E. M. Nathanson
Egy piszkos háború

(Tartalom)

 

 

„...aztán meg nincs is olyan király, akármilyen makulátlan az ügye, hogy amikor a kardok döntésére kerül a sor, azt csupa makulátlan katonával vihesse végbe.”

William Shakespeare:
V. Henrik
(Németh László fordítása)

 

A szerző megjegyzése:

Azokban az időkben voltak ilyen valódi katonai és civil szereplők Burmában, Kínában és Indokínában. Némelyikük a saját nevén szerepel a könyvben, mert közéleti figurák voltak – történetük ismert – egymással ütköző nézetekkel. A fiktív alakoknak megvan a saját történetük. A megtörtént tények keretein belül ezek a dolgok is megtörténhettek. Ami engem érdekel, az az Apokalipszis előtti utolsó pillanat; kik voltak jelen, mit mondtak, és mit tettek, vagy hogy mi történhetett volna másképp. A regény kitalált történetet mond el; de ha netán élő, halott vagy képzelt személyek arcképét rajzoltam meg, úgy pontosan ez volt a szándékom.

E. M. N.

 

 

ELSŐ RÉSZ

ÁRULÁS, ÚTKÖZBEN

 

1.

A nap belevakított John Reisman szemébe a Szalven folyón túlról; s ő kezével jelezte a pilótának: vigye le. A C-46-os hozzálátott, hogy csigavonalban leereszkedjék. Reisman őrnagy a másodpilóta ülésén ült, és összevetette a látott, valóságos térséget azzal a képpel, amelynek a térképek szerint kellene ott lennie. Remélte, hogy a műszerfalnál ülő fiatal pilóta érti a dolgát, és remélte, hogy a repülőgép kibírja. Az út legnehezebb részében délnek repültek; Indiából Kínába vivő fő Himalája légi úton, a „Púp” hegyei és őserdői teli voltak ugyanilyen gépek roncsaival; s a bennük repült férfiak hulláival.
A Szalven folyó mélyen haladt a dombok és hegyek kígyózó rétegei között, végtelen zöld vadonba hasított bele. Egyik oldalon, ott, amerről jöttek, Burma terült el. A másik oldal már Kína. A határ azonban nem látszott határozottan. A legjobb térképek is „vitatott területet” vettek számításba. Reisman térdén most két térkép hevert, az egyik burmai katonai térkép selyemre nyomtatva. Ez burmainak tekintett olyan területeket, amelyeket a kínai térképészek az ő Jünan tartományuk részeként tüntettek föl. Reisman másik térképe az Egyesült Államok légierejének kiadásában megjelent szabvány légi térkép a Kína-Burma-India színtérről. Nem merte csak erre az egyre bízni magát. Túl sok olyan incidens történt Európában és egyebütt, amelyek során szabványtérképekben, meg pilóták és navigátorok bizonytalan megítéléseiben bízva OSS-embereket dobtak le; ezek aztán a meghatározott ledobóhelytől mérföldekre értek földet, s fogságba estek vagy megölték őket. Az is megesett, hogy gondosan kidolgozott csatatervek pukkantak szét, mert rossz felderítés, technikai hiba és helytelen navigáció miatt egész dandárokat dobtak ejtőernyővel rossz leszállózónába – katasztrofális véggel. A gép alatt, amelyben most Reisman röpült, még mindig ott voltak Tanaka tábornok 18. hadosztályának igencsak aktív egységei; olyan csapatok, amelyek kicsúsztak északi és nyugati irányba, a Stilwell vezette amerikai-brit-kínai erők átkarolásából, s miközben visszahúzódtak keletre Kína felé és délkeletre Thaiföld felé, nagy erővel támadtak és védekeztek.
A burmai katonai térkép jó szolgálatot tett Reismannak, amikor a gépe nemrég Mjicsinában landolt. A várost és létfontosságú repterét akkor nemrég szerezték vissza a japánoktól kegyetlen és keserves dzsungelharcban Frank Merül amerikai dandártábornok marauderei és Orde Wingate brit vezérőrnagy csinditjei; ezeket a katonákat a burmai templomokat őrző vad kőoroszlánokról nevezték el. Reisman C-46-osa akkor üzemanyagért szállt le Mjicsinában, s így ki tudta szimatolni a legfrissebb tudnivalókat a reá bízott bizarr küldetéssel kapcsolatban. Míg néhány nappal előbb Kalkuttában le nem szállt, egyszerű utas benyomását keltette. London és Csungking között, jóval hétköznapibb feladattal. Bár az olyan mocskos feladatokat, amilyeneket az OSS [Office of Strategic Services - Katonai Titkosszolgálat] megalakítása óta eltelt három év során Reisman őrnagyra bíztak, nem lehet éppenséggel hétköznapinak nevezni. (Új rangját alig egy hónapja kapta.)
Minthogy azonban képességeit igen nagyra értékelték az OSS-bázis főhadiszállásán, a Grosvenor Square-en (és becsülte őt a jó öreg Max Armbruster is a Baker Streeten, a Különleges Operatív Részlegnél) néha váratlanul kedvesek voltak vele, eltűrték rigolyáit. Csupán egyetlen dolgot kért, mielőtt elutazott volna Londonból a Távol-Keletre, ahova mostanság százával küldték Donovan tábornok „vad embereit”, mondván, a maguk sajátos, egyéni módszereivel oldják meg a problémákat. Az európai hadszíntéren már nem volt szükség sajátos és egyéni problémamegoldásaikra, függetlenedés! hajlamaikra, arra, hogy folyvást összeütközésbe kerüljenek a különféle nemzetiségű katonai fejesekkel, s nem volt szükség szokatlan hadműveleti módszereikre se. A háború ott most a náci hadsereg gyors visszaszorítására, s a németek megszállta területek gyors felszabadítására tevődött át. A Reisman-fajtájú „szabadúszókat” nem nagyon kedvelték, tűrték meg már.
Az a bizonyos kérése így szólt: hadd töltsön el két napot; két napot és egy éjszakát Párizsban. Párizs végre megszabadult a németek bűzétől, a nácik mocskától, jelképeitől és útjelzőitől, a Wehrmacht meg a Waffen-SS egyenruháinak és arcainak látványától, amelyeket úgy utált, hogy a gyomra is forgott tőlük. Párizs akkor csak néhány napja szabadult föl. Max Armbruster, most már maga is igazi ezredes (bár Reisman szeretetteljes tekintete még mindig azt a professzort látta benne, aki a háború előtt volt), megajándékozta Reismant új aranylevélkéivel, s hogy fölvidítsa, elintézte neki a kétnapi párizsi szabadságot.
– Azt mondtam a fejeseknek a támaszponton, hogy ottléted alatt föl szeretnéd frissíteni folyékony kínai nyelvtudásodat – mondta akkor Max szárazon.
– A kínait? Párizsban? Muris. Akkor tudtam a legjobban kínaiul, amikor ott voltam – csóválta a fejét Reisman. – És ezt be tudtad beszélni nekik? Csakugyan megérdemled az új sasokat itt a váll-lapodon!
– Leköteleztél bennünket, Johnny. Lekötelezted őket. Engem is leköteleztél. Az Amnesty hadműveletért és a rennes-i kastélynál végzett tevékenységedért.
– Ősrégi ügy. Három egész hónapja már – felelte akkor Reisman. – Nem is gondoltam, hogy az emlékezet ilyen messzire nyúlik vissza a fejesek agyában. Amellett nem is az én érdemem. Én csak velük tartottam. Ők csinálták. Azok a szegény, tudatlan marhák. – Kezdetben utálta őket, a végére megszerette őket. Na jó, mondjuk, nem mindnyájukat.
– A Piszkos Tizenkettő – recitálta Armbruster, akár egy temetési imát; s a fejét ingatta. – Kísérlet volt... de még egyszer soha többé. Hogy vannak a sebesültjeid?
– Akik kórházban vannak, elég szépen gyógyulnak. Pár napja jártam benn náluk. Akiket a németek elfogtak, azokról még mindig nem tudunk. A halottak köszönöm, jól vannak – tette hozzá hűvösen. – Hitüktől függően. De hát erről nem tudunk semmit, amíg oda nem kerülünk.
Armbruster akkor zavartan félrenézett. Aztán fölrakta Reismant egy futárgépre. Párizsban Reisman rótta, rótta az utcákat, a szabad Párizsban, amelynek valóságáért és álomképéért éveken át annyit harcolt és ölt, amelyért sokszor kis híján otthagyta a fogát; járkált, még pihenésre és alvásra se nagyon adott időt magának. Átkelt a Szajna fölötti hidakon Cité és Szent Lajos szigetére; ámult, hogy mindent épségben talál, úgy ahogy emlékezett rá. Evett-ivott minden olyan vendéglőben, amely még mindig étlappal büszkélkedett. A Boulevard St. Germainen a Deux Magots-ban Sartre-t és Simoné de Beauvoirt kereste, akikkel a háború előtt néha beszélgetett itt, de most nem látta őket. Megismerkedett viszont egy nővel, aki megittasult a felszabadítás borától, és minthogy Reisman beszélt franciául, és – ahogy a lány mondottavolt benne valami szenvedély és szomorúság, pikáns mártásként keveredve, s nem csupán egy volt az ezernyi les Americains közül, akik éjjel-nappal elárasztották az utcákat, így aztán a lány éjjel együtt itta vele a szabadulás italát, meg egyebet is. Jól esett mindkettejüknek. Találkoznak-e még valaha?
Azután, minthogy meg szerette volna tölteni szívét-lelkét ama régóta hiányzó valamivel, elment hát misére a Notre-Dame szörnyek óvta katedrálisába, nem kommunikálni, csak hallgatni és figyelni; csupán kellemes ellágyulást érzett, s nem az óhajtott nemességet és új kegyelmet; fölmászott hát Montmartre dombjára, a Sacré Coeur csillogó-fehér bazilikájába, hogy egy másik misén keresse azt, aki állítólag spirituális, egyetemleges és örök.
Nem érzett rá, mégis jólesett újra hallgatni a latin liturgiát, a szárnyaló hangokat, amelyek mindent dicsérnek, ami mennyország; magához engedte a francia mormolást, s a hála hangjait. Azután fölmerült benne: most, hogy tisztelgett rég meghalt olasz édesanyjának vallási hagyományai előtt, ne tegye-e meg ugyanezt apjáért, a Chicagóban ma is élő és viruló Aaron Reismanért, s ne nézzen-e utána, áll-e még, s funkcionál-e már zsinagóga Párizsban. De nem nézett utána. Majd máskor, másutt. Úgy vélte, eléggé megadta istennek aznapra, ami az istené. Ideje, hogy újra megadja a császárnak is, ami a császáré. A futárgép. már várta, hogy visszavigye Londonba. Megígérte volt Maxnak, hogy idejében odaér, esetleges további eligazításért a távol-keleti útjával kapcsolatban, és most már haladéktalanul nekivágjon a hosszú repülésnek, Csungkingba.
Kalkuttában, amikor megkapta az utasítást erre a váratlan és nemszeretem válságküldetésre (az ő válságuk, nem az enyém, dohogta magában), a helyi bürokraták igazították el, felszínesen. Azután kapott egy C-46-ost a saját használatára, ezzel is jelezték a válság magas szintű fontosságát és útnak indították Mjicsinába. Reisman, odaérve, elcserélte a Harrods Áruházból vett, bőrrel bevont lapos üvegét egy csindit főtörzsőrmesterrel a burmai térképért; de megérte. A bőr a dzsungelben úgyis szétrohadt volna, az ezüstflaskát pedig feketére égette volna a veríték. A térképet alighanem közvetlenül a háború előtt készítették brit katonai felügyelők, akik a határ egyik oldalán kacsin és san törzsbéliekkel működtek együtt, a másikon pedig a mindenkori helybéli hadúr egységeivel, akik épp szövetségben voltak Csang Kaj-sek Kuomintangjával. A burmai térkép jobban foglalkozott azokkal a kis részletekkel, amelyeket egy katona talál a föld felszínén, mint azzal a sűrű, alacsony madártávlatú látvánnyal, amely egy légi fotós elé tárul, amíg gyorsan elrepül felette.
Ha élt volna még Orde Wingate – akit olyannyira tisztelt, s akivel akkor ismerkedett meg, amikor Wingate még csak őrnagy volt, évekkel ezelőtt Palesztinában –, akkor Reisman örült volna a csungkingi útnak meg a mjicsinai mellékutazásnak, hátha viszontlátja. Ám Wingate, ez a rendkívüli ember, aki legalább annyira volt misztikus és filozófus, mint amennyire liberális gondolkodású katona, néhány hónapja halálát lelte egy lezuhanó B-25-ösben. „Fényes láng. lobbant el” – mondta akkor gyászbeszédében Winston Churchill. Reisman ezt rettenetes veszteségként élte meg, s annak érezte most is, míg C-46-osa veszedelmesen hatolt be a Szalven folyó szurdokába.
De nem nagyon lehetett változtatni ezen a repülésmódon. Csak nagyon alacsonyan repülve veheti észre Bradford századost és kacsin harcosait, vagy legalább azt a helyet, ahol feltehetőleg átkelnek a Szalven túlpartjára, Kínába. Mjicsinában nem akarták, hogy Bradford átmenjen. És nem akarták Kalkuttában, Londonban, Washingtonban vagy Csungkingban sem. Legkevésbé ott, Csang Kaj-sek Csungkingjában. Elküldték hát Reisman őrnagyot, állítsa meg. Ezért ragaszkodott hozzá, hogy a C-46-os másodpilótaülésében üljön, és maga végezze a végső navigációt. Nagyon biztos akart lenni benne, hová ugrik.
Legutóbb, a Rennes közelében elterülő ismerős francia táj fölött tizenkét élesre fent, edzett gyilkos volt vele, meg potyautasként a helybéli, bátor Clyde Bowren őrmester. – Én is kitettem a lelkem, akárcsak ezek a marhák – mondta akkor Reismannak Bowren, amikor ő felfedezte, röviddel fölszállás után –, és ne éljek, ha hagyom, hogy azt higgyék, képesek valamire, amire én nem. – Bowren pompásan szerepelt, akárcsak a többiek; túlélte a csatát a vilaine-i kastélynál, bár megsebesült, s most kórházban lábadozik Angliában.
Reisman most, az elkövetkező percekben, amikor ejtőernyőjével egyedül ereszkedik le idegen, fenyegető területre, senki másra nem fogja bízni magát, csak önmagára. Mint ahogy eddig is mindig.

 

2.

A lovasok aláereszkedtek a meredek ösvényen a folyóhoz; Lincoln Bradford, aki az oszlop élén lovagolt, megpillantotta a gázlót, ahol átkelhetnek a Szalvenen. Félrehúzta lovát és megállt a hőségben, a foltos napfényben, amely a vékony törzsű fák sűrű baldachinján tört át. Levette sötét, ütött-kopott Anzac-kalapját, zubbonya ujjával letörölte homlokáról a verítéket. E harccal és lóháton töltött hónapokban sűrűre növesztette szőke haját. Feje nyirkos volt, haja összetapadt. Khaki egyenruhája úgyszintén csuromvizes és piszkos volt. Világosabb színeitől és idegenes arcától eltekintve ugyanolyan lett, mint a sötét, élénk kacsinok, akiket most a víz felé terelt.
Bradford egyedül parancsnokolt – saját tekintélyével – nyolcszáz törzsi tagot; a Mjicsinától északra, keletre, délre és távolabb, nyugatra fekvő magas hegyi falvak bosszúszomjas kacsinjainak zászlóalját. Négy hypenla (katona) közül egyszerre mindig csak egy ült lovon; váltották egymást. A többi hypenla gyalogolt, a málhás trén tevéi a lovasok csapatai mögött meneteltek, könnyű, szökellő léptekkel. Az oszlop vége oly messze hátul volt a fák közt, a folyóhoz vivő kanyargós ereszkedőn, hogy tíz perc is beletelik, mire áthaladnak ezen a ponton. Bradford, a kacsin hadnagyaival tervelte ki ezt: így gyorsabban haladhat, keményebben sújthat le és biztonságosabban hajthatja végre az akciót, minthogyha csak gyalogszerrel mennének – bár a kacsin hypenlák a gyalogos meneteléshez szoktak. Ötven mérföldet is meg tudnak tenni naponta, őserdei és hegyi ösvényeken. A málhahordó állatokat jól ismerték még abból az időből, amikor kereskedtek, karavánokat kísértek, árut – főleg ópiumot – szállítottak. A falvaik teraszos földjein gabonák mellett mákot is termesztettek, főleg a mészköves hegyoldalakon, ahol a termőföld legalkalmasabb volt rá. Az ópiummá feldolgozás kezdeti folyamatát a parasztok végezték, de ők maguk keveset használtak föl belőle. Burmában tulajdonképpen törvény tiltotta, de a kacsinok nem ezért vetették meg a kábítószerezést. Ők az anyagot nemzedékek óta csaknem teljes egészében elvitték Kínába, Thaiföldre, Francia Indokínába és a brit gyarmatokra. Amit nem használtak fel, azt elszállították, hogy a világ más tájain szolgálják a gyönyört és a szenvedélyt, morfium, ópium és heroin formájában.
Lincoln Bradford sok mindent megtanult itt töltött ideje során. Bostonban született brahminként, jó iskolákban és a legelőkelőbb felsőiskolákbán nevelkedett, amelyeket a szülei választottak meg számára. Ám amióta, két éve, Burmába dobták le, jóval gyakorlatibb, néha fájdalmasabb és eléggé egzisztencialista neveltetésben részesült.
OSS-beli tiszttársai közül egy se akart részt venni ebben az akcióban, s nem is hitték, hogy ő bele mer vágni. Jól emlékeztek még rá, micsoda zűr kerekedett a legutóbbi hasonló rajtaütés után; a zűrt a dühös Csang Kaj-sek gerjesztette Csungkingban. Az akció résztvevőinek rövid úton ki is tették a szűrét az OSS-ből.
– Minek képzeli magát? Arábiai Lawrence-nek? – kérdezte tőle az egyik brit tiszt a Különleges Végrehajtó Irodától, amikor neszét vette, mi készül.
– Eszemben sincs – hazudta Bradford. Saját OSS-bajtársaival, annál a kevésnél, akiket megkeresett, legjobb esetben is csak annyit ért el, hogy megesküdtek, tartják a szájukat.
Ezeknek a kacsinoknak a többsége már hónapok óta eljött falujából, részt vett a mjicsinai akcióban, esőben, csimpaszkodva-csúszkálva feljutottak kétezer méter magasba, a Kumon hegyláncon át, harcba szálltak Merrill maró dereivel, hogy segítsenek a reptér, utána meg a város elfoglalásában. Különböző falvakból származtak, de mind lánglelkű kacsinok voltak, nem sok közük volt ahhoz, amit Burmának neveznek. E hypenlák mindegyikét személyes ok késztette erre a küldetésre: hogy hírét vették: falvaikat kifosztották és elpusztították a Burmán átkelt kínai Kuomintang-katonák.
A háború korai szakaszában a japánok törtek rá békés falvaikra, hogy a kacsinokat gyorsan és brutálisan leigázzák; férfiakat, asszonyokat és gyerekeket öltek és kínoztak meg. Porig égettek basákat, bennük élő családokkal, s a rég halott ősök tisztelt szellemével, eszközeivel. Megerőszakolták és lemészárolták az asszonyokat és a gyerekeket. A kacsin fiúk péniszét és heréjét levagdosták, hogy magvuk szakadjon, aztán otthagyták az életben maradt fiúkat, éljenek tovább kínszenvedésben, figyelmeztetésül más falvak számára. Megszentségtelenítettek szent helyeket, elcipelték, ami megtetszett nekik, elpusztították a termést a földeken, magukkal hurcolták a használható háziállatokat, a többit leölték. Pusztulást hagytak maguk mögött ott, ahol nemrég még boldog, összeforrott családok és társadalmak éltek. De a meg nem támadott falvak kacsinjai a bozótba menekült túlélők segítségére siettek. A törzsi szerkezet életben maradt, együvékapcsolódott az Indiától Kínáig érő völgyeken, és magas hegyeken át.
Ifjú kacsinok ezrei jelentkeztek önként, hogy hypenlák lehessenek. Kiképezték, fölszerelték őket; s elsősorban az amerikai OSS emberei álltak az élükre, olyan férfiak, mint Lincoln Bradford. Hamarosan ravasz, rémisztő, győzedelmes harcosok váltak belőlük, a japánok ellen.
És most újabb, teljesen váratlan, hitszegő pusztítás sújtott le véreikre. Az a tudat, hogy ezt nem japánok követték el, hanem kínaiak, Kuomintang-katonák, hogy az állítólagos szövetségesek támadták meg és fosztották ki a kacsin falvakat, ez még jobban felbőszítette, megtorlásra késztette ezeket a csatában megedződött veterán hypenlákat.
A hypenlák szedett-vedett khaki és olajzöld egyenruhákat viseltek. Bradfordot nem érdekelte az öltözetük. Egyeseken vastag ing, vagy gallér nélküli pulóver volt. Néhányuk föltekerte az inge ujját, mások nem. Volt aki átizzadt pólót, vagy atlétatrikót viselt. Individualizmusuk a különféle fejfedőkön is meglátszott, az egyszerű gyalogos terepsapkától a puha, lecsüngő, gyakorlókalapokon át a valaha csicsás bozótkalapokig, amelyek formájukban és díszítésükben még emlékeztettek a lovagi sisakra. Csak a dzsungelbakancsaik voltak egyformák és jó minőségűek.
Legtöbbjük Bradfordéhoz hasonló fegyvereket viselt: karabélyt, kacsin dah-t és bajonetet, gránátokat és oldalfegyvert. Sokuk vállán M-1-es puska himbálódzott karabély helyett. Húszan Browning automata fegyvert viseltek, negyven lovas pedig M-3-as géppisztolyt tartott az ölében. A férfiak némelyikének töltényszalagok húzódtak keresztül-kasul a mellkasán, akár a mexikói banditákén. Túlságosan is jól voltak fölszerelve erre a küldetésre. Bradford gondoskodott erről komor elszántsággal és néminemű körmönfontsággal.
Tizennyolc teve volt a málhatrénben, hármas egységekre tagolva. Tartalék élelmet, lőszert raktak az állatokra. Szétszedve és hátukra kötözve tíz darab hatvan milliméteres ágyút cipeltek. A hypenlák értettek hozzá, hogyan kell gyorsan összeszerelni és harcba vetni ezeket az ágyúkat, mint ahogy a géppuskákhoz is értettek, amelyekből tíz volt a trénben. Az igazi adujuk azonban az a négy darab hetven milliméteres hegyi ágyú volt, melyet néhány hete zsákmányoltak a japánoktól, lőszerrel együtt.
A lovaik részint sötét, karcsú, japán hadimének voltak, részint tömzsi, erős tibeti és mongol pónilovak.
A lovasok most lassan ereszkedtek le Bradford mellett, kettes, hármas sorokban. A sapkájukhoz emelték a kezüket és rövid köszönéssel törték meg komor hallgatásukat: – Bo! – Mások tiszteletteljesebben: – U Bo... – Páran pedig a – Tugi! – köszöntéssel tisztelték meg; dagadt a keble, hogy „nagy embernek” nevezik.
Bradford rangja az OSS-ben csakugyan Bo volt, vagyis százados. Igaz, ezt a címet itt néha útonállók is kikövetelték maguknak. Meglehet, elöljárói útonállásnak tartják azt is, amire most készül, de ő nem tartotta annak, és emberei sem. Mosolyogva biccentgetett a mellette lovon, talpalva, vagy tevét vezetve elvonuló katonákra.
– Várjatok a parton! Maradjatok fedezékben! – kiáltotta.
Legtöbbjük beszélt valamicskét angolul, ő meg megtanult egy csöppet kacsinul. Az angolul nem tudók számára lefordították parancsait azok, akik értették. Sok embere ismerte őt személyesen; ő képezte ki őket fegyverforgatásra és katonai tudományokra, ő vezette őket a japánok elleni közelharcokban. Nevetséges, sőt talán őrült dolog is, hogy most kínaiak ellen vezeti őket. De móresre kell tanítani a kínaiakat, s ez ügyben el kell majd jutni egészen Csungkingig.
Tudta, a kacsinok megvárják őt odalenn. Pontosan követik majd a parancsait. Nemcsak az iránta érzett hűségből és tekintélytiszteletből, hanem mert a seregben Bradford főhadnagyai között volt három falusi duwa, főnök, ami örökletes tisztség, a hypenlák hallgattak rájuk és engedelmeskedtek nekik. Szan Tau és Ba Csit már elhaladt Bradford előtt, egyikük lovon, a másik gyalog, s megvárják majd őt a fák utolsó soránál, az ösvény alján. A harmadik duwa, Ne Tin majd a menetoszlop végét őrző lovascsapattal érkezik.
Négy uma is volt a seregben. A Jin, Jo Ki, Sinwa Rip és Bó Szan, mind duwák legfiatalabb fiai, bár egyikük apja se volt ott Bradford portyázói között. A kacsin társadalomban nem a legidősebb, hanem a legfiatalabb fiú örökli majdan az apa főnöki szerepét. A többi hypenla tiszteletben tartotta és tudomásul vette az ilyen arisztokratikus leszármazást.
Mind a duwák, mind az umák elfogadták Bradfordot a fegyverekkel, lovakkal és haditervekkel összefüggő dolgokban, de kacsin ügyekbe nem szólhatott bele. Bradford tudomásul vette a társadalmi konvenciókat, s kényesen ügyelt arra, hogy még a látszatát is elkerülje bármiféle beavatkozásnak. Elismerte és tisztelte a kacsinok kapcsolatait a napok, bumok és Ga Sadup szellemi világával, mely egész életüket meghatározza.
Amikor a málhatrén utolsó szakasza, közvetlenül Na Tin lovasai előtt odaért Bradford mellé, a százados kedélyesen odaköszönt Bó Szannak: – Mi újság, kis maung?
Bó Szan kidugta a nyelvét, aztán fölnevetett. Nem szerette már, ha maungnak, öcsinek szólítják, alacsonyabb rendűnek tekintik, kicsit sértette ez a megszólítás, noha szeretet volt benne; nemcsak Bradford ajkán, hanem a többi portyázóén is, akik ismerték és kedvelték.
Bó Szan státusa valamelyest különbözött a többi urnáétól. Elméletben már a faluja duwájává kellett volna lennie – csak éppen nem volt már meg a falu. A japánok három évvel ezelőtt felégették, lakosait lemészárolták. Bó Szan apját, anyját, testvéreit és többi rokonát, barátját is mind egy szálig megölték. Ő azért kerülte el sorsukat, mert a támadás napján távol járt, apja épp elküldte egy megbízatással egy elszigeteltebb másik kacsin faluba.
Linc Bradford csodálta a fiút, mert az átélt iszonyatok ellenére, meglepően derűs lélek volt.
– Tudni szeretném, hol kelünk át a folyón – kiáltotta most kacsin nyelven –, és kérek egy kövér japán lovat. Elmegyek én akár Csungkingig is, hogy levágjam Csang Kaj-sek fejét. Jöjjön utánam, ha tartani tudja velem a tempót.
– Csungking sokheti járóföld, még egy kacsin számára is. kicsi maung – mondta Bradford. – A kínaiak ránk találnának és kinyírnának bennünket, még mielőtt Kunmingba érnénk, pedig az jóval közelebb van ide.
– Senki se öl meg se engem, se magát! – kiáltotta Bó Szan. – Ga Sadup nem engedi meg. Még sok a dolgunk.
Bó Szan két éve volt már mellette. Ő volt Bradford védence; Bradford nem annyira katonának, mint inkább talizmánnak tekintette. Meneteléskor vagy csatában Bradford mindig igyekezett oda elhelyezni Bó Szant, ahol a legkisebb veszedelem várt rá, pedig a fiú, akárcsak a többiek, kellően fel volt szerelve, és értett a fegyverek használatához, s csöppet se volt hálás, ha gyereknek tekintik. Számtalanszor meg is mondta pártfogójának: lassan már tizenhét éves lesz; ugyanolyan felelősség és ugyanannyi veszély járna neki is, mint minden más hypenlának.
Bó Szan az utolsó málhás teveszakasz vezetőjeként ereszkedett alá az ösvényen. Az egyik japán ágyú szétszedett részei, egy mozsár és egy géppuska meg lőszeres láda himbálódzott az állatok horpaszánál. Az utolsó lovasok is odaértek Bradfordhoz, élükön Ne Tinnel. Ne Tin idősebb volt a többi hypenlánál, mélyen ülő szeme szűk volt, mintha örökké hunyorogna a napfényben. Lesült arcát és homlokát már ráncok árkolták. Katonai kalap helyett szívesebben tekerte körül kacsin turbánnal a fejét. „Az ellenség így tudni fogja, ki vagyok – magyarázta egyszer Bradfordnak. – Nem vagyok se amerikai, se angol, se burmai. Kacsin vagyok.” – Volt a lényében valami brutalitás; sok csatában vett részt, sok fejet vágott le, míg meg nem győzték, hogy a fül is elég a megölt ellenség számontartására.
Bradford százados megfordította lovát és követte seregét a Szalven folyó partjához.

 

3.

Fél óra múlva megkezdődött az átkelés. Néhány hypenla már átjutott a kínai oldalra. A sereg nagyobbik részét még mindig eltakarta a fák baldachinja. Az állatok legelésztek, néhányuk abrakot zabált, amelyet a kacsinok vágtak nekik; tízes csoportokban kísérték őket a folyópartra, inni.
A lovasok első csapata, Ne Tin vezetésével, már nekivágott a gázlónak, amikor váratlanul felbukkanó repülőgép berregése töltötte be a szurdokot.
Bradford kacsinul kiáltotta: – Ki a vízből! Fedezékbe!
A lovasok visszafordultak a vízben, és a parton ivó állatokat is visszavezették a fák közé.
A repülőgépmotorok döreje már fülsiketítővé vált, amikor Bradford végre felismerte az ikermotoros C-46-os Commandót, a „Vén Barmok” egyikét. Ezek két év óta repülték át a Púpot az asszami bázisoktól Kunmingba és Csungkingba, alumíniumroncsok meg csontok jelezték útjukat az ötezer méter magas Szanhszing hegyláncon. A gép alacsonyabbra ereszkedett, és Bradford azt gondolta, talán bajba került, kifogyott az üzemanyaga és bele készül pottyanni a Szalvenbe.
Gyorsan körülnézett, vajon hol helyezkednek el emberei. Rémülten látta, hogy néhány hypenla a géppuskákhoz rohan, s fölállítják őket, csöveiket az égnek szegezik.
– Ne! Ne lőjj! – bömbölte abban a reményben, hogy túl tudja harsogni a gép zaját.
Bó Szan odaugrott az egyik géppuskához, és fölrúgta.
– Ez amerikai gép! – üvöltötte Bó Szan. – Nézd a fehér csillagot a kék körben! Egy C-46-os.
Amikor a gép föléjük ért, barátian megbillentette szárnyait. Azután a gép magasabbra emelkedett, bedőlt a fordulóban és újra áthaladt fölöttük, ezúttal magasabban.
Hirtelen újabb tárgy tűnt fel az égen, emberi test libegett ejtőernyőn, s lassan szállt le a folyó fölé. Bradford elismeréssel figyelte a kötelekkel munkálkodó férfi ügyességét, amint a leszállását kormányozza, hogy se a fákba ne akadjon bele, se a vízbe ne pottyanjon.
Bó Szan fölbámult, megcsodálta a zöld ruhás alakot, és a fehér félgömböt, amint különösebb erőfeszítés nélkül lebeg alá az égből. – Hla... hla... – dünnyögte. – Szép... szép.
Az ejtőernyős körülbelül hetvenlépésnyire szállt le. Bakancsa a burmai oldalon ért földet a sekély vízben, csak az ernyő lett vizes. Gyorsan lecsatolta az ejtőernyőt és húzta kifelé. Néhány kacsin, köztük Bó Szan odafutott segíteni. Bradford százados amikor a közelébe ért, meglátta: amerikai tiszt, őrnagy, teljes hadfelszerelésben és málhával, karabéllyal, rövid szuronnyal, gránátokkal és egy 45-ös automata fegyverrel. Rájött, ismeri valahonnan ezt az ejtőernyőst, bár a sisak és az állszíj az arca nagy részét eltakarta.
A férfi levette fejfedőjét és így szolt: – Nincs véletlenül még egy ilyen fölös cserkészkalapod, amilyet a kobakodon hordasz, Linc? Csuda klassz!
Bradford még jobban elképedt, azután fölrikkantott, tudta már ki az, aki az égből elébe pottyant:
– John Reisman! Johnny! Hát te meg mi a jó fenét keresel itt Burmában?
– Téged.
Bradford arca széles, fényes mosolyra húzódott. Két karjával átölelte Reismant, a kedélyes medveölelés láttán még a legsztoikusabb kacsinok is elmosolyodtak.
Ez a meleg üdvözlés több és más volt, mint amit Reisman várt és óhajtott; bár most úgy vélte, talán könnyebb lesz tárgyalnia, Linc így talán jobban aláveti magát az átadandó parancsoknak. Két éve gyakran voltak együtt Londonban, de Reisman akkor egyszer csak könnyedén elbúcsúzott barátjától, nem mondta meg, hová megy. Az ő szakmájukban nem volt szokás megmondani. Az ember csak úgy elment.
Barátságuk azonban jóval London előttről eredt. Álnéven, álranggal, áléletrajzzal egy OSS-kiképzőtáborban ismerkedtek meg a marylandi Catoctin-hegyekben. Ott meglehetősen komolyan foglalkoztak a kémkedéssel és a gerilla-hadviseléssel, és magától a nagy Fairbairn őrnagytól tanulták a kézitusa mindenféle csínját-bínját; másoktól meg azt, hogyan kell megfigyelni, látni, lehallgatni, jelenteni, miként kell rádiókat és különböző közönséges és rendkívüli fegyvereket működtetni, embert, hidat, vonatot, főhadiszállást robbantani.
Bradford lazított a medveölelésen, és még mindig kacagva a meglepetéstől és a viszontlátás örömétől, hátralépett:
– De úgy látom, talán illene tisztelegnem és jelentést tennem – s a Reisman gallérját díszítő friss aranylevelekre intett. – Akkor hát... kazsa-e, őrnagy.
– Kazsa-lo – válaszolta Reisman. Bradfordnak leesett az álla az udvarias kacsin köszöntés hallatára. – No csak! Tanultál egyet s mást!
– Így szoktam, mielőtt elmegyek valahová. Tudod jól, Linc.
Bradford biccentett. Igen, tudta. És ez hirtelen aggasztani kezdte. – Mit keresel itt, John? Honnan tudtad, merre találsz? Ahogy elnézlek, nem vakáción vagy.
– Parancsot hoztam neked, Linc – válaszolta határozottan Reisman.
– Éspedig?
– Vissza kell fordítanod az embereidet és visszatérned a bázisodra, Ngumlára. Nem kelhetsz át a Szalvenen. Szó se lehet róla, hogy megtedd, amit Kínában tenni készülsz.
Bradford rápillantott, majd így szólt: – Üljünk le valahol és tisztázzuk. – A fák felé mutatott. – Talán egy fügefa alá, ha szerencsénk van, mint Gautama Buddhának valaha.
– Rendben, százados – biccentett Reisman. – De ettől a pillanattól kezdve a zászlóalj parancsnokságát én veszem át. Hívd vissza embereidet a túlsó partról.
– Még nem! – mondta kihívóan Bradford. – Vitassuk meg. Én meghallgattalak. Most te is hallgass meg engem.
Ne Tin, Bó Szan és a többi, közelben álló kacsin megértette a szóváltás lényegét, ha a finomságait nem is. Annyit mindenképp értettek, hogy itt vita zajlik; az amerikai tiszt nem akarja, hogy továbbinduljanak a kínai rajtaütésre. A hír sebesen terjedt a seregben, háborogtak és fenyegető tekinteteket lövelltek John Reisman felé.
Bradford kacsin nyelven így szólt Ne Tinhez: – Mondd meg az embereidnek, hogy megpihenünk itt egy kis időre. Mondd meg nekik, etessék és itassák tovább a lovakat meg a tevéket. Mondd meg nekik, ők is ehetnek-ihatnak most, ha éhesek. Később nem állhatunk meg enni. Be kell hoznunk ezt az elveszett időt.
– Tehát továbbmegyünk, bármit beszél ez az ember?
– Igen. Hozd Szan Taut és Ba Csitet, meg az umákat. Beszélnünk kell ezzel a tiszttel. Ő is duwa, bátor és képzett hypenla, de nem tud mindenről, amiről mi tudunk. El kell magyaráznunk neki a dolgokat.
Reismant bosszantotta, hogy nem érti, amit beszélnek. Sebezhetőnek érezte magát. A mellette álló kacsin fiú még mindig barátian, sőt csodálattal nézett rá. De az idősebbikből, amelyikkel Linc most épp beszélt, kegyetlenség és harag áradt, amikor Reismanra pillantott. Annak idején, amikor Olaszországban, illetve Franciaországban ugrott le, ismerte a nyelvet, és megszimatolta, ki a barát, ki az ellenség. Sőt még németül is tudott annyit, hogy megjátssza magát, mint a rennesi támadáskor júniusban. Alig négy hónapja. Csak annyi lenne? Ezer évnek tűnt. Szerette volna, ha mellette vannak páran most a Piszkos Tizenkettőből.
A kacsinok elmentek a dolgukra, engedelmeskedtek Lincnek. Ő pedig odavezette Reismant egy lapos, árnyas helyre a fák alá, ahová a lovát is kötötte. Pár pillanatig taposott a talajon, az azt fedő növényzeten, csapkodott az indák és az alacsony, összetapadt növényzet között.
– Kígyók... piócák... atkák... van itt minden, ami szívesen fölfalná ebédre az embert – magyarázta Bradford. – A hegy túlsó oldalán, az őserdőben, ahol ezelőtt működtünk, legalább annyi gondunk volt a tigrisekkel, mint a japánokkal. Elefánt is akad, komolyan dühbe gurul, ha csak hiszi is, hogy az ő területére akarsz benyomulni. Vannak nagy, gyilkos kobrák és kis gyilkos kígyócskák, a marásuk húsz perc alatt végez az emberrel. Aztán vannak rovarok, élősdiek, moszkitók, bogarak, férgek, parányi mikroszkopikus vackok a földön és a vízben; megkaphatod tőlük mindazokat az egzotikus nyavalyákat, amelyek a trópusi tárgyú orvosi könyvekben állnak, az egyszerű maláriától a vérvizeléses maláriáig.
– Jól berendezett állatkert – állapította meg Reisman.
– Gyönyörű, pokoli ország – huppant le a talajra Bradford, hátát a fatörzsnek vetette. Hellyel kínálta Reismant maga mellett. – Biztonságos a hely.
Reisman lecsatolta csomagjait és ráült az egyikre. A másikból kivett egy terepsapkát, melyre őrnagyi aranylevél volt rátűzve, fölrakta, és eltette az ugráshoz használt sisakot.
– Éhes vagy, John? – aggodalmaskodott Bradford.
– Igen. Köszönöm. Hoztam magammal élelmiszerfejadagokat, ha híjával vagytok.
– Nincs szükség rá itt. A kacsin vendégszerető nép. Odahaza szívesen csapnak lakomát, de még útközben is csodákat tudnak művelni rizsből, zöldségből, csirkéből. Akad élelem az őserdőben is, amivel jól lehet lakni, ha az ember rászorul. De ezúttal hoztunk magunkkal főznivalót.
Reisman látta, hogy tüzek égnek, fő az ebéd; s egy kacsin fiú hamarosan hozott neki egy tálkában ételt, s egy csészében teát. A fiút Bó Szanként mutatták be. Noha őt magát szabályosan John Reisman őrnagyként mutatták be, a fiú „Duwa Johnnak” szólította. Az étel csípős volt a currytől, Reisman nem rajongott érte, de a felét sikerült megennie. A tea erős volt és kitűnő, alighanem valamelyik angol ültetvényről, Asszam hegyeiről.
Hét kacsin ült le a földre Bradforddal és Reismannal, velük ettek, s Reisman rájött, hogy ezek haditanácsot alkotnak. Linc tisztelettel és szeretettel mutatta be mindet. Ne Tin volt a turbános ember, aki olyan csúnyán nézett Reismanra az előbb. Ő, Szan Tau és Ba Csit duwák, magyarázta Linc evés közben, falusi vezetők, egyúttal az ő hadnagyai. Harcedzett gerillák voltak a japánok ellen. A fiatalabbak – Á Jin, Jó Khi, Szinva Rig és Bó Szan: umák, címek örökösei egy arisztokratikus leszármazás szerint, s e jogon magas rangot viselnek a seregben. Olyasmi, mint a törzsőrmester, vélte Reisman. És csatában edzett harcosok. Akárhogy is, ezek a hypenlák parancsnokai, bár Reisman egyből látta, hogy a legfiatalabb uma, Bó Szan alacsonyabb helyet foglal el.
– És most hadd mondjam el neked, Johnny, mire készülünk és miért – kezdte Linc.
– Tudom, mire készültök – felelte Reisman –, és az a parancsom, hogy megakadályozzam.
– Hallgass végig, a szentségit!
A kacsinok némán figyeltek. Érzéseiket visszafogták, sötét szemük hol az egyik, hol a másik fehér embert figyelte.
– Folytassa, százados! – mondta Reisman, és megnyomta a százados szót. Utált a rangokra hivatkozni, de hát épp ezért adja a rangokat a hadsereg: hogy az egyik katona parancsolhasson a másiknak.
– A zászlóalj emberei közül soknak kifosztották és elpusztították a faluját. És nem japánok, hanem kínaiak. Amíg oda voltak velem, harcoltak velem a japánok ellen a front mögött, végezték a nehéz, piszkos munkát Stillwellnek és Merillnek, Wingate-nak és a briteknek, meg Csang Kaj-seknek és az ő ügyefogyott...
– Tudom, Linc – vágott a szavába Reisman. Meg akarta könnyíteni a feladatát, udvariassággal, bókokkal, ahogy kijárt. – Hallottam róla, hogy a különítményed tisztjei és közlegényei nélkül, az ügynökeid nélkül, a velünk, meg a britekkel meg a kínaiakkal együtt harcoló kacsin hypenlák nélkül sose szereztük volna vissza Burmát, sose érkeztünk volna el Mjicsinába.
– Oké, jól tudod. Tisztában vagy vele. Helyes! De amíg messzi jártak a dzsungelben meg a hegyekben, s ölték a japánokat az OSS-szel és szövetségeseinkkel, addig a családjaikat és a barátaikat legyilkolták azok az áruló kuomintangisták, akik állítólag a mi oldalunkon állnak.
– Azok közönséges banditák voltak – javította ki Reisman. Ezt kellett mondania, így hagyták meg neki, mert sem Washingtonban, sem Londonban nem voltak hajlandók efféle ügyek miatt összekülönbözni Csang Kaj-sekkel.
– Hát te meg ki a fenének dolgozol? – horkant fel Bradford. – Mintha magának Csangnak a hazugságait szajkóznád, meg Taj Li tábornokét.
– Csang Kaj-sek meg én nem ugyanazokban a körökben mozgunk. A másik pasiról pedig sose hallottam.
– Majd hallasz, ha itt dolgozol egy ideig – mondta Linc. – Taj Li Kína Himmlerje. A kínai Gestapo feje. A Kuomingtang-hit őrzője, és kis haverjának, Csangnak védelmezője. Egyébként hullarabló és bűntárs mindenben, amiből haszna származik.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz, Linc.
A kacsinok hallgattak, figyeltek. Csend volt. A közelből idehallatszott a hypenlák beszélgetése, időnkint az állatok nyerítése és bőgése.
– Akkor megpróbálom elmagyarázni neked – mondta Bradford. – A kínaiak és a kacsinok évszázadok óta hadakoznak egymással. Gyűlölik egymást. De a kacsin falvak elleni támadásnak semmi köze sincs politikához. Sőt, semmi köze a kínaiakhoz, a burmaiakhoz vagy kacsinokhoz.
– Hanem mihez van köze?
– Mákhoz.
– Mint abban az ostoba gyerekdalban? „Flandria földjein hó-hahó, himbálja fejét a mákgubó...”
– Ópium – mondta Bradford. – Azok a kínai katonák parancsot kaptak, hogy szerezzenek ópiumot, és ők szereztek. Elküldték őket, rabolják inkább össze, semhogy meg kelljen venni a kereskedelmi útvonal túlvégén, ami messze, messze van. A kacsinok meg a többi hegyi törzsek, mint a sanok és a meók odaát, Francia Indokínában, úgy termelik a mákot, mint nálunk otthon a farmerek a kukoricát és a búzát. Piacra termelt konyhakerti növény. Nem sok. Megművelik és földolgozzák a mákot. Egy keveset megtartanak belőle a saját használatukra, de a java megy a kereskedelmi karavánokhoz. A kínaiaknak sokkal olcsóbb a helyszínen ellopni.
Reisman a fejét rázta.
– Tudok a mákról is, az ópiumról is, de arról semmit se tudok, amiről beszélsz.
– Ezek a „banditák” nem banditák, Johnny, hanem reguláris Kuomintang-katonák. Ami nem valami nagy szó, tudom. Siralmas társaság.
– De pontosan kicsodák, Linc? Tudod, vagy csak találgatsz? Ha tudod, akkor más módon is el tudjuk kapni őket, jogi úton, megfelelő csatornákon át. De ez így túl komoly ügy. Lődözni a szövetségeseinket, csak mert néhányuk helytelenül viselkedett.
– Helytelenül viselkedett?! Ez aztán a megfogalmazás, őrnagy! – nevetett fel csípősen Bradford. – Vagy Lung Jün marsall martalócai voltak, vagy valamelyik tucsun hordája. A falusiak le tudták írni az egyenruhákat, a jelvényeket, a karszalagokat.
– Mi az a tucsun?
– Hadúr. Fővezér. De ez rossz fordítás. A stílusuk Jesse Jamestől Pancho Villán át Dzsingisz kánig terjed, vagy akár Csang Kaj-sekig.
– És Lung Jün marsall milyen helyet foglal el a mércéden?
– Magasat. Nagy ember az ópiumkereskedelemben és az amerikai kölcsönbérleti hadianyag elrablásában. Mindenekelőtt a saját érdekét nézi, azután Taj Liét és Csang Kaj-sekét. Az ópiumot valószínűleg Taj Li hálózatába kellett továbbítania. Irdatlan sok haszon van rajta, különösen ha eleve semmit sem fizetett érte az ember.
– És hol akarod megtalálni azokat a fickókat... azokat a banditákat, akiknek a nyomába eredtél? – Hogy banditák-e vagy katonák, szinte egyre ment Reismannak. Átérezte, amit Linc elmondott, mégis meg kell akadályoznia a hadműveletet. Ha valami hibát talál a tervben, talán az is elég lesz a kacsinoknak, hogy lebeszélje és visszairányítsa a zászlóaljat.
– Caohszieni és jongpingi helyőrségeken.
– Mutasd a térképedet!
Bradford széthajtogatta, és Reisman örömmel látta: jó selyemtérkép, pontosan meghatározott topográfiával, utakkal, ösvényekkel, vízi utakkal és speciális tereptárgyakkal.
– Ezek ötven és hetvenöt mérföldnyire vannak innen. Úgy gondolod, odamész, lesújtasz mindkettőre és épségben visszatérsz?
– Nem. Csak Caohszienre – mutatta Bradford a térképen. – Baromian megtanítjuk őket móresre, azután elhúzzuk a csíkot. Tüzérséggel csesszük szét őket, amelyet azoktól a japánoktól szereztünk, akik ellen harcolniuk kéne. Amikor majd a 70 milliméteresek döntögetni kezdik a falaikat, azt hiszik, japánok vagyunk és elpucolnak, ahogy a háborúban csinálták. Ha Jongpingnél is lecsapunk rájuk, akkor át kell kelnünk még egy folyón, a Lancangon. Ez lelassítana bennünket, és a barátainknak lenne hol lecsapniuk ránk visszajövet.
– Örülök, hogy fölismerted. Állati jó hadvezér vagy, Linc – mondta epésen Reisman.
– Elég jól boldogulok. Velünk tartasz?
Reisman megrázta a fejét, és a másik három városra mutatott, amelyek közelebb vannak a határhoz, mint a cél. – Figyelembe vetted-e, mondd, hogy kínai ezredek vannak itt, Tengcsongban, ott Beosánban és amott Lusuiban? Még ha túljutsz is a járőreiken és az őrszemeiken...
– A kínaiak nem járőröznek és nem őrködnek – vágott közbe Bradford. – A seggükön ülnek a garnizonokban. Amikor Stillwell végre rávette őket jöjjenek át Burmába és segítsenek harcolni a japánok ellen, a kacsinok végezték helyettük a járőrözést.
Reismannak persze sejtelme se volt, vannak-e kínai ezredek abban a három városban, vagy se, csak blöffölt, de minthogy közel voltak a burmai határhoz, ez mégis logikusnak látszott.
– Ha folytathatnám, százados! – mondta nyersen.
– Mihelyt jelzés megy Caohszienből arról, kik vagytok és merre tartotok hazafelé, masszív hadrendbe állnak a hátatok mögött a kínaiak. Tudod-e mit művelsz Linc? Csapdába vezeted az embereidet és az rájuk is csapódik majd. El fogod veszíteni az egész zászlóaljat. Talán saját magadat is. Nem éri meg... ez a szemet szemért-ügy.
– A kacsinokért történik. Ezek megtorlást akarnak az ellenük elkövetett iszonyatos mészárlásért.
– Hibás a terved, Linc. Az utad túlságosan nyitott, látható. Látod, még én is rád találtam.
– De hát te szakember vagy az ilyesmiben, Johnny – mosolygott Bradford. – Tőled el is vártam volna, hogy rám találj. Bár azt nem tudom, hogyan képzelted, hogy életben maradsz ebben a pokolországban és hogy hogyan jutsz ki innen, ha ránk nem találsz...
– Retúrjegyet váltottam – mondta Reisman. – Van néhány régi fölszállópálya negyven mérföldön belül, annak a hegynek a túloldalán, amelyen most átkeltetek. Egyszerű kis kifutópályák, az angolok csinálták őket évekkel ezelőtt. Jól el vannak rejtve. Lefogadom, még csak nem is tudsz róluk. Könnyű gépeknek kell értem jönniük meghatározott időpontokban, hogy megkeressenek és elvigyenek.
– De erre még mindig nyüzsögnek a japánok, tudod-e?
– Akkor miért nem őellenük harcolunk, miért a kínaiak ellen? – szívóskodott Reisman.
– Már elmondtam neked, miért. Azért indulunk ellenük, hogy móresre tanítsuk őket, hogy soha többé ne próbálkozzanak olyasmivel, mint amit tettek. Nos, örülünk, ha velünk tartasz, John, de nem veszem zokon azt se, ha úgy döntesz, hogy elmész. Mondhatod azt, hogy elkerültél bennünket az átkelésnél; én pedig megesküszöm rá, ha valaki kérdi.
– A pilóta, aki ledobott, már tudja, hogy találkoztunk, és az a parancsom, hogy fordítsalak vissza, Linc – mondta Reisman halkan. – Értsd meg végre! Az egész terved meggondolatlan.
– Katonai vagy politikai szempontból? – kérdezte hangsúlyosan Bradford.
– Mindkettőből. Nem fog sikerülni. Add föl! Mire ideérsz, el lesz zárva a visszautad.
Bradford kacsinul szólt vezérkarához. Rövid megbeszélés zajlott. Reisman látta, hogy végül szavaznak, és mind egyetértenek.
Bradford így szólt Reismanhoz: – Nos, vagy megölünk, idekötözünk egy fához és hagyunk elrothadni, vagy velünk tartasz fogolyként, őrizet mellett.
Reisman ebben a pillanatban vette észre, hogy valaki áll mögötte. Megfordult és látta, hogy Ne Tin az, a mérges duwa, aki turbánt visel. Sikerült neki hangtalanul a háta mögé surrannia. Egy M-3-as géppisztolyt szegezett Reismanra.
– És most, szép lassan rakosgasd ki az összes fegyveredet ide, a földre, ahol jól látjuk őket, John – mondta Bradford. – És a tartalékokat is a bakancsodból, a cipősarokból... ahogy együtt tanultuk.
Reisman vállat vont, és engedelmeskedett.
– Oké – mondta –, nincs más választásom. Megyek én is veletek.

 

4.

Egy völgyön és egy újabb hegyvonulaton kellett átkelniük, hogy Caohszienbe érjenek, a keleti lejtőre. Reismant Bó Szan személyes felügyelete alá helyezték, ők ketten mindig a menetoszlop közepén haladtak. A fiú lövésre készen tartotta karabélyát, nem a vállán vitte. Igyekezett igen komolyan, sőt fenyegetőn nézni foglyára, de nem sikerült mindvégig komor képet vágnia. Időnként rámosolygott Reismanra, és szólt néhány szót angolul; ilyenféle kérdéseket, mint – Honnan jött? – és: – Milyen érzés a levegőben lebegni és leszállni, mint egy madár? – majd, izgatottan: – Néhány hypenla már csinált ilyet, de én még nem.
Reisman barátságosan válaszolgatott a fiúnak. Bó Szan örült, nevetgélt, de azután eszébe jutott a szerepe, és újra komor arckifejezést öltött. Amikor Bó Szanra került a sor, hogy az egyik lovat megülje, Reisman is mellette lovagolt. Ez szórakoztatta, mert a lovakról eddig elég keveset tudott és nem nagyon volt alkalma lovagolni; bár vágyódva emlékezett vissza a Palesztinában töltött időszakra, amikor egy szabre lány mellett lovagolt egy galileai kibuc földjein és szőlőskertjein át, föl az azokat körülölelő dombokra. Mindketten puskát viseltek, mert veszedelmes volt a helyzet, s ettől csak még borzongatóbbá vált a lovaglás, amely – noha pusztán nevelő jellegű utazásnak volt szánva, az ő felvilágosítása volt a cél – érzelemmel telt meg mindkettejük számára. A lánynak Galia volt a neve, fekete hajú, napbarnított, élénk szabre, vidáman pattant ki annak az országnak a földjéből; csupasz lábszára keményen szorította aranypej csődörének véknyát, kacagott Reisman zavarán még azon a szelíd kanca hátán is, amelyet ő választott ki a fiúnak; ajka, szeme, teste később szenvedélyesen és diadalmasan fogadta be őt egy kiszáradt folyóvölgyben, a hegyek között.
Reisman odanézett Bó Szanra, nem bánta volna, ha újra Galia lovagol mellette. „Mit művelsz te egy ilyen helyen? – kérdezné a lány. – Erec Jiszreelben szükségünk van ilyen férfiakra, mint te!” Ezt mondta neki akkor régen. Megpróbálta ott tartani Reismant, de ő csak egy darabig maradt és máris indult tovább, mint ahogy más országokban is csak rövid időkig maradt, és azokon a hajókon is, amelyeken azokban az években dolgozott. Néha katona is volt, néha csak jövevény vagy egyszerű turista. A katonáskodás már épp győzni kezdett benne a tengerészkedés fölött, amikor a háború utolérte, s hivatásossá keményítette.
A zászlóalj megállás nélkül menetelt és lovagolt tovább az éjszakában. A kacsinok hozzászoktak a hosszú, csöndes vándorlásokhoz sötétben, keskeny ösvényeken. Ha netán kínaiak fölfedezik őket, megpróbálják blöffel kivágni magukat, kínaiul, imigyen: – Megwa bong... amerikai katona. – Amerikai katonai egyenruhájuk, bármily szedett-vedett volt is, valamint amerikai fegyverzetük és fölszerelésük némi hitelt adott ehhez a meséhez, és hivatalosan valóban amerikai-kacsin rohamcsapatként tartották nyilván őket, bár a szerény zsold, amelyet mint hypenlák kaptak, javarészt indiai papírrúpiában került a kezükbe.
Hajnalra kijutottak a keskeny völgyből, s már elég magasan jártak a következő emelkedőn, amelynek túlsó oldalán Caohszien terül el. És hajnalra Reisman is megértőbb lett a kacsinok vérbosszú-igénye iránt, a falvaikat megtámadó kínaiakkal szemben – még ha nem is értett egyet velük. Az éjjeli és nappali menetelés során sokat beszélgetett Bó Szannal, és Bó Szan elbeszélte, mit műveltek a falujával meg a többiekével a japánok. – De ők ellenségeink voltak a messzi távolból; s ha egyszer megszabadulunk tőlük, akkor mindörökre elmennek és békén hagynak bennünket. Ezek viszont a mi baráti szomszédaink – mondta gúnyosan Bó Szan. – És ezért többszörösen is az ellenségeinkké lettek. Őket is meg kell büntetnünk.
– Érdekel, hogy mi a véleményem? – kérdezte Reisman.
Most épp nem ültek lovon, egymás mellett gyalogoltak a sötétségben, fölfele kapaszkodtak, a katonák a sűrűn benőtt ösvényt messze nem érezték olyan nehéznek, mint a maguk őserdős hegyoldalait.
– Igen, érdekel, Duwa John – intett a fiú.
– Ez a ti támadásotok legalább annyira áruló és becstelen, mint a kínaiaké – mondta Reisman. – És nem fog igazságot tenni. Csak fölszítja a régi ellenségeskedést.
– Ők szították föl – jelentette ki Bó Szan. – Az lenne becstelenség, ha nem állnánk bosszút. – A fiú hangja inkább magas volt, mint mély, de ez változott a hangulata szerint, és aszerint, mit mond éppen. Megindítóan kecses ritmusban beszélt.
Reisman felfigyelt rá: – Jól beszélsz angolul. Hol tanultad?
– Egy keveset az angoloktól a háború előtt. A legtöbbet Bo... Duwa Lincolntól és más amerikai katonáktól. Lincolnnak hívták a maguk egyik híres elnökét is. Sok mindent tudok az országukról. Duwa Lincoln megígérte, járhatok iskolába a háború után.
Maga Duwa Lincoln is odajött Reismanhoz, amikor a sereg alkonyat után végre megpihent. – Szeretném, ha részt vennél, Johnny – mondta.
Reisman rápillantott, megérezte barátja hangjában a közelgő akció izgalmát, arcán a kissé vad kifejezést, és a testéből áradó vibrálást, a feszesen visszafogott erőét – mindez nyomban megfertőzte Reismant. Egy pillanatra őt is magával ragadta a mámoruk.
– Részt vennék, Linc – mondta, és saját magát kevésbé lepte meg a válasszal, mint Bradfordot. – Részt vennék, ha tudnám, mi a haditerved. Nem szeretem a „vagy sikerül, vagy nem” dolgokat.
Bradford a lova mellett állt, fogta a kantárszíját. Hátrapillantott, az oszlop teljes hosszára, azután előre, mintha a fejeket számlálná. Egy fennsíkon álltak meg, s az oszlop megtartotta elhúzódó, elszórt formáját. Nem bújtak össze. Nem nyújtottak könnyű, összetömörült célpontot váratlan mozsárágyúk vagy tüzérség számára. A felderítők már meg is jöttek; jelentették, hogy a keleti lejtőre átvezető hágó itt van közel, kissé magasabban, s senki nincs útjukban.
De a Bo nagyon is könnyedén vetette oda a választ:
– Rájuk rontunk, és annyi kárt teszünk, amennyit csak tudunk. Ledöntjük és szétlőjük a berendezéseiket, és megölünk a gyalázatos gazemberekből annyit, amennyi az utunkba akad, aztán lelépünk.
– Fényes nappal?
– Hogy érted?
– Azt javaslom, százados, csak jóval sötétedés után csapj le rájuk, amikor már alszanak. – Reisman fölnézett, a hágó felé. A túloldalról a napfény nyalábjai rajzolták körül a gránitkiszögelléseket, fákat és, a ritkás aljnövényzetet a mezőn túl. – Ha most áthaladsz itt nyolcszáz emberrel, pár száz lóval meg egy rakás tevével, jobban feltűnsz, mintha reflektorfényben állnál a színpadon. Egyelőre még a meglepetés előnyével rendelkezel. És a helyedben erre az előnyre nagyon is vigyáznék.
Bó Szan és a többi kacsin növekvő érdeklődéssel hallgatta a párbeszédet; azoknak az érdeklődésével, akiknek a sorsát mások határozzák meg. Közöttük volt Ba Csit, az egyik duwa. Alacsony, sovány, harminc körüli férfi, ajka fölött gyér bajusz, arcán szakáll nyomai. Foltos dzsungelkalapot viselt, karimáját helykén fölhajtotta, pántjába kis tollcsokrot rakott. Ba Csit közelebb jött a két amerikai tiszthez, hogy jobban hallja és jobban értse Reisman szavait.
– Lefogadom, hogy a csoportotokban senki se járt még Caohszienben – ingatta fejét Reisman. Csomagjait a földre rakta és azokon üldögélt, Bradford, Bó Szan, Ba Csit és még néhány hypenla ugyancsak odaült a közelébe a földre; s most mintha Reisman állt volna a vezérkar élén. – Lefogadom, sejtelmetek sincs, vajon a Kuomintang-csapatok betonfalak mögött vannak-e, egy tömegben, nehézfegyverekkel, vagy csak emeletes fabarakkokba szállásolták be magukat, vagy a terepen táboroznak, figyelőállásokkal. Valószínűleg azt se tudjátok mennyien vannak, milyen fegyverekkel és mennyi lőszerrel rendelkeznek. Nem tudjátok, mennyi a tartalékuk, milyen híradó eszközeik vannak, és azt se, hogyha átjuttok a hágón, balra vagy jobbra találjátok-e a várost és a katonákat.
– A város balra van – mosolygott Bradford. Érezte már, hogy Reisman vele van. – A felderítők látták a hegygerinc mögött. Ami a többit illeti, abban igazad van. Rögvest meg kell tudjuk, mihelyt odaérünk. – Hallgatott pár pillanatig, körülnézet a kacsinokon, mintha az engedélyüket kérné arra, amit mondani fog, azután így szólt Reismanhoz: – Hacsak nincs valami ötleted és nem osztod meg velünk. Lehet, hogy bezápultam a dzsungelben. A gyors, lerohanásos rajtaütéshez szoktunk hozzá, saját pályán és saját módszereinkkel. Neked Reisman őrnagy, neked talán akad valami más ötleted.
Reisman elmosolyodott, mert eszébe jutott az, ami mindig jó szolgálatot tett neki. – Igen. A tankönyvet ezer éve írták – mondta talányosan. Ifjú matrózként fedezte föl, egy Ausztráliába tartó szénszállító hajón. Már minden könyvet, magazint, újságot végigolvasott, ami csak akadt a fedélzeten, míg végül nem maradt más, csak a Biblia. Ott, Mózes Negyedik Könyvéből tanulta meg minden katonai felderítés alapjait és legfőbb parancsait. Az évek során később időről időre újra végigolvasta a szavakat katonaként, különösen a vonalak mögé, ellenséges területre küldött katonaként, és megbűvölte e szavak egyszerűsége és logikája. Jól emlékezett rájuk.
– Már akadt is – bólintott. – Ismered a Bibliát. Mózes embereket küldött előre, kémleljék ki Kánaán földjét. Neked is embereket kellene küldened Bradford, hogy kémleljék ki Caohszient.
Bradford helyeslően morgott. – Sose hittem, hogy fejezet és szakasz szerint tudsz idézni.
– Mózes Negyedik Könyve, tizenharmadik fejezet, a tizennyolcadik bekezdéstől, nagyjából – emlékezett vissza Reisman. Mély lélegzetet vett, remélte, hogy jól emlékezik még: – „És amikor elküldé őket Mózes a Kánaán földjének megkémlelésére, monda nekik: Menjetek fel erre dél felől és hágjatok fel a hegyre. És nézzétek meg a földet hogy milyen az; és a népet, amely lakozik azon, erős-e az vagy erőtlen, kevés-é, az vagy sok? És milyen a föld, amelyen lakozik az, jó-e az vagy hitvány; és milyenek a városok, amelyekben lakozik, táborokban, vagy erősségekben lakozik-é?” – úgy hangzik, mint az OSS egy alapkönyve, ugye? És az marhajó tanács a számotokra.

 

A kacsinok közül sokan beszélték a helyi kínai tájszólást. Sokan jelentkeztek önként, de csak néhányat választottak ki. Beöltöztek a legócskább és legkevésbé katonai kinézetű holmiba, amit csak össze tudtak rakni a sereg tarkabarka készletéből. Összepiszkolták őket, megmutatták nekik, hogyan sántikáljanak és kússzanak, hasonlítsanak azokra a koldusokra, akik Kína minden városában, falvában elárasztják a kapukat és az utcákat. Arcuk szerint kínaiak is lehettek volna, mert a kacsinok sok-sok nemzedékkel azelőtt a messzi északról jöttek, s a faji hasonlóságok átfedték egymást.
A négy ember a zászlóalj hypenlái közül került ki, úgy gondolták, nekik könnyebb lesz elvegyülni. Duwa Ne Tin parancsnoksága alá helyezték őket, de egyedül kellett dolgozniuk, külön-külön be- és kisurranni Caohszienből, és nem volt szabad úgy viszajönniük, nehogy bárki lássa őket. Ne Tin elkomorult, amikor Reisman megparancsolta, vegye le a turbánját, de megértette, hogy így kell tennie.
Reisman senkitől se kért engedélyt, nyomban magához ragadta a tervezést. – Veletek lovagolok a hágóig, azután gyalog cserkésszük be a másik oldalt a gerinc mögül. – Bradfordhoz pedig így szólt: – Négy másik hypenlát is kérek, akik automata fegyverekkel és M-3-asokkal velünk lovagolnak. El kell rejtőzniük a hágóban, hogy szükség esetén fedezzenek bennünket.
– Nekem is önnel kell mennem. Az a parancsom, hogy őrizzem önt, Duwa John – buzgott Bó Szan.
Reisman néma, beleegyező pillantást vetett Bradfordra.
– Oké, tarts vele, Bó Szan! – mondta Linc, de hangjában nem tengett túl a lelkesedés. Bátorítón mosolygott. – Csak el ne lovagolj Csungking felé, kis maung!
A felderítőcsoport készülődött, Bradford pedig visszaadta Reismannak a fegyvereit. – Bízom benned, John, és nem akarom, hogy védtelenül menj oda. – Bó Szanhoz pedig így szólt: – Fölmentelek az iránta való felelősség alól. Kövesd a parancsait.

 

Odafönn a hágón, már majdnem odaát a túloldalon, a lovakat a négy hypenlánál hagyták, fedezéket kellett keresniük a kiszögellések és a bozótok mögött. Reisman magával vitte Bó Szant és a négy embert, aki Caohszienbe készült. Bár Ne Tin és a többiek értettek és beszéltek is egy csöppet angolul, voltak dolgok, amelyeket nem értettek meg, vagy amit csak saját anyanyelvükön tudtak pontosan elmagyarázni. Legfolyékonyabban a fiú beszélt angolul, s Reismannak tolmácsként is szüksége volt rá. Azonkívül furcsamód igényelte, hogy a fiú a közelében legyen, hogy gondja legyen rá, baja ne essék.
A város fölötti hegygerincről Reisman jól rálátott egy észak felől jövő országúira, amely belevész a szűk utcák labirintusába, omladozó falak és sűrűn épített házak közé, azután a déli városkapunál hagyja el a labirintust. Tábori látcsövén át palatetős vályogépületeket látott, néhol kő- és faházakat. Nem látszottak kiemelkedő középületek, pagodák vagy templomok. Egyszerű kis hegyi városkának látszott, csúf épületek együttesének; város, amely különösebb ok nélkül nőtt ki ezen a vad tájon, legfeljebb azért, hogy útközben megálljának itt a nomád törzsbeliek és a kereskedők karavánjai. Távíróoszlopok és huzalok meredeztek az úton északi és déli irányba. Ha van rádióadó a városban, az a garnizonban lesz, de azt sehogy se tudta felfedezni.
Reisman, Bó Szan tolmácsolásával elmagyarázta, miket kell megtudni a városban: – A csapatok pontos helyzetét kell tudnom és az általuk használt épület elhelyezkedését. Hányan vannak és milyen a kiképzésük? Ha van itt erődítmény vagy kaszárnya, bezárják-e éjszakára? Pontosan min és hol kell átjutnunk, hogy a helyőrséghez érjünk? Van-e ott rádióadó? A távíróvonalakat az úton könnyűszerrel el tudjuk vágni, de hol tartják a rádiójukat? Van-e központi fegyvertár vagy lőszerraktár, amelyet fölrobbanthatnánk? De talán a legfontosabb: meg kell tudni, ugyanezek a katonák támadták-e meg a falvaitokat.
Ne Tin ingerülten vont vállat: – Teljesen mindegy. Azért jöttünk, hogy megleckéztessük a kínai hadsereget, és meg is tesszük.
A négy férfi tizenöt perces időtávokban egyenként indult el a hegygerincről, kijelölt útvonalukat követték. Reisman nézte őket látcsövén át, amint aláereszkednek a magasból, egészen az első épületekig, utcákig. Időnként átadta a látcsövet Bó Szannak, aki megköszönte, hogy figyelemmel kísérheti társai útját. Ketten északnak mentek, egyikük délre. Ne Tin utolsónak indult, távolra tartott a hegyoldalon, hogy átmenjen az észak-déli úton, átszelje a várost, azután újra bebotorkáljon Caohszien közepébe, mintha csak mindvégig keletről jött volna. Először a piactérre megy majd, mondta, mert ez az a hely, ahol az érdekes és fontos dolgok megtudhatók.
Reismannak és Bó Szannak most jó néhány órán át semmi dolga nem volt, csak várni és rajta tartani a szemüket a hegyoldalakon, a lenti városon és országúton. Időnként forgalom is akadt az úton, egy része katonai jellegű; teherautókon, dzsipeken vagy lovakkal és tevékkel. A forgalom nagy része civil volt. Emberek gyalogoltak, volt aki teherrel megrakott tevét vezetett, egyesek talicskát toltak, mások a vállukon egyensúlyozott rúdon vitték az árut, puttonyokban.
Odalenn zajlott az élet, és Reisman nem érezte azt a vérszomjat e város népével és katonáival kapcsolatban, amit Bradford százados meg a kacsinok éreztek; nem érezte azt a vérszomjat, amit Európában a fasiszták és nácik iránt érzett, s amit most át akart vetíteni a japánokra is. Semmi okát nem látta, hogy a lentiek életét elvegye, mégis, tudta, hogy ha minden jól megy, ő is lemegy majd oda éjszaka a többiekkel, s pusztulást, halált visz. Meg fogja tenni, noha ez nem az ő ügye; meg fogja tenni, mert ez lett az életformája.
Az első három felderítő röviddel alkonyat után megérkezett. Reisman előzőleg azt az utasítást adta nekik, hogy várjanak estig, mindenesetre, hátha valaki a városban fölfigyelt rájuk és a nyomukba akar eredni. Mindhárman sok részletet megtudtak a garnizon helyéről. Egy nagy kőfallal körülvett erődítményben vannak, az északkeleti oldalon, az épületet keskeny utcák és maga a város veszi körül. A falak vastagnak és szélesnek látszanak, tetejükön bástya és lőrések, valójában azonban üreges stukkóhomlokzatok, amelyek lehetővé teszik a csapatmozgást a falak mögött lent is és fönt is. A négy fal mindegyikének közepében vastag fából készült hatalmas szárnyas kapuk. E kapuk közül az egyiket nappal nyitva tartják, csak felületesen őrzi két őr, így könnyű a bejárás, s nagy a jövés-menés, árusok, koldusok járkálnak ki s be. Az egyik kacsin szerzett a piacon egy elhagyott zöldségestalicskát és betolta az erődítmény belsejébe. Jelentette, hogy benn nagy gyakorlótér található, fabarakkok, vályogbarakkok, sátrak és néhány tömör cementépítmény, ezek egyike a fegyverraktár. Észrevett egy rádióadó antennát is az egyik fabarakk tetején, és arra következtetett, hogy a híradós helyiség ott van az alatta lévő épületben.
Bradford szerint mintegy ezerötszáz katonát állomásoztatnak ott, tartalékezredet, amely Lung Jün marsall hadseregéhez tartozik. Jól vannak fölszerelve és azokhoz az egységekhez tartoznak, amelyeket amerikai instruktorok képeztek ki az év elején, egy kunmingi támaszponton. Mégis mindhárom felderítő úgy találta, hogy az épület az általános önzetlenség érzetét kelti, hogy a legcsekélyebb mértékben se tartanak külső támadástól. A kacsinok, akik bejutottak, láttak néhány gyakorlatozó katonát, de még többet, aki csak kószált erre-arra. Nincs se tüzelőállásban tartott tüzérség, se ágyú, se géppuska.
Reisman hallgatta az angolul előadott jelentésüket, majd amikor ez nem volt megfelelő, Bó Szan tolmácsolásában az anyanyelvükön elmondottakat, és mély benyomást tett rá a katonai megfigyeléseik pontossága, meg az információké, amelyeket a lakossággal és katonákkal beszélgetve szűrtek le Caohszienben. Gratulált mindegyiküknek, talán kissé túlságosan is leereszkedőn. Egyikük komoran dünnyögött valamit kacsin nyelven Bó Szannak.
– Mit mondott? – kérdezte Reisman.
Bó Szan zavartan elkapta a tekintetét. – Azt mondta: „Mi a csudára számított? Évek óta ezt csináljuk a japánokkal. Hypenlák vagyunk, nem gyerekek!”
Reisman bólintott, elfogadta a jogos berzenkedést. Talán volt az előbb a magatartásában valamicske a „fehér ember terhéből”. Minél előbb meg kell szabadulnia ettől.
A sötétségben sokáig vártak Ne Tin visszatérésére. Azután, amikor már épp le akartak mondani róla és indulni vissza, Reisman meghallotta hátuk mögül a halk lépteket, olyan irányból, ahonnan nem is várták. S egyszeriben Ne Tin sietett feléjük, a máskor oly zord arca most elégedetten fénylett.
Derekából, az inge alól elővett két kis zacskót, abból két kis maszatot, s odatartotta Reisman felé. Reisman abban a pillanatban, amikor a katona az ingét megemelte, megpillantotta már a dah-t, amelyet Ne Tinnek sikerült odarejtenie. Reisman a sötétségben csak a véres húscafatokat látta Ne Tin tenyerén.
Fülek! A gazember levágta valakinek a fülét, és most ezt mutatja büszkén Reismannak.
– Átkozott marha! – morogta Reisman. – Fordíts nekem! – hadarta Bó Szannak. – Gondolom, otthagytad a holttestet valahol, hogy ráakadhassanak és riadót fújhassanak!
– Nem, nem hagytam ott – tiltakozott Ne Tin.
Angolul, kacsinul és jelbeszéddel bizonygatta az egész csoportnak, hogy gondja volt rá, jól elrejtette az orvul megtámadott és megölt kínai tiszt testét az erődítményen kívül.
Reisman néma rosszallással bámult Ne Tinre, igyekezett nem kimutatni viszolygását. Neki is gyakran kellett embert ölnie, de ilyesmit sose tett.
– Most, hogy ott jártatok és láttátok, miről van szó, gondoljátok-e, hogy sikeresen meg tudjuk támadni őket és kijutunk súlyos veszteségek nélkül? – kérdezte.
– Igen – felelte mély meggyőződéssel Ne Tin. Arcáról nem tűnt el a vérszomjas kifejezés.
– Jól van. Induljunk vissza, és mondjuk el a többieknek! – mondta Reisman.

 

5.

A kacsinok nagyon értettek ahhoz, hogyan kell halkan mozogni az ösvényen, nem látszani, amíg a sötétben, a hegyi réten barátra vagy ellenségre várakoznak. Reisman és kilencfős járőrcsapata már odaért az alakulat várakozóhelyéhez, már az elrejtőzött menetoszlop közepén lovagolt, amikor a sereg hypenlái előbújtak rejtekhelyükről és körülfogták őket.
– Már aggódni kezdtem érted – sietett Reismanhoz Bradford. – No, bemegyünk?
– Elfelejted, miért vagyok itt, Linc – válaszolta kitérőn Reisman. Még mindig nem helyeselte, amit művelnek, bár megakadályozni nem tudta. Sőt, segít, hogy sikerüljön nekik. – A ti ügyetek. Hallgasd meg a felderítőidet, és dönts te.
Bradford újra összehívta a haditanácsát, ott ültek együtt a földön és meghallgatták a Caohszienben járt négy felderítő jelentését. Negyedhold világította meg kissé a rétet, s a fedezékből kijött embereket és állatokat. A hőmérséklet sokat esett nappal óta, a hypenlák pulóvert, zekét vettek föl.
Irigykedve nézték Ne Tint, aki vígan mutatta be véres trófeáját a többieknek. Reisman örömmel hallgatta, hogy Bradford ugyanazt kérdi tőle, amit ő előzőleg Ne Tintől. Rátalálhatnak-e a tetemre, és riaszthatják-e a garnizont? Ne Tin bizonygatta: jól elrejtette a hegyoldali vízmosásban, az erődítménytől távol.
Bradford az ölében tartotta jegyzetfüzetét és ceruzáját, s míg a négy felderítő jelentést tett, ő lerajzolta a város sematikus ábráját, a garnizonhoz vezető utakat és magát az erődítményt. Bó Szan odakuporodott mellé, és kis zseblámpával megvilágította a papírt. Azután Bradford egy külön lapon fölvázolta az erődítményt és annak belső épületeit. Megmutatta a vázlatokat Ne Tinnek és a többi három felderítőnek, erősítsék meg, vagy javítsanak a részleteken. Meggyőződve róla, hogy a vázlatok a lehetőséghez képest pontosak, a távolságokat és emelkedőket is helyesen becsülte meg, néhány pillanatig némán tanulmányozta a rajzot, azután megkérdezte a haditanácstól: – Bemegyünk, vagy sem?
Egyhangúan a támadás mellett döntöttek. Bradford Reisman felé nézett: – Mi a véleményed, őrnagy?
Amit Reisman gondolt, nem volt ugyanaz, mint amit mondott. Tudta, értelmetlen, sőt talán végzetes lenne, ha újra azt mondaná nekik, forduljanak vissza. Belátta, a kacsinoknak joguk van ahhoz, hogy itt legyenek, és megtegyék, amit meg kell tenniük, de még mindig úgy vélte, Lincnek elment az esze, hogy ide vezette őket, s ő maga se normális, ha segít nekik, ahelyett hogy visszarobogna Burmába valamelyik csöpp leszállópályához, ahol az OSS összekötő repülőgépei már keresik.
– Ha már csinálod, csináld jól – mondta Reisman.
– Beszállsz? – kérdezte Bradford.
Inkább kihívásnak hangzott, mint kérdésnek. Reisman nem válaszolt azonnal; valójában azonban csak egyféleképp tudott válaszolni. – Igen. – És ez nem csak kényszerhelyzetéből fakadt. Ez a válasz elégítette ki az iránti örökös régi vágyát, hogy próbára tegye önnön bátorságát. – Igen ismételte meg –, de pontosan meg kell határoznunk, mik a céljaink és a zászlóalj minden tagjának tudomásul kell vennie, ezeket a célokat nem lépheti túl. Tudniillik épségben vissza kell hoznod a zászlóaljat. Ne pazarold az embereidet merő vérszomjból, ne hagyd, hogy elpusztítsák magukat. Sok zűrötök lesz belőle, bárhogy alakul is. És nekem is, azt hiszem. De ha kellőképpen és tartósan példát statuáltok a rablókon, akkor a rajtaütésetek jó célt szolgál, és ha épségben visszahozod a zászlóaljat, könnyebb dolgod lesz, minthogyha súlyos és értelmetlen veszteségeket szenvedsz.
– Mit tekintesz kellő és tartós példastatuálásnak? – kérdezte Bradford.
– Vedd be az erődítményt, semmisítsd meg a berendezéseiket, fegyvereiket, lőszerüket és híradó eszközeiket de mindezt nagy pontossággal. – Körülnézett, külön-külön minden egyes kacsin vezér arcába. – Fordítsd le az embereidnek, amit mondtam, Linc! Szeretném, ha pontosan értenék. Ne Tin megszerezte a fület, de az ilyesmi szükségtelen. Amit én javaslok, attól tisztelni és félni fognak benneteket. Megmutatjátok vele, hogy cifrább dolgokra is képesek vagytok, ha szükséges. Utána aztán lehettek nagylelkűek a győzelemben, ha akartok. Elvégre ők tágabb szemszögből nézve a szövetségeseink. Ne azért menjetek oda, hogy minél több Kuomintang-katonát mészároljatok le. Ez csak még dühödtebb visszacsapásra hergelné a csungkingi és más hatalmakat. Megtorlás megtorlást követne – végeérhetetlenül.
Bradford és Bó Szan fordított a többi kacsinnak, azután a százados kérdést tett föl: – Szedjünk foglyokat? – Halkra fogta a hangját, de nem akadályozhatta meg, hogy a többiek meghallják. – Tudod, a kacsinok iszonyú dolgokat műveinek a foglyaikkal. Egyszerű halál a csatában jobb.
– Nem, nem akarunk foglyokat. Az csak lelassítana bennünket. Előkészíthetünk egy olyan támadást, amitől halálosan berezelnek, de a helyőrség többsége kiiszkolhat a város túlfelén.
Ez teljesen másmilyen hadművelet, mint amilyenhez a kacsinok szokva voltak, ismerte be Bradford, míg a csatarendet kidolgozták. A hypenlák a rajtaütés mesterei voltak a japánok ellen a dzsungelben; értettek hozzá, hogy szövetségesnek használják a fákat, indákat, növényeket, és voltak ösvények, amelyek megtalálásának csak ők ismerték a titkát. Mindig is igyekeztek elkerülni, hogy városban essenek csapdába, vagy hogy egyenlőtlen csatákba keveredjenek.
Bradford most négy támadó századra osztotta a sereget. Háromnak egy-egy duwa került az élére, a negyediket ő maga vezette. Minden századnak megvolt a maga ágyúja, mozsárágyúja és géppuskája. A puskák, karabélyok, oldalfegyverek, dahok és gránátok mellett minden századot kiegészítették Browning automata fegyveres és M-3-as géppisztolyos hypenlákkal. Fő feladatuk az volt, hogy tisztítsák az utat a rombolóegységek számára, amelyek dinamitot, plasztikbombát, gyújtószerkezeteket, gyutacsokat, huzalt, időzítőszerkezeteket és detonátorokat visznek, valamint hogy biztosítsák azokat, akik elhelyezik mindezt.
Éjfélre időzítették a támadást, és úgy döntöttek, hogy két órával később végét is vetik, akár eredményt érnek el, akár nem. Valamennyi parancsnok katona karórát viselt, ezeket most összeegyeztették.
– Melyik századdal tartasz? – kérdezte Bradford.
Reisman tudta jól, nem kell egyikükkel se tartania. De vajon több vagy kevesebb mersz kell-e hozzá, hogy kimondja? Ragaszkodjék hozzá, s azután föntről, a hegygerincről figyelje, győz vagy bukik az általa megtervezett hadművelet?
Néhány pillanatig nem szólt, viszonozta Bradford és kacsin hadnagyai kihívó tekintetét. Azután így szólt: – Az erődítménybe megyek, Ba Csit embereivel. Két géppuskás egységet viszek az északi kapuhoz. Azt a kaput nem vesszük ágyútűz alá. Ha a pszichológiánk beválik, a kínaiak belátják, hogy ez az egetlen kiút a számukra. A három másik oldal felől lőjük őket... Ők maguk fogják kinyitni az északi kaput, és azon át menekülnek el. Amíg a robbanószerkezetek lerakása folyik, védelembe vonulunk, hátha ellentámadással próbálkoznak.
Pontosan 23 órakor, gyér holdvilágnál a lovakat egy rögtönzött karámba helyezték el a hágón. Bó Szan és még öt hypenla heves tiltakozásuk ellenére azt a parancsot kapta, maradjanak a lovakkal. A súlyos fegyverekkel és lőszerrel megrakott tizennyolc tevét átvitték a hegy túloldalára, hogy leszállítsák a fegyvereket és az ágyúkat a kiszemelt helyekre. Öt lovat is vittek a támadáshoz, főleg, hogy visszahozzák velük az esetleges sebesülteket.
Újra egyeztették az órákat. Elsőként Ne Tin százada indult el a hegygerincről. Át kellett kelniük a észak-déli úton, hogy keletről érjék el a várost, úgy, ahogyan előzőleg. Agyújukat készenlétben tartják a védelemre, ha netán megtámadnák őket; de fölállítják a mozsárágyúkat is, és pontosan éjfélkor tüzet nyitnak a dombról az erődítményre. Ugyanekkor a város fölött elhelyezett tarackok lőni kezdik az erődítmény nyugati és keleti kapuját. A nyugati kaput kintről robbantják be. A keleti kapura irányzott lövedékek átszelik az udvart, belülről veszik célba a kaput és kifele robbantják. Ne Tin emberei azután berajzanak a városon át, s a keleti kapun nyomulnak be az erődítménybe.
Következőnek Bradford százada indult el. Átlósan lefele ereszkedtek, és északi harcálláspontot kellett fölvenniük. Az ő ágyúlövésük adja meg majd a jelet a támadásra. Szan Tau csapata öt perccel később eredt útnak, a város délnyugati negyede felé. Reisman megcsodálta a hypenlákat, hogy milyen nesztelenül és gyorsan tűnnek el a szeme elől. Azután Ba Csit csapatával ő is elindult. Négy tevével és két lóval Caohszien déli külvárosához tartottak. Az ágyúknak 23 óra 50-re kellett tüzelésre készen állniuk.

 

A város csöndbe és sötétségbe borult. Már csak néhány ház ablakán szüremlett ki fény – valószínűleg olajlámpáké, de egyre oltogatták azokat is. Reisman távcsővel figyelte a várost és remélte, hogy a civilek kellőképp megrémülnek majd a támadástól, nem moccannak, s nem esik bajuk. A kacsinok szigorú parancsot kaptak: ne vágjanak le fejeket és füleket, se civilekét, se katonákét. Reisman azt is remélte, hogy Linc Bradford nemcsak lekicsinylésből véli, hogy amikor a zsákmányolt japán ágyúkból tüzet nyitnak a helyőrségre, a bentiek japán támadást feltételeznek és kimenekülnek az északi kapun át. Támadási terve ugyanis erre a feltevésre épült.
Körülnézett és látta a hypenlák arcán a harci vágyat; testük úgy feszült meg, mint a futóké, akik a startpisztoly dörrenésére várnak. Újra elsuttogta nekik, amit mondott már: – Ne tüzeljetek, amíg az utcákon át a helyőrség felé tartunk. Csak akkor lőjetek, ha ellenállásba ütközünk. Csak az erődítményt kell elpusztítanunk, nem a benne levőket. – Halkan dünnyögtek egymás közt, de végül megértették.
Gyakran pillantott órája világító számlapjára, és amint a nagymutató a 12-esre ért, Szinva Rip mellé kúszott. Az első ágyútűz eldörrent a domboldalról, Caohszien északnyugati oldaláról, s másodperceken belül követte az erődítményt lövő mozsárágyú dördülése. Nem tudta megállapítani, hogy a lövedékek oda csapnak-e be, ahova szánták őket, de hallotta az erődítmény felől jövő robbanászajt és látta, mint világítják meg az éjszakát a feltörő lángok.
Háta mögül hallatszott Ba Csit mozsárágyúinak pengő-sistergő zaja, szinte érezte, mint válik szét a levegő, amint a sorozatok átívelnek fölöttük a célpont felé. Noha nem látta vagy hallotta őket, az erődítmény felől hallatszó robbanások frekvenciájából meg tudta állapítani, hogy Ne Tin mozsarai sorozatokat vetnek a város alól, és Szan Tau meg Bradford csapatának mozsárágyúi is dolgoznak a hegyekben. Csak az ágyúk torkolattüze árulta el a támadó csapatok pozícióját.
A rohamosztagok türelmetlenül várakoztak a tüzelés alatt, kiszámoltak magukban öt hosszú percet, mielőtt elindulhatnak. Azután, még mindig feszült várakozás közben, Reisman egy másmilyen robbanás zaja és látványa felé fordult, ez a város fölött látszott, a hegyekben, ott, ahol négy percen át látható volt az egyik hegyi ágyú torkolattüze. A domboldalról láng és füst csapott föl, az ágyú nem adott le több lövést. Vagy szétrobbant, vagy a kínai garnizon csapott le közvetlenül rájuk saját tüzérségével; az is lehet, hogy egy bátor Kuomintang-gyalogos mászott föl ide gyorsan a közelükbe gránátokkal és páncélököllel. A kacsinok első veszteségei.
Ekkor Szinwa Rip fölemelkedett, s a többiek, Reismannal együtt, szó nélkül elindultak, a tevéket maguk után vezetve. A rohamozó osztag lehúzódott az útra, és futólépésben a város szélső épületei és utcái felé tartott.
Sötétek és kihaltak voltak az utcák. A hypenlák a falak mellé húzódva törtek előre, az ékek változtak, aszerint, ahogy egyik csoport fedezte a másikat a nyílt kereszteződéseknél. Az egyik felderítő mutatta az irányt, aki előző nap a városban járt. Senki se jött eléjük. Senki se tüzelt rájuk. A harc egyetlen zaja a hegyi fegyverek és mozsárágyúk folyamatosan morajló tüze volt.
Reisman behúzódott egy pillanatra az egyik emeletes, vályogfalú ház kapuja alá, és majdnem átbukott egy asszonyon és három gyereken, akik oda bújtak ijedtükben. Az asszony ránézett, a szeme rémülten kitágult. Reisman az ajkára tette az ujját és mutatta a nőnek és a gyerekeknek, menjenek be, vissza. Azután továbbindult. Az utca kiszélesedett, s ott emelkedett előttük az erődítmény déli fala csukott kapujával. A falak mögül láng és füst szállt föl, annak jeleként, hogy a kacsin ágyúk pontosan céloztak.
A tevéket odahozták, Szinwa Rip és hypenlái összeszerelték a csapat saját fegyvereit. Most váratlanul puskatűz csattant a fenti oromzati lőrések felől. A lövöldözés nem volt valami hatásos, sőt, Reisman csak afféle tessék-lássék védekezésnek találta. Azután észrevette, hogy Szinwa Rip fejéről lerepül a bozótkalap. A fiatal urnát valósággal hátralökte a találat, elterült a földön, az ágyú mellett. Szinte ugyanebben a pillanatban egy hypenla a combjához kapott, egyet lépett és elvágódott. Vér dőlt ujjai közül, amint megpróbálta tenyerével elállítani a vérzést. Arcát eltorzította a fájdalom, de nem kiáltott. Társai kivonszolták a tűzvonalból és a legközelebbi épület mögé vitték.
Reisman odarohant, ahol Szinwa Rip feküdt, s melléje vetette magát. A golyó széthasította a koponyáját, azonnal megölte. Míg Reisman a halott urnát vizsgálta, a tüzelés erősödött. Körülötte golyók pattogtak-fütyültek. Háta mögött az egyik teve felbődült fájdalmában, megroggyant, kirúgott, azután a földre zuhant, és elvérzett föltépett hasán át.
Válaszul a közeli házak sarka mögül géppisztolyosok léptek elő néhány másodpercre, és megszórták az oromzati lőréseket. Mások a kevésbé pontos M-3-asokkal tették ugyanezt, hogy a kínai fegyvereseket visszatartsák a lövöldözéstől.
Reisman fölemelte kissé a fejét és elkiáltotta magát: – Géppuskák! – Néhány hypenla nekilátott, hogy sebtében leszedje a 30 kalibereseket a többi tevéről, ő meg szidta magát, amiért olyan ostoba és túl elbizakodott volt, és nem rendelte el már előbb a géppuskák fölállítását. Fölpattant, s egy épület fedezékébe rohant, épp amikor a két géppuska működni kezdett és jókora faldarabokat harapott ki az oromzat tetejéből.
Ekkor érkezett meg Ba Csit a mozsárágyújával. Meglátta, hogy Szinwa Rip teste egyedül hever a félig összeszerelt ágyúnál. Arcát eltorzította a düh és a gyötrelem. Reisman megérintette a vállát és az ágyúra mutatott. Kúszva, kígyózva, odasiettek, a géppuskások folyamatos tüzének fedezékében. Két hypenla jött utánuk, fölemelték Szinwa Rip holttestét, és visszavitték az utcába, távolabb a harctól.
Odavonszolták az ágyút, csövét közvetlen irányzásra állították, a hypenlák lőszerlánca máris hordta a lőszert. Ba Csit behelyezte az első sorozatot és tüzelt. A lövések áthatoltak az erődítmény vaskos fakapuján, s valahol mögötte robbantak. Reisman újraindította a géppuskát, és a következő öt sorozattal szétlőtte a déli kaput.
Ekkor Ba Csit jelt adott embereinek, szüntessék be a tüzelést, s a következő pillanatokban a nyugati és keleti oldalról is megszűnt a nehézfegyverek tüzelése. Bradford és Szan Tau csapatai nyugatról indultak az erődítmény felé, Ne Tiné pedig keletről. Minden fegyvertűz elhallgatott. Csak a teve nyögött, azután kínlódó bőgése is elhalt végre, szegény jószág kimúltan terült el a földön.
– És most bemegyünk, duwa John – szólt Ba Csit.
– Vigyázz a többiekre – figyelmeztette Reisman. – El ne fogjon a lövöldözési kedv, mert még a szemből jövő bajtársaidat nyírod ki. Érted?
Ba Csit bólintott, s továbbadta embereinek a figyelmeztetést. Azok otthagyták az ágyút és két sorban a falnak rontottak, be a szétlőtt kapun az erődítmény nyitott udvarára. A kínaiak felől már nem jöttek lövések. Holttestek hevertek a földön parázsló, sötétbarna egyenruhákban. A mozsár tüze ölte meg őket.
Reisman fölpillantott a mellvédre, van-e mozgás odafönn. Semmi. A fal aljában meglátott egy ajtót. Egy automata puskás és egy M-3-as osztagot vett maga mellé, és elindult velük fölfelé a sötét falépcsőn az oromzat irányába. Egy lépcsőpihenőről mindkét irányból föl lehetett jutni a fal tetejére. Némán jelt adott a többieknek, merről kövessék. Elsőként a fegyvercsövek hatoltak át, azután gyors golyózápor, azután a katonák. Az oromzat egyik oldalán két halott kínai katona hevert, a másikon még egy. Nyilván korábban haltak meg, a tűzpárbajban. Reisman remélte, hogy ezek közt van, aki Szinwa Ripet megölte.
Újra leereszkedtek a nyitott gyakorlótérre, s Reisman kacsinok tömegét látta, amint beözönlenek a szétlőtt nyugati és keleti kapukon át. Lövöldözés nem hallatszott. Csak a lángoló fabarakkok recsegése-ropogása. A mozsárágyúk jó munkát végeztek. A rádióadótorony teteje a földön hevert, alapjai belerogytak az égő barakkba, amely fölé épült. Vályog- és mészkőépületek hevertek romokban; sátorponyva égett. Néhány vasajtajú, alacsony betonbunker állt még. Reisman föltételezte, hogy ezek egyike a fegyvertár.
A kacsinok tömegén Linc Bradford tört át. Szeme ragyogott, arca verítéktől és kosztól sötétlett: – Sikerült! – kiáltotta ujjongva. – Az északi kapu nyitva, a helyőrség elmenekült.
– Hozom a géppuskákat kintről – mondta Reisman. Még nem érezte úgy, hogy eljött volna a szünet pillanata. Nem volt ünneplő kedvében. Vére még mindig lüktetett, még hajtotta a csata feszültsége, a gyújtózsinór szaga, a csata eleven zaja és látványa. – Szinwa Rip halott – mondta tompán. – És egy emberünk megsebesült.
Bradford tudomásul vette a hírt, mámoros tekintete egy pillanatra elhomályosult. – Három emberünk elesett – mondta. – Közvetlen irányzással ránk irányítottak egy mozsarat...
– Meg kellene semmisíteni azt ott – mondta Reisman. A betonbunkerre mutatott. – Az egészet. Hosszú időzítéssel.
Kivitte a géppuskásait az északi kapun át és védelembe helyezte őket, hogy elhárítsák az esetleges Kuomintang-ellencsapást. A többiek is ezt tették a másik három kapunál. De a megfutamított helyőrség katonái nem tértek vissza.
A zászlóalj újra fönt járt a hegygerincen, halottaikat és sebesültjeiket a lovak hátára kötözve vitték; s már a hágó felé tartottak, amikor messze odalenn felrobbantak az időzített robbanószerkezetek. Reisman visszapillantott az arzenálban fölhalmozott robbanóanyagok tűzijátékára. Az egymást követő robbanások robaja egyre nőtt, az egyik raktár fölgyújtotta a másikat, s a zaj ellenpontjaként a fölrobbanó töltényesládák géppuskaszerű ropogása hallatszott.
Reisman hirtelen keserűen fölnevetett: micsoda őrültséget műveltek! Fejét ingatta, beleszédült a dolog vad zűrzavarába. Nemcsak hogy kínaiakat öltek az amerikaiak által Burmában és Indiában kiképzett kacsin katonák, de kacsinok estek el kínai katonák kezétől, akiket az amerikaiak képeztek ki Kunmingban. – Tudod, kinek a pénzébe került ez az egész szar, amit most fölrobbantottunk? – kérdezte Bradfordtól. – A tiédbe. Az enyémbe. Az amerikai adófizetőkébe. Kész téboly ez a kurva háború! Senki sincs azonos oldalon. És nem árt, ha készenlétben tartasz valami hihető sztorit arról, hogy semmi közöd nem volt ehhez az egészhez, és hogy mi ketten sose találkoztunk!
Bó Szan és a többi öt katona, akit a réten hagytak a lovakkal, irigyen kérdezgette a visszatérőket. A négy halott és a sebesült látványa se riasztotta meg őket. Bó Szan sztoikus fatalizmussal így szólt: – Háborúban számítani kell erre, duwa John. – A fiatal halott uma, Szinva Rip nem sokkal volt idősebb nála.
Senki se akart megpihenni a határ felé vezető visszaúton. Mind szerettek volna hazaérni. Hajnalra leereszkedtek a hegyek oldalán, átkeltek a völgyön és messze fönn jártak már a másik vonulaton, amelynek túloldala már kacsin föld; san falvak, hegyek, őserdők, amelyek még mindig japán csapatoktól nyüzsögnek. A japánoktól nem féltek. Inkább azok igyekeztek elkerülni minden összecsapást a kacsinokkal.
A katonák menet közben ették meg adagjukat, a néhány kurta szünetet csak a lovak és tevék pihentetésére, etetésére-itatására, s a lovasok váltására szánták. Délre a sereg már a Szalven folyó átkelőpontjához ért. A kötelek ott voltak, ahol hagyták őket. Ne Tin lóháton vezette át századát a vízen; s ezek már épségben át is értek a burmai oldalra, amikor ismét repülőgépzaj töltötte be a Szalven szurdokját.
Linc Bradford épp a folyó közepén lovagolt az egyik japán lovon, s nyugtatgatónak, biztatónak szánt szavakkal kifele noszogatta az állatot. A négy sáv teli volt lovasokkal, átgázoló-úszó katonákkal, akik a fejük fölé tartották fölszerelésüket. Bó Szan messze hátul húzta maga mögött a fölmálházott tevéket. Reisman még a kínai parton volt, a sereghajtó hypenlákkal együtt várt az átkelésre. Fölnézett, meglátta a repülőgépet és furcsa mód egy másik jelenet újrapergetését vélte látni, amelynek két napja résztvevője volt; csak akkor odafentről nézett lefele.
A gép lejjebb és még lejjebb ereszkedett, mintha támadni akarna; Reisman nem látott azonosítójelet rajta. Ezt különösnek találta. Terepszínűre volt festve mindenütt, de se nemzeti felségjel, se osztagjelzés, se szám nem volt rajta.
Bó Szan fölpillantott. – B-25-ös! – kiáltotta mosolyogva.
Ekkor tárgyak hullottak ki a bombázó rekeszéből, és Reisman ugyanebben a pillanatban elképedve hallotta meg egy 50 kaliberes gépfegyver sebes tüzelését. És amint a gép a szurdok fölé ereszkedett, meglátta a farok páncéltornyából kikandikáló mozgó csövet. A golyók fölcsapdosták a vizet, katonák hullottak véresen a folyóba, állatok ágaskodtak föl, fájdalmukban és rémületükben, s a bombák a vízbe, az emberekbe, az állatokba csapódtak.
A B-25-ös megdőlt, élesen megfordult és még egyszer áthaladt, bombázva, géppuskázva, azután távozott. Reisman elhajította fegyverét-felszerelését, s a vízbe vetette magát, hogy segítséget nyújtson a sebesülteknek, és kihozza a halottakat. Tucatnyi kacsin tette ugyanezt a folyó mindkét oldalán; sebesülteket és holttesteket vonszoltak a burmai oldalra.
Reisman keresgélt a vízben, ott ahol az imént Bó Szant látta. Rátalált az árral viaskodó fiúra, aki értetlenül, sokkosan süllyedt lefelé az örvénylő, véres vízbe. Kivitte Bó Szant a burmai partra, a fiú karjából és lábszárából húscafatokat szakított ki a srapnell; jobb mellkasán, fönn seb tátongott, alig kapott levegőt. Reisman gyöngéden a földre fektette. Két kacsin vette át, ellátták Bó Szant az amerikai elsősegélyládából, elkötötték az eret, fertőtlenítő hintőport szórtak a sebekbe és bekötözték.
Reisman újra bevetette magát a Szalvenbe, hogy a többieken segítsen. A cselekvésvágy, a vágy, hogy rendet teremtsen a káoszban és segítséget nyújtson a rászorultaknak, megóvta a dühtől és kétségbeeséstől –, amely azután akkor fogta el, amikor átnyomakodott a némán gyászoló hypenlák gyűrűjén, és meglátta a földön Bradford véres, élettelen tetemét. Ne Tin, aki a vízből kihozta, még mindig ott térdelt a holttest mellett, a százados vérétől mocskosan. Lincet a fején találták el a lövedékek, s végiglyuggatták hasát, mellkasát, koponyáját.
Ne Tin arca eltorzult a bánattól, s az árulás miatti haragtól. A mellette térdelő Reismanra nézett: – Egyszer már megtörtént ez – dünnyögte. – Tizenhárom emberem esett el akkor, húszan megsebesültek. De akkor az nem volt szándékos. Tévedés volt... és megértettük. De ez most nem tévedés.
Reisman állta a duwa tekintetét, és egyetértően bólintott. Azután fölállt és átvette a zászlóalj parancsnokságát. Ne Tin, Ba Csit és Szan Tau engedelmeskedett a parancsának. Még kilenc halottjuk volt, Linc Bradforddal együtt, akiket poncsókba és sátorlapokba burkoltak és lovakhoz kötöztek. Tizenheten sebesültek meg. Legtöbbjüket el lehetett vinni Ngumláig, hordágyon, vagy állatokhoz kötözve. Néhányukat, köztük Bó Szant megpróbálja majd légi úton kórházba szállítani, mihelyt átkeltek a még hátralévő hegyláncon és eljutnak valamelyik kis leszállópályához.
Reisman még egyszer átkelt a folyón, hogy elhozza, ami a kínai oldalon maradt; azután elindultak fölfele, a hegyi dzsungel zöld baldachinja alatt. Gondolatai messze jártak. Úgy érezte, azáltal, hogy nem sikerült megakadályozni Bradford misszióját, ő maga is vétkes lett barátja halálában –, ebbe a bűnrészességbe valami olyan erő manipulálta bele, amelyet se megérteni, se irányítani nem képes. Megfogadta: megtudja, mi ez az erő, és elszámol vele a maga módján. A hosszú menetelés alatt eszébe jutott, hogy nyolc hónappal ezelőtt egy angliai börtönbe küldték el, hogy egy kivégzés tanúja legyen, és hogy ebből nőtt ki az ő Piszkos Tizenkettője. Ez a párhuzam nyilallt belé most, hogy újra elküldték, újra egy kivégzés tanúja kellett legyen – kivégzésé, amely könnyűszerrel őt is megölhette volna.

