyút, amelynek hátrafutását a kötél akkor állította meg, amikor a csőszáj lábnyira bent volt a fedélzeten; ekkor a vitorlakezelő kirántotta belőle a faragottfestett csődugót.
– Ágyút ki!
Az oldalköteleknél fogva megemelték, és a hajó falának lökték a lövegtalpat, aztán gyönyörű, takaros kis gyűrűkbe csavarták a húzóköteleket.
– Gyújtás!
A lövegparancsnok belenyomta a tisztítóvasat a gyújtólyukba, és átszúrta a csökben levő töltet vásznát; a lőporszaruból apró szemű puskaport töltött a résbe és a serpenyőbe, majd összetörte a szaru vasvégével. A csőtisztító a por fölé tartotta a tenyerét, nehogy elfújja a szél, a tűzoltó a hátára, vetette a szarut.
– Célozz! – Ehhez a parancshoz Jack még hozzátette: – Úgy, ahogy van! – mert ebben a szakaszban nem akarta tovább nehezíteni a feladatot azzal, hogy oldalirányzással kelljen beállítani, vagy meg kelljen emelni a csövet. Két lövegkezelő az oldalköteleket tartotta; a csőtisztító az egyik oldalon térdelt, a fejét távol tartva az ágyútól, és óvatosan fújkálta az apró tartályból kivett, parázsló gyutacsot (a Sophie-n nem használtak kovakövet); jobboldalt az ágyú mögött már ott állt a hajósinas a következő adag lőporral; a kezében a dugaszt tartó lövegparancsnok letakarta a gyújtólyukat, az ágyú fölé hajolt, és mereven nézett előre a cső mentén.
– Tűz!
A gyutacs átröppent a csőig, a lövegparancsnok erősen rányomta a lőporra. Villanásnyi ideig tartó szisszenés hallatszott, láng lobbant, azután nagyot, jólesőt dördült a zárt helyen felrobbanó, keményre döngölt, jó fontnyi lőpor. Vörös tűznyíl döfött a füstbe, szálltak a fojtás foszlányai, az ágyú nyolclábnyit rohant vissza a lövegparancsnok meghajló teste alatt és a lövegkezelő személyzet tagjai között, a rögzítőkötél hangos csattanással fékezte meg a visszaugró ágyút – mindez gyakorlatilag egyetlen pillanat alatt történt, és a pillanat még véget sem ért, amikor elhangzott a következő parancs:
– Dugaszt be! – kiáltotta Jack, a golyó röptét és a szélárnyék felé száguldó, fehér füstfelhőt figyelve. A lövegparancsnok belenyomta a dugaszt a gyújtólyukba, az erősen hullámzó tengerből vízbokréta szökkent a magasba a szél felőli oldalon, a Sophie-tól négyszáz yardnyira, aztán még egy, és még egy, ötven yard hosszan, amíg az ágyúgolyó él nem süllyedt. A legénység megragadta és kemény kézzel tartotta a hátsó kötelet.
– Ágyút tisztíts!
A csőtisztító gyorsan belemártotta a birkabőrrel bevont rudat a tűzoltó vödrébe, bedugta arcát a csőszáj és a hajó oldala közötti szűk helyre, kilökte a rudat az ágyúléken, és belenyomta a birkabőrt a csőbe; alaposan megforgatta, kihúzta. A birkabőr fekete volt, és apró, füstölgő rongydarab tapadt rá.
– Puskaport be!
A hajósinas már tartotta a lőporral tömött tasakot. A csőtisztító beletaszította az ágyúba, és alaposan ledöngölte. – Helyén! – kiáltotta a lövegparancsnok, aki a gyújtólyukba dugott tisztítóvassal várta a zsák érkezését.
– Csőre tölts!
Már kézben volt a golyó és a fojtás, ám egy sajnálatos botlás miatt a golyó sebesen megindult az előfedélzet nyílása felé; a lövegparancsnok, a csőtisztító és a hajósinas rémülten lódult a nyomába. Végül csak követte a csőben a puskaport, aztán föléje nyomták a fojtást, és Jack elkiáltotta magát:
– Ágyút ki! Gyújtás! Cél! Tűz! Mr. Mowett! – kiáltott be a kabin tetőablakán: – Mennyi volt az idő?
– Három és háromnegyed perc, uram!
– Ó, jaj, ó, jaj – mondta Jack, csak úgy magában. Parancsnoki szókincsében nem voltak megfelelő szavak az elkeseredésére. Pullings osztaga riadt volt és restelkedett. A hármas kezelőszemélyzete kötésig levetkőzött, kendővel kötötte be a fejét a villámlás-mennydörgés ellen, és a markát köpte; Mr. Pullings aggodalmasan matatott az emelőrudakkal, feszítővasakkal, ágyúcső-tisztítókkal.
– Csönd! Ágyút le! Ágyút szintbe! Csődugót ki! Ágyút ki... Ezúttal jobban ment, alig lépte túl a három percet. De hát most nem ejtették el a golyót, és Mr. Pullings is segített kitolni az ágyút, és markolta a hátsó kötelet, miközben szórakozottan bámulta az eget, így bizonyítva, hogy ő tulajdonképpen ott sincs.
Ahogy sorra lőtték ki az ágyúkat az orrból a tat felé haladva, úgy lett Jack egyre mélabúsabb. Az egyesnél és a hármasnál egyáltalán nem holmi szerencsétlen fajankók voltak; ez volt a Sophie tüzérségi átlaga. Őskori. Özönvíz előtti. És ha egyáltalán szóba került volna az oldalirányzás, vagy emelők segítségével meg kellett volna fordítani az ágyúkat, az még jobban lelassította volna őket. Az ötös nem lőtt, mert a puskapor átnedvesedett, az ágyút ki kiellett vakarni és kaparni. Ez bármelyik hajón megtörténhet, de elég szomorú, hogy a jobb oldalon kétszer is előfordult.
A Sophie szembefordult a széllel, amíg kilőtte jobb oldali ágyúit, mert tapintatból nem akart a konvoj felé lődözni. Könnyedén ringott a hullámokon, mialatt az utolsó ágyúból is kikotorták az átnedvesedett lőport. Ekkor azt mondta Stephen, aki úgy érezte, hogy ebben a rövid nyugalomban az ildom sérelme nélkül is megszólíthatja a kapitányt:
– Könyörgök, árulja el, miért vannak azok a hajók olyan közel egymáshoz? Netán társalognak? Vagy segítenek egymásnak?
Mutatott valamit a hálóban szép rendesen elhelyezett függőágyak fölött. Jack követte a mutatóujj irányát, és egy hitetlenkedő másodpercig rámeredt a konvoj utolsó tagjára, a Dort he Engelbrechtsdatter norvég catre.
– Mindenki a kötelekhez! – üvöltötte. – Kormányt balra! Irány egyenes! Fővitorlát behúzni!
A Sophie, amely feszülő orrvitorláiba fogott be minden szelet, előbb lassan, majd egyre gyorsulva futott. Most balról, majd néhány perc múlva hátulról kapta a szelet, és újabb néhány perc múlva biztosan beleállt a hátszélbe. Volt nagy futkosás, Mr. Watt és segédei ordítottak, eszeveszetten sípoltak, de a Sophie legénysége jobban értett a vitorlához, mint az ágyúhoz, és Jack nagyon hamar elkiálthatta:
– Fővitorla! Árbocsudár-szárnyvitorla! Mr. Watt, vitorlafát lekötni – de látom, magának nem kell mondanom, hogy mit tegyen!
– Igen, igen, uram! – felelte a fedélzetmester, és elcsörömpölt a láncokkal, amelyeknek a rudakat kellett megtartaniuk, nehogy leessenek csata közben.
– Mowett, szaladjon fel egy látcsővel, és mondja meg, mit lát! Mr. Dillon, ne felejtse el azt az árbocőrt! Holnap megnyúzzuk, ha megéri a holnapot! Mr. Lamb, kész vannak a lövegdugaszok?
– Igen, uram, készen, uram! – mosolygott az ács, mert ez nem volt egy komoly kérdés.
– Fedélzet! – kiáltotta Mowett a magasban, a feszülő vitorlavászon fölött. – Fedélzet! Algíri gálya! Átszálltak a catre! Még nem vitték el! Azt hiszem, a norvégok elkeseredett közelharcot vívnak, de egyelőre kitartanak.
– Széloldalt van valami? – kiáltott Jack.
Az ezt követő szünetben gyengén áthallatszott a norvég hajóról a szélsüvöltéssel küzdő, zsémbes pisztolyropogás.
– Igen, uram. Vitorla. Latin. Széllel szemben, letűnőben a láthatár mögött. Nem látom tisztán. Kelet felé tart... Azt gondolom, egyenesen kelet felé.
Jack bólintott, majd végighordozta tekintetét két sor ágyúján. Nagy ember volt mindig is, de most még a szokottnál is nagyobb termetűnek látszott; tengerkék szeme rendkívül fényesen ragyogott, pirospozsgás arcából folyamatos mosolyban villogtak a fogai. Ebből a változásból a Sophie-n is lehetett érezni valamit; új, nagy fővitorlájával, a szárnyvitorlákkal mindkét oldalon hatalmasra növelt tarcsvitorláival parancsnokához hasonlóan ő is mintha kétszeresére nőtt volna, miközben keresztülszántott a tengeren.
– Nos, Mr. Dillon! – kiáltotta Jack –, ez már azért szerencse, nemde?
Stephen, aki érdeklődve fürkészte őket, ugyanazt a rendkívüli élénkséget tapasztalta James Dillonon; sőt, az egész legénységen valami különös pezsgés volt érezhető. Közelében a katonák ellenőrizték muskétáikban a tűzkövet, az egyik a vállszíja csatját fényesítette; rálehelt, és boldogan föl-fölnevetett a gondosan irányzott lehelések között.
– Igen, uram! – felelte James Dillon. – Szerencsésebben nem is alakulhatott volna!
– Jelezzen a konvojnak, hogy forduljanak két fokot balra, és kurtítsák a vitorlát. Mr. Richards, följegyezte az időt? Gondosan föl kell jegyeznie mindennek az idejét. De Dillon, hát mit gondolhat az a fickó? Azt hitte, oda se figyelünk? Vakok vagyunk? De most nincs idő... Természetesen felszállunk a hajóra, csak a norvégok elég ideig tudják tartani magukat! Egyébiránt gyűlölök gályára lőni, de mindenesetre kiosztjuk az összes pisztolyunkat és késünket. Mr. Marshall! – fordult a kormányoshoz, aki elfoglalta harcállását a kormánynál, és mostantól az ő feladata volt a Sophie irányítása. – Vigyen oda minket az átkozott mór mellé! Felvonathatja az alsó szárnyvitorlákat, ha a gályán is fel lesznek vonva. – A tüzér ebben a pillanatban kapaszkodott föl a létrán. – Nos, Mr. Day! – mondta Jack. – Örömmel látom a fedélzeten! Jobban van egy kicsit?
– Köszönöm, uram, sokkal jobban! – felelte Mr. Day. – Hála az úriembernek! – bólintott Stephen felé. – Hatott – mondta, a hajófarkorlátnak címezve szavait. – Csak úgy gondoltam uram, hogy jelentem, miszerint helyemen vagyok.
– Örülök, nagyon örülök! Jó kis szerencse, ágyúmester, nemde? – kérdezte Jack.
– Hát bizony az, uram – hatott, doktor, hatott, uram, úgy hatott, mint az álom! Az bizony! – mondta a tüzér, elégedetten nézve a mérföldnyi tengeren túl a Dorthe Engelbrechtsdatter-t és a kalózhajót, a Sophie-t, összes frissen töltött, beirányzott, tüzelni kész ágyúját, izgatottan toporgó legénységét és a csatára előkészített fedélzetet.
– Mi csak itt gyakorlatozunk – folytatta Jack, leginkább magának. – És az arcátlan eb ideevezett, széllel szemben, és elcsípte a norvégot; mit gondolhatott? És képes lett volna elillanni vele, ha a jó doktor nem térít észre minket!
– Nem volt még soha ilyen doktor, hitemre! – mondta a tüzér. – Úgy vélem, uram, most legjobb lesz lemennem a raktárba. Nem valami sok port töltöttünk be, márpedig önnek hamarosan kelleni fog egy rendes adag, hahaha!
– Kedves uram – mondta Stephennek Jack, mialatt a Sophie növekedő sebességét és a megtámadott norvég hajóig hátralevő távolságot mérte; az ilyen háromszorosan felfokozott állapotban tökéletesen tudott számolni, Stephennel beszélgetni és ezernyi változó lehetőséget mérlegelni –, kedves uram, lemegy-e, vagy inkább a fedélzeten marad? Talán elszórakoztatná, ha fölkapaszkodna a főárbocra a mesterlövészekkel, és egy muskétából maga is odadörrentene a latroknak?
– Nem, nem, nem! – tiltakozott Stephen. – Helytelenítem az erőszakot. Az én feladatom nem az ölés, hanem a gyógyítás; ha ölök, azt is emberbaráti szándékkal teszem. Kérem, engedje, hogy elfoglaljam helyemet, harcállásomat a lövegfedélzet alatt.
– Reméltem, hogy ezt válaszolja – mondta Jack, megszorítva az orvos kezét. – Mindazonáltal nem lett volna ínyemre, hogy én javasoljak ilyet a vendégemnek. Hihetetlenül meg fogja nyugtatni a legénységet, illetve valamennyiünket. Mr. Ricketts, vezesse le Maturin doktort a fedélzet alá! És segítsen a szanitécnek felállítani a ládákat!
Egy mindössze tíz láb és tíz hüvelyk mélységű szlúp nem kelhet versenyre egy sorhajóval, ami a levegőtlen, áporodott sötétséget illeti, ám a Sophie meglepően kitett magáért, és Stephennek kérnie kellett még egy lámpát, hogy lássa a műszereit és a kötések, tépések, érszorítók sovány készletét. Éppen azt olvasta Northcote Tengerészeti praxisában, amit a lámpa közvetlen közelébe tolt, hogy „...miután leválasztottuk a bőrt, utasítsuk ugyanezt a segédet, hogy húzza föl, amennyire lehetséges, majd vágjuk át kör alakban a húst és a csontot”, amikor lejött Jack. Magas szárú csizmát húzott, kardot kötött, és két pisztoly volt nála.
– Használhatom a szomszédos helyiséget? – kérdezte Stephen, és latinul folytatta, hogy a szanitéc lehetőleg ne értse: – Megijesztheti a pácienseket, ha látják, hogy most olvasom a szaktekintélyeket.
– Bizonnyal, bizonnyal! – kiáltotta Jack, akinek egyik fülén be, a másikon kiment a latin. – Amit csak óhajt! Ezeket itt hagyom magának. Megszálljuk a hajójukat, amennyiben utolérjük őket; ők is megpróbálhatnak a Sophie-ra jönni – ezt nem lehet előre tudni –, ezek az átkozott algíri gályák általában zsúfolva vannak emberrel. Akasztani való zsivány valamennyi! – tette hozzá szívből jövő kacajjal, és eltűnt a homályban.
Jack nagyon kevés időt töltött a mélyben, de mire viszszatért a tatfedélzetre, a helyzet teljesen megváltozott. Az algíriak átvették a parancsnokságot a norvég hajón; most vonták föl a segédvitorlát, vélhetőleg el akartak szelelni vele. A Sophie felé forduló gálya, lazán fölcsavart, óriási háromszögletű vitorláival mozdulatlanul ült a tengeren, kiemelve a vízből tizennégy pár hatalmas, hosszú nyelű evezőjét. Hosszú, alacsony, karcsú hajó volt, hosszabb, mint a Sophie, de jóval keskenyebb, nyilvánvalóan nagyon gyors, és nyilvánvalóan vállalkozó szellemek irányították. Olyan fenyegetőnek látszott, mint egy hüllő. Vagy meg akarta támadni a Sophie-t, vagy legalább addig fel akarta tartóztatni, amíg a kalózok el nem távolodnak a norvég hajóval legalább egymérföldnyire, az oltalmazó sötétedés irányában.
A távolság alig negyedmérföldnyire zsugorodott, a hajók helyzete szüntelenül változott a sima, folyamatos hullámzásban; a cat gyorsult, négy-öt perc alatt kötélhossznyira távolodott a gályától, amely még mindig nem bocsátotta le az evezőit.
Füstfelhő jelent meg a gálya orrában, golyó fütyült a magasban, körülbelül az árbocsudár keresztfájának irányában; fél szívdobbanásnyi időre rá követte az ágyú mély robaja.
– Jegyezze föl az időt, Mr. Richards! – parancsolta Jack a sápadt írnoknak, aki egyre sápadtabb lett, és a szeme kezdett kiguvadni az üregéből.
Jack előresietett, és még láthatta a gálya második ágyújának villanását. A golyó fülsiketítő kondulással találta el a Sophie legjobb elülső horgonyának körmét, meggörbítette, lepattant róla, és kirepült a tengerre.
– Tizennyolc fontos – jegyezte meg Jack a fedélzetmesternek, akinek az orrfedélzeten volt a harcállása. – Talán huszonnégy fontos is lehet. – „Ó, az én hosszú, tizenkét fontosaim!”, tette hozzá magában.
A gálya természetesen nem tudott oldalsortüzet leadni, de elöl és hátul is voltak ágyúi; Jack látcsöve megmutatta, hogy az első üteg két nehéz ágyúból, egy kisebből és néhány forgótalpas lövegből áll, amelyek természetesen telibe találhatják a közeledő Sophie-t. Most az éles, magas hangon kattogó forgótalpasok lőttek.
Jack visszatért a tatfedélzetre.
– Csönd az orrban és a taton! – kiáltotta bele a fojtott, izgatott mormolásba. – Csönd! Ágyúkat le! Ágyúkat szintbe! Csődugót ki! Ágyúkat ki! Mr. Dillon, annyira előre kell fordítani őket, amennyire lehet! Mr. Babbington, szóljon a tüzérnek, hogy legközelebb láncos golyóval lövünk!
Egy tizennyolc fontos golyó eltalálta a Sophie oldalát a bal oldali egyes és hármas ágyú között. Záporoztak a nehéz, fűrészes élű deszkadarabok, amelyek között akadt két láb hosszú is. A golyó folytatta útját a fedélzeten, levert a lábáról egy tengerészt, és nekiment, immár csaknem teljesen fáradtan, a főárboc tövének. Gyászos jajgatás jelezte, hogy néhány szilánk elvégezte a dolgát; perccel később két tengerész vitte rohanvást a bajtársát, le a fedélzet alá. Vércsík jelezte útjukat.
– Elfordították az ágyúkat? – kiáltotta Jack.
– Mind elfordítva, uram! – jött egy ziháló pillanat után a válasz.
– Elsőnek jobb oldali sortűz. Magasra lőjenek! Az árbocokra lőjenek! Jól van, Mr. Marshall, megyünk!
A Sophie hirtelen elfordult negyvenöt fokot, a tatfedélzete jobb oldalát mutatva a gályának, amely azonnal kilőtt egy tizennyolc fontos golyót, a hajó derekára célozva, és el is találta, közvetlenül a vízvonal fölött. Stephen Maturin, aki épp akkor kötötte el William Musgrave vért okádó combi ütőerét, annyira összerezzent a visszhangzóan döngő becsapódástól, hogy majdnem elhibázta a hurkot. De most már a Sophie ágyúi is dörögtek; a jobb oldal két hullámban adta le a sortüzet, a gályán túl a tenger fehér szökőkutakat lövellt, a Sophie fedélzetén gomolygott a füst, a maró, csípős lőporfüst. Mikor a hetedik ágyút is kilőtték, Jack elkiáltotta magát: – Még egyszer! – és a Sophie orra elfordult a bal oldali sortűzhöz. A szélárnyékos oldalon szertefoszlott az örvénylő füst; Jack látta, amint a gálya egyszerre tüzel egész első ütegéből, és az evezők mozgásba lendítik, hogy elkerülje a Sophie tüzet. A gálya magasra célzott, az egyik golyó elszakította a fő árbocderék tartókötelét, és nagy darabot tépett ki az árboccsúcsból. A lehulló fadarab akkor találta el a tüzért, amikor kidugta a fejét a fedélzeti nyíláson.
– Élénkebben a jobb oldali ágyúkkal! – kiáltotta Jack. – Kormányt középre!
Vissza akarta fordítani a Sophie-t bal csapásra, mert ha ez sikerül, újabb sortüzet adhat le a jobb oldali ágyúkból a gályára, épp akkor, amikor az algíri balról átvág jobbra. A négyes ágyú tompán fölmorajlott, amit iszonyú sikoltás követett; a csőtisztító siettében nem tisztította ki elég alaposan a csövet, és miközben a friss töltést dömöckölte, az az arcába robbant. Társai félrevonszolták, megtisztították a csövet, újratöltötték, kitolták az ágyút. Ám az egész manőver túlságosan lassan zajlott; a gálya ismét megfordult – attól a sok evezőtől úgy tudott pörögni, akár a búgócsiga –, és már repült is délnyugat felé jobb hátszélben, két oldalt kifeszítve nagy, latin vitorláit – mint a nyúl, mikor a fülét hegyezi, ahogy mondani szokás. A norvég hajó délkeletnek tartott, máris fél mérföldre távolodott, útvonalaik távolsága gyorsan nőtt. A Sophie-nak meghökkentően sokáig tartott az éles kanyar, és meghökkentően lemaradt miatta.
– Balra fél fok! – mondta Jack. A szélárnyékos korlátnál állt, és szúrósan bámulta a gályát, amely most majdnem egy vonalban volt a Sophie-val, amelytől száz-egynéhány yard választotta el, de ez a távolság is nőtt. – Fősudár-szárnyvitorlák! Mr. Dillon, vitessen egy ágyút az orrba, legyen szíves! Még mindig megvannak a tizenkettesek kötélhurkai.
Amennyire láthatta, nem sok kárt tettek a gályában; ha alacsonyan lőnek, egyenesen eltalálják a zsúfolt padokat, amelyeken vasra vert keresztény rabok húzzák az evezőt; ha magasra lőnek... Feje oldalra csapódott, kalapja elrepült; a kalózhajóról kilőtt muskétagolyó horzsolta a fülét. Semmit sem érzett, mikor megtapogatta, de ömlött belőle a vér. Lelépett a korlátról, félrehajtotta a fejét, hogy a szél a tenger felé csapja a vért, jobb kezével védve a becses vállrojt tisztaságát.
– Killick! – ordította, és lehajolt, hogy a fővitorla feszes íve alól szemmel tarthassa a gályát –, hozzon egy ócska kabátot, és egy másik zsebkendőt!
Átöltözés közben se vette le a szemét a gályáról, amely kétszer lőtt egyetlen tatágyújából, és mindkét golyó nagyon kevéssé ment mellé. „Úristen, de pattogósan tolják ki-be azt a tizenkét fontosat!”, mélázott Jack. A fősudárszárnyvitorlákat felvonták, a Sophie észrevehetően gyorsult. Nemcsak Jack vette észre; az orrfedélzeten éljenezni kezdtek, és végiggördült a bal oldalon is, mikor a lövegkezelők is meghallották a hírt.
– Az orrban kész a portyaágyú, uram – mosolygott James Dillon. – Jól van, uram? – kérdezte Jack véres fülének és nyakának láttán.
– Karmolás – mondta Jack. – Mi a véleménye a gályáról?
– Közeledünk, uram – felelte Dillon, és bár halkan beszélt, sütött a hangjából az ádáz öröm. Megrendítette Stephen váratlan fölbukkanása, és bár a töméntelen gyakorlati feladat nem sok időt hagyott a töprengésre, agyában, az első traktusokat kivéve, nyüzsögtek a titkolt szorongások, keserűségek, sötét, lidérces árnyékok; alig várta, hogy belevethesse magát a csatába a gálya fedélzetén.
– Elcsorgatja a szelet – mondta Jack. – Nézze azt a sunyi cenket a fővitorlánál. Itt a látcsövem.
– Nem, uram! Bizonyosan nem! – Dillon dühösen összecsukta a teleszkópot.
– Hát... – mondta Jack. – Hát... – Egy tizenkét fontos golyó átütötte a Sophie jobb oldali alsó szárnyvitorláit, két lyukat szakított rajtuk, pontosan egymás mögött, és a két férfitól négy-öt lábnyira süvített tova, épp hogy súrolva a függőágyakat. – Tudnánk használni egy-két tüzérüket – jegyezte meg Jack. – Árbockosár! – kurjantotta.
– Uram? – kiáltotta a távoli hang.
– Mit mond szélirányban arról a vitorláról?
– Közeledik, uram, közeledik a konvoj elejéhez.
Jack bólintott.
– Az első ágyúk lövegparancsnokait és lövészeit a portyaágyúhoz! Magam irányozom be.
– Pring meghalt, uram. Másik parancsnokot?
– Küldje, Mr. Dillon! Előrement.
– Elkapjuk, uram? – kérdezte a válságos helyzetek nyájasságával egy őszbe csavarodott tengerész, a nagy csáklyázócsapat tagja.
– Remélem, Cundall, nagyon remélem – felelte Jack. – Legalábbis közibe durrantunk egyet.
„Az eb!”, mondta magában, az algíri gálya fedélzetén lévő ágyúkra meredve. Érezte, amint a Sophie orrtőkéje alatt emelkedni kezd a tenger, belecsapta a gyutacsot a gyújtólyukba, hallotta a szisszenést, a fülhasogató reccsenést, a lövegtalp sikítását, mikor az ágyú visszaugrott.
– Hurrá, hurrá! – harsogták az emberek az orrfedélzeten. Csak egy lyuk volt a gálya fővitorláján, valahol középtájt, de az első lövés, amely igazán célba talált. Még három lövés; hallották, hogy az egyik valami fémesnek csapódik a tatban.
– Folytassa, Mr. Dillon! – egyenesedett föl Jack. – Adja ide a látcsövemet!
A nap olyan alacsonyra ereszkedett, hogy nehéz volt látni. Elárnyékolta a tárgylencsét, és minden erejével a két vörös turbános alakra összpontosított, a gálya tatágyúja mögött. Egy muskétagolyó eltalálta a Sophie orrtőkéjének jobb oldali túlnyúlását. Egy tengerész dühösen és folyamatosan káromkodott. – John Lakey jól megkapta! – mondta Jack mögött egy hang. – A golyóiba! – Jack mellett elsült az ágyú, de mire a füst eltakarta a kalózhajót, Jack már döntött. A gálya valóban elcsorgatta a szelet; az algíriak úgy engedték a vitorlákat, hogy azok, noha feszülni látszottak, nem húztak teljes erővel; ezért volt az, hogy a szegény, pohos, inaszakadtából robotoló, lompos öreg Sophie, amely már ott tartott, hogy mindenét elveszíti, valamicskével közelebb jutott a karcsú, gyilkos, elegáns gályához. A kalózhajó csak ingerkedett vele: bármelyik pillanatban faképnél hagyhatta volna. Miért csinálta? Azért, hogy jó messzire elcsalja a cat szélárnyékos oldalán, nagyon valószínűleg megfossza az árbocaitól, onnan söpörje végig ágyúival, ahonnan neki tetszik (hiszen a gálya független a széltől), végül pedig elfoglalja a Sophie-t is. De előbb a konvoj szélárnyékos oldalára is át akarja csalni Jacket, hogy a szél felől közeledő vitorlás ugyancsak kiszakíthasson legalább fél tucat kereskedőhajót. Jack hátrapillantott a Dorthe Engelbrechtsdatter-re. Még ha megfordulna, élesen szélnek vitorlázva akkor is utolérnék, mert a cat nagyon lassú – se sudárvitorlája, se felső-sudárvitorlája –, sokkal lassúbb még a Sophie-nál is. Ám most, hogy rohamosan esteledik, ebben az irányban és ilyen tempó mellett csakis sorozatos irányváltásokkal érhetnék utol. Ez nem megy. Világos, mi a dolga: most is a kellemetlenebbet kell választania, mint rendesen. Méghozzá gyorsan döntenie kell.
– Sortűz! – parancsolta, mikor az ágyú visszagördült. – Jobb oldal, sortűzre felkészülni! Quinn őrmester, ellenőriztesse a kézifegyvereket! Ha rajta vagyunk a gerendáján, célozzanak alacsonyan a tatnál a kormányosfülkére, az evezősök padjai felett. Ha vezényelek, tűz! – Ahogy megfordult, és visszarohant a tatra, felvillant előtte James Dillon lőportól fekete arca; ha nem is haragot vagy valami még annál is cudarabbat, de legalább keserű tiltakozást látott rajta. – Mindenki a kötelekhez! – ordította, gondolatban eltévé máskorra Dillon arcát –, Mr. Marshall, irány a norvég! és jól hallotta az emberek nyögését, az általános elégedetlenség hangját.
„Akkor csapunk oda neki, amikor nem várja, – hogy legyen miről emlékeznie a Sophie-ra”, tette hozzá magában. Beállt a jobb oldali négyfontos rézágyú mögé. Ennél a sebességnél a Sophie nagyon gyorsan fordult. Jack félig leguggolt, nem is lélegzett, egész lénye a réztengelyen elforduló tengerre összpontosult. A Sophie fordult; a gálya evezői vadul lecsaptak a vízre, kavarták a tengert, de már késő volt. Egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy a Sophie elérte a hullámvölgy közepét, Jack elkiáltotta magát: – Tűz! – és a Sophie ágyúi, amelyeknek a fedélzet összes muskétája szekundált, olyan kemény oldalsortüzet adtak, mint egy sorhajó. Amikor a füst felszállt, nagy ujjongás támadt, mert lyuk tátongott a gálya oldalán, és a mórok fejetlenül futkostak. Jack látta a teleszkópjában, hogy a tat portyaágyúja felfordult, és sok hulla hever a fedélzeten. De a csoda nem történt meg, mert sem a kormánylapátot nem találta el, se végzetes léket nem ütött a vízvonal alatt. No de legalább nem okozhat több bajt, gondolta. Most már foglalkozhat a norvéggel.
– Nos, doktor! – toppant be a hajófenékbe. – Hát hogy boldogul?
– Tűrhetően, köszönöm kérdését. Újra kezdődött a csata?
– Ó, nem! Az csak egy lövés volt a cat orra felett. A gálya eltűnőben van dél-délnyugati irányban, és Dillon most szállt csónakba, hogy kiszabadítsa a norvégokat. A mórok kitűztek egy fehér inget, és megadják magukat. Átkozott latrok!
– Örömmel hallom. Igazán nehéz rendesen összevarrni valakit, miközben az ágyúk rázzák a hajót. Megnézhetem a fülét?
– Csak horzsolás. Hogy vannak a páciensei?
– Négyért-ötért kezeskedhetek. Akinek az a szörnyű hasított seb volt a combján – azt mondják, egy deszkadarab okozta, lehetséges ez?
– Lehetséges bizony. A levegőben repülő, nagy, kemény tölgyfa deszka fűrészes széle gyönyörűen felhasogathatja az embert. Gyakran megtörténik.
– Nos, ő feltűnően jól reagált. Bekötöztem a szegény ördögöt, aki megégett. Tudja-e, hogy a töltővessző pontosan beleállt a kétfejű karizom közepébe, épphogy elkerülve a szegycsontideget? Ám a tüzérrel itt, ebben a világításban nem kezdhetek semmit.
– A tüzérrel? Mi baja a tüzérnek? Azt hittem, kikúrálta.
– Ki is, a legbődületesebb székrekedésből, amellyel volt szerencsém találkozhatni a praxisomban, és amelyet maga okozott magának, a perukéreg mértéktelen habzsolásával! Ez azonban szilánkos koponyatörés, uram, a trepánt kell használnom. Itt fekszik; hallja a jellegzetes horkolást? Azt hiszem, reggelig kibírja, ám ahogy feljön a nap, le kell emelnem a koponyája tetejét a kis fűrészemmel. Megláthatja a tüzér agyát, uram! – tette hozzá mosolyogva. – Vagy legalábbis a dura matert.
– Ó, jaj, ó, jaj – dünnyögte Jack. Egyre jobban elcsüggedt – ami a csata természetes utóhatása. Ilyen véres harc, ennyire semmiért! Két jó ember meghalt, úgyszólván biztos, hogy a tüzér is meg fog halni, nyitott aggyal senki sem élhet, az ellenkezik az ésszel, és a többiek is könnyen meghalhatnak, nagyon is könnyen! Ha nincs ez az átkozott konvoj, elfoghatta volna a gályát. Ezt a játékot csak ketten játszhatják.
– Mi az már megint? – kiáltotta, mert nagy lárma tört ki a fedélzeten.
– Nagyon furcsán viselkednek a norvégan, uram – mondta a navigátor, amikor Jack fölkapaszkodott a szürkületi fedélzetre. Valahonnan messze északról jöhetett – az Orkneyvagy a Shetland-szigetekról –, és vagy ezért, vagy beszédhiba miatt an-nak ejtette az on hangokat, amit különösen feszült helyzetben lehetett érezni. – Mandhatnám, ezek a pokolfajzatok megint forralnak valamit.
– Álljon be a cat mellé, Mr. Marshall! Hajóraszállók, utánam!
A Sophie megfordította elő-derékvitorláját, és a cat mellé siklott. Jack megragadta a norvég hajó magas oldalának hornyolását, és átdobta magát a rongyos fedélzeti hálón, nyomában komor, fenyegető csapatával. Vér a fedélzeten, három hulla; öt, hamuszürke arccal összebújó mór az árnyékszék fala mellett, James Dillon védelme alatt; Alfred King, a néma néger, szekercével.
– Vigyék át a foglyokat! – rendelkezett Jack. – Zárják őket az első rekeszbe. Mi a baj, Mr. Dillon?
– Nem egészen vehettem ki, uram, de azt gondolom, a foglyok megtámadhatták Kinget a fedélközben.
– Ez történt, King?
A néger még mindig vadul villogtatta a szemét – a társai fogták le –, és a válasza akármit jelenthetett.
– Ez történt, Williams? – kérdezte Jack.
– Nem tudom, uram – felelte faarccal Williams, és megérintette a kalapját.
– Ez történt, Kelly?
– Nem tudom, uram – felelte hajszálra ugyanolyan arccal Kelly, és megérintette a homlokát.
– Hol van a cat parancsnoka, Mr. Dillon?
– Uram, úgy tűnik, hogy a mórok mindenkit a tengerbe dobtak.
– Jóságos Isten! – kiáltotta Jack. Pedig a dolog nem volt szokatlan. A mögötte felcsapó, dühös zúgásból ítélve a hír megérkezett a Sophie-ra. – Mr. Marshall! – kiáltotta a korláthoz lépve. – Vigyázzon a foglyokra, jó? Nem tűrök semmiféle ostobaságot! Végighordozta tekintetét a fedélzeten, a kötélzeten; nagyon kevés kár esett benne. – Maga viszi el Cagliariba, Mr. Dillon – mondta fojtottan, egészen feldúlva ennyi barbárságtól. – Vegye magához az embereket, akikre szüksége van.
Nagyon-nagyon komoran tért vissza a Sophie-ra. Ám még a tatfedélzethez sem ért, mikor megszólalt benne egy igen szégyellni való hangocska: „Ebben az esetben nem megmentett hajó, hanem hadizsákmány!” Elkomorodva csendre intette a hangot, hívta a fedélzetmestert, és elkezdte körbejárni a brigget, számba véve a legsürgősebb javításokat. A Sophie csúnyán megszenvedte a viszonylag kurta ütközetet, amelyben alig ötven golyóváltás esett – úszó példája volt annak, hogy mire képes a tüzérségi fölény. Az ács és két segédje kasban lógtak a Sophie mellett, és egy lyukat próbáltak betömni, nagyon közel a vízvonalhoz.
– Nem boldogulok vele, uram! – felelte Jack kérdésére Mr. Lamb. – Félig már vízbe fúltünk, de sehogy se nem megy, ezen a csapáson nem!
– Akkor majd megfordítjuk a Sophie-t a kedvükért, Mr. Lamb. De abban a pillanatban szóljon, amint befoltozták.
Átpillantott a catre, amely ismét elindult a konvoj felé a sötétedő tengeren; a fordulás azt jelentené, hogy eltávolodna a norvég hajótól, amely különösen drága lett a szívének. „Árbocfa, stettini tölgy, vontatókötél, stockholmi kátrány, kötéláru!”, sorolta mohón az a belső hang. „Simán hozna két-háromezret, talán még négyet is!”
– Igen, Mr. Watt, természetesen! – mondta. Felmásztak a főárbocra, és megnézték a sérült csúcsot.
– Az a darab tett be szegény Mr. Daynek – mondta a fedélzetmester.
– Hát ez volt az? Tényleg pokolian nagy darab. De nem szabad feladnunk a reményt. Maturin doktor valami... valami csodálatosan ügyes dolgot fog csinálni a fűrészével, mihelyt fölkel a nap. Fény kell hozzá, ahhoz a, merem állítani, rendkívül bravúros dologhoz!
– Ó, igen, ebben bizonyos vagyok, uram! – kiáltotta szívélyesen a fedélzetmester. – Az emberek roppantul elégedettek. „Milyen derék – mondják –, hogy olyan takarosan lefűrészelte Ned Evans lábát, és olyan csinosan fölvarrta John Lakey becsesebbik részét, meg a többi, holott, hogy úgy mondjuk, csak szabadságon volna itt – úgy, mint egy látogató.”
– Szép – mondta Jack –, nagyon szép, ebben egyetértek. Ezt itt majd le kell kötözni, Mr. Watt, amíg az ácsnak lesz érkezése ellátni. Kötözzék át olyan szorosan, ahogy lehet, és Isten irgalmazzon nekünk, ha sudárvitorlát kell felvonnunk!
Végignéztek még fél tucat pontot, aztán Jack elindult lefelé. Még megállt, hogy számba vegye a konvojt, amely szoros, szabályos alakzatban haladt a nagy ijedség után, aztán lemászott a fedélzetre. Miközben lerogyott a fiókos pad hosszú, párnázott tetejére, az csúszott ki a száján: – Marad három! – mert agya már szorgosan számítgatta, mennyi a három nyolcada a háromezer-ötszáz fontnak – végül ennyiben állapította meg a Dorthe Engelbrechtsdatter rakományának értékét. Ebből három nyolcad az övé (egy az Admiralitásé). De nem az övé volt az egyetlen elme, amely belemerült a számolásba, mert a Sophie nyilvántartásában szereplő valamennyi ember jogosult volt osztalékra; Dillonnak és a kormányosnak jutott egy nyolcad; (a sebésznek – ha hivatalosan szerepelt volna a nyilvántartásban –, a fedélzetmesternek, az ácsnak, a segédkormányosoknak egy újabb nyolcad; a kadétoknak, az alacsonyabb rangú altiszteknek, az őrmesternek megint egy nyolcad, és a legénység osztozott a maradékon. És csodálatos volt látni, mily fürgén őrölték az elvont gondolkodáshoz nem szokott agyak ezeket a számokat, osztva, szorozva, fillérre és hibátlanul kikalkulálva még a vitorlavászon-raktárnok részesedését is. Jack ceruzáért nyúlt, hogy ellenőrizze a számítást, elszégyellte magát, félretolta, ismét elővette, nagyon apró számokkal, ferdén felírta az összeget egy papírlap sarkába, majd mikor kopogtattak, félrelökte a papírt. A még mindig lucskos ács jött jelenteni, hogy a golyó ütötte nyomokat betömték, és összesen tizennyolc hüvelyk víz van a hajófenékben, „ami feleannyi sincs, mint vártam, azok után, hogy a gálya olyan csúnyán közénk csördített és olyan lentre”. Elhallgatott, és laposan pislogott Jackre.
– Hát ez óriási, Mr. Lamb – mondta Jack egy idő után.
Ám az ács nem mozdult, csak állt és csöpögött, míg végül már egész kis tócsa gyűlt össze a festett vitorlavászon kockákon. Aztán kirobbant:
– Már ha igaz az, amit a norvégekről mondtak, hogy a tengerbe hányták szegényeket – talán sebesülten is, ami direkte felháborító, ilyen kegyetlenség –, mi kárt csinálhattak volna, ha bedeszkázzák őket? Akárhogyan is, a Sophie altisztjei szeretnék, ha az úriember – fejével az éjszakai kabin, Stephen Maturin átmeneti szállása felé bökött – kapna egy igazságos részt az osztalékukból, annak jeleként, annak elismeréseként, hogy az egész legénység szerint igen derekasan viselkedett.
– Kérem, uram! – szólt Babbington. – Jelez a cat!
Jack a tatfedélzetről látta, hogy Dillon valami tarka egyveleget húzott föl az árbocra – vélhetőleg azt, amije volt a Dorthe Engelbrechtsdatter-nek –, közölve, többek között, hogy a hajón pestis van, és vitorlát fog bontani.
– Széllel fordul! – kiáltotta Jack. Amikor a Sophie kötélhossznál is közelebb ért a norvéghez, Dillon átkiáltott a tengeren:
– Uram, van szerencsém közölni az örömhírt, hogy az összes norvég ép és egészséges!
– Hogy?
– Az – összes – norvég – ép – és – egészséges! – A két hajó még közelebb úszott egymáshoz. – Az orrban bújtak el, egy titkos rekeszben! – folytatta Dillon.
– Hogy... meg a rekeszüket! – motyogta a szállásmester a kormánynál, mert a Sophie, amelyen templomi csönd uralkodott, csupa fül volt.
– Futtatni! – kiáltotta Jack dühösen, mert a sudárvitorlák megborzongtak a szállásmester indulatától. – Futtassa a hajót!
– Futtatva van a hajó, uram.
– És azt is üzeni a parancsnok – folytatta a távoli hang –, hogy nem küldhetnénk-e át egy sebészt, mert az egyik emberük beütötte a lábujját, mialatt lefelé szaladt a hágcsón.
– Mondja meg a nevemben a parancsnoknak – üvöltötte Jack az erőlködéstől és a felháborodott méltatlankodástól céklavörös arccal, olyan hangon, hogy Cagliariban is hallani lehetett –, mondja meg a parancsnoknak, hogy... magát az embere lábujjával!
Ledübörgött a tatról, kimondottan undok és savanyú ábrázattal, 875 fonttal szegényebben.
Ám az ő ábrázatán nem maradt meg könnyen vagy sokáig az ilyen kifejezés, és mire beszállt Genovánál a kutterbe, amely a tengernagyi hajóra vitte, arca már tökéletesen viszszanyerte született nyájasságát. Persze azért komoly képet vágott, mert a jelentkezés a félelmetes Lord Keith nagyadmirálisnál, a földközi-tengeri hadiflotta parancsnokánál, egyáltalán nem adott okot a kacarászásra. Ahogy ült a csónak farában, patyolattisztára mosdva, kifogástalanul megborotválva, kiöltözve, komolysága átragadt az evezőseire is, fegyelmezetten húzták a lapátot, és nem bámészkodtak. Í gy aztán túl korán értek a zászlóshajóhoz. Jack megnézte az óráját, majd utasította őket, hogy kerüljék meg az Audacious-t, és emeljék ki az evezőket a vízből. Innen beláthatta az egész öblöt, a parttól két-három mérföldre öt sorhajót és négy fregattot; azokon túl ágyúnaszádok raját, amelyek folyamatosan bombázták a nemes várost, amely elegáns karéjban szökkent a magasba az öböl felett. Füstfelhőből repültek a bombák a szorosan épült házakra a távoli móló túlsó oldalán. Ilyen messziről a hajók kicsinek látszottak, a házak, templomok, paloták még kisebbeknek, akkoráknak, mint a játékszerek (bár egész élesen kirajzolódtak abban az édes, tiszta levegőben); ám a tüzérség folyamatos robaja és a partról válaszoló francia ütegek mélyebb mennydörgése baljósan közelinek rémlett.
Eltelt a szükséges tíz perc, a Sophie kuttere a zászlóshajóhoz evezett. Az őrszem kiáltására az evezősök kormányosa azt felelte: Sophie, ami azt jelenti, hogy a kapitány tartózkodik a csónakban. Jacket, miután a szabályzatnak megfelelően felhágott a hajó oldalán, szalutált a tiszteknek, és kezet rázott Louis kapitánnyal, elvezették a tengernagy kabinjába.
Jacknek minden oka megvolt, hogy elégedett legyen magával. Hiánytalanul elvitte a konvoját Cagliariba, onnan egy másikat Livornóba, pontosan az előírt időben jelentkezett, noha Monte Cristónál szélcsend hátráltatta. Ennek ellenére szörnyen szorongott, és az agya annyira tele volt Keith tengernaggyal, hogy mikor semmiféle admirálist nem látott a csodaszép, nagy, napfényes kabinban, csak egy gömbölyded fiatal nőt, háttal az ablaknak, úgy tátogott, mint egy potyka.
– Jacky, drágám! – kiáltotta a fiatal nő. – De gyönyörű vagy így kiöltözve! Hadd igazítom meg a nyakravalódat! Jaj, Jacky, olyan rémültnek látszol, mintha egy francia lennék.
– Queeney! Öreg Queeney! – rikkantotta Jack. Magához ölelte a hölgyet, és cuppanós csókot nyomott az arcára.
– Ördög ménkű! Atta disznaja! – kiáltotta egy dühös skót hang, és az admirális lesietett a taterkélyről. Lord Keith szép ősz oroszlánfejű, magas ember volt, és a szeme szikrákat szórt a haragtól.
– Ez az a fiatalember, akiről beszéltem, admirálisom! – mondta Queeney, helyére igazgatva szegény sápadt Jack fekete nyakravalóját. – Én fürdettem, és magam mellé fektettem az ágyba, ha rosszat álmodott.
Hát ez talán nem a legjobb ajánlás egy új házas tengernagynál, aki a hatvanhoz közeledik, de úgy látszott, hogy itt bevált. – Ó, igen! – mondta az admirális. – El is felejtettem. Annyi kapitányom van, s annyi köztük a közönséges szoknyapecér...
– „És annyi köztük a közönséges szoknyapecér!”, mondja nekem, és átszegez azzal az átkozott hideg szemével! – mesélte a padon terpeszkedő Jack, és megtöltötte Stephen poharát. – Morálisan biztos voltam benne, hogy felismert, holott csak három alkalommal találkoztunk, de egyik roszszabb volt a másiknál. Az egyik a vén Resó-n történt, amikor kadét voltam, ő meg még csak Elphinstone kapitány. Két perccel azután jött fel a fedélzetre, hogy Douglas kapitány kiköttetett az árbochoz, és megkérdezte: „Hát ez a takonypóc meg micsinált?” Mire Douglas kapitány ezt felelte: „Ez a feslett kölyök máris tökéletes kurvahajcsár; azért köttettem ki az árbochoz, hogy tisztességet tanuljon.”
– Miért, azt ott lehet tanulni? – kérdezte Stephen.
– Nekik kényelmesebb – mosolygott Jack –, mert kiköthetik az embert a palló valamelyik rácsához is, és úgy elverhetik, hogy az eget nagybőgőnek nézi. Szóval ez lefokozást jelent, ezentúl már nem kadét, nem fiatal úriember, hanem közönséges matróz. A matrózokkal hál és eszik, végighúzhat rajta bárki, akinek bot vagy pálca van a kezében, és megkorbácsolható. Sose gondoltam volna, hogy Douglas kapitány megteszi, bár elég sokszor fenyegetett vele, mert apám barátja volt, és úgy véltem, jó szívvel van hozzám – mint ahogy tényleg úgy is volt. De azért csak megtette, én meg ott lógtam az árbocon, és teljes hat hónapot kivárt, mielőtt ismét előléptetett kadéttá. Végül hálás voltam neki, mert így ismerkedhettem meg a fedélközzel, ahol általában csodálatosan emberségesek voltak hozzám. De akkor bőgtem, akár a bornyú – úgy sírtam, mint egy lány, hahaha!
– Mi bírta rá a kapitányt, hogy ezt tegye?
– Ó, hát egy lány, egy Sally nevű helyes, fekete lány – mondta Jack. – Egy markotányos hajóval jött, és én elrejtettem a kötélraktárban. De sok más dologban sem egyeztünk Douglas kapitánnyal – főleg ami az engedelmességet illeti, de ott volt még a korai kelés, az iskolamester, akit tisztelni kell (volt a fedélzeten egy iskolamester, egy Pitt nevű részeges hülye), és egy tál pacal. Aztán másodszor akkor találkoztam Keith admirálissal, amikor a Hannibal ötödtisztje voltam, és az az átkozott bolond Carrol volt a főhadnagyunk – márpedig ha van valami, amit a szárazföldnél is jobban utálok, az az, ha egy olyan átkozott bolond parancsol, aki nem tengerész. Olyan pökhendiséggel, olyan szándékolt pökhendiséggel viselkedett egy csip-csup fegyelmi kérdésben, hogy kénytelen voltam felkérni, találkozzunk más körülmények között. Pont ezt akarta: loholt a kapitányhoz árulkodni, hogy én párbajra hívtam. Newman kapitány azt mondta, badarság, de nekem bocsánatot kell kérnem. Azt viszont nem bírtam megtenni, mert semmi okom nem volt a bocsánatkérésre, lévén, hogy nekem volt igazam. Úgyhogy odaállítottak fél tucat sorhajókapitány meg két admirális elé; Lord Keith volt az egyik admirális.
– Miért?
– Ingerültségért – hivatalos megrovást kaptam ingerült viselkedésért. Aztán harmadszor... de nem megyek bele a részletekbe – mondta Jack. – Tudja, ez azért furcsa – folytatta, miközben ártatlan, szelíd csodálkozással bámult ki a kabin ablakán –, döbbenetesen furcsa, hogy kevés olyan ember van a haditengerészetnél, aki bolond, és nem tengerész, mégis parancsnoki rangot ér el – itt természetesen olyan emberekre gondolok, akiknek nincsenek összeköttetéseik –, és én mégis rögtön két ilyen ember alatt szolgáltam. Komolyan azt gondoltam, hogy most aztán lőttek nekem, félreállítanak, fuccs a karriernek, haj, szegény Borwick. Nyolc hónapig senyvedtem a szárazföldön, olyan melankolikusan, mint az az ipse a színdarabban, felmentem Londonba, mikor megengedhettem magamnak, ami nem volt túl gyakori, és lebzseltem az Admiralitásnak az átkozott előszobájában! Komolyan azt hittem, hogy soha többé nem térhetek vissza a tengerre, rendelkezési állományban leszek életem végéig. Ha nem lett volna a hegedűm, meg a rókavadászat, ha keríthettem egy lovat, azt hiszem, felkötöttem volna magamat. Azt hiszem, az a karácsony volt az utolsó, mikor találkoztam Queeneyvel, leszámítva a londoni egyetlenegy alkalmat.
– Nagynénje, kuzinja?
– Nem, nem! Semmi közünk egymáshoz, de úgyszólván együtt nevelkedtünk, illetve úgyszólván ő nevelt föl engem. Remek lány volt, egyáltalán nem gyerekes, holott még tíz év se lehet közöttünk. Micsoda drága, kedves teremtés! Az övék volt Damplow, a szomszéd ház, majdhogynem ott állt a parkunkban; és anyám halála után, ki merem jelenteni, ugyanannyi időt töltöttem náluk, mint otthon. Sőt többet – mondta merengve, fölpillantva a kormányállás-jelzőre. Ismeri doktor Johnsont, a szótáras Johnsont?
– Természetesen! – felelte furcsa képpel Stephen. – A legtiszteletreméltóbb, a legrokonszenvesebb a modernek között. Semmivel sem értek egyet, amit mond, kivéve Írországot, de tisztelem, azért pedig, ahogy él, kimondottan szeretem. Sőt nem egészen egy hete ő szerepelt életem egyik legélénkebb álmában. Milyen különös, hogy éppen ma hozta szóba!
– Igen, hát nem? Na szóval, nagyon jó barátjuk volt, egész addig, amíg az anyjuk meg nem szökött, és feleségül nem ment egy olaszhoz, egy pápistához! Queeneyt, képzelheti, döbbenetesen feldúlta, hogy egy pápista lesz a mostohaapja. Nem mintha egyszer is látta volna. „Akárkit, csak pápistát ne!”, mondja. „Inkább az ördögöt!” Szóval zsinórban tizenhárom szalmabábot égettünk el(12) abban az évben '83-ban vagy '84-ben lehetett. Utána többé-kevésbé állandóra berendezkedtek Damplow-ban, mármint a lányok meg az öreg kuzinjuk. Drága Queeney! Azt hiszem, már beszéltem róla, nem? Ő tanított matematikára.
– Igen, beszélt. Ő a héber nyelv tudósa is, ha nem tévedek?
– Pontosan. A kisujjából kirázta a kúpszeleteket meg a Pentateuchust. Drága Queeney. Azt gondoltam, vénlány marad, pedig olyan csinos volt; hiszen melyik férfi érhet föl egy olyan lányhoz, aki héberül beszél? Olyan elszomorítónak tűnt, hiszen aki ilyen melegszívű, annak egy óriási nagy család kellene. De miután férjhez ment a tengernagyhoz, úgy tűnik, mégis jó vége lett a dolognak... hanem tudja, a férje elképesztően öreg – ősz hajú, és a hatvanat tapossa, ki merem jelenteni. Mit gondol, maga mint orvos – mármint lehetséges?
– Possibilissima.
– He?
– Possibile é la cosa e naturale – énekelte Stephen érdes, nyikorgó hangon, amely egyáltalán nem hasonlított egészen kellemes beszédhangjára. – Ε se Susanna vuol, possibilissima – nyikorogta falsul, de azért felismerhetően Figaro áriáját.
– Valóban? Valóban? – kérdezte Jack mohó érdeklődéssel, majd pillanatnyi gondolkodás után folytatta: – Ezt megpróbálhatnánk duettben, improvizálva... Livornóban csatlakozott a férjéhez. És én még azt hittem, hogy végre elismerték érdemeimet! – hahotázott tiszta szívből. – Hogy a becsület mezején szerzett sebeimnek köszönhetem az előléptetésemet! Holott nem kétséges, hogy a drága Queeney volt a tettes. De még nem is meséltem a legjobbat, pedig ezt bizonyosan Queeneynek köszönhetem. Hathetes őrjáratra megyünk a francia és a spanyol partokon, le egészen a Nao-fokig!
– Valóban? És az olyan jó?
– Igen, igen! Nagyon jó! Nincs több konvojkísérgetés, tudja! Nem vagyunk hozzákötve többé egy rakás lomhán sompolygó svindlerhez, kereskedőhajókhoz, amik ide-oda cammognak a tengeren! A franciák és a spanyolok, a kereskedelmük, a kikötőik, az utánpótlásuk – ezek lesznek a célpontjaink. Lord Keith egyértelműen kifejtette, milyen fontos, hogy elpusztítsuk a spanyol és francia kereskedelmet. Rendkívüli súlyt fektet rá – van olyan fontos, mondja, mint a nagy tengeri csaták, és sokkal jövedelmezőbb. Az admirális félrevont és hosszan értekezett erről – igazán nagyon éles eszű, előrelátó parancsnok, nem egy Nelson, persze, de egészen rendkívüli. Örülök, hogy Queeneynek ő a férje. És senki se fog parancsolni nekünk, ami kész gyönyörűség! Semmiféle kopasz vén trotty nem mondhatja: „Jack Aubrey, szállítsa ezeket a disznókat Livornóba a flottának!”, ami eleve kizárja a zsákmánynak még a reményét is! Rekvirációs osztalék! – kiáltotta, és mosolyogva csapott a combjára; az őrszem pedig, aki az ajtóban hallgatózott, szaporán bólogatott, és ugyancsak mosolygott.
– Annyira kedveli a pénzt? – kérdezte Stephen.
– Szenvedélyesen szeretem! – mondta Jack feltétlen őszinteséggel. – Világéletemben szegény voltam, és úgy szeretnék gazdag lenni!
– De milyen igaz – jegyezte meg a tengerészkatona.
– Drága, idős atyám is szegény volt mindig – folytatta Jack. – De azért olyan teli tenyérrel osztogatott, mint a nyári nap. Ötven font évi apanázst kaptam tőle kadét koromban, ami rendkívül csinos summa volt... vagy lett volna, ha valaha is rá tudta volna beszélni Mr. Hoare-t, hogy ne csak az első negyedét fizesse ki! Uramatyám, mit összeszenvedtem a vén Resó-n – kantin, mosatás, kinőtt egyenruhák... hát persze hogy szeretem a pénzt! De azt hiszem, cihelődnünk kéne, hallom a két harangütést.
Jack és Stephen a tiszti ebédlőbe voltak hivatalosak, hogy megkóstolják a Livomóban vásárolt szopós malacot. James Dillon, a kormányos, a számvevő és Mowett fogadta őket a sötétség mélyén, mert a tiszti ebédlőnek nem volt ablaka, se tolóajtaja, kizárólag egy miniatűr tetőablaka, ám a Sophie sajátos beosztása miatt nagyon kényelmes volt (sőt fényűző nek is lehetett volna nevezni, ha a kapitány lábát lefűrészelik valamivel térd fölött); majdnem a legalsó fedélzettel volt egy szintben, és ahhoz hasonló gerendák tartották.
A vacsora elég merevre és hivatalosra sikerült, noha meseszép ezüst bizánci függólámpa világította meg, amelyet Dillon egy török gályán szerzett, és feltűnően jó borral locsolták meg, mert Dillon jómódú, sőt gazdag embernek számított a tengerészeti átlaghoz képest. Mindenki természetellenes jólneveltségről tett tanúságot. Jack tudta, hogy neki kellene hangulatot csinálnia, mindenki tőle várja, ez az ő kiváltsága. Ám ez a hódolat, ez a figyelem, amellyel csüggtek minden megjegyzésén, megkövetelte, hogy szavai méltók legyenek a figyelemhez – ami fárasztó olyasvalakinek, aki a köznapi eszmecserékhez szokott, ahol egymás szavába vágnak, vitatkoznak az emberek, vagy oda se figyelnek, mit beszél a másik. Itt nem mondhatott olyat, ami ne lett volna igaz, és ez a kolonc egy idő után nagyon elcsüggesztette. Marshall és Ricketts számvevő ki se nyitotta a száját, csak ha kéremet vagy köszönömöt kellett mondani, és rémítő precizitással ettek; a fiatal Mowett (ugyancsak vendég) persze hallgatott; Dillon verejtékezett a csevegéssel, Stephen Maturin révedezett.
A malac mentette meg a melankolikus lakomát. Az inas megbotlott, történetesen akkor, amikor a Sophie váratlanul szökkent egyet; ettől a malac már az ebédlő ajtajában leugrott a tálról, és egyenesen Mowett ölébe repült. Az azt követő hahota és hangzavar mindenkit visszaváltoztatott emberré, és a természetesség elég soká megmaradt, hogy Jack rátérhessen a témára, amire vacsora kezdete óta várt.
– Nos, uraim – mondta, miután ittak a király egészségére –, olyan híreim vannak, amelyek hitem szerint tetszeni fognak önöknek; noha engedelmet kell kérnem Mr. Dillontól, amiért szolgálati kérdéseket hozok föl az asztalnál. A tengernagy önálló járőrszolgálattal bízott meg bennünket a Nao-fokig! Továbbá meggyőztem Maturin doktort, hogy maradjon a fedélzeten, és varrjon össze minket, ha a király ellenségeinek erőszakossága darabokra tép.
– Hurrá! Remek! Halljuk, halljuk! Csodálatos hír! Helyes! Halljuk! – kiáltozta az asztaltársasság, többé-kevésbé egyszerre, és úgy örvendeztek, annyi őszinte barátság volt az arcukon, hogy Stephen egészen meghatódott.
– Lord Keith nagy örömmel hallotta – folytatta Jack. – Azt mondta, roppant módon irigyel minket, mert még a zászlóshajón sincsen igazi orvos; meg volt döbbenve, mikor beszámoltam neki a tüzér agyáról, a teleszkópját hozatta, hogy lássa is Mr. Dayt, amint a fedélzeten napozik; és a tulajdon kezével írta meg a doktor kinevezését, amire – úgy hallottam – még nem volt példa a szolgálatban!
Más se hallott még ilyet. A kinevezést meg kell ünnepelni – három palack portóit, Killick, és poharakat! –, és miközben Stephen szerényen szemlélte az asztallapot, mindenki más felállt, meghajtva a fejüket a gerendák miatt, és azt énekelték:
– Hurrá, hurrá, hurrá!
– Hurrá, hurrá, hurrá!
– Hurrá, hurrá, hurrá!
– Hurrá!
– Csak egy dolog nem tetszik nekem – mondta Stephen, mialatt kinevezése kézről kézre járt – ez pedig ez a bolondos ragaszkodás a sebész szóhoz. „Ennélfogva kinevezzük önt sebésszé... minek folytán betölti a sebész munkakörét... nevezett szlúp sebészének szokott természet- és pénzbeni ellátásaival.” – Ez téves leírás, ami a filozófus elme számára anatéma.
– Abban bizonyos vagyok, hogy a filozófus elme számára anatéma – mondta James Dillon –, ám a tengerészeti elme lubickol benne, úgy bizony. Vegyük például azt a szót, hogy szlúp.
– Igen! – mondta Stephen. Belehunyorgott a portói ködébe, és megpróbált emlékezni a hallott meghatározásokra.
– Nos, a szlúp, mint bizonyára tudja, valójában egyárbocos hajó, hosszvitorlával. De a tengerészetnél a szlúpnak lehet teljes rúdvitorlázata és három árboca.
– Vagy vegyük a Sophie-t – kiáltotta a kormányos, aki rendkívül szeretett volna hozzájárulni a vigalomhoz. – Valójában brigg, tudja, doktor, a két árbocával. – Fölemelte két ujját, hátha a szárazföldi ember nem teljesen érti ezt a nagy számot. – Ám abban a pillanatban, ahogy Aubrey kapitány beteszi rá a lábát, átváltozik szlúppá; mert a briggen hadnagy a parancsnok.
– Vagy a helyet, ahol az emberek alszanak, ott elöl – mutatta a számvevő. – A szó szoros és hivatalos értelmében ez a lövegfedélzet, noha soha nincs rajta ágyú. Mi árbocfedélzetnek nevezzük, pedig árboc sincs rajta, de egyesek továbbra is lövegfedélzetet mondanak, és a jobb lövegfedélzetet hívják felső fedélzetnek. Vagy vegye ezt a brigget, ami nem is igazi brigg a fővitorlájával, hanem inkább egyfajta snow, egy hermafrodita.
– Nem, nem, drága uram! – mondta James Dillon. – Sose hagyja, hogy egyetlen szó elvegye a kedvét! Vannak névleges inasaink, akik valójában kadétok; szerepelnek a könyveinkben képzett tengerészek, akik, ha megkapták is az első hosszúnadrágjukat, ezer mérföldre vannak innen, és iskolába járnak; esküszünk, hogy nem cseréljük a patrácot, pedig folyamatosan cseréljük; és számos más esküt teszünk még, amelyeket senki sem hisz el; nem, nem, nevezze csak magát annak, aminek akarja, amíg elvégzi a munkáját. A tengerészet jelképekben beszél, és maga kedve szerint dönthet, milyen jelentést keres a szavakhoz.

 

 