 

 

MÁSODIK RÉSZ

KATONASZERENCSE

 

6.

Mire John Reisman végre fölszállt Csabuában a C-46-osra, hogy átrepülje a Púpot Indiából Kínába, úgy tűnt neki, mintha egy egész életnyit élt volna le egy hónap alatt.
Egy hónapja még alig ismerte azt a szót is: kacsin. Az elmúlt hetekben pedig díszvendégként járta falvaikat, hallgatta dalnokaikat, a dzsaivákat, akik az ő dicséretét zengték, a nagy Bo Lincoln Bradford emlékét örökítették meg; hallgatta, amint mindaz, amit velük együtt cselekedett, bevonul a törzsi tudatba, regévé válik, amelyet a dzsaivák nemzedékről nemzedékre ismételnek el majd újra meg újra.
Amire nem számított: amikor meglátogatta Bó Szant a kalkuttai katonai kórházban, meg akarván nyugtatni magát, hogy a fiú szépen gyógyul, az arra kérte, hadd menjen vele, hadd vegyen részt vele a következő küldetésében, bármi legyen is az. Reisman beleegyezett. Bó Szan emlékeket kavart föl benne saját ifjúkori énjéről; arról, milyen volt ő ennyi idős korában: amikor elepedt az élményért, a kalandért, ami a. következő hegyen, vagy a következő tengeren túl várja, s közben kissé mégiscsak félt (attól, hogy félni fog, vagy helytelenül cselekszik) és szorongott a furcsa módszerek, a mások iránti kegyetlenség és erőszak miatt. Bó Szan a családjának tekintette ugyan az egész kacsin népet, közvetlen családja azonban nem volt. Reisman bizonyos fokig úgy érezte, most ő kell legyen Bó Szan pártfogója, amilyen két éven át Linc Bradford volt; s talán hozzásegítheti Bó Szant, hogy a háború után az Államokban tanulhasson, ahogyan azt Linc szerette volna.
Bó Szan felkötözött fél karral most ott ült mellette a hosszú alumínium pilótaülésen, a gép falánál. Felszállás előtt mindketten ejtőernyőt csatoltak föl, és Bó Szan mohón figyelte Reismant, amint elmagyarázza, mit kell tennie, ha használnia kell az ernyőt. Mindkét oldalukon és a csomagokkal és szállítmánnyal teli középfolyosó túlfelén, másik katonai és civil személyzet ült, amerikaiak és kínaiak. Senki se volt vidám. Mindenki, aki utasként vagy a legénység tagjaként átrepülte már a Púpot, nagyon is tudta, milyen elképesztően nagy a halálozási arány a Légi Szállítási Parancsnokságnak ezen a bizonyos szakaszán. A fegyvertelen gépek a japán vadászgépek szabad prédái; motorjaik és rendszerük nem viseli el ennek az útnak a zord feltételeit, nem erre építették őket. A két motor magas zajszintjét nem halkította semmiféle belső zajtompítás fényűzése, s ez megnehezítette a beszélgetést. Némelyikük könyveket, magazinokat, újságokat hozott magával, hogy azokba merüljön a Kunmingig tartó 500 mérföldes repülés alatt. Reisman is, Bó Szan is az angol-kínai alapszöveget tanulmányozta, amelyet az OSS útiállomáson szerzett be, Észak-Asszam brit teavidékén, ahol néhány napig várakozniuk kellett az engedélyre, hogy beléphessenek Kínába.
Reisman értetlenül fogadta, hogy így föltartóztatták a várakozótérségben. Hiszen, ha nem kívánatos Csungkingban, akkor miért hívatta őt Waingrove ezredes, aki az OSS főnöke Kínában? Ismerte és tisztelte Waingrove-ot. Gyanította, hogy Bó Szan miatt van bajuk – pedig ő, mielőtt elindult Kalkuttából Asszamba, előzetes óvatosságból iratokat készíttetett bizonyos Charlie Bawsan részére, aki San Franciscóban született kínai-burmai szülőktől, és akit fölmentenek az amerikai-kacsin lovascsendőrség kebelében végzett szolgálatai alól, és most Reisman őrnagy mellett tölt be különleges szolgálatot fordítóként és gerillaspecialistaként. Tíz évvel megtoldotta a fiú korát, arra az esetre, ha valaki netán kételkedne egy tizenhét éves fiú alkalmasságában. Ha megszorítják, még mindig mondhatja, hogy Bó Szan fiatalabbnak látszik a koránál, vagy hogy a születési dátumot elírták. Reisman ezenkívül további orvosi felügyeletet akart Bó Szan számára Csungkingban. Az a nemzeti kormány fővárosa, bizonyára akad ott jó katonai és civil orvos és megfelelő kórházi felszereltség.

 

Épségben sikerült átrepülniük a Himalája szantszungi vonulatát és leszálláshoz készülődtek mintegy háromezer méter magasságból Kunmingban, amikor Reisman orrát megcsapta egy átütő, fura szag: ismerősnek tetszett, mégis tökéletesen váratlanul érte.
Előrebukdácsolt a csomagokkal telipakolt középfolyosón, akár egy részeg mezei futó és karon ragadta a legénység egyik tagját. – Mi ez a bűz? – ordította túl a motorzúgást.
– Ez Kína! – vigyorgott a fiatal őrmester. – Egy idő múltán majd hozzászokik. Én már nem is érzem.
Hát persze, emlékezett vissza Reisman. Pöcegödör, trágya, gané, exkrementum, emberi és állati ürülék, fécesz... szar. Kínában egy csöppjét se vesztegetik el. Az egyik mezőgazdasági ciklus végterméke trágya a következő számára. A hegyek közt, Caohszien körül ez nem volt érezhető, de visszaemlékezett hét évvel azelőttre, amikor Nanking volt a főváros, mielőtt a japánok elfoglalták, s ő mélyen elmerészkedett onnan, hogy ráérezzen a falusi Kínára... emberek és állatok áradata, karavánok az utakon, parasztgyerekek négyágú villákkal és kosarakkal szedegetik össze az állatok és emberek elhullajtott ürülékét, ami mind csupa érték. De hogy ez a bűz föl tud hatolni háromezer méterre a levegőbe, és átjut a repülőgép alumíniumhéján... ez elképesztő!
Délelőtt szálltak le Kunming fennsíkján, barnásvörös és zöld teraszos földek fölött repülve át. Egy fiatal hadnagy jött föl a gépre jegyzettömbbel a kezében, s azt tanácsolta a Csungkingba továbbutazó személyzetnek, hogy maradjon az ülésében, a kunmingi utasok pedig szálljanak ki, rangjuk sorrendjében. Atyaisten, gondolta Reisman, micsoda fontoskodás még egy ilyen egyszerű eljárásban is, mint egy kiszállás a repülőből.
Hátrafordult, kikukucskált az ablakon. Az ő oldalán nem sokat látott. Csak kifutópályákat és parkoló repülőgépeket. Jövő és menő gépeket. Sokuk zöldbarna terepszín foltokkal bemázolva. Tekintete egy B-25-ösön állapodott meg, düh fogta el. Lehet, hogy ez volt az? Törzsén és szárnyán voltak régen jelzések, de ez nem jelent semmit. Az a mészárlás ott a Szalven szurdokában több mint egy hónapja történt; a festéket fölfesteni és lefesteni is csupán órák kérdése. Meghallotta, hogy a nevét kiáltják, odafordult a kiszállást irányító tiszt felé.
– Reisman őrnagy, lenne szíves kiszállni pár percre!
Kicsúszott az ejtőernyő-pántokból és kiszállt. Örült, hogy kinyújtózhat és mozoghat. A reptér most látott oldala nagyjából ugyanolyan volt, mint a másik, ám itt volt néhány alacsony, cseréptetős kőépület, egyikük az operatív iroda. Nagy hangárok, vagy légikikötő-épület sehol. A műszerészek a szabadban dolgoztak a gépeken. Az egész berendezést egykettőre össze lehet kapni, és elvinni, ha a japánok ismét betörnének.
Az árnyékból, a kifutópályán mintegy negyvenméternyire parkoló másik C-46-os szárnya alól férfihang szólította; ismerős hang, de még nem azonosította: – Ide, John!
Az illető továbbra is az árnyékban maradt, s Reisman csak akkor tudta meg, ki az, amikor odaért. Ekkor elfogta az öröm, mint mindig, ha hosszú idő után váratlanul régi bajtársat lát viszont. Majdnem ugyanaz a jelenet játszódott le újra, amely Linc Bradforddal, csak akkor Linc volt a meglepett fél.
Reisman a kezét nyújtotta és mosolygott: – Szia, Sam! Ki hajított ide? Tito vagy Drazsa Mihajlovics?
Az utolsó hír, amelyet Reisman Sam Kilgore-ról hallott, az volt, hogy az Jugoszlávia hegyei közt nyargalászik, fegyverrel látja el a partizánokat, és arra próbálja rávenni Titót és Mihajlovicsot, harcoljanak együtt a nácik ellen, ahelyett, hogy egymás torkát nyiszálnák.
Sam határozottan rázta a fejét, s egy pillanatra felragyogott arcán a viszonzott öröm: – Elegem lett mindkettejükből, erre aztán London visszahívott, és másra bízta, hogy bajlódjék velük.
Reisman most meglátta Sam vállán az alezredesi ezüstlevélkéket. Hátralépett és keményen tisztelgett előtte: – A szentségedet... amikor utoljára láttalak, csak százados voltál!
Sam vállat vont, igyekezett úgy viselkedni, mintha a rang nem sokat számítana. – Még a Balkánon lettem őrnagy. Most új feladatot kaptam, így aztán a Cég megint fölbuktatott.
Kilgore tagbaszakadt férfi volt, valamivel magasabb Reismannál, szeplősképű, vörösesbarna hajú, fiús külsejű. Reisman kemény, ravasz, célirányosan iskolázott és politikailag dörzsölt embernek ismerte.
Amikor Londonban megismerkedtek, elviccelődött Sam családnevén. – Ez aztán marhára illik a szakmádhoz. Kill! Gore!
– Nem jobban, mint a tiéd – mondotta akkor Sam nevetve. – Reisman zsoldost jelent németül. Úgy értesültem, benne voltál már egy-két kis háborúban, mielőtt belekerültünk ebbe.
Könnyedén összebarátkoztak. Bár sose szolgáltak együtt a terepen, a véletlen több ízben összehozta őket két küldetés között, nyomon követték egymást és mindketten tisztelték a jó katonát a másikban.
– Mi ez az új feladat? Itt állomásozol, vagy csak átutazóban vagy? – kérdezte Reisman.
– Kunmingban volt a támaszpontom – felelte Sam –, de kommandók vezetését bízták rám.
– Hol?
– Északon és délen.
Reisman gondolatban átfutotta tekintetével a térképet. Az észak nyilván még mindig Kína, talán odafenn Senhszi tartományban, ahol a kommunisták bevehetetlen erőddé tették Jenant; vagy talán a japán kézben lévő Mandzsúriában lesi, mit csinálnak a ruszkik Szibériában, a vonalon túl. A dél alighanem egészen más eset; lenn Francia Indokínában, ahol még mindig Vichy-Franciaország kormányoz, idegesen, japán megszállóerők kemény kontrollja alatt; vagy talán Thaiföldön, noha az nyilván inkább a britek dolga.
– Veled fogok dolgozni?
– Nem tudom, Johnny.
Mögöttük épp üzemanyaggal töltötték fel Reisman C-46-osát és a földi legénység nyüzsgött a motorok, a géptörzs, a szárny és a farok alkatrészei, meg az alváz körül; nézegették, kipróbálták, szerelték. Ezeket a csotrogányokat folytonosan karban kellett tartani, és Reisman örömmel látta, hogy az ő gépe is megkapja, ami jár neki.
– Ki ez a Charlie Bawsan, aki veled utazik? – vetette oda a kérdést Kilgore.
– A 101-es különítménynél szolgált Burmában. Kurva jó katona – felelte nyílt arccal Reisman. – Úgy gondolom, hasznát vehetem, bármilyen feladatot kapok itt. Igazi lelkes harcos. Csomó helyi nyelvet beszél.
– Ha ilyen jó a katonai képesítése, hogy lehet hogy még csak tizedes?
Reisman kinézett a semmibe és rögtönzött: – Charlie jobban érzi magát sorkatonaként. Szeret a nép közt élni. Bemutassam neked?
Kilgore a gép felé nézett. – Nem. Hiszek neked. Nem is szabadna itt lennem és beszélgetnem veled; de megláttam a neved az utaslistán és kijöttem a betonra a saját szakállamra, már csak a régi szép idők emlékére is. Szeretném ha tudnád: piszok sok zűr vár rád Csungkingban, úgyhogy vigyázz!
– Miféle zűr? – kérdezte Reisman és máris bepörgött.
– Amiatt, ami a határon történt.
– Mi történt a határon, Sam? – provokálta Reisman.
– Hallottam mindenfélét.
– Akkor talán azt is hallottad, ki rendelte oda egy bombázónkat, hogy megölje Linc Bradfordot és az embereit. – Reisman megfordult és a reptér felé nézett.
– Nem ez a B-25-ös az véletlenül, Sam? Szívesen megkeresném a fickót, aki vezette, és azt is, aki a fedélzeti fegyverét kezelte.
– Senki nem tud semmiféle B-25-ösről – mondta határozottan Kilgore.
– Van nyolcszáz kacsin lovas, aki tud róla – lendült vissza feléje Reisman.
– Itt Kunmingban sokak szerint te vagy felelős azért, ami Linckel történt – állította hűvösen Kilgore.
A célzás annyira elképesztette, hogy csak bámult rá, dühösen és hitetlenkedve. Azután megfékezte a dühét:
– Ha ilyet tettem volna, Sam, akkor a fejem egy pózna tetején díszelegne Ngumlában, s nem itt hallgatnám a baromságaidat.
Kilgore állta a pillantását: – Oké... én nem tartozom azok közé, akik így hiszik. És most figyelj rám egy kicsit! Innen indulnak ki a dolgok...
Hangjuknak versenyeznie kellett a repülőgépmotorok berregésével és sivításával. Reisman erősen figyelt, hogy hallja.
– Az akció, az a fajta, amit kedvelsz, innen indul ki, Kunmingból – mondta Kilgore. – A politika, meg a süket duma Csungkingban zajlik. A főnök csak addig tart itt, amíg megnéz magának és jól lebasz.
– Donovan tábornokról beszélsz?
– Nem. Ő is átjön időnként, de most nincs itt, és ehhez különben sincs köze.
– Akkor Waingrove-ról beszélsz. Ő küldött, több mint egy hónapja.
– Waingrove már nincs itt. Néhány hete félreállították és kizamekolták. Nem akart úgy táncolni, ahogy a Kuomintang-banda fütyül. Van egy tengerészeti sorhajókapitány, bizonyos Pelham Ludlow, most ő áll az OSS élén Kínában.
– Hát ez remek – rázta a fejét Reisman. – Ha asztalosra van szükséged, hívj susztert.
– Politika az egész – süvítette Kilgore. – Ha Csunkingban esik, Washingtonban nyitnak ernyőt, márpedig most nagyon esett, amikor Waingrove anélkül akarta vezetni az OSS-t Kínában, hogy előzőleg mindent tisztázott volna velük. Ludlow simulékony pasas, és barátai vannak a magasabb helyeken. Magasabban már nem is lehetnének. Az OSS mellett a Kínai-Amerikai Együttműködési Szervezet nevű akárminél is ő a főgórénk. Halottal már róluk?
– Max Armbruster igazított el Londonban. Azt mondta, szerinte az ő feladatuk az, hogy akadályozzák az OSS-ügynökök működését.
– Így igaz. Fura helyzet, magadtól is sok mindenre rájössz majd, ha odamész. Ludlow, emberünkként ebben az együttműködési szervezetben, az első számú láncszem Csang Kaj-sek kormányához. Vagyis: ő mindent elmond nekik, azok pedig basznak neki elmondani bármit is, ami nem az ő érdekeiket szolgálja. Minden amerikai ügynököt, minden földerítési tervet és különleges hadműveletet ővelük kell jóváhagyatni. Habár a kínaiak nem nagyon szeretnek idegen ördögökkel haverkodni, Ludlow a puszipajtása lett Taj Li tábornoknak. Szerintem Ludlow a klotyóra se megy ki, amíg Taj Li jóvá nem hagyja. – Kilgore Reismanra nézett: – Ugye tudod, ki ő?
Reisman megmerevedett a név hallatán. Linc Bradfordtól hallotta először. – Az ópiumkereskedő?
Kilgore nevetett. – Kínában mindenki ópiumkereskedő, ő több ennél. Ha valakiről elmondható, hogy ő irányítja Kínát, hát alighanem Taj Li az.
– Mi a melója... a pozíciója a kormánynál?
– A titkosszolgálat főnöke. De ennél jóval többet csinál.
– Magam is így hallottam.
– Ha Roosevelt kormányában összegyúrnánk a belügyet, hadügyet és igazságügyet, ennek lenne a kínai megfelelője.
– Linc Bradford tudott erről az emberről – mondta Reisman. – Ahogy én értesültem róla, Taj Li gondoskodik arról, hogy mindenki az egyetlen igazi módon nyaljon segget, másképp régen rossz nekik.
Kilgore elismerően nézett rá: – Látom, még mindig kiváló filozófus vagy. – Újra kezet nyújtott Reismannak. – Vigyázz, mit teszel, és mit mondasz odafönn, Johnny – mondta Kilgore. – Azután majd itt találkozunk, remélem, és munkához látunk.
– És mit csinálunk?
Kilgore megvonta a vállát: – Ki tudja? Majd csak lesz valami.

 

7.

Csungking zordan, fáradtan és elgyötörtén állt dombjain. Romos falak, törmelék és sűrűn sorakozó épületek lapultak egymás hegyen-hátán a délutáni poros napsütésben. A város alatt futott eggyé a két folyó iszapos vize.
Reisman csak részleges képet látott a kis ablakon át, míg a C-45-ös begurult. Vajon itt van-e még valahol Katherine, és nem esett-e baja? Csak ettől lenne értelme ennek a csungkingi útnak, ettől lehetne talán még örömteli is. Két éve nem hallott semmit a lányról –, bár ez önmagában nem jelent semmit és nem is ad okot aggodalomra, ha tekintetbe vesszük a kort, amelyben élünk, az ostromlott várost, ahol Katherine lakik, és azt, hogy neki, Reismannak gyakorta változik a címe, ha ugyan címnek lehet nevezni, amije van.
Soha nem járt még Csungkingban, de a lány leveleiből és újságriportokból, fényképekből tudta, milyen iszonyatos büntetést szenvedett el ez a város és lakossága az évek során, amióta a főváros, 1938-ban ideköltözött. Japán légikötelékek büntetlenül bombázták, s azon voltak, hogy eltöröljék a régi várost. A megmaradt házakat egyszerűen fekete festékkel álcázták. Most, noha az amerikai vadászgépek véget vetettek a bombatámadásoknak, a városnak már nem maradtak színei, csak a lakócsónakoknak és a gőzösöknek a Jangce és a Csialing folyón, meg a lemenő nap tükröződött e nagy artériákon, amelyek az életet szállították Kína háborús szívébe és szívéből.
Reisman gyöngéden gondolt Katherine-ra, azután ágyéka is megbolydult az emlékétől. Eszébe jutottak a lány szelíd, később szenvedélyes felfedezései. Nankingban ismerkedtek meg, amikor még ott volt a főváros és a japán hadsereg nyomult arra keletről, Sanghaj felől és északról, Peking felől, a kínaiak pedig váratlan erővel álltak ellent. Az Egyesült Államok akkoriban elszántan semleges maradt, bár együttérzett az elözönlött országgal. Reisman a meghódított Sanghajban szállt le hajójáról; a japánok udvariasak, korrektek voltak, és úgy látszott, nem érdekli őket a fövényen strandoló, turistát játszó amerikai. Sikerült kisurrannia a városból és fölhajóznia a Jangcén egy kereskedelmi dzsunkán, abban a hitben, hogy katona lehet újra és fölajánlhatja szolgálatait a kínaiaknak. Végül inkább letett erről a tervéről, mert rájött: a demokratikus Kína, amelyért harcolhatna, nem létezik; csak bizalmatlan frakciók, amelyek legalább annyira harcolnak egymás ellen, mint amennyire a japánok ellen. De miközben erre rájött, megismerkedett Katherine-nal, és részben tőle tanulta meg azt, amit Kínáról tudott.
Huszonhárom éves volt akkor, a lány pedig huszonkilenc – magas, karcsú, fehér bőrű gesztenyebarna hajú nő; szelíd, édes melegség áradt belőle; s ettől ő kezdetben azt hitte, Katherine többet kínál föl neki tényleges önmagánál, és hogy valójában tapasztaltabb a szerelemben. Mint kiderült, Katherine egészen ártatlan volt, addig a társadalmi illendőség és az egyházi tilalmak nyomása alatt gyakorolta csupán az intimitást, bár a szenvedély és a vágy, a lényéből fakadó nagy odaadás mindvégig benne volt, csupán más aktivitásban párlódott le. Katherine tanárnő és fordító – volt, Kínában született misszionárius szülők gyermekeként, elment velük az Államokba, azután egyedül visszatért Kínába, mert hiányoztak neki gyermekkorának tájai és társai, s ezeknek is szükségük volt őrá. Amikor a kormány elmenekült Nankingból, néhány hónappal Reisman távozása után, Katherine is a kormány után ment Csungkingba. Onnan írt neki né hányszor. Reisman válaszolt. Most reménykedett, hogy még ott találja.
A Csungkingból Kunmingba tartó repülés nem volt annyira félelmetes Reisman, Bó Szan és utastársaik számára, mint előzőleg a Púp átrepülése. Nem kellett tornyosuló Himalájákon átkelni, amelyek mintha le akarnák rántani a C-46-ost, s a légteret kellőképp őrizték Chennault tábornok 14. légi hadseregének vadászgépei. Reisman a reptéren látott néhány P-40-est; orruk ki volt festve, az éhes cápákra emlékeztettek. A gépek is, s a rajtuk repülő emberek is az Amerikai Önkéntescsoport veteránjai voltak; Chennault „Repülő Tigrisei”, akik három évvel ezelőtt kezdték meg a légi háború visszafordítását Kína javára.
Ám a főváros és Kína egész belseje még mindig ostromállapot alatt állt, ez az állapot hol aktivizálódott, hol szunnyadt. A tengerparti Kína a japánoké volt. De az Egyesült Államok Légiereje segített sakkban tartani őket. Csungkingtől négyszáz mérföldnyire keletre és délkeletre – Hengjangnál, Kveilinnél, Liucsounál és másutt – amerikaiaknak sikerült még előretolt támaszpontokat is létesíteniük, ahonnan vadászgépek szálltak fel, hogy elcsípjék a japán portyázókat. De Reisman jól tudta: ezek a támaszpontok rendkívül sebezhetők, ha a japánok rászánják magukat, hogy megrohanják őket. A linglingi támaszpontot már el is foglalták. A kínai hadosztályok a szárazföld belsejében számszerűen nagyobbak, de felszerelésük és kiképzettségük silány, szinte soha nem vetették még harcba őket, és olyan hadurak álltak az élükön, akik saját céljaikra halmoztak föl amerikai hadianyagot, vagy más hadurak ellen, vagy a Mao Ce-tung vezette kommunista hadsereg ellen. A kínai Nemzeti Hadsereg erőtlen és bizonytalan volt. Állandóan attól rettegtek, föl egészen Stilwell tábornokig – bár Csang Kaj-sek tagadta ezt –, hogy a japánok egyszer lerohanják őket, elfoglalják légi támaszpontjaikat, és meg se állnak Csungkingig és Kunmingig.
Bó Szan Reisman mellett lépdelt a fogadóépület felé, félkarjával cipelte katonazsákját és nyugtalanul pillantgatott körül. Odahajolt hozzá és feszülten, suttogva megkérdezte: – Csang Kaj-sek itt lakik?
Reisman ráérzett, mi jár a fiú fejében. A fiatal kacsin úgy érzi, ugyanúgy ellenséges vonalak mögött jár, mint amikor átkelt a Szalvenen, Caohszien felé. – Igen – felelte Reisman megnyugtató mosollyal. – De ha békén hagyod, akkor ő is békén hagy téged.
Reisman már az evakuáció, a kis gépre való fölszállás előtt megmondta Bó Szannak: sose árulhatja el senkinek, milyen körülmények között szerezte sebesüléseit. Azt kell mondania, egy japánok elleni lovassági akció során sebesült meg Burmában.
A Sam Kilgore-ral történt váratlan repülőtéri találkozás után Reisman újra óvatosságra intette Bó Szant: – Időbe telik majd, amíg kiszimatoljuk, ki kinek dolgozik.
Gyanúi nyomban föltámadtak, mihelyt a recepción jelentkeztek. Egy dzsip várta őket, sofőrrel.
– Liu őrmester. – A gépkocsivezető tisztelgett Reismannak és kíváncsian pillantott Bó Szanra. – A helyettes igazgató üzeni: Isten hozta magukat Csungkingban. Azonnal várja beszámolójukat az irodájában.
Liu magasabb és testesebb volt az átlag kínainál, 45-ös pisztolyt viselt. Harminc-egynéhány éves lehetett, a Kuomintang-hadsereg kopott egyenruhája volt rajta; amerikai akcentussal beszélte az angolt. Volt valami a mozdulataiban, amelyekkel besegítette a kocsiba a csomagjaikat és katonazsákjaikat, ami azt súgta Reismannak: ez az ember ért a dzsúdóhoz meg a karatéhoz, és puszta kézzel vívott kézitusában is jól boldogulna. Ez az ember nemcsak gépkocsivezető.
Bó Szan bemászott a kocsi hátsó ülésére és a csomagok közé telepedett. Reisman a vezető mellé ült.
– Ki az az igazgatóhelyettes és minek az igazgatóhelyettese? – kérdezte.
Liu őrmester abbahagyta a mosolygást és elszürkült szemmel nézett rá: – Ludlow sorhajókapitány és a Kínai-Amerikai Együttműködési Szervezeté.
– Kinek a helyettese?
– Taj Li tábornok az igazgató.
Látszott, hogy Liu őrmester lojális és jólértesült.
– Nekem az a parancsom, hogy az OSS parancsnokának tegyek jelentést – közölte vele Reisman.
– Ugyanő az, ugyanott – biztosította nyájasan Liu. – A Boldog Völgyben.
Reisman is szívélyesen nézett rá: – Szép neve van. Mi az? – kérdezte, míg a dzsip elindult. Emlékezett még, a kínaiak micsoda szívenütő egyszerűséggel, nemegyszer elegáns költőiséggel, sőt néha humorral találják ki városaik, hegyeik, parkjaik és templomaik képírásjeleit. Csunkingé például ismételt jószerencsét jelent. Szívből remélte, hogy ez beteljesül.
– Ez Taj Li tábornok főhadiszállása és otthona. Elérte, hogy az emberei elégedetten, békésen és eredményesen dolgozzanak ott.
A Boldog Völgyet, nyilván cinikus humorú ember gondolta ki. Liu őrmester ráfordította a dzsipet a repülőtér kifutópályájára, amely most országútban folytatódott és Csungking közeli elszórt dombjaira vezetett.
– Szeretném, ha előbb az amerikai katonai kórházhoz vinne bennünket – mondta Reisman. – A tizedesemnek orvos elé kell kerülnie.
– De a sorhajókapitány utasítása úgy szólt, hogy...
– Előbb a kórházhoz, őrmester! – parancsolta Reisman. – Vállalom a felelősséget.
– Igenis, uram – dünnyögte meggyőződés nélkül Liu.
Bó Szan a hátsó ülésen nagy érdeklődéssel nézegette a Jangcén a lakóhajókat és gőzösöket, az út ugyanis a folyó közelében haladt; azután a sűrűsödő gyalogosforgalmat, a húzott-vont talicskákat, a vállukon súlyos csomagokkal terhelt rudakat egyensúlyozó kulikat, riksákat, lovaskocsikat és egészségtelen, alkoholüzemanyaggal működő és koksztüzelésű buszokat. Liu őrmester időnként elfordította a fejét, hogy Bó Szant is bevonja a beszélgetésbe angolul és kínaiul, de a fiú egyre másfelé nézett és csöndben maradt. A dzsip haladását meg-megakasztotta az emberek, állatok és otromba járművek lármás tömege. Liu állandó dudálással járult az általános zajhoz.
Kína átható földszaga, amely Reisman orrát már Kunming fölött megcsapta, még Csungkingban is érezhető volt, de itt már a járművek kipufogógázával, a folyó poshadt szagával, az. utcák hulladék- és szennyvízbűzével, meg az út menti bódékban főzött ételek illatával keveredett. Széles kőlépcsők vezettek le a partról a tömérdek kikötött lakócsónakhoz, amelyek embereket, élelmet és egyebet hordtak. Vég nélkül áradtak az élet javai. Keskenyebb lépcsők vezettek föl kanyargós utcákon a domboldalra, üzletek és lakások felé. A kibombázott térségekben a törmelékek között új házak épültek bambuszból és vályogtéglából. Kulik, árusok és házalók sora sietett föl-le a lépcsőkön és utcákon, hátukon és karjukban bonyolítva a város kereskedelmét. Férfiak és nők sajtárokban vizet hordtak haza a folyóról a főzéshez és mosdáshoz. A homokkő sziklákon Reisman meglátta azokat az üregeket és alagutakat, amelyekben az emberek menedékre leltek a bombázások elől, ahol ezrek haltak meg, és ahol sokan még ma is laktak.
A katonai kórházról, amelyhez Liu vitte őket, kiderült, hogy jóval gyengébben felszerelt intézmény, mint amilyenre Reisman számított. A bombázási célpontoktól távol volt elrejtve, a város nyugati negyedének kevésbé sűrűn beépített részében. Volt benne néhány baleseti ágy, de inkább bejáróklinika volt, afféle elsősegély-állomás és rendelőintézet, mintsem teljes személyzetű és felszereltségű kórház. Egy idősebb tengerészorvos, egy korvettkapitány parancsnoksága alatt állt, és két felcser dolgozott mellette.
– Kunmingban sokkal jobb felszereltség van – mondta Reismannak dr. Briggs, miközben kikötözte Bó Szant. – Ott több csapat tartózkodik. Tengerészet persze nincs, de a maguk kiképzési parancsnoksága van ott, és a légierőtől is sokan kerülnek oda sebesülésekkel.
– Ma reggel ott jártunk – mondta Reisman. – Lehet, hogy a tizedest oda kellene befektetni.
– Nem. Aki kezelte, jó munkát végzett. Ha akar, itt maradhat egy-két napig, de nincs már kórházi kezelésre szüksége. Majd mutatok neki néhány tornagyakorlatot, hogy a karja újra jól mozogjon. Azután jót tenne még két-három heti fölépülési idő. Van itt egy nagy rehabilitációs központ Kunmingban, a Tien Csi-tavon. Kellemes kirándulóhelyen, jó klímában.
Reisman nyomban megkedvelte az orvost. Briggs szívélyesen csevegett tovább, miközben lekezelte Bó Szan sebeit és kicserélte rajtuk a kötést. Az első világháború óta teljesített orvosi szolgálatot a tengerészeinél, mesélte, ideje egy részét Kínában töltötte a tengerparton és a folyók mellett, a szabadkikötőkből működő amerikai ágyúnaszádoknál. Az új háború előtt nyugalomba vonult, de Pearl Harbor után önként jelentkezett aktív szolgálatra, nyomban ideküldték.
– Most a diplomáciai kar embereit, tűzoltókat, újságírókat kezelek... s saját katonáinkat természetesen... meg néhány kínait és külföldit, akik persona non graták és másutt nem kapnak segítséget. A saját embereink közül az igazán betegeket vagy súlyos sebesülteket elszállítjuk innen. Orvosi gyakorlat szempontjából ez elég pocsék hely – sóhajtott. – A készleteket ellopják, vagy továbbviszik és a feketepiacon tűnik fel, vagy valamelyik nagyfejes magánkészletében. Még a mieinktől kapott fájdalomcsillapítók és a hivatalos segély se jut el azokhoz, akiknek iszonyú nagy szüksége lenne rá. Néhány kínai üzletember, bürokrata és hadúr gazdagodik és hízik a háborún és mások szenvedésén. – Briggs alaposan megnézte magának Bó Szant. – Elég fiatal vagy még katonának, nem, fiam?
Bó Szan Reismanra nézett engedélyért, szólhat-e, s az bólintott. – Huszonhét éves vagyok – mondta.
Briggs ravaszul nézett rá a szemüvege fölött. – Mi a fene!
– Itt áll a szolgálati papírjaiban, parancsnok – mondta Reisman.
Az orvos belepillantott a dossziéba, amelyet Bó Szan magával hozott, majd újra a fiúra. – Igen, így van. Született San Franciscóban. Nagyon szeretem azt a várost. Igazán.
– Sok éve nem voltam már ott, uram – mondta Bó Szan. – A szüleim visszavittek Burmába, amikor még kicsi voltam. Nem emlékszem semmire.
Dr. Briggs Reismanra kacsintott, majd újra a fiúra nézett. – Akkor hát én mesélek róla neked, fiam, hátha kérdésekre kell majd válaszolnod.
Reisman bízott benne, hogy jó kezekben hagyta Bó Szant. Talán ez is az ismételt jószerencse része.
– Holnap este bejövök magához látogatóba, tizedes – mondta hivatalos hangon és elment.
Odakinn már haloványult a napsütés, köd gomolygott. Eszébe jutott, hogy Katherine írt neki erről: Csungkingot gyakran elborítja a köd, akárcsak Londont és San Franciscót. Liu őrmester várta a dzsip volánjánál; arca most nem volt kifürkészhetetlen – türelmetlen volt, ingerült. Nem is törődött a katonás udvariassággal. – Fél óra hosszat váratott – dohogott. – Ludlow átkozottul pipa lesz.
– Szarok rá! – mondta Reisman. – Hallgasson és vezessen!

 

Liu teste megfeszült, gyűlölködő pillantást vetett Reismanra, de némán indított. Azon kevés útnak az egyikén haladtak, amelyen a járműveknek szabad volt fölkapaszkodniuk a domboldalra. Rongyos gyerekekkel, bekötözött lábfejű öregasszonyokkal és ügető, hangyaszerű kulikkal teli mellékutcákon nyomakodtak át. A ködös levegőt szemét, csatorna és sülő étel szaga járta át.
Az út egy kis erdős térséghez ért. Liu megállította a dzsipet egy feketére festett kőfal kapuja előtt. Két géppisztolyos kínai katona megnézte a dzsipet és utasát, néhány szót váltott Liúval, azután kinyitotta a kaput és beengedte őket egy belső térségre. Egészen más világ volt itt a magas kőfal mögött. Váratlan derű áradt a kertekből és ligetekből. Liu egy telephelyen parkolta le a dzsipet, más dzsipek, teherkocsik és szolgálati személyautók közé. Némán, rosszkedvűen vezette Reismant egy boltív alatt, egy ösvényen, föl egy rövid lépcsőn, kertek, szökőkutak és szobrok mellett, egy felkunkorodó cseréptetejű emeletes cementépülethez. Több földszintes és egyemeletes épület állt a kertek közt a körülkerített birtok területén. Semmi se látszott újnak, ócska volt minden, de Reisman nem tudta megállapítani, hogy az épület sok-sok éve áll-e itt, vagy csak mostanában épült egy lebombázott térségen. A falakat és a tetőket hámladozó, szürke foltos fekete festék fedte. Néhol betonborítású, acélajtajú óvóhelyeket látott, amelyeket a domb oldalába fúrtak bele. Ezeket megpróbálták derékmagasságú, illatos sövényekkel és fenyőcsemetékkel tetszetősen, esztétikusan eltakarni.
A kis recepciós előtérben kínai tiszt ült egyenes derékkal egy pultnál. Liu jelentett neki, azután átment a halion és föl egy lépcsőn az emeletre. Reisman utánaindult, de a tiszt megállította. Teljes óra hosszat várt egy kényelmetlen bambuszszékben; ekkor lejött hozzá egy tengerészeti irodista.
Az irodista mély lélegzetet vett, valahová Reisman feje fölé nézett. – A sorhajókapitány utasított, mondjam meg önnek, hogy mivel ön nem tartotta fontosnak, hogy pontosan betartsa a megjelenési időpontját, így csak holnap délelőtt tizenegykor tudja fogadni önt.
Reisman legyűrte a haragját. Az írnok csak parancsot teljesít.
– És itt töltsem az éjszakát? – kérdezte.
– Nem kaptam erre vonatkozóan utasításokat, uram.
– Hol szoktak lakni az átutazók? Van itt valamiféle tiszti szállás?
Reisman észrevette, hogy a pultnál ülő tiszt hallgatódzik, és némi derültséggel nyugtázza a hallottakat. Nyilvánvalóan Taj Li egyik embere, a Kínai-Amerikai Együttműködési Szervezet munkatársai közé építve. Hol lehet a tábornok? És hol tartják az OSS-embereket, azokat, akikről biztosan tudhatni, hogy az OSS emberei? És egyáltalán, bízhat-e valakiben is Kínában?
– Van egy tisztiszállás a reptér közelében, de nem hiszem, hogy újra vissza akar menni oda, őrnagy – mondta az írnok. – A városban van néhány szálloda és egy-két kínai fogadó. Kivehetne magának szobát.
– És elszámolhatom a költségeket?
– Nyilván, uram, elvégre hivatalos ügyben tartózkodik itt. Különben se fog sokba kerülni. Körülbelül száznyolcvan kínai dollárt kapunk a mi dollárunkért mostanság.
– Nos, akkor állom a cehhet – kelt föl Reisman. – Melyik szállodát ajánlja?
– A Csungking Hotelt. Benn van a központban, jó az étterme és a bárja. Tudom, hogy több idelátogató kongresszusi képviselő és újságíró szállt meg ott. De az utca túloldalán, a szállóval szembeni épülettől óvakodjék.
– Miért?
– Ott szerkesztik az újságjukat a komcsik, a New China Dailyt. Csou En-laj és néhány jenani vörös van ott. A generalisszimusz megengedi nekik. Igazi demokrata. De azt nem akarja, hogy az amerikaiak szóba álljanak velük. Ez Ludlow sorhajókapitány parancsa is.
Reisman tudott róla, hogy a Nemzeti Kormány és a kommunista ellenzék között van egyfajta hallgatólagos megegyezés, az is lehet, hogy fegyverszünet. Washington élénken biztatta erre mindkét felet, a japánok elleni háború érdekében.
– Hogyan jutok el a szállodához?
– Gyalog. Vagy talál valahol egy riksát az úton...
– felelte az írnok kicsit zavartan. – A riksák itt nem várakoznak úgy mint másutt. Nincs nagy kereslet irántuk. De menet közben biztosan talál egyet.
Reisman tudomásul vette, hogy semmibe veszik, hogy az írnok csupán másodkézből közvetíti Ludlow sorhajókapitány ingerült lekezelését. Szó nélkül kiment az épületből, a kerteken át az autóparkolóba. Itt talált egy dzsipet, bennhagyott indítókulccsal. Katonazsákját és légierő stílusú repülőtáskáját áthozta abból a kocsiból, amellyel jött. Jobban örült volna, ha Liu benne hagyja a kulcsot és így azt a kocsit viheti el. Harci felszerelése a nagy katonazsákban volt, többek közt a karabélya is; szétszedve, megtisztítva, olajozva és darabonként becsomagolva. A légitáskában kabát, másik egyenruha, gyakorló- és könnyű kekiszerelés, váltás fehérneműk, ingek, cipők és személyes holmi. Fegyverövén viselte a 45-ösét, ez az öv fogta össze rövid derekú Ike-zubbonya alját. Csak most, amíg a málháját áthozta, nyilallt belé, micsoda szamárság volt minden holmiját őrizetlenül a nyitott dzsipben hagyni; megfogadta, hogy ilyet többé nem tesz. Eddig még nem merült fel benne, hogy lopás is történhet egy ilyen, elméletileg bombabiztos helyen; most azonban, bár semmi jele nem volt, hogy valaki hozzányúlt volna a cuccához, mégis el tudta képzelni, hogy egy ismeretlen és barátságtalan „barát” kihasználja a lehetőséget és megdézsmálja, átvizsgálja, vagy akár el is lopja.
Reisman, útban a kapu felé, megnyomta a kürtöt, hogy figyelmeztesse a kinti kínai őröket. Azok kitárták a kaput, ő pedig kihajtott a Boldog Völgyből ugyanott, ahol az imént behozták.

 

8.

Alkonyodott, az utcák és sétányok gyorsan kiürültek. Éjszaka nem volt ajánlatos egyedül mászkálni Csungkingban. A lakók hegyi barlangjaikban, vagy a folyón úszó lakócsónakokon leltek menedéket, ahol nemzedékek születtek, éltek és haltak. Néhány városközpontbéli hotelt, éttermet és éjszakai helyet leszámítva, amelyeket a katonák, külföldiek, kínai vállalkozók és feketézők látogattak – a csunkingi éjszaka a banditáké, a rendőröké, a katonai járőröké, ügynököké és kémeké volt. Elég sűrű volt a köd, de nem annyira, hogy Reisman ne lássa, hol jár.
Emlékezett rá, hogy Katherine egy Hongjankon nevű dombon lakik, egy házban, amely a Csialing folyóra néz, fél mérfölddel följebb, mint ahogy a folyó délnek fordul és egyesül a Jangcéval. Leveleiben festői képet rajzolt róla, s azt állította, néha úgy érzi, mintha egy folyóba belehasító hajó orrában lakna. Legalábbis amikor utoljára írt, ott lakott, s Reisman tárcájában ott volt a cím. A lány postája az amerikai követségen keresztül jutott el hozzá, s ő is a követség címére írt neki. A követségen valószínűleg tudják, hol él Katherine; ám a követség a Jangce túlpartján volt, és Reismannak nem volt kedve átkompolni éjjel csupán azért, hogy érdeklődjék. Mindenesetre először a Csungking Hotelt akarta megtalálni. Talán ott később kellemesen meg is vacsorázhat.
A szálloda előtt álló kocsik nagy része katonai kocsi volt, meg néhány ócska civil Buick és Ford. Reisman leparkolt, fölemelte a dzsip motorháztetejét, leszerelte a rotort az elosztóról, és a kulccsal együtt zsebre tette. Zsákjával és táskájával belépett az otromba, zsúfolt előtérbe. Sötét öltönyös, fehér hajú kínai volt a portás, kattogó brit akcentussal beszélt angolul. Hongkongi menekült lehet, vélte Reisman. Amikor a portás közölte, hány száz kínai dollárba fog kerülni egyetlen éjszaka, Reisman egy pillanatra elképedt, de azután eszébe jutott, milyen kevés is ez az amerikai dollárban számítva.
Kicsi, sovány, fiatal hotelszolga vette el a csomagját és kísérte föl második emeleti szobájába. Reisman szívesen elvette volna tőle a katonazsákot, hogy könnyítse a hordár terhét, de régóta tudta, hogy az sértőnek találna egy ilyen gesztust, amely büszkeségét és rizsestálkáját egyaránt veszélyezteti. Amikor a hotelszolga meglátta a nagy borravalót, tágra nyílt a szeme és kecsesen meghajolt.
A magas mennyezetű, tompaszürkére festett szobát egy csupasz villanykörte világította meg az ágy fölött, s egy másik a mosdónál. A falon fényképnyomatok: Szun Jat-szen, Csang Kaj-sek, és Franklin D. Roosevelt képe. Egy másik falon halvány színekkel festett kínai selyemfestmény, pásztorjelenetet ábrázolt. Reismant elszórakoztatta a gondolat, hogy ezt a szobát amerikai vendégeknek szánták, hogy nyilván van brit szobájuk is, ahol Churchill képe helyettesíti Rooseveltét, sőt talán francia szobáik is akadnak, ahol viszont De Gaulle, vagy más szemben álló francia vezér képe lóg; merthogy franciák is működnek a Szabad Kínában, akik vissza szeretnének térni déli gyarmataikra.
Az ablakot vastag függöny takarta. Amikor a hotelszolga kiment, Reisman széthúzta egy pillanatra és kinézett a mellékutcára. Azután a szekrénybe rakta katonazsákját, fogasra akasztott néhány egyenruhát és átcsomagolta kissé a légitáskáját, váltás ruhával, a karabélyával és néhány tölténytárral. Nem tudta még, hol tölti az éjszakát, de remélte, hogy nem itt. Nem tudta, mi a helyi szokás egy elméletileg szolgálaton kívüli tiszt esetében, de továbbra is magán hagyta fegyverövét és a 45-ösét.
Amint az előtéren áthaladt, hogy benézzen az étterembe, megcsapta a zene hangja. Valami ismerős és népszerű muzsikának hangzott... A Holdfény-szerenád?... Glenn Miller és zenekara? Az étterembe belépve meglátta a fal melletti, kissé megemelt dobogón játszó muzsikusokat. Az étterem teli volt katonákkal és civilekkel. Vagy nagyon jó hely lehet, tűnődött Reisman, vagy ez az egyetlen hely Csungkingban, ahol biztonságosan és jól lehet enni. Az egyenruhák sokféle nemzetre és sokféle fegyvernemre utaltak, de főleg amerikaiakra. A nem kínai civilek valószínűleg a különféle követségek emberei, vendégküldöttségek, újságírók. Sok volt a nő, köztük egyenruhások is, de főleg kínai szépleányok, káprázatos, testhezálló, combnál magasra slicceit selyemruhákban. Többen táncoltak, de a zenekar nem volt túl nagy szám. Kivéve a dobost – egy amerikai katonát, aki boldogan figyelt önnön belső világába –, a többiek gondosan nézték a kottájukat, lendület nélkül játszottak, mintha nem nagyon értenék, mit is művelnek itt.
Reisman ismerte ezt az érzést. Aki onnan jött, ahonnan ő, aki megtette és látta azt, amit ő (és nemcsak ez utóbbi akcióját, hanem valamennyit előtte), azt mindig mellbe vágja, milyen képtelen ez az egész; szórakozó férfiak és nők, amint esznek, isznak, zenét hallgatnak, vidámak és félelem nélküliek, utána pedig majd szenvedélyesen hancúroznak egymással biztos helyeken. Isten áldásával vagy anélkül.
Kifordult az étteremből, átsétált a nagy, különbejáratú bárba. A faburkolatú, tükrös terem a jobb londoni koktélbárokra emlékeztette. Vajon az épületet lebombázták és újjáépítették, vagy sikerült elkerülnie azt a pusztulást, amely a város régibb, szegényebb, zsúfoltabb részeit utolérte? A nácik Londonban is a szegényebb munkáskerületekre hajigálták bombaterhük legjavát. Talán mind a náciknak, mind a japánoknak az volt a taktikájuk, hogy a nemzetek széles népi bázisát terrorizálják és pusztítsák el, a föld sóját, a vezéreket pedig izolálják. A taktika se ott, se itt nem vált be.
A bárhelyiségben ugyanolyan fajta katonai és civil tömeg nyüzsgött, mint az étteremben, tisztek és közkatonák demokratikus keveréke, bár nem feltétlenül ittak együtt. Egy ajtón át ide is behallatszott és belátszott a zenekar. Épp az in the Mood-ra zendítettek rá.
Reisman leült a bárpulthoz egy törzsőrmester mellé, a 14. légi hadsereg egyik beszédes, spicces földi parancsnoka mellé. – Most érkezett, uram? – kérdezte a törzsőrmester a légitáska láttán. Reisman bólintott. Az őrmester már két éve volt Csungkingban, jól ismerte a várost, és Reisman hamarosan pontosan tudta, merre vezet az utca Katherine címe felé. Megtudta, miféle zenekar ez, mert kíváncsi volt rá. – Négy fehérorosz, akik 1918 óta menekülnek – mesélte az őrmester. – Két német menekült Berlinből, akik most futottak ide Sanghajból a japcsik elől. Ezek harminchat vagy harminchét óta futnak. A dobos brooklyni olasz srác. Mellettem dolgozik kinn a reptéren. Ha nincs ez a tehetsége, már régen áthelyezték volna. Engem is, azt hiszem. Én nem játszom semmilyen hangszeren. Csak ülök itt és iszom és figyelek, azután odamegyek az állandó csajomhoz, rázunk egy kicsit. Én vigyázok rá, ő vigyáz rám, míg haza nem megyek. Nagyon jó megállapodás, és alig kerül valamibe.
Reismanba hirtelen belenyilallt: valami másról, fontosabbról akart beszélni ezzel az emberrel, nem a nemi életéről: – Maga pontosan tudja, mi repül innen ki és ide be, ugye, őrmester?
– Hogyne tudnám, őrnagy.
– Látott-e valaha egy terepszínűre festett B-25-öst, de azonosítási szám, csapatjelzés és felségjel nélkül?
Az őrmester gondolkodott egy pillanatig, azután megrázta a fejét: – Nem mondhatnám. Általában a 14. és a 10. légi hadsereg gépei járnak ide, és azok nagyon rendesen vannak jelezve.
A másik helyiségben a zenekar épp végzett a Tuxedo Junctionnal.
Fanfár hallatszott, bemutatás és udvarias taps.
– Most jön a cicababa – közölte az őrmester.
Reisman odanézett a boltíven át, s egy jókora szőke nőt látott, fantasztikus fehér lepelben, keble rezgett, mintha ki akarna törni a nagy dekoltázs mögül.
– Ez meg valami muszka hercegnő, vagy mi a fene – mondta lelkesen az őrmester.
Reisman nagyjából el is hitte. Mindenképp arisztokrata a nő, ha hercegnő éppen nem is. Tapasztalatai révén jó szeme volt a sors különös csavaraira; s most ilyet látott. Kína a két világháború között megtelt az orosz arisztokrácia maradványaival. Ideiglenes menedéket kerestek, s ezt a menedéket a körülmények állandósították. Utánuk, a harmincas évek közepén érkeztek azok a német zsidók, akik nyugat helyett kelet felé menekültek, és képtelenek voltak átjutni a Csendes-óceánon. Itt most mind a két menekültfajta visszásságok csapdájába került: idegen amerikai muzsikát játszottak és énekeltek Kína belsejében.
– Már két éve szeretném megkefélni, de ez nem fekszik le őrnagynál alacsonyabb rangúval – hablatyolt tovább az őrmester. Ránézett Reisman aranylevélkéire: – Akarja, hogy bemutassam? Jó barátnőm. Maga biztosan többre menne vele.
– Nem, kösz, őrmester – mondta Reisman. – A mai éjszakám le van már kötve. Hadd hívjam meg magát egy italra. – Otthagyott a pulton még néhány plusz dollárt, vette a csomagját és indult. Háta mögül hallotta még az orosz „cicababa” énekét, amint pompásan a Don't sit Under the Apple Tree with Anyone else but Me akcentusos változatát adja elő.
Az egésznek igen kevés köze volt Reisman életéhez. Pillanatnyilag kikapcsolja talán, még ha stílustalan is. Lehet, hogy elhozza majd Katherine-t az étterembe, ha a lánynak kedve van hozzá, de az ő számára ugyanolyan idegen az egész, mint valaha Tokióban egy szamiszenkoncert. Csak ekkor vette észre, mennyire biztosan számít Katherine-re. Pedig még azt se tudja róla, Csungkingban van-e még, nincs-e lekötve valaki máshoz, és akar-e majd vele bármit is csinálni az üdvözlésen túl.
Reismannak eszébe jutott, amit Ludlow sorhajókapitány írnoka mondott az utca túloldalán álló tiltott épületről. Kivilágított ablakokat látott; vajon benn van-e csakugyan Csou En-laj az elvtársaival, és készíti-e a New China Dailyt?
Visszarakta a rotort az elosztóba, beindította a dzsipet és elindult vele Hogjankun felé. Az alacsonyan járó felhők sötétbe borították az éjszakai eget, de a talaj menti köd nem volt túl sűrű. Ekkor vette észre, hogy követi őt egy másik dzsip, mintegy ötven méterről. Lassított, a kocsi közelebb ért, s Reisman meglátta rajta a Katonai Rendőrség – a Military Police – MP betűjelét. Lehet, hogy körözést adtak ki ellene, amiért elvitte a dzsipet? Félrehúzódott, elővette Katherine címét és megnézte egy utcalámpa fényében. Az MP-dzsip odahúzott mellé, fényszóróját rávetette, s egy hang kiáltott ki belőle: – Minden rendben, őrnagy?
– Igen, köszönöm! Csak egy címet nézek.
Elfordították a fényszórót és továbbhajtottak. Míg fölfele tekergett a domboldalon, azok lefele jöttek és elhaladtak mellette. Az volt az érzése, hogy ezt addig fogják csinálni, amíg meg nem tudják, hova tért be. Többször is megállt, zseblámpájával ellenőrizte a falakra, ajtókra és kertkapukra festett számokat, míg csak meg nem találta Katherine címét. Szorosan a kőkerítés mellé húzódott, amely nyilván belső udvart vett körül, és újra levette a rotort. Feldobott és felbolydult lélekkel indult el táskájával, lement néhány lépcsőfokot egy mellékutcán, egy nehéz fakapuig. Csendes volt az utca, se jármű, se gyalogos nem járt rajta; bekopogott, s máris bánta, hogy oly hangosan és parancsolón szól a kopogása. Mégse jött ki senki az ajtóhoz. Ekkor észrevette egy harangcsengő húzóját, megrántotta néhányszor, s a belső udvarból kihallatszott a csengés.
Lépteket hallott a kapu túloldalán; azután kinyílt egy kémlelőlyuk, s egy öregasszony szólt hozzá kínaiul. Reisman önmagára világított zseblámpájával, hogy megnyugtassa, és angolul így szólt: – Katherine Harrist keresem. A nevem John Reisman.
Hallatszott, amint az asszony beszippantja a levegőt, majd újra kínaiul beszél. Reisman tanácstalan volt, azután megértette végre, mit mond az asszony: hogy Miss Harris beteg, nagyon beteg. Reisman keresgélt a néhány szavas mandarin-kínai tudásában, amit valaha tanult, bár tudta, milyen érthetetlenül hangozhat ez egy asszonynak itt Szecsuanban. – Kérem, mondja meg neki, hogy itt vagyok – mondta.
– Mondom... mondom... – felelte az asszony angolul, és Reisman nagy teljesítménynek találta, hogy kommunikálni tudnak mindkét nyelv primitív változata segítségével.
Az asszony elment pár percre, majd visszajött az ajtóhoz, amilyen gyorsan csak mozgatni tudta a kezét, leszedte a reteszeket és újra meg újra ezt ismételgette angolul: – Isten hozta... Isten hozta... Miss Harris nagyon örül... nagyon örül.
Reisman belépett a kis udvarba és megvárta, amíg az asszony újra bezár mindent. Segíteni is próbált neki, de az asszony leintette és betolta a nehéz reteszeket a vaspántok alá. Tompa fény áradt ki egy nyitott ajtón és egy emeleti ablakon át a sétaútra és a kertre. Az asszony befele tessékelte, gyors kis léptekkel ment előtte és bevezette a ház előszobájába. Egy mennyezeti villanykörte világította meg, s homályos fényt vetett a nappaliba; Reisman néhány kárpitozott bútort, fiókosszekrényt látott odabenn, de Katherine-t nem.
– Fönn, fönn – mondogatta az öregasszony kínaiul is, angolul is. Mosolygott, de könnyes volt a szeme és Reisman megérezte: valami nagy baj van, hogy a „beteg” többet jelent betegségnél.
Ledobta csomagját és fölsietett a lépcsőn. A pihenő mindkét oldalán volt egy-egy csukott ajtó, és egy nyitott is, középen, lágyan megvilágítva. Ez lehet az a folyóra néző szoba, gondolta, Katherine szobája. Belépett, és nyomban megcsapta a sűrű levegő, egy betegszoba szaga –, és még valamié. Először egy olajlámpa tükrözését látta meg a tetőteraszra nyíló, csukott függönytelen ajtón. Az üvegen át, odalenn a Csialing kompjai fénylettek. Reisman balra pillantott, ahol egy szék mellett, a kisasztalon lámpa égett; ám Katherine hangja jobbról jött, az árnyékban álló ágyról; Reisman csak akkor fordult arra, amikor a lány hangját meghallotta.
– Amikor Szuulin megmondta a neved, nyomban tudtam, hogy isten meghallgatta az egyik utolsó kívánságomat.
Nagy, fölpolcolt brokátbevonatú párnáknak támaszkodott. Őt magát Reisman még mindig alig látta, csupán karja nyúlt felé és köntöse ujja omlott le nagyon fehér, vékony karjáról. Közelebb lépett és meglátta – elsőre erővel kellett visszatartsa magát, hogy a sokk ne lássék meg az arcán. A lány fél arca eltorzult, állkapcsa szétzúzva, ajka föltépve, fogai kiverve. Arcán az öröm mosolyával most szinte groteszkül hatott. Reisman leült az ágyra, karjába vonta és magához ölelte. A lány kétségbeesett erővel tapadt hozzá.
– Annyira reméltem, hogy egyszer visszatérsz Kínába – suttogta hevesen Katherine. – Nem maradt senkim, akiben bízhatnék, senki, akiben ész és erő van, hogy átlássa a dolgokat.
Reisman elhúzódott tőle, rávette magát, hogy egyenest ránézzen, úgy, hogy a lány elfogadja a tekintetét és megnyugodjék tőle, azután újra közelebb hajolt és gyöngéden megcsókolta az ajkát, arcát, szemét és haját. Katherine nagyon vékony és legyengült, nagyon könnyű volt Reisman karjában. Az a lány, akit valaha Nankingban ölelt, magas volt és erős, hosszú lábú és karcsú, élénk szellemű, a szerelemben pedig szenvedélyes és odaadó.
– Ó hányszor, hányszor képzeltem el, hogy így megölelsz, John... elepedtem érted – mormolta most a fülébe a lány. – Az én szerencsekatonám. – Így becézte őt akkoriban... Az én szerencsekatonám.
– Mi történt veled? – kérdezte a férfi.
– Taj Li – válaszolta Katherine.
Reisman most hallotta negyedszer ezt a nevet. Első ízben Linc Bradford szájából, másodszor Sam Kilgore-tól, azután Liu őrmestertől és most Katherine Harristól. Mindannyiszor valami félelmetes nagyhatalmú, tragikus és mélységesen gonosz dologgal volt kapcsolatban a neve.
– Tudni szeretnék róla – mondta. – Mindent. Részletesen.
Katherine mélyebbre süppedt a párnákba, de szorosan fogta Reisman kezét. A nehéz, bódító szag, amelyet a férfi a beléptekor érzett, még mindig ott volt a levegőben. Nem volt kellemetlen. Fűszeres illat volt, főleg fahéjillatú. Már majdnem azonosította, de mégsem sikerült egészen.
– Inkább arra az éjszakára szeretnék emlékezni, amikor elcsábítottál – sóhajtott Katherine.
– Szerintem te csábítottál el engem. Elvégre pelyhes állú gyerek voltam.
– Nem voltál te soha pelyhes állú gyerek, John Reisman.
– Mondd el, mi történt veled.
A lány lehunyta a szemét, nehezen lélegzett és már épp bele akart kezdeni, amikor valami beléje nyilallt hirtelen, arca eltorzult.
– Fájdalmaid vannak? – aggodalmaskodott a férfi.
Katherine bólintott, végigtapogatta a takarót a hasa, bordái és szíve fölött. – Azok az emberek alapos munkát végeztek. Most már tudom, milyen az, amikor az ember ölni szeretne. A bennem nyüzsgő fúriák bosszúra vágynak.
Reismanban, míg elképzelte, mi történt a lánnyal, ugyancsak fúriák tomboltak. Hadd mesélje el a maga módján, gondolta. – Szedsz valamit... a fájdalom ellen?
A lány megeresztett egy keserű kis mosolyt, arcának eltorzított felét az ágy sötétben lévő túloldala felé fordította: – Igen. De még nem... majd. El kell viselni egy ideig, nem szabad túlzásba vinni.
– Van elég erőd a beszédhez?
– Van. Előbb elmondom, mi történt. Azután azt, hogy miért. Két hónapja egyedül jöttem hazafelé éjjel, amikor két férfi... kínaiak... rám támadtak és eszméletlenre vertek.
– Banditák?
– Nem. Engem akartak elkapni, nem valami arrajárót kirabolni. Vártak már rám a sikátorban, nem messze ide. Meg is ölhettek volna, de ebből több lett volna a zűrjük, nem tudták volna magasabb helyeken elsimítani. Meg akartak leckéztetni, azért, hogy hagyjam abba, amit csinálok.
– Mit?
– Segítettem bizonyítékokat gyűjteni a magasabb helyeken történő árulásokról, kémkedésekről, és összejátszásról a japánokkal.
Reisman elcsodálkozott azon, hogy a lány egyáltalán belekeveredhetett ilyesmibe. Az ő tudomása szerint Katherine tanítónő a misszióknál és iskolákban, fordítói különmunkát végez, hol amerikai ügynökségeknek, hol üzleti cégeknek, hol magánszemélyeknek.
– Csak nem vettél részt valami felderítésben?
– Hivatalosan nem. Viszont megismerkedtem Waingrove ezredessel és ő megkért, hogy segítsek. Szükség volt valakire, aki jelentéktelen, aki a foglalkozása révén megtudhat bizonyos dolgokat és szükségük volt egy fordítóra, aki dokumentumokat átvizsgáljon. – Katherine felélénkült és előredőlt felé. – Sejtelmed sincs, mi folyik, John. Én nemcsak a tucsunok árulásáról és korruptságáról beszélek, vagy a seftelésről, ami a japánokkal zajlik az arcvonalon át és jókora profitot hoz a kínai hivatalnokoknak és üzletembereknek.
Most már egyre nehezebben beszélt, minden energiáját összeszedte, hogy egyszerre elmondjon mindent. – A hadműveleti kémkedésről beszélek; jelzéseket leadókról, akik célba segítik a japán bombázókat; a szívességekért és aranyért árusított katonai titkokról, elárult operatívokról, meggyilkolt ügynökökről, elvesztett csatákról, megölt katonákról. Tudsz-e róla, hogy épp itt, Csungkingban van a japán titkosszolgálatnak, a Kempitajnak egy ezredese, aki a Csang Kajsek-kormány bizonyos tagjainak a védelme alatt működik?
– Talán kettős ügynök? – kérdezte Reisman.
– De kinek a hasznára? – kérdezte vissza mérgesen a lány. – Kueljinben van egy irányított japán rádióadó, büntetlenül működik valakinek a védőszárnyai alatt; több itt az egy négyzetmérföldre jutó kémek száma, mint bárhol másutt. Ezért lövik le Chennault vadászgépeit. Mert a japánok tudják, mikor szállnak föl és hová mennek. És még mi minden van! Annyi, hogy alig lehet elhinni, John! A Kempitaj beépült kínai követségekre Indiában, Szingapúrban, egyebütt. Kínai árulók továbbítják nekik az értesüléseket. Waingrove ezredes tisztjei és operatívjai olyan nyomokra leltek, amelyek elvezetnek a Kuomintang leggazdagabb, politikailag legbefolyásosabb és legmagasabb köreihez.
– Ezért állították őt félre?
– Igen. Nehogy megbántsanak egy szövetségest. Hát nem abszurd? Mit számít ehhez képest a szövetségeseink ezreinek halála és megnyomorítása?
Katherine hátrahanyatlott párnáira, zihált, láthatólag fájdalmai voltak. Kezéből kiszállt az erő, elengedte a férfi kezét.
– Köztük a te megnyomorításod is most már – mondta Reisman komoran, tehetetlen dühvel. Nézte a lány megkínzott, tönkrement testét, eltorzított arcát, legszívesebben újra a karjába vette volna. – Talán ezért hívatott Waingrove ezredes? – kérdezte. – Temiattad?
– Igen... részben. – Annyira elgyöngült már a hangja, hogy Reisman csak előredőlve értette a szavát. Két kezébe fogta a lány kezét. – Már mielőtt rámtámadtak, hívatni akart téged. Ismert már téged természetesen, beszélt is rólad. Segítségre volt szüksége. De London azt mondta, nem érsz rá. A nácik ellen harcolsz valahol.
– Igen, így volt – mondta Reisman, fölidézve, merre járt akkor, kikkel és mit művelt.
– A bizonyítékainkat kénytelenek voltunk a Kínai-Amerikai Együttműködési Szervezeten keresztül továbbítani – folytatta halkan Katherine. – Hallottál erről az agyrémről?
– Hallottam.
– Így egyből Taj Li kezébe került. És ahelyett, hogy az ellenség ellen lépett volna föl, beindult a forgószél ellenünk. Waingrove ezredest kirúgták és az az álnok, hülye Ludlow került a helyére. Ő Taj Li kebelbarátja; az a leghőbb vágya, hogy szétzilálja az egész OSS-hálózatot. A változás után néhány nappal Waingrove leghasználhatóbb emberei eltűntek vagy elestek. Ami velem történt: büntetés volt és figyelmeztetés.
Felnyögött, teste megvonaglott, Reisman pedig haragosan megkérdezte: – Miért nem vagy kórházban? Miért itt kínlódsz egyedül?
– Nem vagyok egyedül. Szuulin gondoskodik rólam. Nanking óta van nálam.
– Nemcsak az arcod... a belső szerveid is összezúzódtak, nem?
A lány elsuttogta a listát, Reisman pedig úgy érezte a fájdalmat, mintha őt magát érték volna az ütések: szétvert lép, megsérült vese, törött bordák, melyek egyike átlyukasztotta a tüdőt. – Sikerült életben maradnom a legszörnyűbb bombázásokban... és aztán ez – nevetett föl keserűen. Nevetése jajgatásba csapott át.
– Ide figyelj! – szólt Reisman. – Megismerkedtem egy Briggs nevű orvossal. A tengerészet színeiben teljesít szolgálatot itt. Talán ide tudnám hívni, hogy nézzen meg.
– Ken Briggs! Nagyszerű ember. Ha ő nincs, már régóta meghaltam volna. Ő vett kezelésbe rögtön a támadás után. Még mindig rendszeresen eljár hozzám.
– És hogy a fenébe nem rakott be a kórházba, vagy miért nem küldött haza repülővel?
– Nekem itt az otthonom, John. Amíg itt vagyok Csungkingban, eleven vád vagyok Taj Li ellen, fenyegetés a korrupció ellen, a megvásárolhatóság és árulás ellen, amely nap mint nap folyik Kína népe és az Egyesült Államok népe ellen.
Nem fenyegetés szegényke, hanem mártír, gondolta magában Reisman, s a mártírok senkit se érdekelnek. Még csak nem is értesül róluk, csupán évek múltán.
– És Briggs szerint mik a kilátások?
– A károsodás maradandó és rosszabbodik. Most csak egyetlen vigaszom van. Ez enyhíti a fájdalmakat. – Ülőhelyzetbe erőltette magát, s az ágy másik oldalán álló asztal felé fordult. – Gyere ide, szerelmem! Segíthetsz. Tarts velem, ha akarsz. Tudom, nem fogsz megdöbbenni.
Reisman megkerülte az ágyat, s a sötét fal mellett odament az asztalkához. Meglátta a spirituszlámpát, gyufát, a szép porceláncsészét, az evőpálcikákat, s a hosszú szárú, parányi öblű pipát. Nem, nem döbbent meg. Csak bánatot érzett. Katherine-ra nézett, s a régi szerelem és új egyetértés szomorkás és vigasztaló bizonyságával kapcsolódott össze a tekintetük.
– Meggyújtanád nekem a lámpát? – kérdezte a lány.
Reisman meggyújtotta, megigazította a lámpabelet és leült az ágy peremére. Azután a pálcikákkal fölemelt egy kis göb ópiumot a csészéből és belehelyezte a pipa öblébe.
– Még egy kicsit – érintette meg Reisman vállát a lány, és odahajolt, arcon csókolta.
Belerakott még egy csöpp ópiumot és odatartotta a pipaöblöt a spirituszlámpa lángjába. Amikor a sötét, enyvszerű göbök bugyborékolni kezdtek, átadta a pipát Katherine-nak.
– Nagyon jól csinálod – mondta a lány és a szemébe nézett, mielőtt beszívta. – Ahogy minden mást is csinálsz... amiről most sajnálattal le kell mondanunk.
Katherine két mélyet szívott és átadta neki a pipát.
– Ezért is Taj Linek kell köszönetet mondanom. – Hangja már csak dorombolás volt.
Reisman nem szólt. Megszívta, lassan, hadd járja át a füst agyának, nyakának, testének rekeszeit; azután újra megszívta és visszaadta a pipát.
– Ő küldi neked?
Katherine, mielőtt a pipa szárát újra az ajkához emelte, így válaszolt: – Nem. Ő ellenőrzi a kereskedelmet. Gondoskodik róla, hogy legyen elég az anyagból, kielégítse az igényeket, jó pénzt hozzon neki. Sok kínai számára ez az egyetlen elérhető öröm és kikapcsolódás, így volt ez nemzedékek óta, mindig az ilyenek hasznára, mint Taj Li, és sok külföldi. A britek jó ideje benne vannak. A franciák is. Az amerikaiak elég újak ebben a buliban. A kommunisták, tudom, legszívesebben teljesen betiltanák. Ők puritánok. Nagyon konzervatívok. Persze igazuk van, ami ezt az anyagot illeti. Altatószer. Csodálatos álmot hoz az olyan lányoknak, mint én, akiknek nincs semmi másuk.
Kétszer annyit szippantott, s a pipa kiürült. Egy tálcára tette és visszafeküdt a párnákra.
– Mi is a kínai szó rá? – kérdezte Reisman. – Valaha tudtam.
– Ta-jen – felelte a lány álomittasan. – A Nagy Füst.
– Ta-jen – ismételte Reisman. Azután fölállt, az üvegajtóhoz lépett, amely a tetőkertre nyílt; lenn, nem messze a folyó fényei látszottak, amint átlyukasztják a ködfoszlányokat. Nem akart aludni még, nem akarta megadni magát a Nagy Füstnek. Fűszeres, égetett fahéjillat töltötte be a szobát. Ez volt az, amit az előbb érzett, csak nem tudta akkor azonosítani. Most már emlékeket is ébresztett benne: „Rum tüze, almabor lángja, s a fahéj gyújtja föl!” Tessie Simmons... Marston-Tyne... Fölakasztják Danny Deevert, ez a sorsa, nincs tovább.... rohanás ki a börtönből, utána, csontig ázva az esőben futnak végig az alvó városon át a kocsmába... Tess, amint ráhajol, kezében a gőzölgő, mindent gyógyító orvosság és azután átöleli és fölizgatja édes, szerelmetes fiatalságával, lágyan, szépen; az élet szenvedélye kiűzi testéből-lelkéből a rettenetes halált.
Amikor ma idejött, ezt szerette volna Katherine Harristól. Megfordult, odament az ágyhoz, visszaemlékezett, milyen is volt valaha vele, micsoda gyönyörrel ajándékozták meg egymást Ta-jen nélkül. A lány aludt már, a Nagy Füst országában járt, békességben a számára megmaradt álmokkal és reményekkel. Talán egyszer majd elégtételt vehet az ellene elkövetett szörnyűségekért.
Lement, megtalálta Szuulint. Az asszony vacsorát készített neki, Reisman megköszönte és megette. Ott töltötte az éjszakát egy pamlagon a nappaliban, és csak amikor reggel fölébredt, akkor vette észre, hogy Szuulin betakargatta egy pokróccal, amíg aludt.

 

9.

– Magával csak baj van – mondta Pelham Ludlow sorhajókapitány. – Nem jelent meg a megbeszélt időpontban feljebbvalójánál; engedély nélkül elvitt egy kocsit a Kínai-Amerikai Együttműködési Szervezet autóparkjából és olyanokkal érintkezik, akikkel nem ajánlatos érintkeznie. És mindezt alig huszonnégy óra óta, amióta Csungkingban van.
Artikulált, közepes fekvésű hangja volt, de időnként egy-egy mássalhangzó egymásba akadt, egy-egy magánhangzó megcsúszott, minthogyha valami bizonytalan kínai dialektusban beszélne. És sietősen beszélt, mintha más, fontosabb dolga lenne.
Reisman a szemébe nézett, úgy hallgatta a hablatyolást, Ludlow azonban gyakran pillantott félre a szoba más pontjaira. Vékony, ideges férfiú volt, kétsoros tengerészkék egyenruhában, melynek zakóját aranygombok ékítették, s mindkét kézelőnél széles szalagon a rangjának megfelelő számú csillag ékeskedett. Azonkívül megvolt az a figyelemelvonó szokása, hogy sűrűn csúszkáltatta-tekergette forgószékét, és aggodalmasan pillogott hátra az ablakon át a Boldog Völgy udvarára, mintha egy orvlövész őrá irányzott célzását akarná megnehezíteni. Szeszélyes hátrapillogásai és mozgásai között egyenes derékkal üldögélt íróasztalánál és szigorú pillantásokat vetett Reismanra.
A tetszetős kínai íróasztal feketére volt lakkozva, elefántcsont-berakások ékítették, s nem látszottak rajta a parancsnoki munka jelei; csupán a sorhajókapitány merev tetejű sapkája állt szabályosan a jobb sarkán és egy nyitott dosszié hevert a parancsnok előtt, benne John Reisman szolgálati életrajza és előéletének néhány irata. A legfelső papírlapon szerepelt, láthatólag, mindaz a tevékenység és szabálytalanság, amelyet Csungkingba érkezése óta elkövetett.
Reisman ott állt a nagy szobában a Kínai-Amerikai Együttműködési Szervezet aligazgatója és jelenlegi OSS-főnök előtt; a szoba régi kínai divat szerint volt berendezve, kényelmesen és elegánsan. Inkább gazdag üzletember, vagy magas rangú kormányhivatalnok tanácstermének látszott. A párnázott forgószék volt az egyetlen tárgy, amely az ismerős katonai hivatalberendezésre emlékeztetett; az írnok előszobája célirányosabb volt sima íróasztalával, iratszekrényeivel, sokszorosítójával, papírjaival, kézikönyveivel, valamint angol és kínai könyvekkel teli polcaival.
Reisman laza vigyázzállásban állt a sorhajókapitány íróasztala előtt, várta, hogy Ludlow pihenjt vezényeljen neki, vagy hellyel kínálja. De ez úgy látszik, eltökélte, hogy haptákban tartja, mint egy elsőéves hadiakadémiai növendéket, akit a kapitány elé rendeltek. Idáig meglehetősen nyűgös szónoklat volt, nyilván azzal a céllal, hogy a rang hierarchiáját kialakítsa.
– A Harris-nőszemély az én parancsnokságom alatt állók számára elfogadhatatlan – közölte Ludlow. – Legalább annyira elfogadhatatlan, mint Mao Ce-tung és Csou En-laj vagy a többi komcsi.
Reismanban fölgerjedt a düh, és minden önuralmára szüksége volt, hogy ne vegyen máris elégtételt puszta kézzel. Ám az utolsó másodpercben saját, csatákban edzett parancsnoki tapasztalatával sikerült inkább az eszére hallgatnia, mint az érzelmeire, s mozdulatlanságra kényszerítette testét és vonásait. Egyelőre nem volt tisztában azzal, mit tud Ludlow arról, mennyiben vádolja ő – és vádolja-e egyáltalán – azért, ami Katherine-nal történt. És Linc Bradforddal.
Reisman mindenekfölött tudta, hogy taktikusnak és diplomatikusnak kell lennie. El kell nyomnia az érzéseit, megválogatni a szavait, és rájátszania a főnök önimádatára. A háborús szerencse révén ez a tengerésztiszt az ő névleges feljebbvalója lett, s meghatározhatja, milyen utak állnak nyitva, vagy elzárva előtte.
– Tisztelettel szólva sajnálattal hallom ezt, uram – kezdte halkan Reisman. – Miss Harris is így lenne vele. Ő egy keresztény misszionárius leánya és vallásos metodista. Vagyis, vallásos volt, amíg ismeretlen merénylők rá nem támadtak és súlyosan meg nem sebesítették. Feltételezem, hogy ön is hallott erről, uram.
Ludlow arca kegyes maszkká puhult. – Igen, hallottam azokról a banditákról. Igazán szomorú eset; bár nem lett volna szabad éjszaka egyedül mászkálnia az utcán. Isten tudja, miféle ügyekben. Mindenesetre, Őrnagy, jót tenne magának, ha semmi módon sem érintkezne vele. Az itteni kormány igen előnytelen jellemzést tart nyilván róla. Veszedelmes gondolkodónak tekintik. Csoda, hogy még ki nem utasították.
Reisman érzései ellenére ismét rákényszerítette magát a higgadtságra, s arra, hogy megfelelő hanggal tartsa tiszteletben a katonai szabályzatot. – Miss Harrishoz régi barátság fűz, uram. És ugyancsak az ön iránti mély tisztelettel teszem hozzá, hogy elhanyagoltam volna a legegyszerűbb udvariasság kötelmeit, ha nem látogatom meg, amíg Csungkingban vagyok. Fogalmam se volt, mi történt vele. Igen rossz állapotban van és úgy érzem, továbbra is látogatnom kell, és mindent elkövetnem, hogy felvidítsam.
A sorhajókapitány latolgatva nézte: – Néhány más dolog is aggaszt engem magával kapcsolatban, Reisman őrnagy.
– Éspedig, uram?
Ludlow belelapozott Reisman szolgálati anyagába. – Vannak itt dicséretek nagyszerű kötelességteljesítésekről... sőt, utalások arra, hogy idéznének vitézi tetteiből, ha terepen tevékenykedne, s nem ebben a... néma szolgálatban, ahogy mondani szokás. De arra is vannak utalások, hogy maga néha kilép a küldetésének kereteiből és fölhatalmazásából, és fölös kockázatokat teremt.
– Arra tanítottak, hogy használjam ki a kínálkozó lehetőségeket, uram. Úgy tudom, a tengerészet hagyományai is megengedik egy tisztnek a csata közben, hogy kezdeményezzen, hogy bizonyos fokig a saját fejével is gondolkodjék.
– Igaz... igen... megengedik.
– Ahol hibáztam, sorhajókapitány, ott megpróbáltam levonni a tanulságokat és nem megismételni a hibákat.
Ludlow áthajolt az íróasztalán. – Akkor hogy a fenébe lehet, hogy nem állította le azt a hülye Bradfordot? Van fogalma, hogy micsoda bajt kevertek? Csang Kaj-sek tajtékzik! Tessék: olvassa el!
Előhúzott egy papírlapot Reisman dossziéja alól, és átnyújtotta. Reisman elolvasta. Csang Kaj-sek egy levelének másodpéldánya volt; nem indigós másodpéldány, hanem egy külön elkészített másolat – a levél címzettje az amerikai nagykövet. A levél kínai és angol nyelven íródott.
– Elképesztő dokumentum, uram, és megtiszteltetésnek veszem, hogy megosztotta velem – mondta egykedvűen Reisman. – De sejtelmem sincs, mit jelent.
– Azt jelenti, hogy Csang huszonötmillió dollár jóvátételt követel az Egyesült Államoktól azokért az életekért és javakért, amelyeket a rohadt komcsik elpusztítottak!
A sorhajókapitány valamivel könnyebbé tette a dolgot, mint ahogy azt Reisman előzőleg hitte. Reisman, mielőtt szólt volna, gyorsan végiggondolta, mit is mondott Sam Kilgore-nak a kunmingi reptéren. Megkérdezte Samet, tud-e arról a B-25-ösről, amely bombázta és lőtte őket. De hát Sam vagy hazudott, vagy mindent elmondott amit tudott, azaz semmit. A hivatalos álláspont láthatólag az, hogy B-25-ös soha nem is volt, és hogy Linc Bradfordnak és a kacsinoknak a meggyilkolása nem történt meg – pedig nagyon is tudták, és tajtékozottak is (mint Csang levele állítja), amiért valaki elpusztította a caohszieni erődítményt. Reismannak azonban úgy tűnt, hogy csak találgatják, mi is történt valójában. A folyóátkelés közbeni aljas támadás felbujtóinak és elkövetőinek kivételével senki se tud semmit bizonyítani Ludlow szintjén, de akár Sam Kilgore – én se. A kacsinok nyilván megtanácskozzák majd és elintézik a maguk módján, ha tudják.
Hát legyen, döntött Reisman. Belemegy Ludlow sorhajókapitány játékába.
– Miféle komcsik? Nem tudom, miről beszél, uram. És nem tudom, miről beszél a Dzsimo... a generalisszimusz.
Ludlow tekintetében harag, kétség, döbbenet és zavar keveredett. Azután más taktikát választott, de lehet, hogy csak eszébe jutott az egyszerű udvariasság. – Kérem, húzzon egy széket magának és helyezkedjék kényelembe, őrnagy. Az talán segít.
Reisman közelebb vitt egy széket és leült. – Köszönöm, uram!
Ludlow megint kipillantott a háta mögötti ablakon, azután visszalendült Reismanhoz. – Nos, őrnagy, ahogy én tudom: maga kapott saját használatára egy C-46-ost Kalkuttából Mjicsinába, a kínai határra, és azt a parancsot kapta, hogy akadályozza meg azt a Bradfordot meg a bennszülöttjeit a határ átlépésében.
– Stimmel, uram.
– A pilóta jelentette: látta, amint Bradford és emberei átkelnek a Szalvenen, maga pedig ejtőernyővel kiugrott a gépből.
– Ez csak részben igaz, uram. A pilóta is, én is egy nagyobb embercsoportot láttunk lenn a szurdokban; és voltak bizonyos feltételezéseink. Én valóban kiugrottam a gépből, és hamarosan meg is bántam.
Ludlow kíváncsian hajolt előre. – Miért? Mi történt odalenn?
– Már miközben aláereszkedtem a folyó felé, tisztában voltam vele, hogy szörnyen nagyot tévedtem. Visszanéztem, a C-46-os már emelkedett, azután eltűnt, nincs tehát segítség! Lenn, alattam pedig nem Bradfordot és kacsinokat, hanem rohadt kínai banditákat láttam! Be kell vallanom, uram, iszonyúan megrémültem! Lelőhettek volna ott helyben. De azt hiszem, éppoly kíváncsiak voltak, mint amilyen rémült én, mert csak álltak ott és néztek. Följebb kapaszkodtam az ernyő kötelékein és úgy manővereztem az ernyőt, hogy tőlük fél mérföldnyire érjek földet a dombok között, a burmai oldalon. Kész csoda, hogy nem akadtam bele egy fába, kinéztem magamnak egy kis tisztást, becéloztam és épségben landoltam.
Ludlow csücsörítve nézte. – Honnan tudta róluk, hogy kínai banditák, őrnagy, és nem Bradford meg a kacsinjai?
– Az egyenruhájukról, uram. A Kuomintang-hadsereg uniformisát viselték, és úgy véltem, ezek azok a banditák, akikről Kalkuttában és Mjicsinában hallottam. A banda, amelyet reguláris kínai katonáknak álcáztak, amikor átkeltek a határon és megrohamozták azokat a burmai kacsin falvakat.
Ludlow sorhajókapitány szóra nyitotta a száját, de azután meggondolta magát. Tekintete megint a szoba egy másik pontjára tévedt. Arcán zavar keveredett a kétséggel. Reisman úgy találta, a hangszerelés pompásan halad. Van még hely egy kóda számára is; cifrázta a sztoriját, arra, amerre a logika szerint összekapcsolódhat a további fejleményekkel, amelyekről a sorhajókapitány nyilván már értesült.
– Voltam már néhány meleg helyzetben, sorhajókapitány, de ez volt az egyik legpocsékabb. Amikor rájöttem, kik ezek, nyomban elrejtőztem a fák közé és fönn kuporogtam az ágakon, akár egy nagy seggű madár, amíg biztos nem lettem benne, hogy visszamentek Kínába.
Ludlow úgy nézett rá, mint aki belemanőverezte ellenfelét egy csapdába, és most rá akarja csapni. Dorgáló hangot ütött meg:
– Reisman őrnagy! Az én megbízható forrásból származó információm úgy szól, hogy amikor maga kijött a dzsungelból Burmában és kapcsolatot teremtett a szövetségesekkel ott...
– Az az OSS 101-es osztálya volt, uram. Rendkívüli emberek, akik...
– Tudom, kik voltak, Reisman – mondta a sorhajókapitány ingerülten. – Engedje meg, hogy folytassam. Amikor kijött a dzsungelból, maga nem volt egyedül. Egy bennszülött csapattal volt, sokuk megsebesült, sokuk meghalt, s hozták magukkal a boldogult Bradford kapitány holttestét.
Reisman könnyed, évődő tónusa eltűnt, s a kemény hideg hang, amelyet most megütött, nem tettetés volt. – Így igaz, uram. Lincet megölték, mire utolértem. Néhány napon át bujkáltam a bozótban, kisiklottam japánok elől, kerestem őt és az embereit, s afelé a taunggoui kis kifutópálya felé igyekeztem, amely az egyik megbeszélt találkozópontom volt a fölszálláshoz. Szerencsémre a kacsinok előbb találtak rám, mint a japánok. Nélkülük sose sikerült volna odajutnom.
– És hol talált rá Bradford kapitányra?
– Taunggoutól nem messze, uram. Halott volt, az emberei vitték ki. Ez a szokásuk, uram. Előzőleg belefutottak egy erős japán egységbe. Bradford nyomban elesett, több emberével együtt. Sok volt a sebesült is.
– És ezek egyáltalán nem jártak Kínában?
– Erről senkitől se hallottam.
Ludlow újra elővette Csang Kaj-sek levelét: – Akkor miként magyarázza ezt?
– Nem tudom megmagyarázni, sorhajókapitány.
Ludlow most a létező legélesebb tekintetét vetette rá. – Mondok én magának valamit, őrnagy. Lehet, hogy nem sikerült idejében rájuk találnia és megakadályoznia őket. De Bradfordot és a bennszülötteit látták, amikor átkeltek a folyón, vissza Burmába, egy nappal az után a gaztett után, amelyről a generalisszimusz ír a nagykövetnek.
– Kik látták őket, uram? – Ludlow csapdát rakott le és saját maga sétált bele.
– Ez miért érdekli, őrnagy?
– Merő kíváncsiság, uram. A kíváncsiságom kielégítéséért kapom a fizetésemet az Egyesült Államok kormányától.
A sorhajókapitány megpördült székével és kibámult az ablakon a kertre, az ösvényekre, így, kifele nézve szólalt meg újra: – Én is kíváncsi ember vagyok, őrnagy. Úgy értesültem., hogy azok ott Burmában többségükben vörösök, így van ez?
– Nincs így, uram. Ha ön az őshonosokról beszél, ahogy én láttam, őket nem nagyon érdekli ez a fajta politizálás, amíg békén hagyják őket, hogy a maguk életét élhessék a falvaikban.
Ludlow visszapördült, szembe Reismannal. – Őshonosok? Mintha csak ugyanazt a dagályos beszédmódot hallanám, amelyet Franklin Roosevelt használ, csak mert úgy hiszi, hogy a bennszülött szó csúnyán hangzik.
Reisman úgy találta, a sorhajókapitány bizonyos gyűlölettel ejti ki Roosevelt nevét.
– Sose volt szerencsém az elnökkel beszélni – mondta –, de jól ismerem a politikáját, mely szerint a háború után szabadságot szeretne Ázsia őshonos népeinek.
– Én beszéltem vele... hallgattam őt... jó néhányszor, Reisman. Nehéz ember... de ő a legfőbb parancsnok; az ember tehát engedelmeskedik. Maga egyetért ezzel a politikával?
– Természetesen, uram. Így jött létre az Amerikai Egyesült Államok. A forradalmi háború, minden. Gyarmatosításellenes nemzet vagyunk, uram, s ez így van rendjén.
Ludlow most mosolyodott el első ízben a beszélgetés folyamán. De ez nem barátságos mosoly volt, inkább alattomos. Sőt, inkább gunyoros horkanás. – Ezt mondják a komcsik is. Maga nem valamiféle vörös ügynök véletlenül, őrnagy?
A mosoly, vélte Reisman, azt a célt szolgálta, hogy ellensúlyozza az ő jogos bizalmatlanságát, és hogy jelezze, a megjegyzés csak aprócska tréfa kettejük között. A sorhajókapitánynak azonban még más mondandója is volt, eléggé határozott céllal. Továbblapozott Reisman személyi anyagában. – Itt az áll, hogy maga harcolt Spanyolországban, éspedig a rossz oldalon.
– A vesztes oldalon, uram.
– A komcsik oldalán.
– Az nem kommunista háború volt, uram. A demokratikus köztársaság megőrzéséért vívott háború volt. A fasiszták és a nácik lerombolták a köztársaságot. Ugyanazok, akik ellen Európában háborút viselünk.
Ludlow az oldalakat nézte, sorokat keresgélt, amelyekről tudott. – Ez a sok utazás a háború előtt, őrnagy. Mexikó... a Karibi-szigetek... Spanyolország... Palesztina... Kína... és újra meg újra Európa. Mintha valakinek dolgozna... valamiféle futárként.
– Főleg tengerész voltam, uram. A hajók mindenfele járnak.
– És zsoldos is, úgy tűnik.
– Volt némi tapasztalatom benne. Ez érdekelte az OSS-t.
– És beszél néhány nyelven.
– Ez is érdekessé tett a szemükben.
– Franciául. Olaszul. Spanyolul. Németül. Kínaiul.
– Kínaiul nem nagyon folyékonyan, uram.
Reisman úgy érezte, Ludlow túl azon, hogy a maga otromba módján, agyafúrtan ki akarja hallgatni, meg azon a látható kielégülésen túl, amelyet a kiskirályi hatalmának gyakorlása szerez neki –, vizsgáztatja őt valami célból. Talán valami új megbízatás jár az eszében.
– Úgy látom, Reisman, maga inkább afféle nagyokos, egy professzor, nem az a gonosz vagány, akinek a személyi jellemzése föltünteti.
– Ezt bóknak veszem, uram!
– Ez csak megfigyelés, őrnagy. A maga intézménye általában rozoga professzorokból, fiatal taknyosokból, gazdag dilettánsokból, menekültekből, komcsikból, lököttekből meg innen-onnan kikerült renegátokból áll.
Reisman általánosságban nem szállhatott vitába ezzel. Jól ismerte ezeket a típusokat. De dolgozott egészen rendkívüli, zseniális és bátor férfiakkal is. Feltűnt neki, hogy Ludlow így mondta: a „maga intézménye”, nevetséges módon elhatárolva magát attól az intézménytől és a személyzettől, amelynek elméletileg ő a feje Kínában.
– Hol tartják ezeket a csodagyerekeket, sorhajókapitány? – érdeklődött Reisman a tőle telhető legnagyobb naivitással. – Szóval, hol van pontosan az OSS főhadiszállása? Hol végzik a munkát? Hol vannak az iroda munkatársai? Engem tegnap hozott ide Liu őrmester, de önön, az írnokán meg a lenti recepciós kínai tiszten kívül színét se láttam se bázisnak, se osztályoknak, olyanoknak, mint Londonban.
– Itt van a Boldog Völgyben, egy másik épületben. Itt Csungkingban nincs sok munkájuk. Leginkább csak kutatás és elemzés. Itt a Kínai-Amerikai Együttműködési Szervezet az első számú felderítési szervezet, őrnagy, még ha OSS-személyzet hajtja is végre az operatív munkát. Tudomásul vette, őrnagy?
– Igenis, uram. – Tudomásul vette, igen, de esze ágában se volt alávetnie magát. – Lesz-e abban a megtiszteltetésben részem, amíg itt vagyok, hogy találkozzam a tábornokkal?
– Miféle tábornokkal?
– Taj Livel. Ő a Kínai-Amerikai Együttműködési Szervezet igazgatója, ugyebár? Oly sokat hallottam róla, hogy megtiszteltetésnek venném, ha megismerhetném.
– Ha ön hallott felőle, őrnagy, az arra vall, hogy vagy ő, vagy a beosztottjai nem jól látják el feladatukat. Feledje el, amit hallott. A maga számára vagy bárki más számára se ő, se a hivatala nem létezik.
– És Boldog Völgy létezik?
– Csak azok számára, akiknek tudniuk kell róla.
– Akkor feltételezem: ön szán nekem valamiféle operatív feladatot?
– Nem én hívattam magát.
– Waingrove ezredes hívatott, nyilván volt valamiféle szándéka. Nem tájékoztatta önt, amikor a parancsnokságot átadta?
– Waingrove-ot meglehetős sietséggel váltották le.
– Így mesélte Katherine Harris is. Ön tud róla, hogy a hölgy segített neki; valamiféle kutatásokat végzett?
– Nem, nem tudtam erről, őrnagy. Én biztosan nem alkalmaztam volna Miss Harrist semmiféle kényes munkára. És ez el is vezet a másik témához. – Letekintett egy másik lapra Reisman dossziéjában. – Szerintem ez a Charlie Bawsan, akit magával hozott, a maga kalkuttai dokumentumrészlegében jött a világra. Levehettem volna őt az Asszamról jött gépről, de kíváncsi voltam, mire készülnek maguk itt ketten. Tudom, hogy az illető most Briggs klinikáján fekszik. De mi oka volt magának arra, hogy Kínába hozza?
– Ez a fiatalember igen hasznos lesz számunkra az operatív munkában, sorhajókapitány. Ahhoz szoktam, hogy magam választom ki azokat az általam kiképzett embereket, akikkel együtt dolgozom, így megbízunk egymásban és jól együttműködünk. A káplár esetében nemcsak ő tanult tőlem, hanem én is tőle. Az illető lovasvadász, kétévnyi tapasztalattal a japánok elleni tevékenységben. Azonkívül jó a nyelvérzéke, nagyon alkalmas felderítőmunkára.
– Kissé fiatal mindehhez, nem?
– Idősebb, mint amennyinek látszik, uram.
Reisman alkalmasnak találta a pillanatot, hogy előhozzon egy idevágó ügyet. – Vannak még, akiket hívatni szeretnék, mihelyt...
– Burmából?
– Nem, uram. Angliából. Mihelyt megkapom a feladatomat és fölbecsülhetem annak személyi szükségleteit. – Eszébe se volt iderendelni őket. Mindig is az volt a szándéka, hogy előbb becserkéssze a helyzetet, megtudja, mi lesz az új megbízatása, és csak azután adja meg Bowrennek meg a többieknek a választás lehetőségét: vele tartanak-e vagy sem. Most úgy érezte, el kell indítania a folyamatot. Napokba, vagy hetekbe is beletelhet. Az is lehet, hogy nem akarnak többé önként vállalkozni semmire se.
Ludlow ismét tanulmányozta vendégét, látszott, el akarja határozni magát. – Hát, azt hiszem, ha már úgyis itt van, kitalálunk majd a maga számára valamit.
Reisman nem hitte el, hogy ennyire jelentéktelen a dolog. Érezte, hogy valami jár a másik fejében. Netán olyasmi, amit még Waingrove ezredes talált ki a számára. Nem árulás után nyomozni magasabb körökben Catherine Harrisszal, mert abban biztos volt, hogy Ludlow és Taj Li nem akarja, hogy utánuk nyomozzanak. Ha valami meghatározott feladat vár rá, akkor az majdnem biztosan minél távolabb lesz Csungkingtól.
– Kik azok, akiket be szeretne vonni? – kérdezte Ludlow.
– Szakemberek, uram. Kémkedésben... földerítésben... gerillaharcban... ilyesmiben.
– Amerikaiak?
– Ó hogyne! Olyan férfiak, akik velem együttműködtek az arcvonalon túl Európában. Akikre az életemet is rábíznám. Pár hónapja még velem voltak.
– És az miféle művelet volt?
– Sajnálom, uram. Nincs rá fölhatalmazásom, hogy...
Reisman biztos volt benne, hogy ha Pelham Ludlow sorhajókapitány csakugyan tudná, kik ők, nem engedné őket a Púpon túlra.
Vendéglátója dohogott, de a katonailag legelfogadhatóbb választ adta. – Igen, ez természetes. – Néhány illendő pillanatig várakozott, megint elfordult, hogy kipillantson az ablakon, azután rátért a záró megjegyzéseire: – Amennyiben most megértésre jutunk egymással, Reisman őrnagy, egy-két nap múlva, ahogy magának kényelmes, le kellene mennie Kunmingba, és jelentkeznie Kilgore alezredesnél az ottani OSS-támaszponton. Ő a személyzeti ügyeket is elintézi majd magának. Szabaddá teszünk minden beutazást innen, de a maga operatívjait aligha invitáljuk ide Csungkingba.
– Tartottam szerencsémnek, sorhajókapitány – mondta Reisman.
Fölállt, tisztelgett és kisietett az autóparkolóba. Úgy jött el Boldog Völgyből, hogy nem látott sokkal tisztábban, mint amikor előző nap ideérkezett. Újra azzal a kölcsönvett dzsippel hajtott ki, amelynek használatára továbbra se kapott engedélyt.

 

10.

Reisman elhozta a holmiját a Csungking Hotel szobájából, amelyben nem is lakott, kifizette a számláját és kiköltözött. Azután újra Hongjankonba hajtott. Katherine már várta. – Megígérem, ma ébren maradok és éber leszek – fogadkozott a lány. Legalábbis éjszakáig. Akkor szokott jönni a neheze.
Egyelőre nem szokott rá túlságosan a szenvedélyre, mesélte reggel. Nem annyira azért szívta az ópiumot, hogy az általa föltáruló álomvilágba meneküljön, inkább fájdalmait enyhítendő és szorongását oldandó. Némi kínszenvedéssel megszüntethetné ezt a rászokást. De semmi ok rá, mondta, s a férfi egyetértett vele. Egyelőre nem volt semmi pótmegoldás, vagy remény, amely helyettesíthette volna ezt a gyógymódot, legfeljebb a szokványos fájdalomcsillapítók, amelyeket dr. Briggs hordott neki.
Reisman számos valódi és számos félrevezető kanyart tett a torlódó ócska járművek és gyalogosok sűrűjében, közben hátranézegetett a visszapillantó tükörben és megbizonyosodott róla, hogy a sarkában vannak. Két kínai egy katonai kocsiban, de nem egyenruhában. Alighanem a kínai-amerikai szervezettől. Inkább mulatságosnak találta, mint aggasztónak. Ugyan mit gondol Ludlow, miféle suskusra készül ő? De talán nem is maga Ludlow követteti. Itt másféle háború dúl. Már épp elég példából tudta: az ember barátai és szövetségesei nem feltétlenül igazi barátok és szövetségesek. Eddig nemigen kellett ilyesmivel törődnie, legfeljebb az ellenséges vonalak mögött.
Szuulin mosolyogva, hajlongva és két nyelven csacsogva nyitotta ki csöngetésére a kertkaput. Katherine ragaszkodott hozzá, hogy a saját erejéből lejön a nappaliba. Visszautasította Reisman felajánlkozását, hogy lehozza őt a karjában; a férfi örült ennek. Ha voltak is fájdalmai, Katherine elfojtotta. Sőt élénk színű ruhát vett föl – most siralmasan lötyögött rajta –, de azt mondta, nem tudja elviselni a hálóinget és köntöst, a hónap óta hordott esetlen egyenruhát.
A férfi elébe tolta a széket a nappali szoba ebédlőasztalához. A lány kacéran így szólt: – Jót tesz nekem, hogy itt vagy, John. Alig várom, hogy jobb dolgok történjenek velem. – Reisman lehajolt és megcsókolta a lány ép orcáját, amikor pedig Katherine hátracsavarodott egy csókért, az ajkát is. A férfi azon volt, ne lássa az eltorzult vonásokat és a vékony, tönkrement testet.
Szuulin lakomát készített nekik. Nagyon nehéz időszak van a hátuk mögött, szűk fejadagokkal, magyarázta Katherine, most azonban kellő mennyiségű friss zöldség, hús és szárnyas áll rendelkezésükre, bár iszonyatos az infláció. Annak ellenére, hogy most nem tud dolgozni, mégis boldogultak valahogy. Volt némi megtakarított pénze és továbbra is befutott a szerény jövedelme a misszionárius társulattól és más múltbeli munkaadóitól, akik bizonyos elkötelezettséget éreztek iránta. Szuulin kitanulta az erősen fűszerezett szecsuáni konyhaművészetet. Hideg főtt tésztát ettek chilimártásban, forró kacsát, kétszerfőtt sertéshúst és csípős köreteket. Szuulin minden fogást büszkén jelentett be helybeli nevén: – Dan dan mien... csao sou... hujguo rou. – Töltött a helyi fehérborból, ott hagyott nekik egy gőzölgő teásedényt, azután kiment a ház másik részébe.
Koccintottak, majd nekiestek evőpálcikáikkal és evés közben beszélgettek. Reisman beszámolt neki találkozásáról Ludlowval.
– Ez egy lakáj – mondta a lány. – Azt csinálja, amire Taj Li tábornok utasítja. – Vett magának még egy adagot, lehunyta a szemét és fölsóhajtott. – Atyaisten, milyen finom. Két hónapja nem esett étel ilyen jól.
– Ismered?
– A tábornokot? Igen. Mindkettejüket. Taj Li az, akitől tartani kell. Irgalmatlan ember, hihetetlen hatalommal. Gyakorlati, mindennapi dolgokban nagyobb a hatalma Csang Kaj-sekénél, bár hűségesen és fanatikus odaadással szolgálja Csángót. Egyszer még a Kommunista Pártba is belépett Csang kérésére, hogy kikémlelje őket. Ez még a húszas években volt. Azután, amikor Csang kiadta a parancsot, úgy hiszem, 1927-ben, akkor Taj Li szembefordult volt elvtársaival és ezrével mészároltatta le őket Csang katonáinak és a Zöld Banda gyilkoló gengsztereinek segítségével. Ez egy föld alatti bűntársulat. Egyetlen bűntett se történik az ő jóváhagyása nélkül és anélkül, hogy a profitból meg ne kapná a maga részét. Ez politikára is, üzletre is vonatkozik. Taj Li ma is tízezres, talán százezres ügynökhálózatot irányít. Nemcsak Kínában, nemcsak Ázsiában. Hivatalosan valamiféle Kutatási és Statisztikai Irodának az igazgatója.
– És a Kínai-Amerikai Együttműködési Szervezeté – tette hozzá Reisman.
– Igen... és ez tényleges felügyeletet biztosít számára minden szövetséges felderítési operatív szerv fölött, beleértve a te OSS-edet Kínában és egész Ázsiában. De a csápjai elérnek a világ minden országába és városába, még az Egyesült Államokba is! A kémei és ügynökei ott vannak New Yorkban és San Franciscóban, hogy terjesszék mindama szent tanokat, amelyeket Csang Kaj-sek és a Kuomintang meghirdet. Semmitől se riadnak vissza. Emberrablástól és gyilkosságtól se.
– Hogy lehet az, hogy a kínaiak ekkora rejtett hatalommal nem nyerik meg a háborút?
– Megosztottak. Nagyobb erővel harcolnak egymás ellen, mint a közös ellenség ellen. És akik irányítják őket, Csang, Taj Li, a tucsunok, igazából nem akarnak a japánok ellen harcolni. Konzerválják hadseregeiket, hadianyagot halmoznak föl. Azt akarják, hogy mások harcoljanak helyettük. Azt akarják, hogy az amerikaiak és a japánok merüljenek ki, azután menjenek el Kínából. Csang és Taj Li arra számít, hogy késedelmeskedéssel győz. Waingrove ezredes bizonyítékokat gyűjtött itteni amerikai háborús erőfeszítések elleni, megtörtént szabotázsakciókról és a japánokkal kötött titkos megállapodásokról. A Kempitaj, a japán titkosszolgálat talán van annyira agyafúrt. De nem ilyen mindent átható; és a katonai erejük magasabb rendű, ha számszerűleg nem nagyobb is.
Reisman Linc Bradfordról mesélt neki, a kacsinok megtorló kínai támadásáról, meg a bombatámadásról, amely megölte Lincet és embereit. – Gondolod, hogy Taj Linek hatalmában áll, hogy ilyesmit elrendeljen? – kérdezte.
– Holtbiztos. Amerikai együttműködéssel vagy anélkül. Övé a politikai és katonai irányítás. Hatalmas tartalékai vannak, pénzből, emberekből és fölszerelésből egyaránt. Parancsokat ad ki, iszonyú dolgok történnek, még ha csak leckéztetés céljából is: hogy egyetlen amerikai se merészeljen még egyszer ilyesmit elkövetni.
Katherine akkora szenvedéllyel és haraggal beszélt, hogy Reisman már-már arra gondolt, vajon a sérülései miatti tehetetlenség és elkeseredés nem tette-e rögeszméssé a lányt, nem fújja-e föl mértéken fölül a dolgokat. De nem.
– Milyen naivak is voltunk mi amerikaiak – mondta halkan Reisman. Lassan forgatta kezében a porcelán teáscsészét, gyönyörködött kék mintázatában. Meleg és jó illat szállt föl a teából. – Cserkészfiúk, cserkészleányok... mit sem sejtők. Mit sem sejtők odahaza... és mit sem sejtők Európában, ahol egyszerűbb a háború és tisztábbak a célok. Itt minden olyan elsöprően nagy és nagyhatalmú, olyan bonyolult, olyan machiavelliánus. Mivégre? Milyen cél szolgálatában?
A lány ivott még egy kis bort. – Emberi kapzsiság. Emberi gyönyörök.
– Ópium?
Katherine vállat vont. – Lehet. Az ópium százötven éven át, és még annál is régebb óta nagyerejű és alapvető indíték és cél volt. A termesztése, földolgozása, szállítása, eladása, fogyasztása. Vagyonok gyűltek össze belőle. Háborúkat vívtak érte. Hadurak és nemzetek emelkedtek föl és süllyedtek alá miatta.
Reisman nézte a lányt a halványuló délutáni fényben. – Most te is a része lettél. Tudnál-e lopni és ölni érte?
Katherine kihúzta magát és rá bámult. – Nem, szerelmem. Nem hiszem. Talán... de nem hiszem. Azt viszont tudom, hogy más okokból igenis tudnék ölni – tette hozzá dacosan.
A férfi elmondta neki, hogy másnap Kunmingba repül. Katherine elszomorodott.
– Azt reméltem, itt tartanak téged. Mit csinálsz majd ott?
– Nem tudom, de a sorhajókapitánynak nyilván jár valami az eszében. Sam Kilgore-nál kell jelentkeznem. Rendes ember. Régóta ismerem.
– Ma éjjel is itt maradsz?
– Nem.
– Bárcsak vonzóbbá tudnám tenni a számodra.
A férfi fölkelt, letérdelt Katherine mellé, gyöngéden kezébe vette a lány kezét és megcsókolta. – Nem erről van szó. Jól emlékszem minden szépre, ami kettőnk közt történt.
A lány megérintette Reisman arcát: – Én is, szerelmem. Én is. Ha lenne kapacitásom, hogy újra erezzem, kipróbálnám rajtad.
Reisman egy óra múlva elment. Katherine a karjába kapaszkodva, lassan kikísérte a kertkapuig. Fáradt volt, arcából és hangjából elszállt már az élénkség; kétségkívül fájdalmai voltak. Átölelte és szájon csókolta Reismant. – Légy óvatos! És küldj nekem képes levelezőlapot!
– Nem tűnök el előled – ígérte.
Szuulin kijött, hogy ő is búcsút intsen neki és kéznél legyen, ha Katherine-nak szüksége van rá, amikor visszamegy a házba.
Reisman a klinikán meglátogatta Bó Szant; a fiú éppen a szanitéc kézikönyvében levő anatómiai ábrákat tanulmányozta. Karja már nem volt felkötve. Még beszélgetésük közben is mozgatta lassan a karját, a Brigg doktortól megtanult tornagyakorlatokat végezte, hogy sebesült karja és válla mielőbb használhatóvá váljék.
– Gondolja, hogy az Egyesült Államokban járhatnék orvosi egyetemre? – kérdezte lelkesen.
– Hogyne járhatnál – felelte Reisman.
– Okos és szorgalmas srác – dicsérte Briggs korvettkapitány. – Szerintem bármi lehet belőle, ami csak lenni akar.
– Van-e pár perce, doki? – kérdezte Reisman. – Lenne néhány kérdésem.
Briggs bevitte őt a magánrendelőjéül szolgáló kis szobába.
– Utazik? – kérdezte.
– Igen. Kora reggel röpülünk Kunmingba, a tizedessel. Ha nincs akadálya, itt maradnék éjszakára.
– Kérem. Van egy pár üres ágy odakinn. Szolgálja ki magát. Szívesen magukkal mennék Kunmingba. Inna egyet?
– Igen, köszönöm!
Briggs üveget és két poharat vett elő egy faliszekrényből. – Jóféle. Igazi skót. Nem a maguk helybéli csing pao leve. Egy pilóta barátom hozta nekem. – Két jókora adagot töltött ki, az egyiket átadta Reismannak és fölemelte poharát. – A háború végére – koccintott és visszaült a priccsére. – Ki tudja, mikor lesz az. Ha itt kellene hagyni ezt a nagy fővárost, nem szakadna meg a szívem, se nekem, se senkinek az itt állomásozó katonai vagy diplomáciai személyzetből. Csungking, meg az időjárása egyaránt nyomasztja az embert. Fojtogatják a merev társadalmi, katonai és politikai szabályok. Tegnap, miután maga elment és itthagyta Charlie Bawsant, a maguk új parancsnoka ideküldött valakit szaglászódni. Elküldtem a jó francba.
– Kettejük ma követett, keresztül-kasul a városon. Valószínűleg most is odalenn állnak az utcán és várnak. Unalmas munka.
– Miért követik?
– Nem biztosak benne, melyik oldalon állok. S ez már kapcsolódik is ahhoz, amiről beszélni akarok magával. – Reisman még egy jóízűt kortyolt a whiskyből. – Jó ital. Zamatos. Meg szeretném köszönni a Katherine Harrisnak nyújtott segítségét. Régi jóbarátnőm. Meglátogattam tegnap is, ma is. Fogalmam se volt róla, mi történt vele, úgyhogy sokkszerűen ért.
– Nagyszerű, bátor nő – mondta Briggs. – Néhányszor találkoztam vele már előzőleg, mielőtt a dolog megtörtént. Szívesen félretenném a hippokráteszi eskümet és levágnám a tökét azoknak, akik ezt tették vele. Sajnos nem sokat segíthetek Katherine-en. Mondtam már neki, hogy repüljön haza. Korrigáló műtét, megfelelő kezelés, stressz nélküli pihenés talán használna neki. De nem akar elmenni. Azt mondja, Kína a hazája.
– Milyenek a kilátásai?
– Rosszak, egyre rosszabbak.
– Elmesélte nekem, miért történt, s azt is, ki tehet róla. Maga mit tud a dologról?
Briggs kiitta poharából az utolsó csepp whiskyt. – Csak amennyit ő mondott el nekem, nyilván ugyanazt, amit magának elmondott. Taj Li és a Gestapója. És ez bennünket, az amerikai hadsereget, az amerikai kormányt is bűnrészessé teszi, mert mi adjuk Csangnak és Taj Linek és az egész, istenverte Kuomintang-bandának a segítséget és a jóváhagyást. Egy évvel ezelőtt Taj Li fegyveresei az Egyesült Államok tengerészeti felderítésétől kapott pisztolyokkal és hangtompítókkal követtek el merényleteket Csang Kaj-sek demokratikus ellenzéke ellen. Nem japánok ellen, nem kommunisták ellen, hanem a kínai kulturális, irodalmi, tudományos körök kiválóságai ellen.
– Honnan értesült erről?
– Egy hadianyag-raktárostól, akit a lelkifurdalásával kezeltem. Ő adta a fegyvereket, anélkül, hogy tudta volna, hogyan használják fel őket. Látja, őrnagy: bármilyen sok mindent tud is Katherine, semmit se tehet ellene. Épp annyi kárt tettek benne, hogy cselekvésképtelenné tegyék. Megszabadultak Waingrove ezredestől. Megszabadulnak magától is, áthelyezik, vagy megöletik, ha kellemetlenkedik nekik.
Reismanban föltolult az adrenalin, most fogta csak föl, mi forog kockán. Ez az érzés furcsa mód, ismerősen a fejébe szállt és jól esett: sokszor élte már át ezt élete folyamán, szándékosan kereste ezt a kihívást és sose tért ki előle. – Akkor hát nagyon ravaszul kell csinálnom, amit csinálok, mi? – jegyezte meg. Olyan ravaszul, gondolta, hogy azok – bárkik is –, meg se érezzék, amikor a kés beléjük hatol.

 

11.

Sam Kilgore szeretetteljes vigyorral és fölbökött hüvelykujjai várta a gépből kiszálló Reismant és Bó Szant, mint aki egy hazárd küldetésből megtérő csapatot köszönt. Napsütéses, száraz volt a reggel fönn a magas fennsíkon, a levegő jóval tisztább, mint Csungkingban. Északra, keletre és nyugatra, a reptéren túl, a teraszos gazdaságokon és földszagon túl, túl a hegyeken emelkedett Kunming. Délnyugatra húzódott a nagy Tiencsie-tó. Sam Kilgore terpeszállásban állt a kis fogadóépület előtt; a napbarnított, tagbaszakadt, vidám ember úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt Tom Sawyer.
Tisztelgések, bemutatások és kézrázások után Sam megmutatta, hol hagyta a dzsipjét, és fölajánlotta Bó Szannak, rakja a kocsiba katonazsákját; de Reismant visszatartotta, hogy négyszemközt beszéljen vele pár szót: – Szóval ez az a te Charlie Bawsan tizedesed? Huszonkét éves? San Franciscóban született?
– Ne macerálj, Sam! Bó Szan több japán ellen harcolt és többet ölt meg, mint amennyit életedben láttál. Többet tud a dzsungelhadviselésről, mint amennyit mi valaha is megtanultunk. Bánni tud ennek a kifürkészhetetlen Keletnek a polgáraival, és amit még nem tud, azt gyorsabban fogja megtanulni, mint mi. De szüksége van még egy kis lábadozásra. Hoztam egy levelet az orvosától. Egy-két hét kellene neki.
– Hát, te?
– Én szolgálattételre jelentkezem. Ludlow azt mondta, van nálatok valami a számomra.
Sam fölkapta Reisman katonazsákját és elindultak a dzsiphez: – Mi a véleményed Ludlowról?
– Kijöttünk egymással. – Nem akarta bírálni az OSS kínai részlegének főnökét, amíg nem tudja, mennyire van jóban magánemberként és hivatalosan a sorhajókapitány meg az alezredes.
Kilgore hátrafordult, elhelyezkedett-e Bó Szan a csomagokkal, azután elindította a dzsipet és kihajtott a reptérről. – Hogy állsz mostanság a francia nyelvvel? – kérdezte Reisman tói.
– Tűrhetően. Csak nem akarsz visszaküldeni Franciaországba, az isten szerelmére?
– Nem. Szeretnélek összehozni valakivel, aki folyékonyán beszéli a nyelvet. Angolul is beszél, kínaiul, meg még egy csomó nyelven.
– Ki ő?
– Majd később – kiabálta túl Sam a motorzajt és a szél zúgását.
Beértek a városba; a kínai városok sajátos emberállat-kocsi-folyamába. A folyam beszűkült és lelassult: egy tömör kőívhez közeledtek. Aranyozott kínai betűkkel volt telefestve, a tetőt pedig két sor fölkunkorodó zsindely koronázta. Mielőtt az ívhez értek, elhaladtak egy gigantikus, élénk színű festményekkel és fekete képírásjel-jelszavakkal beborított kőfal mellett. Egy amerikai képregény naivitása áradt belőle, de kínai beütéssel: egy paraszt és egy ázsiai bivaly szántja a földet; a gazda mögötti buborékfelhőben egy katona kisebb figurája támad szuronyt szegezve az ellenségre.
Reisman hátrakiáltott: – Mi van ideírva, tizedes? – Tudta, miről van szó, de Sam Kilgore-nak, mint közönségnek játszott, és úgy gondolta, Bó Szan állja a sarat.
Elég lassan haladtak, így Bó Szannak nem okozott gondot, hogy összerakja a nagy, egyszerű jeleket. – Elöl: harcolj, hogy védd hazánkat! – kiáltotta, parancsoló hangszínnel. – Hátul: dolgozz, hogy élelmünk legyen!
– Ez igen – nevetett Reisman.
– Képes lettél volna rá? – kérdezte Sam.
– Persze.
Bó Szan mosolyogva előrehajolt a hátsó ülésről: – A kép is segített.
Sam nevetése már az ív alatt harsogott: – Óhajtanak az urak idegenvezetést?
– Enchanté! – felelte Reisman. – Wo yao! Xie xie. – Szívesen. Nagyon kedves.
Kilgore alezredes szívélyes, dallamos hangon vágott bele az ismertetésbe: – Önök a híres Pi Csi ív alatt haladtak át, amelyet, logikusan, az azonos nevű hegyről neveztek el, amely az ívvel szemközt emelkedik.
– A jade csirke hegye? – fordította le tűnődve Reisman.
– Tessék?
– A kínai mitológiában szó van valami jade csirkéről.
– Hát persze. Ezt mindenki tudja – pillantott rá derűs rosszallással Sam. – Hogy folytassam: az utca végén van az ugyancsak híres Csin Ma ív, amelyet az azzal szemközt lévő hegyről neveztek el.
– Az arany ló hegyéről?
– Épp ezt akartam mondani, Őrnagy: ugyancsak a kínai mitológiából. – Sam széles mozdulattal mutatott a zsúfolt utcára, amelyen araszoltak. – Így jött létre a két név kombinációjából a Csin Pi Lu, Kunming főutcája. Ezen az utcán, s a belőle jobbra és balra ágazó keskeny, kanyargós sikátorokban önök szinte mindent vehetnek vagy lophatnak, amit a szívük kíván.
Reisman megjátszott bölcsességgel bólogatott. Bó Szan friss izgalommal bámult meg mindent. Kilgore élvezte szerepét és folytatta idegenvezető-játékát, míg elhaladtak a faépületek, vályog-téglaépületek, száradó ruhával teli zsúfolt balkonok előtt, ahol drótokkal és kábelekkel teli villanyoszlopok és telefonpóznák emelkedtek ki a száradó fehérnemű közül, a kis boltok, utcai élelmiszerárusok, harsogó rádiók, amerikai katonák, kínai katonák, francia-indokínai katonák, kék vagy pizsamaszerű öltözéket viselő kínai civilek tömegében, vállukon átvetett hosszú rudakon élelmiszert, cementet, miegyebet egyensúlyozó férfiak és nők, riksák, pónilovak, tevék, bivalyok, katonai dzsipek, teherautók, személykocsik, és mindenféle-fajta üzemanyaggal vagy állattal hajtott primitív civil járművek között.
– Vége a kétrészes városnéző útnak – közölte, amikor lefordultak a Csin Pi Luról egy másik útra, és kikerültek a torlódásból. – Csak egy kis kóstoló az óvárosból. – Másutt akadnak új kereskedelmi és kormányépületek, magyarázta, magas, nyugati stílusú építmények, és a kunmingi életnek egy ugyancsak hatalmas, egészen másmilyen része, amely teljes egészében a várost a Tien Csi-tóval összekötő csatorna mentén fekszik. – Biztosan bejárjátok majd egyedül az egészet.
Várakozó riksák sora előtt hajtottak el; akár egy taxisor, úgy sorakoztak egy vályogtégla kerítés mellett; majd beengedték őket egy kertkapun át egy katonai területre. – Itthon vagyunk – mondta Kilgore. – OSS-főhadiszállás... barakkok, irodák, étkező... Tervezés és Kiképzés... Kutatás és Elemzés... Különleges Akciók... Titkosszolgálat.
Az udvaron belül számos egyemeletes, barna faépület, néhány földszintes vályogtégla épület és rajsátrak álltak. Sam az egyik egyemeletes épület előtt, a földúton állította le a dzsipet. Beléptek egy földszinti nagy helyiségbe, ahol sorkatonák dolgoztak az íróasztaloknál, az írógépek és iratszekrények közt. Kínaiak is voltak a teremben, őket Reisman felderítőknek nézte. Egy fémkeretes szemüveget viselő fiatal technikus őrmester észrevette Kilgore-t. Fölkelt asztala mellől és elindult feléjük.
– Szeretném, ha előkerítené azt az urat, aki néhány hete nálunk tartózkodik – mondta neki Sam. – Tudja, ugye, kire gondolok.
– Igenis.
– Kérje meg, legyen itt 13 órára, megbeszélésre.

 

Az OSS étkezdéjében elfogyasztott ebéd után Bó Szant egy sofőr vezette dzsippel elküldték a Tien Csitóhoz. Nem nagyon fűlt a foga a külön vakációhoz, tiltakozott is; és duwa Johnt se akarta magára hagyni egy új és bizonytalan helyzetben. De Reisman biztosította őt arról, hogy igen hamar visszarendelik aktív szolgálatra, és hogy a következő hétre szóló egyetlen parancsa: pihenjen és talán tanulgasson, hogyan kell elolvasni és kiejteni mandarin-kínaisággal legalább ötven új kínai betűjelet.
Reisman berakta holmiját egy szekrénybe a priccse mellett, amelyet a tiszti szállásul szolgáló földszintes vályogtégla épületben jelöltek ki számára. Azután visszament az operatív részlegre, Sam Kilgore irodájába, egy íróasztallal, telefonnal, forgószékkel, iratszekrénnyel és két székkel berendezett szobába. Az egyik székben egy férfi ült és Kilgore-ral beszélgetett; amikor Reisman belépett az ajtón, udvariasan fölállt. Kínainak látszott, alacsony, vékony, ötven-egynéhány éves férfiú volt, szigorúan nyírt kopaszodó fekete hajjal, ritkás bajusszal és keszeg kecskeszakállal. Aszketikus mandarinnak, vagy tudósnak nézett ki, bár sápadt arcvonásain gyorsan fölragyogott a várakozó figyelem. Az a fajta gyűrött pizsamaöltöny volt rajta, amelyben észrevétlen maradhat a hasonlóképp öltözött kínaiak millió közt.
Sam bemutatta őket egymásnak: – Mr. Tong Van So, John Reisman őrnagy.
– On m'a dit que vous parlez français, Monsieur Commandant, – mondta Tong Van So.
– Qui, monsieur – válaszolta Reisman. – Avec plaisir. – És elmagyarázta, franciául, hogy ő semminek se a parancsnoka, és hogy a „commandant” az angolban mást jelent, nem őrnagyot.
A két férfi, mintha ez lenne a legfontosabb téma, amely azonnali megvitatást igényel, franciául megbeszélte a szavak értelmének finom különbségeit a fordításban, míg Kilgore, aki csak kezdetlegesen tudott franciául, többnyire értetlenül figyelt. Végül ingerülten megszólalt: – En anglais, s'il vous plait, messieurs. Mi a fenéről halandzsáztok, Johnny?
– Gratulál francia tudásomhoz, bár azt mondja, a kiejtésem és a szóhasználatom jobban emlékeztet egy marseille-i kikötői vagányéra, mint egy párizsi irodalmi szalonból érkező értelmiségiére. Ilyesféle nagyokos dolgokat, amik úgyse érdekelnek téged, Sam. Megmondtam neki, hogy teljesen jól tapintott rá.
Kilgore nevetett.
Tong Van So az angolra tért át: – Nem akartam megsérteni önt, uram.
– Nem sértődtem meg – bizonygatta Reisman. – Gratulálok az ön magasrendű folyékony beszédéhez. Meglepő tehetségre vall, kínai létére.
Tong Van So elmosolyodott. – Nem vagyok kínai, bár legjobb lenne ezt a benyomást kelteni.
– Tong annamita, Francia Indokínából – magyarázta Sam. Tong Van So készséggel bocsátkozott a részletekbe.
– Csakugyan Annám a születési helyem. De Annám a hazámnak csak az egyik tartománya. Több, mint a maguk egyik állama Amerikában – magyarázta pedánsan, mint aki földrajzi előadást tart elsőéveseknek.
– Országunk ősi és hagyományos neve Vietnam. Északi részünkön, Kínához legközelebb terül el Tonkin. Az ország középső része Annám. A déli részünkön van Kocsin. Tőlünk nyugatra van Laosz és Kambodzsa, bár ezek külön országok. Egyikünk se francia, de nem vagyunk úgynevezett indokínaiak se. Ez, mes amis, európai fogalom.
Kilgore, arcán türelmetlen kis mosollyal várakozott. Amikor Tong Van So a végére ért, Sam folytatta:
– A japánok vannak ott hatalmon és ezért beszélget itt velünk Tong Van So. Kölcsönösen segíteni fogunk egymásnak, hogy megszabaduljanak tőlük. Van egy hálózata, amelyet használhatunk, de hadianyagra van szüksége tőlünk. Szeretném, ha együtt dolgoznál vele, Johnny. Az egyik elődöm adott nekik hat pisztolyt és néhány géppisztolyt, mondván: Kapjátok el őket, fiúk! De nekik ennél több segítségre van szükségük, s felhatalmazásunk van rá, hogy ezt megadjuk nekik.
– Ludlowtól? – lepődött meg e lehetőségtől Reisman.
– Washingtontól. Nem hiszem, hogy a sorhajókapitány lelkesedik érte, de benne van. Ez valószínűleg azt jelenti: Taj Li megmondta neki, vegyen részt az ügyben egy darabig, figyelje, mi történik. Ő is, a Dzsimo is szeretik, ha mások harcolnak helyettük, ők pedig szemmel tartják a történéseket. – Körülnézett a szobában, falakon, ablakon, mennyezeten, tárgyakon, mint aki keres valamit. – Nem hiszem, hogy lehallgatókészülékek lennének itt, vagy a telefonban, de nem lepődnék meg, ha tudnának erről a megbeszélésünkről is, ebben a pillanatban. Zajlik egy kis magánháború, a nagy háború mellett. Taj Li spiclijei és téglái mindenütt ott vannak. Azon vannak, hogy mindent lássanak, ami történik, mindent halljanak, ami elhangzik, és tudjanak minden kapcsolatról, ami létesül. Alighanem akad néhány kémjük itt helyben is.
Reismannak nem tetszett Kilgore látható nemtörődömsége ezzel kapcsolatban.
– Miért nem tudod meg, kik azok, és szabadulsz meg tőlük? – kérdezte szemrehányóan.
– Ez sértené vendéglátóinkat – válaszolta Sam kényszeredetten.
Tong Van So odahajolt Reismanhoz és szelíden így szólt: – Nem szabad a cselekvéseinkben... öö... hogy is mondják angolul, monsieur... précipitamment módon...?
– Kapkodva – felelte Reisman.
– Oui... sietősen, haragból cselekedni. Meg kell tanulnunk együtt élni ezeknek a kémeknek az állandó jelenlétével, s megpróbálni egy kicsivel ügyesebbnek lenni. Én már nagyon régóta csinálom ezt.
Reisman eltűnődött, hogy vajon ezt a japánokra, vagy Taj Li kémhálózatára érti, vagy mindkettőre... és még többre? – Hogyan szólítsam magát? – kérdezte. – Mr. Só?
Tong Van So fölnevetett: – Az én hazámban a családnév áll elöl. Hivatalosan Mr. Tong lennék. De mivel bajtársak vagyunk, szólítson csak Tongnak.
– Én meg John vagyok.
– Trés bien!... – Franciául ejtette ki: – Jean.
Némán néztek farkasszemet egymással pár pillanatig, mindketten megadták a másiknak a lehetőséget, hogy az fogjon bele a párbeszédbe. De Kilgore megtörte a csendet, s ez rendben is volt, merthogy Reisman elég keveset tudott Francia Indokínáról és az ott történtekről.
– Tong és emberei szöktetési-mentési tevékenységet végeznek számunkra, segítenek repülőinknek, akik lezuhannak, vagy kiugranak ott – magyarázta Sam. – Azonkívül felderítést végeznek a japán erők, ellátási útvonalak, híradó központok hadrendjéről. A légierő lecsap Hanoira, Saigonra, a Vörös-folyó menti berendezésekre és egyéb célpontokra.
– Zajlik ott jelenleg aktív szárazföldi harc? – kérdezte Reisman.
Tong belefogott egy részletes ismertetésbe. Keleties akcentusú angolsággal előadott geopolitikai tájékoztató volt, amerikanizmusokkal és francia fordulatokkal megspékelve.
– Nem, Jean, sajnálattal kell közölnöm, nem zajlik igazi felszabadító háború a hazámban. Még kis háború se... amit maguk gerillaháborúnak hívnak. Vietnamot két ellenség tartja megszállva és irányítása alatt, akik együttműködnek ellenünk és önök, amerikaiak ellen. A franciák még a Vichy-kormányról maradtak ránk, amely Franciaországban már természetesen nem létezik, hiszen az önök hadai kizavarták onnan a németeket. Ezek fasiszta gyarmatosítók, colonok, mi így hívjuk őket, még nem értesültek róla, hogy befellegzett nekik. Szorosan együttműködnek az imperialista japánokkal.
Reisman enyhén dühbe gurult. – Sose jártam az önök országában. De meg kell mondanom magának, Monsieur Tong, hogy igencsak vonzódom Franciaországhoz és népéhez, nemrég jöttem tőlük. A négy év előtti vereségük, az egész vichyi ügy, és a nácikkal és japánokkal folytatott kollaborációjuk tragédia volt. Most örvendezem a győzelmükön. Franciaországban is, Indokínában is minden másképp lesz.
Tong talányosan mosolygott rá: – Látom, nekünk kettőnknek lesz miről filozofálnunk, Jean. Az én hazámban nagyon bonyolult a helyzet. Olyan, mint egy nagy fazék, amelyben sok minden fortyog.
– Katlan?
– Oui, katlan, amelyben sok dolog forr és hadakozik egymással, de semmi sincs készre főzve.
– És maguk tovább szeretnék fűteni az üstöt?
– Igen.
– Mivégre?
– A hazám fölszabadítására.
– Kitől?
– A japánoktól azonnal. A franciáktól később, lehetőleg tárgyalások útján.
Kilgore közbeszólt: – Ez egybevág a mai Washingtonból kapott eligazításunkkal, John. Nem akarják, hogy a franciák visszakerüljenek oda. Gyarmatosító hatalomként. Az ott élőknek demokratikus országgá kell átalakítaniuk az országot és élni a lehetőségeikkel. A briteknek ez persze nem tetszik. A saját ottani birodalmukért aggódnak. De a kínaiak hajlandóak.
– Hát persze, hogy hajlandóak – mondta Tong komolyan. – Újra be szeretnének kebelezni bennünket, de nekünk ők se kellenek. Amikor a kínaiak utoljára bevonultak hozzánk, ezer évig maradtak ott. Mi magunk szeretnénk irányítani az életünket, a sorsunkat.
– Ha segítünk nektek, akkor ki ellen segítünk? – kérdezte, immár közvetlenebbül Reisman.
– A közös ellenség, a japánok ellen.
– És mit tesztek a franciákkal kapcsolatban?
– Semmit. Ha békén hagynak bennünket, mi is békén hagyjuk őket. A japánok meghagyják nekik a katonai erejüket és fegyvereiket, rendőrségüket és polgári közigazgatásukat, amely amúgy is az admirálisok és a tábornokok kezében van.
– És van-e hadseregetek? – kérdezte Reisman.
– Hadseregünk? – visszhangozta Tong és keserű kacagásba emelkedett a hangja. – Nem. De férfiaink és asszonyaink, akik harcolni fognak hazánk fölszabadításáért, igen. A ti segítségetekkel talán hadsereg lesz belőlünk, egy kis hadsereg. – Újra előtört belőle a szenvedélyes szónok. – Emlékszel-e, Jean, hogy szól az alkotmányotok? „Mi, a nép abból a célból... hogy tökéletesebb uniót alkossunk...” Ez az egyik legkedvesebb dokumentumom, az egész történelemből. Ilyet szánok az én népemnek is.
– Ez politika, Tong. Ez most nem ránk tartozik – vetette közbe Sam Kilgore. – Meg fogunk állapodni. Egy pár jó századot hozunk létre, amilyenek odaát Burmában vannak.
Van odaát sokkal többjük is, gondolta Reisman, páratlanok a maguk nemében. – Miféle segítségre van szükséged, Tong? – kérdezte.
– Mindenre. Mindenfajta fegyverre, lőszerre, fölszerelésre, hírközlő eszközre, egyenruhákra. És eligazításra a népem kiképzéséhez.
– Van-e valamiféle szervezetetek?
– Van.
Reisman várt, de a másik nem mondta ki magától. – És mi az? Van valami neve?
– Vietnam Doc-Lap Dong Minh Hoi.
– Mit jelent ez?
Tong összecsücsörítette ajkát, hátradöntötte a fejét és lehunyta a szemét pár pillanatra, minthogyha agya mélyéről válogatná a szavakat. Lassan, egyenkint préselte ki magából őket: – Forradalmi... Liga... Vietnam... Függetlenségéért.
– És mi a politikája?
– Egy egységfront – válaszolta készségesen Tong. – Mindenféle. Valamennyien hazafiak vagyunk. Demokraták, szocialisták, üzletemberek, monarchisták, kommunisták, konzervatívok, mind együtt hazánk felszabadításáért.
– És a te politikád?
– Nacionalista vagyok. Azt akarom, hogy minden megszálló katona menjen el békével. Ezen túl nyitott vagyok az új eszmék számára, bármerről jöjjenek.
Reisman körülnézett a kis irodában, a szűk falak nyomasztották és szorították; azután újra Tong Van So vékony, szerény figurájára nézett; a férfi fölélénkült önnön szavainak szenvedélyétől. Reisman a Franciaországban és Olaszországban végzett arcvonal mögötti akciókban sok tapasztalatot szerzett, s ezek révén érzékeny volt a gerillák közötti belső politikai ellentétek árnyalataira; Sam Kilgore pedig a jugoszláviai bevetései alapján. Reisman tisztában volt vele: bánni is Tong Van So személyes politikai meggyőződése, ez az ember tapasztalt politikus. A legtöbb politikai árnyalatot bevonja az egységfrontjába olyan töredékcsoportok kivételével, mint a szindikalisták vagy a trockisták.
– Hát akkor lássunk hozzá, Tong – állt föl Reisman. Úgy érezte, jobban boldogulnak egymással Kilgore-tól távol. – Van néhány ötletem, de érdekelnek a maga ötletei is.
Tong okosan megkérdezte: – Ismered-e Kunming városát, Jean, és a jünani vidéket?
– Nem, csak most érkeztem.
– Akkor megengeded talán, hogy elkísérjelek? Van néhány érdekes pont, néhány néznivaló. Szeretném, ha mindenekelőtt odajönnél el velem, ahol lakom. Ott általában megtalálsz, vagy utolérsz azokon keresztül, akiket be szeretnék mutatni neked.

 

12.

Tong Van So komolyan szemügyre vette az utat és a forgalmat a dzsipből.
– Angolul beszéljünk, vagy franciául? – kérdezte Reismantól.
– Amelyiken óhajtasz.
– Angolul. Gyakorolnom kell. Az alezredestől úgy értesültem, hogy kínaiul is beszélsz.
– Nagyon keveset. Taníthatnál valamivel többre; és a saját nyelved néhány alapmondatára is. Ha együtt fogunk dolgozni, nem fog ártani.
Tong eligazította, merre vezet az út a házhoz, amelyben lakik. – Megtiszteltetés számomra, hogy elfogadtad a meghívásom.
– Kellemest a hasznossal – mondta Reisman.
– Régi keleti szokás.
Hangosan beszéltek, hogy a motorzajt és az utcazajt túlkiabálják –, máris jól megértették egymást.
– Hogyan jöttél ki ide a bázishoz? – kérdezte Reisman, amikor kihajtottak a központ területéről.
– Riksával. Ha belenézel a tükrödbe, biztosan látod azt az embert, aki mögöttünk lohol. Lehet, hogy Taj Li ügynöke? Ott őgyelgett a házam előtt, amikor járművet kerestem.
Reisman kiszúrta a riksás pasast, majd azt is észrevette, hogy az megtorpan, amikor egy fekete Buick húzódik előre, hogy átvegye a figyelést. – Akarod, hogy lerázzuk őket?
– Egyremegy. Ebben a stádiumban legalábbis. Furcsa, de azt hiszem, egyelőre tudomásul veszik, hogy együtt dolgozunk, bár továbbra is megfigyelés alatt tartanak bennünket. A kínaiakat elég nehéz megérteni. Ugyanúgy meglehet, hogy akadályoznak, mint az, hogy segítenek, és mindkettőt ugyanabból az okból teszik.
– Azonkívül megosztja és összezavarja őket a kommunistakérdés. Melyik oldalon állsz, Tong?
Reisman egy pillanatra levette szemét az útról, hogy útitársa arcába nézzen, de csak egykedvűséget látott rajta. Tong így válaszolt: – Amelyik oldal segít a népemen.
Pár perc múlva mégis változott az arckifejezése, amikor lassan keletnek haladtak a Csin Pi Lu föltorlódott forgalmában. Francia tisztek és indokínai csapatok mellett haladtak el, akik a járdán vonultak élénken beszélgetve az üzletsorok, árusok és nepperek mellett. A fekete Buick, amelyben feltételezésük szerint Taj Li két ügynöke ült, továbbra is diszkréten követte a dzsipet. De ez Reismant jobban idegesítette, mint Tongot. Tongot inkább a franciák látványa zavarta. Elfordította a fejét, karjával is takarta magát.
– Nem valószínű, hogy akadna köztük, aki ismer – mondta –, de jobb, ha egyikük se lát meg.
– Honfitársaid, ugye?
– Francia tisztek és néhány vietnami, aki a francia hadseregben szolgál. Van itt Kunmingban egy francia misszió, de még ezeknek a lojalitása is megoszlik; egyesek még mindig Pétainhez és az ő vichyi fasisztáihoz húznak, mások a francia hadsereghez és De Gaulle-hoz, ismét mások egyéb tábornokokhoz és politikusokhoz. Az én ittlétem, a kapcsolatom veletek, titokban tartandó mindegyikük előtt. Mert mostantól semmi dolgunk velük.
Haladtak tovább a zajos ember-állat-gép-áradatban. Reismant mindinkább belső konfliktus feszítette, de visszanyelte a kommentárját. Tong Van So kalauzolta: – Tőled jobbra egy mogyoróárushoz fogsz érni, egy három-négy gyerekkel körülvett miao törzsbéli asszonyhoz... mögötte egy közírnok működik... ott fordulj be a mellékutcába, azon tekeregj tovább.
Végighaladtak egy nyomorúságos, keskeny, girbegurba utcán, majd sikátorokban, amelyekben egy vízvezeték, szennyvízlevezetés és csatornázás nélküli nagyváros bűze és mocska terjengett. Reisman fintorgott: – Átható.
– Ez Kína – mondta Tong Van So.
– A te hazádban jobb?
– A városokban igen. Vidéken nem.
A kanyarodó utca beszűkült, Reisman óvatosan és lassan vezetett, nehogy elüssön valakit, vagy súroljon egy épületet. Anélkül, hogy Tongra nézett volna, megkérdezte: – Hogy is hívják az itteni szervezeteteket?
– Vietnam Doc-Lap Dong Minh Hoi. Az egyszerűség kedvéért nevezzük Ligának.
– Oké. Mennyi tagja van a Ligának?
– Sok ezer, de nem úgy, hogy valamiféle összeszámolható névsoruk lenne. Még nem vagyunk valami feszesen megszervezve. Az erőnk egyelőre nem a számszerűségünk, hanem az eszménk, a Doc-Lap, vagyis függetlenség hatalmában rejlik. Vezetőink ismerik egymást és mindegyikük a hálózat ráeső részét.
– És te hogyan illesz ebbe? Valamiféle nagykövetként?
Tong elmosolyodott: – Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a társaim a vezetőjükké választottak.
– Elnök vagy?
– Akkora azért nem. Főtitkár. Valaki, aki összefogja a Ligát, irányítja tagságának különféle elemeit, és föllép a nevében, ahogyan most itt Kínában. Most az a feladatom, hogy a társaim szószólója legyek feléd és a bajtársaid felé, és az Amerikai Egyesült Államokat képviselő személyek felé.
– Én nem képviselem az Amerikai Egyesült Államokat, Tong. Csak katona vagyok, aki parancsokat teljesít.
– De szabad kezed van, hogy a magad elképzelései szerint lépj.
– Igen. Ennek persze megvannak a határai, de a testületemben így végezzük az akcióinkat. Ránk bízzák, hajtsunk végre egy feladatot, mi kimunkáljuk, mi ennek a legjobb módja, s a szervezetünk igyekszik megadni hozzá a kellő segítséget. Néha sikerül nekik, néha nem. Néha el tudjuk végezni a feladatot, néha nem.
– De te általában elvégzed.
– Nagyjából. Körülviszlek Kunmingon, ez a jutalmam, amiért életben maradtam. Jól ismered Kunmingot?
– Jól. Az elmúlt néhány évben többször is el kellett jönnöm, hol rövidebb időre, hol hosszabb tartózkodásra.
– És ezúttal?
– Remélem, rövid látogatás fesz, és hamarosan átlépheted velem a határt. Itt parkolj le, légy szíves, ahol az az öregasszony ül a kapuban.
Reisman szorosan a fal mellé állította le a kocsit, épp csak annyi helyet hagyva, hogy egy másik jármű elférjen mellette. Az öregasszony szorongva nézte a kocsit. A legtöbb gyalogos igyekezett tisztes távolba húzódni tőle. Még mindig nem értették ezeket a dolgokat, a fekete micsodát, ami hajtja őket. Voltak azonban, akik nagyon is értették, és Reisman továbbra is megtette a kellő óvintézkedéseket ellenük. Fölemelte a motorházfedelet és levette a rotort; Tong Van So helyeselt:
– Ezzel csak jót teszel! A tolvaj, akinek sikerül ellopnia egy ilyen ördögmasinát, egész életére megszabadul a munkától. Ha viszont elkapják, akkor jóval többet veszíthet, mint ez a dzsip, esetleg az életét, amelyet kényelemben szeretett volna leélni.
Elhaladt mellettük a fekete Buick. Két sötét öltönyös kínai utasa úgy tett, mintha nem is látná a dzsipet, amelyet mostanáig követtek.
– Micsoda meglepetés! – kiáltott utánuk Reisman, amint továbbhaladtak.
Tong Van So a fejét rázta: – Jobb lenne, ha nem tudatnád velük, hogy tudod, hogy ők tudják.
– Ezt Konfuciusz mondta?
– Talán. Nem vagyok konfuciánus – válaszolta méltósággal Tong –, bár elismerem hagyományos etikai és morális alapelvüket. Politikájukat nem annyira, mert az vezet a mandarinosztály merevségéhez.
Tong a kulcsával kinyitott egy nehéz fakaput és beléptek egy kicsi, csupasz udvarra a kőfal mögött, amelynek túloldalánál a dzsipet hagyták. A talaj döngölt föld volt, keskeny macskaköves ösvény vezetett egy egyemeletes épülethez. A kertben nem nőttek se növények, se fák. Vén volt a ház, régóta nem festették, nem tatarozták.
– Ilyen szállást bérelünk – mondta Tong Van So. – Szerények az igényeink. Legyen hol aludnunk, találkoznunk, dolgoznunk.
Fiatal férfi nyitotta ki a házba nyíló keskeny ajtót, nyilván hallotta már a léptüket az udvarról. Karcsú volt, középmagas, sűrű fekete haja a homlokába hullt. Bőrszíne, vonásai, különösen a szeme és az orra, ugyanazokat a fajtabéli sajátosságokat mutatták, mint Tong Van Sóé, mégse hasonlított rá. Szinte asszonyos volt a sűrű szemöldöke, hosszú szempillája, magasan ülő arccsontja és finoman beesett arca. Sötét szeme mégis férfias lelkesedést és erőt sugárzott, valami távoli pontra irányult, mintha az égő csipkebokrot látta volna meg és még mindig őrizné a képét. Lelkes szóáradattal köszöntötte Tongot, egy idegen nyelven, nyilván vietnamiul. A nyelv zeneisége kínai nyelvjárásra emlékeztetett, de annyira eltért a Reisman által ismert mandarinnyelvtől, hogy egy szót se értett. Tong kedvesen válaszolt, alighanem a magával hozott vendégről adott magyarázatot.
Azután angolra váltott át és elvégezte a bemutatást. – A munkatársam, Mr. Tran Van Thi... szólítsd Thinek. Ez pedig Jean Reisman őrnagy.
Tran Van Thi kezet nyújtott és néhány üdvözlő szót mondott angolul. Akcentusa Tongéra hasonlított, érződött rajta mind a francia, mind a keleti behatás. Mindhárman beléptek a házba, egy egyszerűen berendezett nappaliba, benne pamlag, két fotel, néhány kis asztal lámpákkal, s az ablak előtt nagy asztal székekkel. Az ablak a csupasz udvarra nézett. Az asztalon papírok, könyvek, tollak, meg írógép. Egy nő ült mellette és írt. Belépésükkor hátranézett, fölállt, s szívélyes, dallamos vietnami szóáradattal köszöntötte Tongot.
– Ez pedig Mai – közölte Tong angolul. – Nguyen Thi Mai, a delegációnk titkárnője, az ő fáradhatatlan munkája és sugárzó szelleme nélkül mi férfiak gyakran a zűrzavarba és kétségbeesésbe vesznénk.
Reisman rábámult, máris le volt véve a lábáról, már a puszta látványtól is jól érezte magát. Fiatal és szép volt a lány, fölragyogott a Tong Van So által rászórt, hízelgő bókok hallatán, minthogyha a feléje mutató kéz királyi jogar lenne. Sugárzásától világosabb lett a nyomorúságos helyiség. Reisman bejárta őt tekintetével, magába szívta egyéni vonásait, az éjfekete hajat, amely kis kontyba volt fogva a tarkóján, mandulaszemét, amely merészen állta a tekintetét, meleg mosolyát, amelytől elővillant hófehér fogsora, a sötét, teli ajkát és a nyári naptól aranylóra sült bőrét. A lány nem azt a pizsamaöltönyt viselte, nem is afféle hosszú szemérmes ruhát, amilyet a Vietnam Doc-Lap Dong Minh Hoi delegáció titkárnőjétől elvárt volna, hanem rövid kekiszoknyát, amely alól tetszetősen látszott ki erős, csupasz lábszára, és könyökig fölhajtott ujjú fehér inget. Lábán ugyanolyanféle pántos saru, amilyet a férfiak hordtak. Vibráló, sportos, edzett lány volt. Lehetett volna amerikai diáklány egy meleg nyári napon, vagy izraeli kibucnyik lány, aki a földeken végzett nehéz nap után kimenőruhát öltött.
– John Reisman vagyok – mutatkozott be, a lány pedig odajött, kezét nyújtotta és elismételte a nevét.
Ő volt hármójuk között az egyetlen, aki a Johnt helyes angol kiejtéssel mondta ki. Érintéséből még a hosszú pillanatokig kezében tartott kezéből is valami intimitás, nem az elvárt formalitás áradt. Kérdésére elmondta, hogy akkor tanult meg angolul, amikor szüleivel a háború előtt Hongkongban élt. Hanoiból származnak, de apjától a munkája gyakran megkövetelte, hogy külföldön éljen, még Európában is. Akárcsak kollégái, ő is tudott franciául, kínaiul és quõc gnûul is. Reisman nem értette; mire Mai elmagyarázta: ez a latinra átírt nemzeti írás neve, a franciák rendelték el, és hazájában a régi chû nho betűírás helyett használják, amelyet egyébként ugyancsak tanult.
– Maga kész tudós – bókolt Reisman.
– Tanári képesítésem van – mondta Mai. – Amikor otthon vagyok, néha valóban tanítok. Örülök, hogy maga a segítségünkre lesz.
Reisman hirtelen észrevette, hogy párbeszédük négyszemközti lett, bizalmasan elszigeteli őket a másik kettőtől. Észrevette Tong Van So mosolyát, amelyet a lányra vet, majd rájött, hogy ez neki is szól. Helyeslő mosoly, amely örömmel istápolja, hogy kialakulhat valami kettejük között. Thi tekintetében egy kis rosszallást látott; ez arra vallott, hogy Mai a számukra több mint munkatárs; talán nővér-anya-leánygyermek pótlék a ház férfijai számára.
A lány kiment, hogy valami frissítőt hozzon nekik. Tong megkérte Thit, vigye körül a házban Reismant, amíg ő elolvas néhány levelet, amely az aláírását várta. Áthaladtak egy kis konyhán, ahol Mai épp teafőzőt tett föl koksztűzhelyre, s odafordult, hogy újra Reismanra mosolyogjon. Egy rövid folyosóról két hálószoba nyílt, az egyik Tongé, a másik Mai-é. Az emeleten is volt néhány hálószoba, egyik Thi-é, a többi az alkalmankint ideérkező honfitársaiké. Se fürdőszoba, se vécék nem voltak a házban, éjjeliedényeket vagy szobaűrszéket használtak. Főzéshez, mosdáshoz vizet a csatornáról hordtak, vízhordóktól vásárolták, akik vállrudakon hordták nekik a sajtárokat.
– De mindez meglehetősen civilizált ahhoz képest, amihez odahaza szokva vagyunk – mondta Thi, és bizonyos fensőbbséggel folytatta: – Ott a barlangokban és erdőkben rendeztük be a főhadiszállásunkat, amíg kiépítjük haderőinket. Maguk, amerikaiak, persze nem szoktak hozzá, hogy így éljenek és harcoljanak. A maguk hadseregét gazdagon táplálják, a legjobb fegyverzettel és felszereléssel látják el. Mindent higiénikussá kell tenni a maguk számára.
Reismant inkább mulattatta, mintsem sértette ez a kommentár, nem fárasztotta vitatkozással magát. A szenvedés és nélkülözés mértéke viszonylagos és vitatható, néha hasznos, s neki épp elég gyakran volt része bennük ahhoz, hogy tudomásul vegye, de ne kéjelegjen benne.
Visszamentek a nappaliba, Mai pedig teát és rizssüteményt hozott. Reisman megpróbálta kiszedni Tongból, melyek a katonai terveik, és mekkora a kapacitásuk a japánok ellen, de Tong is, Thi is csak a geopolitika tágabb fogalmaiban mozgott. Mai nem szólt semmit, de feszülten figyelt, néha jegyezgetett. Reisman mellett ült a pamlagon, a másik kettő szemközt velük, s amikor Reismannak néha sikerült egy-egy pillantást vetnie a lány füzetére, kiderült, hogy az írás teljesen megfejthetetlen a számára. Nyilván ez volt az előbb említett quõc ngû. Tong egy idő után átengedte fiatalabb társának a szót, ő csak időnként bólogatott egyetértőn.
Reisman újra meg újra szerette volna a gyakorlati dolgok felé visszarángatni az előadást: – Mekkorák ott a japán szárazföldi haderők?
– Tényszámokban legnagyobb sajnálatomra nem tudom kifejezni – felelte Thi. – Megszállva tartják Hanoit és Saigont, a csapataik főleg ott láthatók. De országszerte vannak erős helyőrségeik. Négy évvel ezelőtt megállapodtak a franciákkal, engedélyezték nekik, hogy tovább maradhassanak a közigazgatásban, folytathassák üzleteiket, feltéve, hogy nem avatkoznak a japán háborús célokba és gazdasági kizsákmányolásukba.
– És pontosan mi a franciák üzlete Vietnamban? – kérdezte Reisman. Őszintén tudakolta, de irritálta is franciaellenességük.
– Az, hogy az uralkodó osztályt játsszák – oktatta Thi. – Hogy meggazdagodjanak és meghízzanak a népünk munkájából és a földünk kincseiből. Ez persze most már kevésbé lehetséges, mert a japánok erősen dézsmálják adókkal, kvótákkal és korlátozásokkal a francia profitot. Azonkívül a szállítási megegyezéseket se teljesítik a japánok. A felelősséget ezért a Szövetségesekre hárítják, amiért elsüllyesztik a hajókat és bombázzák a vonatokat. Kevés az élelem és az áru, az infláció száguld, a feketepiac virul, a parasztok és munkások éheznek. De a franciák túlélik, emlékeznek a múltra és várják a jövőt. Övék a gumitermelő, rizs- és mezőgazdasági ültetvények. Az ő tulajdonukban vannak a bányák, erdők, bankok, külkereskedelmi vállalatok, a vasút, mindennemű közlekedés és hajózás; kivéve azokat a helyeket, ahonnan a japánok kiszorították őket.
Reisman Tong Van Sora nézett: – Éppúgy beszél, mint te.
– Ez természetes – válaszolta Tong. – Ő a tanítványom, és alaposan megtanítottam őt... hogy ő is tanítson másokat, talán téged.
– És ebben az egész vállalkozásban – folytatta még mérgesebben Thi –, Vietnam népe a rabszolga a bányákban, a gyárakban, a földeken. Keveseknek engedik meg, hogy magasabbra emelkedjék. Ezek is korrumpálódnak. Földbirtokosok, pénzkölcsönzők lesznek belőlük és szipolyozzák a saját népüket, akár a keselyük. De a legtöbb vietnami nem képes javítani a helyzetén. Jelenleg a japánokon kívül a francia ültetvényesek, üzletemberek, menedzserek és kormánytisztviselők ülnek a nyakunkon.
– Van ópiumkereskedelem is. Azt se szabad elfelejteni – szólalt meg keserűen Tong Van So. – Butító, erkölcstelen, becstelen. Francia monopólium, akárcsak az alkohol, amelyet a honfitársaimra erőltetnek.
Tessék, már megint, állapította meg Reisman. A gazdagító termény. Az ópiumkereskedelem csatornái, politikával, háborúval és gazdasággal összefonódva, átnyúlnak a csatatereken és országhatárokon, és érintetlenül hagyják az erkölcsi, vallási és politikai tisztességet. De úgy vélte, vannak ellenérvei Tonggal szemben.
– Ezt nem írhatod a franciák rovására – mondta. – A mákot a ti meoitok termelik a hegyeken. Meg a kacsinok és a sanok Burmában. Már jóval a franciák idejövetele előtt kereskedtek vele.
– Erővel elhódították és sokkal rosszabbá tették – jelentette ki Tong. – A gyarmati közigazgatás védelmezte és fönntartotta, pedig képmutató hangok hallatszanak ellene Párizsból. A colonok veszik meg a termést, ők irányítják a földolgozást és adják el az ópiumot a hazámban, ugyanúgy, ahogy a britek tették a gyarmataikon és Kínában a múlt században.
Tran Van Thi méltatlankodva tette hozzá: – Az imperialisták megkönnyítették a legszegényebb kínai kulinak is, hogy az ópium rabjává legyen. Semmi mása nem volt. Minden garast, amit életében keresett, kiszívták a csontjából is, s a szerencsétlen a ta-jen rabjává lett. Az én honfitársaim azonban erősebbek. Egyesek élnek vele, de nem adtuk meg magunkat tömegestül a ta-jennek, úgy, ahogy a kínaiak.
– Thi jól mondja – jelentette ki hirtelen dühvel Tong Van So. – A franciák korruptak és alattomosak! Fogyasztási kvótákat kényszerítettek rá bizonyos területekre és falvakra, s a szegény népemnek fizetnie kell az ópiumért, akár akarja, akár nem.
– Ha ez igaz – mondta Reisman –, akkor én is harcolni fogok ellene. De a többi, ami ellen tiltakoztok, az országotok gazdasági és politikai élete: mi lett volna, ha a franciák nem jönnek? Boldogabbak lettetek volna? Jobb módban élnétek?
Maga se tudta, miért érvel így. Két nappal előbb még ő mondta Ludlow sorhajókapitánynak Csungkingban, hogy egyetért Roosevelt elnök politikájával, amely szabadságot szeretne Ázsia őshonos népeinek. Ám Tong és tanítványa nagyon is azoknak az igazhitűeknek a módján beszélt, akik nem tűrnek meg más igazságot a sajátjukon kívül.
– Ez vitatható pont – felelte Tong. – Talán. Bár ha nem a franciák, akkor a britek jöttek volna, vagy más európai ország. Gondold meg, mekkora előnyt élveztetek ti nyugatiak Kínából, mielőtt a japánok kiszórtak benneteket onnan. Az úgynevezett nemzetközi településeitekről és a szerződéses kikötőitekről beszélek, ahol most a japánok ülnek. Az én országomban a portugáloknak és a hollandusoknak voltak kereskedelmi állomásaik négy évszázaddal ezelőtt. A franciák valamivel később jöttek, de négyszáz évig megtartottak bennünket, katolikus misszionáriusokkal, kereskedőkkel és katonákkal, míg 1884-ben be nem adtuk a derekunkat, meg nem adtuk magunkat a Protektorátusi Szerződésnek. Talán mert gyöngék voltunk még a kínaiakkal vívott küzdelemtől. Ahogy már mondtam neked és az alezredesednek, amikor a kínaiak utoljára bejöttek hozzánk, ezer évig maradtak. De most a franciák meg a japánok ülnek a nyakunkon. Negyvenezer francia colon japán katonai kontrollal huszonhárommillió honfitársamon uralkodik. Ha segítesz nekünk a japánok ellen, az a te országodnak is jó lesz, non?
– És mi legyen a franciákkal?
– Békésen akarunk tárgyalni velük, mihelyt megszabadulunk a japánoktól. Egyenlőkként kezeljük őket. Elvégre a franciák civilizált nemzet. Ők is megvívták történelmük során a maguk forradalmát, hogy szabadságot juttassanak a népnek. Méghozzá véres forradalmat, amelyről mi szívesen lemondunk. Elvégre az országunk népei még messze nem egységesek. Mi magunk különböző etnikumhoz tartozunk, különböző a vallásunk, az életvitelünk, sokféle a nyelvünk.
– Akkor miért lennétek nemzet? – kérdezte Reisman.
– Miért egyetlen, megoszthatatlan nemzet az Amerikai Egyesült Államok, mindenki számára szabad és igazságos ország? Mi se kérünk mást.
Tran Van Thi szólalt meg újra, hogy betöltse a hirtelen támadt, tűnődő csendet. Gúnyosan fölnevetett.
– A mi helyzetünk odahaza bonyolultabb még ennél is. Annyira bonyolult, hogy egy pillanatra magam is megfeledkeztem róla. Van egy császárunk is! Tudta? Megvan a magunk Napóleonja! Vagy talán inkább Lajosa. Nagyon is más, mint a többi harcos király, akik a kétezer éves történelmünk során uralkodtak nálunk. A mi császárunk, Bao-Dai inkább csak báb. Egy nemlétező nemzet fölött uralkodik a huéi királyi palota védettségében. Egy aranyifjú! Ott ül a trónján a japánok örömére. Csak a pénze és a nők érdeklik, meg az előjogai és minden elérhető fényűzés. Miközben a népe éhezik és pusztul!
– Úgy hangzik, mint egy Lajos, aki elvesztette a fejét – dünnyögte Reisman. Untatta a sok politika és szónoklat, de tudta, alaposan ismernie kell a témát, mielőtt lehetővé teszi nekik, hogy fegyvert kapjanak az arzenálból.

 

13.

Reisman késő délután kocsival visszament a bázisra, összeszedte néhány holmiját a tiszti szállásról és visszament a vietnamiak szállására. – Ha veletek megyek át a határon, hozzá kell szoknunk egymáshoz – mondta nekik. – Meg kell tudnunk, melyikünk horkol és melyikünk beszél álmában. – Közben Maira nézett, a lány pedig fölszegte a fejét és rebbenéstelenül állta a tekintetét.
Biztos volt benne, hogy Taj Li buzgó emberkéi követték őt az útvonalon, más-más járművei; sőt, a vén fekete Buickot is észrevette, őt várta az úton, az OSS főhadiszállás közelében. Nem csoda, hogy a kínaiak nem harcolnak és nem nyerik meg a háborút, tűnődött. Túlságosan sokukat alkalmazzák arra, hogy egymás ellen és a szövetségeseik ellen kémkedjenek. Ha Taj Li minden ügynöke fegyvert kapna és bevetnék őket a japánok ellen, akkor öt-hat hadosztállyal több lehetne a fronton.
Vacsora előtt összeszedték az iratokat a nappali szoba asztaláról és körülülték. Reismannak föltűnt, hogy mindhárman, Tong is, ki-be jár a konyhába, és részt vesz az előkészítésben meg a főzésben. Meglehetősen ügyesen csinálták, az egyszerű, koksztüzelésű tűzhely kényelmetlenségéhez képest. Ünnepiesen szolgálták föl a vacsorát. Egy egész tavi halat, tálkákban rizst, édes mártással elkészített, kockákra vágott csirkehúst, különféle zöldségeket, sőt még bort is. Reisman sejtette, nem minden este esznek ilyen jól, ezt a lakomát az ő tiszteletére rendezték.
Tong fölemelte borospoharát.
– Az Amerikai Egyesült Államokra és Roosevelt elnökre! – kiáltotta. Alig nedvesítette be ajkát a borral, máris letette a poharát, Reismant viszont biztatta, igyon, amennyi jólesik, egyen jóízűen és ne kövesse az ő rossz példáját.
– Örömteli és jó dolog, hogy szövetségesek lettünk – lelkendezett. – Az Egyesült Államok volt az első gyarmat, amely forradalomban nyerte el függetlenségét. Nyolcvan évvel ezelőtt is a ti országotokhoz fordultunk segítségért. Az akkori császárunk írt a ti Lincoln elnökötöknek, barátsági szerződést javasolt.
– És mi történt? – kérdezte Reisman.
– Semmi. Mr. Lincolnnak, ha jól emlékszem, akadt akkoriban más gondja is.
Reisman elterelte a politikáról és a háborúról az asztali társalgást. Többet szeretett volna tudni új társairól, főleg Tong Van Sóról. De Tongnak nem akaródzott önmagáról beszélni, inkább a fiatalabbakra terelte a figyelmét. – Ők az érdekesek. Ők a harcosaink, ők országunk jövője.
Tran Van Thi is kelletlenül beszélt önmagáról. Láthatólag ő is szerette volna maga körül kialakítani azt a titokzatos légkört, amit Tong; mégis kénytelen volt eleget tenni főnöke nógatásának.
– Nem vagyok én senki és semmi – mondta, de a hangja nem volt elég szerény ehhez. Büszke és szenvedélyes kis beszédet tartott. – Burzsoá családba születtem Nghé An tartományban, amely tanítónk és vezérünk szülőhelye is. – Meghajtotta fejét Tong Van So felé. – Már korán ugyanazon erők és befolyások értek, mint őt, és mint az előttünk járó hazafiakat és harcosokat. Talán az tett azzá, ami vagyok, hogy ugyanazt a levegőt szívtuk, ugyanannak a földnek a termését ettük.
– Éspedig mivé? – kérdezte Reisman. Vigyázott hanghordozására, hogy barátságos, nyílt kérdésnek hangozzék, ne kihívásnak.
– Olyan emberré, aki meg akarja szabadítani hazáját minden idegen uralomtól és befolyástól – válaszolta Thi.
– Ez a raison d'etre-d?
– Oui.
Reisman mosolygott. Ha Thi létének értelme országát totálisan leválasztani mindenről, ami francia, így a francia nyelvről és filozófiáról is, akkor ez az ő számára nehéz, sőt kellemetlen lesz.
– Beszélj neki Quoc-Hocról – szólt Tong. Thi meglepődött. – Érdekli ez őt egyáltalán?
– Persze. Az ő hazájában is nagyon fontos, ki hol tanult.
– Egyeseknek fontos, de nem nekem – mondta Reisman.
– Azok számára ez az intellektuális sznobéria egy formája – nevetett Tong. – A te számodra, Jean, az ellenkezője: a tettek emberének arroganciája, vagy talán a proletariátusból származó férfié, ha valóban az vagy. Mégis, a vezetőitek mintha mind ugyanazokra az egyetemekre jártak volna. És hol tanulnak a mi leendő vezéreink, Thi?
Tong szavai mulattatóan hasonlítottak a „cheerleaderekéhez”, akik föllelkesítik a tribün drukkereit, hogy buzdítsák a hazai csapatot. Thi azonban egészen komolyan vette, még csak el se mosolyodott, amint megnevezte a régi iskolát Reismannak.
– A Lycée Quoc-Hocban. A régi fővárosban, Huéban van, és Vietnam legeslegjobb iskolája. Igaz, nem egyetem, nem is főiskola. Inkább a ti jobb középiskoláitokhoz, vagy előkészítő iskoláitokhoz hasonlít.
– Ez volt az én líceumom is – mondta Tong, karikírozni akarta a dölyfösséget, de tényleg büszke volt. – Persze én több mint harminc évvel régebben jártam oda, mint ifjú barátom. Thi.
– Még mindig ugyanolyan – jelentette ki Thi.
És mi teszi ilyen különlegessé? – kérdezte Reisman.
Tong Van So biccentett védencének: válaszoljon csak.
– A tanterv nem pusztán azt célozta, hogy franciautánzatokat neveljenek belőlünk – szavalta Thi. – Quoc-Hocban nemcsak európai tárgyakat tanultunk, hanem klasszikus vietnami kultúrát és nyelvet is, amely nem szerepel a közönséges líceumok céljai között hazánkban.
– Ezt követte, hogy ifjú barátunk büszke megkülönböztetésül fölvette középső nevét, amelyet ma használ. Magam is éppígy vettem föl ezt a nevet, úgyhogy ez is közös bennünk. A nyelvünkben Van azt jelenti: tanult ember.
Thi kissé zavarba jött, amiért pártfogója az ő kontójára tréfálkozik, de derűsen fogadta.
– És Mai? – kérdezte Reisman, a lány szemébe nézve. – Ő nem meséli el nekem az élete történetét?
– Szívesen – válaszolt vidáman a lány. – Hanoiban születtem, ott jártam iskolába, meg Hongkongban, sőt egy rövid ideig Franciaországban és Angliában is. Katolikus család vagyunk, de az én kezdeti nevelésem a hittantól eltekintve inkább liberális volt, mintsem konzervatív. Másként élem az életem, mint anyám nemzedéke, nem követtem hazám hagyományos női szerepét. A szüleim, a fivéreim és a nővérem, mert négyen vagyunk testvérek, mindig bátorítottak. Talán, mert sokkal több kapcsolatunk volt a nagyvilággal, mint másoknak. Apám azon kevés vietnamiak egyike, akit igen fontos pozícióba emeltek a francia üzleti világban. Egy vállalat igazgatója, amely a nyersanyagexportunk nagy részét irányítja. Ezáltal utazhatott, ezért élhetett külföldön és vihetett magával bennünket.
– Most hol van?
– Hanoiban. Az egész családom ott van most, kivéve engem.
– És tudja magáról az édesapja, hogy hol van?
– Annyit tud, hogy Kínába mentem. Örül, hogy messzire kerültem a japánoktól. De hogy a következő kérdését is megválaszoljam: nem, nem tudja, mit csinálok itt, kikkel vagyok, azt se, hogy hazánk szabadságáért és függetlenségéért dolgozom.
– Helyeselné?
A lány elgondolkodott. – A célt igen... az eszközöket aligha. Azt hiszem, szeretne személyesen megnézni.
Vacsora után, amikor közösen – Reismannal együtt – leszedtek és elmosogattak, megkérdezte Mait, elvállalná-e egy időre a tanítónője szerepét. Szeretne tőle órákat kapni a vietnami nyelvből, szeretné, ha a lány példákat mutatna neki a régi és az új írásmódról, és megmagyarázná az eltéréseket a kínaitól. Tong Van So és Tran Van Thi jó éjszakát kívánt nekik és szobájukba mentek. Reisman és Mai leült egymás mellé az asztalhoz az olajlámpa fénye alá. A lány papírlapokat, tollakat, ecseteket és tintát készített mindkettejük elé.
– Kezdetben... – szólt Mai. Reisman ránevetett. – Mintha a Bibliát kezdené fölmondani.
A lány is nevetett. – Nem ez volt a szándékom. Ebből bőven elegem lett kislány koromban. Manapság, ha egyáltalán kötődnék valamilyen valláshoz, inkább az egyik keleti vallásunkat választanám.
– Jobban illik a környezetbe.
– És ha így kezdeném: „Egyszer volt, hol nem volt”?
– Ez már jobb. Így szórakoztatóbb a tanulás. Mondjon egy mesét, tanító néni.
Mai tettetett szigorral nézett rá: – Lefogadom, ebadta kölyök volt iskolás korában. Lássunk hozzá, Őrnagy!
– John.
– Oké, John. Egyszer volt, hol nem volt, amikor a kínaiak bevonultak országunkba kétezer évvel ezelőtt, még nem volt vietnami írott nyelv. Beszélt nyelv volt, de a hangokat és gondolatokat semmiképp se lehetett leírni. Erre aztán a kínai képírásjeleket használták azokhoz a szavakhoz, kicsit változtattak rajtuk, hogy különbözzenek a kínai jellegtől és így alakítottak ki egy írott nyelvet. Ez az az írás, amelyet ma chû nhonak nevezünk.
Mai tollal leírta a chû nho szavakat az előtte fekvő papírlap tetejére, a középre. Alája, zárójelben: (régi vietnami írás). Bal oldalra fölírta: Kínai képírásjelek. Jobbra pedig ezt quõc ngû, – alája meg (új vietnami írás). Elfordult, Reismanra nézett, annak tekintete pedig az írásról a lány arcára emelkedett.
Mai gyorsan folytatta: – Chû nho már nem hivatalos írás, manapság már inkább csak a tudósok nyelve. De itt a legnagyobb a hasonlóság a kínai és a vietnami között. Vegyük például a régi vietnami szót a mennyországra. Ez a szó: trói. Leírom neked a mostani írásunkkal, a quõc ngûval, amit könnyebben tudsz kiejteni, mert most ugyanazt a latin ábécét használjuk, amelyet ti az angolban; megtoldva ezekkel a kis megkülönböztető jelecskékkel, amelyek a pontos kiejtést mutatják.
A quõc ngû fejléc alá, a papír jobb oldalára Mai leírta a trói szót, és megint kiejtette. – Gondolj arra az időre, amikor semmi mód nem volt leírni ezt a hangot. Ott volt a mennyország fogalma, a mennyország vietnamiul, trói, de nem tudták leírni, vagy elolvasni vietnami nyelven. Aztán... voilá! jöttek a kínaiak, volt írott jelük, képírásjel, amely mennyországot jelent. Most leírom neked ide balra a kínai képírásjeloszlopba. – Gyors, könnyed ecsetvonásokkal odafestette a papírra a mennyországot jelentő kínai jelet. – Ezt a szót kínaiul, mandarin dialektusban így ejtik...
– Thien – vágta rá Reisman.
A lány elismerő pillantást vetett rá: – Nagyon jó! De a hajdani vietnamiak nem akarták megváltoztatni a saját, mennyországot jelentő szavukat a kínaiak mennyországot jelentő szavára. Ehelyett kombinálták a mennyországot jelentő kínai képírásjelet egy másik kínai jellel, amely azt jelenti, odafönn, a magasban. Újabb jelet rajzolt a mennyország kínai jele mellé.
– Shang – mondta Reisman.
– Kitűnő. A régi vietnamiak fogták ezt a két jelet, összeötvözték egyetlen képírásjellé és megalkották a saját írásmódjukat a trói leírására. – Bemutatta a férfinak, az ecsettel, ott a papíron a középső fejléc, a chû nho alatt. – Comprenez-vous, Monsieur Commandant?
– Trés bien, mademoiselle. Je comprends. Veuillez l'écrire davantage.
Mai eleget tett a kérésének, megmutatta néhány más szó írását kínaiul, óvietnamiul és újvietnamiul. Lemásoltatta Reismannal az összes szót és képírásjelet a nekiadott papírra és gratulált ügyességéhez, még ha a férfi óhatatlanul elfelejtett is kitenni néhány finom megkülönböztető jelecskét a quõc ngûban. A lecke közben többször is egymásra néztek. Kezük egymáshoz ért, karjuk és válluk súrlódott, mert szorosan egymás mellett ültek. Reisman érezte a szikrázást kettejük közt, de elhatározta, nem tesz semmit, amíg nyílt és egyértelmű fölkínálkozással nem találkozik.
– Nem is tanácsolnám, hogy tanuld meg a chû nhót – mondta Mai a lecke végén. – Csak vedd tudomásul, hogy létezik és kész. Ha komolyan tanulni akarsz, inkább azt mondom, koncentrálj a quõc ngûra. Mint már tudod, a mieink közül sokan beszélnek franciául, angolul vagy kínaiul. Meg tudod majd értetni magad minálunk.
Reisman azután körüljárta a házat Maijai, ellenőrizték a külső-belső biztonságot, megnézték, jól be van-e zárva minden. A lányból még most se érkezett olyan jelzés, amit fölkínálkozásként foghatott volna föl.
– Jó éjt, John! – búcsúzott el a lány és elindult a folyosón a szobájához.
– Jó éjt, Mai – köszönt el Reisman, és fölment az emeletre, a neki kijelölt szobába.

 

14.

John Reisman a következő napok során mindjobban megismerte és megkedvelte Tong Van Sót, pedig az továbbra is homályban hagyta a múltját; néhány epizód kivételével, amellyel kapcsolatban mindketten örömmel fedezték föl a közöset.
Míg Kunmingot járták, távolinak tetszett a háború. Turistaként viselkedtek, a dzsippel elhajtottak a város túlsó felébe, azután gyalogszerrel barangolták be, és nagyokat beszélgettek. Időnként észrevették, hogy követik őket, de Tong csak legyintett. – Ha majd le kell ráznunk őket, akkor le is rázzuk őket.
Tong nagy tudású idegenvezetőnek bizonyult. Olyan utcákba vitte el Reismant, amelyek csak egy-egy szakmára szakosodtak, például bankokra, riksákra, virágokra vagy prostituáltakra. A Disznók Utcáján végignéztek egy élőállat-árverést, az iszonyúan fölhizlalt falusi disznókat kegyetlenül, rudakhoz kötözve cipelték a piacra, mert a sertések a kövérségtől járni se tudtak. Tongot azonban mindennél jobban érdekelték a fegyverekkel kapcsolatos információk.
Noha változatlanul titkolta, mi is valójában a Vietnam Doc-Lap Dong Minh Hoi, csakúgy, mint a parancsnoksága alatt álló haderők pontos számát és elhelyezését, valami mellett határozottan és állhatatosan kitartott: egy egész arzenálra való fegyvert akart, egy még nem is létező partizándandár felszerelésére. Míg a disznótenyésztők disznókról és árakról kiáltoztak, Tong puskákról, pisztolyokról, karabélyokról, géppuskákról, kézigránátokról, lőszerről, terepfelszerelésről és rádiókról beszélt; továbbá amerikai oktatókat szeretett volna, akik kiképezik az övéit.
– Várnak ránk Tonkinban, Jean – erősködött. – Jó hasznát vehetnénk mindannak, amit tőletek kapunk. Bár nem lesz könnyű ugyanúgy fölhalmoznunk, ahogy a Kuomintang teszi, amit Amerikától kap. Láttam a tartalék lőszerraktáraikat Liucsouban és Kuelinnél. Mekkora hadianyag?
– Hogy sikerült odajutnod? Tong arca kifürkészhetetlenné vált, mint mindig, ha valamiről nem akart beszélni.
– Utazgattam – mondta. – Sóvárogtam arra a hadianyagra, ahogy mások egy asszonyra.
– Nős vagy, Tong?
– Nem. – Csak a fejét rázta meg, szemlátomást nem izgatta a téma.
– Családod van?
– Van – felelte halkan. – A Vietnam Doc-Lap Dong Minh Hoi. Elég nagy család az.
Tongot éppúgy érdekelte Reisman élete, mint Reismant az övé.
– Mivel foglalkoztál a háború előtt, Jean?
– Tengerész voltam.
Tong megtorpant és új öröm gyulladt ki arcán. Egy posványos csatorna partján sétáltak, nézték a szampanokat, lakócsónakokat és dzsunkákat, amelyek állandóan jártak a város és a Tien Csi tó között. A hajókat alaposan megrakták, főleg, amelyek építőanyagot, üzemanyagot, sót hordtak, meg a családokat, akik a fedélzetükön laktak és dolgoztak. A nagyobb hajók utasokat vittek mindkét irányba.
– Mint ezek? – nevetett Tong.
Kicsi, sovány hajósok hajtották rúddal csónakjukat az oldalfedélzetről, feleségük működtette az orron lévő lapátot, a gyerekek pedig a kormányt. Szelesebb napokon a csónakok nád- vagy bambuszvitorlákkal közlekedtek.
Reisman is elmosolyodott. – Nem. Nagy tengerjáró hajókon. Az óceánokat szeltük.
Tong mosolya még szélesebb lett. – Én is.
– Tengerész voltál? – hitetlenkedett Reisman.
– Régen. A háború előtt.
– Az csak néhány éve volt.
– Az első világháború előtt – mondta Tong.
Reisman csak egy pillanat múltán kapcsolt. Elképzelte, milyen volt a világ akkoriban, milyen hajók járták a tengereket. Érdekes: életének erről a szakaszáról Tong hajlandó volt mesélni, pedig más részletei felől az istennek se beszélt.
Mint kiderült, sok utat tett meg a tengeren, s útjai között különböző munkákat vállalt Franciaországban és Angliában. Stewardként dolgozott egy Haiphong és Marseille között közlekedő hajón, később a Földközi-tenger kikötői és Afrika között hajózott. Gyakran szállt ki a partra, megtudott egyet s mást idegen országokról és kultúrákról, jóval többet, mint honfitársai. Az első világháború elején, amikor a német tengeralattjárók kalóztámadásai miatt igencsak keresett lett a tapasztalt tengerész, újra hajóra szállt az Atlanti-óceán veszedelmes vizein. Járt New Yorkban és Bostonban, megfordult az Egyesült Államok keleti és öböl parti kikötőiben. Könnyedén mesélt róla, de érezni lehetett, hogy saját tapasztalatból ismeri ezeket a helyeket, népüket és problémáikat. Talán ekkoriban szeretett bele a Függetlenségi Nyilatkozatba meg az alkotmányba, ekkor tanulmányozta a nagy amerikai elnökök életét, filozófiáját és tevékenységét; gyakran hivatkozott rájuk. Különösen Washingtont, Lincolnt és Franklin Rooseveltet kedvelte, de szomorúan beszélt Wilsonnak a világbéke érdekében javasolt Tizennégy Pontjáról is; tragédiának tartotta, hogy e pontok sose valósultak meg.
Egyik délelőtt, amikor a csatorna partján járkáltak, Tong izgatottan vállon ragadta Reismant: – Odanézz! A halászó madarak!
Fél tucat nagy fekete kormorán gubbasztott egy lassú szampan hajódeszkáján. Kis rézkarikák voltak a nyakuk tövére erősítve. Tekintetük éhesen kurkászta a vizet. Halra lettek figyelmesek, ketten máris lecsaptak, majd felbukkantak a vízből. Visszatértek a szampanra, csapkodtak a deszkán, fulladoztak, mert a rézkarikák miatt képtelenek voltak nyelni. Gazdájuk fölkapta a madarakat, fejjel lefele fordította és egy kosár fölött megrázta őket, hogy kiöklendjék az élő halat. A szerencsétlen madarak éhkoppon maradva gubbasztottak tovább.
– A gyűrűt a hetedik hal után veszik le róluk – borongott el Tong. – Így bánnak velünk is a japánok meg a franciák. A hetedik halat, a hetedik adag rizst megtarthatjuk és megehetjük. De annak, amit termelünk, amit kiásunk a földből, kibányászunk a föld alól, ami az erdeinkben és ültetvényeinken megterem, annak a legjava hozzájuk kerül.
Járkáltak, beszélgettek a Tolvajok Negyedében; itt főleg amerikai katonákból állt a vevőkör. Szinte mindent lehetett itt vásárolni. Némelyik utcának azonban semmi köze se volt a kereskedelemhez, csak a fenyegető és fenyegetett emberekhez. Az egyik utca a vezeklőké volt, itt a bűnösök hasmánt kúszva imádkoztak istenükhöz; egy másik utca az alamizsnát kéregető, nyomorúságos koldusoké volt.
Délután épp egy kőhíd korlátjára könyököltek, ott, ahol a Csin Pi Lu keresztezte a csatornát. Csónakok suhantak alattuk. A híd a leomló indák, a fák, a kék ég és napsütés tükröződött a vízben. Szép és nyugodt látvány, egy meleg, derűs nyári napon. Reisman hirtelen mozgást vett észre a vízben, néhány szampan között, mintegy ötvenméternyire. Valaki kiáltott, majd kétségbeesetten fölsikoltott, Reisman meg is látta a csatornában vergődő férfit. A közelben más hajósok is felfigyeltek rá, és nézték is, de senki se sietett segítségére.
– Úristen, fuldoklik! – kiáltotta Tongnak Reisman.
Leüvöltött a szampanon állóknak: – Hé, segítsenek rajta! Segítség!
Egyetlen hajó se moccant, holott egyetlen odanyújtott evezővel is kimenthették volna. Reisman újra kiáltott, de senki se figyelt rá. A kapálódzó ember elmerült, fölvergődött a vízfelszínre, majd újra eltűnt. Reisman lekapta katonasapkáját, odadobta Tongnak és máris tépte le magáról a zubbonyt, közben körülnézett, melyik a legrövidebb út a vízhez, ahol beugorhatna.
– Ne! Arretez! – parancsolt rá Tong; s törékeny alkatához képest meglepő erővel markolta meg Reisman karját. – Ne avatkozz be. Az ő dolguk.
– Engedj! – rázta le magáról Tong szorítását Reisman. De mire újra a vízre nézett, a férfi eltűnt. Az iménti magányos élethalálharc színhelyén csend lett, csupán a többi hajós fojtott beszéde hallatszott.
Tong arcán semmilyen érzelem nem mutatkozott. Hová tűnt Tong annyit bizonygatott elhivatottsága a nép, a szegények és elesettek iránt? Talán azért nem érdekli, mert a vízbe fúlt, csak egy vízi kuli a sok közül, s nem az ő drága vietnamiai közül való?
– Az a hitük, hogy ha megmented egy másik ember életét, akkor addig felelős vagy érte, amíg mindketten éltek – magyarázta meg higgadtan Reismannak. Odamutatott a szampanokra, melyek lefelé haladtak a csatornán, távolodtak a halálos végű jelenettől, mintha mi sem történt volna. – Egyikük se akarta magára venni ezt a terhet. Egyikük se bírta volna viselni... te se.
– Az ő ostoba hitük nem az enyém – válaszolt haragosan Reisman.
– Bocsásd meg, hogy nincs bennem részvét – mondta Tong. – A hullát majd fölveti valahol a víz, megtalálják és elviszik más hullákkal együtt, amelyeket reggelente találnak az utcákon és sikátorokban. Rengeteg a halott itt Kínában, legtöbbje névtelen, nem siratja senki.
Két nap múlva Reisman élelmet hozott Tongéknak az OSS élelmiszerraktárából. Sam Kilgore engedélyezte. Fontos volt a látszat megteremtése, hogy Tong emberei az OSS-nél dolgoznak. Reisman friss húst, csirkét, zöldséget, tejet, kenyeret, vajat, sót, cukrot, kávét, teát, lisztet és más szükséges holmit vitt nekik. A főzést rájuk bízta; Tong alaposan kivette belőle a részét és nagyon élvezte.
Az egyik este tábori rádiót vitt nekik, amely áramkimaradás, vagy elemhiány esetén kézi meghajtású generátorral működtethető. Nyomban hozzá is látott, hogy megtanítsa őket a használatára.

 

Mindnyájukat izgalomba hozta, hogy a készülék révén kapcsolatot tarthatnak ügynökökkel és értesüléseket továbbíthatnak. A rádió mintegy 350 mérföldnyi távolságra sugárzott, a légköri feltételektől függően.
– Mennyi ez kilométerben? – kérdezte Tran Van Thi.
– Több, mint ötszázötven.
Thi kiterített az asztalra egy térképet, amely a kínai-indokínai határ mindkét oldalát föltüntette, Kunmingtól egészen Hanoiig, s azon túl a Dél-kínai-tengerig, Da Nangon túl. Kunmingra tette az ujját és végighúzta a Tien Csi tó mellett, egyenes vonalban a Vörös-folyó mentén az északi Tonkin tartományig.
– Magnifique! – kiáltott boldogan. – Ezzel a készülékkel megteremthetjük azt a kapcsolatot, amelyhez most futárok kellenek, és kiküszöbölhetjük a határátkelés veszélyeit is. Tudnál még egyet szerezni nekünk, Jean?
– Valószínűleg. Egyet szeretnétek ide a házba és egyet oda... ugye?
– Igen.
– Azt hiszem, semmi akadálya, hogy bekerüljetek az OSS hálózatába, feltéve, hogy nincs olyan közölnivalótok, amelyről nem akarjátok, hogy tudjunk róla.
– Természetesen nincs, Jean – mondta sietve Tong.
– A rádió veszélyes is lehet – figyelmeztette Reisman. – Odalenn Tonkinban vigyáznotok kell, hogy a japánok rátok ne álljanak a lokátoraikkal. Csak rövid ideig maradhattok az éterben, és minden nap más-más időpontban. Változó időbeosztásokat és azonosítási kódokat kell kidolgoznotok. A rádióadó kétélű dolog. Segítheti a hálózatotokat, de ha nem vigyáztok, igen gyorsan ki is nyírhat benneteket.
Mai aznap este egy órán át ismét vietnamiul tanította Reismant. Jól megvoltak egymással, szavakkal, pillantásokkal és érintésekkel ugratták és fűzték egymást, mint eddig; de megint külön-külön bújtak ágyba.
Másnap reggel azonban meglepetéssel szolgált a lány. – Ma én leszek az idegenvezetőd. Mr. Tongnak idehaza van dolga.
– Meddig tart még ez a turistáskodás? Mikor vágunk végre neki a határnak?
– Már készen állsz rá? – lepődött meg Mai.
– Nem egészen.
– Mi se. Egy küldöncöt várunk, aki beszámol, tiszta-e az út. Azután, ha készen állsz, indulhatunk.
Az autóban irányította a férfit, kifele a városból a Tien Csi tó felé. Ma másként öltözött fel, hosszú, vattás kék zeke volt rajta és kék nadrág, amely olyan bő volt a fenekén, akár egy szoknya. Haját egyszerű sötét vászonkendővel kötötte le. Lábán masszívabb, vászon felsőrészű, bőrtalpú cipő. Ebben a jelmezben jól beleolvadhatott a szegényesen, szerényen öltözött kínai nők tömegébe.
– Ma fölmászunk a Hszi Sanra – mondta a lány –, és fölkeressük a Nyugati Felhők templomait.
– Nyugati Hegység?
– Igen. A vallási zarándokok hegye. Nagyon drámai. Sok szép, szent templom, ezer éve épültek.

 

Reisman az OSS-bázison föltankolta a dzsipet és Maijal elautóztak Kunmingtől délnyugatra, a tó köré, a meredek, sziklás Hszi San lábához. Már itt is jóval kétezer méterrel voltak a tengerszint fölött, és jó háromszáz méterrel a város fölött. Egy mezőn állt le, több jármű közé és a szokásos tolvajlás elleni óvóintézkedésekkel élt; azután csatlakoztak a férfiakból, nőkből és gyerekekből álló hosszú oszlophoz, amely fölfele mászott a hegy oldalába épített kanyargó gyalogösvényen és lépcsőfokokon. A zarándokok egy másik oszlopa már lefele jött; a két csoport hangyaoszlopként folyt egymásba, és keveredett össze az éles kanyarokban és szűk hágókon.
Kopár, barátságtalan tájon haladtak fölfele. A meredek lejtőket kövek, sziklák és kiégett bozótok borították. Élesen sütött a nap, ritkás volt a mérsékelt hőmérsékletű levegő; felhők játszadoztak az égen és rajzoltak árnyékos foltokat; alattuk pedig ott kéklett sötéten a tó, rajta csónakok jártak, a víz szélén pedig rizsföldek. Reisman körülpillantott a parton, és egy kis félszigetet vett észre, rajta tömör épületek egy fallal körülvett térségen. Gyanította, ez lehet az a rehabilitációs szanatórium, ahol Bó Szan lábadozik.
Odamutatott. – Ismered azt a helyet?
– Igen. Az Lung Jün marsall nyaralója. Ő a nagy tucsun Jünnanban.
Reisman emlékezett, hogy még Linc Bradford beszélt neki Lung Jünről.
– Jelenleg a tieid használják, az amerikai hadsereg – tette hozzá Mai.
– Egy barátom pihen ott – mondta Reisman.
Odafönn már látszott a Nyugati Felhők templomainak egy része. Az arany tetejű épületeket buckákra és kiszögellésekre helyezték a hegy körvonalaiba, vagy egy-egy szaggatott perem szélén ültek. Mai elmagyarázta: némelyik templom buddhista, megint más taoista, Lao-Cenak, a kínai filozófusnak a tanításait követik, aki a Krisztus előtti hatodik században élt, körülbelül ugyanakkor, mint Buddha Indiában. Mindkettőnek igen toleránsak a követői, templomaik együttműködnek, a rítusok gyakran keverednek.
Reisman és Mai az egyik kegyhelytől mászott fölfele a másikhoz. Mindegyiktől lépcső és ösvény vezetett a fölötte lévőhöz. Húsznál több volt belőlük, mindegyikben szerzetesek és jövendőmondók teljesítettek szolgálatot, mindegyik szekta áldozatot celebrált a kegyes Buddhák, vad démonok, uralkodó istenek és jámbor szentek tiszteletére. Emellett mind a művészet díszes palotája volt, teli festett szoborral, faragásokkal, tetődíszekkel és párkányzatokkal. Reisman és Mai magába itta a látványt, a neszeket és az illatokat, de meg se kísérelték, hogy részt vegyenek vagy kommunikáljanak, amikor körülöttük tömjéngyertyákat égettek, imádkoztak és jövendőt mondtak.
Magasan, egy erdős csúcson megpihentek egy kerti tavacskánál az egyik templom mellett. Lepillantottak a hegyoldalra, a tóra és az egész kunmingi fennsíkra.
Mai feléje fordult a nyugalmat árasztó kertben és lelkesen így szólt: – Ugye tudod, milyen nagy ember ő?!
Ahogy a lány kimondta, Reisman nyomban sejtette, hogy nem Guatama Buddháról beszél, nem is Lao Ceról. – Tong Van So? – kérdezte.
– Ő.
– A felesége vagy...? A lánya...? A barátnője...? – kérdezte naivan Reisman, bár új barátai elmesélték már neki életüknek e vonatkozásait.
– Nem. Neki nincs senkije. Csak a hazánk. Semmi másra nincs ideje, energiája. De szeretem őt, akárcsak egész népünk. Oly sok mindent nem tudsz róla. Hogy ki ő... hogy mi ő... mit áldozott föl... miért küzd.
– Megpróbáltam kiszedni belőle, de ő aztán tud hallgatni.
– Talán nem szabadna elmondanom neked... de börtönben is ült. A Kuomintang tizennyolc hónapon át tartotta bilincsbe verve, egyik börtönben a másik után. Igen sokat szenvedett. Kis híján belehalt.
– Taj Li zárta be?
– Taj Li keze mindenben benne van. Reismannak eszébe jutott valami, amit Tong mondott... az utazásról. – Járt Liucsouban és Kueljinben?
– Igen, ott is. Gyalog szállították, láncra verve városról városra. Gyilkosokkal és tolvajokkal volt összeláncolva... és talán szentekkel. De csak a teste volt börtönben, nem a szelleme. Gyönyörű verseket írt. Fölolvassak neked belőlük?
– Jó.
Papírlapokat vett elő zekéje zsebéből, körülnézett a kertben és messzebbre, a következő hegyláncig nyúló fennsíkra. – Olyan szép itt, olyan békességes – mondta. – Jó alkalom, hogy meghallgasd ezeket és mélyen elgondolkodj erről az emberről. A versek klasszikus kínai nyelven íródtak, de lefordítottam őket a számodra.
Fölolvasott öt rövid költeményt, mind a haikunál kötetlenebb formájú vers, mind magányt, szabadságvágyat idéz föl, keserű utalásokkal és ironikus, vagy épp humoros hasonlatokkal él.
– Ez a kedvencem – mondta Mai. – Az Eltaposott rizs.

Nézd a rizsszemet: szenved, míg rásújt a mozsártörő;
De csodás-fehér, mihelyt a vész elvonul!
Akárcsak a férfi e világban;
Hogy férfi légy, szenvedd el a balsors mozsarát.

Reisman megfogta Mai kezét. – Szép. Nem nagy költészet, de érzem belőle a magányát. Én is éreztem már ilyesmit. Nem annyira mostanában... hanem amikor fiatalabb voltam.
Mai viszonozta a keze szorítását: – Úgy képzelem, te is sok iszonyaton mentél át, John. Túl sok háború képes kiégetni efféle érzéseket egy ember szívéből és emlékeiből. Ez a csodálatos Tong Van Sóban. A kora ellenére is fiatal.
Fölkeltek és megmásztak az utolsó Nyugati Felhőtemplomhoz vezető gyalogutat, 2400 méteres magasságban. Tömjénfelhő kavargott körülöttük, amint a nyitott, lapos hegytető felé tartottak. Mai körülmutatott a látványon: – Bűvöletes, nem?
– Nagyon. Fölér az Eiffel-torony látványával, vagy a római Capitoliuméval.
Reisman átkarolta a lányt, aki hozzábújt.
– Csak legalább megtanulnánk segíteni egymásnak, nem ölni egymást – mondta vágyakozón Mai. – Szeretni egymást.
– Jó lenne veled kipróbálni.
Mai elpirult és körülnézett, látja-e őket valaki. Reisman levette róla a karját.
– Ideje lemenni már innen a csúcsról – mondta a lány. – Furán megkavarja az ember fejét a magasság.
Lefele menet tovább tanulmányozta Reismant. Semmi álszemérem, semmi zárkózottság nem volt ebben a szemrevételezésben. Végre rátalált a kellő szavakra: – Köszönöm, amit mondtál... hogy jó lenne kipróbálni... a szerelmet... velem... de én nem hiszem. Nem szabad megfeledkeznem arról, hogy vigyázzak, mire tanítlak... és hogyan.
Reisman hátranézett a hegyre, arra, ami még látszott a Nyugati Felhő templomaiból: – Akkor hát bízzuk az istenekre, oké?
– Oké – felelte Mai.

 

15.