ÖTÖDIK FEJEZET

A Sophie hajónaplóját David Richards tisztázta le rendkívül szép rondírással, de minden más tekintetben olyan volt, mint a többi közönséges szolgálati napló. Ugyanaz a félművelt, hivataloskodó, önelégült unalom lengte be minden lapját, ugyanazon a hangon emlegette a 271. sz. marhahúsos doboz felbontását és a szanitéc halálát; még akkor se csúszott át az emberi hangba, amikor a szlúp első zsákmányáról számolt be.
Június 28., csütörtök, változó D-Dk szél, irány D5Ny, távolság 63 mérföld. – Szélesség É42°32', hosszúság K4°17', Creus-fok D76Ny 12 mérföld. Mérsékelt szél, du. felhők, 7-kor csúcsvitorlák első kurtítása. De. ua. idő. Gyakorlatozás az ágyúkkal. Alkalmi munkák.
Június 29 –, péntek, D és keletre... Enyhe szél, tiszta levegő. Gyakorlatozás az ágyúkkal. Du. kötélpólyázás. De. mérsékelt szél és felhők, harmadszor kurtított fő árbocderékvitorla, másik elő-derékvitorla felvonása, erős kurtítása, 4-kor erős szélrohamok, keresztvitorla bevonása, 8-kor enyhébb szél, keresztvitorla kurtítása, rögzítése. Délben szélcsend. Eltávozott az élők sorából Henry Gouges, szanitéc. Gyakorlatozás az ágyúkkal.
Június 30., szombat, szélcsendet ígérő, enyhe szél. Gyakorlatozás az ágyúkkal. Jno. Shannahan és Thos. Yates 12 korbácsütést kapott részegség büntetéseként. Levágtunk egy 530 fontos tulkot. Vízkészlet 3 tonna.
Július 1., vasárnap... Névsorolvasás osztagonként, a katonai törvénykönyv felolvasása, istentisztelet. Átadtuk Henry Gouges földi maradványait a tengernek. Délben ua. idő.
Ua. idő: ám a nap zúzottan lilásvörös, vastag, püffedt felhőágyba merült a szemhatáron, és a fedélzeten minden tengerész tudta, hogy az idő nem marad ua. Az előfedélzeten elterülő matrózok, akik hosszú hajukat fésülték, vagy ismét copfot fontak egymásnak, nyájasan elmagyarázták a szárazföldieknek, hogy az a hosszú hullámtara) délen és keleten, ez a különös, ónos meleg, ami egyszerre jön az égből és a háborgó tenger üveges hullámaiból, és ez az iszonyúan fenyegető ábrázatú nap azt jelenti, hogy a világ a feje tetejére áll, jön a végítélet, és igazi ronda éjszaka várható. A tengerészeknek bőven volt idejük a hallgatóságuk szomorítására, akiket egyébként is lehangolt Henry Gouges természetellenes halála (azt mondta: „Haha, fiúk, ötvenéves vagyok ma! Jaj, Istenem!”, azzal ott halt meg ültében, úgy, hogy bele se kóstolt a grogba!); bőven volt idejük, mert vasárnap délután volt, amikor úgy van rendjén, hogy az előfedélzetet ellepjék a kibontott hajú, lustálkodó tengerészek. A természet kegyeltjeinek olyan hosszú varkocs jutott, hogy az övükbe tudták gyűrni; most ezek a kibontott és kifésült, vizesen lelapuló, vagy szárazon, zsírozatlanul lobogó ékességek olyan fenyegetővé és baljóssá tették viselőiket, mintha jósok lennének, amitől a szárazföldiek még kínosabban érezték magukat.
A tengerészek persze túloztak, de minden igyekezetükkel sem tudták eléggé eltúlozni az eseményt, mert az utolsó kétórás őrszolgálatnál még csak az első figyelmeztető süvöltéseknél tartó szélből a középső őrség végére olyan mennydörgő orkán lett, és olyan sűrű, meleg esőt hozott, hogy a kormánynál álló embereknek le kellett hajtaniuk a fejüket, és el kellett takarniuk a szájukat, hogy lélegezhessenek. A hullámok egyre magasabbra nőttek; nem érték el az atlanti nagy parthullámok magasságát, de meredekebbek voltak, és bizonyos értelemben gonoszabbak; habzó taréjuk leszakadt és átcsapott a Sophie csúcsvitorláin, és ahhoz elég nagyok voltak, hogy feltartóztassák a szlúpot, amelynek horgonyon, vihar-tarcsvitorlával kellett átvészelnie a zivatart.
Ehhez nagyon értett a Sophie, lehet, hogy nem volt nagyon gyors, lehet, hogy nem látszott nagyon veszélyesnek vagy előkelőnek, de leszerelt felső-sudárárbocaival, kétszeresen kikötözött ágyúival, bedeszkázott fedélzetével, ahol csak a tathágcsónak maradt egy rejtett kis rés, szélárnyékos oldala felől a több száz mérföldes tengerrel olyan fesztelenül és kényelmesen csücsült a vízen, mint egy dunnalúd. Feltűnően száraz hajó is volt, állapította meg Jack, mikor a Sophie fölkapaszkodott egy hullám tajtékos lejtőjén, szépen meglovagolta a mennydörgő csúcsot, aztán simán lecsusszant a völgybe. Karját a patráckötélbe akasztva figyelte a viharkabátot és kalikónadrágot viselő Jack a Sophie álomszerűen szabályos ringását a vágtató hold szűrt fényében; ázott, hosszú szőke haja, amelyet kibontva viselt, mint Lord Nelson, a hullámhegyek csúcsán mögötte lobogott, a hullámvölgyekben visszahullott, mint egy természetes szélmérő. Mérhetetlen örömmel állapította meg, hogy a Sophie megfelel, sőt magasan megfelel mindannak, amit ő kinézett belőle mint tengerjáró hajóból.
– Feltűnően száraz! – mondta Stephennek, aki, mivel szívesebben halt volna meg a szabad ég alatt, felvánszorgott a fedélzetre, belekapaszkodott egy támoszlopba, és most a rémülettől megnémulva, bőrig ázottan ácsorgón a kapitány mögött.
– He?
– Feltűnően – száraz!
Stephen bosszúsan ráncolta a homlokát. Ez most nem tréfálkozásra való idő.
Ám a fölkelő nap bekapta a szelet, és fél nyolcra nem maradt más a viharból, mint az erős hullámzás és északnyugaton egy alacsony felhőcsík a távoli Oroszlán-öböl felett; az ég hihetetlenül kitisztult, és a levegő olyan kristályos lett, hogy Stephen láthatta, milyen színű a iába a viharmadárnak, amely húsz-egynéhány yarddal a Sophie mögött keresztezte a nyomdokvizet.
– Emlékszem a szélsőséges, megsemmisítő félelem tényére – mondta, miközben a madárkát nézte –, ám az érzelem belső természete e pillanatban átélhetetlen.
A keréknél álló matróz és a kormányosfülkében álló szállásmester megbotránkozva nézett össze.
– Nem nélkülöz minden hasonlatosságot a szülő asszonynyal – folytatta Stephen fennhangon, és átment a hajófarkorláthoz, hogy ne tévessze szem elől a viharmadarat. A kormánykeréknél álló matróz és a szállásmester elkaptak egymásról a tekintetüket. Ez borzasztó – akárki meghallhatja! Nagy becsben tartották a Sophie sebészét, aki fényes nappal, a főfedélzeten felnyitotta a tüzér – ahogy mostanában hívták, a Szegény Lázár Day – kobakját, de most ki tudja, meddig megy még el az illetlenségben?! – Emlékszem egy alkalomra...
– Vitorla a láthatáron! – kiáltotta a tatfedélzet megkönynyebbülésére az árbocőr.
– Hol?
– Szélárnyékban! Hajóközéptől két-három vonásnyira! Felukka! Bajban van – csapkod a vitorlája.
A Sophie elfordult, és most már a fedélzetről is látni lehetett a távoli felukkát, ahogy emelkedik-süllyed a fölkavart tengeren. Nem próbált menekülni, csak állt egy helyben rongyos vitorláival, amelyeknek foszlányait meg-meghúzogatta a leálló szél, nem húzott föl zászlót, nem is válaszolt a Sophie jelzésére. Senki sem állt a kormánynál, és mikor a Sophie közelebb ért, teleszkóppal már látni lehetett a billegő kormánylapátot.
– Ember a fedélzeten! – jelentette boldogan Babbington.
– Ilyen időben kínos leengedni a csónakot – gondolkozott hangosan Jack. – Williams, álljon be mellé, legyen szíves! Mr. Watt, néhány ember álljon készenlétben a pányvázáshoz! Mit szól hozzá, Mr. Marshall?
– Nos, uram, úgy vélem, Tangerből vagy talán Tetuanból jöhet – mindenesetre a part nyugati végéből...
– A szögletes nyílásban fekvő ember pestisben halt meg – mondta Stephen Maturin, és csattanva összecsukta a teleszkópot.
Kijelentését mély csend követte. Csak a szél sóhajtozott a viharcsarnakzat kötelei között. A távolság gyorsan csökkent, most már tisztán látszott a tatfedélzet nyílásába ékelődött alak, és alatta két másik; a kormánykerék közelében, a kötelek gubancában is volt egy csaknem pőre tetem.
– Futtatni a hajót! – parancsolta Jack. – Doktor, biztos abban, amit mondott? Tessék az én látcsövem.
Stephen abba is belenézett egy percre, aztán visszaadta.
– Nem kétséges – mondta. – Gyorsan összeállítok egy csomagot, és rögtön megyek is át. Még lehetnek túlélők.
Már csaknem összeért a két hajó. Kezes petymeg – megszokott jelenség a berber hajókon a patkányok miatt – állt ugrásra készen a felukka korlátján, és mohón nézett föl a Sophie-ra. Egy Volgardson nevű korosodó svéd, a világ legszelídebb embere, hozzávágott egy ágyúpucoló kefét, amitől az állat leesett a korlátról, és az azon az oldalon álló öszszes matróz hujjogatva-vijjogya igyekezett még messzebb kergetni.
– Mr. Dillon – mondta Jack –, irányváltoztatás jobbra!
A Sophie nyomban életre kelt, a fedélzetmester sípja süvített, matrózok rohantak a helyükre, általános felfordulás támadt, és Stephen belekiáltotta ebbe a hangzavarba:
– Ragaszkodom egy csónakhoz! Tiltakozom...!
Jack elkapta a karját, és nyájas erőszakkal bevonszolta a kabinba.
– Drága uram – mondta –, attól tartok, nem szabad se ragaszkodnia, se tiltakoznia, mert az zendülés, tudja, mely esetben fel kell köttetnem. Ha betenné a lábát arra a felukkára, fel kellene húznunk Mahonban a sárga zászlót, még akkor is, ha nem hozná magával a ragályt, az pedig tudja, mit jelent. Negyven rohadt, gyilkos napot a karanténszigeten, és ha kidugja az orrát a palánk mögül, ott helyben lelövik, ezt jelenti. Egyébként akár áthurcolná a ragályt, akár nem, a matrózok fele úgyis belehalna a rémületbe.
– Úgy érti, hogy el akar vitorlázni a felukkától, és nem segít?
– Igen, uram.
– Akkor a maga fejére száll a vérük.
– Bizonnyal.
A hajónapló kevés figyelmet szentelt ennek az incidensnek; aligha találhatott kellően hivatalos kifejezéseket arra, hogy a Sophie sebésze az öklét rázza a Sophie kapitányára; így a gyatra felukkával beszéltünk, 11.15-kor csapást változtattunk mondattal söpörte a szőnyeg alá, mert már nagyon szeretett volna rátérni arra a bekezdésre, ami a legszívderítőbb volt évek óta. (Allen kapitány balszerencsés ember volt; nemcsak hogy szinte kizárólag konvojkísérgetésre használta a Sophie-t, de ha hozzájutott az őrjárathoz, a tenger kiürült előtte, sehol egy zsákmány.) Du. enyhe és derült, fősudárárbocok felszerelve, felbontottuk a 113. sz. disznóhúsos hordót, részben megromlott. 7-kor nyugatra idegen vitorla a láthatáron, vitorlát bontottunk az üldözésére.
Nyugat ebben az esetben azt jelentette, hogy majdnem merőlegesen a Sophie szélárnyékos oldalára, a vitorlabontás pedig azt, hogy kifeszítette gyakorlatilag mindenét, amije volt – az alsó, a felső és az árbocsudár-szárnyvitorlákat, természetesen a felső-sudárvitorlákat, de még a toldatvitorlákat is –, és űzőbe vette a derekas méretű polaccát, amelynek a tat- és az előárbocán latin vitorla, míg a főárbocán keresztvitorla volt, ennélfogva francia vagy spanyol lehet, és majdnem biztosan jó zsákmányt jelent, ha elkaphatják! Kétségtelenül ez volt a polacca véleménye is, mert egy helyben állt, mikor meglátták egymást, vélhetőleg a viharvert főárbocát javítgathatta; ám alig vonta föl a sudárvitorláit a Sophie, a polacca máris befordult a szélbe, és repült, azzal, amit ilyen rövid idő alatt kifeszíthetett – igencsak gyanús az a polacca, amely ennyire nem akarja, hogy meglepjék.
A Sophie, amely bővelkedett a gyors vitorlabontáshoz szoktatott kezekben, két mérföldet tett meg az első negyedórában, míg a polacca csupán egyet; ám amint a préda is felvonta összes lehetséges vitorláját, a sebesség majdnem kiegyenlítődött. Ám a hátszélben és a majdnem tökéletesen kihasznált, nagy fővitorlájával még így is a Sophie volt a gyorsabb, és mikor elérte legnagyobb sebességét, hét csomónál is többet futott, míg a polacca csak hatot. Ám még mindig négy mérföld választotta el őket, és három óra múlva szuroksötét lesz, a hold pedig csak hajnali fél háromkor kel. Reménykedhettek, nagyon is indokoltan reménykedhettek abban, hogy a polacca elveszíti valamijét, mert nehéz éjszakája volt; ezt leste sok látcső a Sophie előfedélzetéről.
Jack az előrenyúló orrtőkénél állt, némán biztatta a szlúpot, és úgy érezte, a jobb karja se lenne túl nagy ár egy használható portyaágyúért. Hátrabámult a vitorlákra, hogy kellően húznak-e, az orrhullámot kémlelte, amely gyorsan habzott tova a Sophie sima, fekete oldala mellett; úgy tűnt neki, hogy ennél az állásnál a tatvitorlák kissé túlságosan lenyomják az oldaltőkét, a rengeteg vászon késleltetheti a haladását. Intett, hogy vonják be a főárboc felső-sudárvitorláját. Ritkán adott parancsot, amit ennél kelletlenebbül teljesítettek volna, pedig a sebességmérő őt igazolta: a Sophie kicsit könnyebben, egy egész kicsit gyorsabban futott, mert a szél jobban tolta.
A nap ereszkedni kezdett az első fedélzet jobb oldala felett, a széllökések északabbról jöttek, a Sophie mögött felkúszott az égre a sötétség, és a polacca még mindig háromnegyed mérfölddel vezetett nyugat felé tartó útján. Amikor a szél átkerült a Sophie fedélzetgerendájához, a szlúp felvonta tarcsvitorláit és a hosszvitorláját; Jack még tökéletesen látta az előderék-sudárvitorlát, amikor parancsot adott, hogy húzzák feszesebbre, de mire levette róla a szemét, a fedélzeten alkonyodott.
Most, hogy felhúzta szárnyvitorláit, a zsákmányt – vagy a zsákmány kísértetét, az elmosódó maszatot, amely fel-felbukkant az erős hullámzásból – jól lehetett látni a tatfedélzetről, Jack ide vette be magát az éjszakai látcsövével. Belefúrta tekintetét a sűrűsödő sötétségbe, és halk, társalgási hangon adta ki a parancsait.
A polacca egyre jobban elmosódott, aztán eltűnt. Csak úgy, váratlanul eltűnt. Az égnegyed alját, amelyen elmosódó, ám érdekfeszítő alakja imbolygott, most csak a háborgó tenger határolta, és fölötte kikönyökölt a Regulus.
– Árbocőr! – kurjantotta Jack. – Mit lát?
Hosszú szünet.
– Semmit, uram. Nincsen itt.
Szóval nincs. Akkor most mit tegyen? Gondolkozni akart – itt, a fedélzeten akart gondolkozni, a lehető legközelebb a helyzethez, ahol érzi arcán a szelet, keze ügyében van az iránytűtartó, és senki sem háborgathatja, a hagyományok és a szervezeti fegyelem jóvoltából. Védőharanggal vette körül a kapitány áldott zaklathatatlansága (ami néha olyan nevetséges, annyira csábít az ostoba felfuvalkodásra), és az agya szabadon vágtathatott. Egyszer látta Dillont, amint sietve elhessegeti Stephent, ám elméje közben is loholt a nyomon, amelyen a választ kereste problémájára. A polacca vagy megváltoztatta az útirányát, vagy most teszi; már csak az a kérdés, hova viszi hajnalra ez az új csapás? A válasz sok tényezőtől függött: hogy francia-e vagy spanyol, hazafelé tart-e, vagy most fut ki, körmönfont-e vagy egyszerű, és legelsősorban, hogy mennyire tud vitorlázni? Erről nagyon határozott elképzelései voltak, miután órákig követte feszült figyelemmel minden mozdulatát; ami kívül esett ezeken a bizonyosságokon, ott a becslésre hagyatkozott, ezekre építette föl okoskodását (ha ugyan egy ennyire zsigeri folyamat nevezhető okoskodásnak), majd levonta a következtetést. A polacca elfáradt; valószínűleg vitorlafosztott árbocokkal lapul a sötétségben, hogy az észak felé haladó Sophie ne vegye észre; de akármim legyen, ebben a pillanatban valószínűleg felvonja összes vitorláját, hogy élesen szélnek haladva iparkodjon Agde vagy Cetté felé, keresztül a Sophie sodorvizén, latin vitorlájában bízva, hogy az még hajnal előtt biztonságba juttatja. Ha ez így van, a Sophie-nak azonnal irányt kell változtatnia és könnyű vitorlázattal kell ferdéznie, akkor pitymallatkor a szélárnyékos oldalán lesz a polacca, mert valószínű, hogy egyedül az elő- és tatárbocára támaszkodik, bár az üldözésnél előnyben részesítette a sérült főárbocot.
Belépett a kormányosfülkébe, hunyorgó, fénytől káprázó szemmel ellenőrizte a helyzetüket, egyeztette az ered ményt Dillonnal, aztán fölment a fedélzetre, hogy kiadja a parancsokat.
– Mr. Watt! – mondta. – Megfordítom a Sophie-t. Az az óhajom, hogy az egész művelet csendben történjék. Semmi sípolás, semmi kiabálás, semmi ordítás.
– Semmi sípolás, uram! – ismételte a fedélzetmester, azzal eliramodott. Csudálatos volt hallani, ahogy rekedt suttogással mondja: – Mindenki csapásváltoztatáshoz!
Meglepő ereje volt ennek a parancsnak. Jack a kinyilatkoztatás bizonyosságával tudta, hogy az emberek feltétlenül egyetértenek vele, ám egy halk hang arra is figyelmeztette, hogy okosabb lesz nem tévednie, különben soha többé nem élvezheti ezt a korlátlan bizalmat.
– Nagyon. jó, Assou! – szólt oda a kormánynál álló bengáliainak. A Sophie puhán befordult a szélbe.
– Fordulás! – mondta. Ezt úgy szokta kiáltani, hogy elhallatszott a látóhatár egyik szélétől a másikig. Aztán: – Vitorlát kiengedni! – Csupasz lábak rohantak, aztán a tarcsvitorlák surrogtak a tarcsköteleken; Jack várt, várt, amíg a Sophie az orra felől kapta a szelet, és akkor valamivel hangosabban mondta: – Fővitorlát fel! – A felcsarnakolt vitorla gyorsan kibomlott. A szél most Jack másik orcáját legyezte. – Enged és meghúz! – parancsolta Jack, és az újoncok úgy húzták meg a kötelet, mint akármelyik veterán az orrfedélzetról. Az orrkötelek megfeszültek, a Sophie gyorsult.
Most kurtított sudárvitorlákkal, élesen szélnek futott északészakkeleti irányban. Jack lement a fedélzetről a tiszti étkezőbe. Enyhe meglepetésére ott találta Dillont (igaz, hogy Dilloné volt a fedélközi őrség, de az ő helyében Jack sohasem hagyta volna el a fedélzetet), amint Stephennel sakkozik; a számvevő a Gentleman'sMagazine-ből olvasott fel nekik részleteket, és megjegyzésekkel kísérte a felolvasását.
– Maradjanak csak az urak! – kiáltotta Jack, amikor az összes jelenlevő felpattant. – Csak egy kis vendégszeretetért esedeznék!
Nagyon szívesen fogadták, rohantak borospohárért, édes kétszersültért, a Navy List legfrissebb számáért, de akkor is betolakodó volt, megzavarta csendes meghittségüket, belefagyasztotta a számvevőbe az irodalmi kritikát, és olyan hatékonyan szakította félbe a sakkjátszmát, mint egy mennykőcsapás. Stephen persze már lent étkezett, és bár a függőlámpa alatti, deszkákkal elkerített kuckó volt a kabinja, máris úgy festett, mint aki ehhez a közösséghez tartozik. Jack érthetetlen módon megsértődött, és (neki száraznak, kényszeredettnek tűnő, borzasztóan udvarias) eszmecsere után visszatért a fedélzetre. Ahogy meglátták a hatalmas, sötét alakot a fedélzeti lejárat homályában, a navigátor és az ifjú Ricketts némán áthúzódott a bal oldalra, és Jack folytatta magányos járkálását a tatkorláttól az utolsó kötélcsigasorig.
A középső őrszolgálat elején ismét befelhősödött az ég, a második harangütés táján futó zápor verte végig a Sophie-t, cseppjei sziszegve kopogtak a tájolóházon. Felkelt a hold, de alig látszott sápadt, aszimmetrikus foltja; Jack gyomrát a görcs és az éhség kínozta, de azért csak járkált, és minden fordulónál gépiesen kinézett a szélárnyékos oldalra.
Három harangütés. A tizedes halkan jelenti, hogy minden rendben. Négy harangütés. Annyi más lehetőség van, annyi mindent tehet az üldözött azonkívül, hogy irányt vált és fut Cette-ig; száz más dolgot tehet...
– Mi ez, mi ez? Egy szál ingben járkál az esőben? Őrültség! – mondta mögötte Stephen hangja.
– Csitt! – kiáltotta Mowett, az őrparancsnok, akinek nem sikerült megállítania a doktort.
– Őrültség! Gondoljon az éjszakai levegőre, a csapadékra, a testnedvek áramlására! Ha feladata megköveteli, hogy éjszaka járkáljon, akkor gyapjúkabátot kell viselnie. Gyapjúkabátot a kapitánynak! Magam hozom!
Öt harangütés, újabb csendes eső. Őrségváltás a kormánynál, az útirány suttogó elismétlése, a szokványos jelentések. Hat harangütés, keleten mintha kezdene hígulni a sötétség. A csönd igézete ugyanolyan erős, mint mindig; az emberek lábujjhegyen siettek beállítani a vitorlarudakat, és valamivel a hetedik harangütés előtt az árbockosárban köhécselt az őr, és majdnem bocsánatkérően mondta, épp csak annyira hangosan, hogy hallani lehessen:
– Fedélzet! Fedélzet, uram. Azt gondolom, ott van, a gerenda jobb vége felől, azt gondolom...
Jack belegyűrte a látcsövet a csuklyás, durva szövetzubbony zsebébe, amelyet Stephen hozott neki, felnyargalt a főárbocra, szilárdan beleakasztotta magát a kötélzetbe, és a kinyújtott kar irányába, szögezte a teleszkópot. A szélárnyékos oldalon a hajnal szürke előőrsei ólálkodtak a szél hajtotta esőfüggönyök és az alacsonyan szálló felhőrongyok között; és ott, alig félmérföldnyire, halványan derengő latin vitorlák alatt ringott egy polacca! Aztán ismét eltakarta az eső, de Jack előbb még megállapíthatta, hogy ez valóban az ő zsákmánya, és a főárbocának a teteje letört.
– Kapitális fickó maga, Anderssen! – csapott az árbocőr vállára.
Az ifjú Mowett és a fedélzeti őrség néma és mohó érdeklődésére mosollyá fegyelmezett vigyorral és az „itt van a szélárnyékunkban!” szavakkal válaszolt. – Délkeletre. Szedje össze a szlúpot, Mr. Mowett, és mutassa meg, mit tudunk. Nem szeretném, ha valami bolondságot követne el, mondjuk, elsütne egy ágyút; még kárt tenne valamelyik emberünkben. Majd tudassa, ha elfoglalta.
Azzal elvonult, lámpáért és valami meleg italért kiáltva; kabinja ablakából hallotta Mowettet, aki a mesébe illő megtiszteltetéstől (boldogan meghalt volna Jackért) rekedten fisztulázó hangon osztogatta parancsait. A Sophie fölemelkedett, és kitárta szárnyait.
Jack a kabinablak sarlójának támaszkodott, és kortyonként töltötte hálás gyomrát a kávé Killick-féle változatával; és a melegítő kávéval párhuzamosan szétfutott ereiben a tiszta, nyugodt, békés boldogság pezsdítő árja, olyan boldogság, amelyet egy másik kapitány (saját első zsákmányára emlékezve) talán kiolvashatott volna a száraz naplóbejegyzésből: 1/2 11-kor irányváltás, 11 haladás, kurtított sudárvitorlával. De. felhős, esős. 1/2 5-kor zsákmány észlelése 1/2 mérföldre, Dk irányban. Elfoglalás után L'Aimable Louise francia polaccának bizonyult, amely kb. 200 tonna gabonát és vegyes árucikkeket szállított Cette-be. 6 ágyú, 19 ember. Elküldtük egy tiszttel és nyolc emberrel Mahonba.
– Engedje meg, hogy töltsék! – mondta Jack túláradó nyájassággal. – Gondolom, ez jobb, mint a szokott boraink?
– De mennyire, hogy jobb, és sokkal, de sokkal erősebb! Testes, gyógyító ital! – mondta Stephen Maturin. – Tiszta Priorato. Priorato, Tarragonán túlról.
– De még mennyire tiszta, egészen rendkívüli módon tiszta! De hogy visszatérjek a zsákmányhoz: főleg azért örülök neki, mert, hogy úgy mondjam, felpezsdíti az embereket, és én is szabadabban lélegezhetek egy kicsit. Fantasztikus rekvirációs ügynököm van, aki egyébként lekötelezettem, és meg vagyok győződve róla, hogy előlegez száz guinea-t. Hatvanat-hetvenet kioszthatok a legénységnek, és vásárolhatok végre egy kis puskaport! Semmi sem tesz annyira jót az embereknek, mintha rúghatják a port a parton, ahhoz pedig pénz kell.
– De nem fognak elszökni? Gyakran emlegette a dezertálást – a dezertálás gonosz ördögét.
– Ha van rekvirációs osztalékuk, amit maguk kerestek, és erősen érzik, hogy lesz még több is, akkor nem szökdösnek. Legalábbis Mahonban nem. Továbbá, tudja, sokkal szívesebben fognak gyakorolni az ágyúkkal; ne gondolja, hogy nem tudom, mennyit morogtak, mert valóban keményen meghajtottam őket. De most már érezhetik, hogy van miért... Ha keríthetek egy kis puskaport (nem merek sokat használni az ellátmányból), akkor már mehetünk csinosabb vadra; mivel pedig nagy a versengés, lankadatlanul törekszem tüzérségünk fejlesztésére, hogy másra is legalább olyan veszélyes legyen, mint ránk nézve! Aztán pedig – Istenem, de álmos vagyok! – amúgy istenigazából nekilátunk az őrjáratozásnak. Már van egy tervem az éjszakai munkára, meglapulunk a part közelében... De előbb talán azt kellene elmondanom, hogy szeretném beosztani az időnket. Egy hét a Creus-fok környékén, aztán vissza Mahonba készletekért és vízért, főleg vízért. Aztán Barcelonához közeledve a part mentén... a part mentén... – Hatalmasat ásított; a két álmatlan éjszaka és az egy pint a L'Aimable Louise Prioratójából ellenállhatatlan erővel húzta le édes-kéjes, meleg súlyával. – Hol is tartottam? Ó, Barcelona! Aztán irány Tarragona, Valencia... Valencia... a víz persze nagy gond.
Belehunyorgott a fénybe, és elmerült a kellemes ábrándokban; valahonnan a messzeségből áthallatszott Stephen hangja, amint a spanyol partról értekezik – hogy ismeri Deniáig, nagyon sok érdekes emléket mutathat neki a föníciai, a görög, a római, a vizigót, az arab uralom idejéből, hogy a valenciai mocsarakban biztosan él mind a két fajtája a kócsagnak, hogy milyen különös nyelvjárást beszélnek, és micsoda cudar természetűek a valenciaiak, és láthatnak talán még flamingót is...
A L'Aimable Louise kedvezőtlen szele a Földközi-tenger egész nyugati felében felélénkítette a forgalmat, messze eltérítve a hajókat tervezett útvonalaiktól; két óra sem telt el azóta, hogy elindították Mahonba első zsákmányukat, első szép, gömbölyű zsákmányukat, amikor két hajót pillantottak meg: nyugat felé tartó barcalonga volt az egyik, a másik egy brigg, amelynek eredeti északi útvonaláról el kellett kanyarodnia dél felé. Ez volt a logikus választás; a Sophie olyan irányba állt, hogy elvághassa az útját. A brigg elég ráérősen haladt, alsó- és derékvitorlákkal, míg viszont a Sophie felvont sudárvitorlákkal és felső-sudárvitorlákkal, hegyes szögben balra dőlve repült. Mikor a két útvonal megközelítette egymást, a Sophie legénysége meghökkenten látta, hogy az idegen elképesztően hasonlít rájuk, még az orrárboc túlzott hajlásában is.
– Brigg ez, nem kétséges – állapította meg Stephen, aki a korlátnál állt Pullings, a hallgatag, szégyellős, nagydarab segédkormányos mellett.
– Igen, uram, az bizony; és annyira hasonlít ránk, hogy csak az hiszi el, aki látja. Óhajtja megnézni a látcsövemen, uram? – kérdezte Pullings, megtörülgetve a zsebkendőjével a teleszkópot.
– Köszönöm. Kiváló üveg – milyen tiszta. Mindazonáltal merészelnék ellentmondani. Az a hajó, az a brigg csúnya sárga, míg a mienk fekete, egy fehér csíkkal.
– Ó, az csak a mázolás, uram. Nézze csak a furcsa kis kiugró tatfedélzetét, akkurát, mint a mienk – nem sok ilyet látni ma már, még ezeken a vizeken sem. Nézze az orrárboc hajlását. És a vízkiszorítása is ugyanaz lehet, mint a mienk, temzei mérték szerint, tíz-egynéhány tonna eltéréssel. Ugyanabból a mintából, ugyanabból a hajógyárból kerülhettek ki. De mint látja, három kurtító zsineg van az előderék-vitorláján, ebből tudható, hogy csak kereskedőhajó, nem hadihajó, mint mi.
– Elfoglaljuk?
– Ez olyan szép lenne, hogy az nem is igaz, uram; de talán mégis azt kellene.
– A spanyol zászlót, Mr. Babbington – rendelkezett Jack. Stephen körülnézett, és látta, hogy kibomlik az árboccsúcson a sárga-vörös lobogó.
– Hamis zászló alatt hajózunk? – suttogta. – Nem aljasság ez?
– He?
– Olyan álnokság, ami erkölcsileg igazolhatatlan?
– Az ég áldja meg, uram, tengeren mindig ezt csináljuk. De legyen nyugodt, a magunkét is megmutatjuk az utolsó pillanatban, egy puskát se sütünk el előtte. Így igazságos. Na nézze már meg, dán zászlót húz fel, holott úgy dán ez, mint az öreganyám.
Ám az események nem Thomas Pullingst igazolták.
– Clomer dán prigg, uram – mondta parancsnoka, egy vénséges, borvirágos dán, akinek fakó szemét vörös gyűrű övezte, miközben átadta Jacknek a papírjaikat a kabinban. – Kapitány Ole Bugge. Pőrök és méhviasz Dripoliból Parcelonába.
– Nos, kapitány – mondta Jack, aki nagyon alaposan megnézte a papírokat, a teljesen hiteles papírokat –, bizo nyosan megbocsátja a háborgatást, de ez a kötelességünk, mint ön is tudja. Hadd kínáljam meg egy pohárral ebből a Prioratóból; azt mondják, nagyon jó a maga nemében.
– A jónál is jobb, uram – közölte a dán, miután eltüntette a bíbor italt. – Csodálatos por. Kapitány, lenne olyan kegyes megmondani a helyzetüket?
– A legjobb helyre jött a helyzetmeghatározásért, kapitány. Nekünk van a legjobb navigátorunk a Földközi-tengeren. Killick, szóljon Mr. Marshallnak! Mr. Marshall, B... kapitány – az úriember a helyzetünket szeretné tudni.
A fedélzeten a Clomer és a Sophie legénysége mélységes elégedettséggel szemlélte egymást, mintegy tükörben, habár a Sophie-n kezdetben úgy érezték, hogy a hasonlóság egyfajta ripőkség a dánok részéről, ám rögtön megenyhültek, amikor tulajdon bajtársuk és vitorlavászon-raktárnokuk, maga Anderssen kiáltott át a víz felett a honfitársainak, és a jelenlevők néma csodálatára csak úgy kirázta a kisujjából az idegen beszédet!
Jack hangsúlyozott nyájassággal kísérte a Sophie oldalához Bugge kapitányt. Egy láda Priorato is megtalálta az útját a dán csónakba, és a korláton kihajtó Jack utánakiáltott Buggének:
– Majd tudatom, ha legközelebb találkozunk!
Bugge kapitány még meg sem érkezett a Clomer-hez, amikor a Sophie vitorlarúdjai nyikorogva átfordultak, és a szlúp, élesen szélnek vitorlázva, megindult új csapásán észak- északkelet felé.
– Mi újság? – érdeklődött a legénység, miután kellően megfeszítették az összes vitorlát, és a fedélzeten is fölcsavarták az összes kötélvéget, úgy, hogy Mr. Dillon meg legyen elégedve; és a tiszti ebédlő inasa hamarosan továbbadta a hírt kollégájának, a számvevő inasának, aki viszont elmondta a konyhán, ahonnan megtudta a legénység hátralevő része, hogy a Sophie és a saját briggje hasonlóságán, valamint Jack udvariasságán ellágyult dán megsúgta, hogy nem is túlságosan messze északon egy foltozott fővitorlájú, alaposan megrakott francia szlúp tart Agde irányába.
A csapásokat váltogatva lavírozott a Sophie az élénkülő szélben, és az ötödik csapásnál fehér szösz jelent meg észak-északkeleti irányban; túl messze volt, és túlságosan egy helyben állt, hogy sirály lehessen. Persze hogy a francia szlúp volt, az első félóra után föl lehetett ismerni a vitorlát, amelyet Bugge leírt; de valamiért olyan furcsán viselkedett, hogy csupán akkor lehetett feltétlennek nevezni a bizonyosságot, amikor már ott emelkedett-süllyedt a Sophie ágyúinak lőtávolságában, és a közbeeső tengersávon a csónakok hozták a mogorva foglyokat. Először is, egyáltalán nem állítottak rajta őrt, és már csak egy mérföld választotta el a Sophie-tól, mire egyáltalán észrevette az üldözőjét; de még akkor is tétovázott, hezitált, hajlandónak mutatkozott felhúzni a trikolort, aztán megtagadta, csak azért, hogy tíz perc múlva, az első figyelmeztető lövésre a megadást jelző zászlók sokaságát lobogtassa hevesen.
James Dillon azonnal megfejtette ennek a viselkedésnek az okait, amint fölment a fedélzetre, hogy birtokba vegye a hajót. A Citoyen Durand annyira meg volt tömve puskaporral, hogy el sem fért a hajófenéken, még a fedélzeten is álltak beszurkozott hordók, azonkívül a fiatal kapitány a feleségét is magával hozta a tengerre. Az asszony az első gyermekét várta, és a viharos éjszaka, az üldözés, a robbanás veszélye elindította a vajúdást. James volt olyan cserzett, mint bármelyik férfi, de annyira megijesztette a kabin válaszfala mögül hallatszó, úgyszólván folyamatos nyögés és az iszonyú, rekedt, hörgő sikoltások, amelyekben már nem volt semmi emberi, hogy ugyanolyan rémült volt az arca, mint a könnyező, sápadt, feldúlt férjé.
Babbingtonra bízta a francia szlúp parancsnokságát, viszszasietett a Sophie-ra, és beszámolt a helyzetről. A puskapor szóra Jack arca fölragyogott, ám a csecsemő szóra tökéletesen kiüresedett.
– Attól félek, hogy a szegény asszony haldoklik – mondta James.
– Hát én biztosan nem tudom – felelte Jack tétován. Most, hogy tudta, mit jelentenek a távoli rémes hangok, egyszerre sokkal tisztábban hallotta őket. – Szóljon a doktornak, hogy jöjjön ide! – mondta egy tengerészkatonának. Most, hogy az üldözés láza lelohadt, Stephen elfoglalta szokott helyét a szilfa szivattyú csövénél, ahol a Földközitenger napfényes felső rétegeit kémlelte; de mikor szóltak neki, hogy szülő asszony van a zsákmányon, azt mondta:
– Vagy úgy? Ki merném jelenteni, hogy magam is fölismertem a hangot – azzal már indult is volna vissza a helyére.
– De csak tud tenni valamit a dologban! – mondta Jack.
– Bizonyos vagyok benne, hogy a szegény asszony haldoklik – mondta James.
Stephen rájuk nézett furcsa, kifejezéstelen szemével.
– Átmegyek. – Azzal eltűnt a fedélzet alatt.
– No hát, akkor ez már jó kezekben volna, hála Istennek! – örvendezett Jack. – Szóval azt mondja, a fedélzeti rakomány is puskapor?
– Igen, uram. Kész bomba az a hajó.
– Mr. Day, jöjjön csak ide, Mr., Day! Ismeri a francia jelzéseket, Mr. Day?
– Hogyne, uram! A legjobb nagy szemcséjű puskaporuk hordóján egy fehér csík van a vörösön, és a hordók csak harmincöt fontot nyomnak.
– Mennyihez van helye, Mr. Day? A tüzér gondolkozott.
– Ha jól összehúzom a legalsó soromat, elfér harmincöt vagy harminchat, uram.
– Akkor tegye meg, Mr. Day. Sok sérült dolog van azon a szlúpon – innen látom –, amiket el kell hoznunk, hogy ne essen bennük még nagyobb kár. És a csónakjuknak is hasznát vesszük. Mr. Dillon, ezt az úszó lőszerraktárt nem bízhatjuk egy kadétra; ezt magának kell Mahonba vinnie, mihelyt ideát van a puskapor. Vigye magával az embereket, akiket jónak lát, és legyen olyan jó, küldje vissza Maturin doktort a francia csónakkal. Borzasztó szükségünk van orvosra. Uram irgalmazz, ezt a szörnyű sikolyt! Őszintén sajnálom, Dillon, hogy ezt magára kellett rásóznom, de hát látja, mi a helyzet.
– Látom, uram. Feltételezem, magammal kell vinnem a szlúp kapitányát is? Embertelenség lenne most eltávolítani onnan.
– Feltétlenül, feltétlenül! Szegény ördög! Ó, micsoda – micsoda egy kalamajka!
A gyilkos kis hordók átjöttek a tengeren, fölemelkedtek, és eltűntek a Sophie gyomrában, akárcsak az a fél tucat komor francia, akik a batyujukkal vagy ládájukkal érkeztek; ám most hiányzott a szokott ünnepi hangulat. A Sophie legénysége – még a családos emberek is – bűntudatosnak, gondterheltnek, ijedtnek látszott. A rettentő sikoltozásnak nem akart vége szakadni; és mikor Stephen megjelent a korlátnál, és átkiáltott, hogy a francia szlúpon kell maradnia, Jack beletörődött a sötét igazságtételbe, hogy a Sophie meg lesz fosztva az orvosától.
A Citoyen Durand simán futott a kitartó hátszélben Menorca felé a sötétségen át; most, hogy a sikoltozás elhallgatott, Dillon egy megbízható embert állított a kormányhoz, ellenőrizte a kisszámú őrséget, azután lement a kabinba. Stephen mosakodott, az összetört, megviselt férj fáradtan tartotta a törülközőt.
– Remélem... – kezdte James.
– Ó, igen, igen! – felelte Stephen határozottan. – Tökéletesen szabályos szülés, csak talán egy kicsit hosszan tartó, de semmi rendellenes. Nos, barátom – mondta a kapitánynak –, legjobb, ha ezeket a vödröket kiönti a tengerbe, aztán pedig, azt javaslom, dőljön le egy kicsit. A monsieur-nek fia született – tette hozzá.
– Szívből gratulálok, uram – mondta James. – És mielőbbi felgyógyulást kívánok a madame-nak.
– Köszönöm, uram, köszönöm! – A kapitánynak ismét könnyek szöktek a szemébe. – Kérem, hadd kínáljam meg önöket valamivel – érezzék magukat itthon.
Ezt is tették; helyet foglaltak a kényelmes székeken, és nekiláttak a sütemények hegyének, amelyeket jó előre beszereztek az egy héttel később Agde-ban tartandó keresztelőre.
Komótosan üldögéltek, miközben a szomszédban végre elaludt a szegény fiatalasszony; férje a kezét fogta, keblén a rózsaszín, ráncos baba szuszogott. Most csend volt idelent, csodálatos csend és béke; és csend volt fent is. A hátszél kitartó hat csomó sebességgel hajtotta a szlúpot, és egy-egy odavetett „Hogy halad, Joe?”-vá enyhült a hadihajók szigorú, kattogó akkurátussága. Csendben vitte őket a félhomályos hajó az éjszaka sötét, egyforma hullámain; a némaságtól, a folyamatos, lassú, ütemes emelkedéstől-süllyedéstől egy idő után úgy tűnhetett, hogy akárhol lehetnének – akár egy másik világban is –, ahol rajtuk kívül nincs élő. A kabinban messze jártak a gondolatok, és Stephen egyszer csak nem érzékelte többé a mozgást, sem az adott pillanatot.
– Csupán most van alkalmunk beszélni egymással – szólalt meg fojtottan. – Nagyon türelmetlenül vártam ezt a percet; ám hogy eljött, úgy találom, kevés mondanivaló maradt.
– Talán semmi – mondta James. – Úgy vélem, tökéletesen értjük mi egymást.
Ez igaz volt, tökéletesen igaz, ami a lényeget illeti; ennek ellenére végigbeszélgették a zavartalanság hátralevő óráit.
– Azt hiszem, utoljára dr. Emmetnél találkoztunk – mondta James hosszú, tépelődő szünet után.
– Nem. Rathfarnhamben történt, Edward Fitzgeraldnál. Én kifelé jöttem a lugas mellett, akkor, mikor ön és Kenmare mentek befelé.
– Rathfarnhamben? Igen, igen, természetesen! Már emlékszem. Közvetlenül a bizottság ülése után történt. Emlékszem... Ön, azt hiszem, bizalmasa volt Lord Edwardnak?
– Nagyon jól megismertük egymást Spanyolországban. Írországban egyre ritkábban találkoztunk; olyan barátai voltak, akiket vagy nem kedveltem, vagy nem bíztam bennük, azonkívül mindig túl mérsékelt – túlzóan mérsékelt – voltam neki. Habár az ég a megmondhatója, akkoriban eléggé el voltam telve rajongással az emberiség, a köztársasági eszme iránt. Emlékszik a próbára?
– Melyikre?
– Arra, amelyik úgy kezdődik: Egyenes vagy?
– Az vagyok.
– Mennyire egyenes?
– Olyan egyenes, mint a nád.
– Úgy hát szólj!
– Igazságban, bizalomban, egységben és szabadságban.
– Mi van a kezedben?
– Egy zöld ág.
– Hol nőtt?
– Amerikában.
– Hol virágzott ki?
– Franciaországban.
– Hova ülteted el?
– Á, elfelejtettem a folytatást. Én nem ezt a próbát tettem le. Távolról sem.
– Ezt biztosra veszem. Ám nekem ez volt a próbám; azokban a napokban tűzzel égett a szememben a szabadság, bár az egységet illetően már akkor szkeptikus voltam. A mi társaságunk felettébb különös cimborákból állt – papok, deisták, ateisták, presbiteriánusok, látnok republikánusok, utópisták és olyan emberek, akik mindössze csak utálták Beresfordékat (13). Ön és a barátai, ha jól emlékszem, elsősorban az egyenjogúsítást akarták.
– Felszabadulást és reformot. Nekem legalábbis elképzelésem sem volt a köztársaságról, mint ahogy természetesen a bizottságbeli barátaimnak se. Írországban a jelenlegi körülmények között a köztársaság hamarosan olyasvalamivé fajulna, ami alig valamivel lenne jobb egy demokráciánál. A néplélek összeegyeztethetetlen a köztársasággal. Katolikus köztársaság! Nevetséges!
– Brandy van abban a négyszögletes flaskában? – Az.
– Mellesleg az utolsó kérdésre az volt a válasz, hogy NagyBritannia koronájába. A poharak ott vannak maga mögött. Tudom, hogy Rathfarnamben történt – folytatta Stephen –, mert egész délután arról próbáltam meggyőzni Fitzgeraldot, hogy álljon el eszelős felkelési terveitől. Megmondtam neki, hogy ellenzem az erőszakot, mindig elleneztem, de még ha nem tenném, akkor is kénytelen lennék félreállni, ha ragaszkodna megvadult látomásaihoz, amelyekkel tönkreteszi magát, tönkreteszi Pamelát, az ügyet, és Isten tudja, hány derék, odaadó embert! Rám nézett azzal a szelíd értetlenséggel, mintha sajnálna, aztán azt mondta, hogy találkoznia kell önnel és Kenmare-rel. Egyáltalán nem értett meg.
– Híd valamit Lady Edwardról – Pameláról?
– Csak annyit, hogy Hamburgban van, és a család gondoskodik róla.
– A leggyönyörűbb, legjóságosabb nő volt, akit ismertem. És a legbátrabb.
Igen, gondolta Stephen, a brandyjét bámulva.
– Azon a délutánon – mondta – többet égettem el magamból, mint addigi életemben együttvéve. Noha már nem érdekelt semmiféle ügy vagy államforma, a kisujjamat se mozdítottam volna semmiféle nemzet képzelt vagy valós függetlenségéért, annyi hévvel kellett érvelnem, mintha ugyanaz a lelkesedés töltene el, mint a forradalom első napjaiban, amikor valamennyiünkben túláradt az erény és a szeretet.
– Miért? Miért kellett így beszélnie?
– Mert meg kellett győznöm Fitzgeraldot, hogy végzetesen őrült terveket szövöget, amelyeket ismernek az alkirályi kastélyban; hogy árulók és besúgók veszik körül. Olyan higgadtan és meggyőzően érveltem, ahogy tudtam – ügyesebben, mint amire valaha is képesnek tartottam magamat –, és ő egyáltalán nem értett. Folyton elcsapongott. „Nézze csak, mondja, azt a vörösbegyet az ösvény melletti tiszafán!” Annyit tudott, hogy más a véleményem, így hát elzárkózott előlem – már ha egyáltalán felfogta, mit mondok, mert lehet, hogy meg sem értett. Szegény Edward! Egyenes, mint a nád! És a környezetében hányan voltak olyan hazugok, amilyen csak lehet az ember...! Ó, szánalmas volt!
– És ön csakugyan nem mozdította volna a kisujját sem, még a mérsékelt célokért sem?
– Nem én. Mire a francia forradalom végképp elfajult, én már megfagytam. És amit tapasztaltam '98-ban mindkét oldalon, az a bűnös ostobaság, az a vadállati, aljas kegyetlenség annyira elvette a kedvemet a tömegektől és az eszméktől, hogy nem mennék keresztül ezen a szobán se egy reformparlamentért, se az unió megakadályozásáért, se a második eljövetelért. Természetesen kizárólag a magam nevében beszélek – ez csak az én igazságom –, de számomra közömbös az ember mint a mozgalom vagy a tömeg része. Embertelen. És semmi dolgom a nemzetekkel vagy a nacionalizmussal. Egyedüli érzéseimet, amennyi van, az egyénnek tartogatom; a hűségem, amire egyáltalán képes vagyok, a magánembernek szól.
– Hát a hazafiság?
– Drága uram, végeztem minden purparléval. Mellesleg maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy a hazafiság csak egy szó; vagy azt jelenti, hogy az én hazám, ha igaza van, ha nem, ami becstelenség, vagy azt, hogy az én hazámnak mindig igaza van, ami bárgyúság.
– A múltkor mégis félbeszakította Aubrey kapitányt, mikor azt játszotta, hogy Sligón innen, Corkon túl, futottunk mi, mint a nyúl!
– Ó, hát én se vagyok következetes, főleg kis dolgokban. Ki az? A kapitány nem ismerte annak a dallamnak a szövegét. Sose járt Írországban, és a Nyugat-Indiákon állomásozott a felkelés idején.
– Én pedig a Foknál jártam, hála Istennek. Olyan rettenetes volt?
– Rettenetes? Nincsenek szavaim a kontárságra, a késlekedésre, a húzás-halasztásra, a gyilkos zűrzavarra és az ostobaságra! Semmit sem ért el; kitolta újabb száz évvel a függetlenséget; gyűlölködést és erőszakot szított, és megteremtett egy olyan ocsmány fajzatot, mint a Stirr őrnagyhoz hasonló besúgóké. És mellesleg odavetett szabad préda gyanánt minden zsaroló spiclinek. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ami meg azt a nótát illeti, részben azért tettem, amit tettem, mert bántotta a fülemet, részben meg azért, mert több ír tengerész tartózkodott hallótávolságon belül, és közülük egy se volt orangista(14); az pedig kár lett volna, ha meggyűlölik Aubrey kapitányt, akiből tökéletesen hiányzott minden sértő szándék.
– Maga nagyon kedveli, ugye?
– Én? Igen, talán. Nem nevezném szívbéli barátomnak – olyan régen nem ismerem –, de nagyon rokonszenvesnek tartom. Sajnálom, hogy ön nem.
– Én is sajnálom. Örömmel jöttem ide. Hallottam róla, hogy vad és szertelen, de jó tengerész, és nagyon akartam kedvelni, de az érzéseknek nem parancsolhatunk.
– Nem, de ez akkor is különös, legalábbis nekem, a felezőpontnak önök között, aki mindkettejüket becsüli, vagyis hogy ez több mint megbecsülés. Ezeket a botlásokat veti a szemére? Ha még mindig tizennyolc évesek lennénk, azt kérdezném: „Mi a baja Jack Aubreyval?”
– Én pedig azt válaszolnám: „Minden, mert ő parancsol, én pedig nem” – mondta James mosolyogva. – No de mégse fogom a füle hallatára bírálni a barátját.
– Ó, vannak hibái, ez bizonyos. Tudom, hogy rendkívüli szakmai nagyravágyás fűti, és nem tűr semmiféle féket. Most csak azt szerettem volna tudni, hogy ön mit sérelmez benne. Vagy mindössze arról van szó, hogy nem kedveli?
– Talán igen; nehéz ezt megmondani. Természetesen nagyon kellemes társaság tud lenni, de vannak idők, amikor annyira kijön belőle az a drabális, öntelt angol érzéketlenség... És bizonyosan van egy olyan tulajdonsága, amitől viszolygok: ez az éhség a zsákmányra. A legénység fegyelmezése és gyakorlatoztatása jobban illik egy éhenkórász kalózhajóhoz, mint egy királyi ágyúnaszádhoz. Mikor azt a nyomorult polaccát kergettük, egész éjszaka el nem mozdult a fedélzetről – bárki azt hihette volna, hogy egy hadihajót űzünk, a dicsőségért! És a zsákmány szinte még el sem távolodott a Sophie-tól, amikor ő már ismét az ágyúkkal gyakorlatozott, egyszerre két oldalról durrogtatva a sortüzet!
– Én ebben tudatlan vagyok. Olyan szégyen kalóznak lenni?
– Nos, a kalóz egészen más indok miatt jön ide. A kalóz nem a dicsőségért harcol, hanem a nyereségért. Zsoldos. Nála raison d'etre(15) a haszon.
– Nem lehetséges, hogy a tüzérségi gyakorlat valamilyen tiszteletreméltóbb cél érdekében folyik?
– Ó, bizonyosan! Nagyon is lehetséges, hogy igazságtalan, irigy, szűkkeblű vagyok. Bocsánatát kérem, ha megsértettem, és készséggel elismerem, hogy a kapitány kiváló tengerész.
– Úristen, James, elég régen ismerjük egymást, hogy őszintén beszéljünk, sértődés nélkül. Ideadná azt a palackot?
– Nos hát – szólt James –, ha olyan őszintén beszélhetek, mintha egy üres szobában lennék, akkor azt mondanám: szerintem az, ahogy ezt a Marshall nevű fickót bátorítja, az, finoman fogalmazva, illetlenség.
– Jól értem, amit mond?
– Tudja, ki ez az ember?
– Mit kell tudnom róla?
– Hogy pederaszta.
– Meglehet.
– Egyértelmű bizonyítékom van. Cagliariban szereztem, már ha egyáltalán szükség volt rá. És bele van háborodva Aubrey kapitányba, gürcöl, mint egy gályarab, a tatfedélzetet is felsikálná habkővel, ha tehetné, kíméletlenebbül hajszolja az embereket, mint a fedélzetmester – akármit a kapitánya egy mosolyáért.
Stephen bólintott.
– Igen – mondta. – De azt bizonyára nem gondolja, hogy Jack Aubrey osztja az ízlését.
– Nem, de azt gondolom, hogy tisztában van vele, és bátorítja a kormányost. Ó, micsoda mocskos, alantas beszéd ez... túlzásba esem. Talán részeg vagyok. Majdnem kiürítettük a palackot.
Stephen vállat vont.
– Nem részeg, viszont téved. Színjózan komolysággal biztosíthatom, hogy Aubreynak fogalma sincs róla. Bizonyos téren nem túl éles elme, és az ő egyszerű világképében a pederaszták csak a hajósinasokra, a kóristafiúkra vagy a mediterrán bordélyokban található hermafroditákra veszélyesek. Megpróbáltam valami tekervényes módszerrel felvilágosítani egy kicsit, ám ő nagyon tudós képet vágott, és azt felelte: „Nekem ne beszéljen hátsó ajtókról és bűnökről; tengerész voltam világéletemben.”
– Úgy, tehát kissé szűkölködik mélyenszántásban?
– James, remélem, ezt nem komolyan értette?
– Föl kell mennem a fedélzetre – pillantott az órájára James.
Ellenőrizte az útirányt, mást állított a kormányhoz, aztán visszajött. Hűvös éjszakai levegőt hozott magával, és hallgatagon ült, amíg a hideg szét nem oszlott a lámpafényes melegben. Stephen felbontott még egy palackot.
– Van, mikor nem vagyok egészen igazságos – nyúlt a poharáért James. – Tudom, hogy sértődős is vagyok, de ha az ember körül van véve protestánsokkal, és el kell viselnie ostoba, bárdolatlan álszentségüket, akkor menekül. És ha nem menekülhet az egyik irányban, akkor menekül a másikban. Ez folyamatos feszültség. Magának igazán tudnia kell.
Stephen merőn nézett rá, de nem szólt.
– Tudta, hogy katolikus vagyok? – kérdezte James. – Nem – felelte Stephen. – Azt persze tudtam, hogy egyes rokonai azok, de hogy maga... Úgy találja, hogy ez megnehezíti a helyzetét? – kérdezte bizonytalanul. – Az az eskü... meg a törvények...
– A legkevésbé sem – mondta James. – Ezen a téren zavartalan a lelki nyugalmam.
„Gondolod te, szegény barátom”, gondolta Stephen, és töltött magának egy pohárral, hogy ne lehesse látni az arcát.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy James Dillon folytatja, aztán mégsem tette. Valamilyen kényes egyensúly eltolódott, és ettől fogva közös barátokról, nagyon távolinak tűnő, közös szép napokról beszélgettek. Milyen sok embert ismertek! Mennyire értékes vagy mulatságos vagy tiszteletre méltó egyéniségek voltak közöttük! Addig beszélgettek, amíg kiürítették a második palackot. James ekkor újból fölment a fedélzetre. Fél óra múlva visszajött, és mikor belépett a kabinba, úgy folytatta, mintha az imént szakadt volna meg egy társalgás:
– Meg persze itt az előléptetés. Magának megmondom, de csak magának, hangozzék akármilyen gyűlöletesen: úgy gondoltam, hogy a Dart után megérdemlek egy parancsnoki posztot, és kegyetlenül rosszulesett, hogy kihagytak. Kiről is mondták, hogy többet keresett a botjával, mint a munkájával?
– Seldenről. Ám ebben az esetben a szóbeszéd kizárható; amennyire megítélhetem, a protekció szabványos esete volt. Nem azt akarom mondani, hogy Jack Aubrey szűzies erkölcsű lenne, csak azt, hogy ez a feltételezés alaptalan.
– Akárhogy legyen is, én előléptetést akarok; ugyanúgy, mint bármelyik tengerész; márpedig egy zsákmányt hajszoló kapitány alárendeltjének lenni nem a leggyorsabb út a feljebbjutáshoz.
– Nos, én nem értek a tengerészeti dolgokhoz, de nem tudom, nem tudom, James, nem túl könnyű-e a gazdag embernek megvetni a pénzt, félreérteni az igazi indítékokat... túl nagy jelentőséget tulajdonítani a szavaknak.
– Rám bizonyosan nem mondhatja, hogy gazdag vagyok.
– Lovagoltam a birtokán.
– Háromnegyed része hegy, egynegyed része mocsár, és még ha fizetnének is a bérlők, az csak évi pár százra rúgna – alig ezerre!
– A szívem vérzik magáért. Még sose találkoztam emberrel, aki beismerte volna, hogy gazdag vagy elaludt; ezek szerint a szegény és az éber ember hatalmas erkölcsi fölényben lenne? Hogy is van ez? De hogy visszatérjek a témánkhoz: nem is kívánhatna Aubrey kapitánynál merészebb parancsnokot, aki szavatolja magának a dicső és hősi tetteket.
– Kezeskedne a bátorságáért?
„Hát ez az igazi sérelem”, gondolta Stephen, majd fennhangon folytatta: – Nem kezeskednék, mert nem ismerem eléggé. De meg lennék döbbenve, meg lennék döbbenve, ha gyávának bizonyulna. Miből gondolja, hogy az?
– Nem mondom, hogy az. Nagyon szomorú lenne, ha bárkinek a bátorságát kétségbe vonnám bizonyíték nélkül. De elfoghattuk volna azt a gályát. Húsz perc múlva fölszállhattunk volna rá, és elvihettük volna.
– Igen? Én nem értek az ilyesmihez, és akkor nem is voltam a fedélzeten; de azt tudom, hogy mi volt az egyetlen körültekintő eljárás: megfordulni, és védeni a konvojt.
– Természetesen a körültekintés nagy erény – mondta James.
– Nos tehát, magának olyan sokat jelent az előléptetés?
– Természetesen. Minden tiszt, aki ér valamit, sikereket akar. De látom a szemén, hogy következetlennek tart. Értse meg az álláspontomat: én nem akarok köztársaságot, a kialakult, bejáratott intézmények pártján állok, és a tekintélyén, amíg nem zsarnokság. Mindössze egy független parlamentet akarok, amely az ország felelős embereit képviseli, nem pedig a szennyes karrieristák és potyalesők falkáját. Ha ez meglesz, tökéletesen beérem az angol kapcsolattal, a két királysággal; fuldoklás nélkül tudok inni a királyra, erről biztosíthatom.
– Miért oltja el a lámpát? James mosolygott.
– Hajnal van – bólintott a kabinablakban szürkéllő, rideg fény felé. – Fölmegyünk a fedélzetre? Talán már elértük vagy hamarosan elérjük Menorcát. Ha a Fornells-szirt felé kormányozzuk a hajót, azt hiszem, ígérhetek magának néhány olyan madarat, amelyet a tengerészek vészmadárnak hívnak.
Rátette a lábát a hágcsóra, aztán megfordult, és visszanézett Stephenre.
– Nem tudom, mi szállt meg, hogy olyan gyűlölködve beszéltem. – Boldogtalan értetlenséggel végighúzta a kezét a homlokán. – Nem is emlékszem, hogy csináltam-e valaha ilyet. Nem jól fogalmaztam, hanem sután, pontatlanul, és egyáltalán nem azt mondtam, amit akartam. Jobban értettük egymást, mielőtt kinyitottam a számat.

 

 

HATODIK FEJEZET

Mr. Florey, a sebész agglegény volt; nagy háza volt fent a Santa Mariánál, és a család nélküli ember nagyvonalú nyájasságával meghívta Maturin doktort, hogy nála szálljon meg, ha a Sophie befut a készletek feltöltése vagy javíttatás céljából, és a rendelkezésére bocsátotta ugyanazt a szobát, amelyben a préselt palánták számtalan poros kötetét tartották; ezeket a növényeket Mr. Cleghorn gyűjtögette öszsze, aki majdnem harminc éve látta el a helyőrségi sebész főorvos feladatait.
Elbűvölő ház volt, ahol nagyszerűen lehetett elmélkedni; a mahoni szirt ormának támaszkodva könyökölt a kereskedelmi rakpart fölött a szédítő magasságban, olyan magasan, hogy a kikötő lármája, nyüzsgése személytelenné, a gondolatok aláfestésévé hígult. Stephen szobája a ház hátuljában volt, a vízre néző, hűvös északi oldalon; itt ült most a nyitott ablaknál, lábbal egy lavór vízben, és írta a naplóját, miközben a forróságtól remegő levegőben, amely elválasztotta a kikötő túlsó végénél az anyagellátó rakparthoz kikötött, játékszerré zsugorodott Sophie-tól, légykapók (füstös, kormos, örvös) cikáztak.
„Tehát James Dillon katolikus”, sztenografálta parányi, titkos jelekkel. „Nem volt az. Vagyis nem volt katolikus abban az értelemben, ami különbséget jelentett volna a viselkedésében, vagy elviselhetetlenül fájdalmassá tette volna az eskütételt. Semmilyen értelemben nem volt vallásos ember. Netán megtérés, loyolai változás következett be? Remélem, nem. Hány titkos katolikus lehet a szolgálatban? Szívesen megkérdezném tőle, de ez tapintatlanság lenne. Emlékszem, Despard ezredestől hallottam, hogy Angliában Challoner püspök évente tucatnyi diszpenzációt is adott, hogy anglikán rítus szerint lehessen részesülni a szentségekben. T. ez redes – a gordoni felkelésből – katolikus volt. Vajon csak a hadseregre vonatkozott Despard megjegyzése? Kérdés: ez lenne az oka James Dillon zaklatott lelkiállapotának? Igen, így gondolom. Itt bizonyosan erős nyomás működik. Azonkívül úgy rémlik, kritikus időszak ez Dillonnak – kisebb klimaktérium, amely ráállítja a soha többé el nem hagyható pályára. Gyakran tűnt számomra úgy, hogy ebben a szakaszban (amelyben többé-kevésbé mindhárman benne vagyunk) formálják ki jellemüket a férfiak – vagy pedig kívülről gyúrják őket formába. Azelőtt vidámság, harsogó jókedv; aztán érvényesíti hatását valamilyen véletlen kapcsolódás, rejtett hajlam (vagy inkább kitérő), és a férfi rákerül az útra, amelyről nem léphet le, hanem végig kell mennie rajta, egyre mélyebbre vájva azt (mint egy árkot vagy alagutat), egészen addig, míg el nem tűnik a saját álcája mögött, és immár nem ember, hanem az álcához társított tulajdonságok összessége. James Dillon elragadó ember volt. Most bezárkózik. Különös – vagy inkább szívet tépőt mondjak? –, hogy apad el a nyájasság, a derű, az ösztönös életöröm forrása. Félelmetes ellensége a tekintély – a rászokás a tekintélyre. Kevés olyan ötvennél idősebb embert ismerek, aki teljesen emberinek tűnik; azok között pedig, akik sokáig parancsoltak, gyakorlatilag egy sincs. Az itteni sorhajókapitányok; Warne tengernagy. Összeaszott emberek (összeaszottak lényegben – sajna, nem hasban). Pöffeszkedés, egészségtelen étrend, ami ingerlékenységet okoz, túl későn és túl drágán megvásárolt örömök, például tüzes szerető. Mégis, Lord Nelson, Jack Aubrey szerint, olyan közvetlen, természetes, szeretetreméltó egyéniség, amilyet csak kívánhatunk. Sok tekintetben JA is az; bár időnként kiütközik belőle a hatalom hanyag arroganciája. Mindenesetre még mindig barátságos. Meddig marad az? Miféle asszony, politikai gondolat, csalódás, seb, betegség, idétlen utód, vereség, miféle különös, váratlan baleset fosztja meg tőle? Ám aggódom James Dillonért; olyan nyughatatlan, mint volt – sőt sokkal inkább az –, csak most tíz oktávval mélyebben, sötétebb mollban szól; és néha attól tartok, hogy egyszer rosszkedvében kárt tesz magában. Olyan sokat adnék érte, ha sikerülne megbarátkoztatnom Jack Aubreyval! Olyan sokban hasonlítanak, és James a barátságra született; megszelídül-e vajon, ha belátja, hogy félreértette JA viselkedését? De rájön-e valaha, vagy JA megmarad a keserűségei gyűjtőlencséjének? Ha igen, akkor kevés a remény; mert az elégedetlenség, a belső lázongás időnként nagyon szigorúvá tud tenni egy (alkalmilag) ennyire komor és a becsületre ennyire kényes egyéniséget. Sokkal többször kell elfogadnia az elfogadhatatlant, mint más embereknek, és erre kevéssé alkalmas. És akármit mondjon, ő is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy szörnyű összecsapás borotvaélén táncol. Mi lett volna, ha ő fogja el Wolfe Tone-t Lough Swillynél?(16) Mi lesz, ha Emmet rábeszéli a franciákat egy újabb invázióra? És ha Bonaparte összebarátkozik a pápával? Nem lehetetlen. Másrészt, mivel JD változékony egyéniség, és ha egyszer, szerencsésebb lelkiállapotban mégis megkedveli JA-t, a jellemén ez se változtat – nem lesz hozzá foghatóan hűséges barát. Mit meg nem adnék, ha barátokká tehetném őket!”
Sóhajtott, letette a tollat. Egy üvegtartály fedőjére tette, amely alatt a világ egyik legszebb – tömpe orrú, vastag, mérges áspisviperája feküdt karikában, és őt figyelte vágott pupillájú szemével a borszeszből. Ez az áspis az egyik gyümölcse volt a mahoni napoknak, mielőtt a Sophie befutott harmadik zsákmányával, egy tisztes méretű spanyol tartannal. Az áspis mellett a Sophie tevékenységének két eredménye volt látható: egy óra és egy teleszkóp. Mivel a kronométer óra húsz percet mutatott, Stephen fogta a látcsövet, és rászögezte a szlúpra. A legjobb egyenruháját viselő Jack még mindig a fedélzeten volt, középtájt állt a fedélzetmester és Dillon társaságában, a felső vitorlázattal kapcsolatban fontoskodtak valamit; fölfelé mutogattak, és mulatságosan egy ütemre dőltek jobbra-balra.
Stephen kihajolt az apró erkély korlátján, és elindította távcsövét a rakparton, a kikötő bejárata felé. Szinte azonnal megtalálta George Perce matróz ismerős céklavörös képét, amely hátraszegve nézett az égre a boldogság önkívületében; bajtársai vették körül, kavicsokat szöktettek a csendes vízen, a tímárműhelyek irányába elnyúló, földszintes kis bormérések előtt. Azokhoz a tengerészekhez tartoztak, akik a két zsákmányolt hajót hozták Mahonba, ezért lehettek a parton, holott a legénység többi tagja még mindig a Sophie-n tartózkodott. Mindkét csoport az első körben részesült a rekvirációs osztalékból, és amikor Stephen alaposabban megnézte, miféle ezüstösen villogó tárgyakkal kacsáznak, és látta a pucér kisfiúkat, akik nekivadultan ugrottak a fejeseket a büdös sekélyesben, megállapította, hogy a matrózok a valaha ismert legsommásabb módszerrel szabadulnak meg a pénzüktől.
A Sophie-tól elvált egy csónak, és Stephen teleszkópja megmutatta az evezősök parancsnokát, amint nyársat nyelt, aggályos méltósággal öleli a keblére Jack hegedűtokját. Az orvos hátradőlt, kiemelte a lavór meglangyosodott vizéből az egyik lábát, egy darabig nézegette, miközben a magasabb rendű emlősök – a lovak, a majmok, az afrikai utazók pongója, Monsieur Buffon(17) jokója – viszonylagos hasonlóságáról elmélkedett: ifjan társaságkedvelők, vidámak, idősen mogorvák, harapósak, elutasítók. Melyik a csimpánz igazi állapota? „Minek az alapján jelenthetném ki, hogy a vidor fiatal nem csak pupa, a komor, magányos vénség bábja? Hogy a második szakasz nem a természetes megrokkanás, hanem, hajh, a csimpánz igaz valója?”
– A csimpánzról elmélkedtem – mondta, mikor felpattant az ajtó, és besietett Jack, arcán mohó türelmetlenséggel, kezében kottával.
– Azt elhiszem! – kiáltotta. – Roppant alkalmas téma az elmélkedésre! Most pedig legyen jó fiú, és vegye ki a másik lábát is a lavórból – egyáltalán miért tette bele? –, és húzzon harisnyát, könyörgök. Egy percet se vesztegethetünk. Ne, ne kék harisnyát – Mrs. Harte-hoz megyünk, a fogadásra!
– Muszáj selyemharisnyát húznom?
– Bizony hogy muszáj. És mozogjon, drága cimborám; elkésünk, ha csak nem húzza föl a szárnyvitorlát.
– Maga folyton siet! – zsémbelt Stephen, a holmija között turkálva. Surrogva előkarikázott egy kígyó, és a fejét tizennyolc hüvelyk magasra tartva, hihetetlenül elegáns kanyarokkal keresztülvágott a szobán.
– Jajajaj! – kiáltott Jack, és felugrott egy székre. – Kígyó!
– Ez jó lesz? – kérdezte Stephen. – Lyukas.
– Mérges?
– Rendkívül. Ki merem jelenteni, hogy azonnal támad. Nem kételkedem benne. Ha ráhúznám a selyemharisnyát a gyapjúra, akkor nem látszana a lyuk, viszont megfulladnék a forróságtól. Nem találja, hogy szokatlanul meleg van?
– Jaj, hiszen ez legalább két öl hosszú! Mondja, tényleg mérges? De most komolyan!
– Ha ledugná a kezét a torkán odáig, ahol a hátsó fogai vannak, akkor jutna magába egy kis méreg; egyébként nem. A Malpolon monspessulanus nagyon ártatlan kígyó. Gondoltam már rá, hogy fölviszek fél tucatot a fedélzetre, a patkányok miatt; ó, ha több időm lenne, ha nem üldözné a hüllőiket az előítéletes ostobaság... Jaj, de siralmas látványt nyújt azon a széken! Nagypénteken mossa holló a fiát, ez a világ kígyót-békát rám kiált! – énekelte a csúszómászónak, amely süket létére is boldogan nézett föl az orvosra, miközben az kivitte.
Első vizitjük Mr. Brownnak, a kikötőparancsnoknak szólt, ahol a köszönések, bemutatások és a Jack szerencséjén való örvendezések után eljátszották Mozart B-dúr kvartettjét. Nagy igyekezettel és odaadással loholtak végig rajta, a házikisasszony keze alatt édesen, noha gyöngén szólt a brácsa. Még sose játszottak négyesben, és nem is próbálták el ezt a zenedarabot, ami szélsőségesen csiszolatlan hang zást eredményezett; ám ők mérhetetlenül élvezték, és a hallgatóság – a békésen kötögető Mrs. Brown és egy fehér macska – tökéletesen elégedett volt az eredménnyel.
Jacknek virágos kedve volt, ám rajongó tisztelete a zene iránt megfegyelmezte a kvartett közben. A muzsikálást követő könnyű falatozás – két fogoly, kocsonyázott nyelv, cukros borhab, tojáskrém, édes tészta – közben kezdett kitörni. Mivel szomjas volt, oda se figyelve felhajtott kéthárom pohár sillert, amitől az arca még pirosabb és barátságosabb, a hangja határozottan férfiasabb lett, és gyakrabban nevetett. Színes beszámolót tartott arról, hogyan fűrészelte le Stephen a tüzér koponyájának tetejét, majd rakta vissza, hogy jobb lett, mint új korában, és ragyogó kék pillantása vissza-visszatért a házikisasszony kebléhez, amelyet az idei (a Párizstól való távolsággal arányban eltúlzott) divat szerinti ruhaderék mindössze egy tüllfoszlányocskával takart el.
Stephen arra eszmélt révedezéséből, hogy Mrs. Brown igen komor, a kisasszony szemérmesen nézi a tányérját, Mr. Brown pedig, aki ugyancsak derekasan ivott, éppen belevág egy történetbe, amely semmi esetre sem végződhetett jól. Mrs. Brown nagyon elnéző volt a tengerészek iránt, akik hosszú időt töltöttek a tengeren, főleg azok iránt, akik sikeres őrjáratból tértek meg, és szerettek volna egy kicsit vidulni; annál kevesebb elnézés jutott a férjnek, akinek némileg üveges tekintetét a háziasszony ugyanolyan rég ismerte, mint a történetet.
– Gyere, drágám! – mondta a lányának. – Most inkább magukra hagyjuk az urakat.
Molly Harte fogadása széles körű esemény volt, változatos vendégsereggel. Eljött csaknem minden tiszt, pap, civil, kereskedő és a menorcai notabilitások. Olyan sokan voltak, hogy Mrs. Harte napvető ponyvát feszíttetett ki Senor Martinez patiója fölé, hogy elférjenek a vendégei, és a Szent Fülöp-erőd rezesbandája abban a szobában fújta, amely rendes körülmények között a parancsnok irodája volt.
– Engedje meg, hogy bemutassam barátomat, egy nagyon jó barátomat és sebészemet, Maturin doktort – vezette oda Stephent Jack a háziasszonyhoz. – Mrs. Harte.
– Szolgálatára, asszonyom – mondta Stephen, és bókolt.
– Nagyon örülök, hogy körünkben üdvözölhetem, uram – mondta Mrs. Harte, aki máris készen állt, hogy szívből utálja ezt az urat.
– Maturin doktor, Harte kapitány – folytatta Jack.
– Örvendek – mondta Harte kapitány, aki máris utálta az orvost, bár egészen más okból. Átnézett Stephen feje fölött, és kinyújtotta lógó potrohához szorított kezének két ujját. Stephen ráérősen megnézte a két ujjat, hagyta, hadd fityegjenek a levegőben, és kivágott egy szótlan bókot, amelynek pallérozott pimaszsága olyan jó válasz volt a fogadtatásra, hogy Molly Harte azt gondolta: „Mégis tetszik nekem ez az ember!” Jack és Stephen gyorsan átadták a helyet másoknak, mert folyamatos áramlatban jöttek a csaknem másodpercre pontosan érkező tengerésztisztek.
– Itt a szerencsés Jack Aubrey! – kiáltotta Bennet az Aurore-ról. – Ti, fiatalok, ugyancsak kitesztek magatokért, szavamra! Alig tudtam befurakodni Mahonba a zsákmányaidtól! Természetesen gratulálok hozzájuk, de azért hagyj valamit nekünk, vén trottyoknak is, hogy legyen mire visszavonulnunk.
– Ej, uram – nevetett Jack, és még jobban elpirult –, ez csak a kezdők szerencséje; bizonyosra veszem, hogy hamarosan elfogy, és akkor megint a körmünket rághatjuk.
Fél tucat tengerésztiszt vette körül, fiatalok és idősebbek; valamennyien gratuláltak neki, egyesek búsan, egyesek némileg irigykedve, de valamennyien azzal az őszinte jóakarattal, amit Stephen oly gyakran megfigyelt a tengerészeméi; és mialatt egy tömbben vitorláztak egy asztal felé, amelyen három hatalmas puncsos tál és egy regiment pohár állt, Jack elmesélte, gátlástalanul méregetve a tengerészeti szótárból, hogyan viselkedett a három zsákmány. Némán, feszült figyelemmel hallgatták, időnként bólogatva, félig lehunyva a szemüket, és Stephen megállapította magá ban, hogy emberek között bizonyos szinten lehetséges a tökéletes kommunikáció. Aztán a figyelme elkalandozott, fogott egy pohár rizspálinkás puncsot, és beállt egy narancsfa alá, onnan figyelte derűsen az egyenruhákat a fa egyik oldalán, majd a másikon a pamlagokat és alacsony székeket, amelyeken asszonyok várták, hogy a férfiak majd csak hoznak nekik fagylaltot és sörbetet, de hát hiába vártak. A nők türelmesen sóhajtoztak, és reménykedtek, hogy férjeik, fivéreik, apáik, szeretőik nem fognak túlságosan lerészegedni, főleg pedig nem kezdenek kötözködni.
Telt az idő; az összejövetel lassú körmozgása közelebb hozta Jack csoportját a narancsfához, és Stephen hallotta, hogy a barátja azt mondja: – Pokoli hullámzás van ma éjszaka!
– Ez mind nagyon szép, Aubrey – mondta egy sorhajókapitány –, de a maga emberei régebben olyan csendesen, ildomosan viselkedtek a parton. Most meg, hogy lett két pennyjük, úgy handabandáznak, mint – hát, nem is tudom. Mint egy falka veszett pávián. Kegyetlenül elverték Oaks kuzinom evezőseit, azzal a képtelen indokkal, hogy nekik orvosuk van, tehát jogosultak előbb kikötni, mint egy olyan sorhajó dereglyéje, amely csak egy felcserrel dicsekedhet. Teljesen képtelen indok! Egészen megkergültek a két pennyjüktől.
– Uram, őszintén sajnálom, hogy Oaks kapitány embereit megverték – mondta Jack jól nevelt aggodalommal. – Ám amit mondtak, az igaz – valóban van orvosunk, aki döbbenetesen ért a fűrészhez és a klistélyhoz! – Rendkívül jóakaratúan pillantott a többiekre. – Egy pinttel előbb még itt volt mellettem. Felnyitotta a tüzérünk koponyáját, kiemelte az agyvelejét, befoldozta, visszatette – biztosíthatom az urakat, hogy én oda se mertem nézni –, utasította a kovácsot, hogy keressen egy darab kerek vasat, kalapáljon belőle egy ilyen kis vékony kupolát vagy csészét, látják, aztán rányomta az agyvelőre, lecsavarozta, és olyan szépen öszszeöltötte a fejbőrt, mint akármelyik vitorlavarró! Hát ezt nevezem én orvostudománynak, nem a mindenféle pirulát meg lacafacázást. De hiszen ott van...!
Nyájasan fogadták Stephent, biztatták, hogy igyon egy pohár puncsot – még egy pohár puncsot –, mert ők is jó sokat ittak belőle; ez igen egészséges, egy ilyen kiváló puncs, a legjobb ital ilyen forróságban. A beszélgetés csobogott, egyedül Stephen és egy Nevin nevű kapitány viselkedett valamivel csendesebben. Stephen észrevette, hogy Nevin kapitány önfeledt töprengéssel nézi. Nagyon ismerős volt neki ez a pillantás, nem is lepődött meg, amikor Nevin kapitány a narancsfához vezette, és ott elhadarta, fojtott, bizalmas, aggodalmas hangon, hogy a legegyszerűbb fogásokat is alig bírja megemészteni. Nevin kapitány gyomorsavhiányát évek óta nem tudja hová tenni az orvosi fakultás, évek óta, drága uram; ám ő biztos benne, hogy Maturin doktor fölényes tehetsége megbirkózik vele, de jobb lesz, ha felsorolja az összes részletet, amelyekre emlékszik, mert fölöttébb érdekes, sajátos eset ez, Sir John Abel is megmondta – ismeri Stephen Sir Johnt? –, és hogy egészen őszinte legyen (lehalkította a hangját, és körbevillantotta a szemét), be kell vallania, hogy gondjai vannak a... az ürítéssel is... – így folytatta, halk, szorongó hangon, Stephen pedig hátratette a kezét, komolyan előre- és félrehajtotta a fejét, vagyis beállt a figyelmes hallgató pózába. Tulajdonképpen figyelt is, de nem olyan elmerülten, hogy meg ne hallja Jack harsogását: – Ó, igen, igen! A többi is kijön a partra – máris ott tolonganak a korlátnál kiguvadt szemmel, az ünneplő gúnyájukban, a zsebükben pénzzel, és akkora lőccsel, mint egy vendégoldal! – Stephennek nehéz is lett volna nem hallania, mert Jacknek igazi vezénylésre való hangja volt, ám ez a megjegyzés olyan sajátságos csendbe hullott, amely előfordul még a legnépesebb összejöveteleken is.
Stephen fájlalta a megjegyzést; fájlalta a hölgyekre gyakorolt hatását, akik fölemelkedtek a narancsfa másik oldalán, és felháborodott pillantásokat lövöldözve eltipegtek; hát még akkor mennyire fájlalta, mikor ránézett Jack tulipiros arcára, kerge jókedvtől égő szemére, és meghallotta diadalmas harsogását:
– Nem kell sietniük, hölgyeim! Esti ágyúszóig úgyse engedik le őket a hajóról!
Az elszántan folytatódó csevegés moraja elnyelte a további lehetséges megjegyzéseket ebben a műfajban, és Nevin kapitány is visszatért a végbeléhez, amikor valaki megfogta Stephen karját. Mrs. Harte volt az, és úgy mosolygott Nevinre, hogy a kapitány tüstént meghátrált, és elmenekült a puncsostálak mögé.
– Kérem, Maturin doktor, vigye el a barátját! – súgta türelmetlenül Molly Harte. – Mondja neki, hogy kigyulladt a hajója, mondjon akármit! Csak vigye innen, mielőtt még jobban ártana magának!
Stephen bólintott. Lehajtotta a fejét, befúrta magát a csoportba, karon fogta Jacket. – Jöjjön, jöjjön, jöjjön! – súgta ellentmondást nem tűrő hangon, bólogatva mindazoknak, akiknek csevegését félbeszakította. – Egy percet sem vesztegethetünk!
– Minél hamarabb kifutunk, annál jobb – motyogta Jack Aubrey, aggodalmasan kémlelve a félhomályba merült mahoni mólót. Vajon az a csónak a sajátja-e, és az utolsó kimenősöket hozza, vagy az erényes felháborodásban úszó parancsnok hírnöke jön, olyan parancsokkal, amelyek elveszik a Sophie-tól a járőrözést? Kicsit még mindig rozoga volt a duhaj éjszakától, ám elméjének szilárdabb lábakon álló része időről időre közölte vele, hogy kriminálisan viselkedett, hogy büntetést kaphat, amit senki sem tartana igazságtalannak vagy túlzottnak, és hogy rendkívüli módon viszolyog bárminemű személyes találkozástól Harte kapitánnyal.
Az a kevés szél, ami volt, szokatlan módon nyugatról fújt, és hozta magával a tímárműhelyek nyálkás büdösségét, viszont jól jön majd a Sophie-nak, végigsegíti a hosszú kikötőn, és kiviszi a tengerre. Ki a tengerre, ahol Jacket nem árulhatja el a saját nyelve; ahol Stephen nem játszhatja el a fölöttes hatóság kegyét; ahol azt az átokverte Babbington kölyköt nem kell kimenteni a kisvárosi koros delnők karmaiból. És ahol James Dillon nem párbajozhat.
Jack csupán a szóbeszédet hallotta; egy olyan kis helyőrségi gyilkos, vacsora utáni affér volt, ami megfoszthatta volna Jacket a hadnagyától, holott akármilyen merev és kiszámíthatatlan Dillon, mégis a legkülönb tiszt, akivel Jack valaha is hajózott.
A csónak átúszott az Aurore tatja alatt. A Sophie-é volt, tele kimenősökkel, néhányukban még mindig nem fért el a nagy jókedv, de a legénységnek azok a tagjai, akik megálltak a lábukon, egyáltalán nem hasonlítottak a partot megjártakra, mert azoknak először is nem maradt pénzük, szürkék voltak, és fonnyadtan hallgattak. Azokat, akiket nem bírt a lábuk, lefektették a többiek mellé.
– Hogy áll a létszám, Mr. Ricketts? – kérdezte Jack.
– Mindenki a fedélzeten van, uram – felelte fáradtan a kadét –, kivéve Jessup segédszakácsot, akinek lába törött, mert leesett a Dugóhúzóról, továbbá Sennet, Richards és Chambers árbocőröket, akik átmentek Georgetownba valami katonákkal.
– Quinn őrmester?
Ám Quinntől nem remélhetett választ; az őrmester egyenesen tartotta magát, sőt, mint aki nyársat nyelt, de csak szalutált, és „igen, uram!”-ozott mindenre, amit mondtak neki.
– Három kivétellel az összes tengerész a hajón van uram – közölte bizalmasan James.
– Köszönöm, Mr. Dillon –, mondta Jack, majd ismét a várost kémlelte. Néhány sápadt fény mozgott a szirt sötét hátterén. – Akkor vitorlát bontunk.
– Nem várunk, amíg teljesen feltöltjük a vízkészletet?
– Mennyi hiányzik? Két tonna, ha jól tudom. Azt majd máskor vesszük fel, a csellengőinkkel együtt. Mr. Watt, mindenkit a horgonyokhoz, de csendesen csinálják, kérem!
Ezt részben azért mondta, mert kegyetlenül hasogató fejének roppantul kellemetlen lett volna mindenféle ordítozás és bömbölés, részben azért, mert nem szerette volna, ha a Sophie távozása bárminemű feltűnést kelt. Szerencsére a Sophie orrát és tatját csupán egyszerű vontatókötelekkel rögzítették, tehát nem kell lassan föltekerni a vasmacskát, nem lesz csikorgás a csörlőnél, nem fog fülsértően nyikorogni a csörlőkar. A Sophie viszonylag józan tagjai túlságosan másnaposak voltak, semhogy ebben a ronda szürke, áporodott hajnalban kedvük lett volna kurjongatni nyalka tengerészről, dicső brit cserfáról, annyi telt tőlük, hogy savanyúan, összeszorított szájjal gyorsan eloldják a köteleket. Az is szerencse volt, hogy Jack elvégeztette a javításokat, feltöltette a fegyvertárt és az éléstárt (kivéve azt az átkozott utolsó adag vizet), mielőtt ő vagy bármelyik embere kitette volna a lábát a partra; és ritkán fogadta hálásabban az erény jutalmát, mint amikor a Sophie orrvitorlája megtelt, orra elfordult kelet, a tenger felé, és a fával-vízzel feltöltött, erős hajó ismét elindult, vissza a függetlenségbe.
Egy óra múlva a szorosban jártak. Mögöttük elsüllyedt a ködbe a város minden miazmája, előttük vakítóan kitárult a tenger. A Sophie orrtőkéje majdnem pontosan a fehér izzásra mutatott, ami a napkeltét jelezte a szemhatáron, az északira forduló szél felüdülést hozott. Az éjszaka áldozatai lomhán mocorogtak. Hamarosan lelocsolják őket egy tömlőből, a fedélzet visszatér az erény útjára, és újrakezdődnek a szlúp hétköznapjai.
Ecetes erény lengte körül a Sophie-t azon az unalmas, fárasztó, délnyugati szakaszon, amelyet meg kellett tennie, hogy visszajusson az őrjárat vizeire; hol gyenge volt a szél, hol egyáltalán nem volt szél, hol szembeszél volt, méghozzá olyan rosszindulatú, hogy a Menorca keleti csúcsánál levő kicsi Ayre-sziget makacsul nem volt hajlandó eltűnni az északi szemhatárról; hol megnőtt, hol összezsugorodott, de ott volt.
Csütörtökön mindenkit a fedélzetre parancsoltak fenyítéshez. A két őrszolgálat a főfedélzet két szélén állt, a kuttert és a csónakot vontatták, hogy több legyen a hely; a tengerészek a tőlük megszokott precizitással sorakoztak a harmadik tatágyúnál; a kis tatfedélzet zsúfolásig megtelt a tisztekkel.
– Mr. Ricketts, hol a tőre?! – kérdezte élesen James Dillon.
– Elfelejtettem, uram. Bocsánatot kérek, uram – suttogta a kadét.
– Azonnal csatolja fel, és ne merészeljen hiányos öltözékben megjelenni a fedélzeten!
Az ifjú Ricketts bűntudatosan sandított a kapitányára, mielőtt elrohant volna, ám Jack elkomorodó arcából sem olvashatott ki mást. Jack mindenben egyetértett Dillonnal; ha már ezeket a csirkefogókat megkorbácsolják, akkor joguk van hozzá, hogy a büntetés kellő ceremóniával történjék, a kellően komoly legénység, az aranyzsinóros kalpagú, kardos tisztek előtt, dobszóra.
Henry Andrews tizedes egyenként vezette föl John Hardent, Joseph Busselt, Thomas Crosst, Timothy Bryantet, Isaac Isaacsot, Peter Edwardsot és John Surelt, akik valamennyien részegeskedésért kapták a büntetést. Senki sem szólt mellettük, ők se védekeztek.
– Fejenként egy tucat – rendelkezett Jack. – És ha volna igazság a földön, akkor maga két tucatot kapna, Cross. Ilyen felelős tisztségben – egy segédtüzér! Szégyellje magát!
A Sophie-n az volt a szokás, hogy korbácsolásnál nem a járórácshoz kötötték a delikvenst, hanem a csörlőhöz. Az emberek komoran előléptek, lassan kibújtak az ingükből, és átölelték a zömök hengert; John Bell és John Morgan, a fedélzetmester segédei összekötötték a kezüket – leginkább a forma kedvéért – a csörlő túloldalán. Aztán John Bell hátralépett, és Jackre nézett, könnyedén suhogtatva jobbjában a korbácsot. Jack bólintott:
– Kezdje!
– Egy! – szólt a fedélzetmester ünnepélyesen. A nyolcbögös kötél füttyenve szelte a levegőt, és lecsapott a matróz megfeszülő, csupasz hátára. – Kettő! Három! Négy...
És így tovább; Jack hideg, tapasztalt szeme ismét észrevette, milyen fortélyosan forgatja a fedélzetmester segédje a korbácsot, hogy a csomós vég a csörlőt érje, mégse keltsen olyan látszatot, mintha kímélné a bajtársát. „Nagyon szép – gondolta –, de vagy be tudnak jutni a pálinkás raktárba, vagy valamelyik kurafi csempészett itókát a fedélzetre. Ha megtudom, ki az, fölszereltetek egy tisztességes rácsot, akkor pedig nincs több hókuszpókusz.” Ez a részegeskedés több mint helytelen; hét eset, egyetlen nap alatt! Semmi köze a parti vad korhelykedéshez, mert az a múlté, már csak emlék; ami meg a merevrészegeket illeti, akiket a vízkieresztő résbe mosott a tenger, mikor a hajó orral átfordult a szélben, ez is el volt felejtve, a kikötői zabolátlanságnak, a felpuhult fegyelemnek tulajdonították, senki se dörgölte az orruk alá. De ez más. Csak tegnap történt, hogy Jack nem tudta, merjen-e gyakorlatozni az ágyúkkal ebéd után, mert túlságosan sok emberrel szemben élt a gyanúpörrel; egy becsiccsentett bolond nagyon könnyen otthagyhatja a lábát a visszagördülő ágyútalp vagy az ábrázatát egy csőszáj előtt. Úgyhogy végül csak ki-be tolatta az ágyúkat, de nem süttette el őket.
Minden hajón más hagyománya van a jajgatásnak; a Sophie veteránjai hallgattak, de Edwards (az egyik új) a King's Fisher-ről került ide, ahol nem szoktak hallgatni, és vonítva feljajdult az első csapásra, amivel annyira megzavarta a fedélzetmester fiatal helyettesét, hogy a következő két-három ütésnél csak lanyhán csergetett a levegőben.
– Ejnye, John Bell! – szólt rá szemrehányóan a fedélzetmester, nem mintha ellenséges indulattal lett volna Edwards iránt, akit a bárányt méricskélő mészáros békés elfogulatlanságával nézett, hanem mert a munkát tisztességesen el kell végezni; úgyhogy a korbácsolás hátralevő része legalább indokolta Edwards fülrepesztő crescendóját. Mármint fülrepesztő volt szegény John Surelnek, egy girhes kis exeterinek, akit még sose korbácsoltak meg, és most még az inkontinencia bűnével is tetézte a részegeskedést, úgyhogy ezért is kapta a verést; szánalmasan, a saját piszkában zokogva-bömbölve fogadta a kemény ütéseket, amelyeket a kivörösödött Bell ugyancsak szaporázott, hogy minél hamarabb túl legyen rajta.
„Micsoda mérhetetlen barbárságnak tűnhet ez egy szemlélő szemében, aki nem szokott hozzá”, tűnődött Stephen. „És mennyire semmi azoknak, akik megszokták. Bár az a gyerek nyugtalannak látszik.” Babbington valóban kicsit sápadtan, szorongva nézte végig a kínos jelenetet, amikor a nyöszörgő Surelt átadták szégyenkező körlettársainak, akik elcipelték.
De milyen múlandó volt az ifjú úriember sápadtsága és szorongása! Még tíz perce sem takarította el az ágyúcsőtisztító a jelenet nyomait, Babbington már a magasban röpködve üldözte Rickettset, miközben az alaposan lemaradt írnok fáradságosan, boldogan zihálva igyekezett utánuk.
– Kik azok a viharfecskék? – kérdezte Jack a fővitorla vékony vásznán átsejlő alakok láttán. – A hajósinasok?
– A fiatal úriemberek, nagyságos uram – felelte a szállásmester.
– Jut szembe – mondta Jack –, látni akarom őket.
Röviddel ezután visszatért a sápadtság és a szorongás, amire meg is volt minden ok. A kadétoknak minden délben megfigyeléseket kellett végezniük, s ennek alapján kiszámítani a hajó helyzetét, amit föl kellett jegyezniük egy darab papírra. Ezeket a papírokat, amelyek a fiatal úriemberek munkája névre hallgattak, a tengerész őrszem nyújtotta át a kapitánynak, „a fiatal úriemberek munkája, uram” – szavakkal, amire Allen kapitány (elnéző, nagyvonalú ember) azt szokta válaszolni: „a fiatal úriemberek munkája” – azzal kidobta a papírokat az ablakon.
Jacket eddig túlságosan lefoglalta, hogy begyakoroltassa a legénységet, semhogy nagy figyelmet szenteljen kadétjai oktatásának, ám tegnap megnézte a cédulákat, amelyek, fölöttébb gyanús egyhangúsággal, É39°21'-ben határozták meg a szélességet, ami nagyjából rendben is lett volna, de olyan hosszúságot adtak meg hozzá, amelyet a Sophie akkor érhetett volna el, hogyha harminchét mérföld hosszan végighasítja a Valencia mögötti hegyvidéket.
– Milyen meggondolásból küldték nekem ezt a badarságot? – kérdezte a kadétokat. Nem volt megválaszolható kérdés, mint ahogy a kapitány számos más kérdésére sem lehetett válaszolni, és a fiatal úriemberek nem is próbálkoztak; de azzal egyetértettek, hogy nem a mulatság kedvéért, nem is a két szép szemükért vannak itt, hanem hogy megtanulják a mesterségüket; hogy a naplóik (amelyeket behoztak) pontatlanok, hiányosak és hátralékosak, ennél még a hajó macskája is különbül ír; hogy a jövőbben a legnagyobb figyelemmel követik Mr. Marshall megjegyzéseit és számításait; naponta bejelölik a kormányossal a Sophie helyzetét a térképen; és olyan emberből, aki nem tudja egy percen, eh mit, harminc másodpercen belül meghatározni a hajója helyzetét, sose lehet hadnagy, pláne parancsnok („Isten bocsásson meg nekem!”, gondolta). Továbbá minden vasárnap be fogják mutatni szépen, olvashatóan írott naplóikat.
– Írni, feltételezem, csak tudnak tisztességesen? Különben iratkozzanak be az írnok iskolájába!
A kadétok reménykedtek benne, bizakodtak benne; legjobb igyekezetük szerint fognak eljárni, uram. Ám Jacken nem látszott túlzott meggyőződés, azt óhajtotta, hogy a fiatal úriemberek üljenek csak le arra a padra, fogják csak azokat a tollakat meg papírokat, adják csak ide neki azt a könyvet, ez kimondottan csodálatosan alkalmas lesz a tollbamondásra.
Így esett, hogy Stephenhez, aki szünetet tartott a gyengélkedő csendjében, hogy elgondolkozzon annak a betegnek az esetén, akinek apadó pulzusa gyöngén repesett az ujjai alatt, egyszer csak leszűrődött a légrésen Jack természetellenesen lassú, komor és rettenetes hangja: „Egy hadihajó tatfedélzetét nyugodtan tekinthetjük a nemzet iskolájának, ahol ifjúságunk tetemes részét oktatják; ott sajátítják el a fegyelmet, ott ismerkednek meg a szolgálat fontos részleteivel. Ott nevelik beléjük a pontosságot, a rendet, a szorgalmat és az iparkodást, olyan mértékű józansággal, sőt, önmegtagadással egyetemben, amely rendkívül hasznosnak bizonyul. Az engedelmeskedést elsajátítva megtanulnak parancsolni.”
„Nahát, nahát, nahát”, gondolta Stephen, majd visszatért a függőágyban fekvő szegény, elaszott, nyúlszájú emberhez, a jobb oldali őrszolgálat tagjához, aki nemrég még szárazföldi patkány volt.
– Mennyi idős lehet maga, Cheslin? – kérdezte.
– Ó, azt meg nem mondhatom, uram – felelte Cheslin, akinek apátiáján átsütött valami kis türelmetlenség. – Talán olyan harminc. – Hosszú szünet. – Tizenöt esztendős voltam, amikor öreg tatám meghalt; és el tudnám számolni visszafelé a szénakaszálást, ha nagyon törném a fejemet. De nem bírom törni.
– Nem. Nézze, Cheslin, nagyon megbetegszik, ha nem eszik. Rendelek magának levest, de meg kell ennie.
– Nagyon is köszönöm, uram. De nincsen nekem étvágyam; különben se hiszem, hogy hagynák, hogy megegyem.
– Miért mondta meg nekik, hogy mivel foglalkozott? Cheslin egy darabig nem válaszolt, csak bámult bután.
– Asziszem, részeg voltam. Gyilkosan erős ez a grogjuk. De azt sose gondoltam, hogy ilyen rettenetesek lesznek. Habár igaz, hogy arra odafel Carboroughban meg azon túl még ki se szeretik mondani a népek.
Ebben a percben vacsorához sípoltak, az étkező, a hoszszú térség, amelyből Stephen egy vitorlavászonnal választotta le a gyengélkedőt, megtelt éhesen tolongó emberekkel. Ám ez fegyelmezett tolongás volt; minden nyolcfős asztaltársaság azonnal a helyére rohant, a gerendákról leengedték a függőasztalokat, a konyháról hozták a sózott disznóhússal (ez is azt bizonyította, hogy csütörtök van) és babbal töltött facsajkákat; vallásos áhítattal hozták a fedélzetről a grogot, amelyet Mr. Pullings frissen kevert a főárboc melletti ivóvizes tartályból, és mindenki félreugrott az útjából, nehogy egyetlen csöppje is kárba vesszen.
Stephen előtt azonnal megnyílt az út, amelynek mindkét oldalát mosolygó arcok és nyájas pillantások szegélyezték; megfigyelte, hogy néhány ember, akiknek a hátát délelőtt olajozta, feltűnően vidámnak látszik, főleg Edwards, mert az ő mosolya, lévén, hogy fekete volt, sokkal fehérebben villogott a félhomályban; figyelmes kezek félrerántottak egy padot az orvos útjából, és egy hajósinast gorombán megpördítettek a tengelye körül, „Ne a hátadat mutogasd a doktornak, istállóban nevelkedtél?” Milyen jó emberek, milyen kedves arcok; Cheslint mégis megölik.
– Van egy különös esetem a gyengélkedőben – mondta Jamesnek, miközben kényelmesen elterpeszkedve emésztettek egy pohár portói mellett. – Lassan fog éhen halni, ha csak föl nem rázom a letargiájából.
– Mi a neve?
– Cheslin. Nyúlszájú.
– Ismerem. A jobb oldali őrségben van, egy mihaszna alak.
– Igen? Pedig a maga idejében ő is szolgálatot tett az embereknek.
– Hogyan?
– Bűnevő volt. – Jézusom!
– Kiöntötte a portóiját.
– Mesélne róla? – kérdezte James, és fölitatta a kiömlött bort.
– Nagyjából az történik, ami nálunk. Ha valaki meghalt, elküldték Cheslinért; rátettek a halott mellére egy darab kenyeret, amit Cheslin megevett, magára véve az elhunyt bűneit. Aztán a markába nyomtak egy ezüstöt, kilökték a házból, köpködték, és kővel dobálták, miközben elfutott.
– Azt hittem, ez ma már csak mese – jegyezte meg James.
– Nem, nem! Elterjedt szokás, csak nem beszélnek róla. De úgy tűnik, a tengerészek még másoknál is jobban rettegnek tőle. Cheslin elszólta magát, és a többiek azonnal ellene fordultak. A körlete kiközösítette, a többiek nem állnak szóba vele, nem tűrik, hogy a közelükben egyen vagy aludjék. Testileg semmi baja, mégis halott lesz egy héten belül, ha nem teszek valamit.
– Köttesse ki a pallóra, doktor, és százat raja! – kiáltott át a kabinjából a rovancsoló számvevő. – Mikor egy rabszolgahajón szolgáltam a háborúk között, volt egy bizonyos fajtája a feketéknek, a vájduk vagy vájdók, akik tucatjával hullottak puszta bánatból, mert el kellett szakadniuk az országuktól és a barátaiktól. Jó sokat megmentettünk csupán azzal, hogy reggelenként megkóstoltattuk velük a korbácsot. Azzal nem tenne jót, doktor, ha megpróbálná meg menteni a fickót; az emberek végül megfojtanák, vagy felakasztanák, vagy átlöknék a hajókorláton. Sokat elviselnek a tengerészek, de egy vészmadarat, azt már nem. Olyan ez, mint a fehér holló – a többiek halálra csipkedik. Vagy egy albatrosz. Fog egy albatroszt – horgászzsinórral nem nehéz –, ráfest a begyére egy piros keresztet, és a többiek miszlikbe szaggatják, mielőtt átfordíthatná a homokórát. De sokat is nevettünk rajtuk! Szóval a matrózok sose fogják tűrni, hogy az a fickó velük egyék, akkor se, ha ez a megbízás ötven évig fart; nem így van, Mr. Dillon?
– Soha – felelte James. – Az ég szerelmére, miért jött ez egyáltalán a tengerészethez? Önként állt be, nem erőszakkal toborozták.
– Úgy vélem, belefáradt, hogy fehér holló legyen – mondta Stephen. – De nem fogom elveszíteni egy betegemet a matrózok előítéletei miatt. El kell különíteni, ahol nem éri utol a többiek rosszindulata; és ha felépül, ő lesz a szanitécem. Az magányos állás, olyannyira, hogy a szóban forgó legény...
– Bocsánatát kérem, uram, de a kapitány tisztelettel kérdezteti, hogy nem akarna-e látni valami döbbenetesen filozofikusát? – kiáltotta az ágyúgolyóként bevágódó Babbington.
Az ebédlő félhomálya után alig lehetett látni a fehéren kápráztató fedélzeten, ám Stephen, miután hunyorított, fölismerte Öreg Spongyát, a magasabb görögöt, aki vízcseppeket hullatva, pőrén állt egy tócsában a jobb oldali vállívek mellett, és nagyon elégedetten mutatta a réz borítás egy darabját. A görög jobbján Jack állt, hátra tett kézzel, arcán örvendező diadallal, a balján az őrség tekergette a nyakát, és meresztette a szemét. Spongya kissé előrébb tolta a rozsdás rézlemezt, majd lassan megfordította, miközben le nem vette a szemét Stephen arcáról. A fém másik oldalára egy apró, sötét hal tapadt, a fején levő szívókorongnál fogva.
– Gályatartó hal! – kiáltotta Stephen, pont annyi – sőt több – álmélkodással és örömmel, mint amennyit Jack és a görög elvárt tőle. – Vödröt ide! Csak óvatosan, derék Spon gya, becsületes Spongya! Ó, micsoda boldogság, hogy egy igazi gályatartó halat láthatok!
Öreg Spongya és Fiatal Spongya a szélcsendes időben a hínárt kapargatták, ami lassította a Sophie futását; a tiszta vízben látni lehetett, hogyan kúsznak-másznak az ólomnehezékkel rögzített kötelek között, egyhuzamban két percig is visszatartva a lélegzetüket, sőt, időnként lemerülve az orrtőke alá, hogy vidáman felbukkanjanak a másik oldalon. De Öreg Spongya értő szeme csak most fedezte föl a gerincsoron rejtőző, alattomos, közös ellenséget. A gályatartó hal, magyarázták Stephennek, olyan erős, hogy biztosan ő tépte le a fémdarabot; de ez még semmi! Olyan erős, hogy megbéníthatja, vagy legalábbis majdnem megbéníthatja a hajót a szélviharban! De most fülön csípték – nem ármánykodhat többé az eb –, és mostantól a Sophie úgy suhan, akár egy hattyú! Stephennek egy pillanatig kedve támadt vitatkozni, a józan észre apellálni, felhívni a figyelmet a hal kilenchüvelykes hosszára, apró uszonyaira –, de túl okos és túl boldog volt ahhoz, hogy engedjen a kísértésnek. Féltő gonddal elmenekítette a vödröt a kabinjába, hogy zavartalanul lehessen együtt a gályatartó hallal.
Túlságosan filozófushajlamú volt, hogy bosszankodjék, amikor kevéssel később megérkezett balról a fodrozódó tengeren át a finom szél, így a gonosz gályatartó haltól megszabadult Sophie simán, kitartóan, hét csomóval futott alkonyaiig, amikor az árbocőr elkiáltotta magát:
– Föld! Föld jobbra!