Reisman másnap hajnalban, pirkadat előtt ébredt a vietnamiak házának emeletén levő priccsén, s egy édes pillanatig azt hitte, Párizsban van. Az orrát bizsergető jó illat csakis egy boulangerie-ből jöhet.
Félálomban húzta föl nadrágját-ingét és lement a földszintre. Az olajlámpával megvilágított konyhában rátalált a lisztporos Tong Van Sóra, aki épp egy tepsit húzott ki a koksztüzelésű sütőből és a benne levő tizenkét croissant állapotát vizsgálta.
– Még öt perc – állapította meg.
– Eddig azt hittem, politikus vagy, meg filozófus, talán katona – mondta Reisman, s a tepsi fölé hajolt és gyönyörűséggel szívta be a csodás illatot. – Pedig tulajdonképpen pék vagy.
Tong visszacsúsztatta a tepsit a sütőbe. – Megvallok neked valamit, Jean, a sötét és titokzatos múltból – mondta kedélyesen. – Mint tudod, keveset eszem, keveset iszom. Nem vágyom a borra, nem vagyok ínyenc.
– Mégis, észrevettem, milyen jól főzöl és milyen sokat segítsz a konyhában.
– Merci beaucoup, monsieur! Ez az én sötét titkom. Időnkint gyönyörűséggel készítek valami finomat, a többiek örömére.
– Ma reggel croissant-t.
– Ma reggel croissant-t, és nekem is jól fog esni, mert nagyon régóta nem ettem.
– De hol tanultad? Az illata épp olyan, mint a párizsi croissant-té.
Tong Van So fölragyogott: – Fiatal koromban, a Quoc-Hoc líceum után és az első haiphongi hajóutam előtt egy saigoni sütő-főző iskolába jártam. Tanítóként nem tudtam megélni, és persze politikusként vagy filozófusként se – nevetett. – Úgyhogy szakmát kellett tanulnom. A hajón pincérnek vettek föl.
– A hajópincérek nem szoktak ilyen croissant-t sütni. Legalábbis azokon a hajókon, amelyekkel én jártam.
– Ez igaz, de tudod, még az első háború előtt Londonban egy ideig a Carlton Hotel konyháján kuktáskodtam, és abban a rendkívüli szerencsében volt részem, hogy fölfigyelt rám maga a mester, az akkori idők legnagyobb konyhaséfje.
– Escoffier? – hitetlenkedett Reisman.
– Ő, Escoffier.
– Vraimant?
– Oui. Megtisztelt azzal, hogy afféle tésztasütővé nevezett ki. Ott tanultam meg ennek a croissant-nak a készítését is.
Kihúzta a tepsit a sütőből és lerakta egy pultra, hűlni. Aranyszínűen fénylettek, illatuktól Reismannak majd' elcsöppent a nyála. Nem tudott napirendre térni Tong meglepő közlése fölött. Sütkérezett az örömben és alig várta, hogy ehessen az Escoffier-módra készült, Tong Van So sütötte croissont-ból.
Léptek hallatszottak a lépcső felől. Egy idegen állt a konyhaajtóban, a kínai és vietnami parasztok sötét kék vászonnadrág-ingkabát öltözetében. Negyvenöt körüli, talán valamivel idősebb, széles vállú, domború mellkasú férfi volt. Erősnek látszott, bár nem volt magas. Vonásai markánsak és kellemesek, cserzett bőre szabadban végzett kemény munkára vallott; kurtára nyírt fekete hajába már ősz szálak vegyültek.
– Ez Mr. Csin Li. Éjjel érkezett, miután már lefeküdtél – mondta Tong angolul. – Őt vártuk.
– Délről? – kérdezte Reisman.
Tong habozott egy pillanatig, hogy föltárjon-e egy tényt, de végül rászánta magát. – Nem, északról. A Csin kínait jelent, nem vietnamit. Gyakorolhatod rajta a mandarin kínaiságodat. Nem beszél se angolul, se franciául. – Tong kínaiul szólt az újonnan jötthöz: – Ez az az amerikai tiszt, akit azzal bíztak meg, hogy segítsen nekünk. John Reisman őrnagy.
Csin a kezét nyújtotta, Reisman elfogadta a kéznyújtást. Ahogy várta, erős, kérges kéz volt, de szorítása meleg és baráti. Néhány szót váltottak mandarin nyelven; Csin jóleső örömmel nyugtázta, hogy idegen létére vette a fáradságot és megtanult valamicskét az ő nyelvén. Reisman meg arra gondolt, ha ez a férfi csakugyan északról jött, akkor feltehetőleg Senszi tartomány kommunista enklávéjából való.
Ártatlan képpel kérdezte meg: – Mi újság Jenanban?
De Csint nem volt könnyű csőbe húzni. Éles pillantást vetett Tong Van Sóra, s megrántotta széles vállát, mint aki nem érti a kérdést.
Reisman ugyanolyan ártatlan képpel folytatta: – Visszatért már Csou En-laj? Amikor a múlt héten Csungkingban jártam, ott volt. Majdnem megismerkedtem vele, sajnálom, hogy nem sikerült.
Tong szigorúan nézett rá. – Olyasmikre következtetgetsz, amikre nem kellene, Jean.
Egyszeriben megtört a kellemes hajnali hangulat a boulangerie-ben, a barátságos pékkel.
– Azonnal abbahagyom a következtetgetést, amint elmondod nekem a kendőzetlen igazságot – vágott vissza Reisman. – Most ugyanis arra következtetek, hogy Csin Li Mao Ce-tung jenani Nyolcadik Hadseregének a katonája. Fütyülök a politikai hovatartozására, és a tiedre is, Tong, és eszem ágában sincs Taj Linek, vagy a Dzsimónak szövegelni a kapcsolataitokról; bár amilyen alaposan ránk szálltak, azon se lepődnék meg, ha máris tudnák, hogy Csin itt van. Még azt se tervezem, hogy az alezredesnek elmondjam. Vannak dolgok ebben a szakmában, amit az ember megtart magának.
És miközben megtartja – gondolta –, az ember csapdát rak le másoknak, hogy kiderítse, valóban tudnak-e róla és miként jöhetnek rá. Ez Sam Kilgorera is vonatkozik, föl egészen Pelham Ludlow sorhajókapitányig.
Tong kínaiul kérdezett valamit Csin Litől. Az válaszolt és a fejét rázta. Tong így szólt: – Csin bizonyos benne, hogy nem fedték fel az idejövetelét.
– És hogyan jutott be a bezárt kertajtón?
– Nyitva hagytam a számára, amikor az éjjeliedények tartalmát kiraktam a szállítóknak, épp akkor, amikorra Csint vártuk.
Reismannak mosolyognia kellett ezen. – Oké. Fölmegyek, elvégzem én is a magam hozzájárulását a kínai mezőgazdasághoz és helyet csinálok a croissantjaidnak. Hánykor lesz reggeli, Monsieur Escoffier?
Tong kecsesen meghajolt. – Amikor parancsolja, Monsieur Commandant.

 

Reisman elhatározta, szó se lehet róla, hogy ma is a turistát játssza, bárki javasolja is. Már legalább olyan jól ismeri Kunminget, mint ahogyan Chicagót ismerte, mielőtt tizennégy éve, tizenhat éves fiúként megszökött onnan, hogy szenet lapátoljon egy ércszállító hajón a Michigan-tavon.
Most már nagyon szeretett volna hozzálátni a küldetéséhez, átlépni a határt Tong Van So francia indokínai katlanába és személyesen beleszólni az ottani helyzetbe. Reggeli után félrevonta Tongot. A croissant természetesen succés fout aratott.
– Készen állok, hogy elinduljak veled délre, Tong – mondta. – Mikor indulhatunk?
Tong kis hálószobájában ültek, amely oly spártai volt, akár egy szerzetesi cella: pokróccal letakart priccs, íróasztal, egyenes hátú faszék, lámpa, könyvespolc, mosdótál, vizeskancsó, éjjeliedény. A falon hazája térképe. Függönytelen ablak nézett a telket övező kőkerítésre.
Tong csüggedten rázta a fejét. – Nem mehetünk úgy Vietnamba, mint a turisták, Jean. Valami jelentőset kell magunkkal vinnünk ahhoz, hogy szavahihetők legyünk, te is, én is. Fegyvert, lőszert, rádiókat. Demonstrálnunk kell, hogy komolyan gondolod az együttműködést, hogy szövetségesek vagyunk. Nem térhetünk vissza üres kézzel.
– Rendben. Nem lesz üres a kezünk. De nem fogsz mindent egyszerre megkapni. Gondolom, ezért vártál Csin Lire, hogy magával vigyen.
– Igen, így igaz. – Most fordult elő első ízben, hogy Tong többet is elárult, és ennek Reisman örült. – És ugyanazon okból, mint te, aki látni szeretnéd, együtt tudunk-e működni a japánok ellen, Csin Linek is jelentést kell tennie parancsnokainak fönn északon. Ők is segíteni szeretnének nekünk.
– Akkor most már a magad oldalára vontad a vörösöket, a nacionalistákat és az amerikaiakat – füttyentett elismerően Reisman. – Remek politika, Tong.
– Egyelőre csak lehetőség. Semmi több.
– Bemegyek a bázisra – mondta Reisman. – Délutánra megjövök. Hogyan közlekedünk? Lóval? Tevékkel? Teherautón? Gyalog? Repülőgéppel? És akkor hogyan jutunk le? Ejtőernyővel?
Tong nevetett. – Bárcsak kitanultam volna az ejtőernyős ugrást, de attól tartok, már öreg vagyok hozzá. Legjobb lenne teherautóval menni Kunmingból egy határ menti helységbe. Onnan aztán gyalog tovább.
– A határnak melyik részén?
– Majd később elmondom. Két teherautónyi fegyver és hadianyag nagyszerű lenne kezdetnek. És a saját gépkocsivezetőitekkel egy bizonyos találkozási pontig a kínai oldalon. Ott a mi sofőrjeink várnak ránk, hogy továbbvigyék a teherautókat oda, ahol lerakodunk, még mindig a kínai oldalon, azután visszaviszik a teherautókat az embereiteknek, hogy visszaérjenek velük Kunmingba.
– És hogyan visszük át a cuccot?
– Gyalog. A mi hazánkban bőven akad gyors láb és erős hát. És az ösvényeinket csak mi ismerjük.
– Kikből áll a csoportunk?
– Ötünkből. Te, én, Mai, Thi és Csin.
Tong most parancsnokként beszélt, olyan emberként, aki tudja, mit csinál. Reismannak ez kedvére volt.
Amit aznap délelőtt a fegyverraktárból kért: nagyjából a szokásos fegyverzet és lőszer, no meg a második tábori rádió. Kilgore jóváhagyta a benyújtott listát.
– Ezzel még nem tesznek túl sok kárt, de kezdetnek elég.
– Kérnék én sokkal többet is, de még mindig nem látom tisztán, mennyien vannak. Lehet, hogy ötvenen, de lehet, hogy ötvenezren.
A kérése huszonöt M-1-és puska és szurony, huszonöt rövidebb csövű karabély, huszonöt 45 kaliberű pisztoly, három Browning automata fegyver, három M-3-as géppisztoly és száz kézigránát volt, valamint két 50 milliméteres mozsárágyú. Ugyanaz a felszerelés tehát, aminek a kacsinok olyan jó hasznát vették Burmában.
Kilgore irodájában tárgyaltak, az operatív helyiség fölött, ugyanott, ahol Reisman nemrég Tong Van Sóval megismerkedett. Körülnézett: – Átkutattad-e már a helyiséget poloskák után, Sam?
– Mikroszkóppal ugyan nem, de azt hiszem, tiszta. Taj Linek más eszközei is vannak, hogy megtudja, ami érdekli.
– Egy teherautóra és egy sofőrre van szükségünk. Még nem tudom pontosan, merre megyünk, de úgy taksálom, hogy oda-vissza mintegy négyszáz mérföldet kell megtennie a kocsinak. Úgyhogy föl kell rakni rá tartalék üzemanyagot, meg éjszakai vezetéshez való lámpákat. Nem tudom, Tong fényes nappal akar-e menni, de én semmiképp.
– Járművet nem tudsz átvinni. A francia colonok őriztetik az átkelőhelyeket és rosszabbak, mint a japánok. Elkobozzák a teherautót meg a fegyvereket, elfognak mindenkit és átadják őket Hirohito fiúcskáinak, szórakozzanak el velük. Ki megy át veled?
– Egyelőre nem mondanám meg, Sam.
Kilgore furcsállón nézett rá, azután egy vállvonással jelezte: oké, ha neked így jobb! – Gyerünk el hozzám – mondta. – Más dolgokról is szeretnék beszélni veled.
– A lakásodra? Azt hittem, itt laksz a tiszti szálláson.
– Van itt egy priccsem, akárcsak neked, Johnny – kacsintott rá Sam. – De nem itt lakom.
Kilgore dzsipjével kihajtottak Kunming zsúfolt, nyüzsgő részéből, a Tan Kuan Ló park mellett egy jó utakkal, szép házakkal, kertekkel és szelíd dombokkal teli környékre. Sam kinyitotta egy kőkerítéses udvar fakapuját, behajtott rajta, újra bezárta maga mögött, s egy elbűvölő, fából és kőből épült ház előtt állt meg. Inkább pavilonnak látszott, egy emelkedőre építették. Cui Hu-ra, a szép Zöld-tóra, s a Jantong-domb lábánál lévő fákra és kertekre nézett.
– Egy üzlettársamé. Tőle bérlem – Kulccsal kinyitotta a súlyos, faragott bejárati ajtót és úgy vonult be, mint egy kastély ura. Kikiáltott: – Betty Jane!
A ház hátulsó részében lévő folyosó felől édesen szárnyaló, fuvolázó hangok hallatszottak, majd két kínai leány jött be, hosszú selyemruhában. A lányok húsz év körül lehettek és gyönyörűek voltak. Hasonlítottak, ám ha az ember alaposabban megnézte őket – ahogy Reisman –, arcuk egészen másmilyen volt, bár mindketten jadecsattal fogták össze sűrű, fénylő hajukat, s a csat alatt a vállukra fésülték. Ruhájuk oldalt provokatívan magasra volt fölsliccelve. Élénkpiros volt az egyik, a másik fehér, rajta arany-fekete sárkányhímzés. Reismant nyomban kíváncsivá tette a sárkány elhelyezése és nyilvánvaló célja. Hosszú volt és kígyózó, átlósan fölkacskaringózott a vállára, le a hátára, farka a csípőjén tekeredett az ágyékáig, erőszakos nyitott szájából vörös lángnyelvek kígyóztak kifele, s a szeméremcsontját nyaldosták.
– Ez Betty – mutatott egyikükre Kilgore –, ő pedig Jane. Bár lehet, hogy fordítva. Teljesen mindegy, Betty Jane könnyebb nekem, mint a kínai nevük. Hölgyeim! Ez a cimborám, Reisman őrnagy, híres szerencselovag.
A lányok láthatólag nem értették, mit mondott, de mosolyogtak tovább, szemérmes, kecses kis mozdulatokat tettek karjukkal-testükkel, s apró madárhangokkal cseverésztek egymással. Reisman azonban értette a szavukat: örülnek, hogy Sam ezredes hazatért és tetszik nekik a barátja. Sam láthatólag jól bánt velük, vidámak voltak.
Reisman teljesen levette a lábukról őket, amikor mandarin-kínaisággal beszélt hozzájuk. De, bár valamicskét megértett a lányok dialektusából, gondosan el kellett ismételnie néhányszor a szavakat nekik, s azután megkérni őket, mihelyt a lényeget fölfogták, hogy a megfelelő hangokat adják számára a jünani dialektusban. És máris a legjobb barátságba kerültek.
– Te rohadt csibész – nevetett Sam. – Öt perce vagy nálam és máris elhódítod a lányaimat.
– Meg kellene tanulnod kicsikét a nyelvükön – mondta Reisman.
– Ó, tanulok én, tanulok. Az egyetlen igazán fontos nyelven. Szerintük egészen jól beszélem... különösen néhány pohár ital, egy jó vacsora, bor és némi kedves bevezető aktus után. És csak három dolcsiba kerülnek nekem fejenkint.
– Éjszakára?
– Dehogyis. Három dolcsi. Az egész időszakra. Félig-állandóra. Akkor vásároltam őket, amikor Kunmingba jöttem, s ha elmegyek, majd eladom őket valakinek. A kiképzési parancsnokság katonái is így csinálják, gondoltam, miért ne tehetném én is, a fene aki megeszi. A termés legjavát kaptam. Alig használtak. Én vigyázok rájuk, ők vigyáznak rám. Megéri nekik. Éhenhalnának, vagy az utcán riszálnák a seggüket és mindenféle bajba keverednének.
Én vigyázok rá, ő vigyáz rám – amíg haza nem megyek. Valaki élt ugyanezzel a fordulattal nemrég, jutott eszébe Reismannak: a légierő őrmestere a csungkingi bárban. Úgy látszik, általános szokás ez Kína-szerte. Kölcsönös igényt elégít ki. És nemcsak Kínában. Angliában, Franciaországban, Észak-Afrikában, Olaszországban és a Földközi-térségben, ahova a háború kiterjedt; meg az Egyesült Államokban és Ausztráliában, meg a csendes-óceáni szigeteken. Ahol az áthaladó hadseregek egy ideig egy helyben maradnak, a fészekrakó ösztön a férfiakat éppúgy magával ragadja, mint a nőket. Többről van szó, nemcsak szeretkezésről. Az ő számára Angliában ott volt Tess Simmons. De ezt a vásárlásdolgot utálta. Lealacsonyító. Főleg három dolcsiért.
Sam most italt és ebédet rendelt tőlük, s kiderült, milyen jól beszéli a jünnani dialektust. Reisman jól ismerte, s így nem lepődött meg. Sam a frontvonal mögötti operatív tapasztalatával és tudatosságával sokkal okosabb annál, semhogy süketként végezze jelenlegi megbízatását, s közben azt se tudja, mit jelentenek körülötte a hangok, jelek és jelképek.
– Most csak egy kis könnyű ebéd lesz – közölte, miután a lányok kilibegtek a szobából. – Sok mindenről kell beszélnünk. Szeretném, ha itt maradnál vacsorára. Van kinn szakács, már működik is valamin. Betty és Jane nem nagyon értenek hozzá, most tanulgatják. Itt maradhatsz éjszakára is, hacsak nincs jelenésed valahol. Hely akad itt elég, és itt van Betty Jane.
– Ó, mily kedves vagy – mondta megjátszott brit akcentussal Reisman. Úgy hangzott, mintha egy angliai vidéki otthonba hívták volna meg hétvégére. De nem volt sok kedve elfogadni. Sőt, nagyon is ellenére volt az egész. Semmi kedve, hogy valaki kerítsen neki. Nem akar ennyire személyes szinten leköteleződni Samnek, ennyire sebezhetővé válni. Nem hagyja csőbe húzni magát.
– Jobb szeretem magam föllelni a szórakozásaimat – folytatta. – Nem szeretek belegyalogolni a más vadászterületére, nem szeretem a felszínes dolgokat.
– Úristen, Johnny, úgy beszélsz, mint M'Lord Smythe-Smythe-Smithers, amikor megsérti egy bugris az úriember-klubjában. Ne legyél már annyira nagyképű.
– Beszélgessünk inkább az akcióról, Sam – mondta Reisman. Kilgore beletörődőn rábólintott, hellyel kínálta a nappali szoba sarkában, és letelepedtek a süppedő fotelekbe. – Mennyi befolyásod van a főnökre? – kérdezte Reisman.
– Donovanra?
– Nem. Ludlowra.
– Kevés. Nyilván észrevetted, hogy vannak más, rangban fölöttem álló tisztek is itt Kunmingban. Nem én parancsolok a bázison. Rám bíznak dolgokat és én elvégzem.
Betty és Jane tálcákat hozott be, rajtuk whisky, gin, szóda, tonik, jég, citromszeletek, hideg sör, szendvicsek; és lerakták a két férfi közötti alacsony asztalra. Honnan a csudából szerzi be Sam ezt a sok jóféle piát? Mások a hírhedt „légiriadó-lével” a csing-paóval kénytelenek beérni. Az egyik lány whiskyt és szódat töltött Samnek, és duzzogva vette tudomásul, hogy Reisman nem kér: Kimentek. Reisman egy üveg sört és szendvicset vett el magának. Elámult, amikor észrevette, hogy a sör japán.
– Honnan a csudából kerítesz ilyesmit? – kérdezte.
– Úgy tudtam, háború van, és a japánok az ellenségeink.
– Azok hát, de jó sört főznek. Lehet, hogy a sváboktól tanulták. Egy részét zsákmányolták vagy lopták.
– Vagy esetleg kereskednek vele.
– Meglehet. Úgy tudom, ilyesmi is zajlik a frontvonalakon át. – Reisman kitöltötte a sört, ivott belőle. Jó volt. Nekilátott a jünnani sonkával és amerikai sajttal vastagon megrakott szendvicsnek, jó volt az is.
– Úgy látom, az, amit odalenn Francia Indokínában csinálnom kell, az kiképzési akciónak indul, de azért nem örülnék, ha Tong behúzna bennünket bármi fura ügybe. Bár nem hiszem, hogy komoly csapatai lennének. Ha tehát ez kiképzési ügy, akkor szeretném idehozatni néhány jó emberemet Angliából, hogy segítsenek nekem, de hangsúlyozom, csak ha ők is jönni akarnak. Ez nem afféle „Te, te és te önként jelentkezel” című ügy. Nekik is akarniuk kell. Ha nem akarnak, akkor hagyjátok békén őket. Már épp eleget vitték vásárra a bőrüket. Ezek az emberek mindenkinél jobban ismerik a modus operandit.
– Az OSS-hez tartoznak?
– Ahhoz tartoztak egy darabig; ez év elején. Nem ismerem pontosan a pillanatnyi státusukat. Ne haragudj, ha csak érintőleg beszélek róla, Sam. Van egy közülük, aki tudni fogja, hol vannak a többiek, és előkeríti nekem őket, ha rendelkezésre tudnak állni. Az illető neve Bowren, Clyde Bowren őrmester.
– Add meg nekem a neveket, rangokat, nyilvántartási számokat, alakulatokat, az utolsó ismert címeket és nyomban intézkedem. Csungkinggal engedélyeztetni kell, mielőtt átjönnek a Púpon, ezt tudod, ugye.
– Épp ezért kérdeztem tőled, mennyi befolyásod van Ludlowra. Amikor nála jártam, mondtam, neki, hogy igénylést fogok benyújtani ezekre az emberekre, ő meg azt mondta, te intézed és ő engedélyezi majd onnan. Nem úgy beszélt, mintha ezzel valami gond lenne.
– Én se látok problémát, Johnny. Mind együttműködünk itt egymással, így hamarabban és vígabban érünk célba. – Kiitta az italát, azután nekilátott a szendvicsnek és a sörnek. Majd ravasz képpel fölpillantott. – Meg szeretnék beszélni valamit veled, de ennek köztünk kell maradnia.
– Rendben, Sam.
– Tartsad majd nyitva a szemed odalenn, az esetleges lehetőségekre.
– Mifélékre?
– Nézd, ne légy ostoba. Tudod jól, mi a francról beszélek. Összedörgölte hüvelyk- és mutatóujját, az ősrégi gesztussal utalva a pénzre. – Az egy új terület. Eladható és vehető cuccal. Odaát Burmában akad rubin és más értékes drágakő, de, ahogy hallom, a fiúk semmit se kezdenek vele. Iszonyú nagy marhák. – Amikor meglátta Reisman hitetlenkedő arcát, így szólt: – Észrevetted már, mennyi igazi gazdag hapsi van ennél az alakulatnál? Mármost, Ludlow a tengerészettől van, régi tengerész, és engem meglep, hogy Donovan odaengedte neki ezt a bulit; bár lehet, hogy politikai oka volt, és talán Donovannak nem is volt beleszólása. Ki kellett elégíteniük a kínaiak óhaját. De észrevetted-e már, hány bankár, ügyvéd, tőzsdés, olajvállalati vezető, dúsgazdag üzletember van ebben az alakulatban? Ott vannak helyben, védik, ami már az övék, új területeket fedeznek föl, új üzleteket kötnek, és mire a bálnak vége, megszedik magukat.
– Semmit se tudok erről, Sam – mondta Reisman nyersen. – Akiket én ismertem, és akikkel együtt dolgoztam az OSS-ben, többnyire rendkívüli emberek, akik a bőrüket vitték a vásárra és baromjó munkát végeztek, nem pedig üzletre kacsingató hapsik.
– A legtöbbjük, igen. Nekik így is jó. De sok balfácán fejes jutott itt hatalomhoz és erőhöz csak azért, mert a civil életben vagyonosak, jó a családi és társadalmi helyzetük. És vissza is akarnak térni ebbe a háború után. Nekem nincs ilyenféle családi hátterem. Mondd, tulajdonképpen, hogy lehet, hogy te, aki szegény családból származol, nincs pénzed, nincs háttered, nincs diplomád... részben zsidó vagy, részben guineai, részben nemtudommi... hogy a francba kerültél te be egy ilyen alakulatba?
Reismannak mosolyognia kellett ezen, és megbocsátotta Sam katonaigazságát, s azt, hogy lerázza magas rangú feletteseit. – Szerencsém volt, akár a makaói kurvának – felelte Reisman. – A sok titokzatos alkotórészem etnikai keveredése teszi, akárcsak nálad és még sok millió másik amerikainál.
Kilgore-t azonban nem nagyon érdekelte se a filozófia, se a szociológia.
– Ide figyelj – szólt –, nem gondolod, hogy Ludlownak leesik valami Taj Litől ott Csungkingban?
– Mi esne le?
– Csuda tudja. Lehet, hogy hússzállítási engedély Szecsuanba a háború utánra, vagy olajfúrási koncesszió Mongóliában.
– Taj Li ópiummal üzletel. Ennyit még én is tudok.
– Taj Li mindennel üzletel. Üzlet az egész, Johnny. Az egész kurva háború üzlet.
– Én még nem vagyok ennyire cinikus, Sam.
– Nézd meg, mit történik itt Kunmingban. Fellendülés van. Láttad magad is. Nem az a régi kínai bazári kacat, amely mellett elautóztunk, amikor megérkeztél. Új, hatemeletes betonépületekről beszélek, meg üzemekről, új bányákról, erőművekről a város szélén, Kellő civil kapcsolatokkal gennyesre kereshetné magát itt az ember. Szerintem odalenn Francia Indokínában hasonló a helyzet. Ez az üzleti kapcsolatom, akit említettem neked, akitől ezt a házat bérlem, ilyesmiben érdekelt. Hátha találsz valamit odalenn, amit el tudunk adni az itteni kínaiaknak, vagy a katonáinknak.
– Például vért, Sam? – Kivárta, amíg a gunyorosságából kiszáll a keserűség. – Amikor a gazdagokat és a privilegizáltakat cikized, olyan vagy, mint a komcsik. Azután egyet pördülsz és úgy beszélsz, mint egy hétpróbás nepper, aki nagyszabású kapitalista szeretne lenni. Mi történt Istennel, Hazával és a Lobogóval? – korholta epésen, s egy kis régi-jó demagóg cinizmussal. – És a politika? Vagy nem azért vagyunk itt, hogy megmentsük a világot a demokráciának?
– A politika éppen ritkítja az emberiség alját, hogy elférjünk egymástól, ennyi az egész – válaszolta sértődés nélkül Kilgore. – Kommunizmus? Kapitalizmus? Tömérdek ember van körülöttünk, meg odalenn azokban a dzsungelekben és hegyekben, ahova mész, akik sose hallottak egyikről se, de megölnének téged azért, amiben hisznek.
– Például az ópiumért?
– Igen, például az ópiumért. De én más dolgokra gondolok. Ide figyelj! Még '42-ben, mielőtt a japánok lezárták a burmai utat, a Kunming élén álló hadúr egy vagyont keresett ranguni autógumikkal. Elrendelte, hogy minden buszra, még a kis, póniló vontatta tragacsokra is gumikereket kell szerelni, másként nem közlekedhetnek. Mindenki megvásárolta tőle a gumikerekeit, ő meg gennyesre kereste magát. Na, ilyesmikre gondolok.
– Nem vagyok üzletember, Sam. Eltévesztetted a házszámot. – Reisman szeretett volna véget vetni a beszélgetésnek. – Semmit se értek az üzlethez, nem is értettem soha, és nem is fogok érteni. Egyáltalán nem érdekel.
– Azért mindenesetre gondolkodj rajta – mondta nyájasan Kilgore. – Ha véletlenül belefutsz valamibe, amit érdekesnek gondolsz, add le a drótot nekem.

 

Aznap éjjel a lány bejött hozzá, ahogy sejtette, és ahogy a végén már remélte – addigra ugyanis már eltelt az alezredes jó likőrjétől, bőséges vacsorájától, kitűnő borától; lelke kiürült, s a test vágyait arra sarkallta, hogy töltsék be az űrt. Kilgore vigyorogva adta áldását és biztató pillantásokat vetett Reismanra –, a lány figyelmes és csábítón kedves volt hozzá a vacsoránál, amit a lányok szolgáltak föl és mind együtt fogyasztottak el. Hogy Betty volt-e, vagy Jane, nem tudta, nem is érdekelte. A fehérruhás volt, akinek szeméremcsontjára tüzet lövellt a sárkány, és mire megvacsoráztak és megitták a bort, és távoli amerikai zene szólt, amelyet Kilgore fogott rövidhullámú rádióján – és Reisman táncolt és dúdolt rá és magához szorította a kínai lányt –, addigra benne is fellobbant a hév, le szerette volna ölni a sárkányt, s a saját tüzet adni a zsenge szűznek.
A lány halkan jött be a szobába, ahol Reisman ébren feküdt a takaró alatt, shortban és trikóban. Előzőleg széthúzta a függönyt, hadd áradjon be a kert és a táj jó levegője, a lágyan parázsló éjszaka. Holdfény világította be a szobát. A lány becsukta az ajtót, szelíden köszönt kínaiul és bebújt mellé. Látta, hogy a férfi ébren van, feléje nyújtotta a kezét. Reisman magához ölelte. Ajkuk összeért, előbb csak tétován, habozva, azután azzal a forrósággal estek egymásnak, amely már egész este halmozódott bennük, bár Reisman azt még észlelni tudta, hogy a lány szenvedélye éppoly lázas és követelő, mint az övé; és még eltolta magától, figyelmesen és elemzőn, amire mindinkább hajlamos lett, pár pillanatig inkább gondolkodott, mintsem érzett: vajon mitől van ez, vajon mit gondol a lány, hogyan lehetséges ez – azután, tudván, hogy nincs válasz, és már nem is érdekelte a válasz, átadta magát az érzésnek és érintésnek, kielégítette vágyát és táplálta gyönyörét. Segített lehántani a lányról a sárkányos ruhát, meg a selyem fehérneműt, azután a lány bontotta ki őt a trikójából és shortjából, s ott térdeltek egymáshoz tapadva az ágyon, összeölelkezve, kezük a másik fejétől nyakáig, karjáig, melléig, derekáig siklott, egymás lágyékához ért, azután lerogytak egymás mellé, Reisman a karjába vette a karcsú testet, ajka a lány ajkát kereste, az meg nyelvével szétfeszítette Reisman száját s nyelve hegyével felfedező útra indult. Majd otthagyta a száját ez a nyelvecske és útnak indult a férfi remegő testén le az ágyékáig, ott elidőzött, ujjával, kezével, kavargó nyelvvel és mohó ajkával dédelgette, ő pedig végighúzta kezét a lány lábszárán, tenyerével ölelte, simogatta a lány fenekét, előbb gyöngéden, azután erősebben, vibráló idegvégződései ráéreztek a feszes fiatal húsra. Végighúzta kezét a lány derekának hajlatán, rátalált a nedves, meleg ajkakra, s felnyögött a gyönyörtől, amikor ujjai közéjük hatoltak. Így maradtak egy darabig, élvezték egymást, azután újabb gondolat nyilallt belé, pedig nem akart gondolkodni. Arra gondolt: soha férfi nem volt gyengébb és sebezhetőbb, mint ő e pillanatokban, holott férfiként a legerősebb volt. Azután újra útjára engedte, amit a test követelt. Minden érzéke élt, mint a csatában, de nem hódításra űzte, csak arra, hogy erezzen, megossza magát, hogy adjon és elfogadjon. A lány újra fölemelkedett mellette, s Reisman tekintete beitta meztelensége holdfényes látványát, amint az érett lánytest ott hullámzott körülötte. Orra megtelt a lány jó illatával. Szájába vette egyik kicsi és formás mellét, megízlelte a finom húst, s a rá permetezett illatszert, elbűvölte, hogy a mellecske válaszol; azután megízlelte a másikat; a mellbimbók keményen megduzzadtak érintésétől.
Gyermekek voltak együtt egy ideig, gyönyörteljes játékban fedezték föl egymást, s ez kiűzte Reisman agyából a háborút és halált. És mégis, minden mozdulat és minden érintés, s az is, amikor a lány teste végül magába fogadta és körülölelte – egyre közelebb rántotta, majd a peremen belebillentette a játszma ősi rítusainak és ritmusainak visszautasíthatatlan követelésébe és következményébe. Szerette volna, ha soha nem ér véget, ha megmarad a feszültség, a várakozás és a szenvedély, ha soha nem jön el a végleges elválás pillanata és a beteljesülésé, amely visszaűzi őt gondolataihoz.

 

Az utána beállt csöndben Reisman betakarta mindkettejüket és arra gondolt, megkérdezi a lány nevét, az igazi, kínai nevét. De azután mégse kérdezte meg. Maradjon csak meg Betty Jane-nek, egyiknek vagy másiknak. Nguyen Thi Maira gondolt, s arra, az vajon milyen lehet szeretőnek... és visszaemlékezett, milyen szerető volt Katherine... és Tess a vendégfogadóban.
Azután kinyílt a hálószoba ajtaja, fölnézett és Kilgore fejét látta, amint ezt kérdi: – Hé, haver, akarsz cserélni?
A lány értette. Szorosan belecsimpaszkodott Reismanba és azt suttogta, hogy ővele szeretne maradni. A férfi jobban magához ölelte a takaró alatt, lába-karja védelmezőn fogta körül. Micsoda szakértelem – talán szerelem? – egy ilyen fiatal teremtésben! De valószínűleg jóval előbb tett szert erre a tapasztaltságra, mint mielőtt Sam megvásárolta.
Mindazonáltal komoran így felelt: – Nem, Sam, nem akarok.
– Az isten szerelmére, Johnny, ne légy már ilyen képmutató! – dohogott Kilgore.
Reisman, fáradtan jó éjszakát kívánt neki. Kilgore barátságtalan mordulással válaszolt. De kiment.

 

16.

Másnap délelőtt, amíg Sam elment, hogy összeállítsa a fegyver- és lőszerszállítmányt Tong Van Sónak, Reisman Sam Kilgore szobájában ült és leveleket írt, amelyeket Angliába címzett.
– Továbbítjuk őket Londonba, és egyúttal elküldjük a névsort Csungkingba sürgős és soron kívüli engedélyeztetésre – mondotta Sam.
– Sürgős és soron kívüli? Az legalább két vagy három hét lesz – kötekedett Reisman.
Mégis hálás volt Kilgore-nak az együttműködésért, s még mindig bensőséges derűvel töltötték el az éjszakai történések. Úgy számolta, amúgy is szüksége van két-három hétre ahhoz, hogy fölmérje a helyzetet a határtól délre, és visszatérjen Kunmingba.
– Ha az embereid vállalják a melót, szabad lesz az útjuk egyenest a kunmingi reptérre – bizonygatta Sam.
Reisman biztosan csak annyit tudott, hogy Clyde Bowren, Ken Sawyer és Joe Władisław még őelőtte visszajutott Franciaországból Angliába, és hogy amikor ő Kínába indult, még Angliában voltak. Annak idején meglátogatta őket a kórházban; ott lábadoztak sebesüléseikből, amelyeket a Chateau de la Vilaine ostrománál szereztek, vagy az azutáni hetekben, amikor a csata túlélőiként, menekülésre szétszóródva haladtak át a francia vidéken a náci hadsereg hátában, a normandiai partokon harcoló szövetségesek felé.
Hogy az ostrom túlélőivel mi történt, még mindig nem tudta teljes bizonyossággal, bár öt hónap telt el a D-nap előtti éjszakán végrehajtott katonai feladatuk óta. Néhányuk talán a nácik foglya. Mások, feltételezése szerint, esetleg még mindig a francia vidéken rejtőzködnek, a harcoktól távol. Miért is ne ragadták volna meg az alkalmat a végén, hogy névtelenségbe félrehúzódva várják ki a háború végét? Elvégre ő tanította őket arra, hogy ravasz, kaméleonszerű harcosok legyenek, külsejüket változtassák, ha a szükség úgy kívánja, amerikai egyenruhából német mundérba, abból civil ruhába öltözzenek át, ahogy környezetük előtere és háttere megköveteli, változtassák meg magatartásukat, személyiségüket, sőt nyelvüket is, ha szükséges. Ő tanította őket, hogyan használják védelmi és támadófegyverként velük született intelligenciájukat; sőt, ama feszültségek és konfliktusok iránti előszeretetüket, amelyek hajdan bajba sodorták őket, s ami miatt a Piszkos Tizenkettővé lettek.
És tudta azt is, ki az közülük, aki elesett a támadásban. Vagy onnan tudta, hogy látta, amikor történt, vagy látta a tetemüket később; vagy mert Stuart Kinder őrnagy felderítési jelentései és Bowren őrmester vallomásai megerősítették a haláleseteket. Reisman maga fizikailag sértetlenül került ki a rohamból, bár azóta is magában hordozta a kaland érzelmi terhét. A rákövetkező napokban azonban két kisebb sérülést szerzett be akció közben, amikor ő, Bowren, Archer Maggot és Napóleon White cikcakkos útvonalon haladt Bretagne és Normandia útjain-földjein át – előre, oldalvást, hátra és újra előre –, s Reisman vezette a nagy, náci tiszti limuzint, amelyet a kastélyból történt menekülésre használtak. Bowren is, White is megsebesült. A súlyosabban sérült Bowren hol magához tért az eszméletlenségéből, hol ismét tudatát vesztette ama egy hét alatt. Reisman el tudta látni az elsősegélycsomagból, franciák segítségével, akiknek megvallotta kilétüket. Merthogy mániákusan ragaszkodott hozzá, hogy épségben kihozza Bowrent.
A megsebesült Napóleon White is gondot okozott, egy amerikai négert bajos lett volna német katonának álcázni, noha a fiú jobban beszélt németül és franciául, mint a többiek. Valahányszor képtelenek voltak kikerülni a találkozást a német járőrökkel, a repülőruhát viselő Napóleont sebesült ejtőernyősnek tüntették fel, akit foglyul ejtettek, s akit éppen kihallgatásra visznek.
Egyik éjszakai tűzharcban, amelyet egy német járőrrel vívtak, Reisman lövést kapott bal felső karjába; a golyó átszakította a húst, anélkül, hogy csontot ért volna, s ő ezt isten áldotta szerencseként élte meg, s nem panaszkodott a seb miatt. A második sebesülése kevésbé volt súlyos. Óvatlanul robogtak egy falusi úton Vire közelében pirkadat után, amikor egy amerikai vadászbombázó csapott le kattogó géppuskával a Harmadik Birodalom szembetűnő jelvényére kocsijuk tetején, s az árokba kényszerítette őket; ekkor szakította fel Reisman nyakának jobb oldalát egy bombarepesz.
Napok múlva, amikor Bowrent egy St. Ló közelében lévő parasztházból – ahol Reisman hagyta – magával vitte egy amerikai egység, az őrmester sebesültként jelentette be parancsnokát. De Reisman ekkor már elindult Rennes felé, francia parasztnak öltözve, s előbb White-ot és Maggotot kereste (de már nem voltak ott, ahol hagyta őket), majd a többieket. Ez is szerepelt Bowren jelentésében, és szó esett róla Kindernek a vállalkozásról írott beszámolójában is. Reisman hetekkel később olvasta el a jelentéseiket Londonban, miután összeszedte kommandói maradványait és sikerült visszajutnia a szövetségesek vonalai mögé.
Londonban, őrnaggyá frissen kinevezve, boldogan értesült Kinder révén, hogy Bowren, Sawyer és Władisław már őelőtte átjutott. Annak is örült, ahogy Kinder a jegyzőkönyv kényesebb mozzanatait kezelte, és amilyen elismerően szólt az akcióban részt vettek teljesítményéről. A Piszkos Tizenkettő anyagaiban leszögezték, hogy 1944. június ötödikén valamennyien visszakerültek az aktív szolgálatba, előző rangjukban; aznap éjjel, amikor leugrottak Franciaországban.
Clyde Bowrent főtörzsőrmesterré léptették elő, és a Katonai Rendőrségtől átirányították a londoni OSS-hez.

 

Reisman most, amíg a Bowrennek, Sawyernek és Władisławnak írandó leveleihez készülődött, egy másik kényes ponthoz érkezett, amelyet Clyde Bowrennek magának kell majd elintéznie. Reisman nem akarta, hogy Kinder bármiképp is belekeveredjék ebbe az új katonai vállalkozásba, mert túl sok kérdést tenne föl, s azután jó szándékaival összezavarná és nehezítené az előkészületeket. Szigorúan titokban kellett tartani előle. Bowrennek magának kell fölkeresnie az embereket. Ha a többiek közül is visszatért még valaki, föl kell keresnie őket, s ha testileg-lelkileg jó állapotban vannak, kedvük van a bulihoz, akkor föl kell kérnie őket, kísérjék el Kínába; feltéve persze, hogy ő maga jönni akar. Reisman világosan leszögezte: ez szigorúan önkéntes kiküldetés.
A végén a Csungkingnak szánt névsorhoz csatolta mindazoknak az embereinek a nevét, akik tudomása szerint nem estek el Rennes-nél.

 

Bó Szant aznap délután kocsi hozta a Tien Csi tótól az OSS-bázisra.
– Már azt hittem, megfeledkezett rólam, duwa John – mondta, mandarin kínaiul. Azután sebesen leírta és kiejtette azt az ötven új kínai betűjelet, amelyet a szanatóriumban töltött hét során memorizált.
– Reisman gratulált neki, és aztán angolul megkérdezte: – Egészen véletlenül nem tudsz vietnamiul is?
– Nem, de ha óhajtja, megtanulok – felelte lelkesen Bó Szan.
– Volna kedved holnap délre utazni velem? Felderítésre. És semmi akció, ha elkerülhető.
Azt hitte, az ifjú kacsin pattanni fog, de Bó Szan, meglepetésére, így válaszolt: – Inkább valami mást szeretnék csinálni.
– Ugyan mit?
– Ejtőernyősiskolára menni. Megismerkedtem egy katonával a szanatóriumban, aki azt mondta, van itt, Kunmingtól nem messze, egy ejtőernyős kiképzőtábor. Azt mondta, kínai katonákat képeznek ott, úgyhogy talán jut hely egyetlen kacsinnak is. De ha kell, megjátszom magam kínainak.
Reisman megértette a fiú mohó vágyát. Bó Szan, amióta meglátta őt lefele lebegni a Szalven folyó partján, gyakran mondogatta, mennyire szeretne ő is ugrani.
– Rendben van. Lehet, hogy ez most jobb is lesz így – mondta Reisman. – Amíg fölmérem a dolgokat Indokínában. Megkérem az ezredest, intézze el. Mondd csak, nem tudtad meg véletlenül, ki a tulajdonosa annak a tóparti birtoknak?
– Lung Jün marsall – válaszolta Bó Szan, örült, hogy értesüléseit továbbadhatja. – Taj Li barátja... Csang Kaj-sek barátja... nagy-nagy kínai tucsun.

 

Amikor délután hazatért a vietnamiak lakására, elmondta Tong Van Sónak: a teherautó, megrakva készen áll számára és csoportja számára. A Különleges Hadműveletek egyik amerikai tiszthelyettese vezeti majd a teherautót oda is, vissza is. – Akkor indulunk a bázisról, amikor készen álltok – mondta. – Ha akarod, már ma este.
– Csak egyetlen teherautó, Jean? – zsörtölődött Tong.
– Igen. Egyelőre nem hadosztályt fegyverzünk föl.
– És a második rádió?
– A kocsin van.
– Bien. Reggel indulhatunk.
– Fényes nappal akarod átlépni a határt?
– Tudni fogjuk, mikor érünk oda. Az embereink a határ innenső oldalán várnak ránk.
– A japánok és a franciák is figyelnek.
– Tisztában vagyok vele, Jean. Kérlek, hogy ebben az ügyben engem tekints parancsnoknak. Ne felejtsd el, az az én hazám, az én határom, az én felderítőhálózatom.
– Ha nappal túlságosan megközelítjük, akkor tudni fogják, hogy valaki át akar jutni. Fölszereltettem a kocsit sötétben való vezetéshez, úgyhogy éjszaka is megközelíthetjük.
Tong kis mosolyt vetett rá. – Meglep, hogy ilyen ember, mint te, ennyire óvatos.
Reisman éles pillantással válaszolt. – Önre való tekintettel, meg az embereire, meg ama helyekre való tekintettel, ahová visz, Monsieur Tong, kétszeresen óvatos leszek, majd látni fogja.
Tong aprócska, duzzogó fintorra húzta arcát, arra a kis rosszalló arckifejezésre, amit a franciák mouenak neveznek. Azután, amint meglátta, hogy mulat Reisman az ő zavarán, elnevette magát és ujjával megfenyegette, mint tanító a rosszcsont diákot. – Talán igazad van – mondta. – Gyerünk, üljünk le Tran Van Thivel és Nguyen Thi Maijai. Néhány dolgot el kell még mondanunk neked indulás előtt a mi katlanunkról.
Ez az ismertetés inkább politikai indoktrináció volt, amelyben a Vietnam Doc-Lap Dong Minh Hoi a jók gyülekezete és minden egyéb frakció a rosszaké. A nappali szoba nagy asztala köré telepedtek. Tran Van Thi cipelte az előadás terhét, Tong Van So pedig ezalatt hátradőlt és igencsak figyelt, nem hagy-e ki tanítványa egyetlen pontot is a katekizmusból. Mai (aki egészen elbűvölő volt ezen a délutánon, ruhája a konzervatívabb változata annak, amit Betty Jane viselt az este) Reisman mellett ült, időnként helyzetjelentéseket és utalásokat kotort elő Thi előadásának kiegészítő és alátámasztandó anyagaiként, s hozzá-hozzá tett néhány szót. Csin Li, az északról jött vendég a pamlagról figyelt, bár nemigen érthette a francia és angol szöveget. Tong vagy más valaki időnkint mondott valamit neki kínaiul, csak hogy a képben tartsák, s ő látható egyetértéssel válaszolt.
Tran Van Thi előadása lényegében Francia Indokína politikai, vallási és kulturális ügyeinek állapotával foglalkozott, valamint az országon belül versengő különféle mozgalmakkal, Reisman úgy látta, hogy az országot viszálykodás hasogatja szét. Egyes csoportok közönséges rablóbandák, gyilkos banditák csürhéje voltak, akik mindenkit megdézsmáltak. Mások az egyetlen igaz szó megalkotóinak hirdették magukat. A különféle politikai filozófiák a nihilizmustól a monarchizmusig, a liberális kapitalizmustól a szociáldemokrácián át a marxizmusig terjedtek. Akadtak csoportok, amelyek nevébe beletört a nyelv és összezavarodott az ész, ha az ember meg akarja jegyezni őket – olyan bandák, mint a Binh Xuyen, és olyan vallási szekták, mint a Cao Dai és Hoa Hao.
Mindegyik csoport potenciális erőt képviselt a politikai arénában. Nemcsak vitáztak, hanem gyilkolták is egymást. Reismant ez bizonyos fokig arra a polgárháborús Spanyolországra emlékeztette; még a katolikus egyház militáns részvétele is arra hasonlított. De Francia Indokínát még megosztottabbnak és elvadultabbnak látta. A legnyilvánvalóbb és legkönnyebben megérthető csoport a franciák és a japánok – gondolta –, legalábbis katonai szempontból. Márpedig továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy őrá csak ez a szempont tartozik.
– Mi a japánokkal állunk háborúban és segítünk nektek, hogy megszabaduljatok tőlük – emlékeztette őket Reisman. – Nem vagyok hivatalos személyiség. Nem vagyok politikacsináló. Nem avatkozom bele semmibe. Azért vagyok itt, hogy parancsokat hajtsak végre, ez minden. Tény, hogy a jelenlegi washingtoni kormány kedvezően viszonyul népetek szabadságtörekvéséhez és ez az előnyötökre szolgál; de én nem ezért vagyok itt. Azért Vagyok itt, mert viszonzást várunk tőletek. Azt akarjuk, törődjetek a mi repülőinkkel, amikor aláereszkednek az országotokra, folyamatos értesüléseket akarunk a japán tervekről, mozgásokról és erőkről; és gerillaakciókat kívánunk ellenük. Nem akarjuk, hogy a tőlünk kapott fegyvereket egymás öldösésére használjátok fel, csak mert mások a politikai vagy vallási nézeteitek, mint az övékéi. És nem akarjuk, hogy a tőlünk kapott fegyvert és hadianyagot francia férfiak, nők és gyerekek gyilkolására használjátok, vagy hogy kirúgjátok a franciákat, akik most az ország szerves részei. Ha valaki az Egyesült Államokban ezt tenné minden újonnan jöttel és külföldivel, akkor nem maradna nálunk más, csak néhány fáradt öreg indián, aki azt se tudja, merre van a villanykapcsoló.
– Mulatságos analógia – mondta Tong, bár Reisman látta, hogy nem mulattatja.
– Most pedig vegyük elő a térképeiteket – intett Reisman. – Pontosan szeretném tudni, merre megyünk és milyen útvonalat választunk.
– Miért? – kérdezte Tran Van Thi.
– Hogy ne érjenek meglepetések. – Reisman dühös tekintetet vetett rá. – Miért firtatod egyáltalán a kérdésemet? Az én módszerem az, hogy előzetesen fölkészülök minden elképzelhető eshetőségre. A másik ok az, hogy a sofőrnek tudnia kell, a harmadik ok pedig az, hogy az alezredes tudni szeretné. Ez olyan, mint egy repülési terv iktatása; hogy tudja merre induljon, ha ránk kell találnia.
– Pontosan ez az, ami miatt nem szeretnénk föltárni ezeket a részleteket – vetette közbe Tong. – Nem akarjuk, hogy ilyen információ avatatlan kézbe kerüljön. Nem akarjuk, hogy bárki is a keresésünkre induljon, hogy megtalálja tonkini bázisunkat.
– Jó, ezt megértem – mondta elkeseredetten Reisman. – De volt idő, hogy teljességgel megbíztál bennem.
– Akárcsak te énbennem – ugratta Tong.
– Holtpontra jutottunk, monsieur. – Reisman azon volt, hogy némi erőfeszítés árán diplomatikus és szívélyes maradjon. – Mármost vagy kiterítitek a térképeteket és megmutatjátok, hol kelünk át a határon, és hová megyünk onnan, vagy az a teherautó az életben nem indul el. Ha fegyvert akarsz tőlem, játssz velem tisztességesen, Tong.
– Valóban holtpont – biccentett Tong. – Persze hazudhatnék neked. Rábökhetnék a térképre, mondván: tessék, erre megyünk... de ez nem lenne helyes, elveszítenéd a bizalmadat bennünk. Talán ha megpróbálnám megértetni veled... biztonsági kérdés. Kockáztatunk, ha elmondunk neked dolgokat, amelyeket te elmondasz másoknak, és amelyeket alkalomadtán föl lehet használni ellenünk. A kínaiak közt sok az áruló. Valaki esetleg nemcsak az útvonalunkat árulhatja el, hanem a tonkini főhadiszállásunk pontos helyét is. Akkor pedig szétbombázhatnak bennünket a levegőből, vagy foglyul ejthetnek szárazföldi rajtaütéssel.
Reisman átgondolta a dolgot. – Rendben, Tong, talán igazad van. Az információ senki máshoz nem fog eljutni. Különösen az alezredeshez nem. Majd menet közben irányítjuk a sofőrt. Minthogy ő nem lépi át a határt velünk, csak annyit tud majd jelenteni, hogy déli irányba mentünk.
– Egyetértek – mondta vidáman Tong.
– Mindketten kockázatot vállalunk azzal, hogy megbízunk a másikban – folytatta Reisman; belejött a vitatkozásba, s úgy gondolta, hogy ha most mindent megbeszél, talán elkerüli a legközelebbi vitát. – Neked azonban természetesen több kockázatot kell vállalni, mint eddig. Ha belegondolsz: én mindent kockáztatok, már pusztán azzal is, hogy itt vagyok, és nem Chicagóban.
Tong elnevette magát. – Ó... sose jártam Chicagóban, de úgy hallottam, rossz hely... gengszterek.
Reisman nem állhatta meg, hogy ne nevessen vele. Azután Tong szólt Tran Van Thinek: terítse ki a térképet az asztalon.
Thi rámutatott a Kunmingtól délre és délkeletre tartó különféle utakra. – Még mindig ez a legjobb számunkra – húzta végig az ujját egy vonalon, amely előbb keletnek tartott, azután délebbre becsatlakozott a legközvetlenebbül a határ felé tartó útba, mintegy kétszáz mérföldnyire. – Kaijüanon, Datunjén és Menglinen halad keresztül. Nincs olyan jó állapotban, mint mielőtt a franciák lezárták a határt, de számunkra még mindig ez a legjobb. Ti, amerikaiak, valaha utánpótlást hordtatok föl Kínába ezen az úton, amikor az országunk még nyitva volt a számotokra. Igaz, nem olyan egyenes, mint amilyennek a térképen látszik. Inkább olyan, mint egy álnok kígyó. Sok kanyar és kacskaringó, magas hegyek és meredek folyóvölgyek.
Reisman gondosan tanulmányozta a térképet. – Hol lépjük át a határt?
– Lao Csaj közelében – mutatta meg a térképen Thi. – A felderítőink és számos emberünk vár majd ott. Ők átszállítják mindazt, amit átviszünk.
– És a végső úti célunk?
Thi habozott, vezérére nézett jóváhagyásért. Tong Van So a térkép fölé hajolt, ujja a Tonkini tartomány északkeleti csücske fölött körözött. – Itt Cao Bang körzete. Itt létesítettünk bázist.
Reisman úgy látta, hogy az odavezető út biztonsági szempontból alkalmas. Cao Bangót úgy is elérhetnénk, hogy Kunmingból keletnek tartanának a teherautóval, s a határ északi oldalán Kuanghszi tartomány sarkánál állhatnának meg, mielőtt átkelnek, de ez túlságosan is elárulná irányukat a végső úti cél felé, ha valaki a kínai oldalon netán figyelemmel követné őket. És ott volt a másik veszélyforrás is kelet felé: a Japán Tizenegyedik Hadsereg újra mozgásban van, harcolva nyomul elő Kuanghszi tartományban. Már el is foglalták Chennault tábornok egyik előretolt támaszpontját Linglingben. Aki túlságosan messzire távolodik el kelet felé, könnyen belefuthat a Kína nyugati része felé tartó, harcoló japánok karjaiba.
Reisman jól tudta, ez a legfontosabb oka annak, hogy az OSS megbízta, építse ki a kapcsolatát Tong Van Sóval és az ő Vietnam Doc-Lap Dong Minh Hoijával. Ha elindíthatnának egy olyanféle gerillaháborút Indokínában, mint amilyet a kacsinok vívtak Burmában, az rákényszerítené a japánokat, hogy harci egységeket vonjanak el északról, és ezzel enyhüljön a Csang Kaj-sekre nehezedő nyomás.
– Nos, mi a véleményed, Jean? – kérdezte Tong.
– Az a véleményem, hogy virradat előtt ki kellene jutnunk Kunmingból és meggyőződnünk róla, hogy Taj Li spiclijei nincsenek a sarkunkban. Mengcétől délre bevesszük magunkat a hegyek közé, ahol senki se lát, sötétedés után pedig elindulunk arra, ahol az embereid várnak.
– Ez valóban logikus – helyeselt Tong. – Most már csak egyvalami van hátra.
– Éspedig?
A többiek láthatólag tudták, mi következik, mert várakozón pillantgattak hol Tong Van Sóra, hol Reismanra. Még Csin Li is mintha követni tudta volna, mit mond Tong angolul, ha a szavakat nem értette is.
– Új nevet szándékozom fölvenni, barátom – mondta Tong.
– Miért? – kérdezte Reisman.
– Így szokás nálunk... a nevet az eseményekhez illeszteni.
Reisman őszinte érdeklődéssel nézett rá. – Hallottam már ilyen szokásról más népeknél is. – Főleg Samson Poseyra gondolt, a Piszkos Tizenkettőből ute indiánra, aki a visszavonulásukat fedezte a rennes-i kastélynál, s azóta is eltűntként szerepel a nyilvántartásban. Posey mesélt neki annak idején a serdülő uték névkereséséről, s arról, mennyire elterjedt szokás ez az amerikai törzsek között. – Valamit el szeretnél felejteni a Tong Van So névben? Vagy azt szeretnéd, ha mások felednék el?
Tong aprót mosolygott rá, s ez már önmagában is fölért egy beismerő válasszal.
– Mi az új név? – kérdezte Reisman.
Tong így felelt: – A te nyelvedre úgy lehetne lefordítani a nevet: Ő, Aki Megvilágosít. Az én nyelvemen így ejtik: Ho Si Minh.

 

 

HARMADIK RÉSZ
A KATLAN

 

17.

Kezdetben árnyaknak látszottak. Feketének a fekete éjszakában. Csupán világos csúcsos szalmakalapjaik árulták el, hogy van ott valaki, csak ez törte meg a tökéletes álcázást. Mintha gombák kalapjai bújtak volna elő hirtelen a hegyperemen, a csillagfényes éjszakában.
– Kik ők? Viet Minhek? – kérdezte Reisman Tran Van Thitől, aki mellette állt a teherautónál, s nézte az árnyakat, amint életre kelnek, s közelednek a bozótos felől.
Reisman végül maga is, ahogy a többiek, a rövidebb változatát használta a Vietnam Doc-Lap Dong Minh Hoinak. Ezt könnyebb volt kimondania, könnyebb, mint az új Ho Si Minht. A határ felé tartó útjuk során többször is eltévesztette és Tongnak szólította, s egyre türelmetlenebbül javították ki; ezért azután magában újra meg újra elismételte a nevet, mint egy magoló kisdiák, amíg csak el nem érte, hogy barátja mind agyában, mind ajkán Ho Si Minh legyen. Tong Van So már nem létezett, csupán bizonytalan kínai emlékekben, és iratokban. Ho most elöl járt, az elszigetelt földút szélén túl, ahova a sofőrje hozta a teherautót; emberei körülvették és ölelgették, akárcsak Nguyen Thi Mait. Az OSS-őrmestert, aki Kunmingból idáig vezetett, hátrahagyták néhány mérföldnyire, Ho egyik felderítőjének társaságában, hogy várjon, amíg az üres jármű visszaérkezik.
– Ezek a can slua tauok – válaszolta Tran Van Thi. – A feketeruhások, bár a ruhájuk valóságban indigóval kékített sötétkék. Ezek nungok, egy hegyi törzs tagjai, akik a főhadiszállásunk közelében élnek. Teherhordókként dolgoznak nálunk. A felderítők és a fegyveresek Viet Minhek. Látod, hasonló ruházatot hoztak Ho apónak is, hogy ő is közülük valónak lássék; ez neki is és nekik is jólesik.
– Ho a rokonod? – kérdezte Reisman.
– Nem, nem, ténylegesen nem. Mi tiszteletet kifejező fogalomként használjuk az apó szót és családi becenévként is. Mi is kapunk bennszülött öltözetet.
– Nem, köszönöm, én nem kérek. Jó nekem az egyenruhám is.
A rakodók leürítették a teherautót, a szállítmányt a hátukra vagy vállrudak végére rakták, a nehezebb ládákat rúdra akasztották, amelyet ketten vittek. Mikor a terheket elvitték, a rakodók és néhány Viet Minh fegyveres elindult libasorban a bozótos hegy felé, és ott láthatatlanul várakoztak, míg a karaván egésze kialakul. Elsőként Mai ment föl a leürített teherautóba, hogy magában átöltözzék. Pulóvert viselt a blúz és a szoknya fölött, amelyben Reisman megismerte. Most eltűnt pár percre a teherautót védő ponyva mögött. Amikor azután hátul leugrott onnan, úgy nézett ki, mint egy rizsföldekre induló asszony. Levett ruháit és személyes holmiját pokrócba csavarva hozta a vállán. Azután Ho Si Minh, Tran Van Thi és Csin Li szállt föl a teherkocsira átöltözni. Ho és Csin can slua taunak öltözve jött elő, többi holmijuk pokrócba tekerve a hátukon. Thi viszont saját katonazsákját vitte föl magával a teherautóra, s mikor előjött, világosabb színű tunika, csizmába tűrt nadrág és átalakított trópusi sisak volt rajta; ilyenféle katonai egyenruhát viseltek néhányan a Viet Minhek közül. Thi gyorsan birtokába vette az egyik új karabélyt és egy 45-ös automata pisztolyt, rögvest be is mutatta, milyen jól ismeri: tölténytárakkal töltötte meg őket, s az első patront a töltényűrbe tolta, majd biztosította a fegyvereket, mielőtt a vállára vette, illetve derekára csatolta volna.
– Úgy festesz, mint aki harcra kész és tudja, mit művel – jegyezte meg Reisman. – Mi a rendfokozatod?
– Semmi. Ilyesmivel nem törődünk a Vet Minhben. Kaptam már egy kis kiképzést –, ismerte be Thi. – Elfogadom majd a véleményed katonai kérdésekben, ha fölmerülnének; de nem fognak fölmerülni, feltéve, hogy jól működik a felderítésünk, jók az értesüléseink és helyes a menetútvonalunk.
Ho, aki nem viselt fegyvert, ekkor odajött Reismanhoz. – Elég jó az erőnléted egy hosszú meneteléshez?
– Milyen hosszúhoz?
– Százötven mérföld. A nungok három nap alatt teszik meg, s lépést kell tartanunk velük. Lesznek megállások, étkezésre, pihenésre, alvásra, de azért kimerítő lesz.
Reisman rámosolygott a törékeny férfira. – Azt hiszem, ki fogom bírni, apó – mondta. Olyan lesz, mint azok az erőltetett menetek a kacsinokkal; úgy látszik, minden ázsiai hegyi törzsben megvan a képesség és tehetség a kemény gyaloglásra, nehéz terhek cipelésére kényelmetlen terepen. – Hogyan kerüljük ki a japánokat és a franciákat?
– A felderítőim ismerik az utat. Csak olyan falvakban állunk meg, ahol barátaink vannak.
A menetelésben körülbelül ötvenen – nők és férfiak – vettek részt: nung teherhordók, Viet Minh-felderítők és járőrök, meg ők, akik Ho Si Minhnel jöttek. A találkozó és a beszivárgás Lao Caitól nyugatra történt, úgyhogy előbb át kellett kelniük a széles Vörös-folyón, a Song Hongon, amely a továbbiakban délkelet felé folyik Hanoiba, azután beletorkollik a Tonkini-öbölbe. Az előre megbeszélt találkozási helyeken szampanok és tutajok várakoztak, hogy átkompolják őket az éjszakában. Majd újra ugyanez zajlott, amikor a keskenyebb Song Chayn kellett átkelniük. Reisman gratulált Hónak az eddig simán zajlott egyeztetésekhez és összehangoltsághoz.
– Most jön a neheze – jegyezte meg Ho. – Újra hegyet kell másznunk. Lehet, hogy nehézségeink lesznek némelyekkel Pa Khától északkeletre. Ti, amerikaiak, úgy tudom „indián vidéknek” hívjátok az ilyet.
Ez váratlan szóhasználat volt, amennyiben „veszedelmes vidéket” értett rajta. Honnan ismer ilyen kifejezéseket? De Reisman már jó ideje rájött, hogy Ho Si Minh körül sok a váratlan mozzanat.
A terep, amelyen meneteltek, nem sűrű, párás dzsungel volt, mint Burmának azok a részei, ahol a kacsinokkal járt, inkább a Szalven átúszása utáni kínai hegyekre emlékeztetett, meg a bozótos-erdős hegyekre és kanyonokra, amelyeken át a teherautóval haladtak, le, Kunming felől. Reisman persze, az amerikai egyenruhájában, teli hátizsákjával és harci felszerelésével szembeötlően kilógott a sorból. Semmi mód nem volt rá, hogy bennszülöttnek látszódjék, nem is törekedett rá. Biztonsága úgyis a Viet Minhtől függött.
Thi, és néha Mai gyalogolt mellette és töltötte be a házigazda, kísérő és tanító tisztét. Bőven volt mit tanulnia, sokkal több, mint amit addig, a kunmingi geopolitikai eligazítások során mondtak neki... Ho, Thi és Mai ott Indokína zavaros ügyeivel traktálta, de azt sose mondták, hogy ez indián vidék is, pontosan abban az értelemben, ahogy az Egyesült Államok is indián vidék volt valaha, mielőtt Egyesült Államokká lett, s amikor mohawkok, mohikánok, irokézek, algonkinok, sziúk, komancsok, apacsok, navajók, zunik, és sok száz más törzs élt ott – vég nélkül megosztottan, széttagoltán, a háború és a béke múlékony szövetségében.
Indokína csakugyan indián vidék volt, ezt Reisman elég hamar fölismerte, de nemcsak a veszélyesség értelmében, amire Ho Si Minh utalt. Törzsi ország volt ez. Míg keletnek meneteltek, dombokon, folyóvölgyeken és hegyeken át, lolók, manók, taik, meók, thók, nungók és mások területein, és falvain haladtak át; Tran Van Thi, vagy Nguyen Thi Mai pedig eközben néprajzi kiselőadást tartott neki. Ezek a népek nem vietnamiak voltak, hanem lolók, manók, taik, meók, thók, nungók és mások – más-más, nemegyszer idegengyűlölő, néha háborúskodó törzsek. Legtöbbjük, mint Mai elmesélte neki, gyűlöli a síkföldi vietnamiakat, akiknek többségi csoportjához ő, Ho és Thi tartozik. Bár ugyanezek a törzsbeliek gyakran szívélyesek, sőt barátiak és vendégszeretők hozzájuk mint egyénekhez. A can slua tauk jelmezébe bújtatott Csin Li kilétét ajánlatos volt elhallgatni és titokban tartani, mert valamennyi törzs régi, folyamatos ellenséges viszonyban állt minden kínaival, bármilyen politikai árnyalatot képviselt is.
A falvak, ahova bementek, gyakran csak apró, három-nyolc zsúpfedeles, fából-sárból épült házcsoportocska volt; néha húsz-harminc házból álló település, melyek közül egyik-másik ház masszívabban épült meg, sőt némelyiken még cseréptető is díszlett, ami lakójuk nagyobb vagyonára és jobb társadalmi helyzetére vallott. De bizonyos falvakba elég óvatosan mentek be. Reisman ezt abból vette észre, ahogy a menetoszlop lelassult és fegyveres előőrsöket küldtek előre az úton, hogy figyeljék meg a faluban zajló tevékenységet, és az oldalszárnyhoz térjenek vissza. Ez jó katonai eljárás volt, helyeselte is, de hát – „barátokkal”? Néha gongok kongását és dobok lüktetését hallották jövetelük előtt; vajon az üdvözlés vagy a riasztás hangjai ezek?
– A szövetségek mindig alkalmiak – magyarázta Thi, amint rézgongok mély, visszhangzó zajában közeledtek az egyik faluhoz. – A thók és a meók például hagyományos ellenfelek. A Song Hótól nyugatra a meók többnyire barátiak velünk, a Viet Minhnel, bár ugyancsak barátiak a franciákkal is, akik segítenek nekik jó sok pénz keresni ópiummal. De a Song Hongtól és a Song Chaytól északra és keletre a meók gyakran szemben állnak velünk – talán mert mi szövetségben vagyunk a thókkal, talán épp valami más okból.
Soha egyetlen washingtoni, londoni, csungkingi, kunmingi, vagy más szövetséges országbeli politikacsináló és katonai fejes nem beszélt Reismannak ezekről a dolgokról. Sejtelmük se volt róla. Tudatlanok voltak, vagy egyszerűen nem érdekelte őket? Nem illett bele a gondolkodásmódjukba. Globális méretű háborúkat terveznek és rendelnek el a maguk korlátozott ismereteire és képzeletükre alapozva, anélkül hogy sejtelmük lenne ama glóbusz túlnyomó részéről, az ott élő emberekről, s az őket összekuszáló erőkről.
Szerencsére azonban sok olyan település és falu akadt útvonalukon, ahol a menetoszlopot udvariasságnál és vendégszeretetnél is jóval több fogadta, és ahol Ho Si Minht tisztelettel és bajtársiasan köszöntötték a falusi főnökök és népük.
Október vége volt már. Az útjukba eső magasabb szinteken a kukoricát, a rizst, a zöldséget, a gabonát és a kendert már régen betakarították, s a teraszosan megművelt földek termését is, amely a kiégetett, kivágott erdők helyén létesültek, és csatornákkal meg bambuszcsövekkel öntözték őket. „Ez a fajta művelés, néhány év után kizsigereli a földet” – jegyezte meg rosszallón Thi. Utána az emberek újabb kiégetett-kiirtott területre vonulnak át, ezeket az istenekkel és szellemekkel folytatott beható konzultáció és nekik bemutatott engesztelő áldozat után választják ki. Az ópium-mákgubók magjait most vetik el ugyanazokba a földekbe, hogy márciusban, még a monszunesők eljövetele előtt learathassák. Ho Si Minh vigasztalanul bámulta ezeket a földeket és a rajtuk munkálkodó embereket. De most magában tartotta rosszallását az ópiumtermesztéssel kapcsolatban. Elvégre ő és emberei elfogadják a kosztot-kvártélyt; nagyon is illetlen, sőt talán veszedelmes is lenne vendéglátóikat az ópiumról szóló puritán kioktatással megbántani. Reisman tudta róla, mennyire gyűlöli az ópiumkereskedelmet, de Ho van annyira politikus, hogy elhallgassa véleményét ezekben a falvakban. Elvégre nem áll hatalmában megakadályozni, és nem tud alternatívákat ajánlani e hegyi törzseknek, arra, mi másból éljenek meg.
A második éjszakán egy meo falucskában vendégeskedtek, Pa Khától északkeletre. Reisman itt döbbent rá és itt látta meg végre a saját szemével, hogy a Viet Minh a „barátait” és „baráti falvai” egy részét megfélemlítéssel és terrorral szerzi.
Tran Van Thi leplezni se tudta megvetését ezek iránt az emberek iránt. – A nyelvük akár a macskanyávogás – mondta és utánozta őket, amin még egyes Viet Minhek is nevettek.
Mai szigorúan nézett rá. – Nem gondolkodhatsz így, nem beszélhetsz így – korholta –, ha azt várod tőlük, hogy valaha mellénk álljanak, hogy hazánk részévé legyenek. Arrogáns vagy, Thi, Ezeknek nem volt olyan szerencséjük, mint neked, hogy tanulhattak volna, de ők is ennek a földnek a népe, amelyet a magunkénak vallunk, és nem a japánokénak vagy a franciákénak.
A falucska főnöke és egy tíz férfiból álló csoportvolt köztük fiatal és középkorú – ott állt a magas, erdős hegyszoroshoz vezető meredek ösvényen; itt a szorosban helyezkedett el a nyolc település. Reisman, Ho és a Viet Minh-felderítők a háttérben maradtak és előreengedték a nungok vezető teherhordóját, aki beszélt meóul, tárgyaljon ő a főnökkel. A főnököt Trangnak hívták. Alacsony, izmos, széles vállú, negyven körüli férfiú. Roggyant nadrág, derékig érő zeke volt rajta, a fején turbán; mindez házi szövésű, feketére festett vászonból, apró lábán pedig nádsaru.
Trang színlelt mosollyal fogadta a karavánt. Bőrszíne világosabb volt, mint Reisman várta volna; szeme mongolos, de az írisze meglepően szürke. Társai is kicsi, jó izomzatú férfiak, hasonló ruházatban, arcukon komor, vagy ideges kifejezés, arcszínük olyan mint Trangé, vagy valamivel sötétebb. Némelyikük felsőajkán vagy állán vöröses szőrzet, de oldalszakáll nélkül.
Nőket és gyerekeket nem lehetett látni, s ez annak volt a jele, hogy még nem bíztak a vendégekben. A főnök és társai, a falucska tágabb családjainak férfiai nyilvánvalóan nem örültek, hogy a nungok, és a Viet Minhek épp itt állnak meg; de Trang a hegyi törzsek vendégszerető hagyományai szerint mégis azt közölte; átengedi a vendégeknek saját szállását és még az e célra fenntartott vendégházat is.
Az alkony már estévé sötétedett. Fenyőfáklyákat gyújtottak és helyeztek a település körüli tartókba, vagy a meók kezébe. Némelyik nung és Viet Minh is fáklyát gyújtott, nehogy hátrányba kerüljenek, ha történik valami. A falucska minden épülete hosszúkás volt és alacsony, alighanem közvetlenül a talajra építették őket, a völggyel szemben, körülöttük esőlevezető árkokkal; csak ott állították cölöpökre a házakat, ahol szintbe kellett hozni az alapot. A karaván népe két csoportra oszlott. Noha a nungok közt is, s a Viet Minhek között is voltak nők, a nemek különbözőségével senki se törődött.
A fegyveres Viet Minhek egy része a nung teherhordókkal tartott, akiknek a vendégszállást jelölték ki. Reismant, Hót, Thit, Mait és a többi Viet Minht Trang házába tessékelték. A vendégek a főbejáraton mentek be, mindenkinek le kellett hajolnia, hogy átférjen; két fakard alatt kellett áthaladniuk, amelyek kötélen függtek.
– Hogy a rossz szellemeket távoltartsák – magyarázta Mai halkan Reismannak.
Reisman orra nyomban megtelt a ház belsejének kormos, áporodott szagával. A padló döngölt földpadló volt. Deszkafalak választották el a fő helyiséget, az alvóhelyeket és a konyhát. A szobában volt egy nyitott tűzhely, benne égett a tűz; és volt egy másik nyitott tűzhely a konyhában is. Kovácsoltvas lámpák világítottak. De nem voltak kürtők, se ablakok, amelyeken át a füst eltávozhatott volna.
Trang és öt embere jött be a házba a vendégekkel. A falu többi férfinépe a vendégházba ment, házigazdaként. Trang megállt pár pillanatra, hogy hódoljon a kis családi oltár előtt, amely a bejárattal szemközti falnál állt. Az asztalon egy bambuszpohárban tömjénrudak álltak; meggyújtott egyet, s egy tartóba helyezte. Az asztal fölötti falra falevelek, színes papírcsíkok és kakastollak voltak odaerősítve.
– Ezek az őseik szellemeinek szóló áldozatok – magyarázta Reismannak Mai halkan. – Bár, azt hiszem, inkább csak nekünk rendezi a műsort.
Trang elfordult az oltártól és alacsony zsámolyokra, padokra, párnákra ültette látogatóit az alacsony asztal köré. Mai Reisman jobbján ült, a padon, Thi tőle balra, zsámolyon. Trang cserépbögréket hozott, bambusz ivószálakat helyezett beléjük, s ünnepélyes gesztusok és szavak kíséretében körüladogatta a csészéket. Reisman belekortyolt a kukoricából készült méregerős pálinkába. Ho Si Minh alig nedvesítette meg vele az ajkát, diplomatikusan Trangra mosolygott és továbbadta a csészét. Mai majd' megfulladt az italtól, s megsúgta Reismannak, hogy nőknek kivételes megtiszteltetés, hogy így, együtt szolgálják ki őket a férfiakkal.
A bizonytalanság és a feszültség enyhült valamelyest, amikor három meo asszony jött be, hogy elkészítse a vacsorát, s kintről pedig behallatszott a gyerekzsivaj. Az asszonyok blúzt, szoknyát, kötényt, turbánt és lábszárvédőt viseltek, de öltözetük jobban rájuk volt szabva, mint a férfiaké, s színes rátétek, hímzések élénkítették. Mai Reismanhoz hajolt: – Elég szokatlan, hogy az asszonyaiknak megengedik, hogy idegeneknek mutogassák. magukat. Talán így akarják tudatni, hogy valóban barátnak tartanak.
Thi a másik oldalról hajolt oda Reismanhoz. – Vagy pedig ravaszul, így akarják megszerezni a bizalmunkat, s azt, hogy adjuk fel az éberségünket.
– Igen, az is lehet – hagyta rá Mai.
Rizs, kukorica, zöldség és sertéshús volt a vacsora. Evőpálcikákkal és fakanalakkal ettek, vizet ittak rá, meg további kukoricapálinkát. A hús is megtiszteltetésnek számított; ahogy Thi megjegyezte, húst általában csak ünnepeken és különleges alkalmakkor esznek. Ho mindenáron fizetni akart a váratlan vendégseregnek itt és a vendégházban fölszolgált ételért-italért. Trang többször is udvariasan visszautasította a fizetséget, de végül elfogadta a felkínált indokínai papírpénzt. Ho biztos volt benne, ha aranyat, ezüstöt kínál, házigazdájuk gyorsabban fogadta volna el.
A főnök háza és a vendégház együtt se volt elég nagy, hogy a karaván minden tagja kényelmesen elférjen benne. Reisman és társai gondolni se akartak rá, hogy az éjszakát ebben a piszkos, rossz szagú, szellőzetlen háznak a falai között töltsék. Éjszakai őrséget állítottak. A nungok és Viet Minhek közül sokan csak pokrócokba csavarták magukat a földön, a tábortüzek mellett, amelyeket egész éjszaka égettek, hogy távoltartsák az olyanféle nem kívánt állatokat, mint a tigris meg az elefánt.
A szabadba kilépve Reisman cigarettával kínálta Hót. Ho mélyen leszívta a füstöt. Reisman már régebben észrevette, hogy a dohányzás Ho egyetlen szenvedélye, s hogy jobban kedveli az amerikai cigarettákat, mint a kínai és más ázsiai dohánygyárak bűzös termékeit. Thi és Mai is dohányzott, de nem olyan erősen; most elhárították Reisman kínálását, talán még mindig fojtogatta őket Trang házának füstje és szaga. Reisman gondoskodott róla, hogy legyen elegendő amerikai cigaretta a teherautóban.
Meglepő volt Ho megjegyzése. – Szerencsénk volt, hogy ilyen jól vacsoráztunk Vietnamban. Tonkin más részein, különösen a síkföldeken nagy az ínség. Éhhalál tizedeli a népet.
Reisman valamiféle újabb franciaellenes kirohanás előjátékának vélte ezt. – Miért? – kérdezte. – Ezek az itteniek egészen jól boldogulnak a primitív körülményeik közt.
– A tájfunok iszonyú károkat okoztak. Sok gát ment tönkre, amelyek a síkságok rizsföldjeit és gazdaságait védték. Sok volt az áradás, sok gabona semmisült meg. A japánok és a franciák minden föllelhető élelmet a maguk raktáraiban halmoztak föl. Az árak az egekbe szöktek, de továbbra is spekulálnak vele, ahelyett, hogy enni hagynák az embereket.
Vajon igaz-e ez, vagy csak az a fajta propaganda megint, amivel Ho a megismerkedésük óta traktálja? – töprengett Reisman.
– Miért nem jelentetted Kunmingban? – kérdezte. – Megpróbálkozhattunk volna ejtőernyős élelmiszerszállítással.
– Amíg a határt át nem léptük, nem is tudtam, mennyit romlott a helyzet – válaszolt Ho.
Reisman bólintott. – Tudatni fogjuk Kunminggal, de csak majd ha eljutunk a főhadiszállásotokra. Idekinn túlságosan sebezhetőek vagyunk. Még nem akarok leadni semmit a rádión, azt viszont megnézhetnénk, mi zajlik benne. Szeretném ma megmutatni nektek, hogyan kell belehallgatni a japán és francia adásokba. Ez az egyik mód rá, hogy megtudd, hol vannak és hová tartanak ellenséges csapatok. Kutatáselemzés – ez a lényeg. Ebből megállapíthatod, van-e erőd akcióba lépni, vagy eltűnjünk-e a képből még egy darabig.
Ho mosolygott. – Ezt csináljuk évek óta, Jean. Már unom ezt az örökös „képből-eltűnést”.
Elhozták a nung teherhordóktól a rádiókat tartalmazó hátizsákokat és a házaktól távolabbra, egy tisztásra vitték őket. Minden adó-vevő készüléknek külön kézi kezelésű generátora volt, jóval nehezebbek, mint maguk a rádiók.
A második rádió célja és kapacitása más volt, mint azé, amelyet Reisman annak idején a kunmingi házba vitt. Nem sugárzott olyan messzire, de beszédhangot is és morzejelzést is tudott adni-venni. Az OSS új, jó lehallgató posztot akart. Reisman mindkét rádiót üzembe helyezte, jóllehet most csak hallgatni akart, leadni nem. A hosszú antennák végeit odaadta Ho két fiatalabb emberének és utasította őket, másszanak föl a fára és olyan magasra akasszák, hurkolják föl az antennákat, amilyen magasra csak fölérnek.
Csin Li örömmel nézte a tevékenységet. Időnként mondott valamit kínaiul Hónak. Két Viet Minh kezelésbe vette a kézi tekerőket, s hamarosan zümmögött már mindkét vevőkészülék. A meókat és nungokat, akik oda akartak jönni, el tessékelték. A rádiózást bizalmas és szent ügynek tekintették.
Reisman a hosszú távú morzevevőre állította a hullámhosszat. Talált néhány tiszta adást, de egyiket se értette meg. gyorsan leirkálta egy jegyzettömbre a pontok és vonalak sorrendjét, de értelmet nem tudott kihámozni belőlük. A jelek valószínűleg rejtjelek voltak, és nem tudta megállapítani, hogy francia, japán, angol vagy netán kínai rejtjelek-e. A rejtjelrendszer dekódoló kulcsa nélkül semmiképp se tudta lefordítani a hangokat, még akkor se, ha felismerte volna, milyen nyelvet használnak. Körbeadta a jegyzetblokkot. Ho is, Thi is járatos volt a morzejelekben, de ők se boldogultak velük.
Reisman az emberi hangot közvetítő vevőkészüléken kezdett dolgozni, s megmutatta, hogyan kell a japánok és a franciák által használt katonai frekvenciákat megkeresni és azokra ráállni. A légköri fütyülések között megfogott hullámhosszokon sürgető hangokat hallott. Egy francia tiszt Bac Quangban úteligazításokat és harci parancsokat adott egy járőrnek.
– Keresd ki gyorsan a koordinátákat a térképeden – mondta hirtelen érdeklődéssel Reisman. – Ez eléggé közel van ide. Lehet, hogy ránk vonatkozik.
A többiek, akik értettek közülük franciául, közelhajoltak, s most valamennyien tisztán hallották a parancsot. El kell fogni a Kínából behatolt határsértőket, akik keletre próbálnak továbbjutni a hegyeken át.
– Ez önmagában véve nem szokatlan – mondta Thi halkan, s a térképet nézte. – A határon át mindig zajlanak mozgások oda is, vissza is, s a katonák meg a rendőrök hajkurásszák őket. Néha szökevények, néha visszatérők, mint mi. Gyakrabban nepperek és csempészek, ilyen vagy olyan dugáruval, vagy ópiummal. Ez utóbbit a japánok is, meg a franciák is tudomásul veszik, amennyiben a csempészek lefizetik, akit kell.
Reisman intett, maradjanak csendben; adás jött be a járőr rádióadójából a bázisnak, a járőr megadta helyzetét.
– Igen közel vannak hozzánk – nézett föl a térképéről Thi. – Alig tizenöt mérföldnyire, s erre közelednek. Ha akarnának, négy-öt óra alatt ideérhetnek.
– Talán annál is hamarább – tűnődött el Reisman.
Nem hitt a véletlenekben, bár azt tartotta, ha mégis előfordulnak, fordítsa előnyére az ember. Ekkor egy japán hang szólalt meg ugyanazon a frekvencián. Ho értett valamit japánul, de csapatának két Viet Minhje folyékonyan beszélte a nyelvet, gondosan figyelt és fordította vietnamira. Ho pedig angolra Reismannak. A határsértők a jelentés szerint egy meo faluban tartózkodnak Nam Rictől északkeletre.
– Ezek alighanem mi vagyunk – állapította meg Reisman.
Most újabb hang szólalt meg japánul az éterben. Ez az adás a bázisról szólt, vissza a járőrnek. Megerősítette egy japán parancsnoknak, amit a francia parancsnoknak már jelentettek.
– Mi vagyunk azok – komorodott el Ho. – A japánok még a falufőnök nevét is tudják. A franciák adták meg nekik.
– Trang nevét?
– Igen. Elárultak bennünket – válaszolta Ho. Hangjából, arcából mérhetetlen szomorúság áradt, hogy ilyesmi megtörténhet, s hogy ilyesmivel kell megbirkózniuk. – Tudják, hogy itt vagyunk, ebben a faluban. Trang, amíg vacsorával vendégelt bennünket, nyilván elküldte egyik emberét a legközelebbi francia előőrshöz.
Reisman és Ho végül azt rakta össze a hallottakból, a kétnyelvű rádióüzenetekből, hogy egy körülbelül húsz katonából álló japán-francia őrjárat, közös parancsnokság alatt, nyugat felé menetel ugyanazon az úton, amelyen Hóék csoportja akar hajnalban továbbhaladni. A járőr azt a parancsot kapta, hogy csapjon le a határsértőkre, amíg alszanak, és ejtse foglyul őket, ha lehetséges.
– A japánok már nem bízzák teljesen a franciákra ezeket a dolgokat – mondta Ho. – Egyre kevésbé bíznak bennük, főleg amióta Franciaország felszabadult.
Gondolkodott egy pillanatig, Reismanra nézett, a fáklyák fénye világította meg arcát. – Tehát, mon commandant, mit tennél most? – Eleven volt a hangja, a kihívás fölélénkítette. – Tűnjünk el a képből, vagy támadjunk?
– Csapjunk le rájuk – felelte Reisman.
– Trés bien. Pontosan ezt akarom én is. És Trang meg az emberei segíteni fognak nekünk. Nagyon értenek az ilyesmihez.

 

Ho Si Minh vette kézbe a parancsnokságot. Nem vetette magát alá Reismannak, nem is tett fel kérdéseket, s Reismannak most alkalma volt megfigyelni, miként viselkedik válság esetén, bár őmaga, ha módja van rá, meglett volna nélküle. Azután, egy idő múltán észrevette, hogy Tran Van Thi adja tovább a tényleges utasításokat a Viet Minheknek, a nungoknak és a meóknak; Ho a hadművelet átfogó stratégiáját vette kézbe, és Thi volt a kivitelező tiszt, ő gondoskodott a parancsai végrehajtásáról.
A Viet Minhek közül azokat, akiknek később kellett volna őrséget állniuk, felébresztették és ismertették velük az új helyzetet. A falucska népét összeterelték és erős őrizet alatt Trang házába vitték. A nőket és a gyerekeket a vendégszállásba gyűjtötték, őrizet alatt.
Kinyitották az új fegyvereket és lőszert tartalmazó ládákat és szétosztották a tartalmukat. Kitisztították és megtöltötték a fegyvereket. Reisman örömmel látta, hogy a csoport nagy része ért az új fegyverekhez. Akik nem, azok a társaihoz vagy őhozzá fordultak gyors instrukciókért. Meglepetéssel látta, hogy Mai is tapasztaltán bánik a fegyverekkel. A lány kitisztított és megtöltött egy 45-ös automatát és idomtalan can slua tau zekéje derekára csatolta az övet a pisztolytáskával. Azután tölténytárat illesztett a frissen kitisztogatott karabélyba, ellenőrizte a biztonsági zárat, s a vállára vetette.
A csoport négy nőtagja, akik előőrsként és őrként jöttek a határra, most ugyancsak föl voltak fegyverezve, Maijai együtt az volt a megbízatásuk, hogy maradjanak a faluban a nung teherhordókkal és őrizzék a többi hadianyagot.
– Ha rosszul alakul a dolog – mondta Mainak Thi –, idejében ideküldök valakit, hogy figyelmeztessen. Akkor el kell tűnnöd a nungokkal együtt. A társnőink – mutatott fejével a többi nő felé –, más utakat is ismernek, amelyen Cao Bangba lehet jutni. Ti vagytok felelősek érte, hogy ami fegyvereinkből és lőszerünkből itt marad, eljusson ottani barátainkhoz.
A nungok fő teherhordozójának elmondták a terveket és ő készséggel egyetértett velük. Ő, és emberei nem akartak a következő órák történéseiben részt venni. Az északi kínai vendég, Csin Li azonban magához vette az egyik Browning automata fegyvert. Erősködött: nem azért van itt, hogy csak megfigyeljen, hanem hogy osztozzék bajtársaival a támadás veszélyeiben.
Reisman mandarin kínaisággal szólt hozzá, bár tudta, hogy gyengén. – Gondolom, tudod használni ezt a fegyvert és nincs szükséged instrukciókra.
Csin Li értetlen arccal hajolt előre. A kérdés csakugyan modorosan volt megfogalmazva, sőt talán durván is, de nem vette zokon. Ho gyorsan közbeavatkozott tolmácsként és Csin Li elmosolyodott. – Igen, van némi tapasztalatom – mondta. Reisman ezt világosan megértette.
Ho közbevetette saját magyarázatát: – Mr. Csin a saját hadseregében körülbelül olyan rangot visel, mint te a magadéban. Hosszú, sok csatában edzett tapasztalat van mögötte.
Ho, amikor bement a falufőnök házába, nem árulta el Trangnak, hogy tud az árulásáról. De már nem ütötte meg azt a tiszteletteljes hangot, amelyet vendég használ házigazdájával. A Viet Minhek fegyvereinek árnyékában Trangot és tíz emberét rávették, működjék együtt velük mindabban, ami most következik.
Húszan voltak Ho támadócsoportjában: Reisman, Ho, Thi, Csin és tizenhat Viet Minh-harcos. Elegen ahhoz, hogy a meók azt tegyék, amit elvárnak tőlük, és elegendő tűzerejük volt ahhoz, hogy sikeresen üssenek rajta az ellenséges járőrön, vagy akár szemtől szembe is legyőzzék őket, ha arra kerül a sor.
Mégis, mielőtt a falucskából elindultak volna, Thi megpróbálta rávenni Hót, maradjon hátra az asszonyokkal és a málhavivőkkel. Vietnamiul beszélt hozzá. – Nem kockáztathatjuk meg, hogy bármi is történjék veled.
Ho elnézőn rámosolygott, majd egyértelműen visszautasította a javaslatot: – Most az a helyes, ha én is odamegyek, ahová a harcosaim. Ugyanannyit kockáztatok, mint te. Nem vagyok se pótolhatatlan, se csalhatatlan, Thi – mondta halkan, nyugodtan és határozottan.
Reisman a következő két óra során megtapasztalta, mihez értenek igazán jól a meók: kelepcék és csapdák lerakásához és álcázott punjivermek készítéséhez. Nem engedték meg nekik, hogy fegyvert használjanak, a punjikhoz készített mérges dárdákon, és a halálos embercsapdák készítéséhez szükséges íjpuskákon, nyilakon, rugós eszközökön és köteleken kívül. Thi, mielőtt Trangot és embereit elindította a faluból kivezető ösvényen, vietnami és meo keveréknyelven figyelmeztette őket: ha valamelyikük használni merészelné ezeket az eszközöket a Viet Minhek ellen, akkor az egész csapatot lemészárolják, és a faluban az asszonyokat és a gyerekeket is megölik. Amikor Mai komoran, idegesen lefordította a szavait Reismannak, az őrnagy érezte: ez nem merő fenyegetőzés.

 

Az ellenséges járőr zajosan közeledett, mintha vitathatatlan urai lennének az éjszakai terepnek. Fecsegtek, káromkodtak, nevetgéltek, felszerelésük csörömpölt, zörgött. Reisman már egy mérföldnyiről hallotta, amint jönnek. Négy Viettel fedezékben voltak a domboldalon, ama ösvény fölött, amelyen az őrjárat áthalad majd. A rajtaütés színhelyéül kiválasztott hely a falutól mintegy jó mérföldnyire keletre volt; az ösvény ott hegyszorosszerű hágóvá szélesedik, amely arra csábítja a katonákat, hogy pihenjenek meg, vagy gyülekezzenek az átkeléshez.
Neki és a négy Vietnek az volt a dolga, hogy az ellenséges csapat mögé kerülve zárják el a menekülés útját. Most homályos körvonalaikat figyelte a sötétségen át odalenn, amint mennek csapdájuk felé. Azután jelt adott társainak, s ők öten némán aláereszkedtek, s a nyomukba eredtek.
– Két perc múlva már meghallotta az első rémült és fájdalmas sikolyokat, az ellenséges járőr katonái átestek a punji vermeket rejtő gyékényfonatokon és földtakarón, és fönnakadtak a mérgezett dárdákon: másokat mellmagasságban nyilak döftek át, ezek íjpuskákból ugrottak elő, amelyeket egy-egy bokor megérintésével vagy az ösvény fölött átívelő vékony inda eltörésével oldottak ki.
A Viet Minhek körülbelül tizenöt másodpercig vártak a tüzeléssel, s ez elegendő idő arra, hogy rémület, zűrzavar és pánik legyen úrrá a kavargó francia és japán katonákon. Reisman kiáltozást és parancsokat hallott mindkét nyelven. Azután megindult a tüzelés, gyilkos, irgalmatlan sortűz dördült el a sötétben.
Percek alatt eldőlt minden. A járőrnek arra se jutott ideje, hogy védelmet tanúsítson, legfeljebb néhány hatástalan válaszlövést adtak le. Azután megszűnt minden mozgás és ellentűz, és Reisman meghallotta, amint Thi elordít egy parancsot, sortűz csattan, majd a rákövetkező csend még hallhatóbbá teszi az életben maradt ellenség hangjait: a torokhangú üvöltéseket, az öngyilkos düh és az ismeretlen iránti gyűlölet hangjait, meg a fájdalom hörgését és vinnyogását.
Hát ismét kivégzés történt, gondolta Reisman. A friss halottak arcát, egyenruháját fürkészte. Düh és undor fogta el az értelmetlen mészárlás miatt. Ketten japánok voltak, ketten bennszülött indokínaiak, a gyarmatosító hadsereg egyenruhájában, egyikük középkorú francia, egyenruháján őrmesteri jelzéssel. Reisman ezt az embert érezte a legközelebb önmagához. Vajon hány év katonáskodás állt mögötte, hány csatát vívott meg, míg ilyen véget ért?
Reisman dühe Ho ellen fordult, aki lassan közeledett a háttérből. – Ez gyilkolás, nem háború – támadt rá Reisman.
– Rosszabbat is tettek már a népemmel – felelte Ho.
– Van közöttük a népedből való is.
– Szomorú – mondta Ho.
Párbeszédüket újabb fegyvertűz szakította félbe. Reisman megpördült a maga készenlétben tartott M-3-asával és azt látta: az ellenfél újabb katonáit lövik agyon.
Hirtelen kitikkadt benne a zavart düh és szánalom, amelyet eddig érzett. Otthagyta Hót, olyan erősen markolta az M-3-ast, hogy a keze belefájdult. Körülnézett a rajtaütés színhelyén, lassan lépkedett a hullák között, amelyeket a vietnamiak most összehordtak; s nem maradt benne más, csak keserű bánat. Nézte, mint kutatják át a vietnamiak a tetemeket és a csatateret lőszer és fegyver után. A járőr rádiója és generátora már benne is volt a hátizsákjaikban. A támadás annyira gyors és váratlan volt, hogy a járőr még a Bac Quang-i bázist se tudta értesíteni.
Thi Reismanhoz lépett. – Most a magad szemével láthattad, mire vagyunk képesek. Tíz japán, egy francia hadnagy és egy őrmester. És nyolc vietnami áruló. Szép munka, n'est-ce pas?
– Au contraire, randa munka – dohogott Reisman. – Őrült vagy. Túl sok volt az öles. Stílustalan dolog. Jobb lett volna, ha foglyokat szedtek.
– Mit kezdtünk volna velük?
– Kihallgathattátok volna őket. Katonai értesüléseket gyűjthettetek volna. Többet tudtatok volna meg ellenségeitekről. Kevesebb kockázattal tervezhettétek volna meg további hadműveleteiteket. Ezt tehettetek volna velük, te, meg a szelíd Ho apátok – mérgelődött Reisman. – Mi ilyen barátokat és szövetségeseket kívánnánk magunknak. Nem mészárosokat! Hogyan akarsz húsz holttestet elrejteni? Halottak: felelősséggel tartoztok irántuk. A ti tudatlanságotokat és kegyetlenségeteket hirdetik. Ha néhányukat életben hagyjátok, jól bántok velük, akkor alkuhelyzetbe kerülhettek valamiért vagy valakiért. – Igyekezett hangjából visszatartani a haragot, éles gúnnyal hozzátette:
– Még dicsérték is volna a bátorságotokat és ravaszságotokat a csatában, szelídségeteket a győzelemben, az emberségeteket, a jóságotokat. Ilyenféle erőt és tiszteletet vívott ki Indiában Gandhi.
Tran Van Thit meglepte Reisman hevessége. Arra számított, hogy az amerikainak tetszik majd ez a könnyű győzelem.
– A meók olyan helyekre temetik majd el a holtakat, ahol nem találnak rájuk – válaszolta udvariasan. – Máris szólunk nekik, fogjanak hozzá. Készséggel meg fogják tenni. Le fognak fedezni bennünket, mert tudják jól: nagyon rosszul járnak a franciáknál és a japánoknál, ha valaha kiderül, hogy részt vettek ebben az ügyben.
– Javaslom, küldd el két emberedet az úton pár mérföldnyire – mondta neki Reisman. – Én visszamegyek a faluba, behangolom újra a rádiót. Pár óra múlva keresgélni kezdik az embereiket.
– Hamarosan indulnunk kell – mondta Thi. – Ma nem lesz részünk az alvás luxusában.