 

 

HETEDIK FEJEZET

A kérdéses föld a Nao-fok volt, a Sophie járőröző területének déli határa; mint sötét bizonyosság, úgy hasított az elmosódó nyugati szemhatárba.
– Nagyon príma tájolás, Mr. Marshall – mondta Jack, miután lejött az árboccsúcsról, ahonnan a fokot tanulmányozta távcsövön át. – Az udvari csillagász nem csinálhatta volna szebben!
– Köszönöm, uram, köszönöm! – felelte a kormányos, aki a szokott megfigyelésekkel párhuzamosan a legaprólékosabb parallaxisszámításokat is elvégezte a szlúp helyzetének meghatározására. – Nagyon örülök az... elismerésének.
Cserbenhagyta a szókincse, így csak a kezét kulcsolta össze, és rántott egyet a fején. Különös volt látni ezt a tagbaszakadt embert, ezt a kemény arcú, impozáns férfit egy olyan érzés rabjaként, amely gyöngéd, szelíd megnyilvánulást kívánt; voltak is sokatmondó összenézések a legénység tagjai között. Jack az égvilágon semmit se vett észre; az ösztönös derekasságnak, a tengerészi rátermettségnek tulajdonította Mr. Marshall kínosan lelkiismeretes navigálását és parancsnoki buzgalmát, különben is, most csak arra tudott gondolni, hogyan gyakorlatoztasson az ágyúkkal a sötétségben. Elég távol voltak a szárazföld tói, hogy ne hallják őket; noha a Sophie tüzérsége jelentős javulást könyvelhetett el, Jack nem nyughatott, ha nem jutottak minden nappal közelebb a tökéletességhez.
– Mr. Dillon – mondta –, azt szeretném, ha a jobb oldali őrség versenyezne a bal oldali őrséggel a sötétben. Tudom, tudom! – ütötte el megnyúló arcú hadnagyának készülő' tiltakozását. – De ha a világosságban gyakorlatozunk, akkor még a legsiralmasabb személyzet se bújik be az ágyú alá, és nem veti le magát a fedélzetről. Úgyhogy kérem, készítsünk elő két hordót a nappali gyakorlathoz, és ugyancsak kettőt, lámpával, fáklyával vagy ilyesmivel fölszerelve, az éjszakaihoz.
Amióta először nézett végig egy gyakorlatot (milyen régnek is tűnt), Stephen igyekezett kerülni a továbbiakat; viszolygott az ágyúdörgéstől, a puskapor szagától, a fájdalmas sebek valószínűségétől, a madarak nélkül maradó ég bizonyosságától, így hát levonult a fedélzet alá, olvasott, miközben fél füllel arra figyelt, történik-e baleset; olyan könnyen megeshet a baj egy kiszámíthatatlanul mozgó ágyúval egy imbolygó, dülöngélő fedélzeten. Ma este azonban feljött, nem tudva a készülő hangzavarról; előre akart menni a szivattyúhoz, kihasználva a brigg alsó részét megvilágító, rézsútos fényt – a szilfa szivattyúhoz, amelynek fedelét a figyelmes tengerészek napjában kétszer leemelték a kedvéért.
– Hát itt van, doktor! – mondta Jack.- Kétségtelenül azért jött fel a fedélzetre, hogy lássa, mennyit haladtunk! Lenyűgöző élmény, vigye, amikor az ágyúk dörögnek? És ma éjszaka sötétben is láthatja őket, ami még szebb! Uramatyám, látnia kellett volna a Nílust! És hallania! Hogy örült volna!
A Sophie tűzerejének javulása valóban megdöbbentő volt, még egy annyira civil szemlélőnek is, mint Stephen. Jack kitalált egy rendszert, ami kímélte a szlúp ácsolatát (amely valóban nem viselte volna el egy oldalsortűz együttes lökését), ugyanakkor erősítette a versenyszellemet és a rendszerességet: elsőnek a szélárnyékos oldalon levő ágyú tüzelt, és abban a pillanatban, amikor elérte hátrafutásának végpontját, elsütötték a szomszédját – ilyen módon az utolsó irányzó is átláthatott a füstön. Jack mindezt elmagyarázta, amikor a kutter a két hordóval kifutott a halványodó fénybe.
– Persze – tette hozzá – nem lesz nagy a lőtávolság, csupán akkora, ami három sorozatot tesz lehetővé. De szeretnék négyet!
A lövegkezelők derékig levetkőztek, fejüket bekötötték fekete selyemkendőjükkel; sugárzott belőlük a figyelem, a magabiztosság és a rátermettség. Természetesen jutalmat kapott minden ágyú, amely eltalálta a célpontot, de na gyobb jutalom járt azoknak, akik gyorsabban lőttek, és egy lövésük se ment annyira mellé, hogy emiatt ki kellett volna zárni őket a versenyből.
A bukdácsoló hordót vontató kutter már jó messze lemaradt a szélárnyékos oldalon, Stephen nem győzött álmélkodni azon, hogy a tengeren az egyik percben még együtt vannak a simán sikló járművek, és mikor legközelebb odanéz, már mérföldek választják el őket, anélkül, hogy észrevehetően gyorsítottak vagy különösebb erőfeszítést tettek volna. A Sophie széllel fordult, és árboc-derékvitorlákkal simán futott a vízen, hogy széllel szemben kötélhossznyira legyen a hordótól.
– Nincs értelme, hogy távolabb legyünk –, szögezte le Jack, aki az egyik kezében az óráját, a másikban krétát tartott. – Akkor nem lesz elég erős a becsapódás.
Peregtek a percek. A hordó egyre nagyobb lett.
– Ágyút le! – kiáltotta James Dillon. A fedélzeten máris a gyutacs szaga kavargott. – Ágyút szintbe... Csődugót ki... Ágyút ki... Gyújtás... Cél... Tűz!
Mintha óriási kalapács dongott volna a sziklán fél másodperces időközökben, imponáló szabályossággal, az örvénylő füst sebesen futó, hosszú hullámban távolodott a brigg orrától. Elsőnek a bal oldali ágyúk lőttek; a jobb oldali őrség, lábujjhegyre ágaskodva, a nyakát tekergetve, féltékenyen leste az összes elképzelhető megfigyelőpontról, hova csapódnak be a lövések; túl messzire mentek, harminc yarddal is mellé, de szépen összetartva, nem szóródtak a golyók. A verejtékben fürdő bal oldali őrség dühös összpontosítással dolgozott: kitisztították a csövet, beledömöckölték a fojtást, megemelték, kitolták az ágyút.
Mielőtt a hordó egy vonalba került volna a hajó közepével, a következő sortűz szétzúzta. – Két perc öt másodperc! – kuncogott Jack. A bal oldali őrség éljenzésre sem szakított időt a nagy rohanásban. A nagy kalapács megismételte a hétszeres csapást; fehér habkoszorú szökkent a magasba az összetört dongák körül. A csőtisztítók és dömöckölők úgy dolgoztak, mint a villám; a személyzet hangos nyögéssel fellódította a megtöltött ágyúkat a csőrésekbe, majd emelőkkel annyira elfordították őket, amennyire lehetett, ám a szétlőtt hordó már túlságosan lemaradt, sehogy se érte volna el a negyedik sortűz.
– Oda se neki! – kurjantott Jack. – Nagyon közel volt. Hat perc tíz másodperc!
A bal oldali őrség tagjai egyszerre sóhajtottak. Nagyon bíztak a negyedik sortűzben, és abban, hogy belül maradnak a hat percen, ami a jobb oldaliaknak okvetlenül sikerülni fog.
A jobb oldali őrség öt perc ötvenhét másodpercet ért el, viszont nem találták el a hordójukat, és a névtelenséget biztosító szürkületben jó sok morgást lehetett hallani „szégyentelen mihaszna gazfickók”-ról, akik „csak lődöznek összevissza – akármit, csak hogy győzzenek! Mikor tizennyolc penny a fontja a puskapornak!”
A nappal átadta a helyét az éjszakának, és Jack mélységes elégedettséggel állapította meg, hogy ez alig okoz változást a fedélzeten. A szlúp felfutott, a vitorlák a másik oldalról fogták a szelet, a Sophie a tengert szántva közeledett a harmadik hordón vibráló fáklyához. Egymás után ropogtak a sortüzek, karmazsinvörös lángnyelvek döftek a füstbe, cikázó hajósinasok rontottak ki-be az őrszem mellett a lőszerraktár ponyvás ajtaján, cipelték fel a fedélzetre a lőport; a lövegkezelők ziháltak és nyögtek, a gyutacsok izzottak, az ütem majdnem ugyanaz maradt.
– Hat perc negyvenkét másodperc! – közölte az utolsó sortűz után Jack, aki a lámpa mellett, egészen közelről, hunyorítva nézte az óráját. – Győzött a bal oldali őrség! Nem is rossz gyakorlat, nemde, Mr. Dillon?
– Bevallom, uram, sokkal jobb, mint vártam.
– Nos hát akkor, drága uram! – fordult Jack az orvoshoz. – Mit szólna egy kis muzsikához – már amennyiben nem zsibbadt el a füle. Meghívhatjuk önt is, Mr. Dillon? Mostantól Mr. Marshall gondja a fedélzet.
– Köszönöm, uram, nagyon köszönöm, de tudja, hogy nálam, sajnos, kárba vész a zene; mintha disznók elé szórnának gyöngyöt.
– Igazán elégedett vagyok az esti gyakorlattal! – mondta Jack, miközben felhangolta a hegedűjét. – Úgy érzem, most már nyugodtabb lélekkel közeledhetek a parthoz, anélkül hogy túlságosan veszélyeztetném szegény szlúpot.
– Örülök az elégedettségének; kétségtelen, hogy a tengerészek roppant ügyesen kezelték az ágyúkat; ezzel együtt ragaszkodom hozzá, hogy ez a hang nem A.
– Nem? – kiáltotta Jack riadtan. – Ez már jobb? Stephen bólintott, hármat koppantott cipője orrával a deszkán, és belevetették magukat Mr. Brown menorcai divertimentójába.
– Észrevette, hogy kezeltem a vonót a pump-pump-pump részben?
– Észrevettem: nagyon ruganyosan, nagyon ügyesen. Észrevettem, hogy egyszer sem trafálta el a függőpolcot, sem a lámpát. Magam is csak egyszer súroltam a padot.
– Úgy vélem, az a lényeg, hogy ne gondoljunk rá. Ezek a fickók se gondoltak rá, mikor ki-be tolták az ágyút. Egészen gépies lett az emelés, a csőtisztítás, a dömöckölés. Nagyon elégedett vagyok velük, főleg a bal oldali őrség három-négy tagjával. Pedig micsoda mamlaszok voltak, mikor kézbe vettem őket!
– Csodálatra méltó buzgalommal akar szakembert faragni belőlük.
– Hát igen; egy percet se vesztegethetünk.
– Nos, és nem találja nyomasztónak – fárasztónak – ezt az örökös sürgölődést?
– Uramatyám, dehogy! Ugyanúgy hozzátartozik az életünkhöz, mint a sózott disznóhús. Tengeren bármi megtörténhet öt perc alatt; hahaha, hallania kellene Lord Nelsont! Egy ilyen sortűz ledönthet egy árbocot, és megnyerheti az ütközetet; azt pedig senki se mondhatja meg, mikor kell elsütnünk az ágyúinkat! Tengeren semmit sem lehet megjósolni.
Milyen igaz. Egy mindent látó szem, egy olyan szem, amely áthatol a sötétségen, észrevette volna a Cartagenába tartó Cacafuego spanyol fregattot, amely feltétlenül találkozott volna a Sophie-val, ha a szlúp nem tölt egy negyed órát azzal, hogy eloltsa az égő hordókat; így azonban a Cacafuego csendesen elvitorlázott a Sophie-tól másfél mérföldnyire nyugat felé, és egyik hajó se vett tudomást a másikról. Ugyanaz a szem sok más vízi járművet is látott volna a Nao-fok közelében, mert, mint Jack is nagyon jól tudta, mindennek, ami Almeríából, Alicantéból és Malagából jött, ezt a fokot kellett megkerülnie; főleg pedig látott volna egy kis konvojt, amely egy állami kalózhajó védelmében tartott Valencia felé; és látta volna, hogy ha a Sophie ebben az irányban folytatja útját, akkor hajnalhasadás előtt fél órával megérkezik a part közelébe, a konvoj szél felőli oldalán.
– Uram, uram! – sipította Jack fülébe Babbington. – Csitt, édesem! – motyogta a kapitány, aki a másik nemről álmodott. – He?
– Mr. Dillon azt üzeni, uram, hogy árboclámpák a nyílt tengeren!
– Hah! – Jack abban a szempillantásban felébredt, és hálóingben rohant ki a szürke fedélzetre.
– Jó reggelt, uram! – tisztelgett James, és átnyújtotta éjszakai távcsövét.
– Jó reggelt, Mr. Dillon. – Jack megérintette a hálósipká|át, és átvette a teleszkópot. – Hol? – Középen, uram.
– Istenemre, jó szeme van! – Jack leengedte a távcsövet, megtörülgette, ismét belebámult az örvénylő párába. – Ketjfő. Három. Azt hiszem, van egy negyedik. A Sophie a szirt sötét árnyékában haladt. Ami kevés szél volt, az megbízhatatlan lökésekben fújt, és a domboldal meleg illatát hozta északnyugatról; ám ha a szárazföld fölmelegszik, a szél is északkeletire, sőt akár keletire fordul. Jack megmarkolta a csarnakkötelet.
– Nézzük csak meg fentről a helyzetüket – mondta. – Mennykő üssön ebbe a rokolyába!
Világosabb lett, a ritkuló párából kirajzolódott öt hajó, amelyek kusza vonalban vagy inkább csomóban akkor tűntek föl a látóhatár mögül, és a legközelebbi legföljebb negyed mérföldre volt. Északról haladtak dél felé; az élen, fedélzetén tizenkét darab nyolcfontos ágyúval a Gloire, egy nagyon gyors járású, teljes rúdvitorlázatú, touloni kalózhajó, amelyet egy Jaume Mateu nevű, gazdag barcelonai kereskedő bérelt ki hajói, a hat-hat ágyús Pardal és Xaloc settee védelmére. Az utóbbi értékes (és tiltott) rakományt vitt, mégpedig el nem vámolt higanyt. A kalózhajót követte a szélárnyékos oldalon a Pardal, vele csaknem egy vonalban, de szél felől, és a Sophie-tól legföljebb négy-ötszáz yardra jött a Santa Lucia, egy nápolyi snow, a Gloire zsákmánya, fedélzetén vigasztalhatatlan francia királypártiakkal, akiket akkor fogtak el, mikor útban voltak Gibraltárba; utána a Xaloc, és végül egy tartán, amely örömmel csatlakozott Alicanténél a konvojhoz, hogy az védje meg a berber tengeri rablóktól, menorcai kalózhajóktól és brit portyázóktól. Kisebb vízi jármű volt valamennyi, amelyek a tenger felől várták a veszedelmet (ezért nem távolodtak el a szárazföld közeléből, ami a nagy nekiiramodásokat lehetővé tevő nyílt tengerhez képest kényelmetlen, kockázatos haladásra késztet, ám megengedi, hogy a hajó a parti ütegek védőszárnyai alá siessen), és ha észrevették is a Sophie-t az erősödő világosságban, nyilván azt mondták: „Ej, csak egy kis brigg, amely a part mentén araszol; bizonyosan Deniába tart.”
– Mi a véleménye a hajóról? – kérdezte Jack.
– Ebben a világításban nem tudom összeszámolni az ágyúcsőréseit. Tizennyolc ágyús korvetthez képest kicsinek látszik, de mindenesetre erős, és ő a házőrző kutya.
– Igen. – Ez biztos. A kalózhajó befordult a szélbe, a konvoj megkerülte a fokot. Jack mozgásba lendülő agya gyorsan pergette a lehetőségeket. Egyszerre volt a parancsnoka annak a hajónak és ennek a szlúpnak itt, a talpa alatt.
– Javasolhatok valamit, uram?
– Igen – felelte fahangon –, amíg nem tartunk haditanácsot, mert azok sose vezetnek sehova. – Elismerésből hívta föl maga mellé Diliont, mert a hadnagy vette észre a konvojt; de nem akart tanácskozni, se vele, se mással, és remélte, hogy Dillon egy mégoly okos megjegyzéssel sem szakítja félbe gondolatainak nyargalását. Ez egyetlen emberre tartozik: a Sophie kapitányára.
– Ne sorakoztassak, uram? – kérdezte Dillon mereven, aki tökéletesen értette a célzást.
– Látja azt a lompos kis snow-t köztünk és a hajó között? – kérdezte Jack, miközben átfurakodott mellette. – Ha óvatosan derékszögbe állítjuk az előtörzs-vitorlarúdunkat, tíz perc alatt százyardnyira leszünk tőle, és akkor eltakar a hajó elől. Érti, mit akarok?
– Igen, uram.
– Megrakja emberekkel a kuttert meg a csónakot, és mire a snow észbe kap, már el is foglalta. Zajt csapnak, a hajó közeledik, hogy megvédje a snow-t; nincs helye, hogy csapást váltson, széllel kell fordulnia; és ha maga hátszélbe állítja a snow-t, én átcsúszhatok a résen, és leadhatok egykét sortüzet a forduló hajóra, ugyanakkor talán a settee-n is leüthetek egy árbocfát. Hé, fedélzet! – mondta valamivel emeltebb hangon. – Csend legyen a fedélzeten! Küldjék le azokat az embereket – mert máris elterjedt a hír, és a legénység futva igyekezett fölfelé az előfedélzeti nyíláson. – Induljanak a hajóra szállók! Az lesz a legjobb, ha küldjük az összes fekete emberünket – remek, tagbaszakadt fickók, a spanyolok rettegnek tőlük. A szlúp a lehető legkisebb feltűnéssel készüljön a harcra. Mindenki álljon készen, hogy elfoglalja a harcállását, de tizenkét ember kivételével mindenki marad a fedélzet alatt! Olyan benyomást kell keltenünk, mintha egy kereskedőhajó lennénk! – Átdobta magát az árbockosár szélén, hálóinge hullámokat vetett a feje körül. – Az ágyúköteleket át lehet vágni, de tilos minden más olyan előkészület, ami feltűnő!
– A függőágyak, uram?
– Igen – szavamra! – Jack megtorpant. – Roppant sebesen kell felhoznunk őket, hacsak nem nélkülük akarunk harcolni – átkozottul kényelmetlen helyzet! De akkor se engedjenek a fedélzetre senkit addig, amíg a hajóra szállók el nem mentek. A meglepetés a legfontosabb!
Meglepetés, meglepetés. Stephen is meglepődött, amikor „Sorakozó, uram, sorakozó!” kiáltással verték föl, és a szótlan, lázas tevékenység kellős közepén találta magát. Emberek futkostak a csaknem teljes sötétségben – sehol egy fénysugár -; halkan koccantak a kiosztott fegyverek; a hajóra szállók átkúsztak a szárazföld felőli oldalra, és kettesével-hármasával leereszkedtek a csónakokba. – Készültség, minden harcállásnak készültség, mindenki készültségbe! – sziszegték a suttogó ordítást leginkább megközelítő hangon a fedélzetmester segédei. Tisztek és altisztek ellenőrizték osztagaikat, csendesítve a Sophie bolondjait (rendesen kijutott belőlük), akik okvetlenül tudni akarták, hogy mi az?, mi az?, és miért? Jack hangja leszólt a homályba:
– Mr. Ricketts! Mr. Babbington! – Uram?
– Amikor parancsot adok, az őrökkel együtt azonnal föl az árbocra, kibontani az alsó és a sudárvitorlákat!
– Igen, igen, uram!
Meglepetés. A Santa Lucia álmos őrségének lanyha, majd növekvő meglepetése, ahogy nézték a közelebb sodródó brigget; a konvojhoz akarna csatlakozni? – Az a dán lehet, amelyik itt jár fel-alá a partnál – vélekedtek az okosok. Aztán a hirtelen meghökkenés, amikor két csónak bukkant elő a brigg mögül, és repülni kezdtek a vízen. Az első hitetlenkedő perc után megtették, ami tőlük telt: rohantak a muskétáikért, kést rántottak, és nekiláttak, hogy elvágják egy ágyú kötelékeit; ám a hét ember hétfelé szaladt, és nem egészen egy percük maradt a döntésre; tehát miután a Sophie üvöltő emberei csáklyát vetettek az első meg a fő horgonyláncra, és felzúdultak a fedélzetre, az elfoglalt hajó legénysége mindössze egy puskalövéssel, két pisztolylövéssel és némi kelletlen kardcsattogtatással fogadta őket. Pár perc múltán a négy legfürgébb fölszaladt a köteleken, egy lemenekült a fedélzet alá, kettő elterült a fedélzeten.
Dillon berúgta a kabin ajtaját, pisztolyt szögezett a fiatal segédkormányosra. – Megadja magát? – kérdezte gyilkos pillantással.
– Out, monsieur! – hebegte a fiatalember.
– A fedélzetre! – mutatta a fejével Dillon. – Murphy, Bussell, Thompson, King, csapják le a nyílásfedeleket! Fürgén! Davis, Chambers, Woods, vitorlát bonts! Andrews, az orrba!
A kormánykerékhez futott, félrehúzott az útból egy testet, és elfordította a kormányt. A Santa Lucia fordulni kezdett a nyílt tenger felé, előbb lassan, majd egyre gyorsabban. Dillon hátranézve látta, hogy a Sophie kibontja sudárvitorláit, majd szinte ugyanabban a pillanatban az orrvitorlát, a főárboc-tarcsvitorlát és az alsó fővitorlát; lehajolt, átlesett a snow orrvitorlája alatt, és látta, hogy elöl a hajó elkezd széllel fordulni, hogy visszajöjjön, és megmentse a zsákmányt. Nagy sürgés-forgás volt a fedélzetén, de nagy sürgés-forgás volt a konvoj másik három vízi járművén is: emberek futkostak, ordítozás, sípolás hallatszott, a távolban dob pergett, ám a gyönge szél és a csekély vitorlázat miatt álomszerű vontatottsággal haladtak, lassan írva le puha íveiket. Mindenfelé vitorlák bomlottak, de a konvojban még így se volt elég lendület, és a lassúságuk miatt különösen csendesnek tűntek. Ezt a csöndet törte meg egy perccel később a Sophie, amint lobogó zászlókkal elsuhant balról a snow orra mellett, és mennydörgő hurrázással köszöntötte a hajóra szállókat. Egyedül a Sophie-nak volt orrhulláma, és Jamest váratlan büszkeség töltötte el, mikor ránézett a feszülő vitorlákra. Hihetetlen fürgeséggel akasztották fel a függőágyakat – kettő le is repült a fedélzetről –, és a tatfedélzeten, a hálók fölött, Jack meglengette a kalapját, és azt kurjantotta: – Gratulálok, uram! – A hajóra szállók is hurráztak bajtársaiknak, és ettől egészen megváltozott a snow fedélzetén uralkodó gyilkos elszántság. Ismét éljeneztek, és a fedélzet alól bömbölő visszhang válaszolt.
A Sophie teljes vitorlázattal, majdnem négy csomó sebességgel futott. A Gloire-nak alig volt meg a kormányzáshoz szükséges sebessége, és már nem változtathatott kanyarodó mozgásán; már kezdett befordulni a szélbe, amitől ki fogja szolgáltatni védtelen tatját a Sophie tüzérségének. Már negyed mérföld sem választotta el őket, és még ez a távolság is gyorsan csökkent. Ám a franciák nem voltak ostobák; Jack látta, hogy tatárboc fősudárvitorláját felvonják, az előtörzsvitorlarudat és a fővitorlarudat derékszögbe állítják, hogy mivel a kormánylapát nem fog, a szél tolja át a szélárnyékos oldalra a tatot, megváltoztatva a mozgás irányát.
– Azt hiszem, barátom, már késő – mondta Jack. – A lőtávolság csökkent. Háromszáz yard. Kétszázötven. – Edwards! – parancsolta az utolsó előtti ágyú lövegparancsnokának: – Lőjön át a settee orra fölött!
A lövés az orrvitorlát ütötte át; a kötelek elszakadtak, a vitorla lezuhant, egy riadt alak hátrafutott a tatba, kapkodva felvonta, majd leengedte a zászlót. Ám most nem volt idő a settee-re. – Szélnek húz! – parancsolta Jack. – A Sophie közelebb jött a szélhez; orrvitorlája egyszer megremegett, azután ismét befogta a szelet. A Gloire éppen benne volt az oldalirányzékban. – Arra, arra! – mondta Jack, végig a sorból nyögés-zihálás válaszolt, ahogy az ágyúkat kissé elfordították a célzáshoz. Minden lövegkezelő a helyén állt, ugrásra készen és némán; a térdelő csőtisztítók óvatosan fújkálták a gyutacsot, nehogy kialudjon a parázs; a guggoló lövegparancsnokok mereven figyelték az ágyúcső mentén a védtelen hajófart és a tatfedélzetet.
– Tűz! – A szó belefulladt a dübörgésbe; a tenger eltűnt a füstfelhőben, a Sophie a tőkesúlyáig megremegett. Jack, aki oda se figyelve gyűrte bele az ingét a térdnadrágjába, látta, hogy hiba történt, valami baj van a füsttel; egy váratlan északkeleti széllökéstől hosszú szalagokra szakadva nyúlik a tat felé. Ugyanabban a pillanatban az orr is elfordult jobbra.
– Mindenki a kötelekhez! – kiáltotta Marshall, és fölfelé nyomta a kormánykereket, hogy visszafordítsa a szlúpot.
Fordult is, bár lassan, és elbődült a következő sortűz. A a széllökés a Gloire tatját is elfordította, és mikor a füst felszállt, a kalózhajó tüstént válaszolt. Előtte Jacknek még sikerült megállapítania, hogy a tatfedélzet és a hajófar megsérült, a kabinablakok betörtek, a kis taterkély összezúzódott, hogy a hajón tizenkét ágyú van, és francia zászló alatt fut.
A Sophie sokat veszített a lendületéből, viszont a Gloire, amely visszatért az eredeti bal csapásra, rohamosan gyorsult; párhuzamosan futottak, közel az egyenetlen szélhez, a Sophie valamivel lemaradva. Így vitorláztak, és bombázták egymást csaknem folyamatos dübörgés közepette, vörös lángnyelveket öltögető, fehér-szürke-fekete füstfellegekbe burkoltan. Átfordult a homokóra, szólt a harang, egyre vastagabb lett a füst, a konvoj elmaradt.
Itt nem volt mit tenni, mit mondani; a lövegparancsnokok dühös elszántsággal követték a kapott parancsot; egyfolytában lőtték a hajótestet, olyan sebesen, ahogy bírták; a kadétok fel-alá rohantak, segítettek, közbeavatkoztak, ha kezdődő zavart észleltek; a raktárból tökéletes szabályossággal érkezett a lőpor és a golyó; a fedélzetmester és a segédei szüntelenül járkáltak, figyelve, nem sérült-e meg a csarnakzat; az árbockosarakban a mesterlövészek puskája ropogott. Jack állt és gondolkozott; tőle balra állt az írnok és Ricketts, a tatfedélzet kadétja, akik épp csak egy kissé rezzentek össze a lövedékek süvítésétől vagy a telibe talált hajótest hangos roppanásától. Néhány lábnyira Jack előtt egy golyó átütötte a függőágyakat, eltalált egy hálótartó vasat, mielőtt elveszítette volna erejét a túloldali függőágyakon. Nyolcfontos, állapította meg Jack a feléje gördülő golyóról.
A francia hajó magasra célzott, és rendkívül ádázul tüzelt; a szél felőli kék, füsttelen és békés oldalon elől-hátul csobbantak a lövedékek, még ötvenyardnyira is a Sophie orrától és tatjától. Főleg elöl. A felhő túloldalát megvilágító lobbanásokból és a hang megváltozásából tisztán kitetszett, hogy a Gloire minden vitorláját kifeszítve tör előre. Ez nem lesz jó.
– Mr. Marshall! – kiáltott bele Jack a szócsövébe. – Átmegyünk a tatja mögött!
Épp mikor fölemelte a szócsövet, kavarodás és ordítozás tört ki valahol elöl. Felfordult egy ágyú, talán kettő is.
– Tüzet szüntess! – ordította Jack. – Bal oldali ágyúk, felkészülni!
A füst vékonyodott. A Sophie kezdett jobbra fordulni, hogy átszelje az ellenség nyomdokvizét, és balról zúdítson sortüzet a Gloire tatjára. Ám a kalózhajó nem várta be; kapitánya, mintha egy belső hang figyelmeztette volna, nem egészen öt másodperc lemaradással követte a Sophie példáját, és most, hogy a füst még jobban megritkult, a baloldalt felakasztott függőágyak mellett álló Jack meg is látta a százötven yardnyira levő hajófarkorlátnál a francia kapitányt, egy alacsony, vékony, őszbe csavarodott embert, aki mereven nézett visszafelé. A francia hátranyúlt egy muskétáért, a korlátra könyökölt, és célba vette Jacket. Teljesen párbaj jellege lett a dolognak. Jack arc- és mellizmai akaratlanul megfeszültek, mintha vissza akarnák tartani a lélegzetet. – A felsősudárvitorlákat, Mr. Marshall! – parancsolta. – Távolodik. – Az ágyúdörgés elhallgatott, és a csendben akkorát szóltak a muskéták, mintha Jack fülében sütötték volna el őket. Ugyanebben a pillanatban a kormánynál álló Christian Pram fülsértően felüvöltött, és félig összeesett, magával rántva a kereket. Alkarja csuklótól könyékig felhasadt. A szlúp egy rándulással belefordult a szélbe, és noha Jack és Marshall azonnal elkapta a kormánykereket, az előny oda lett. A bal oldali ágyúk már csak akkor tüzelhettek volna, ha a brigg még egyet fordul, ami még jobban megtörte volna a lendületét, azt pedig nem kockáztathatták. A Sophie jó kétszáz yarddal lemaradva követte jobbról a Gloire-t, és már csak abban bízhatott, hogy még felgyorsulhat, utolérheti a kalózhajót, és folytathatja a csatát. Jack és a kormányos egyszerre pillantott a magasba. Fel volt vonva minden, ami felvonható, ám a toldatvitorlák nem tudták eléggé befogni a szelet.
Jack mereven bámult előre, várta a mozgolódást az üldözött hajó fedélzetén, várta a nyomdokvíznek azt az enyhe módosulását, ami jobb oldali kanyart jelentene, hogy most a Gloire zúdítson sortüzet a szlúpra, majd a szétszórt konvoj segítségére siessen. Hiába bámult, mert a Gloire nem tért le az útjáról. Még felső-sudárvitorlák nélkül is megelőzte a brigget, de most ezeket a vitorlákat is felvonta. És a szél is kegyesebb volt a franciákhoz. Miközben Jack annyira figyelt, hogy naptól káprázó szeme könnybe is lábadt, a Gloire bedőlt a futó szélváltozásban, tőkéje alatt habzott a víz, a nyomvonala egyre nyúlt. A szürke hajú kapitány kitartóan lődözött, a mellette álló ember adogatta neki a töltött muskétákat, az egyik puskagolyó Jack fejétől kétlábnyira szakított el egy csatlószálat. A Sophie kezdett kikerülni a lőtávolból, a láthatatlan vonalat a személyes ellenségeskedés és a névtelen hadviselés között rég átlépték, de Jacket ez sem zavarta.
– Mr. Marshall! – mondta. – Kérem, kezdjen elfordulni nagy ívben, addig, amíg üdvözölhetjük őket. Mr. Pullings! Mr. Pullings, lőjenek, úgy, ahogy hordanak az ágyúk!
A Sophie elfordult két, három, négy pontot. Eldördült az orrágyú, amelyet egyenletes időközönként követtek a bal oldali lövegek. Sajnos, túlságosan türelmetlenek voltak, és a golyók húsz –, sőt harmincyardnyira a francia hajó tatja mögött csobbantak. A Gloire, amelynek a becsületnél fontosabb volt a saját biztonsága, és már el is felejtette, mivel tartozik senor Mateunak, a béketűrő Gloire nem írt le éles kanyart, hogy válaszoljon, csak még jobban befordult a szélbe, amire sokkal alkalmasabb volt a Sophie-nél, és gátlástalanul meg is tette, a lehető legjobban kihasználva a szél kegyét. Egyértelmű volt, hogy megfutamodik. A következő sortűzből mintha két lövedék eltalálta volna, és a tatárboc fősudárvitorláját kétségtelenül átütötte egy ágyúgolyó. Ám minél jobban eltért az üldöző és az üldözött pályája, annál jobban töpörödött a célpont, és vele töpörödött a remény.
Jack leadatott még nyolc sortüzet, aztán abbahagyatta az ágyúzást. Alaposan megparittyázták a Gloire-t, és tönkretették a csinosságát, de nem sikerült akkora kárt tenni a csarnakzatban, hogy kormányozhatatlanná váljon, nem törtek össze egyetlen létfontosságú árbocot vagy vitorlarudat sem. Arra pedig bizonyosan nem sikerült rávenniük, hogy térjen vissza, és álljon ki férfimód. Jack egy pillantást vetett a menekülő Gloire-ra, és döntött: – Irány megint a fok, Mr. Marshall. Dél-délnyugat.
A Sophie-ban figyelemreméltóan kevés kár esett.
– Van olyan javítás, amit félórán belül el kell végezni, Mr. Watt? – kérdezte, miközben szórakozottan föltekert egy lógó szárnyvitorlakötelet.
– Nem, uram. A vitorlavarró el lesz látva munkával egy ideig, de nem lőttek ránk se lánccal, se vasrúddal, és még csak meg se karcolták a csarnakzatunkat. Siralmas forma, uram, nagyon siralmas forma. Nem mint az a gonosz kis vén török; az bezzeg tudott lőni!
– Akkor gyülekeztessünk reggelihez, utána pedig kötözünk és varrunk. Mr. Lamb, milyen károkat talált?
– Négy csúnya lyuk középen, és a kettes meg a négyes ágyúrés majdnem egybeszakadt. Ez a legrosszabb. Semmi ahhoz képest, amit mi adtunk neki! (Annak a szodomitának! – tette hozzá az orra alatt.)
Jack előrement a felborult ágyúhoz. A Gloire egyik golyója épp akkor zúzta össze a válaszfalat, amelyhez a kötélhurkokat erősítették, amikor a négyes löveg visszasiklott. Az ágyú megpördült, nekicsapódott a szomszédjának, és felborította. Csodálatos szerencse folytán a két ember, akiknek halálra kellett volna zúzódniuk az ágyúk között, nem volt ott; az egyik a felhorzsolt arcáról mosta a vért a tűzoltóvödörben, a másik gyutacsért szaladt, és ugyanilyen csodálatos szerencse folytán az ágyú nem kezdett öldöklő ámokfutásba a fedélzeten, hanem felborult.
– Nos, Mr. Day – mondta Jack –, ebben legalább szerencsések voltunk. Az ágyú mehet az orrba, amíg Mr. Lamb nem ad nekünk új hurkokat.
A tathoz indult, menet közben levette a kabátját – hirtelen elviselhetetlenné fokozódott a hőség –, és végigpásztázta tekintetével a délnyugati látóhatárt. A Nao-fok sehol se volt az emelkedő párában. Vitorlának semmi nyoma. Észre se vette a napot, pedig már magasan áll az égen; ugyancsak hosszú utat kellett megtenniük. – Szavamra, jólesne egy kávé! – zökkent vissza a jelenbe, amelyben ismét egyenletesen hömpölygött az idő, és fontos volt az étvágy. – De előbb le kell mennem. – Ez volt a rossz oldala; ez, mikor látni lehetett, mivé lesz az ember arca, ha találkozott egy vasgolyóval.
– Aubrey kapitány! – Stephen csattanva becsukta a könyvét, amikor Jack belépett a kötözőhelyre. – Súlyos panaszszal kell élnem!
– Aggodalommal hallom – mondta Jack. Belefúrta tekintetét a homályba, előre rettegve attól, amit látnia kell.
– Tönkretették a viperámat! Én mondom, uram, tönkretették a viperámat! Alig három perce belépek a kabinomba egy könyvért, és mit látok? A viperámat leitták – ahogy mondom, leitták!
– Azt mondja, mi a veszteség, utána majd gondom lesz a viperájára.
– Bah! Néhány karcolás, egy alkar, mérsékelt vágott sebbel, pár eltávolítandó szilánk, semmi komoly, csak kötözni kellett. Valamint láthat a gyengélkedőben egy makacs kankót, hőemelkedéssel, egy lágyéksérvet és azt az alkart. Mármost a viperám...
– Nincs halott? Se sebesült? – kiáltotta Jack, és a szíve ugrott egyet örömében.
– Nem, nem, nem! Mármost a viperám... – Felhozta borszeszben a fedélzetre, és nemrég egy lator elemelte az üveget, leitta a szeszt, és otthagyta szárazon a kiszikkadt viperát.
– Őszintén sajnálom – mondta Jack. – De nem fog meghalni az a fickó? Nem kellene hashajtót adni neki?
– Nem fog, épp ez a bőszítő! Nem fog meghalni az átkozott, a barbár, az ostoba zsivány! A legfinomabb, kétszer párolt borszesz volt!
– Könyörgök, jöjjön a kabinomba, és reggelizzen velem! Egy pint kávé és egy ropogósra sütött oldalas kihúzza az eset méregfogát, enyhíti...
Boldogságában majdnem sikerült gyártania egy szellemességet, érezte, ahogy lebeg körülötte, csak utána kellene nyúlnia, de az éle mégis elvitorlázott a keze ügyéből, és ő beérte azzal, hogy nevetgéljen, annyi derűvel, amit Stephen mérgelődése megengedett, és azt mondja:
– Megszökött előlünk az átkozott himpellér, és attól félek, unalmas idők várnak ránk, amíg visszajutunk oda, ahonnan indultunk. Vajon, vajon sikerült-e megtartania Dillonnak a settee-t, vagy az is elfutott?
Érthető kíváncsiság volt ez, amelyben, Stephent leszámítva, a Sophie egész legénysége osztozott; ám ezen a délelőttön nem született meg a kérdésre a válasz, csupán jóval az után, hogy a nap túlhaladt a delelőn. Déltájban majdnem elült a szél, a frissen felvont vitorlák lomhán püffedeztek a rudakon, és a sérülések kijavításán munkálkodó tengerészeket ellenzővel kellett védeni a napsütéstől. Olyasfajta rendkívül nyirkos nap volt, amikor a levegő nem ad felüdülést, és anynyira perzselt a forróság, hogy Jacknek, bármennyire szerette volna biztonságba helyezni embereit és a zsákmányt, hogy utána folytathassa a járőrözést a part mentén, nem volt lelke parancsot adni az evezésre. Az emberek egész jól harcoltak (bár a tüzérség még mindig elég lassú), és nagy buzgalommal javítgatták a károkat, amelyeket a Gloire okozott. „Békén hagyom őket legalább a kétórás őrségig”, határozta el Jack.
Rekkenő hőség nehezedett a tengerre, lenyomta a fedélzetre a hajókonyha tölcsér alakú kéményéből gomolygó füstöt, a grog aromáját és annak a tonnányi sózott marhahúsnak a szagát, amelyet a legénység elpusztított ebédre. A harangütések között végeérhetetlenné nyúlt az idő, és a snow még nem volt sehol, mikor Jacknek már úgy tűnt, hogy a reggeli összecsapás egy másik korban, egy másik életben esett meg, sőt (ha nem emlékeztetné párnájának a puskaporszaga) azt is el lehetne képzelni, hogy csak mesében olvasott róla. Ezt forgatta a fejében, elnyúlva a kabin ablaka alatt a fiókos polcon, egyre lassabban forgatta, és egyre mélyebbre süllyedt vele.
Hirtelen ébredt, felüdülve, lehűlve, annak tudatában, hogy a Sophie már egy darab ideje simán és jól bedőlve fut a szélben.
– Attól tartok, uram, ezek az átkozott sihederek verték föl – aggodalmaskodott Mr. Marshall. – Én felküldtem őket a fedélzetre, de már késő volt. Így kurjongatni és rikoltozni, mint egy páviáncsapat! Ördög bújjon a kótyomfittyekbe!
Jack, noha általában egyedülállóan nyílt és őszinte volt, rögtön rávágta: – Á, nem aludtam! – A fedélzeten rögtön felnézett a két árbockosárra, amelyekből riadtan sandítottak le a kadétok, hogy jelentették-e a sérelmes viselkedésüket. Ahogy összeakadt a tekintetük a kapitányéval, nyomban elkapták a fejüket, és fitogtatott kötelességtudással meredtek a snow-ra és az azt kísérő settee-re, amelyek gyorsan közeledtek a Sophie-hoz a keleti szélben.
– Ott van! – állapította meg Jack mélységes elégedettséggel. – És a settee-t is elcsípte. Remek, agilis fickó! Kapitális tengerész! – Jó érzéssel gondolt Dillonra – milyen könnyű lett volna hagyni, hogy a második zsákmány kereket oldjon, miközben a snow legénységét tartja sakkban. Valóban, szörnyű megerőltető lehetett kézben tartani egyszerre kettőt, mivel a settee egy percig se vette volna komolyan a megadást.
– Gratulálok, Mr. Dillon! – kurjantotta az érkező Jamesnek, aki egy tépett, ismeretlen egyenruhát viselő alakot segített föl a fedélzetre. – Megpróbált elszökni?
– Próbált, uram – felelte James. – Engedje meg, hogy bemutassam La Hire urat, a francia királyi tüzérség kapitányát.
Kalapemelés, meghajlás, kézrázás következett. – La Hire azt mondta: – Öhök 'álam – a felindulástól fojtott hangon, amire Jack azt felelte: – Domestique, monsieur.(18)
– A snow nápolyi zsákmány volt, uram; La Hire kapitány volt olyan kedves, hogy vállalta a francia királypárti utasok és az olasz tengerészek parancsnokságát, amíg mi átmentünk, hogy elfoglaljuk a settee-t. Sajnálattal közlöm, hogy mire ez megtörtént, a tartan és a másik settee már túl messze volt szélirányban. Most az almorairai ütegek védik őket.
– Igen? Benézünk az öbölbe, ha majd áthoztuk a foglyokat. Sok fogoly van, Mr. Dillon?
– Nagyjából mindössze húsz, uram, mert a snow emberei a szövetségeseink. Éppen útban voltak Gibraltárba.
– Mikor fogták el őket?
– Ó, a snow szép zsákmány, uram – jó nyolc napja. – Annál jobb. Volt valami baj?
– Nem, uram. Illetve nagyon csekély. Az elfoglalt hajó legénységéből kettőt fejbe vertünk, és a settee-n volt még egy kis ostoba dulakodás. Egy embert meglőttek pisztolylyal. Remélem, uram, önöknél minden rendben volt?
– Igen, igen – senkit sem öltek meg, senki sem sebesült meg komolyabban. A francia hajó túlságosan gyorsan elmenekült, semhogy kárt tehettünk volna benne; mi három csomóval mentünk, ő néggyel, még felső-sudárvitorlák nélkül is. Döbbenetesen kiváló vitorlás!
Mintha egy pillanatra kihűlt volna James Dillon arca, vagy talán a hangja, ám Jacknek annyi dolga volt – meg kellett szemlélni a zsákmányt, intézkedni kellett a foglyok ügyében –, hogy nem fogalmazta meg, miért tett ez rá olyan kellemetlen benyomást, csak két-három órával később, amikor a benyomás megerősödött, és legalább félig körvonalakat nyert.
A kabinjában ült, előtte az asztalon kiterítve a Nao-fok térképe. A Nao vaskos talpából hegyesedik ki az Almoraira-fok és az Ifach-fok, s a köztük levő öböl mélyén bújik meg Almoraira falu. A jobbján James ült, a balján Stephen, vele szemközt Mr. Marshall.
– ...sőt – mondta éppen – a doktortól hallom, hogy a spanyolok szerint a másik settee higanyt visz lisztes zsákokba rejtve, úgyhogy a legnagyobb körültekintéssel kell kezelnünk!
– Ó, természetesen! – felelte James Dillon.
Jack szúrós pillantást vetett rá, aztán lenézett a térképre és Stephen rajzára. A rajz egy kis öblöt ábrázolt, az öbölben faluval és egy szögletes toronnyal; alacsony móló nyúlt be húsz-harminc yardnyira a tengerbe, ott balra fordult, és újabb ötven yard után egy sziklaszirtnél ért véget, védett ki kötőt alkotva, amelynek csak a délnyugati széltől kellett tartania. A falut körülvevő, meredek szirtfal az öböl északkeleti szélén ért véget. A másik oldalon homokpart húzódott a toronytól az öböl délnyugati végéig, ahol ismét felágaskodtak a sziklák. „Csak nem azt hiszi a fickó, hogy gyáva vagyok?”, morfondírozott Jack. „Hogy azért hagytam fel az üldözéssel, nehogy megsebesüljek, és inkább visszarohantam a zsákmányhoz?” A torony őrizte a kikötő bejáratát; húszyardnyira lehetett a falutól és a kavicsos parttól, ahova a halászhajókat kihúzzák.
– Mármost ez a szikla a móló végében – folytatta -; mit is mond? Tíz láb magas?
– Valószínűleg több – válaszolta Stephen. – Nyolc-kilenc éve jártam itt, nem tudhatom feltétlenül biztosan; ám a tetején levő kápolnát nem érik el a téli viharok magas hullámai.
– Akkor biztosan megvédi a hajónkat. Ha a szlúpot lehorgonyozzuk és még kis is kötjük – végighúzta ujját az ütegtől a szikláig –, akkor viszonylag biztonságban lesz, és a lehető legerősebb tüzet zúdítja a mólóra meg a toronyra. A snow és a settee csónakjai kikötnek a doktor búvóöblében – kis beszögellésre mutatott a kikötő délnyugati végén túl –, mi pedig loholunk, ahogy bírunk, hogy hátulról foglaljuk el a tornyot. Húszyardnyira fellőjük a jelzőrakétát, mire maga elfordítja az ágyúkat, de továbbra is tüzel, megállás nélkül!
– Én, uram? – kiáltotta James Dillon.
– Igen, maga, uram; én partra szállók. – Ezt olyan határozottan közölte, hogy nem volt mit válaszolni. Rövid szünet után folytatta a részletes utasításokkal: – Mondjuk, futólépésben tíz perc az út a búvóöböltől a toronyig, és...
– Számítson húszat, kérem – szólt közbe Stephen. – Az ilyen vaskos, szangvinikus emberek gyakran belehalnak, ha meggondolatlan erőfeszítésekre vállalkoznak a melegben. Gutaütés, vértolulás.
– Nagyon, de nagyon szeretném, ha nem beszélne ilyeneket, doktor – mondta Jack fojtottan, mire mindenki némileg szemrehányóan nézett az orvosra. – Mellesleg nem vagyok vaskos! – tette hozzá Jack.
– A kapitánynak rendkívül délceg alakja van – jegyezte meg Mr. Marshall.
A körülmények tökéletesek voltak a támadáshoz. A keleti szél maradványa beviszi a Sophie-t az öbölbe, s az a szél, amely nagyjából holdkeltekor támad föl a szárazföldön, viszszaviszi a nyílt tengerre, azzal, amit sikerül elkötniük. Az árbockosárból tartott hosszú szemléje során Jack megtalálta több más hajó között a móló belső falánál horgonyzó settee-t, és látta a parton a szárazra húzott halászcsónakokat. A settee a kikötő kápolna felőli végén volt, pontosan szemközt a százyardnyira levő toronnyal és a torony ágyúival.
„Lehet, hogy nem vagyok tökéletes – gondolta –, de Istenemre, nem vagyok gyáva, és ha nem tudjuk kihozni, akkor Istenemre ott égetem le a vízig, ahol van.” Ám ezek a gondolatok nem tartottak sokáig. A nápolyi snow fedélzetéről figyelte a Sophie-t a félhomályban, amint megkerüli az Almoraira-fokot, és beáll az öbölbe, miközben a két zsákmányolt hajó, a csónakokat vontatva, a másik fok felé tartott. Mivel a settee már a kikötőben horgonyoz, a Sophie nem élhet a meglepetés eszközével, és mielőtt horgonyt vetne, kockáztatnia kell az üteg tüzet. Ha egyáltalán bekövetkezhet meglepetés, akkor azt a csónakok okozhatják; most már annyira besötétedett, úgyszólván lehetetlen, hogy meglássák az öböl előtt a zsákmányolt hajókat, amelyek a fok mögött odavontatják a csónakokat Stephen búvóöbléhez, „az általam ismert ama kevés hely egyikéhez, ahol a sarlósfecske fészkel”. Jack gyengéden és rendkívül aggodalmasan figyelte a Sophie-t, és nagyon szeretett volna két helyen lenni egyszerre. Agyában a bukás borzasztó lehetőségei örvénylettek: a parti ágyúk (milyen nagyok? Stephen képtelen volt megmondani) újra és újra telibe találják a Sophie-t, az ágyúgolyók bemennek a hajótest egyik oldalán, kijönnek a másikon; elül a szél, vagy veszettül fújni kezd a parton; nincs elég ember a fedélzeten, akik elmenekítsék a Sophie-t; a csónakok elsodródnak. Eszeveszett próbálkozás, hihetetlenül vakmerő. – Csönd legyen a fedélzeten! – kiáltotta rekedten. – Föl akarják verni az egész partot?
Most jött rá, hogy mennyire szereti a szlúpját. Pontosan tudta, hogyan fog mozogni; hallotta a fő vitorlarúd jellegzetes nyiszorgását a csúszógyűrűben, hallotta a kormánylapát susogását, amit felhangosít a tat hangszekrénye, és elviselhetetlenül hosszúnak érezte az utat az öblön keresztül.
– Uram – szólalt meg Pullings –, azt hiszem, a fok egy vonalban van a hajónk közepével.
– Igaza van, Mr. Pullings – mondta Jack, éjszakai távcsövével tanulmányozva a fokot. – Látja, hogy alszanak ki sorra a lámpák a faluban? Balra a kormányt, Algren! Mr. Pullings, küldjön egy ügyes embert a horgonylánchoz; húsz ölre lesz szükségünk. – A tatkorláthoz lépett, és átszólt a sötét vízen: – Mr. Marshall, megállunk!
A szárazföld magas, fekete sánca, amely éles körvonalakkal rajzolódik a csillagos ég puhább sötétségére; közeledik, egyre közeledik, némán elsötétítve az Arkturuszt, aztán az egész Corona Borealist, sőt még a magasan álló Vegát is. Az ólom szabályos csobbanása, a tengerész kántálása a viharhorgony lánca mellett: – Mélység kilenc; mélység kilenc; szintjelzés hét; negyed és öt; negyed mínusz öt...
A szirt tövében sápadtan derengett a búvóöböl, amelyet fehér szegélyű hullámok nyaldostak. – Jobbra! – mondta Jack. A snow befordult a szélbe. – Mr. Pullings, szálljon csónakba az osztagával. – Tizennégy ember sietett el mellette libasorban, és csendesen leereszkedtek a nyikorgó csónakba. Valamennyien fehér karszalagot viseltek. – Quinn őrmester! – A katonák követték a matrózokat, muskétájuk halványan csillogott, csizmájuk hangosan kopogott a deszkán. Valaki Jack derekánál kaparászott, La Hire kapitány volt, aki önként csatlakozott a tengerészekhez, Jack kezét kereste, és mikor rátalált, megrázta.
– Bonne szerencse! – mondta.
– Nagyon merd – felelte Jack –, mon kapitány uram! Ebben a pillanatban villám hasított az égbe, amit az ágyú mély dörrenése követett.
– Itt van az a kutter? – kérdezte Jack, akit félig elvakított a lobbanás.
– Itt, uram! – felelt a mélyből evezőseinek parancsnoka. Jack átdobta magát a korláton.
– Mr. Ricketts, hol a tolvajlámpa?
– A kabátom alatt, uram.
– Emelje a tat fölé! Utat!
Ismét eldördült az ágyú, és rögtön utána még kettő, egyszerre; nyilvánvalóan a lőtávolságot próbálgatták. Viszont ágyúhoz átkozottul erős ez a hang. Harminchat fontos lenne? Jack körbehordozta a tekintetét, és látta a négy csónakot szaggatott vonalban a két hajó sötét tömege előtt. Gépiesen megütögette pisztolyait és a kardját. Ritkán volt ennyire ideges, és egész lénye a jobb fülébe összpontosult, amely a Sophie sortüzét várta.
A kutter repült a vízen, az evezők nyikorogtak, az emberek mély, erőlködő nyögésekkel húztak. – Evezőket ki a vízből! – mondta halkan a parancsnok, és néhány pillanattal később megcsikordult a kavics a kutter alatt. Az emberek kiugráltak belőle, és még a dereglye érkezése előtt a partra húzták. A dereglyét a snow csónakja követte Mowett-tel, az a kis csónak a fedélzetmesterrel; utolsónak a settee dereglyéje érkezett a navigátorral. A kis part zsúfolásig megtelt emberekkel.
– A kötél, Mr. Watt? – kérdezte Jack.
– Itt van! – felelt egy hang, és a sziklaszirt mögött tompán eldördült hét ágyú.
– Itt vagyunk, uram! – rikkantotta a fedélzetmester, és ledobott a válláról két egyhüvelykes kötéltekercset.
Jack megragadta az egyiknek a végét. – Mr. Marshall – rendelkezett –, fogja maga is a sajátját, és mindenki álljon a saját csomójához! – Az emberek a helyükre futottak, olyan szabályosan, mintha a Sophie fedélzetén tartanának névsorolvasást. – Kész? Mindenki kész? Akkor indulás!
Futni kezdett a fok irányába, ahol a part néhány lábnyira keskenyedett a szirt alatt, és mögötte loholt, a kötél csomóiba kapaszkodva, a partra szálló osztag fele. Dühös izgalom fortyogott benne; a várakozás elmúlt, ez már itt a most. Megkerülték a fokot, és a szemük azonnal belekáprázott a tűzijátékba. Itt tízszer erősebb volt a robaj: a torony, nagyon alacsonyan, három-négy sötétvörösen lángoló tűzcsíkot lövellt; a Sophie, amelynek bevont sudárvitorlái tisztán látszottak az egész eget megvilágító, szabálytalanul fel-fellobbanó fényben, szépen, szaporán, egyenletesen hullámzó sortüzekkel bombázta a mólót, hogy csak úgy röpködtek a kőszilánkok, elriasztva mindenkit, aki netán a szárazra próbálta volna vontatni a settee-t. Amennyire Jack láthatta ebből a szögből, pontosan ott horgonyzott, ahol a térképen bejelölték, jobbra a sziklán sötétlő kápolnától. Ám a torony messzebb volt, mint várta. Túl a szinte mámoros ujjongáson érezte az erőlködést, érezte, ahogy a lába vonszolja a csizmát beszippantó, süppedős homokon. Nem szabad, nem szabad elesnie! Ezt gondolta, miután megbotlott, azután megint, amikor Marshall kötelénél elesett egy ember. Eltakarta a szemét, hogy ne kápráztassák a lobbanások, hihetetlen erővel eltépte tekintetét a csata látványától, gázolt tovább, de alig haladt, a szíve annyira dübörgött, hogy alig bírt gondolkozni. Ám hirtelen keményebb lett a talaj, és Jack úgy repült, a szó szoros értelmében repült, mintha félmázsás teher szakadt volna le róla. A tömör homok elnyelte a hangokat, csak a partra szállók rekedt zihálása hallatszott. Végre közeledni kezdett a torony, és a mellvéd résén látni lehetett a spanyol ágyúk körül sürgő-forgó alakokat. Fejük fölött elsüvített a Sophie egyik lövedéke, amely lepattant a kápolna sziklájáról; egy lökésnyi szélörvény elhozta a torony fojtogató lőporfüstjét.
Ideje vajon már a rakétának? Az erőd nagyon közel volt, már jól hallhatták a hangokat és az ágyútalpak robaját. Ám a spanyolokat teljesen lefoglalta, hogy viszonozzák a Sophie tüzet, tehát még közelebb lehet osonni az erődhöz, még egy kicsit közelebb! Közös megegyezéssel valamennyien átváltottak kúszásba. Tisztán látták egymást az izzó világosságban. – Bondell, a rakétát! – mormolta Jack. – Mr. Watt, a kampókat! Mindenki ellenőrizze a fegyverét!
A fedélzetmester ráerősítette a háromágú kampókat a kötelekre; a csónakkormányos elhelyezte a rakétákat, tüzet csiholt, és fújta a parazsat; a tüzérség fülsiketítő robaja közepette apró, fémes kattanás hallatszott, az öveket meglazították, a zihálás halkult.
– Kész? – suttogta Jack.
– Kész, uram – suttogták a tisztek.
Jack lehajolt. A kanóc sziszegett, a vörös csíkot húzó rakéta kék csillaggá robbant a magasban.
– Gyerünk! – ordította Jack, ám a hangja beleveszett a mennydörgő hurrázásba.
Futás, futás. Ugrás a kiszáradt árokba, pisztolyok ropogása a lőrésekben, ordító emberek hemzsegnek fölfelé a köteleken a mellvédre. Egy bugyborékoló sikoly, a csónakkormányos hangja: – Add a kezedet, cimbora! – A kő érdes horzsolása, és ott állt a magasban, egyik kezében pisztolylyal, másikban kirántott kardjával, de nem volt kivel harcolnia. A tüzérek, kivéve kettőt, akik a földön hevertek, és az ágyúk mögött, a nagy tolvajlámpa mellett térdelő sebesültet, sorra ugráltak le a falról és inaltak a falu felé.
– Johnson! Johnson! – kiáltotta Jack. – Dugaszolják be ezeket az ágyúkat! Quinn őrmester, folyamatosan és gyorsan tüzeljenek! Ide azokkal a dugaszokkal!
La Hire kapitány feszítővassal verte le az átforrósodott huszonnégy fontosokról a rögzítőtengelyeket. – Jobb csinál ugrás – mondta. – Ugrás a levegőbe.
– Vou savez faire ugrás levegőbe?
– Eh, pardi – felelte La Hire magabiztos mosollyal.
– Mr. Marshall, futásban vezesse az embereket a mólóhoz! Katonák álljanak fel a szárazföld szélén, őrmester, egyfolytában lőjenek, ha látnak valakit, ha nem! Forduljon kifelé a settee-vel, Mr. Marshall, bontson vitorlát! La Hire kapitány és én felrobbantjuk az erődöt.
– Szavamra! – mondta Jack. – De utálom a hivatalos leveleket!
Füle még mindig zúgott az iszonyatos dörrenéstől (a második lőporraktár a pinceboltban, az első alatt, rácáfolt La Hire kapitány számításaira), és a szeme előtt még mindig sárga foltok ugráltak az izzó fényfától, amely félmérföldes ágakat hajtott az égen. Feje és nyaka iszonyúan fájt, mert a koponyája bal oldaláról leperzselődött a hosszú haj. Arca és fejbőre tele volt förtelmes véraláfutásokkal és égési sebekkel; az asztalán négy sikertelen piszkozat hevert; a Sophie szélárnyékában három zsákmány sietett a kedvező szélben Mahon felé, miközben mögöttük a messzeségben még mindig szállt a füst Almoraira fölött.
– Na most figyeljen ide erre, jó? És mondja meg, hogy jó-e nyelvtanilag és a szavakat illetőleg. Úgy kezdődik, mint a többi: Sophie, a tengeren. My lord, van szerencsém közölni Önnel, hogy a kapott parancsnak megfelelően eljutottam a Nao-fokhoz, ahol találkoztam egy három vitorlásból álló konvojjal, amelyet egy tizenkét ágyús, francia korvett vezetett. Itt rátérek a snow-ra – csak futólag érintem a csatát, célzok a korvett fürgeségére – és a partraszállásra. Miután nyilvánvaló lett, hogy a konvoj többi része az almorairai erőd ütegeinél keresett védelmet, úgy döntöttünk, hogy meg kell próbálkozni kiszakításukkal, ami sikeresen meg is történt; a csónakok kikötöttek az öböl É-Ény végében, és az üteget (egy négy darab huszonnégy fontos vaságyúval ellátott, szögletes tornyot) két óra huszonhét perckor felrobbantottuk. Három, szárazra húzott, lehorgonyzott tartant kénytelenek voltunk felgyújtani, ám kihoztuk a settee-t, amelyről kiderült, hogy a Xaloc, rakománya pedig lisztes zsákokba rejtett, értékes higany. Jó száraz stílus, mi? De folytatom. Meg kell dicsérnem Dillon hadnagy buzgalmát és tetteit, akinek lekötelezettje vagyok, mert ő hozta be a parthoz Őfelsége szlúpját, amelyet van szerencsém irányítani, és folyamatos tüzet zúdított a mólóra és az erődre. A tisztek és a legénység valamennyien olyan jól viselkedtek, hogy fölösleges lenne neveket említeni; ám meg kell emlékeznem Mons. La Hire francia királyi tüzérségi kapitány galantériájáról, aki önként felajánlotta szolgálatait a lőporraktár felrobbantására, ennélfogva zúzott és égett sebeket szenvedett. Mellékelem az elesettek és sebesültek listáját: John Hayter, tengerészkatona, elesett; James Nightingale, matróz, Thomas Thompson, matróz, sebesültek. Van szerencsém lehetni Lordságodnak satöbbi. Mit szól hozzá?
– Nos, valamivel áttekinthetőbb, mint az előző – mondta Stephen. – Mindazonáltal szerintem a gavalléria jobb, mint a galantéria.
– Hát persze hogy gavalléria! Tudtam, hogy itt nem egészen stimmel valami. Gavalléria. Kapitális szó. Megkérdezhetem, hogy „v”-vel írják-e?
A Sophie San Pedro előtt feküdt a nyílt tengeren. Rendkívül sok dolga akadt az elmúlt héten, és gyorsan tökéletesítette technikáját. Nappal meglapult a szemhatár mögött, miközben a spanyol katonaság a parton fel-alá loholva kereste, éjszaka mumust játszott a kis kikötőkben és a hajnal előtt zajló, part menti kereskedelemben. Veszedelmes, nagyon egyéni harcmodor volt, fölöttébb gondos felkészülést kívánt, rendkívüli módon és folyamatosan a véletlen szerencsére hagyatkozott, és feltűnően sikeresnek bizonyult. Ugyanakkor hatalmas követelmények elé állította a Sophie legénységét, mert ha kint voltak a nyílt tengeren, Jack kíméletlenül gyakorlatoztatta őket az ágyúkkal, és James még annál is kíméletlenebbül a vitorlabontással. James példásan szigorú tiszt volt, azt szerette, ha a hajó mindig patyolattiszta, és nem volt az a hajnali portyázó csapat, amely ne ragyogó fedélzetre, villogó rezek közé tért volna vissza. Azt mondták rá, hogy finnyás, ám szenvedélyes rajongását a rendes festés, a tökéletesen húzó vitorlák, precízen beállított rudak, tiszta árbockosarak és elkötött kötélvégek iránt felülmúlta annak gyönyörűsége, ha nekironthatott a törékeny, gyönyörű szerkezettel a király ellenségeinek, akik darabokra zúzhatták, felgyújthatták, elsülylyeszthették a hajót. Ám a Sophie tengerészei, a megviselt, lesoványodott, lelkes legénység csodálatra méltó lelkierővel győzte a fáradalmakat, mert pontosan tudták, mit tehetnek abban a pillanatban, amint kilépnek a csónakból, amely eltávozásra viszi őket – és tűrhetően pontos fogalmaik voltak a tatfedélzeten bekövetkezett változásokról is; Dillon hangsúlyozott tisztelete és előzékenysége a kapitány iránt Almoraira óta, közös járkálásaik, gyakori tanácskozásaik nem maradtak észrevétlenek; és természetesen a tiszti étkezde asztalánál lezajlott beszélgetésről, amelyben a hadnagy a legnagyobb elismeréssel szólt a partra szállók tevékenységéről, tüstént tudomást szerzett az egész brigg.
– Ha jól számolom – tekintett föl Jack a papírról –, az őrjárat kezdete óta a saját vízkiszorításunk huszonhétszeresét foglaltuk vagy süllyesztettük el, illetve gyújtottuk fel, s ezek a hajók együttvéve – ha beleszámítom a forgótalpas lövegeket is – negyvenkét ágyúval lőhettek volna ránk. Ezt értette a tengernagy azon, hogy megrángattuk a spanyolok fülét! Ha pedig – nevetett jóízűen – kibéleli a zsebünket érte kétezer arannyal, hát annál jobb!
– Bejöhetek, uram? – kérdezte a nyitott ajtóból a számvevő.
– Jó reggelt, Mr. Ricketts! Jöjjön, jöjjön, üljön le! A mai számok?
– Igen, uram. Attól félek, nem fog örülni nekik. Az alsó sorban a második nagy hordó kilyukadt, és elfolyt belőle legalább ötven gallon.
– Akkor imádkoznunk kell esőért, Mr. Ricketts – mondta Jack. De miután a számvevő elvonult, bánatosan fordult Stephenhez: – Tökéletesen boldog lehetnék, ha nincs az az átkozott víz! Minden csodálatos, az emberek jól viselkednek, mesés őrjárat, nincs betegség – csak feltöltöttem volna a készletet Mahonban! Még ha szűkre szabjuk az adagokat, ennyi fogollyal és ebben a hőségben akkor is elmegy napi fél tonna; még ha tengervízzel mosunk, a húst akkor is be kell áztatni, a grogot be kell keverni.
Az volt minden vágya, hogy a Barcelona előtti tengeri országút mellett, a Földközi-tenger talán legforgalmasabb csomópontjának közelében ólálkodhasson, erre vissza kell térnie Menorcába, és egyáltalán nem tudhatta, hogy ott miféle fogadtatás vagy parancs várja; már nem sok volt hátra az őrjárat idejéből, és a szeszélyes szelek vagy egy szeszélyes parancsnok még azt is elveheti tőle – úgyszólván bizonyos, hogy el is fogja!
– Ha friss vizet akar, mutathatok a közelben egy forrást, ahol tetszés szerint megtöltheti az összes hordóját.
– Miért csak most mondja? – rikkantott Jack, és megrázta az orvos kezét.
Úszott a boldogságban, ami csúnya látvány volt, mert arcának, fejének és nyakának bal oldala még mindig mandrillszerű kékben-pirosban fénylett Stephen kenőcse alatt, és a kenőcsön átütött a frissen serkedt aranyszőke torzsa, amitől, ha még a sötétbarnára sült, borotvált jobb arcát is hozzávesszük, teljesen idomtalan, torz és fenyegető lett a megjelenése.
– Sose kérdezte!
– Nem védik? Nincsenek ütegek?
– Sehol egy ház, még kevésbé ágyú. Bár valamikor lakott hely volt, mert a szirtfok ormán megmaradtak egy római villa romjai, és a masztixfák között, a bodorrózsabozótban máig látszik az út. Kétségtelenül használták a forrást, amely igen bővizű, és feltételezésem szerint gyógyhatással bírhat. A környékbeli parasztok impotencia ellen használják.
– És mit gondol, meg tudja találni?
– Igen – felelte Stephen. Egy darabig csak ült, lehorgasztott fejjel. – Nézze – folytatta –, megtenne nekem egy szívességet?
– Boldogan.
– Innen két-három mérföldre él bent a szárazföldön egy barátom; szeretném, ha kitennének, és mondjuk, tizenkét órával később felvennének.
– Nagyon helyes! – mondta Jack. – Nagyon helyes! – ismételte, és elfordította a fejét, hogy ne lehessen látni mindentudó vigyorát. – Feltételezem, az éjszakát akarja a parton tölteni. Este közelebb megyünk a parthoz – biztos benne, hogy nem ér meglepetés?
– Egészen biztos.
– És kevéssel napnyugta után kiküldjük a kuttert. De mi van, ha kénytelen vagyok távozni a part közeléből? Akkor mihez kezd?
– Akkor eljövök a következő reggelen, vagy az azt követő reggelen, ha kell, a reggelek végtelen sorozatán át. Mennem kell. – Fölállt, mert új szanitéce megcsöndítette a gyönge hangú harangot, jelezve, hogy jöhetnek a betegek. – Nem merem egyedül hagyni azt a fickót a szerekkel. – A bűnevő gyűlölte hajóstársait; rajtakapták, amikor krétát reszelt a kásájukba, abban a meggyőződésben, hogy sokkal erősebb, sokkal gonoszabb anyaghoz jutott; és ha a rosszindulat elég lenne, a gyengélkedő napokkal előbb kiürült volna.
A kutter, nyomában a dereglyével, mindenre figyelve evezett a meleg sötétségben. Dillon és Quinn őrmester a magas fákkal benőtt keskeny öböl két partját kémlelték. Amikor kétszáz yardnyira voltak a szirttől, megcsapta őket a fenyőfák és a bodorrózsa illata. Olyan volt, mintha egy másik elemet lélegeznének be.
– Ha egy kicsit jobbra húznak – mondta Stephen –, elkerülhetik a sziklákat, ahol a homárok laknak. – A hőség ellenére fekete köpenyben gunnyaszott a csónak farában, és halálsápadt arccal, sajátosan merev tekintettel bámulta a szűkülő búvóöblöt.
A patak a nagy esők után lerakott egy kis földnyelvet; erre futott föl a kutter. Az emberek kiugráltak. Stephent két tengerészt vitte a szárazra, óvatosan letették, jóval a dagályvonal fölött, a lelkére kötötték, hogy vigyázzon ezekkel a mindenfelé heverő, ronda ágakkal, majd visszasiettek az orvos köpenyéért. A part szélén a vízesés medencét vájt a sziklába, a matrózok ebből töltötték meg hordóikat, miközben a katonák őrködtek az öböl két végén.
– Micsoda finom ebéd volt! – jegyezte meg Dillon, aki Stephen mellett ült a kellemesen átmelegedett, sima sziklán.
– Ritkán ettem jobban – mondta az orvos. – Tengeren soha. – Jack szerzett egy francia szakácsot a Santa Luciá-ról, egy királypárti önkéntest, és azóta úgy hízott, mint egy díjnyertes göböly. – De maga is nagyon közlékeny kedvében volt.
– A tengerészeti etikett nyilvánvaló megsértésével. A kapitány asztalánál akkor beszélsz, ha megszólítanak, és mindent helyeselsz; szórakozásnak elég szörnyű, de ez a szokás. Végül is, a kapitány, gondolom, a királyt képviseli. De úgy éreztem, félre kell dobnom az etikettet, és erőt kell vennem magamon – a szokásosnál gyakrabban kellene próbálkoznom a pallérozott viselkedéssel. Tudja, hogy nem egészen voltam méltányos hozzá, távolról sem – tette hozzá, a Sophie felé bólintva. – Szép volt tőle, hogy meghívott.
– Szereti a zsákmányt. De nem az a legfőbb gondja, hogy zsákmányt ejtsen.
– Így van. Bár megjegyezném, nem mindenki mondaná ezt róla. Önmagának árt a viselkedésével. Például nem gondolnám, hogy a legénység tisztában lenne vele. Ha a régi tisztek – a fedélzetmester, a tüzér, és el kell ismernem, az a Marshall fickó is – nem tartanák kordában őket, bajok lehetnének velük. Még így is lehet: az osztalék részegítő dolog. Az osztaléktól hamar el lehet jutni a lopkodáshoz, a rakomány megdézsmálásához. Volt már rá példa. És a tolvajlástól, részegeskedéstől nem is olyan rettenetesen hoszszú az út a teljes elvadulásig, sőt a zendülésig. Olyan hajókon, ahol túlzott szigor vagy túlságos lazaság uralkodik, mindig előfordul zendülés.
– Bizonyosan téved, ha azt állítja, hogy a legénység nem ismeri. Tanulatlan emberek csodálatosan élesen látók az ilyen dolgokban; látott már maga olyat, hogy egy falu tévesen ítélne meg valakit? Ezt az éleslátást tompítja el egy kis iskolázás, mint ahogy elsorvasztja a versek memorizálásának képességét is. Ismerek parasztokat, akik két-háromezer verssort elmondanak fejből. De valóban azt mondja, hogy nálunk laza a fegyelem? Ez meglep, bár én igazán keveset tudok a tengerészeti dolgokról.
– Nem. Az, amit közönségesen fegyelemnek hívnak, nálunk igen merev. Én másra gondolok, az úgynevezett közbenső láncszemekre. Egy parancsnoknak azért engedelmeskednek a tisztjei, mert ő is engedelmeskedik, és ennek semmi köze a személyes tulajdonságokhoz, de ha a parancsnokban nincs engedelmesség, akkor meggyengül a szubordináció lánca. Jaj, de komor vagyok, az ég szerelmére! Szegény mahoni katona, róla gondolkoztam, ez hozta rám ezt a nagy erkölcsösséget. Ön szerint is gyakori, hogy ebédnél olyan víg az ember, mint madárka az ágon, vacsoránál pedig már nem érti, minek teremtette Isten a világot?
– Gyakori, de mi köze ennek a katonához?
– Az osztalék miatt párbajoztunk. Azt mondta, hogy alantas dolog; nagyon haragos volt, és nagyon szegény. Hogy mi, tisztek, kizárólag ezért csaptunk föl tengerésznek. Mondtam neki, hogy téved, mire ő azt mondta, hogy hazudok. Elmentünk azokba a hosszú kertekbe a rakpart végén – Jevons az Implacable-ról volt velem –, és két kitöréssel vége volt. Szegény, ostoba, ügyetlen fickó; egyenesen beleszaladt a kardomba. Mi az, Shannahan?
– Nagyságos uram, tele vannak a hordók.
– Jó szorosan dugaszolják be őket, aztán le velük a vízre.
– Isten áldja! – tápászkodott föl Stephen.
– Tehát elválunk? – kérdezte James.
– Igen. Fölmegyek, mielőtt túlságosan besötétedik. Pedig nagyon sötétnek kellett volna lennie ahhoz, hogy a lába megbotoljon ezen a kanyargós ösvényen, amely többször keresztezte a patakot, s amelynek fokait alkalmi homárhalászok, a vízmedencében fürdőző impotensek és néhány más utazó taposta ki; Stephen keze magától nyúlt a sok maroktól simára fényezett ágért, amely átsegíti egy meredélyen.
Följebb, egyre följebb. Meleg szellő énekelt a fenyőfák ágai között. Egy helyütt kilépett egy pőre sziklára, ahonnan éppen rálátott a mélységben evező csónakokra. Mélyre merültek a hordók súlya alatt, amelyeknek dudorai a varangyos béka petéire emlékeztettek. Aztán az ösvény visszatért a fák alá, ahonnan Stephen akkor került csak elő, mikor megérkezett a fenyőfák tengeréből kiemelkedő, kakukkfűvel, rövid gyeppel benőtt szirttetőre. Leszámítva a violaszínű homályt a messzi dombokon és egy döbbenetesen sárga sávot az égen, a világból kiveszett a szín, bár Stephen még láthatta a nyulak szökdécselő fehér farkát. Kecskefejők félig elmosódó, kísérteties árnyai köröztek és cikáztak a feje fölött. Leült egy Non fui non sum non euro feliratú, nagy kőre, és a nyulak apránként visszamerészkedtek, végül már azt is lehetett hallani, ahogy rágcsálnak a kakukkfű között. Stephen hajnalig akart itt ülni, hogy ha lehet, visszaállítsa magában a szellemi folyamatosságot: a barát, noha létezett, ürügy volt csupán. Ugyanúgy nem nélkülözhette a csendet, a sötétséget, a megszámlálhatatlan ismerős illatot és a föld melegét, mint a levegőt.
– Azt hiszem, most már indulhatunk! – mondta Jack. – Nem árt, ha előbb érkezünk, mert magam is szeretném megmozgatni a lábamat. Mindenesetre szeretném minél előbb látni; zavar, hogy kint van a parton. Van, mikor úgy érzem, nem tanácsos szabadjára engedni, máskor meg úgy rémlik, majdhogynem el tudna vezetni egy flottát!
A Sophie mostanáig lavírozott; éppen vége volt a középső őrségnek, James Dillon felváltotta a kormányost; élhettek az alkalommal, hogy mindenki a fedélzeten van az irányváltáshoz. Jack letörülte a harmatot a tatkorlátról, rákönyökölt, kihajolt, és lebámult a langymeleg tenger foszforeszkáló vizén kirajzolódó kutterre, amelyet a Sophie vontatott.
– Ott vettünk vizet, uram – mutatta Babbington az árnyékos partot. – Ha nem lenne ilyen sötét, láthatná az ösvényt is, amelyen a doktor felment.
Jack odament, megbámulta az ösvényt, szemügyre vette a medencét. Döcögve járt, még nem találta meg a szárazföldi lábát. A föld nem hullámzik és dülöngél, mint a fedélzet; ám ahogy járkált, teste fokozatosan megszokta a talaj merevségét, és most már könnyedebben, kevésbé darabosan és mereven vitte a lába. A terep természetén tűnődött, erről áttért a lassú, kelletlen virradatra, majd arra, milyen rokonszenvesen megváltozott a hadnagya az almorairai csetepaté óta, majd meg a kormányosra, aki időnként egészen furcsa mogorvasággal viselkedik. Dillon falkát tart otthon, harmincöt pár kutyát – remek ország lehet az, döbbenetesen szívós rókák teremhetnek benne, hogy olyan sokáig bírják –, Jack roppantul tisztelt egy olyan embert, aki tud bánni egy kutyafalkával. Dillon nyilvánvalóan nagyon ért a vadászathoz és a lovakhoz, de akkor is különös, hogy enynyire ne izgassa a kopói zajongása, mert ha egyszer egy jó torkú falka rázendít...
A Sophie jelzólövése zökkentette ki a békés elmélkedésből. Sarkon fordult, és látta, hogy füst sodródik a brigg oldalán. Repültek a magasba a jelzőzászlók, ám ebben a világításban úgyis csak távcsővel láthatta volna őket. A szlúp befordult a hátszélbe, és mintha megérezte volna kapitánya zavarát, a legősibb jelhez folyamodott, lazára engedte a sudárvitorlákat, hogy a szélben lobogva mondják: idegen hajók a láthatáron!, amit a Sophie egy második lövéssel nyomatékosított.
Jack az órájára pillantott, majd vágyakozva sandított a mozdulatlan, néma fenyvesre.
– Adja ide a kését, Bonden! – Fölvett egy nagy, lapos követ, rákarcolta: Regrediar (átvillant az agyán, hogy tanácsos lesz titkot tartani), alája karcolta az időt, és a monogramját. Belenyomta egy kis bucka tetejébe, egy utolsó, reménytelen pillantást vetett az erdőre, aztán beugrott a csónakba.
Abban a pillanatban, ahogy a kutter felzárkózott a Sophie mellé, a rudak nyikorogva átfordultak, a vitorlák kiteltek, a hajó orra a nyílt tengerre mutatott.
– Hadihajók, uram, úgyszólván bizonyos vagyok benne – jelentette James. – Úgy gondoltam, azt akarná, hogy fussunk ki a nyílt vízre.
– Igaza van, Mr. Dillon – felelte Jack. – Ideadná a távcsövét?
Amikor kifújta magát az árbockosárban, és a páráktól nem puhított tenger fölött is elömlött a hajnali fény, már tisztán láthatta őket. Két hajó szél felé, teljes vitorlázattal; sebesen közelednek délről. Tíz fontot rá, hogy hadihajók. Angolok? Franciák? Spanyolok? Ott kint erősebb a szél; jó tíz csomóval jöhetnek. Hátranézett a bal válla fölött, a kelet felé nyúló földnyelvre. Pokolian kell dolgoznia a Sophie-nak, ha meg akarja kerülni a fokot, mielőtt rárontanának; márpedig vagy megteszi, vagy egérfogóba kerül. Igen, hadihajók. Már teljesen kiemelkedtek a szemhatár mögül, és noha az ágyúréseket nem számolhatta meg, valószínűleg nehéz fregattok, harminchat ágyúsak. Egészen bizonyosan fregattok.
Ha a Sophie kerüli meg a fokot elsőnek, akkor lehet esélye; ha pedig átvitorlázik a fok és a zátony közé eső, sekély vízen, akkor nyerhet fél mérföldet, mert ide nem követheti mély merülésű fregatt.
– Reggelizzen meg a legénység, Mr. Dillon – rendelkezett –, utána pedig felkészülnek a harcra. Ha csetepaté lesz, ne verekedjenek üres gyomorral.
Ám kevés gyomor volt, amelyet gazdája igazi gusztussal töltögetett volna azon a fényes reggelen; egyfajta ideges merevség akadályozta, hogy a zabkása és a kétszersült simán csússzék; sőt még Jack frissen pörkölt, frissen darált kávéjának illata is kárba ment a tatfedélzeten, mert a tisztek az útvonalakat, sebességeket és lehetséges találkozási pontokat számítgatták hallatlan gonddal; két fregatt hátszélben, szélárnyékos oldalon ellenséges part, az öbölbe szorulás lehetősége éppen elég volt étvágyrontónak.
– Fedélzet! – szólt le az árbocőr a feszülő vitorlák piramisának ormáról. – Felvonja a zászlót, uram. Kék.
– Aha – mondta Jack. – Kétségkívül. Mr. Ricketts, válaszoljon ugyanazzal.
A Sophie összes látcsöve a közelebbi fregatt előderékvitorlájára szögeződött, várva a titkos jelet; mert kék zászlót akárki lobogtathat, de csak a király hajóján tudják a titkos ismertetőjelet.
Jött is már: egy piros zászló az előárbocon, amelyet valamivel később egy vörös és egy árbocszalag követett a főárbocon, majd szél felől tompán pukkant egy ágyú.
Rögtön elernyedt a feszültség.
– Nagyon helyes! – mondta Jack. – Feleljenek, aztán mi jövünk. Mr. Day, három ágyú szélárnyékos oldalon, lassú egymásutánban.
– A San Fiorenzo az, uram – mondta James, miközben az ideges kadétnak segített a jelkulcsgyűjteménnyel, mert a szép tarka oldalakat el akarta, vinni az erősödő szél. – És a Sophie kapitányának jelez.
„Atyaég!”, gondolta Jack. A San Fiorenzó-nak Sir Harry Neale volt a kapitánya, ugyanaz, aki főhadnagy volt a Resolution-on, mikor Jack volt ott a legfiatalabb kadét, de volt kapitánya is a Success-en. Mániákusan ragaszkodott az akkurátussághoz, a tisztasághoz, a kifogástalan ruházathoz és a ranglétrához. Jack borotválatlan volt; ami haja maradt, az szerteszét állt; a fél arca kéklett Stephen kenőcsétől. De ezen már nem segíthet. – Akkor közeledjünk! – mondta, majd lenyargalt a kabinjába.
– Na végre, hogy itt van! – Sir Harry leplezetlen undorral mérte végig. – Szavamra, Aubrey kapitány, maga ugyancsak ráérős!
A fregatt óriásinak tűnt a Sophie után. Toronymagas árbocai egy első osztályú sorhajón is elfértek volna, világos fedélzete több acre-ra rúgott. Jacknek az a nevetséges, ugyanakkor nagyon fájó érzése támadt, hogy jóval kisebbre nyomták össze, és a megkérdőjelezhetetlen tekintély posztjáról lepöckölték a feltétlen engedelmeskedésbe.
– Bocsánatát kérem, uram – mondta faarccal.
– Nohát akkor. Jöjjön a kabinba! Nem sokat változott a megjelenése, Aubrey – mutatott egy székre. – Mindazonáltal örülök a találkozásnak. Rengeteg foglyunk van, ezért ötvenet át szándékozom rakni magához.
– Fájlalom, uram, őszintén fájlalom, hogy nem teljesíthetem a kérését, de a szlúp már most is zsúfolásig van foglyokkal.
– Azt mondta: teljesíteni α kérésemet? Azzal fogja teljesíteni a kérésemet, uram, hogy engedelmeskedik a parancs nak. Tisztában van vele, uram, hogy én vagyok itt a rangidős kapitány? Különben is nagyon jól tudom, hogy több zsákmányolt hajót küldött Mahonba; a foglyok elfoglalhatják a kísérők felszabadult helyét. Mellesleg úgyis kiteheti őket néhány nap múlva, úgyhogy erről szó se essék többé.
– De mi lesz az őrjáratommal, uram?
– Uram, nekem a szolgálat érdeke előbbre való az ön őrjáratánál. Hajtsuk végre az átszállítást a lehető leggyorsabban, mert más parancsaim is vannak önnek. Egy amerikai hajóra vadászunk, a John B. Christopher-re. Barcelona érintésével tart Marseille-ből az Egyesült Államokba, arra számítunk, hogy Mallorca és a szárazföld között találjuk meg. Utasai között lehet két lázadó egyesült írek, az egyik egy Mangan nevű pápista pap, a másik egy Roche nevű fickó, Patrick Roche. Le kell szállítani őket a hajóról, ha szükséges, erővel. Valószínűleg francia neveket használnak, és francia útlevelük lesz. Beszélnek franciául. Tessék a személyleírásuk: Negyven év körüli, közepes termetű, sovány ember, bőre barna, haja sötétbarna, de parókát visel; horgas orr, hegyes áll, szürke szem, szája mellett nagy szemölcs. Ez a pap. A másik harmincöt év körüli, nagyjából hat láb magas, termetes ember, haja fekete, szeme kék, bal kezéről hiányzik a kisujj, és mereven jár egy lábseb miatt. Jó lesz, ha magával viszi ezt a nyomtatványt.
– Mr. Dillon, készüljünk fel huszonöt fogolyra a San Fiorenzó-ról és huszonötre az Ameliá-ról. – rendelkezett Jack. – Aztán pedig csatlakozunk a vadászathoz valamiféle lázadókra.
– Lázadókra? – kiáltott James.
– Igen – felelte szórakozottan Jack, egy laza csomót figyelve a hadnagya mögött. Egy parancsot kiáltott, csak utána folytatta: – Igen. Könyörgök, nézzen már rá ezekre a vitorlákra, ha lesz egy kis szabad ideje – szabad idő, no hiszen!
– Még ötven száj – mondta a számvevő. – Ehhez mit szól, Mr. Marshall? Harminchárom napi teljes fejadag! Honnan az égből vegyem?
– Tüstént indulnunk kell Mahonba, ezt mondom én erre, Mr. Ricketts, a járőrözésnek pedig agyő. Ötven, ez kész lehetetlenség. Még életemben nem láttam két tisztet ilyen komornak. Ötven!
– Még ötven szarházi – mondta James Sheehan –, csak hogy a naccságos urak nagyobb kényelemben legyenek. Jézus, Mária, Szent József!
– És gondold csak el, hogy a szegény doktor ott van egyes-egyedül abban az átkozott erdőben – hiszen ott még baglyok is lehetnek! Azt mondom én, hogy az Isten verje meg a szolgálatot, és a... San Fiorenzó-t, és azt a rohadt Ameliá -t is.
– Egyedül? Ezt nem gondolod komolyan, cimbora! De abban igazad van, hogy az ördög vigye a pokolra a szolgálatot.
Ebben a hangulatban állt be északnyugaton a Sophie a csatárlánc jobb szélére. Tőle balra haladt az Amelia, és az Ameliá-tól balra, bent a part mentén, a Sophie számára szinte láthatatlanul, a San Fiorenzo, a legjobb helyzetben, hogy lecsaphasson valami csámborgó lusta zsákmányra. Hatvan mérföldet láthattak be a tiszta egű Földközi-tengerből, így vitorláztak egész álló napon át.
Hosszú nap volt, fárasztó és munkás. Az első rekeszt ki kellett takarítani, a foglyokat be kellett zsúfolni, őrizni kellett őket (sokan kalózok voltak, veszedelmes népség), utána kellett szaladni három nehéz felfogású kereskedőhajónak (mind semleges, egy se hajlandó fordulni; bár az egyik azt mondta, kétnapi járásra, szélirányban látott egy hevederrel megerősített előárbocú hajót, az mintha amerikai lett volna); szüntelenül kurtítani kellett a vitorlát a változó, bizonytalan, veszedelmesen viharos szélben, nehogy lemaradjanak a fregattoktól – a Sophie legjobb képességéből is csak annyira telt, hogy ne maradjon szégyenben. Holott embere sem volt elég: Mowett, Pullings, az öreg Alexander, egy megbízható kvártélymester, és a legkülönb emberek majd' egyharmada oda volt zsákmányt kísérni, úgyhogy James Dillonnak és a kormányosnak egyfolytában őrködni kellett. Puskaporos volt a hangulat, és ahogy telt a nap, úgy lett egyre hosszabb a vétkesek listája.
„Nem hittem volna, hogy Dillon ilyen vadember tudjon lenni”, gondolta Jack, mikor hadnagya harmadszor feszíttette ki ordítva a könnyező Babbingtonnal és a leapadt létszámú árbocőrséggel a bal oldali felső toldatvitorlát. Igaz, hogy a szlúp (saját magához képest) úgy repült, mint a madár, másrészt viszont kár így korbácsolni, kár ennyire hajszolni az embereket – túl nagy ár volt ez a gyorsaságért. De hát ez a szolgálat, és a kapitánynak bizonyosan nem szabad közbeavatkoznia. Jack elméje vissza is tért számos gondjához, és megint Stephenért kezdett aggódni; kész őrület, így kódorogni egy ellenséges parton. Utána ismét megharagudott magára azért, ahogy viselkedett a San Fiorenzo fedélzetén. Ez otromba visszaélés volt az autoritással; határozottan vissza kellett volna utasítani. Azonban kezét-lábát megköti a szolgálati szabályzat és a katonai büntető törvénykönyv. Aztán megint itt vannak a kadétok problémái. A szlúpnak legalább még kettőre lenne szüksége, egy fiatalra és egy idősebbre; majd megkérdi Dillontól, nem tud-e ajánlani valakit, unokatestvért, unokaöcsöt, keresztgyereket. Nagy megtiszteltetés, ha egy kapitány ilyet javasol a hadnagyának, de nem szokatlan, ha szívelik egymást. Ami az idősebbet illeti, valaki tapasztaltabbat akart, olyat, akit rögtön elő lehet léptetni segédkormányosnak. Gondolatai elidőztek a csónakkormányosánál, aki egyben a főárbocőrség parancsnoka volt, és jó tengerész, majd sorra vette a legénység fiatalabb tagjait. Azoknak a családoknak a gyerekeinél, akik megengedhetik maguknak, hogy tengerre küldjék az ivadékaikat, sokkal, de sokkal szívesebben venne olyasvalakit, aki tengerészközlegényként kezdte, egyszerű matrózként, mint a fiatal Pullings... Ha a spanyolok elfogják Stephen Maturint, agyonlövik kémkedésért.
Majdnem besötétedett, mire végeztek a harmadik kereskedőhajóval. Jack majdnem összeesett a fáradtságtól. Szeme véres volt, fájt, hallása betegesen kiélesedett, és mintha zsinór szorította volna a halántékát. A fedélzeten töltötte az egész napot, az egész hajszás napot, ami hajnal előtt két órával kezdődött. Szinte előbb aludt el, mint letette volna a fejét. Ám e kurta pillanatban két ösztönös megérzés villant bele a sötétülő elmébe. Az egyik úgy szólt, hogy Stephen Maturinnel nincsen semmi baj; a másik, hogy James Dillonnal viszont van. – Fogalmam se volt, hogy enynyire fontos neki az őrjárat; habár kétségtelenül megkedvelte Maturint is. Különös fickó! – mondta Jack, aztán belesüllyedt az álomba.
Le, le, egy kimerült, egészséges, jól táplált, tagbaszakadt fiatalember tökéletes, rózsás álmába; ám nem olyan mélyre, hogy ne riadjon föl néhány óra múlva kínos érzésekkel, összevont szemöldökkel. Suttogva veszekedő, fojtott, türelmetlen hangok szűrődtek be a kabin ablakán. Egy pillanatig meglepetéstől, csónakok támadásától, éjszakai hajóra szállástól tartott, de miután éberebb lett, fölismerte Dillon és Marshall hangját, mire visszasüppedt. „De hát – kérdezte az elme jóval később, még mindig alva – hogy kerülnek mindketten a tatfedélzetre ebben az éjszakai órában, holott egyfolytában őrködniük kell? Még nem volt meg a nyolc harangütés.” Mintegy ennek megerősítésére hármat csendült a Sophie harangja, és a szlúp különböző pontjairól fojtott hangok válaszoltak: minden rendben. Nincs rendben. Ez nem a teljes vitorlázat. Mi hibázik? Belebújt háziköntösébe, és felment a fedélzetre. A Sophie-n nemcsak csökkentették a vitorlázatot, de a szlúp orra is észak-északkeletre mutatott.
– Uram – lépett előre Dillon –, kizárólag az én felelősségem. Én parancsoltam meg a kormányosnak, hogy változtassa meg az útirányt. Azt hiszem, egy hajó van elöl jobbra.
Jack belebámult a holdfény és a ritkás felhők ezüstös párájába. A hullámzás erősödött. Nem látott se hajót, se fényt, de ez nem bizonyít semmit. Felvette a tájolóosztásos lapot, megnézte a változtatást.
– Egyenesen nekimegyünk a mallorcai partnak – mondta ásítva.
– Igen, uram; voltam olyan bátor csökkenteni a vitorlázatot.
Elképesztő függelemsértés volt, de Dillon tudja, mit csinál. Semmi értelme, hogy mások előtt közöljék vele.
– Kié most az őrszolgálat?
– Az enyém, uram – felelte a kormányos. Nyugodtan beszélt, de a hangja majdnem olyan érdes és mesterkélt volt, mint Dilloné. Furcsa áramlatok gyűrűztek itt, sokkal erősebbek, mint amiket egy közönséges kormányzási nézeteltérés okozhatna.
– Ki van az árbocon?
– Assei, uram.
Assei értelmes, megbízható bengáliai volt.
– Hahó, Assei!
– Halló! – válaszolt a fenti sötétségből a vékony, sípoló hang.
– Mit lát?
– Lát semmit, uram. Lát csillagot, nem többet.
De hát egy futó pillantásra sem hagyatkozhatunk. Dillonnak valószínűleg igaza van, különben sose követett volna el ilyen égbekiáltó dolgot. Bár ez akkor is átkozottul furcsa útvonal.
– Meg van győződve az útiránya helyességéről, Mr. Dillon?
– Örömmel közölhetem uram, hogy a legnagyobb mértékben meg vagyok győződve.
Az öröm a legfurcsább szó volt, amit el lehetett képzelni azon a karcos hangon. Jack egy darabig nem válaszolt, aztán módosította az irányt, másfél ponttal északabbra, és elkezdte szokott járkálását. Négy harangütésre gyorsan világosodott, és jobbra elöl valóban felsötétlett a szárazföld, amelynek vonalait felpuhította a tenger fölött lebegő pára, noha a kékesfekete ég magas kupolája felhőtlen volt. Jack lement öltözni, és épp az inget húzta magára, mikor meghallotta a kiáltást, hogy hajó a láthatáron!
A szélárnyékos oldalon, alig kétmérföldnyire vitorlázott elő a barnás párából. Jack távcsöve azonnal fölfedezte a hevederrel megerősített előderék-árbocot, amelyen mindössze egy erősen megkurtított sudárvitorla volt. Minden világos, minden egyértelmű, Dillonnak természetesen tökéletesen igaza volt. Itt a préda, bár eléggé letért az útról; valahol a Sárkány-szigetnél válthatott irányt, és most lassan cammog a déli csatorna felé. Még egy óra, és végeznek a kellemetlen munkával.
– Bravó, Mr. Dillon! – kiáltotta. – Igazán jól csinálta! Jobban be se tájolhattuk volna. Sose hittem volna, hogy enynyire keletre lehessen a hajózócsatornától! Mutassuk meg neki a zászlónkat, és lőjünk egyet!
A John B. Christopher kissé félt mindentől, amiről kiderülhet, hogy hadihajó, s csak arra vágyik, hogy kielégítse angol tengerészeit (vagy bárkit, aki a hajóra szálló osztag tagjaként angolnak minősül), ám egy sérült árbocsudárral és a fedélzetre zuhant felsőárbocsudarakkal semmi esélye sem volt a menekülésre; tehát némi kapkodás után, amelynek mintha az lett volna a célja, hogy eltérjenek szél alá, megfordította derékvitorláit, felvonta az amerikai zászlót, és bevárta a Sophie csónakját.
– Maga menjen! – mondta Jack a hadnagyának, aki úgy görnyedt a teleszkóp fölött, mintha valami különösen érdekeset talált volna az amerikai csarnakzaton. – Most, hogy nincs itt a doktor, maga beszél a legjobban franciául, és végül is maga találta meg ezen az elképesztő helyen – a maga felfedezése. Adjam oda a személyleírást, vagy...? – Elhallgatott. Sok részeget látott a tengerészemél: részeg tengernagyokat, sorhajókapitányokat, kapitányokat, tízéves részeg hajósinasokat, nem is olyan régen őt is talicskával tolták föl a fedélzetre, de szolgálatban nem szerette, nagyon nem szerette, főleg ilyen korán. – Talán jobb lenne, ha Mr. Marshall menne – mondta hidegen. – Szóljon Mr. Marshallnak!
– Ó, nem, uram! – kiáltotta a felocsúdó Dillon. – Bocsánatát kérem... ez csak egy pillanatnyi... semmi bajom! – Valóban eltűnt a riadt, merev tekintet, a verejtékező sápadtságot felváltotta a beteges pír.
– Na jó – mondta Jack kétkedve, és a következő pillanatban James Dillon rendkívül élénken összekiabálta a kutter legénységét, fel-alá futkosott, ellenőrizte a legénység fegyvereit, a saját pisztolyai tűzkövét, és egyáltalán, tökéletesen ura volt önmagának. A kuttert már majdnem ellökték a Sophie-tól, amikor felszólt:
– Talán mégis elkérném azokat a személyleírásokat, uram. Felfrissítem az emlékezetemet, amíg odaérünk.
A Sophie továbbra is kitartott a John B. Christoper balján, hogy a zavar legcsekélyebb jelére sortüzet adjon le rá, és szétlője az orrát. De ilyesmire nem volt szükség. Néhány többé-kevésbé gúnyos „Paul Jones”(19) és „Hogy van György király?” rikoltás áthallatszott a John B. Christopher előfedélzetéról, és a vigyorgó lövegkezelők, akik azért álltak ott, hogy a legcsekélyebb habozás vagy rosszakarat nélkül átrepítsék unokatestvéreiket egy szebb világba, boldogan feleltek volna hasonlóval, ám kapitányuk nem tűrte. Ilyen ocsmány dologban nincs helye a vigadozásnak. Az első „bostoni paszulyevők!” rikkantásra rájuk reccsent: – Csöndet a fedélzeten! Mr. Ricketts, írja föl annak az embernek a nevét!
Az idő vánszorgott, a csigává tekert gyutacsból egyik karika a másik után égett le. A fedélzeten lanyhult a figyelem. Vakító fehér szula szállt el a fejük fölött, és Jack azon kapta magát, hogy a kötelességét felejtve Stephenen töpreng aggodalmasan. A nap egyre magasabbra kúszott.
Végre-valahára feltűntek a Sophie emberei; sorra ereszkedtek le az amerikai hágcsón a kutterbe. És ott volt Dillon, egyedül. Udvariasan tisztelgett a kapitánynak és a kormánynál álló utasoknak. A John B. Christopher vitorláit szél duzzasztotta – a tengeren is áthallatszott, ahogy a kormányos a furcsa gyarmati orrhangon buzdítja az embereket, hogy ragadják már meg azt az ördögadta kötelet –, és folytatta útját dél felé. A Sophie kuttere nekivágott a két hajót elválasztó tengerszakasznak.
Odafelé James nem tudta, mit fog tenni. Amióta megtudta, mi a feladata a hajórajnak, azóta nyomasztotta a végzet, s bár volt ideje gondolkozni, még mindig nem tudta, mit fog tenni. Mintha egy rossz álomban és nem a saját akaratából kapaszkodott volna föl az amerikai hajó oldalán, és persze tudta, hogy Mangan atyát találja majd itt. A nyílt zendülésen vagy a Sophie elsüllyesztésén kívül mindent megtett, hogy ezt elkerülje; a kormányost megzsarolva módosította az útirányt, csökkentette a vitorlázatot, és mégis tudta, hogy megtalálja Mangánt. Azt azonban nem tudhatta, nem sejthette, hogy a pap fogja leleplezéssel fenyegetni, ha nem huny szemet. Abban a pillanatban megutálta Mangánt, ahogy kölcsönösen felismerték egymást, de ugyanabban az első pillanatban eldöntötte, hogy semmi esetre sem játszhatja a rendőrt, és nem szállíthatja le a hajóról őket. És akkor jött ez a fenyegetés. Egy másodpercig feltétlen bizonyossággal tudta, hogy nem fél tőle, csak azután zúdult rá elviselhetetlenül a helyzet szennye. El kellett játszania a ráérős útlevélvizsgálatot a fedélzeten, hogy visszanyerje az önuralmát. Tudta, hogy nincs menekvés, hogy akármerre menjen, a becstelenség várja, de sose képzelte, hogy a becstelenség így fájhasson. Büszke ember volt, Mangan atya elégedett vigyorgása olyan mély sebet ejtett rajta, mint még semmi, és a fájdalom meghozta magával a kibírhatatlan kételyek felhőjét.
A kutter odakoccant a Sophie oldalához.
– Nincsenek ilyen utasok a fedélzeten, uram – jelentette Dillon.
– Annál jobb! – mondta vígan Jack. – Megemelte, meglengette kalapját az amerikai kapitány felé. – Fél ponttal nyugatabbra, Mr. Marshall, és húzzák be azokat az ágyúkat! – pazar kávéillat gomolygott a hátsó fedélzeti nyílásból. – Jöjjön, Dillon, reggelizzen velem! – Barátságosan megfogta a hadnagya karját. – Még mindig rettenetesen sápadt.
– Meg kell bocsátania, uram – suttogta James mélységes gyűlölettel, és kiszabadította a karját. – Kissé rosszul vagyok.

 

 

NYOLCADIK FEJEZET

– Semmit sem értek, szavamra! Ezért tárom maga elé a helyzetet, teljes mértékig megbízva őszinteségében... Semmit sem értek; úgy éljek, fogalmam sincs, miféle sértést... Nem az volt, hogy kitettem ezeket a szörnyűséges igazságtalansággal rám tukmált foglyokat a Sárkány-szigeten (bár bizonyosan azt sem helyeselte), mert a baj még az előtt kezdődött, egész kora reggel.
Stephen komolyan figyelt, egyszer sem szólt közbe, és Jack, nagyon lassan, visszatérve elnézett részletekhez és helyesbítve az időrendet, kibontotta előtte James Dillonhoz fűződő kapcsolatának történetét. Jó, rossz; jó, rossz; és hozzá ez a legutóbbi, döbbenetes romlás, ami nemcsak megmagyarázhatatlan, de különös módon sebző is, mert ő, a megbecsülésen túl, komolyan meg is kedvelte Dillont. Aztán ott van Marshall érthetetlen viselkedése is, de az már sokkal kevésbé fontos.
A legnagyobb alapossággal felsorolta az érveit, hogy a hatékony hadi gépezethez miért elengedhetetlen a jókedvű hajó; példákat sorolt mellette és ellene; hallgatója figyelt és helyeselt. Stephen azonban nem orvosolhatta bölcsességével ezeket a nehézségeket, és nem is ajánlhatta föl jószolgálatait (mint Jack talán remélte), mert ő csak az eszményi hallgatóság volt, mert igazi énje innen harmincmérföldnyire tartózkodott délnyugati irányban, valahol túl a tengeren, a goromba, haragos tengeren; napokig tartó dühítő szélcsend, szellőcskék, majd egy erős délnyugati után az éjszaka folyamán a szél keletire fordult, és most valóságos orkán korbácsolta a tengert. A Sophie kétszeresen kurtított sudárvitorlákkal és derékvitorlákkal zötyögött a hullámokon. A tenger megtört az orr szél felőli oldalán, permet zúdult az előfedélzet őrére, oldalra döntötte James Dillont, aki a tatfedélzeten trafikált az ördöggel, és megrázta a menedéket, amelyben Jack szónokolt a sötétségnek.
Neki rendkívül zsúfolt élete van; ezzel együtt sérthetetlen magányt élvez attól a perctől fogva, hogy elhalad a kabinja ajtajában álló őrszem mellett, ami rengeteg alkalmat ad a gondolkozásra. Ezt ő nem pazarolja semmitmondó eszmecserékre, arra, hogy matrózok veszekedését vagy egy reszketegen skálázó német fuvola félhangjait hallgassa. – Rögtön beszélek vele, amint fölszedtük. A legáltalánosabb módon ejtek szót arról, hogy micsoda támasz egy bizalmas barát a fedélzeten. Majd a tengerészélet ama sajátosságáról, hogy az egyik percben még egymás hegyén-hátán vannak a bajtársaival, épphogy beférnek a tiszti étkezőbe, levegőt is alig kap, legföljebb egy dzsigget cincoghat el a hegedűjén, aztán a következő percben olyan remetei magányba zuhan, amilyet még sose tapasztalt.
Feszült időszakokban Jack Aubrey kétféleképpen reagált: vagy harcias, vagy szerelmes hangulata támadt, vagy a csata, vagy a szerelmeskedés viharos megtisztulására vágyott. Szeretett verekedni, szerette a fehérnépet.
– Egész megértem, hogy egyes parancsnokok lányt is visznek magukkal a tengerre – tűnődött. – A gyönyörűséget nem is számítva, képzelje csak el, micsoda menedék belesüllyedni egy meleg, eleven, gyöngéd...
Csönd.
– Bárcsak lenne most a kabinban egy lány – tette hozzá rövid hallgatás után.
Ez a zűrzavar, ez a leplezetlen, beismert értetlenség kizárólag a kabinra és a kísérteties társra tartozott, kívülről senki sem láthatott a Sophie kapitányán semminemű tétovaságot, és csak egy nagyon éles szemű megfigyelő vehette volna észre, hogy a kapitány és a hadnagy születő barátsága hirtelen megszakadt. A kormányos azonban épp ilyen megfigyelő volt, mert noha egy ideig viszolygott megperzselt és kenőccsel bemázolt kapitányának vitathatatlanul ocsmány külsejétől, Jack nyilvánvaló rokonszenve James Dillon iránt olyan féltékenységet keltett benne, amely épp az ellenke ző irányban hatott. Továbbá meg is fenyegették, majdnem egyértelmű, majdnem félreérthetetlen szavakkal, így egygyel több oka volt, hogy kínzó nyugtalansággal figyelje a kapitányt és a hadnagyot.
– Mr. Marshall! – szólalt meg Jack a sötétségben, mire a szegény ember akkorát ugrott, mintha pisztolyt sütöttek volna el mögötte. – Maga szerint mikor érünk a szárazföldhöz?
– Körülbelül két óra múlva, uram, ha kitart ez a szél.
– Igen, ennyit is gondoltam – pillantott föl Jack a csarnakzatra. – Azt hiszem, most már mehet az egyszeres kurtítás is, és ha tovább enyhül a szél, vonják fel a sudárvitorlákat. Mindent, ami van. És kérem, Mr. Marshall, szóljanak, ha látszik a föld.
Nem egészen két órával később Jack ismét megjelent, hogy megszemlélje az orrtól jobbra húzódó, távoli, szabálytalan vonalat: Spanyolországot; az a furcsa hegy, amit az angolok Tojáshéj-dombnak hívtak, egy vonalban volt az elülső horgonnyal, ennélfogva épp előttük van az öböl, ahol vizet vettek.
– Szavamra, príma navigátor maga, Marshall! – engedte le a távcsövét. – Megérdemelné, hogy flottaparancsnok legyen!
Mindazonáltal legalább még egy óra kellett, hogy megközelítsék a szárazföldet, és most, hogy ennyire közeli, ennyire konkrét lett az esemény, Jack felfedezte, mennyire ideges, és mennyire fontos neki az eredmény.
– Küldje fel a csónakkormányosomat, legyen szíves! – mondta, és elvonult a kabinjába, miután fél tucat ideges fordulót tett a fedélzeten.
Barret Bonden csónakkormányos, a főárboc őrségének parancsnoka szokatlanul fiatal volt a posztjához, amelyet tökéletesen ellátott: jóképű, nyílt arcú ember, kemény, de nem durva, barátságos, és természetesen első osztályú tengerész, akit gyerekkorától a tengerre neveltek.
– Üljön le, Bonden! – mondta Jack kissé fontoskodva, mert amit most akart felajánlani, az maga a tiszti rang, nem kevesebb, és a felemelkedés lehetősége akár a tengerészeti ranglétra csúcsára! – Azon gondolkoztam... nem akarná-e, hogy előléptessék kadétnak?
– Nem, uram, egyáltalán nem! – vágta rá Bonden. Foga megcsillant a homályban. – De nagyon szépen köszönöm a jó véleményét, uram!
– Ó! – hökkent meg Jack. – Miért nem?
– Nincs meg hozzá a tanultságom, uram. Hiszen csak az őrség névsorát bírom elolvasni – nevetett vidáman –, azt is lassan; ahhoz meg öreg vagyok, hogy beüljek a padba. Meg aztán, uram, hogy néznék én ki, talpig tiszti aranypaszományban? Mint egy maskara. A régi bajtársaim az oldalukat fognák a nevetéstől, és azt kiabálnák: „Hun az uborkafa?”
– Nagyon sok jó tiszt kezdett közlegényként – érvelt Jack. – Egyszer magam is voltam az. – Rögtön meg is bánta, ami kicsúszott a száján.
– Tudom, hogy volt, uram! – mondta Bonden, és újból elvigyorodott.
– Honnan tudta?
– Van egy ipse a jobb oldali őrségben, aki egy hajón szolgált önnel, uram, a régi Resó-n, a Foknál.
„Jajistenem, jajistenem!”, kiáltotta Jack gondolatban. „És én sose vettem észre! Még hogy én zavartatom ki a nőket a partra, olyan erényesen, mint Poncius Pilátus, ők meg egész idő alatt tudták... Haj, haj.” Majd fennhangon, némi kimértséggel:
– Hát csak gondolkozzék azon, amit mondtam, Bonden! Kár lenne, ha maga vágná el a saját útját.
– Ha lehetek oly merész, uram – tápászkodott föl Bonden, és ahogy ott állt, hirtelen feszengőnek, görcsösnek, zavartnak látszott –, itt volna Sloper néném Georgedzsa – George Lucock, előárbocőr, bal oldali őrség. Igazi tudós, olyan apró betűket tud vetni, hogy alig lehet látni őket; nem fiatalabb nálam, és sokkal finumabb, ó, uram, sokkal finumabb!
– Lucock? – kérdezte Jack kételkedve. – De hisz az csak egy suhanc. Nem korbácsolták meg a múlt héten?
– Igen, uram, de csak azért, mert megint az ő ágyúja győzött. És akkor igazán innia kellett, udvariasságból az iránt, aki adta.
– Hát – mondta Jack, arra gondolva, hogy lehetnének talán bölcsebb jutalmak is egy butykosnál (bár egyet se becsülnek ennyire) –, majd rajta tartom a szememet.
Akkor is a kadétokon gondolkozott, amikor fáradságosan közeledtek az öbölhöz.
– Mr. Babbington! – torpant meg járkálás közben. – Vegye ki a kezét a zsebéből. Mikor írt utoljára haza?
Mr. Babbington abban a korban volt, amikor úgyszólván minden kérdésre bűntudatosan válaszolnak, és ez egy megalapozott vád volt. Elvörösödött, és annyit mondott:
– Nem tudom, uram.
– Gondolkozzék, uram, gondolkozzék! – biztatta Jack, akinek jóindulatú arca váratlanul elsötétedett. – Melyik kikötőból küldte el? Mahonból? Livomóból? Genovából? Gibraltárból? – Na jó, oda se neki! – Nem állt sötét alak a parton. – Oda se neki. Írjon egy szép levelet! Legalább kétoldalast. És holnap küldje föl nekem a házi feladatával. Adja át atyjának üdvözletemet, és közölje vele, hogy a bankárom neve Hoares. – Mert Jack, a legtöbb kapitányhoz hasonlóan, maga kezelte a fiatalok szülői apanázsát. – Hoares – ismételte szórakozottan –, a bankárom Hoares -; majd sarkon fordult, mert valami fojtott, csúnya kukorékolást hallott. Az ifjú Ricketts a kis csigasorba kapaszkodva próbált erőt venni magán, különösebb siker nélkül. Ám Jack hideg pillantása elfonnyasztotta a vidámságát, és a „Hát ön, Mr. Ricketts, írt-e mostanában a szüleinek?” kérdésre jól hallható és aligalig remegő „Nem, uram”-mal tudott válaszolni.
– Akkor ugyanezt fogja tenni: két oldal, kis betűkkel, és nem kér új kvadránst, zsinóros kalapot vagy tengerésztőrt.
Valami figyelmeztette a kadétot, hogy ez most nem az a perc, amikor vitatkozhat, amikor felhívhatja a figyelmet arra, hogy szerető szülőjével, egyetlen szülőjével naponkénti, sőt óránkénti érintkezésben van. De az egész brigg megérezte Jacken a feszültséget. – Szöszi rettentően odáig van a doktorért – mondták. – Lesz itt nemulass! – Amikor fel kellett hozni a függőágyakat a fedélzetre, azok a matrózok, akiknek Jack mellett kellett elmenniük, hogy beletehessék a magukét a tatfedélzet jobb oldalán levő hálóba, idegesen sandítottak rá, és az egyik annyira egyszerre akart figyelni a szállásmesterre és a kapitányra, hogy hasra esett. Ám nem Szöszi volt az egyetlen, aki szorongott, és amikor Stephen Maturin végre kisétált az erdőből, és keresztülvágott a parton a kis csónakhoz, a szlúp közepétől az előfedélzetig hullámzott, minden fegyelemmel dacolva, a kiáltás: – Ott van! Hurrá!
– De nagyon örülök, hogy látom! – kiáltott Jack, miközben Stephent segítőkész kezek nyomták és húzták fel a fedélzetre. – Hogy van, drága uram? Tüstént jöjjön reggelizni, mostanáig halasztottam. Hogy érzi magát? Tűrhetően virgonc, remélem? Tűrhetően virgonc?
– Köszönöm, nagyon jól vagyok – felelte Stephen, aki valóban nem volt már olyan holtsápadt, inkább egy kicsit megpirosodott az örömtől erre az őszintén barátságos fogadtatásra. – Benézek a gyengélkedőbe, aztán a legnagyobb örömmel osztozom a sült szalonnában. Jó reggelt, Mr. Day! Vegye csak le a kalapját, kérem. Nagyon szép, nagyon szép; dicséretünkre válik, Mr. Day. Egyelőre még ne napoztassa, javasolom, hogy viseljen szoros parókát. Jó reggelt, Cheslin! Remélem, jó hírei vannak a pácienseinkről?
– Ez a kérdés – mondta kissé szalonnazsíros szájjal – sokat foglalkoztatott a távollétében. Vajon a szanitécem kamatostul visszaadja a kölcsönt a többieknek? Folytatják-e azok az üldözését? Milyen gyorsan tehet szert új önazonosságra?
– Önazonosságra? – Jack töltött még a kávéból. – Az önazonosság nem olyasmi, amivel születünk?
– Az az önazonosság, amire én gondolok, olyasmi, ami az ember és a világ között lebeg, a felezőpontban a két kép között, amilyennek az ember látja magát, és a világ látja őt. Természetesen a kettő befolyásolja egymást. Kölcsö nös áramlás, uram. Az én önazonosságomban nincs állandóság. De ha néhány napot töltene Spanyolországban, a magáé is megváltozna, mert ott azt tartják önről, hogy álnok, brutális dúvad, gyilkos lator, förtelmes ember.
– Azt elhiszem, hogy mérgelődnek – mosolygott Jack. – Azt is elhiszem, hogy Belzebubnak hívnak. De ettől még nem leszek Belzebub.
– Nem-e? Nem-e? Ah! Bármint legyen, általános bőszületet idézett elő a parton, mert a legelképesztőbb módon belegázolt a kereskedők érdekeibe. Van egy Mateu nevű gazdag ember, aki valósággal lángot fuj önre. Az övé volt a higany, amelyet, lévén csempészáru, nem biztosítottak, továbbá a vízi jármű, amit ön elkötött Almorairából, és a Tortosánál felgyújtott tartan rakományának a fele is az övé volt. Jó kapcsolatai vannak a minisztériumban. Felrázta őket tunyaságukból, és engedélyt kapott, hogy ő és barátai kibéreljenek egy csatahajót...
– Nem kibérelni, drága uram; magánember nem bérelhet hadihajót, állami hajót, a király tulajdonát, még Spanyolországban sem.
– Ó?! Akkor talán nem a megfelelő szót használtam; tengerészeti témában gyakran alkalmazok téves fogalmakat. Tehát. Egy erős hajót, a parti kereskedelem védelmére, és még inkább a Sophie üldözésére, amely most már közismert, mind névre, mind alakra. Ezt Mateu tulajdon rokonától hallottam tánc közben...
– Ön táncolt? – kiáltotta Jack, még annál is döbbentebben, mintha Stephen azt mondta volna: „miközben hideg csecsemősültet ettünk”.
– Természetesen táncoltam. Miért ne táncolhatnék, könyörgök?
– Természetesen... rendkívüli kellemmel táncolhat, ebben bizonyos vagyok. Csak az ütött szöget a fejembe... de valóban azért szállt ki, hogy táncolhasson?
– Valóban. Ön, uram, vélhetőleg nem járt még Katalóniában?
– Nem én.
– Akkor el kell mesélnem, hogy ebben az országban az a szokás vasárnap délelőttönként, hogy templomból kijövet mindenki táncol, kortól és állapottól függetlenül; így táncoltam én Ramon Mateu i Cafaldach-sal a főtéren a tarragonai székesegyház előtt, ahová azért mentem, hogy meghallgassam Palestrina Missa Brevisé-t. Ez egy sajátos körtánc, amelynek a neve sardana. Ha ideadja a hegedűjét, eljátszom a dallamát. – Stephen hegedült.
– Valóban igéző melódia. Bár kissé mór ízű, nemde? De szavamra, kilel a hideg, ha elképzelem, ahogy ott cselleng a vidéken... kikötőkben... kisvárosokban. Azt képzeltem, meglapul, el se mozdul a barátnéja mellől, ki se bújik a szobájából... vagyis...
– Nem megmondtam önnek, hogy nyugodtan járhatokkelhetek a vidéken, anélkül hogy egyetlen kérdéstől kellene tartanom?
– De igen. De igen. – Jack töprengett egy darabig. – És természetesen, ha rászánná magát, azt is kideríthetné, miféle hajók és konvojok vannak úton, mikorra várják őket, mit visznek, satöbbi. Sőt meg merem kockáztatni, hogy akár a gályákról is tudhatna.
– Bizonyosan – felelte Stephen –, ha rászánnám magamat a spion mesterségére. Hát nem különös és láthatólag logikátlan gondolkodás, hogy helyes és természetes a Sophie ellenségeit emlegetni, ám annál helytelenebb, ildomtalanabb és alantasabb dolog akár csak szóba is hozni zsákmányait?
– Hát igen – sóhajtott Jack bánatosan. – No de mit tud mondani erről az erős hajóról? Milyen gyors? Hány ágyúja van? Hol található?
– A neve Cacafuego.
– Cacafuego? Cacafuego? Még sose hallottam róla. Na, legalább nem lehet sorhajó. Milyen a csarnakolása?
Stephen egy pillanatig hallgatott.
– Szégyenkezve bevallom, hogy nem kérdeztem – mondta végül. – Ám az elégedettségből, amellyel emlegették, arra kell következtetnem, hogy félelmetes leviatán lehet.
– Nohát akkor meg kell próbálnunk kitérni az útjából; mivel pedig tudja, milyen vagyunk, meg kell próbálnunk megváltoztatni a külsőnket. Csudálatos, mire képes egy festékréteg vagy egy feltűnően megfoltozott orrvitorla, esetleg egy hevederrel megerősített árboc; jut eszembe, mondták a csónakban, miért voltunk kénytelenek a parton hagyni magát?
– Szóltak a fregattokról, és hogy a mieink felszálltak az amerikai hajóra.
– Így volt; na, sokat értünk vele! Nem is volt rajta ilyen utas; Dillon majd egy óráig kutatott utánuk. Nem is bántam, mert eszembe jutott, amit maga mondott, hogy az Egyesült írek általában derék népség, sokkal derekabbak, mint azok a más fickók, akiknek a nevét elfelejtettem. Acélfiúk, fehér fiúk, narancsos fiúk?
– Egyesült írek? Én úgy hallottam, franciák voltak. Nekem azt mondták, hogy valamiféle franciákat kerestek az amerikai hajón.
– Csak tettették, hogy franciák. Vagyis ha egyáltalán ott lettek volna, akkor megjátszottak volna, hogy franciák. Azért is küldtem Dillont, aki olyan jól beszél franciául. De nem voltak ott, lássa; és véleményem szerint nagy marhaság volt az egész. Még örültem is neki, mint mondtam; hanem Dillont egészen sajátosan fölzaklatta. Úgy vélem, rettentően el akarta fogni őket, vagy pedig fölöttébb a lelkére vette, hogy a járőrözésünket ilyen kurtán-furcsán félbeszakítják. Úgyhogy azóta... na jó, nem untatom ezzel. Hallott a foglyokról?
– Hogy a fregattok voltak olyan szívesek átadni ötvenet a sajátjaikból?
– Kizárólag azért, hogy ők kényelmesebben legyenek! Dehogyis volt szolgálati érdek! A legalantasabb galádság! – kiáltott Jack, akinek már az emléktől is kiguvadt a szeme. – Na de le is ráztam őket! Ahogy végeztünk az amerikaival, megcéloztuk az Ameliá-t, közöltük vele, hogy felsültünk, jeleztük, hogy távozunk a társaságból, és a szél segedelmével pár órával később már ki is tettük az összes paprikajancsit a Sárkány-szigeten.
– Mallorca mellett?
– Ott hát.
– De jól volt ez? Nem kap megrovást, nem állítják hadbíróság elé?
Jack visszahőkölt, aztán az asztalra csapott.
– Könyörgök, ki se mondja ezt a rosszízű szót! Pusztán a hangzása elég, hogy tönkretegyen egy egész napot.
– De nem lesz baja?
– Nem, ha egy fantasztikus nagy zsákmánnyal futok be Mahonba! – nevetett Jack. – Egyelőre annyi időnk maradt, hogy meglapuljunk Barcelona előtt, ha kedvez a szél; én már egészen beleéltem magamat. Lesz időnk még egy-két gyors manőverre, aztán indulnunk kell Mahonba, azzal, amit elcsípünk, mert ilyen csökkentett létszám mellett nem nélkülözhetünk újabb embereket, hogy zsákmányolt hajókat kísérjenek. Már csak azért se maradhatunk huzamosabb ideig, mert a csizmánkat kellene megennünk.
– De akkor is...
– Ne vágjon ilyen aggodalmas képet, drága doktor! Nem kaptunk konkrét parancsot, hova tegyük ki őket, egyáltalán nem kaptunk; és majd természetesen elintézem a fejpénzt. Különben is fedezve vagyok: az összes tisztem formálisan egyetértett abban, hogy szűkös élelem- és víztartalékaink miatt vagyunk kénytelenek így eljárni – Marshall és Ricketts és még Dillon is, bár szenteskedett mellé egy verset.
A Sophie bűzlött a sült szardíniától és a friss mázolástól. Teljes szélcsendben ringatózott a zsíros hullámokon, a Tortosa-foktól tizenöt mérföldre, és noha fél óra is eltelt már ebéd óta, amihez egy éjszaka halászó barcalongától vásárolták a szardíniát (az egész rakományt), még mindig émelyítő halszaga volt a fedélköznek és a csarnakzatnak.
A fedélzetmester és népes csapata kötélhámban függött a hajótest mellett, és sárgával mázolta át a kikötői takaros fehér-feketét; a vitorlakészítő és tizenkét embere buzgón öltögetett egy hosszú, keskeny vászoncsíkon, ami arra volt hivatva, hogy eltakarja a Sophie harcias külsejét; a hadnagy körbe-körbe evezett a kis csónakon, hogy ellenőrizze az eredményt. Csak a hajóorvos kísérte el, akinek éppen azt mondta:
– ... mindent. Megtettem mindent, ami hatalmamban állt, hogy elkerüljem. Mindent. Felrúgva az összes szabályt. Megváltoztattam a menetirányt, csökkentettem a vitorlázatot, ami szolgálatban elképzelhetetlen, megzsaroltam a kormányost, hogy belemenjen; erre reggel ott van két mérföldre a szélárnyékunkban, ahol nem is lett volna szabad lennie. Hahó, Mr. Watt! Még hathüvelyknyivel mélyebbre az egész vonalon!
– Épp így volt jól. Ha más megy át, elfogták volna őket. James csak rövid hallgatás után folytatta:
– Áthajolt az asztalon, az arcomba fújta bűzös leheletét, és irigységtől csorgó ábrázattal kitálalta ezt az egész ocsmányságot. Mint mondtam, akkor én már döntöttem, mégis az volt a látszat, hogy közönséges zsarolásnak engedek. És két perccel később már biztos is voltam benne, hogy ez történt!
– Nem ez történt. Ez beteges képzelődés, ami nem esik messze a kéjelgő önkínzástól; könyörgök, James, vigyázzon ezzel a vétekkel! Ami a többit illeti, szomorú, hogy enynyire a lelkére veszi. Ugyan mit számít hosszú távon?
– Az embernek három részre kaszabolt halottnak kellene lennie, hogy ne vegye a lelkére; és meg kell halnia benne a kötelességérzetnek, hogy ne szóljon... Ez így éppen jó, Mr. Watt!
Stephen ült és latolgatott. Mondhatja-e neki, hogy ne gyűlölje érte Jack Aubreyt; ne igyék annyit; ne tegye tönkre magát múlandó dolgokért, amikor James Dillon, látszólagos nyugalma ellenére olyan kétségbeejtően el van keseredve, hogy csak egy hajszál választja el a robbanástól? Nem tudott dönteni, vállat vont, fölemelte jobb kezét, tenyérrel fölfelé, olyan mozdulattal, ami azt mondta: „Eh, hagyjuk!”, majd magában hozzátette: „Ma este bele kell diktálnom a fekete főzetet – ezt legalább ráparancsolhatom – meg egy kis nyugtató mandragórát; és a naplómba bele fogom írni: »JD, akinek vagy így, vagy úgy a Júdást kellett játszania, gyűlöli a kényszerhelyzetet (a kikerülhetetlen kényszert), és minden gyűlöletét szegény JA-re zúdítja, ami sajátos esete az emberi állapotnak; mert igazság szerint JD egyáltalán nem gyűlöli JA-t, sőt!«”
– De legalább – mondta James, visszaevezve a Sophie-hoz – remélem, hogy e szégyenletes csoszogás után végre teszünk is valamit. A cselekvés csodálatos gyógymód, ha meg kell békülnünk önmagunkkal és minden mással.
– Mit keres a tatfedélzeten az a barnássárga mellényes fickó?
– Az Pram. Aubrey kapitány dán tisztnek öltözteti; ez is hozzátartozik álcázási tervünkhöz. Nem emlékszik a Clomer kapitányának sárga mellényére? Náluk ez a szokás.
– Nem emlékszem. Mondja, sűrűn történik ilyesmi a tengeren?
– Ó, igen. Teljesen törvényes ruse de guerre.(20) Hamis jelzésekkel is gyakran tesszük bolonddá az ellenséget, kivéve természetesen a vészjelző' zászlókat. Vigyázzon a festékre.
Ekkor Stephen belezuhant a tengerbe az egymástól éppen eltávolodó csónak és a szlúp között. Azonnal elsülylyedt, abban a pillanatban bukkant föl, amikor a csónak és a brigg megint összeért, beütötte a fejét, ismét elmerült, buborékfelhőt húzva maga után. A Sophie úszni tudó embereinek többsége, köztük Jack, tüstént a vízbe vetette magát; mások rohantak csónaktartó horgokkal, delfinszigonnyal, két kis csáklyával, láncra szerelt, csúnya, szakállas horoggal. Végül a Spongya testvérek találták meg, öt öl mélyen (termetéhez képes nehéz csontjain nem volt egy cseppnyi háj, és vasalt sarkú bokacsizmát viselt). A doktor ruhája a szokottnál is feketébb, arca a szokottnál is fehérebb volt. Csörgött belőle a víz és a haragos méltatlankodás.
Nem volt korszakalkotó esemény, de hasznos volt, mert beszédtémát adott a tiszti étkezőnek egy olyan pillanatban, amikor nagyon kemény munka kellett ahhoz, hogy fenntartsák a civilizált közösség látszatát. James többnyire komoran, figyelmetlenül hallgatott. Szeme vérben forgott a grogtól, de a szesz se nem vidított, se nem butított rajta. Majdnem ugyanennyire magába zárkózott a kormányos is; csak ült, és időnként, lopva pillantott Dillonra. Tehát az asztalnál kimerítően boncolgatták az úszás kérdését, hogy mennyire ritka a tengerészek között, mik az előnyei (életmentő, megfelelő éghajlaton élvezetes, vészhelyzetben partra lehet úszni egy kötéllel), a hátrányait (hajótörés esetén, vagy ha észrevétlenül beleesünk a tengerbe, meghosszabbítja a haláltusát; dacol a természet rendelésével, mert ha Isten azt akarta volna, hogy az emberek ússzanak stb.), meg hogy a fókák kölykei furcsa módon nem tudnak úszni, az úszóhólyagok hasznát, az úszás tanulásának és gyakorlásának legjobb módjait.
– Az úszás egyetlen helyes módja – mondta hetedszer a számvevő –, ha az ember összeteszi a kezét, úgy, mintha imádkozna – hunyorított, a mondott módon egymáshoz illesztette két tenyerét –, aztán pedig előrelöki őket, így! – Ezúttal feldöntötte a palackot, amely beleborult a sűrű mártásba, onnan pedig Marshall ölébe pottyant.
– Tudtam, hogy ez lesz a vége! – kiáltotta a kormányos. Felpattant, törülgetni kezdte magát. – Nem megmondtam?! Azt mondtam: „Előbb-utóbb felbarítja azt az átkazatt palackat!” Maga nem is tud úszni, csak csárag itt, mint egy papagáj! Tönkretette a legjabb nankinnadrágamat!
– Nem szántszándékkal csináltam! – duzzogott a számvevő, és ezek után az este végképp elsüllyedt a vészjósló komorságban.
Hát igen, nem lehetett túl vidám hajónak nevezni az észak felé lavírozó Sophie-t. Szép kis kabinjában Jack a Steel-féle Tengerészeti Közlönyt olvasta, és pocsékul érezte magát, nem annyira azért, mert már megint túl sokat evett, és nem is azért, mert oly sokan megelőzték a listán, hanem mert tökéletesen tisztában volt a hajóján uralkodó levertséggel. Nem ismerhette Dillon és Marshall szövevényes keserveinek igazi természetét. Nem tudhatta, hogy tőle háromyardnyira James Dillon imákkal és hasztalanul erőltetett belenyugvással próbálja elűzni a reménytelenséget, miközben elméjének ama része, amely nem foglalkozott az egyre gépiesebb imákkal, boldogtalan dúltságát átváltoztatta gyűlöletté a fennálló rend, a tekintély, a kapitányok és mindazok iránt, akik, mivel soha életükben nem kellett dönteniük a kötelesség és a becsület között, kapásból elítélnék őt. És noha Jack hallotta, ahogyan a kormányos cipője csikorog a fedélzeten, néhány hüvelyknyire az ő feje fölött, természetesen nem sejthette a szegény ember szerető szívében tomboló érzelmi vihart és a roncsoló félelmet a leleplezéstől. De azt nagyon jól tudta, hogy önmagára utalt, szűk világa reménytelenül kizökkent, és egyfolytában a kudarc nyomasztó sejtelme kínozta: hogy nem fog sikerülni, amit elhatározott. Boldogan megkérdezte volna Stephen Maturintől, mik az okai ennek a kudarcnak; boldogan társalkodott volna vele közömbös témákról, és muzsikálgatott volna, de tudta, hogy a meghívás a kapitányi kabinba nagyon olyan, mint egy parancs, ha másért nem, hát azért, mert sose mondanak rá nemet – őt is ezért döbbentette meg annyira múltkor reggel Dillon elutasítása. Ahol nincs egyenlőség, ott nincs barátkozás; ahol egy embernek azt kell mondania: „Igen, uram!”, ott mit sem ér a belegyezés, még akkor se, ha őszinte. Pályafutása megismertette ezekkel a dolgokkal, tökéletesen nyilvánvaló dolgok voltak; de azt sose gondolta, hogy egyszer érvényesek lesznek rá is.
A szlúp mélyebb traktusaiban, a kadétok úgyszólván kihalt körletében még feketébb volt a melankólia. A fiatalok a szó szoros értelmében sírtak. Amióta Mowett és Pullings elment a zsákmányolt hajókkal, ők ketten őrködtek szakadatlanul, vagyis sose alhattak négy óránál többet egyfolytában, ami kemény dolog ebben a mormotai korban, amely annyira szereti a meleg függőágyat; és mivel összetintázták magukat kötelességtudó leveleik irkálása közben, irgalmatlanul lehordták őket, hogy hogy néznek ki; ráadásul Babbington, akinek semmi sem jutott eszébe, amivel meg töltse oldalait, kínjában rákérdezett mindenkire, otthon és a faluban, hogy hogy vannak az emberek, a kutyák, a lovak, a macskák, a madarak, de még az állóóra is a hallban, amitől olyan honvágya támadt, hogy az borzasztó. Továbbá félt, hogy a haja és a foga kihullik, a csontja meglágyul, az arca és a teste tele lesz kelevényekkel és fakadásokkal, mert ez a következménye annak, ha az ember cafkákkal áll össze, mint a nagyvilágban jártas és bölcs Richards írnok felvilágosította. Az ifjú Ricketts bánata egészen más forrásból fakadt: az apja megemlítette, hogy kérni fogja saját áthelyezését egy raktár- vagy szállítóhajóra, mert az biztonságosabb és jóval otthonosabb, az ifjú Ricketts pedig döbbenetes lelkierővel fogadta az elválás gondolatát; ám most kiviláglott, hogy nem lesz elválás, mert mennie kell neki, az ifjú Rickettsnek is, elszakítják a Sophie-tól és az élettől, amelyet oly szenvedélyesen szeret. Marshall látta, hogy tántorog a fáradtságtól, és leküldte a fedélzetről, de az ifjú Rickettsnek ahhoz se volt ereje, hogy bemásszon a függőágyába, csak ült hajnali fél háromkor a tengerészládáján, kezét az arcára tapasztva, és ujjai között szivárogtak a könnyek.
A legénységi körletben nem öltött ilyen arányokat a szomorúság, bár a szokottnál többen várták fanyalogva a csütörtök délelőttöt, amikor megkorbácsolják őket. A többiek zömének semmi oka nem volt a rosszkedvre, hacsak a kemény munka és a szűkre szabott adagok miatt nem, ám a Sophie mostanra annyira összeforrt közösséggé, hogy a fedélzeten minden ember tisztában volt vele, miszerint valami kibillent, valami, ami komolyabb a tisztjeik pattogásánál, hogy mi az, meg nem mondhatták, de megkeserítette a szokott kedélyességet. A tatfedélzetről leszivárgó gyászos hangulat elérte még a kecskeólat, a kötélrést és a horgonylánc nyílását is.
Így hát nem állt éppen a hivatása magaslatán a Sophie, miközben a haldokló tramontanában vonszolta magát az éjszakában; de még délelőtt sem, amikor az északi szél után (mint oly gyakran előfordul ezen a tájon) ónos meleget ígérő páragirlandok göndörödtek elő délnyugatról, ami nagyon szép látvány annak, akinek nem kell ebben navigálnia a part közelében. Ám még ez is semmi volt ahhoz az ugrásra kész feszültséghez, hogy ne mondjuk, riadalomhoz, sőt rémülethez képest, amely Stephent fogadta, mikor napkeltekor kilépett a tatfedélzetre.
Arra ébredt, hogy sorakozóra dobolnak. Egyenesen a kötözőhelyre ment, és Cheslin segítségével kirakta műszereit. A fedélzetről egy izgatottan ragyogó arc „egy irtóztatóan nagy” xebecket jelentett „a fokon túl, pont párhuzamosan a parttal”. Stephen szórakozottan bólintott, és fenni kezdte a kétélű kését, majd megfente lancettáit és fűrészét a Tortosában vásárolt kis kovakővel. Telt az idő, és most egy másik arc nézett be, egy nagyon megváltozott, halotthalvány arc, amely tolmácsolta a kapitány üdvözletét, és azon kívánságát, hogy a doktor jöjjön a fedélzetre.
– Jó reggelt, doktor! – köszöntötte Jack. Stephen észrevette, hogy a kapitány mosolya erőltetett, a nézése kemény és fáradt. – Úgy tűnik, törököt fogtunk – bólintott egy hosszú, tiszta vonalú, lélegzetelállítóan gyönyörű hajó felé, amely vörösen lángolt a mogorva sziklák előtt. Nagyságához képest (négyszerese volt a Sophie-nak) mélyre merült a vízbe, de a tatját egy magas, vízszintes palló tartotta, míg az orrát jó húszlábnyival hosszabbította meg egy csőrszerű furcsa kiszögellés. Főárbocán és tatárbocán hatalmas, kettős latin vitorla volt, amelyek úgy fogták be a szelet, hogy a Sophie odaérhessen melléjük, és Stephen még ilyen messziről is látta, hogy a rudazat is vörös. A hajó jobb oldalán, amely a Sophie felé fordult, nem kevesebb, mint tizenhat ágyúcsőrés sorakozott, és a fedélzete zsúfolásig volt emberekkel.
– Harminckét ágyús xebeck-fregatt – mondta Jack –, és nem lehet más, mint spanyol. A lőrésfedeleivel teljesen félrevezetett – az utolsó percig azt hittük, hogy kereskedőhajó –, és úgyszólván az egész legénység elbújt a fedélzet alatt. Mr. Dillon, vigyen el még néhány embert szem elől, de feltűnés nélkül. Mr. Marshall, három-négy emberrel, nem többel, engedje ki az előderék-vitorlát, de maflán, ügyetlenül kell csinálni. Anderssen, megint kiáltson valamit dánul, és lógassa ki azt a vödröt a fedélzetről. Látja ezt a rókát? – kérdezte Stephentól halkabban. – Azok a lőrések két perce nyíltak ki, addig elrejtette őket az a rohadt festés. És noha most átfordította a keresztvitorlarúdjait – nézze csak az előárbocot! –, szempillantás alatt felvonhatja ismét a latin vitorlát, és nekünk ront. Ki kell tartanunk, nincs más választásunk. Hátha bolonddá tudjuk tenni őket. Mr. Ricketts, kéznél a zászlók? Dobja le a kabátját a padra. Na, kezdődik. – Ágyú dördült a fregatton; a golyó átrepült a Sophie orra fölött, és a szétfoszló füstből kibontakozott a spanyol zászló. – Folytassa, Mr. Ricketts! – parancsolta Jack. A Sophie csonka árbocán kibomlott a Dannebrog, amelyet az előárbocon a karantén sárga zászlója követett. – Pram, jöjjön föl ide, és hadonásszon! Adjon parancsokat dánul! Mr. Marshall, ügyetlenül menjen közelebb fél kötélhossznyit, ne többet!
A távolság fogyott. A Sophie-n halálos csönd volt, a xebeckról áthallatszott a zsinatolás. Jack beállt Pram mögé, ingujjban-térdnadrágban, kabát nélkül, és maga fogta a kormánykereket. – Nézzék ezt a rengeteg embert – mondta félig magának, félig Stephennek. – Háromszázan is lehetnek, ha nem többen. Pár perc múlva ránk kiáltanak. Pram azt fogja mondani, hogy dánok vagyunk, néhány napja futottunk ki Algírból; könyörgök, támogassa spanyolul, vagy bármilyen más nyelven, ahogy alkalom kínálkozik.
A kiáltás tisztán hallatszott a reggeli tenger fölött. – Milyen brigg?
– Jó hangosan, Pram! – parancsolta Jack.
– Clomer! – kiáltotta a sárga mellényű szállásmester, és a sziklák visszhangozták, ugyanazzal a csipetnyi daccal, bár halkabban: „Clomer!”
– Lassan fordítsa át az előderékvitorlát, Mr. Marshall! – mormolta Jack. – Az emberek maradjanak a köteleknél!
Mormolt, mert nagyon jól tudta, hogy a fregattról az ő tatfedélzetükre szögeződik az összes tiszti látcső, és meg volt győződve róla, hogy az üveglencsék a hangját is felnagyítanák.
A fregatt kezdett elfordulni a briggtől, a szoros csoportok, az ágyúkezelő osztagok fellazultak, elszállingóztak. Jack egy pillanatra azt hitte, túl vannak a dolgon, és a szíve vadul meglódult. De nem. Csónakot engedtek a vízre.
– Talán mégse tudjuk elkerülni az ütközetet – mondta. – Mr. Dillon, kétszeres töltés van az ágyúkban?
– Háromszoros, uram! – felelte James, és ahogy Stephen ránézett, meglátta azt a bolond vidámságot, amellyel oly gyakran találkozott valaha, annak a rókának a tartózkodó pillantását, amely mindjárt valami eszelősséget követ el.
A szellő' és az áramlat közelebb ringatták a Sophie-t a fregatthoz, ahol a legénység ismét azzal kezdett foglalatoskodni, hogy felvonja a latin vitorla helyett a keresztvitorlát; a csarnakzaton hemzsegő sokaság kíváncsian bámulta az engedelmes brigget, amelyet mindjárt elfoglalnak.
– Üdvözölje a tisztet, Pram! – mondta Jack. Pram a korláthoz ment, és katonás, lelkes mondatokat kiáltott dánul, de valami nevetségesen tört dánsággal, amiben egyszer se fordult elő felismerhetően az „Algír” szó, csupán a hasztalanul ismételt berber part dán alakja.
A spanyol evezős már be akarta akasztani a kampót, amikor Stephen odakiáltott, skandináv ízű, de tökéletesen érthető spanyolsággal:
– Nincs véletlenül seborvosuk, aki ért a pestishez? Az evezős leengedte a kampót.
– Miért? – kérdezte a tiszt.
– Néhány emberünk megbetegedett Algírban, és most félünk. Nem tudjuk, mi lehet ez.
– Hátrább – utasította a spanyol tiszt az embereit. – Mit mondott, hol szálltak ki?
– Algír, Alger, Argel; ott szálltak partra az emberek. Könyörgök, mivel jár a pestis? Daganatokkal? Búbokkal? Nem jönne föl, hogy megnézze őket? Könyörgök, uram. Ezt a kötelet fogja meg!
– Hátrább! – ismételte a tiszt. – Tehát Algírban szálltak partra?
– Igen. Átküldik a seborvosukat?
– Nem. Szegény emberek, Isten és az Ő Anyja irgalmazzon maguknak!
– Átmehetnénk orvosságért? Kérem, engedje meg, hogy beszálljak a csónakjába!
– Nem! – A tiszt keresztet vetett. – Távozzanak, vagy lövünk! Fussanak ki a tengerre, a tenger majd meggyógyítja őket. Isten segítse önöket, szegény emberek! Szerencsés utat!
Utasította az evezőst, hogy dobja a tengerbe a csónakhorgot, majd a dereglye szaporán visszaevezett a lángvörös fregatthoz.
Most már hallótávolságban voltak; a fregattról néhány dán szót kiáltott egy hang, Pram felelt neki; majd a tatfedélzetról megkérdezte egy magas, vékony ember, nyilvánvalóan a kapitány, hogy láttak-e egy angol szlúpot, egy brigget?
– Nem! – válaszolták. A két hajó távolodni kezdett. – Kérdezze meg a nevét! – suttogta Jack.
– Cacafuego – jött a válasz a szélesedő sáv túloldaláról.
– Szerencsés utat!
– Önöknek is!
– Tehát ilyen egy fregatt! – mondta Stephen, figyelmesen szemlélve a Cacafuegó-t.
– Egy xebeck-fregatt – helyesbített Jack. – Óvatosan azokkal a kötelekkel, Mr. Marshall, ne lehessen látni, hogy sietünk! Xebeck-fregatt. Döbbenetesen érdekes csarnakzat, nemde? Nincs is ennél gyorsabb: derékban jó széles, hogy elbírja a rengeteg vitorlát, ám a fedélzete fölöttébb keskeny. Hanem mesébe illő legénységre van szüksége, mert lássa, ha szélben vitorlázik, akkor latin, de ha széllel, vagyis ha a tat elöl kapja a szelet, akkor rögtön ledobja a latinokat, és felcsapja a helyükbe a keresztvitorlát, ami rengeteg munka. Tehát legalább háromszáz ember kell neki. Most vált át keresztvitorlára, ami azt jelenti, hogy a part mentén fog futni. Akkor nekünk meg kell maradnunk délen – úgyis elegünk volt a társaságából. Nézzük azt a térképet, Mr. Dillon!
– Édes Istenem! – mondta a kabinban, összecsapta a kezét, és kuncogott. – Azt hittem, most aztán végünk: felgyújtanak, elsüllyesztenek, lerombolnak, felkötnek, nyársra húznak és felnégyelnek! Micsoda gyöngyszem ez a doktor! Mikor meglobogtatta azt a vontatókötelet; és milyen őszintén könyörgött, hogy jöjjenek a fedélzetre! Megértettem, pedig nagyon gyorsan beszélt. Hahaha! He! Látott már ennél mulatságosabbat?
– Valóban nagyon mulatságos volt, uram.
– Que vengan, mondja siralmasan, és rázza a kötelet, azok meg olyan komoran és ünnepélyesen bámulnak viszsza, mint egy csapat bagoly! Que vengan! Hahaha! Ó, egek! De maga nem is látszik mulatni.
– Bevallom, uram, engem annyira megdöbbentett, mikor eloldalogtunk, hogy alig volt időm méltányolni a tréfát.
– Miért – mosolygott Jack –, hát mit akart volna? Menjünk neki fejjel?
– Meg voltam győződve róla, hogy támadunk! – mondta James szenvedélyesen. – Meg voltam győződve róla, hogy ez a szándéka. Örültem neki.
– Egy tizennégy ágyús brigg egy harminckét ágyús fregatt ellen? Ugye nem beszél komolyan?
– Nagyon komolyan beszélek. Amikor felvonták a dereglyét, és az embereket lefoglalta a vitorlázat, sortüzünk és kézi fegyvereink darabokra tépték volna őket, és ezzel a széllel fönt lehettünk volna a fedélzeten, mielőtt összeszedhették volna magukat.
– Menjen már! Különben sem lett volna túlzottan becsületes eljárás.
– Nem vagyok illetékes becsületbeli kérdésekben ítélkezni, uram – mondta Dillon. – Belőlem csak az egyszerű katona beszél.
Mahon: a Sophie füstfelhőbe burkoltan, összes ágyúiból tüzelve üdvözölte a tengernagyi zászlót a Dugóhúzó-lépcső és a szertárrakpart között horgonyzó, hatalmas Foudroyant árbocán.
Mahon: a Sophie kimenősei friss disznósültet és kétszersültet habzsolnak, harsogó kedvvel, harsogó élvezettel, csapra vert boroshordók, sertéshekatombák, kisasszonykák körében.
Jack izzadó tenyérrel, homokszáraz torokkal, mereven ült a széken. Lord Keith fekete szemöldökéből kemény ezüst serték meredeztek, és ez alól a szemöldök alól hidegszürke, átható pillantással nézett az asztal túloldaláról.
– Tehát a szükség vette rá? – kérdezte. A Sárkány-szigeten hagyott foglyokról beszélt; jóformán másról sem esett szó a kihallgatáson.
– Igen, uram.
A tengernagy egy darabig nem válaszolt.
– Ha a fegyelmezetlenség hajtotta volna – mondta lassan –, vagy az engedetlenség a rangidősökkel szemben, akkor kénytelen lennék nagyon szigorú lépéseket foganatosítani. Lady Keith nagyon jó szívvel van ön iránt, Aubrey kapitány, mint ezt maga is tudja; és engem is elszomorítód: volna azt látnom, hogy maga teszi tönkre a saját lehetőségeit; úgyhogy ha megengedi, teljes őszinteséggel beszélek...
Jack már abban a pillanatban tudta, hogy nagyon kellemetlen lesz, amikor meglátta a titkár komor arcát, de ez mindent alulmúlt. A tengernagy döbbenetesen jól volt informálva, rendelkezett az összes részlettel: hivatalos megrovás tiszteletlenségért, szolgálatbani hanyagság, túlzott önfejűség, vakmerőség, sőt függelemsértés gyanúja, pletykák a parton tanúsított helytelen viselkedésről, részegeskedésről és így tovább. A tengernagy nem úgy látta, hogy a legcsekélyebb valószínűség is mutatkozna a sorhajó-kapitányi előléptetésre; no de Aubrey kapitány ne vegye ezt a szívére, nagyon sok ember van, akiből még parancsnok se lesz, és parancsnoknak lenni fölöttébb tiszteletre méltó dolog. De hogyan lehetne sorhajót bízni olyan emberre, aki vélhetőleg a saját feje után menne akkor is, ha az egész flotta vonul csatába, nem, ennek a legcsekélyebb valószínűsége sem áll fent, ha csak be nem következik valami egészen rendkívüli dolog. Aubrey kapitány személyi anyaga egyáltalán nem felel meg az elvárásoknak. Lord Keith igen higgadtan és igazságosan beszélt, akkurátus hangon sorolva a tényeket; Jack először csak szenvedett, feszengett és szégyenkezett, de aztán valami forróságot érzett valahol a szívében vagy egy kicsit lejjebb; ott kezdett izzani annak a dühnek a parazsa, ami égig szökkenő lángnyelvvé nyúlhat. Lehajtotta a fejét, mert biztosra vette, hogy látszana a szemében.
– Más részről – folytatta Lord Keith – magának van egy kiváló parancsnoki erénye. Maga szerencsés. Egyetlen másik járőröm se okozott ekkora kárt az ellenséges kereskedelemben; egy se volt, amely feleennyi zsákmányt szerzett volna. Tehát miután visszatér Alexandriából, újabb járőrfeladattal bízom meg.
– Köszönöm, mylord.
– Bizonyos irigységet fog kelteni, bírálatokat fog gerjeszteni, ám a szerencse ritkán tartós – legalábbis tapasztalatom szerint –, ezért addig kell kihasználnunk, amíg mellettünk van.
Jack illedelmesen és választékos szavakkal köszönetet mondott a tengernagy jóságos tanácsaiért, kellemes kötelességének eleget téve üdvözletét küldte Lady Keithnek, majd távozott. De az ígért járőrözés ellenére oly magasan lobogott a szívében a láng, hogy mindössze a sima szavakra tellett tőle, és mikor kijött, olyan volt az ábrázata, hogy az ajtónálló arcán a mindentudó csúfondárosság rögtön átadta helyét a fapofájú siketnémaságnak.
„Ha a vakarcs Harte ugyanezt a hangot használja velem szemben – mondta magában, és az utcára kicsörtetve a falnak lapított egy polgárt –, vagy bármi hasonlót megengedne magának, lecsavarom az orrát, és vigye el az ördög a szolgálatot!”
– Mercy, drágaságom! – mennydörögte a Koronában, ahova útközben betért. – Hozzál nekem egy pohár vinót, jó kislány, és egy copito aguardientes. Vigye el az ördög az összes admirálist! – Ledöntötte a virágillatú, zöld újbort, amely hűvösen, gyógyítóan simogatta a torkát.
– De hát olyan remek öreg admirális, kedves capitano! – mondta Mercedes, és leporolta Jack kabátjának kék hajtókáját. Ad magának őrjárat, mikor visszatér Alexandriából.
Jack ravaszul sandított a lányra.
– Mercy querida, ha feleannyit tudnál a spanyol hajók mozgásáról, mint a mieinkről, milyen boldog, felix lennék én akkor!
Leküldte az égető brandyt, és újabb pohárral kért a borból, abból a zsongató, becsületes italból.
– Van egy nénikém – mondta Mercedes –, aki sokat tud.
– Van, drágaságom? Csakugyan van? – kérdezte Jack. – Majd mesélj róla ma este. – Szórakozott csókot adott Mercedesnek, keményebben rányomta paszományos kalapját új parókájára, és így szólt: – Akkor most irány a vakarcs!
De úgy esett, hogy Harte kapitány az elvárhatónál is nagyobb udvariassággal fogadta, gratulált az almorairai afférhoz – „Az az átok üteg, háromszor telibe találta a Pallas-t, ledöntötte az Esmeralda egyik sudárárbocát, rég el kellett volna intézni!” –, aztán meghívta ebédre. – És hozza, magával a seborvosát is, jó? A feleségem a lelkemre kötötte, hogy hívjam meg.
– Bizonyosan nagyon boldog lesz, ha eddig még nem ígérkezett el. Remélem, Mrs. Harte jól van? Tisztelegnem kell nála.
– Ó, ő nagyon jól van, köszönöm kérdését! De nincs értelme ma délelőtt vizitelni nála, mert kilovagolt Pitt ezredessel. Hogy bírja a lovaglást ebben a hőségben, fel nem foghatom. Mellesleg, tehetne nekem egy szívességet. – Jack figyelmesen nézett rá, de nem szólt. – A bankárom a tengerre akarja küldeni a fiát; magánál van hely egy fiatalnak, tehát ez egyszerű is volna. Tökéletesen tiszteletre méltó fickó, és a felesége egy iskolába járt Mollyval. Ebédnél megismerheti mindkettőt.
Stephen térden állva figyelte az asztal lapján az imádkozó sáska hímjét, amint óvatosan elindul a nőstény felé. A nőstény csodaszép, zöld példány volt, a négy hátsó lábán állt, első két lábát ájtatosan fölemelve. Időnként megremegett a vékony lábakra támaszkodó, vaskos test, és a barna hím mindannyiszor villámgyorsan hátrált, majd ismét közeledett, testét párhuzamosan tartva az asztallappal, hosszú, furészes, ragadozó mellső lábait tétován kinyújtotta, csápjait előreszögezte, és Stephen még az erős fényben is látta a nagy, ovális szemekben a furcsa belső izzást.
A nőstény lassan elfordította a fejét negyvenöt fokos szögben. – Felismerés ez? – kérdezte Stephen, és fölemelte nagyítóját, hogy lássa a csápok minden mozdulatát. – Beleegyezés?
A barna hím bizonyosan ezt gondolta, mert három lépéssel fönt termett a másikon; lábai megragadták a nőstény szárnyfedőit; csápjaival simogatni kezdte a nőstényéit. A nőstény, azonkívül hogy megingott az újabb terheléstől, nem reagált, nem tanúsított ellenállást. Rövidesen elkezdődött az energikus egyenesszárnyú párzás. Stephen letette a nagyítóját, és följegyezte az időpontot a padlón heverő, nyitott könyvbe.
Teltek a percek. A hím kissé változtatott a fogáson. A nőstény jobbra-balra forgatta háromszögletű fejét. Stephen látta nagyítóján, hogyan nyílnak-csukódnak a rágok, aztán olyan villámgyors mozdulatok következtek, amiket minden igyekezete ellenére sem tudott nyomon követni. Mire véget értek, a hímnek nem volt feje; letépett citromként ült a nőstény zöld lábának hajlatában. A nőstény beleharapott, a szemekben kialudt az izzás. Hátán a fejetlen hím folytatta a párzást, még nagyobb hévvel, mert eltávolították a gátlásait. – Á! – mondta Stephen mélységes elégedettséggel, és ismét lejegyezte az időt.
Tíz perccel később a nőstény kitépett három falatot a hím hosszú torából, és láthatólag jó étvággyal elfogyasztotta, kitinmorzsákat hullatva rágói közül. A hím, amely keményen lehorgonyozta magát, tovább párzott.
– Hát itt van! – kiáltott Jack. – Negyedre vártam!
– Ó! – rezzent össze Stephen. – Bocsánatáért esedezem! Tudom, milyen jelentőséget tulajdonít a pontosságnak. Visszaállítottam az órámat a közösülés kezdetére – mondta, és óvatosan letakarta az ájtatos manót és vacsoráját egy kilyuggatott dobozzal. – Az öné vagyok.
– Azt már nem! – tiltakozott Jack. – Ebben a ronda bokacsizmában nem. Mellesleg miért vasaltatta meg a sarkát?
Minden más alkalommal csípős választ kapott volna, ám Stephen látta rajta, hogy kellemetlen délelőttje volt a tengernagynál, ezért csak annyit válaszolt, miközben cipőbe bújt:
– Fej, sőt szív sem szükséges ahhoz, ami a nősténynek kell.
– Jut eszembe – mondta Jack –, van valamije, ami a helyén marasztalja a parókámat? Rendkívül nevetséges dolog történt, miközben keresztülvágtam a téren. Ott volt a másik oldalon Dillon, karon fogva egy nővel – Wall kormányzó húgával, ha jól láttam –, így hát különös figyelemmel viszonoztam a tisztelgését. Megemeltem a kalapomat, és az átkozott paróka vele jött. Nevethet, persze, pokolian nevetséges is, de azért ötven fontot is megadtam volna érte, ha akkor ott nem kell nevetségesnek látszanom, éppen őelőtte.
– Itt egy kis flastrom – mondta Stephen. – Kettéhajtom, és a fejére tapasztom. Őszintén sajnálom, hogy ez a... kényszeredettség van maga és Dillon között.
– Én is – felelte Jack, és lehajolt, hogy rá lehessen tenni a tapaszt, majd hirtelen kirobbanó őszinteséggel, lévén anynyira más a hely, és itt a szárazföldön megszűntek a tengerjáró kapcsolatok, így folytatta: – Még soha nem voltam ekkora zavarban, hogy mitévő legyek. A Cacafuego-ügy után gyakorlatilag – ki se szeretem mondani – erélytelenséggel vádolt. Az első gondolatom az volt, hogy magyarázatot és természetesen elégtételt követelek. De olyan rendkívül sajátos helyzet volt, amiben csak én lehettem győztes – mert ha én akarnám elsüllyeszteni, akkor rögtön elsüllyedne, viszont ha ő akarna engem, kipaterolnák a tengerészettől, mielőtt annyit mondhatna, hogy papucs.
– Bizonyos, hogy szenvedélyesen ragaszkodik a szolgálathoz.
– És a Sophie mindkét esetben siralmas helyzetbe kerülne... Vigye el az ördög azt a bolondot! Ráadásul a leg jobb első tiszt, akit az ember kívánhat: kemény, de nem rabszolgahajcsár, príma tengerész, mellette sose kell aggódni a szlúp gördülékeny működése miatt. Szeretném azt hinni, hogy nem így értette.
– Bizonyos, hogy sohasem vonná kétségbe az ön bátorságát – mondta Stephen.
– Nem-e? – kérdezte Jack, a parókáját egyensúlyozva. – Nem akarna Harte-éknál ebédelni? – kérdezte rövid hallgatás után. – Nekem okvetlenül mennem kell, és örülnék a társaságának, ha nem ígérkezett el.
– Ebéd? – kiáltotta Stephen olyan hangon, mintha az étkezést most találták volna fel. – Ebéd? Ó, igen! A legnagyobb örömmel! El vagyok ragadtatva!
– Nincs véletlenül egy tükre? – kérdezte Jack.
– Nincs, nincs, de Mr. Florey szobájában van egy. Lefelé menet benézhetünk.
Noha naiv örömét lelte abban, hogy a legjobb egyenruháját viselheti az arany vállrojttal, Jacket sose foglalkoztatta a külseje, és eddig a pillanatig ritkán gondolt rá két percnél huzamosabb ideig. Ám most, miután hosszan, töprengve bámulta a tükröt, azt mondta:
– Gondolom, elég rusnya vagyok?
– Igen – felelte Stephen. – Ó, igen! Nagyon.
Jack lenyírta a maradék haját, amikor kikötöttek, és azért vásárolta a parókát, hogy eltakarja borostás fejét, ám semmivel sem takarhatta el égett arcát, amely Stephen Maturin kenőcse ellenére még le is sült, vagy szeme körül és homlokán a zúzódásokat, amelyek jelenleg a kékkel keretezett sárga szakaszban tartottak; így ábrázatának bal oldala nem nélkülözött minden hasonlatosságot a nagy nyugat-afrikai mandrilléval.
Miután végeztek a rekvirációs ügynöknél (nagyon hódolatteljes fogadtatás: csupa hajlongás és mosoly), elsétáltak ebédelni. Jack otthagyta Stephent a patio szökőkútjánál, hogy megbámulhasson egy levelibékát, és besietett a hűvös előszobába, ahol egy pillanatra kettesben lehetett Molly Harte-tal.
– Uramisten, Jack! – kiáltotta az asszony, és tágra nyílt a szeme. – Paróka?
– Csak átmenetileg! – sietett feléje Jack.
– Vigyázzon! – súgta Molly Harte, bemenekülve egy három láb széles, hét és fél láb hosszú, nyolc mázsát nyomó, karneol-jáspis-onix, faragott asztal mögé. – A szolgák!
– Akkor ma éjszaka a filagóriában? – súgta Jack.
Molly Harte megrázta a fejét, és rendkívül kifejező arccal, hangtalanul tagolta:
– Indisposée. – Majd halkan, de hallhatóan, rendes társalgási hangon folytatta: – Hadd meséljek Ellisékről, akik nálunk ebédelnek. Az asszony, azt hiszem, jobb családból származik – mindenesetre velem járt Mrs. Capell iskolájába. Persze sokkal idősebb, akkor már a nagylányok közé tartozott. Aztán feleségül ment ehhez a Mr. Ellishez a Cityból. Tiszteletre méltó, jó magaviseletű ember, roppant gazdag, és nagyon ügyesen kezeli a pénzünket. Harte kapitány rendkívüli módon le van kötelezve neki, ezt tudom, azonkívül egy örökkévalóság óta ismerem Laetitiát, ez tehát kettős – hogy is mondják? – kettős köteléket jelent. Tengerésznek szánják a fiukat, úgyhogy igen nagy örömömre szolgálna...
– Bármit megtennék, amivel nagy örömöt szerezhetek önnek – mondta komoran Jack. A pénzünk szó a húsába vágott.
– Jaj, de örülök, dr. Maturin, hogy eljött! – kiáltotta az ajtó felé fordulva Mrs. Harte. – Egy igen tanult hölgyet kell bemutatnom önnek!
– Valóban, madame? Boldogan hallom. Könyörgök, miben olyan tanult?
– Ó, mindenben! – felelte Mrs. Harte vidáman, és úgy tűnik, Laetitiának is ez volt a véleménye, mert azonnal ismertette Stephennel az álláspontját a rák gyógyításáról és a szövetségesek irányításáról – ima, szeretet és igehirdetés a megoldás mindkét esetben. Különös, babaszerű, merev arcú kis teremtés volt, egyszerre félénk és roppantul önelégült, idegesítően fiatalos; beszéd közben furcsán rángatta a törzsét, miközben hallgatója gyomrát vagy könyökét bámulta, és vontatottan beszélt, ezért a bevezető beletelt némi időbe. Férje magas, nedves szemű, nedves tenyerű, alázatos képű, tevetérdű ember volt; ha nem lett volna ez a térd, szakasztott olyan lett volna, mint egy komornyik. „Ha ez az ember sokáig él – tűnődött Stephen, miközben Laetitia Platónról kerepelt –, zsugort lesz; de valószínűleg inkább felköti magát. Szorulás, aranyér, lúdtalp.”
Tízen ültek az ebédhez. Stephennek Mrs. Ellis került a baljára, a jobbjára pedig Miss Wade, egy csúnyácska, jó természetű leány, akinek harsogó étvágyát nem rontotta a kilencvenfokos páratartalom vagy a divat előírásai; Miss Wade mellett ült Jack, aztán Mrs. Harte, és az ő jobbján Pitt ezredes. Stephen teljesen elmerült az érdekfeszítő vitába Mrs. Wade-del a languszta és a homár viszonylagos érdemei fölött, mikor a balján annyira fölerősödött a nyűgös hang, hogy nem hagyhatta figyelmen kívül.
– De nem értem: azt mondják, ön igazi orvos, akkor hogy lehet a tengerészeinél? Hogy lehet a tengerészetnél, ha ön igazi orvos?
– Ínségből, madame, ínségből. Mert a szárazföldön nem aranyból van a klistély. Meg természetesen ég bennem a vágy, hogy véremet ontsam a hazámért.
– Az úr tréfál, angyalom – szólt át az asztalon a férj. – Ennyi zsákmánnyal nagyon kövér ember, ahogy a Cityben mondjuk! – Rejtelmesen bólogatott és mosolygott.
– Ó! – kiáltott Laetitia riadtan. – Akkor ő egy szellemes ember. Rajta kell tartanom a szememet. De akkor is, dr. Maturin, gondot kell viselnie a közönséges tengerészekre is, nem csak a tisztekre és a kadétokra; az iszonyatos lehet.
– Á, madame! – szólt Stephen, kíváncsian tekintve Laetitiára; ily kicsike és jámbor asszonyhoz képest figyelemre méltó mennyiségű bort ivott meg, ami foltokban ütött ki az arcán. – Á, madame! Biztosíthatom, hogy nagyon röviden elintézem őket. Ricinusolaj a rendes gyógyszerem.
– Amilyen igaza van! – mondta Pitt ezredes, aki ekkor szólalt meg először. – Én se tűrök panaszkodást az ezredemben.
– Dr. Maturin csodálatra méltóan szigorú! – csatlakozott Jack. – Gyakran követeli, hogy korbácsoltassunk, és ugyanakkor eret is vágjunk az embereken, hogy ez felrázza őket tunyaságukból. Száz korbácsütés felér tizennégy font kovakővel és deákflastrommal, ahogy mi szoktuk mondani!
– Ez már fegyelem! – bólogatott Mr. Ellis.
Stephen érezte, hogy a szalvéta lecsúszik a térdéről a padlóra, utánavetette magát, és az abrosz sátorában huszonnégy lábat látott, amelyek közül hat tartozott az asztalhoz és tizennyolc az asztaltársaihoz. Miss Wade lerúgta a cipőjét; a Stephennel szemben ülő nő elejtett egy gyűrött kis zsebkendőt; Mrs. Harte jobb lábára Pitt ezredes tükörfényes katonacsizmája nehezedett, míg a bal, amely elég távol volt a jobbtól, Jack majdnem olyan nehéz, csatos cipője alatt tűnt el.
Egymás után tálalták a fogásokat, angol ízlés szerint főzött, jellegtelen menorcai ételeket, melléjük a menorcai vinkóval megkeresztelt, jellegtelen borokat, és egyszer csak megszólalt Stephen szomszédja:
– Hallom, az önök hajóján rendkívül magas erkölcsiség uralkodik.
Ám Mrs. Harte akkor már fölállt, és némileg bicegve átment a szalonba. A férfiak összeverődtek az asztalfőn, és körbejárt a zavaros portói.
Mr. Ellis végre kivirágzott a bortól; a szégyenlősség és a félénkség elolvadt a rengeteg pénztől, és ő szónoklatot tartott a társaságnak a fegyelemről. Rend és fegyelem, ez a legfontosabb; a család, a fegyelmezett család a keresztyén civilizáció sarokköve; a parancsnokok (hogy úgy mondja) kiterjedt famíliák családfői, akik szilárdságukkal mutatják meg szeretetüket. Szilárdság. Barátja, Bentham(21), az az úriember, aki Az uzsora védelmében-t írta. (megérdemelné, hogy arany betűkkel nyomtassák ki), feltalált egy korbácso lógépet. Szilárdság és félelem; mert a világ két hajtóereje a kapzsiság és a félelem, uraim. Nézzék csak meg a francia forradalmat, a szégyenletes írországi rebelliót, hogy ne is szóljunk – ravaszkás pillantás a kőmerev arcokra – arról a kellemetlenségről Spitheadnél és Nore-nál(22); mind-mind csupa kapzsiság, amit félelemmel kellett elfojtani.
Mr. Ellis láthatólag nagyon otthon volt Harte kapitány házánál, mert anélkül, hogy az utat kellett volna kérdeznie, odament a komódhoz, kinyitotta az ólomlemezzel bélelt ajtót, kivette az éjjeliedényt, és hátrafelé bámulva, pillanatnyi szünet nélkül folytatta, hogy szerencsére az alsóbb osztályok fölnéznek az úriemberekre, és szeretik őket, a maguk alázatos módján; csupán úriemberek alkalmasak tisztnek. Isten így rendelte el, közölte a térdnadrágja sliccét gombolgatva, és miközben visszaült az asztalhoz, megjegyezte, hogy ismer egy házat, ahol az edény ezüstből van, tömör ezüstből. A család jó dolog; emeli poharát a fegyelemre. A vessző jó dolog; emeli poharát a vesszőre, annak minden formájában. Aki megtartóztatja kezét a vesszőtől, az elrontja a gyereket. Aki szeret, büntet.
– El kellene jönni hozzánk valamelyik csütörtök reggelen, és akkor látná, hogy szereti a fedélzetmester segédje a vétkeseinket! – mondta Jack.
Pitt ezredesből, aki leplezetlen, durva megvetéssel meredt a bankárra, kipukkadt a röhögés. Kimentette magát, hogy dolga van az ezrednél, és távozott. Jack már követte volna, de Mr. Ellis visszatartotta. Csak néhány szóra, könyörgök!
– Van bizonyos üzletem Mrs. Jordannel, és van szerencsém, óriási nagy szerencsém bemutatva lenni Clarence hercegének(23) – kezdte sokatmondóan. – Találkozott vele valaha?
– Ismerem őfenségét – felelte Jack, aki szolgált egy hajón ezzel a különösen visszataszító, szívtelen, indulatos, pökhendi hannoverivel.
– Bátorkodtam megemlíteni a mi Henrynket, és mondtam, hogy szeretnénk, ha tiszt lenne, mire ő kegyes leereszkedéssel azt tanácsolta, hogy adjuk tengerésznek. Mármost feleségem és én alapos megfontolás után úgy döntöttünk, hogy jobb szeretnénk egy kis hajót egy sorhajónál, mert azok időnként elég vegyesek, ha érti, mire gondolok, és a feleségem nagyon igényes, mert ő egy Plantagenet; mellesleg néhány ilyen kapitány elvárja, hogy a fiatal úriemberek évi ötven font apanázzsal rendelkezzenek.
– Én mindig ragaszkodom hozzá, hogy a kadétjaim barátai legalább ötven fonttal álljanak jót – mondta Jack.
– Ó! – szólt némileg leforrázva Mr. Ellis. – Ó! Bár sok jó dolgot be lehet szerezni kéz alatt. Nem mintha sajnálnám; mikor elkezdődött a háború, a szakma feliratot intézett őfelségéhez, mondván, hogy életünkkel és vagyonúnkkal támogatjuk. Nem sajnálok ötven fontot, sőt többet sem, amíg az a hajó úri hely. Mrs. H., feleségem régi barátnője szólt önről, uram; és ami még fontosabb, ön tősgyökeres tory, mint jómagam. Tegnap pedig véletlenül láttuk Dillon hadnagyot, aki, mint tudom, Lord Kenmare unokaöccse, és szép kis birtoka van, tehát igazi úr. Röviden, uram, ha bevenné a fiamat, nagy hálára kötelezne. És engedje meg hozzátennem – mondta idétlen tréfálkozással, nyilvánvalóan jobb belátása ellenére –, hogy az én piaci ismereteimmel és tapasztalataimmal nem fogja megbánni. Meg fogja találni a számítását, garantálhatom!
– Csatlakozzunk a hölgyekhez – javasolta Harte kapitány, és még ő pirult a vendége helyett.
Jack felállt.
– Úgy lenne a legjobb, ha egyelőre egy hónapra szállna tengerre. Akkor ő maga ítélheti meg, mennyire tetszik neki a szolgálat, és mennyire alkalmas rá. Utána ismét beszélhetünk a dologról.
– Sajnálom, hogy ilyesmibe vittem bele – mondta, miközben karjánál fogva kormányozta lefelé Stephent a Dugóhúzón, ahol zöld gyíkok cikáztak a kemenceforró falon.
– Fogalmam se volt, hogy Molly Harte képes ilyen pocsék ebédet adni. Nem értem, mi történt vele. Észrevette azt a katonát?
– Skarlátban, aranyban, csizmában?
– Igen. No már most, ez egy tökéletes példa arra, amit mondtam, hogy a hadseregben kétféle ember található: az egyiket kenyérre lehet kenni, mint az én drága, öreg nagybátyámat, a másik meg ilyen nehézkes, bugris vadbarom, mint ez a fickó. Hány ilyet láttam már, és még mindig nem értem. Hogy bírják ki ezek egymás mellett? Nagyon remélem, hogy nem lesz terhére Mrs. Harte-nak, aki néha egészen gyanútlan, nyílt és bizalmas tud lenni, úgyhogy vissza lehet élni a jóságával.
– Az az ember, akinek a nevét elfelejtettem, a pénzember, rendkívül érdekes, tanulmányozni való volt – mondta Stephen.
– Ja, az? – kérdezte Jack tökéletesen érdektelenül. – Mit vár egy ilyen fickótól, aki egész nap csak ül, és a pénzen gondolkozik? És az ilyenek sose tudják tartani a vizeletüket. Harte nagyon el lehet adósodva, ha megtűri a házában.
– Ó, feltétlenül ostoba, tudatlan, felületes, bárgyún karattyoló teremtmény volt, ennek ellenére lenyűgözőnek találtam. A hamisítatlan polgár, a társadalmi erjedés állapotában! Az a tipikus székrekedéses, vértolulásos arc, a bütykös térd, a csapott váll, a kifelé forduló lábfej, a lúdtalp, a rossz szagú lehelet, a bámész nagy szem, az alázatoskodás; és észrevette, hogy mihelyt berúgott, micsoda asszonyos nyűgösseggel lovagolt a verésen és a tekintélyen? Fogadni mernék, hogy majdnem impotens; ez indokolná az asszony ideges locsogását, kislányos affektálással párosuló uralomvágyát, gyér haját; fogadnék, hogy egy-két év múlva kopasz lesz.
– Talán nem is lenne baj, ha mindenki impotens lenne – mondta Jack sötéten. – Sok bajtól megkímélné a világot.
– Miután láttam a szülőket, türelmetlenül vágyom látni az ifjút, e két bájtalan ágyék gyümölcsét. Elrontott mama kedvence lesz? Kis káplár? Vagy a gyermekkor ruganyossága...
– A szokott kis undok nyűg lesz, le merem szögezni; mindenesetre mire visszaérünk Alexandriából, láthatjuk, mi hozható ki belőle. A megbízás hátralevő idejében nem fog a nyakunkon lógni.
– Alexandriát mondott?
– Igen.
– Alsó-Egyiptomot?
– Igen. Nem említettem volna? A következő járőrözés előtt teljesítenünk kell egy megbízatást Sir Sidney Smith hajórajánál, aki a franciákat figyeli.
– Alexandria! – torpant meg Stephen a rakpart közepén.
– Ó, öröm! Hogyhogy nem ujjongott a boldogságtól, mikor meglátott? Micsoda kegyes admirális – páter classis –, ó, hogy tisztelem azt az érdemes embert!
– Á, hiszen csak keresztülmegyünk egyenes vonalban a Földközi-tengeren, körülbelül hatszáz mérföld oda-vissza, és édeskevés esélyünk van rá, hogy találkozzunk valamilyen zsákmánnyal.
– Nem hittem volna, hogy ilyen földhöz ragadt! – kiáltott Stephen. – Szégyellje magát! Alexandria klasszikus föld.
– Az bizony – mondta Jack, akiben Stephen örömének láttán ismét felébredt a jó természete. – És egy kis szerencsével még Candia(24) hegyeit is láthatjuk! De jöjjön, fel kell szállnunk a fedélzetre; ha itt ácsorgunk, legázolnak.