 

Reisman az egyik japánul folyékonyán beszélő vietnamit vitte magával. Mai megkönnyebbült, amikor meglátta őket újra a faluban, elmondta Reismannak: hallotta a csatazajt és kísértés fogta el, hogy előremenjen és megnézze, mi történik, de inkább mégiscsak szót fogadott a parancsnak és ottmaradt.
– Túlságosan is jól ment – válaszolta röviden Reisman. – Húsz-null a javunkra. Gyerünk a rádióhoz, hadd lássuk, mit tudhatunk még meg.
– Hol vannak a többiek? Hol van Ho apó? – aggodalmaskodott Mai.
– Temetik a holtakat. Elrejtik a bizonyítékokat.
Mait meglepte gúnyos hangja és viselkedése. Azt várta volna, hogy örül, vagy legalábbis megkönnyebbül. A férfi azonban nem magyarázott meg semmit. Az egyik nung fölszerelte az antennadrótot egy fára, egy másik beindította a generátort, Reisman pedig ráállt ugyanarra a frekvenciára, amely néhány órával ezelőtt a közeledő veszedelemről árulkodott.
Több ízben is hallotta a Bac Quang-i japán és francia parancsnokokat, amint a járőrt hívogatják. Azután a tisztek nyilván aludni tértek, s a rádiósokra bízták, próbálkozzanak tovább egész éjjel. Mert más hangok beszéltek, kevésbé sürgetők, kevésbé parancsolok. Reisman más frekvenciákra tért át, hátha valami érdekeset hallgathat le. Semmi. Visszatért a Bac Quang-frekvenciára és megállapította, hogy az adások körülbelül tízpercenkint ismétlődnek. Már kimerült volt, nem érdekelte, mások alszanak-e, de tudta, legalább néhány óra alvásra szüksége van, másképp holnap hasznavehetetlen lesz, amikor menetelni kell.
– Tudod egyedül működtetni? – kérdezte Mait és azt a Vietet, aki tudott japánul.
Tudják, felelték. Reisman a generátor kurbliját tekerő nungra mutatott: – Nem ártana hamarosan szerezni valakit, aki leváltja. Ez fárasztó munka. Megyek, leszundítok egy csöppet. Mire a fiúk visszaérnek, indulásra kész vagyok. Kicsit ki kell pihennünk magunkat, mire pirkadat előtt útnak indulunk.
Benézett a vendégházban alvó meo nőkhöz és gyerekekhez. Néhányan ébren voltak, idegeskedtek. Szorongón, gyűlölködve pillantottak rá. Két fegyveres Viet Minh-lány őrködött mellettük, a másik kettő aludt.
– Mondja meg nekik, hogy az embereik jól vannak – utasította Reisman franciául az egyik lányt.
Az vietnamiul kihirdette a közlést, s a meo asszonyok nyilván megértették, mert láthatólag lecsillapodtak, különösen az a néhány, akiket fölismert, mint Trang feleségeit. Átment a falufőnök házába, ahol az este a pokrócát és többi holmiját hagyta. Emberek nélkül, csaknem kialudt tűzhellyel a házban nem volt már olyan rossz szag, vonzóbb hálóhely lett. Rátalált egy fonott szőnyegre, behúzta az egyik sarokba, ráfeküdt, magára tekerte a pokrócát, szembefordult az alacsony ajtóval, kezében 45-ösével.
Azon nyomban álomba merült, s amikor fölébredt, először nem tudta, két percet vagy két órát aludt-e. Kiáltás, sikoltozás, sirató női hangok. Ledobta a pokrócot, pisztolyával az ajtóra célzott. Nem volt ott senki. Tokjába dugta a pisztolyt, megragadta M-3-asát és kisietett a konyhába a másik alacsony ajtón át. Lehajolt, a falhoz tapadt és átlesett a nyíláson. A fekete éjszaka már szürkült, bár a fáklyák még égtek odakinn. Ott látta a falucska férfiait, asszonyait és gyerekeit, együtt, laza félkörben, háttal neki. Rajtuk túl, másik félkörben a Viet Minh-ek és a nungok álltak, valamennyien a földre meredtek, valamire a két csoport között. A siratás folytatódott, de erőszakos hangok nem hallatszottak. A siratok körül csak a félelem és az iszonyat csöndje.
Reisman előregörnyedt és kilépett az ajtón a szabadba. Még mindig a géppisztolyával közeledett, minthogyha használni akarná, amíg meg nem látta, amire a falubéliek bámulnak. A látvány megdermesztette. Trang három asszonya jajgatott a földre roskadva, rémült gyerekeikkel maguk körül. Mellettük az, ami Trangból megmaradt.
Holtteteme derékig meztelen, hasmánt feküdt a véres földön. Csupasz karja a háta mögé kötözve könyök fölött, a kötél a húsába mart. Feje majdnem levált nyakáról; kicsavarva hevert mellette, csak néhány ín és bőr kötötte össze. Halott szeme félig nyitva, mintha mérsékelt kíváncsisággal figyelte volna önnön lefejezését. A kard, amelyet lefejezésére használtak – talán a saját fegyvere – ott feküdt mellette a földön, pengéje a vérétől nedves.
Reismant már majdnem érzéketlenné tette az a vérszomjas gyilkolás, amelynek az éjszaka a részese volt. Úgy nézte ezt a jelenetet, mintha valami természetes dolog lenne, olyasmi, ami itt várható volt. Meghallotta Ho Si Minh hangját, odanézett.
– Amíg aludtál, itt bírósági tárgyalás zajlott. Nem akartunk fölzavarni.
Reisman Ho felé indult, újra a lemészárolt Trangra nézett, majd a többi Viet Minhre.
– Milyen váddal ítélték el? – kérdezte halkan Reisman.
Tran Van Thi előrelépett, mintha el akarná állni az útját, nehogy vezérére támadjon, és magára vette a történtek ódiumát.
– Árulással – hirdette meg.
Reisman megkereste Nguyen Thi Mai arcát a Viet Minhek csoportjában. A lány a lába elé bámult, a földre, nem a néhány méternyire lévő iszonyatra. Reisman odament hozzá, a lány ráemelte tekintetét.
– Miért ilyen kegyetlenül? – kérdezte Reisman. – Nem lett volna elég főbe lőni?
Mai közönyösen nézett rá most, se hangjával, se modorával nem akarta elárulni, hisz-e abban, amit mond, vagy nem. – Így hatásosabb a büntetés – felelte. – Azt tartják, hogy ha a fejet levágják, a szellem elszökik, és arra ítéltetik, hogy elveszetten bolyongjon mindörökre, így sokkal elrettentőbb a többieknek.
Reisman elfordult tőle, a fejét rázta. Ismét a hullára pillantott, azután Ho és Thi felé. – Tűnjünk innen minél előbb – motyogta –, vagy mind francia guillotine alatt végezzük. Hamarosan elindulnak az őrjárat keresésére.
Szavai megtörték a többiek morbid bűvöletét. Thi rákiáltott a nungokra és a Vietekre, készülődjenek az induláshoz; s a málhahordók, őrök és felderítők máris kapkodták csomagjaikat, lőszerüket, fegyverüket. Reismannak ezt mondta Thi: – Más úton megyünk Cao Bangba. Nehezebb lesz, valamivel tovább tart, de nem találnak ránk.
Ho közelebb lépett Reismanhoz. – Japán kém – intett megvetőn a hullára. – Ebben a faluban többé nem lesz japán kém.
Reisman hidegen nézett rá. Csakugyan ennyire naivnak hiszi őt is? A kém címke egyszerre volt túlságosan egyszerűsítő és túlságosan ravasz. Hogy Trang megüzente a franciáknak a Viet Minhek ittlétét, hogy azok kegyét kereste, akiknél a hatalmat és önnön érdekeit vélte, csupán a dolgok végzetesen téves megítélése volt.
– Ezek a falusiak itt... – kezdte Reisman. Trang özvegyeire mutatott, akik a földön heverő hulla mellett zokogtak, meg az összebújt, rémült lakosokra. – Ezek joggal mesélnek majd el mindent a franciáknak és a japánoknak, ami történt, s azt is, hogy kik tették.
– Ha elmesélik – mondta Ho –, akkor a franciák és a japánok azt is megtudják, hogy kik készítették a csapdákat, amelyek az embereiket megsebesítették, mielőtt a golyóink végeztek velük. Szörnyű bosszút állnának a falun.
– De te végeztetted ki Trangot, amiért segíteni akart a franciáknak és a japánoknak – mondta indulatosan Reisman. – A falusiak ezt biztosan elmesélik. A franciák és a japánok megtudják tőlük.
– Nem hisznek majd a népnek. Sose hisznek nekik – mondta Ho és tekintete a távolba révedt.
A menetoszlop pár perc múlva már maga mögött hagyta a falucskát, nem keletre indult, hanem északra. Reisman tudta: a katlan, amely – az ő segítségével is – újra fortyog, érthetetlen marad főnökei számára, akik ebbe az edénybe lökték.

 

18.

A negyedik nap érkeztek el Cao Bang körzetébe. Tran Van Thi hátrahúzódott a menetben és bizalmasan tájékoztatta Reismant – Fölszabadított zónában vagyunk! Itt már a Vieth Minh ellenőrzi a falvakat. Itt szabadok és elégedettek az emberek.
Ez Kunmingban meglepetésként hatott volna – mint ahogy így hatott volna Tokióban, és Párizsban, Londonban és Washingtonban, ahol szinte semmit nem tudtak arról, mi történik a tonkini hegyekben és nem is tartották fontosnak. Talán még Taj Li mindenütt jelenvaló kémhálózata se vitte el a hírét Csungkingba, gondolta Reisman.
– Mit jelent ez, Thi? – kérdezte. Túlságosan is élénken emlékezett rá, hogyan váltották le Trangot.
Thi készséges ismertetésbe kezdett, akár egy kereskedelmi-kamarai reklámfőnök: – Az adóik alacsonyabbak, az oktatási rendszerük jobb, a megélhetésük biztosabb. Sokkal többet tarthatnak meg az általuk megtermelt élelemből, az általuk készített termékekből és munkájuk gyümölcséből.
– Ho azt mondta nekem néhány napja, hogy a népetek ezerszám pusztul éhen.
– A síkföldön, igen. A tájfuntól és attól, hogy a franciák és a japánok a raktáraikba zárnak minden élelmet. Itt Cao Bangban minden jobb.
– Mi a helyzet a biztonsággal és a védelemmel?
– Itt védettek vagyunk. Az ellenség, hacsak nem összevont erőkkel vonul ellenünk, ide nem merészkedik.
A következő órákban tovább gyalogoltak keletnek. Őrszemek üdvözölték őket és csatlakoztak a menetoszlophoz. Reisman a térképe, a nap állása és iránytűje segítségével megállapította, hogy újra majdnem a kínai határnál járnak, százötven mérföldnyivel keletebbre, mint ahol beléptek Indokínába. A terület, amelyen jártak, még nem volt megfelelően fölmérve, a térképeken sok helyütt bukkant föl az ADATOK HIÁNYOSAK felirat, akárcsak a KARSZT szó, ami a mészkőalakzatokra, dolinákra, vízmosásokra és föld alatti patakokra vonatkozó geológiai fogalom. A szél szelíden fújt ebben az évszakban, nem volt se meleg, se hideg; a tiszta levegőt fák-bokrok illata, és madárfütty töltötte be.
Késő délután, Pac Bo falu közelében elérkeztek a Viet Minh mészkőüregek és a magas dzsungelbozótok közé elhelyezett főhadiszállásához és kiképzőbázisához. Erdők bontották a magaslatokat, friss vizű patakok zuhogtak a közelben, s a barlangokat szállásokká, műhelyekké, gyárakká és tanácskozóhelyiségekké alakították ki. Sáncerődként kitűnő választás volt ez a hely.
Egy kis mezőn fogadóbizottság és mintegy kétszáz Viet Minh-katonából álló csapat várta őket, különféle fegyverekkel fölszerelten. Egyeseken olyan egyenruha volt, mint Thin, mások a can slua tau indigókék zekéjét és nadrágját viselték. A csapatok előtt másokkal együtt egy szomorú képű kis ember állt roggyant fehér öltönyben és Borsalino-kalapban. Reisman szemében túlságosan fiatal és jelentéktelen volt ahhoz, hogysem másnak nézze, mint furán jól öltözött civil látogatónak, netán némi apró kereskedelmi vagy hivatali kapcsolatnak.
Ho Si Minh, aki a menetoszlopban jó harminc méterrel Reisman előtt járt, megállt a fogadóbizottság és a csapatok előtt, vietnamiul hangosan köszöntötte őket, amire azok kórusban válaszoltak. A Borsalino-kalapos megölelte és pár pillanatig négyszemközt váltottak szót. Ho azután Reismanhoz és Csin Lihez fordult és intett nekik, jöjjenek közelebb.
Ho évődőn mutatta be a férfit, először Reismannak franciául: – Engedd meg, hogy bemutassam Mr. Vo Nguyen Giapot, fegyveres erőink parancsnokát. Még nem tudjuk biztosan, mi legyen a rangja. Talán káplár, talán tábornok. Attól függ, hogyan látja el feladatát.
Giap nem mosolyodott el a tréfán. Élénken figyelt, Ho pedig folytatta: – Giap, akárcsak én, tanári képesítést kapott. – Azután Ho, egy lendületes mozdulattal bemutatta őt: – Jean Reisman, az Egyesült Államok hadseregének őrnagya.
Giap szomorú, rebbenéstelen szemekkel vette szemügyre Reismant. Sima és fiatalos volt az arca, szája érzéki, de arcából hallatlan kimerültség áradt, tekintetében pedig volt valami vénséges és sokat tudó.
– Óhajtja szemügyre venni a csapatokat? – kérdezte franciául. De anélkül, hogy a választ megvárta volna, nyomban Csin Lihez fordult. A kantoni dialektust használták egymás közt, érezhetően jól beszélték mindketten. Reisman abból a kevésből, amit kivett belőle, arra következtetett, hogy ezek ketten ismerik egymást és közös emlékeik vannak.
Giap elfordult, pattogó parancsokat adott ki, a katonák vigyázzba álltak és fegyverrel tisztelegtek. Azután oda és vissza végigvezette Reismant, Csin Lit és Hót a katonák sorfala előtt. Alacsony, sovány, éhes kinézetű katonák voltak, és Reisman időnként azt vette észre, hogy egyik-másik fiú, akire rápillant, a valóságban lány. Különösen a fegyverek változatossága tűnt föl neki –, a régi amerikai Springfieldektől és német Mauserektől a modern japán, kínai, német és amerikai puskákig, pisztolyokig és géppisztolyokig. Némelyiküknek egyáltalán nem volt fegyvere.
Reisman az egyik sorfal végére ért, és épp a következő felé tartott, amikor meglátta, hogy Nguyen Thi Mai a fogadóceremóniát otthagyva, egy férfi felé indul, aki most jött ki egy cseréptetejű kunyhóból és széles mosollyal közeledik a lány felé. Ázsiai, de Reisman már nem tudta volna kitalálni, miféle nemzetiségű. Öleléssel és csókkal köszöntötte Mait, sőt, abban a hiszemben, hogy senki se figyeli őket, még a lány csípőjét és fenekét is megsimogatta, amitől az hirtelen elmosolyodott: Reisman úgy látta, az üdvözlés múltbéli kölcsönös örömökre utal, netán újrakezdődésükre.
Amikor a szemle véget ért, s a csapatok szétoszlottak, Mai és barátja Reisman felé indult. Még mielőtt odaértek volna, Tran Van Thi sietett hozzájuk és váltott velük néhány szót. A másik férfi udvariasan figyelt, Reisman felé nézett és vállát rándította arra, amit Thi mond neki. Azután bizalmas mosollyal lépett Reismanhoz Maijai; a lány kicsit zavarban volt, de nem szorongott.
Ázsiai létére magas volt az újonnan jött férfi, karcsú és jóképű. Külsejében volt valami össze nem illő. Ruházata szürke kasanadrág, sötétkék pólóing, pulóver, fehér zakó – jobban illett volna egy amerikai sportklubba, vagy brit gyarmatosítók gardenpartyjára, mint egy Viet Minh katonai táborba a tonkini hegyek közt.
– John ez itt... – kezdte Mai. De a férfi gyorsan és hangosan félbeszakította: – Haro!
Reisman nem tudta, jól hallotta-e. – Haro?
– Jól értette – felelte a férfi, akcentus nélküli, amerikaias angolsággal. – Haro. Mint ebben: „Hogy vagy, Haro?” – tette hozzá a japános akcentust utánozva.
– Ez Harold rövidítése?
– Nem, egyszerűen csak Haro, addig is amíg jobban összeismerkedünk.
– A beszéde alapján ön amerikai.
– De nem úgy nézek ki, mi?
– Nem számítottam itt amerikaira.
Mai, aki idegesen követte a szóváltást, megszólalt, és valami, Reisman fülének furcsa hangot adott ki. Valahogy így hangzott: „Kiii...” – azután visszanyelte a szót és így szólt barátjához: – Haro, ez itt a mi amerikai megfigyelőnk, Reisman őrnagy... John Reisman.
Kezet ráztak. Szívélyes kézszorítás volt. Egyik se akarta demonstrálni, milyen erős. Haro nyilván valamilyen játszmát játszik vele, de nem nyert pontokat; úgyhogy Reisman, minthogy nem érzett már veszélyt, hajlandó volt kivárni, amíg Haro és Mai tájékoztatják, vagy megismertetik a játékszabályokkal.
– Tekintsen mostantól egynek a fiúk közül – mutatott körül a Vieteken Haro. – Jut eszembe, ki győzött az USC-UCLA meccsen az idén?
Reisman bizonytalanul nézett rá: – Nem tudom.
Haro csettintett, afféle „a mindenségit!” mozdulattal, minthogyha a futballeredmény lenne a legfontosabb értesülés, amelyet Reisman a külvilágból hozhatott a számára. – Mindenképp gratulálni szeretnék magának. A csapata földet ért pár napja. Nyilván nem hallott róla, amíg úton volt.
– A csapatom? Nekem nincs semmiféle csapatom.
– Már hogyne lenne. A Hadsereg és a Haditengerészet együtt lépett pályára a múlt héten a változásért. Énbe egy. Egy egész hadsereg ért partot Leytén. Szarrá verte a japánokat ott. A következő meccs Luzonban lesz, úgy tudom... meg se állnak Maniláig. Mit tud erről, Johnny?
Reisman megütközött ezen a „Johnny”-n. Nem szokott hozzá, hogy legszűkebb barátain kívül bárki is Johnnynak szólítsa. – Ez új hír a számomra.
– Nézze, MacArthur azt mondta, visszajön, tehát ez nem lep meg. Egyébként mi szél hozta ide magát, őrnagy?
– Egyszerű turista vagyok. Hát magát?
Mai, aki a párbeszéd alatt hol az egyikre, hol a másikra pillantott, most elkiáltotta magát: – Haro tanácsadó!
– Miben? – kérdezte Reisman.
– Nemzetközi kapcsolatok tárgykörében – válaszolta Haro.
– Kinek a tanácsadója?
– Azon vagyok, hogy Mr. Hót és népét megóvjam a galibáktól.
– Kinek a szolgálatában áll? Az államéban?
– Mostanság inkább szabadúszó vagyok. A főnökeim nem egyeznek meg, merre kell menni, úgyhogy inkább magam alakítom a dolgokat.
– Nekem is ezt kell tennem néha. Bár azt hiszem, maga meg én most ellenkező célt tűztünk magunk elé. Én azon vagyok, hogy Ho galibát kavarjon, s nem azon, hogy távol tartsa magát tőle.
– Gondoltam, hogy ezért van itt – mondta Haro, kedélyes jóindulattal.
– Mégis kinek dolgozik, Haro? – szívóskodott Reisman.
Haro figyelmeztetőn rázta felé az ujját és mosolygott: – Egyelőre hadd legyen az én titkom, őrnagy. Információt csak ha muszáj. Maga biztosan megérti ezt, őrnagy.
Reisman nem tudta, mihez kezdjen ezzel az emberrel azon kívül, hogy ne bízzék meg benne. Hirtelen belényilallt, mi az, ami egyszerre tetszik is neki benne és nem is: túlságosan is hasonlít őrá magára. Ez a laza magabiztosság és fensőbbség..., kicsit túl pimasz; a feszültséget, bizonytalanságot, sőt haragot is évődés mögé rejti, s ezzel időt nyer, hogy pozícióba, az erő helyzetébe ügyeskedje magát.
Mai és Haro beszélgetve sétált át a téren az egyik cseréptetős kunyhó felé, Reismanhoz pedig Thi lépett oda, hogy gondjaiba vegye és alkonyat előtt körülvigye a bázison.
– Ki ez a férfi, Thi?
– A Viet Minh egy barátja.
– Miféle barát? Honnan? Mit csinál?
– Tanácsadó – válaszolta Thi. – Egyelőre jobb, ha nem érdeklődsz erről részletesen. Haro nem veszélyes számodra. De te se legyél az ő számára.

 

Reisman a morzeadón elérte Kunmingot ezen az első Pac Bóban töltött estén. Abban a kis bambuszzsúp kunyhóban működtette a rádiót, amely Maiétól nem messze állt, s amelyet egyszemélyes szállásául kapott. Két Viet-rádiós újonc kezelte felváltva az áramfejlesztőt, első leckéjük gyanánt. Ahogy előre megbeszélték, a kunmingi reptér rádiósszobájában egy kezelő jelentkezett hívására és vette. Reisman kódolva adta le üzenetét Sam Kilgore-nak, annak az egyszer használatos rejtjelkódexnek a segítségével, amelynek azonos párja ott volt Kunmingban. Beszámolt róla, hogy épségben megérkeztek, de nem mondott semmit az úton lezajlott akcióról. Ha netán kiszivárog valami az információs hálózatból valahol, akkor ez a mocskos ügy hadd legyen a mások vétke, vélekedett Reisman. Nem akarta, hogy a japánok, vagy az egymással szemben álló francia csapattestek biztosak legyenek benne, ki követte el a rajtaütést. Ugyanolyan ez, vélte, mint azé az illetőé, aki jelzés nélküli bombázót küldött Linc Bradfordra és a kacsinokra. Reisman, Hóra való tekintettel nem árulta el Samnek a Viet-bázis pontos helyét. Azt viszont jelentette, amit Ho a tonkini síkföldi éhínségről mesélt neki. Leírta továbbá a magát Haróként feltüntető férfit és megkérdezte Kilgore-t, tudja-e, melyik ügynökségnek dolgozik ez az ember.
A rákövetkező második éjszakán Kilgore közölte, nem tudja, ki lehet Haro, de lehet, hogy bizonyos Jimmy Lum nevezetű kínai-amerikai civil az. Reisman emlékezett rá, hogy egyik korai kunmingi eligazítása során elmondták neki: Indokínában a leghatékonyabb felderítőhálózatot civilek egy csoportja tartja fönn – egy kanadai, egy amerikai és egy kínai-amerikai – valaha ezek mind egy saigoni olajvállalatnál dolgoztak, s akkoriban kapcsolatokat és lehallgatóállomásokat alakítottak ki országszerte. Kilgore azt is jelezte, hogy az éhínségről szóló jelentést továbbította magasabb szövetséges központoknak esetleges intézkedés céljából. Az volt a kívánsága, hogy Reisman továbbra is adjon jelentéseket az általa megfigyelt gazdasági, társadalmi és politikai helyzetről, továbbá a katonai helyzetről. Reisman továbbra se tudta megállapítani, vajon Sam újra arra emlékezteti-e, tartsa nyitva a szemét privát üzleti lehetőségekre vagy a hivatalos ügyletek újabb területei felé irányítja. De akár így, akár úgy: nem érezte illetékesnek magát.
Másnap hozzálátott egy tíz vietnamiból álló tanulócsoport kiképzéséhez (hárman lányok voltak közülük) morzekódra és rádióberendezések használatára – mind a Kunmingből hozott készülékekre, mind azokéra, amelyeket a csapdába ejtett őrjárattól zsákmányoltak. Thi csupa olyan hallgatót válogatott össze neki, akik franciául éppúgy beszéltek, mint vietnamiul. Néhányan japánul is tudtak közülük, s így ellenséges rádióadások lehallgatására is képesek voltak. Reisman naponta két alkalommal találkozott velük zsúpkunyhójában. A nap többi részében, amíg a hallgatók a ti-tá-tit gyakorolták a billentyűkön, ő szabadon kószált a táborban.
Néha belefutott Csin Libe. Néha együtt figyelték a táborbeli tevékenységet, véleményt is cseréltek, de minthogy valójában nem ugyanabban a csapatban játszottak, függetlenek maradtak egymástól. Reisman kísértést érzett rá, hogy megkérdezze a kínait, tud-e valamit Haróról, de úgy vélte, a kínai úgyse mondaná el, ha tudná is. Haro néhány nap után eltűnt a táborból, de eltűnéséig Reisman többször látta őt beosonni Mai kunyhójába, vagy kiosonni onnan.
– Hol a barátod? – kérdezte végül a lányt.
– Hanoiba ment üzleti ügyben.
Vajon ugratja őt a lány? Hiszen ő is az „üzleti ügy” kifejezést használta megbízatására. Haro (vagy Jimmy Lum, ha az az igazi neve) valószínűleg a saját „üzlete” után jár.
Amikor Reisman nem egyedül járkált a táborban, néha elkísérte őt Ho, Thi, Mai vagy Giap. Elmesélték neki a gyakorlat, a berendezések, a kiképzési program, vagy a fölszabadított zónát kormányzó módszereik néhány vonatkozását.
Giappal együtt néztek egy bemutatót, amelyet az ő kedvéért rendeztek; franciául beszélgettek. Az erdőben lendületes kis emberalakok tűntek elő láthatatlan, dúcolt rejtekből; öreg puskákból és géppisztolyokból lőttek az ösvényen fölhalmozott kartondoboz-célpontokra, majd pillanatok alatt újra eltűntek, semmi nyomot nem hagyva maguk után. Reisman megcsodálta, milyen ügyesen használják ki a természeti környezetet, a korlátozott fegyver- és hadianyagkészletet olyan mozgással, rejtőzéssel és harccal, amelynek már az észak-tonkini gyalogútjuk során tanúja volt. Giap, a hajdani tanár, most katonai parancsnok dolgozta ki, mire kell megtanítani az újoncokat.
– Jelenlegi kapacitásunkkal heti negyven képzett gerillaharcost tudunk kiállítani – büszkélkedett.
Reisman ránézett, mosolygott: – Ezzel nem mentek sokra. Egyetlen jól irányzott ágyúsorozat és máris elveszett a hadseregetek fele.
Mégis katonaemberként mindinkább rokonszenvezett velük. Ezek az emberek önmagukért tesznek valamit, s azzal, amijük van. Neki, és Angliából érkező embereinek – ha ugyan önkéntesként hajlandók újra mellette szolgálni – lesz mire építeniük, javítani tudnak majd kiképzésükön és segítenek nekik, hogy hadműveleteiket kiterjesszék.
– Ha a hadseregünk fele elvész, pótoljuk a népünkből – mondta Giap nyugodtan, magabiztosan. – Az ellenségnek nem olyan könnyű ez. „Az ellenségnek hosszú időn át otthoni bázisától távol kell megvívnia csatáit... Tovább kell gyengítenünk, azzal, hogy elnyúló hadjáratokba rántjuk bele. Ha kezdeti lendülete egyszer megtörik, könnyebb lesz szétverni.” Tudja, ki írta ezt, őrnagy?
– Karl von Clausewitz?
– Nem. Az ő háborús elmélete és gyakorlata itt nem érvényes. Ezt Tran Hung Dao marsall írta kerek hatszázhatvan évvel ezelőtt. A Hadviselés művészetének alapjai című könyvében. Ő verte le a mongolokat az országunk ellen intézett harmadik hadjáratban. Még manapság is tanulmányozzuk ezt a könyvet, akárcsak vezérünkét, Ho Si Minhét és kínai kortársunkét, Mao Ce-tungét.
Giap néha fölcsatolt egy 45-ös Coltot, de továbbra is úgy öltözködött, mint egy kis fizetésű tanító vagy egy fáradt kereskedelmi utazó –, kivéve a Borsalino-kalapot. Reisman remeknek találta ezt a kalapot, összenőtt gazdájával; nem volt ugyan annyira hetyke, mint a burmai kacsinok Anzacjai és búr kalapjai, de volt benne egy kis aszfaltlovag-jelleg, elvett valamicskét Giap szokásos modorának szomorúságából és szigorából.
– Ő tulajdonképpen tudós, nagy tudású ember – mesélte Reismannak Mai valamelyik nap, amikor együtt nézték, amint Giap egy szakasznyi újonc fegyverismeretét ellenőrzi. – Mr. Giap ugyanabban az iskolában tanult, ahol Ho apó. Később, mint ő, de előbb, mint Thi. Azután Hanoiban járt egyetemre, jogi diplomát szerzett és doktorátust politikai gazdaságtanból.
– De honnan szedte a katonai ismereteit? – kérdezte Reisman. – Nagyon érti a dolgot, politikus létére.
Mai elbizonytalanodott.
– Barátoktól.
– Kínában?
– Igen. Volt idő, amikor az embereink a Kuomintangnál kaptak kiképzést. Akkor az még felszabadítási mozgalom volt. Sok frakcióval működtek. A közös céljuk az volt, hogy megszabadítsák Kínát és egész Ázsiát az idegen uralomtól. Ma már nem lehetünk biztosak felőlük.
– Miért mindig ilyen mérges és elkeseredett? Sose mosolyog.
– Van miért haragudnia – vágta rá Mai. – A colonok szörnyű dolgokat műveitek a családjával. Egy napon megfizetnek majd érte.
A férfit bosszantotta ez a méltatlankodás: – Mint amit a tieitek műveltek Mr. Tranggal néhány napja? – kérdezte megjátszott naivitással. – Vagy mint azoknak a sebesülteknek a lemészárlása volt, akik már megadták magukat?
Mai haragosan villantotta rá a szemét, amely hamarosan bepárásodott; hogy a dühtől-e, vagy a bánattól, nem tudta megállapítani. – A feleségét, csecsemő kisfiát és sógornőjét megölték a franciák!
– Megölték? Mint Trangot meg a többieket? – vágott vissza, de a lány érzelmeit nem ingatta meg.
– A csecsemő a magára hagyottságtól halt meg. Vagy éhen halt, vagy beteg volt, ki tudja? – folytatta a lány tompán, feszülten. – Giap felesége, Minh Giang a hanoi börtönben halt meg. Az asszony nővére, Minh Khai fejét guillotine vágta le. Talán ez olyasmi volt, mint ami az áruló Tranggal történt... hogy a kérdésedre válaszoljak.
– Mit követtek el?
A lány szeme ismét dühösen villant rá. – A csecsemő? Semmit, azon kívül, hogy a szülei gyerekének született. Minh Giang és Minh Khai a Doc-Lapnak tevékenykedtek. Eljött a visszacsapások és a letartóztatások ideje. A Sûreté mindenkit üldözőbe vett. Giap családja úgy vélte, legjobb, ha szétválnak. Ő, meg a többiek Kínába menekültek. A nővérek Vinhben találtak menedéket, ott hosszú ideig biztonságban voltak. Azután elfogták, katonai bíróság elé állították és összeesküvőként elítélték őket.
Lehet, hogy csakugyan úgy történt, tűnődött Reisman, ahogy Mai elmondta. De értelmetlen dolog azt firtatni, mi igazságos, mi az igazságos politika, igazságos háború, igazságos kegyetlenség és megtorlás. Életének háborúiban és különösen ezekben az ázsiai országokban, amelyeket ostromol az új és visszahúz a régi, Reisman már régen megtanulta, s ebben az utóbbi két hónapban különösen, hogy nincs makulátlan ügy, nemzet, katona vagy civil. Legkevésbé ő maga a makulátlan.

 

Gyakran bejárt Ho félhomályos barlangjába. A nedves mennyezetről dárdaként csüngtek alá a cseppkövek. A durva, egyenetlen falak nedvesek, ragacsosak voltak. Az egyetlen világos folt a zászló volt, az országé, amely nem az övék. Az egyik ferde falról omlott alá: egyetlen nagy aranycsillag, öt ponttal, vörös mezőben. – Arany, nem sárga! – javította ki őt Thi, amikor első ízben látta az egyik zászlót és a színekről szólt. – Nem szeretem a sárga szín negatív kapcsolódó vonatkozásait.
A barlang berendezése, Ho személyes tárgyai spártaiak voltak. Egy nádfonatú koffer tartalmazta kevéske ruháját és holmiját. Alvó-nádszőnyege házi készítésű bambuszpriccsre volt rá terítve. A fal egy kiugróján volt egy ülőszőnyeg és előkelő helyen egy térképasztal. Közelében kokszkályha, amelyet fűtésre és főzésre egyaránt használtak, főleg teavíz forralására. Az étkezések egy bambuszból és zsúpból épült közösségi étkezőben zajlottak. Az étel főleg rizsből, kukoricából és vadbanánból állt.
Reisman egyik nap azt mondta Ho kunyhójában neki és Giapnak: – Egységesíteni kellene a fegyvereiteket, limitálni a szükséges lőszer kaliberváltozatait. Látok én itt mindent, régiségektől a legújabb géppisztolyokig. Huszonkettesekkel, harmincasokkal, harmincnyolcasokkal és negyvenötösökkel lődöztök. Ez bonyolítja az utánpótlást.
Giap szinte lekicsinylő tekintetet vett rá. Belőle hiányzott Ho diplomáciai érzéke. – Ha az országotok ellát bennünket, örömmel egységesítünk. Addig azt kell használnunk, amit venni, koldulni vagy lopni tudunk.
– Kérni fogom, dobjanak le több harmincas kaliberű fegyvert és lőszert – mondta Reisman.
– Mozsárágyúkra, páncéltörőkre van szükségünk, és jó sok lőszerre – mondta Giap. Inkább parancsnak hangzott, mintsem kérelemnek.
Reisman nézte a sztoikus, érzelemmentes arcot, és azon gondolkodott, mivel lehetne mosolyt fakasztani rajta. – Kavarj megtévesztő akciókat a japánok ellen, és több sanszod lesz rá, hogy megkapod.
– Majd ha elég erősek leszünk – mondta Ho. – Addig nem fecséreljük az erőnket értelmetlen akciókra. Óvatosan kell bánnunk az erőforrásainkkal.
Míg beszélgettek, behallatszott a vízcsobogás. Egy patak kanyargott a hegyen. Ho odajárt fürödni hajnalonként, akármilyen hideg volt is. Gondos és szerető nagybácsi módjára oktatott a tisztaság erényére mindenkit. Meleg időben keki sortot viselt, hosszú ujjú fehér inget, szandált. Lába vékony, napbarnított és izmos volt. Amikor fizikai munkát kellett végezni, még a legnehezebbet is, kivette a részét; nem csupán példaadásból, hanem sportból és teste karbantartása céljából is, amely annyit szenvedett éveken át. Ezen a délelőttön, míg a barlang nyirkos hűvösében tárgyaltak, hosszú barna vászonnadrág és nyakig gombolt tunika volt rajta. Giap hasonló, sötétebb árnyalatú, magas gallérú zubbonyt és nadrágot viselt. Ez jobban emlékeztetett egyenruhára, mint szokott gyűrött öltönyei. Reisman gyakorlóruhában és tábori zekében ült, övén 45-ösével.
– Ezt nézd meg! – mondta Ho.
A térképasztalhoz vezette Reismant. Élvezettel nézte az új, domborzatos térképet, amelyet a táborban készítettek, a saját embereik gyűjtötte adatok alapján. Tonkin északkeleti részének domborzati modellje volt, benne volt a Pac Bó-i tábor, s túlterjedt a határon, Kuanghszi kínai tartomány területére. A térképészek kiegészítették azokat a helyeket, amelyek más térképeken befejezetlenek voltak. Ezek az emberek bensőségesen ismerik hazájuk kontúrjait. Gyorsan, bizalommal haladhatnak útjain, menedéket találnak titkos helyeken.
Ho megmutatta Reismannak az útvonalakat, amelyeket a kínai határ átlépésére használnak, sokkal közelebbieket, mint amilyenen vele haladtak Lao Kainál. – Helyi ügynökeink vannak itt Csining-Hszinél és Csicsoucsienél – mutatott két kis falura Ho a kínai oldalon.
– Akkor miért gyalogoltattál engem százötven mérföldet? – méltatlankodott Reisman.
– Biztonsági okokból.
– Ki elől?
Ho fölnézett a térképről, vállat vont. – Banditák – vetette oda.
Thi, még Kunmingban mesélte neki, hogy a határvidék tele van velük, brigantikkal, akiknek csupán egyszerű haszonleső céljaik vannak, nem filozófiai és politikai konfliktusokkal foglalkoznak. Egyesek szövetségre léptek közülük a Viet Minhnel, van aki zsarolja őket, ezeket meg kell vásárolni, vagy harcba szállni velük. A Sûreté és a francia gyarmati hadsereg egy kalap alá veszi mindet.
– Lehet, hogy Taj Li kémei – találgatta Ho. – Lehet, hogy a ti OSS-etek kémjei, persze számodra ismeretlenek. De főleg azért választottam ezt az utat, mert úgy véltem, te, mon commandant, úgyse akartad volna a könnyebbik utat.
Ho jól becsülte fel őt. Ha akkor Reisman úgy véli, túl könnyű lesz a határátlépés, akkor automatikusan oda lyukad ki, valami nincs rendjén a Vietek ismerős útvonalával. Utazásuk kimerítő, halálosan nehéz volt; de éppoly végzetessé is válhatott volna, mint amilyen az ellenséges katonáké és a megölt meo törzsfőnöké volt.

 

Reisman megfigyelte, hogy Ho állandóan dolgozik. Mindig fegyveresek vigyázták; néha feltűnően, néha óvatosan szétoszolva. Akár egy államelnök, munkatársakat, kollégákat és küldötteket fogadott az ország más részeiből, még ellenfeleket is, akiket igyekezett meggyőzni. Tanult, írt, előadást tartott, politikai vitákat vezetett, különféle tantárgyakat tanított – közte írást és olvasást – felnőtteknek és gyerekeknek a bázison és a szomszédos falvakban és tüzelőfát gyűjtött, ha erre volt szükség, mert élvezte az élénk, szabadban végzett tevékenységet. Néhanap – can slua tau szerelésben és fegyveres őrök kordonja kíséretében járta a hegyeket és személyesen kézbesítette ki a falusiaknak a Viet Lapot, azaz a táborban szerkesztett és sokszorosított újságot. Reisman néhány alkalommal vele tartott és vitte magával az egyik rádiós munkacsapatot, akiknek képzését nemrég kezdte el, hadd gyakorolják a forgalmazást a bázistáborban szolgálatos másik munkacsapattal.
Amikor Hóval a felszabadított zóna falvaiban járt, sok nem katonai kérdést tett föl, amelyekre Ho és szárnysegédei örömmel válaszolgattak. Amit megfigyelt és amit hallott tőlük, jelentette Sam Kilgore-nak, de tisztában volt vele, hogy ezek az ügyes propagandisták az orránál fogva vezethetik. Márpedig ezek ilyenek voltak. Örömmel tették ki őt olyan helyzeteknek, amelyek jó színben tüntetik fel őket az amerikaiak szemében.
Pac Bóban töltött második hetében a Vietek két napon át gyűlések sorozatát tartották, amelyeket rendszeres politikai munkájuk részeként tüntettek föl, de az volt a gyanúja, hogy ezeket őneki rendezik. Férfiakat és nőket tereltek a bázisra, s ezek a tábor előadótermében találkoztak Hóval és legfőbb munkatársaival. A gyűléseket vietnami nyelven tartották, és – bár Reisman tanulgatta a nyelvet – Thinek tolmácsolnia kellett neki.
– Ezek a gyűlések a mi egységfrontunkat példázzák – magyarázta Thi. – Ezek is mutatják, hogy az országunk minden szegletéből származó emberek helyeslik céljainkat és részt vállalnak programunkból.
– Kik ők?
– A Nemzeti Megmentési Egyesülések tagjai. Minden csoport a maga speciális érdekeit és problémáit hozza elő. Ma a Földesurak Nemzeti Megmentési Egyesülésével értekezünk.
Reisman nem hitt a fülének: – Földesurak?
– Igen. A ti országotokban is vannak ilyenek, mint Ho apótól hallottam. Miért ne lenne nálunk is? A földesurak után az Értelmiségiek Nemzeti Megváltási Egyesülésével találkozunk, utána pedig a Nők Nemzeti Megmentési Egyesülésével.
Reisman tovább hitetlenkedett, mintha tréfát hallana. – Hát a régi munkás-paraszt ügy? – évődött.
– Ó, azok holnap jönnek – válaszolta kedvesen Thi. – És a diákok is. Azzal azonban tisztában kell lenned, hogy itt falusi szinten kezdődik minden. A vietnami társadalmi, politikai és gazdasági életnek ez a legfontosabb vonatkozása. Az igazi hatalom...
– És Hanoi meg Saigon? Azok talán mégse falvak! – vágott közbe Reisman.
– Tehát ezek a falusi politikusok? – találgatta Reisman. – Nálunk Chicagóban pártmunkásoknak hívtuk őket.
– Nem. Ezeket az embereket beválasztották a tartományi bizottságokba. A Nemzeti Megmentési Társulások piramisszerűen épülnek föl. A tartományi bizottságok alatt helyezkednek el a falusi és a körzeti bizottságok. Fölöttük a központi végrehajtó bizottságok, akikkel itt gyűléseznek.
– Látom, úgy vagytok megszervezve, hogy átvegyétek az ország vezetését, ha egyszer mindenki más eltakarodik az utatokból.
Thi elégedett volt, mintha egy buta diák végre helyes választ adott volna. – Szerintem demokratikusabb, mint az Egyesült Államok.
– Kétlem – vágott vissza Reisman. – Nekünk sokkal több időnk volt a rendszer beolajozására. Tisztában vannak mindezzel a japánok meg az amerikaiak?
– Az ország többi részében minden a föld alatt működik; árnyékkormány a colonokéval szemben. A japánokat nem nagyon érdekli, amíg velük szemben nem követnek el valamit. Csak a felszabadított zónában működünk nyíltan. A franciák ezeket az embereket mind letartóztatnák és perbe fognák hazaárulásért.
– Ne a franciák ellen harcoljatok, Thi – szívóskodott Reisman. – Mi azt akarjuk, hogy a japánok ellen menjetek.

 

Kunmingnak küldött következő adásában mindezt jelentette Sam Kilgore-nak, nyaggatta az alezredest, dobjanak le fegyvert és alkatrészt, amit már előzőleg is kért. Tudta, hogy ezeket a jelentéseket értékelik, de a politikai döntéseket velük kapcsolatban másutt, mások hozzák. De tekintettel a Kína Parancsnokság sürgetésére, a tengerpart felől ismét befele nyomuló japánokra: neki most épp elegendő bizonyítéka van egy reményteljes, hatékony gerillaszervezet létezéséről. Elő akarta-segíteni, hogy a Vietek legalább egy kis hadműveletet terveljenek ki, és hajtsák egyedül maguk végre, mielőtt ő megkockáztatja, hogy az Angliából várt embereit áthozza ide.
– Jönnek. Egy hét múlva itt vannak – jelezte vissza neki Sam.
Sam ott ügyelt a kunmingi reptér rádiósfülkéjében, a közvetlen kommunikációt csak a kódolás-leadásdekódolás lassította le.
– Hányan? – kérdezte Reisman.
– Még nem tudom. Jó munkát neked és a Vieteknek.
Kilgore üzenetének többi része egy repülőgép legénységéről szólt, amely lezuhant az észak-tonkini hegyekben, miután japán hajókat bombázott a haiphongi kikötőben. Chennault 14. légi hadseregének földi segítőszolgálata szeretné, ha Reisman és a Vietek rájuk találnak, még mielőtt a japánok találják meg őket.

 

19.

Ha nem jártak volna arrafelé, hogy az amerikai repülőket megkeressék, sose akadnak rá a franciára, s az simán megússza a maga misszióját.
Kora délután volt. Reisman épp a kunyhójában, a híradósaival dolgozott, szétszedték és újra összerakták a rádiót, amikor meghallotta kintről a nagy haddelhadot. Kinézett. Már azt hitte, az amerikaiak egyikét vonszolják véresen és félig eszméletlenül a táboron át. Amikor észrevette, hogy az egyik Viet belerúg az ernyedt testbe, Reisman közéjük rontott. Megütötte a rugdosó katonát. Dühe egy pillanatra meglepte a többieket.
– Pháp quan! – ordított rá az az ember, akit megütött. – Quan báo!
Már előreszegezte karabélyát, Reisman elrántotta a kezéből. A Vietek most mind őrá kiáltoztak: – Pháp quan! Quan bác! Phán gián!
Hirtelen Mai termett ott; Reisman megkérdezte tőle: – Mit mondanak ezek?
– Ez egy francia katona. Egy kém.
Reisman jobban szemügyre vette a foglyot. Karcsú, harminc körüli ember volt, katonásra nyírt fekete haja vértől ragacsos. Feje lelógott, de emelni próbálta. Arca sovány, szinte a csontjára tapadt a bőr, sötét szeme enyhén kigúvadt, bőre nagyon fehér. Utászcsizma volt rajta és olyan gyakorlószerelés, mint Reismané, leszámítva, hogy egyenruhája piszkos, tépett és véres. Az őt tartó egyik Viet magára húzta a katona terepzubbonyát; túl nagy volt rajta, úgy festett, mint egy kisfiú, aki katonát játszik.
Reisman megtapogatta a zubbony anyagát, a gerilla hátrahúzódott. – Chien lói pham! – jelentette ki.
– Mit mond? – kérdezte Reisman.
– Hadizsákmány – válaszolta Mai.
A másik Viet védelmezőn tette rá kezét az oldalán lapuló,45-ösre, egy harmadik embernél egy plusz karabély volt, láthatólag chien lói pham, amelyet a foglyul ejtett katonától vett el. Reisman újra a fogolyra nézett, francia hadnagyi rangjelzést vett észre rajta, és felismerte váll-lapján a Leclerc második páncélos ezred jelzését. Utoljára augusztusban látta ezt az emblémát, Párizsban. Ők voltak az első szövetséges csapat, akik az orléans-i kapun bevonultak a fölszabadított fővárosba. A katona ezenkívül amerikai légicsatajelvényt, valamint amerikai és francia szalagokat viselt.
– Ez semmiképp se kém – mondta Reisman gyorsan Mainak. – Mondd meg nekik. Ez egy szövetséges tiszt, egyenruhában, s eszerinti bánásmód illeti meg.
Mai fordított. A Viet-katonák komoran dünnyögtek egymás közt, de hátrahúzódtak, amíg Reisman letérdelt a földön fekvő fogoly mellé.
– Ca va bien? – kérdezte Reisman. – Qui êtes-vous? Comment vous appelez-vous?
– Qui êtes-vous? – jött az elmotyogott válasz, a katona próbálta tekintetét a kérdezőre összpontosítani.
– John Reisman. Az Egyesült Államok hadseregének őrnagya. A Stratégiai Szolgálattól, Kunmingból. És maga? – kérdezte Reisman még mindig franciául.
A katona szorongva nézett a körülötte álló Vietekre, azután lehalkította hangját és angolul szólalt meg, társalgási tempóban, de erős akcentussal:
– Philippe Belfontaine hadnagy. Örülök, hogy megismertem. Mit keres ezek közt a csibészek között? Lang Sonba tartottam, mikor elkaptak.
– Megfigyelőként teljesítek szolgálatot itt – magyarázta Reisman. – És maga honnan jött?
Belfontaine nyugtalanul nézett körül és halkan, angolul folytatta: – Kalkuttából. Tegnap dobtak le a britek. De Gaulle-lal vagyok, Párizsban. Elintéznivalóim vannak itt, kapcsolatokat kell fölvennem. Szövetségesek vagyunk, segítenie kell nekem.
Reisman megérintette az ezredjelvényt. – Ott voltam augusztusban.
– Daliás idők – dünnyögte a francia, és mosolyogni próbált.
– Megsérült? Megsebesült? – kérdezte Reisman.
Belfontaine föl akart tápászkodni, fintorgott. Reisman segített neki. Belfontaine biccentett és tekintete körüljárt a figyelő Vieteken: – Salauds! Kibaszott sárga ördögfiókák! Szarrá vertek. Máskülönben jól vagyok. Nem sérültem meg. Az ugrás jól sikerült. Sebeim nincsenek, csak a régiek. Senki se lőtt rám. Senki se tudta, hogy itt vagyok. Azt hittem, egyedül vagyok a dzsungelben. Egyszer csak rám vetették magukat!
– Miért ejtették foglyul?
– Nem tudom.
Reisman megkérdezte Maitól. Az kikérdezte az őröket, azután így szólt: – Vigyétek Ho apóhoz.
Reismannak eszébe jutott, mi történt Tranggal és elhatározta: ilyesmi nem történik meg még egyszer. A partizánok átkísérték a táboron a sántikáló foglyot, ő mellette ment. Az őrök ezúttal békén hagyták, viszont nők és férfiak gyűltek köréjük, gúnyolódtak, szitkozódtak. Áradt belőlük a gyűlölet.
Tran Van Thi megállította őket a barlang szájánál. Ho két testőre vette gondjába a foglyot és durván megmotozták.
– Thoi! – parancsolta Reisman.
Mindenki, még Thi is fölkapta a fejét arra, hogy váratlanul az ő nyelvükön beszél. Azt akarta mondani: – Hagyjátok békén! – de nem tudta, hogyan kell, ezért mondta így: – Állj!
– Nem rád tartozik – mondta neki Thi.
– Au contraire. Nagyon is rám tartozik. – Ragaszkodott hozzá, hogy beszélhessen Hóval; Thi hagyta, menjen be a franciával együtt.
Ho és néhány munkatársa kíváncsian várt odabenn. Öten ültek fatönkökön egy deszkaasztal körül. A fogoly számára csak egyetlen üres hely volt.
– A hadnagy szövetséges tiszt, hivatalos ügyben jár itt – közölte halkan Reisman. – Udvariasság és tisztelet jár neki. – Tekintete sorra járta a férfiakat. Alig ismerte furcsa nevüket. Hallgatag, komoly, harminc-negyvenéves férfiak voltak. Giap nem volt köztük.
Reisman Hóra szegezte tekintetét. – Nem szabad, hogy ugyanaz történjék ezzel az emberrel, ami Tranggal – figyelmeztette. – Ha a legcsekélyebb bántódása esik, visszavonok tőletek minden amerikai és szövetséges segítséget.
Ho szemöldöke fölszaladt, meglepődött. Bár Reisman tudta, hogy egyetlen francia tiszt sorsa – vagy akár egy amerikai őrnagyé is, ha már arról van szó – aligha befolyásolhatja a magas politikát, mégis, így legalább valami alapvető fenyegetéssel szolgált Hónak. Megérintette Belfontaine karját és így szólt: – Bonne chance! Együttműködnek velünk a japánok ellen. Ne feledje ezt, amikor velük beszél.
A katona ideges volt, de eldünnyögött egy „Merci”-t, bágyadtan elmosolyodott és leült az üres székbe, amellyel Ho megkínálta.

 

Reisman visszament híradósaihoz és a rádiókhoz. Két óra múlva, miután elküldte őket, feszülten ült a kunyhója előtti lépcsőfokon, és cigarettázott, Ho maga jött oda hozzá és elhívta sétálni.
– Minden rendben – mondta Ho. – Semmi baja nem lesz a franciádnak.
Némán mendegéltek egymás mellett pár percig. A nap már igen ferdén sütött rájuk a fákon át; hamarosan eltűnik majd a hegy pereme mögött. Gyorsan hűlt a levegő a késő délutánban. Ho megállt a pataknál, volt itt egy kedvenc lapos köve, a szabadtéri „irodája”. Leültek rá, és Ho így szólt: – Szerencséje van. Ha te nem vagy itt, bíróság elé állítják, elítélik és agyonlövik.
– Azért mert francia?
– Azért, mert kém.
– Egy egyenruhás tiszt nem kém.
– Bátor ember, és őrült. Nem akarja elmondani, miért ugrott le a mi hazánkban. Csak érzelmes meséket tálal fel arról, hogy a nővérét keresi, akit tíz éve nem látott. Ez nagyon dicséretes, Jean, de szerintünk katonai küldetést teljesít a párizsi kormány számára. Talán megtudhatnád.
– Azt akarod, hogy nektek kémkedjek, erről van szó?
– Tudni akarjuk, mire készülnek a franciák.
– Az OSS azért adott nektek fegyverzetet, rádiókat, hogy azt tudjátok meg, mire készülnek a japánok, nem azt, mire készülnek a franciák. Majd kiderül, ha lépünk.
Ho felsóhajtott és megkérdezte: – Ismered személyesen De Gaulle-t?
Reisman elmosolyodott a kérdés naivitásán: – Nem mozgok ilyen körökben.
– Nem volt ő mindig le grand, Charles – mondta Ho. – Csak ezredes volt, amikor a németek Franciaországra támadtak.
– Dandártábornok volt, amikor Dunkerque után kimenekült Angliába – mondta Reisman. – Makacs, nehéz, elszánt ember; én nagyon nagyra tartom.
Ho cigarettával kínálta és rágyújtott. – Nincs képe Franciaországból, nincs benne megértés iránta, csak a saját elképzelését ismeri el az újjászülető Franciaországról, az új francia dicsőségről. A világ többi részéről nem tud semmit... Ázsiáról... Vietnamról... a küzdő embertömegekről. Úgy hallom, igen magas férfiú, csak kifele és fölfele lát, sok mindent észre se vesz. Új politikai rendről beszél Indokína számára, a francia nemzetközösségen belül.
– És mi rossz van ebben? Ez jó első lépés lehetne a függetlenség felé, amire annyira vágyakoztok.
– Ez eufemizmus. Ti amerikaiak úgy mondjátok: süket duma.
Reisman nevetett. Mint már annyiszor, most is tetszett neki az a gyakorlatiasság, amellyel Ho a politikához és a nyelvekhez nyúl.
– Volt egy konferencia Francia Afrikában ez év elején az összes gyarmataik jövőjéről – folytatta Ho. – Roosevelt elnök és az amerikai nép szándékai ellenére, akikről tudom, hogy szembeszállnak a gyarmatosítással, De Gaulle delegátusai visszautasították az autonómia és függetlenség minden formáját valamennyi gyarmatukkal kapcsolatban, még a legtávolibb jövőre nézve is. Fölszabadították Franciaországot a náciktól, de nekünk nem engedik meg, hogy fölszabaduljunk a magunk fasisztái és imperialistái alól. Szerintem ez a Belfontaine hadnagy ügynökként jött, hogy ellenünk harcoljon. Ti amerikaiak végezni akartok a japánokkal, de a franciák nem. A colonok meg akarják őrizni készleteiket és katonai erejüket a birodalmuk restaurációjára. Mint ahogy Csang Kaj-sek is arra őrzi a hadseregeit és az általatok kapott fegyvereket, hogy Mao Ce-tung ellen küzdjön, nem a japánok ellen.
– Add át nekem a franciát – mondta Reisman. – Majd én megtudakolom ezeket a dolgokat.
– Rendben – mondta Ho.

 

Belfontaine visszakapta fegyvereit, zubbonyát és személyes holmiját. Zúzódásait és horzsolásait kezelték, enni kapott. Reisman azután helyet csinált neki a kunyhójában. Mostanra már fölélénkült; nyugtalanul, feszülten viselkedett; bizonytalan volt a rangkülönbség előjogaival kettejük között.
– Szabadon elmehetek, vagy csak átadtak magának feltételes szabadlábra, őrnagy?
– Mindenekelőtt hagyjuk a rangot. Abban a szervezetben, amelynek én dolgozom, nem nagyon hivataloskodunk. Szólíts Johnnynak, én meg téged Philippe-nek, vagy Philnek, ha nincs ellene kifogásod.
– Természetesen nincs... Jean.
Ő is francia kiejtéssel mondta, Reisman már beletörődött. – Működj együtt velem – mondta. – Így egyeztem meg a Vietekkel. Működj együtt velem most, azután térj vissza velem Kunmingba, amikor én is megyek. Másképp átdobnak téged a határon és ha megpróbálsz visszajönni, belédlőnek.
– Tudod, ki ez az ember? – kérdezte dühödten Philippe. Meg se várta a választ. – A Komintern ügynöke. Egy kommunista! Az igazi neve Nguyen Ai-Quoc. Húsz éve körözi őt egy csomó ország rendőrsége!
A vád – akár igaz, akár nem – Reismant nem lepte meg annyira, mint amennyire Belfontaine-t sokkolta és bőszítette. Sőt az állítás alapvető igazságában nem is kételkedett, hiszen épp eleget hallgatta Hónak és társainak politikai nézeteit. Az ő megbízatása szempontjából nem számít a jelenlegi stádiumban, amennyiben a Vietek a maguk részéről betartják az alkut. A múltban, Európában volt már dolga kommunista partizánokkal, némelyikük hasznos szövetséges volt, némelyikük nem.
– Honnan tudtad meg ezt?
– Mielőtt elindultam Párizsból, összeállítottak számomra egy dossziét. Információk a Sûreté-től, a párizsitól és a hanoitól. Információk a britekről, akik egyszer fogva tartották Hongkongban. Információk a kunmingi missziónktól. A kínai nacionalisták több mint egy éven át tartották börtönben. Kész csoda, hogy nem ölték meg.
– Talán úgy gondolták, több hasznuk van belőle, ha életben hagyják – találgatta Reisman. – Mint ahogy most ő találja úgy, hogy azok vannak az ő hasznára.
– És ti is úgy találjátok, hogy a hasznotokra van?
– Nagyon is. Ti nem?
– Nem. Ez az ember Franciaország ellensége.
– Franciaországnak vannak közvetlenebb ellenségei is – mondta hangsúlyosan Reisman. – Ellenük harcoltam, és továbbra is ezt teszem. Szerintem okosabb lenne, ha barátotokká és szövetségesetekké tennéd ezt az embert és az elvtársait. Megmondtad neki, amit tudsz róla?
– Nem. Ott helyben agyonlövetett volna. Hogyan tudtok egy ilyen emberrel együttműködni?
– Szükségből. Meg kell ígérned, hogy együttműködsz.
Belfontaine hallgatott, azután kelletlenül kinyögte: – Jó!
– Miért készültél Lang Sonba?
– Hogy a nővéremet, megtaláljam. A háború előtt férjhez ment egy gazdag ültetvényeshez, egy Thibaut nevű francia gyarmati emberhez, akit Párizsban ismert meg.
– Odavalósi vagy?
– Nem. Dehogy – mondta Philippe, nosztalgikusan. A padon ült, a rádióasztal mellett. Reisman a bambuszpriccse szélén. Cigarettával kínálta, rágyújtottak.
– Istenem, de jól esne egy konyak – sóhajtott fel Philippe.
– Sajna, nincs – mosolygott Reisman. – Aligha látsz konyakot, amíg Kunmingba nem érünk. – Emlékezett rá: Sam Kilgore-nak van.
– Időnkint fölutaztunk Párizsba, de nem tudnék ott élni, Madeleine se. Vidéki emberek vagyunk. A családomnak a Camargue-ban van birtoka. Ismered?
– Áthaladtam rajta. Provence-ban. Mocsárvidék... lovak... juhok... viaskodó bikák... római romok.
Philippe földerült: – Qui. Odahaza gardien vagyok, cowboy. De ez régen volt. Öt éve nem jártam odahaza. Madeleine tíz éve jött ide Thibaut-val. Megölték a férjét.
– A japánok?
– Talán. De éppúgy lehet, hogy ilyenféle rebellisek ölték meg, mint ezek. Madeleine-t kényszerítették, költözzék el az ültetvényről. Jött néhány levél. Előbb Hanoiban volt, azután Lang Sonban. Van ott egy erődítmény, francia katonaság lakja. Oda kell mennem. Segítened kell, Jean.
– Talán odamehetünk együtt. Megpróbálom elintézni – mondta Reisman.
Nem hitte el, hogy Philippe kizárólag azért ugrott le Tonkinban, hogy a nővérét megkeresse. Érdeklődött a katonai múltja felől; úgy kérdezősködött, ahogy egyik katona érdeklődik a másik katona élményei felől. Philippe elmondta, hogy a háború kezdete óta katonáskodik. Dunkerque és a francia kapituláció után 1940-ben kijutott Angliába, hogy belépjen a Szabad Franciákhoz. Azok sokfelé irányították, s így mind több harci tapasztalatot szerzett, és összekötő tisztként a diplomáciai érzéke is kifejlődött. Angliában képezték ki az ejtőernyős ugrásra, azután különféle szövetséges légiegységekhez küldték, Tunéziába, majd Szicíliába. Olaszországban a Francia Külföldi Hadseregnél harcolt, azután Monte Cassino alatt elirányították a frontról, hogy Angliába visszatérve Leclerc hadosztályánál kapjon kiképzést. Még most is örömmámorban égett attól, hogy részt vehetett Párizs felszabadításában.
– Ez is Franciaország itt – mondta lázasan Philippe –, akárcsak Algéria, Marokkó és Tunézia.
– Ezt nem mi ketten fogjuk eldönteni – mondta neki Reisman. – Majd a háború után eldől. Most azt a parancsot kaptam, hogy vegyem rá ezeket az embereket, működjenek együtt velünk a japánok ellen, és csökkentsük a Kínára nehezedő nyomást.
– Én is megkaptam a magam parancsait, Jean.
Reisman tanulmányozta az ösztövér, sápadt arcot; az elkötelezett, fanatikus szempárt. Igen hasonló fényt, mint amit Tran Van Thi és a többi Viet Minh szemében látott.
– Csakugyan De Gaulle küldött?
– Igen. Nagy megtiszteltetés. Helyeselte a küldetésemet; személyesen beszélgettünk az indulásom előtt. A munkatársai megpróbálták Amerikán keresztül megszervezni az utamat, de ott visszautasították a beutazási engedélyemet és a szállításomat. A britek viszont megértik ezeket a dolgokat és készségesek voltak.
Igen, ők biztosan, gondolta kissé sajnálkozva Reisman. Kezdetben Franciaországot is, Angliát is a túlélés érdekelte. Most inkább birodalmaik megőrzése és fenntartása lett fontos a számukra.
– Csak hogy a nővéredet fölkeresd? – évődött Reisman. – Micsoda figyelmesség!
Philippe sápadt arca elvörösödött: – Ez természetesen csak a dolog egyik fele – védekezett. – Föl kell mérnem az itteni helyzetet és jelentést adnom róla; hogy előkészítsük az utat a felszabadításhoz, ugyanúgy, ahogy Franciaországban.
– Akkor dolgozhatunk együtt – mondta neki Reisman. – Te meg én... meg a Vietek.
Philippe bizonytalanul bámult rá: – Le vagyok kötelezve neked... talán az életemért is. De el kell mennem Lang Sóba és azután Hanoiba. Intézd el ezekkel a salaudokkal, és akkor harcolok veletek, amerikaiakkal, a japánok ellen, ahogy ti is harcoltatok velünk a svábok ellen. De Nguyen Ai-Quoc kommunista rebelliseinek nem segítek.
Reisman ennyiben hagyta. Igaz, tudta, nem fog teljesen megbízni ebben a franciában... ahogy Ho Si Minhben se tud teljesen megbízni... se Sam Kilgore alezredesben... se senkiben.

 

Philippe-re bízta az áramfejlesztőt éjjel, miután fölkészült, hogy Kunmingnak rádióüzenetet adjon le. Egyedül voltak. Philippe nagy megkönnyebbülésére Reisman hazaküldte már a Viet rádiós hallgatóit. A francia képtelen volt hozzászokni, hogy olyanok közt van, akiket ellenségnek tekint; majd' szétvetette az alig visszafojtott düh és frusztráció.
– Kinek akarod jelenteni az ittlétedet? – kérdezte Reisman, amikor végzett saját üzenetei rejtjelezésével az egyszer használatos kód alapján.
– Senkinek – válaszolta Philippe és nekiállt a kurblitekerésnek. – Megkérlek, hogy senkinek se adj le semmit az ideérkezésemről.
Reisman nem értette: – Miért?
– A kunmingi francia meghatalmazottak nem tudnak a küldetésemről, se azok a tisztek, akikkel Indokínában kapcsolatba kell lépnem.
– Hogyhogy? Magánháborút vívsz?
Philippe megemelte hangját, hogy túlkiabálja a generátor zaját: – Vannak frakciók, amelyek szemben állnak De Gaulle-lal. Ezek megpróbálnának betartani nekem. Talán még a japánoknak is elárulnának.
Reisman a morzekulcs fölé hajolt. Úgy látszik, már senki sincs ugyanazon az oldalon, gondolta. – Jól van – mondta –, nem is ismerlek, sose láttalak. – De mielőtt ütni kezdte volna a billentyűket, újra fölpillantott Belfontaine-re, aki egyenletesen csavarta a kurblit. – Bármi is a küldetésed, nehogy ellenem próbálj tenni bármit is.
Amikor a megbeszélt időpontban kapcsolatot teremtett Kunminggal, Sam Kilgore ismét ott várta a reptéri híradószobában. Jelzéseiből váratlan idegesség áradt:
– Japánok elérték tegnap Kujlint. Liucsouba tartanak. A másik szárny pedig Kujjangba.
Mint amikor a tengelyhatalmak előretörésének legsötétebb időszakában híreket hallgatott az ember. Ha a japánok elfoglalják Kujjangot, akkor nyilvánvaló, hogy Kunming és Csungking is hamarosan elesik. A japánok, súlyos csendes-óceáni és burmai veszteségeik ellenére úgy látszik, Kína meghódítására szánták el magukat. Hónapokkal ezelőtt indultak el régóta birtokolt tengerparti hídfőállásaikból a szárazföld belsejébe. Sam üzenetéből az derül ki, hogy most nagy erejű villámháborús támadással verekszik befele magukat Kínába: Nemzeti Kína csapatai, úgy látszik, összeomlanak és eltűnnek, s hagyják, hadd tomboljon az ellenség kénye-kedve szerint. Ez az amire Stillwell tábornok évek óta figyelmeztet mindenkit. Ez az, amiről Csang Kaj-sek azt bizonygatta, nem történhet meg. Ez az, amit Chennault tábornok kizárólag légierővel próbált megelőzni. Most a japánok felgöngyölítik a tábornok előretolt állásait Hengjangban, Linglingben, Kujlingban; és már Liucsouba tartanak. Az is kézenfekvő, hogy végighömpölyögnek Dél-Kínán a határ mentén, egyesülnek Indokínában lévő hadosztályaikkal és egyetlen, összefüggő megszállt területtömeget alakítanak ki.
– Parancs, hogy fokozzátok a gerillatevékenységet odalenn – rádiózta Kilgore.
– Kettőzd meg a rendelésemet a fegyverraktárnál – válaszolta Reisman. – Toldd meg páncéltörőkkel, géppuskákkal, ágyúkkal, lőszerrel. Add meg a ledobás dátumát, időpontját. Ha készen állsz, megadom a ledobási koordinátákat.
Sam válaszolt: – Itt nincs cucc. Szerezni próbálunk.
Vajon mennyi az igaz ebből? – tűnődött Reisman, bár tudta, Kínában minden katonai parancsnokság fegyverért, lőszerért és alkatrészekért óbégat évek óta. Eddig mindennek a Púpon túlról kellett átrepülnie, elsőbbségi alapon. A Burma-Ledo országút könnyítene a problémán, de az csak hónapok múlva készül el, feltéve, hogy a japánok nem vágják el újra.
– Mi hír a lezuhant repülőgép legénységéről? – érdeklődött Sam.
– Még semmi. A Vietek keresik őket – felelte Reisman.
A következő kérdésen Reisman értetlenül fönnakadt pár pillanatra. – Találtál valami árut? – kérdezte Sam.
Végre beugrott emlékezetébe az ópiumról és üzleti lehetőségekről folytatott beszélgetésük. Határozott nemet kopogott a morzebillentyűn.
Befejezte a rádiózást, és kiment levegőzni a hűvös éjszakába. Rágyújtott és leült a lépcsőre. Philippe jó éjszakát kívánt odabentről. Elmúlt már éjfél, csöndes volt a tábor. Odanézett Mai kunyhója felé, váratlanul elfogta a vágyakozás. Elfordult, azután újra vissza, mert mozgást észlelt a szeme sarkából. Egyenruhás férfi suhant föl nesztelenül a kunyhó lépcsőjén. Haro visszatért, gondolta Reisman, bár a sötétben nem látta igazán tisztán ebből a távolságból, ő volt-e az.
Talán a kis hegyes sapka okozta, vagy a magas csizma és a beletűrt nadrág körvonalai –, de utólag hirtelen rádöbbent, hogy az egyenruha: japán.

 

20.

Néhány percig nem tett semmit. Csak ült ott, cigarettázott, belebámult az éjszakába, s az őserdei állatok hangjait figyelte. Semmi kedve se volt ahhoz, hogy rátörjön valakire in flagrante dalicto. Ha Haro – vagyis Jimmy Lum – az, akkor pirkadat előtt kijön Mai kunyhójából, hogy visszatérjen szállására, Azelőtt, amikor Reisman megfigyelte jövését-menését, ez volt a szokása; hogy úgy tűnjék, mintha egyedül töltötte volna az éjszakát, és Mainak ne kelljen restellkednie.
Reisman latolgatta, ne szereljen-e föl egy kis magánriasztót, a meók álcázott csapdáinak mintájára, egy kis kioldózsinóros zajcsinálót, mint amilyennel a Vietek gyakorolják aknák és gránátok kilövését. Egy finom huzal vagy egy trópusi kúszónövény indája, ügyesen kifeszítve a lépcsőn át. Azután eszébe jutott, amit Thi mondott neki, hogy Haro és ő nem jelentenek veszélyt egymás számára, és oda lyukadt ki, hogy egy mégoly játékosnak látszó konfrontáció is fenyegetésnek tűnhet a sötét éjszakában. Inkább bement, fölöltözve feküdt le aludni és úgy hangolta be magát, hogy pirkadat előtt fölébredjen.
Amikor fölébredt, Philippe még mindig mélyen aludt. Reisman kinézett a nyitott ajtón. Tíz perc múlva meglátta Harót, amint kilép Mai kunyhójából. Alsóneműben volt, egyenruháját és csizmáját a kezében hozta. Reisman megvárta, amíg Haro eltűnik a sűrűben, azután átsietett a tisztáson és belépett Maihoz.
– Itt felejtettél valamit, Kita? – szólt Mai álmos hangja franciául.
Reisman közelebb lépett a lány priccséhez és halkan, angolul így szólt: – Szóval ez a keresztneve.
Mai hátrafordult és elképedve fölült. A takaró a derekáig csúszott le, s a férfi homályosan látta csupasz vállát és melle halmát. Bámulta. A lány nem takarta el magát. – Te vagy? – mondta.
– Ki az a Kita? – kérdezte Reisman. Úgy hangzott, mint egy megcsalt férfi kérdése, pedig nem ez volt a szándéka.
– Ez nem tartozik rád, őrnagy – válaszolta a lány haragosan.
– Máskor és másutt csakugyan nem tartozna rám, de ezen a férfin, amikor az éjjel bejött ide, japán egyenruha volt. Szerintem ideje, hogy beavassatok a játékba. Ki ő? És melyik oldalon áll?
Mai látta, hogy a férfi a testét nézi, fölhúzta nyakáig a takarót.
Halk férfihang szólalt meg Reisman háta mögött:
– Én is ugyanezt kérdezem magamtól már hónapok óta. – Reisman hátrafordult; Haro lépett be az ajtón, a japán egyenruha és csizma még mindig a kezében: – Megláttál. Megláttalak. Döntetlen.
Reisman nem érzett fenyegetést a hangjában, se szerepjátszást, csak kimerültséget, talán unottságot.
– Ki vagy? – kérdezte Reisman.
Haro beszívta a levegőt, megjátszott egy vigyázzállást és szaggatott kiejtéssel így felelt: – Shidehara... Kita... Ezredes... Kempitaj Szolgálatára!! – Mereven meghajolt, a cuccot a hóna alá tűrte. Még a sarkát is összeütötte, mint egy német, de a kapca puha volt ahhoz, hogy csattanjon. Haro csalódottan nézett rá, azután elnevette magát a komédián.
Reisman döbbenten bámult rá. Ez az ember úgy viselkedik, mint aki túl sok amerikai filmet látott és most tévedésből egy szalonkomédia szövegét és mozgását használja egy komoly drámai helyzetben. – Nem Jimmy Lum vagy véletlenül? – kérdezte tőle.
– Klassz pasas. Hallottam róla. – Haro a priccs felé pillantott. – Mondd meg neki, Mai.
A lány Reismanra nézett a pokróc széle felett: – Valóban Kita Shideharának hívják. A Kempitaj ezredese.
Reisman egyikükről a másikra pillantott, hátha tréfálnak. De nem. Hirtelen hülyén érezte magát és dühbe gurult. – Akkor miért henteregsz vele? – kérdezte Maitól. – Úgy tudom, ők az ellenséghez tartoznak. – Azután a férfihez fordult, aki az imént az ellenséges titkosszolgálat tisztjének vallotta magát. – Te meg miért mászkálsz itt szabadon és haverkodsz mindenkivel? Miért nem zárnak be, vagy küldenek golyót a fejedbe? Miért nem küldöd rájuk a csapataitokat?
Kita a fejét rázta: – Jézusom, de naiv vagy, hapsikám. Ez a vaker a parasztoknak szól, a Lumpenproletanatnak. – Azután abbahagyta a komédiázást és így szólt: – Elég a marháskodásból. Üzleti ügyeket kell megbeszélnünk, akár hozzá is foghatunk.
– Kezdjük! Okosíts ki!
Kita Maira nézett: – Fölkelhetnél és főzhetnél nekünk teát. – Azután Reismanra: – Fordulj félre egy pillanatra, Johnny, míg a hölgy magára vesz valamit.

 

Az „üzleti ügy”, amelyet Kita Shidehara meg akart beszélni, messze nem volt olyan elképesztő, mint az, hogy egy Kempitaj-ezredes szájából jön. Olyan ez, gondolta Reisman, mintha egy náci gauleiterrel ült volna le teázni valamelyik megszállt országban, ahol az ellenállási mozgalommal működött együtt. Leszámítva, hogy az ezredes beszéde még mindig inkább egy amerikai Jimmy Lumra vallott, mint egy japán Kita Shideharára. Mai meggyújtott egy olajlámpát és teát forralt a kis koksztűzhelyen. Az egyetlen székre ő ült, a két férfi a padlón lévő bambuszszőnyegre telepedett le. Apró csészékből kortyolták a teát.
A Kita hírei már nem voltak újak. Beszélt Reismannak a japánok kínai előnyomulásának átütő erejű, új győzelmeiről, egy kicsit élvezkedett is rajta: – A ti kínai csapatotok nincs valami jó kondiban. Utcahosszal marad le. Talán gyönge volt az edzői munka?
Reisman vállat vont. – Hallottam erről.
– És tudsz a lezuhant repülőgép-legénységről? Kilenc srác.
– Tudok.
– Persze, a rádiód! – csettintett az ujjával Kita. – Hadd mondjak valami újat, amit elmondhatsz Kunmingnak. A japánok hármójukat börtönben tartják Hanoiban. Hármat a franciák elrejtettek közülük valahol, és nem hajlandók kiadni őket a japánoknak. Jó fiút akarnak játszani, úgy hiszem, pár jó pontot szerezni. A harmadik három repülős még mindig bolyong a hegyekben és őserdőkben. Rá kéne venned Ho apót, hogy kerestesse meg őket.
– Megtörtént. Eddig egyetlen embert találtak, az is francia. Mondd, ezredes...
– Hagyjuk a rangokat, John – intette le Kita. – Errefelé nem törődünk a formaságokkal.
– Amerikai vagy? Niszei?
– Nem én. Japánban születtem és nevelkedtem. Jártál már ott?
– Röviden, pár éve. Hajóról szálltam ki Yokohamában.
– Tetszett?
– Följutottam Tokióig. Olyan volt, mint egy nyúlketrecben lakni.
– És másutt nem jártál?
– De. Volt, ami nagyon szép... igazán nagyszerű és szép. El is tűnődtem, hogy ilyen különleges érzékenységű és ízlésű nép, hogyan bánhat ilyen kegyetlenül és gonoszul a világgal.
Kita ugratón hátrahúzódott, mint aki megrémült.
– Ha ezt sértésnek szántad, ne törd magad, kispajtás!
– Reismant nagyon régen nem szólították kispajtásnak. Harmincéves volt, s az ezredest önmagánál ötnyolc évvel fiatalabbnak taksálta. – A válaszom: könnyű volt – folytatta Kita. – Csak kifigyeltük, mire készültök ti, nyugatiak, azután elszabadítottuk a szamurájainkat.
– Hol tanultál meg ilyen jól „amerikaiul”?
– Angollal kezdtem – a Császári Hadsereg Nyelviskoláján Tokióban. Nagyon ügyeltek rá, hogy belénk verjék az amerikai szófordulatokat és kifejezéseket.
– Nem hiszek neked, Kita – mondta Reisman. – Holtbiztos, hogy jártál az Államokban.
– Egy szóval se mondtam, hogy nem jártam.
– Senki se beszél úgy egy nyelvet, mint a bennszülöttek, csak ha bennszülöttek közt él.
– Kapunk még teát, Mai? – emelte föl csészéjét Kita.
– Ez is amerikai dolog – mondta Reisman. – Egy japán udvariasan ül, és vár, amíg megkínálják.
Mai teát töltött mindkettőjüknek, azután leoltotta a villanyt. A hajnali fény már elegendő volt. Visszaült és megbűvölten hallgatta a párbeszédet. Még ő se tudott ennyit Kitáról.
– Oké! Ez az egyik, amit az Államokban tanultam. A rámenősséget.
– És ott szerezted be ezt a nagyokos humorodat is? – kötekedett Reisman. Biztos volt benne, hogy a japán illem nem enged meg ilyen könnyed stílust. Az volt az érzése, hogy épp ettől tébolyultak meg ennyire. Meg attól, hogy majmolni próbálták azoknak a nyugati országoknak az egyikét, amelyeket annyira lenéztek. Csakhogy Németországgal rossz vásárt csináltak.
– Igen, rajtam ragadt. Ott minden olyan vicces, hogy nevetni kell, ha az ember élni akar. Azt hiszem, szerencsém volt. Előjött az igazi énem.
– Mivel foglalkoztál ott?
– Kém voltam. Diákkém. Vagy kém diák. Attól függ, honnan nézed. Ide figyelj: ez mind nem fontos. Fontosabb dolgokat kell megbeszélnünk.
– Mi jár az eszedben?
– Dolgozzunk együtt, hogy segítsük a Vieteket.
– Ki ellen?
– A franciák ellen.
– És ti japánok?
– Mi távozni fogunk. – Beszédmódjába belopódzott az irónia. – Ami most a kínaiak ellen történik, ezek könnyű, időszakos győzelmek, bár a tieitek ott Kunmingban és Csungkingban nyilván összevissza szarják magukat tőle. Másutt veszítünk. Nem hiszem, hogy a Közös-Jóléti Szféra megmarad a jelenlegi formájában. Vissza kell majd mennünk a kályháig, és újragondolnunk az egészet.
– Megadod nekem a távozásotok időpontját?
– Majd ha kell. Azt viszont nem akarjuk, hogy a franciák visszajöjjenek ide. Ázsia az ázsiaiaké, s a többi.
– Én úgy látom, hogy ők már itt vannak és végig itt voltak. Sose rúgtátok ki innen a franciákat.
– Igazad van. Könnyebb volt számunkra a piszkos munkát azokkal elvégeztetni, akik már úgyis itt vannak. Amit el akartunk venni, azt elvettük és hazaszállítottuk. Bármikor, amikor a helyi francúzokat kezelésbe akarjuk venni, meg se kottyan nekünk. – Újra csettintett ujjával.
Nagyon amerikaias szokás, gondolta Reisman. – Ha azt várod, hogy átállok és nektek fogok dolgozni, akkor nagyon tévedsz – mondta nyersen. – Vendég vagyok itt, azt kérték tőlem, hogy legyek udvarias veled, és én tartom a szavam.
– Nem kérlek arra, hogy áruld el a hazádat, őrnagy – méltatlankodott Kita.
– Akkor te akarod elárulni a magadét.
– Szó sincs róla.
Reisman megrázta a fejét. – Még mindig nem értem, miben sántikálsz, ezredes... vagy Kita, vagy Haro, vagy hogy a fenébe hívnak. Rossz oldalon álltok ebben a háborúban.
– Részletkérdés – mondta Kita. Hangja megint vidám lett, modora kellemes. – A háború eljutott arra a pontra, ahol te meg én nagyon is ugyanazon az oldalon állunk a Vietekkel kapcsolatban. A Kempitaj hosszú ideje egyedül csinálta ezt végig velük, jó mélyen benne vagyunk.
Reisman Maira pillantott: – Igen, szerintem is.
A lány szeme haragosan rávillant, de hallgatott.
Kita komolyan folytatta: – Nem erről beszélek. Megvívtuk a magunk harcát itt a Császári Hadseregben és a nyavalyás bürokratákkal ott Tokióban.
Majdnem olyan keserves harc ez, mint a ti harcotok az OSS, a hadsereg, a haditengerészet és a légierő között, nem is beszélve arról a küzdelemről, amit Washingtonnal, Csungkinggal és a többi úgynevezett szövetségeseitekkel folytattok.
– Mit tudhatsz te erről?
– Mindent, amit tudni érdemes. – Mindenütt ott vannak az embereink. Még azt is tudjuk, milyen nyomorúságosan kevés fegyvert hoztatok be a Vieteknek: huszonöt M-1-est, huszonöt karabélyt, huszonöt...
– Ne fáradj! – vágott közbe Reisman. – Ismerem a mosócédulánkat. – Újra Maira nézett. – Gondolom, a Vietektől szereztétek meg.
– Nem – mondta Kitá. – Tudtam, még mielőtt átléptétek a határt. Szégyellhetnétek magatokat. Apró kis emléktárgyakkal akartok szerelmet vásárolni, amikor pedig dől a gyáraitokból a fegyver. Akárcsak az őseitek, amikor üveggyöngyökkel vásároltátok meg az indiánoktól az elsőszülöttséget.
– Az én őseim nem ismertek indiánokat – válaszolta Reisman akadozva. Igyekezett elrejteni zavarát, amelyet saját háborújának zagyva kettőssége miatt érzett. Honnan a fenéből tudja Shidehara, milyen fegyvereket hozott ő Kunmingból? Ki volt a tégla? Csak az ügynökök mindenütt jelenvaló rendes hálózata működik, avagy családon belülibb? Kilgore, Ludlow, Taj Li? – Térjünk vissza rád, ezredes.
– Kita, maradjunk ebben.
– Térjünk vissza oda, amikor diákkém voltál az Államokban.
– Daliás idők voltak. – Könnyed, nemtörődöm arckifejezése csak pár pillanatra változott meg, de Reisman észrevette. Shidehara ezredes jóképű arca megfeszült, elborult. Azután Mai felé pillantott, mintegy bocsánatkérőn azért, amit mondani készült: – Nehéz ott jó numerára szert tennie egy japánnak, de az alacsonyabb néposztályaitoknál megoldottam.
Reisman többet várt, de a másik holmi kellemetlen emlékeken tipródott. – Gondolom, nem azért utaztál hatezer mérföldet, hogy amerikai lányokat baszogassál, Kita.
Kita szemében alig észrevehető düh villant föl. Azután vigyorba erőltette vonásait: – Nem, a főnökeim azért küldtek oda, hogy Amerikát és az amerikaiakat tanulmányozzam, és megtanuljak helyesen beszélni. Ez gyakran rosszul sült el, ami a nyelvtanilag helyes angolságomat illeti; érted, amit mondok, ugye.
– Kik voltak a főnökeid?
– Az elöljáróim a Kempitajnál. A nevük nem tartozik rád. Akkor már tiszt voltam a hadseregben. A családomban hagyomány a katonáskodás. Hazafiasságból. Szükségük volt valakire, aki ott, a terepen dolgozik. Terveik voltak, tudod.
– Igen, erre magunk is rájöttünk Pearl Harbornál – felelte Reisman.
– Személyes véleményem szerint hiba volt.
– Hol voltál akkor?
– Otthon Tokióban készítettek föl egy másik megbízatásra. Meg is mondtam nekik, de senki se figyelt rám. Nagyon is volt elképzelésem arról, mire vagytok képesek ti amerikaiak, ha egyszer összeszeditek magatokat, és nekiálltuk a hadigépezet kiépítéséhez. Megvan hozzá az embermennyiség és nyersanyag. Sokat utazgattam ott valaha a vakációk idején. Ez a harmincas évek végén volt, egészen 41 elejéig. Láttam, mi kezdődik, mi fog történni, még ha rá is tudjátok venni angol barátaitokat, hogy segítsenek. Bejártam Kaliforniát és az északnyugatot, jártam Denverben, Chicagóban, New Yorkban, Washingtonban. Kurva nagy ország. Sőt egy héten át Texast is bejártam. Texas egymagában nagyobb, mint az összes japán sziget együttvéve. Vettem egy ócska kocsit, abban aludtam. Véleménykülönbségek merültek föl azzal kapcsolatban, van-e jogom megaludni egyik-másik városban, vagy nincs. Ugyanez volt a helyzet Délen, amíg meg nem vettem a kocsit. Sose tudtam, elöl vagy hátul szabad-e ülnöm a buszon.
Shidehara ezredes arcáról olyankor tűnt el a vidámság, amikor ilyesmikre emlékezett vissza: a faji és társadalmi sérelmekre és előítéletekre, amelyek őt is megbántották az Egyesült Államokban. Reisman tovább kérdezgette, megpróbálta kettészűrni az igazságot és a hamisságot, még mindig nem volt biztos benne, hogy ez az ember tényleg az, akinek mondja magát. Annak ellenére se, hogy Shidehara puszta közlése is tarthatatlan helyzetbe hozta mindkettejüket. Hacsak a fegyvereikhez nem nyúlnak, ami – mint ezt Shidehara újra meg újra hangoztatta: – helytelen lenne, hiszen mindketten vendégek egy többé-kevésbé semleges terepen; és ő, Shidehara hajlandó tekintetbe venni ennek a Viet Minh-bástyának a semlegességét még akkor is, ha hazája a francia gyarmatosítókkal meg az előző Vichy-kormánnyal kötött szerződés értelmében szállta meg Indokínai.
– Ma, mintha vitássá kezdene válni, érvényes-e még ez a megállapodás – szellemeskedett a japán. – A repülőitek növekvő elszántsággal támadnak bennünket és számítunk rá, hogy az armadátok és partra szállító hajóitok bármely nap föltűnhetnek a Tonkini-öbölben. Nem tudsz erről konkrétabbat, Johnny?
Reisman a teáját kortyolta, azután mohó, nyílt arccal bámult Shidehara ezredesre. Annak általános derűje, akár valódi volt, akár megjátszott, őrá is ráragadt. Olyannyira, hogy Reismannak folytonosan emlékeztetnie kellett önmagát, ki is ez az ember, vagy kinek mondja magát.
– Nem, nem tudom – válaszolta Reisman, igyekezett kellemes hangot megütni. – Az én szintemen nem nagyon avatják be az embert efféle információkba.
Reisman úgy találta, rajta a sor ebben az udvarias párbeszédben és föltett néhány általános kérdést a Kempitaj működéséről. Meglepetésként érte Kita nyíltsága. Rámutatott, milyen sok hasonlóság van a Kempitaj és az OSS között a független hatalom és akciók dolgában. Mindkettő örökös vitában áll a reguláris fegyvernemekkel meg a maguk politikai bürokráciájával. Most azonban kritikus szakaszba jutottak a véleménykülönbségek az indokínai japán politikát illetőleg, és a vietnami függetlenségi csoportoknak nyújtott segítség dolgában.
– Tokióban, sőt némely hanoi katonai körökben is aggódnak a franciáktól várható háború utáni megtorlástól – mondta Kita. – Mi viszont a Kempitajban úgy hisszük, ezt a problémát elkerülhetjük, ha most csak egy kicsivel is, de bátrabban, merészebben viselkedünk ahelyett, hogy bizonytalankodunk és riadozunk.
– Hogyan? – kérdezte Reisman.
– Azzal, hogy a bennszülött vietnamiakat képessé tesszük a szuverén kormányzásuk megteremtésére.
– Mely esetben megmenekülnétek holmi francia kormánytól, amely megtorlással és jóvátétellel kellemetlenkedik nektek.
– Pontosan – bólogatott derűsen Kita. – Néhány részlegünk mégis korlátozza, hogy együttműködjünk olyan csoportokkal, mint Hóé, és még inkább szeretnék csökkenteni a közös akciók számát. A Kempitaj tehát arra kényszerül, hogy egyedül szálljon be, úgy ahogy tud. Te meg én fura mód ugyanazon az oldalon állunk most; és ha nem hiszel nekem, ellenőrizd le Washingtonnál, amit mondok. Függetlenséget hozunk a Vieteknek és kiszorítjuk a franciákat.
Reismant, ha akarta, ha nem, mulattatta a szöveg. Mégis kételkedett. – Szabadúszóként foglalkozol ezzel? Vagy mögötted áll a céged?
Kita óvatosan meggondolta a választ: – A kezdeményezés, őrnagy, az a legfontosabb! Akárcsak nálad; ahogy helyesen rámutattál, amikor megérkeztél.
– Mit óhajtasz tőlem pontosan, Ezredes?
– Hmmm... kaptál tőlem hírt a repülőidről. A helyedben máris rástartolnék. Ha tudok, segítek.
– És mit kérsz viszonzásul?
– Semmit. Pillanatnyilag. Csak csináld tovább, amit csinálsz és ne lopózz utánam sötét éjszakákon.
Neszek hallatszottak kintről, ébredezett a tábor, kezdődött a napi tevékenység. Reisman kipillantott. Philippe bizonytalanul állt kunyhójuk ajtajában. Azután, amikor egy csapat fölfegyverzett Viet menetelt el előtte, visszahúzódott. Reisman a kunyhóba behomályló hajnali fényben újra hol a férfire, hol a nőre pillantott. Végiggondolta mindazt, ami elhangzott, és még mindig nem bízott meg egyikükben sem. Ellentmondások labirintusán haladt át, olyan úton, amely akkor kezdődött, amikor ejtőernyővel leugrott a C-46-osról a burmai-kínai határon. Egzisztencialista labirintus volt ez, amelyben őmaga volt a mindenekfelett való. A Boulevard St. Germaine-en, a Deux Magots kávéházban beszéltek ilyesmiről hajdanán az egzisztencialista filozófusok, s ő egyetértett velük.
Volt még egy személyes dolog, amire igencsak kíváncsi volt. – Nem tudod-e véletlenül, ki a csungkingi emberetek, Kita? – kérdezte könnyedén.
– De tudom.
Reisman várta a folytatást, de a másik nem mondta. – Nagyon szeretném tudni, ki az – firtatta Reisman.
– Inkább nem mondanám meg neked, Johnny. Ha beköpöd, az csak összezavarna bizonyos nemzetközi kapcsolatokat. Most mind elég jól kijövünk egymással. Az illető épp annyit szed ki a kínaiakból és azok épp annyit szednek ki őbelőle, amennyi igazolja az ő ottani helyzetét. Most pedig szeretnék megismerkedni a franciáddal.
– Majd még megkérdezlek újra – mondta élesen Reisman. – Talán legközelebb lesz rá elegendő okod, hogy eláruld nekem. Mit tudsz a franciáról?
– Csak annyit, amennyit a Vieteknek mondott.
Reisman odanézett Maira. Az rebbenéstelenül nézett farkasszemet vele. Hát persze. Még mielőtt Shidehara könnyedén szóba hozta a franciát, Mai már tájékoztatta őt.
– Rendben van – mondta. – De vigyázz, ne balhézzatok össze! A védelmem alatt áll.
Átsétáltak a tisztáson, Reisman kunyhójához. Csak ő és Kita. Kita meg se kísérelte, hogy kilétét elrejtse; a bemutatás közben Philippe láthatólag megdöbbent és feldühödött. Kurta, kényelmetlen találkozás volt. Kita maga volt a kedvesség, Philippe annál lobbanékonyabb. Kita csupán udvariasságokat mondott, majd föltett néhány kérdést az új párizsi kormány Indokínával kapcsolatos terveiről. Ez a francia tisztnek épp elég volt ahhoz, hogy elnémuljon, és szótlanul villogtassa dühét a japán ezredesre. Gól nélküli döntetlen, állapította meg Reisman.

 

21.