 

 

KILENCEDIK FEJEZET

„Hálátlanság tőlem, hogy panaszkodom – írta –, de ha elgondolom, hogy gázolhattam volna Líbia forró homokjában, különböző (ahogy Goldsmith írja) mérgességű kígyók között; hogy járhattam volna a canopusi partot, láthattam volna az íbiszt, a mareótiszi gázlómadarak miriádjait, talán magát a krokodilust is; hogy csak úgy elhurcoltak Candia északi partja mellett, és csak a távolból nézhettem naphosszat Ida hegyét; hogy egyszer még Cythere sem volt messzebb fél óránál, de hiába esdekeltem, nem álltunk meg; és ha elgondolom, mily csodák rejtőztek karnyújtásnyira útvonalunktól – a Kikládok, a Peloponnészosz, a nagyszerű Athén, és mégsem engedélyeztek kitérőt, nem, még egy fél napra sem – akkor úgy kell ráparancsolnom magamra, hogy ne kívánjam a pokolra Jack Aubreyt. Másrészt, ha nem úgy nézem jegyzeteimet, mint a valóra nem vált lehetőségeket, hanem mint megvalósult teljesítményeket, mennyi okom van az indokolt ujjongásra! A homéroszi tenger (ha nem is a homéroszi föld), a pelikán, a nagy fehér cápa, amelyeket a matrózok oly előzékenyen kifogtak nekem, a tengeri uborka, az euspongia mollissima (ugyanaz, amellyel Achilles kibélelte a sisakját, írja Poggius), a közönséges sirály, a teknősbékák! Ezek voltak életem legbékésebb hetei, és a legboldogabbak is lehettek volna, ha nem vagyok tudatában, hogy JA és JD meg is ölhetik egymást, a világ legcivilizáltabb módján, a következő partraszállásnál; mert úgy látszik, ilyen dolgok nem történhetnek meg a tengeren. JA még mindig mélységesen meg van sértve a Cacafuegó-val kapcsolatos bizonyos megjegyzések miatt; úgy érzi, a bátorságát vonták kétségbe, ezt pedig nem tudja elviselni. JD most nyugodtabb, de tökéletesen kiszámíthatatlan, tele van visszafojtott haraggal és keserűség gel, ami egyszer ki fog törni belőle, de nem tudom, mikor. Olyan ez, mint puskaporos hordón ülni egy kovácsműhelyben, ahol röpködnek a szikrák.”
Ám e feszültség, e soha el nem maradó viharfelhő ellenére nehéz lett volna elképzelni kellemesebb nyárvégi időtöltést, mint keresztülvitorlázni a Földközi-tengeren, olyan sebesen, ahogyan csak repülni bír a szlúp. Sokkal gyorsabb lett, amióta Jacknek úgy sikerült átrendeztetnie a rakományt, hogy tökéletesen kiegyensúlyozta vele a hajót, és az árbocokat is visszaállíttatta abba a dőlésszögbe, amit eredetileg terveztek a Sophie-nak a spanyol hajóácsok. Ráadásul a Spongya testvérek irányításával a Sophie úszni tudó matrózainak tucatnyi tagja azzal töltötte a hosszú szélcsendeket Spongyáék éltető elemében, a görög vizeken, hogy a hajófeneket tisztogatták. Stephen jól emlékezett arra az estére, amikor ült a sűrűsödő, meleg félhomályban, és a tengert figyelte; a víz épphogy csak borzolódott, ám a Sophie sudárvitorlái befogtak annyi légáramlatot, hogy a brigg negyed mérföld hosszan látható, hosszú, egyenes, susogó barázdát, lidércesen foszforeszkáló árkot húzzon a tengeren. Hihetetlenül tiszta napok és éjszakák. Éjszakák, amikor az egyenletes ión szellő dagasztotta a keresztvitorlát – hozzá se kellett nyúlni a kötélhez –, az őrségek váltották egymást, Ő és Jack pedig addig fűrészeltek, belefeledkezve a muzsikába, amíg a harmat le nem hangolta húrjaikat. És napok, amikor olyan tökéletes volt a hajnal, olyan mérhetetlen az üresség, hogy az emberek szinte szólni is féltek.
Egy utazás, amelynek kiindulópontját és végcélját nem lehetett látni – utazás az utazásért. Ami a földhözragadt szempontokat illeti, a Sophie ismét bőven el volt látva dolgos kezekkel, mert a zsákmányt kísérő tengerészek is visszatértek; nem volt sok munka; napról napra ugyanaz történt; napról napra gyakorlatoztak az ágyúkkal, egyenként morzsolva le a másodperceket, míg végül egy napon, Kl6°31'-nél a bal oldali őrségnek pontosan öt perc alatt sikerült leadnia három sortüzet. Mindenekfölött ott volt a rendkívül szép idő, és (leszámítva azt a szélcsendes hetet messze keleten, kevéssel azután, hogy elhagyták Sir Sidney hajóraját) a kedvező szél; olyannyira, hogy mikor fújni kezdett Levante felől, épp akkor, amikor krónikus vízhiányuk miatt ki kellett kötniük Máltán, Jack kényszeredetten megjegyezte: – Ez már túl sok a jóból. Attól félek, hogy meg kell fizetnünk érte.
Mindenképpen gyorsan akart fordulni, olyan döbbenetes gyorsasággal, ami meggyőzi Lord Keitht az ő lankadatlan kötelességtudásáról, megbízhatóságáról; semmi, amit felnőtt korában hallott, nem fagyasztotta meg ennyire a vért az ereiben, mint a tengernagy megjegyzése a sorhajóparancsnokságról. Keith admirális jóakaratból mondta ezeket a nagyon meggyőző szavakat, amelyek nem is mentek ki Jack fejéből.
– Nem értem, hogy izgathatja ennyire egy üres cím, egy ilyen bizantinus cím – jegyezte meg Stephen. – Végül is, most is Aubrey kapitánynak titulálják, mint ahogy ugyanígy szólítanák esetleges előléptetése után; tudomásom szerint senki se mondja: „Ez-és-ez sorhajókapitány!” Mert ugye nem okozhatja holmi gyermekes ácsingózás a szimmetriára – hogy két vállrojtot viselhessen?
– Természetesen ez is hő vágya szívemnek, nem is szólva a napi tizennyolc penny emelésről. Ám engedje felhívnom a figyelmét, uram, hogy téved mindenben, amit mond. Jelenleg kizárólag udvariasságból szólítanak kapitánynak, mindenféle nyomorult kukacok kegyéből, mint ahogy udvariasságból doktornak szólítják a felcsereket is. Mit szólna hozzá, ha az első jöttment ripők Mr. Maturinnek címezné, csak mert így tartja úri kedve? Viszont ha kineveznének sorhajóparancsnoknak, akkor jog szerint is kapitány lennék; de még akkor is csak áttehetném a rojtot az egyik vállamról a másikra. Csupán háromévi szolgálat után viselhetnék kettőt. Nem. Azért vágyik minden épelméjű tengerésztiszt a sorhajó-kapitányságra, édes úr, mert az a nagy akadály! Ahogy azt átugratta, attól fogva csak arra kell ügyelni, hogy életben maradjon, és idővel tengernagy lehet.
– És az az emberi boldogság netovábbja? Jacknek elkerekedett a szeme.
– Hát persze! – kiáltotta. – Maga szerint nem ez a logikus?
– De, bizonyosan.
– Attól kezdve tehát – folytatta Jack, rámosolyogva a kilátásra – szolgálati idő szerint rukkol följebb, ha van hajója, ha nincs; itt nem számít az érdem, nincs válogatás. Épp ezt szeretem benne. Amíg idáig eljut, abban szerepe van az összeköttetésnek, a szerencsének, a feljebbvalók elismerésének, akiknek a többsége vénasszony. Hason kell csúszni előttük: igen, uram; nem, uram; engedelmével, uram; a legalázatosabb szolgája vagyok, uram... Érzi az ürüsült illatát? Velem ebédel, ugye? Meghívtam az őrségparancsnokot és a szolgálatos kadétot is.
A tiszt történetesen Dillon volt, a szolgálatos kadét pedig az ifjú Ellis. Jack hetente egyszer meginvitálta a délelőtti őrség parancsnokát, akárki lett légyen is az (és néha a kadétot), hetente egyszer pedig ő ebédelt a tiszti étkezőben. Dillon némán belenyugodott ebbe az elrendezésbe. Külsőre kifogástalan udvariasság jellemezte a kapcsolatukat, és ez nagyon sokat segített a mindennapokban, ahol sose lehettek egyedül.
Ez alkalommal Henry Ellis is része volt a védelmi pajzsnak. Átlagos, inkább rokonszenves fiú volt, kezdetben rendkívül szerényen, félénken viselkedett, Ricketts és Babbington irgalmatlanul megugráltatták; de azóta megtalálta a helyét, és kiderült, hogy hajlamos a fecsegésre. Persze nem a kapitánya asztalánál, mert itt mereven, kukán ült, könyökét a bordáihoz szorítva, körme és füle valósággal lángolt a tisztaságtól, és farkasként habzsolta a sültet, amelynek darabjait egészben nyelte le. Jack mindig kedvelte a fiatalokat, és úgy tartotta, hogy aki az ő asztalánál vendég, annak joga van a figyelmességre, tehát miután felszólította Ellist, hogy igyon meg vele egy pohár fehérbort, nyájas mosollyal megkérdezte:
– Maguk meg miféle verseket szavalgattak reggel az árbockosárban? Igen kapitális versek voltak. Mr. Mowett alkotásai? Mr. Mowett nagyon csinosan ír.
Ez igaz is volt. Mowett költeményét az új fővitorláról az egész szlúp megcsodálta, ámde sajnos a múzsa az általános jellemzésben e sorokra is ihlette:

Fehéren, mint felhő délnek izzásában, Úgy ragyog feneke tiszta tengerárban!

Ε két sor egyelőre aláaknázta Mowett tekintélyét a fiatalság körében; ma reggel is ezzel csúfolták a költőt az árbockosárból.
– Nem mondaná el nekünk? Biztos vagyok benne, hogy a doktor is szeretné hallani.
– Ó, igen, kérem, tegye azt! – csatlakozott Stephen.
A boldogtalan fiú nagy darab ürüsültet dugott a szájába, csúnya sárgára változott színében, és összeszedte minden bátorságát. – Igen, uram! – mondta, tekintetét a kabinablakra szögezte, és belevágott:
– Fehéren, mint felhő délnek izzásában... – Ó, Istenem, ne engedd, hogy meghaljak!
– Fehéren, mint felhő délnek izzásában, úgy ragyog f... – Hangja megremegett, elhalt, nyöszörgő kísértetként viszszajött, halálra szántan elsipogta: – feneke – de többre nem volt képes.
– Átkozottul csinos vers! – kiáltotta Jack, alig észrevehető szünet után. – Épületes is. Maturin doktor, egy pohár bort?
Végszóra megjelent Mowett, mint egy elkésett hazajáró lélek.
– Bocsánatot kérek a zavarásért, uram, de jobbról vitorla a láthatáron.
Az egész arany úton jóformán semmit sem láttak a nyílt tengeren, leszámítva néhány kaikot a görög vizeken és egy szállítóhajót, útban Szicíliából Máltába, úgyhogy mikor az újonnan jött annyira közel ért, hogy az előderék-vitorláin kívül a derékvitorláiból is látszott egy leheletnyi, még a szokásosnál is feszültebb figyelem fogadta. A Sophie reggel hagyta el a szicíliai csatornát, enyhe északkeleti széllel futott észak - északnyugat felé, huszonhárom mérföldnyire a szardíniái Teulada-foktól. Már csak kétszázötven-egynéhány mérföld választotta el Port Mahontól. Az idegen, amely észak-északnyugatra volt a szlúptól, dél-délnyugatnak vagy délnek tarthatott, mintha Gibraltárba vagy talán Oránba menne. Ha nem változtat az irányán, útjaik keresztezni fogják egymást, de egyelőre nem lehetett megállapítani, melyik ér oda előbb.
Egy megfigyelő láthatta volna, hogy a Sophie kissé megdől, mert mindenki a jobb oldalára gyűlik; észrevette volna, miként némul el az izgatott beszélgetés az előfedélzeten, és elmosolyodott volna annak láttán, hogy a legénység kétharmada és az összes tiszt egyszerre csücsörít, amikor a távoli hajó felvonta sudárvitorláit. Ez azt jelenti, hogy úgyszólván bizonyosan hadihajó; úgyszólván bizonyosan fregatt, ha nem sorhajó. És azokat a sudárvitorlákat nem valami szabályszerűen vonták fel; az angol flottánál aligha felelt volna meg.
– Adja le a titkos jelet, Mr. Pullings! Mr. Marshall, kezdjen eltérni az útiránytól! Mr. Day, az ágyúhoz!
Az előárbocra felfutott egy piros labda, majd szépen lobogó zászlóvá nyílt szét a hátszélben; a főárbocon fehér zászló és árbocszalag repdesett, az egyetlen ágyú leadott szélirányban egy lövést.
– Kék zászló, uram – jelentette a teleszkópra tapadó Pullings. – A főárbocon vörös árbocszalag. Az előárbocon Kék Péter(25).
– A kötelekhez! – kiáltott Jack. – Dél-délnyugat, fél fokkal délnek! – utasította a kormánykeréknél álló matrózt, mert ez a zászlójelzés hat hónappal ezelőtt volt érvényben. – Felső-sudárvitorlák, felső és alsó szárnyvitorlák! Mr. Dillon, mi a véleménye?
James fölrugaszkodott a keresztrúdra, és rászögezte látcsövét a távoli hajóra. Mikor a Sophie ráállt új útvonalára, meglovagolva a hosszú déli hullámot, a hadnagy egyetlen sima, ívelt kézmozdulattal kiegyensúlyozta a brigg mozgását, és alaposan megvizsgálta a fénylő körben az idegent. A délutáni napsugárban villogó első portyaágyú reze rákacsintott a tengeren át. Természetesen fregatt volt, méghozzá kétségtelenül nagy tűzerejű fregatt, bár Dillon még nem tudta öszszeszámolni az ágyúcsőnyílásokat. Elegáns hajó. Ő is felvonta alsó toldatvitorláit, most éppen az öregfával bajlódtak.
– Uram – mondta az árbockosárban a kadét, amikor a hadnagy lefelé ereszkedett –, Andrews szerint Dédaigneuse az.
– Nézze meg még egyszer az én távcsövemmel – mondta Dillon, és átnyújtotta teleszkópját, amely a legjobb volt az egész briggen.
– Igen, a Dédaigneuse – mondta a tengerész, egy középkorú ember, aki zsíros vörös mellényt viselt bronzbarnára sült felsőtestén. – Látom azt az újmódi kerek orrát. Vagy három hétig raboskodtam rajta. Egy szénszállító hajóról hozott el.
– Hány ágyúja van?
– Huszonhat tizennyolc fontos a főfedélzeten, uram, tizennyolc hosszú nyolcfontos a tatfedélzeten meg az előfedélzeten, és egy hosszú csövű, tizenkét fontos portyaágyú az orrban. Velem pucováltatták őket.
– Természetesen fregatt, uram – jelentett James. – Andrews árbocőr, aki értelmes ember, azt mondja, hogy a Dédaigneuse. Azon volt fogoly.
– Nohát – mosolygott Jack –, milyen szerencse, hogy esteledik! – Bár a nap még csak négy óra múlva nyugszik, errefelé nem tart soká a szürkület, és újhold van. A Dédaigneuse-nek majdnem két csomóval gyorsabban kell haladnia a Sophie-nál, ha el akarja fogni a brigget, ezt pedig Jack nem tartotta valószínűnek: a fregatt állig fel volt fegyverezve, de nem értett olyan híresen a vitorlázáshoz, mint az Astrée vágya Pomone. Ennek ellenére a lehető legnagyobb sebességre biztatta drága szlúpját. Lehetséges, hogy mégsem sikerül elillanniuk az éjszakába – volt már része egy harminckét órás, több mint kétszáz mérföldes üldözésben, amikor Nyugat-Indiában állomásozott – és minden yard számít. A Sophie a tatfedélzet bal oldalába kapta a szelet, ami majdnem a legjobb pont a vitorlázás szempontjából, és jó hét csomóval futott; a gyakorlott és népes legénység olyan sebesen vonta föl a sudár- és a toldatvitorlákat, hogy az első negyedórában úgy tűnt, a brigg lehagyhatja a fregattot.
„Csak kitartson!”, gondolta Jack, és fölnézett a sudárvitorlára, amely olyan siralmasan megkopott, hogy átsütött rajta a nap. A Földközi-tenger nyugati medencéjének vízözönszerű esői, a görög nap és a kemény szél annyira elnyűtte, hogy meglöttyedt, nem feszült eléggé; hátszélben még elmegy, de ha a Sophie lavírozási versenybe száll a Dédaigneuse-zel, a sudárvitorla ronggyá szakadhat.
Nem tartott ki. Amint a fregatton éreztették hatásukat a slamposan felvont vitorlák, a Dédaigneuse behozta a lemaradását, és üldözőbe vette a Sophie-t. Ezt először nem lehetett biztosan tudni, mert csak egy csipetnyi feketeség látszott három villogó pont alatt a távoli szemhatáron, de háromnegyed óra múlva a Sophie tatfedélzetéről már majdnem mindig látni lehetett a törzsét. Jack felvonatta régimódi pányvásvitorlájukat, és fél fokkal növeltette a kanyart.
A tatfedélzet korlátjánál Mowett azt magyarázta Stephennek, hogy miféle vitorlát vontak föl: ormánytarcs erősíti az orrvitorlarúdhoz, és vas csúszógyűrű van rajta, ami elég sajátos jelenség egy hadihajón. Jack a brigg jobb oldalán állt, az utolsó előtti négyfontosnál, megfigyelt minden mozdulatot a fregatt fedélzetén, s miközben azt latolgatta, mennyire kockázatos felvonni a fősudár-szárnyvitorlákat az erősödő szélben, elölről zűrzavaros ordítás hallatszott, és valaki elkiáltotta magát: Ember a vízben! Ugyanabban a pillanatban fölmerült a hullámhegyből Henry Ellis megdöbbent arca. Mowett odadobta neki a csónaktartó kötelét. Ellis két kézzel kapott utána, de a feje ismét eltűnt a víz alatt, és mellényúlt a kötélnek, aztán már el is maradt a Sophie mögött.
Minden tekintet Jack felé fordult. A kapitánynak iszonyú kemény volt az arca. Szeme a fiúról a fregattra villant, amely nyolccsomós sebességgel közeledett. Tíz perc, az annyi, mint egy elveszített mérföld, sőt több; a hitvány sudárvitorlák belobognak; kilencven ember kerül veszélybe. Állt a sze mek égető kereszttüzében, és ezek a gondolatok rohantak át az agyán, meg még sok minden más: hogy milyen undokak Molly Harte pártfogoltjának szülei, és hogy a fiú, mondhatni, vendégszámba megy a szlúpon.
– Le a kis csónakkal! – parancsolta rekedten. – Egész hajón készültség! Mr. Marshall, fordulunk!
Száguldva fordult be a Sophie a szélbe, a kis csónak csobbanva érkezett a vízre. Nagyon kevés parancsra volt szükség. A rudak átfordultak, a hatalmas vitorlázat lecsökkent, futottak a csigákon a kötelek, és mindeközben alig esett szó; Jack még hideg, fekete haragja ellenére is megcsodálta, milyen olajozottan zajlik a művelet.
A csónak kínos lassúsággal bukdácsolt a tengeren, keresztül a Sophie nyomdokvizén. Legénysége a végtelenségig kotorászott a vízben a csónakcsáklyával. Végre megfordultak, már megtették a visszaút egynegyedét, amikor Jack azt látta távcsövön át, hogy az összes evezős a csónak fenekére zuhant. A vezérevezős akkora erővel húzott, hogy a lapátja eltörött, és ő hátrarepült a csónakban.
– Jézus Mária! – motyogta mellette Dillon.
A csónak a Sophie mellé simult, a vízbe fúlt fiút föladták a fedélzetre.
– Halott – mondták.
– Vitorlát bonts! – parancsolta Jack.
Imponáló gyorsasággal követték egymást a szótlan mozdulatok. Túlságosan is nagy gyorsasággal. A Sophie még rá se állt az útvonalára, még előző sebessége felét sem érte el, amikor csúnya reccsenés hallatszott, és az előderékvitorlarúd eltört a kötélnél.
Repkedtek a parancsok. Stephen látta, hogy Jack három kurta parancsot vet oda Dillonnak, aki részletesen kibontva továbbítja őket szócsövön át a fedélzetmesternek és az előárboc őreinek; látta, amint egy újabb parancssorozatot vet oda a hajóácsnak és a segédeinek; kiszámolja a szlúpra ható erők megváltozását, és ehhez képest utasítja a kormányost; hátranéz a fregattra, majd lenéz a fiúra.
– Tud tenni érte valamit? Szüksége van segítségre?
– Megállt a szíve – mondta Stephen. – De azért szeretném megpróbálni... Nem lehetne fölakasztani a sarkánál fogva a fedélzeten? Lent nincs elég hely.
– Shannahan, Thomas, segítsenek! Fogják a kötelet és a madzagot! Tegyék, amit a doktor parancsol! Mr. Lamb, ez a heveder...
Stephen elküldte Cheslint lancettáért, szivarért és a hajókonyha fújtatójáért. Miután az élettelen Henry Ellis fölemelkedett a fedélzetről, Stephen kétszer-háromszor meglendítette a kilógó nyelvvel lógó testet, hogy kijöjjön belőle egy kis víz.
– Tartsák így! – mondta, és eret vágott a fiún a füle mögött. – Mr. Ricketts, legyen olyan jó, gyújtsa meg nekem ezt a szivart!
És a Sophie legénységének az a része, amelyet nem foglalt le teljesen a törött vitorlarúd lekötözése, a vitorlák felvonása, folyamatos trimmelése és a fregattra vetett lopott pillantások, abban a szavakkal leírhatatlan jutalomban részesült, hogy láthatta, amint Maturin doktor szivarfüstöt lehel a konyhai fújtatóba, belenyomja a fújtató csőrét a páciens orrlyukába, és miközben segédje befogja Ellis másik orrlyukát és száját, a doktor belefújja a csípős füstöt a fiú tüdejébe, és ugyanakkor meg is lendíti a felfüggesztett testet, úgy, hogy a belek súlya hol ránehezedett a rekeszizomra, hol meg nem. Kapkodás levegő után, fuldoklás, erélyes fújtatás, még füst, egyre szabályosabb lihegés, köhögés.
– Levághatják – mondta Stephen a megigézett tengerészeknek. – Nyilvánvalóan arra született, hogy felakasszák.
Közben a fregatt jó nagy utat megtett a tengeren, és most már távcső nélkül is meg lehetett számolni a lőréseit. Nagy tűzerejű fregatt volt – egy sortűzben háromszáz font vasat szögezhetett szembe a Sophie huszonnyolc fontjával –, de nagyon mélyre merült a súlytól, és még ebben az enyhe szélben is meg kellett küzdenie a haladásért. Orra alatt rendszeresen megtört a hullám, és fehér tajték szökkent a magasba. Láthatólag erőlködött, de még így is közeledett a Sophie-hoz. „Akkor is megesküszöm rá – mondta magában Jack –, hogy be fogják vonni a felső-sudárvitorláikat, mielőtt teljesen besötétedne.” A Dédaigneuse-ön végzett tüzetes vizsgálat meggyőzte arról, hogy a fregattnak sok gyakorlatlan matróza van; az is lehet, hogy az egész legénység újonc, ami nem ritkaság francia hajókon. „Bár előtte még megpróbálkozhat egy lövéssel.”
Fölnézett a napra. Még mindig messze járt a szemhatártól. Jack a századik fordulót tette már meg a korláttól az ágyúig, az ágyútól a korlátig, de a nap még mindig messze volt a szemhatártól, pontosan ugyanazon a helyen vigyorgott hülye jókedvvel, abban a vitorlarúddal és a sudárvitorla ívével határolt körcikkben, amelyben a fregatt kitartóan közeledett.
A szlúpon közben sem állt meg az élet. Az első kétórás őrszolgálat kezdetén vacsorára sípoltak, két harangütésnél Mowett odaadta a sebességmérő kötelet James Dillonnak, és megkérdezte: – Sorakoztassak, uram? – Kissé tétován kérdezte, mert nem tudta, mi a szándéka a kapitánynak, és közben mereven figyelte Jack arca mellett a Dédaigneuse-t. Leírhatatlanul hatásos volt, ahogy közeledett a napfényben ragyogva, rengeteg vitorlájával, és a fehér tajtékbajusztól még inkább olyannak látszott, mintha nagyon sebesen haladna.
– Ó, igen, természetesen! Halljuk Mr. Mowett felolvasását, és utána mindenesetre sorakoztassunk.
– Hét csomó négy öl, uram – mondta Mowett a hadnagynak, aki megfordult, megérintette a kalapját, és továbbította az adatot a kapitánynak.
Dobpergés, csupasz lábak tompa dübörgése a visszhangos fedélzeten; aztán elkezdődött a hosszú cselekvéssor, amelyben toldatvitorlákat erősítettek a csúcsvitorlák és a sudárvitorlák mellé, segédköteleket vittek föl az árboccsúcsokra, mert Jack el volt szánva rá, hogy éjszakára még több vitorlát huzat föl; száz parányi módosítás a vitorlák felületén, feszülésén, szögén – mindez időbe került; de még mindig fent volt a nap, és a Dédaigneuse még mindig közeledett. Fent is, lent is túl sok vitorla volt rajta, de mintha egész fedélzetét acélból kovácsolták volna; még semmit sem veszített el, nem is került sor hirtelen felfutásra (bár ez volt Jack legfőbb reménye), noha a kétórás őrszolgálat alatt történt néhány olyan hirtelen fordulás, amitől a fregatt kapitányának ereiben alighanem meghűlt a vér.
A Sophie megtett mindent, amit megtehetett. A két hajó némán futott az alkonyati napsütésben a simogató, meleg tengeren, és a fregatt közeledett.
– Mr. Mowett! – kiáltotta Jack. Mowett kivált a tisztek csoportjából a tatfedélzet bal oldalán, akik valamennyien nagyon elgondolkozva figyelték a Dédaignense-t. – Mr. Mowett... – Elhallgatott. Lentről, a szél muzsikája és a csarnakzat nyikorgása közben fel-felhallatszottak egy csellószvit foszlányai. A fiatal segédkormányos figyelmesen, kötelességtudóan, tettre készen nézett kapitányára, és olyan módon hajtotta meg egybeszabott alakját, amelyet a szlúp hullámzó mozgásához való öntudatlan, hosszú alkalmazkodás alakított ki. – Mr. Mowett, lenne olyan kedves elmondani nekem a versét az új fővitorláról? Nagyon kedvelem a poézist – tette hozzá mosolyogva, mert Mowett arcán rögtön megjelent a gyanakvó elszörnyedés, és látszott rajta, hogy kész letagadni mindent.
– Nos, uram – mondta Mowett fojtott, természetes hangon, aztán egészen más, komorabb hangon folytatta: Az új fővitorla!

 

A fővitorla, amelyet megtépett a vihar,
Büszkén emelkedik árbocszalagjaival,
Vadonatúj kötél húzza föl a rúdra
Hogy majd kibomoljon és feszüljön újra,
„Húzd meg!” kiáltással munkálkodnak érte,
Hogy a vitorlázat teljes legyen végre.

 

– Kiváló, kapitális! – kiáltotta Jack, és rácsapott Mowett vállára. – Szavamra, jó lenne a Gentleman's Magazine-ba. is! Mondjon még valamit!
Mowett szerényen lesütötte a szemét, lélegzetet vett, és ismét belevágott:

 

Alkalmi költemény

Ó, ha enyém lenne Maro (26) megszentelt lantja,
Hogy az érző szívet részvétre fakassza,
Akkor elzenghetném azt a gyászos dalt,
Hogy mily szörnyűség a szélárnyékos part!

 

– Az bizony, a szélárnyékos part – dünnyögte Jack, és megcsóválta a fejét. Ebben a pillanatban meghallotta a fregatt első lövését. A Dédaigneuse első portyaágyújának dörgése hangsúlyozta Mowett költeményét százhúsz soron át, de nem látták a vízbe csobbanó lövedéket, csupán akkor, amikor a napkorong alsó karéja megérintette az óceánt. Ekkor egy húszfontos golyó kacsázott végig a szlúp jobb oldalán, pont akkor, amikor Mowett elért a megrendítő párvershez:

 

Rettegéssel tölt el a közelgő végzet,
Keblükben az önsajnálat az egyetlen érzet!

Minekutána kötelességének tartotta beiktatni egy szünetet, és közölni:
– De persze, uram, ez csak egy kereskedőhajó legénysége volt.
– Hát ez is egy szempont, kétségtelenül! – helyeselt Jack.
– Mindazonáltal most félbe kell szakítanom magát. Kérem, szóljon a számvevőnek, hogy szükségünk van a három legvastagabb rúdra, állítsák fel őket az előfedélzetre. Mr. Dillon, Mr. Dillon, tutajt ácsolunk, amely egy tatlámpát és három-négy kisebb lámpát visz. Az orrvitorla fedezékében csinálják.
Jack a szokott időnél kissé hamarabb gyújtatta meg a Sophie nagy tatlámpáját. Lement a kabinba, és megállapította, hogy a tat olyan feltűnő, aminél feltűnőbbet már nem is lehetne kívánni. Ahogy sűrűbb lett a szürkület, a fregatton is kigyúltak a fények. Sőt azt is látták, hogy a Dédaigneuse fő- és tatárbocáról eltűnik a felső-sudárvitorla. A Dédaigneuse éles fekete vonalakkal rajzolódott az ibolyaszínű égre; portyaágyúja hárompercenként köpte a narancsszín lángokat, amelyeket jóval előbb láthattak a Sophie-n, semhogy a hang elért volna hozzájuk.
Mire a Vénusz megjelent jobbról (jelentősen elhalványítva a többi csillag fényét), a fregatt már legalább fél órája nem tüzelt; helyzetét csupán a lámpáiból lehetett megállapítani, azok pedig nem közeledtek – úgyszólván bizonyosra lehetett venni, hogy nem közelednek!
– Engedjék le a tutajt! – parancsolta Jack.
Az idomtalan alkotmány billegve ereszkedett alá, nekimenve a szárnyvitorla öregfájának, és mindennek, aminek a közelébe került; Egy nagy pót tatlámpa volt rajta, egy póznán, ami olyan magas volt, mint a Sophie tatkorlátja, és ennél valamivel mélyebben, egy vonalban, négy kisebb lámpa.
– Van itt egy ügyes fickó? – kérdezte Jack. – Lucock?
– Parancs!
– Menjen le a tutajra, és abban a pillanatban, ahogy a fedélzeten kialszik egy lámpa, gyújtsa meg a tutajon a megfelelőjét.
– Igenis, uram. Ahogy kialszik, lámpát gyújts.
– Fogja ezt a tolvajlámpát, és kössön kötelet a derekára. Kockázatos vállalkozás volt az erős hullámzásban, és mindig fennállt a lehetőség, hogy a Dédaigneuse-ön valami buzgó fickó meglátja távcsővel a Sophie tatja mögött a különösen viselkedő alakot; ám egyszer ennek is vége lett, és Lucock fellépett a korláton át az elsötétített tatfedélzetre.
– Jól van – mondta Jack halkan. – Oldják el!
A tutaj eltávolodott a tattól, és a Sophie szökkent egyet, mikor megszabadult a kolonctól, amely tűrhetően mímelte a szlúp fényeit, bár túlságosan szökdécselt. A fedélzetmester még egy ócska kötelet is rákötözött, olyan formára, hogy az ablakokat utánozza.
Jack egy darabig figyelte, aztán megszólalt: – Fősudárszárnyvitorla! – Az árbocőrök eltűntek a magasban. A fedélzet komoran, mozdulatlanul figyelt. A szél gyengült egy cseppet, de ott az a sérült rúd; és ráadásul annak a rengeteg vitorlának a nyomása...
Felvonták a vitorlákat, meghúzták a segédköteleket, a csarnakzat hangja negyed hanggal magasabb lett, a Sophie gyorsabban szántotta a tengert. Lejöttek az árbocőrök, beálltak figyelő társaik közé, időnként a tat felé sandítottak, hogy lássák a zsugorodó fényeket. A Sophie semmit sem veszített, a feszültség enyhült egy kicsit. Ekkor a Dédaigneuse váratlanul tüzelni kezdett, és lőtt, lőtt, lőtt; majd megjelent az egész, tűzben úszó oldala, mert éles fordulatot tett, hogy sortüzet adjon le a tutajra. Fenséges látvány volt a vakító lobbanások füzére, amelyet hatalmas, tompa mennydörgés követett. A tutajban azonban nem tett kárt, és a Sophie fedélzete fojtottan kuncogott. Sortűz sortűz után – a Dédaigneuse ugyancsak belelendült –, és végül kialudtak a tutaj lámpái, valamennyi egyszerre.
„Most azt hiszi vajon, hogy elsüllyedtünk? – töprengett Jack, visszatekintve a fregatt távoli oldalára. – Vagy rájött a csalásra? Megállt? Mindenesetre esküdni mernék, nem azt várja, hogy egyenesen menjek tovább.”
De egy dolog esküdni, és más dolog hinni is benne, teljes szívvel, teljes lélekkel; a feljövő Fiastyúk a főárboc csúcsán találta Jacket, amint kitartóan pásztáz éjszakai látcsövével észak-északnyugatról észak-északkelet felé; ugyanott találta a virradat, sőt, a pirkadat is, bár addigra már világos volt, hogy vagy lehagyták a fregattot, vagy pedig az egy másik útvonalon – kelet vagy nyugat felé – folytatja az üldözést.
„Észak-északnyugat a legvalószínűbb”, vélekedett Jack. A mellének ütve összecsukta a teleszkópot, és belehunyorgott a felkelő nap vakító fényébe. „Én is azt tettem volna.” Nehézkesen, elmerevedett tagokkal leereszkedett a hágcsón, lebaktatott a kabinba, hivatta a kormányost, hogy határozza meg, hol vannak, és addig is, amíg Mr. Marshall bejön, behunyta a szemét.
Öt mérföldre voltak az észak-afrikai Bougaroun-foktól. Több mint száz mérföldet hajóztak üldözés közben, legin kább rossz irányba. – Be kell fognunk a szelet, már amenynyi itt van (a szél egyfolytában csökkent a középső őrség ideje alatt), és olyan közel kell menni hozzá, amennyire lehetséges. De mindenképpen búcsút mondhatunk a gyors átkelésnek. – Hátradőlt, behunyta a szemét, arra gondolt, milyen jó, hogy Afrika nem jött följebb fél fokkal az éjszaka folyamán, ettől elmosolyodott, és így aludt el.
Mr. Marshall tett néhány megjegyzést, amelyekre nem kapott választ, nézte egy darabig a kapitányát, aztán végtelen gyengédséggel föltette Jack lábát a padra, párnát csúsztatott a feje alá, összetekerte a térképeit, és lábujjhegyen elosont.
Valóban elbúcsúzhattak a gyors átkeléstől. A Sophie északnyugatra akart vitorlázni. A szél, ha egyáltalán fújt, északnyugatról fújt. De napokig egyáltalán nem is volt szél, úgyhogy végül tizenkét órát kellett evezniük egyhuzamban, hogy elérjék Menorcát, ahol lógó nyelvvel vánszorogtak be a hosszú kikötőbe, mert az utolsó négy napban negyedére csökkentették a vízadagot.
De még rosszabb volt, mikor ki kellett vánszorogniuk az áporodott, penetráns levegőben, miközben a cserzőműhelyek bűze üldözte őket, és az emberek mérgesen húzták a nehéz evezőket.
– Micsoda kiábrándító hely! – tekintett vissza Jack a karanténszigettől.
– Gondolja? – kérdezte Stephen, aki egy vitorlavászonba göngyölt lábbal, egy egészen friss lábbal, Mr. Florey ajándékával szállt föl a fedélzetre. – Én úgy látom, megvan a maga varázsa.
– De hát maga a varangyokat is szereti – jegyezte meg Jack. – Mr. Watt, én azt hittem, hogy azoknak az embereknek ott evezniük kell!
A legfrissebb kiábrándulást vagy inkább bosszúságot – csekélység volt, de akkor is bosszantó – maga szerezte magának. Fölvette Evanst az Aetna bombavetőról a csónakjába, holott így kitérőt kellett tennie, amíg átfurakodott a máltai konvoj szállító- és ellátóhajói között. Evans a maga faragatlan módján megbámulta a vállrojtját, és megkérdezte:
– Hol szerezte be a moppot?
– Paunchnál.
– Gondoltam. A Paunch-féle kilenctized részt réz, alig van benne igazi aranyfonál. Rögtön meglátszik.
Irigység és komiszság. Több ilyen megjegyzést hallott, valamennyit ugyanazok a siralmas indítékok sarkantyúzták. Részéről ő sose akart rosszat senkinek, aki kapott egy őrjáratot, vagy szerencséje volt a zsákmányolással. Nem mintha neki akkora szerencséje lett volna – igazán nem keresett annyit, mint gondolták róla. Mr. Williams megnyúlt ábrázattal fogadta; a San Carlo rakományának egy részét nem konfiskálták el, mert egy brit védelmet élvező, raguzai görögé volt; az admiralitás költségei nagyon magasak; ahogy a dolgok most állnak, teljesen fölösleges volt beküldeni a kisebb hajókat. Aztán a dokkban csaptak tisztára gyerekes jelenetet a sudárárboc rúdja – egy teljesen törvényesen elhasznált, közönséges bot – meg a kötelek miatt. És főleg, Molly Harte mindössze egyetlen délutánon volt elérhető! Fölment Lady Warrenhez Ciudadelába, mint mondta, hoszszú látogatásra. Jack nem is gondolta, hogy ennyire fontos lesz neki, ennyire elveszi az örömét.
Kiábrándulások sorozata! Mercy és a mondanivalója ugyan kedves volt, de ezzel ki is merültek a kedvességek. Lord Keith két nappal hamarabb hajózott el, kételyek között (ezt Harte kapitány sietett közölni), hogy Aubrey kapitánynak egyáltalán sikerült-e teljesítenie a megbízást. Viszont Ellis irtózatos szülei még mindig a szigeten tartózkodtak, minek következtében ő és Stephen kénytelenek voltak elszenvedni vendégszeretetüket; ez volt az egyetlen alkalom Jack életében, amikor azt látta, hogy egy fél palack fehér vinkót négyfelé osztanak. Kiábrándulások! A legénység, amely előleget kapott a rekvirációs osztalékra, csúnyán viselkedett, nagyon csúnyán, még kikötői fogalmak szerint is. Négyen börtönben ültek nemi erőszakért; négyen még akkor se kerültek elő a bordélyból, amikor a Sophie kifutott; egy eltörte a csuklóját és a kulcscsontját. – Részeg barmok! – mondta Jack, és hidegen végigmérte őket. Valóban, sok evezős rendkívül visszataszító látványt nyújtott: koszosak voltak, még mindig bambák, borostásak; néhányan még mindig a legjobb partra szálló ruhájukat viselték, de mocskos, csatakos állapotban, és áradt belőlük az állott füst, a bagó, a verejték és a nyilvánosház szaga. – Ezekről lepereg a büntetés. Kinevezem segéd-fedélzetmesternek azt a néma négert. King a neve. És beszereltetek egy tisztességes járórácsot; akkor majd észbe kapnak, hogy hol vannak. – Kiábrándulások. A hármas és négyes vég vitorlavásznat, amit maga rendelt és fizetett, nem szállították le. A boltban elfogyott a hegedűhúr. Apja levele lelkes, csaknem áradozó hangon beszélt az újraházasodás előnyeiről, hogy milyen kényelem egy asszony, aki irányítja a háztartást, mennyire kívánatos állapot a házasság, minden, de főleg társadalmi szempontból; a társadalomnak elvárásai vannak egy férfival szemben. A rang nem számít, írta Aubrey tábornok; az asszonyt a férje teszi rangossá; a szívjóság az a fontos; jó szívek, Jack, és fenemód helyre asszonyok pedig még a tanyasi konyhákban is találhatók; és a különbség a nem egészen hatvannégy és a húsz-egynéhány között, az igazán nagyon keveset számít. A „vén csődör és fiatal...” szavakat áthúzták, az „irányítja a háztartást” szavakat megnyilazták, és melléjük írták: „mint a te hadnagyod, hogy úgy mondjam”.
Jack a hadnagyára nézett, aki azt magyarázta a tatfedélzet túloldalán az ifjú Lucocknak, hogyan tartsa a szextánst, és miként hozza le vele a napot a horizontra. Lucock egész lényéből sugárzott a fegyelmezett, de mérhetetlen öröm, amiért érti ezt az alaposan elmagyarázott titkot, bár leginkább a fölemelkedésének örült; az ő látványa volt az első, amitől megmozdult a Jackre ülepedett, fekete köd, és ebben a pillanatban határozta el, hogy lehajózik délre a sziget partja mellett, és ellátogat Ciudadelába; találkozik Mollyval – ez csak egy kis csacsi félreértés lehet, amit személyesen tisztázni fog, és egy gyönyörű órát töltenek együtt az öbölre néző, fallal körülvett kertben.
St. Philip mögül sötét vonal futott végig a tengeren, ami légmozgással, nyugati szél reményével kecsegtetett. Két óráig tartott, hogy odaérjenek az egyre fullasztóbb forróságban. Beemelték a kuttert meg a dereglyét, és nekikészültek, hogy felvonják a vitorlát.
– Forduljon be az Ayre-sziget mellé – mondta Jack.
– Délnek, uram? – csodálkozott a kormányos, mert Menorcától északra vezet a legrövidebb út Barcelonáig, és a szél is jó lenne.
– Igen, uram – felelte Jack élesen.
– Délnyugat – utasította a navigátor a kormánynál álló embert.
– Délnyugat, uram – ismételte a tengerész. Az orrvitorlák fokozatosan megteltek.
Tiszta, sós, éles szél jött a tengerről, szétfújta a szennyet. A Sophie kissé megdőlt, feléledt, Jack pedig így szólt a szilfa szivattyútól visszatérő Stephenhez:
– Istenem, de jó a tengeren lenni ismét! Nem úgy érzi magát a parton, mint macska a zsákban?
– Macska a zsákban? – kérdezte Stephen, az általa ismert macskákra gondolva. – Nem én.
Csendesen diskuráltak, ide-oda ugrálva a témák között, macskákról, vidrákról, rókákról, rókavadászatról. A rókák döbbenetes, emlékezetes ravaszságáról, álnokságáról, szívósságáról. Szarvasok üldözéséről. Vadkanokról. És miközben beszélgettek, a szlúp haladt közel a menorcai parthoz.
– Emlékszem, akkor is vadkant ettem – mondta Jack, aki majdnem teljesen visszatalált eredendő jókedvéhez –, vadkanpörköltet ettem, amikor először volt szerencsém önnel ebédelni, maga mondta meg, hogy mi az! Hahaha! Emlékszik arra a vadkanra?
– Igen; és emlékszem, hogy ugyanakkor a katalán nyelvről is beszélgettünk. Erről eszembe jut valami, amit már tegnap este is akartam mondani. Én és James Dillon felsétáltunk Ullán túl, hogy megnézzük az ősi, minden bizonynyal druidikus emlékeket, amikor meghallottam, hogy két paraszt egymásnak kiabál, rólunk beszélgetve. Elmondom, mit beszéltek. Első paraszt: „Látod ezeket az eretnekeket, hogy milyen elégedettek magukkal? A veres hajú biztosan magától Iskárióti Júdástól ered.” Második paraszt: „Ahol az angolok elmennek, ott elvetélnek a kocák. Ugyanolyanok ezek mind, hogy a szájukon jöjjön ki a belük! Hová mennek? Honnan jönnek?” Első paraszt: „D'en Xatartba mennek, hogy megnézzék a navettát és a taulát; az álcázott kétárbocos hajóról jönnek, amelyik Bep Ventura raktára előtt horgonyoz. Kedden hajnalban futnak ki, hogy hat hétig járőrözzenek a part mentén, Castellóntól a Creus-fokig. Négy tallért fizettek húsz disznóért. Én is azt kívánom, hogy a szájukon jöjjön ki a belük.”
– Nem volt valami eredeti a maga második parasztja –, mondta Jack, majd tűnődve hozzátette: – Nem látszanak szeretni az angolokat. Pedig hát mi védjük őket száz éve.
– Döbbenetes, ugye? – kérdezte Stephen Maturin. – De azt akartam kihozni belőle, hogy feltűnésünk általában nem olyan váratlan, mint gondolná. Az itteni halászok és csempészek állandó összeköttetésben állnak Mallorcával. A spanyol kormányzó asztalára a mi fornellsi langusztánk, xambói vajunk és mahoni sajtunk kerül.
– Igen, megértettem, és nagyon lekötelez a figyelmességével.
Jobbra sötét árnyék hullott alá a komor szirtfiairól. Szélesen kitárt, hatalmas, hegyes szárnyaival olyan baljós volt, akár a végzet. Stephen felhorkant, kirántotta Jack hóna alól a teleszkópot, könyökével félretolta a kapitányt, leguggolt, a korlátra támasztotta a látcsövet, és mohón belebámult.
– Szakállas keselyű! Egy szakállas keselyű! – kiáltotta. – Egy fiatal szakállas keselyű!
– Nos – vágta rá Jack –, akkor nyilván elfelejtett borotválkozni ma reggel.
Piros arca ráncokba gyűrődött, szeme ragyogó kék vágássá keskenyedett, a combját csapkodta, meggörnyedt, és általában annyira eluralkodott rajta a szótlan jókedv és derű, hogy átragadt a kormánynál álló tengerészre, akiből a Sophie ke mény fegyelme ellenére is kitört egy fojtott „háháhá”, amit a kormányosfülkében álló szállásmester azonnal belefojtott.
– Vannak percek – mondta James halkan –, amikor megértem elfogultságát a barátja iránt. Senkit nem láttam még, aki ennyire tudna örülni egy csekély szellemességnek.
A kormányos volt az ügyeletes őrségparancsnok; a számvevő előrement, hogy megbeszéljen valamilyen számlákat a fedélzetmesterrel; Jack a kabinjában tartózkodott, még mindig rózsás kedvvel; elméje egy része új álcát tervezett a Sophie-nak, a másik előre élvezte, hogy milyen szép vége lesz a mai esti beszélgetésnek Molly Harte-tal. Hogy meglepődik majd, ha meglátja őt Ciudadelában; hogy fog örülni! Milyen boldogok lesznek! Stephen és James a tiszti étkezőben sakkozott. James ádáz és elhibázott támadása, amely egy futó, egy bástya és két gyalog feláldozásán alapult, már csaknem elérte csúcspontját. Stephen szótlanul és hosszasan tűnődött, hogyan kerülhetné el, hogy három vagy négy lépésben kelljen megmattolnia? Úgy döntött (James borzasztó érzékeny volt az ilyesmire), hogy addig ül, amíg sorakozóra nem doboltatnak. Egyelőre töprengve billegette a királynőjét, és dudorászott.
– Úgy tűnik – dobta be James a csendbe –, hogy inog a béke. – Stephen csücsörített, és behunyta a fél szemét. Ő is hallotta ezeket a pletykákat Port Mahonban. – Forrón remélem, hogy lesz részünk igazi csatában, mielőtt késő lenne. Kíváncsi vagyok a véleményére. Nagyon kiábrándító, az ember mégis alig várja, hogy ismét elkezdődjék. Maga lép, elfelejtette?
– Tökéletesen tisztában vagyok vele! – válaszolta Stephen élesen. Jamesre pillantott, és megdöbbentette az a leplezetlen, kétségbeesett boldogtalanság. Az idő nem végezte el a dolgát, úgy, ahogy Stephen várta; nem, semmiképpen. Az amerikai hajó még mindig ott sötétlett a szemhatáron.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy eddig nem voltunk csatában? – kérdezte.
– Ezek a csetepaték? Én valami nagyobb léptékűre gondoltam.
– Nem, Mr. Watt! – tiltakozott a számvevő, kipipálva az utol só tételét a titkos egyezségnek, amelynek értelmében ő és a fedélzetmester tizenhárom és fél százalékot fölöztek le egész sor készletből szomszédos birodalmaik határán –, mondjon, amit akar, de ez a fiatal tacskó előbb-utóbb elveszíti a Sophie-t; és ami még nagyobb baj, mindnyájunkat főbe kólintanak miatta, vagy fogságba esünk. Én pedig nem akarok egy francia vagy egy spanyol börtönben sínylődni, pláne hogy egy algíri gálya evezőjéhez láncolva üljek esőben-napban-szélben, a saját piszkomban! És azt se akarom, hogy Charlie-mat főbe kólintsák. Ezért helyeztetem át magamat. Elismerem, hogy a szakmának megvannak a maga kockázatai, és akarom is, hogy Charlie se féljen tőlük, de értsen meg, Mr. Watt: azt akarom, hogy a fiam a szakma normális kockázatait szokja meg, és nem ezeket. Nem az olyanokat, mint az az átkozott nagy böhöm üteg; nem azt, hogy úgy dagonyázzunk éjszaka a part mentén, mintha a mienk lenne; nem azt, hogy itt veszünk vizet, és ott veszünk, és mindenütt veszünk, csakhogy kiruccanhassunk egy kicsit; és nem azt, hogy mindenkinek nekimegyünk, létszámtól és mérettől függetlenül. A haszon nagyon szép dolog, de nem csak az van a világon, Mr. Watt.
– Milyen igaz, Mr. Ricketts – felelte a fedélzetmester.
– Én se mondhatom, hogy igazán kedvelném ezeket a merevítőköteleket. De ez nem ilyen egyszerű, hogy minden csak a haszon. Nézze csak meg ezt a kötelet; ilyen jót még sose látott. És nincs benne fattyúszál! – Kihúzott egy darabot a kötélbontó vassal. – Nézze meg maga. És miért nincs, Mr. Ricketts? Mert ez nem a király kötélverő műhelyéből származik, de nem ám; Mr. Faszari Garasreszelő Brown sose látta. Ezt Szöszi vásárolta a saját zsebéből, mint ahogy a festéket is, amin maga ül. Erről ennyit, te rossebes szuka fekete lelkű, tésztás képű fia! – tette volna hozzá, ha nem lett volna csendes, békés ember, és ha nem kezdtek volna sorakozóra dobolni.
– Szóljanak a csónakkormányosomnak –, mondta Jack, miután megvolt az oszolj. Szóltak is: kormányos, kormányos, gyere már, mozgás, élénkebben, most aztán szorulsz, meg fognak nyúzni, hahaha – és megjelent Barret Bonden. – Bonden, nagyon jól nézzenek ki az evezősök! Mosakodjanak, borotválkozzanak, nyiratkozzanak, szalmakalap, csíkos ing, pántlikák!
– Igenis, uram! – felelte Bonden faarccal, de a szíve szökdelt a kíváncsiságtól. Borotválkozni? Nyiratkozni? Kedden? Csütörtökön és vasárnap volt tisztálkodás – de hogy kedden borotválkozzanak! Kedden, a tengeren! Lerohant a hajó borbélyához, és mire a kutter személyzetének a fele olyan rózsás és sima lett, mint a virágszirom, Bonden is megkapta a választ a kérdéseire. Megkerülték a Dartuch-fokot, jobbra feltűnt Ciudadela; ám ahelyett, hogy továbbhajóztak volna északnyugatnak, a Sophie elindult a városka felé, és a mólótól negyedmérföldnyire megállt a tizenöt öles vízben.
– Hol van Simmons? – kérdezte James, miután gyors szemlét tartott a kutter legénysége fölött.
– Beteget jelentett, uram –, mondta Bonden, és halkabban hozzátette: – Születésnapja van, uram.
James bólintott. Nem valami okos dolog, hogy Davies helyettesíti, mert bár annyira megtermett, hogy szorul rajta a szalmakalap, amelynek pántlikájára a Sophie szót hímezték, de valósággal kékesfekete, akit nem lehet nem észrevenni. Mindegy, most már semmit sem lehet tenni, mert itt a kapitány, roppant nyalkán, a legjobb egyenruhájában, a legszebb kardjával, aranyzsinóros kalapban.
– Nagyjából egy óráig leszek távol, Mr. Dillon – szólt Jack a szándékos kimértség és a titkolt ujjongás sajátos keverékével.
A fedélzetmester sípolt, ő pedig leereszkedett a villogóra sikált csónakba. Bondennek jobb volt az ítélőképessége, mint James Dillonnak; mert pompázhatott volna a legénység a szivárvány összes színeiben, sőt lehettek volna akár pettyesek, Aubrey kapitányt az se érdekelte volna.
Lement a nap a felhős égen, Ciudadelában az Angelusra, a Sophie-n az utolsó kétórás őrségre harangoztak. Felkelt a majdnem kikerekedett hold, fenségesen úszott a Fekete-fok fölött. Le kellett vinni a függőágyakat. Megvolt az őrségváltás. A kadétok, akikre átragadt Lucock navigációs szenvedélye, sorra megfigyeléseket végeztek az emelkedő holdon és az állócsillagokon. Nyolc harangütés, középső őrség. Ciudadelában kialudtak a fények.
– A kutter elindult, uram – jelentette végre az őrszem, és tíz perccel később Jack fölkapaszkodott a hágcsón. Nagyon sápadt volt, és ijesztően festett az erős holdsütésben: egy fekete üreg volt a szája, kettő a szeme.
– Még mindig a fedélzeten, Mr. Dillon? – kérdezte, és mosolyogni próbált. – Bontsanak vitorlát, kérem, hogy kifuthassunk a tengeri szellő végével – mondta, és bizonytalan léptekkel eltántorgott a kabinjába.