Reisman rögtön reggeli után kihallgatást kért Ho Si Minhtől a barlangban. Thi és Giap is ott voltak.
– Lang Sonba akarok menni a franciával – mondta nekik Reisman. – Szükségem lenne néhány emberetekre, mint kísérőre és kalauzra.
Se Ho, se társai nem fordítottak nagy figyelmet a dologra. Láthatólag épp olyasmit vitattak meg, ami jobban izgatta őket, mint a francia és Lang San.
– Van valami még fontosabb – mondta Ho.
– Előbb hallgassatok meg – makacskodott Reisman.
Beszámolt nekik az új japán előrenyomulásról Kína belsejébe.
– Épp erről beszélünk mi is – mondta Ho.
Reisman meglepődött. – Csak tegnap éjjel értesültem róla, rádión át Kunmingból. Ti honnan... – kezdte. Azután megértette. – Nyilván a kedélyes japán barátocskátok adta le nektek mihelyt beosont.
Ho belátta, hogy nincs értelme bújócskázni.
– Shidehara ezredes folyamatosan tájékoztat bennünket – mondta. – Híreket hozott nekem Kujlin elestéről, Liocsou lesz a következő és talán ezután Kujjang. Nagy kár, hogy a te Chennault tábornokod előretolt repülőterei elvesztek. Ha a japánok elfoglalják Kunmingot és Csungkingot, a háború még évekig eltarthat; még akkor is, ha a tieid elfoglalták néhány szigetüket. Ezek fanatikusok.
– Shideharának helyén van az esze, úgy látom.
– Shidehara más. Szerencsénk van, hogy együttműködik velünk. Hasonló a funkciója, mint a tiéd.
– Egy fenét! Én azért vagyok itt, hogy öljem a japánokat és nem azért, hogy vendégül lássam őket.
– Tanulnod kellene egy kis előzékenységet, Jean.
– Mint amilyen előzékeny te voltál a boldogult Mr. Tranggal, ugye?
– Amilyen előzékeny Belfontaine hadnaggyal vagyok – mondta Ho. – Ebből elég! Elmondta neked Kita, amit az amerikai repülőkről tud?
– El.
– Mára van újabb hír is. A nungok rátaláltak az egyik pilótára Na Sam falu mellett. Jó állapotban van. Gondoskodnak róla.
– Milyen messze van az ide?
Ho odaintette a térképasztalhoz és megmutatta Na Samot a nagy domborzati modellen. – Itt, körülbelül hatvan mérföldnyire délre tőlünk.
Reisman látta, hogy a legközvetlenebb útvonal hatvan mérföldnyi erőltetett menetet követelne gyalogösvényeken és szekérutakon hegyre föl, kanyonba le, dzsungelén át. Nem akart két kínkeserves napon át vándorolni. De mintegy tizenöt mérfölddel Na Sam alatt, a fő észak-déli úton volt az az erődítményváros, ahova Philippe-pel menni akart.
– Tudod-e annak az embernek a nevét, rangját és katonai nyilvántartási számát?
Thi kivett zubbonya zsebéből egy papírt és fölolvasta: – Filmore, Randolph, negyedosztályú technikai őrmester. Géppuskás és repülőgép-mechanikus. – Fölolvasta Filmore nyilvántartási számát.
– Le akarom másolni, Thi. Közlöm rádión Kunminggal. Jó pontokat szerzek vele az embereidnek. Érte megyek Lang Son felé menet.
– Ne csinálj gondot belőle, Jean! – mondta Ho. – Idehozatom azt a pilótát a nungokkal. Még egy szóval se mondtam, hogy elmehetsz Lang Sonba; inkább azt mondanám, ne menj. Van a számodra valami sokkal fontosabb tennivaló. Nagyon gyorsan kellene elvégezned, ha egyáltalán sikert akarunk.
Reisman egyáltalán nem örült, hogy Ho Si Minh és Vietjei kontrollálják mozgási szabadságát. De ha ezek nem akarják, hogy Lang Sonba menjen, könnyűszerrel megakadályozhatják. Nem akart vitatkozni. Volt más módja is, hogy hozzájárulásra bírja őket.
– Mi a kérésetek?
– Menj föl Kuangsziba és szerezd meg Csiang Fakvej tábornok lőszerraktárát, mielőtt a japánok megszerzik – válaszolta kis mosollyal Ho, már előre számított rá, hogyan képed el Reisman. Giap és Thi is őt nézte.
– Csak ennyi? – Reisman csettintett az ujjával. Még a csettintés közben eszébe jutott: a fene egye meg, ezt csinálja Shidehara is. – Tréfás kedvedben vagy.
– Kell hozzá, természetesen haditerv, személyzet, járművek – szólalt meg Giap. – De gyorsan kell cselekedned.
Reisman hitetlenkedve bámult rájuk. Számított rá, hogy várnak tőle valamit, amibe beleegyezik viszonzásképp, amiért segítenek neki és Philippe-nek Lang Sonba eljutni. De amit Ho akar, az aránytalan cserealap, ha ugyan egyáltalán kivitelezhető.
– Talán jobb lenne, ha valamivel többet is elmondanál – mondta szárazon.
Ho odahívta a nyirkos, egyenetlen kőfalra erősített térképhez. Sárga színes ceruzával kézzel rajzolt árnyékolás mutatta a japánok megszállta területet, vastag sárga nyilak mutatták a Kína belseje felé tartó új japán behatolások méreteit és irányát.
– Itt – mutatta ujjával a helyet Ho. – Kujlin és Kujjang között, egy kanyonban elrejtve, az úttól távol, bújik meg Csiang Fa-kvej tábornoknak, a Kuangszi tartomány tucsunjának lőszerrejtekhelye.
– Honnan tudod, hogy lőszerraktár van ott? – kérdezte Reisman.
– Jártam ott, a saját szememmel láttam – válaszolta Ho.
Reisman emlékezett rá, hogy még Tong Van So korábban beszélt róla, aznap, amikor Kunmingban járkáltak. – Mikor jártál ott?
Ho egy pillanatra fölemelte fejét és lehunyta szemét: – Ezerkilencszáz... negyvenhárom nyarán. Másfél éve. – Odanézett Giap és Thi felé. – A barátaim emlékeznek arra az időre, bár ők nem voltak velem.
– Honnan tudod, hogy még most is ott vannak a fegyverek? Hátha fölhasználták Csiang Fa-kvej csapatai a japánok ellen?
– Lehet, de nem valószínű. Ismerem Csiang Fa-kvej jellemét, meg a többi hozzá hasonlóét. Nem arra fogja használni azokat a fegyvereket, amire szánták; hatalmas fegyver- és lőszerkészletek érkeztek súlyos költségek árán tőletek, az Egyesült Államokból, hogy a Japán elleni fegyveres harcbán vegyék hasznukat. De lehet, hogy ez titeket nem is érdekel – évődött Ho. – A készleteitek kimeríthetetlenek.
– A szállítási lehetőségeink viszont nem – vágott vissza Reisman. – Még mindig a Púp túloldaláról, Indiából kell átröpíteni mindent tőlünk, oda pedig hajón és repülőn jut el.
Ho, izgalmában hol angolra, hol franciára váltott át. – Un gaspillage terrible! Quel dommage! Ezek a tucsunok meg pazarlón halmozzák a fegyvereket! Ez adja a státusukat és hatalmukat egymás ellen és Csang Kaj-sek ellen. Az csak addig az uruk és parancsolójuk, amíg katonai erejét konzerválni tudja, hogy ő legyen az úr a Kuomintang szövetségében. És mind félelemben élnek, hogy Mao Ce-tung nyolcadik hadserege rájuk ront északról.
– És rájuk ront?
– Nem tudom.
– Kérdezzük meg Csin Lit, a kínai társatokat.
– Mr. Csin már hazatért.
Ez meglepte Reismant. – Bizonyára megígért némi testvéri támogatást. Talán még egy-két fegyver is akad náluk számotokra. Nem szép tőle, hogy el se búcsúzott. – Mégse érezte úgy, hogy megbántották, vagy semmibe vették, jól emlékezett rá, mit tanácsolt e hetekben Ho a partizánoknak újra meg újra: Titokban, mindig csak titokban – érkezz váratlanul – távozz észrevétlenül.
– Mr. Csin megkért, adjam át neked jókívánságait – mondta szívélyesen Ho.
– Biztos vagyok benne.
Ho elengedte füle mellett a gúnyt és kalandozott tovább.
– Csang Kaj-sek, meg a többi Kuomintang-hadúr jobban fél a Mr. Csin-féle becsületes emberektől, mint amennyire a japánoktól, akik megtámadták a hazádat és akivel bizonyos megegyezéseket kötöttek.
– Akárcsak te! – vágott vissza Reisman.
– Nem! – pattogott Ho. – Nekem nincs annyi emberem, fegyverzetem, mint nekik, hogy bárki ellen harcba szállhassak! Ezek a csibészek viszont nem vetik be ezeket a fegyvereket a japánok ellen, mert ez azt jelentené számukra, hogy elvész. Csiang Fa-kvej zokog és a kezét tördeli majd, mint egy fösvény, aki elvesztette az aranyát. Menj, vedd el tőle Jean, másképp a japánok veszik el és rátok lőnek vissza vele.
Az a fajta izgalmas és vakmerő terv volt ez, amire Reismannak mindig is fájt a foga. De előbb még meg kellett tudnia, mennyi igaz belőle. – Szóval magad láttad ott a cuccot?
– Nem képzelgés, Jean – válaszolta Ho, keresztülnézett Reismanon, valahova máshova a térben és az időben, arcán gyötrelemmel. – A Kuomintang foglya voltam. Láncra verve meneteltettek városról városra, összekötözve a többiekkel, mint egy közönséges bűnözőt, hurcoltak ahova kedvük tartotta. Amikor Csiang Fa-kvej lőszerkészletét láttam, már több mint egy éve voltam fogoly.
Sokat szenvedett, mesélte el Reismannak. Gyakran zárták be másokkal együtt csupasz, hideg, bűzös és férgek járta cellákba; máskor éjjel-nappal egyfolytában gyalogoltatták az országúton hőségben és piszokban, összeláncolva a többi éhező, szomjazó, összevert, rühes, csonttá aszott, tántorgó hullával.
– Volt idő, amikor azt hallottuk róla, hogy meghalt – vetette közbe Tran Van Thi. – Mindnyájunkat megrázott ez a hír.
A máskor oly sztoikus Vo Nguyen Giap megindultán tette hozzá: – Mindnyájan éltünk át szörnyűségeket, letartóztatást, bebörtönzést, kínzást, családunk elpusztítását... de Ho szenvedett a legtöbbet.
– Miért tartóztattak le? – kérdezte Hót Reisman.
Az vállat vont: – Tévedésből? Qui sait? Azt mondták rám, kém vagyok.
– Kinek a kémje?
Ho keserűn fölnevetett: – A franciáké. És a kommunistáké. Merész kombináció, n'est-ce pas?
– Bíróság elé állítottak?
– Ne viccelj, monsieur! Talán merő véletlenből láttam meg; a mi nyelvünkön ezt így hívják: thoi co, szerencsés körülmény. Foglyok összeláncolt sorában botladoztam az országúton Kujjang és Kujlin között, amikor Csiang Fa-kvej elhaladt arra a tiszti kocsijában, szokásos kíséretével. Alighanem engem keresett.
– Ismerted?
– Az évek során volt alkalmunk találkozni időről időre. Őmaga hallgatott ki őrizetbe vételem idején. Igazság szerint nem volt rossz fiú. Aznap, ott az országúton azért jött, hogy kiszabadítson. Leszedette velük a bilincsemet, és beültetett a kocsijába. Egy mellékúton a hegyekbe hajtottunk, az őrök átengedtek bennünket egy kapun, keskeny hágón át egy szűk, zárt kanyonba vezetett. A hegyek meredeken emelkedtek fölöttünk. Üregek voltak az oldalában, talán ember vájta üregek, nem tudom; vasrostélyok fedték ezeket, utak vittek a magasabban fekvőkhöz, s a kanyon mélyén betonépületek tapadtak a hegyoldalra. Egy katonai különítmény volt ott, civil munkások, barakkok. Nehézfegyver-állások fedezték az országutat és a domboldalon is láttam belőlük. Nyilvánvalóan nagy fontosságú katonai létesítmény volt. Rádöbbentem hol vagyok: egy irdatlan arzenálban. Csiang Fa-kvej bevitt egy kis őrkunyhóba, ahol négyszemközt beszélhettünk.
– Mennyi hadianyag volt ott?
– Rengeteg. Évekig el tudnánk élni azon, amit az az őrült fölhalmozott, és amit nem hajlandó használni. Mihelyt látta, hogy tisztában vagyok vele, mi ez a hely, ő maga is elmondta, mi van ott. El akart büszkélkedni vele, milyen fontos és nagy hatalmú ember ő.
– Voltak teherautóik?
– Csak néhány. Meg dzsipek. Annyi semmiképp se volt, hogy el lehetne hozni vele, ami ott van. Nyilván évek alatt szedte össze, elszivattyúzta, amit a ti Kölcsönbérleti Törvényetek odavetett neki.
– Akkor nekünk kell szállítóeszközöket találnunk – mondta Reisman.
Ho elmosolyodott. – Á, szóval érdekel.
– Persze, hogy érdekel. Bár sejtelmem sincs, hogyan lehet megcsinálni és meg lehet-e csinálni. Elvégre, nem akarlak megsérteni, de még a te személyes felderítésed is értéktelen ma már. Ki tudja, mi van még ott, és van-e valami egyáltalán? Különben is, lehet, hogy a japánok érnek oda előbb.
– Ezért kell gyorsan cselekedned! – jelentette ki Giap. – Mire lennénk képesek ennyi fegyverrel és lőszerrel! Akkor már nem gerillák lennénk, hanem hadsereg! Újabb frontot nyithatnánk nektek amerikaiaknak, és egyúttal fölszabadítanánk hazánkat!
Reisman csak bámult rájuk, és a fejét rázta. Megértette nagyra törő álmaikat, de lázuk nem terjedt át rá. Nem hitt abban, hogy képesek valami igazán nagyszabású dologra, akár megszerzik a kuangszi hadúr fegyvertárát, akár nem.
– Ez csak egy ötletszikra, más semmi – mondta. – Megnézem magamnak, de csak ha segítséget adtok Belfontaine hadnagynak és nekem, hogy előbb eljussunk Lang Sonba.
– Erre nincs idő! – csattant fel Ho.
– Ez az ár, apó – mondta Reisman higgadtan. – Vagy elvisztek bennünket Lang Sonba, vagy mehettek egyedül a fegyverekért Kínába.
Hosszú csend állt be, miközben a többiek dühös pillantásokat vetettek rá. Azután Ho erőltetett kedvességgel megkérdezte: – Mennyivel tolná ez ki a dolgot?
– Legfeljebb két-három nappal. Az elöljáróim kívánsága, hogy intézzem el, és ennek az általatok kért akciónak a jóváhagyása is ettől függ – hazudta Reisman. – Ez hozzásegít majd, hogy többet tudjak meg országotokról, új szempontokat kapjak. Ne feledjétek, ez a demokratikus módszer.
Ho komoran nézett rá. Nyilvánvalóan nem volt ínyükre, hogy szabadon és felügyelet nélkül mászkáljon Indokína-szerte, netán Viet Minh-ellenes véleményeket halljon. – És utána, hogy akarod elintézni Csiang Fa-kvej arzenálját?
Reisman halántékát ütögette az ujjával. – Már spekulálok rajta. Tulajdonképpen azzal, hogy előbb Lang Sonba megyek, sokkal gyorsabban jutok vissza Kunmingba, és aztán föl a Kujjang-Kujlin országúira, minthogyha innen indulnék északra holnap gyalog. – Odalépett a térképasztalhoz, a többiek követték. – Lang Sonban van egy reptér, vannak szövetségesek, akik barátságosak velünk, ha veletek nem is, s akik, főleg ha odaviszem nekik Belfontaine hadnagyot esetleg megengedik nekem, hogy behívjak egy kis repülőgépet Kunmingból.
Úgy gondolta, rá tudja venni Samet, küldjön egy L-5-öst, egy könnyű gépet, amely elsuhan a dombok és kanyonok fölött, alacsonyan, a japán vadászgépek és minden határ menti légi figyelőernyő látószöge alatt. Ha a franciák segítenek és megengedik, hogy a gép titokban landoljon és titokban szálljon föl, akkor órák alatt elvihetné a légierő őrmesterét Kunmingba ahelyett, hogy napokon, netán heteken át kelljen veszélyes utakon gyalogolnia.
– Ez lesz a dolog könnyű része. Mármost hogyan jutunk innen gyorsan Na Samba és Lang Sonba? – kérdezte, mintha máris elintéződött volna az odamenetel engedélyezése. – Nem akarok napokat vesztegetni az erdőben, csak arra, hogy odajussak. Ti mit szoktatok csinálni, ha gyorsan akartok eljutni valahova? Vannak-e valahol járműveitek?
– El lesz intézve – mondta Ho, sokkal lelkesebben, mint az előbb. – Személyesen kísérlek el. Rég jártam Lang Sonban, magam is szívesen látogatnék el oda.
Reisman a szeme sarkából nézett rá. Nem tudta elhinni, hogy Ho önként dugná bele a fejét egy ilyen hurokba. – Ez nagyon bátor dolog tőled... vagy nagyon meggondolatlan. Ho Si Minhként akarsz menni?
Ho mosolygott: – Kezdesz érteni ezekhez a dolgokhoz, Jean. – Azután mintha a messzi múltba vetett volna nosztalgikus pillantást, így szólt: – Ha be kell mutatnod valakinek, hívj Nguyen That Thannak, egy öreg parasztnak Nghé An tartományból, aki segített neked, hogy idetalálj. A franciának is benne kell lennie a játszmában, eszébe ne jusson elárulni engem, különben mindnyájunknak végünk. Elsőként neki.
– Nguyen That Than – ismételte el Reisman. – Van valami jelentése ennek a névnek?
– Ezt a nevet apámtól kaptam tízéves koromban. Azt jelenti: Nguyen Aki Győzni Fog.
– Érdekes szokás a neveknek ez az eseményekhez illő változtatgatása – évődött Reisman. – Chicagóban is akadnak férfiak, akik sűrűn cserélgetik a nevüket. Az új nevüket fedőnévnek hívják. Ezek az illetők gyakran keverednek zűrbe.
Ho méltányolta a humorát, nem sértődött meg: – Igen, hallottam, hogy a gengsztereiteknek ez a szokása. Mégis úgy érzem, hogy az apám névválasztása profetikus volt.
– És addig mi volt a neved?
Ho legyintett; ez az ismerős gesztusa azt jelentette, nem fontos. – Mit számít? Netán káderanyagot állítasz össze?
– Merő kíváncsiság – folytatta könnyed hangon Reisman. – Minél többet szeretnék tudni valakiről, amikor az életem a kezébe teszem.
Ho, még mindig derűsen, így szólt: – Eddig nagyon szépen megvoltál velünk. Semmi ok nincs rá, hogy ez ne folytatódjék tovább.
Reisman nem vágott vissza.
– Mi lesz a járművel? – kérdezte újra, s a térkép kiemelkedő kontúrjait tanulmányozta. – Rövid gyaloglás Pac Bo hegyei közül, és már ki is juthatunk erre az országúira – mutatta.
– Hármas Útvonal Cao Bangba – szólalt meg Thi. – Bejövet elkerültük, mint ahogy minden más főútvonalat is.
– Ha előbb ide megyünk – követte az útjelet a maketten Reisman –, akkor Cao Rangnál rátérhetünk erre, ami fő észak-déli útnak látszik.
– Négyes útvonal – mutatta Thi.
– Innen közvetlenül délnek hajthatunk Na Samba és Lang Sonba. – Reisman fölnézett rájuk, újra provokálta őket: – Vagy a Viet Minh nem mer a főútvonalakon közlekedni, se gyalog, se kocsival?
– Kita Shidehara is velünk tart – felelte Ho. – Ő gondoskodik szállítóeszközökről és némi hivatalos álcázásról számunkra, gondoskodik róla, hogy alkalmasan öltözzünk és diszkréten viselkedjünk. S közben reménykednünk kell, hogy a japánok lassan kifáradnak és lelassul az előnyomulásuk Kínába.
– Valószínűbb, hogy túlságosan messzire kerülnek az utánpótlási útvonaluktól. – Reisman újra a mészkőfalon lógó Kína-térképet nézte. Kis gondolkodás után hátrafordult és Ho Si Minh szemébe nézett. Valami nem tetszett neki abban, amit az előbb elmesélt. – Mit akart veled megbeszélni Csiang Fa-kvej azon a napon, amikor odavitt az arzenálba?
– A szabadon engedésem feltételeit. Az arzenál csak tho co volt. Hely a beszélgetésre. Közel volt.
– És miért engedett szabadon? – Reisman igazából erre volt kíváncsi. Ho vállat vont.
– Ez nekem nem elég, apó – mondta Reisman. – Mit kért viszonzásul?
– Lehetővé tette, hogy tőle délre baráti egységfrontot építsek ki. Egy országot, amely barátságos a Kuomintanghoz általában és őhozzá személyesen.
– Gazdasági és politikai előnyökkel az ő számára? – firtatta Reisman.
– Ahogy ő hiszi.
– És jó viszonyban maradtatok vele?
– Úgy fest a dolog. De kínaiaknál sose lehet tudni.

 

22.

A Viet Minhnek számos kerékpárja volt Pac Bóban, részben terhet toltak rajta, részben maguk pedáloztak vele keskeny ösvényeiken át a hegyekbe és az őserdőkbe. Kita Shidehara motorkerékpárt használt, ezzel járt ki s be a táborba, s tartottak egy másikat is a Vieteknek, gyors hírvivői munkához.
Ho elküldte Tran Van Thit, hívja oda a barlangba a Kempitaj-ügynököt. Az meghallgatta őket, majd olyan vidám lendülettel szállt be a haditervbe, mintha valami kedélyes kirándulásra készülnének valami szép helyre. Reismant elképesztette, hogy a Vietek nyíltan megvallják egy japán ezredesnek: fegyvereket készülnek becsempészni az országba. Még mindig nem tudta, melyik lábára álljon Shidehara ezredessel kapcsolatban.
– Csak nem ülsz ölbe tett kézzel, amíg fegyvereket hozunk be, hogy a ti csapataitokat támadjuk, a ti berendezéseiteket pusztítsuk? – provokálta a japánt.
– Azt várjuk el... – kezdte Kita. Megállt. – Azok nevében mondom ezt, akiknek a politikáját itt végrehajtom, s akikkel teljesen egyetértek; nos, azt várjuk el, hogy megfontoltan használjátok fel a hadianyagot, amelynek a behozatalát megengedjük nektek.
– Ki ellen?
– Senki ellen, amíg mi ki nem libegünk a színről.
– Te még nálamnál is naivabb vagy, ezredes. Szerzel teherautókat a szállításhoz? – A fali térképhez lépett és arra a helyre bökött, amelyet Ho leírt, s amely felé tartanak, a most japán kézen lévő Kujjang és a tőle távolabb nyugatra lévő Kujlin között. – Ha keletről jössz, a kínaiak valószínűleg azt hiszik majd rólad, hogy a japán hadsereg tagja vagy.
– Nem – vágott vissza Kita. – A tieid ezt hinnék, és szétlőnék a seggünket. Főleg a légierőtök. Csak olyanok értik meg az efféle ügyek finomságait, mint te, meg én, meg Mr. Ho.
Reisman úgy gondolta, Sam Kilgore is megértené. És Taj Li és Csang Kaj-sek, akik már megkötötték a maguk alkuit a japánokkal. Bár azok ketten inkább saját maguknak akarnák megszerezni az arzenált. Vajon mit gondol majd a dologról Pelham Ludlow sorhajókapitány? Alighanem azt, amit Taj Li akar.
– A franciáknak Lang Sonban vannak teherautóik, kérjetek tőlük – javasolta Kita.
– Aligha adnak – vélte Reisman.
– De adnak, ha azt hiszik, nekik szól az áru.
– A franciának semmit se szabad megtudnia erről az ügyről – figyelmeztetett Ho. – Belfontaine-nek egy szót se. Az utazásunk célja csupán az, hogy épségben visszavigyük a bajtársaihoz Lang Sonba.
– Akkor viszont itt kell maradnia, és nem velem tartania Kunmingba – vitázott Reisman.
Ho elgondolkodott ezen. – Igazad van. Inkább hagyjuk őt itt. Ha a fölöttesei megengedik a repülőgépeteknek, hogy berepüljön, azt azért teszik, mert újra föl akarják építeni a szövetségesi kapcsolatukat veletek, annyi év kollaboráció után a japánokkal. Majd azt mondod nekik, hogy a repülőutad egyetlen célja a leggyorsabban és legbiztonságosabban visszatérni Kunmingba az elveszett pilótával, akinek a keresésével megbíztak. Nem így van, mon commandant?
Elhallgatott, várta, hogy Reisman kapcsolódjék a végszavához ebben az improvizálási sztoriban. – Hogyne, természetesen, mon commandant – válaszolta eltúlzott udvariassággal Reisman.
– Szerencséd volt, gyorsan rátaláltál Na Samnál – folytatta Ho. – Ennél többet nem kell mondani a franciáknak, se a nálunk töltött heteidről nem kell beszélned, és végképp nem Csiang Fa-kvej arzenáljáról, meg az ezzel kapcsolatos terveinkről. Szorosabbra fűzik és kiterjesztik óvintézkedéseiket; és agresszív akciókat indíttatnak ellenünk olyan japánokkal, akik nem éreznek úgy velünk, mint Shidehara ezredes emberei. A franciák megakadályoznák, hogy akár egyetlen pisztolyt is elhozzunk; nem is beszélve mindarról, amire még, remélem, rátalálsz a lőszerbázison.
– Mennyi hadianyag volt ott? – kérdezte újra Reisman. – Tudom, mit mondtál, ezer ez és ezer az, és millió lőszerrakasz, de térjünk vissza a gyakorlat szintjére. Hány teherautóra lesz szükség a cucc elszállításához?
– Nem tudom, Jean.
– Azt tudod, mennyit tudtunk elhozni azon az egy hatszor-hatoson, amikor bejöttünk. Két és fél tonnát bír el. Oszd el ezzel, amit az arzenálban láttál.
Ho a fali Kína-térképre szegezte tekintetét, mintha azon láthatná újra, amit valaha látott a Kujjang s Kujlin közötti úton. – Képtelen vagyok fölbecsülni. Nem engedtek be, hogy lássam, mi van ott a valóságban. – Hadsegédeihez fordult és bizonytalanul folytatta. – Talán Giap, ő ért ezekhez a dolgokhoz.
– Huszonöt! – kiáltotta határozottan Vo Nguyen Giap. – Hozz nekünk huszonöt teherautónyi fegyverzetet, és mi meg leszünk elégedve, őrnagy. A teherautóid emellett még maguk mögé akaszthatnak néhány nagy fegyvert és lőszerládát és vontathatják.
– Az én teherautóim! – ismételte meg Reisman, ámult Giap képzelgésén. – Nekem nincsenek teherautóim. Improvizálok, akárcsak ti.
– Te nagyon értesz ehhez, Jean – bókolt szívélyesen Ho.
Reisman rábámult. Azután így szólt: – Rádión jelezni fogom neked, ha van ott arzenál. A mozgatása a te dolgod lesz, nem az enyém. – Ho méltatlankodva pillantott rá, de Reisman folytatta. – Ezenkívül megpróbálok én is összeállítani egy teherautókonvojt, de erre nem szabad számítanotok. Ha találok szállítóeszközt, annál jobb. Viszont, mihelyt leadom neked a jelzést, szeretném, ha fölküldenéd oda ötven emberedet fölfegyverezve és harcra készen. És ezek hozzanak magukkal huszonöt teherautót, ha ennyi kell. Nem érdekel, honnan szerzed. Kérjétek kölcsön, vagy lopjatok. Én igyekszem szerezni az OSS kocsikészletéből, de kétlem, hogy ők hajlandók embert és járművet adni egy ilyen akcióhoz. A te gondod lesz idehozatni a cuccot.
– De hogyan csináljuk, Jean? – kérdezte panaszosan Ho.
– Ugyanúgy, ahogy ti magatok mozogtok ide-oda. Azt mondtad, vannak embereitek Csinhsziben, ugye?
– Igen – felelte Ho.
– Akkor rajtuk keresztül. Biztos vagyok benne, hogy innen is működtettek egy hálózatot. Talán nem olyan nagyot, mint Taj Li hálózata, de nyilván vannak helyben embereitek, kommunikációs és szállítási csatornáitok. Használjátok őket! Ne üljetek a feneketeken, úgy, ahogy, szerintetek, a kínaiak meg a colonok.
Rábámult a falon lévő Kína-térképre, majd az asztalon levő domborzati térképhez lépett, amelyen részletesebben látszottak az utak és ösvények kanyarjai, amint a határhoz érnek és kereszteződnek. Ho odalépett mellé: – Nincs erőnk ilyen szintű működésre, mélyen Kína belsejében. Csak ha elhozod a határig a cuccot. Onnan elhozzák a Viet Minhek kerékpáron, a hátukon, gyalog.
– És miért nem vízi úton hozod be? – firtatta Reisman. – Lassan és feltűnés nélkül, szampanokkal és dzsunkákkal. Például itt, a Song Hongon. Kunmingtől délre vehetnétek át, s a határon át áthajóztok vele Lao Cainál. Vízi járműhöz hozzá tudsz jutni. Fölküldhetnéd őket addig, ameddig csak eljuthatnak. Amikor megrakodva visszatérnek szárazföldön áthozathatod a holmit málhavivőkkel, ugyanúgy, mint amikor átjöttünk.
– A Song Hón igen könnyű megfigyelni a hajóforgalmat. De jó az ötlet – felelte Ho. Kelet felé húzta a kezét a térképasztalon s a patakok és folyók kék erei közé bökött. – Sok kis csónak kel át a határon itt. Némelyiknek még neve sincs. Lakatlan dombvidéken haladnak át.
– Szétoszthatnád a szállítmányt, s egy részét szárazföldön is vitethetnéd – folytatta Reisman. – Jobb esélyed lenne átjutni. Én meg újra megpróbálkozhatom ejtőernyős ledobással.
– Helyes – mondta Ho. – Újra thoi coban kell reménykednünk. Mihez kezdesz, ha nem tudsz kiröpülni Lang Sóból?
– Úgy megyek, ahogy ti szoktatok.
– Akkor induljunk minél előbb. Reisman és Kita együtt jött ki a barlangból, hogy kunyhóikba térjenek és fölkészüljenek az útra.
– Miért csinálod ezt, Kita? – kérdezte Reisman, míg a táboron áthaladtak. – Nincs benned lojalitás a hazád iránt?
– Dehogy nincs, így tudok most a legjobban segíteni. A sors összehozott téged és engem a közös érdek talaján, legalábbis egyelőre.
– Miért bízzam benned? Honnan tudjam, hogy bármely pillanatban nem bújik-e elő belőled a szamurájmentalitás ehelyett a haverkodás helyett, amit most megjátszol?
– Ez nem megjátszás, őrnagy – mondta fáradtan Kita. – Már régen arra a meggyőződésre jutottam, hogy a szamurájság nagy szamárság, a japán változata éppúgy, mint az amerikai stílusú. A kormányotok kitüntetéseket ad érte. A japán katonák nemigen kapnak kitüntetést bátorságukért. Elvárják tőlük, hogy elszántan, kétely nélkül harcoljanak császárért és hazáért, hogy inkább meghaljanak mintsem legyőzzék őket; így van ez, pajtás. A jövőt igyekszem előkészíteni anélkül, hogy túl sok kárt okoznék a jelenben, itt és odahaza. Nem akarom, hogy olyanféle pusztulás legyen Japánban, mint amilyet itt végeztünk Kínában, és amilyet most a ti hadseregetek és a légierőtök végez Franciaországban, Olaszországban és Németországban. Az én szakmám a hírszerzés. A magam szakmáját gyakorlom. Te meg a tiédet.
Kita mosolygott és elsietett a kunyhója felé, s otthagyta az ámuló Reismant, aki éppoly nyugtalan és bizalmatlan maradt, mint előzőleg. A bizalmatlanság, gondolta, a szakmájához tartozik; eddig jó hasznát vette. Bár néha, mint most is, maga se tudta, nem viszi-e túlzásba; hátha a természetéből fakad, s nem a szakmájából.
Philippe már alig várta.
– Indulunk – mondta Reisman. – Most azonnal. Készülj! Ho és a japán elvisz. Útközben megállunk, magunkkal visszük egyik pilótánkat. Lang Sontól nem messze találtak rá.
– Magnifique, Jean! Ezt nem feledem el neked!
– Előbb meg kell állapodnunk a sztorinkban.
– Miben?
– A hazugságunkban. Mensonges.
– Nem értem.
– Nem szabad elárulnod, hogy valaha is elfogott téged a Viet Minh, és hogy itt tartózkodtál. Azt se tudod, hogy ez a tábor létezik. Sose találkoztál Ho Si Minhnel, vagy a többiekkel. Azt az embert, aki elkísér bennünket Lang Sonba, Nguyen That Thannak hívják. Öreg paraszt, akivel az úton ismerkedtünk meg. Biztosítékot adtam a nevedben és a nevemben, cserébe a biztonságos átjutás garantálásáért.
– Értem – nézte a padlót komoran Philippe.
– Te meg én merő véletlenségből találkoztunk a hegyekben – folytatta Reisman. – Külön-külön ugrottunk le Tonkinra, más-más helyről, más-más akció során. Én a Légierő Földi Mentőrészlegétől vagyok itt, hogy megtaláljam az elveszett repülőket. Te meg... te tudod mi okból. Találkoztunk Nguyen That Thannal és ő segített rajtunk. Tudomásul vetted?
A francia fölpillantott rá. – Igen, persze. Nehéz lesz. Becsület kérdése; de ki tudja, hol a becsület. És a japán?
– Majd ő elmondja neked, mit kíván tőled. Ő a mi fő kísérőnk és védelmezőnk. Bárkinek álcázza magát; neki szabad átjárása van a japánoktól, a franciáktól és a vietnamiaktól. Hajlandó vagy alávetni magad ezeknek a feltételeknek, Philippe?
Belfontaine a kényszerek és a vágyak konfliktusától gyötrötten bámult rá. Végül bólintott.
– Alávetem magam. Most már tudom, mit érezhették Vichyben Pétain és a többiek – mondta szomorúan. – Alkalmazkodás.
Reisman meg akarta könnyíteni barátja dolgát. – Ne legyél olyan szigorú magadhoz, mon ami. Ez se nem hősiesség, se nem kollaborálás, se nem árulás. Egyszerűen csak tartod a szádat, és azt teszed, amit tenni akartál, amikor leugrottal. Találd meg a nővéredet és vedd föl a kapcsolatot De Gaulle számára. Shideharát és Hót pedig hagyd ki belőle.
Összecsomagolták a hátizsákokat és a rádióberendezést, átvizsgálták karabélyukat és pisztolyukat, és épp indulni akartak, amikor odajött elbúcsúzni a parasztruhába öltözött Nguyen Thi Mai. Belfontaine biccentett, kurtán búcsút mormolt és kiment, hogy magukra hagyja őket.
Mai megragadta Reisman kezét és hálálkodott mindenért, amit tett. Lábujjhegyre állt és csókra tartotta arcát. Azután, még váratlanabbul, gyöngéden szájon csókolta.
Majd elhúzódott és rámosolygott.
– Mit jelent ez? – kérdezte a férfi, és ugyanaz a kellemes izgalom fogta el, mint megismerkedésük idején.
– Sose lehet tudni – mondta halkan Mai. – Talán csak ezt: Sonne chance! Jó szerencsét!

 

Épp föl akartak ülni motorkerékpárjukra, hogy elhagyják a tábort, amikor Ho Si Minh közvetlenül is figyelmeztette Belfontaine hadnagyot.
– Soha senkinek nem mondhatja el, hol járt, se a nevünket, se azt, amiről úgy véli, hogy megtudott itt, se e tábor hollétét nem árulhatja el. Meg kell ígérnie, francia tisztként és a becsület embereként, hogy semmit se árul el. Csak azt, hogy ejtőernyős ugrása után a hegyekben megismerkedett Commandant Reismannal és később jóindulatú emberekkel találkozott, akik útba igazították.
Philippe feszülten nézett rá. – Ugye maga Nguyen Ai-Quoc? – tört ki.
– Hallottam róla – válaszolta nyugodtan Ho. – Az én nevem azonban Ho Si Minh, ahogy a kollégáim elmondják majd magának. És még ezt a nevet se árulhatja el senkinek. Megtiltom. Az utazás során Nguyen That Than a nevem, így gondoljon rám mindig, monsieur. Mint öreg parasztra, akivel akkor ismerkedett meg, amikor a hegyek közt bolyongott.

 

23.

Kora délután indultak útnak a táborból egy földúton, magas dombok összekuszált növényzetét taposták. Arcukat félig elfedte a motorszemüveg. Az egyik motorkerékpárt Reisman vezette, Philippe a háta mögött ült. Terepsapkát, gyakorlóruhát és jelzés nélküli zubbonyt viseltek. Karabéllyal és pisztollyal voltak fölszerelve. Hátizsákjaikat nyeregtáskaként szíjazták a motorra. A rádió és a generátor a csomagtartóról nyúlt ki; a motorkerékpár hosszú, bizonytalan és nehezen kezelhető lett tőlük. Reisman ragaszkodott hozzá, hogy vigyék az egyik rádiót; a partizántáborban pedig éjjel-nappal ügyeletet tartsanak a rádiókezelők az ottani berendezésnél.
Az elöl haladó motorkerékpárt Kita vezette, Ho mögötte ült utasként. Ho hideg időre öltözködött; a hagyományos paraszti cu-nao egy nehezebb változatába. Kita katonai egyenruhát viselt. Arra építettek, hogy a Viet-Minh által felszabadított övezetben, ahol az első néhány órán át utaznak, fölismerik és békén hagyják majd őket az elrejtőzött őrök és figyelők. Ami az utazás további szakaszát illeti, Kita biztos volt benne, hogy átjuttatja őket minden váratlan japán vagy francia útakadályon. Reisman és Philippe elcsúsznak francia gyarmati tisztekként, akik a terepet ellenőrzik.
Mintegy húsz mérfölddel hagyták maguk mögött Cao Bangót, egy óra alatt odaértek. Kita egy japán katonai teherautót tartott itt a Viet Minh védelme alatt; elkülönített kis épületben garazsírozták; mezőgazdasági épületnek látszott; egynek a sok közül ezen a mezőgazdasági vidéken.
– Látom, ismerős vagy a környéken – ugratta Reisman, míg átszálltak.
– Működtem itt jó ideig. Az ügyfeleim a barátaim – válaszolt Kita. – Gyere, segíts, légy szíves!
Palánkot támasztottak a teherautó végének és fölgurítottak rajta az egyik motorkerékpárt, majd utánalökték a palánkot. – Minden esetre – mondta Kita. – Jó lesz mentőcsónaknak.
A teherautó végében volt egy katonazsák is, és kampón lógott egy can slua tau szerelés. Shidehara ezredes felkészülten jött, állapította meg Reisman. A második motorkerékpárt a garázsban hagyta, szénászsákok alá rejtve, azután bezárta az ajtót.
Kita vezetett. Ho ült középen, Reisman az ajtónál. Belfontaine hátul ült, a platón, a ponyvafedél ablaka mellett, amely a vezetőfülkére nézett. Vajon a francia, fegyverzete birtokában nem akarja-e foglyul ejteni és elárulni őket Lang Sonban? – tűnődött Reisman. Lehetséges, de nem valószínű. Philippe-nek nyilván van annyi józan esze, hogy belássa: Shidehara akkor is a helyzet ura maradhat – ha az akar maradni –, amikor már a francia erődítménybe értek. Merthogy még mindig nem csupán elméletileg szövetségese a francia colonoknak, hanem ami fontosabb – a megszállóhatalom rangidős tisztje. Arról viszont Reismannak sejtelme se volt, mit szándékszik majd mondani és tenni Kita, ha Lang Sonba értek és egyáltalán, szándékában áll-e betérni a városba.
Az országút délkelet felé kanyaradott, átjárást keresve a folyóvölgyekkel párhuzamosan, magas hasadékokon és völgyeken át, amelyek ezer méter magasra emelkedtek, és háromszáz alá ereszkedtek. Főútvonal volt néhány alárendelt letérővel; ezek keskenyek, hepehupásak voltak, fölcsapták a port és a földet. Negyvennyolc mérföldet kellett megtenniök Cao Bangtól Na Samig, ahol a lezuhant amerikai repülőtiszt megbújik. Lang Son még tizenhét mérfölddel odébb volt.
Reisman a szürke, fagyos eget nézte, amely esőt ígért.
Ho mintha a gondolataiban olvasott volna: – Talán egy kis zuhé északkelet felől, de nem veszélyes ebben az évszakban. A nagy, délnyugat felől érkező esőknek nyáron van itt az ideje, meg kora ősszel. A monszunnak és a tájfunnak.
Gyönge volt a forgalom az úton. Ritkán lakott területen haladtak át. A falvakat és kis településeket elrejtették szemük elől a dombok hajlatai és a sűrű növényzet.
Ho egy hegygerincen túlra intett. – Arra van Hanoi. Egészen más világ. Falvak százai vannak ott, embermilliók küszködnek a Song Hong deltájában. – Az őserdőkkel benőtt dombokra mutatott a kétsávos út mindkét oldalán. – Itt nincs sok látnivaló. Ez hazámnak egy igen egyszerű, primitív vidéke. Kevés az ember. Sok az érintetlen természet; a falvak el vannak szigetelve. Volna kedved elmenni Hanoiba, Jean?
Reisman nem vette le szemét az előtte húzódó útról. – Kedvem volna éppenséggel, de nincs idő turistáskodni, ahogy te magad is rámutattál. Le kell tennem róla, monsieur.
– Pedig jobb lenne neked, ha inkább oda mennél Lang Son helyett – tété hozzá titokzatosan Ho.
Reisman odafordult hozzá: – Miért?
Ho mosolygott, hogy elrejtse azt, amire valójában gondol. Örökös cigarettája most is égett, füst lepte be a szélvédőt, telítette a levegőt a sofőrfülkében. – Elbűvölő város. Széles, fákkal szegélyezett sugárutak, fenséges francia építészet, kedélyes kávéházak.
– Mintha Párizsról beszélnél – jegyezte meg Kita Shidehara; egy pillanatra feléjük fordította a fejét, aztán újra vissza az útra.
– Jártál már Párizsban? – kérdezte Reisman.
– Igen, néhányszor – válaszolta Kita. – Nagyon tetszett. Hanoit is szeretem. Bár kissé túlságosan is konzervatív. Nem olyan szórakoztató, mint Saigon.
– Nem éppen Párizs – folytatta Ho. – De francia nagyváros, francia egyetemmel, Pasteur Intézettel és a pompás katolikus katedrálissal. Katolikus vagy, Jean?
– Néha.
– Magam is szívesen ellátogatnék oda – mondta tovább Ho. – Rég nem jártam Hanoiban.
Ho merengésében volt valami nosztalgikus, de Reisman maga se tudta, hogy gúnyolja-e Hanoi francia vonásait, vagy csakugyan vágyódik utána.
De Shidehara ezredest még kevésbé értette. Mit akar tulajdonképpen ez az ember? Mit tud valójában és mennyi értesülést lehet kihúzni belőle? Nem az az ember, akit könnyű kihasználni, vagy átverni. Inkább fordítva. Reisman már-már azon képzelgett, nem egy másik amerikai ágazat operatív embere-e, mondjuk a Külügy titkos ügynöke? Vagy nem ő-e ama bizonyos Jimmy Lum? Hogy Kita nem használta ki ennek a nyitásnak az előnyeit, az talán mellette szól. Reisman tehát elhatározta, nem ravaszkodik vagy fondorlatoskodik vele, inkább egyszerű, közvetlen kérdéseket tesz fel neki. A válaszok – ha kap ilyeneket – stratégiai fontosságúak lesznek Kunming és Csungking számára.
– Mennyit tudsz erről a legújabb előretörésről Kínában? – kérdezte.
Kita vígan rápillantott. – Icsigo! – felelte titokzatosan.
– Az meg mit jelent?
– Elsőrendű, így mondják. Nagyszabású hadművelet. Több mint tizenöt hadosztály.
– Meddig jutnak el?
– Ameddig a tieitek meg nem akarják állítani őket.
– Hát ezt meg hogy értsem?
– Úgy, ahogy mondom. Elsőrendű céljaikat máris elérték, de a kínaiak köddé válnak előttük, s ők mennek mint kés a vajba. Csang elbocsátotta Stilwellt, mert Stilwell folyvást az igazat mondta neki, s ő nem akarta hallani. Most Wedemeryer igyekszik rávenni, hogy küldje oda a legjobb csapatait, s szállítson fegyvert és lőszert a frontra, de ő még mindig nem hajlandó. Nem mintha nem lennének csapatai és fegyverei. Van neki. A kínaiak jó eredményeket mutattak fel Stilwell alatt Burmában, amikor bedobták magukat. Jó kosztot, jó kiképzést, jó felszerelést kaptak tőletek amerikaiaktól Indiában. Már nem azok a beteg, kiéhezett, paraszt sorkatonák voltak, akiket valaha átröpítettek a Púpon Ramgarghba.
– Át kellene csalni téged a mi oldalunkra, ezredes – mondta Reisman fanyarul. – Honnan szerzed be ezeket az információkat?
Kita egy pillanatra elfordította fejét az útról és elnéző pillantást vetett rá. – Ebből élek. Tudnom kell az effélét. Csang fél fölhasználni a katonáit. A tisztjeiknek tekintélyük van és jól felkészültek. Attól fél, hogy őellene fordulnak. – Fölnevetett. – Tudod-e, a jelenlegi szakaszban nem is kellene mást tennetek a japán előrenyomulás megállítására, csak elhitetni, hogy a legjobb csapataitok állnak hadrendben ellenük.
Reisman tréfára vette. – Ha csak ezen múlik...
– Nem, van egy másik oldala is az éremnek – vágott a szavába Kita. – A nagyobb félelem az, hogy Csang megint kezet fog Maóval, és Mao hárommillió embere észak felől lerohan bennünket délen és keleten. Volt néhányszor alkalmam beszélgetni Csin Livel Pac Bóban. Ha a többiek is olyanok, mint ő, akkor bajban vagyunk mi is és Csang is. És ti amerikaiak is, ha valami háború utáni kereskedelmi csínytevésen töritek a fejeteket.
– Ez nem az én asztalom. – Reismannak másutt járt az esze.
Még mindig Kita szavainak első felén rágódott. Nem hagyta nyugton az, hogy esetleg óriási módon félre lehetne vezetni a japánokat Kínában. Csináltak már ilyet Európában a normandiai invázió előtt és pompásan bevált a nácik ellen. Egy egész fantomhadsereget állítottak föl Anglia déli részében, álberendezésekkel, barakkokkal, járművekkel és tömérdek félrevezető híreszközzel – mindezt a náci kémek és rádiólehallgatók megtévesztése céljából, hadd higgyék, hogy ez a nagy inváziós hadsereg. A németek csak akkor döbbentek rá, hogy a normandiai partraszállás az igazi invázió, amikor már lehengerelték őket.
Lehet, hogy Kitának igaza van; hogy a Kunming és Csungking felé tartó japán előnyomulást megállíthatná, ha elhitetnék velük: a kínaiak azt teszik, amire mindenki szerint megvan a kapacitásuk, és amire amerikai szövetségeseik is biztatják őket.
Ez olyan csíny lenne, amibe az OSS biztosan belemenne, még ha a Kína Parancsnokság és a Kuomintang nem is.

 

Na Sam közelében Ho útba igazította Kitát, térjen le a négyes útvonalról; néhány mérföldnyit tekeregtek a hegyekben egy keskeny földúton ahhoz a nung településhez, amelyben az amerikai repülős őrmestert tartották. Délután volt, de korán alkonyodott a magas nyergek és mély völgyek erdős-bozótos tájain. Szürke és párás volt fölöttük az ég, a földút sáros és feltört. Nagyobb esőzések idején nyilván ingoványtengerré válik, gondolta Reisman. Le kellett szállniuk a teherautóról és gyalog tenni meg az utolsó száz métert. A. település ötletszerűen helyezkedett el a megművelt földek peremén: mintegy húsz házból és istállóból állt; a tetejük zsúp, a fal sárral tapasztott bambusz.
Alacsony, izmos, sötétkék ruhás férfiak gyűltek össze érkeztükre. Ők is can slua tauk voltak, néha málhahordókként dolgoztak a Viet Minhnél és általában szövetségben voltak velük. Ho megadta az illő tiszteletet a falufőnöknek, aki ismerőse volt. Vietnami nyelven beszéltek, Ho lassan, tagoltán, megemelten hangsúlyozott, a nung főnök nyelve meg-megbicsaklott egy-egy szón, de büszke volt rá, hogy kommunikálni tud egy számára idegen nyelven. Ho Reismanhez fordult, hogy elmondja párbeszédük lényegét:
– Az embered egészen jó viszonyba került az itteniekkel – mondta széles mosollyal. – A főnök azt mondja, szívesen fölbontja lányai eljegyzését és megtiszteltetésnek venné, ha az amerikai pilóta feleségül venné az egyik lányát, vagy mind a kettőt.
– Tud erről Filmore?
– Még nem. A nungoknál a fiú apja szokott házassági ajánlatot tenni, közvetítőn át. – Ho dévajul hozzátette: – Esetleg lehetnél te az apa és én a közvetítő, ha látjuk, mi az őrmester óhaja ez ügyben.
– Inkább talán ne, apó. Letelik az ideje. Visszavárják, dolgoznia kell.
Míg a főnök elkísérte Hót és Reismant a kunyhóhoz, ahol Randolph Filmore negyedosztályú technikus őrmester vendégeskedett, addig Shidehara és Belfontaine ott maradt a főnök háza közelében, és a többi törzsbélivel méregették egymást kölcsönös mosolyok kíséretében. Kita megpróbálkozott a kevéske vietnami nyelvtudásával, azután egy kis kínaival, de csak néhány francia szóval sikerült kapcsolatot teremtenie, amitől Philippe ideges lett és idegennek érezte magát.
Filmore, a géppuskás, nem volt elragadtatva, amikor meglátta Reisman őrnagyot a szegényes viskó ajtajában. Belsejét néhány egyszerű paddal és asztallal rendezték be, a padlón gyékényfonatú szőnyegek hevertek. A szoba félhomályos volt és rossz szagú, koromréteg fedett be mindent.
A repülőegyenruhát viselő őrmester egy gyékényszőnyegen hevert, ópiumpipát szívott, két férjhez adandó szűzleány társaságában. A lányok színes, hímzett mellény-, szoknya- és bugyogórétegekből és turbánból álló bonyodalmas szerelést viseltek, és ezüstgombokkal, karkötőkkel, nyakláncokkal, fülkarikákkal voltak földíszítve. Filmore kábultra pipázta már magát. A lányok imádattal néztek rá sötét szemükkel; széles arcuk csupa pufók mosoly és szép fehér fogsor. Étel-ital odakészítve.
– Csak nem kell visszamennem, őrnagy? – kesergett az őrmester, amikor Reisman bemutatkozott és elmondta, azért jött, hogy kimentse és visszavigye Kínába. Nem úgy festett, mint aki nagyon szeretné, ha kimentenék. – Előbb-utóbb biztosan kinyírnak a japánok.
Reisman arra számított, hogy az őrmester majd kitörő örömmel és hálával fogadja, de megértette panaszának lényegét. Úgy döntött, hogy csellel talán többre megy nála, mint fenyegetéssel. Ünnepélyes kifejezést erőltetett magára. – Közölnöm kell magával, őrmester, a falufőnökkel már megbeszéltük, hogy házasságot köt e hölgyekkel, a nemzetközi együttműködés jelképeként. A dolog természetesen önkéntes, de ha ez az óhaja, akkor elintézem az engedélyeztetést.
Filmore-ba nyomban visszatért az energia, fölpattant: – Máris indulok, uram! – Összeszedte gyér felszerelését, illedelmesen kezet fogott az elbúsult lányokkal és kibotorkált. Ho rosszallón fogta a karját.
Amikor azonban Shideharát meglátta az őrmester, hátrahőkölt ijedtében. – Hát ez meg mi a rosseb?
– Nyugi, őrmester! – nyugtatgatta Reisman. – Ez csak jelmez. Ő is a mentőcsapathoz tartozik. Ne féljen!
Kita olyan pillantással nézett Filmore őrmesterre, amiben az ellenségességtől a lenézésen és a sajnálatig minden benne volt.
– Szerintem keríteni kellene neki egy cu-naót meg egy ilyen nagy szalmakalapot, minden esetre, hátha belefutunk valakibe – mondta, majd elnevette magát.
– De előbb forgassuk meg a sárban, hogy kicsit sötétebb legyen.
Amikor Filmore átöltözött és elrakták egyenruháját, s amikor, amennyire tudott, már bennszülöttnek látszott, Reisman nyomban indulni akart. De Ho figyelmesen végighallgatta a falufőnök izgatott szavait, majd közölte, hogy későbbre kell kissé halasztani a továbbutazást. A főnöknek az az óhaja, hogy Filmore – akit igencsak megszeretett ittléte alatt – jöjjön el vele a p'u taóhoz, a falucska taoista papjához, hogy átessék a hagyományos ceremónián, ami a hosszú útra induló férfiút megillet, így szerencsésebb lesz majd az útja.
– Benne vagyok. Egye fene! – egyezett bele készségesen Reisman. Ő is szerette volna, ha azok az istenek és szellemek, akik ennek az utazásnak az útjait és helyeit lakják, az ő oldalukon állnának.
A falufőnök elvezette őket egy valamicskével jelentősebb házhoz, melynek tornác volt az elején. A p'u tao már várta őket. Robusztus, széles vállú, vastag szemöldökű, előreugró homlokú férfiú volt, sötét roggyant vászonnadrágban és zubbonyban, fején valamivel díszesebb turbánnal, mint a többiek. Amikor összegyűltek előtte, kántálni kezdett, egy tamburát rázott és meg-megütött egy gongot. Azután igen parancsolón megszólította Filmore-t. A falufőnök vietnamira fordította a. p'u tao szavait Hónak, az pedig továbbfordította Filmore-nak.
– Jó szerencsét kíván neked az útra és a következőket tanácsolja – tolmácsolta ünnepélyesen Ho. – Abba kell hagynod az utazást, ha fésülködő férfivel találkozol... vagy ha az első szembejövő asszonyszemély lesz... vagy ha repülő mókus kiáltását hallod... vagy madár száll elébed az útra... vagy ha madarak vagy kígyók nászát látod meg... vagy ha egy pók ereszkedik elébed...
Filmore kezdetben révülten hallgatta, majd, ahogy a balszerencsés jelek sokasodtak, mind nyugtalanabbul. – A francba, őrnagy – dünnyögte. – A büdös életben nem jutunk sehova, ha ez így megy tovább.
Reisman emlékezetében, míg hallgatta, egy másik folklór töredékei tolultak föl: falusi gyalogút Somersetben; Tess Simmons, amint odabújik hozzá; zajos szarka tűnik föl előttük egy faágon. „Emeld föl a kezed, rajzolj vele keresztet magadra!” – nógatta akkor Tess. „Ha nem teszed, balszerencsét hoz.” Ó nem akart keresztet rajzolni, mire a lány hátrafordult és háromszor kiköpött a bal válla mögé, hogy más módon űzze ki a gonoszt, aki a madárban lakozik. A végén Reisman mégiscsak megemelte kalapját és mellére rajzolta a keresztet. És azóta mellé szegődött a szerencse.
Reisman visszatért a képzelgésből. – Hát ez kevés kiutat hagyott, mi, Filmore? Tudja mit? Csukja be szemét, fülét, amíg a teherautóban vagyunk, az országúton, így egyremegy.
Az őrmester szó szerint vette. Kezet rázott a falufőnökkel, búcsút intett a falubélieknek, azután fülébe dugta az ujját és szorosan lehunyta a szemét. Reisman a karjánál fogva kiirányította a falucskából a teherautóhoz.
– Majd én ülök vele hátul – mondta Philippe-nek. – Ülj előre!
Belfontaine elhúzta a száját, de engedelmesen előrement a fülke ajtajához. Kivárta, míg a többiek beülnek, nehogy két ellensége közé kelljen préselődnie.
Shidehara és Ho egy pillanatra félrevonta Reismant. Ho így szólt hozzá: – Meg kell parancsolnod az emberednek, hogy egy szót se szóljon Lang Sonban Kitárol, se rólam. Meg kell értetned vele, hogy ez nagyon fontos. Majd utána, ha visszatért Kínába, nem árt, ha ott elmondja fölötteseinek, hogy a Viet Minh mentette meg. Szeretném, ha Chenneault tábornok tudná, hogy a szolgálatára voltunk és többet is szívesen megteszünk. Compremez-vous?
Reisman rámosolygott. – Mais oui, mon commandant! – vágta rá, eltúlozva. Mindketten nagyon is jól értették, hogy a Viet egyelőre csak próbaidős szövetséges. – Bejöttök velünk Lang Sonba?
– Nem veled – válaszolta Kita. – Külön megyünk és megfigyelünk egyet s mást a magunk módján.
A teherautó visszafele bukdácsolt a feltört földúton; Reisman most maradt először négyszemközt Filmore-ral. A repülő végre kinyitotta a szemét, kivette ujját a füléből és körülnézett a ponyva alatt a dohos félhomályban. Bizalmatlanul méregette a rajta levő can slua tau jelmezt, hátrapillantott válla mögé a vezetőfülkébe, majd odahajolt Reismanhoz: – Mi történt a legénységem többi tagjával, őrnagy?
Reisman elmondta neki, amit tudott: hogy hármójukat elfogták a japánok, hármat a franciák tartanak maguknál, a többiek eltűntek. Azután elmondta, hová tartanak, mi a haditerv, és beidomította őt a fedősztorira.
– A hadnagy és én, mi ketten találtunk magára a faluban – figyelmeztette. – Maga sose ült ezen a teherautón és soha életében nem látta se a kocsi vezetőjét, se aki mellette ül. Gyalog jöttünk végig Lang Sonból. Értette, őrmester?
– Igenis, uram!
– Akkor jó! – Reisman hátradőlt és megnyerőn rámosolygott. – Milyen gépen szokott repülni, Filmore?
Ugyanaz a kérdés volt ez, mint amit több mint egy hónapja a csungkingi bárban tett föl egy repülőlegénység parancsnokának, s ugyanazon okból is tette föl.
– Most B-24-esen, uram. De repültem más gépeken is.
– Repült valaha is B-25-ösön?
– Hogyne, őrnagy! Középméretű bombázó... kétmotoros. Olyan alacsonyra tud ereszkedni...annyira lentről tud bombázni és megszórni valakit, hogy az egy kézipisztolyból kinyírhatja az embert. Kész csuda, hogy sose nyírtak ki ezeken.
– Előfordult-e, hogy valami okból lemázolták a csapatjelzést és az azonossági számot? – vetette oda a kérdést Reisman.
– Nem, uram. De láttam már ilyet.
– Mikor? – Reisman vigyázott, ne változzék el a hangja, hogy úgy hangozzék, mint aki csak úgy unalmában kérdezősködik.
Filmore belemelegedett. – Két hónapja, amikor egy ferdeszemű legénység késő éjjel átosont a géppel Kunmingba.
– Ferdeszeműek?
– Ja. Tudja... kínaiak. Némelyikük texasi akcentussal beszélt angolul. Tiszta röhej. Azt hiszem, ott képezték ki őket. Amúgy rendes fickók. Valami spéci melójuk volt valahol. Sundán-bundám. Csuda sietősen érkeztek Csungkingból aznap éjjel. Nekünk kellett előkészíteni a gépüket.
– Hogyhogy előkészíteni?
– Levenni róla a jelzéseket, ahogy ön mondta, mintha a holdról vagy a Marsról jönne, és senkié se lenne. Akár japán gépnek is lehetett nézni B-25-ös létére is.
Reisman lehunyta a szemét. Az emlék beleégett agyába: Bó Szan, amint ezt kiáltja: „B-25-ös!” A repülőgép alacsonyra ereszkedik. Mind várják, hogy barátian megbillegteti a szárnyát. Bombák hullanak, géppuska kelepéi, kacsinok halnak Reisman körül. És Linc Bradfordnak vége.
Filmore őrmester szavai most új mozzanatot hoztak bele. Kínai volt a legénység. Csungkingból küldték őket. De kik? Reisman úgy vélte: tudja. De nem tudta, mit tegyen ezzel a tudással, és tegyen-e vele valamit egyáltalán. Hátha a thoi co neki is kedvez egyszer.

 

24.

Kita lassan vezette a teherautót, mert nem akart sötétedés előtt Lang Sonba érni. Időnkint letért a főútról néhány percre, hogy belessen keskeny gyalogutakra és fölbecsülje, akad-e kívánatos búvóhely a fák és bokrok mögött.
Dong Dongnál az országút és a város a kínai határ egy kiszögellése mellett húzódott. Volt ott egy másik francia előretolt állás is, az ellenőrizte a határövezetet. Egy ellenőrző pontnál francia katonák állították meg a teherautót. Reisman ámulattal figyelte, milyen könnyedén társalog velük franciául Kita; ő is kiköszönt egy szívélyes Bonsoirt!, amikor az őrség egyik tagja bekukucskált a teherautó hátuljába. Azután haladtak tovább, újra délnek. Hét mérföldnyire voltak Lang Son külterületétől, s lassan haladtak a haloványuló alkonyaiban.
A hegyekből magas fennsíkra ereszkedtek alá. Lang Sontól három mérföldre Kita lehúzódott az útról, egy mangroveliget mellett. Leszállt, hátrajött és megkérte Reismant, segítsen legörgetni a motort a teherautóról és a fák mögé rejteni, Reisman rájött, hogy Kita bebiztosítja magát.
– Elrejted a mentőcsónakot? – kérdezte, miközben becipelték a motort a sűrűbe.
– El, igen. Közel a városhoz, hogy hozzáférjek, ha szükséges.
Amikor újra az úton haladtak, Reisman körülnézett a végképp leszállott, sötét estében, és fogalma se volt, miről ismerné fel újra ezt a helyet. A fennsík keletre és délre alaktalan mocsárra és rizsföldekre nyílt. Mögöttük, s nyugatra dombok. Keletre és délre csak homályosan látta más dombok és hegyek körvonalait az éji égbolt előterében.
– Hogy találsz ide újra? – kérdezte.
– Van érzékem az ilyesmihez – felelte Kita. – Nézz arra, a rizsföldön túlra. Látod a fényeket? Na Tuot falu. Ha kell, az eligazít.
– És a teherautóval mit akarsz csinálni?
– Közelebb viszem. Van ott hely annak is.
Másfél mérföldnyire, amikor Lang Son fényei újra láthatóvá váltak, Kita ismét letért a kocsival az útról – ezúttal a száraz fennsíkon áthúzódó földútra – néhány száz méternyire, majd megállt. Reisman új hangokat hallott, kilesett s két sáfrányszínű köntösű szerzetest látott, egyikük lámpást tartott kezében, a másik kitárt egy fakaput, amely egy pagoda belső udvarára nyílt. Kita áthajtott az udvaron, be egy kocsiszínbe, amelyet egy harmadik szerzetes nyitott ki előtte.
– Itt volnánk, uraim! – kiáltott hátra az ablakon át a sofőrfülkéből. – Innen gyalog megyünk.
Reisman és Filmore a plató széléhez húzta a rádiót és az áramfejlesztőket tartalmazó hátizsákokat, és leugrott. Philippe hátrajött, hátára vette a generátort. Reisman a rádiót.
Az udvarban Ho szívélyesen társalgóit vietnami nyelven a szerzetesekkel. Reismanhoz fordult. – Jó barátok – magyarázta. – Értenek a hallgatáshoz.
Kita fölmászott a teherautó hátuljába. Amikor pár perc múlva leugrott, hogy segítsen bezárni a kocsiszín ajtaját, már can slua tau jelmezben volt. Reisman figyelte, mint csoszog feléjük roggyant, kimerült mozgással; elnyűtt parasztszandálja tompán csapta fel a sarat. Mintha összement volna, teste függetlenül mozgott tőle, mintha egy másik emberé lenne.
Ho elismerőn nézte. – Nagyon jó – mondta mandarin kínaisággal. – Látom, olvastad, mit ír Szan Cu a kémekről.
Kita mosolygott, roggyantan, széttárt karral, alázatosan állt meg és ugyancsak mandarin nyelven válaszolt.
– A közönséges kémek osztálya – szavalta megjátszott alázattal. – Túlélő kémnek is nevezik az ilyet, aki híreket hoz az ellenség táborából.
Mindketten Reismanre néztek, az megértette a szavukat, de azért angolra váltottak a kedvéért.
– Az ilyen kémnek – idézte Ho szónokias hanghordozással –, éles szemű embernek kell lennie, külsőre gügye, belül azonban vasakaratú.
Kita kihúzta magát, eltúlzott testtartással kidüllesztette mellét-állat és folytatta Szan Cu szavait:
– Aktívnak, robusztusnak testi erővel és bátorsággal megáldott embernek kell lennie; aki alaposan megszokott minden piszkos munkát, elviseli az éhséget, a hideget, elvisel szégyent és csúfságot.
– Akárcsak az én katonai megszállás! szabályzatom – kommentálta görbe mosollyal Reisman.
– Tudtam én, hogy ez tetszeni fog neked – mosolygott a Kempitaj-ezredes. – A követelményeket régesrég rögzítették, és lényegében mit sem változtak. •
Reismant igencsak foglalkoztatta az, hogy Shidehara személyében szemtől szembeni kapcsolatba került az ellenséggel és azt önmagához igencsak hasonlító embernek találja: mindketten óvatosak és vakmerőek, időnként borzalmasak, megvetik a formalitást és a fensőbbséget; alaposan átgondolják a dolgokat és alig bíznak valamit a véletlenre; sok nyelvet beszélnek; az észt többre tartják a testi erőnél; ugyanakkor igen képzettek a katonai harcászatban, bár ennek bemutatására Kitának eddig még nem volt alkalma.
– Mi most az ukáz, ezredes? – kérdezte Reisman.
– Távolmaradunk az úttól és a lehető leghalkabban besurranunk Lang Sonba. Te, meg a pilótád, meg a franciád jelentkeztek az erődítmény parancsnokánál. Szerintem nem lesznek elragadtatva tőletek. Fölborítja a szép, nyugodt, unalmas rutinjukat.
– Hát te és az apó?
– Eltávolodunk tőletek, azután különválunk – szólalt meg Ho. – Barátokat kell fölkeresnünk.
Reisman szemében ez azt jelentette, hogy Viet Minh-ügynökök élnek a városban, talán még magában az erődítményben is. Kíváncsi lett volna, hogyan gyűjti Nguyen That Than, az öreg paraszt a legfrissebb katonai, politikai és gazdasági értesüléseket a régióról, hogy fölhasználja ezeket Ho Si Minh terveihez és hadműveleteihez. Talán még föl is ajzza a helybélieket vezérük jelenlétével, ha ugyan tudják, ki a vezérük.
– Randevúzni szeretnék veletek holnap pirkadat előtt, mondjuk hajnali ötkor – mondta nekik Reisman. – Ti ismeritek a terepet. Jelöljetek meg egy helyet és mondjátok meg, hogyan jutok oda.
Kita gondolkodott egy pillanatig, Belfontaine-re és Filmore-ra nézett, azután félrehívta Reismant és Hót, hogy azok ne hallják. – Minél kevesebbet tudnak, annál jobb – suttogta. – Ha a colonok nem tartóztatnak le egyből, akkor találkozzunk a reptéren, a kifutópálya északi végén.
Reisman fölidézte magában a Ho barlangjában látott térkép részleteit. Amúgy is oda kellene mennie, hogy szemügyre vegye a repteret, mielőtt odahozat egy repülőgépet.
– A várostól délre, a folyó túlpartján – mondta.
– Jártál már itt, Jean? – lepődött meg Ho.
– Csak a térképeden, apó.
– Ja persze. Nagyszerű! Igazi katonaész – mondta Ho. – Este csónakon átkelünk a Sông Ky Cung-on, együtt. Van ott híd is, de őrzik. Az erőd a túlparton van.
– Tehát hajnalban pontosan ötkor a kifutópálya északi részén a rizsföldnél – ismételte el Reisman. – Ha nem vagyok ott, az azt jelenti, hogy bekasztliztak Filmore-ral együtt.
– Ez esetben mit kívánsz tőlünk? – kérdezte derűsen Kita.
– Találjatok ki valamit, hogy megpattantsatok bennünket. Ho pedig tudassa Kunminggal, hol vagyok.
Visszatértek a többiekhez: Kita így szólt Belfontaine-hez, franciául: – Még egyszer szeretném figyelmeztetni, hadnagy, túl azon, amit mondtunk már magának arról, hogy el ne áruljon bennünket. Legyen óvatos a honfitársaival. Ne csapjon rögtön a tenyerükbe.
Philippe berzenkedett. – Que voulez-vous dire?
– Tudnia kell: ezeknek nem feltétlenül tetszik az a politika és az a terv, amelyet maga hoz. Az itteni franciák még mindig a már nem létező Vichy-kormány kollaboránsaiként viszik katonai és polgári ügyeiket. Törvényeit és szerződéseit Európában már érvénytelenítették: de nem itt.
Philippe bólintott. Nem sikerült rávennie magát, hogy kinyögjön egy köszönömöt.
Az öt férfi kijött a pagodából és elindult gyalog a város felé egy gyalogösvényen, az országúttói nyugatra. Kita menetelt elöl. Ho Reisman mellé húzódott a menet végén.
– Nem kedvelem Lang Sont – vallotta meg Ho.
– Miért?
– Ez a hely az erőszaké és a halálé – merengett Ho. – A levegő a mártírrá lett hazafiak szellemétől sűrű, a föld az ő vérüktől iszamos. Népünk nemzedékről nemzedékre tömeggyilkosságokat él át Lang Sonban: felkeléseket, háborúkat, vereségeket, mészárlásokat. Még a franciák is szenvedtek itt a japánok kezétől, amikor a japánok bejöttek 1940-ben. Utána pedig újra a népem.
Reisman megérezte, hogy Ho azt a történetet folytatja, amelybe még Na Sam felé menet, az országúton fogott bele, s amikor arra célzott, hogy jobban tenné, ha Lang Son helyett inkább Hanoiba menne.
– Miért épp itt? – kérdezte Reisman.
Ho vállat vont. – Túlságosan elszigetelt, közel van a kínai határhoz; ezen az útvonalon jönnek és mennek a megszállók. Akárcsak Jeruzsálem. Mindenkinek útjába esik és minden ellenség sóvárog rá.
Reisman fölhorkant, – Nem, apó, egyáltalán nem olyan, mint Jeruzsálem. Az különleges ügy.
– Jártál ott?
– Jártam. Jóval a háború előtt... ez előtt a háború előtt... töltöttem ott egy kis időt... mint turista.
– Mint amilyen turista most vagy Vietnamban, mi?
– Mások voltak a körülmények.
Félbehagyták a beszélgetést, amíg fölkapaszkodtak egy vasúti töltésre és leereszkedtek a túloldalán. Reismant meglepte a sín, alig képzelte, hogy ezen a helyen normális, békés, civilizált közlekedés és kereskedés zajlik, hogy kapcsolódik más helyekhez.
– Járnak itt vonatok? – suttogta.
– Mostanában ritkábban – válaszolta Ho. – A légitámadásaitok jól sikerültek. Az embereim segítettek a hírszerzéseteknek. Sok mozdonyt és vagont találtak el, hidakat és vágányokat tettek tönkre. Az ellenség csak nagy nehezen működteti a szállítást. A háború után mindent újjá kell majd építeni. Remélem, az Egyesült Államok segíteni fog.
Reisman csöndben maradt. Ho e szavaival jókorát ugrott egy olyan időbe, amely nem fog eljönni egyikük számára sem. Megdöbbentette Ho magabiztossága. Reisman a sötétségben úgy látta, mintha rizsföldek, vagy mocsárvidék mellett haladnának. Hideg, borús, nyirkos volt az éjszaka. Utálta, ha nem tudja pontosan, hol jár, hová tart és hogy fest majd az a hely, ahová tart. Nem szeretett a mások megítéléseitől és akcióitól függeni. Kivilágított helyeket, házak, nagyobb épületek sziluettjeit pillantotta meg, utcák, keresztutcák vonalait. Gyalogösvényeken haladtak, hogy elkerüljék ezeket. Reisman nem hallott mást az éjszakában, mint lépteik neszét, saját suttogásukat. Azután még sűrűbb lett a köd, s ők elérkeztek a töltésre, a Sông Ky Cung partjára. Ho otthagyta őket, a töltés melletti bódékhoz ment, majd pár perc múlva visszatért egy emberrel, aki átvitte őket egy szampanon.

 

Reisman és két társa a sötétben és ködben lépdelt a citadellát a rizsföldektől elválasztó ösvényen, amikor fölmagaslott előttük az erődítmény fala. Kísérőik már messze jártak. Ho Si Minh és Kita Shidehara előzőleg megmutatta nekik a menetirányt, s egy órája hagyta ott őket a töltés tetején, a Sông Ky Cung déli partján.
Az erőd fala félelmetes volt a maga tizennyolcadik vagy tizenkilencedik századi módján. Reisman ismert efféle épületeket. Talán egy Vauban-mű, gondolta, míg tömör alapjai mellett lépdelt. Európa-szerte, a gyarmati Amerikában és a nyugati birodalmak távol-keleti előretolt állásainál ilyen erődítményeket emeltek azokban a századokban, a nagy tizenhetedik századi francia mérnök tervei szerint. Ezt itt nyilván legalább annyira azért építették, hogy a Lang Son-i régió bennszülötteit leigázzák, mint azért, hogy hódítók ellen védjék az országot.
Reisman sok mindent tudott ilyenféle helyekről, akárcsak Szan Cu A háború elvei című művéről, mert intellektuálisan és gyakorlati okból is érdekelte a hadművészet, a hadieszközök és a hadviselés irodalma. Az évek során sokat összeolvasott a régi korok hadtörténetéből. Most, amikor lopva az éj leple alatt egy ilyen erődítményhez érkezett, felködlött egy nyugtalanító emlék arról a pusztulásról, amelyet Caohszien kínai erődítményére mértek, az ő részvételével. Feltételezte, hogy ez a citadella jóval nagyobb, erősebb, hogy többen védik, de azt is tudta, milyen haszontalan már egy ilyen építmény a huszadik századi háborúkban, hogy legfeljebb csapatok elszállásolására és fegyverzet raktározására alkalmas – bár vannak, akik még mindig hisznek egy ilyen erőd stratégiai és taktikai értékében.
Kivezette Belfontaine-t és Filmore-t a rizsföldekről, megkerülte az erődítmény délnyugati sarkát; a gyalogút itt közútba torkollott, ez pedig a kivilágított bejárati kapuhoz vezetett.
A kapu nyitva állt. Két őr posztolt a kapu két oldalán, vállukon puskával, ellenőrizték a behajtó járműveket és gyalogosokat; egy másik, oldalfegyvert viselő katona – alighanem az őrség tizedese – sűrűn tisztelgett, igazolványokat vizsgált, és befele terelgette a járműveket. Este hét óra volt, még elég korai hazatérési időpont néhány járműnek, állatnak, gyalogosnak.
– Innentől te veszed át a vezetést, Philippe – mondta halkan Reisman. – Te viszed a szót. Mi csak besétálunk, mintha ide tartoznánk. Két francia, meg egy helybeli fiú jön haza őrjáratból. A rádió látványa csak javít az ügyön.
– Mon Dieu! Azt fogják hinni, hogy a holdról pottyantunk ide.
– Csak juttass be minket a parancsnoki szobába, minimális felhajtással. Ha szerencsénk lesz, Filmore átcsúszik a kapun, de ezen a ponton nem is nagyon fontos. – Odafordult Filmore-hoz: – Beszél franciául, őrmester?
– Nem, uram. Nem tanultam nyelveket.
Reisman franciára váltott. – Hadnagy, ne feledd, amit Nguyen That Than meg a japán mondott neked, és ahhoz tartsd magad.
– Természetesen. A szavamat adtam – válaszolta sértetten Philippe. – Allons, commandant!
Elindult, de Reisman visszahúzta: – Attendez! Van még valami. Azt is eszedbe kell vésned, hogy ebben az akcióban nekem az a legfontosabb, hogy rávegyem ezeket, engedjék meg egy repülőgép odajövetelét, amely gépen kirepülhetek az őrmesterrel együtt. Nem szándékozom a politikába ártani magam, és neked is ezt ajánlom. Mondd nekik azt, hogy a nővéredet akarod megtalálni, ezért ugrottal le, és ezek máris oltári klassz srácnak tartanak majd. Ha mi már elmentünk, elmesélheted nekik a többit is. Hamarosan rájössz, ki van itt De Gaulle mellett és ki ellene.
Philippe komoran nézett rá. – Annyit már megtanultam, őrnagy, hogy ez itt nem fontos. Ennél sokkal jobban érdekel engem most Nguyen Ai-Quoc, más néven Ho Si Minh, más néven Nguyen That Than és a jóisten tudja, hány más álneve van még. Ez az ember kommunista ügynök, őrnagy. Franciaország ellensége. Én meg sajnálatos módon őmiatta, meg amiatt a trükkös japán miatt fogadtam hallgatást.
Reisman rádöbbent, micsoda erkölcsi válságba bonyolódott ez az ember, és megpróbált enyhíteni a rossz érzésén. – Philippe, vannak dolgok, amelyekről nem beszéltem neked – mondta összeesküvői hangon. – Te egy fontos Szövetséges felderítőakció kellős közepébe csöppentél, amelyben kettős ügynökök szerepelnek. Téged a saját biztonságod érdekében hoztunk el. Az ittlétünk okának nincs semmi köze hozzád. A hallgatásod most a szövetségesek céljait szolgálja és elősegíti a háború mihamarabbi befejezését. Ennél többet nem mondhatok neked.
Belfontaine arca földerült valamicskét. – Tudomásul vettem, őrnagy. Nem lesz okod aggodalomra. Allons!
Reisman és Filmore követte a franciát, aki magabiztosan lépdelt befele a kivilágított kapun. Az indokínai katonák részéről volt ugyan némi zavar, de Philippe követelte, hívják oda az őrség tisztjét. Az meg is érkezett, egy osztagnyi bennszülött katonával; európai hadnagy volt, öltönyegyenruhában és francia tiszti sapkában. Nyugtalanul méregette őket, főleg Filmore őrmestert, a sötét bennszülöttjelmezében és csúcsos kalapjában. Philippe meg se próbálkozott holmi link mesével. Félrevonta a tisztet, igazolta magát és társait, név, rang és ország szerint, és kérte, azonnal jelentkezhessek a parancsnoknál.
A tiszt nagyot nézett.
– De Gaulle-tól? – zihálta. Majd szájához kapta a kezét és körülnézett az indokínaiak csapatára, abban a nyilvánvaló reményben, hogy nem hallották.
– Franciaországból – válaszolta Philippe minden emóció nélkül.

 

Egy félhomályos, alagútszerű folyosón várakoztak a parancsnok irodája előtt, továbbra is a kísérőosztag fürkésző pillantásainak kereszttüzében, amíg a tiszt elment megkeresni az aznap esti föllelhető rangidős tisztet. Két férfi érkezett, akik Gauthier alezredesként és Derrieu őrnagyként mutatkoztak be, mint rangban a második és harmadik tiszt.
– Robert ezredes néhány napra Hanoiba utazott – magyarázta idegesen Gauthier.
Sápadt, negyvenöt körüli, vaskos, de még nem kövér férfiú volt, ropogós egyenruhában. Elküldte az őrség tisztjét és fegyveres osztagát, csak kettejüket tartotta ott, hogy álljanak őrt a folyosón. Tétován, mint aki nem biztos benne, hogy helyesen jár el, bevitte Reismant, Filmore-t és Belfontaine-t a parancsnoki irodába, levette ellenzős tisztisapkáját és zavartan hátrasimította ritkás haját.
Filmore ezt jeladásnak tekintette, hogy levegye a csúcsos szalmakalapot, amelyet a Na Samból történt elindulása óta viselt. Gauthier rábámult és meglátta, hogy a földdel barnára mázolt arc a sapka vonalától felfele élesen fehérre válik.
– Maga? – kérdezte.
Filmore nem értette. Nem értette a francia kérdést. Reisman nyomban tolmácsolt neki, az őrmester pedig közölte nevét, rangját és azonossági számát.
Gauthier a parancsnok íróasztala előtt állt, és úgy nézett Filmore-ra, mintha azt akarná, hogy menjen innen. – Lelőtték?
Reisman fordított, és a repülő válaszolt: – Igenis, uram.
Gauthier egyáltalán nem volt elragadtatva attól, hogy csakugyan erről van szó. Reismanhoz és Belfontaine-hoz fordult. – Igazolják magukat. Franciául, ha lennének szívesek! Nem beszélek angolul.
Reisman intett Philippe-nek, kezdje ő. Philippe bemutatkozott, annak a francia hadosztálynak a tisztjeként, amely segített Párizs felszabadításában, sőt a német határon is harcolt.
– De mit keres itt? – kiáltotta Gauthier. Válaszra nem is várt, hanem Reismanhoz fordult: – Hát, maga?
Reisman közölte nevét, rangját és azonossági számát, majd leadta a kitalált sztoriját: hogy a légierő földi mentőszolgálatánál van és azért ugrott le Tonkinra, hogy megtalálja és kimentse Filmore-t és pilótatársait.
Az alezredesnek fogalma se volt, mit mondjon ezek után. Elindult, hogy leüljön a parancsnok íróasztalához, de meggondolta magát, egy másik székre ült, s a többieket is hellyel kínálta a spártai egyszerűségű, fehérre meszelt falnál álló székekre mutatva. – Ez igen szokatlan... teljesen szabálytalan – motyogta.
Derrieu őrnagy (fiatalabb, karcsúbb, gyakorlóruhába öltözött férfi, kurtára nyírt barna hajjal és ajkán cigarettával) lazábban viselkedett a váratlan vendégekkel; sőt, kicsit mulattatta is Gauthier zavara.
– Isten hozta önöket Indokínában, uraim! – üdvözölte őket kedélyesen.
Gauthier rosszallón pillantott rá. Azután gyanakodva méregette a rádiót és a generátort tartalmazó zsákokat a padlón, Reisman és Belfontaine lábánál. – Így ugrott le, ezzel a nehéz rádiófelszereléssel, őrnagy?
– Nem, uram, a csomagokat külön dobták le. Elrejtettem a hegyekben addig, amíg kapcsolatba nem kerültem bennszülöttekkel; ők segítettek cipelni és ők hajtották a generátort, amíg Kunmingot hívtam.
Derrieu őrnagy érdeklődése nyomban fölpörgött. – Maga kommunikált Kunminggal Tonkinból?
– Igen. Néhányszor. Folyamatosan tájékoztatom őket a fejleményekről. Tudják már, hogy megtaláltam Filmore őrmestert és gyalog Lang Son felé tartunk.
– És Belfontaine hadnagyról nem szólt nekik? – kérdezte Derrieu.
– Nem. A hadnagy kérte, ne szóljak. Jobb az információt csak a legszükségesebbre korlátozni. Nyilván ön is tisztában van ezzel, Őrnagy.
Úgy mérte föl, hogy Derrieu inkább konyít a felderítéshez, mint Gauthier. Logikusnak látszott, hogy feladatához tartozhat a belső biztonság a határon – amiben, szigorúan véve bele kellene tartoznia az engedélyezetlen kapcsolatfelvételeknek a határ túloldalával. Bár az is lehet, hogy arra vár, jöjjön valaki, mint ez a Belfontaine és hozzon utasításokat Párizsból.
Gauthier szólalt meg, mint aki vissza szeretné állítani önmaga elsőbbségét e szobában.
– Hogyan sikerült egymásra találniuk a vadonban? – Előredőlt feléjük, afféle baráti, eresszük-el-magunkat testtartásban, mire ellenzős sapkája az öléből a padlóra csúszott.
Mulatságos alak, állapította meg Reisman; nyilván pozícióra és otthonra lelt itt ebben a gyarmati szinekurában. Nyilván jobb neki itt, mint Franciaországban kivenni részét e politikai változásokból. Kivárta, amíg Gauthier fölveszi a sapkát, leporolja és a háta mögötti parancsnoki asztalra helyezi.
– A hegyekben bizonyos emberek összehoztak Belfontaine hadnaggyal – válaszolta Reisman. – Hallottak róla, hogy néhány mérföldnyire, egy kis településen van egy idegen és azt gondolták, hátha az az egyik pilóta, akinek a megkeresésére engem ideküldtek. Elképesztően gyorsan adják tovább a híreket faluról falura. Amikor összehoztak bennünket, a hadnaggyal nyomban elhatároztuk, hogy kölcsönösen segítjük egymást. Ő el akart jutni Lang Sonba. Én meg akartam találni a lezuhant legénységet és a lehető legjobb módon visszajuttatni őket Kínába. Alig egy napra rá megtudtuk, hogy Filmore őrmesternek egy másik falucskában adtak menedéket, így azután, mielőtt idejöttünk, érte mentünk.
– Az önök legénységéből hármat foglyul ejtettek a japánok – tájékoztatta őket szomorúan Gauthier.
Reisman úgy tett, mintha erről nem is tudna. – Mi fog történni velük?
– Nem tudom. De három másikat megtaláltak hadseregünk járőrei és ők biztonságban vannak. Internáltuk persze, de a hanoi francia hatóságok nem voltak hajlandóak átadni őket a japánoknak. Sok ott a baj.
– Ketten közülük még ismeretlen helyen vannak – mondta Reisman.
– Tudunk erről – vetette közbe Derrieu őrnagy. – Talán rájuk találunk, ha ugyan élnek még. – Fölállt, és az íróasztal szélére ült, szemközt velük. – Meg tudná-e mutatni nekem, őrnagy, pontosan, hol ugrott le? – kérdezte.
– Nem hiszem, őrnagy – válaszolta szívélyesen Reisman.
– És azt a települést, ahol befogadták magát, meg azt a másikat? Ahol Belfontaine hadnaggyal és az őrmesterrel találkozott?
Reisman szívélyesen felelt. – Szavunkat adtuk, hogy nem keverjük bele őket semmiképp. Mi nekik köszönhetjük, hogy itt vagyunk, s nem egy japán börtönben; ezek az emberek elrejtettek és megóvtak bennünket. Mindenképp állni akarjuk a szavunkat.
– Egyetlen nevet se... egyetlen faluét... egyetlen személyét? – nógatta Derrieu.
– Mintha lett volna valamiféle Nguyen vagy miféle nevű öreg – mondta óvatosan Reisman.
– Monsieur... ebben az istenverte országban mindenkit valamiféle Nguyennek hívnak! – vágta rá Derrieu.
– Parasztnak látszott, nagyon segítőkész volt.
– Mind parasztnak látszanak. És inkább elvágják az ember torkát, semhogy segítsenek rajta. Hát maga, Belfontaine, tud-e válasszal szolgálni ezekre a kérdésekre?
Philippe Reismanra pillantott, majd így felelt: – Nem, uram.
– Akkor talán lenne olyan szíves elmesélni nekem, hadnagy, pontosan miképp érkezett Indokínába? – érdeklődött Derrieu.
– Ejtőernyővel, uram.
– Kínából?
– Nem uram. Egy brit repülőgépről dobtak le, amely Kalkuttából repült ide.
Újra Gauthier szólalt meg. – Mi célból, Belfontaine?
– Szabadságot kaptam. Megkértem, engedjék meg, hogy ide jöjjek és megkeressem a nővéremet.
– A nővérét? – ismételte hitetlenkedve Gauthier. – Ki ő?
– Madeleine Thibaut. A tőle kapott utolsó leveleim Lang Sonból érkeztek. Ismeri őt?
Gauthier arckifejezése átmelegedett, rámosolygott a hadnagyra: – Maga Madeleine Thibaut fivére?
– Igen, uram. Ismeri?
– Ismerem. Valóban itt lakik, Lang Sonban – felelte Gauthier. – Beszélt magáról. Rolandot is igen jól ismertem, mielőtt... – szomorúan elhallgatott. – Várja önt a nővére?
– Nem, uram. Sejtelme sincs. Nekem se volt. Azt hittem, mostanra már Németországban leszek. Váratlan lehetőség volt ez az utazás.
– Mi célból? – érdeklődött Derrieu őrnagy.
– Épp most válaszoltam meg, uram.
– Belfontaine! – kiáltott fel ingerülten Derrieu. – Nekem is volt szerencsém megismerkedni Madame Thibaut-val és boldogult férjével. A nővére bátor és gyönyörű asszony. De nem hiszem, hogy a párizsi ideiglenes kormány és az angolok csak azért röptéitek ide a fél földgolyón át, hogy meglátogathassa a nővérét.
– Megkértek, figyeljem meg az itteni körülményeket és jelentsem nekik – mondta, mintha ennek nem lenne különösebb jelentősége.
– Körülmények? – dohogott Derrieu. – Úgy tartjuk fenn a francia jelenlétet a világnak ebben a kis csücskében, hogy kinyaljuk a japánok fenekét; az egyenlőség és testvériség illúzióját nyújtjuk azoknak az indokínaiaknak, akik együtt akarnak működni velünk, és megöljük és lesitteljük azokat, akik nem akarnak.
Se Reisman, se Belfontaine nem számított ilyen őszinte megnyilatkozásra. Gauthier se. Rosszallón nézett Derrieu-re: – Ugyan, ugyan, Raoul, ennyire azért nem rossz a helyzet.
Derrieu keserű megjegyzései arra mindenképp lehetőséget adtak Philippe-nek, hogy többet is eláruljon az okokról, amelyek miatt ledobták Tonkin fölött. Előbb Reismanra pillantott, mintha némán az engedélyét kérné, azután tájékoztatta a két francia tisztet: – Személyesen De Gaulle-tól jövök. Az a parancsom, hogy segítsek előkészíteni Franciaország teljes uralmát Indokínában.
Gauthier megdöbbent. Méltatlankodva bámult Philippe-re. Derrieu kivette szájából a cigarettája maradványát.
– Mit vár tőlünk a tábornok, zavarjuk ki a japánokat?
Philippe a fejét rázta. – Ez csak egy része a dolognak; előbb a svábokkal kell végeznünk.
– Akkor mit akar tőlünk De Gaulle most? – kérdezte ijedten Gauthier.
– Tervezést... előkészítést... azt, hogy újra katonákként viselkedjenek.
– És hol vannak ehhez fegyverek, lőszerek, alkatrészek? – szívóskodott Derrieu. – Rendkívül limitáltak a készleteink.
Reisman reménykedett. Közelednek azokhoz a lehetőségekhez, amelyeket Philippe nyitott meg számukra; s ezek Reisman céljainak is megfeleltek.
– Az angolok hajlandóak légi úton ellátni indokínai haderőinket – felelte Philippe. – Saját gépeink túl messzire vannak és túl kevés van belőlük.
– És maguk, amerikaiak? – fogta be haragos tekintetébe Reismant Derrieu. – Olvastam az elnökük nézeteiről. Ő nem fog segíteni bennünket itt. Akkor hát maga miért jött Lang Sonba?
– Önöknek van egy kis repterük. Rádiózni akarok Kunmingba és megkérni őket, küldjenek egy futárgépet, amivel az őrmesterrel együtt elrepülhetnénk.
– Ez lehetetlen! – tört ki méltatlankodva Gauthier. – A japánok meg fogják tudni és akcióba fognak lépni ellenünk. Van egy együttműködési szerződésünk velük és ezt megsértené egy ilyen repülés engedélyezése. Ellenséges tettnek tekintenék.
Reisman nem mondta ki az első gondolatokat, amelyek az eszébe jutottak. Ezek túlságosan robbanásveszélyes gondolatok voltak és dühödten visszautasították volna őket; úgy érezte, többre megy némi tapintattal és szelíd kényszerítéssel. – Megértem az ön gondját, ezredes – mondta. – Ám, Franciaország szövetségeseként kell szívességet kérjek öntől. Ez alig vagy egyáltalán nem jelent kockázatot önöknek.
– Egyedül nem hozhatok ilyen döntést – tiltakozott Gauthier. – Meg kell várni vele Robert ezredes visszaérkezését.
– És ő mikor jön meg?
Gauthier vállat vont. – Pár nap, egy hét. Nem tudom.
– Nem jó. Ma este rádiókapcsolatot teremtek. A gép holnap, vagy holnapután jön.
– Sokat kíván! – mérgelődött Derrieu őrnagy. – Hogy gondolja ezt? Beállít ide és elvárja, hogy azt tegyük, amit maga óhajt. Nincs itt magának semmi keresnivalója. Főleg azok után, amilyen rossz véleményt mondott rólunk a maguk elnöke!
Reisman jeges dühvel fordult felé. – Akkor engedje meg, hogy emlékeztessem magát, Derrieu, és magát is, Gauthier ezredes, hogy amerikaiak tízezrei estek el és sebesültek meg a maguk hazájának fölszabadításáért. Fenébe, amit az elnök mond, fenébe, amit minden elnök, király és tábornok mond! Mi vérrel fizettünk ebben a szövetségben, s én azért vagyok itt, hogy ennek az adósságnak egy kis morzsáját visszakérjem.
Derrieu elfordult, még mindig füstölgőit, de hallgatott szégyenében. Gauthier mélyen meg volt bántva, bizonytalankodott, miként válaszoljon. Látszott, kettéhasad a tudata a hivatalos negatív attitűdje, meg a saját ösztöne között. Azután halkan így szólt: – Üzenek Robert ezredesnek Hanoiba. Döntsön ő, vagy ruházza át a döntést felsőbb vezetőkre.
Reisman rákényszerítette magát, hogy higgadtan szóljon: – Tisztelettel szólva, uram, ez nem nemzetközi tárgyalásokat igénylő ügy. Minél többen tudnak róla, annál kisebb az esélye, hogy rendben intéződik el.
– Én nem adhatok engedélyt magának – dünnyögte Gauthier.
Philippe közbevetette magát: – Akkor ne adjon neki engedélyt, uram – tört ki. – Hagyja őt békén, tegye meg ő maga. Csak nekünk kell erről tudnunk, akik most itt vagyunk ebben a szobában. Én adósa vagyok Reisman őrnagynak. Őnélküle nem lennék itt, nem élnék. De Gaulle tábornok nevében kérem önt, tegyen eleget a kérésének.
Gauthier összekavarodott, Philippe-re nézett, Reismanra nézett, képtelen volt dönteni. Azután odafordult a rangban utánakövetkező tiszttársához: – Mi a véleményed, Raoul?
Derrieu elnyomta cigarettáját a hamutartóba a parancsnok asztalán. Vállat vont. Ha nem is lelkesen, de ő legalább hajlandó volt módosítani a véleményét. – De Gaulle nevében, miért ne? – mondta. – A többiek nem nagyon segítettek. Talán ő segít.
Gauthier bólintott. Megkönnyebbült, hiszen a döntés súlyát levették a válláról. – Rendben van. Tegye, amit tennie kell – mondta Reismannak. – Tájékoztasson folyamatosan engem és Derrieu-t. De hivatalosan: nem tudunk semmit.
– Köszönöm, uram! – mondta Reisman.
– És most hadd küldjék el valakit Madame Thibaut-ért – mosolygott Philippe-re Gauthier. – Ráfér már egy kis derű erre a házra.

 

25.

Az asszony varázsos légköre egyből lenyűgözte Reismant.
Egy hadnagy hozta el a parancsnoki irodára. Nyugodtan lépett be, semmi jelét nem adta, hogy tudná: viszontlátja tíz éve nem látott fivérét. Reisman föltételezte: a kíséretet arra utasították, ne mondja meg neki. Elég hidegszívű csel, bár talán így akarják ellenőrizni, igazat beszélt-e Philippe. Elvégre egész Ázsia cselektől, kémektől és ellenkémektől fortyog.
Az asszony szőke volt, klasszikusan szép inkább, mint kényesen csinos; harminc körüli, de sötét karikákkal a szeme alatt és valami vágyakozó aura áradt belőle, mint akinek régóta nem volt része boldogságban. Okos tartózkodással öltözködött, mint a háború előtti párizsi lányok – könnyű barna kabátban, lazán nyaka köré vetett zöld sállal, lapos sarkú bőr trottőrcipőben volt, hűvös novemberi estére öltözve.
A férfiak mind fölálltak, de ő kezdetben körül se nézett. Egyenesen Gauthier ezredeshez lépett, mosolyogva és szívélyesen a kezét nyújtotta neki. Azután körülnézett a másik négyre, üdvözölte Derrieu-t, tekintete túlfutott Philippe-en, aki szívrepesve bámult rá; tekintete múló érdeklődésnél hosszabban landolt John Reismanon. Majd hirtelen újra vissza Philippe-re, szeme tágra nyílt, s arcát eltorzította a megkésett felismerés érzelmi sokkja.
– Philippe – suttogta. – Te vagy?
– Madeleine – felelte Philippe rekedten. Örömkiáltással estek egymás karjába. A többiek zavartan félrefordultak. Reisman megirigyelte Philippe hazatérését –, pedig a két testvér Franciaországtól hatezer mérföldre ölelkezett össze.

 

Madeleine hazavitte őket magához. Fél mérföldnyire lakott a citadella falain kívül, a környék a Sông Ky Cungra nézett. Az asszony egy zötykölődő ócska katonai Citroënen vitte őket, amelyet Gauthiertől kapott kölcsön. Még mindig a megrázkódtatás hatása alatt állt, de ez már boldog döbbenet volt, arca ragyogott. Újra meg újra elfordult a kormánykeréktől, hogy a sötétben oda-oda pillantson a mellette ülőre, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy csakugyan a fivére az.
– Beszélj, Philippe! Mondj el mindent! Ne hagyd abba! – kérlelte.
Családi ügyekről beszélgettek, hosszú évek kérdései és válaszai sűrűsödtek ezekbe az első percekbe. Bár Philippe öt éve nem járt odahaza, annyit azért megtudott, mielőtt Párizsból eljött, hogy szülei jól vannak. A körzetet, ahol a birtokuk elterül, a második földközi-tengeri invázió keretében szabadították föl a szövetségesek. Többi rokonuk nem úszta meg ilyen jól. Volt aki elesett a háborúban, köztük katona és civil, férfi és nő egyaránt; mások náci fogságban tűntek el.
Reisman úgy érezte, mintha illetéktelen kívülállóként tolakodott volna be a családi beszélgetésbe és magánéletükbe, de hát ha akarta, ha nem, hallania kellett. A hátsó ülésen préselődött Filmore-ral, rádióscsomagok, katonazsákok és fegyverek között. Azon kapta magát, hogy Madeleine hangjának dallamát figyeli és sziluettjét csodálja, valahányszor az asszony a fivérére néz. Örömmel fogadta el Madeleine meghívását, s azt, hogy kikerülhet az erődítmény tisztjeinek látó- és hallótávolságából. Semmire se volt szüksége tőlük. Mostantól a saját szakállára cselekszik majd, a franciáknak csak annyi felvilágosítást ad, amennyi ahhoz kell, hogy nyugton hagyják.
Néhány perc múlva megérkeztek a házba. A francia rezidensek enklávéjában állt a bungaló. Madeleine, mint elmondta, a férje halála után bérelte ki, amikor már nem maradhatott egyedül az elhagyott helyen lévő ültetvényükön. Nem akart Hanoiban lakni, hódítók és bürokraták szeme előtt. De Indokínát se akarta otthagyni. Eltökélt szándéka volt, hogy a háború után visszaszerzi a földjét és jövedelmezővé teszi.
– Nincsenek cselédek – mondta, miközben fölmentek a tornáclépcsőn és kulcsával kinyitotta az ajtót. – Nem bízom már meg senkiben. Csak magamban. Még mindig nem tudom, hogy Rolandot a japánok ölték-e meg, vagy a Viet Minh.
Gondterhelten nézett Filmore-ra, aki még mindig can slua tau szerelésben volt. – Nincs valami más fölvennivalója, uram? – kérdezte franciául.
Reisman közbeszólt: – Egy kis színházat játszottunk, Madame. Azt hiszem, barátunk nagyon hálás lenne, ha valahol megfürödhetne és átöltözhetne. Az egyenruhája itt van a zsákomban.

 

Minden kellemes volt, váratlanul kellemes. A három férfi egymás után élvezte ki a forró fürdő fényűzését, majd gyűrött egyenruhájukban megjelentek az ünnepi vacsorán, amelyet Madeleine készített el nagy sietve. Reismannak emlékeztetnie kellett magát, hogy odakinn háború van, méghozzá közel. Egyetlen rossz mozdulat és egyből magukra hozhatja. Csak néhány óra volt hátra a megbeszélt időpontig, amikor hívnia kell Kunmingot. Ellentétben azzal, amit Gauthiernek és Derrieu-nek mondott az erődítményben, az OSS-nek sejtelme se volt róla, hogy eljött Pac Bóból, hogy elhozta a pilótát, hogy jelenleg Lang Sonban van és alig várja, hogy gyorsan visszatérjen Kínába. Ennyi történt azóta, hogy utoljára „beszélt” Sam Kilgoreral, pedig csak egyetlen éjszaka és egy nap telt el.
Más is zavarta. Ho Si Minh és Tran Van Thi az úton egyre az éhínségről beszélt neki, s ő akkor jelentette is ezt Kunmingnak. Ám azóta személyesen nem bizonyosodott meg róla, se azokon a helyeken, ahová a vietnamiak vitték, se itt Lang Sonban. Ki kell egyensúlyoznia féloldalas jelentését, mérlegelnie kell Hónak és embereinek szavahihetőségét.
A vacsora alatti beszélgetés kedélyes általánosságok közt maradt mind ez idáig, bár Reisman észrevette, hogy az első, spontán testvéri kitörés után Madeleine óvatosan meggondolja, mielőtt mond valamit. Megvárta, hogy Philippe vagy Reisman kezdeményezze a témákat, mint aki udvariasan kivár, fölméri vendégeit, köztük fivérét is, és várja a kellő pillanatot, amikor az igazán fontos dolgokra térnek.
Reisman tiszteletteljesen Madame Thibaut-nak szólította, míg az asszony nem szólt: – Kérem, őrnagy. Madeleine vagyok.
– Én pedig John.
– Helyes, Jean. – Ő is a francia kiejtéssel mondta ki.
Reisman fantasztikusan vonzó, intelligens és élénk szellemű nőnek találta. Az erődbeli tisztek bátornak és szépnek mondták. Talán azt értették ezen, hogy önálló, erős és független asszony; mindaz, ami egy ifjú özvegy esetében szükséges és csodálatra méltó.
Úgy gondolta, itt, a terített asztalánál, kényelmes otthonában, a sonkát, zöldséget, rizst, gyümölcsöt falatozva és jó makaói portugál bort iszogatva nevetségesnek, sőt galádságnak hatna, ha megkérdezné tőle, hallott-e olyan híreket, amelyek szerint indokínaiak ezrei halnának éhen. Mégis megkérdezte.
Madeleine letette a villáját és komolyan nézett Reismanra, – Igen, hallottam éhínségről az ország bizonyos részein. Tájfunok, árvizek voltak arra, a termés elpusztult. Az árak igen magasak, de itt, amint látja, szerencsésebbek vagyunk.
– És történik-e valami, segítenek-e az éhezőkön?
– Hogy érti, Jean?
– Állami segítségre gondolok.
– Nem hiszem. A háború és a japánok lehetetlenné tették. Akárcsak a nácik Európában. A Liberté, égalité, fraternité megtört.
– És segítene-e egy szövetséges segélyakció? Levegőből ledobott élelmiszer-szállítmány a vidék megjelölt területeire?
– Az valószínűleg rossz kezekbe kerülne.
Reisman nem firtatta, kinek a keze lenne az a rossz kéz. Az ő szakmája a háború, nem az élelmiszer-segélyezés. A téma csak akkor lenne érvényes, ha kiéheztethetnék a japánokat, és ezzel kényszerítenek megadásra őket; bár úgy tartotta, hogy éhanhalatni egy ország népét nem lehet győzelmi eszköz egyik fél számára se.
Madeleine körülnézett a szobában, mintha attól félne, hogy meghallják. Habozva szólt Reismanhoz: – Remélem, őrnagy... Jean... azért jött ide, hogy segítsen kiverni a japánokat, és visszaadni ezt az országot jogos tulajdonosainak, azoknak, akik fölépítették és fölvirágoztatták.
– Egyetlen okból vagyok Lang Sonban – felelte. – Hogy minél hamarabb kijuthassak Indokínából, Filmore őrmesterrel együtt.
Madeleine aggodalmasan nézett fivérére. – És te, Philippe? Még meg se kérdeztelek. Te miért jöttél?
– Hogy megtaláljalak, Madeleine.
Az asszony elmosolyodott, szeretettel és hálával válaszolta: – Köszönöm neked! De azt hiszem, ennél többről van szó.
Philippe vállat vont. – Semmi olyanról, ami miatt aggódnod kellene, Madeleine. Még szolgálatban vagyok, parancsokat teljesítek.
– Hadd vitázzak veled, drága testvérem. Se Franciaország, se Anglia, se... – Reismanra pillantott –, se az Egyesült Államok nem segített volna neked abban, hogy idejuss, ha nem lenne fontosabb küldetésed.
– Nem az Egyesült Államok segített – mondta Philippe. – Nem... ez nem egészen pontos. Reisman őrnagy segített rajtam, aki az Egyesült Államok tisztje. Soha életemben nem tudom meghálálni neki.
Madeleine Reismanra nézett. Megértette, amit a fivére mondott, bár a részleteket nem ismerte. – Köszönöm – mondta halkan. Újra elgondolkodott, de végül kibökte, ami az eszében járt: – Philippe, mondd, Giraud tábornok ügynökeként vagy itt, vagy De Gaulle tábornok ügynökeként?
Philippe megpróbálta félvállról venni a kérdést:
– Nem is gondoltam, hogy érdeklődsz a politika iránt, Madeleine.
Az asszony rámosolygott, de Reisman észrevette melegbarna szemében az indulat fölvillanását. Ettől csak még varázslatosabb, állapította meg. Madeleine remekül festett bordó esti ruhájában, amelynek mély, pimasz nyakkivágása élvezetesen meggyötörte a tekintetet. Antik arany nyakláncán egyetlen nagy rubinkő függött, arany filigránfoglalatban. Az élénk beszélgetés pillanataiban, mint most is, ujja hegyével megfogta a rubint és odahajolt ahhoz, akihez szólt.
– Te arra a lányra emlékszel, aki voltam, Philippe – mondta élesen. – Egy cserfes kislányra; de ez már nem az. Aki ebben a korban itt él, annak érdeklődnie kell. Nos, girardista vagy, vagy gaullista?
Fivére még mindig ki akarta kerülni az egyenes választ. – Nem mindegy? Odahaza még mindig van ellenségeskedés köztük, de együttműködnek a vichyisták és a kollaborátorok ellen. Ez mind a demokratikus folyamathoz tartozik. A végén mind együttműködünk majd Franciaország és birodalma javáért.
– Nekem ez a hazám, Philippe! Nem Franciaország, hanem Indokína! – vágta rá Madeleine. – És itt nem mindegy. Itt az ellenségeskedés nagyon is élő. A politikai elhelyezkedésben erősek a különbségek, egyszerű választásokkal ezeket nem lehet megoldani.
– Kis szünetet tartott, gondosan megfontolta, amit mondani akar. – Meg kell mondanom neked valamit, Philippe. – Reismanra és Filmore-ra nézett. – És maguknak is, uraim. Nem hiszem, hogy önök ártanának nekem, talán inkább használnak nekünk. Én gaullista vagyok. Az ellenállás aktív tagja. Gyakran járok Hanoiba és az ország más részeibe futárként; én is szolgálatban vagyok, parancsokat teljesítek. Eddig még nem fogtam fegyvert, de ha kell, azt is megteszem.
Philippe fölállt, odament nővére székéhez, letérdelt mellé és átölelte. – Jó helyre kerültünk, Madeleine.
Az asszony behozta neki azt az üveg konyakot, amelyre annyira vágyott. Ritka kincs, mesélte, és igen drága, de még hozzáférhető kínai kereskedők révén.