 

 

TIZEDIK FEJEZET

„Maimonidész említ valahol egy lantost, aki, mikor valamilyen ünnepen kellett játszania, rádöbbent, hogy nemcsak a zeneművet felejtette el, de a lantolás művészetét, a pengetést és mindent – írta Stephen. – Néha attól rettegek, hogy ugyanez történik meg velem, és ez nem oktalan félelem, mert egyszer már átéltem hasonló akadályoztatást; mikor nyolc év távollét után visszatértem gyermekkorom Aghamore-jába, meglátogattam Bridie Coolant, aki írül szólt hozzám. Hangja nagyon ismerős volt (hogy is ne, a szoptatós dajkámé), akárcsak a hanglejtése, sőt a szavai is – ám én semmit sem értettem; Bridie szavai nem bírtak jelentéssel. Sóbálvánnyá lettem ettől a veszteségtől. Ez arról jutott eszembe, hogy már nem tudom, mit éreznek, szándékoznak, sőt, mit akarnak a barátaim. Az világos, hogy JA-t súlyos csalódás érte Ciudadelában, és ezt sokkal jobban a lelkére veszi, mint amennyit kinéztem belőle; és az is világos, hogy JD még mindig mérhetetlenül boldogtalan, de ezen túl semmit sem tudok, mert ők nem beszélnek, és én már nem látok beléjük. Persze nem segít a saját ingerlékenységem se. Vigyáznom kell, mert egyre inkább hajlamos vagyok elmerülni a csökönyös mogorvaságba, amihez nagyban hozzájárul a testmozgás hiánya; de bevallom, bármennyire szeretem, legszívesebben a pokolba kívánnám őket az önző, fellengzős becsületeszményükkel; egymást akarják túllicitálni hőstettekben, aminek szükségtelen halál lesz a vége. Ha ők halnak bele, az az ő bajuk, de meghalhatok én is, a többiekról nem is szólva! Lemészárolt legénység, egy elsüllyesztett hajó, az én megsemmisült gyűjteményeim – mit számít ez az ő pöffeszkedésüknek! Módszeresen semmibe veszik a létezés összes más síkját, és ez az, ami dühít. Időm fele arra megy el, hogy őket purgálom, rajtuk vágok eret, nekik írok elő diétát és altatókat. Mindkettő túl sokat eszik és túl sokat iszik, főleg JD. Néha attól félek, hogy azért zárkóznak el előlem, mert megegyeztek, hogy párbajozni fognak, amikor legközelebb partra szállunk, és nagyon jól tudják, hogy megakadályoznám. Mennyire bosszantanak! Ha nekik kellene a fedélzetet sikálni, vitorlát felvonni, árbockosarakat takarítani, nem lenne idejük e látványos neurózisokra. Nincs türelmem hozzájuk. Korukhoz és rangjukhoz képest sajátságosan éretlenek; bár ha érettek lennének, nem lennének itt kiforrott, komoly ember nem száll föl egy hadihajóra, hogy az óceánon kóboroljon, azt lesve, kibe köthet bele. Minden érzékenysége ellenére (mielőtt elértük Ciudadelát, igazán éteri gyöngédséggel játszotta a Deh vieni átiratát) JA sok szempontból jobb lenne kalózkapitánynak a száz évvel ezelőtti Antillákon; míg JD-t, minden eszélyessége ellenére, erősen fenyegeti a veszély, hogy rajongó lesz, megkésett Loyola, ha előbb nem vágják főbe vagy lövik keresztül. Nagyon foglalkoztat az a szerencsétlen beszélgetés...”
A Sophie, a rajta tartózkodók meghökkenésére Ciudadela után nem Barcelonába indult, hanem észak-északnyugatnak; hajnalban, miután hallótávolságra megkerülte a Saloufokot, elcsípett egy gazdagon megrakott, kétszáz tonnás, parti spanyol kereskedőhajót, ami hat darab hatfontos ágyúval büszkélkedett (de nem használta őket); olyan szépen elkapta a part előtt, mintha a spanyol kapitány betartotta volna a hetekkel korábban megbeszélt találkozót. – Nagyon gyümölcsöző kereskedelmi vállalkozás – jegyezte meg James, a zsákmányt nézve, ahogy eltűnik keleti irányban, viszi a kedvező szél Port Mahon felé, miközben ők sorozatos lavírozással közeledtek északi őrjáratozó terepükhöz, a világ egyik legforgalmasabb tengeri útvonalához. Ám Stephen nem erre a beszélgetésre gondolt.
Nem. Arra később, ebéd után került sor, amikor ő és James a tatfedélzeten tartózkodott. Könnyedén, fesztelenül diskuráltak a nemzeti szokások különbségeiről, hogy a spanyolok későn fekvők, a franciák – férfiak és nők – egyszerre állnak fel az asztaltól, és rögtön átvonulnak a szalonba, az írek addig borozgatnak, amíg az egyik vendég azt nem javasolja, hogy bontsanak asztalt, az angolok rábízzák ezt a házigazdára, és beszélgettek még a párbaj szokások eltéréseiről.
– Angliában rendkívül ritkák az összeütközések – állapította meg James.
– Valóban – helyeselt Stephen. – Amikor először jártam Londonban, egészen megdöbbentett, hogy vannak emberek, akik egész évben ki se teszik a lábukat hazulról.
– Igen – mondta James. – A két királyságnak egészen más az elképzelése a becsületről. Többször provokáltam hasztalanul angolokat olyan módon, aminek Írországban párbaj lett volna a vége. Ez feltűnő jámborságról tanúskodik; vagy nevezzük inkább gyávaságnak? – Vállat vont, és már folytatta volna, amikor felcsapódott a kapitányi kabinnak a tatfedélzetre nyíló tetőablaka, és a nyílásban megjelent Jack feje, hatalmas válla. „Sose hittem volna, hogy ez az egyszerű arc tud ilyen fekete és gonosz lenni”, gondolta Stephen.
„Készakarva mondta ezt DJ? – írta. – Nem tudom biztosan, bár gyanítom, hogy igen – összhangban lenne azokkal a megjegyzésekkel, amelyeket a közelmúltban tett, amelyek merő tapintatlanságból is kicsúszhattak a száján, de együttvéve megfontolásra intenek, és gyűlölködő, sőt megvető összhatást keltenek. Nem tudom. Valamikor tudtam volna. De annyit már tudok, hogyha JA dühöng a feletteseire, bőszíti a szolgálattal járó engedelmeskedés, ösztökéli a nyughatatlanság és a rosszkedv, vagy (mint most) őrjöng a szeretője csapodárságán, akkor az erőszakban – a csatában – keres enyhülést. JD, akit egészen más fúriák üldöznek, ugyanezt teszi. Abban különböznek, hogy míg hitem szerint JA-nek a fülsiketítő robajra, a testi-lelki erő végsőkig feszítésére és a minden mást háttérbe szorító »most«-ra van szüksége, addig JD-nek, és ettől nagyon félek, sokkal több kell.” Becsukta a könyvet, és sokáig bámulta a fedelét, messze, nagyon messze járva a Sophie-tól, amíg vissza nem zökkentette egy kopogtatás.
– Mit tehetek önért, Mr. Ricketts?
– Uram – szólt a kadét –, a kapitány üzeni, hogy feljönne-e a fedélzetre, és megnézné-e a partot?
– A füsttől jobbra, dél felé, az a Montjuich-domb, tetején a várral; jobbra az a kiszögellés Barceloneta – magyarázta Stephen. – Ott, a város mögött emelkedik a Tibidabo; ott láttam fiú koromban az első vörösvércsémet. Ha a Tibidabótól egy vonalat húz a székesegyházon át a tengerig, ott van a Moll de Santa Creu, a nagy kereskedelmi kikötő; tőle balra pedig a kikötőmedence, ahol a hadihajók és az ágyúnaszádok horgonyoznak.
– Sok az ágyúnaszád? – kérdezte Jack.
– Mérget vennék rá, bár sose számoltam össze.
Jack bólintott. Merőn figyelte a kikötőt, hogy még jobban magába vésse részleteit, majd hátradőlt, és lekiáltott:
– Fedélzet! Kötelet leengedni, de finoman! Babbington, élénkebben azzal a kötéllel!
Stephen hathüvelyknyire fölemelkedett a főárboc kosarából, összekulcsolta ujjait, nehogy akaratlanul kapkodni kezdjen az elhaladó kötelek, rudak, csigasorok után, és a majomügyességgel mászó Babbington kíséretében, aki a viharárbockötél felé irányította, leereszkedett a szédítő űrben a fedélzetre, ahol kiszabadították a hámból, amelyben felvonták, mert a Sophie-n senki sem volt nagy véleménynyel a tengerészi képességeiről. Szórakozottan köszönetet mondott, és lement a fedélzet alá, ahol a vitorlakészítő segédjei éppen Tom Simmonst varrták bele a függőágyába.
– Már csak a lövedéket várjuk, uram – mondták; és már jött is Mr. Day, hálóban hozva a Sophie néhány ágyúgolyóját.
– Gondoltam, személyesen adom meg neki a tisztességet – mondta a tüzér, és ügyesen rákötözte a lövedékeket a fiatalember bokájára. – Hajóstársak voltunk a Phoebé-n, habár már akkor is beteges volt – tette hozzá, mintha utólag jutott volna eszébe.
– Ó, igen, Tom sose volt erős – mondta az egyik vitorlavarró, és elharapta csorba szemfogával a fonalat.
Ezek a szavak, és a szokatlanul gyengéd tekintetek arra voltak szánva, hogy Stephent vigasztalják, aki elveszítette a betegét; minden erőfeszítése ellenére Simmons nem tért magához a négynapos önkívületből.
– Mondja, Mr. Day – kérdezte az orvos, miután a vitorlavarrók elmentek –, tulajdonképpen mennyit ivott? Faggattam a barátait, de ők kitérő válaszokat adnak – nyilvánvalóan hazudnak.
– Hát persze hogy hazudnak, uram, hiszen ez törvényellenes. Hogy mennyit ivott? No már most, Tom népszerű cimbora volt, úgyhogy neki ajándékozták az egész ellátmányukat, legfeljebb egy-két korty híján, amivel megágyaztak a harapnivalónak. Ami azt jelenti, hogy majdnem egy negyed gallont.
– Negyed gallon. Hát ez is sok; de akkor is meg vagyok lepve, hogy ez megölhet egy embert. A keverési arány három az egyhez, ami körülbelül hat unciát jelent – ez is részegítő, de nemigen halálos.
– Jajistenem, doktor úr – mondta a tüzér szeretetteljes szánalommal –, nem a grog volt az, hanem a rum.
– Negyed gallon(27) rum? Tiszta rum?! – kiáltott Stephen.
– Pontosan, uram. Minden ember kétszer fél pintet kap napjában, ami azt jelenti, hogy minden körletnek negyed gallonja van ebédre és vacsorára; ezt keverik vízzel. Jaj nekem – nevetett szelíden, és megpaskolta a szegény hullát, amely a fedélzeten hevert közöttük –, hiszen ha eleve felvizeznék háromszorosan a fél pintjüket, egykettőre nyakunkon lenne a zendülés.
– Napi fél pint égetett szesz minden embernek!? – Stephen elvörösödött a haragtól. – Egy nagy pohárral? Szólnom kell a kapitánynak – ragaszkodnom kell hozzá, hogy öntsék a tengerbe!
– És most átadjuk testét a mélységnek – mondta Jack, öszszecsukva a könyvet.
Tom Simmons körlettársai megdöntötték a rácsot, vászon surrogott, halk csobbanás hallatszott, és hosszú buborékfüzér emelkedett föl a tiszta vízben.
– Nos, Mr. Dillon – folytatta olyan hangon, amelyben még maradt egy kevés az iménti ünnepélyességből –, azt hiszem, folytathatjuk a munkát a fegyverekkel és a festéssel.
A szlúp Barcelona előtt lapult, jóval a látóhatár mögött; és kevéssel azután, hogy Tom Simmons leért a négyszáz öles mélységbe, a Sophie jó úton volt ahhoz, hogy átváltozzék fekete testű, fehér snow-vá, amelyen csigával függőleges állásba merevített kötél helyettesítette a valódi snow viharárbocát. Közben az előfedélzetén kitartóan forgott a köszörűkő, még élesebbre, hegyesebbre fenve a késeket, rövid kardokat, a hajóra szállók fejszéit, a tengerészkatonák szuronyát, a kadétok tőrét, a tisztek kardját.
Nagy sürgés-forgás volt a Sophie-n, de ugyanakkor sajátos komorság nehezedett a hajóra; az természetes, ha a körlettársak, sőt akár az egész őrség búslakodik egy temetés után (Tom Simmonst nagyon kedvelték, különben sose kapott volna ilyen halálos születésnapi ajándékot); de ez a komolyság az egész briggre kiterjedt. Nem nótáztak az előfedélzetén, nem rikkantottak tréfákat. Lehangolt csend uralkodott, amiben nem volt semmi harag vagy sértődés; „de akkor mi volt benne?” – töprengett a priccsén heverő Stephen –, szomorúság?, félelem?, előérzet? Ám mielőtt megtalálta volna a választ, elaludt (egész éjszaka virrasztott a szegény Simmons mellett), annak dacára, hogy Mr. Day és csapata tüzetesen átvizsgálta a lőszerraktárt, egyenként tisztogattak le a golyókról minden rozsdát vagy szennyet, majd legurították őket egy visszhangzó rámpán; száz és száz négyfontos ágyúgolyó zörgött, csörömpölt és csattogott.
Csak a saját nevére ébredt föl.
– Dr. Maturin? Nem, nem beszélhet dr. Maturinnel – mondta a kormányos a tiszti étkezőben. – Hagyjon nálam üzenetet, majd közlöm vele ebédnél, ha felébred addigra.
– Azt akartam megkérdezni, mi az orvosi magyarázata a cső dugulásának – hebegte Ellis, immár kételkedve.
– Azt meg ki mondta, hogy kérdezze meg tőle? Esküdni mernék, hogy az a kötni való Babbington. Hogy valaki ilyen mafla legyen, ennyi hét után a tengeren, igazán szégyen.
Ezek szerint a mélabú nem hatolt el a kadétok körletéig, vagy pedig már elmúlt. Mennyire külön életet él a fiatalság, mélázott Stephen, mennyire független a jókedvük a körülményektói. A gyerekkorán tűnődött, a mohón átélt pillanatokon, amikor nem az emlékezés adja az örömet. Ekkor a fedélzetmester fülhasogató sípszóval jelezte az ebédet, és Stephen gyomra hirtelen megkordult. Lekászálódott a priccsről. – Kezdek tengeri állat lenni – állapította meg.
Ezek még dúskáló napok voltak, az őrjárat kezdetén, még jutott az asztalra puha kenyér, és Dillon, aki meggörnyedve állt a gerendák alatt, hogy fölszeleteljen egy szép ürügerincet, azt mondta:
– A legdöbbenetesebb átváltozást fogja tapasztalni, ha fölmegy a fedélzetre. Már nem brigg vagyunk, hanem snow.
– Pótárboccal! – tette hozzá a kormányos, és föltartotta három ujját.
– Valóban? – kérdezte Stephen, mohón nyújtva a tányérját. – És miért, könyörgök? Sebesség, hasznosság vagy csín végett?
– Az ellenség megtévesztésére.
Az étkezés további részében a háború művészetéről folyt a beszélgetés; összehasonlították a cheshire-i sajt érdemeit a mahoniéval; megtárgyalták, hogy helyenként már a part közelében milyen megdöbbentően mélyül a Földközi-tenger; és Stephen ismét felfigyelt arra a sajátos képességre (ami kétségtelenül a tengeren töltött számos év és a tengerésznemzedékek összezártságának az eredménye), amellyel még egy olyan otromba ember is, mint a számvevő, segített életben tartani a társalgást, elsimítva a nézeteltéréseket és feszültségeket, gyakran közhelyekkel, mindazonáltal elég gördülékennyé téve a diskurálást ahhoz, hogy az ebéd ne csak ne legyen kínos, de bizonyos mértékig még szórakoztasson is.
– Vigyázzon, doktor! – A kormányos fölsegítette Stephent a hágcsón. – Kezd hullámzani a tenger.
Valóban hullámzott, és noha a Sophie fedélzetét elhanyagolható távolság választotta el a vízvonal alá eső ebédlőtől, idefönt észrevehetően erősebb lett a mozgás; Stephen egy támoszlopba kapaszkodott, és kíváncsian körülnézett.
– Hol az a döbbenetes átalakulás? – kiáltotta. – Hol a harmadik árboc az ellenség félrevezetésére? Hol szellemes, hol elegáns egy szárazföldi embert ugratni? Szavamra, Mr. Szellemdús Mókamester, ennél még az a vadparaszt is előkelőbb, aki bundapálinkát nyakai a dágványban! Nem érzi, hogy ez nagyon helytelen?
– De uram! – kiáltotta Mr. Marshall, akit egészen megdöbbentett Stephen pillantásának vad dühe –, szavamra, Mr. Dillon, önhöz apellálok...!
– Nyugodjon meg, kedves bajtárs! – Dillon odavezette Stephent a vaskos kötélhez, amely hathüvelyknyire a főárboc mögött feszült. – Biztosíthatom, hogy egy tengerész szemében ez árboc, egy harmadik árboc, és most látni fog valamit, ami nagyon emlékezteti majd a régi hosszvitorlára, ezúttal a viharvitorla szerepében. Nincs az a tengerjáró, aki briggnek nézne minket!
– Nos – mondta Stephen –, hinnem kell önnek. Mr. Marshall, bocsánatát kérem elhamarkodott szavaimért.
– Ej, uram, kétszer ilyen elhamarkodottan kell beszélnie ahhoz, hogy engem megharagítson – felelte a kormányos, aki tudta, hogy az orvos kedveli, és nagyra becsülte ezt a rokonszenvet. Úgy nézem, szélvihar van délen – intett fejével a hajó oldala felé.
A hosszú hullámtorlaszok az afrikai partról indultak, és bár a felszíni kis hullámok elrejtették, kettő között látni lehetett a szemhatár emelkedését-süllyedését. Stephen nagyon jól el tudta képzelni, amint ez a hullámtorlasz megtörik a katalán szirteken, felnit a kavicsos parton, majd félelmetes csikorgással húzódik vissza. – Remélem, nem fog esni – mondta, mert tudta, hogy őszönként felkorbácsolódik az itteni nyugodt tenger, amit délnyugati szél követ, és az alacsony sárga égből meleg eső zúdul a szüretelést váró szőlőgerezdekre.
– Vitorla a láthatáron! – kiáltotta az árbocőr. Közepes nagyságú, mélyre merülő tartan volt, balra a Sophie orrától; nyilvánvalóan Barcelonából jövet lavírozott a friss keleti szélben.
– Milyen szerencse, hogy nem egy órája történt – állapította meg James. – Mr. Pullings, jelentse a kapitánynak, hogy idegen hajó balra. – Még be sem fejezte, amikor Jack már a fedélzetében volt, kezében toll, szemében az izgalom kemény csillogása.
– Legyen olyan jó...! – nyújtotta Stephennek a tollat, és úgy nyargalt föl a főárbocra, akár egy hajósinas.
A fedélzeten nyüzsögtek a tengerészek, akik eltakarították a délelőtti munka nyomait, feltűnés nélkül irányt váltottak, hogy elvághassák a tartant a szárazföldtől, és nagyon nehéz terhekkel futkostak; miután egyszer-kétszer beleszaladtak Stephenbe, és túl gyakran bömbölték a fülébe, hogy „engedelmével, uram”, és „utat!, ó, pardon, uram”, az orvos lesétált a kabinba, leült Jack lócájára, és a közösség természetén, lényegén, a benne uralkodó kapcsolatrendszeren töprengett, és azon, hogy mennyire különbözik a közösség az őt alkotó emberek bármelyikétől.
– Hát itt van! – mondta a visszatérő Jack. – Ez csak egy teknő, egy kereskedőhajó. Valami jobbat vártam.
– Gondolom, elfogja?
– Ó, igen, természetesen elfogom! De annyira reménykedtem egy csetepatéban, ahogy nálunk mondják! El se tudom mondani, mennyire pezsdítő – ehhez képest semmi a maga érvágása, fekete szirupja. Rebarbara és szenna. Mondja, ha nem jön közbe semmi, muzsikálhatunk egy keveset ma este?
– Nagy örömömre szolgálna – felelte Stephen. Ahogy most elnézte Jacket, látta, milyen lesz, ha majd kialszik benne az ifjúság lángolása: nehézkes, szürke, parancsolgató, ha ugyan nem mogorva és könyörtelen.
– Igen... – Jack egy pillanatig tétovázott, mintha mondani akarna még valamit. De nem mondott, csak fölment a fedélzetre.
A Sophie fürgén szántotta a vizet, nem húzott föl több vitorlát, és nem mutatott olyan szándékot, hogy közelebb akarna kerülni a tartanhoz – kalmárhoz illő józansággal, kitartóan haladt Barcelona felé. Félóra múlva azt is láthatták, hogy a tartannak négy ágyúja van, nincs elég embere (a szakács is besegített a manőverezésbe), és valami kellemetlen nemtörődömség jellemzi. Ám mikor irányt akart váltani dél felé, a Sophie villámgyorsan kitárta tarcsvitorláit, felvonta árboc-sudárvitorláit, és meghökkentő sebességgel száguldott előre – a tartanon mindenesetre annyira meghökkentek, hogy mellényúltak a kötélnek, és a hajó visszatért a bal oldali csapásra.
Amikor fél mérföldre voltak tőle, Mr. Day (imádta, ha ágyút irányozhat) átlőtt a tartan orrtőkéje fölött. Odaát leengedték a vitorlarudat, és meg se mozdultak többé. Amikor a Sophie odaért, Jack kiáltott nekik, hogy a kapitány jöjjön át.
– Nagyon sajnálja, urak, de nem teheti; ha tehetné, örömmel, urak, de kilyukasztotta a csónak fenekét – üzente a kapitány egy egészen csinos fiatal nő közvetítésével, aki Mrs. Tartan vagy hasonló lehetett. – És mindenesetre ő csak egy semleges raguzai, egy semleges, aki Raguzába tart rakomány nélkül. – Nyomatékul a kis fekete ember megkopogtatta a csónak fenekét: valóban lyukas volt.
– Milyen tartan? – kiáltott Jack.
– Pola – felelte a fiatal nő.
Jack állt, fontolgatott. Pocsék kedvében volt. A két hajó emelkedett-süllyedt. Minden emelkedésnél megjelent a tártán mögött a szárazföld, és Jack még nagyobb mérgére délen feltűnt egy hátszélben száguldó halászbárka, és mögötte még egy: éles szemű barcalongák. A Sophie legényei némán álltak, a nőt bámulták, nyeldekeltek, és a szájukat nyalták.
Ez a tartan nem rakomány nélkül halad – micsoda ostoba hazugság. Jack még abban is kételkedett, hogy Raguzában építették volna. Habár Pola – ez igazi név?
– Vízre a kuttert! – rendelkezett. – Mr. Dillon, van valaki a fedélzeten, aki beszél olaszul? John Baptist olasz.
– És Abraham Codpiece is, uram.
– Mr. Marshall, vigye magával Baptistot meg Codpiece-t, és nézzen körül azon a tartanon. Vizsgálja meg a papírjait, nézzen be a raktérbe, kutassa át a kabint, ha kell.
A kutter leereszkedett a Sophie mellé, a csónakőr rendkívüli körültekintéssel tartotta távol a hajótesttől, nehogy nekimenjen a friss festésnek; a fölfegyverzett tengerészek a szárnyvitorla rúdjára hurkolt kötélről ugráltak bele a csónakba, mert inkább kockáztatták a nyaktörést vagy a vízbefúlást, semhogy tönkretegyék a szép, takaros fekete festést.
Áteveztek, fölszálltak a tartanra; Marshall, Codpiece és John Baptist eltűnt a kabinban. Dühösen fölcsattanó női hang hallatszott, aztán dobhártyarepesztő sikoly. A matrózok az orrfedélzeten fészkelődni kezdtek, és összevigyorogtak.
Előkerült Marshall.
– Mit művelt maga azzal az asszonnyal? – kiáltott Jack.
– Leütöttem, uram – felelte flegmán Marshall. – A tártán annyira raguzai, mint én. Codpiece azt mondja, hogy a kapitány nem is beszéli az olaszt, csak a lingua francát; a nagysádnak spanyol okmányok vannak a kötője zsebében; a raktár tele van Genovába szánt bálákkal.
– Ezt a brutális vadállatot, hogy képes megütni egy nőt! – mondta hangosan Dillon. – És egy ilyen alakkal kell együtt ebédelnünk!
– Csak várjon, amíg megnősül, Mr. Dillon! – kuncogott a számvevő.
– Nagyon jól csinálta, Mr. Marshall! – kiáltotta Jack. – Nagyon helyesen csinálta! Hány fő van a fedélzeten? Milyenek?
– Nyolc, uram, az utasokat is beleszámítva; randa, sunyi képű latrok.
– Akkor küldje át őket. Kérem, Mr. Dillon, válassza ki az embereket, akik elviszik a tartant.
Miközben beszélt, eleredt az eső, és az első koppanó cseppekkel együtt jött egy hang, amitől az összes fej elfordult, és az összes orr északkelet felé mutatott. Nem égzengés volt, hanem ágyúdörgés.
– Küldjék át a foglyokat! – kiáltotta Jack. – Mr. Marshall, maga ott marad társaságnak. Nem zavarja, ha vigyáznia kell az asszonyra?
– Nem, uram – felelte a kormányos.
Öt perccel később elindultak a zuhogó esőben, a Sophie rezsútos vonalban, könnyedén imbolyogva szántotta a magas hullámokat. És noha szinte azonnal bevonták a felsősudárvitorlát, nem egészen fél óra alatt lehagyták a tartant.
Stephen a tatkorlátnál bámulta a hosszú nyomdokvizet. Gondolatban ezer mérföldre járt a hajótól, csak arra ocsúdott fel, hogy egy kéz óvatosan megrántja a kabátját. Megfordult. Mowett mosolygott rá, a segédkormányos mögött Ellis állt négykézláb, és görcsösen öklendezve hányt a hajópalánkon kialakított kis négyszögletes nyílásba.
– Uram, uram! – mondta Mowett. – Át fog ázni!
– Igen – felelte Stephen. Rövid szünet után hozzátette: – Esik.
– Bizony esik, uram – mondta Mowett. – Nem akarna lemenni, hogy szárazban legyen? Vagy hozzak magának egy viharkabátot?
– Nem, nem, nem! Ön nagyon kedves. Nem... – tiltakozott Stephen révetegen.
Mowett pedig, miután küldetése első része kudarcot vallott, vidáman áttért a második részre, megkérve Stephent, hogy ne fütyörésszen, mert a tatőrség – általában az egész legénység – nagyon ideges lesz tőle.
– Mondhatok valami tengerészetit, uram? Hallja ezeket az ágyúkat?
– Ahogy óhajtják – mondta Stephen, és abbahagyta a fütyörészést.
– Szóval, uram... – Mowett jobbra mutatott, nagyjából Barcelona felé, a szürkén sziszegő tengeren át – az ott az, amit úgy hívunk, hogy szélárnyékos part.
– Ah? – kérdezte Stephen felcsillanó érdeklődéssel. – Az a jelenség, amelytől annyira viszolyognak? Nem puszta előítélet ez, valami régi babona?
– Ó, dehogy, uram! – kiáltott Mowett, és elmagyarázta a szélárnyékos oldal hátrányait, miszerint ott egyre távolodnak a széltől, nem lehet széllel fordulni, nagy szélben nem lehet lavírozni, és ha az orkán bezárja a hajót a kikötőbe, akkor az elkerülhetetlenül sodródni fog a part felé, ami maga az iszonyat. Magyarázatát mély ágyúdörgés központozta, néha fél percig is eltartó, mély moraj, néha csak egyetlen éles dörrenés. – De szeretném tudni, hogy mi ez! – kiáltott Mowett, és lábujjhegyre ágaskodott.
– Ne féljen! – mondta Stephen. – A szél hamarosan a hullámok felől fog fújni – gyakran megtörténik Szent Mihály napja körül. Csak a szőlőt lehetne megvédeni egy jó nagy esernyővel!
Nem Mowett volt az egyetlen, aki tudni szerette volna, mi az; a Sophie harci vágytól perzselt kapitánya és hadnagya egymás mellett, egymástól mégis mérhetetlenül távol állt a tatfedélzeten, és minden megfeszülő érzékükkel északkelet felé figyeltek. Ugyanilyen feszülten figyelt a legénység a Sophie-n – és a Felipe V nevű, hétágyús spanyol kalózhajón is.
A szárazföld felől rontott ki, sötét alakként a vakító záporból; annyi vitorlával sietett a csatába, amennyit csak elbírt. Ugyanabban a percben látták meg egymást; a Felipe lőtt, felvonta a zászlóját, válaszul a Sophie sortüzet adott le, a kalózhajó rájött a tévedésére, megfordult, és egyenesen indult vissza Barcelonába; a nagy latin vitorlák kidagadtak, a hajó viharosan imbolygott a hullámzásban.
A Sophie szempillantás alatt üldözőbe vette; a jobb oldali ágyúkból kirántották a csődugót; begörbített tenyerek óvták a parázsló gyutacsot és a lőportöltést.
– Össztűz a tatra! – kiáltotta Jack. A feszítővasak és emelők öt fokkal elfordították az ágyúkat. – Tűz!
Két küllővel följebb állította a kormányt. Az ágyúk eldördültek. A kalózhajó olyan éles kanyart írt le, mintha arra készülne, hogy elfoglalja a Sophie-t, ám ekkor a lobogó farvitorla lezuhant a fedélzetre, megtelt széllel, és elrepült. Egy golyó eltalálta a kalózhajó kormányrúdját, így nem tudott hátszéllel futni. Egy hosszú evezővel próbáltak kormányozni, és lázasan sürögtek a tatárbocnál. Eldördült két bal oldali ágyú, egy lövedék, rendkívül furcsa hanggal, eltalálta a Sophie-t. Ám a szlúp következő, gondos, pisztolylövésnyi távolságból leadott, összeszedett sortüze, valamint a puskatűz elejét vette a további ellenállásnak. Mindössze húsz perccel az első lövés után a kalózhajó levonta a zászlóját. Vad ujjongás tört ki a Sophie fedélzetén: az emberek egymás hátát veregették, kezet ráztak, nevettek.
Az eső elállt. Vastag szürke felhő sodródott nyugat felé, eltakarva a kikötőt, amely most sokkal közelebb volt.
– Foglalja el, Mr. Dillon! – mondta Jack, az eget kémlelve. A szél megfordult, ami gyakori jelenség ezeken a vizeken eső után. Most majd délnyugatról fog fújni.
– Történt valamilyen kár, Mr. Lamb? – kérdezte a hajóácstól, aki jelenteni jött.
– Sok szerencsét a zsákmányhoz, uram – felelte a hajóács. – Nem esett igazi kár; a struk-tú-ra ép; bár az az egy golyó nagy felfordulást csinált a konyhában – felborogatta az összes rézedényt, és kitépte a füstcsövet.
– Máris megnézzük – mondta Jack. – Mr. Pullings, azok az első ágyúk nincsenek elég biztonságosan lekötve! Mi az ördög? – kiáltotta. A lövegkezelők furcsán, sőt, megdöbbentően pettyesek voltak; iszonyú gondolatok rohantak át Jack agyán, amíg rá nem jött, hogy a matrózok a fekete festéktől és a konyhai koromtól mocskosak; egymást kenték be a nagy boldogságtól. – Abbahagyni ezt az istenverte... marhaságot, a rohadás essen abba a... fejükbe! – bömbölte vezénylésre termett hatalmas hangon. Ritkán szitkozódott, legföljebb ha egy „ördögadta” vagy egy akaratlan káromkodás csúszott ki a száján, és az emberek, akik azt várták, hogy kapitányuk sokkal jobban fog örülni a kalózhajó elfogásának, azonnal elnémultak, legföljebb kacsintásokkal jelezték örömüket vagy megértésüket.
– Fedélzet! – kiáltott le Lucock az árbockosárból. – Ágyúnaszádok jönnek Barcelonából! Hat. Nyolc – kilenc – tizenegy – talán több is!
– Dereglyét és kis csónakot vízre! – kiáltott Jack. – Kérem, Mr. Lamb, menjen át, és nézze meg, mit lehet kezdeni a kormánnyal!
Nem volt gyerekjáték a vitorlarúdvégről leengedni a csónakokat ebben a hullámzásban, de az emberek fergeteges jó kedvükben voltak, és valóságos lázban dolgoztak – mintha teleitták volna magukat rummal, mégse tompultak volna el tőle. Mindegyre kitört belőlük a fojtott nevetés, amit azonban elnémított a kiáltás, hogy vitorla szélirányban – egy újabb hajóval két tűz közé kerülhetnek – de aztán látták, hogy csak a tulajdon zsákmányuk az, a tartan, mire újra kezdődött a kuncogás.
A csónakok ide-oda jártak, a bús vagy mogorva foglyokat lekísérték az első rekeszbe; az ács és csapata hangos fejszecsattogással készítették az új kormányrudat; Stephen elkapta a rohanó Ellist.
– Mikor múlt el a rosszulléte, uram?
– Majdnem abban a pillanatban, ahogy elkezdődött az ágyúzás, uram – felelte Ellis.
Stephen bólintott. – Gondoltam – mondta az orvos. – Figyeltem magát.
Az első lövés akkora fehér gejzírt fakasztott a két hajó között, amely fölért a főárboc tetejéig. Ördögien gyakorlott tüzér, és pokolian nehéz golyó, gondolta Jack. Az ágyúnaszádok még mindig több mint mérföldnyire voltak, de rendkívül gyorsan közeledtek, egyenesen szemben a széllel. Az első három mindegyikén egy-egy harminchat fontos, hosszú csövű ágyú volt, és harminc-harminc evező hajtotta őket. Ezek még egy mérföldről is szitává tudnák lyuggatni a Sophie-t. Jack alig bírta ki, hogy ne sürgesse a hajóácsot. „Ha egy harminchat fontos golyó se bírja sietségre, akkor én úgyis hiába beszélnék neki.” Az első ágyúnaszád már belőtte mind a hét ágyúját. Azóta egyfolytában tartott a rendszertelen lövöldözés: volt, ami nem ment elég messzire, de néhány golyó a Sophie fölött süvített tova.
– Mr. Dillon! – kiáltott át Jack a víz fölött, miután megtett fél tucat fordulót a fedélzeten, és a tat mögött a tengerbe csobbanó ágyúgolyó összevizezte a tarkóját. – Mr. Dillon, a többi foglyot később hozzuk át, tehát bontson vitorlát, amint megteheti! Vagy vegyük vontatókötélre?
– Nem, uram, köszönöm! Két percen belül helyén lesz a kormányrúd.
– Addig is megszórjuk őket egy kicsit. Miért ne? – morfondírozott Jack, mert az immár elnémult legénység mintha kissé feszültnek látszott volna. – Legalább elrejt a füst. Mr. Pullings, lövessen a bal oldali ágyúkkal belátása szerint!
Ez már sokkal kellemesebb volt, a dübörgés, a robaj, a füst, a felfokozott tevékenység; Jack elmosolyodott, látva, hogy a legközelebbi rézágyúnál milyen bőszen lesik, hol fog a vízbe csobbanni a golyó. A Sophie tüze lázas sürgés-forgást indított el az ágyúnaszádokon, és a fakószürke nyugati szemhatáron több mint negyedmérföldes vonalban lobogtak a torkolattüzek.
Éppen Jack előtt Babbington célzott. A kapitány sarkon fordult, és látta, amint Dillon integetéssel jelzi a nagy robajban, hogy helyre tették a kormányrudat.
– Vitorlát fel! – parancsolta.
A Sophie bevont orrvitorlája átfordult, és megtelt széllel. Itt gyorsaságra volt szükség, Jack tehát felvonatta az öszszes orrvitorlát, és futott egy darabig hátszélben, mielőtt elkanyarodott volna észak-északnyugatnak. Ettől a szlúpnak közelebb kellett mennie az ágyúnaszádokhoz, és el kellett haladnia a vonaluk előtt. A Sophie bal oldali ágyúi egyfolytában lőttek, az ellenség golyói víztornyokat fakasztottak, vagy az emberek feje fölött repültek el, és Jacket pillanatnyi részeg öröm fogta el az ötlettől, hogy az ágyúnaszádok közé ront, amelyek lomha behemótok a közelharcban. Ám aztán eszébe jutott, hogy még mindig itt vannak a zsákmányok, és Dillonnak a fedélzeten még mindig veszélyesen sok fogollyal kell szembenéznie, ezért parancsot adott, hogy fordítsák át a rudakat.
A zsákmányolt hajók egyszerre fordultak be a szélbe, és öt-hat csomóval, simán kifutottak a tengerre. Az ágyúnaszádok fél óráig üldözték őket, de aztán besötétedett, a lő távolság a lehetetlenségig megnyúlt, mire egyenként megfordultak, és visszatértek Barcelonába.
– Nagyon rosszul játszottam. – Jack letette a vonót.
– Nem adta bele a szívét – mondta Stephen. – Hosszú nap volt, fárasztó nap, mindazonáltal eredményes nap.
– Hát igen – felelte Jack, és kissé földerült az arca. – Bizonyosan. Rendkívül boldog vagyok. – Szünet. – Emlékszik egy Pitt nevű fickóra, akivel együtt ebédeltünk Mahonban?
– A katonára?
– Igen. Jóképűnek, csinosnak találja?
– Nem, nem, ugyan dehogy!
– Örömmel hallom. Nagyon sokra tartom a véleményét. Mondja – folytatta hosszú szünet után –, észrevette már, hogy visszajönnek az emlékek, ha az ember le van törve? Olyan, mint mikor az ember megkapja a sülyt, és ilyenkor a régi sebek is felszakadnak. Nem mintha egy pillanatra is elfelejtettem volna, amit Dillon mondott azon a napon; de csak mardosta a szívemet, és a tegnapi napig forgattam magamban. Úgy vélem, magyarázatot kell követelnem tóle; bizonyos, hogy már hamarabb meg kellett volna tennem. Meg is teszem, amint kikötünk, hacsak természetesen a következő néhány nap nem teszi feleslegessé.
– Pom, pom, pom, pom – énekelte Stephen a csellójával egy ütemben, és felpillantott Jackre. Hallatlan komolyság ült azon a fáradt, sötét arcon, fátyolos szeme szinte vörhenyesen izzott. – Kezdem azt hinni, hogy a boldogtalanság első oka a törvény. Nem csak arról van szó, hogy az ember egy törvénnyel születik, és egy másiknak engedelmeskedik, ahogy mondani szokás. Nem, uram; az ember fél tucat törvénnyel születik, és ötvennek kell engedelmeskednie. Párhuzamos törvénysorozatok léteznek, eltérő hangnemben, amelyeknek semmi közük egymáshoz, sőt kimondottan ellentétes értelműek. Maga például most olyat akar tenni, amit a katonai büntető törvénykönyv és (mint elmagyarázta) a nagylelkűség törvényei tiltanak, viszont jelenlegi elképzelése az erkölcsi törvényről és a becsületről megköve teli. Ez csupán egyetlen példa. Bundán szamara éhen halt két jászol között, mert hol az egyik csábította, hol a másik. Aztán itt van a kettős lojalitás, a szenvedés újabb forrása.
– Szavamra, nem értem, mire céloz ezzel a kettős lojalitással! Az embernek csak egy királya lehet. És az embernek a szíve is csak egy helyen lehet egyszerre, mármint ha férfi és nem mosogatórongy.
– Micsoda badarságokat beszél! – állapította meg Stephen. – Micsoda „marhaságokat”, ahogy maguk, tengerészek mondják. Mindennapos jelenség, hogy egy férfi komolyan vonzódhat egyszerre két nőhöz, vagy háromhoz, négyhez, a nők egészen meglepő mennyiségéhez. Bár maga ehhez vitathatatlanul jobban ért nálam. Nem, én a nagyobb léptékű lojalitásokra, az általánosabb konfliktusokra gondoltam, például az ártatlan amerikaira, mielőtt a dolog elmérgesedett; a józan jakobitára '45-ben(28); a katolikus papokra a mai Franciaországban, a mindenféle állapotú franciákra Franciaországban és Franciaországon kívül. Mennyi szenvedés; és minél becsületesebb az ember, annál keservesebb a kín. De ott legalább közvetlen a konfliktus; úgy veszem észre, hogy nagyobb nyomorúságot és zűrzavart okoznak a kevésbé szembeszökő eltérések – az erkölcsi törvény, a polgári, katonai törvények, a becsületkódex, a szokás, a hétköznapi élet, az udvariasság, az udvarlás, a szerelmes csevegés szabályai, és akkor még nem is szóltunk a kereszténységről azoknál, akik gyakorolják. Valamennyi változik; egy sincsen harmonikus kapcsolatban a másikkal; és az embernek örökösen választania kell közöttük, talán épp azt, ami ellenére van. Olyan, mintha minden egyes húrt más rendszer szerint hangolnának fel; mintha a szegény szamarat egyszerre huszonnégy jászol venné körül.
– Maga antinomista – állapította meg Jack.
– Csak praktikus vagyok – mondta Stephen. – Jöjjön, igyuk meg a borunkat, aztán keverek magának gyógyszert. Holnap talán meg kellene engednie, hogy eret vágjak magán. Már három hete nem vágtunk.
– A gyógyszerét megeszem – ígérte Jack. – De mondok magának valamit: holnap este ott leszek az ágyúnaszádok között, és én csinálom az érvágást, azt pedig kétlem, hogy élvezni fogják.
A Sophie-n nagyon csekély mennyiségű vizet különítettek el a mosakodásra, szappan pedig egyáltalán nem járt. Azok az emberek, akik befeketítették magukat és másokat a festékkel, csúnya sötétek maradtak, de azok, akik az összetört konyhában dolgozva összekenték magukat a rézüstök és a tűzhely zsíros kormával, még csúnyábban festettek – valahogy vademberszerű külsejük lett, ami a szőkéknél volt a legijesztőbb.
– Kizárólag a fekete emberek néznek ki tisztességesen – szögezte le Jack. – Remélem, még a fedélzeten vannak?
– Davies elment a kalózhajón Mr. Mowett-tel, uram – jelentette James –, de a többiek velünk vannak.
– Összeadva a Mahonban maradt embereket és a zsákmányok kísérőit, mennyivel vagyunk most kevesebben?
– Harminchattal, uram. Összesen ötvennégyen vagyunk.
– Nagyon helyes. Legalább jobban elférünk. Aludjanak minél többet, Mr. Dillon, mert éjfélkor támadunk.
Az eső után visszatért a nyár – kitartóan fújt a szelíd tramontana, tiszta, meleg volt a levegő, a tenger foszforeszkált. Barcelonában szokatlan élességgel ragyogtak a fények, és a város közepe fölött csillogó fellő lebegett, tisztán lehetett látni a kikötő bejáratait őriző ágyúnaszádokat, mielőtt ők észrevették volna az elsötétített Sophie-t; kijjebb voltak a szokásosnál, nyilvánvalóan riadókészültségben.
„Amint elindulnak ellenünk – gondolkozott Jack –, felhúzzuk a felső-sudárvitorlákat, célba vesszük a narancsszín fényt, az utolsó pillanatban befordulunk a szélbe, és átsurranunk a között a kettő között a sor északi végén.” Szíve egyenletesen vert, kissé gyorsabban a szokásosnál. Stephen kiengedett belőle tíz uncia vért, és Jack úgy vélte, ettől érzi jobban magát. Minden gondolata olyan tiszta és éles volt, hogy nem is kívánhatott jobbat.
A hold szarva kiemelkedett a tengerből. Az egyik ágyúnaszád leadott egy lövést, mély, mennydörgő hangon. Olyan volt, mintha egy öreg, magányos kutya vakkantana.
– A fényt, Mr. Ellis!
Kék rakéta repült a magasba, hogy összezavarja az ellenséget. A spanyolok színes fények sokaságával válaszoltak, aztán messze jobbra eldördült egy újabb ágyú.
– Árboc-sudárvitorlák! – parancsolta Jack. – Jeffreys, kormányozzon a narancsszín jelzés felé!
Prímán ment: a Sophie gyorsan, felkészülten, magabiztosan és vidáman futott. De az ágyúnaszádok, Jack várakozásával ellentétben, nem jöttek. Egy se akart megfordulni és lőni, inkább visszafelé húzódtak. A szlúp, hogy fölrázza őket, élesen elkanyarodott, és közéjük küldött egy sortüzet – egy távoli üvöltésből ítélve nem egészen hatástalanul. Ám a naszádok ennek ellenére is távolodtak.
– Pokolba! – mondta Jack. – Be akarnak csalogatni. – Mr. Dillon, viharvitorla és tarcsvitorlák! Cél az a fickó a szélen.
A Sophie gyorsan megfordult. Most a közepébe kapta a szelet. Annyira bedőlve, hogy a selymes fekete víz a palánkját nyaldosta, száguldott a legközelebbi ágyúnaszád felé. De most a többiek is megmutatták, mit tudnak: egyszerre fordultak meg, és folyamatosan tüzeltek, miközben a kiválasztott naszád átlós vonalban menekült, hogy a Sophie védtelen tatja az ágyúk torkolata felé forduljon. Egy lepattanó harminchat fontos lövedékbe az egész szlúp beleremegett; egy másik fejmagasságban süvített végig a fedélzet hosszában; két elszakított kötél zuhant Babbingtonra, Pullingsre meg a kormánynál álló tengerészre, és leütötte őket; egy nehéz csigasor zörögve hullott a kormánykerékre.
– Ferdézünk, Mr. Dillon – mondta Jack, és néhány pillanat múlva a Sophie befordult a szélbe.
A szlúp legénysége a hosszú gyakorlat automatikus gördülékenységével dolgozott, az ágyúnaszádok torkolattüzeinek fényében mégis úgy rángatóztak, mint a bábok. Alig hangzott el a „Fordul!” parancs, amikor hat lövés dördült gyors egymásutánban, és Jack látta a villogásban a fővitorlánál álló katonákat: ők is olyan szaggatottan mozogtak, de arcuk megőrizte a feladatára összpontosító ember elmélyült komolyságát.
– Közel a szélhez, uram? – kérdezte James.
– Egy pontra – felelte Jack. – De óvatosan, finoman; lássuk, hogy mi ki tudjuk-e csalni őket! Engedjék két lábbal lejjebb a főárboc-derékvitorla rúdját, és lazítsanak a jobb oldali karkötélen, tegyünk úgy, mintha megsérültünk volna. Mr. Watt, leginkább a felső-sudárvitorlák köteleire legyen gondunk!
Így hát ismét megtették visszafelé ugyanazokat a mérföldeket, a Sophie legénysége kötözött és bújtatott, az ágyúnaszádok követték őket, kitartóan lődözve, miközben a vén félhold a szokott közönyével kúszott fölfelé az égen.
Nem volt igazi tűz az üldözésben. Valamivel később, amikor James Dillon jelentette, hogy a legfontosabb javítások befejeződtek, Jack azt mondta: – Ha most villámgyorsan felvonjuk az összes vitorlát, akkor azt hiszem, elvághatjuk a szárazföldtől ezeket a nehézkes teknőket!
– Mindenki a fedélzetre! – parancsolta James. A fedélzetmester sípolni kezdett, és Isaac Isaacs, miután rohanva elfoglalta helyét a fővitorla kötele mellett, mély elégedettséggel mondta John Lakeynek: – Elszakítjuk a szárazföldtől azt a két nehézkes kurafit!
Talán meg is teszik, ha egy lövedék nem találja el a Sophie előderék-vitorlarúdját. A vitorlát megmentették, de a sebesség azonnal lecsökkent. Az ágyúnaszádok elhúztak, meg sem álltak a biztonságos mólóig.
– Nos, Mr. Ellis – mondta James, amikor a hajnalfényben kiviláglott, mennyire megszenvedte a kötélzet az éjszakát –, itt a legkiválóbb alkalom, hogy megtanulja a mesterségét, merem állítani, lesz itt annyi munka, ami elfoglalja alkonyatig, sőt azután is. Bújtathat, csomózhat, pólyázhat és burkolhat annyi változatban, amennyit csak kíván! – Meghökkentően jókedvű volt, időnként még dúdolt vagy zümmögött is valami dalfélét, miközben fel-alá sietett a fedélzeten.
Föl kellett szerelni az új rudat is, meg kellett javítani néhány lőrést, az orrárbocot újból le kellett kötözni, mert az a különös dolog történt, hogy egy lepattanó golyó felhasította a kötélhurkokat, de még csak meg sem karcolta a fát. Ilyen csodáról a legvénebb tengerész sem hallott, ezt föl kellett jegyezni a hajónaplóba. Senkitől sem zavarva ringott a javításokra váró Sophie a tengeren, ezen a szelíd, derűs napon, miközben fedélzetén egy méhkas éber, harcias buzgalmával zajlott az élet. Sajátos légkör uralkodott a szlúpon: az emberek tudták, hogy hamarosan csatába mennek ismét, vagy parti portya lesz, vagy hajót kötnek el. Sok tényező befolyásolta a hangulatot: a tegnapi és a keddi zsákmányok (úgy számították, hogy a kihajózás óta minden ember tizennégy guinea-vel lett gazdagabb); kapitányuk folytatódó komorsága; az erős meggyőződés, hogy a kapitánynak titkos tudomása van a spanyol hajók mozgásáról; és hadnagyuk váratlan vidámsága, sőt nemtörődömsége! Rajtakapta Michael és Joseph Kellyt, Matthew Johnsont és John Melsomot, mikor javában fosztogatták a Felipe V raktárkészletét, ez pedig nagyon súlyos bűn volt, hadbíróság járt érte (bár a szokás szemet hunyt akkor, ha a csórás a fedélzeten történt), ráadásul a hadnagy különösen viszolygott tőle, mert „ez azoknak az átkozott kalózoknak a tempója”; most mégsem jelentette őket. A vétkesek egyfolytában őt lesték árbocok, rudak, csónakok mögül; csatlakoztak hozzájuk a leselkedésben a bűntudatos körlettársak, mert a Sophie legénysége igen hajlott a fosztogatásra. Ennek lett az eredménye egy sajátosan elfojtott, vidám éberség, némi szorongással elegyest.
Mivel mindenkinek ennyi dolga volt, Stephen restellt előremenni a szivattyújához, ahol naponta megfigyelte a mélység csodáit, és ahol már annyira megszokták a jelenlétét, hogy az emberek nem zavartatták magukat a társalgásban, mintha a doktor is egy szivattyú lett volna; ám az orvos ráérzett erre a hangulatra, és maga is osztozott a kínos szorongásban.
James fényes kedvében volt ebédnél; meghívta Pullingset és Babbingtont, és a kadétok jelenléte Marshall távollétével együtt egyfajta ünnepelő jelleget kölcsönzött az ebédnek, bár a számvevő mogorván hallgatott. Stephen csak nézte Diliont, ahogy csatlakozik a daloló Babbingtonhoz, és azt bömböli:

 

Változhat a király, uram,
Egy lesz a regula,
Hogy mindig én vagyok, uram,
Bray vikáriusa! (29)

 

– Bravó! – kiáltotta James az asztalt csapkodva. – Most pedig egy pohár bort, hogy meglocsoljuk a gégénket, aztán pedig vissza a fedélzetre, bár modortalanság, hogy épp a házigazda mondja ezt. Micsoda megkönnyebbülés, hogy ismét hadihajókkal csatázunk, és nem ezekkel az átkozott kalózhajókkal! – jegyezte meg minden átmenet nélkül, miután a számvevő és a fiatalemberek elvonultak.
– Micsoda regényes lélek maga! – állapította meg Stephen. – A kalózhajóról kilőtt ágyúgolyó ugyanolyan lyukat üt, mint a hadihajóé.
– Még hogy én regényes? – kiáltotta James őszinte méltatlankodással. Zöld szemében kigyúlt a harag.
– Igen, kedvesem – mondta Stephen, és szippantott egy csipet burnótot. – Legközelebb a királyok Istentől való jogáról fog értekezni.
– Legalább maga, a rajongó és eszelős egyenlősdijével, legalább maga ne tagadja, hogy a király minden becsületnek a forrása!
– Nem én – mondta Stephen. – Egy pillanatig sem.
– Mikor utoljára jártam otthon – mesélte James, és töltött az orvos poharába –, elmentem az öreg Terence Healy virrasztására. Apám bérlője volt, és ott hallottam ezt a dalt, aminek a középső része egész nap itt motoszkált a fülemben, de sehogy se jut az eszembe.
– Ír dal volt, vagy angol?
– Angol szavakkal keverték. Volt benne egy ilyen sor:

 

Ó a vadliba repül, repül, repül,
A vadliba repül a szürke tengerhabon!

 

Stephen elfütyült egy ütemet, aztán kellemetlenül recsegő hangján énekelte:

 

Nem jön vissza soha, mert a fehér ló elszökött,
Elszökött, elszökött,
A fehér ló elszökött a zöld pázsiton!

 

– Ez az, az isten áldja meg érte! – kiáltotta James, és a dalt dudorászva fölsietett a fedélzetre, hogy ellenőrizze a Sophie készülődését.
A szlúp este futott ki a nyílt vízre, Menorca irányába, olyan látványosan, mint aki örökre távozik, de hajnal előtt már vissza is tért a part közelébe, ugyanazzal a jó kis északkeleti széllel. Most már hamisítatlan őszi foga volt a szélnek, és nyirkosságot hozott, amivel nyírfaerdők gombáit juttatta Stephen eszébe. A tenger fölött légies párák suhogtak, köztük egészen különös, barna fátylak.
A Sophie északnyugat felé futott; a függőágyakat felhozták és elhelyezték a hálókban; kávé és sülő szalonna szagát pörgették a feszes viharvitorla mellett forgó légörvények. Balra a barna köd még mindig elrejtette a Uobregati völgyet és a folyó torkolatát, de feljebb a parton, a város elmosódó sejtelmének irányában a kelő nap fölperzselt minden párát, kivéve néhány foltot; ahol megmaradt, ott szárazföld, sziget, homokpart lehetett.
– Tudom, tudom, hogy azok az ágyúnaszádok csapdába akartak csalni – mondta Jack –, és borzasztóan szeretném tudni, hogy mi volt az! – A kapitány nem volt mestere a színlelésnek, Stephen tüstént arra gondolt, hogy Jack tökéletesen tisztában van a csapda jellegével, vagy legalábbis nagyon jó, megközelítő elképzelése van róla.
A nap munkába vette a vizet, csodálatos dolgokat művelt a színével, új párákat gőzölögtetett, más párákat felszívott, gyönyörű árnyékmintákat vetett a feszes kötélzetre, a vitorlák tiszta íveire és a fehér fedélzetre, amelyet még fehérebbre csiszoltak a kitartóan csikorgó habkövek. Észrevehetetlen gyorsasággal félrerántott egy kékesszürke párapalástot, és leleplezett egy nagy hajót, amely jobbra, a part mentén futott délnek. Az árbocőr lekiáltott, hogy vitorla a láthatáron, de ez csak formaság volt, mert mire a ködfüggöny szertefoszlott, a hajónak már a fedélzete is kibukkant a szemhatár mögül.
– Nagyon helyes! – mondta Jack, és összecsukta a hosszú figyelés után a látcsövét. – Mi a véleménye, Mr. Dillon?
– Azt hiszem, a régi barátnőnk az, uram – felelte James.
– Én is azt hiszem. Húzzák fel a fővitorlát, és menjenek közel a szélhez! Törüljék szárazra a fedélzetet! A legénység azonnal reggelizzen! Nem lenne kedve meginni egy csésze kávét a doktorral és velem? Igazán nagy kár lenne, ha pocsékba menne.
– Örömmel, uram. Reggeli közben alig esett szó.
– Doktor – mondta Jack –, gondolom, azt szeretné, ha selyemharisnyát húznánk?
– Minek a selyemharisnya, az ég szerelmére?
– Ó, hát mindenki azt mondja, hogy a sebésznek könynyebb felvágnia.
– Igen, igen, természetesen! Kérem, mindenképpen húzzanak selyemharisnyát!
Nem beszélgettek, de feltűnően meghitt, bajtársias légkörben költötték el a reggelit. Aztán Jack fölállt, hogy belebújjon a kabátjába, és közben odavetette Jamesnek:
– Hanem tudja, bizonyosan igaza van – mintha egész reggelinél másról sem lett volna szó, mint az idegen hajó kilétéről.
Jack a fedélzetről láthatta, hogy csakugyan ez az igazság. A Cacafuego volt az, amely megváltoztatta irányát, hogy el ne szalassza a Sophie-t, és éppen a szárnyvitorláit vonta föl. A látcső megmutatta, hogy a hajótest pirosan csillog a napsugárban.
– Mindenki a fedélzetre! – rendelkezett Jack. Miközben arra vártak, hogy a legénység összegyűljön, Stephen látta a kapitányon, hogy barátjának egyfolytában mosolyoghatnékja van. Tudatos erőfeszítéssel kellett megőriznie a komolyságát.
– Emberek! – mondta, elégedetten tekintve végig legénységén. – Az ott, szél felől a Cacafuego. Már most vannak itt, akiknek a múltkorában nem tetszett, hogy csak hagytuk elmenni, egy bók nélkül. Viszont most más a helyzet, mert mienk a flotta legjobb tüzérsége. Úgyhogy Mr. Dillon, kérem – harcra felkészülni!
Mikor megszólalt, a legénységnek körülbelül a fele nézett rá őszinte, boldog izgalommal; talán egynegyede kissé zavartnak tűnt; a többieknek lehangolt, nyugtalan volt az arca. Ám a kapitányból és a hadnagyból sugárzó, fegyelmezett öröm és a legénység feléből feltörő spontán éljenzés csodálatosan megváltoztatta ezt az arányt; mire elkezdték felkészíteni a szlúpot, legföljebb négyen-öten látszottak komornak, de a többieket mintha bálba invitálták volna.
A Cacafuego, amely jelenleg keresztvitorlával futott, nyugat felé kezdett kanyarodni, hogy a Sophie szél és tenger felőli oldalára kerüljön; a Sophie viszont szélhez közel vitorlázott, tehát mire jó fél mérföldre megközelítették egymást, a szlúp valósággal felkínálta magát a sortűznek, a harminckét ágyús fregatt sortüzének.
– A spanyolokkal nem azért kellemes dolog harcolni, Mr. Ellis – mondta mosolyogva Jack a kerekre nyílt szemű, komoly arcú fiúnak –, mert gyávák lennének, ugyanis nem azok, hanem azért, mert soha, de soha nem állnak készen!
A Cacafuego már majdnem megérkezett arra a pontra, ahová a kapitány akarta: elsütött egy ágyút, és felvonta a spanyol zászlót.
– Az amerikai zászlót, Mr. Babbington! – parancsolta Jack. – Hadd törjék a fejüket! Jegyezze le az időt, Mr. Richards.
Most már nagyon gyorsan csökkent a távolság: nem percről percre, hanem másodpercről másodpercre. A Sophie orra a Cacafuego tatjára szögeződött, mintha keresztezni akarná a spanyol fregatt nyomdokvizét, és nincs az az ágyúzás, amely távol tarthatná. Halálos csend volt a fedélzeten. Mindenki készen állt az irányváltásra – és lehet, hogy csak a sortűz után kapják meg rá a parancsot.
– Készüljenek a zászlóval! – mondta Jack halkan, majd hangosabban: – Mehet, Mr. Dillon!
– Fordulás!
Szinte ugyanabban a pillanatban harsant föl a fedélzetmester sípja; a Sophie megpördült, felvonta az angol zászlót, kiegyenesedett, a vitorlák befogták a szelet, és a szlúp rohant egyenesen a spanyol hajó oldalának. A Cacafuego azonnal leadott egy eget rázó sortüzet; a golyók a Sophie sudárvitorlái között és fölött süvítettek el, mindössze négy lyukat szakítva a vásznon. A Sophie legénysége, amely feszülten, ugrásra készen állt a háromszorosra töltött ágyúk mellett, egy emberként éljenzett.
– Legnagyobb irányzékszög! Egy lövést se, amíg oda nem érünk! – mennydörögte Jack félelmetes hangon.
A fregatt fedélzetéről tyúkketrecek, ládák, deszka hullott a tengerbe, Jack látott a füstön át az egyik ládán egy halálra rémült macskát, egy ketrecből kacsák úsztak szerteszét. Most ért el hozzá a lőporszag és az oszladozó vízpermet. Közelebb, közelebb! Az utolsó percben meg kell állniuk a spanyol szélárnyékos oldalán, de addig épp elég utat kell megtenni... Feltűnt a Cacafuego ágyúinak kerek, fekete szája; vakító lángok csaptak ki rajtuk, vastag fehér füstfüggöny takarta el a fregatt oldalát. Ez is túl magas, állapította meg Jack, de most nem volt helye semmiféle érzelemnek, miközben a füstfátyol szakadásait kémlelte, hogy egyenesen nekifuttathassa a Sophie-t a fregatt horgonyláncának.
– Teljes erőből előre! – üvöltötte, és mikor meghallotta a csikorgó csattanást: – Tűz!
A xebeck-fregatt alacsony építésű hajó volt, de a Sophie még nála is alacsonyabb. Amikor a rúdjait beleakasztotta a Cacafuego csarnakzatába, lövegei mélyebben voltak a spanyol hajó ágyúlőréseinél. Alulról fölfelé átlőtte a Cacafuego fedélzetét, és ez a hat hüvelykről leadott sortűz iszonyú pusztítást végzett. Pillanatnyi hallgatás követte a Sophie éljenzését, és ebben a fél másodpercnyi csöndben Jack tisztán hallotta a megdöbbent, éles kiáltást a tatfedélzetről. Aztán ismét eldördültek a spanyol ágyúk, ezúttal nem egyszerre, de akkora hangerővel, mint az égzengés. A golyók háromlábnyira Jack feje fölött süvítettek el.
A Sophie gyönyörű hullámban tüzelt, egy-kettő-háromnégy-öt-hat-hét, a hetedik után fél szívdobbanásnyi szünet, amelyben az ágyútalpak robajlását lehetett hallani. A negyedik vagy ötödik ilyen szünetben James megragadta a kapitány karját, és azt üvöltötte:
– Kiadták a hajóra szállási parancsot!
– Mr. Watt, ellökni! – bömbölt bele Jack a fölfelé fordított szócsőbe. – Őrmester, álljon készenlétben!
A Cacafuego egyik patráckötele a fedélzetre zuhant. Jack megragadta, rácsavarta egy támoszlopra, és mikor fölnézett, látta, hogy spanyolok rajzanak a Cacafuego oldalán. A katonák és a puskások össztüzet zúdítottak rájuk, amitől megtorpantak. A két hajó között nőtt a távolság, ahogy a fedélzetmester az árboccsúcson és Dillon csapata rudakkal tolták el a Sophie-t a Cacafuegó-tól. Néhány spanyol megpróbált átugrani a briggre, mások csáklyát dobtak volna át; volt, aki átesett a Sophie-ba, volt, aki hátrált. A Sophie ágyúi, immár tízlábnyira a fregatt oldalától, telibe találták a tétovázókat, és hét rettenetes léket ütöttek a hajótesten.
A Cacafuego most majdnem dél felé mutatott; a Sophie-nak megvolt a szükséges szele, hogy visszaállhasson a fregatt mellé. Az ég is belerázkódott a visszhangzó dübörgésbe. A spanyolok próbálták lejjebb engedni az ágyúikat, vaktában lövöldözték muskétával-pisztollyal, hogy megöljék a Sophie lövegkezelőit. Bátorságukat nem lehetett elvitatni – az egyik spanyolt háromszor kellett eltalálni, hogy abbahagyja a lődözést –, ám teljesen szervezetlennek tűntek. Még kétszer próbáltak meg átmászni a Sophie-ra, amely mindannyiszor elfordult, és gyilkos tüzet zúdított a Cacafuegó-ra. Öt-tíz percig tartotta a távolságot, és a fregatt csarnakzatát verette, majd közelebb jött, és a hajótestet szaggatta. Az ágyúk anynyira felforrósodtak, hogy alig lehetett hozzájuk érni, és minden lövés után vadul visszarúgtak. A csőtisztító kefék sziszegve-szenesen kerültek elő a furatokból, és a lövegek most már ugyanolyan veszélyt jelentettek a kezelőiknek, mint az ellenségnek.
Mindeközben a spanyolok egyfolytában lőttek, összeviszsza, kapkodva, de egy pillanatra sem szüneteltetve a tüzet. A Sophie főárbocának csúcsa, amelyet többször eltaláltak, kezdett szétesni: nagy fadarabok, támoszlopok hullottak a fedélzetre. Az orrvitorla rúdját már csak a láncok tartották. Mindenfelé tépett kötelek lógtak, a vitorlák szakadásait meg sem lehetett számolni. Szállt az égő fojtás, a jobb oldali őrség ide-oda futkosott a tűzoltóvödrökkel. Ám a látszólagos zűrzavar ellenére a Sophie fedélzetén gyönyörű rend szerint zajlott a mozgás: a raktárból zökkenő nélkül érkezett a lőpor és az ágyúgolyó, a sebesültet, a holtat levitték a fedélzet alá, helyét szó nélkül és azonnal átvették, minden ember céltudatosan törtetett a sűrű füstben, és nem ütköztek össze, nem lökdösődtek, szinte nem is volt szükség parancsra.
„Hamarosan csak egy hajótest marad belőlünk”, töprengett Jack. Hihetetlen módon eddig még nem veszítettek el se egy árbocot, se egy rudat, de ez nem tarthat sokáig. Lehajolt Ellishez, és a fülébe kiáltotta:
– Fusson a konyhába! Szóljon a szakácsnak, hogy fordítsa föl az összes piszkos fazekat és rézüstöt! Pullings, Babbington, abbahagyni a tüzelést! Ellökni, ellökni! Átfordítani a fővitorlákat! Mr. Dillon, miután szóltam, a jobb oldali őrség kormozza be az arcát! Emberek! – bömbölte, miközben a Cacafuego lassan közeledett –, át kell szállnunk, és el kell foglalnunk! Most van itt az idő – most vagy soha –, most, mikor megroggyant! Öt kemény perc, és a mienk! Fejszére, kardra, és indulás! A jobb oldali őrség kormozza be az arcát a konyhán, és előre Mr. Dillonnal! A többieket én vezetem a tatra!
Lerohant a fedélzet alá. Stephent négy hallgatag sebesült és két halott mellett találta.
– Elfoglaljuk – mondta. – El kell vinnem a szanitécét, minden emberre szükségem van. Jön?
– Nem én – mondta Stephen. – Viszont ha akarja, kormányozok.
– Igen, igen, tegye azt! Jöjjön! – kiáltott Jack.
A fedélzet csupa szemét; balra a füstben, húsz-egynéhány yardnyira toronyként szökkent a magasba a xebeck tatfedélzete. A Sophie legénysége két részre oszlott; az egyik, fekete arccal, fegyveresen, most rohant föl a konyhából, és az orrban gyülekezett, a másik már a tatban sorakozott, a korlát mellett. Stephen látta a vadul villogó szemű, sápadt számvevőt, a hajófenék sötétségétől még mindig hunyorgó tüzért, a szakácsot a húsvágó bárdjával. Ott volt a hajó borbélya és az ő szanitéce is. Vigyorgott nyúlszájával, szeretettel cirógatta a hajóra szálló fejsze görbe kampóját, és azt hajtogatta: – Leütöm a kúránkat, leütöm a kurafikat, leütöm a kurafikat! – Néhány spanyol ágyú még mindig lődözött a levegőbe.
– Vitorlát fordíts! – A rudak megfordultak, hogy a vitorlák befoghassák a szelet. – Drága doktor, tudja, mi a teendője?
Stephen bólintott, és ahogy megfogta a küllőket, rögtön érezte, hogy a kormánykerék él. A szállásmester félrehúzódott, és komor örömmel felmarkolt egy rövid kardot.
– Doktor! Hogy mondják spanyolul, hogy még ötven embert?
– Otros cincuenta.
– Otros cincuenta – ismételte Jack, és nagy szeretettel mosolygott a barátjára. – Hát akkor, könyörgök, vigyen oda mellé minket!
Még egyszer bólintott, aztán, sarkában csónakkormányosával, a hajósánchoz sietett, könnyedén feldobta hatalmas testét a palánkra. Fél kézzel az első csarnakba kapaszkodott, a másikban a kardját, a hosszú, nehéz, lovassági szablyát suhogtatta.
A derékvitorlák összelyuggatott állapotban is befogták a szelet, a Sophie elindult. Stephen erélyesen elfordította a kereket. Csikorgás, elpattanó kötél pengése, rándulás – a két hajó összeért. A Sophie emberei eget rázó, dobhártyarepesztő hurrázással szökkentek át a fregattra.
Jack a romos palánkot átugorva egyenesen egy forrón füstölgő ágyúra esett. A csőtisztító feléje döfött a rúddal, ő oldalról lecsapott a csőtisztító fejére, az fürgén lebukott, és Jack a spanyol vállát átugorva érkezett a Cacafuego fedélzetére. – Gyerünk, gyerünk! – mennydörögte, és előrerontott, dühösen ütve-vágva a menekülő lövegkezelőket, aztán az ellenséges kardokat és lándzsákat; több százan voltak, több száz ember tolongott a fedélzeten, állapította meg, ám csak bömbölt tovább: – Gyerünk, gyerünk!
A spanyolok néhány pillanatra visszahőköltek a megdöbbenéstől. A Sophie-ról már az utolsó hajósinas is átjött. A spanyolok hátráltak a tattól a főárbocig, ám ott egyesítették erőiket, és ekkor elkezdődött az igazi, kemény csata, amelyben kegyetlen csapásokat kaptak és adtak; sűrű emberi massza kavargott a vitorlarudak között, ahol szinte elesni se volt hely, ütötték, szabdalták, pisztollyal lődözték egymást; a tömeg széléről le-leszakadt egy kettes-hármas csoport, és üvöltöttek, mint akik megvesztek. Jack három yard hosszú utat vágott magának, és összecsapott egy spanyol katonával; kardjaik olyan magasan keresztezték egymást, hogy egy lándzsás be tudott szúrni Jack jobb karja alá, felhasította bordáin a húst, majd visszarántotta a lándzsát, újabb döféshez készülve. Kapitánya mögött Bonden azonnal kilőtte pisztolyát, a golyó elvitte Jack fülcimpáját, és megölte a lándzsást. Jack cselezett, a gyors kettős suhintás után iszonyú erővel lecsapott a katona vállára. A harcoló tömeg visszaözönlött, a katona összeesett. Jack kirántotta a csontba ágyazódott kardpengét, végigtekintett a fedélzeten. – Ez nem fog menni – mondta.
Elöl, az orrfedélzetnél, a megdöbbenéséből felocsúdott háromszáz spanyol a puszta súlyával nyomta vissza a Sophie embereit, tömör ék módjára választva el Jackéket Dillontól és csapatától. Dillont támogatni kell! A harci szerencse akármelyik percben megfordulhat! Egy ágyúhoz ugrott, és olyan hangon üvöltötte, hogy a torka is belefájdult: – Dillon, Dillon, a jobb oldali pallóhoz! Törjenek át a jobb oldali pallóhoz! – Valahol a látómezeje szélén fölvillant Stephen alakja a mélyben, a Sophie kormányánál, ahogy fogja a kereket, és feszülten bámul fölfelé. – Otros cincuenta! – bőgte Jack a hatás kedvéért, és amikor Stephen bólintott, és kiáltott valamit spanyolul, a kapitány magasra emelt karddal, pisztolyt szögezve visszarontott a küzdelembe.
Ebben a pillanatban rémítő ordítás csapott föl az orrban, az emberek foggal-körömmel, eszelős dühvel törtek maguknak utat a pallóhoz; valami engedett, a hajó közepén a spanyolok sűrű sokasága megfordult, és meglátták a rájuk rontó, fekete arcú alakokat. Háborodott kavargás a fregatt harangjánál, ordítás, üvöltés, a fekete arcú emberek eszeveszett hurrázással csatlakoztak társaikhoz, lövöldözés, pengék csattogása, egymást letaposó visszavonulás. A hajó közepén összepréselt spanyolok védekezni sem tudtak, mert legázolták őket. Az a néhány, aki a tatfedélzetre szorult, végigrohant a bal oldalon, és megpróbált valami rendet teremteni az emberek között, vagy legalább felmenteni a szorongatott katonákat.
Miután ellenfele, egy alacsony matróz, eltűnt a csörlő mögött, Jack kihátrált a tolongásból, és végigtekintett a fedélzeten.
– Bonden! – rángatta, meg a csónakkormányos karját. – Vágja le azt a zászlót!
Bonden felrohant a tatba, átugrotta a halott spanyol kapitányt. Jack kiabált, mutogatott. Száz és száz figyelő, véletlenül odapillantó, értetlenül elkerekedő szempár látta, amint a Cacafuego zászlaja lehullik.
Így lett vége.
– Hatalmas csata volt! – kiáltott Jack. A parancs végigfutott a fedélzeten. A Sophie emberei hátrahúzódtak a fregatt közepén összepréselődött sokaságtól, akik eldobták a fegyverüket. Úgy érezték, elárulták őket, hirtelen kihűltek, elcsüggedtek, inukba szállt a bátorságuk. Az életben maradt, rangidős spanyol tiszt kivergődött a tömegből, és átnyújtotta Jacknek a kardját.
– Beszél angolul, uram? – kérdezte Jack.
– Értek, uram – felelte a tiszt.
– A legénységnek azonnal le kell mennie a fedélközbe, uram – mondta Jack. – A tisztek a fedélzetre! Az emberek le a fedélzet alá! A fedélzet alá.
A spanyol parancsot adott: a fregatt legénysége libasorban elindult a fedélzeti nyílások felé. Ahogy eltűntek, előbukkantak a fedélzeten a sebesültek meg az elesettek – középen egy összekuszált massza, az orrban még többen, és mindenfelé testek, elszórtan –, és most lehetett csak látni, hányan vannak a támadók.
– Gyorsan, gyorsan! – kiáltott Jack. Emberei valósággal kergették a spanyolokat a fedélzet alá, mert ugyanúgy tisztában voltak a veszéllyel, mint a kapitányuk. – Mr. Day, Mr. Watt! Fogják csak azt a két szakállas puskát, és célozzanak a fedélzeti nyílásokra! Vasszilánkkal töltsék meg, van itt bőven a taton! Hol van Mr. Dillon? Hívják Mr. Dillont!
Hívták, de nem jött válasz. A jobb oldali palló közelében feküdt, ahol a legádázabb küzdelem tombolt, pár lépésre a kis Ellistől. Amikor Jack fölemelte, azt hitte, csak megsebesült; de miután a hátára fordította, meglátta a szívében a nagy sebet.

 

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Kelt Őfelsége Sophie nevű szlúpjának fedélzetén Barcelona előtt

Uram!

Tisztelettel tájékoztatom, hogy a szlúp, amelynek parancsnokságát van szerencsém betölteni, kölcsönös üldözés és heves harc után elfoglalt egy 32 löveggel, nevezetesen 22 hosszú csövű, tizenkét fontos, 8 kilenc fontos ágyúval és 2 nehéz szakállas puskával fölszerelt, Cacafuego névre hallgató, spanyol xebeck-fregattot, Don Martin de Langara parancsnoksága alatt, létszám 319 fő, tisztek, tengerészek és katonák. Az erők aránytalansága szükségessé tett bizonyos lépéseket, amelyek döntőnek bizonyultak. Úgy határoztam, hogy elfoglaljuk, amit úgyszóván veszteség nélkül sikerült is végrehajtanunk, és a spanyol zászlót heves kézitusa után levágtuk. Mindazonáltal fájdalommal kell tudatnom a hajóra szálló csapatot vezető és az ütközet forrpontján elesett Dillon hadnagy és a létszámon kívüli Mr. Ellis halálát, míg Mr. Watt, a fedélzetmester és öt tengerész súlyos sebet kapott. Nincsenek méltó szavaim, hogy tisztelettel adózzak Mr. Dillon vitézségének és vakmerő támadásának.

 

– Láttam egy darabig – mondta Stephen –, láttam azon a résen, ahol két ágyúlőrés egybeszakadt, a löveg mellett harcoltak; aztán mikor maga kiáltott a hajó közepén, annak a lépcsőnek a tetejéről, ő pedig elöl volt, mögötte fekete arcok. Láttam, mikor pisztollyal lelőtt egy lándzsást, karddal átszúrta a fickót, aki leütötte a fedélzetmestert, aztán odaért egy vörös kabátoshoz, egy tiszthez. Néhány gyors pengeváltás után egyenesen nekiugrott ennek a tisztnek, de a kardja megakadt a szegycsontban vagy a mellpáncélban, és eltört; akkor a maradék hathüvelyknyi pengével döfködte, szemmel követhetetlen gyorsasággal, elképesztő erővel és gyorsasággal! Hihetetlenül boldog volt az arca! Valósággal ragyogott!

 

Engedje közölnöm, hogy el sem képzelhető nagyobb fegyelmezettség vagy elszántság annál, amit a Sophie legénysége tanúsított. Kérem, ajánlja Őlordságaik figyelmébe Mr. Pullings kadét-alhadnagy, a fedélzetmester, az ács, a tüzér, valamint az altisztek erőfeszítéseit és jó magaviseletét, akiknek különösen lekötelezettje vagyok. Vagyok alázatos stb. stb.
A Sophie erői a csata kezdetén: 54 tiszt, tengerész és hajósinas. 14 négyfontos ágyú. 3 halott, 8 sebesült. A Cacafuego erői a csata kezdetén: 274 tiszt, matróz és létszámfölötti. 45 tengerészkatona. 32 ágyú. A kapitány, a fedélzetmester és 13 ember meghalt, 41 megsebesült.

 

Jack átolvasta a levelet, az első oldalon kijavította a „tisztelettel”-t „örömmel”-re, aláírta: Jno. Aubrey, és megcímezte Ngs. Harte úrnak – sajnos, nem Lord Keithnek, mert a tengernagy a Földközi-tenger túlsó végén járt, így minden a parancsnok kezén ment át.
Tűrhető levél volt, bár összes erőfeszítése és átfogalmazása ellenére sem sikerült túl jól. Nem volt a toll embere. Ezzel együtt közölte a tényeket – bizonyos tényeket –, és attól eltekintve, hogy a keltezésként a szokásnak megfelelően a „Barcelona előtt”-öt adta meg, holott Port Mahonban írta, egy nappal érkezése után, nem tartalmazott hamisságot, és mindenkit érdeme szerint megdicsért, mármint akit megdicsérhetett, mert Stephen Maturin ragaszkodott hozzá, hogy őt hagyja ki. De ha a levelet a legékesebb tengerészeti ékesszólással fogalmazzák, akkor is pontatlan lett volna, mint ezt minden tengerésztiszt tudni fogja, ha elolvassa. Például úgy beszélt az ütközetről, mint egy időben körülhatárolt, hideg fejjel megfigyelt, ésszerűen megharcolt, mélyen emlékezetbe vésett dologról, holott minden, ami igazán fontos volt, az összecsapás előtt vagy után történt; Jack még most se tudta, mi volt a sorrend. Ami a győzelem utáni időt illeti, semmire sem emlékezett a hajónapló nélkül; minden összemosódott a szüntelen robotolás, a rendkívüli kimerültség és aggodalom ködében. Háromszáz dühös embert kellett őrizni két tucatnak, akiknek ugyanakkor a hatszáz tonnás zsákmányt is el kellett hozniuk Menorcaig a dühödt tengeren és néhány átkozottul cudar szélviharban; a szlúpnak úgyszólván az egész álló és futó csarnakzatát fel kellett újítani, árbocokat kellett megerősíteni hevederrel, rudakat kellett cserélni, új vitorlát felhúzni, mindezt úgy, hogy a fedélzetmester súlyos sebbel feküdt. Véges-végig a katasztrófa peremén bukdácsoltak az ég és a tenger között, amelyeknek egyike sem segített. Minden összefolyt abban a nyomasztó érzésbe, hogy nem a Sophie győzött, hanem a Cacafuego veszített; és az az örökös, elgyötört rohanás, mintha másból se állna az élet! Sűrű köd, amelyből néha villannak elő vakító képek.
Pullings a Cacafuego véres fedélzetén ordítja kapitánya zúgó fülébe, hogy ágyúnaszádok közelednek Barcelonából; az elhatározás, hogy sortüzet ad le rájuk a fregatt sértetlen ágyúiból; hitetlenkedő megkönnyebbülése, amikor a naszádok megfordultak, és eltűntek a fenyegető láthatár mögött – miért?
A hang, amely középső őrség idején ébresztette, a fojtott kiáltás, amely addig emelkedik negyed vagy még annál is csekélyebb hangközökben, amíg vonító sikollyá dagad, hadaró szavak, amelyeket mondanak vagy kántálnak, megint a glissandós jajkiáltás és a sikoly – az ír matrózok tartottak halottvirrasztást a kezében kereszttel, fejtől-lábtól két lámpa között kinyújtóztatott James Dillonért.
A temetés. A függőágyába és zászlóba varrt gyermek Ellis olyan volt, mint egy kis hurka. Jack szeme ismét elpárásodott az emléktől. Csak sírt és sírt, patakzottak a könnyei, amikor a holtak lezuhantak a fedélzetről, és a katonák sort lőttek.
Istenem, Istenem! A levél átfogalmazása és az emlékezés ismét fölszakította benne a bánatot. Ez a szomorúság a harc végétől egészen addig tartott, amikor a Mola-foktól néhány mérföldnyire elállt a szél, és nekik türelmetlen ágyúlövésekkel kellett révkalauzt és segítséget hívniuk. Ám a szomorúság vesztésre álló csatát vívott a visszaverhetetlen örömmel. Jack megpróbálta meghatározni az öröm áttörésének pillanatát, és felnézett, miközben tollával simogatta sérült fülét; a kabin ablakából meg is látta győzelmének tornyosuló bizonyítékát, amint a kikötőműhely mellett horgonyoz. Ép oldalát fordította a Sophie felé, az őszi halvány tenger visszatükrözte ragyogó vörösét, aranyát; ugyanolyan szép és büszke volt, mint az első találkozáskor.
Talán mikor megkapta az első hitetlenkedő, meghökkent gratulációt Sennettól, akinek parancsnoki csónakja a Bellerophon-ról elsőnek ért oda hozzájuk; aztán jött Butler a Naiad-ról, a fiatal Harvey, Tom Widdrington és néhány kadét, valamint Mowett és Marshall, akik magukon kívül voltak elkeseredésükben, hogy kimaradtak a csatából, de ragyogtak is, mert rájuk is hullott a Sophie diadalának fénysugaraiból. A csónakok vontatókötélre vették a Sophie-t és zsákmányát; embereik felváltották a kimerült katonákat a foglyok őrzésében, Jackre egyszerre omlott rá puha felhőként ezeknek a napoknak és éjszakáknak az együttes fáradtsága, és a kérdezősködés kellős közepén elaludt. Az a csodálatos alvás, amely után a csendes kikötőben ébredhetett, ahol dupla borítékban Molly Harte alá nem írott levele várta!
Talán akkor történt. Mindenesetre már az örömmel, a túláradó, hatalmas boldogsággal ébredt. Persze búsult, keservesen búsult bajtársai után, a jobb kezét odaadta volna, ha visszahozhatja őket, és Dillonért való gyászába bűntudat is vegyült, amelynek okát és természetét nem ismerte; ám egy hivatásos tiszt háborús időkben inkább hevesen, mint hosszasan gyászol. A józan ész azt mondta, hogy két hajó párharcában, ennyire egyenlőtlen erőviszonyok mellett ritkán született ehhez fogható siker, és ha csak nem követ el valami egészen elképesztő ostobaságot, például fölrobbantja magát, mint a Boyne, a következő híre az Admiralitástól az lesz, hogy megjelenik a neve a hivatalos közlönyben, mint frissen előléptetett sorhajókapitányé!
Ha egy csepp szerencséje van, fregattot fog kapni. Gondolatai száguldva vették számba e dicső, nemes hajókat: Emerald, Seahorse, Terpsichore, Phaéton, Sibylle, Sinus, a szerencsés Ethalion, Naiad, Alcméne és Triton, a szélvészgyors Thetis, Endymion, San Fiorenzo, Amália... Van-e joga egyáltalán fregattra? Nem nagyon; valószínűbb egy húszágyús sorhajó, valahol a hatodik osztályban. Arra se volt túl sok joga, hogy elfoglalja a Cacafuegó-t, vagy Molly Harte-tal szerelmeskedjék, mégis megtette mindkettőt. A postakocsiban, egy lugasban, egy másik lugasban, egész éjszaka. Talán azért olyan álmos, azért pislog ilyen komótosan a jövőbe, mint a kőszéntűzbe. És talán azért fájnak ennyire a sebei. A legvégén felszakadt a vállán a vágás. Azt se tudta, mikor kapta, csak ott volt a csata után. Stephen varrta öszsze, ugyanakkor, amikor bekötözte lándzsahegytől felhasított mellét (egy pólyával megoldotta a kettőt), és azt is bekötözte, ami a füléből maradt.
De most nem szabad szunyókálni. Meg kell lovagolni a hullámhegyet, most kell célba venni a fregattot, fülön fogni a szerencsét. Rögtön ír Queeneynek, és délután, az összejövetel előtt megír még fél tucat levelet – talán még az apjának is ír, vagy azt is kikukorékolná az öregfiú? Intrikában, összeesküvésben nincsen nála nagyobb kontár, azt a kevés összeköttetést se tudta kihasználni, amit az előkelőbb rokonok jelenthettek volna, kész csoda, hogy tábornokságig vitte. De most a hivatalos levél az első. Óvatosan felállt, de közben is mosolygott.
Ez volt az első alkalom, hogy nyilvánosan partra lépett, és nem lehetett nem észrevennie a pillantásokat, az öszszesúgást és a rászögeződő ujjakat, amelyek útját kísérték.
Maga vitte a levelét a parancsnok irodájába, és a bűntudat meg – ha nem is a lelkiismeret és az elvek, de legalább – a tisztességtudás mocorgása, amely nemcsak addig háborgatta, amíg átvágott a városon, de még az előszobába is utána jött, nyomban semmivé lett Harte kapitány első szavaitól.
– Na szóval, Aubrey! – mondta, és nem állt fel. – Úgy hallom, ismét gratulálnunk kell döbbenetes jó szerencséjéhez!
– Ön túl jó hozzám, uram – felelte Jack. – Elhoztam a hivatalos levelet.
– Ó, igen! – szólt Harte kapitány. Eltartotta magától a levelet, és mímelt közönnyel nézte. – Máris továbbítom. Mr. Brown azt mondja, teljességgel lehetetlen, hogy a hajóműhely akár csak a felével is ellássa annak, amit kér; egészen meghökkentette, hogy maga ennyit követel! Hogy az ördögbe tudott elveszíteni ennyi rudat? És ilyen képtelen mennyiségű kötelet? Tönkrementek az evezői? Itt nincs evező. Biztos, hogy a fedélzetmestere nem túloz egy kicsikét? Mr. Brown azt mondja, nincs olyan fregatt, sőt sorhajó sem, amely ennyi kötelet igényelt volna.
– Mr. Brown őszinte hálára kötelezne, ha megmondaná, miként lehet elfoglalni egy harminckét ágyús fregattot úgy, hogy egy rudat se veszítsünk el.
– Ó, ezekben a hirtelen rajtaütésekben, tudja... Mindenesetre annyit mondhatok, hogy igényeinek többségét Máltában kell kielégítenie. Itt kitakarított a Northumberland és a Superb. – Olyan nyilvánvaló rosszakarattal beszélt, hogy nem sok hatása volt a szavainak, ám a következő döfés megtalálta a rést Jack páncélja alatt. – írt már Elliséknek? Mert az ilyen dolog – megkopogtatta a hivatalos levelet – elég könnyű; ezt bárki meg tudja tenni. De a másikért nem irigyelem. A maga helyében én sem tudnék mit mondani...
Hüvelykujja ízületét harapdálva, dühösen sandított a szemöldöke alól Jackre, aki bizonyosra vette, hogy a kapitányt sokkal mélyebben érinti az anyagi csőd, balszerencse, összeomlás vagy micsoda, mint a felesége kicsapongása.
Valójában már megírta ezt a levelet, akárcsak a többit – Dillon nagybátyjának, a tengerészek családjainak –, és ezekre gondolt, amikor komoran keresztülvágott a pation. A sötét kapualjban megállt egy alak, aki nyilvánvalóan őt figyelte. Az utcára vezető boltozat alatt csupán a körvonalak és a rangidős sorhajókapitányra vagy flottaparancsnokra utaló két vállrojt látszott. Jack gépiesen, oda se figyelve tisztelgett. Ekkor a másik ember kilépett a napfénybe, és a kezét nyújtva sietett feléje.
– Aubrey kapitány, nemdebár? Keats vagyok a Superb-ről. Drága uram, meg kell engednie, hogy tiszta szívemből gratuláljak e ragyogó győzelemhez! Épp most jártam körül csónakommal az ön zsákmányát, és el vagyok képedve, uram, el vagyok képedve! Nagyon megtépázták? Miben lehetek szolgálatára – felajánlhatom a fedélzetmesteremet, az ácsomat, a vitorlavarróimat? Részesülhetek abban az örömben, hogy vendégül láthatom a hajómon, vagy már elígérkezett ebédre? Az se lepne meg, ha igen – minden mahoni asszony magával akar majd mutatkozni. Ezt a győzelmet!
– Szívből köszönöm, uram! – kiáltotta Jack, aki egészen elpirult a leplezetlen, naiv örömtől, és akkora hévvel viszonozta Keats kapitány kézszorítását, hogy belereccsentek az ízületei, aztán éles fájdalom nyilallt a karjába. – Mérhetetlen hálára, kötelezett elismerő véleményével. Számomra nincs ennél becsesebb, uram! Igazság szerint már elígérkeztem a kormányzóhoz az ebédre és a hangversenyre; de ha megkérhetném, hogy adja kölcsön a fedélzetmesterét és egy kisebb osztagot – az embereim egészen rettenetesen elfáradtak, agyondolgozták magukat –, roppantul örülnék ennek az igazi égi ajándéknak!
– Ezer örömmel – felelte Keats kapitány. – Merre megy, uram? Föl vagy le?
– Le, uram. Találkozóm van egy... egy személlyel a Koronában.
– Akkor egy irányba megyünk – mondta Keats kapitány, karon fogva Jacket. Miközben keresztülvágtak az utcán, hogy árnyékban legyenek, odakiáltott egy barátjának: – Tom! Jöjjön csak, nézze, ki van itt velem! Aubrey kapitány a Sophie-ról! Ön bizonyosan ismeri Grenville kapitányt?
– Rendkívül nagy örömömre szolgál! – kiáltotta mosolyogva a forradásos arcú, zordon, félszemű Grenville. Megrázta Jack kezét, és rögtön meghívta ebédre.
Jacknek még öt meghívást kellett elhárítania, mire ő és Keats elváltak a Koronánál; nagyra becsült szájakból hallotta az „olyan szép akció, amilyen csak kívánható”, a „Nelson örülni fog ennek”, és „ha van igazság a földön, a kormány megvásárolja a fregattot, és Aubrey kapitányt bízza meg a parancsnokságával” szavakat. Őszinte tiszteletet, jóakaratot és csodálatot olvasott le a mellette elhaladó tengerészek és alacsonyabb rangú tisztek arcáról; két közismerten hiú parancsnok, akiknek nem volt szerencséjük a zsákmányolással, átfutott hozzá az utcán, hogy lovagiasan és őszintén gratuláljanak neki.
Felment a lépcsőn a szobájába, ledobta kabátját és leült. – Ez lehet az, amit neuraszténiának hívnak – mondta, próbálva meghatározni azt a boldog, remegő, szívszorító, templomi érzést, amitől majdnem kicsordultak a könnyei. Az érzés nem múlt el, csak erősödött; és mikor Mercedes berontott, Jack elnéző jóakarattal, szinte testvéri pillantással nézett rá. Mercedes berontott, szenvedélyesen magához szorította Jacket, és megtöltötte fülét katalán szóáradattal, ami azzal végződött:
– Bátor, bátor kapitány – jó, szép és bátor!
– Köszönöm, köszönöm, Mercy, drágám: mérhetetlenül hálás vagyok neked. Mondd csak – folytatta illendő szünet után, megpróbálva kényelmesebb helyzetbe igazgatni Mercedest, aki pufók lány volt, jó százharminc fontot nyomott –, diga me, lennél olyan drága lélek, bona creatura, és hoznál nekem egy kis jegelt fűszeres bort? Sangria colda? Szomjas vagyok, soif, nagyon szomjas, az bizony, drágám.
– A nénikédnek igaza volt. – Letette a harmatos kancsót, megtörülte a száját. – A vinarozi hajó percre érkezett, és megtaláltuk a hamis raguzait. Tehát itt van, aqui, aqui a nénikéd jutalma, a recompenso de tua tia, drágám – bőrerszényt húzott elő a térdnadrágja zsebéből –, y aqui – pecsétviasszal lezárt, takaros csomagot vett elő – egy kis regalo para vous, bazsarózsám!
– Ajándék? – rikkantott Mercedes. Ragyogó szemmel elkapta a csomagot, fürgén kibontotta a selymet, a selyempapírt, és az ékszerész gyapotvattájában talált egy láncon függő, szép kicsi gyémántos keresztet. Fölvisított, megcsókolta Jacket, a tükörhöz rohant, még néhányat visított – ííí, ííí! – , és mikor visszajött, már a nyakában villogott a kereszt. Behúzta a hasát, kidüllesztette a mellét, mint egy begyes galamb, lehajolt, hogy Jack jól lássa a vágásból kacsingató gyémántokat, és megkérdezte:
– Tetszik? Tetszik? Tetszik?
Jack tekintete már nem volt olyan testvéri, ó, távolról sem volt annyira testvéri! Torka kiszáradt, szívverése meglódult.
– Ó, igen, tetszik – mondta rekedten.
– Timely, uram, a Superb fedélzetmestere! – mennydörögte egy hang a nyíló ajtóból. – Ó, bocsánatáért esedezem, uram...
– Szó sincs róla, Mr. Timely! – tiltakozott Jack. – Nagyon örülök, hogy eljött!
„És talán így is volt jól”, mélázott, mikor már megint a Kötélverő rakpart lépcsőjén vitte a lába, miközben mögötte a Superb ügyes, fürge, népes osztaga engedte le nagy zörgéssel az újonnan fölszerelt csarnakzatot. „Hiszen anynyi a munka. De milyen édes lány ez...” A kormányzóhoz ment, ebédre. Legalábbis ez volt a szándéka, ám ebben a réveteg lelkiállapotban, amikor a gondolatai ide-oda csapongtak a múlt és a jelen között, meg különben sem lévén kedve végigmutogatni magát a főutcán, inkább erjedő újbortól illatozó, sötét mellékutcákon, borseprőtől bíborlila csatornák mellett vitte a lába fel a dombtetőre, a ferences templomig. Itt összeszedte magát, hogy csak a jelennel törődjön, aggodalmasan sandított órájára, elsietett a fegyvertár mellett, Mr. Florey zöld ajtaja előtt, ahol futó pillantást vetett a magasba, majd észak-északkeleti irányba indult, a kormányzói palota felé.
A zöld ajtón túl, néhány emelettel följebb Stephen és Mr. Florey már letelepedett az összecsapott ebédhez, amit oda tálaltak, ahol volt hely, székekre, asztalokra. Amióta megjöttek a kórházból, egy jó állapotban levő delfint boncoltak, amely az ablaknál levő padon hevert, egy lepedővel letakart valami mellett.
– Egyes kapitányok azt tartják a legjobb politikának, ha belevesznek minden orrvérzést vagy múló gyengélkedést – mondta Mr. Florey –, mert a hosszú veszteséglista csinosan fest a Közlönyben. Mások kizárólag a holtakat vallják be, mert a rövid veszteséglista gondos parancsnokra utal. Az ön listája megközelíti az arany középutat, habár kissé óvatoskodó – a szempont, amely irányítja, természetesen a barátja előrelépése?
– Pontosan.
– Hát igen... Hadd vágjak egy szeletet ebből a hideg marhahúsból. Adjon egy jó élest kést! A marhahúst vékonyra kell szeletelni, akkor jön ki az íze.
– Ez életlen – állapította meg Stephen. – Próbálja meg az amputációs késsel. – A delfinhez fordult, fölemelte az egyik uszonyt. – Itt nincs. Hol hagyhattuk? Á! – Fölemelte a lepedőt. – Itt egy másik. Micsoda penge, kétségtelenül svéd acél. Látom, már elkezdte a bemetszést a hippokratészi pontnál. – Kissé följebb emelte a lepedőt, és ránézett az alatta levő, fiatal nőre.
– Nem kéne megmosni? – kérdezte Mr. Florey.
– Á, elég lesz csak letörölni – mondta Stephen, és megtörülgette a pengét a lepedő csücskében. – Mellesleg mi okozta a halálát? – ejtette vissza a vásznat.
– Jó kérdés – mondta Mr. Florey, aki az első szeletet a lábánál fogva kikötött fakókeselyűnek vitte oda a szoba sarkába. – Jó kérdés, bár én arra hajlok, hogy a verés elvégezte a dolgát a víz előtt. Ezek a szeretni való gyarlóságok, gyengeségek... Igen. A barátja előrelépése. – Mr. Florey elhallgatott, ránézett a hosszú, egyenes, kétélű amputáló késre, és ünnepélyesen megsuhogtatta a vesepecsenye fölött. – Akit fölszarvaznak, öklelhet – vetette oda hanyagul, titokban lesve szavainak hatását.
– De milyen igaz! – válaszolta Stephen, és egy porcogót dobott a keselyűnek. – Általában fenum habent in cornu. De csak nem akar általánosságokat mondani a felszarvazottakról? – mosolygott Mr. Floreyre. – Nem akar konkrétabb lenni? Vagy talán a lepedő alatti fiatal teremtésre céloz? Tudom, hogy a jóság diktálja szavait, és biztosíthatom, engem nem sért az őszinteség.
– Nos – mondta Mr. Florey –, a lényeg az, hogy fiatal barátja – fiatal barátunk, mondhatnám, mert őszintén kedvelem, és ez a tette becsületére válik a szolgálatnak, mindnyájunknak –, tehát ifjú barátunk nagyon indiszkrét volt. A hölgy szintúgy. Követ engem, nemde?
– Ó, kétségen kívül!
– A férj haragszik érte, és olyan helyzetben van, hogy szabadjára engedheti a haragját, hacsak barátunk nem tanúsít fokozott elővigyázatosságot – egészen rendkívüli elővigyázatosságot! A férj nem fogja párbajra hívni, mert ez nem az ő stílusa, amilyen siralmas fickó. Viszont megpróbálhatja belehajszolni valamilyen engedetlenségbe, hogy aztán hadbíróság elé állíttathassa. Barátunk híresebb hirtelenségéről, vállalkozó szelleméről és jó szerencséjéről, mint rajongásáról az engedelmeskedés iránt; és van itt néhány rangidős kapitány, akikben sikerei féltékenységet és bosszúságot ébresztenek. Azonkívül tory, legalábbis a családja az, viszont a férj és az Admiralitás jelenlegi első lordja veszett whigek, a whigek habzó szájú, csahos kutyái. Követ engem, Maturin doktor?
– Követem, uram, és nagyon lekötelezett, hogy ily őszintén közölte velem ezt. Azt erősíti meg, amire én gondoltam, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ráébresszem barátunkat helyzetének kényes voltára. Habár szavamra – tette hozzá sóhajtva –, vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy ebben az esetben kizárólag a metubrum virile tövestül történő eltávolítása segítene.
– Általában az a bűnös – mondta Mr. Florey.
David Richards írnok ugyancsak ebédelt, ám ezt az ebédet családja kebelén költötte el.
– Mint köztudott – mondta a tiszteletteljes rokoni karnak –, egy hadihajón a kapitány írnokáé a legveszedelmesebb hely: minden időkben fent áll a tatfedélzeten a kapitány mellett, palatáblájával és órájával, hogy följegyzéseket készítsen, ezért minden kézifegyver és igen sok nagyágyú is reá zúdítja az össztüzet. Mégis ott kell állnia, hogy hidegvérével és tanácsaival támogassa a kapitányt.
– Ó, Davy! – kiáltotta a nagynéni. – És kikérte a tanácsodat?
– Hogy kikérte-e, madame? Mennydörgettét, de még mennyire!
– Ne káromkodj, Davy drágám! – mondta gépiesen a nagynéni. – Nem úriemberhez illő.
– „Hajaj, Mr. Richards, mondja, miközben már a főárboc zuhan a fejünkre, és úgy szaggatja a tatfedélzet hálóját, mint a selyemcérnát, hát én nem is tudom, mit tegyek. A leghatározottabban állítom, hogy teljesen konfundálódva vagyok.” Mire én: „Itt csak egyetlen dolgot tehet, uram. Foglalja el őket! Rohanja le őket, és én szavamat adom rá, hogy a fregatt öt perc alatt a mienk lesz!” Nos, madame és kedves rokonok, nem szeretek dicsekedni, és beismerem, hogy tíz percbe került, de megérte, mert olyan gyönyörű rézveretes, vadonatúj vitorlázatú fregattot nyertünk vele, amilyet még nem láttam. És mikor felléptem a tatra, miután tőrömmel leszúrtam a spanyol kapitány írnokát, Aubrey kapitány megrázta a kezemet, és könnyes szemmel mondta: „Richards, mély hálával tartozunk önnek.” Azt feleltem: „Ön nagyon jóságos, uram, de én csak azt tettem, amit akármelyik kemény kapitányi írnok megtett volna.” Mire azt mondja: „Ez valóban nagyon derék.” – Meghúzta a portért, aztán folytatta: – Majdnem kicsúszott a számon: „Ide figyelj, Szöszi – mert Szöszinek hívjuk egymás között, úgy, ahogy nekem Gyehenna Davy vagy Mennydörgő Richards a nevem –, léptess elő kadéttá a Cacafuego fedélzetén, ha majd a kormány megvásárolja, és akkor kvittek vagyunk.” Lehet, hogy holnap meg is mondom, mert nagyon hajlamom van a vezetéshez. Tizenkét font tízet, tizenhárom fontot érhet egy tonnája, nem gondolja, uram? – kérdezte a nagybátyjától. – Nem sok kárt tettünk a hajótestben.
– Igen – felelte Mr. Williams vontatottan. – Ha megvásárolja a kormány, ennyi lesz a tonnánkénti ár, és még egyszer ugyanennyit fizet a készletekért. A kapitány kerek ötezres summát söpörhet be a fejpénzen kívül, a te részesedésed pedig, lássam csak, kétszáz és hatvanhárom, tizennégy, kettő. Ha megvásárolja a kormány.
– Hogyhogy ha, bácsikám?
– Úgy, hogy az Admiralitás nevében egy bizonyos személy intézi a vásárlásokat; s ennek a bizonyos személynek van egy hölgye, aki nem túl szégyellős; és egy bizonyos személy borzasztó cudar tud lenni. Ó, Szöszi, Szöszi, miért vagy te Szöszi? – kérdezte Mr. Williams, unokahúgainak kimondhatatlan megdöbbenésére. – Ha a dolgával törődne, ahelyett, hogy a falu bikáját játssza...
– Az asszony csavarta el a fejét! – kiáltotta Mrs. Williams, aki azóta nem hagyta, hogy a férje befejezzen egy mondatot, amióta Mr. Williams kimondta 1782-ben a boldogító igent a plymouthi kikötő Szentháromság-templomában.
– Ó, a csávás dézsa! – kiáltotta hajadon nővére, amitől az unkahúgok szeme még kerekebbre nyílt.
– A cégéres! – kiáltott Mrs. Thomas. – Az én Paquitám unokatestvére hajtotta a csézát, amelyikben lejött a rakpartra; el nem hinnék, hogy...
– Kordéhoz kötve kellene végigkorbácsolni a városon! De megfognám azt az ostort!
– De kedvesem...
– Tudom, mire gondol, Mr. W! – kiáltott a hitves. – Azonnal hagyja abba a gondolkozást! Aljas némber! Perszóna!
A perszóna jó híre valóban megszenvedte az utóbbi hónapok ágyúzását, a kormányzóné olyan hidegen fogadta, amennyire merte; ám Molly Harte szinte fölismerhetetlenül kivirágzott; – mindig csinos asszony volt, de most kimondott szépségnek lehetett nevezni. Lady Warrennel érkezett a hangversenyre, és a hintójukat egy katona- és tengerésztisztekból álló kisebb tömeg várta. Miközben a harcias hímek fújva-kapálva nyüzsögtek Mrs. Harte körül, valamivel távolabb feleségeik, húgaik, sőt választottjaik lompos szürke kupacokban, némán kornyadoztak, és ajkbiggyesztve méregették az egyenruhák között majdnem elvesző, vérpiros ruhát.
A férfisereg visszahúzódott Jack megjelenésére, néhányan visszatértek hölgyükhöz, aki rögtön megkérdezte, nem találják-e, hogy Mrs. Harte nagyon megöregedett, és ízléstelenül öltözik, kész maskara. Szegényke, mily szomorú ebben a korban. Legalább harminc, negyven, negyvenöt lehet. Csipkekesztyű? Nekik meg sem fordulna a fejükben, hogy csipkekesztyűt vegyenek. Nem előnyös neki ez az erős fény; és igazán, nem nagyon outré(30) dolog ekkora gyöngyöket viselni?
Tényleg van benne valami a szajhából, gondolta Jack, nagy elismeréssel szemlélve Mollyt, ahogy ott állt magasra tartott fejével, tökéletesen tudatában annak, mit mondanak róla az asszonyok, és dacolt mindnyájukkal; tényleg szajha egy kicsit, de ettől a ténytől Jack csak még éhesebb lett rá. Ilyen nő csak a sikereseknek jár; de most, hogy a Cacafuego a Sophie mellett horgonyzott a mahoni kikötőben, tökéletesen elfogadhatónak tartotta a gondolatot.
Pár perces, álcázásnak szánt bugyuta csevej után – amelyet Jack, hite szerint, briliánsan hajtott végre – mindenki átcsoszogott a zeneterembe, ahol Molly Harte királynőién leült a hárfája mellé, a többiek pedig helyet foglaltak az aranyozott székecskéken.
– Mit kapunk? – kérdezte Jack mögött egy hang a nyalánkságot váró gyerek mohóságával. Megfordult. Stephen volt az, rizsporos parókában, teljesen tiszteletre méltó külsővel, kivéve, hogy elfelejtett inget venni.
– Egy Boccherinit – valamit csellóra –, a Haydn-triót, amiből mi készítettünk átiratot. És Mrs. Harte hárfázik. Jöjjön, üljön mellém.
– Nos, gondolom, ezt is kell tennem – mondta Stephen –, lévén itt akkora a zsúfoltság. Annyira vártam ezt a koncertet; egy darabig úgyse hallunk hasonlót.
Jack oda se figyelt.
– Badarság! És Mrs. Brown összejövetele?
– Addigra mi már úton leszünk Máltába. Jelen pillanatban írják a parancsot.
– A szlúp távolról sem áll készen a kifutásra – vitatkozott Jack. – Maga nyilván téved.
Stephen vállat vont.
– Személyesen a titkártól hallottam.
– Az aljas lator...! – kiáltott Jack.
– Ssss! – pisszegtek körülöttük. A prímhegedűs bólintott, leengedte vonóját a húrokra, és a következő pillanatban az egész termet beterítette a hangok gyönyörű szövedéke, amelyet a cselló tűnődő dala követett.
– Nagy általánosságban – mondta Stephen –, Málta kiábrándító hely. De a tengerparton legalább sikerült találnom igen kielégítő mennyiségű sáskarákot, amelyeket egy fonott kosárban őrzök.
– Az – helyeselt Jack. – Habár isten tudja, szegény Pullingsot kivéve nincsen sok okom a panaszra. Bőkezűen kistafíroztak, leszámítva az evezőket – a raktárparancsnok rendkívül előzékeny volt –, és úgy tartottak, akár a császárokat. Mit gondol, az egyik sáskarákja nem lenne alkalmas rá, hogy talpra állítson egy embert? Olyan vagyok, mint akinek az orra vére folyik – teljességgel lehangolódtam.
Stephen figyelmesen nézett rá, megvizsgálta a pulzusát, a nyelvét, tapintatlan kérdéseket tett föl.
– Csak nem valamelyik seb mérgesedik el? – riadt meg Jack, akit aggasztott az orvos komorsága.
– Nevezze sebnek, ha akarja – mondta Stephen. – De nem a Cacafuegó-val vívott csatában szerezte. Egy ismerős hölgy túlságosan bőkezűen, túlságosan válogatás nélkül osztogatta a kegyeit.
– Jajistenem! – kiáltott Jack, akivel még sose történt ilyen.
– Oda se neki! – vigasztalta Stephen, akit megindított barátjának elszörnyedése. – Egykettőre talpra állítjuk magát; ha korán csípik el, nincs vele nagy gond. Nem is fog ártani magának, ha nem iszik mást, mint fájdalomcsillapító, citromos árpalét, és csakis kását, híg kását eszik; semmi marha vagy ürü, se bor, se égetett szesz. Ha igaz, amit Marshall mond a nyugati átkelésről, ebben az évszakban, palermói kikötésünket is hozzászámítva, mire a Mola-fokhoz érünk, bizonyára olyan állapotban lesz megint, hogy kezdheti tönkretenni az egészségét, a kilátásait, az eszét, a küllemét és a boldogságát.
Kilépett a kabinból, otthagyva Jacket az önmarcangolás prédájául, lement a fedélzet alá, hintőport és szirupot készített az alapanyagból, amelyet (más hajóorvosokhoz hasonlóan) állandóan a keze ügyében tartott. A Delamarafoktól induló széllökések annyira meglökték a Sophie-t, hogy a szükséges másfélszerese loccsant ki az oldatból.
– Másfélszer több, mint kellene – állapította meg Stephen, aki úgy egyensúlyozott, akár egy edzett matróz. Áttöltötte a felesleget egy húszdrachmás fiolába. – Oda se neki. Ez épp jó lesz az ifjú Babbingtonnak.
Bedugaszolta a fiolát, föltette egy rácsos polcra, megszámolta a többi, felcímkézett üvegcsét, majd visszatért a kabinba. Tudta, hogy Jack annak az ősi tengerészhiedelemnek a szellemében járna el, hogy minél több, annál jobb, és simán átgyógyszerezné magát a másvilágra, ha nem tartanák szemmel, tehát megállt mellette, és miközben arról elmélkedett, hogyan váltakozik az emberi kapcsolatokban a fölény (illetve inkább a lehetséges fölény, mert közöttük sohasem került sor semmiféle összekoccanásra), végignézte, hogyan fuldokol és öklendezik barátja az émelyítő szertől. Amióta Stephen Maturin meggazdagodott az első zsákmányból, nagy mennyiségben szerezte be a pálcakóró gyantáját, a ricinusolajat, és más hasonló anyagokat, hogy gyógyszerei ízre, szagra és tapintásra a legundorítóbbak legyenek flottaszerte – és ezek a készítmények használtak is; keménykötésű páciensei egész lényükkel érezhették, hogy kezelik őket.
– Kellemetlenkednek a kapitány sebei – mondta az ebédnél –, ezért nem tudja elfogadni a holnapi meghívást. Kabinfogságra és kására ítéltem.
– Nagyon megszabták? – kérdezte tisztelettel Mr. Dalziel. Mr. Dalziel egyike volt a máltai csalódásoknak; a Sophie-n mindenki azt várta, hogy Pullingsot nevezik ki hadnaggyá, de a tengernagy a saját jelöltjét küldte el nekik, egy Dalziel of Auchterbothie and Sodds nevű rokonát. A keserű labdacs megédesítésére egy magánlevélben biztosította őket, hogy „nem feledkezem meg Mr. Pullingsról, és név szerint megemlítem az Admiralitáson”, de ez nem változtatott azon, hogy Pullings segédkormányos maradt. Nem léptették elő – ez volt győzelmükön az első szeplő. Mr. Dalziel megérezte, és nagyon engesztelően viselkedett, pedig nem is volt szükség rá; még nem született a világra Pullingsnál szerényebb ember, ő csak az ellenséges hajó fedélzetén viselkedett harciasan.
– Igen – felelte Stephen. – Karddal, pisztollyal, lándzsával. Amikor a legmélyebbet megkutaszoltam, rábukkantam egy fémszilánkra, amit a nílusi csatában kapott.
– Ez elég, hogy akárkinek kellemetlenkedjen – mondta Mr. Dalziel, aki önhibáján kívül még sose látott vérontást, és szenvedett ettől a ténytől.
– Lehet, hogy tévedek, doktor – szólalt meg a navigátor –, de nem ront a sebek állapotán a bánkódás? Márpedig a kapitány kegyetlenül bánkódhat, hogy még mindig nem tértünk vissza az őrjáratba, holott lassan vége a szezonnak.
– Bizony, így van – felelte Stephen.
Jacknek minden oka meg is volt a bánkódásra, akárcsak minden emberének a Sophie fedélzetén; nagyon kemény dolog volt ez, hogy Máltába küldik őket, holott járőrözniük kellene a jó, dús vizeken, és még keményebbé tette a kitartó szóbeszéd egy gályáról, amelyet a sors és a magánhírszerzés már ki is jelölt Jack prédájául; egy gályáról, sőt talán több gályáról, gályák egész hadáról, amelyek e percben is a spanyol part mentén ólálkodnak, miközben ők ötszáz mérföldre vannak tőlük.
Alig várták, hogy visszatérhessenek a járőrözéshez, hozzájussanak a nekik járó harminchét naphoz, hogy gyűjtögethessenek; mert bár sokan voltak a hajón, akik több guineavei dicsekedhettek, mint ahány shillingjük valaha volt a szárazon, egy se akadt, aki ne vágyott volna mohón még többre. Eddig a közönséges matrózok is megkerestek majdnem ötven fontot; és ezt még azok is jó fizetségnek tartották egy délelőtti fáradságért, akiknek vérük folyt, csontjuk törött, bőrük megégett a csatában – sokkal jobbnak, mint a napi bizonytalan egy pennyt, amit az eke szarvánál vagy a szövőszéknél kereshetnének, sőt még a havi nyolc fontnál is, amit a kereskedőhajók kapitányai kínálnak.
A sikeres közös akciók, a kemény fegyelem, a szakértelem (Hülye Willyt, a Sophie bolondját és néhány reménytelen esetet leszámítva mostanra minden matróz és hajósinas tudott vitorlát felvonni, kurtítani és kormányozni) olyan egységgé forrasztották őket, amely kívülről-belülről ismerte a hajóját. Ez így is volt jól, mert új hadnagyuk nem volt valami híres tengerész, sok siralmas melléfogását kellett helyrehozniuk, miközben a szlúp olyan gyorsan haladt nyugat felé, ahogy csak bírt, két szörnyű orkánon, ellenséges tengeren, őrjítő szélcsendeken át, vagy akkora hullámzásban, hogy a Sophie orra pörgött, mint a búgócsiga, és a hajómacska hányt, mint a lakodalmas kutya. Ahogy csak bírt – mert nem csupán a legénység éhezte már az ellenséges partot, de a tisztek is mohón vágytak hallani a londoni híreket, látni a Közlönyt, értesülni bravúrjuk hivatalos méltánylásáról – ami sorhajó-kapitányi kinevezést jelent Jacknek, és talán valamennyiüknek előrelépést a ranglétrán.
Ez az út jó fényt vetett a máltai hajóépítő műhelyre és a Sophie legénységére, mert ugyanezeken a vizeken süllyedt el a második szélviharban az Utile nem egészen húszmérföldnyire délre a Sophie-tól megkockáztatta, hogy hátszéllel haladjon, és ezt egyetlen embere sem élte túl. Ám az utolsó napon megenyhült az időjárás, finom, egyenletes tramontanát küldött nekik; délelőtt látták meg Menorcát, és délutánra már meg is kerülték a Mola-fokot.
Jack, aki egészen magához tért, csak a barnasága fakult meg egy kicsit a bezártságtól, mohón nézte a Toro-hegy fölött a felhőket, amelyek folyamatos északi szelet ígértek.
– Amint átjutunk a szoroson, Mr. Dalziel – mondta –, engedjük le a csónakokat, és hozzuk fel a hordókat a fedélzetre! Már este el kell kezdenünk vizet vételezni, hogy holnap a lehető legkorábban indulhassunk. Egy percet se vesztegethetünk. De látom, már be is szerezte a kampókat a rudakhoz és a kötelekhez! Nagyon helyes! – tette hozzá kuncogva, és bement a kabinjába.
Szegény Mr. Dalziel nem is értette, mit hall; a matrózok, akik jobban ismerték Jacket, már számítottak a parancsra, és a hadnagy annyit tehetett, hogy megcsóválta a fejét, annyira filozofikusan, amennyire képes volt. Nehéz helyzetbe került, mert lelkiismeretes, becsületes tiszt létére sem állhatta az összehasonlítást James Dillonnal; a legénység, amelyet Dillon is segített formálni, nem felejtette el a régi hadnagyát. Parancsoló fáradhatatlansága, mérhetetlen technikai tudása, tengerészi tehetsége mélyen belevésődött az emberek elméjébe.
Jack is Dillonra gondolt, miközben a Sophie végigsiklott a hosszú kikötőn, el az ismerős patakok, szigetek mellett. A kórházsziget mellett jártak, éppen az jutott eszébe, mennyivel kevesebb lármát csapna most Dillon, amikor felharsant a fedélzeten a kiáltás: „Csónak!” Messziről válaszoltak neki, ami azt jelentette, hogy kapitány közeledik. Jack nem értette a nevet, ám egy perccel később bekopogtatott hozzá az aggodalmas képű Babbington:
– A parancsnok csónakja most áll be mellénk, uram. Volt nagy kapkodás a fedélzeten, ahol Daiziel egyszerre három dolgot próbált csinálni, és azok, akiknek sorfalat kellett volna állniuk a szlúp szélén, eszeveszett sietséggel próbálták tiszteletreméltóvá pofozni magukat. Kevés kapitány ugrott volna elő így egy sziget mögül; kevesen háborgattak volna egy kikötni készülő hajót; és a többség még szükséghelyzetben is hagyott volna nekik egy kis időt; de nem Harte kapitány, aki olyan fürgén jött föl a brigg oldalán, ahogy csak bírt. A sípok csicseregtek és vijjogtak; a néhány tisztességesen felöltözött tiszt merev vigyázzban, hajadonfővel állt; a katonák tisztelegtek, és az egyik elejtette a muskétáját.
– Isten hozta a fedélzeten, uram! – kiáltotta Jack, aki olyan jóban volt a napsugaras világgal, hogy örülni tudott még ennek a rossz arcú embernek is, csak mert ismerős. – Hitem szerint először van részünk a megtiszteltetésben.
Harte kapitány hanyagul tisztelgett a tatfedélzetnek, és tüntető undorral meredt a retkes hajósinasokra, a katonák félrecsúszott vállszíjára, a vizeshordók halmazára és Mr. Dalziel krémszínű, alázatos, kövér kutyuskájára, aki előredöcögött az egyetlen szabadon maradt felületre, és ott, leffedt fülével és lényével kérve bocsánatot nagy általánosságban mindenkitől, éppen létrehozott egy hatalmas tócsát.
– Magánál ilyen állapotban szokott lenni a fedélzet, Aubrey kapitány? – kérdezte Mr. Harte. – Úgy éljek, jobban hasonlít egy wappingi zálogházra, mint egy királyi hadihajóra.
– Nem, uram! – felelte Jack, még mindig rózsás kedvvel, mert Harte hóna alatt az az admiralitási viaszosvászonba burkolt csomag csakis a Ngs. J. A. Aubreynak szóló sorhajó-kapitányi kinevezés lehet. – Fájdalom, épp takarítás közben találta a Sophie-t. Parancsolna befáradni a kabinomba, uram?
A legénység tűrhető ügybuzgalomról tett tanúságot, miközben a Sophie átfurakodott a hajók között és felkészült a kikötésre; még szerencse, hogy annyira hozzászoktak a szlúpjukhoz és a kikötéshez, mert jobban lefoglalta őket az, hogy a kabinból kiszűrődő hangokra figyeljenek.
– Nyüstölik már! – súgta vigyorogva Thomas Jones William Witsovernek. Általában ez a vigyor uralkodott a főárboc mögött, ahonnan a hallótávolságban levő emberek gyorsan megállapíthatták, hogy a kapitányukat ledorongolják. Nagyon szerették, a világ végére is követték volna, de azért mulattatta őket a gondolat, hogy Jacket szidják, mint a bokrot, lekapják a tíz körméről, felolvassák neki a leckét és megmossák a fejét.
– Ha én kiadok egy parancsot, akkor elvárom, hogy azt pontosan teljesítsék! – súgta oda fontoskodva Robert Jessup William Aggnék, a szállásmester segédjének.
– Csönd legyen! – kiáltott a kormányos, mert nem hallott semmit.
De aztán lehervadt a vigyor, elsőnek azokról a vidámabb arcokról, amelyek közelebb voltak a tetőablakhoz, aztán azokén, akiket elért az előbbiek sokatmondó pillantása, árulkodó gesztusai és fintorai, és ez így gyűrűzött tovább. Mikor az első horgony a vízbe csobbant, a szlúpon körbeért a suttogás: – Nem lesz őrjárat!
Harte kapitány visszajött a fedélzetre. Szertartásos merevséggel kísérték a csónakjához, néma gyanakvás közepette, amit még jobban megerősített Aubrey kapitány sziklamereven elutasító arckifejezése.
Azonnal leeresztették a vízre a dereglyét és a kuttert; a kis csónakkal a számvevő ment ki a partra, készletekért és a postáért; markotányos hajók érkeztek a szokásos finomságaikkal; sietve jött a kórházi csónakon a felgyógyult sebesültekkel Mr. Watt, hogy megnézze, mit műveltek a máltai maflák az ő csarnakzatával.
Bajtársaik lekiáltottak nekik:
– Tudjátok, mi újság?
– Mi, pajtás?
– Szóval nem tudjátok?
– Nem, pajtás.
– Nem lesz több őrjárat, az az újság. – Kijárkáltuk magunkat, mondja a vén Kurafi Pöcs, kitöltöttük az időt. – Elhasználtuk azzal, hogy lementünk Máltára. – A mi harminchét napunk! – Azt az átkozott postahajót kísérjük el Gibraltárig, azt fogjuk tenni; egyébként köszönjük, hogy annyit fáradtak az őrjáraton! – A Cacafuegó-t nem vásárolták meg, eladták azoknak a szemét szerecseneknek tizennyolc fityingért meg egy font szarért, a leggyorsabb xebecket, ami valaha járt a tengeren! – Túl lassan jöttünk vissza! „Ilyet ne mondjon nekem, uram, mondja, mert én jobban tudom.” – Semmi sincs rólunk a Közlönyben, és a Vén Szar francokat hozott Szöszinek, nem az előléptetését. – Azt mondják, nem volt szabályos hadihajó, és a kapitánya nem kapott megbízást; ilyen szemét hazugságokat. – Hej, ha a kezembe kaphatnám a mogyoróit, de beharangoznék neki, de...
Itt beléjük fojtotta a szót a tatfedélzet erélyes parancsa, amit a fedélzetmester egyik segédje tolmácsolt egy kötélvéggel, de azért a felháborodás tovább fortyogott fojtott suttogás alakjában, és ha ebben a pillanatban ismét betoppan Harte kapitány, talán fel is lázadnak, és belehajítják a tengerbe. Haragudtak a győzelmükért, haragudtak magukért, haragudtak Jackért; tökéletesen tisztában voltak vele, hogy tisztjeik megdorgálása nélkülözi a meggyőződést; a kötélvég mintha egy ellibbenő zsebkendő lett volna; és még az újonc Dalzielt is felháborította ez a szóbeszédből, fülelésből, következtetésekből, markotányos pletykákból és a szépséges Cacafuego eltűnéséből kirajzolódó bánásmód.
Pedig még annál is alantasabban bántak el velük, mint amennyire a pusmogok hitték. A Sophie kapitánya és orvosa papírhegyek között ült a kabinban, mert Stephen Maturin segített az adminisztrációban, miközben ő is megírta saját leveleit és jelentéseit. Hajnali három óra volt, a Sophie szelíden ringott a horgonyláncon, a legénység a zsúfolt körletekben áthortyogta az éjszakát (ez egyike a kikötői élet örömeinek). Jack egyáltalán nem ment ki a partra, semmi kedve nem volt hozzá; a csend, az igazi mozgás hiánya, a hosszú üldögélés a tinta és a toll mellett mintha befalazta volna őket a kivilágított kabinba.
– Ismeri azt a Martinez nevű fickót? – kérdezte halkan Jack. – Azt az embert, akinek a házában Harte-ék laknak?
– Hallottam róla – felelte Stephen. – Spekuláns, újgazdag, félkézkalmár.
– Nohát, leszerződött postásnak – istenverte egy foglalkozás! –, és megvásárolta hozzá a Venturá-t, azt a vacak teknőt, az lesz a postahajó. Hat mérföldet nem töltött még a tengeren, amióta vízre bocsátották, és ezt kell Gibraltárba kísérnünk. De ezt úgy értse, hogy mi visszük a postazsákot, átadjuk a Venturá-nak a móló előtt, aztán visszatérünk ide, úgy, hogy nem kötünk ki, be se nézünk Gibraltárba. És mondok még valamit: Harte nem küldte el a hivatalos levelemet a Superb-bel, ami két nappal a távozásunk után indult el lefelé a Földközi-tengeren, sem a Phoebé-vel, ami egyenesen hazaindult, és fogadnék magával akármennyibe, hogy a levelem itt van, ebben a zsíros zsákban. Továbbá olyan biztosan tudom, mintha a magam szemével olvastam volna, hogy Harte kísérőlevele a Cacafuego állítólagos irreguláris voltán lovagol. Ocsmány célozgatás és köntörfalazás. Ezért nincsen semmi a Közlönyben. Ezért nincsen előléptetés sem: az a boríték kizárólag Harte parancsait tartalmazta, ha netán ragaszkodtam volna hozzá, hogy írásban kérem őket.
– Az indokai olyan nyilvánvalóak, hogy azt a vak is láthatja. Abban reménykedik, hátha provokálhatja magát; hátha maga megtagadja az engedelmességet, és ezzel tönkreteszi a karrierjét. Könyörögve kérem, ne vakítsa el a harag!
– Ó, engem nem tesz bolonddá – felelte Jack dacos mosollyal. – De ami a provokációt illeti, az csodálatosan sikerült neki. Ha rágondolok, annyira remeg a kezem, hogy egy skálát se tudnék végigjátszani.
Fölemelte a hegedűt. És amíg a hegedű megtette a kétlábnyi utat a fiókos polctól a kapitány vallanak magasságáig, tisztán személyes, önös gondolatok ugrottak neki az elmének, nem sorozatban, hanem halmazban: a rangidősség elszivárgó drága hetei és hónapjai – Douglast a Phoebé-ről, a Nyugat-Indiákon állomásozó Evanst és egy Raitt nevű embert, akit nem ismert, már előléptettek, benne voltak a Közlönyben, és megelőzték őt a sorhajókapitányok megváltoztathatatlan listáján. Mindörökre alárendelt lesz hozzájuk képest. Elvesztegetett idő; és ezek a nyugtalanító hírek a békéről! És a mélyben úszkáló, alaktalan gyanú, a rettegés, hogy minden kudarcba fulladhat, nem lesz előléptetés; valóra válik Lord Keith prófétai jóslata. Az álla alá illesztette a hegedűt, összeszorította a száját, fölemelte a fejét. És elég volt összeszorítania a száját, hogy elszabaduljanak benne az indulatok. Arca kivörösödött, nehezen lélegzett, a szeme elkerekedett és kékebb lett, mert a pupillái rendkívüli módon összehúzódtak; a szája és a jobb keze még jobban öszszeszorult. A pupilla szimmetrikusan szűkül, egy hüvelyknek körülbelül egytizedére, firkantotta le Stephen egy papír sarkába. Hangos reccsenés, mélabús, disszonáns pendülés; Jack nevetségesen kételkedő, ámuló és elszomorodott arccal nyújtotta előre romos hegedűjét, amely teljesen természetellenesnek tűnt a törött nyakával. – Elpattant! – kiáltotta. – Elpattant! – Végtelenül óvatosan összeillesztette a törött felületeket. – Az egész világért nem tettem volna ilyet – mondta fojtottan. – Gyerekkorom óta megvan nekem, azóta, hogy megkaptam az első nadrágomat.
A felháborodás a Sophie-t ért méltatlanság fölött nem korlátozódott a szlúpra, bár természetesen itt volt a legerősebb, és mikor a legénység a csörlővel vonta föl a horgonyt, új nótát fújtak mellé, olyan nótát, amelynek semmi köze sem volt Mr. Mowett szűzies múzsájához.

 

Vén Harte – Vén Harte
Kaparja a seggéről a vart,
Hej-hó, húzzad meg, rántsad meg,
Hej-hó, húzzad, rántsad, húzd!

 

A sípos, aki keresztbe vetett lábbal ült a csörlő tetején, leengedte a hangszerét, és énekelni kezdte a verset:

 

Mondja vén Harte az asszonynak,
Kit látok ott egyedül?
Sophie vitéz kapitánya
Széllel szembe hegedül.

 

Majd megint elbődült haragos mély hangon a kórus:
Vén Harte – Vén Harte Kaparja a szarváról a szart!
James Dillon sose tűrte volna, de Mr. Dalzielnek fogalma sem volt a célzások értelméről, így a nóta folytatódhatott, amíg föl nem tekeredett a mahoni latyaktól kellemetlenül büdös kötél. A Sophie kifeszítette orrvitorláit, és megfordította az előderék-vitorla rúdját. Pont az Amelia előtt úszott el, amelyet nem látott a Cacafuego csatája óta. Mr. Dalziel észrevette, hogy a fregatt csarnakzata feketéllik az emberektől, akik mind levették a fejrevalójukat, és a Sophie-t nézik.
– Mr. Babbington – szólt halkan, hátha téved, mert csak egyszer látott ilyet –, szóljon a kapitánynak, hogy véleményem szerint az Amelia meg akar éljenezni minket.
A hunyorgó Jack akkor lépett ki a fedélzetre, amikor huszonöt yardnyira fölmennydörgött az első eget rázó hurrá. Aztán sípolt az Amelia fedélzetmestere, és jött a második hurrá, olyan pontosan időzítve, akár egy sortűz, majd a harmadik. Jack és tisztjei merev vigyázzban, kalaplevéve álltak, és amint elhalt az utolsó éljen, a kapitány elkiáltotta magát: – Háromszoros hurrá az Ameliá-nak! – A Sophie legénysége pedig, noha teljesen belemerültek a munkába, úgy válaszoltak, mint az igazi hősök, pirosan az örömtől és a tisztességes hurrázáshoz szükséges energiától, a hatalmas energiától, mert ők tudták, mi a jó modor. Majd az elmaradó Ameliá-n felhangzott a kiáltás: – Még egyszer hurrá! – és aztán csend lett.
Szép bók volt, nemes búcsúztató, nagy örömöt szerzett a Sophie-nak, de nem szüntette meg a sértettségüket – ugyanúgy elkiáltották: „Adjátok vissza a harminchét napunkat!”, mint egyfajta jelszót a fedélzet alatt, sőt fölötte is, ha merték –, és nem zökkentette vissza őket teljesen a munkába, úgyhogy a következő napok és hetek még a szokottnál is unalmasabbak voltak.
A rövid közjáték a mahoni kikötőben nagyon ártott a fegyelemnek. Attól, hogy egyetlen dacos, megbántott testté tömörültek, egy időre eltűntek a hierarchia kifinomultabb árnyalatai; aminek következményeként a tizedes eltűrte, hogy a munkába visszaálló sebesültek hólyagokban és bőrtömlőkben spanyol borpárlatot, ánizslikőrt és egy borókapálinkának mondott színtelen folyadékot hozzanak föl a fedélzetre. Szégyenletesen nagyszámú ember esett a szeszek áldozatául, köztük az előárbocőrség magát eszméletlenre ivó parancsnoka, és a fedélzetmester mindkét segédje. Jack lefokozta Morgant, akinek posztjára, korábbi fenyegetéséhez híven, a néma négert, Alfred Kinget léptette elő; egy néma fedélzetmester-helyettes még rettenetesebb, még ijesztőbb lesz, főleg ha ilyen izmos karja van!
– Továbbá, Mr. Dalziel – mondta –, végre fölszerelünk a pallóra egy tisztességes rácsot! Fütyülnek rá, ha a csörlőnél korbácsolják meg őket, én viszont leállítom ezt az átkozott részegeskedést, kerül, amibe kerül!
– Igen, uram! – felelte a hadnagy, majd rövid hallgatás után hozzátette: – Wilson és Plimpton szóltak, hogy nagyon elkeserednének, ha King korbácsolná meg őket.
– Hát persze hogy elkeserednének! Nagyon remélem, hogy el is keserednek tőle! Azért kell megkorbácsolni őket. Részegek voltak, nem?!
– Holtrészegek, uram. Azt mondták, hogy ez az ő hálaadásuk.
– Mi az ördögért hálásak? Azért, hogy a Cacafuegó-t eladták az algíriaknak?
– A gyarmatokról valók, uram; úgy tűnik, arrafelé ez egy ünnep. Mindazonáltal nem a korbácsolást kifogásolják, hanem a korbácsoló színét.
– Bah! – legyintett Jack. – Mondok én magának még valakit, akit megkorbácsolnak, ha ez így megy tovább, és az annak az átkozott postahajónak a kapitánya lesz. Lőjön már egyet oda neki, Mr. Dalziel, legyen szíves! Szilánkkal, nem túl messze a tatjától, hogy ne csámborogjon el a helyéről!
A szerencsétlen postahajóra rájárt a rúd, amióta elhagyták Mahont. Arra számított, hogy a Sophie egyenesen repül Gibraltárba, jól kint a nyílt vízen, ahol nem veszik észre őket a kalózhajók és a parti ütegek. De noha a Sophie minden tökéletesítés ellenére sem volt egy szélvész, mégis két mérföldet tett meg, amíg a postahajó egyet, és arra használta fölényét, hogy a part tövében kurkásszon, bekukkantson minden búvóöbölbe, kényszerítve a postahajót, hogy a tenger felőli oldalán maradjon, nem túl nagy távolságra, a halálos rémület állapotában.
Eddig ez a terriersílusú, mohó kutatás nem vezetett más eredményre, mint néhány rövid tűzpárbajra a parti ütegekkel. Jack szigorúan megtiltott minden üldözést, és úgyszólván egyértelműen leszögezte, hogy nem vadászik zsákmányra. Ám ez most másodlagos megfontolás volt; neki a verekedés kellett, és pillanatnyilag bármit megadott volna egy sima csetepatéért valamiféle hajóval, ami nagyjából akkora, mint ő.
Ezekkel a gondolatokkal lépett ki a fedélzetre. A tengeri szellő egész délután gyengült, és most már csak néhány erőtlen sóhaj telt tőle; a Sophie még ezt is be tudta fogni, de a postahajó majdnem leállt. Jobbra magas, barna szirtfal húzódott északi és déli irányban; középen, talán egy mérföldre, apró félsziget ugrott ki belőle, tetején egy berber vár romjaival.
– Látja azt a fokot? – kérdezte Stephen. Leengedte a könyvét, a hüvelykujjával jelölve, hol járt. – Az a Cabo Roig, a katalán nyelv tengeri határa. Kissé beljebb a szárazföldön van Orihuela, és Orihuela után már nem hall katalán szót; ez Murcia és a barbár andalúz tájszólás. Már a fok mögötti faluban is úgy beszélnek, mint a moriszkók: abrakadabra, blabraka-blabla. – Stephen Maturin, noha minden más téren feddhetetlen liberális volt, nem állhatta a mórokat.
Jack szeme fölragyogott.
– Van ott egy falu?
– Inkább majorság; hamarosan meglátja. – Egy darabig hallgatott. A szlúp halkan surrogott a csendes vízben, a táj alig észrevehetően elfordult. – Strabo azt mondja, hogy a régi írek nagy megtiszteltetésnek tekintették, ha a rokonaik megették őket; ez olyan formája volt a temetésnek, amely megtartotta a lelket a családban – lobogtatta meg a könyvet.
– Mr. Mowett, legyen olyan jó, hozza ide a teleszkópomat! Bocsánatát kérem, drága doktor: Strabóról mondott valamit.
– Mondhatja rá, hogy nem több, mint egy Eratosthenes redivivus, vagy mondjak inkább újonnan fölcsarnakoltat?
– Ó, mondja ezt, okvetlenül! A szirttetőn, a vár alatt egy fickó úgy nyargal, mint akinek a lova parazsat evett.
– A faluba vágtat.
– Oda bizony; most már én is látom a szikla mögött. Valami mást is látok – tette hozzá inkább csak magának.
A szlúp kitartóan siklott, a sekély öböl kitartóan kanyarodott, a parton feltűnt egy fehér házcsoport. Valamivel távolabb, a falutól negyedmérföldnyire nyugatra három hajó horgonyzott: két huario és egy pink, nem túl nagy, de alaposan megrakott kereskedőhajók.
A szlúp még feléjük se fordult, amikor nagy nyüzsgés támadt a parton; mindenki, aki távcsőhöz juthatott, látta a fedélzetről, hogy emberek futkosnak, csónakokat löknek a vízre, és sebbel-lobbal evezni kezdenek a lehorgonyzott hajók felé. Sürgölődő emberek tűntek föl a kereskedőhajókon is; a heves vitatkozás tisztán áthallatszott az esteledő tengeren. Majd felharsant a ritmikus ordítás, amely a horgony csörlőzését kísérte. A vitorlákat meglazították, és felfuttatták a hajókat a partra.
Jack egy darabig kemény, számító pillantással fürkészte a partot. Ha nem jönne a dagály, könnyű lenne elkötni ezeket a hajókat. Parancsai persze lehetetlenné tették az ilyen kalandokat. Viszont az ellenség a part menti kereskedelemből élt. Pocsék útjain kizárólag öszvérekkel lehet közlekedni, de azok nem bírnak el nagyobb terhet, tisztességes szekerük sincsen – Lord Keith egyértelműen fogalmazott. Az ő dolga, hogy elfoglaljon, felégessen, elsüllyesszen vagy megsemmisítsen. A Sophie legénysége mereven bámult Jackre; tudták, mi jár a kapitányuk fejében, de azt is tudták, mire szól a parancsa: ez nem őrjárat, szigorúan csak kísérés. Olyan elmerülten bámulták, hogy az órában lefolyt a homok. Joseph Button tengerész, akinek félóránként meg kellett fordítania az órát és meg kellett csöndítenie a harangot, attól tért csak magához Aubrey kapitány arcának tanulmányozásából, hogy oldalba könyökölték, belecsíptek: – Joe, Joe, ébredj már föl, Joe, te kövér kurafi! –, és végül még Mr. Pullings is rászólt:
– Button, fordítsa már meg azt a homokórát!
Elhalt az utolsó harangzengés.
– Fordítsa meg, Mr. Pullings, legyen szíves! – mondta Jack.
A Sophie sima, tökéletes ívben kanyarodott a szinte már észre sem vett sípolás és kiáltások – készül, fordul, vitorlákat fel – hangjára. A vitorlák befogták a szelet, a szlúp elindult a távoli postahajó felé, amely még mindig egy sima, ibolyaszínű tengerfolt közepén vesztegelt.
Amikor a Sophie néhány mérföldre távolodott a kis foktól, maga is elveszítette a szelet. Megállt a szürkületben, harmatos vitorlái ernyedten, formátlanul lógtak.
– Mr. Day – szólt Jack –, legyen olyan jó, készítsen elő néhány gyújtóhordót, mondjuk, fél tucatot. Mr. Dalziel, ha csak föl nem támad a szél, azt hiszem, éjfél körül lecsaphatunk a hajókra. Dr. Maturin, örvendezzünk és viduljunk!
Örvendezésük abban állt, hogy papírokat vonalaztak, és lemásoltak egy kölcsönkapott duettet, amely tele volt hatvannegyed hangokkal.
– Szavamra – pillantott föl Jack kivörösödött, könnyező szemével úgy egy óra múlva –, öreg vagyok én már ehhez.
– Szemére szorította a kezét, és egy darabig rajta tartotta, majd egész más hangon folytatta: – Egész nap Dillonra gondoltam. Egész álló nap róla gondolkoztam. El nem hinné, mennyire hiányzik. Az juttatta eszembe, amikor azt a klasszikus ipsét említette... Kétségtelenül azért, mert írekről volt szó, és Dillon ír volt. Bár senki se mondta volna róla: sose látták részegen, szinte sose hívott ki senkit, úgy beszélt, mint egy keresztyén, a legelőkelőbb úriember, aki létezhet, semmi hetvenkedés – ó, Istenem! Drága uram, drága Maturin uram, bocsánatát kérem, hogy ilyen átkozott dolgokat mondok... mérhetetlenül sajnálom.
– Ta-ta-ta – ütemezett Stephen, és burnótot szippantott. Jack csöngetett, a hajó szélcsendtől eltompított neszei között felhangzottak az inas sietős léptei.
– Killick – mondta Jack –, hozzon nekem két palack sárga pecsétes madeirát és egy kis Lewis kekszet. Képtelen vagyok rávenni, hogy süssön egy tisztességes köményes tésztát – magyarázta Stephennek –, de ez az aprósütemény is jól csúszik, és megágyaz a bornak. Mármost ezt a bort átnézett a poharán – Mahonban kaptam az ügynökünktől; abban az évben palackozták, amikor Eclipse anyja megcsikózott. Engesztelésül iszom, vezeklésül bűneimért. Egészségére, uram!
– A magáéra, kedvesem! Egészen kiváló óbor. Fanyar, mégis olajos. Príma.
– Mondom ezeket az átkozott dolgokat – folytatta mélán Jack, miközben fogyott a bor –, és akkor nem is értem, csak azt látom, hogy az emberek olyan komorak lesznek, mint a zivatar, a barátaim pisszegnek, és akkor azt gondolom: „Már megint eljárt a szád, Jack.” Idővel általában rájövök, milyen bajt csináltam, de addigra késő. Attól félek szomorúan lesütötte a szemét –, gyakran fölbosszantottam Diliont így, de tudja, nemcsak én voltam hibás. Ne gondolja, hogy bármilyen értelemben meg akartam volna alázni, ezt csak példának mondom arra, hogy még egy jól nevelt ember is követhet el botlásokat, mert biztos vagyok benne, hogy sohasem szántszándékkal tette, de Dillon is nagyon megsértett engem egyszer. A kufár szót használta, mikor egészen meghitten diskuráltunk a zsákmányszerzésről. Biztos vagyok benne, hogy nem komolyan értette, mint ahogy én se készakarva hangoztattam pallérozatlan gondolatokat az imént, de akkor is nagyon megfeküdte a gyomromat. Többek között azért vagyok olyan boldog...
Kopogtatás.
– Bocsánatot kérek, nagyságos uram. A szanitéc teljesen odáig van, uram. Az ifjú Mr. Ricketts lenyelt egy muskétagolyót, és nem bírják kivenni. Itt fog megfulladni. Kérem, uram!
– Bocsásson meg! – Stephen óvatosan letette a poharát, és letakarta egy vörös babos kendővel, egy bandannával.
– Minden rendben, sikerült? – kérdezte Jack öt perccel később.
– Az orvoslásban talán nem tehetünk meg mindent, amit szeretnénk – felelte csöndes elégedettséggel Stephen –, de legalább adhatunk egy hathatós hánytatót. Hol is tartott, uram?
– Kufár, az volt az a szó – mondta Jack. – Kufár. Azért is vagyok olyan boldog, hogy meglesz ma éjszaka ez a kis hajókirándulás. Mert noha parancsaim nem engedik meg, hogy elkössem őket, úgyis be kell várnom a postahajót, abban viszont semmi sem akadályozhat meg, hogy felgyújtsam őket. Nem veszítek vele időt, és a legfinnyásabb lélek is csak annyit mondhat, hogy nincs az a vállalkozás, ami messzebb esne a kufárkodástól. Persze már késő – az ilyesmi mindig késő –, de nagy öröm ez nekem. Hogy élvezné James Dillon! Ez aztán a fogára való! Emlékszik rá a palamosi hajóknál? Hát Palafrugellnél?
A hold lement. A csillagos ég megfordult a tengelye körül, a fejük fölé ültette a Fiastyúkot. Leengedték a kuttert, a dereglyét, a csónakot, a kék kabátos, fehér karszalagos osztag vízre szállt. Öt mérföld választotta el őket a zsákmánytól, de máris suttogóra fogták a hangot; néha koccantak a szétosztott fegyverek, valaki elfojtott egy nevetést; és amikor evezni kezdtek, olyan nesztelenül olvadtak bele a sötétségbe, hogy Stephen tíz perc múlva nem látott semmit, akárhogy erőltette a szemét.
– Látja még őket? – kérdezte a fedélzetmestert, aki, mivel még gyenge volt a sebesülésétől, hátramaradt parancsnoknak a szlúpon.
– Csak annyit, hogy a kapitány most nézi meg az iránytűt a tolvajlámpa világánál – felelte Mr. Watt.
– Próbálja meg az én látcsövemmel, uram! – szólt Lucock, az egyetlen kadét, akit a hajón hagytak.
– Nem bánnám, ha már vége lenne – mondta Stephen.
– Én se, doktor – mondta a fedélzetmester. – És bár én is ott lehetnék velük! Sokkal rosszabb itt. Azok együtt vannak, jókedvvel, repül az idő, mint a horndeani vásárban. Mi meg itt lézengünk szűkös számban, nincs más dolgunk, mint várni, és az órában megáll a homok. Éveknek fog tűnni, mire ismét hallunk felőlük, majd meglássa az úr.
Órák, napok, hetek, évek, évszázadok. Egyszer baljós trombitálás hallatszott felülről – flamingók, útban a Mar Menorba, vagy talán egyenesen a guadalquiviri mocsarakba –, de ezt leszámítva olyan alaktalan volt a sötétség, mint magának az időnek a tagadása.
A muskéták torkolattüzei és az azt követő fegyverropogás nem a kis körből jött, ahová Stephen tekintete tapadt, hanem jóval jobbról. Eltévedtek a csónakok? Ellenállásba ütköztek? Ő nézett rossz irányba? – Mr. Watt, megfelelő helyen vannak? – kérdezte.
– Á, nem, uram – felelte kedélyesen a fedélzetmester. – És ha bármit is értek ezekhez a dolgokhoz, akkor a kapitány lóvá teszi őket.
A fegyverropogás folytatódott; szüneteiben tompa ordítást lehetett hallani. Aztán balról mélyvörös izzás gyúlt; aztán egy második, egy harmadik, és a harmadik váratlanul óriásira nőtt, égig szökött a lángja, mesebeli fényszökőkutat lövellt az olívaolajból álló rakomány.
– Irgalmas Jézus! – mormolta megrendülten a fedélzetmester.
– Ámen – tette hozzá valaki a némán bámuló matrózok közül.
A tűz erősödött, fényétől megsápadt a másik kettő füstje és lángja; látni lehetett az egész öbölt, a falut, a parttól távolodó kuttert és a dereglyét, meg a csónakot, amint a vizet keresztülszelve csatlakozik hozzájuk, körülöttük pedig éles fényárnyékban a barna dombokat.
Kezdetben a tűzoszlop nyílegyenes volt, akár egy ciprusfa, ám az első negyed óra után a hegye meggörbült és a szárazföld felé mutatott. Fölötte szemfedélként hullámzott az alulról megvilágított, hosszú füstfátyol. A világosság vakítóvá erősödött. Stephen látta, hogy sirályok húznak el a szlúp és a szárazföld között, a tűz felé igyekezve. – Ez idevonz minden élőt – töprengett aggodalmasan. – Hogy fognak viselkedni a denevérek?
Most a kétharmadánál dőlt meg a tűzoszlop. A Sophie ringani kezdett a bal oldalát nyaldosó hullámokon.
Mr. Watt felocsúdott a bámulásból, kiadta a szükséges parancsokat, aztán visszajött a korláthoz és megjegyezte:
– Ugyancsak kell húzniuk, ha ez így folytatódik.
– Nem mehetünk beljebb, hogy fölszedjük őket? – kérdezte Stephen.
– Amikor ilyen szél fuj, és ilyen sekély a víz a szárazföld felé, akkor nem. Nem, uram.
Újabb sirálycsapat suhant el a víz fölött.
– Ez a láng mérföldekről idecsal minden élőt – jegyezte meg Stephen.
– Ne nyugtalankodjék, uram! – tanácsolta a fedélzetmester. – Egy-két óra múlva úgyis megvirrad, és akkor majd nem törődnek vele, egyáltalán nem.
– Kivilágítja az egész eget – folytatta az orvos. Kivilágította a Formidable, a gyönyörű, nyolcvanágyús francia sorhajó fedélzetét is, amely Linois ellentengernagy zászlóját viselte a tatárbocán; a parttól hét-nyolc mérföldnyire tartott Toulonból Cádizba Lalonde kapitány parancsnoksága alatt, és vele egy vonalban futott a hajóraj többi tagja, a Moncousu kapitány parancsnoksága alatt álló, nyolcvanágyús Indomptable, a Christy-Palliére kapitány (félelmetes tengerész) parancsnoksága alatt álló hetvennégy ágyús Desaix, valamint a harmincnyolc ágyús Muiron fregatt, amely nemrég még a Velencei Köztársaság tulajdonát képezte.
– Kanyarodjunk csak be, és nézzük meg, mi folyik itt – mondta az admirális, egy alacsony, füstös képű, kerek fejű, energikus úriember, igazi tősgyökeres tengerész. Néhány perc múlva színes lámpák szaladtak föl az árbocokra, a hajók sorra váltottak csapást, olyan nyugodt hatékonysággal, ami becsületére vált volna a világ akármelyik flottájának, mert embereik zömmel a rocheforti hajórajból kerültek ki, tehát nemcsak a tisztjeik voltak szakemberek, de a legénységük is első osztályú matrózokból állt.
Jobb csapáson közeledtek, és hozták magukkal a hajnalt; a Sophie fedélzetén öröm fogadta feltűnésüket. A csónakok akkor érkeztek meg a szlúphoz, hosszú, fárasztó evezés után, és a francia csatahajókat nem vették észre olyan korán, mint lehetett volna; de ahogy észrevették, minden ember elfelejtette éhségét, fáradtságát, fájó karját, az ázástfázást.
– Itt jönnek a gályáink, most aztán degeszre keressük magunkat! – Az Indiák, Új-Hispánia, Peru gazdagsága; aranyrudakból áll a nehezék! Amióta a legénység tudomást szerzett Jack privát hírszerzéséről a spanyol hajóforgalmat illetően, azóta hitte, hogy lesz egy gálya, és a hit, íme, valóra vált!
A nagyszerű lángoszlop még mindig az égbe nyúlt a dombok fölött, noha sápadtabban, mert keleten pirkadt a hajnal, ám az üldözésre való víg előkészületekben úgyse törődtek vele; ha egy ember fölnézhetett a munkájából, mohó pillantása három-négy mérföldet átugorva azonnal a hátulról közeledő Desaix-t és Formidable-ot kereste.
Nem tudni, mikor illant el ez az öröm; az biztos, hogy a kapitány inasa, aki javában számítgatta, mennyibe kerülne kocsmát nyitni a hunstantoni úton, mikor bevitte Jacknek a csésze kávét, már azt hallotta: – Iszonyú rossz pozíció, Mr. Dalziel. – Az inas akkor vette észre, hogy a Sophie már nem az állítólagos gályák felé fordul, hanem fut előlük, amilyen gyorsan csak bír, élesen szélnek, kifeszítve mindenét, amije van, még a toldatvitorláit is.
Addigra a Desaix-nek és a Formidable-nak már a hajóteste is kiemelkedett a szemhatár mögül; a zászlóshajó mögött látszottak az Indomptable árboc-sudárvitorlái és csúcsvitorlái; tőle két mérföldre szélirányban kint a tengeren a fregatt vitorlái gyűrték cakkossá a szemhatárt. Iszonyúan rossz pozíció volt, de a Sophie-nak kedvezett az időjárás, a szél bizonytalan volt, és őt akár nézhetik is jelentéktelen kereskedőbriggnek, amivel egy sietős hajóraj legföljebb egy óráig foglalkozik; tulajdonképpen nincs is olyan nagy baj, vélte Jack, leeresztve a látcsövét. A Desaix orrfedélzetén tartózkodó emberek viselkedése, a rendkívülinek egyáltalán nem nevezhető vitorlafelület és a megszámlálhatatlan, meghatározhatatlan apróság meggyőzte róla, hogy a hajó egyáltalán nem olyan, mint ami gyilkos vadászatra indul. De akkor is, hogy siklott! Könnyed, magas, öblös, elegáns, franciásan legömbölyített orrával, gyönyörű, feszes, lapos vitorláival olyan légiesen szállt a tengeren, akár a Victory. És jól kormányozták; mintha egy ösvényt követett volna a hullámok hátán. Jack azt remélte, hogy keresztül tud menni előtte, mielőtt a Desaix megállapíthatná, mi okozta a tüzet a parton, aztán pedig úgy megtáncoltatja, hogy a francia hajó feladja az üldözést, és a tengernagy visszavonulást fúj.
– Fedélzet! – kiáltott le Mowett a főárbocról. – A fregatt elfogta a postahajót!
Jack bólintott, megkereste látcsövével a nyomorult Venturá-t, aztán visszatért a zászlóshajóhoz. Várt körülbelül öt percet. Ez az időszakasz dönt el mindent. És a Formidable fedélzetén valóban kibomlottak a jelző zászlók, amelyeket egy ágyúlövés nyomatékosított. Ám ó jaj, nem volt közöttük a visszavonulás jelzése. A Desaix azonnal fordult, már nem érdekelte a part; felső-sudárvitorláit olyan pattogós fürgeséggel bontották ki és vonták föl, hogy Jack kénytelen volt némán füttyenteni egyet. Újabb vitorlákat vont föl a Formidable is, és teljes vitorlázattal suhant közelebb az erősödő széllel az Indomptable.
Világos, hogy a postahajó közölte velük, mi a Sophie. De az is világos, hogy a kelő nap még jobban legyengíti, ha ugyan mindenestül be nem kapja a szelet. Jack fölnézett a Sophie vitorlázatára: minden fent volt, és egyelőre minden húzott, akármilyen kiszámíthatatlan volt is a szél. A kormányos a kormányosfülkében állt, Pram, a szállásmester a keréknél, és kihoztak mindent szegény kövér öreg szlúpból, ami kihozható. És minden ember a helyén állt, ugrásra készen, éberen, hallgatagon, Jacknek nem volt mit tennie vagy mondania; de mikor ránézett a kincstári kopott, lötytyedt vászonra, kegyetlenül kínozta a lelkiismeret, amiért elvesztegette az időt, és nem vonatta föl a saját tisztességes vászonból varratott, noha nem szabályos sudárvitorláit.
– Mr. Watt! – mondta negyed óra múlva, a szélcsend üveges foltjait szemlélve a nyílt tengeren. – Készüljenek föl az evezéshez!
Néhány perccel később a Desaix felvonta a zászlót, és elsütötte első portyaágyúit; mintha a szelet ijesztette volna el a kettős, morajló dörrenéssel, vitorláinak dús domborulatai lelappadtak, megremegtek, egy pillanatra kidülledtek, majd ismét elernyedtek. A Sophie még tíz percig győzte széllel, aztán ő is elveszítette. Mielőtt leállhatott volna – jóval előbb –, vízbe csobbant az összes evező (köztük négy rövid, sajnos), amelyet Málta engedélyezett, és a Sophie kitartóan kúszni kezdett, öt ember ült mindegyik hosszú evezőnél, amelyek veszedelmesen meghajlottak a heves, türelmetlen húzásoktól, és egyenesen a széllel szemben hajtották volna a hajót, ha lett volna még szél. Nehéz, nagyon nehéz munka volt; Stephen hirtelen észrevette, hogy majdnem minden evezőnél ül egy tiszt. Beült a csekély számú üresen maradt hely egyikére, és negyven perc múlva nem volt bőr a tenyerén.
– Mr. Dalziel, küldje reggelizni a délelőtti őrséget! Jó, hogy itt van, Mr. Ricketts! Úgy vélem, megduplázhatjuk a sajtadagot, egy darabig úgyse kapunk meleget.
– Ha fogalmazhatok így, uram – vigyorgott sápadtan a számvevő –, itt hamarosan nagyon meleg lesz.
A jobb oldali őrség bekapta a reggelit, majd átvette a fárasztó evezést, hogy bajtársaik is nekiláthassanak a két szersültnek, sajtnak és grognak, ami mellé két sonkát is adtak fel a tiszti konyháról. Kurta, feszengő reggeli volt, mert messze kint a szél borzolta a tengert. A francia hajók fogták be elsőnek, és döbbenetes volt nézni, hogy azokkal a magasba nyúló, kevély vitorláikkal még egy sóhajtól is képesek futni. A Sophie nehezen szerzett előnye húsz perc alatt eltűnt, és mielőtt befoghatta volna a szelet, a tatfedélzetről láthatták, hogy a Desaix-nek máris orrhulláma van. Ezzel a vánszorgással sose hagyják le.
– Mr. Day – parancsolta Jack –, dobják a tengerbe az ágyúkat!
– Igenis, uram! – felelte a tüzér katonásan, de olyan vontatott, kényszeredett és görcsös mozdulattal ütötte ki a rögzítőékeket, mint az az ember, aki puszta akaraterőből megy végig a szakadék szélén.
A takarosan bekötözött kezű Stephen feljött a fedélzetre, és azt látta, hogy a jobb oldali négyfontos réz tatágyú emelőkkel és feszítővasakkal fölszerelt személyzete szorongó, már-már ijedt nyugtalansággal várja a hullámot; és amikor megjött a hullám, gyöngéden letolták a fedélzetről a villogóra fényesített ágyút, az ő szép tizennégyesüket. Épp akkor csobbant a tengerben, amikor nem egészen tíz yardra szökőkutat fakasztott a Desaix első portyaágyújának egyik golyója, úgyhogy a következő ágyú kevesebb szertartásossággal távozott a fedélzetről. Tizennégy féltonnás csobbanás; mentek utánuk a nehéz lövegtalpak, csak az elvágott kötések és a kiakasztott hátsó ágyútartó kötelek fityegtek a szomorú ürességgel tátongó ágyúlőrések két oldalán.
Jack előrenézett, hátranézett, aztán visszatért a tatfedélzet korlátjához. A megkönnyített Sophie percről percre gyorsult, és mivel az összes terhelés a merülési vonal fölé esett, a szlúp kiegyenesedett, és közelebb mehetett a szélhez.
A Desaix első lövése átütötte a felső-sudárvitorlát, de a következő kettő túl rövidre sikerült. Még mindig volt idő a manőverezésre, rengeteg manőverezésre! Először is, gondolta Jack, nagyon, de nagyon csodálkozna, ha a Sophie nem tudna kétszer olyan gyorsan fordulni, mint a hetven négy ágyús. – Mr. Dalziel! Kerülünk és visszafordulunk. Mr. Marshall, engedje, hadd fussa ki magát! – Végzetes lenne, ha a Sophie elhibázná, amikor másodszor orral fordul át; nem is szerette az ilyen fuvallatokat. Erős hullámzásban és legalább egyszer reffelt sudárvitorlával nyújtotta a legjobb teljesítményt.
– Felkészülni!
A síp süvített, a hajó szélre húzott, gyönyörűen rákanyarodott a bal csapásra, vitorlái kiteltek, kötelei úgy feszültek, akár a hárfa húrja, mielőtt a nagy hetvennégy ágyús egyáltalán fordulni kezdett volna.
De azért befordult orral a szélbe. Rúdjait átfordították, megmutatta sakktáblamintás oldalát, Jack először mérhette föl, mekkora sortűzre képes.
– Jobb lesz, ha lemegy, doktor! – kiáltotta.
Stephen lement, de csak a kabinba, és onnan látta, hogy a Desaix orrtól tatig eltűnik a füstben, talán negyed perccel később, hogy a Sophie elkezdett visszafelé fordulni. A félelmetes sortűz kilencszázhúsz font vassal terített be egy nagy darab tengert a Sophie jobb oldalán. Elég rövidre sikerült, kivéve azt a két harminchat fontos golyót, amely baljós süvöltéssel vágott át a csarnakzaton, ernyedten lógó kötélvégeket hagyva maga után. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a Sophie nem tud fordulni, elveszíti az esélyét, tehetetlenül eldőlve várja be a következő üdvözlést, amelyet majd pontosabban irányoznak. Ám egy puha széllökés megtaszította az orrvitorlákat, és a Sophie már vissza is tért az előző csapásra. Sikerült szert tennie előnyre, mielőtt a Desaix nehéz vitorlarúdjait rögzítették volna, mielőtt a nagy hajó egyáltalán befejezte volna a manővert.
A szlúp talán negyed mérföldet nyert. „De nem fogja megengedni, hogy ezt megismételjem”, töprengett Jack.
A Desaix megint jobb csapáson vitorlázott, és behozta a lemaradását. Egyfolytában lőtt az orrágyúival, feltűnő pontossággal, ahogy a lőtávolság csökkent; hol épp csak elhibázta a Sophie-t, hol a vitorlákba csippentett bele, arra kényszerítve a szlúpot, hogy percenként szökdécseljen, és minden szökkenésnél veszítsen egy kicsit a sebességéből. A Formidable beállt a másik csapásra, nehogy a Sophie átcsúszhasson közöttük, az Indomptable, ugyanezen célból, nyugat felé futott. Az üldözők nagyjából egy vonalban követték a szlúpot. A nyolcvanágyús zászlóshajó már bele is kezdett az éles fordulásba, hogy nem sok jót ígérő közelségből adhassa le a sortüzet. A zordon Desaix minden fordulásnál nyert egy kis teret a szél ellen, és minden fordulásnál kilőtte össze ágyúját a Sophie-ra. A fedélzetmester és csapata lázasan kötözgetett. Néhány igen csúf szakadás tátongott a vitorlákon, de eddig még semmi fontosat nem találtak el, és senki sem sebesült meg.
– Mr. Dalziel! – mondta Jack. – Kérem, kezdjék a tengerbe dobni a készleteket!
Felcsapódtak a fedélzeti nyílások, a rekeszek a tengerbe ürítették tartalmukat: sózott marhahúsos-disznóhúsos hordókat, kétszersültet tonnaszám, borsót, zabkását, vajat, sajtot, ecetet. Lőport, ágyúgolyót. Tengerbe szivattyúzták az ivóvizet. Egy huszonnégy fontos golyó mélyen a farkosár alatt találta el a Sophie-t, és a szivattyúk rögtön sós vizet is kezdtek okádni az édessel elegyest.
– Mr. Ricketts, nézzen utána, hogy boldogul az ács! – parancsolta Jack.
– A készleteket a tengerbe dobtuk, uram – jelentette a hadnagy.
– Nagyon jó, Mr. Dalziel. Akkor most a horgonyokat és a tartalék árbocfákat. Csak a kis horgonyt tartjuk meg.
– Mr. Lamb azt üzeni, hogy két és fél láb a hajófenékben! – zihálta a kadét. – De a léket szépen betömte!
Jack bólintott, visszanézett a francia hajórajra. Már nem remélhette, hogy szélnek vitorlázva elmenekülhet előlük. De egy lassú közeledéssel és egy gyors, váratlan fordulással átvághat közöttük; akkor pedig, ha marad a hátszél, és a csendes, segítőkész tenger, a Sophie, amilyen fürge és könnyű, még megláthatja Gibraltárt. Annyi súlya volt már csak, mint egy csigahéjnak – hátszélben lehagyhatja a franciákat. Egy kis szerencsével és egy hirtelen fordulással egy mérföldet is nyerhet, mire a sorhajók átallnak az új csapásra. Persze ki kell bírnia néhány sortüzet, amíg visszafelé menet átfut közöttük... de ez az egyetlen remény. Minden a meglepetésen múlik.
– Mr. Dalziel! Két perc alatt lassan közeledünk, felhúzzuk a szárnyvitorlákat, és átfutunk a zászlóshajó meg a hetvennégy ágyús között. Ügyesen kell csinálnunk, mielőtt észbe kapnak.
A hadnagyhoz intézte ezeket a szavakat, de rögtön megértette az egész legénység; az árbocőrök a helyükre futottak, hogy amikor kell, fölnyargaljanak a hágcsókon, és rögzítsék a szárnyvitorlák rúdjait. A zsúfolt fedélzet pattogott a feszültségtől.
– Vár... vár... – mormolta Jack, a jobbra, középen előretörő Desaix-t figyelve. Ettől kell félni, mert ijesztően éber; Jack rettentően szerette volna látni, hogy a francia belekezdjen valamilyen manőverbe, mielőtt ő kiadná a parancsot. Balra van a Formidable, amely kétségtelenül túl van terhelve, a zászlóshajókon mindig túl sok az ember, ennélfogva vészhelyzetben kevésbé hatékonyak. – Vár... vár...! – ismételte, mereven nézve a Desaix-t, ám az nyílegyenesen közeledett. Jack húszig számolt, és azt kiáltotta:
– Most!
A kerék megpördült, a könnyű Sophie úgy fordult át, akár egy széljelző, és repült a Formidable felé. A zászlóshajó azonnal elsütötte az ágyúit, de a tüzérsége nem ért föl a Desaix-ével, a kapkodó sortűz a Sophie hűlt helyén korbácsolta a tengert, a Desaix körültekintőbb tüzéreit fékezte az aggodalom, hogy a lepattanó golyók megrongálhatják a zászlóshajót, ezért csupán egy tucatnyi lövedék talált, a többi lövés túl rövidre sikerült.
A Sophie átjutott a francia vonalon. Nem is sérült meg túlságosan, és bizonyosan nem nyomorodott meg. Szárnyvitorlái a helyükön voltak, és ő futott, abban a szélben, amit a legjobban szeretett. Tökéletesen sikerült a meglepetés, az ellenfelek gyorsan távolodtak egymástól. A Sophie az első öt percben egy mérföldet nyert. A Desaix több mint ezer yardról leadott második sortüzén érezni lehetett az ingerültséget és a kapkodást. Elöl recsegés-ropogás jelezte a szilfa szivattyú pusztulását, de ez volt minden kár. A zászlóshajó nyilvánvalóan lefújta a második sortüzet, és egy darabig nem változtatott az útvonalán, továbbra is szélnek vitorlázott, úgy, mintha a Sophie nem is létezne.
„Talán sikerült!”, mondta magában Jack. A tatkorlátra támaszkodva nézte a szlúp egyre hosszabbodó nyomdokvizét. A szíve még mindig ugyanolyan vadul vert, mint mikor a sortüzeket várta, attól rettegve, mit művelhetnek az ő Sophie-jával, de most egészen másfajta felindulás diktálta az ütemet. „Talán sikerült!” Ám alighogy a szavak alakot öltöttek a gondolataiban, már látta is, hogy a zászlóshajó jelt ad, és a Desaix kezd befordulni a szélbe.
A hetvennégyes olyan fürgén fordult, akár egy fregatt; vitorlarúdjait mintha óraszerkezet mozgatta volna, látni lehetett rajta, hogy minden kötelét kifogástalan szabályossággal állította be és rögzítette a népes és remekül kiképezett legénység. Kitűnő emberei voltak a Sophie-nak is, olyan ügyesek és kötelességtudók, hogy Jack nem is kívánhatott különbeket, de tehetnek akármit, ebben a szélben a Sophie legföljebb hét csomót ér el, viszont negyed óra múlva a Desaix több mint nyolc csomóra gyorsulhat szárnyvitorlák nélkül. Ilyesmivel nem is fárasztotta magát; és amikor ezt látták, amikor egyik perc múlt a másik után, és már bizonyosra lehetett venni, hogy a francia hajó a legkevésbé sem óhajtja felvonni a szárnyvitorláit, akkor a Sophie embereiben meghűlt a vér.
Jack fölnézett az égre, és az ég visszanézett rá. Felhőfoszlányok sodródtak a széles ürességben. Ezen a délutánon nem fog elülni a szél, és az éjszakától még hosszú idő választja el őket.
Pontosan mennyi? Az órájára pillantott. Tíz óra múlt tizennégy perccel.
– Mr. Dalziel! – mondta. – Bemegyek a kabinomba. Szóljon, ha történik valami. Mr. Richards, legyen olyan jó, szóljon Maturin doktornak, hogy beszélni szeretnék vele. Mr. Watt, adjon két szál sebességmérő kötelet, és négy kötélfogó szeget.
A kabinban becsomagolta a jelkulcsgyűjteményt és más titkos iratokat, a postazsákba beletette a rézszögeket, szorosan összekötözte a zsák száját, felvette a legjobb kabátját, és becsúsztatta megbízólevelét a belső zsebbe. Vakító tisztasággal látta maga előtt a „minek elmulasztásáért mind ön, mind alárendeltjei a felelősségre vonást el nem kerülhetik” szavakat. Belépett Stephen.
– Hát itt van, drága cimborám! – mondta Jack. – Attól tartok, hacsak be nem következik valami rendkívüli meglepetés, fél órán belül elfognak vagy elsüllyesztenek bennünket.
– Tehát? – kérdezte Stephen.
– Tehát – folytatta Jack –, ha van valami különösen becses tulajdona, azt legjobb lesz rám bíznia.
– Ezek szerint kirabolják a foglyaikat? – kérdezte Stephen.
– Igen, néha. Engem csontig lekopasztottak, amikor a Leander-t elfoglalták, és ellopták a sebészünk szerszámait, mielőtt megoperálhatta volna a sebesültjeinket.
– Rögtön hozom az eszközeimet.
– És az erszényét.
– Ó, igen, és az erszényemet.
Jack visszasietett a fedélzetre, és hátranézett. Ezt nem hitte volna, hogy a hetvennégy ágyús ilyen sebesen közelíthesse meg.
– Árbocőr! – kiáltotta. – Mit lát? Hét sorhajót? A földközi flotta felét?
– Semmit, uram! – felelte az őr kelletlenül, miután alaposan körülnézett.
– Mr. Dalziel, ha az utolsó pillanatban véletlenül fejbe vágnának, ezeket természetesen be kell dobni a tengerbe – mutatta Jack a csomagot és a zsákot.
A szlúp életének feszes rendje máris kezdett puhulni. Az emberek csendesek, figyelmesek voltak, a homokórát aggályosan átfordították, pontosan megcsöndítették négyszer a harangot, de ugyanakkor a legénység engedély nélkül jöttment az első fedélzeti nyíláson; felvették a legjobb ruhájukat (két-három mellényt, rá a kimenős kabátot), megkérték tisztjeiket, hogy vigyázzanak a pénzükre vagy furcsa kincseikre, abban a halvány reményben, hátha így megőrizhetik őket; Babbington egy faragott bálnafogat, Lucock egy szicíliai bikacsököt szorongatott. Két matróznak máris sikerült berúgnia, kétségtelenül valami csoda folytán elrejtett italból.
„Miért nem tüzel?”, töprengett Jack. A Desaix első portyaágyúi húsz perc óta hallgattak, bár a legutolsó mérföldön simán elérték volna a Sophie-t. Sőt már csak puskalövésnyire volt, már meg lehetett különböztetni az orrban álló embereket: matrózokat, tengerészkatonákat, tiszteket. Az egyik embernek falába volt. Micsoda pompás vitorlák, tűnődött Jack, és abban a pillanatban megtalálta a választ a kérdésére: „Szavamra, ez meg akar szórni kartáccsal!” Ezért közeledett olyan csendesen! Jack a korláthoz ment, áthajolt a hálón, a tengerbe dobta a csomagjait, és megvárta, amíg elsüllyednek.
Hirtelen, válaszul egy parancsra, mozgás támadt a Desaix orrában. Jack a kormánykerékhez lépett, kivette a szállásmester kezéből, és hátranézett. Érezte ujjaiban a szlúp életét. A Desaix belekezdett egy éles kanyarba. Olyan fürgén engedelmeskedett a kormánykeréknek, akár egy kutter; három szívdobbanásnyi idő alatt beállt a sortűzhöz. Jack ránehezedett a kormánykerékre. A sortűz robajával majdnem egyszerre szakadt le a Sophie fősudárárboca és előderékvitorlája, csigasorok, kötéldarabok, szilánkok jégverésében. A harang egy fülrepesztőt jajdult egy kartácstól – aztán csend lett. A Desaix sortüzének vastagja pár yardnyira a szlúp orra fölött süvített el. A szétrepülő törmelék jóvátehetetlenül megrongálta a vitorlákat és a kötélzetet. Ronggyá szaggatta őket. A következő sortűz az egész Sophie-t elpusztítja.
– Vitorlákat bevonni! – kiáltotta Jack, folytatva a kanyarodást, hogy befordítsa a Sophie-t a hátszélbe. – Bonden, engedje le a zászlót!