 

Később Reisman kiügyeskedte, hogy kettesben maradjon Madeleine-nel a verandán. Négyszemközt javasolta Filmore-nak, hogy ajánlja fel segítségét a konyhában. Philippe, hirtelen feltört együttérzéssel maga is ragaszkodott hozzá, hogy segít, bár Reisman úgy vélte, inkább egyedül szeretné kikérdezni az amerikai repülőst. Reisman, még mielőtt kiment volna Madeleine-nel, behallotta, amint Philippe erősen akcentusos angolsággal faggatja Filmore-t, ami nyilván mulattatja az őrmestert; ártalmatlannak látszó kérdéseket tett föl az Indokínába irányuló amerikai segítséggel kapcsolatban, olyan kérdéseket, amelyekre a külügy se tudta volna a választ. Philippe legfeljebb a 14. légi hadsereg latrinahíreihez férhetett hozzá, de Reisman nem vehette zokon a francia próbálkozását. Ugyanolyan terméketlen próbálkozás volt ez, mint amilyennek Ho Si Minh és emberei tették ki Reismant Kunming óta, abban a reményben, hogy egy mezei bakajóskához lejutnak a magas politika értesülései.
Kinn a veranda sötétjében egy utat nézett, a töltés tetején. Itt, a város szélén csöndes volt az út. A házakból, a fel-felbukkanó járművekből fény áradt. Láthatólag nem sokat törődtek az elsötétítési szabályokkal. Köd párállott a víz fölött, ahogy már kora este, amikor társaival átkelt a Sông Ky Cungon, alig egy mérfölddel nyugatabbra, a citadella túloldalán. Ez a töltés elzárta a kilátást, nem látta, mozognak-e csónaklámpák a folyón.
– Teljesen fejbe kólintott az, ami történt – mondta halkan, a sötétségbe nézve Madeleine.
Reisman odafordult felé és elmosolyodott. – Köszönöm, hogy idehozott bennünket az otthonába.
Könnyedén beszélgettek franciául, ahogyan eddig is egész este, mert az asszony nem nagyon tudott angolul. A házban persze az asszony szavait befolyásolta, hogy ott volt a fivére és Filmore. Reisman most érezte, mondani szeretne valami bizalmasabbat, valamit, ami csak kettejükre tartozik. Vagy csak a saját vonzódása miatt érzi így?
– Kész csoda, hogy Philippe itt van – mondta lelkesen. – Köszönöm, hogy segített neki.
Reisman kereste a helyes szavakat: – Szerencsés összetalálkozás volt. Segítettünk egymáson. Hálás vagyok magának a vendégszeretetéért. Nagyon régen nem vacsoráztam ilyen kellemesen szépasszonytársaságban.
A sötétben nem tudta megállapítani, örül-e Madeleine ennek a megjegyzésnek, vagy sem. – Amerikai létére nagyon jól beszél franciául – mondta az asszony.
– Sokat voltam ott.
– A háború előtt?
– Igen. Alatta is. Részt vettem az ellenállásban. Új izgalom költözött az asszony hangjába. – Ezért van itt?
– Igen.
Ez volt az igazság, hogyne lett volna –, de másmilyen, mint amit az asszony föltételezett. Az nyilván nem a Viet Minhel való együttműködésre gondolt, és aligha helyeselte volna.
– Miben segíthetek?
– Milyen messzire vagyunk a reptértől?
– Két kilométerre.
– Oda kell jutnom, nagyon kora hajnalban.
– Ilyen hamar el akar menni? – kérdezte csalódottan Madeleine.
– Nem. Talán holnap, vagy holnapután éjjel. Csak látni szeretném, milyen a leszállópálya. Hogyan lehet úgy odajutni, hogy ne lássák az embert?
– A folyón. Van egy evezős csónakom, amit használhatunk.
Reisman kihallotta a többes számot és kommentár nélkül elfogadta. – Öt óra előtt oda kell érnem – mondta az asszonynak.
– Készen leszek. Van még valami?
Reisman megkérdezte, fölállíthatja-e házában a rádiót és üzenhet-e Kunmingnak. – Nem veszélytelen – magyarázta. – De még ha a japánok elfogják is a jeleket, nem lesznek képesek megfejteni, ahhoz pedig nem lesz elegendő idejük, hogy megállapítsák, hol az adó.
Az asszony megérintette a karját: – Természetesen, Jean. Hálás szívvel.

 

Reisman egyedül is működtetni tudta az adó-vevőt, mert be lehetett kötni a ház áramába. A hálószobában szerelte föl, amelyben ő és Filmore töltötte az éjszakát. Azután rejtjelezte üzenetét az egyszerhasználatos kódex segítségével, és mire Sam Kilgore jelentkezett a kunmingi reptér híradófülkéjéből, már készen állt rá, hogy gyorsan adjon. Közölte vele, hol van, hogy Filmore vele van, hogy a többi repülő egy része fogságba esett, más része eltűnt, és hogy egy L-5-öst szeretne, amely harminchat órán belül iderepül és fölveszi őket, mihelyt szemügyre vette a leszállópályát és azt, mennyire biztonságos a környék.
Kivárta, amíg a másik oldalon elvégzik a megfejtést. A tá-ti-ták kurta löketekben érkeztek vissza, és mihelyt dekódolta őket, örömére kiderült: jelentését tudomásul vették és jóváhagyták a kimentőrepülést. Meg kell jelölnie az időpontot, gondoskodnia a biztonságról és a landolási jelzésről. A többit Sam és a pilóta elintézi. Következő éjszaka is üzenetet váltanak, hogy konfirmálják az akciót. Sam hozzátette, hogy a japán seregek tovább nyomulnak nyugaton és délen, de a határ közelében lévő légi folyosó és menekülési útvonal nyitva maradt.
Reisman még egy kérdést kopogott le: – És a fiúk Angliából?
A válasz így szólt: – Már Indiában vannak.

 

Hajnali négykor, néhány órányi alvás után kiment a verandára. Madeleine már várta. Sötét, hideg és párás volt a hajnal. Reisman meglepődött az asszony külsején, de tetszett is neki. Indigókék parasztzubbonyt viselt, nadrágot és pulóvert. Szőke haját fekete kendővel kötötte le, lábára gumicsizmát húzott. Kezében olajlámpást tartott, annak fényénél látta mindezt Reisman. Másik kezében horgászfelszerelés, termosz és kis piknikkosár. Reisman gyakorlóruhában, zubbonyban, csizmában és sapkában volt, karabéllyal és pisztollyal fölszerelve.
– Egyikünk kilóg a képből – nevetett Reisman.
– Elrejtőzhet a ponyva alatt, vagy a csónak mélyén, ha kell.
Reisman a horgászfölszerelésre mutatott. – Szokás ilyen időpontban horgászgatni?
– Hogyne. Ha egy darabig egyedül kell lennem a csónakban, csinálnom kell valami hétköznapi dolgot.
A férfi okos ötletnek találta. De azt se akarta elfelejteni, hogy háborús zónában van, lelőhetik, ha olyanba fut bele, akibe nem kellene, megölhetik vagy elfoghatják a japánok, vagy internálhatják a franciák. Ha valaki szembejön velük, nem tudja, lőjön-e, vagy rejtőzzék el. Különös háború zajlik itt, ám ilyenféle helyzetben máskor is volt már, a front túloldalán, partizánokkal Olaszországban vagy maquikkal Franciaországban. Mindig is az volt a dolga, hogy barátokra találjon, ahogy azok őrá, hogy segítsék egymást a közös ellenséggel szemben. Elvette az asszonytól a termoszt és a kosarat.
– Allons! – mondta Madeleine, azzal átkeltek az úton, átmásztak a töltésen, s egy kis dokkhoz érkeztek, amelyhez több evezős csónak volt kikötve. Madeleine leszedte az egyikről a ponyvatakarót. Beszálltak, s az asszony simán beevezett a folyó közepére.
– Akarja, hogy én evezzek?
– Nem, köszönöm! Megy ez.
Suttogva beszéltek és keveset, ne vigye hangjukat a víz. Az asszony ügyesen és halkan bánt a lapátokkal. A Sông Ky Cung Reisman becslése szerint körülbelül száz méter széles volt, és nem. tűnt olyan forgalmas vízi útnak, mint azok a folyók, amelyeken néhány hete kelt át, amikor Indokínába érkezett; azokra a zsúfolt kereskedelmi vivőerekre se emlékeztetett, amelyeket Kínában látott. A folyó egy kilométeren át délnek haladt, azután élesen északnak fordult. A part közelében szampanok és csónakok voltak kikötve, de nem látott csónakokat mozogni a sötétben és halászokat se.
– Kér kávét? – suttogta az asszony.
Reisman az órája fénylő számlapjára pillantott. Korán volt még. Ráért. – Igen, köszönöm!
Az asszony abbahagyta az evezést, megtöltött két csészét, amelyet a kosárból vett elő a papírszalvétán odanyújtott egy péksüteményt. Reismannak ez az eszébe juttatott egy néhány héttel ezelőtti kunmingi reggelt, amikor valaki croissant-okkal lepte meg. Némán ették a süteményt és itták a kávét néhány percig, a csónak csurgott az árral. Azután Madeleine megkérdezte: – Találkozik valakivel?
– Meg kell néznem a leszállópálya állapotát a pilóta számára.
– És miért nem várja ki, amíg megvirrad?
– Lehet, hogy kivárom, majd a túlparton. Ugye megvár?
– Szeretnék halászni. Megnyugtató dolog, akár fog halat az ember, akár nem.
– Sose csináltam – mondta a férfi. – No igen, egyszer-kétszer kimentem gyerekkoromban apámmal a tóra, de azóta se.
Mesélt neki Chicagóról és a Michigan-tóról, meg kicsit a tengerészkedésről. Az asszony evezett, egy kis szigethez értek. Madeleine a sziget és a keleti part közé vitte a csónakot és megmutatta: – A kifutópálya vége arra van. Át kell gázolnia egy rizsföldön a töltés túloldalán, azután meglátja. Magával mehetek? Itthagyhatom a csónakot. Senki se viszi el.
– Egyedül kell mennem.
– Találkozik valakivel? – kérdezte újra az asszony.
Nem akarta pökhendire venni a választ. – Nem akarom megsérteni magát. Nagy jót tett velem. De mindkettőnknek jobb, ha nem mondok semmit.
– Elnézést – felelte halkan Madeleine. – Megértem. Most kiteszem a partra. Ha indulásra kész, jöjjön le a töltésen át és én odaevezek.

 

Még mindig nagyon sötét volt, de előbb vette észre Kitát és Hót, még mielőtt azok őt. Megörült. Már csaknem teljesen átért a rizsföldön a kifutópályával párhuzamos úthoz, amikor sötét sziluettjüket megpillantotta. Épp letértek az útról, alacsonyabbra, a mocsaras talajra. Zajtalanul közeledett feléjük, s amikor a közelükbe ért, halk, tört vietnamisággal megszólalt: – Toi day, Chu. – Azt akarta mondani, Itt vagyok, apó, de kifelejtette a „vagyok”-ot.
– Á, egészen folyékonyán beszélsz – tréfálkozott Ho.
– Mizujs, öcsi? – kérdezte Kita.
Reisman, mint mindig, most is megütközött a kifejezésen és újra fúrni kezdte az oldalát, hogyan tanult meg ez a japán ezredes úgy „amerikaiul”, mint egy született amerikai.
– Értünk fog jönni egy kis szöcskebolha.
– Mikor? – kérdezte Ho.
Reisman tekintete végigpásztázta a hosszú sötét csíkot, a távolban fényvillanásokat látott alacsony épületekből. – Nyilván ott az irányítás, és van rádió is bennük. Csöndesnek látszottak., A pályának ezen a végén nem voltak se épületek, se gépek.
– Gondolom, holnap ilyenkor, pirkadat előtt. Milyen a kifutópálya?
– Elmegy. Háromnegyed mérföldnyi fű és földválaszolta Kita.
Reisman maga is meg akarta nézni majd, ha jobban virrad, hogy meggyőződjék róla, sík-e a felület, nincsenek-e meglepetésszerű akadályok; de azt máris látta, hogy elegendő a tér az L-5-nek, hogy az irányítóépületektől illő távolságban landoljon és fölszálljon.
– Az a kérésem, hogy a pályának ezt a végét világítsák meg jelzőfényekkel vagy lámpásokkal közvetlenül a gép megérkezése előtt – mondta. – Ide tudnád küldeni néhány emberedet?
– Nem bízol meg a franciák segítéségben? – ugratta Ho.
– Nem bízok meg senkiben – vágott vissza Reisman. – De ha a gép nem fut be, nektek több a vesztenivalótok. Ne feledd Csiang Fa-kvej arzenálját.
– Nem tudok megfeledkezni róla. A barátaim itt lesznek a lámpásokkal a megadott időpontban.
– Nehogy bármi zűrt csináljanak – mondta neki Reisman. – Semmi lövöldözés a franciákra. Maradjanak láthatatlanok.
Ami a reptér francia személyzetét illeti, az volt a terve, hogy megkéri Gauthiert és Derrieu-t, mondják nekik, hogy néhány percig titkos „gyakorlókiképzés” zajlik kora hajnalban, hadgyakorlat, amelyet nem kell meglátniuk, utólag pedig el kell felejteniük.
– Ez minden? – kérdezte Kita.
– Igen. Mi a neve a csungkingi Kempitaj-embernek?
Kita fölnevetett. – Te aztán makacs gyerek vagy! Miért olyan fontos neked?
– Személyes okokból – mondta neki Reisman. Fölidézte Katherine Harris eltorzított arcát, összetört testét, és újra elfogta a düh.
– Lehet, hogy egyszer majd üzletet kötök veled – mondta Kita.
– Mit forgatsz a fejedben?
– Majd meglátod.
Reisman Ho Si Minhre fordította a figyelmét: – Kieszelted-e már, hogyan juttatod el az embereidet és a teherautókat az arzenálhoz?
– Az embereim abban a pillanatban indulnak el Pac Bóból, mihelyt jelt adsz nekünk. A teherautókat Kínában „kölcsönözzük”. Ne hagyj cserben bennünket, mi se hagyunk cserben téged.
Reisman rámosolygott: – Gondoltam én, hogy számíthatok a találékonyságodra, apó. Holnap reggel légy itt ugyanekkor, nálad hagyom a rádiómat és a generátort.
– Hát a karabélyodat és a pisztolyodat? – kérdezte Ho.
– Azt is. A tieid lehetnek – egyezett bele Reisman, s arra gondolt, majd szerez magának új fegyvereket Kunmingban. Körülnézett, az ég haloványan, de világosodni kezdett. – Most pedig induljunk – mondta. – Ti menjetek előbb. Én még körül szeretnék nézni egy kicsit.
Amint Ho és Kita eltűnt a szeme elől, az út menti ösvényen végigcserkészte a partot, időnként fölkapaszkodott, megnézte az utat is és mögötte a kifutópályát, hogy alkalmas állapotban van-e a kis L-5-ös holnapi fogadására. Egészen a kifutópálya délkeleti végén álló épületekig osont, azután megnyugodva visszament a folyóhoz és integetett Madeleine-nek, hogy jöjjön érte.

 

Délelőtt Philippe-el visszament az előző este kölcsönkapott Citroënen az erődítménybe. Gauthier ezredes és Derrieu őrnagy most csupa segítőkészség volt. Elfogadták a javaslatát, hogy elterelik a reptéri személyzet figyelmét, amíg az L-5-ös landol, fedélzetére veszi őt és Filmore-t és eltűnnek. De a két francia viszonzást kért: avassák be őket is bizonyos titkokba.
– Igaz-e, hogy hamarosan itt az amerikai partraszállás? – kérdezte mohón Gauthier.
– Semmit se tudok erről, ezredes – válaszolta híven az igazsághoz Reisman.
– Pedig számos döntésünk ettől függ – mondta Gauthier.
Reismannak gyanús volt, hogy ennyire megváltozott a viselkedésük. Derrieu tegnap még szapulta Roosevelt elnököt, hogy nem hajlandó segíteni Franciaországnak Indokína visszaszerzésében. Ma meg Gauthier mintha úgy hinné, hogy már jönnek is az amerikai csapatok.
– Nincs mit mondanom – felelte Reisman. Derrieu indulatosan elnyomta cigarettáját. – Márpedig augusztus óta hallani a készülő invázióról.
– Lehet, hogy volt szó róla – vont vállat Reisman –, de jómagam semmit se tudok, és az igazat megvallva nem hiszem, hogy pillanatnyilag invázió készülődne. Épp elég bajunk van a Kínát lerohanó japánokkal.
– Mi várunk és reménykedünk – folytatta keserűen Derrieu. – De Gaulle hadat üzent japánnak Párizsból. És Decoux admirális, hanoi főkormányzónk mégis arra kényszerül, hogy együttműködjék a japánokkal, mintha a barátaink és szövetségeseink lennének... Ő is vár és reménykedik, de közben olyan rendelkezéseket ad ki, amelyek továbbra is alárendeltté tesznek bennünket. Majmot csinálunk magunkból. A hadsereg erőtlen, Indokína természeti kincseit Tokió fosztogatja kénye-kedve szerint, vagy amerikaiak meg britek bombázzák.
– Másrészt meg ott van Mordant – vetette közbe Gauthier.
– Az meg ki?
Hitetlenkedve bámultak Reismanre. – Maga csakugyan nem tud semmit – epéskedett Derrieu. – Mordant volt indokínai francia katonai erő főparancsnoka.
Gauthier hozzátette: – Már nyugalomba vonult, de mégse nyugszik. Érti, ugye?
– Nem, nem értem.
– Ő a titkos főkormányzó. És ő az ellenállás feje.
– Mennyire titkos?
– Úgy, hogy mindenki tud róla – dohogott Derrieu.
– A japánok is.
– Igen. Szerintem tisztában vannak vele.
– Amint látja, Monsieur, itt teljes a káosz – legyintett Gauthier. – Már nem tudjuk, mit tegyünk katonaként vagy franciaként. Ezért szeretnénk többet tudni az amerikai tervekről.
– Meglehet, vannak terveink Indokínával kapcsolatban, de én mit se tudok róluk, uraim – ismételte meg Reisman.
Philippe, aki idáig hallgatott, most közbeszólt: – Akármit terveznek az amerikaiak vagy a britek, a kínaiak vagy az oroszok, biztosíthatom önöket, barátaim: De Gaulle tábornok és a párizsi ideiglenes kormány szándéka az, hogy Franciaország visszanyerje itteni szuverenitását, ahogy az a háború előtt fennállt.
Ezt örömmel hallották, kivéve Reismant, mert ő nagyon is kétkedő arcot vágott.
– A nővérénél fognak lakni? – kérdezte Gauthier Philippe-et.
– Igen.
– Kapnak tőlem papírokat, amelyek a francia gyarmati hadsereg tisztjeinek tüntetik föl magukat. Jelzést fölösleges hordaniuk. Járjanak csak továbbra is a gyakorlóruhájukban, gondolom, nincs is egyebük. És így szerintem elcsúsznak mind a mieinknél, mind a japánoknál, ha beléjük futnának.
Derrieu őrnagynak volt még egy óhaja. – Kérem, ne hagyja el a közvetlen környéket – figyelmeztette Philippe-et. – Robert ezredes beszélni óhajt magával, mihelyt visszaérkezik. Készüljön föl, hogy jelentést tegyen neki a küldetés céljáról.

 

26.

Reisman feszült volt egész délután, alig várta az éjszakát és a rádiókapcsolatot Kunminggal, azután pedig a hajnalt és a gépet, amely kiviszi az országból. Madeleine megsejtette nyugtalanságát.
– Annyira kellemetlen a társaságomban lenni, hogy nem tudja elengedni magát? – évődött.
A férfi épp az órájára pillantott, majd ki az ablakon, a bárányfelhős égre. Nem esett, és sokhelyütt kéklett az ég, de mégis aggasztotta, milyen idő lesz éjszaka és korán reggel.
– Jaj, dehogyis! – felelte. Visszafordult az ablaktól s nézte az asszonyt, aki épp újabb kanna teával jött be a nappaliba. – Ellenkezőleg, örülök, hogy kettesben lehetek magával.
Örült az évődésnek, mert nagyon is várta az abban rejlő bizalmasságot, de nem tudta, hogy efféle flörtölés nem sértené-e Philippe-et, sőt akár Madeleine-t – avagy a saját illemtudását.
Philippe elment, hogy szemügyre vegye a várost. Filmore őrmester nem mutatkozott, a vendégszobában maradt, hogy elkerüljön minden esetleges váratlan látogatót. Madeleine bevitt neki ennivalót egy tálcán, majd kettesben megebédelt Reismannal.
– Nem kell bajlódnia velem – mondta a férfi gyöngéden.
– De én szeretnék – felelte az asszony.
Az asszony elmondta neki, hogy nincs semmi elmennivalója aznapra; így aztán Reisman kikérdezte őt élete mindennapjai felől. Madeleine bent szokta tölteni a napjait az erődítményben, mesélte, ha épp nem jár Hanoiban, az ellenállás futárjaként. Részidőben betanul az ottani kórházban. – Hátha egyszer szükség lesz rám. – Vagy önkéntes munkát végez, szociális, rekreációs és nevelési programban segít a garnizon számára. Ez jó fedősztorival szolgál, amikor az országot járja. Boldogult férje elég pénzt hagyott rá, nincsenek gondjai, nem kell kenyérkereső munkát végeznie.
Az a földalatti hálózat, amelyhez tartozik, kizárólagosan francia mozgalom. A Viet Minh-hálózatról nem sokat tud, legfeljebb annyit, hogy létezik. Franciaország ellenségeinek, hazaárulóknak tartotta őket, Reisman mosolygott magában, de meg se próbálta, hogy megmagyarázza neki: a „hazaárulás” ebben az esetben meglehetősen sajátos vélemény a Viet Minhről.
Madeleine dicsérte a férfi könnyed, társalgó franciaságát. Annak eszébe jutott, mit mondott erről Ho, amikor Kunmingban megismerkedtek. – Egy ismerősöm szerint a franciatudásom inkább egy marseille-i vagány beszéde, mint egy párizsi értelmiségié.
– Csöppet se – vitázott akkor az asszony. – Az az illető nagy sznob lehetett.
És most nézte Madeleine-t a késő délutáni homályban, amint a teáskannával foglalatoskodik: – Ha nyugtalannak látszom, az nem magával függ össze. – Majd úgy érezte, a nő elvárja, hogy hozzátegye: – Leszámítva a szokásos okot.
Madeleine apró mosollyal a szemébe nézett; tágra nyílt barna szeme arról tanúskodott, hogy hallott már effélét és szívesen hallana újra. – Ó! És mi az az ok? – kérdezte ártatlan arccal.
– Cherchez la femme, s a többi. A szokott fiú-lány feszültség.
Kedve lett volna közelebb húzódni az asszonyhoz; természetének az a része, amelyet erőszakkal lefojtott magában, most berzenkedett; a nő puszta lényétől melegség futott szét ágyékában, s fölébredt benne az az éhség és vágy, amelyet a kunmingi kínai lány a múltkor fölingerelt és csillapított, de nem teljesített be.
– Nocsak, Monsieur, nem is hittem volna, hogy ilyen esendő – csipkelődött újra Madeleine.
– Pedig az vagyok.
Az asszony továbbra sem vette le róla a tekintetét, de azután hirtelen, nyugtalanul, témát és hangulatot váltott: – Sört, vagy konyakot, mit inna inkább? A sör helyi főzésű, rizsből készül. Délelőtt, amíg maguk a citadellában jártak, voltam a kínainál és vettem. Sőt egy újabb üveg konyakot is beszereztem, de whisky nem kapható se égen se földön. Ezt isszák maguk, amerikaiak, whiskyt, ugye?
– A konyakja túlságosan is értékes. De a rizssört szívesen megkóstolnám.
Utánanézett az asszonynak, amint kiment a konyhába, megcsodálta lábának szép ívét, csípője ringását a rakott szoknya alatt. Élénkzöld selyemből volt a szoknya, fölötte hosszú ujjú, szolid kivágású fehér selyemblúz. Elképzelte őt egy nagy ház elegáns összejövetelének úrnőjeként, ahol más megy ki helyette a konyhába.
Behozott egy nagy poharat és egy hűtött üveg sört.
– Nem mondta Philippe, mikor jön vissza? – kérdezte, míg kitöltötte neki a sört.
– Nem. Csak annyit, hogy körülnéz kicsit. Finom és hideg a sör. Hogyan hűti be?
– Jégszekrényben. Kínaiak készítik a jeget és tömbökben szállítják.
Saját magának teát töltött. Reisman lassan kortyolgatta a sört. Csak annyit, amennyi elveszi a feszültség nagyját, de nem ködösíti el az agyat, amennyitől nem mond, vagy tesz olyat az asszonnyal, ami nem való. A sör erősebb volt, mint azok az amerikai és európai márkák, amelyekhez szokott, de jólesett.
Madeleine elmerült távoli emlékeibe és gyöngéden így szólt: – Szegény Philippe. Mindig úgy érezte, hogy neki jobban kell igyekeznie, bátrabbnak kell lenni, mint egy igazi franciának.
– Miért?
Az asszony vállat vont: – A Camargue-ból valók vagyunk... valahogy nem a dolgok közepében élünk Franciaországban.
– Igen, ezt mesélte.
– Kicsit olyan, mint a maguk Vadnyugata, azt hiszem. Farmok, nyájak, cowboyok... de a vadon más, csupa nádas és víz.
– Jártam ott.
– Akkor ismeri! – kiáltotta izgatottan.
– Nem valamijei. Egy éjszakát töltöttem Arles-ben egyszer.
– És Les Saintes-Maries-de-la-Mer-ben?
– Az kimaradt.
– Hogy lehet az? Ott gyűlnek össze a cigányok. Kislány koromban az apám magával vitt oda.
– Örülök, hogy jól van az édesapja és az édesanyja is. Hallottam tegnap este a kocsiban, amikor Philippe beszámolt magának.
– Igen, köszönöm. Csodálatos szüléink vannak. Nagyon bántott, hogy olyan messze élek tőlük azokban a szörnyű időkben... hogy ennyi éve nem láttam őket. Meg akartuk látogatni őket... Rolanddal... vagy akár én egyedül. De közbejött a háború.
Reisman szerette volna, ha az asszony megkönnyebbül, és a saját szeretetéről és hiányérzetéről is szólni akart, ezért hát mesélt neki saját apjáról, a Chicagóban élő Aaronról és anyjáról, Mary Donatóról, aki meghalt, amikor ő egészen kicsi volt. – Sok rokonunk volt a család mindkét ágán, sok jó barát is, de engem az apám nevelt föl. Szerettük, tiszteltük egymást, nagyon jó kapcsolat volt. Komolyan vette a felelősségét és én is komolyan vettem. Igaz, ő behatároltabban, régimódibban szemlélte az életet. Az én világnézetem hamar pragmatikus lett, jobban a világ felé fordultam. Tizennégy éve jöttem el, s azóta csak ritkán jártam otthon. Most is szeretem és tisztelem, időnkint írok neki.
Madeleine tekintete a szoba sötétülő árnyaiba révedt és álmodozva így szólt: – Apa arra tanított bennünket, hogy szeressük a természetet, a vadont, az állatokat. Még a születésünk előtt jött el Párizsból. Nem akart kereskedni és bankárkodni, mint a családja. Anya nagyon szerette őt és készséggel vele ment. Fiatalok voltak, együtt fölépítettek valamit. Ezt tettük mi is Rolanddal, mielőtt megölték.
Odanézett Reismanra, az pedig megkérdezte: – Hogyan történt, Madeleine?
– A kocsijában találtak rá, egy árokban, golyóval a fejében. Két éve. Lehet hogy japánok voltak, lehet hogy annamiták. Hanoiba indult a birtokról, üzleti ügyben. – Mosolyt erőltetett magára. – Boldogok voltunk nyolc éven át. Még a japánok bejövetele után se szenvedtünk úgy, mint ahogy Franciaországban szenvedtek az emberek a nácik alatt. Itt alig-alig volt harc. Inkább alkalmazkodás... és gyűlölet. Még az annamiták is jobban kezdtek gyűlölni bennünket, amikor látták, milyen tehetetlenek vagyunk a japánokkal szemben. Mégis, tovább bővítettük a birtokunkat, még több gabonát termeltünk. Gyerekeket szerettünk volna, de úgy határoztunk, hogy addig ne legyenek, míg a háború véget nem ér és nem győztünk. Jól bántunk az annamitákkal, akik nálunk dolgoztak, és jól megfizettük őket. De a japánok egyre többet rekviráltak el abból, amit megtermeltünk. És kényszerítettek, hogy kevesebbért adjuk, mint amennyit ér. Roland számtalanszor tett panaszt, és épp egy megbeszélésre indult Hanoiba, amikor rajtaütöttek.
Nyugodtan mesélte mindezt, mintha valaki mással, másutt és más korban történt volna; de Reisman amellett, hogy megcsodálta erejét, kiérezte alóla a szenvedély mélységét, a haragot és a veszteséget. Nem szólt semmit, élvezettel hallgatta az asszony hangját, örült, hogy az önmagáról vall és nem Philippe-ről.
– Roland-t Párizsban ismertem meg, mindketten ott vakációztunk. Beleszeretett a szépségembe... legalábbis így mondta – mosolygott szomorúan Madeleine. – Talán csak annyi volt, amit maga „a szokásos okoknak... a szokott fiú-lány feszültségnek” nevez. Engem megbűvölt a kalandvágya, távol-keleti történetei. Megkérte a kezem, én pedig meghívtam őt a Camargue-ba. A szüleim nagyon megkedvelték. Amikor elvittem Roland-t a cigányokhoz, arról mesélt nekem, hogy Indokínai cigányok lakják. Igent mondtam neki. Apa örült, hogy mezőgazdasággal fogunk foglalkozni. Egyszer majd újra így lesz! – mondta hevesen.
– Ki dolgozik most a maga földjén?
Egyszeriben elszállt belőle az ábrándozás, meg a lágyság: – Elkobozták a japánok. Valami olyasmiért, hogy nem teljesítjük a termelési kvótákat, nem fizetünk elég adót. A falufőnökökkel állapodtak meg, most ők végeztetik el a munkát a parasztokkal és kevesebbet fizetnek nekik, mint amennyit mi fizettünk. – Letette a teáscsészét és véget vetett a témának. – Elég ebből, Jean. Majd akkor foglalkozom vele, ha újra szabadok leszünk. Vannak fontosabb dolgok is.
Amikor Madeleine ezt mondja: szabad, az nem ugyanaz, mint amikor Ho Si Minh mondja azt: szabad – tűnődött Reisman. Óriási a különbség, ami a dolgok mélységét illeti, arról nem is szólva, hogy kinek van igaza és kinek nem.
– Beszéljen nekem Mordant tábornokról – szólalt meg hirtelen Reisman.
Madeleine nyugtalanul nézett rá. – Kapcsolatba akar lépni vele?
– Nem, csak kíváncsi vagyok.
– Mit hallott róla?
– Hogy ő De Gaulle legfőbb híve Hanoiban. Az ellenállás feje.
– Maga máris túl sokat tud. Akárcsak a Kempitaj – mondta epésen az asszony. – Mordant úgy irányítja az ellenállást, mintha még mindig a hadsereg parancsnoka lenne, az ellenállás pedig egy katonai hadművelet a sok közül. Pedig nem az. Szemben áll azzal, amit a hadsereg jelenleg képvisel.
Reisman legszívesebben átölelte volna, mert pontosan tudta, miről beszél. Ő maga is hasonló problémával nyűglődött évek óta. A titkosszolgálatok, amilyen az OSS is, gyakran kerülnek szembe a hadsereggel. Ezért sincs értelme olyannal irányíttatni ezt a kényes munkát, mint Pelham Ludlow sorhajókapitány.
– Mi a szerepe itt a maguk hadseregének? – kérdezte.
– Továbbra is semlegesnek kell látszania, hogy sértetlen maradjon a felszabadulás pillanatáig, és akkor aztán... Remélem, számíthatunk a maguk segítségére.
– Ami engem illet, más okból vagyok itt – felelte feszengve Reisman.
Az asszony közelebbről nézett rá a besötétedett szobában: – Bármi is az ok, örülök, hogy itt van. Örülök, hogy megismertem.
Reisman megfogta az asszony kezét. – De jó lenne Párizsban lenni együtt... vakáción. Ott tudnám, mit csináljak. Itt nem vagyok biztos.
– Miben?
– Magában.
Az asszony szorította a kezét. – Meglátjuk.

 

Philippe megérkezett a Lang Sonban és környékén tett felderítőútjáról. Gondterhelt volt.
– Tudtad, hogy a várostól északra japán katonai táborok vannak? – kérdezte Reismant, amikor pár pillanatra magukra maradtak a nappaliban.
Reisman meglepődött. – Nem. Azt hittem, az egész határövezetet a franciák őrzik. Miért nem említette ezt tegnap Gauthier és Derrieu?
Philippe azonnal védelmébe vette honfitársait. – Talán nincs is ebben semmi különös. Feltételezték, hogy tudunk róla és nagyon vigyázunk, eddig is csak kísérőkkel utaztunk. Hogyan is sikerült volna különben eljutnunk az erődítménybe? – Széthajtogatott egy ceruzával rajzolt vázlatot. – Tessék, rajzoltam egy skiccet. Ennek a Ky Lua nevezetű helységnek a közelében vannak, a folyó túloldalán, alig egy mérföldnyire Lang Sontól. Legalább három hadállásuk van. Azok ketten... – Lehalkította a hangját, körülnézett a szobában, meg a háta mögé, nehogy akár Madeleine is meghalljon valamit Nguyen That Thanról és Kita Shideharáról. – Azok ketten semmit se mondtak neked erről?
Reisman a vázlatot nézte. – Nem. – A japán harci állások a 4-es út két oldalát szegélyezték. Nem messze attól a pagodától, ahol a teherautót leállították, s ahol átkeltek a síneken. Szinte közvetlenül a japán hadállások mellett cseverésztek Hóval. Az a kis séta tehát veszedelmesebb volt, mint amilyennek sejtette. Ámbár talán épp ezért maradt velük Kita, amíg át nem keltek a folyón. Ha egy japán járőr felfedezi őket, Kita biztosan lead nekik valami süketet, hogy bajba ne kerüljenek. – Honnan tudtad meg mindezt? – kérdezte végül.
– Egyszerű vidéki kirándulás, Monsieur – mosolygott Philippe –, iránytűvel, papírral és ceruzával. És a Gauthier ezredestől kapott igazolványommal.
– Láttad is a japánokat?
– A távolból, Jean. A hídon a francia katonák őrködtek. Attól kezdve úgy mozogtam, mint a ti indiánjaitok, fától fáig, bokortól bokorig.
Reisman elnevette magát: – Láttál már valaha is indiánt, Philippe?
– Csak a moziban.

 

Este újra együtt vacsoráztak mindannyian, kedélyes, személytelen témákról beszélgetve, a háború előtti időkről és a háború utáni reményekről, franciául és angolul vegyest, nehogy Filmore őrmester úgy érezze, kilóg a társaságukból. Madeleine sugárzott. Keleties kék selyemruhába öltözött át, egy érzéki lepelbe, amely csábítóan simult rá. A mandaringallért aranyhímzés díszítette, s a ruhán apró, lángoló nyelvű sárkányok voltak, amitől Reismannak a kínai lány jutott eszébe. Gyakran pillantott az asszonyra. Valami különleges rejtett vibrálás fűzte össze őket. Vagy csak képzelődik? Bárcsak lenne idejük!
Késő éjszaka újra rádiókapcsolatot teremtett Kunminggal és megkapta az információt a másnapi repülésről. Megjelölte a hajnali időpontot, a leszállás helyét, a kifutópálya földrajzi koordinátáit és a frekvenciát, amelyen jelezni fog rádiójával. Amikor az L-5 közel kerül, hanggal fog jelentkezni. A pilóta máris indul Kunmingból, üzente vissza Sam, és Kínában, Csüng Szinél leszáll, Kunmingtől kétszáz mérföldnyire délkeletre, Lang Sontól száz mérföldnyire északra. Ott várja majd Reisman jeladását, hogy átinduljon.
Sam ezzel fejezte be az adást: – A brit szállítmányt holnapra várjuk.
Reisman számára ez azt jelentette, hogy Bowren őrmester és akit még elő tudott keríteni a Piszkos Tizenkettőből, végre átrepülnek a Púpon. Izgalom fogta el. Élvezte, hogy újra felgyorsulnak az események. Elvonta a gondolatait Madeleine-ről és lecsillapították a vágyát. Aludt néhány órát és hajnali háromkor ébresztette magát és Filmore-t.
Madeleine-t egyedül találta a konyhában; kávét és péksüteményt készített össze. – Magukkal megyek, hogy visszahozzam a csónakot.
Reisman gyöngéden megérintette a karját. – Nem. Jobban szeretném, ha nem jönne.
Az asszony bólintott, tovább tevékenykedett, azután abbahagyta, ránézett. A hangja elakadt. – Látom még valaha?
Előbb válaszolt igennel, mint ahogy meggondolta volna. Merthogy, hacsak megbízatásán nem változtatnak, néhány hét múlva újra Indokínában lesz. Most már ismeri az utat Pac Bo és Lang Son között, meg tudja tenni a Viet Minhek nélkül is.
– Nagyon szeretném – nézett a szemébe Madeleine.
Reisman odahajolt felé, az asszony pedig az ajkát nyújtotta.
– Hamarosan viszontlátjuk egymást, Madeleine – mondta azután. Vajon nem volt-e bolond, amiért nem próbált vele hálni az éjszaka?
Madeleine mintha csak a gondolataiban olvasott volna, így szólt: – Nem nagyon aludtam. – Azután keserédesen fölkacagott, majd elfordult, hogy kávét töltsön a férfinak. – Kislány koromban lány regényeket olvastam, amelyekben a hősnőben homályos, meghatározatlan vágyak égtek. El se tudtam képzelni, milyen lehet. Az éjjel így éreztem magam újra, mint az ártatlan kislány.
Átadta a csészét.
– Köszönöm! – felelte a férfi, s ez nemcsak a kávéra vonatkozott, hanem arra is, amit Madeleine mondott.
Hamarosan Philippe és Filmore is megjelent a reggelinél. Philippe azt mondta: – Veletek szeretnék menni, hogy lássam, nem esik bajotok.
Reisman nevetett, s a fivér és a nővér között röpködött a pillantása. Vajon egymástól függetlenül kínálták-e föl segítségüket, vagy csak véletlen az egybeesés? Nem félt attól, hogy Philippe ne állná a szavát, és ne tartana titkot; Madeleine azonban nem kapott semmi efféle tiltást. Anélkül, hogy rosszat gondolna róla, föltételezte, ha az asszony megtudná a megállapodást Ho Si Minhnel és Kita Shideharával, akkor jelentené egyenest Mordant tábornoknak és megpróbálná elgáncsolni.
– Ne gyere, kérlek! Hálás vagyok az ajánlatodért – mondta Philippe-nek –, és magának is, Madeleine. De az őrmesterrel kettesben megyünk a reptérre. Otthagyom majd a csónakot a parton. Ha valaki rátalálna, mielőtt érte megy, mondja, hogy ellopták. Várjon délig, mielőtt elindul érte. Addigra már régen messze járunk.
Reisman és Filmore a verandán fölszíjazta a csomagjait, fegyvereit és a rádióberendezést, majd elbúcsúztak.
Philippe egyetlen szívességet kért. – Ha egyszer invázió lesz, mondd meg a tieidnek, hogy felkelünk és segítünk nekik. Ahogy a maquis-k tették Franciaországban.
– Megmondom nekik. – De Reisman nem nagyon hitte, hogy bárki is meghallgatná, vagy bármit is tenne az ügyben. A gyarmati franciák helyzete merőben más, mint amilyen az otthoni franciáké volt.
Madeleine látványosan arcon csókolta mindkettejüket: – Bonne chance! – kívánt jó szerencsét nekik. Amikor Reismanhoz ért, a férfi a fülébe suttogta: – Au revoir... á bientôt. – Majd fennhangon, mindkettejükhez: – Maradjanak itt. A folyóig se kövessenek. Ismerem az utat.

 

Előbb érkeztek a leszállópálya északi végéhez, mint ahogy Ho és Kita befutott. Még nem virradt, felhők száguldoztak a Sông Ky Cungról felszálló ködön át. Reisman és Filmore leguggolt a töltés víz felőli oldalán, Filmore forgatta a generátor kurbliját, Reisman pedig a megbeszélt frekvencián leadta a fölszállási jelzést az L-5-ös pilótájának, aki Csüng Hsziben várakozott. A pilóta visszajelzett, hogy tudomásul vette.
Most aztán a pilótán volt a sor, érti-e a dolgát. Ha ügyesen repül, s nem egyenest jön át a határon, akkor átkarolja a határ kínai oldalát ott, ahol az kitüremkedik, keletre-délre halad át a folyóvölgyek, dombok és elárasztott síkságok fölött. A kínai oldalon alacsonyabbak a magaslatok, a magas területeken kisebbek a szintkülönbségek. Azután alacsonyan északkelet felől az elárasztott síkság fölött behozza a gépet Lang Son térségébe, hogy ott fogja el a hívó jelet, amelyet Reisman fél óra múlva kezd adni.
Sötét sziluetteket pillantott meg a kifutópálya mindkét oldalán. Ketten kiváltak közülük és odajöttek, ahol ő és Filmore várakozott.
– Bonjour, messieurs! – köszöntette őket Ho.
– Barbár dolog ilyen korán kelni – panaszkodott Kita. – Jön már a gépetek?
– Úton van. Negyvenöt-ötven percen belül itt kell lennie. – Karon ragadta Kitát. – Hát a japánjaid? Jönnek?
– Mit beszélsz itt összevissza? – rántotta ki a karját szorításából Kita.
– Miért nem szóltál nekem a japán hadállásokról, amikor elhaladtunk mellettük?
Kita nyugodtan állta a tekintetét. – Csak annyi információt, amennyi muszáj, őrnagy. Szükségtelen volt, hogy fölöslegesen megijesszelek, vagy hogy lövöldözős kedved támadjon. Ismerem a magadfajta bepörgő. alakokat.
– És ha a tieid meglátják a gépet?
– Az bizony meglehet – látta be gondterhelten Kita.
– Egy kis szakasz állomásozik a folyón túl a síkságon, alig fél mérföldre ide.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Nem fognak megzavarni bennünket – bizonygatta Kita. – Ha meglátják a gépet, azt hiszik majd, hogy francia. És tegnap elküldtem a helybéli Kempitaj-főnököt és az embereit egy határ menti portyára. Tőle nem kell félnünk.
– A helybéli Kempitaj-főnököt?!
– Meglehetős szépen jelen vagyunk mindenütt – mosolygott Kita. – Semmiképp se szeretném, ha megismerkednél ezzel a bizonyos illetővel. Nem nagyon örülne a kis üzleti megállapodásunknak.
Ho Si Minh derűs várakozással figyelte ezt a párbeszédet; most közbevágott: – A barátaink már a helyükön vannak a lámpásokkal. Meggyújtják és a kifutópálya két szélére rakják őket, ha készen vagy.
– Addig ne, amíg a gép közel nem ér. Majd szólok. Abban a pillanatban, mihelyt földet ér, odarohanunk a géphez. Az egész művelet nem tarthat tovább két percnél. Azután eloltjátok a lámpásokat és olajra léptek.
– A rádióddal, a generátoroddal, meg a fegyvereiddel, Jean – emlékeztette Ho.
– Természetesen.
– Mikor mégy Csiang Fa-kvej fegyverraktárához? – feszegette Ho.
– Mihelyt Kunmingba érek. De addig nem megyek oda, amíg a létezése be nem bizonyosodik. Ma este rádiózok neked. Pac Bóban leszel?
– Igen. Ötven ember indul el Tran Van Thi vezetésével azon nyomban. Közvetlenül a határ után teherautó fogja várni őket.
– Egyetlen teherautó? Csak ennyid van?
– A többi másutt várja őket.
Ez hatott Reismanra. Ha az arzenál ott van a Kujlin-Kujjang útvonalon, akkor megszerzi nekik. Hogy miként akarják szállítani, az az ő dolguk, de remélte, elfogadják majd a tanácsait.
– Taj Li emberei a sarkadban lesznek – figyelmeztette Hót.
– Meglehet. De nekünk is megvannak a magunk módszerei, Jean.
Fél óra múlva Reisman adni kezdte a tájolási jelzéseket. Az L-5-ös pilótájának tulajdonképpen nem volt szüksége rá, ahhoz, hogy idetaláljon, de ez külön navigációs segítség volt, s a pilóta megnyugtatására szolgált: érdemes kockáztatni, jöjjön csak, az utasai itt vannak és várják. Filmore őrmester állhatatosan és panaszszó nélkül tekergette a generátor kurbliját. Kita Shidehara leguggolt mellé a földön és egyfolytában pásztázta tekintetével az éjszakai tájat, eget. Közönyös testtartásának ellentmondott éber figyelme, amellyel minden lehetőségre fölkészült. Ő is, Ho is ugyanabban a sötét parasztruhában volt, mint előző nap.
– Csuda nagy zajt csap ez a vacak – mérgelődött Kita. – Rávehetned a műszaki embereiteket, hogy javítsanak rajta. Még jó, hogy nincsenek japánok a közelben. Ezt a franciákkal intézted el, mi?
– Igen – nyugtatta meg Reisman. Azután teljesen Kitának szentelte figyelmét: – Jut eszembe, ugye japánul is beszélsz, Ezredes?
– Természetesen.
– Hogyan mondanád japánul: „Shidehara ezredes a hanoi Kempitajtól üdvözletét küldi?”
Kita nevetett: – Kinek szeretnéd elvinni ezt az üdvözletet?
– Csungkingi embereteknek.
– Tehát tudod, hogy kicsoda az?
Reisman nem tudta, de a benne mindinkább kialakult gondolatsor logikája ezt mondatta vele: – Ott van Taj Li Boldog Völgyében, a többi spicli között.
Kitárol lehervadt a mosoly. Reisman pedig tovább improvizált:
– Figyelj, Ezredes, mi van, ha mondjuk vészhelyzetben mindenképp el kell juttassak egy üzenetet hozzád, vagy Hóhoz, és minden egyéb csatorna bedugult?
– Akkor szépen folytatod a háborúcskádat nélkülem – felelte epésen Kita. – Csak „valamiért-valamit” alapon kapod meg tőlem, amit kérsz. Nekem bizonyítanom kell a fölötteseimnél, hogy az ügy megérte az árát.
– Mit forgatsz a fejedben?
– Tényleg nem tudom, Johnny. Javasolj valamit. Egy kis adok-veszek belefér a kettőnk dolgába; de én nem fogok neked rámutatni valakire, aki kétfelé dolgozik. Taj Li úgyse engedi, hogy kibabrálj vele.
– Mondtam már neked, hogy személyes ügy.
– Annál rosszabb.
Mégiscsak ki kellene csikarnia valamit ebből az emberből, törte a fejét Reisman. Ekkor meghallották a futárgép berregését, s Reismannak el kellett fordulnia tőle. – Szólj az embereidnek, Ho, gyújtsák meg a lámpásokat!
A Viet-vezér a töltéshez rohant, s pár pillanatra rá a kifutópálya mindkét szélén kigyulladtak a jól elhelyezett lámpások, körülbelül száz méter hosszan jelölték meg a pálya közelebbi végét. Ho visszaérkezett, Reisman már a pilótához beszélt a rádión, közelebbre és alacsonyabbra irányította, az végül közölte, látja már a lámpákat és rá tud ereszkedni a pályára.
– Ne szálljon ki! – mondta neki Reisman. – Forduljon meg fölszálláshoz és mi odarohanunk!
Már látták a gép sziluettjét a magasban. Reisman befejezte az adást, Hóhoz fordult. – A rádió mindenestül a tied, Apó. – Levette karabélyát és pisztolyát, azokat is átadta. – Merci! – hangzott a hálás válasz. Csak ebben a pillanatban villant Reisman eszébe, hogy van valamije, amit ellenértékként fölajánlhat Kita Shideharának.
– Készüljön indulásra, őrmester! – mondta. Mihelyt a gép földet ér, rohanjon oda. – Majd Kitához fordult, megmarkolta a karját, és félrehúzta őt hallótávon kívülre: az ezredes mérgesen szabadította ki karját a szorításból. – Nincs szükségem a fordításodra. Megkapom akárkitől – hadarta Reisman. – Nekem a Boldog Völgybeli Kempitaj-ügynök kell. Nem muszáj megadnod a nevét. Csak fogódzót hozzá.
– Mit kapok cserébe?
Reisman előhúzta zsebéből az egyszer használatos rejtjelfüzetet. – A kód, melyet használok.
– Ezt egy pillanat alatt megváltoztathatod – csettintett ujjával Kita.
– Kell vagy nem kell? – pillantott a landoló futárgépre Reisman. – Harminc másodperced van, döntsd el!
Shidehara ezredes ebből öt másodpercet használt föl habozásra. Majd így szólt: – Menj egy Csang Ven Ming nevű pofához, aki ott dolgozik.
– Ő az ügynök?
– Nem, de ő kapcsolatba léphet vele is meg velem is. Ezt kérted, nem? Egy kapcsolatot vészhelyzet esetére. Ennél többet nem szedsz ki belőlem, Öcsi.
– Csang Ven Ming – ismételte el Reisman és átadta Kitának a rejtjelkönyvet. Az L-5-ös földet ért, Reisman és Filmore odarohant. Háta mögül még hallotta Ho Si Minh kiáltását: – Au revoir, mon ami! – és csak most érezte, micsoda védtelen célpontot nyújtanak. Japánok, Vietek vagy franciák bármely pillanatban tüzet nyithatnak rájuk, nekik pedig semmi módjuk megvédeni magukat.
A gép fékezett, majd a földön éles kanyart vett, mihelyt odaértek kipattant az ajtaja. Filmore szállt be elsőnek, utána Reisman, berántotta az ajtót maga mögött és bezárta, a pilóta pedig robogni kezdett az ellenkező irányba, arra, amerről jött, hogy elérje a fölszállási sebességet.
Fölemelkedtek, a pilóta odatartotta jobbját. – Burt Webley! – kiáltotta anélkül, hogy levette volna szemét a sötét kifutópályáról. – Egyikőjük tartsa szemmel a jobb oldalt, másik a balt. Én vigyázok arra, ami előttünk van; ne beszélgessünk, amíg Csüng Hszibe nem érünk!

 

 

NEGYEDIK RÉSZ
LEBEGŐ APOKALIPSZIS

 

27.

A tiszta kora reggeli fényben Reismannak váratlanul jólesett a kunmingi reptérre vetett első pillantás. A tájat, az épületeket, az embereket, civilizáltabbnak, megnyugtatóbbnak és kevésbé fenyegetőnek látta a tonkini őserdőben és hegyekben töltött három hét után.
Webley a fogadóépülethez gurult a kis L-5-össel. És ismét ott állt Sam Kilgore ezredes, hüvelykujját fölfele bökve.
– Kösz a repülést, Búrt – szólt Reisman, amikor Webley leállította a motort és kimásztak.
– Szívesen, bármikor, John – felelte kedélyesen a pilóta. – Ha kellek, csak szólj be a forgalmi tisztnek.
Kezet ráztak, Webley pedig elindult az irányítóbarakkhoz. A Légierő egy kis csapata várt ott, hogy gondjába vegye Filmore-t. Átadták Reismannak Chennault tábornok köszönetét. Filmore ismét köszönetet mondott Reismannak, azután elment velük. Most már csak Sam Kilgore állt ott és vigyorgott rá, mint egy büszke cserkészvezető. Belefogott nyájas szövegébe. Abból az világlott ki, hogy az OSS-vezetés Kunmingtól Csungkinig el van ragadtatva Reisman mentőakciójától, Filmore kimentésétől – merthogy ez adott indokot indokínai ténykedésüknek – és nagyon elégedettek Reisman jelentéseivel a vietnami gerillákról és katonai potenciáljukról.
– Támadt néhány ötletem odalenn, amitől még boldogabbak lesznek, Sam – mondta neki Reisman, miközben beültek a dzsipbe. Azt tervezte, hogy útban az OSS-bázis felé mindent elmesél neki. Kevés az idő, nem volt kedve útközben semmiségekről csevegni. Ha tervei megvalósulnak, nyomban indulnia kell.
Kilgore az ismerős úton haladt a reptérről a városba, amely már föltűnt a távolban. Elvegyült az ócska járművek, állatok és emberek szokásos folyamában. Reisman, míg körülnézett és ismét magába szívta az egészet, a délnyugati platón túl megpillantotta a vígan csillogó Tien Csi-tavat, fölötte pedig a meredek, sziklás Szi Sant, amelyen Nguyen Thi Maijai fölkapaszkodott, a Nyugati Felhő templomaihoz.
– Fogj bele! – biztatta Sam. – Most csudára be vagy vágódva, föl egészen a fejesekig. Meghallgatnak téged... alighanem mindent megtesznek, amit csak akarsz.
Reisman először is elmondta neki a fantomhadseregek és félrevezető rádiózás ötletét; bár azt már nem, hogy mindezt a Kempitaj egy szórakoztató, cinikus ezredese találta ki, aki inkább való mulattatónak, mint verekedőnek.
– Ez baromjó ötlet – mondta izgatottan Sam, miközben áthaladtak a Pi Csi íve alatt, előttük pedig ott nyüzsgött Kunming fő kereskedelmi útjának szokásos forgataga. – És senkinek egy büdös vasába nem kerül, még akkor se, ha nem sikerül.
– Csak az egyik kódba, Sam. – Elmesélt Kilgore-nak egy sztorit, amely szerint az egyik Viet olyan helyre dugta a rejtjelkönyvet, ahol japán tisztek fogják megtalálni.
Kilgore még mindig nem értette. – És ezt miért csináltad?
– Hogy hitelesítsem a dolgot. A legfontosabb üzeneteket add le ezzel a rejtjellel. A többit közvetlen beszéddel, mint aki siet.
Sam elfordította fejét a sűrű forgalomról és rávigyorgott.
– Baromjó, fiam! Épp beleillik egyéb történésekbe, amelyekről a japánok holtbiztosan tudnak. Hurley nagykövet elrepült Jenanba, hogy megpróbálja idehozni Moose Dungot és összehozni Csang Kaj-sekkel. A japánok biztosan összeszarják magukat, ha ekkora csapaterőről hallanak!
– Szóval megteszed?
Hangosan beszélgettek, hogy túlkiabálják a motorzajt és az utcalármát. Reisman közelebb hajolt hozzá.
– Szerintem a kínaiaknak nagyon fog tetszeni – mondta Sam. – De ha nem tetszik, nekünk magunknak is megvan a jelzőberendezésünk és munkaerőnk, megcsinálhatjuk mi magunk is. Semmi akadálya, hogy pár nap alatt beindítsuk. Hálózat Ramgargh, Csungking, Kunming és álszázadok, – ezredek központja között, akik harci állásba vonulnak... hol?
Reisman visszaemlékezett a többi kis intéznivalójára, lelki szemei elé idézte a térképet: – Állítsd fel a rádiósaidat egy észak-déli vonalon Kujjangtól ötven mérfölddel keletre lévő ponttól le egészen délig, az indokínai határig. Tüntesd föl úgy, mintha gyorsan mozognának kelet felé. Ez hegyes táj, de épp elég országút van arra, hogy elvesszen benne néhány ezred.
– Megírathatjuk az üzeneteket a lélektani hadviselés embereivel... hacsak nem akarod te magad csinálni? – lelkesedett Sam.
Reismant elgondolkodtatta Sam magabiztossága azzal kapcsolatban, hogy mit kezdhet ezzel a tervvel; ugyan milyen magasra érnek el Sam közvetlen csatornái? – Nem, nekem most más sürgős dolgom van – felelte. – Tetszeni fog neked.
Sam összeesküvő pillantást vetett rá. – Találtál valami bulit odalenn?
Reisman tudta, mire gondol; üzleti bulirajavakra, amelyekkel kereskedni lehetne – ahogy a nála töltött estén emlegette, mielőtt Reisman elindult délre.
– Igen... odalenn bőven akad ópium – felelte könnyedén. Ha ezt mondja Samnek, akkor a második részről könnyebb lesz beszélni, gondolta.
– Tudnál belőle állandó, megbízható utánpótlást szerezni?
– Azt hiszem.
Sam lefordult a dzsippel a Csin Pi Luról az OSS-bázishoz vivő útra. – Mit kell adnunk érte?
– Fegyvert és lőszert.
– Nehéz ügy.
– Nem az.
Elmondta Samnek, amit még „Tong Von So” mesélt el neki a Csiang Fa-kvej arzenáljáról; Tong új, háborús nevét nem árulta el. – Állítólag félúton van Kujlin és Kujjang között, egy kanyonban a főúttól nem messze.
– Nem lep meg – mondta Sam, míg behajtottak az OSS területére. – Két másik titkos raktár is előkerült a japán előrenyomulás közben. Rombolóegységeket küldtünk most oda, hogy elpusztítsák őket.
– Pazarlás! – dünnyögte Reisman, Ho Si Minht visszhangozva. – Megmenthetnénk ezek egy részét és fölhasználhatnánk ellenértékként az áruért, így nem kellene elszámolnod vele.
Sam egy emeletes barakk előtt állította le a dzsipet, az épületben volt az irodája.
– Elképesztesz, őrnagy – vigyorgott. – A baj csak az, hogy a japánok elfoglalták Kujlint és Kujjang felé tartanak. Lehet, hogy már lerohanták a fegyverraktárat is.
– Tudd meg – vágta rá Reisman. – Ha a cucc ott van, odamegyek érte magam. Ugye, ma érkeznek meg az embereim Angliából?
– Igen – nézett órájára Sam. – Öt körül.
– Magammal viszem őket. Jó kis bemelegítő lesz nekik. Te adod a szállítóeszközöket. Egy gépet, amiről leugrunk és... mondjuk huszonöt teherautót, amelyek ott várnak ránk. Ha tudsz szerezni, akkor többet.
Fölmentek a lépcsőn Kilgore emeleti OSS-irodájához. – Kicsit előreszaladsz, Johnny – mondta Sam. – Előbb tudakoljuk meg, ott van-e valóban a cucc. Nem gond szereznem neked egy C-46-ost, de ha huszonöt teherautót tudok keríteni neked, akkor nagy szerencséd lesz. Lehet, hogy a kínaiaktól kell kölcsönkérnem.
– De hát eredetileg a tieitek, nem? Akárcsak a fegyver és lőszer, amit azok a nagy tucsunok eldugnak, ahelyett, hogy a japánok ellen használnák föl.
Sam leült az íróasztalához és megpördült székével, hogy szembeforduljon vele. – Oké, jól érveltél. Ne vidd túlzásba – mondta. – Mindjárt hozzálátok ehhez is. Estére okosabbak leszünk. És most foglalj helyet és mesélj, mi újság odalenn délen!
Reisman részletesen elmondta mindazt, amit röviden már ismertetett rádióüzeneteiben a Vieth Minh katonai, politikai és gazdasági helyzetéről. Azután hozzátette még, amit Lang Sonban a franciák gyarmati helyzetéről, katonai erejükről és az ellenállásról megtudott. Ahogy odalenn megígérte: nem tett említést Philippe Belfontaine hadnagyról, sem a hadnagy De Gaulle-től eredő küldetéséről.
Kilgore meghallgatta a jelentést, aztán újra az ópium felől kérdezte.
– Teli van vele az ország – jelentette ki némi túlzással Reisman. – A hegyi törzsek ugyanúgy művelik, mint Burmában. A franciák még bátorítják is. Ők vannak az adásnak-vételnek a kellős közepén.
– Hogyan jutsz hozzá?
– Barátokat szereztem. A Viet Minhek nagyon ellene vannak a termesztésnek és földhasználásának, de mivel szeretnék, ha a törzsek mellettük állnának, nem kötnek beléjük. Együtt fognak működni velünk a buliban, ha ellátjuk őket azzal, amire a japánok elleni harcban szükségük van.
Reisman csak hallgatta saját kerepelését erről a témáról és maga se tudta, szeretne-e valóban belekeveredni a seftelésbe, vagy hogy a Viet Minh és a helyi törzsek engedik-e, hogy vásároljon a cuccból, vagy hogy etesse-e tovább Kilgore-t, amíg az mindkettejük szándékait szolgálja.
– Elfogadnak kínai pénzt? – kérdezte Sam.
Reisman nevetett. – Én nem fogadnék el. Ha a japánokkal akarsz seftelni, ők csak rézpénzt fogadnak el, hogy kiolvasszák a rezet és fölhasználják a gyáraikban.
Kilgore hátrabillentette forgószékét, egy pillanatig elgondolkodva bámult a mennyezetre, azután váratlan hevességgel így szólt: – Semmi seftet nem akarok japánokkal. Tudom, és te is tudod, hogy egyes kínaiak üzletelnek velük, de én itt húzom meg a vonalat. Én nem üzletelek velük. És te se.
Vajon komolyan gondolja ezt Kilgore? És mit szólna, ha tudna az ő alkujáról Kita Shidehara Kempitaj-tiszttel, meg Kita segítségéről a Viet Minhnek. Az se nagyon különbözik attól a Kínában zajló nyakatekert sefteléstől, amiről Katherine Harris mesélt neki; s amit ő maga is tapasztalt. De ő sose fogja megengedni, hogy titkos tranzakciói elérjék a csalás és az árulás szintjét. És ezt Shidehara ezredesről se feltételezte.
– Teljesen egyetértek veled, Sam – mondta.
– Szóval mit kívánsz tőlem, mielőtt hozzálátsz?
– Jól ellátva küldj vissza, annak a listának az alapján, amit rádión leadtam neked. Mindenekelőtt Csiang Fa-kvej rejtekhelyét kell szépen kezelésbe venni, persze csak ha ott van.
Kilgore föl-le billegett forgószékével és alaposan szemrevételezte Reismant. – Úgy nézel ki, mint akire előbb ráférne egy fürdő, egy ebéd, egy ágy és egy átöltözés. Van kedved eljönni hozzám?
Vajon ott lakik-e még Betty és Jane? – Nem, kösz – felelte. – Otthagytam néhány ruhámat a tiszti legényszálláson múlt hónapban. Odamegyek. Bawsan tizedes kikerült már az ejtőernyős tanfolyamról?
– Igen. Körülbelül mostanság kell végeznie.
– Érte megyek, azután később megvárom az embereimet a reptéren. Nem tudod, hányan jönnek?
– Nem. Ahány nevet megadtál nekem, mindnek engedélyezték, hogy átjöjjenek a Púpon Assamból, de azt nem tudom, hányan jöttek ténylegesen. – Kilgore újra az órájára nézett. – Legjobb lesz, ha most ráülök a telefonra és elindítom az ügyeidet. Először Csungkinggal engedélyeztetem. Találkozzunk ugyanitt este nyolckor. Addigra már biztosan tudok mondani neked valamit és kidolgozzuk a következő lépéseket.
Reisman már majdnem fölállt, de újra visszaült:
– Még valamit, Sam!
– Miről van szó?
– Arról a B-25-ösről, amelyik megölte Bradfordot és a kacsinokat.
– Mondtam már neked, hogy nem tudok róla semmit.
– Én tudok. Kínai legénysége volt, Csungkinból repültek ide egy szállítógépen, azután ők vitték át a bombázót.
– Hol tudtad meg?
– Egy sráctól, aki beszélt velük, és látta a gépet a kunmingi reptéren. Hogy lehet, hogy a te szemedet elkerülte? Neked tudnod kell, mi zajlik itt.
– Szerintem az a srác többet piáit a kelleténél – felelte egykedvűen Kilgore. Volt annyi esze, hogy ne kérdezze, ki volt az a srác. – A helyedben én elfelejteném, amit hallottam. Még ha úgy történt is, ahogy mondod, ez kínai ügy és ők nem szeretik, ha valaki beleüti az orrát... akár jó barát is.
– Magam is így hallottam, Sam... így hallottam. Tudom, hogy megtörtént, alighanem te is tudod, hogy megtörtént... és én szépen elfelejtem az egészet.
Kiment az ajtón, Kilgore utánabámult, de nem szólt semmit. Vajon hogyan reagálna, ha elmondaná neki, hogy van egy kapcsolata, amely a kunmingi Kempitaj-ügynökhöz vezet? Még mindig nem tudta, mihez kezd majd vele. De ez maradjon csak az ő titka.

 

A megjelölt leszállási hely peremén állt, az eget kémlelte. A C-46-os lustán berregett át a tiszta égbolton. Kellemesen hűvös volt idekinn a kunmingi fennsíkon, szellő se rebbent, ideális ugróidő. A terepet hegyek fogták körül.
Bó Szan nem tudta, hogy Reisman itt van. Amikor az felhívta az ejtőernyős-tanfolyamot, ott közölték vele, hogy az ifjú kacsin kinn van az osztályával együtt és kora délután lesz az ötödik vizsgaugrása. Az utóbbi három hétben a fiúnak több ideje jutott kiképzésre, mint amennyiben Reisman a Piszkos Tizenkettőt részesítette Angliában, hét hónappal ezelőtt.
Az. ugrók sorban hullottak ki a gépből, egyik a másik után, ahogy harci helyzetben tennék. Reisman ötszáz méterre becsülte a magasságot a fennsík szintje fölött. Figyelte, mint nyúlnak ki, majd bomlanak szét az ernyők, s mint válnak az ugrók himbálódzó bábualakokká. Megpróbálta kiszúrni, melyikük Bó Szan, de nem sikerült. Alig két hónapja volt, hogy az ifjú kacsin állt a földön és nézett föl vágyódva és gyönyörködve, míg ő, Reisman lebegett lefele a Szalven folyóhoz, ahol először találkoztak.
Végül kiszemelt magának egy bizonyos alakot, képzelődött: mintha ez lazább és kecsesebb lenne a többieknél, szívrepesve élné át az ugrást. Találgatott: ez lesz Bó Szan. Azon kapta magát, hogy instrukciókat motyog: – Lábszárat össze... ne küzdj az ugrással... ne akarj visszamászni... tarts vele... lábszár össze... lábfej össze... könnyedén érj földet... hajlítsd a térdet, párnázd ki vele az ütközést... gurítsd meg... húzd a köteleket, onts ki levegőt az ernyődből...
Ám az ugrónak nem volt szüksége az ő edzősködésére. Úgy ért földet, ahogy a nagykönyvben áll. Reisman elismeréssel nyugtázta, hogy a fiú jól magához erősítette karabélyát, gránátjait és nehéz terepfölszerelését, nehogy elveszítse őket vagy megölje velük magát. Most kikapcsolta és gurította az ernyőt, majd meglátta, ki nézi, és vígan kiáltozva szaladt oda Reismanhoz: – Duwa John!
Együtt tértek vissza az OSS-bázisra a dzsipben, amelyet Reisman kért kölcsön a gépkocsiparkból. Bó Szan büszkén viselte ejtőernyősjelvényét és nem értette, miért nem viseli Reisman is a magáét.
– Az én szakmámban, tudod, jobb ezt nem reklámozni – mosolyodott el Reisman.
A fiú nyomban nekiállt, hogy leszedje magáról a sajátját, de Reisman visszatartotta. – Megszolgáltad. Viseld csak. Én is büszke vagyok rád.
Bó Szan mámoros volt, dőlt belőle a szó háromhetes intenzív ejtőernyős-kiképzéséről. – Ha hazamegyek, az égből ugrom le a duwa kaba falujára, a kerületem főnökeinek főnökéére. Szeretném, ha minden öreg duwa és fiatal uma látna és a 101-és osztag minden kacsinja. Akkor majd meglátják, hogy nem vagyok már kis maung.
Reisman nem volt biztos benne, hogy Bó Szannak csakugyan ez most a leghőbb vágya. – Szabadságot akarsz kérni? Ha akarsz, kaphatsz.
– Nem, dehogyis, duwa John. Csak a háború után. Maga segített az enyémeknek,... most én segítek magának.
Reisman elhelyezte Bó Szant a sorkatonák szállásán, figyelmeztette az ügyeletes tisztet, hogy később befut még néhány, pontosan még nem ismert számú katona, majd a dzsipet elcserélte egy nagyobb személyszállító kocsira, hogy azzal menjen ki a reptérre, egyedül. Egyetlen dzsip ugyanis kicsi lenne az érkezőknek: legalábbis így remélte.

 

A gép kibontakozott a beesteledő nyugati égbolt alól. Reisman közvetlenül a beton szélén állt és figyelte, bűvölte lefele, biztonságos földet érésre.
Most döbbent csak rá, hogy szinte öntudatlanul újabb Piszkos Tizenkettőt épít föl magának azokból, akikkel összegabalyodott a sorsa. Furcsa, össze nem illő csapat: Bó Szan, Sam Kilgore, Ho Si Minh, Nguyen Thi Mai, Tran Van Thi, Vo Nguyen Giap, Kita Shidehara, Philippe Belfontaine... és talán még Madeleine Thibaut. És most jönnek néhányan az eredeti Tizenkettőből; a szívében keveredett a nyugtalanság és a boldog várakozás.
A legjobb esetben hetet szedhetett össze Bowren. de ez igencsak valószínűtlen. A hét közül öten nem kerültek elő szeptember elejéig, amikor ő eljött Angliából: Napóleon White, Archer Maggot, Samson Posey, Luis Jiménez és Vernon Pinkley. Ahogy magában sorra vette őket, képzeletében megjelent arcuk, hangjuk, még káromkodásuk is. Csak Ken Sawyer és Joseph Władisław tért vissza akkor, sebesülten; akárcsak Clyde Bowren őrmester. Mindnyájukat meglátogatta akkor angliai kórházakban; sebeik gyógyultak, hangulatuk jó volt. A Piszkos Tizenkettő többi tagja – Myron Odell, Roscoe Lever, Calvin Smith, Glenn Gilpin és Victor Franko – elesett.
Franco volt akkoriban Reisman egyetlen csalódása – bár megértette, és amikor rágondolt, csak bánatot és haragot érzett. Még mindig élénken benne élt az utolsó jelenet, amikor a náci tábornok egyik nagy nyitott katonai autójában elrobogtak a château-ból a kormánynál Reismannal... és Franko egy Schmieisser-géppisztollyal megfenyegette, arra akarta kényszeríteni, hogy álljon meg és adja meg magát, ahelyett, hogy áttör a német útakadályon. Bowren őrmester agyonlőtte Frankót.
Reisman most, míg a szállítógépet leste, saját indítékain tanakodott: miért kéri most ama rennes-i akció túlélőit, hogy újra vásárra vigyék a bőrüket az ázsiai háborúkban? És: miféle jogon, vagy miféle véletlenek folytán szabadna csatába visszaküldeni őket valahol másutt, újra harcolni, netán meghalni, ahogy azt a katonáskodás szeszélye diktálja? Ő legalább büszkén és arrogánsan úgy hitte: ismeri képességeiket, hiányosságaikat, tisztában van tényleges értékükkel és igyekszik óvni őket a halál árnyékának völgyétől.
A szállítógép odagurult és megállt. A kiszállást intéző tiszt fölszállt, majd néhány pillanat múlva egyenruhás férfiak sora szállt le a gépről, rang szerinti sorrendben. Reisman a félhomályban végre észrevette Clyde Bowrent. Téli egyenruhát viselt, fél vállán katonazsákot egyensúlyozott, másik kezében sportszatyrot szorongatott. Karcsú, középmagas férfiú volt, igen fiatalos arccal; fürge, kecses mozgású. Mögötte, hasonlóképp öltözve és megpakolva Ken Sawyer és Joseph Władisław. Sawyer valamivel magasabb, széles vállú, erős állú fiú. Władisław kicsit súlyosabb, közepesen robusztus és húsos, széles arcában kiálló arccsontok. Ha a katonaélet nem tartaná állandó mozgásban, elhízna.
Reisman mind ujjongóbb hangulatba került. Szemét a repülőgép ajtajára meresztette, bűvölte; tűnjön fel mielőbb Napóleon White mérges barna képe és talán Archer Maggoté, amint még mindig cukkolja Napóleont, azután Luis Jiménez a méltóságával és kedélyével, és Vernon Pinkley, aki csak azért jön majd, mert a többiek is jönnek, no meg Samson Posey óriás alakja – az ute törzs ünnepi öltözetében, ha így hozza kedve.
De ebből az ötből egy se bukkant elő. Más katonák szálltak le, nem ők. Reisman kibontakozott a ködös, másvilági hangulatból, amely néhány pillanatra hatalmába kerítette. Bowren, Sawyer és Władisław tekintete körbejárt, most vetették első pillantásaikat Kínára, de nem sokat láttak a sűrűsödő sötétségben, amelyet csak a reptéri világítás tört meg.
Joe Władisław vette észre elsőként Reismant. Hatalmas vigyorba futott szét a szája, megbökte társait és odamutatott. Mindhárman kitörtek a fogadóépület felé tartók sorából. Odaügettek Reismanhoz, eldobták zsákjaikat és jókorát tisztelegtek neki.
Elsőül Władisław szólalt meg. Erőltetett, szabályos vigyázzban állt, zömök teste megmerevedett. A nevetéstől alig tudta kinyögni. – Kif-li, nokked-li, csil-kecsont, főtt lizs, sel-tés lo-po-gós... és szelencse-tol-ta! – Úgy buktak ki belőle a szavak, mintha hatezer mérföldön át tartotta volna magában őket. De nem sikerült tartania a pózt. Arca rángatózott, szeme ide-oda járt, hol pihenhetne meg, majd elröhögte magát és elfordult.
Reisman maga se volt képes komoly képet vágni, míg tisztelgésüket viszonozta.
– Kitűnő a kínai szókészleted, Joe. De a kiejtéseden még javítani kell. – Azután ő is elnevette magát és megkezdődtek a kézfogások.
– Ne vegye zokon, tőle, őrnagy – mondta Bowren őrmester. •- Mondtam neki, hogy nyelvet tanulni megyünk ki. Ez Londonban volt. Egész úton ezt a szöveget gyakorolta.
Reisman mindegyiküket jól megnézte, emlékek töltötték el a múltból és öröm azon, hogy itt vannak épen és egészségesen Kínában. Clyde Bowren most a törzsőrmesteri három csíkot viselte. A rennes-i roham, a sebesülései elvettek valamicskét fiatalosságából; de még mindig bizalomgerjesztően sugárzott tiszta, nyílt arca. Huszonhét éves volt, négy évvel fiatalabb Reismannál és három évvel idősebb Władisławnál és Sawyernél.
Władisław még mindig nevetett, nagyon tetszett neki saját vicce és az, hogy jól sült el. Reisman azonban még tompaagyú, fantáziátlan, humortalan, nem túl merész bunkóként emlékezett vissza rá. A Stokes Manor-béli kiképzés hónapjai alatt szinte soha nem mosolygott; azon volt, hogy csak annyit kommunikáljon, amennyit feltétlenül szükséges.
– Ne aggódj, Joe! Hamarosan eszel egy jót – bizonygatta neki Reisman, míg a röhögő Władisław kezét rázta.
Ken Sawyer ragyogva, túláradó örömmel üdvözölte: – Jaj, de örülök, hogy újra látom, őrnagy!
Őt kevésbé gyűrte össze az utazás, mint társait; mintha sikerült volna a gépen rendbe tennie magát a tiszti megszemlélésre. Borotvált, vasalt, patyolattiszta volt a külseje. Ugyanaz az ejtőernyősjelvény és európai hadszíntérjelvény virított zubbonyán, ami a többiekén, tizedesi csíkjait a zubbonya ujján viselte, ugyanazt a rangot, amelyet még haditörvényszéki tárgyalása előtt betöltött.
– Hát még én, Ken – felelte éppoly lelkesen Reisman.
Emlékezett még az első alkalomra, amikor Sawyert először meglátta, a szégyenre és kudarcra, amely belőle, meg a többi Piszkos Tizenkettőből áradt. Bowren, aki akkor a katonai rendőrség tizedese volt, utálta és megvetette őket, nem bízott legtöbbjükben. Most láthatólag igazi barátság köti Wladisławhoz és Sawyerhez. Clyde már nem az a kemény, szigorú őrmester volt, aki valaha irgalmatlanul keresztülvitte parancsait a kiképzés során.
– Mi hír a többiekről, Clyde? – kérdezte meg aztán Reisman.
Az őrmester a fejét rázta. – Semmi, uram. Mindent megpróbáltam. Az elveszettek nyilvántartását, hadifogolynévsorokat, az OSS-hálózatot a kontinensen. De semmit nem sikerült kiderítenem. Az van, amit lát.
Reisman még mindig nem tudta leplezni fölajzottságát, bár az már mérséklődött valamicskét. – Kosz, hogy megpróbáltad – mondta. – Azért is hálás vagyok, hogy ti hárman itt vagytok.
– Van valami különös megbízatás a számunkra, őrnagy? – kérdezte Władisław.
Hangja egyszeriben óvatos lett, már nem tréfálkozott.
– Szigorúan önkéntes alapon – nézett egyikükről a másikukra Reisman. – Ha nem akartok menni, nincs harag. Üldögélhettek itt a városban és ehetitek a kínai nokedlit, amíg vége nem lesz. Ma este eligazításunk lesz, lehet hogy holnap megkezdjük a munkát. Addig semmi nagy ügy. Essünk túl a formaságokon, aztán kajáljunk.
Csak néhány órája volt rá, hogy újraismerkedjék velük. Míg végighajtottak Csin Pi Lún az OSS-bázis felé, látta, milyen izgatottak az új helytől, hogyan csavargatják nyakukat és forognak mindenfele, hogy magukba szívják Kunming egzotikus éjszakai csábításait. Ezek még ma tudni akarják majd, merre vannak a lányok. Pedig erre ma nem nagyon lesz idő.
Bó Szan éppily izgatottan várta őket barakkjuknál. Reisman elmondta már neki, hogy új, amerikai cimborákat kap, hogy neki kell gondoskodnia róluk, tanítania őket arra, amit nem tudnak és kalauzolnia őket Ázsiának és népeinek különös szokásai és nyelvei között.
Az ifjú kacsin büszkén állt az ajtón belül, elsőosztályú egyenruhában. Összetette tenyerét, kissé meghajtotta magát és köszöntötte az új embereket: – Kazsa-e!
Reisman ugyanazzal a kéz- és fejmozdulattal válaszolt: – Kazsa-lo!
– Ez kínaiul van, őrnagy? – kérdezte Władisław.
– Ez a kacsinok nyelvén van: Bawsan tizedes burmai törzsének nyelvén – magyarázta Reisman. – Ő vigyáz majd rátok és ő óv meg a bajtól benneteket.
Reisman nem a bázis étkezdéjébe vitte őket vacsorázni, hanem a városba, egy vendéglőbe. – Úgysem igen van itt módom pénzt költeni – mondta. Voltaképp teljesen elképesztette a kínai pénzre átváltott amerikai dollár vásárlóereje. Tudta, mit jelent: túl sok kínai dolgozik túl sokat, túl kevés pénzért.
Azon kevés vendéglők egyikébe mentek, amelyet az egészségügyi parancsnokság engedélyezett az amerikai katonai személyzet tagjainak. De amikor Władisław olyan ételeket rendelt, amelyekhez otthon, a chicagói kínai étteremben szokott – ő is odavalósi volt – nekikeseredett, mert kitűnt, hogy azt se tudják, miről beszél. De azért találtak annyifélét az étlapon, hogy kellemesen megtömjék a hasukat, s az újak úgy érezzék: kínai ételt esznek Kínában. Az ital fejenként egy sörre volt limitálva: egyikük se reklamált.
– Szükség lesz még a tiszta fejre – óvta őket Reisman.
A fiúk igen jól megbarátkoztak Bó Szannal. Erőltették, meséljen japánok elleni harci tapasztalatairól, amelyekre a burmai hegyekben és őserdőkben tett szert. Ő készséggel mesélt nekik, de a megállapodáshoz híven, nem szólt a Szalven folyónál lezajlott akcióról, amely kis híján az életébe került. A mellén lévő Bíbor Szív szalagot azzal a túl szerény mesével magyarázta, amit a kalkuttai katonai kórházban is előadott. A fiúk hamarosan rájöttek, hogy Bó Szan a legtapasztaltabb katona közülük, Reisman után.
Szemükben Reisman külön kategória volt. Olyasmiket csinált a múltban, amikhez egyiküknek se lett volna kedve soha, olyasmiket tudott, amiket egyiküktől se kívántak, még azt se, hogy egyáltalán gondolkodjanak efféléről. Öt hónapig szolgáltak Reisman mellett, ez nagy kaland volt; ami ezenkívül történt vele, arról csak keveset tudtak. De ez is elég volt ahhoz, hogy különleges tiszteletben tartsák, hogy kedveljék, és hogy kövessék – bár szűkszavúak, szinte gátlásosak voltak a múltban közöttük történtekkel, a parancsnoksága alatt elkövetett bámulatos dolgokkal kapcsolatban.
Mind tudták, hogyan jutottak vissza Angliába a támadás után a többiek; és magukban elsiratták azokat, akiknek ez nem sikerült. Erről nem beszéltek. Általánosságban tárgyalták az európai, csendes-óceáni és kínai háborús helyzetet. A három újonnan jött döbbenten értesült róla, hogy a japánok Kunming felé tartanak, miközben ők kényelmesen vacsoráznak és senkin se látszik különösebb aggodalom. Eddig, akárcsak a nagyvilág, ők is elhitték a nagy Kuomintangnak a japánok felett aratott győzelmeiről kiagyalt otthoni meséket.
– Még háromszázötven mérföldnyire vannak – mondta nekik Reisman. – És ha meghallják, hogy ti hárman megérkeztetek ide, sarkon fordulnak és elpucolnak.
De valóban hitte, hogy a japán előrenyomulás így vagy úgy elakad, leginkább azért, mert túlságosan megnyúlt utánpótlási vonaluk és közeleg a tél. Vagy az is meglehet, hogy a fantomhadsereg terve beválik. Erről most nem beszélt embereivel, arról se, hol járt az elmúlt három hétben, se arról, hogy vissza akar oda menni velük. Ezt még Bó Szannak se mondta el.
Előbb még Csiang Fa-kvej tábornok arzenálját kell meglátogatniuk.

 

28.

– Megtaláltuk – lelkendezett Kilgore, amikor Reismanra nézve beállított hozzá négy emberével együtt a Különleges Akciók irodájába. – A hírforrásod igazat mondott.
Piros pont Ho Si Minh-nek, gondolta Reisman.
Az üdvözlések és bemutatkozások formalitásain gyorsan túlestek. Kilgore igyekezett mindenkinél bevágódni azzal, hogy elmondta, mennyire örül, amiért Reisman kisegíti őt olyan emberekkel, akikre vágyott. Azután hellyel kínálta őket, ő pedig megállt a falra akasztott Kína-térkép és egy kisebb légi fénykép előtt.
– Van-e fogalmad róla, mennyi fegyver és hadianyag, John? – bökött a légi fotóra.
A mennyezetvilágítás tompa fényénél Reisman a szürke-fehér-fekete tónusú képen csak hegyek, kanyonok, országutak, völgyek és fennsíkok változatos tónusait vette ki, és itt-ott városokra utaló épület- és utcahálózatot. Nagy magasságból készült a felvétel, első pillantásra semmi sem árulta el az arzenált. – Tong Van So szerint elég sok – felelte Reisman.
– Elég so-ok? – Sam bohóckodva forgatta a szemét. – Két kujjangi ügynökünk odament körülszaglászni és hihetetlen mennyiségű hadianyagra talált itt, egy Jungcsang melletti kanyonban. – Rámutatott egy sötét ráncra a hegyek közt. – Tízezer tonnányi! Legalább!!
Reisman elképedt. Egy átlagos teherautó két és fél tonnát bír el. Tehát négyezer teherautóra lenne szükség a fegyvertár teljes kirámolásához! Még Giap is csak huszonöt teherautónyira taksálta.
– Pontosan ott, ahol Tong szerint is van – mondta elhaló hangon Reisman.
Négy embere kissé gyanakvóan nézett rá. Ideje felvilágosítani őket, vélte Reisman, mert Sam nyilván nem fog bajlódni ezzel. Bár Bowren őrmester pontosan követ minden parancsot és Bó Szan örömmel szolgál bárhol, ahova rendelik, Reisman úgy vélte, egyikük se örülne – Sawyer és Władisław semmiképp – ha egy általuk nem ismert gépezet jelentéktelen kis csavarjaként kezelnék őket.
Mielőtt beszélhetett volna, Joe Władisław szólalt meg. – Hallja-e, ezredes, fogalmunk sincs, miről beszél! Ha arról van szó, hogy részt vegyünk valami akcióban, szeretnénk tudni, mire megy ki a játék.
Kilgore kissé ingerülten pillantott rá, Reisman, hogy a vitának elejét vegye, közbevágott: – Még nem árultam el nekik, Sam. Akarod, hogy most elmondjam?
– Ha megkérhetnélek rá – felelte mereven Kilgore.
Reisman fölkelt és odaállt mellé. Elmagyarázta embereinek, mi az az alapfeladat, amelynek elvégzésére kérik őket: hogy egy hatalmas kínai hadianyagraktár készletéből vigyék el, amennyit lehet, a többit pedig pusztítsák el, mielőtt a japán hadsereg ráteszi a kezét. Nem ismertette saját elképzeléseit arról, hogyan kellene a küldetést kivitelezni. Azt akarta, hogy ők is vegyenek részt a haditerv kidolgozásában. Korábbi ajánlatát is elismételte: szabadságukban áll elfogadni vagy visszautasítani a megbízatást. Ezen Kilgore csak mosolygott.
– Elég egyszerű ügy – kommentálta Bowren. – Milyen közel vannak a japánok?
Ismét Kilgore vette át a szót. – A hadianyagraktár itt van, Jungcsang város közelében – bökött a térképre. – A Japán Tizenegyedik Hadsereg előretolt állásai pedig itt. – Keze nem ment túl messzire.
– Ez alig harminc mérföld – vizsgálgatta a térképet Reisman. – Milyen gyorsan haladnak? Napjaink vannak, vagy csak óráink?
– Nem tudom – felelte Kilgore. – Egyelőre délkeletnek fordították az előnyomulásukat. – Karját körüllendítette a térképen. – A széleken fölszámolják az ellenállást, sűrítik az arcvonalat. De semmi egyebet nem lehet tudni.
– Mi a helyzet a teherautókkal? – és Reisman szembefordult a többiekkel, hogy Sam kénytelen legyen mindnyájukhoz adresszálni a választ.
– Megszereztem azt a huszonötöt, John, amit kértél. A többségüket kínaiak, néhányukat a mieink vezetik. Tíz teherautó már elindult innen és tíz Csungkingból is.
Reisman fejében megszólalt a riasztócsengő. Ezek szerint Csungkingban már tudnak az akcióról.
– Azt hiszem, viszonzásul ők is kapni akarnak az áruból – tette hozzá könnyedén Sam. Ez még jobban aggasztotta Reismant. – És fölhajtottam még öt teherautót Kujjangban, akik ott várják a többit. Ezekből összeáll egy konvoj, és együtt indulnak Jungcsang mellé.
– Reisman a térképet tanulmányozta, fölbecsülte a távolságokat és az időtartamokat. A hegyeken átvezető utak elég rosszak, még ha éjjel-nappal vezetnek is, akkor is sok idő kell hozzá. A már úton lévő kunmingi autóknak kell a legtöbbet megtenniük, 380 mérföldet; az legalább két nap. A Csungkingból indult tíznek ötven mérföldnyivel kevesebbet kell megtennie. Mindkét konvojnak újra kell tankolnia Kujjangban, és vinniük kell tartalék üzemanyagot. A Kujjangban várakozó öt teherautó csak 120 mérföldnyire van a hadianyagraktártól. Mihelyt azonban Kujjangtól keletre kerülnek, a konvoj újabb problémával szembesül, annak eredményével, amit Kita Shidehara Icsigónak nevezett.
– Tömegével menekülnek a kínaiak; katonák, tisztek, családjaik, civilek – folytatta. – Teli vannak velük a vonatok, eldugaszolják az utakat gyalog és tengelyen. Áthaladnak Jungcsang nyugati felén, s egy húszharminc mérföldnyi mély üres folyosót hagynak maguk mögött.
Reisman nézte a folyosót, amely a menekülő kuomintangisták és a legmélyebbre hatolt ellenség között húzódik. Egészen délig, az indokínai határig húzódott. A határtól Jungcsangig körülbelül 265 mérföld. A folyosó most néma, senkiföldje, se emberek, se háború, csak rémület tölti meg. Ez azonban voltaképp segítené az ő küldetésének azt a részét, amelyet eltitkol Kilgore elől. Tran Van Thi és az ötven partizánja háborítatlanul végighaladhat ezen a folyosón –, ha megszerzik a nekik kellő teherautókat – és két nap alatt ők is megtehetik az utat az arzenálhoz. Hacsak a japánok nem érnek oda előbb.
– És a rádiók? – kérdezte Kilgore-tól.
– Vannak a konvoj gépkocsivezetőinél. Nektek még őelőttük kell a kanyonba érnetek, biztosítani a helyet, jelezni nekik, hogy jöhetnek, segíteni nékik fölrakodni és gyorsan elhúzni a csíkot, mielőtt a maradékot a levegőbe repíted. Rombolóalakulatnak lesztek kinevezve, de írott parancsod lesz a legmagasabb amerikai és kínai paracsnokoktól arra, hogy előbb elvigyétek amennyi a rendelkezésre álló teherautókra ráfér.
Míg Kilgore beszélt, Reisman az emberei arcát leste, s látta, milyen mohón szívják magukba a részleteket. Nyilván ugyanolyan okosan és fondorlatosan jár az eszük, mint az övé és Kilgore-é.
– Harcba szállnak-e ellenünk a kínaiak? – kérdezte Ken Sawyer.
– A többi fegyverraktárnál, amelyeket el kellett pusztítanunk, nem tették – felelte Kilgore. – Hiszen a szövetségeseink.
Reisman nem volt ennyire biztos ebben. Ha megkérdik tőlük, se ő, se Kilgore nem tudja megválaszolni: hogy lehet, hogy ennyi hadianyagot ki lehetett vonni a fő amerikai utánpótlási vonalból anélkül, hogy valaki megnyikkant volna. Erre a kérdésre aligha kapnak valaha is kielégítő választ, még akkor se, ha lenne merszük kihívni a kínai hierarchiát. Stilwellt épp azért váltották le, mert ilyet tett. Csiang Fa-kvejnek nyilván jó sok évébe került, hogy tízezer tonnányi titkos készletet halmozzon föl, olyan években, amelyek alatt inkább japánokra kellett volna lőni ezzel a fegyverzettel, nem pedig eldugni, egy vidéki kínai hadúr személyes hatalmának növelése céljából. A másik két titkos hadianyagraktár, amelyet Kilgore délelőtt említett, s amelyekről azt mondta, hogy elpusztították őket, esetleg ugyanennek a hadúrnak a tulajdonában volt. Talán még Csang Kaj-sek elől és Taj Li elől is titkolták. De míg a kínai kormány folyvást több segítségért rimánkodott az Egyesült Államoktól, ezalatt eszük ágában se volt gigantikus fegyver- és lőszerkészleteiket a japánok elleni harcra fölhasználni. És talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Japán a kínai háborúban még ma is győz, miközben mindenütt másutt veszít.
Reisman a légi felvételhez lépett. A kanyon, ahol a hadianyagot elrejtették, csak sötét csík volt, nem mutatott semmit, de ezen több látszott a térség úthálózatából. – Gyertek ide, nézzétek meg magatoknak – mondta embereinek.
Azok félkörbe gyűltek köré és Sam köré. – És mi hol megyünk be, őrnagy? – kérdezte a fényképet vizsgálgatva Władisław.
– Van valakinek ötlete? A cél itt van benn – válaszolta Reisman, s a sötét csíkra mutatott, amely nem különbözött bármelyik másiktól, csak abban, hogy egy út egyértelműen eltűnt benne.
– Miért nem ugrunk, duwa John? – kérdezte izgatottan Bó Szan. Rámutatott egy viszonylag lapos térségre, a kanyontól egy mérföldnyire nyugatra.
Władisław a hadműveleti térképhez lépett: – Beröpülhetnénk Kujjangba, hátha vannak ott jó kínai vendéglők. Azután kihajtunk a teherautókkal.
– Az utakon túl sok időt vesztünk – ellenkezett Bowren, azután észrevette, hogy Władisław csak ugratja őket.
– Ejtőernyős-fizetést kapunk, szolgáljuk meg – mondta Sawyer.
– Oké, ugrás lesz – egyezett bele Reisman. Összepillantottak Kilgore-ral, mindketten tudták, hogy ő ezt akarta eddig is. – Így jut majd időnk kidolgozni a részleteket, bevárni, míg a konvoj odaér; és szemmel tartani a japánokat. Én most kimegyek a reptérre, Sam, hogy rádión kapcsolatba lépjek Tonggal. Örülni fog. – Az embereihez pedig így szólt: – Lefekhettek, fiúk. Holnap reggel munkához látunk.

 

Két nap múlva, mielőtt elindultak volna Kunmingból egy C-46-oson, Kilgore még egy utolsó tanácsot adott Reismannak: – Ez nagy dolog lesz, Johnny. Használd ki. Légy diplomatikus, tapintatos, akár félrevezető is. De ne indíts háborút a kínaiak ellen, ahogy Bradford tette a burmai határnál.
A C-46-os fölemelkedett a kunmingi fennsík teraszos földjei fölé, és négyezer méter magasságban keletnek repült. Fegyvertelen szállítmányok nem szoktak nagyon messzire menni ebbe az irányba segítség nélkül. Valahol odafönn vadászgépek röpködnek, nyomon követik őket, nem rádióznak, de a segítségükre sietnek, ha támadás érné őket.
Reismant és embereit ellátták ugrószereléssel, ernyőkkel, fegyverekkel és terepfelszereléssel. Volt a gépen új rádió és generátor, valamint rombolófelszerelés teherernyőkkel, hogy azokat is ledobják velük. A hadianyagraktárnak magának megvan a robbanóanyaga önnön elpusztításához. Reismannak mégis szüntelen emlékeztetnie kellett magát, hogy nem ütközetbe indulnak. A hírszerzés jelentette, hogy a Japán Tizenegyedik Hadsereg előretolt egységei nem hatoltak be mélyebbre, mint két nappal ezelőtt. Ezalatt a teherautókonvoj egyes részei egyesültek Kujjangban, s útban voltak Jungcsang felé. Rádión utasították őket: álljanak meg a fegyvertár-kanyonba vezető bekötőúttól két mérföldnyire nyugatra, és addig ne haladjanak tovább, amíg Reismantól nem kapnak jelzést. Úgy számolta, késő délutánra érnek oda a teherautók.
Ám az ő számára az akció alapcélja az volt, hogy Csiang Fa-kvej-arzenál egy részét a Viet-gerillák kezébe juttassa. Két nappal előbb kapcsolatba lépett velük; az együtt kialakított kódot használták. Beszámolt nekik a japán előretörés és a kínai visszavonulás közötti északi útvonalról. Thi pedig visszajelzett: azonnal indulnak. Az ő útjuk keservesebbnek és veszedelmesebbnek ígérkezik. A hegyeken át kell haladniuk délkelet felől, akárha a japán előrenyomulás elől menekülnének és legalább két órával kell hamarabb érkezniük az arzenálhoz, mint ahogy Kilgore konvoja befut nyugat felől. Feltéve persze, hogy nekik is sikerül megszerezniük a kellő számú teherautót.
Egy és negyedórányi repülés után a repülőgép ereszkedni kezdett. Reisman fölkelt, előreindult. Nem volt más utas, csak ő és emberei. Felszálláskor levették ejtőernyőiket, csomagjaikat és fegyvereiket, s a pilótaüléseken terpeszkedtek. A technikus őrmester, aki repülésmechanikusként és ugrómesterként szolgált, a gép falának dőlt és a Yank magazint olvasta. Barátságosan intett az előtte botorkáló Reismannak.
– Hol vagyunk? – ordította túl a motorzajt Reisman.
A másodpilóta megmutatta neki a térképen. Mintegy hatvan mérfölddel délre jártak Kujjangtól és Jungcsang felé tartottak, még mindig félórányira az ugrási ponttól. A pilóta alacsonyabb szintre ereszkedett, mert a légi folyosója alatt a hegyek egy-kétezer méterrel alacsonyabbak voltak, mint amelyeket Kunming közelében kerülgettek.
– Innen, lentebbről többet fogunk látni – üvöltötte a háta mögé a pilóta.
Reisman is ezt akarta. Most bizalmasan megkérhette őket néhány dologra, amelyek egyáltalán nem tartoztak a repülési tervhez. Beleegyeztek. A pilóta még alacsonyabbra tette a gépet, míg Reisman és a másodpilóta hol a térképet böngészte, hol a földet. Hamarosan megpillantották a menekültek áradatát az utakon Jungcsangtól nyugatra, és két ízben zsúfolásig telt vonatokat pillantottak meg, amint magányos kanyonokon és hágókon vánszorognak át, vagonjaik tetején kuporgó és oldalukon csimpaszkodó szerencsétlenekkel. És most a teherautó-konvojt is észrevette Reisman a menekültáradattal szemközt; akár egy gonosz ár, úgy fogta körül őket kétfelől az embertömeg. A teherautók tartották a menetidőt; a repülőgép előzte őket.
A pilóta a Tu-liu folyó vonalához tartotta magát, azután ahogyan Reisman kérte, áthaladt a fegyvertárkanyon közelében lévő kijelölt ugrópont fölött. Átrepültek Jungcsang fölött és harminc mérföldet tettek meg keletre, amíg észrevették a legközelebbi japán erőket és Reisman meggyőződhetett róla: megállították őket szabadtéri táborokban és városokban, nem nyomulnak az elfoglalt Kujlinnál tovább. Bár a kora délutáni tiszta időben gépük nyilván jól látszott lentről, mégse géppuskázták őket és ellenséges vadászgépeknek se volt híre, se hamva. A japánok vagy nagy biztonságban érzik magukat ebben a szektorban, és nem is érdekli őket a vonalaik közelében röpködő C—46-os, vagy elővigyázatosak egy ilyen nyilvánvaló csalétekkel.
Miután Reisman ilyenképp meggyőződött róla, hogy a japánok aligha nyomulnak közelebb Jungcsanghoz a következő néhány óra során, megkérte a pilótát, fürkéssze át keresztül-kasul az üres folyosót délen, majd nyugaton, kiválasztottak egyet-egyet a mellékutak közül, amelyek föl-le tekeregtek száraz, barna hegyeken át, és követték vonalukat. Reisman összevetette a lenti tájat a térképen megrajzolttal.
Egy Tiapiing nevű városnál két délről jövő út futott össze, majd egyetlen útként haladt tovább Jungcsang felé. Itt Reisman meglátott egy északnak tartó szedett-vedett járműsort. Igencsak nem katonai kinézetű, különféle méretű régi és új teherautók, változatos korú és formájú személyautók, buszok voltak. Menekülő járművek flottájának látszottak, amelyek csomóba verődve kelnek át az ellenséges tájon –, mint ahogy azok is voltak. Holtbiztos volt benne, hogy Tran Van Thi partizánegysége vonul alatta.
– Forduljon föléjük és himbáljon nekik – mondta a pilótának.
A C-46-os visszakörözött, újra a konvoj fölé repült, és barátságosan megbillegtette szárnyait. Néhány fej bukkant ki a járművekből, fölfele bámultak, karok integettek feléjük.