 

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Egy sorhajó és egy szlúp kabinja méretre különbözik, de ugyanolyan gyönyörűen íveltek, ugyanolyan befelé dőlő ablakaik vannak, és a Desaix-ében is ugyanaz a nyugalmas nyájasság uralkodott, mint a Sophie-éban. Jack a hetvennégy ágyús egyik hátsó ablakából, a csinos taterkély alól nézegette a Zöld-szigetet és a Cabrita-fokot, miközben ChristyPalliére kapitány a tárcájában keresgélte a rajzot, amelyet legutóbbi bathi tartózkodása idején készített, ahol feltételesen szabadlábra helyezett fogoly volt.
Linois tengernagy azt parancsolta, hogy csatlakozzon Cádizban a francia-spanyol flottához; a kapitány végre is hajtotta volna a parancsot, ha a szorosnál nem azt kellett volna megtudnia, hogy egy-két sorhajó és egy fregatt helyett Sir James Saumarez nem kevesebb mint hat hetvennégy ágyús és egy nyolcvanágyús hajóval figyeli a közös flottát. Ez a helyzet bizonyos megfontolást tett szükségessé, ezért a kapitány behúzódott az Algeciras-öbölbe, a gibraltári Sziklával szemközt, a nagy spanyol ütegek védelme alá.
Mindezt Jack is tudta – elég nagy feltűnéssel járt –, és miközben Christy-Palliére kapitáy vázlatai és nyomatai között válogatott, ilyeneket motyogva: „Landsdowne Terrace, másik szögből; Clifton, szivattyúház”, elképzelte az Algeciras és Cádiz között vágtázó futárokat, mert a spanyoloknak nem volt fényjelzőjük. Igazi szeme azonban a Cabrita-fokra szegeződött, az öböl szélén, és most meglátta a földszoros mögött egy hajó sudárárbocait és árbocszalagját. Flegmán nézegette két-három másodpercig, aztán nagyot ugrott a szíve, mert felismerte a brit árbocszalagot, előbb, mintsem agya egyáltalán felfogta volna ennek a jelenségnek a horderejét.
Lopva Palliére kapitányra pillantott, aki azt kiáltotta:
– Megvan! Laura Place tizenhat, Laura Place! Mindig itt szállnak meg a Christy unokatestvéreim, ha Bathba jönnek. Itt a fa mögött – jobban látszana, ha nem lenne előtte a fa –, ez volt a hálószobám ablaka!
Bejött egy inas, és teríteni kezdett, mert Palliére kapitány nemcsak angol unokatestvérekkel és tökéletes angol nyelvtudással, de kiforrott nézetekkel is bírt arra nézvést, hogy milyen reggeli jár egy tengerésznek: a szokott sonka, tojás, pirítós kenyér, lekvár és kávé mellé sütöttek még két kacsát, vesét és egy akkora lepényhalat, mint egy közepes nagyságú kocsikerék. Jack olyan figyelmesen nézte a vízfestményt, ahogy csak tudta, és azt kérdezte:
– Az ön hálószobája, uram? Ön ámulatba ejt engem!
Ramis doktornál egészen más volt a reggeli, aszketikus, ha ugyan nem vezeklő jellegű: egy csésze kakaó, tej nélkül, egy darab kenyér, nagyon kevés olajjal. – Egy nagyon kevés olaj nem árthat – mondta dr. Ramis, aki a májától szenvedett vértanúságot. Szigorú, száraz, sovány ember volt, darabos, szürkéssárga arccal, a szeme alatt sötétlila patkókkal. Olyannak látszott, mint aki semmiféle kellemesebb érzésre nem képes, mégis irult-pirult, amikor Stephen, akit mint foglyot és vendéget, az ő gondjaira bízták, így kiáltott: – Csak nem a híres Juan Ramis doktor, a Specimen Animalium szerzője? – Épp most tértek vissza a Desaix gyengélkedőjéből, amelyben viszonylag kevesen tartózkodtak, mert Ramis doktornak az volt a mániája, hogy a mások máját is a bor megvonásával és koplalással gyógyította; voltak egy tucatnyian, akik a szokásos nyavalyákban szenvedtek, meglehetősen rendes mennyiségű vérbajos, a Sophie négy sebesültje, a mostani akció négy francia sérültje – hármat közülük Mr. Dalziel kutyusa harapott meg, amikor meg akarták simogatni, és karanténba zárták őket, amíg ki nem derül, hogy nem kaptak-e veszettséget. Stephen szerint a kolléga helytelenül okoskodott; egy skót kutya, amely megmar egy francia tengerészt, nem szükségszerűen veszett, még ha nem tud is disztingválni, de ezt az elmefuttatást megtartotta magának, és csak annyit mondott:
– Az indulatokon elmélkedtem.
– Az indulatokon – ismételte dr. Ramis.
– Igen – mondta Stephen –, az indulaton, és az indulat kifejezésén. Ön az ötödik könyvében és a hatodik egy részében azt az indulatot taglalja, amelyet például a macska, a bika, a pók juttat kifejezésre; magam is fölfigyeltem a sajátos, szaggatott ragyogásra a farkaspók szemében; megfigyelte valaha az ájtatos manóéban?
– Soha, kedves kolléga, habár Busbequius beszél róla – felelte fölöttébb nyájasan Ramis doktor.
– De nekem úgy tűnik, hogy az indulat és kifejezése úgyszólván azonos. Vegyük az ön macskáját; tételezzük fel, hogy levágjuk a farkát, tehát nem tudja felvetni; tételezzük föl, hogy deszkát erősítünk a hátára, hogy ne tudja felpúpozni; tételezzük föl, hogy ezek után szembesítjük egy kellemetlen látvánnyal, például egy játszi kedvű kutyával. Mármost a macska nem képes teljességgel kifejezésre juttatni indulatait; kérdés: átérzi-e őket teljességgel? Természetesen érezni fogja őket, mert csak a legszembeszökőbb megnyilvánulásokat küszöböltük ki, de teljes érzés lesz ez? Szerves alkotóelem vajon a felpúpozott hát, a felborzolt farok, nem csak egy erőteljes fokozó tényező; habár természetesen az is?
Dr. Ramis félrehajtotta a fejét, összeszorította szemhéját és ajkát.
– Hogy lehetne megmérni? Nem lehet megmérni. Ez fogalom; igen becses fogalom, bizonnyal; de drága uram, hol a mérték? Nem lehet megmérni. A tudomány egyenlő a méréssel – nincs tudás mérés nélkül.
– De meg lehet! – kiáltotta Stephen szenvedélyesen. – Jöjjön, mérjük meg a pulzusunkat! – Dr. Ramis elővette óráját, egy gyönyörű Bréguet-t, amelynek másodpercmutató is volt a közepén, aztán komolyan számoltak. – Most pedig arra kérem, kedves kolléga, legyen olyan jó, és képzelje azt – erősen képzelje –, hogy elvettem az óráját, és földhöz csaptam; én a magam részéről azt fogom képzelni, hogy ön egy gaz lator. Jöjjön, mímeljük a gesztusokat, a szélsőségesen heves indulat kifejezését!
Dr. Ramis arca merevgörcsös jelleget öltött. A szeme majdnem eltűnt. Nyaka megnyúlt, feje remegett. Stephen vicsorított, az öklét rázta, és tagolatlanul makogott egy kicsit. Bejött egy szolga egy kancsó forró vízzel (második csésze kakaó nem járt).
– Most pedig – mondta Stephen Maturin – mérjük meg még egyszer a pulzusunkat.
– Az a jövevény az angol szlúpról bolond – mondta az orvos inasa a másodszakácsnak. – Futóbolond, kötözni való bolond, sült bolond. Bár a mienk se sokkal különb.
– Nem mondom, hogy meggyőző – szólt Ramis doktor. – De döbbenetesen érdekes. Meg kell próbálnunk kiegészíteni érdes, szemrehányó szavakkal, kegyetlen szidalmakkal és maró gúnyolódással, de fizikai cselekmény nélkül, ami növelni fogja a feszültséget. Ha jól értettem, ellenérvnek szánja ahhoz, amit kifejtett? Roppant érdekes! Reverz, inverz vagy perverz, ahogy maguk, angolok mondják. Roppant érdekes!
– Hát nem? – kérdezte Stephen. – Megadásunk látványa és még néhány más, általam látott megadás élménye indította el bennem ezt a gondolatsort. Mivel ön, uram, sokkal nagyobb tapasztalatokkal bír a tengerészéletről, sokkal több érdekfeszítő alkalomnál állhatott módjában jelen lenni, mint nekem.
– Én is így vélem – mondta Ramis doktor. – Például nem kevesebb mint négyszer volt szerencsém az önök foglyának lenni. Többek között – mosolygott – ezért örülünk annyira önöknek. Nem történik meg olyan gyakran, mint szeretnénk. Megkínálhatom egy szelet kenyérrel – egy fél szelettel? Egy kis fokhagymával? Csak egy kaparásnyit ebből az egészséges, gyulladásgátló fokhagymából.
– Ön túlságosan jó, kedves kolléga. Nyilván ön is megfigyelte a foglyok szenvtelen arcát? Gondolom, mindig így van?
– Változhatatlanul. Zeno iskolája.
– És nem úgy tűnik-e önnek, hogy ez az elfojtás, ez az elutasítása a külső jeleknek, amelyek hitem szerint fokozói, sőt alkotórészei a boldogtalanságnak – nem úgy tűnik-e önnek, hogy ez a sztoikus egykedvűség valóban csökkenti a kínt?
– Igen, lehet, hogy így van.
– Hiszem, hogy így van. Voltak a fedélzeten emberek, akiket közelről ismertem, és bizonyos vagyok benne, hogy eme, nevezzük úgy, csökkentési ceremónia nélkül megszakadt volna a...
– Monsieur, monsieur, monsieur! – kiáltotta Ramis doktor inasa. – Az angolok jönnek be az öbölbe!
A tatfedélzeten találták Palliére kapitányt és tisztjeit, akik a Pompée, a Venerable, az Audacious és a valamivel hátrább levő Caesar, Hannibal és Spencer manőverezését figyelték, ahogy az enyhe, kiszámíthatatlan nyugati szélben küzdenek a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán közötti erős áramlásokkal; csupa hetvennégy ágyús, kivéve Sir James zászlóshajóját, a Caesar-t, amely nyolcvan ágyút hordozott. A közömbös arcú Jack valamivel távolabb húzódott a franciáktól. A túlsó korlátnál csoportosult a Sophie többi tisztje, hasonlóképpen törekedve a jól nevelt viselkedésre.
– Mit gondol, fognak támadni? – fordult Palliére kapitány Jackhez. – Vagy horgonyt vetnek Gibraltár előtt?
– Az igazat megvallva, uram – felelte Jack, a toronymagas szirtet nézve a tenger túlsó partján –, egészen biztosra veszem, hogy támadni fognak. És, már megbocsásson, de ahogy elnézem az erőviszonyokat, úgy tűnik, valamennyien Gibraltárban töltjük az éjszakát. Bevallom, szívből örülök neki, mert lehetővé teszi, hogy legalább részben viszonozzam a kedvességet, amiben önöknél részem volt.
Roppant előzékenység jellemezte kapcsolatukat attól fogva, hogy szertartásosan tisztelegtek egymásnak a Desaix tatfedélzetén, és Jack előrelépett, hogy átnyújtsa a kardját; Palliére kapitány nem volt hajlandó elvenni, és miután a leggavallérosabb szavakkal méltatta a Sophie ellenállását, ragaszkodott hozzá, hogy Jack kösse föl a kardját.
– Nos – mondta Palliére kapitány –, ettől függetlenül ne rontsuk el a reggelinket.
– Jelzés a tengernagytól, uram – jelentette egy hadnagy. – Menjen a lehető legközelebb az ütegekhez!
– Nyugtázza, Dumanoir, és tegye azt! – mondta a kapitány. – Jöjjön, uram; addig élvezzük az életet, amíg lehet!
Nemes célkitűzés volt, dicséretes kitartással beszéltek minden másról, egyre emeltebb hangon, mert a Zöld-szigeten és a szárazföldön bömbölni kezdtek az ágyúk, és az öböl visszhangzott a mennydörgő sortüzektől; ám Jack egyszer csak azon kapta magát, hogy lekvárt ken a lepényhalára, és összevissza válaszolgat. A Desaix kabinablakai éles csörömpöléssel omlottak semmivé; az ablak alatti kárpitozott, fiókos pad és Palliére kapitány legjobb borainak rekesze a kabin közepére száguldott, pezsgőt, madeirát, üvegcserepet okádva, és mindeme dúlásnak a közepén lomhán görgött a Pompée fáradt ágyúgolyója.
– Talán jobb lenne, ha fölmennénk a fedélzetre – javasolta Palliére kapitány.
Furcsa helyzet volt. A szél csaknem teljesen elült. A Pompée elsiklott a Desaix mellett, lehorgonyzott a Formidable orrától jobbra, és dühösen verette a távolodó francia zászlóshajót, amelyet a partról vontattak át az álnok homokzátonyokon. A Venerable a szélcsend miatt félmérföldnyire horgonyzott a Formidable-tól, és szaporán bombázta őt meg a Desaix-t a bal oldali ágyúival, míg az Audacious, amenynyire Jack látta a füstfellegeken át, háromszáz-négyszáz yarddal kijjebb az Indomptable-al volt egy vonalban. A Caesar, a Hannibal és a Spencer a legjobb igyekezetük szerint próbáltak előrejutni a hol feltámadó, hol elülő északnyugati gyenge szélben; a francia hajók kitartóan lőttek, a háttérben, az északi Torre de Almirantétól a déli Zöld-szigetig egyfolytában mennydörögtek a spanyol ütegek, és most előrajzottak a nagy spanyol ágyúnaszádok, amelyeket mozgékonyságuk, valamint a homokzátonyok és az erős, kanyargós áramlatok fölényes ismerete felbecsülhetetlenül értékessé tett ebben a szélcsendben, hogy tűzzel árasszák el a lehorgonyzott ellenséget.
A szárazföldről füst gomolygott, hol erre sodródott, hol arra, gyakran elrejtette a Sziklát az öböl másik oldalán és a három hajót kint a tengeren; de végre erőre kapott a szél, a Caesar felső-sudárvitorlái és sudarvitorlái megjelentek a félhomály fölött. Saumarez tengernagy zászlaja és a borgonyzás kölcsönös támogatásra jelzés lobogott rajta. Jack látta, ahogy elhalad az Audacious mellett, majd hallótávolságból sortüzet zúdít a Desaix-ra; a füstfelhő összezárult, elrejtett mindent; hatalmas villámkés döfött a homályba, egy fejmagasságban érkező golyó leborotvált a Desaix tatjáról egy sor tengerészkatonát. A hatalmas hajó megremegett; a sortűznek legalább a fele célba talált.
„Ez nem egy fogolynak való hely”, morfondírozott Jack. Tapintatos búcsúpillantást vetett Palliére kapitányra, és lesietett a tatfedélzetre. Látta, hogy Babbington és az ifjabb Ricketts tétován ácsorog a vállívek mellett. – Menjenek le! – kiáltott rájuk. – Ne most játsszák a régi rómait! Nagy szamarak lennének, ha a saját láncos golyónkkal vágatnák kettőbe magukat! – mert most már azok vonítottak és visítottak a tenger fölött. Leterelte a két fiatalt a kötélkamrába, aztán megkereste a tiszti étkező illemhelyét; nem a legbiztonságosabb hely a világon, ám egy harcoló hadihajó fedélzetén nincs helye a nézőknek, viszont Jack rettenetesen szerette volna látni a csatát.
A Hannibal kevéssel a Caesar előtt horgonyzott, ahonnan a Formidable-lal és a santiagói üteggel vívott tűzpárbajt; a Formidable már majdnem elhagyta a tüzelést, szerencsére, mert valamilyen okból a Pompée megpördült az áramlatban – talán a pányvafája szállt el –, és úgy állt a Formidable-hoz képest, hogy már csak a naszádokat és a parti ütegeket tudta lőni jobb oldali ágyúival. A Spencer még mindig kívül volt az öblön, de még így is öt sorhajó állt szemben hárommal, tehát minden a legnagyobb rendben volt, a spanyol ütegek ellenére. Az észak-északnyugati szél föltépte a füstleplet, és Jack látta, hogy a Hannibal fölszedte a horgonyt, vitorlát bontott Gibraltár felé, mint akinek elege van mindenből; irányt váltott, annyira megközelítette a szárazföldet, hogy beférjen a francia tengernagyi hajó mellé, és tüzet zúdítson rá. „Épp mint a Nílusnál!”, gondolta Jack. Ebben a pillanatban a Hannibal zátonyra futott, és pontosan beállt a Torre de Almirante-i nehéztüzérség hatósugarába. A felhő ismét összezárult, majd mikor végre szertefoszlott, angol hajók csónakjai siklottak ide-oda; a Hannibal vadul okádta a tüzet a három parti ütegre meg az ágyúnaszádokra, míg bal oldali lövegeivel és első portyaágyúival a Fonnidable-ot lőtte. Jack olyan erősen kulcsolta össze ujjait, hogy komoly akaraterővel tudta csak kilazítani őket. A helyzet nem volt reménytelen – egyáltalán nem volt rossz! A nyugati légmozgás majdnem elült, és most egy jó északkeleti szellő választotta szét a nehéz lőporködöt. A Caesar fölszedte a horgonyt, megkerülte a Venerable-t meg az Audacious-t, és a Desaix mögött álló Indomptable-ra zúdított fülsiketítő ágyútüzet. Jack nem egészen látta a jelzést, de úgyszólván bizonyosra vette, hogy a közelebb az ellenséghez az; jelzett a francia tengernagyi hajó is: horgonyt fel, irány a part, mert most, hogy a szél is a közeledő angoloknak kedvez, jobb megkockáztatni a hajótörést, mint a pusztulást; mellesleg a francia utasításnak könnyebb is volt engedelmeskedni, mint Sir Jamesének, mert a szellő átszegődött az angoloktól a franciákhoz, akiket akkor már vontatókötelek és csónakok tucatjai segítettek a part felé.
Jack hallotta felülről a parancsokat, a lábdobogást. Lassan elkanyarodott előtte a füstbe merült öböl, amelyben roncsok úszkáltak, mert a Desaix megfordult, és fölfutott a partra. Hatalmas reccsenéssel ért földet a kisváros előtti zátonyon; az Indomptable, amely elveszítette előárbocát, már a parton vagy legalábbis a parthoz nagyon közel volt a Zöld-szigeten. Jack nem láthatta a francia zászlóshajót, de nyilván az is fölfuthatott a szárazra.
Váratlanul mégis elromlott minden. Az angol hajók nem futottak be, nem söpörték tisztára a megfeneklett francia hajókat, nem égették föl, nem rombolták le, még kevésbé vették vontatókötélre őket; mert nemcsak hogy beállt a teljes szélcsend, amelyben a Caesar-nak, az Audacious-nak és a Venerable-nak nem volt meg a kormányzáshoz szükséges sebessége, de a hajóraj úgyszólván összes épségben maradt csónakja az összeroncsolt Pompée-t vontatta Gibraltár felé. A spanyol ütegek egy ideje vörösen izzó golyókat okádtak, és a megfeneklett francia hajókról százával rajzottak ki a szárazra a nagyszerű francia tüzérek. Néhány perc múlva ugrásszerűen javult a parti lövegek tűzereje és pontossága. Csúnyán megszenvedte ezt még a szegény Spencer is, holott még csak be sem jöhetett az öbölbe; a Venerable elveszítette a tatárbocát, és úgy látszott, mintha a Caesar közepe égne. Jack nem bírta tovább, felrohant a fedélzetre, és még látta, hogy szél kerekedik a szárazföld felől, a hajóraj vitorlát bont jobb csapáson, elindul keletre Gibraltár felé, sorsára hagyva az árbocát veszített, tehetetlen Hannibál-t a Torre de Almirante-i ütegek tüzében. A Hannibal még mindig ágyúzott, de ez nem tarthatott sokáig. Az utolsó árboc is ledőlt, a remegő zászlót leengedték.
– Zsúfolt reggelünk van, Aubrey kapitány – mondta Palliére kapitány, amikor megpillantotta Jacket.
– Igen, uram – felelte Jack. – Remélem, nem veszítettük el túlságosan sok barátunkat. – A Desaix tatfedélzete helyenként nagyon csúnya látványt nyújtott; a tathágcsó romja alatt vér patakzott a fedélzeti lefolyónyílás irányába. A háló ronggyá szakadt; négy felfordult ágyú heveit a főárboc előtt, a szilánkvédő háló a tatfedélzet fölött besüppedt és megroggyant a lezuhant csarnakzat súlyától. A Desaix megdőlve gubbasztott a sziklán. Egyetlen hullámtól szétesett volna.
– Sokkal, de sokkal többet, mint óhajtottam volna – felelte Palliére kapitány. – De a Formidable és az Indomptable még jobban megszenvedte – mindkettő elveszítette a kapitányát. Mit csinálnak annak az elfogott hajónak a fedélzetén?
A Hannibal ismét felvonta a zászlót – a sajátját, nem a franciát, de fejjel lefele. – Úgy vélem, elfelejtettek magukhoz venni egy trikolórt, amikor fölmentek elfoglalni – jegyezte meg Palliére kapitány. Elfordult, parancsot adott, hogy vontassák le a hajóját a zátonyról. Valamivel később visszajött a romos korláthoz, kinézett az apró csónakflottára, amely teljes erejéből húzott Gibraltár felől és a Calpe szlúpról a Hannibal irányába.
– Ugye nem gondolja, hogy vissza akarják foglalni a hajót? – kérdezte Jacktól. – Mi lehet a szándékuk?
Jack nagyon jól tudta, mi az. A flottánál a fordított zászló nyomatékos segélykérést jelentett; a Calpe és a gibraltáriak, ahogy meglátták, feltételezték, hogy a Hannibal ismét vízen van, és azt kéri, vontassák el. Megtöltötték a mozgósítható csónakokat a mozgósítható emberekkel – rendelkezési állományban levő matrózokkal, főleg pedig a kikötői műhely nagy tudású ácsaival és fegyvermestereivel.
– De igen – mondta olyan őszintén, ahogy cserzett tengerészek között szokás. – Azt gondolom. Természetesen ezt akarják. De ha átlőne az élen haladó kutter fölött, akkor megfordulnának, mert azt gondolnák, mindennek vége.
– Ah, úgy! – mondta Palliére kapitány.
Egy tizennyolc fontos csikorogva megfordult, és célba vette a legközelebbi csónakot. Palliére kapitány rátette a kezét az ágyúra. – Jöjjön! – mosolygott Jackre. – Talán mégis jobb lenne nem lőni. – Visszavonta a tűzparancsot, a csónakok sorra megérkeztek a Hannibál-hoz, és a várakozó franciák szótlanul lekísérték a legénységüket a fedélzet alá.
– Oda se neki! – Palliére megveregette Jack vállát. – A tengernagyi hajó jelez; jöjjön velem a partra, megpróbálunk tisztességes szállást keresni magának és az embereinek, addig is, amíg elszabadulhatunk a zátonyról, és kitatarozhatjuk a hajót.
A Sophie tisztjeit Algeciras végében szállásolták el. A háznak hatalmas terasza volt, amely az öbölre nézett, Gibraltár volt balra, a Cabrita-fok jobbra, szemben Afrika sejlett homályosan. Az első, akit Jack meglátott, amint hátrakulcsolt kézzel néz le árbocát vesztett hajójára, Ferris kapitány volt a Hannibál-ról. Jack két hajón is együtt szolgált Ferrisszel, és még tavaly is vele ebédelt, ám most alig ismerte föl a sorhajókapitányt – rettenetesen megöregedett és összeaszott; és noha most újraharcolták a csatát, sorra véve a különböző manővereket, szerencsétlenségeket és meghiúsult szándékokat, Ferris vontatottan beszélt, furcsa tétovázással, mintha az, ami történt, nem lenne egészen valóságos, vagy nem vele esett volna meg.
– Tehát a Desaix fedélzetén volt, Aubrey – mondta valamivel később. – Nagyon megszabdaltuk?
– Amennyire megítélhettem, uram, nem annyira, hogy harcképtelen legyen. Szinte nem is találták el a vízvonal alatt, és az összes derékárboca ép; ha nem kap léket, egykettőre helyrehozzák; rendkívül rátermett tengerészekből áll a tisztikara és a legénysége.
– Maga szerint hány embert veszített?
– Biztosan jó sokat, de itt van a sebészem, ő bizonyosan többet tud erről, mint én. Hadd mutassam be: Maturin doktor, Ferris kapitány. Jóságos Isten, Stephen! – kiáltotta, és visszahőkölt, mert meglehetősen hozzászokott a mészárláshoz, de ehhez foghatót még ő sem látott.
Stephen mintha egy vágóhídról érkezett volna. Kabátjának ujja és eleje a nyakravalójáig és maga a nyakravaló is merev volt a száradó vértől, akárcsak a térdnadrágja, és ahol kilátszott az inge, az is sötét barnásvörös volt.
– Bocsánatot kérek – mondta –, át kellett volna öltöznöm, de a ládám összetört, és mindenem elpusztult.
– Adhatok én egy inget és térdnadrágot – mondta Ferris kapitány. – Nagyjából egyforma termetűek vagyunk.
Stephen meghajolt.
– Segített a francia sebészeknek? – kérdezte Jack.
– Igen.
– Sok munka volt? – kérdezte Ferris kapitány. – Körülbelül száz halott és száz sebesült – felelte Stephen.
– Nálunk hetvenöt és ötvenkettő – mondta Ferris kapitány.
– Ön a Hannibál-ról való, uram? – kérdezte Stephen.
– Oda való voltam, uram – felelte Ferris. – Felvontam a lobogómat – mondta sajátságosan álmélkodó hangon, és hirtelen zokogni kezdett, miközben hol az egyik férfira nézett, hol a másikra.
– Kérem, Ferris kapitány – mondta Stephen –, hány segédje van a seborvosának? És van teljes eszközkészletük? Ahogy haraptam valamit, lemegyek a kolostorba, hogy megnézzem az ön sebesültjeit, és nekem két vagy három készletre elegendő eszközöm van.
– Két segéd, uram – felelte Ferris kapitány. – Ami a szerszámaikat illeti, attól félek, nem tudom megmondani. Ön nagyon jó, uram, rendkívül keresztyéni lélek; hadd hozzam ide azt az inget meg nadrágot, hiszen szörnyű kényelmetlenül érezheti magát.
Háziköntösbe burkolt tiszta ruhákkal tért vissza, azt javasolta, hogy Maturin doktor operáljon a köntösben, látott ilyet már június elseje(31) után, mikor ugyanilyen hiány volt tiszta vászonból. Miután elköltötték a szűkös ebédet, amelyet bámuló, szánakozó cselédlányok hoztak be a piros-sárga egyenruhás őröktől vigyázott ajtón, Ferris kapitány azt mondta:
– Ha megnézte szegény embereimet, Maturin doktor, ha azok után marad még önben elég jóakarat, akkor nagyon irgalmas cselekedet lenne felírni nekem valami mákonyosat vagy mandragórásat. Különösen feldúlt voltam ma, ezt el kell ismernem, de hát mit tegyek? Kössem össze a szétbomlott kötelet? Továbbá, mivel vélhetőleg néhány nap múlva kicserélnek minket, mindennek a tetejébe még a hadbírósággal is szembe kell néznem.
– De uram! – Jack hátravetette magát a székén. – Már nehogy tévedésbe essék, sose volt tisztább eset...
– Ne legyen ebben ilyen biztos, fiatalember! – mondta Ferris kapitány. – Minden hadbíróság veszedelmes dolog, akár igaza van, akár nincs – az igazságnak ehhez nem sok köze van. Emlékezzék szegény Vincentre a Weymouth-ról; emlékezzék Byngre, akit agyonlőttek bírói tévedés miatt, és mert népszerűtlen volt a köznép körében. És gondolja el, mit érezhetnek most Gibraltárban és otthon; hat sorhajót eltángált három francia, és egyet elfoglalt – ez vereség, és a Hannibál-t elfoglalták.
Ezt a fokú félelmet, ami sebként kínozta Ferris kapitányt, Jack annak tulajdonította, hogy Ferrisnek a megfeneklett, árboc nélkül maradt, tehetetlen hajón kellett állnia órákon át a három parti üteg, egy sorhajó és egy tucatnyi nehéz ágyúnaszád irgalmatlan pergőtüzét. Ugyanez a gondolat, kissé módosult formában, Stephen fejében is megfordult:
– Miféle bíróságot emlegetett? – kérdezte barátjától. – Ez tényleg létezik, vagy csak képzelődés?
– De mennyire létezik – felelte Jack.
– De hát a kapitány nem követett el semmiféle hibát. Senki sem állíthatja, hogy megfutamodott volna, vagy ne harcolt volna olyan keményen, amennyire bírt.
– De a hajóját elveszítette. Minden kapitánynak, aki elveszíti a király hajóját, hadbíróság előtt kell felelnie.
– Értem. Ami a kapitány esetében kétségtelenül üres formaság.
– Az ő esetében igen – mondta Jack. – Az ő szorongása alaptalan, egyfajta éber lidércálom, úgy gondolom.
De másnap, mikor Mr. Dalziellel lement a Sophie legénységéhez az elhagyott templomba, és tudtukra adta, hogy a fegyverszünet zászlaja lobog a Sziklán, már valamivel észszerűbbnek – kevésbé beteges képzelgésnek – tűnt ez a félelem. Megmondta embereinek, hogy a Hannibal legénységével együtt őket is kicserélik, délben már Gibraltárban ebédelnek sózott húst és szárított borsót, nincs többé idegen koszt; és noha mosolygott és a kalapját lengette a bejelentést követő harsány hurrázásra, fekete árnyék lappangott a gondolatai mögött.
Ez az árnyék egyre feketébb lett, miközben a Caesar dereglyéjén átkelt az öböl vizén, majd a tengernagy előszobá jában várakozott, ahol a titkár sorra engedte be a sürgős ügyben érkezett embereket. Hol ült, hol felállt és járkált, szóba elegyedett más tisztekkel. Meglepően sokan gratuláltak neki a Cacafuegó-hoz – milyen régvoltnak tűnt ma már, mintha egy másik életben történt volna. Ám a gratulációk, noha őszinte szívből jöttek, kissé felületesnek tűntek, mert a gibraltári légkört átitatta a zord és sötét rosszallás, a keserű lehangoltság, a beletemetkezés a lázas munkába és a meddő önmarcangolás, hogy mit kellett volna tenni.
Mikor végre beengedték, úgy találta, hogy Sir James majdnem annyira megöregedett és megváltozott, mint Ferris kapitány; teljesen üres tekintettel nézett különös, megereszkedett szemhéja alól a jelentést tevő Jackre, egyetlen szóval sem szakította félbe, nem dicsért, nem kárhoztatott, és Jack ettől olyan kínosan érezte magát, hogy ha mondanivalója címszavait nem írta volna föl egy kártyára, amelyet a markában szorongatott, mint egy iskolás fiú, belecsúszott volna a zűrzavaros mentegetőzések és magyarázatok mocsarába. A tengernagy szemmel láthatólag igen fáradt volt, ám fürge esze kihámozta a szükséges tényeket, és lejegyezte egy papírra.
– Mi a véleménye a francia hajók állapotáról, Aubrey kapitány? – kérdezte.
– A Desaix-t már vízre bocsátották, uram, és egészen ép, akárcsak az Indomptable. A Formidable-ról és a Hannibál-ról nem tudok, de nem kétséges, hogy léket kaptak; továbbá Algecirasban az a hír járja, hogy Linois tengernagy három tisztet küldött Cádizba tegnap, és egy másikat ma, korán reggel, kérve a spanyol és a francia erőket, hogy jöjjenek és szabadítsák ki.
Saumarez admirális a tenyerébe támasztotta a homlokát. Őszintén hitte, hogy sose szállnak vízre többé, és ezt bele is írta a jelentésébe.
– Hát köszönöm, Aubrey kapitány – mondta rövid hallgatás után.
Jack fölállt.
– Látom, viseli a kardját – jegyezte meg a tengernagy.
– Igen, uram. A francia kapitány volt olyan jó, hogy viszszaadta.
– Nagyon gavalléros dolog volt tőle, bár bizonyosra veszem, hogy ön rá is szolgált a bókra, és aligha kételkedhetek benne, hogy a hadbíróság is ugyanezt fogja tenni. Hanem tudja, nem egészen etikettszerű addig hordania. Olyan hamar elintézzük az ügyét, ahogy csak tudjuk; szegény Ferrisnek persze haza kell mennie, de magát meghallgathatjuk itt. Gondolom, most csak becsületszóra engedték el?
– Igen, uram, arra várok, hogy kicseréljenek.
– Micsoda malőr; tudtam volna használni a segítségét, a hajóraj olyan állapotban van... Hát, minden jót, Aubrey kapitány – mondta, és alig észrevehetően elmosolyodott, vagy legalábbis felderült az arca. – Természetesen tudja, hogy hivatalosan le van tartóztatva, ezért, kérem, viselkedjen diszkréten.
Jack tudta is, elméletben, de a kimondott szavak annyira szíven ütötték, hogy rettentő boldogtalan állapotban nyomakodott át Gibraltár zsúfolt utcáin. Amikor a szállására ért, lecsatolta a kardját, ügyetlenül becsomagolta, és egy levél kíséretében elküldte a tengernagy titkárának. Aztán sétálni ment, de furcsán pőrének érezte magát, és nehezen viselte a pillantásokat.
A Hannibal és a Sophie tisztjei feltételesen voltak csak szabadlábon; ez azt jelentette, hogy amíg ki nem cserélik őket hasonló rangú francia foglyokra, nem harcolhatnak a franciák és a spanyolok ellen. Rabok voltak, csak kellemesebb környezetben.
Különösen nyomorúságos és magányos napok következtek, amelyek annak ellenére voltak magányosak, hogy néha eljárt sétálni Mr. Ferrisszel, néha a saját kadétjaival, néha Mr. Dalziellel és a kutyával. Furcsa, természetellenes állapot volt, hogy ilyenkor szakítják el a kikötő és a hajóraj életétől, amikor minden épkézláb ember – és sok olyan ember is, akinek ki se lett volna szabad bújni az ágyból – eszeveszett szorgalommal javítja a hajókat. A mélyben serény méhkas, sürgő hangyaboly, és itt a magasban, a mór fal és a Majom-öböl fölötti torony között, a pőre sziklán, a gyér füvön szótlan önvizsgálat, kétely, szemrehányás és aggodalom. Természetesen átnézte az összes Közlönyt, amelyekben semmit sem talált a Sophie diadaláról vagy balsorsáról; egy-két zagyva újsághír és egy bekezdés a Gentleman's Magazine-ban, amelyek rajtaütésnek állították be az egész dolgot. Legalább tucatnyi előléptetés volt a Közlönyben, de róla vagy Pullingsról egy szó se; le merte volna fogadni, hogy a Sophie és a Cacafuego elfoglalásának híre pontosan egy időben futott be Londonba. Ha ugyan nem a Sophie-é volt az első, mert a jó hír (ha feltételezzük, hogy elveszett, ha feltételezzük, hogy abban a zsákban volt, amit maga süllyesztett el a kilencvenöles mélységbe a Roig-foknál) csak Lord Keith postájával érkezhetett, aki valahol a Földközi-tenger túlsó végén van, a törökök között. Így csupán a tárgyalás után lehet szó előléptetésről – foglyokat nem szoktak előléptetni. És ha rossz vége lesz a tárgyalásnak? Jack lelkiismerete egyáltalán nem volt nyugodt. Ha ez Harte aknamunkája, akkor pokolian sikerült neki, ő viszont úgy viselkedett, mint egy zöldfülű, mint egy minden képzeletet felülmúló hatökör. Lehetséges ekkora rosszindulat? Lehet ennyire körmönfont egy fölszarvazott vakarék? Szerette volna megbeszélni Stephennel, mert az orvosnak aztán van esze, és Jack, életében először, kételkedett a saját értelmében, ösztönös okosságában, éleslátásában. A tengernagy nem gratulált neki; jelentheti ez azt, hogy a hivatalos álláspont... De Stephen nem ismert olyan becsületszót, amely távol tarthatta volna a tengerészeti kórháztól; majdnem minden idejét ott töltötte, mert a hajórajnak több mint kétszáz sebesültje volt. – Menjen sétálni! – mondta a barátjának. – Az ég szerelmére, másszon föl valami nagyon meredek hegyre, járja meg a Sziklát az egyik szélétől a másikig, csinálja meg többször is, éhgyomorra! Hiszen maga el van hízva, kétszázhuszonöt, sőt akár kétszázharmincöt fontot is nyomhat.
„Hát az biztos, hogy izzadok, mint egy disznó”, állapította meg Jack. Letelepedett egy görgetegszikla árnyékába, meglazította az övét, megtörülgette a homlokát, és annyira nem akart gondolkozni, hogy énekelni kezdte a nílusi csata egyik balladáját:

 

Ám rohan most csatára oroszlánok hada,
Dönt árbocot, vitorlát, leszen fényes diadala.
Frankline megrohanja Leander, a dicső,
Ötvennégy ágyújának tüze rémítő,
Kaptak olyan verést, milyen még sose volt,
Be is vonták nyomban a francia trikolórt.

 

Kedves kis dalocska volt, de bosszantóan pontatlan; szegény öreg Leander-nek ötvenkét ágyúja volt, ő csak tudja, nyolcnak ő volt a parancsnoka. Rágyújtott egy másik kedvelt tengerésznótára:

 

Egyszer volt, hol nem volt,
Jakab napján csata volt,
Szólt az ágyú, bumm, bumm, bumm,
no de Bumm bele, bumm, bumm, bumm!

 

A szikláról egy majom minden ok nélkül hozzávágott egy darab ganajt, és amikor Jack félig-meddig fölemelkedett, hogy tiltakozzon, a majom megrázta ráncos öklét, és olyan dühösen karattyolt, hogy Jack visszasüllyedt. Ennyire búnak eresztette a fejét.
– Uram, uram! – kiáltotta Babbington, aki a kapaszkodástól és a kurjongatástól rákvörös arccal sietett fölfelé a lejtőn. – Nézze a brigget! A fokon túl, ott nézze, uram!
A brigg a Pasley volt, azonnal fölismerték. A remek vitorlás repült a ropogós északnyugati szélben.
– Nézze meg, uram! – folytatta Babbington, aki egészen fegyelmezetlen módon lerogyott a fűbe, és egy apró réz távcsövet nyújtogatott. Nem nagyított túlságosan, de mindenesetre tisztán megmutatta a jelzést a Pasley főárbocán: ellenség a láthatáron!
– Ott is vannak, uram! – mutatta Babbington a megcsillanó sudárvitorlákat a szoros vége mögött, a szárazföld sötét karéján túl.
– Gyerünk! – kiáltotta Jack, és fáradságosan kaptatni kezdett a lejtőn, nyögve, zihálva, olyan sebesen, amenynyire bírt, föl a toronyhoz, a Szikla legmagasabb pontjára. Volt fent néhány kőműves, az építményen munkálkodtak, a helyőrség egyik tüzértiszje, pompás nagy teleszkóppal, és más katonák. A tüzér nagyon jólnevelten fölajánlotta Jacknek a teleszkópot, ő Babbington vállára támasztotta a csövet, gondosan beállította, belenézett, majd azt mondta:
– Ott a Superb. És a Thames. Aztán két spanyol háromfedélzetű – az egyik, ebben úgyszólván bizonyos vagyok, a Real Carlos, altengernagyi zászlóshajó. Két hetvennégy ágyús. Nem, egy hetvennégy ágyús és valószínűleg egy nyolcvanágyús hajó.
– Argonauta – mondta az egyik kőműves.
– Még egy háromfedélzetű. És három fregatt, közülük kettő francia.
Csendesen figyelték a méltóságteljes felvonulást; a Superb és a Thames tartotta a pozícióját, körülbelül egymérföldnyire a közös flottától. A hatalmas, gyönyörű, első osztályú spanyol hajók olyan feltartóztathatatlanul haladtak a szoros felé, mint a nap az égen. A kőművesek ebédelni mentek, a szél nyugatira fordult. A torony árnyéka huszonöt fokot tett meg.
Amikor a flotta megkerülte a Cabrita-pontot, a Superb és a fregatt azonnal indult Gibraltárba, míg a spanyolok Algeciras felé fordultak a széllel. Jack most már látta, hogy a zászlóshajójuk valóban a százhúsz ágyús Real Carlos, az egyik leghatalmasabb hajó, amely valaha járta a tengert; hogy a másik két háromfedélzetű hajó közül az egyiknek ugyanennyi ágyúja van, míg a harmadiknak kilencvenhat. Félelmetes hajóraj volt – négyszázhetvennégy nagy ágyú, nem számítva a fregattok száz-egynéhány lövegét –, és elképesztő ügyességgel kormányozták őket. Olyan szabályosan horgonyoztak a spanyol ütegek alatt, mintha királyi flottaszemlére készülnének.
– Jó napot, uram! – mondta Mowett. – Gondoltam, hogy itt fönt találom. Hoztam önnek süteményt.
– Nagyon köszönöm! – kiáltotta Jack. – Valóban pokolian éhes vagyok.
Rögtön szelt belőle, és behabzsolta. Milyen döbbenetes módon megváltozott a tengerészet, elmélkedett, miközben újabb szeletet vágott magának; neki, kadét korában, meg nem fordult volna a fejében, hogy ő szólítsa meg a kapitányát, pláne hogy süteményt hozzon neki; de ha eszébe jut is, a saját jól felfogott érdekében nem tesz ilyet.
– Szabad megosztoznom a sziklán önnel, uram? – kérdezte Mowett, és leült. – Gondolom, azért jöttek, hogy elvigyék a franciákat. Mit gondol, uram, nekik ugrunk?
– Még legalább három hét, amíg a Pompée tengerre szállhat – felelte Jack. – A Caesar-t csúnyán elagyabugyálták, valamennyi árbocát cserélni kell; de még ha gyorsan el is készülnének vele, akkor is csak öt sorhajónk van tíz ellen, illetve kilenc, ha kihagyjuk a Hannibál-t, háromszázhetven ágyú az ő hétszáz-egynéhányukkal szemben. Emberünk sincs elég.
– Ön nekik menne, ugye, uram? – kérdezte Babbington, és a két kadét jókedvűen nevetett.
Jack tűnődve megrántotta a vállát, Mowett azt mondta: – Ahogy szigonyosok támadnak szendergő bálnára Boreas tengerén. De hogy mekkorák ezek a spanyolok, uram! A Caesar legénysége kérelmezte, hogy éjjel-nappal dolgozhassanak. Brenton kapitány mesélte, hogy nappal dolgozhatnak, de éjjel egyfolytában őrködni kell. Gyalogfenyőből gyújtanak tüzeket a mólón, hogy világos legyen.
Ezeknek a gyalogfenyő-tüzeknek a fényénél futott össze Jack a Superb kapitányával, Keatsszel, akit két hadnagya és egy polgári egyén kísért. Az első meglepetés, üdvözlések, bemutatások után Keats kapitány meghívta a Superb fedélzetére vacsorázni – persze csak olyan hevenyészett vacsora lesz, de igazi hampshire-i káposztát is szolgálnak fel, amit egyenesen Keats kapitány veteményeséből hozott az Astraeaf.
– Ez valóban nagyon kedves öntől, uram, roppant hálás is vagyok érte, de fájdalom, arra kell kérnem, tekintsen el jelenlétemtől. Voltam oly balszerencsés elveszíteni a Sophie-t, minek folytán ön is ítélni fog fölöttem, a többi sorhajókapitánnyal együtt.
– Ó! – Keats kapitány hirtelen zavarba jött.
– Aubrey kapitánynak tökéletesen igaza van – közölte kenetes hangon a civil. Akkor jött egy küldönc, aki sürgősen a tengernagyhoz kérte Keats kapitányt.
– Ki volt ez a fekete kabátos, rosszképű kurafi? – kérdezte Jack egy újabb barátjától, a Calpe-ról való Heneage Dundastól, aki éppen akkor jött lefele a lépcsőn.
– Coke? Ó, hát az új hadbíró – mondta Dundas, és furcsán nézett.
Csakugyan furcsán nézett? A lángok vibrálása bárkinek furcsává teheti a nézését. Jacknek kéretlenül eszébe jutott a katonai büntető törvénykönyv tizedik pontja: aki árulásból vagy gyávaságból megfutamodik vagy kegyelmet kér, és ezt a hadbíróság rábizonyítja, halálnak adassék.
– Jöjjön, Heneage, igyék meg velem egy palack portóit a Kék Postakocsiban – mondta, és végighúzta a kezét az arcán.
– Jack – felelte Dundas –, mit sem szeretnék jobban, szavamra; de megígértem Brentonnak, hogy segítek neki. Most is oda megyek, ott van a csapatom, csak engem várnak.
Kisietett a móló mellett a fénybe, Jack pedig tovább csellengett, sötét, meredek sikátorokban, bűzben, olcsó bordélyok, mocskos csapszékek között.
Másnap az V Károly fal tövéből figyelte kőre támasztott látcsövén át a Caesar-t, és határozottan úgy érezte magát, mint aki leselkedik vagy hallgatózik. A Caesar-ba, amely már nem volt zászlóshajó, akkor emelték be a száz láb hosszú és yardnál is szélesebb, új főárbocot, méghozzá olyan gyorsan, hogy dél se volt még, amikor az árbockosár is a helyére került, és se az árbocot, se a fedélzetet nem lehetett látni, annyi ember dolgozott a csarnakzaton.
Az ezt követő napon, még mindig a melankolikus magaslatról, a saját lustaságától és a mélyben lüktető, fegyelmezett munkaláztól bűntudatosan látta, hogy megjön Cádizból a hetvennégy ágyús, francia San Antonio, és horgonyt vet Algecirasban a barátai között.
A következő napon nagy nyüzsgés támadt az öböl túloldalán: csónakok cikáztak a közös flotta tizenkét hajója között, új vitorlákat vontak föl, készleteket szállítottak a fedélzetekre, egyik jelzőzászlósor a másik után röppent fel a zászlóshajókon – amire Gibraltárban még buzgóbb sürgésforgás válaszolt. A Pompée-ben nem lehetett reménykedni, viszont az Audacious már majdnem elkészült, a Venerable, a Spencer és természetesen a Superb harcra kész állapotban volt, és a Caesar-on is annyira a végéhez közelgett a tatarozás, hogy akár tengerre is szállhatott huszonnégy órán belül.
Éjszaka gyönge levantei szél támadt kelet felől; ez volt az a szél, amelyért a spanyolok imádkoztak, s amely, mihelyt megkerülik a Cabrita-fokot, egyenesen kirepíti őket a szorosból és Cádizig viszi őket. Délben elindult az első háromfedélzetű a Cabrita-fokhoz a találkozóra, aztán követte a többi. Tíz-tizenöt perces időközönként szedték föl a horgonyt. A Caesar még mindig ki volt kötve a mólóhoz; tisztek, matrózok, polgárok, helyőrségi katonák töltötték fel puskaporral és ágyúgolyókkal, serényen, némán, semmire sem figyelve a munkán kívül.
Kivonult az egész közös flotta, még a szükségvitorlázattal ellátott Hannibál-t is elvontatta a fokhoz a francia Indienne fregatt. És most élesen fölvijjogott a Caesar fedélzetén a síp meg a hegedű; matrózai tekerték a csörlőt, és a hajó, feszesen, félelmetesen, harciasan eltávolodott a mólótól. Mennydörgő éljenzésben tört ki a zsúfolt rakpart, az ütegek, a nézőktől feketéllő falak és domboldalak. Amikor a hurrázás elhalt, a helyőrségi zenekar fortissimóban rázendített a Föl győzelemre, fiaim!-ra, amire a Caesar tengerészei a Britannia, te győzhetetlen!-nel válaszoltak. A hangzavar fölött szívet tépő élességgel röpdösött a síp hangja.
Ahogy a Caesar elhaladt az Audacious mögött, felvonta Sir James zászlaját, és rögtön utána a Horgonyt fel, harcra készülj! jelzést. A parancs végrehajtása talán a leggyönyö rűbb tengerészeti manőver volt, amelyet Jack látott valaha; az összes hajó ezt várta, erre készült; hihetetlenül rövid idő alatt felvonták a horgonyokat, az árbocokon felépültek a vitorlák magas, fehér piramisai, az öt sorhajóból, két fregattból, egy szlúpból és egy briggből álló hajóraj elhagyta a Szikla szélárnyékát, és elindult bal oldali csapáson.
Jack kikönyökölte magát a sűrű tömegből, és már félúton járt a kórházhoz, mert rá akarta beszélni barátját, hogy menjen föl vele a Szikla tetejére, amikor megpillantotta Stephent: rohanvást közeledett a kihalt utcán.
– Kifutott már? – kiáltotta messziről. – Elkezdődött már a csata? – Megnyugodva folytatta: – Száz fontért ki nem hagytam volna! Az az átkozott fickó a Β kórteremben és a bolond hóbortjai; mondhatom, szép idő arra, hogy elvágják egymás torkát!
– Nem kell sietni, még órákig nem nyúlnak egymáshoz – felelte Jack. – De azért sajnálom, hogy nem látta, mikor kivontatták a Caesar-t: dicsőséges látvány volt! Jöjjön föl velem a dombra, onnan tökéletesen láthatja mindkét hajórajt. Jöjjön! Közben benézek a házba, elhozok két teleszkópot – és egy köpenyt is: kezdenek hidegedni az éjszakák.
– Rendben van – mondta Stephen egy pillanatnyi tűnődés után. – Hagyhatok levelet. És sonkával is megtömjük a zsebünket, nehogy savanyú képeket vágjon, és kurtán-furcsán válaszolgasson.
– Ott vannak – mondta Jack, és újból megállt, hogy kifújja magát. – Még mindig a bal oldali csapáson.
– Tökéletesen jól látom őket – felelte Stephen, aki száz yarddal barátja előtt fürgén kapaszkodott a lejtőn. – Könyörgök, ne álljon meg olyan gyakran! Jöjjön már!
– Jajistenem, jajistenem! – Végre leroskadhatott az ismerős szikla tövében. – Hogy maga milyen gyors! Na, ott vannak.
– Igen, igen, ott, valóban nemes látvány. De miért fordulnak Afrika felé? És miért csak sudárvitorlákat és derékvitorlákat használnak ebben a könnyű szélben? Az még a derékvitorláját is elfordítja!
– Az a Superb, azért csinálja, hogy megmaradjon a helyén, és ne előzze meg a tengernagyi hajót. Szuperül tud vitorlázni, a legjobb az egész flottában. Hallotta már ezt?
– Igen.
– Szerintem nagyon szellemes. Igazi elméncség.
– Miért nem vonják föl a vitorláikat, és miért nem közelednek?
-Ó, összecsapásról szó sem lehet – legalábbis napvilágnál. Őrültség lenne most megtámadni az arcvonalukat. A tengernagy ki akarja űzni az ellenséget az öbölből a szorosba, úgy, hogy ne fordulhassanak vissza, és neki legyen helye a támadáshoz. Ha egyszer kint lesznek a nyílt tengeren, merem állítani, hogy nekik ront, ha ez a szél kitart, márpedig úgy fest, hogy három napig is így fog fújni keletről. Nézze, a Hannibal nem képes megkerülni a fokot! Látja? Mindjárt kint lesz a parton. A fregatt nagyon erőlködik. Elfordítják a Hannibal orrát – szépen fordul –, na, már be is fogta a szelet, felvonta az orrvitorláját, öregem, csak úgy! Visszamegy.
Egy darabig szótlanul figyeltek. Hallották maguk körül a többi csoportot, szétszórtan a Sziklán, megjegyzések röpködtek a szél erősödéséről, a valószínű harcmodorról, a vas mennyiségéről, amit egy sortűzben kilőhetnek az egyes hajók, a francia tüzérség magas színvonaláról, az áramlatokról a Trafalgar-fok előtt.
A kilenc sorhajóból és három fregattból álló közös flotta felállt vonalba – a két nagy első osztályú spanyol volt a hátvéd –, és elindultak nyugat felé az erősödő szélben.
Kevéssel előbb az angol hajóraj a jelzésnek engedelmeskedve összevonást hajtott végre. Jobb csapáson haladtak, kényelmesen, nem teljes vitorlázattal. Jack a zászlóshajóra szögezte a teleszkópját, és mikor meglátta, hogy felröppennek az árbocra a jelzések, azt mormolta: – Kezdődik!
A vitorlák felülete majdnem megkettőződött, és néhány perccel később a hajóraj valósággal futott a franciák és a spanyolok után. Egyre apróbbak lettek Jack távcsövében.
– Jaj, Istenem, de szeretnék köztük lenni! – sóhajtotta reménytelenül. – Majd tíz perccel később: – Nézze, előretör a Superb, nyilván az admirális hajója jelzett neki. – A Superb sudárárbocán jobbról-balról mintegy varázsütésre bomlottak ki a toldatvitorlák. – Hogy repül! – mondta Jack. Leengedte távcsövét, és megtörülgette, pedig nem az ő könnyei, nem is holmi maszat homályosította el az üveget, hanem az, hogy esteledett. A mélyben már sötét volt, a város lámpákat gyújtott a rőtbarna kései estében. Lámpák kúsztak fölfelé a magaslatokra, hátha onnan látni lehet a csatát; a túlsó parton fölcsillant Algeciras fényeinek sarlója.
– Mit szólna ahhoz a sonkához? – kérdezte Jack.
Stephen azt felelte, hogy szerinte a sonka hatásos védelem az esti harmat ellen. Egy darabig, zsebkendőjüket a térdükre terítve, szótlanul eszegettek a sötétben. Az orvos egyszer csak megjegyezte:
– Úgy hallom, bíróság előtt kell felelnem a Sophie elvesztése miatt.
Azóta, amióta kora reggel látni lehetett, hogy a közös flotta kifut, Jack nem gondolt a hadbíróságra, de most olyan kellemetlen ütésként zúdult rá, hogy a gyomra öszszeszorult. Ennek ellenére csupán annyit felelt:
– Ezt ki mondta? Gondolom, az orvos a kórházban?
– Igen.
– Elméletileg igazuk van. Hivatalosan a kapitány, a tisztek és a legénység ellen folyik a pör; megkérdezik a tiszteket, van-e valamilyen panaszuk a kapitány ellen, és a kapitányt is, hogy megsértette-e a tisztjeit, valójában azonban csak az én viselkedésem a fontos. Magának semmiért sem kell aggódnia, és erre a becsületszavamat adom. Az égvilágon semmiért.
– Ó, én tüstént bevallanám a bűnösségemet! – mondta Stephen. – És hozzátenném, hogy az adott pillanatban égő gyertyával tartózkodtam a lőporraktárban, a király halálát tervezgettem, eltékozoltam orvosi készleteimet, dohányoztam, és elsikkasztottam a levesport. Micsoda nagyképű bárgyúság! – kacagott jóízűen. – Meg vagyok döbbenve, hogy ilyen értelmes ember, mint maga, bármiféle jelentőséget tulajdonít neki!
– Ó, nem törődöm én vele! – kiáltott Jack.
Hogy hazudik, gondolta Stephen szeretettel. Jack hoszszú hallgatás után folytatta:
– Maga nem tartja túlzottan értelmes lényeknek a sorhajókapitányokat és a tengernagyokat, ugye? Hallottam, mikor meglehetősen szigorú szavakat mondott az admirálisokról és általában a nagy emberekről.
– Valóban elég gyakori, hogy egy idő után valami különös dolog történik a maga admirálisaival, sőt még a sorhajókapitányaival is. Olyan sorvadásféle, mintha elfonnyadna a szív és az ész. Úgy vélem, attól lehet...
– Nos – mondta Jack, és rátette kezét a barátja vállára, amelyet homályosan látott a csillagfényben –, mit szólna hozzá, ha egy csoport rangidős tiszt kezében lenne az élete, a hivatása és a jó híre?
– Ó! – kiáltott Stephen, de az már nem hallatszott, amit mondani akart, mert a láthatáron, Tanger felé, fények lobbantak, amelyek nem nélkülöztek minden hasonlatosságot a mennykő villámaival. Felpattantak, és a fülükhöz tartották a kezüket, hogy hallják a távoli morajt, ám a szél túlságosan erősen fújt, ezért visszaültek, és a nyugati tengerre szögezték teleszkópjaikat. Húsz-huszonöt mérföldre tisztán láttak két közeli fényforrást, aztán hármat, aztán egy negyediket és egy ötödiket, aztán valami erősödő vörösséget, ami nem mozdult.
– Egy hajó ég! – mondta Jack elszörnyedve. Olyan erősen dobogott a szíve, hogy alig bírta egyenesen tartani a teleszkópot, amelybe befogta a mélyvörös izzást. – Forrón remélem, hogy nem a mienk az! Forrón remélem, hogy elárasztották a lőporkamrát!
Óriási, vakító villám oltotta ki a csillagokat, és majdnem két perccel később elérkezett hozzájuk a robbanás elnyújtott, félelmetes robaja, amelyet még hosszabbra nyújtottak a visszhangzó afrikai partok.
– Mi volt ez? – nyögte ki Stephen.
– A hajó felrobbant – felelte Jack. A nílusi csata képei cikáztak az agyában, hihetetlen élénkséggel látta azt a hosz szú pillanatot, amikor a L'Orient felrobbant, száz és száz elfelejtettnek hitt részletet, közöttük egészen förtelmeseket. Még mindig emlékeinél időzött, amikor a sötétséget egy második robbanás zúzta szét, talán még az elsőnél is hatalmasabb.
Azután semmi. Sehol egy fény, még egy ágyú torkolattüzét sem lehetett látni. A szél folyamatosan erősödött, a felkelő hold elhomályosította a kisebb csillagokat. Egy idő után néhány lámpa lefelé indult a hegyről, mások maradtak, sőt olyanok is voltak, amelyek még magasabbra kúsztak. Jack és Stephen maradt, ahol volt. A hajnal a sziklájuk tövében találta őket; Jack kitartóan pásztázta az immár csöndes, elnéptelenedett szorost. Stephen Maturin mélyen aludt, és mosolygott álmában.
Se egy szó, se egy jel: csendes ég, csendes tenger. A szél megint alattomosan, kiszámíthatatlanul kezdett viselkedni. Fél nyolckor Jack visszakísérte Stephent a kórházba, kávét ivott, hogy magához térjen, és visszatért a hegyre.
Kirándulásain megismerte az ösvény összes kanyarját; a szikla, amelynek támaszkodott, olyan meghitt lett, mint egy régi kabát. Csütörtökön, tea után éppen kaptatott fölfelé, vitorlavászon táskába csomagolt vacsorájával, amikor megpillantotta Dalzielt, Boughtont a Hannibál-ról és Marshallt; olyan sebesen szökelltek lefelé a meredélyen, hogy nem bírtak megállni, csak odakiáltották: – Jön a Calpe, uram! – és tovább csörtettek, majdnem hasra esve a kutyusban, amely boldog csaholással futkosta körbe őket.
Heneage Dundas a gyors járású Calpe-ról kellemes, közkedvelt ifjú volt, akinek különösen matematikai tehetségét tartották sokra; ám még sose történt meg vele, hogy őt szeresse a legjobban egész Gibraltár. Könyöke és súlya gátlástalan alkalmazásával Jack áttörtetett a Dundast övező gyűrűn, öt perccel később visszatörtetett, és úgy rohant az utcákon, mint egy kisfiú.
– Stephen! – tépte föl az ajtót. Ragyogó arca még a szokottnál is pirosabb és szélesebb volt. – Diadal! Azonnal jöjjön, és igyunk a győzelemre! Örüljön maga is a nagyszerű győzelemnek, vén salabakter! – Viharosan megrázta barátja kezét. – Micsoda nagyszerű küzdelem!
– Miért, mi történt? – kérdezte Stephen. Ráérősen törülgette a szikét, és letakarta a berber hiénát.
– Jöjjön, majd elmondom ivás közben! – sürgette Jack.
Ő ment előre a népes utcákon, az egymás kezét rázogató, egymást hátba paskoló, boldogan beszélgető, kacagó emberek között. Lent az új mólónál éljeneztek.
– Jöjjön! Olyan szomjas vagyok, mint Achilles, illetve Andromakhé! Keatsé a babér; ő aratta le a dicsőséget! Hahaha, ez jó mondás volt, ugye? Ide megyünk. Pedro, jöjjön csak ide! Pedro, pezsgőt! Ezt a győzelemre! Ezt Keatsre és a Superb-ről Ezt Saumarez tengernagyra! Pedro, még egy üveggel! Ezt megint a győzelemre! Háromszor háromszoros hurrá!
– Rendkívül lekötelezne, ha tájékoztatna – szólt közbe Stephen. – Részletesen.
– Nem tudom az összes részletet – mondta Jack –, de ez a lényeg. Keats, az a remek fickó – emlékszik, láttuk, hogyan tört előre? – épp éjfél előtt érte utol a hátvédet, a két spanyol első osztályút. Kivárta a percet a fordulásra, beszáguldott közéjük, egyszerre tüzelve az összes ágyújából – egy hetvennégy ágyús sorhajó két első osztályúra! Egyenesen átcikázott közöttük, olyan sűrű füstfelhőt hagyva hátra, mint a borsóleves; a spanyolok pedig a füstöt lőtték, és egymást találták el; és ezért a Hermenegildo és a Real Carlos úgy támadta egymást a sötétségben, mint két fűria! Valamelyik, a Superb vagy a Hermenegildo, lelőtte a Real Carlos sudárárbocát; a sudárvitorla esett rá az ágyúkra, az fogott tüzet. És mikor a Real Carlos közel jött a Hermenegildó-hoz, rá is átterjedt a tűz. Ezt a két robbanást láttuk; de miközben ezek égtek, Keats ment tovább és megtámadta a San Antonió-t, amelyik úgy vágott vissza, mint aki paprikát ebédelt, ám Keats három sortüzet lőtt ki rá, és pontosan célzott, így aztán elfoglalta, a hajóraj többi részét pedig keményen megkergették észak-északnyugati irányban a szélviharban. Majdnem elfoglalták a Formtdable-ot, de csak sikerült befutnia Cádizba, mi pedig majdnem elveszítettük a Venerable-ot, amelyiknek kidőlt az árboca, és zátonyra futott, de levontatták róla, és már útban is van visszafelé szükségvitorlázattal, tatárboc helyett egy öregfával, hahaha! Ott jön Dalziel és Marshall! Hahó, Dalziel, hahó, Marshall! Ide! Jöjjenek, igyanak egy pohárral a győzelemre!
A Pompée felvonta a zászlót, az ágyú dörgött; a kapitányok összegyűltek a hadbírósági tárgyalásra.
Nagyon komoly alkalom volt, és noha fényesen ragyogott a nap, vidámságban úszott a part, és kuncogó elégedettség uralkodott a fedélzeten, a sorhajókapitányok félretették az örvendezést, és olyan zordonan jöttek föl a fedélzetre, mint a bírák, ahol az első tiszt kellő szertartásossággal fogadta és elvezette őket az ebédlőbe.
Természetesen Jack már a fedélzeten tartózkodott, de nem az ő esetét tárgyalták elsőnek. Várakozott az ebédlő ellenzővel elrekesztett részében egy káplán is, egy űzött tekintetű ember, aki fel-alá futkosott, időnként tagolatlan kiáltásokat hallatott, és összecsapkodta a kezét. Szomorú volt nézni, milyen gondosan kiöltözött, és véresre borotválta az ábrázatát; mert ha a viselkedéséről szóló jelentésnek csak a fele is igaz volt, akkor nem lehetett reménye.
Eldördült a következő ágyúlövés, a tábori csendőrtiszt elvezette a káplánt, aztán szünet következett, egy olyan hosszú szakadás, amikor az idő nem folyik, hanem megáll, sőt köröz. A tisztek fojtottan beszélgettek. Ők is olyan feltűnő gonddal öltözködtek, ami csak a bőséges rekvirációs osztalékból és a legjobb gibraltári boltokból lehetséges. A bíróság iránti tiszteletből? Az alkalom iránti tiszteletből? Utólagos bűntudatból, a sors engesztelésére? Halkan diskuráltak, időnként Jackre pillantva.
Előző nap valamennyien kaptak egy hivatalos értesítést, amit valamilyen okból mindenki elhozott, összehajtogatva vagy összecsavarva. Egy idő után Babbington és Ricketts nekilátott átírni disznósággá minden szót, amit csak lehetett; Mowett írt és törölt a saját értesítése hátulján, ujjain számolta a szótagokat, és hangtalanul motyogott. Lucock a levegőbe bámult, Stephen elmerülten figyelt egy sötétvörös legyet, amely idegesen futkosott a kockás ponyvával bevont padlón.
Nyílt az ajtó, Jack visszazökkent a világba, fölvette aranyzsinóros kalapját, és bement az ebédlőbe, az ajtóban behúzva a nyakát. Tisztjei libasorban követték. A szoba közepén megállt, a hóna alá tette a kalapját, és meghajolt, először a bíróság elnöke előtt, aztán a jobbra ülő kapitányok, végül a balra ülő kapitányok előtt. Az elnök könnyedén biccentett, majd felszólította Aubrey kapitányt és tisztjeit, hogy üljenek le. Egy tengerész széket hozott, néhány lépéssel előbbre állította a többinél. Jack helyet foglalt, gépiesen nyúlt volna a kardjáért, hogy megigazítsa. Közben a bíró felolvasta a dokumentumot, amely engedélyezte a törvényszék ülését.
Ez jelentős időbe telt. Stephen alaposan megnézett mindent; a kabin olyan volt, mint a Desaix díszebédlője, nagyobb változatban (de jó, hogy a Desaix-nek nem esett baja!). Ez is világos volt és szép: a kabinablakoknak ugyanaz a sarlója, ugyanazok a befelé dőlő falak, a plafonon ugyanazok a szorosan álló, fehérre festett, tömör gerendák, amelyek tiszta, hosszú ívvel kötik össze a falakat: olyan szoba, amelyben a földhözragadt geometriának nem volt sok szava. Az ajtóval átellenben, az ablakok előtt hosszú asztal állt, az asztal és a fény között ült a bíróság: középen az elnök, elöl, egy külön asztalnál a fekete kabátos hadbíró, jobbról-balról háromhárom sorhajókapitány. Balra egy kis asztalnál egy írnok, és ugyancsak balra kötéllel rekesztettek el helyet a nézőknek.
Nyomasztó volt a légkör; csupa komor arcban folytatódtak nyaktól fölfelé a kék-arany egyenruhák a fénylő asztal mögött, a kabin túloldalán. Az előző per és az ítélet nagyon keserű volt.
Ezek a fejek, ezek az arcok kötötték le Jack figyelmét. Mivel hátulról kapták a fényt, rosszul lehetett látni őket, de borúsak és zárkózottak voltak. Keatset, Woodot, Brentont, Grenville-t ismerte; csakugyan kacsint Grenville a fél szemével, vagy csak pislog? Hát persze hogy pislog; rendkívüli neveletlenség lenne jeleket adni. Az elnökön húsz évet fiatalított a győzelem, de azért kifürkészhetetlen volt az arca, a szemét pedig kifejezéstelenné tette a csüngő szemhéj. A többi kapitányt csak névről ismerte. Az egyik, egy balkezes, irkált! Firkált! Jack tekintete elfeketedett haragjában.
– Miután Őfelsége Sophie nevű egykori szlúpja azt a parancsot kapta... és a Roig-foknál, pontosan vagy megközelítőleg Ny40' és É37°40'... – donogta általános érdektelenségtől övezve a hadbíró.
„Ez az ember szereti a mesterségét”, állapította meg Stephen. „De micsoda siralmas hangja van, alig lehet érteni. Hadarás, a jogászok foglalkozási ártalma.” Épp azon elmélkedett, milyen roncsoló hatása van az erényeskedésnek a bírákra, amikor észrevette, hogy Jackben ellazult a kezdeti merevség, és ahogy folytatódtak az alakiságok, ez a lazaság egyre szembeszökőbb lett. Mogorvának, furcsán nyugodtnak és veszedelmesnek látszott; kissé előrehajtott feje és az a dac, amellyel előretolta a lábát, sajátos ellentétet képezett egyenruhájának tökéletességével; Stephennek az a balsejtelme támadt, hogy nagyon közel a katasztrófa.
A hadbíró most oda ért, hogy: – ...kivizsgálja nevezett John Aubrey, Őfelsége Sophie nevű egykori szlúpjának parancsnoka, valamint tisztjeinek és legénységének felelősségét nevezett szlúp elveszítésében, amelyet elfogott a Linois tengernagy parancsnoksága alatt álló francia hajóraj – és Jack feje még jobban előrehajolt. „Mennyire szabad befolyásolnunk a barátainkat?”, gondolta Stephen, és ráfirkantotta az idézése sarkára: Semminek sem örülne jobban, mintha most háborogni kezdene. Odaadta a papírt a kormányosnak, és Jackre mutatott. Marshall továbbadta Dalzielnek, Jack elolvasta, Stephen felé fordította komor arcát, és rántott egyet a fején.
Majdnem rögtön ezután Charles Stirling rangidős kapitány, a bíróság elnöke megköszörülte a torkát, és így szólt:
– Kérem, Aubrey kapitány, ismertesse velünk Őfelsége Sophie nevű, egykori szlúpja elvesztésének körülményeit.
Jack fölállt, szúrósan végigtekintett bíráin, nagy lélegzetet vett, majd a szokottnál sokkal erősebb hangon, mesterkélten tagolt, gyorsan pergő szavakkal, mesterkélt hanglejtéssel, rekedt vigyen-el-benneteket-az-ördög! hangon, mintha egy rendkívül ellenséges testülethez beszélne, azt mondta:
– Harmadikán, körülbelül reggel hatkor a Roig-foktól keletre észrevettünk három nagy hajót, láthatólag franciákat, meg egy fregattot, amely hamarosan üldözni kezdte a Sophie-t; a Sophie a part és az üldöző hajók közé, a francia hajókhoz képest szél felőli oldalra került; felvontunk minden vitorlát – eveztünk is, mivel a szél igen gyenge volt –, hogy széllel haladhassunk, de mivel összes erőfeszítésünk ellenére sem sikerült széllel vitorláznunk, és a francia hajók nagyon gyorsan közeledtek, és mivel különböző csapáson haladtak, előnyre tettek szert a széllel szemben, és mivel kivihetetlennek találtuk, hogy szélnek vitorlázva elmenekülhessünk, kilenc óra körül a tengerbe dobtuk az ágyúkat és a fedélzeten található más tárgyakat; és miután észrevettünk egy lehetőséget, amikor a hozzánk legközelebb levő francia hajó mögöttünk jött, lassan közeledni kezdtünk, és felvontuk a toldatvitorlákat; de ismét azt láttuk, hogy a francia hajók utolérnek toldatvitorlák nélkül, amikor a legközelebbi hajó puskalövésnyi távolságra ért, tizenegy óra körül megparancsoltam, hogy engedjék le a zászlót. A szél keletről fújt, az ellenség több sortüzet adott le, amelyek ellőtték a főárbocsudárt, az előárboc rúdját, és számos kötelet elszakítottak.
Majd mintha rádöbbent volna ennek a beszédnek a feltűnő sutaságára, szorosan összecsukta a száját, és a levegőbe bámult, miközben az írnok szorgosan percegő tolla lejegyezte a „számos kötelet elszakítottak” szavakat. Rövid szünet támadt, amelyben az elnök jobbra nézett, balra nézett, és megint köhögött, mielőtt megszólalt. Az írnok gyors kacskaringót biggyesztett az „elszakítottak” szó végére, és sietve folytatta:

 

A bíróság kérdése: Aubrey kapitány, van-e oka hibát találni valamelyik tisztjének vagy tengerészének viselkedésében?
Felelet: Nincs. A fedélzeten minden személy a legnagyobb elszántságról tett tanúságot.
A bíróság kérdése: Sophie tisztjei és tengerészei, van-e oka bármelyiküknek hibát találni kapitányuk viselkedésében?
Felelet: Nincs.

 

– Alexander Dalziel hadnagy kivételével a tanúk hagyják el a helyiséget – mondta a hadbíró. A kadétok, a kormányos és Stephen ismét az ebédlőben találták magukat, ahol némán ültek a sarkokban, miközben az egyik oldalról, a tat felól behallatszott a lelkész éles hangú üvöltözése (megpróbált öngyilkos lenni), a másikon donogva folytatódott a tárgyalás. Megrázta őket Jack nyugtalansága, szorongása és dühe; annyiszor és olyan körülmények között látták rendíthetetlennek, hogy a mostani felindulása lesújtotta és összezavarta őket. Most az ő hangja hallatszott, amint azt kérdi bőszen és a többieknél sokkal hangosabban: – Több sortüzet adott-e le ránk az ellenség, és milyen messze voltak az utolsónál? – Mr. Dalziel hangja érthetetlen mormolássá folyt össze a válaszfal mögött.
– Ez teljesen ésszerűtlen félelem – mondta izzadt és ragadós tenyerét nézve Stephen Maturin. – Ez csak egy... de az istenért, ha ellene lennének, akkor azt kérdeznék: „Hogyhogy maga még itt van?” De hát oly kevéssé ismerem a tengerészeti dolgokat. – A kormányos arcában próbált valami vigasztalót találni, de hiába.
– Maturin doktor! – nyitotta ki az ajtót a katona. Stephen lomhán bement, és feltűnő lassúsággal tette le az esküt, miközben megpróbálta felmérni a bíróság hangulatát; ennek következtében az írnok sercegő tolla utolérhette magát Dalziel vallomásának lejegyzésében:

 

Kérdés: Toldatvitorlák nélkül érte utol a Sophie-t? Felelet: Igen.
A bíróság kérdése: Látszott-e, hogy sokkal gyorsabban vitorláznak önöknél?
Felelet: Igen, feltűnően.
A bíróság szólítja és megesketi Stephen Maturint, a Sophie seborvosát.
A bíróság kérdése: Ön szerint megfelel-e a valóságnak az, amit kapitánya mondott a Sophie elvesztéséről?
Felelet: Úgy gondolom, hogy igen.
A bíróság kérdése: Tájékozott-e annyira tengerészeti kérdésekben, hogy eldönthesse, megtörtént-e minden annak érdekében, hogy elmeneküljenek a Sophie-t üldöző erők elől?
Felelet: Nagyon keveset tudok a tengerészeti dolgokról, de úgy láttam, hogy a fedélzeten minden személy megtett minden tőle telhető erőfeszítést; láttam a kapitányt a kormánykeréknél, a tiszteket és a matrózokat az evezőknél.
A bíróság kérdése: A fedélzeten tartózkodott-e, amikor a zászlót levonták, és milyen messzire volt önöktől az ellenség a megadás pillanatában?
Felelet: A fedélzeten voltam, és a Desaix puskalövésnyire volt a Sophie-tól, és lőtt ránk.

 

Tíz perccel később a bíróság tanácskozásra vonult vissza. Ismét az ebédlő, és ezúttal nem volt kérdés, ki menjen előre az ajtónál, mert Jack és Mr. Dalziel is itt volt. Itt voltak mind, és senki nem szólt egy szót se. Csak nem a szomszédban nevetnek? Vagy a Caesar tiszti ebédlőjéből hallatszik át?
Hosszú szünet. Hosszú, nagyon hosszú szünet után megjelent az ajtóban a tengerész:
– Kérem, uraim!
Besorjáztak, és a tengeren töltött összes évei ellenére Jack elfelejtett lehajolni, be is verte a fejét, olyan erővel, hogy egy darab bőr és egy szőke tincs ott maradt a szemöldökfán. Szinte vakon ment oda a székéhez, amely mellett úgy állt, mint aki nyársat nyelt.
A csattanástól megijedt írnok fölnézett az ítélet szóról, majd ismét lesütötte a szemét, hogy tovább írja a hadbíró szavait:
– Az Őfelsége Pompée nevű hajóján, a Rosia-öbölben összeült hadbíróság... felesketés után, Sir James Saumarez ellentengernagy parancsára eljárva... miután meghallgatta a tanúkat, és érett belátással, körültekintően mérlegelt minden körülményt...
Az élettelen hang tovább donogott, és annyira hasonlított Jack bevert fejének zúgásához, hogy gyakorlatilag semmit sem hallott belőle, mint ahogy a hadbíró arcát se láthatta a könnyein át.
– ...A bíróság arra az álláspontra jutott, hogy Aubrey kapitány, tisztjei és a hajó legénysége minden lehetséges erőfeszítést megtett annak megakadályozására, hogy a király szlúpja az ellenség kezére kerüljön, ezért föl kell menteni őket, ennélfogva fölmenti őket – mondta a hadbíró, de Jack ezt sem hallotta.
A fahang elhallgatott, Jack látta, amint az elmosódó fekete alak leül. Megrázta zúgó fejét, összeszorította a fogait, és erővel összeszedte magát, mert a bíróság elnöke fölállt. Jack tisztuló látása elkapta Keats mosolyát, látta, hogy Stirling kapitány fölemeli azt az ismerős, elég szimpla kardot, és a markolatával nyújtja feléje, miközben a bal kezével elsimít egy papírt a tintatartó mellett. Az elnök ismét megköszörülte a torkát a halálos csendben, és azt mondta tiszta tengerészhangon, amelyben komolyság, hivatalosság és nyájasság egyesült:
– Aubrey kapitány, nem csekély örömömre szolgál a bíróság parancsa, amelyben van szerencsém elnökölni, miszerint amikor átnyújtom a kardját, gratuláljak is önnek, amiért egyaránt visszakapta az ellenség és a barát kezéből, és kifejezzem ama reményemet, hogy ismét kivonhatja hazájának védelmére.

 

 

Jegyzetek:

1. Ott loptam, ahol tudtam (fr.)

2. Egy-három árbocos, kis földközi-tengeri vitorlás hajók.

3. Hadnagy (spanyol).

4. 1798-ban, Napóleon egyiptomi hadjárata során a Nelson admirális vezette angol flotta a Nílus deltájában, Abu-Kírnál megsemmisítette a francia flottát.

5. Spanyol aranypénz.

6. A legenda szerint meghalt, amikor 1052-ben vejével, Hitvalló Edward királlyal vacsorázva azt mondta: „Fulladjak meg ettől a falat kenyértől, ha akár gondolatban is vétettem ellened.”

7. Az angol coffin szó koporsót jelent.

8. Az Egyesült írek Társaságának és az 1798-as – sikertelen – angolellenes felkelésnek a vezetője.

9. Robert Castlereagh (1769-1822) brit politikus, az 1798-as ír felkelés idején az ír ügyek államtitkára. John Fitzgibbon (1749-1802) ír államférfi, Anglia és Írország uniójának híve.

10. 1605. november 5-én lelepleztek egy katolikus összeesküvő csoportot, amelyik fel akarta robbantani az angol Parlamentet, hogy politikai káoszt okozzanak, és Angliát egy új uralkodóval visszatérítsék a római katolikus egyházhoz.

11. Boney: Bonaparte Napóleon angol gúnyneve.

12. Angliában szokás november 5-én szalmabábokat égetni, a XVII. századi katolikus Lőpor-összeesküvés évfordulóján (A ford. megj.).

13. John Beresford (1738-1805) írországi brit protestáns politikus, az 1780-90-es években Pitt brit miniszterelnök tanácsadójaként szinte teljhatalommal rendelkezett az ír ügyekben.

14. Ír protestáns.

15. A létezés értelme (francia).

16. Lough Swilly: öböl Írország északnyugati partjánál, ahol 1798-ban az angolok elfogták (majd kivégezték) Wolfe Tone-t, az ír felkelés egyik, francia hadihajóval érkező vezetőjét.

17. Buffon, Georges-Louis Ledere, comte de (1707-1788) francia természettudós; átfogó természetrajzában felvetette, hogy a fajok környezeti hatásokra átalakulhatnak.

18. Nagyon rossz franciasággal: „szolgálatára uram” (szó szerint: „a cselédje vagyok, uram”). Helyesen a votre service lenne.

19. Az amerikai függetlenségi háború skóciai születésű tengerésztisztje.

20. Hadicsel (francia).

21. Jeremy Bentham (1748-1832) angol jogfilozófus, közgazdász, a modern jogpozitivizmus egyik megalapítója, aki szerint élesen el kell választani a „létezőjogot” a „helyes jogtól”.

22. Tengerészlázadások színhelyei 1797 tavaszán.

23. Duke of Clarence a későbbi TV. Vilmos király, aki 13 éves korától a haditengerészetnél szolgált. Mrs. Jordan színésznő volt, 20 éven át a herceg élettársa.

24. Kréta.

25. Fehér négyszöggel ellátott kék lobogó.

26. Vergilius (teljes nevén: Publius Vergilius Maro).

27. Kb. 1,1 liter.

28. Jakobiták: a száműzött II. Jakab királynak és utódainak a hívei; 1745-ben II. Jakab unokája sikertelenül kísérelt meg fegyveres erővel visszatérni Angliába.

29. Egy híres középkori angol ballada refrénje; Bray lelkésze számára mindegy, hogy katolikus vagy protestáns hitre kell áttérni, ő marad.

30. Hivalkodó (francia).

31. 1794. június l-jén többórás véres angol-francia tengeri csata zajlott le Brest közelében.

 

 

Keresztvitorlás hajó szélcsendben száradni kibontott vitorlázata

1. Repülő orrvitorla
2. Orrvitorla
3. Előárbocsudár-tarcsvitorla
4. Előárboc-tarcsvitorla
5. Elő(árboctörzs)-vitorla vagy alsó vitorla
6. Elő-derékvitorla
7. Elő-sudárvitorla
8. Főárboc-tarcsvitorla
9. Fő(árboc)sudár-tarcsvitorla
10. Középső tarcsvitorla
11. Fő felsősudár-tarcsvitorla (főroyal-tarcsvitorla)
12. Fővitorla vagy alsóvitorla
13. Fő derékvitorla
14. Fő felső-sudárvitorla (főroyalvitorla)
15. Hátsó tarcsvitorla
16. Hátsó sudártarcsvitorla
17. Hátsó felsősudár-tarcsvitorla
18. Hátsó vitorla
19. Farvitorla
20. Hátsó derékvitorla
21. Hátsó felső-sudárvitorla

Forrás: Serres, Liber Nauticus
A Műszaki-Tudományos
Kutatóintézet szívességéből
New York város Közkönyvtára,
Astor, Lenox és a Tilden Alapítvány