 

Délután negyed kettő volt, amikor Reisman kilépett a C-46-os ajtaján ama egyszínű folt fölött, amelyet első ízben a légi felvételen látott Sam Kilgore szobájában. Tiszta volt az idő, könnyűszerrel megtalálták az ugrópontot. Feje fölött nagyot csattanva szétnyílt az ernyő. Reismant magával ragadta a lefele lebegés öröme; az, ahogy a köteleket irányította és az általa előzőleg kiválasztott pont közelében ért földet.
A többiek is jöttek a nyomában, az ejtőernyőscsomagokat utánuk dobták. Reisman nézte a gépet, amely még egy utolsó kanyart tesz felettük, hogy ellenőrizze, rendben van-e minden, majd megbillegteti szárnyait és tovarepül Kunming irányába.
Az öt férfi összeszedte a rádiót, generátort és rombolóanyagokat, az ejtőernyőket hátrahagyta és gyorsan rátalált a muníciós kanyonba vezető bekötőútra. Reisman elvetett minden olyan elképzelést, hogy átkel a hegygerincen és hátba támadja azt, aki épp szolgálatban van odalenn. Ez csak értelmetlen tűzpárbajhoz vezetne. Szinte hallotta még Kilgore figyelmeztetését: „Ne indíts háborút a kínaiak ellen!” Ha szemből és célirányosan közelednek az úton, kezükben meghatalmazó papírokkal, jobban elnyerheti az őrök bizalmát, bárkik legyenek is.
Az út alacsony, sziklás dombokon és száraz, bozótos tájon kanyargott. Majd egy keskeny átjárónál Reisman meglátta az útelzáró kerítést és a kapuőr bódéját, pontosan úgy, ahogy Ho Si Minh elmondta, alig öt napja. Két meglepett kínai katona jött ki a bódéból, s a közelgő társaságra fogta puskáját. Ellenző nélküli sapka és felgombolt nyakú, szürkésbarna Kumintang-egyenruha volt rajtuk. Reisman és emberei a vállukon hagyták fegyvereiket és vigyáztak, nehogy bármi ellenséges mozdulatot tegyenek.
– Megwa bing! – kiáltotta. – Amerikai katona!
Az őrök rémült arca mosolygásra változott, leengedték puskájukat. Reisman megkérte őket kínaiul, hogy parancsnokukkal beszélhessen. Egyikük el is szaladt érte, a másik beengedte őket a kerítésen belülre. Reisman körülnézett és azt látta, amit Ho látott másfél évvel korábban, fogolyként. A bejáratul szolgáló keskeny mélyúton túl a kanyon kétszáz méter szélesre tágult a közepén, majd a másik végén elkeskenyedett és összezárult. A hegyoldalak még meredekebben húzódtak hátra. A hegygerinceket lekopaszították, szögesdrót kerítéssel vették körül meg néhány betonbunkerrel és lövegállással, amelyeket terepszínű hálók takartak el. A kanyon alján álltak a fabarakkok, néhány bódé és öt alacsony betonépület, amelyeket robbanóanyag-raktárnak nézett. A domboldalakon utak húzódtak fel a vasrácsokkal elzárt raktárüregekhez. Néhány teherautó, dzsip, vontató és utánfutó is látszott, meg egy tiszti autó, egy csukott Ford, az egyik barakk előtt. Reisman úgy látta, különösebb gond nélkül kiürítheti a helyet. De könnyebben is elintézheti, hogy amit nem tud elvinni, ne hulljon a japánok ölébe.
Letekintett a fő belső útra; a kapuőr és két másik katona jött ki egy barakkból és feléje indult. Elöl egy fiatal tiszt jött ellenzős sapkában.
Tisztelgett Reismannak: – Kung százados vagyok, Csiang Fa-kvejnek, a Negyedik Hadszíntér tábornokának hadsegéde. Miben lehetek szolgálatára?
Pattogón és tisztán beszélt angolul és örült, hogy parádézhat nyelvtudásával, de a modora inkább hivatalos volt, mintsem barátságos. Reisman angolul közölte nevét és rangját, majd néhány köszöntő szót mondott mandarin kínaisággal és ismertette, milyen ügyben járnak. Átadta Kung századosnak az írott parancsot, amely a fegyvertár evakuálásáról és elpusztításáról rendelkezett.
Kung arca elsötétült és visszaadta a papírt: – Ez nem lehetséges. Az itt lévő hadianyag Csiang Fa-kvej tábornok tulajdona, senki másé. Megszüntetése kizárólag őrá tartozik.
Reisman elhatározta, hogy diplomatikus lesz. – Ez rendjén is van, ha elviszi innen, vagy elpusztítja az egészet, mielőtt a japánok ideérnek.
– Nincs annyi teherautónk, amennyivel ilyen mennyiségű terhet el vihetnénk.
– Enyhe kifejezés – csapott le rá Reisman, alig tudta visszatartani hangjából a türelmetlenséget. – Nekem van néhány teherautóm, már úton is vannak, de a fegyverzetnek csak egy parányi részét tudják elvinni. A többit sajnos föl kell robbantani. Nyomban hozzáfogunk a gyutacsok elhelyezéséhez, és mire távozunk innen, azoknak már készenlétben kell lenniük.
A százados alaposan szemügyre vette Reismant és embereit, különös figyelmet fordított fegyvereikre. – Maguk inkább gyalogsági járőrnek látszanak, mint robbantóalakulatnak – állapította meg.
– Olvasta a parancsot – mondta Reisman. – Kérem, fogjon hozzá, rakodjon föl a rendelkezésére álló járművekre. Vigye, amit óhajt. Szeretném, ha embereivel együtt két órán belül kiürítené a területet. Hogy hova megy, a maga dolga. A többiről mi gondoskodunk.
Kung úgy nézett rá, mint aki nem szokott se ilyen parancsokhoz, se ahhoz, hogy ilyen gyorsan cselekedjék. – Azt hiszem, őrnagy, jobb lenne, ha személyesen beszélne a tábornokkal.
– A tábornok itt van? – lepődött meg őszintén Reisman.
Kung majdnem elnevette magát, úgy hitte, túljárt az arrogáns amerikai eszén. – Igen. Épp azt igyekszünk kimunkálni, hogyan mentsük meg a készleteinket – mondta. – Talán ön is segíthet. Jöjjön velem, kérem! Az emberei várhatnak itt a kapuban.
Reisman megpróbált tisztelettudó hangot használni. – Kung százados, ha megengedi, bemutatom Bowren őrmestert, Bawsan tizedest és Władisław közlegényt. – Mindnyájan kemény tisztelgéssel nyugtázták a bemutatást, s ez viszonzásra kényszerítette Kungot.
– Nem nagyon fognak tudni itt várakozni a kapuban – folytatta nyugodtan Reisman. – Ön bevisz engem Csiang tábornokhoz, majd személyesen körülkíséri embereimet a telepükön, hogy felmérhessék azok tartalmát, mielőtt teherautóink ideérnek.
Néhány feszült, néma pillanat következett, míg Kung mindezt átgondolta és egyikükről a másikukra nézett. Reisman látta, hogy valami gesztusra van szükség, hogy segítsen a századosnak méltósága megőrzésében a többiek szemében. Meghajolt a kínai tiszt előtt és lassan, a tőle telhető legszebb mandarin nyelven így szólt: – Az embereim számára megtiszteltetés lenne, ha az ön saját ajkáról hallanának az itt alkalmazott nagyszerű raktározási rendszerről. Jómagam hálás lennék az öntől kapott segítségért. Bizonyos vagyok benne, hogy Csiang tábornok, ha értesül küldetésünkről, helyeselni fogja.
Kung első ízben rámosolygott Reismanra és embereire. Majd megkérte őket, hogy kövessék.

 

A férfi, aki az íróasztalánál ült Reismannal szemközt, az egyszerű barakkszobában, egészen másképp festett, mint ahogyan a tucsunt elképzelte.
– Már vártam önt – mondta Csiang Fa-kvej, mihelyt Kung bemutatta egymásnak és magukra hagyta őket. A hadúr engedélyével távozott, hogy Reisman embereit körülvigye a hadianyagraktár megszemlélésére. A tábornok lágy, kellemes hangon szólalt meg, de erős akcentussal. – Bocsássa meg gyenge angol tudásomat. Nem olyan jó, mint Kung századosé, aki az önök országában tanult és kapott kiképzést.
A tucsun karcsú, ötven körüli férfiú volt, finom vonású arccal, keskeny gárdistabajusszal és simára borotvált koponyával. Kezében hosszú, vékony ecsetet tartott egy lapnyi kecses képírásjel fölött; a papír mellett zománcos porcelán tintatartó állt.
Reisman mandarin nyelven esett túl a formalitásokon, mentegetődzött nyelvtani hibái miatt. Majd megkérdezte: – Ki mondta önnek, hogy jövünk?
Csiang Fa-kvej hellyel kínálta az asztal előtt. Félretette az ecsetet és a tintát, és elolvasta az írott parancsot, amelyet Reisman elébe rakott. – Nem informáltak a jöveteléről – mondta teljesen hibátlan angolsággal. – Az azonban eljutott hozzám, hogy más helyeken már megsemmisítettek kínai hadianyagokat.
– Méghozzá döbbenetes mennyiségben, tábornok – vetette közbe Reisman; igyekezett naivnak, nem kritikusnak hatni. – Még annál is többet, mint amennyi itt van.
Csiang Fa-kvej megértőn sóhajtott és szelíden mosolygott. Reisman eddig egy durva önkényúrra számított. Ez az ember sehogy se, illett a képbe. – Magam is törtem a fejem, miként lehetne megmenteni azt, ami itt van.
Reisman elmondta neki, hogy teherautók indultak útnak. Eszébe jutott a levegőből látott ütött-kopott vietnami konvoj és hozzátette: – Buszok, autók, vontatók... amit csak az enyémek össze tudtak szedni. Az a kérésem, hogy bízza ránk most az ügyet, tábornok. Látta a parancsot, amelyet hoztunk, és tudja, mi a dolgunk.
– Ez igen nagy pazarlás lenne – tiltakozott szelíden Csiang.
– Éppenséggel eddig zajlott pazarlás, mert ezt a hadianyagot nem használták föl a japánok ellenvágott vissza Reisman, immár félretéve a tapintatot.
Csiang Fa-kvej egy olyan férfiú mosolyával nézett rá, aki megtalált valamiféle belső békét, pedig hadak tépte országban él. – Ennek a hadianyagnak a haszna jelentéktelen – folytatta halkan. – Akár egy nagy, de elkölthetetlen kincsnek, ennek is csak a birtoklása fontos; a fenyegetés, amelyet magában hordoz, a hatalom, amelyet birtoklójának ad.
A hadúr egyre jobban beszél angolul, állapította meg Reisman, bár amit mond, nevetséges. Elfogta a düh, amiért ilyen szembetűnően bebizonyosodik mindama pletyka, amit a tucsunok hatalmi játszmáiról hallott. Ez ellentétben állt mindazzal, amire Reismant a tapasztalatai tanították, s amiben hitt. De tudta, tovább kell beszélgetnie, lehetőleg diplomatikusan, a bizalmába férkőzni Csiangnak és levenni őt a lábáról.
– Ennek megértése túlmegy a hatáskörömön, tábornok – mondta tisztelettel. – Bár önnek egy régi barátja megpróbálta már elmagyarázni nekem ezt a filozófiát. Ő mondta nekem, hogy ön valószínűleg így gondolkodik.
– És ki ez?
– Tong Van So.
A tábornok felsóhajtott: – Érdekes ember. Honnan ismeri?
– Kunmingból. Az információs ügynökségünk számára végez bizonyos munkát.
– Legyen nagyon óvatos vele – figyelmeztette Csiang. – Én kedvelem. Okos és elhivatott férfiú. De kommunista. Azonkívül francia kém.
– Ebben akad némi ellentmondás – jegyezte meg Reisman.
– Ez is az okosságához tartozik. Mindent meg akar tenni, az égvilágon mindent, hogy megvalósítsa, amit a népe számára legjobbnak hisz. Tudja, hogy hosszú ideig raboskodott itt?
– Miért?
– Bizonyos hivatalos személyek nem vették jó néven a tevékenységét Kínában.
– Taj Li?
Csiang meglepődött, amiért Reisman szájából hallja ezt a nevet. – Igen, ő is. Én mégis érdeklődtem Mr. Tong iránt, és úgy véltem, segítségünkre lehet.
– Úgy tudom, segítségükre is van.
– Igen, maguk amerikaiak akarták, hogy engedjék szabadon – jelentette ki Csiang. – Ez a maguk gondja, nem az enyém.
Reisman eltűnődött, mennyire igaz ez. Tudta, hogy Csiang, akárcsak Ho Si Minh, bármit megtesz, csak elérje, amit akar. – Hálás vagyok a tanácsáért, uram. Elmondom majd azoknak, akiknek Tonggal dolguk van – mondta a lehető legdiplomatikusabban. Érdekes volt a hadúr véleményét hallgatni Hóról, bár. nem derült ki belőle sok. Reismannak azonban rá kellett térnie a lényegre, meggyőznie Csiangot, hogy lépjen le, és még mielőtt a két konvoj megérkezik, engedje meg nekik, hogy a nappali fényt kihasználva, kiválogassák azt a fegyvert, lőszert és alkatrészt, amit meg lehet menteni; hogy a tölteteket elhelyezhessék a kanyon körül és biztos távolságra kihúzzák a huzalokat.
– Javaslom, tábornok, adjon parancsot embereinek, hogy rakják meg a járműveket mindazzal, amit ön magával szeretne vinni, azután távozzék innen, haladéktalanul.
A tucsun újra rávetette bölcs filozófuspillantását. – Más a tervem, őrnagy – érintette meg az előtte heverő papírlapot. – Olvas japánul?
– Nem, uram. Esetleg fölismerek néhány jelet, de nem olvasok és nem is beszélek japánul – válaszolta Reisman.
– Kár. Gondoltam, tud valamit javasolni, mit írjak a levelemben.
– Mi az?
– Jokohama tábornoknak írok.
– Ki ő?
– Iszamu Jokohama tábornok, áll. japán hadsereg parancsnoka, azé, amely jelenleg fenyeget bennünket.
Reisman nyugtalan lett: – Mi áll a levélben?
– Azt kérem tőle, fizessen arannyal ennek az arzenálnak a tartalmáért. Kung százados, aki folyékonyan tud japánul, átviszi majd ezt a levelet a frontvonalon Kujlingba.
Reisman nyugtalansága döbbenetbe csapott át. A kettős játék lehető legváratlanabb és legmeggyőzőbb bizonyítéka! – Ez őrültség, mondhatnám, árulás, tábornok. Ezt nem mondhatja komolyan! – Már nem törődött a tapintattal. – Nem azért szállítottuk ide maguknak a világ túlfeléről ezt az egész szart, hogy nyerészkedjenek rajta!
Csiang Fa-kvej jámborán mosolygott: – Nem, nem, maga félreért. Legyen gyakorlatias, őrnagy. Csak így maradhat meg itt minden érintetlenül. Bűn lenne elpocsékolni. Azt írtam Jokohamának, hogy vagy megveszi, vagy elpusztítjuk az egészet.
– Ön talán azt szeretné, ha Jokohama a hadianyagot kínai és amerikai csapatok mészárlására használná?
– Dehogyis. Nagyon valószínű, hogy a japánok nem is érnek el idáig. Napok óta nem mozdulnak.
– Ön viszont okot ad rá ezzel a levéllel, hogy mozduljanak. Mi tartja vissza őket, hogy berontsanak ide, és mindent elraboljanak? Semmi sincs most ön és őközötte.
– Nem árultam el Jokohamának, hol található a hadianyag. És addig nem is árulom el, amíg azt nem feleli, hogy tárgyalni óhajt.
– Hátha kiszedi Kungból.
– Ilyet nem tenne. Ez úriemberek ügye, akik értenek az efféléhez.
Reisman gúnyosan fölnevetett.
– Azonkívül lehet – folytatta Csiang –, hogy a tárgyalások nem is jutnának túl ezen az első levélváltáson. Talán nem hallotta: új kínai seregek indultak el. A parancsnokságomon lehallgatjuk a rádióüzeneteiket. Burmából és Indiából jönnek, erős, egészséges jói kiképzett és jól felszerelt katonák. Önök, amerikaiak képezték ki és szerelték föl őket.
Reisman nem akarta kiábrándítani. Ha a minden hájjal megkent hadúr elhiszi, akkor talán a japánok is elhiszik. Megnyugodott: a fantomhadsereg-csel mozgásba lendült. – És hol kapcsolódik ebbe Taj Li? – kérdezte. – Ő is megkapja a részét?
– Taj Li semmit se tud erről az arzenálról.
Csiang Fa-kvej újra tanulmányozni kezdte Reisman hivatalos papírjait. Két nyelven szóltak, angolul és kínaiul, és ahogy Sam Kilgore előzőleg megígérte, meglehetősen magas rangú kínai és amerikai parancsnokok írták alá, hogy a hadúrnak kellőképp imponáljon. – Talán most már tudja – állapította meg Csiang. Lerázta magáról a gondolatot. Majd élénken így szólt: – Jokohama tábornoknak tett javaslatomnak azonban semmi köze sincs Taj Lihez vagy bárki máshoz. Én ezzel a javaslattétellel nem vagyok se cinikus, se haszonleső, se áruló, csupán pragmatikus. Jokohama csak akkor fogadja el az ajánlatomat, ha csapatait be akarja vonultatni erre a térségre; ezt viszont az új hadseregeink most már meg tudják előzni.
– Mely esetben maga fogja az aranyat és fut. Vagyis becsapja őt.
– Szó sincs róla. Mondtam már magának, hogy mi nem teszünk ilyesmit ezen a szinten – hangoztatta a tucsun, mint aki nehéz fejű diáknak magyaráz. – Az arany csak egyfajta kezességül szolgálna, ha netalán vissza kellene vonulnunk innen. Mihelyt visszatérek, az aranyon visszavásárolom. És újra az enyémek lesznek ezek a fegyverek, hogy harcolhassak a vörösök ellen, amikor majd ideérkeznek északról. És attól tartok, ideérnek.
Most Reismanon volt a sóhajtás sora. Ami őt illeti: ha a japánok kezébe kerülne ez a fegyverzet, azok kínaiak és amerikaiak öldösésére használnák és segítene nekik az előnyomulásban egészen Kunmingig és Csungkingig.
– Igaz, hogy valóban tízezer tonnányi fegyverzet és hadianyag van itt felhalmozva?
– Jó a felderítésük – biccentett derűsen Csiang. – Kitűnő készlet: puskák, pisztolyok, karabélyok, géppisztolyok, géppuskák, gránátok, páncéltörők, aknák, aknamezőn utat robbantó készülékek, rombolóbombák, még ágyúk is; és mindhez lőszer. Plusz még sok hordónyi üzemanyag, és különféle egyéb fölszerelés, meg alkatrészek. És mozsárágyúk. Igen fontos.
Elképesztő és bőszítő gondolat, hogy ennek nagy részét megsemmisítsék! Elég lenne ahhoz, hogy mind a vieteket, mind a franciákat rá lehessen venni: nyissanak új frontot délen. De lehetetlen elszállítani. Amit a konvojok nem tudnak elszállítani, azt meg kell semmisíteni, Csiang Fa-kvej óhajaitól függetlenül.
– Hány embere van itt a kanyonban, tábornok? – kérdezte elkeseredetten.
– Harminc körül.
Amikor az előbb, érkezéskor Reisman körülnézett itt, úgy taksálta: embereivel az öt alacsony beton fegyvertárnál, a bódéknál és a barakkoknál rakná le a tölteteket a készlet elpusztítására; a barlangok bejáratát el lehet zárni és eltüntetni, ha berobbantják őket; a kanyonba vezető keskeny hágót pedig olyan töltetekkel lehet blokkolni, amelyek hegyomlást idéznek elő. Talán Csiang emberei is segítenének. A robbanás lángra lobbantaná a hegyeket. Jó messzire kell majd távolodniuk innen, mielőtt felrobbantja az első töltetet.
Fölállt, az íróasztal fölé hajolt, kezét az asztallapra nyomta.
– Csiang tábornok – szólt higgadt és érvelő hangon –, azonnal, haladéktalanul hozzá kell látnunk a robbanóanyagok elhelyezéséhez és a terület huzalozásához.
Csiang Fa-kvej higgadtan nézett föl rá és önelégülten felelt: – Ezen már túlvagyunk, őrnagy. A robbanóanyagok és a gyújtószerkezetek kezdettől be vannak szerelve. Az egész létesítményt úgy tervezték meg, hogy percek alatt meg lehessen semmisíteni. Az ön emberei is megerősítik majd a szavam, ha befejezték szemléjüket. Kung meg fogja mutatni nekik, ha netán maguktól nem vennék észre.
Reismant meglepte ez az ellentmondásos előrelátás, de örült neki. – Akkor ön időt és munkát takarított meg nekünk, tábornok. Most pedig lássanak hozzá. Rakják meg járműveiket annyival, amennyit el tudnak vinni, és távozzanak. Az a kívánságom, hogy egy órán belül hagyja el embereivel együtt a kanyont.
Csiang Fa-kvej a fejét ingatta. – És ha nem teljesítem a kívánságát, őrnagy? Ha nem tudná, önök jóval kevesebben vannak, mint mi.
Reisman az órájára nézett és blöffölni kezdett. – Pontosan ebben a pillanatban indulnak ebbe az irányba a 14. légierő bombázói, tábornok. Ha nem kapnak tőlem rádiójelzést, amely leállítaná őket, akkor alaposan megszórják ezt a völgyet. Nem olyan pontosan és hatékonyan látják el majd a dolgukat, mint ahogy mi csinálnánk idelenn a földön, de azért az se lesz semmi.
Csiang Fa-kvej döbbenten bámult rá.
– Maga megőrült! – kiáltotta.
– Nem tehet mást, mint hogy hagyja, hogy munkához lássunk.
– Semmi kedvem mártírnak lenni – mondta Csiang halkan. – Maguk ellen harcolni éppoly értelmetlen lenne, mint a japánok ellen.
Reisman e mondat után végképp eldobta a tiszteletteljes modort. Ettől kezdve gyorsan ment minden. Csiang épp a raktárkönyvet és a behelyezett megsemmisítőszerkezetek tervrajzát mutatta neki, amikor Kung visszaérkezett vendégeivel a szemléről. Bowren megerősítette, amit Reisman már tudott: hogy mit tartalmaznak a raktárak és azt is, hogy az egész kanyon be van huzalozva a robbantáshoz.
– Nagyon ügyes; mi meg a kellős közepében vagyunk – mondta nyugtalanul Bowren. – A vezetékek el vannak fedve, a dinamit pedig a többi cucc közé rejtve az épületekben és a barlangokban. Ami nem robban föl, az betemetődik.
Reisman megmutatta neki a tervrajzon, hol találkozik össze minden huzal a kapuőrség bódéjánál levő vezérlőszekrényben. Nincs más dolguk, mint új vezetékeket bekötni a végükhöz és letekercselni a huzalt jó messzire a bekötőúton, egészen az ő saját robbantóanyagukig.
A következő óra során Reisman Csiang Fa-kvej közelében maradt, amíg a tucsun – immár jól szabott, rangjelzés nélküli barna zubbonyban – kelletlenül felügyelte a sietős evakuációt. Reisman még mindig nem bízott benne.
Szólt Władisławnak és Sawyernek, állítsák föl a rádiót és a generátort, ott ahol Csiang és emberei is jól láthatják. Bó Szan hosszú meghosszabbítót kötött az antenna végére és fölvitte a hegygerincre, hogy jobb legyen az adás és a vétel. A kínaiak fölrakták személyes holmijukat, azután a három teherautót, két dzsipet és vontatót, meg a tábornok kocsiját telirakták kiválogatott fegyverekkel az arzenálból. Csak igen keveset tudtak elvinni, és még így is alig jutott hely számukra, hogy fölpréselődjenek a kocsikra. Három ágyút a teherautók után kapcsoltak.
Csiang Fa-kvej lázasan rohangált, parancsokat adott és kért számon; válogatni próbált a fegyverek és hadianyagok közül, majdhogynem a kezét tördelte kétségbeesésében, pontosan úgy, ahogyan Ho Si Minh megjósolta. Reisman segíteni próbált neki a fegyverek kiválogatásában. Időnkint a rádióhoz ment és míg egyik embere a generátort kurblizta, ő titokzatosan és nem hallhatóan motyogott a mikrofonba, majd fejét ingatva dünnyögte: – Még nem sikerült elérni őket.
Emberei nem tudták, miről beszél, de Csiang Fakvej igen. Amikor a hadúr és katonái végre bezsúfolódtak járműveikbe, indulásra készen, Reisman behajolt hozzá autója ablakán. A kormánynál Kung ült, s egy közkatona részesült abban a kegyben, hogy a két tiszt között szorongott. A katona mereven és kigúvadt szemmel ült ott, puskája a lába között. Az első ülések támlája mögött fegyvert és lőszert tartalmazó ládák terpeszkedtek, s az utasok kénytelenek voltak kényelmetlenül, előregörnyedve ülni.
– Hová fog menni, tábornok? – kérdezte Reisman, igyekezett könnyed és baráti hangot megütni.
– Az nem tartozik magára, őrnagy! – felelte ingerülten Csiang.
– Hátha el tudok juttatni valamennyit önnek a holmiból – ajánlotta föl Reisman. – Attól függ, hány teherautó ér ide. – Újra az égre nézett, majd az órájára és megrázta a fejét. – Ha idejében megérkeznek.
Csiang arckifejezése megenyhült valamelyest. – Az más – mondta. – Ha el tudja intézni, gondom lesz rá, hogy méltó jutalmat kapjon. Tu-Jun közelében van a főhadiszállásom.
Reisman térképet vett elő zubbonyából és széthajtogatta a hadúr előtt. – Mutassa meg, kérem!
Csiang Fa-kvej rábökött a térképre. Reisman örömmel látta, hogy embereivel kényelmesen át tud majd vágni Tu-Jun felé a Kunmingba vezető visszaútjukon. – Jó utat, tábornok! – mondta, hátralépett és tisztelgett.
A tucsun félszívvel viszonozta, Kung elindította a kocsit, a kis karaván élén kifele indult a kanyonból.

 

Mihelyt Reisman magára maradt embereivel, föltárta előttük: két különböző konvoj érkezik. Az elsőt illetőleg titoktartásra kérte őket.
Fél óra múlva, épp akkor hallotta meg a bekötőút felől a vietnami konvoj közeledését, amikor kijött a raktárüregekből, s átvizsgálta a megsemmisítő rendszert. Úgy látta, ha jó helyre és kellő sorrendben helyezték el a gyutacsokat, elvégzik majd a dolgukat. Már csak a domboldalakra kell majd rombolószerkezeteket elhelyezni a keskeny bekötőút fölött, hogy mihelyt eltávoznak, ráomlasszák a földet, s ezzel elzárják az utat.
Elsőre elképedt, amikor megpillantotta az ócska teherautókból, buszokból és személykocsikból kikászálódó alakokat. Felfegyverzett kínai katonák őrizték szerencsétlen civil nők és asszonyok csoportjait, legalábbis így látszott.
Ekkor ismerős hangot hallott. – Reisman őrnagy!
Tran Van Thi volt az, Kuomintang századosnak öltözve. Úgy festett, mintha az úton elkapta volna Kungot és elszedte volna tőle sapkáját, zubbonyát, bőrszíját és fegyverét.
– Tényleg... úgy van, ahogy Ho apó mondta? – kérdezte aggodalmasan Thi.
– Tényleg – felelte Reisman. – Annyi cucc van itt, hogy ha rágondolsz, mit kell itthagynod, rosszul leszel.
Thi sötét szeme megvillant, és máskor oly komoly arca mosolyba szaladt szét. – Nem tudtunk huszonöt teherautót szerezni – mentegetőzött. – Nagyon sajnálom. Mindent megpróbáltunk.
Reisman már annak is örült, hogy egyáltalán ideértek. Most értette meg a cselüket, amelyet arra az esetre készítettek elő, ha netalán kételkedő kínaiakba futnak bele. Egyharmadukat Kuomintang-egyenruhába öltöztették; a többiek, nők és férfiak, menekülteknek látszottak, akik a katonákkal együtt futnak az ellenséges előrenyomulás elől. Ha viszont a japánok kapják el őket, akkor végük.
– Jól csináltad, Thi – mondta Reisman. – És most gyorsan munkához kell látnunk. Megmondom neked, melyik barlanghoz, illetve épülethez vigyétek a járműveket, és mit rakjatok föl rájuk. Semmi vitázás. Csak fölrakodtok gyorsan és villámsebesen pucoltok innen. Ugyanazon az útvonalon indultok vissza?
– Egy darabig délnek. Azután ketté kell válnunk.
– Nem is akarom tudni – mondta Reisman. – A ti felelősségetek, mit tesztek, mihelyt elmentetek innen. De csak egy órát kaptok a rakodásra és a távozásra. Az úton egy kínai konvoj halad nyugatnak, s a jelzésemre vár, hogy idejöjjön. Ez az ürügyem arra, hogy itt legyek. Ha meglátnak benneteket útban hazafele, sose szabad elárulnotok, honnan való a hadianyag. Egyetértesz?
– Örömmel. Allons, Jean!
Háromnegyed négy volt, a nap még tisztán sütött, amikor a rakodáshoz láttak. Az ötven Viet gyorsan és ügyesen dolgozott Reismannal s embereivel egy órán át. A gerillaakciókra leginkább alkalmas fegyverekhez és lőszerekhez irányította őket: M-1-és puskákhoz, karabélyokhoz, automata fegyverekhez, gránátokhoz, aknákhoz és robbantószerkezetekhez. Thi vágyakozva nézegette a pisztolyokat és a nehéz géppuskákat, amelyeket Reisman visszatartott, bár Browningokat engedélyezett. Úgy tartotta, hogy pisztolyok nem nagyon használhatók a partizánhadviselésben, a géppuskák helyére pedig könnyebb, mozgékonyabb fegyverek kerülhetnek a korlátozott mennyiségű szállítmányba. Belevett viszont öt 60 milliméteres mozsárágyút kétszáz tölténytárral és három páncéltörőt ötven rakasszal. A holmi nagy része ládákban volt még, a fegyverek bezsírozva. És váratlan jótéteményként alapvető gyógyszerek és gyógyeszközök is voltak.
Tíz perccel öt óra előtt már nem volt hely a járműveken. – Ha elkapnak most benneteket, ezzel a cuccal akár a japánok, akár a kínaiak, végetek van – figyelmeztette Thit Reisman, miközben az indulásra kész kocsikat szemrevételezték. – Még használni se tudjátok, hogy megvédjétek magatokat.
– Fölkészültünk – mondta Thi. – Mikor térsz vissza Pac Bóba?
– A parancsnokaimtól függ. Azt hiszem, nemsokára. Bonne chance!
Thi szívélyesen kezet rázott vele s a kínai felségjelzéses vezető teherautó volánjához ült. Reisman nézte a bekötőúton távolodó karavánt. Keletnek fognak fordulni egy rövid szakaszon a japán vonalak felé, azután délnek, s remélhetőleg még mindig senki földjén. Nyomban rádiózott a kínai konvojnak, amely két mérfölddel nyugatabbra várta jelzését, a vezetőt kérte és közölte vele, hogy jöhet.
A vezetőről kiderült, hogy amerikai OSS-hadnagy, aki jól beszél kínaiul. Reisman annyit tudott kivenni a szavából, hogy ő most csupán Kilgore küldötte. A küldetés többi vonatkozásáról nem tud semmit. Négy amerikai és hat kínai gépkocsivezető jött vele a kunmingi kocsiparkból, és minden teherkocsin ült egy fegyveres kínai katona. Mindnyájan rakodói munkát is végeztek, s Reisman ugyanazon a procedúrán vezette végig őket, mint imént a vietnamiakat.
Amíg a teherautókat megrakták, Reisman fölküldte Bowrent, Władisławot, Sawyert és Bó Szant a domboldalakra, hogy rakják le a robbanóanyagokat, amelyek majd földomlással eltorlaszolják az utat. Alkonyodott, mire mind leérkezett a domboldalról, letekercselt huzalokat vonva maguk után.
– És a többi holmival mi lesz? – kérdezte a hadnagy.
Amikor Reisman elmondta neki, hogy föl akarja robbantani, a hadnagy a fejét rázta. – Micsoda kár!
– Őrületes detonáció lesz – mondta Reisman. A barlangokban és a betonépületekben lévő nagy erejű robbanóanyagok, tüzérségi lövedékek, benzin és lőszer minden egyebet magával sodor. – Most három emberemet elküldöm magával. Ott várjanak, ahol az előbb hívtam magukat rádión. Jelezzen nekem, ha odaért, utána pedig lehet, hogy még szükségem lesz magára. Én viszem ki innen az utolsó teherautót, miután leraktam a gyutacsokat.
A visszatartott teherautón volt egy rádió, amely a motor akkumulátorjárói működött; s a kocsira csak fegyvert rakodtak, robbanóanyagot nem. Félrevonta embereit és elmondta nekik, mi lesz az ő dolga. – Szükségem van egyikőtökre, aki velem marad és kivezeti a teherautót, amíg én a gyújtózsinórral dolgozom.
Mind önként jelentkezett. Joseph Władisławra esett a választása, talán mert emlékezett rá, hogy Władisław a civil életben teherautósofőr volt, vagy talán mert meglepte, hogy Władisław is jelentkezett.
A konvoj lassan indult útnak, kellő távra követték egymást az egyes járművek, fényszórójuk fényét levették a sötétségben. Władisław az utolsó teherautót ötven méterre parkolta le az úton, a motor járt, a rádió működött. Reisman munkához látott a kapuőrházban, ahol a megsemmisítő rendszernek a barlangokból és a betonraktárakból érkező vezetékei találkoztak egy vezérlőszekrényben. Nála volt a három kötéldobnyi kettős kábel és az a három robbantószerkezet, amelyet magukkal hoztak. Új vezetékek segítségével minden egyes kábel végét összesodorta és szigetelőszalaggal egy-egy áramkörhöz erősítette, hogy a kábel egy-egy robbantószerkezetről egyidejűleg egynél több áramkört tápláljon árammal. Azután letekercselte a kábeleket egészen a teherautó hátuljáig, hogy a robbantótöltethez kösse. Ugyanezt tette a kábel orsóival, amelyeket emberei előzőleg levezettek a domboldalakon eltemetett robbanóanyagoktól.
Zseblámpát kellett a teherautóhoz erősíteni, hogy lássa, amit csinál; végül közelebb hozta a fényt, hogy mégegyszer leellenőrizze összekapcsolódásait. A teherautó vezetőfülkéjében megreccsent a rádió. A hadnagy távoli hangja hallatszott. Azután Władisław hátrakiáltott: – Ott vannak és várnak, őrnagy!
– Amikor szólok, kapcsolj és gurulj lassan előrekiabálta a kocsi végéből Reisman. – Amint az első robbanást meghallod, taposs a gázba és pucolj innen.
Mindhárom robbantószerkezetet használni készült, amelyek mind számos áramkör számára képesek áramot fejleszteni egymás után. Amikor ötven-, vagy többméternyi kábelt tekercselt már le minden egyes kábeldobról, fölvette az első robbantókészüléket, előreordított Władisławnak: – Indíts! – és elmozdította a kart. Félig-meddig felkészült rá, hogy Csiang Fa-kvej átverte, így majdhogynem meglepve hallotta meg az első robbanásokat a barlangokban. Azután Władisław gyorsított, Reisman pedig gyorsan indította a második és a harmadik robbanótöltetet, míg végül elfogyott a kábel, s ők kint voltak az országúton.
Míg elfelé robogtak, egyik robbanás követte a másikat, megsemmisítve hátuk mögött a titkos fegyvertárát, s a domboldal egy része lassan omlani kezdett, elzárta a völgyet. Irtóztató volt a zaj, a rázkódások utolérték Reismant, bele kellett kapaszkodnia a teherautó oldalába. Tűz, füst, törmelék röpült a hegyperem fölé. Elgondolta, mennyi életbe, munkába, időbe és pénzbe került ennyi hadianyagot Kínába hozni az Egyesült Államokból. Nem tudta levenni szemét a távolodó színhelyről. Soha életében nem idézett még elő ekkora robbanást, az elemek ekkora viharát a föld felszínén. Nyomába se jött ennek, se a Piszkos Tizenkettővel megvívott rennes-i akció a kastélynál, se a Caohszien erődítmény robbantása Linc Bradforddal és a kacsinokkal. Visszaemlékezett, mit kiabált Lincnek, amikor a hegyeket mászták Caohszien fölött: Tudod, kinek a pénzébe került ez az egész szar, amit most fölrobbantottunk? A tiédbe. Az enyémbe. Az amerikai adófizetőébe. Kész téboly ez a kurva háború!
Most ugyanazt érezte. Vajon amit Csiang Fa-kvej művelt, rosszabb-e ennél? Aligha.

 

Hét perc se telt bele és Władisław utolérte a várakozó konvojt és lefékezett mögötte. Reisman leugrott hátul – és öt Kuomintang-katona fegyvercsövével találta szemközt magát, akik puskát szegeztek rá az út mindkét oldala felől.

 

29.

A rajtaütés első pillanataiban visszacsapásra nem volt mód. Legalább száz erősen felfegyverzett Kuomintang-katona volt a foglyul ejtő – egy középkorú százados, két hadnagy –, altisztek és közlegények. A kapitány udvariasan viselkedett, de egy szót se volt hajlandó szólni azon kívül, hogy figyelmeztette őket, ne álljanak ellent és ne próbálkozzanak szökéssel. Mindenkit lefegyvereztek, Reismant és négy emberét különválasztották a többiektől, s foglyonkint két-két őrrel a foglyulejtők egyik teherautójába rakták föl őket.
– A francba, elrabolnak! – dühöngött Władisław, amikor a konvoj újra elindult.
A sötétben a teherautó platóján vele szemközt ülő Reismanra villogott a tekintete, minthogyha őt tartaná felelősnek a fordulatért. Mind a nyolc kínai őr Władisław felé fordította fejét, zavarta őket az idegen dühe.
– Nyugi, Joseph – csitította szelíden Reisman. – Idegesíted a házigazdáinkat. Békülj meg velük egy darabig.
– Úgy tudtam, ezek a mi oldalunkon vannak – morogta Sawyer.
Reisman csillapítani akarta, a többieket pedig megerősíteni, bár Bó Szan is, Bowren is nyugodtan engedelmeskedett neki. – A mi oldalunkon vannak – mondta. – Emlékszel a tavaszi angliai háborús meccsre, Ken?
– Aha.
– Gondolj erre; és senkinek se lesz baja.
Még mindig nem volt képes megmagyarázni nekik, mi is történik, bár valami nagyhatalmú személy nyilvánvalóan fontosnak vélte, hogy elfogassa őket. Foglyulejtőik saját dzsipjeiken, személyszállító kocsijaikon és teherautóikon érkeztek, pontosan tudták, hol találnak rájuk, és kitűnő harcállást vettek föl, hogy baj nélkül elfogják őket. Kezdetben Csiang Fa-kvejre gyanakodott, de azután valószínűtlennek találta és elvetette ezt az eshetőséget.
Reisman kínaiul, s a legmegnyerőbb modorát elővéve megpróbált valami információmorzsát kiszedni a velük utazó katonákból, de azok megőrizték fapofájukat. Reisman és emberei sokáig ültek szótlanul és vigasztalanul. Az olajszagú ponyvatető körös-körül le volt kötözve, csak hátul nem, szárnyai ott nyitva álltak. Kilesett a sötétbe, látta a keskeny, kövezetlen utat, amely föl-le hullámzott, kanyargott a dombok között. A kocsi lassan haladt, Reisman becslése szerint alig többel húsz-huszonöt mérföldnyi óránkénti sebességnél, legfeljebb néhol harminccal. Egy hosszú útszakaszon át a konvoj menekültek tömegén kellett átvergődjön, akik még mindig nyugatnak vonultak a sötétségben.
Késő éjjel, mintegy hatórányi utazás után megálltak egy katonai intézménynél, amely nyilván Jujjang kellett legyen. Reismant és embereit leparancsolták a teherkocsiról egy sorompóval elzárt utcára, amely barakkok, bódék és ratárterületek közt húzódott. Látta az OSS-hadnagyot, négy amerikai sofőrjét és a személyzet többi tagját, amint ott tömörülnek a közelben teherautóik mellett, tucatnyi katona őrizetében. Majd a rajtaütést irányító Kuomintang-tiszt lépett oda és minden egyes teherautó rakományának a jegyzékét követelte.
– Nincs ilyen – válaszolta neki az igazsághoz híven Reisman.
A százados szeme dühösen villant felé és elfordult, de Reisman megállította és megkérte, hogy kapcsolatba léphessen a kunmingi OSS-bázissal és tájékoztassa őket hollétéről.
A százados megtagadta a kérést.
– És mi lenne, ha beavatna a buliba? – szívóskodott Reisman.
– Ez nem buli! – válaszolta kurtán a százados. Szólt néhány szót kínaiul az egykedvű őröknek, azután visszament a fegyverekkel és lőszerrel megrakott teherautók hosszú sorához.
– Nem lehet olyan rossz ember, ha gondoskodott róla, hogy hugyozni tudjunk – fordított az embereinek Reisman.
Őrizet alatt elvezették őket a közeli latrinához, hogy könnyíthessenek magukon. Kijövet az OSS-hadnagy és sofőrjei szeme előtt vonultak el, akik a sorukra vártak. Reisman elindult felé, de őrei nyomban elálltak az útját. A hadnagynak sikerült egy intéssel és egy vállrándítással elhatárolnia magát attól, ami zajlik. Reisman látta, hogy a kínai százados, három emberével teherautóról teherautóra jár és gyors szemlét tart tartalmuk felett. Azután kirendeltek a barakkokból néhány katonát és segítettek átrendezni az áru egy részét. Az utcán nem volt világítás, csak kézilámpások, úgyhogy az autók fényszóróinak fényénél dolgoztak.
A százados kedvére elrendeztetett mindent, majd új parancsokat adott ki, és hamarosan katonák hosszú sora jött elő az egyik raktárterületről, ötgallonos marmonkannákkal, hogy az összes benzintartályt feltöltsék és kicseréljék az üres tartalék kannákat. Fegyvereket adtak vissza az OSS-hadnagynak, sofőrjeinek és velük érkezett kínai katonáknak. Azután fölmásztak tíz teherautóra, a kapitány búcsút intett nekik és elhajtottak nyugatnak, annyit se mondva Reismannak, hogy pá.
– Hová mennek? – kérdezte, míg az utolsó teherautó is eltűnt az éjszakában, s a százados odajött hozzá.
– Kunmingba.
Reismant meglepte, hogy végre egyáltalán választ kap tőle.
– Hát velünk mi lesz? – kérdezte.
A százados elengedte füle mellett a kérdést.
– Rakjátok föl őket a teherautóra – parancsolta meg az őröknek.
– Hová megyünk? – ismételte Reisman. A százados most mosolyodott el először – Csungkingba.

 

Az utazásra ráment az egész éjszaka és a következő nap jó része. Kujjang és Csungking között nem volt nagy a távolság – Reisman 210 mérföldre becsülte –, de a konvoj hadianyagterhével lassan haladt; pocsékok voltak az utak, föl-le hullámzottak, tekeregtek a dombos területen. Reisman és emberei gyakran elbóbiskoltak a rázkódó, bukdácsoló teherautón, akárcsak az őrök, majd fölriadtak, körülnéztek, hol járnak. Volt néhány pihenő, lecserélték a kimerült sofőröket. Reisman és emberei délben enni kaptak, ugyanazt a rizst, zöldséget és teát, amit a kínai katonák. Władisław úgy találta, mégse rajong annyira a kínai konyháért.
– Úgy kell nekem, mert megszegtem az Első Számú Szabályt.
– És mi az, Joe? – kérdezte Reisman.
Megengedték nekik, hogy leszálljanak. Ételüket a saját csajkájukba osztották, s ők egy csomóban ültek, guggoltak, álltak az út szélén, folytonosan az őrök figyelő szeme előtt. Amerikai egyenruhájuk – tábori sapka, zubbony, gyakorlóruha és utászcsizma – élesen megkülönböztette őket a kínai katonáktól a maguk ormótlan, gallértalan egyenruhájában és ódivatú lábbelijében. Władisław nézte a furcsa sziklás dombokat, szava nem valakihez szólt, csak úgy általában. Reisman úgy találta, hogy széles, magas arccsontjával szinte ázsiainak látszik ebben a környezetben.
– Sose jelentkezz önként, ingyér, sose a büdös életbe! – morogta Władisław. Bowren ingerülten nézett rá.
– Ha a szentségelésedet hallgatom, egyből otthon érzem magam, Joe – mondta, csak félig viccesen.
Bó Szan rosszallón nézett Władisławra: – Csak fogadj szót duwa Johnnak és minden jóra fordul – tanácsolta guggoló testhelyzetéből.
Amikor pár perc múlva Bó Szan szökésről suttogott a fülébe, Reisman megrázta a fejét. Nem látszott időszerűnek.

 

Reisman akkor bizonyosodott meg róla, hogy igen közel járnak Csungkinghez, amikor késő délután a teherautó végéből meglátta a nagy Jangce folyót. Gyalogosok, állatok, taligák és mindenféle fajta küszködő járművek sűrűsödő menete tartott a föltorlódott folyóparti dombok felé, amelyek Kína Kuomintang-kormányának háborús menedékét fogták körül.
A város déli részén lévő katonai raktárnál, ahová vitték őket, őreik átadták őket egy másik Kuomintang-tisztekből és katonákból álló egységnek. Reisman és emberei egy nyitott térségről nézték, amint az ő fegyvereiket, felszerelésüket, köztük a rádiót is leviszik az egyik teherautóról és őrzött barakkokban különítik el. Ez arra vallott, lehet, hogy elengedik őket. De azután az emberrablók elhajtottak az összes kocsival, a megmentett fegyverekkel és lőszerrel, s a konvoj személyzetének többi tagjával.
– Úgy látszik, elvégeztük nekik valaki másnak a piszkos munkáját – kommentálta fanyarul Bowren. Ez a máskor oly tartózkodó és panasztalan férfi most dühöngött. – Föladom, őrnagy. Mi a fene ez az egész?
Reisman kihallotta hangjából ezt az igencsak váratlan vádló hangot. Csak most döbbent rá: Bowren, Władisław és Sawyer esetleg azt hiszi, balekként használták őket valami furcsa tervben. A rennes-i rohamra gondolva, nem is ok nélkül. Csak Bó Szannak nincs oka erre.
– Tarts ki még egy ideig, Clyde – próbálta megnyugtatni Reisman. – A türelem életforma errefelé; és előbb-utóbb tisztázódnak a dolgok.
Új őreik valamivel udvariasabban kezelték őket, de Reismannak most se engedélyezték, hogy kapcsolatba lépjen kunmingi bázisával, vagy akár az itteni, helyi OSS-irodával. Egy mosolygó fiatal Kuomintang-hadnagy egy primitív zuhanyozóba vezette őket és törülközőt meg szappanokat adott nekik. Amikor Reisman a hátizsákjukat kérte, hogy borotválkozhassanak és zoknit meg trikót válthassanak, nyomban kihozták a zsákokat, bár erősen figyelték őket, nincsenek-e elrejtett fegyvereik.
Sötétedett, s épp végeztek a mosakodással, amikor egy ismerős kínai altiszt lépett be a barakk ajtaján, amelyben tartották őket – magas, izmos, komor tekintetű katona, övén egy 45-össel. Liu őrmester volt az, aki jó néhány héttel ezelőtt a reptéren várta Reismant és Bó Szant, amikor először keltek át a Púpon; s ő soffirozta Reismant a Boldog Völgyben lévő Kínai-Amerikai Együttműködési Szervezet irodájába.
– Főnök hívatja – mondta Reismannak Liu, tisztelgés és tiszteletadás nélkül.
Modora még ellenségesebb volt, mint első találkozásuk alkalmával. Minthogy három csíkja nem indokolta ezt a viselkedést – főleg nem az őrnagyi levelekkel szemben –, Reismannak az a gyanúja támadt: sok jó és rossz titkot tud másokról, és ez hiteti el vele, hogy megengedhet magának ilyen modort, meg az, hogy mindenható emberek mellett dolgozik. De az is lehet, hogy ez a szemlélet a jelleméből fakad: faji lekezelés, ugyanaz, ami sok amerikaiban is föllelhető, ellenkező előjellel.
Reismant azonban e pillanatban nem nagyon érdekelték Liu problémái. Örült, hogy látja, lefegyverző mosollyal üdvözölte. A puszta tény, hogy ez az ember megjelenik itt, tápot adott régebbi gyanújának az akcióval kapcsolatban; ez a gyanú már a Kunmingból való eljövetele előtt felmerült benne. De nem adja meg Liunak azt a kielégülést, hogy kérdéseket tesz föl neki, amelyekre az nagy valószínűséggel megtagadja a választ. Ezek a kérdések csakhamar a Kínai-Amerikai Együttműködési Szervezet tudomására jutnának.
– Indulásra készen állunk, őrmester – mondta.
Liu rápillantott Bowrenre, Władisławra és Sawyerre, s egy pillanattal hosszabban Bó Szanra, mintha azon tanakodna, mit is keres ez az ifjú kacsin Kínában.
– Csak magát, őrnagy, nem a katonáit – jelentette ki Liu.
– Akkor intézze el. Mondja meg a főnökének, ha ők nem mehetnek, én se megyek.
Mintha Liu keze kissé a pisztolytokja felé rándult volna; nyomban Reisman is úgy változtatott tartásán, hogy kiránthassa a pisztolyt a kínai kezéből, ha előkapná. De Liu meggondolta magát még a mozdulat befejezése előtt. Dühöngve sarkon fordult és kiment a barakkból. – Megkérdezem.
Bó Szan ellenszenvvel nézett utána.
– Emlékszem erre az emberre, duwa John – mondta komoran.
– Csibész gazember – kommentálta Władisław.
Reisman azon spekulált, nem ment-e túl messzire ezzel a SACO-kifutófiúval. Minden vérmes reményét fölülmúlta, hogy lehetősége lesz magának Pelham Ludlow sorhajókapitánynak, a SACO igazgatóhelyettesének az OSS kínai főnökének szájából hallani a választ az összes miértekre. Ami még fontosabb: a Boldog Völgybe teendő látogatás talán saját céljainak eléréséhez is közelebb viszi. Talán a thoi co megengedi neki, hogy rátaláljon Csang Van Mingre, akinek nevét Kita Shideharából szedte ki; és azután kinyomozhatja, ki az a Csungkingban védelmezett Kempitaj-ügynök – mindenekelőtt pedig megtalálja és megbünteti azt az embert, aki megverette és megcsonkíttatta Katherine Harrist.
Liu tíz perc múlva visszatért és faarccal továbbította az üzenetet: – Főnök azt mondta, oké. Engedélyezve. Indulás.
– Álljon meg a menet, őrmester! – szólt Reisman.
– A fegyvereink? A felszerelésünk és rádiónk?
Újra visszautasításra számított, de úgy látszott, Liu az új instrukciókkal együtt nagyobb cselekvési teret kapott. – Oké. Engedélyezve – mondta. Látszott: tetszik neki a kifejezés, mert úgy hangzik, mintha ő maga gyakorolna nagylelkű gesztust. – Szólok, adják vissza maguknak a holmijukat. Csak induljanak minél előbb. A főnök már vár.
Ugyanaz a fiatal, mosolygós Kuomintang-hadnagy intézte fegyvereik, lőszerük és gránátjaik visszaszolgáltatását, aki előzőleg a zuhanyozásukat felügyelte. Akkor azonban kissé megijedt, amikor Reisman megparancsolta embereinek, ellenőrizzék a karabélyok, pisztolyok és géppisztolyok csövét és tárát, és töltsék fel azokat teli tölténytárakkal.
– Erre semmi szükség – tiltakozott Liu.
– Hát persze, hogy nincs – mosolygott Reisman.
– Induljunk!
Túl sokan voltak, túl sok felszereléssel ahhoz, hogy kényelmesen beleférjenek Liu dzsipjébe. Másik kocsit kellett kérnie a helyi garázsból. Reisman egy csapatszállítóhoz irányította, amelynek ponyvából volt a fedele és az oldala. A kormányhoz ült, négy embere berakott minden felszerelést és fölültek a vezetőfülke mögötti padokra.
– Haladjon közvetlenül mögöttem – kiáltotta harsányan Liu, és fölkapaszkodott a kocsijára.
– Úgy lesz – felelte nyájasan Reisman. Elvégre mégse mindennapi eset, hogy egy SACO-gépkocsivezető parancsolgat egy amerikai tisztnek: hagyta, hadd élvezze a helyzetét, annál is inkább, mert ez is beleillett a terveibe.
Köd borult az éjszakai Csungkingra. A növekvő rettegés, a titkok és veszedelmek menedékjeikbe űzték a város háború gyötörte polgárait. A japán bombázások már régen megszakadtak – és egy ilyen időjárás amúgy is mindenképp alkalmatlan lett volna rá –, de Reisman úgy érezte, a város összehúzza magát, idegesen pislog a háta mögé, és várja a következő csapást. A járda mellett, a Csungking Hotel előtt a szokásos tarkabarka katonai és civil kocsisor állt. Az utca túloldalán a New China Daily ablakfényei látszottak a homályban. Reisman közvetlen közelről követte Liu dzsipjét, hogy kölcsönösen megnyugtassák egymást ottlétük felől, de nem annyira közel, hogy Liu észrevegye, vagy megakadályozza, amit tenni szándékszik. Most a város újabb, nyugati részében haladtak.
– Bó Szan! – kiáltott hátra a csapatszállító mélyébe Reisman. – Gondolod, hogy odatalálsz dr. Briggs klinikájára?
– Azt hiszem, duwa John. Óhajtja, hogy odakalauzoljam?
– Nem, a többieket vidd oda.
Kicsit lemaradt az előtte haladó dzsiptől és belenézett a visszapillantó tükörbe, hogy lássa, bizonyosan nem követik-e. Közölte embereivel, nem kívánja, hogy elkísérjék a Boldog Völgybe. Inkább azt szeretné, ha Briggs parancsnokhelyettesnél várnák meg, annál a tengerésztisztnél, akiben megbízik.
– Már azon a környéken járunk – meresztgette a szemét a ködön át. – Lassítok egy percre. Készüljetek föl. Vigyetek mindent, az én cuccomat is, és a rádiót meg a generátort.
Lelassította a csapatszállító kocsit, míg végül már nem látta Liu dzsipjét. Azután szólt embereinek: induljanak. Azok hátul leugrottak a kocsiról és gyorsan eltűntek. Amikor Reisman tíz perccel később leparkolt Liu mellett a Boldog Völgyben, már egyedül volt. És amikor Liu bebámult az üres kocsiba, és rádöbbent erre, Reismannak különös örömet szerzett az őrmester elképedt arca.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte az őrmester.
– Úgy látszik, elrabolták őket – felelte könnyedén Reisman. – Megesik ilyesmi errefelé.
Liu utálattal nézett rá. Látszott, megtoldja eddigi sérelmeinek hosszú listáját. Nem szólt, fejedelmi gesztussal maga után intette Reismant, kivezette a parkolóból és végigvezette a ködbe burkolódzott kertek sétányain. Nem ugyanahhoz az épülethez kísérte, amelyben jó egy hónapja Ludlow sorhajókapitánnyal megismerkedett. Reisman megfeszült, amikor az őrmester kikerülte az épületet és gyalogolt tovább a sötétségben. Fél lépéssel lépdelt mögötte, szemmel tartotta a fegyver melletti kezét, nem tesz-e harcias mozdulatot. Merthogy már hajdani első benyomása is az volt erről az emberről, hogy több egyszerű sofőrnél, s ezek az érzései csak megerősödtek az elmúlt óra során.
Végigmentek egy ösvényen, föl egy kőlépcsőn, egy másik íven át, majd jobbra fordultak. Szökőkutak és baljós szobrok emelkedtek a ködben. Két szoborról kiderült, hogy valódi géppisztolyos katonák állják el az átjárást egy másik fölkunkorodó tetőzetű emeletes épületen. Liu mondott valamit, mire az egyik katona kinyitotta a mögötte lévő faragott ajtót, majd félrehúzódott. Elegáns, lágyan megvilágított fogadóhelyiségbe léptek be, ahol az ébenfa recepciós pult mögül egy Kuomintang-százados pattant fel, két másik géppisztolyos katona pedig egy belső ajtót őrzött.
Az egyik őr azonnal kitárta az ajtót Liu előtt és tisztelettel szólt hozzá, míg belépett. Reisman indult volna utána, de az őr elállta az útját, a százados pedig kínaiul felszólította, csatolja le pisztolyát és hagyja idekinn. Amikor átadta szíját és pisztolytáskáját, a tiszt egy padra mutatott a fal mentén, és angolul, kurtán rászólt: – Várjon! – Nyilvánvaló, ez itt valami nagyjelentőségű személy udvartartása, vélte Reisman. Derengett már benne, ki lehet.
Liu sunyi tekintettel kijött pár perc múlva.
– Taj Li tábornok hívatja – mondta, mint aki ítéletet hirdet. Reismant izgalom fogta el. Hogy idehozták szemtől szembe e mumus elé, a titkosrendőrség hírhedett feje elé, ez több volt, mint amire számított. Hogy Liunak ilyen szabad bejárása van Taj Lihez, az is arra vallott – Reisman sejtése szerint –, hogy az őrmester kuomintangbeli rangja és szerepe csupán látszat, amely elfedi igazi szerepét és feladatát.
Fölállt, belépett mellette, s közben azon spekulált, vajon Liu nem tartozik-e azokhoz a zöld gengbeli banditákhoz, akikről Katherine Harristól és másoktól hallott; a sanghaji nehézfiúk alvilági gengjéhez, akiket évekkel előbb vontak be Taj Li Vizsgálati és Statisztikai Hivatalába.
Reisman belépett az ajtón, amelyet az egyik őr tárt ki előtte. A szoba hasonlított Ludlow szobájához a Boldog Völgy egy másik épületében; nem munkaszoba volt, hanem fényűzően berendezett szalon, amelyben vendéget fogadnak és tanácskoznak. Igen nagy és szépen berendezett helyiség volt, súlyos kínai stílusú bútorzattal. A szobában hosszú ebédlőasztal is állt, egyik végén két személyre megterítve, bár a körülötte elhelyezett merevhátú kárpitozott székeken húszan is elfértek volna körülötte.
Pár pillanatig senki se volt a szobában, azután egy alak jelent meg a túloldalon a folyosó felől. Középmagas, testes, ötven körüli férfiú volt, jól szabott, de rangjelzés nélküli, magas nyakú katonai egyenruhában. Valami bikaszerű erő áradt belőle; nem volt szép ember. Vonásai szélesek és vaskosak, haja sűrű fekete. Arcán édeskés mosollyal közeledett, és Reismant elfogta a szokásos bizonytalanság: tiszteleg-e az ember egy tábornok előtt vagy sem, ha a körülmények nem hivatalosak. Taj Li a kezét nyújtotta, s ezzel megoldotta a problémát.
– Már alig vártam, hogy megismerkedjem önnel, őrnagy – mondta. Egészen jól, dallamosan beszélt angolul. Azután feddőn rázta felé mutatóujját, és kedélyesen így szólt: – Maga rebellis lélek, nem nagyon engedelmeskedik a parancsoknak.
Ezt Reisman nem óhajtotta megjegyzés nélkül hagyni, így felelt: – Az én szervezetemben ez erény, és nem kötelezettség, tábornok. Váratlan körülmények rögtönzést követelnek.
Taj Li meglepetten nézett rá. Láthatólag nem szokott hozzá, hogy kapásból visszavágjanak neki.
– Igen... magam is így hallottam. – Egy pamlagon kínálta hellyel vendégét, ő leült vele szemközt egy magas hátú fotelbe. Alacsony asztal állt közöttük, rajta borospalack és poharak. – Adósa vagyok önnek, őrnagy – mondta szívélyesen, mandarin kínaira váltva.
Reisman mandarin nyelven válaszolt, mintha vizsgázna: – Ugyan miért, uram?
– Csiang Fa-kvej arzenáljának felfedezéséért. Reisman mandarin nyelven folytatta, bár Taj Li arca meg-megrebbent nyelvtani hibái hallatán.
– Nem én voltam az személy szerint, tábornok – mondta Reisman. – Ez egy OSS-akció volt. Különféle forrásokból szerzett hírszerzési értesüléseket raktunk egybe és azok alapján léptünk. Két másik fegyverrejtekhely is volt.
Taj Li folytatta az edzőmérkőzést, újra angolra kapcsolt vissza. – Ön túlságosan szerény, Reisman őrnagy. Úgy hallottam, hogy az értesülés, amelynek alapján akcióba léptek, elsősorban öntől származott. Még én. sem tudtam, hogy Csiang Fa-kvejnek ekkora hadianyagot sikerült összegyűjtenie.
– Ezt csak nehezen hiszem el, uram – kockáztatta meg Reisman, ő is újra angolul beszélt. – Azt mondják, ön mindent tud.
Taj Li nevetett. – Ez sajnos, nem igaz. Igyekszünk, de nekünk se mindig sikerül. – Fehérbort töltött a két pohárba. – És épp ez az egyik oka, hogy beszélni akartam önnel.
Reisman várt, hadd folytassa, de hiába. A tábornok ehelyett átnyújtotta neki az egyik teli poharat, derűsen fölemelte sajátját, és egy „Gam pei!” kiáltással lehajtotta. Reisman habozott. Fenékig? Inkább kortyolgatta. Erős, sűrű bor volt, majdnem whisky erősségű.
– Narancsvirág bor! – kiáltotta elégedetten Taj Li. – Igyon még egy pohárral.
– Nem, köszönöm, uram! Nagyon finom, de inkább nem.
A SACO-igazgatónak nem voltak efféle fenntartásai. Töltött magának még egyet, mintha már túl régóta, túl szomjasan várta volna ezt az alkalmat; s egy újabb „Gam pei!”-jel lehajtotta. Szeretetteljesnek szánt mosollyal nézett Reismanra: – És most térjünk a tárgyra. Szeretném, ha nekem dolgozna.
Reisman még egy aprót kortyolt a narancsvirág borból és nem engedte el poharát. Biztos volt benne, hogy Taj Li abban a percben telitöltené, mihelyt ő leteszi az asztalra. – Ez igen hízelgő, uram – mondta. – De mint tudja, már van munkám.
– Ez nem lesz hivatalos jellegű – mondta Taj Li. – Köztünk marad. Senki másra nem tartozik. Maga tovább teljesíti az amerikai hírszerzésnek szóló kötelességeit, mint eddig. Időről időre eljuttat hozzám információkat az ügynökeimen keresztül, vagy akár közvetlenül engem keres föl, ahogyan most, ha erre tart igényt.
– Erre nem tartok igényt, tábornok – mondta félmosollyal Reisman. – Most ugyanis elraboltak és elhurcoltak.
– Talán így látszott – mentegetődzött Taj Li. – A lényeg az, hogy itt van, az én meghívásom alapján. Jöjjön, megvacsorázunk!
Fölállt és a hosszú ebédlőasztalhoz vezette Reismant. Taj Li az asztalfőn foglalt helyet és megnyomott egy gombot, mire azonnyomban két inas lépett be gőzölgő levesestálkákkal. A vacsora több mint két órán át tartott – finomságok bőséges sorával, sertéshús, hal, kacsa, rizs, zöldség, gyümölcs és borok követték egymást. Reisman éhes volt és megette a magáét, bár időnként szünetet kellett tartania a bőség közepette. Vajon hány millió kínai fekszik le éhesen, amíg ő azzal az emberrel vacsorázik, aki a bajaikért felelős?
Egész vacsora alatt szócsatáztak, Taj Li tovább igyekezett meggyőzni Reismant: legyen kettős ügynök. A tábornok minden csáberejét bevetette és Reismannak egyre emlékeztetnie kellett magát, hogy ez ugyanaz a bête noire, akiről annyi mindent tud; ugyanaz a szörnyeteg, aki Katherine Harrist megverette: ugyanaz a mindenütt jelen való hatalom, akinek nevét gonosztettekkel kapcsolatban először Linc Bradfordtól hallotta Burmában; ugyanaz az álnok Kínai-Amerikai Együttműködési Szervezet-igazgató, aki keresztbe tett a japánok elleni OSS-támadásnak és megölt OSS-operatívokat; ugyanaz a titkosrendőr és gonosz manipulátor, akitől Kita Sidehara is, de még Ho Si Minh is tart.
Taj Li, úgy látszott, őszintén jól érzi magát, irdatlan adagokat evett és ivott, miközben se érzékei, se éles esze nem tompult, se beszédének tisztasága nem zavarodott össze. Sok mindenről tudott nagyon sokat és ebből el is árulta azt, amit akart akkor, amikor jónak látta, mindig saját céljai érdekében. Egy ponton leereszkedőn megállapította, hogy Reisman kínai nyelvtudását túl sok dialektus zavarja össze, és nem alkalmas azoknak a fontos dolgoknak a megtárgyalására, amelyekről szó van.
– Beszéljen csak angolul.
– Hol tanult meg ilyen jól angolul? – kérdezte Reisman.
– A szükség vitt rá – felelte Taj Li. – Nagyon sokat tanultam és szorgalmasan gyakoroltam, akárcsak sokan mások a kormányunkban. Elvégre az ön hazája a mi legfőbb támaszunk.
– Akkor miért nem viszonozzák ezt a szívességet önök, ha kérdeznem szabad? – tört ki Reisman, fütyülve rá, megsértődik-e a tábornok.
– Magát tévesen informálták – mondta élesen Taj Li. – Kormányom rendkívüli módon együttműködik az Egyesült Államok kormányával, és mindig nyitott új eszmék számára. Épp mostanság valósítottunk meg egy amerikai ötletet, igen jó fogadtatásra talált nálunk. Tud róla, hogy új seregeink hadállásokat vettek föl keleten, hogy legyőzzék a japánokat?
– Igen, uram. Hallottam valami híresztelést erről. Remélem, igaz.
Taj Li nagy színészkedéssel körülnézett, hátranézett, mint aki attól tart, hogy lehallgatják.
– Csak fantomok – árulta el lehalkított hangon. – Micsoda ügyes dolog; nem is feltételeztem volna magukról, amerikaiakról. Néhány ember, néhány rádió, szellemek játszmája. Inkább ázsiai gondolkodásmódra vall.
És az is, gondolta Reisman, Kita Shideharára emlékezve. – Használtuk Angliában a nácik ellen és bevált.
– Lehet. De maguknál, nyugatiaknál nincs akkora hagyománya a kémkedésnek, és a katonai hírszerzésnek, mint nálunk – jelentette ki Taj Li. – Semmi éleselméjűség, semmi dörzsöltség; épp ez az oka, hogy jobban szeretjük, ha maguk nem avatkoznak be a felderítőtevékenységbe itt Kínában.
Reismant földühítette ez az arrogancia: – Ezért rúgatta ki Waingrove ezredest?
– Waingrove? Az kicsoda?
– Az az amerikai ezredes, aki néhány hónappal ezelőtt azt a munkát végezte, amit ma Ludlow. Ő kérte annak idején, hogy hozassanak át engem Kínába.
– Vagy úgy. Alig tudtam a létezéséről.
– És Katherine Harrisről?
Taj Li arckifejezése nem változott. – Nem tudom, ki az.
– Egy amerikai lány. Ismeri önt; talán diplomáciai fogadásról.
– Lehet, ha ő ezt állítja. Nem nagyon járok effélékre. Munkámat jobban szolgálja, ha láthatatlan és ismeretlen maradok. Ki az a nő?
– Egy odaadó Kína-barát. Misszionáriusok leánya. Tanár és fordító.
Taj Li vállat vont. – Ez nagyon szép, de mi közöm vele?
– Egy este, körülbelül három hónapja az utcán, a lakása közelében brutálisan összeverték.
– Banditák – ingatta fejét Taj Li. – Mindent megteszünk ellenük, mégse tudunk megszabadulni tőlük. Biztosan kommunisták voltak, ők a púp a hátunkon.
– És a japánok?
– Velük könnyebb elbánni.
– Hát a burmaiakkal? Azon belül is a kacsinokkal?
Taj Li úgy tett, mint aki zavarban van, nem érti, miért kérdeznek tőle ilyeneket. – Ők szövetségeseink a japánok ellen.
– Akkor miért törnek a falvaikra Kuomintang-csapatok?
Taj Li küzdött, ne mutassa ki nyíltan azokat az érzelmeket, amelyeket Reisman vakmerősége vált ki belőle. – Hazugság! Sose higgyen a pletykáknak.
– Annak a pletykának se, hogy a kacsinok titokban átlépték a határt és bosszút álltak?
Taj Li tekintete már nem tudta elrejteni a haragját. – Nem azért hívtam meg ide, hogy ezeket a dolgokat vitassuk meg, őrnagy.
– És annak a pletykának se higgyek, hogy egy OSS-százados és több kacsin lovas elesett, amikor a Szalven folyón átkeltek, s a maguk bombázógépe lecsapott rájuk.
Taj Li szeme már villámokat szórt, nem akarta tovább az ártatlant játszani. – Ez már nem pletyka, őrnagy – hangsúlyozta fagyosan. – Ez megleckéztetés volt.
Reisman elmosolyodott, de nem örömében. – Végre világosan értjük egymást, tábornok.
– Akkor hát hajlandó nekem dolgozni?
– Nem.
– Gondom lesz rá, hogy megérje magának.
– Ebben bizonyos vagyok, de a válaszom továbbra is nem.
A tábornok összehúzott szemmel nézte: – Maga kommunista ügynök – jelentette ki.
– Ne legyen már ostoba! – vágott vissza Reisman immár minden udvariasságot félretéve. – Ha az lennék, páros lábbal ugranék az ön ajánlatára. Hát, nem érti?
– Miért tart kapcsolatot Tong Van Sóval? Ő is, a barátai is mind kommunisták.
– Parancsokat hajtok végre, tábornok. – Eszébe jutott valami, amit Katherine-től hallott és anélkül, hogy latolgatta volna, kimondta: – Akárcsak ön húsz évvel ezelőtt, amikor belépett a kommunista pártba. Ez váratlanul érte a titkosszolgálati főnököt: – Lehet, hogy túlságosan is jól értjük egymást, őrnagy – mondta fenyegetően.
– Én nem politizálok, és ezt ön is nagyon jól tudja – folytatta a támadását Reisman. – Ránk csak annyi tartozik, hogy Tong partizánvezér és segít bennünket a japánok elleni harcban.
– Nem nagyon hallottam efféle harcról Indokínában, őrnagy – vágott vissza Taj Li.
Ebben sajnos igaza volt. Reisman egyszeriben gyöngének találta önnön érvelését. – Gyakorlatoznak... most építik föl erőiket és utánpótlásukat.
Taj Li hátradőlt és gúnyosan kacagott. – Hát persze. Tudok róla, micsoda óriási segítséget kaptak maguktól: huszonöt puskát és szuronyt, huszonöt karabélyt és pisztolyt, három Browning automata fegyvert, három ezt, három azt és persze néhány golyót, gránátot. Mondjam tovább? Nem valami sok.
– Ismerem a listát, tábornok. – Reismannak eszébe jutott, hogy pontosan ugyanezt mondta egy hónappal ezelőtt Kita Shideharának, amikor az lekicsinyelte ugyanezt a fegyverszállítmányt, amelyet ő vitt le a Vieteknek a teherautón. Bár több okkal várható el, hogy Kína mesterkémje tudjon erről. Mégis nem lehet-e, hogy ez a két ember ugyanarra az információs hírforrásra fizet elő? – Azt akarja, hogy többet adjunk nekik? – kérdezte.
Nem azt a választ várta, amit kapott. – Igen. Egyelőre hasznos lenne. – Taj Li újratöltette poharaikat.
– De tudnom kell minden egyes odaküldött fegyverről és lőszerről. Kontroll és ellenszolgáltatás jár érte...Habozott egy pillanatig, valami tapintatos megszépítő kifejezést keresett, amely nem homályosítja el azt, amit valóban gondol – ...ha más nem, hát magántermészetű.
– Nem tudná pontosabban meghatározni? – Reisman fölvette és ajkához érintette poharát. A vacsora során sokkal kevesebb bort ivott, mint vendéglátója, bár Taj Linek meg se kottyant a tömérdek ital.
– Én Mr. Tong és emberei részéről nem annyira az elkötelezettségről és hűségről szóló nyilvános állásfoglalásokat várok, hanem inkább a magántermészetű lojalitásuk demonstrálását.
– Például?
– Kereskedelem. Szeretném, ha ellátna bizonyos dolgokkal, amelyek értéket képviselnek.
Reisman úgy döntött, hogy naiv lesz. – Ó, ehhez ők nagyon értenek, tábornok. Lezuhant repülőinknek nyújtott segítség, katonai hírszerzés, célinformációk.
– Ópium – mondta lágyan Taj Li, és várakozón nézett Reismanra.
– Effélékhez nem nagyon értek, tábornoka-nézett vele farkasszemet Reisman.
Taj Li széles, durva vonásait eltorzította a türelmetlenség. No, most jön az a pillanat, gondolta Reisman, amikor a SACO igazgatója és a Boldog Völgy ura tudatja: Ne gondold, hogy megúszod azt a másik dörzsölt ügyedet. Tudom, hogy segítettél a vietnamiaknak tizenhét teherautónyi fegyver és hadianyag ellopásában Csiang Fa-kvej arzenáljából! Most aztán vagy azt teszed, amit kérek tőled, vagy meg leszel büntetve!
Taj Li azonban ehelyett kis mosolyt erőltetett magára.
– Értem – mondta fáradtan. – Talán... esetleg...Újra szóra nyitotta a száját, de meggondolta magát. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha valaki más világosítja fel magát.
Reisman föllélegzett. Az egész este folyamán attól tartott, hogy Kína mesterkémje föltárja: tud a második konvojról. Úgy látszik, nem tud róla. Ha tudna, már biztosan a képébe vágta volna.
– És kivel óhajt felvilágosíttatni, tábornok? – kérdezte derűsen. – Ki tudhat még annyit ezekről a dolgokról, mint ön?
Taj Li hátralökte székét az asztaltól, s ezzel a maga részéről véget vetett az étkezésnek.
– Az ön parancsnokló tisztje teljesen egyetért a politikámmal – mondta hangsúlyosan. – Várjon itt, őrnagy. Majd ő foglalkozik magával, ahogy másokkal is foglalkozott már a megbízásomból.
És eme baljós közlés után fölállt. Egyetlen szó nélkül kiment a szobából a folyosó felé, azon az ajtón, amelyen két órája belépett. Reisman hátracsavarodott, utánanézett, fölkészülve rá, hogy Pelham Ludlow sorhajókapitány foglalkozik majd vele.
Pár perc múlva lépteket hallott a folyosóról, majd egy más hangot hallott a háta mögül. Igencsak ismerős hangot.
– Johnny... Johnny... Johnny... iszonyúan megsértetted a Herr Directort.

 

30.

Reisman Sam Kilgore ezredes mosolygó cserkészparancsnok arcába nézett. És ebben a pillanatban egyszer csak sok minden világossá vált.
– Szia, Sam! – mondta búsan. – Jobban szerettem volna, ha Ludlow jön be. Őt könnyebb volt utálni.
Kilgore megkerülte az asztal végét, mintha Taj Li megürült székébe akarna beleülni, de továbblépett és közvetlenül Reismannal szemközt foglalt helyet. Körülbelül másfél méternyi asztal volt kettejük között. – Semmi okod utálni bárkit is – mondta Kilgore. – A sorhajókapitány megteszi Taj Linek, amit tennie kell, és arról semmit se tud, amit én teszek. Ez így jól beválik.
– Ő a látható gonosz, a könnyű préda – mondta keserűen Reisman. – Bocsánatkéréssel tartozom neki egy s más miatt, amit gondoltam róla. Te vagy az az áruló, s csőbe húzó gazember, aki elraboltál, elhurcoltat és megölet embereket.
Kilgore meglepődött. – Nem hallottam, hogy valakit is megöltek volna.
– Linc Bradfordot, két hónapja. Már nem emlékszel, Sam?
– Dehogynem.
– Nyilván te szerváltad a B-25-öst, amely megölte őt meg az embereit.
Feszült csend állt be. Azután Kilgore így szólt: – Én tehetek róla? Nem. – Fölvette a poharat, amelyből az imént Taj Li ivott és asztalkendővel megtörölte a peremét meg a belsejét.
– Akkor bűnös módon tudomásod volt róla – mondta vádlón Reisman.
– Bűnös módon? Nem. – Kilgore bort töltött magának, kiitta és megrázta a fejét. – Hiába próbálom rábeszélni, hogy térjen át a whiskyre és a ginre, nem elég a befolyásom.
– Akkor is tudtál róla! Nyilván benne voltál. Te tudakoltad meg, hol kelünk át a Szalvenen; ugyanazoktól a kalkuttai OSS-emberektől tudtad meg, akik odaküldtek engem, hogy tartsam vissza Bradfordékat.
– Bradford maga okozta magának a bajt.
– De benne voltál a tervben, amely halált hozott rá és hozhatott volna énrám is.
– Tehát vele voltál akkor – bizonyosodott meg régi gyanújáról Kilgore.
– Bizony, vele voltam. De te utánunk nyúltál, Sam. Te intézted a jelzés nélküli B-25-öst és a kínai legénységet, amelyet Taj Litől kaptál. A te segítséged nélkül Linc és a kacsinok visszajövet épségben átjuthattak volna a folyón.
Kilgore-t nem nagyon bántotta a dolog. – Talán igen, talán nem. Ha ott voltál, akkor mindenki másnál jobban tudod, mi történt. – Letekintett poharára, amelyet ide-oda forgatott kezében, majd újra Reismanra emelte a tekintetét: – Sejtettem, hogy vele voltál. Abból, ahogy nem szálltai le a dologról. De Ludlowot azzal szédítetted, hogy Bradfordot holtan találtad az őserdőben.
– Ez a dolgok természetéből fakad, Sam. Gyorsan kell lépni és tudni, hogyan szédítsük el mindkét felet.
– Ha neked lennék, nem írnám be a jelentésembe – figyelmeztette Kilgore. – Egy szép napon a börtönben kötsz ki vagy egy kivégzőosztag előtt.
Alighanem igaza van, gondolta Reisman. – Megteszed te ezt helyettem, ha Taj Li mondja, mi? – támadott. – És te küldted azokat a brigantikat Katherine Harrisre is, igaz?
Sam értetlenül nézett rá. – Nem ismerem a nőt.
Reisman úgy érezte, Sam igazat mond. – Taj Li egyik-másik áldozata. És ha rájövök, hogy bármi közöd volt ahhoz, ami vele történt, Sam, megöllek.
– Egy ilyen megjegyzésért úgy seggbe rúgathatnálak, hogy a taknyodon csúszol ki Kínából, haver.
– Csak tessék. Szívességet tennél mindkettőnknek. Kilgore jól megnézte, azután megrázta a fejét:
– Inkább nem. Egyelőre szükségünk van rád. Ha nem akarsz Taj Linek dolgozni, akkor továbbra is nekem dolgozol.
– Mivel seftelsz, Sam? Ópiummal? Arannyal? Fegyverrel?
– Mind a hárommal. Meg szolgálatokkal, információkkal, mindazzal, amit Taj Li óhajt – felelte Kilgore.
– Én vigyázok rá, ő vigyáz rám. A fizetés likvid, nyoma nem marad. Tarts velem!
– Miért csinálod, Sam?
– Kicsit aggaszt, hogy mi lesz velem a háború után – felelte tárgyilagosan Kilgore. – Nem vagyok hivatásos tiszt... se bankár, se ügyvéd, se üzleti nagymenő, mint a többi fejes az ezrednél. Úgy jutottam el idáig, ahol ma vagyok, hogy tehetségesebb vagyok náluk. Ha elhallgatnak a fegyverek, gazdagabb akarok lenni náluk.
– Hát a politika? A szenvedélyek? A lojalitás? – kérdezte Reisman.
– A politika csak arra jó, hogy kiválassza a szart a homo sapiensből, nehogy elárasszuk egymást. Csak annyira szeretnék gazdag lenni a háború után, hogy ne kelljen se a más szarát szagolnom, se a más szarába lépnem.
Reisman feje olyan bosszúszomjas gondolatokkal volt teli, amilyeneket eddig nem engedett volna meg magának. Most, hogy a dolgok kiderültek, szinte megkönnyebbült. Elállt attól, hogy szóba hozza Csang Ven Ming nevét, mert új ötlete támadt arról, hogyan vehetné hasznát a Kempitajhoz fűződő titkos kapcsolatának. Az elmúlt hónapok során borzalmas dolgok történtek mások hasznára. Most őrajta van a sor. Nem fogadta el könnyen, hogy préda legyen ebben a bizantinus politikában, amelynek célja mások kapzsiságának és kéjvágyának táplálása. Elhatározta: még az éjjel összerántja embereit és nyomban nekilát saját megtorlási tervének kivitelezéséhez.
– És most mi történik, Sam? – kérdezte. A puszta kezével is kiverekszi magát innen, ha kell, gondolta.
– Folytatjuk úgy, mint-eddig – mosolygott Kilgore. – Ha akarsz, visszamehetsz az embereiddel Indokínába. Gondolom, tudod, merre vannak. Nekünk egyelőre nem adták meg a címüket. Ha bárkinek kikotyogsz valamit rólam bizonyíték nélkül (márpedig gondom volt rá, hogy ne legyen bizonyíték), akkor felelned kell azért, amit Bradforddal meg a kacsinjaival együtt elkövettél a kínaiak ellen Caohsziennél két hónapja.
– Ludlow tud ezekről a dolgokról?
– Nem. Azt se tudja, hogy Csungkingban vagy, és ezt ennyiben is akarjuk hagyni.
Ez jól beleillett Reisman terveibe. – Oké, akkor hadd megyek ki innen tisztán. Te nem tudod, hogy itt vagyok, én nem tudom, hogy te itt vagy. Azt a csapatszállítót viszem, amellyel jöttem. Semmi követés. Szépen eltűnök a ködben. Egy hét múlva fölkereslek az embereimmel együtt Kunmingban. Megkapjuk tőled, amire odalenn szükségünk van és újra visszatérünk Tonkinba.
– És továbbra is figyelsz az üzleti lehetőségekre? – kérdezte széles mosollyal Kilgore.
– Hogyne. Miért ne? – válaszolta könnyedén Reisman. Kilgore tudta, hogy épp ellenkezőleg érez. Hiszen világosan megfogalmazta, amikor először Tonkinba indult. De ha Sam szívesen hiszi, hogy már másképp vélekedik, Reismannak esze ágában sincs kiábrándítani ebből.

 

A klinikára érve dr. Briggs-t egy térkép fölé hajolva találta Bowren, Sawyer, Władisław és Bó Szan társaságában. Mihelyt meglátták, megkönnyebbültek.
– Ha reggelig nem kerültél volna elő, ezek a fiúk kiszabadítási akcióba fognak – mondta az orvos.
Reismannek jólesett az aggodalmuk. Még némi lelkifurdalása is támadt, amiért olyan jót vacsorázott a Boldog Völgyben. – Kaptatok valami kaját? – kérdezte.
– A parancsnok nagyon szépen gondoskodott rólunk – mondta Bowren.
– Nincs más vágyam, mint levackolódni valahol éjszakára – szólt közbe Sawyer.
– Bezony, kurva nehéz két nap volt ez – tette hozzá Władisław. – Ha van még valami szórakoztató programja a számunkra, hagyja holnapra, őrnagy, jó?
– Jó – egyezett bele Reisman. – Ha megígéred a doktornak, hogy nem pisilsz az ágyba, talán helyet ad a kórházban.
Briggs nevetett. – Szolgálják ki magukat, uraim.
Bó Szan ismerte a kórházat előző itteni tartózkodása idejéből, végigvezette hát őket a folyosón a kórteremig.
– Hogy van Katherine? – kérdezte Reisman, amikor kettesben maradt az orvossal abban a kis szobában, amelyet az orvos rendelőként és alvóhelyül használt.
– Nagyjából egyformán. Továbbra is rendszeresen látogatom. Vannak jó és rossz napjai.
Az íróasztali székre mutatott, azután a faliszekrényből előszedte príma skót whiskyjét.
– Gondolod, van annyi ereje, hogy holnap este eljöjjön néhány órára?
Dr. Briggs átnyújtotta neki a poharát és töltött: – Ha igazán fontos, azt hiszem, kimehet. A múltkori látogatásaid sokat segítettek rajta. Az akarata megerősödött, ha a teste nem is. – Töltött magának, leült priccsére és fölemelte poharát. – Örülök, hogy újra itt vagy, John.
Reisman fölemelte poharát. – Derék dolog, hogy gondjaidba vetted az embereimet. Hálás vagyok érte.
Kortyoltak, ízlelgették a jófajta whiskyt. – Jófajta ellenméreg arra, amit ma este ittam – mondta elismerően Reisman.
– Hivatalos ügyben vagy élvezetből?
– Csöppet se volt élvezet.
– Gondolom, hogy volt egy-két kalandod, amióta utoljára találkoztunk.
– Akadt – felelte Reisman. – Nézte az idős tengerészorvos árkolt, fáradt arcát. – Be kell hogy avassalak valamibe.
Briggs hosszan viszonozta a pillantását. – Mondhatnám, hogy inkább ne, tartsd meg a titkaidat. De ez épp olyan lenne, mint megtagadni egy súlyos sebesülttől a gyógyítást. A titoktartás a szakmámhoz tartozik, úgyhogy ha könnyíteni szeretnél magadon, őrnagy, csak tessék. Figyelek.
– Kacskaringósan fogom elmondani, úgy vezetlek el a lényegig – mondta Reisman. – Tanácsot szeretnék kérni tőled. És azt, hogy ránts vissza, ha úgy gondolod, túlságosan, messzire megyek.
– Rendben!
– A munkám jellege azt kívánja, hogy legyek nagyon fondorlatos, de amióta visszatértem Ázsiába, még fondorlatosabbnak kell lennem – mondta neki Reisman. – Van egy ötletem... egy terv arra, hogy kifüstöljem azokat a disznókat, akik félholtra verték Katherine-t. Lehet, hogy ugyanazokat kapjuk el. Lehet, hogy csak olyanokat, akik a közelében voltak az ügynek, de mindenképp lesújtunk a hálózatukra és tudtukra adjuk, hogy nem úszhatnak meg büntetlenül ekkora gazemberséget.
– Bármi lesz is, számíts rám – mondta Briggs. – Túlságosan nyugalmas az életem. Nincs benne semmi izgalom.
– A te szereped csak tanácsadás lehet. Vagy letolsz mint életveszélyes őrültet, vagy azt mondod, menni fog.
– Kezdd!
– Ismered Ludlow sorhajókapitányt?
– Persze. Beképzelt, nagyképű fasz.
– És Taj Lit?
– Párszor láttam hivatalos fogadásokon, de sose beszéltem vele. Utálja az idegeneket és ritkán fogadja őket. Kivéve Ludlowot, és a legmagasabb rangú titkos megbízottakat.
– Akkor megtisztelve kellene ereznem magam – jegyezte meg fanyarul Reisman. – Váratlanul meghívást kaptam, hogy vacsorázzam hála ma este. Onnan jövök.
Mr. Briggs elképedt. – Különös körökben mozogsz, őrnagy. Ha valaki közvetlenül, vagy közvetve tehet a Katherine elleni támadásról, akkor ez a disznó az. Nem hiszem, hogy Ludlow rendelte volna el erőszak alkalmazását egy amerikai nővel szemben. Azt sem, hogy jóváhagyja, ha efféle tervről hall.
– Ludlow azt hiszi, banditák voltak. Legalábbis ezt mondta nekem a múlt hónapban. Taj Li, amikor előhoztam neki, letagadta, hogy bármi köze lenne hozzá.
– Te aztán elég veszedelmesen élsz!
– Hallottál valaha egy Csang Van Ming nevezetű hapsiról, aki neki és Ludlownak dolgozik a Boldog Völgyben?
– Nem.
– Azt hiszem, hogy ő a kapcsolat a Kempitajhoz.
– Katherine szerint épp ez után kutatott Waingrove ezredessel együtt.
– Akkor hát tegyük föl... Először is tegyük föl, hogy te vagy Ludlow. Kapsz holnap reggel egy személyesen kézbesített levelet Katherine Harristől, amely följelenti Csang Van Minget. Taj Li vagy tud ennek az embernek az áruló voltáról vagy nem.
– Valószínűbb, hogy Taj Li tud róla és védelmezi – jegyezte meg Briggs. – Talán éppen emiatt verette meg az embereivel Katherine-t.
– Térjünk vissza Ludlowra. Próbálj meg úgy gondolkodni és érezni, ahogy ő! A levélben az áll majd, hogy Katherine fölkeresi őt holnap este a hivatalában és bizonyítékokkal szolgál. Mit tennél?
A tengerésztiszt habozás nélkül válaszolt: – Meghagynám a kapunál, hogy ne engedjék be. Semmi körülmények közt se szabad beengedni. Alkalmatlankodó őrültnek nyilvánítanám. Azután hívatnám azt a Csang Van Minget...
– Ha létezik ez az ember és ha ismered.
– Igen. Behívatnám egy kis négyszemközti beszélgetésre és megkérdezném tőle: „Ismered ezt a hölgyet?” Az meg persze letagadja, akár ismeri, akár nem.
– No, most tegyük fel, hogy te vagy Taj Li ugyanebben a helyzetben – folytatta Reisman. – Kapsz egy igen irodalmi stílusú levelet, hibátlan kínaisággal egy amerikai hölgytől, aki enyhe kifejezéssel is persona non grata. A levél följelenti Csang Van Minget és tájékoztat téged, hogy a levél írója este viszi a bizonyítékokat. Mit tennél mint tábornok?
– Elgondolkodnék rajta, de semmiképp se válaszolnék magam a levélre – válaszolta határozottan Briggs. – És méltóságomon alulinak tartanám azt is, hogy üzenjek a kapuőrségnek. Sokkal magasabb és hatalmasabb személyiség vagyok, semhogy bármiféle figyelmet fordítsak egy ilyen jelentéktelen alakra beosztottjaim szemében. Viszont hívatnám azt a nemtudomkit, akit Csang Van Mingnek hívnak és föltenném neki ugyanazt a kérdést: „Ismeri ezt a hölgyet?” A kérdésnek nem az lenne a célja, hogy választ kapjak rá, hanem hogy riadóztassam.
– És ha annak az embernek bűnös módon tudomása van nemcsak arról, hogy ki a levél írója, hanem arról is, hogy azt miképp büntették meg, akkor föltételezi majd, hogy a levél írója már nagyon is rendbe jött és újra bajt kever, így hát az illetőnek gondja lesz rá, hogy Katherine-t elhallgattassa, akár ő, akár mások. Katherine-t nagy valószínűséggel újra megtámadják valahol, útközben hazafele. Lehet, hogy ugyanazon a helyen, ahol előzőleg elkapták. Logikus ez kínaiul?
– Még angolul is – intett dr. Briggs. – Ha eltekintünk attól, hogy csaléteknek akarod használni Katherine-t.
– Csakis akkor, ha hajlandó rá.

 

Reisman, Bó Szan és dr. Briggs másnap reggel elindult Hongjancsonba. Abba a negyedbe, ahol Katherine lakott. Útközben meg-megálltak különböző rendű és rangú riksáknál, míg Briggs kiválasztott egyet; sovány, fiatal fiú húzta, hasonlított Bó Szanra. A doktor ezután ezen a riksán folytatta útját, Reisman és Bó Szan pedig jókora kerülőket csinált a dzsippel. Mire visszaértek, dr. Briggs nyitotta ki nekik a kertkaput. A riksa a kőkerítésen belül állt.
– A fiú a konyhában van – mondta Briggs. – Elfogadta az ajánlatunkat. Szuulin már jóllakatta.
Reisman belépett a házba és indult is az emeletre, sarkában Bó Szannal, amikor a nappaliból a nevét hallotta. Megfordult. Katherine ott ült a pamlagon, konzervatív szövetruhái egyikében, amilyeneket annak idején még Nankingban viselt. Amikor Reisman lerohant hozzá, a lány fölállt, átölelte a nyakát és megcsókolta. – Jaj de jó, hogy újra látlak, John! – mondta halkan, amikor kibontakozott az ölelésből.
Reisman nem engedte el a kezét, megfordult és bemutatta Charlie Bawsan tizedest, aki nagy tisztelettel válaszolt, összetette tenyerét, meghajolt: – Kazsa-e, Daw – mormolta.
Katherine zavarban volt. – Ez nem kínaiul van.
– Nem, hölgyem. Ez kacsin köszöntés hölgyeknek – magyarázta Bó Szan.
– Tud kínaiul? – kérdezte mandarin nyelven a lány.
– Tanulok – felelte ugyanebben a nyelvjárásban Bó Szan.
– Isten hozta szerény hajlékomban – folytatta Katherine.
Bó Szan mosolygott, újra meghajolt és megköszönte.
Katherine elengedte Reisman kezét, hellyel kínálta őket a pamlagon és székeken, majd visszaült.
– Dr. Briggs meséli, hogy van valami terved.
– A terv célja, hogy lecsapjak azokra, akik bántottak téged.
– Taj Lire?
– Nem őrá közvetlenül, csak olyanokon át, akik neki dolgoznak. Lehet, hogy ugyanazokhoz jutunk el, akik megvertek. Lehet, hogy másokhoz, és lehet, hogy semmire se jutunk. De azt hiszem, most megfizethetünk nekik azért, amit veled tettek.
– Halljuk!
– A terv veszélyes. Főleg rád nézve. Ha nem akarsz részt venni benne, vagy úgy érzed, nem vagy elég erős hozzá, akkor elvetjük és kitalálunk valami mást.
– Mondd el, mit kívánsz tőlem, John – mondta elszántan Katherine. – Tudhatnád, hogy a veszélytől nem riadok meg.
– Oké. Először is: amikor Waingrove ezredessel dolgoztál, nem volt-e gyanús neked egy bizonyos Csang Van Ming, aki a Boldog Völgyben valaki?
– De igen. Sose találkoztam vele, bár az is lehet, hogy csak a fedőneve valakinek, akit ismertem. És sose tudtam meg, mi a hivatalos beosztása ott. De ez a név csomószor felbukkant a Kempitajjal kapcsolatos utalásokban.
Ez elegendő volt, megerősítette a föltételezést. Reisman elmesélte neki a tervét. A lány készséggel beleegyezett, csöppet se zavarta, hogy veszélyes ránézve. Sőt Reisman szinte látta, mint tér vissza belé az energia attól, hogy fölkelhet betegágyából és valóra válthatja ópiumos elégtételábrándjait.
Azután Katherine leült és megírt két levelet. Egyet angolul Pelham Ludlow sorhajókapitánynak, a másikat kínaiul Taj Li tábornoknak, így szóltak:

Tisztelt Uram!
Nem voltam jó egészségi állapotban, így nem kér eshettem föl Önt hamarább. Informálnom kell Önt Csang Van Minggel kapcsolatban. Az illető a Kempitaj kémje. Ma este hétkor fölkeresem Önt ennek bizonyítékával, a főhadiszállásán.

A riksafiút tisztesen megfizették a járművéért, ruhájáért és a hallgatásáért. Bó Szan beállt a két rúd közé és elrobogott a Boldog Völgy felé utasával, Szuulinnal, aki Katherine levelét vitte és irányította a fiút. Dr. Briggs otthon maradt Katherine mellett.
Reisman gyalogosan követte a riksát. A város lejtős utcáin és sikátoraiban fehér ködfoltok kavarogtak, a reggeli nap már fölszívta a többit. A fény bántotta a szemet, a levegő sűrű volt a bomlás illatától. Az utcák s a gyalogsétányok zsúfolva voltak kulikkal, állatokkal és járművekkel, amelyek sietősen bonyolították a város ügyeit. Az út kiegyenesedett előttük a kis fás liget és a hosszú, feketére festett kőfal mellett. A riksa megállt a kertkapunál, ahol katonák álltak derékmagasságban, előreszegezett géppisztollyal. Reisman hátramaradt, hadd hömpölyögjön körülötte a gyalogosforgalom. Látta, amint egy tisztet hívnak ki bentről a Boldog Völgy területéről. Figyelte, mint adja át a leveleket Szuulin a tisztnek, mint dugja oda neki a megvesztegetési pénzt, hogy gyorsan kikézbesítse őket. És azt is észrevette, hogy Sawyer és Władisław, ahogy megbeszélték, amerikai turisták módjára, bámészkodva mennek be a kapun.
Amikor e tranzakció véget ért a kapunál, Bó Szan elindult visszafele Szuulinnal. Míg elügetett a riksával Reisman mellett, odamosolygott és kacsintott. Sawyer és Władisław eltűnt a gyalogosok tömegében az út domborulatánál. Reisman újra követte a riksát, leste, hol lehetnek azok az alkalmas helyek, ahol este támadók rejtőzhetnek el, Katherine-re várva. Öt perc múltán a csapatszállító gurult le a dombról, volánjánál Bowren őrmesterrel, háta mögött Sawyerrel és Władisławval. Megállt, hogy fölvegye Reismant, azután követték a riksát visszafele Katherine házáig, majd újra bevitték a riksát a kőkerítésen belülre. Útközben mindegyikük óvatosan ellenőrizte az útvonalat és jól megjegyezte az orvtámadásra leginkább alkalmas helyeket, különösen azt a sikátort, ahol Katherine-t három hónapja megtámadták. Még háromszor végigmentek az útvonalon, amíg alaposan eszükbe vésték és mindegyikük gyalog bejárta azt az útszakaszt, amelyért ő lesz felelős, ha leszáll az este.

 

Amikor Reisman átadta Katherine-nek a pisztolyt, hogy óvatosságból tartsa majd magánál, a lány nyugodtan nézte a kezében tartott hűvös, kék fémtárgyat. Egy tengerészeti 38-as Smith and Wesson volt, amelyet Reisman dr. Briggstől kért kölcsön, minden eshetőségre készen.
– Sütöttél már el fegyvert? – kérdezte Reisman.
– Nem – felelte Katherine.
– Gondolod, hogy ha kell, el tudod sütni?
– Igen.
A lámpafényes nappaliban üldögéltek, indulásra készen. A lány föltekintett rá, azután dr. Briggsre, aki meglehetős ünnepélyesen festett sötétkék tengerészegyenruhájában, meg Bó Szanra, aki a riksafiú szegényes göncét viselte, – Nincs bennem félelem – nyugtatta meg őket a lány. – Így akarom. Ha rám törnek, tudom, hogy te vagy az embereid ott lesznek a közelben.
Reisman elvette a megtöltött pisztolyt, kivette a töltényeket és megmutatta neki, hogyan biztosítsa ki, s hogy hogyan célozzon és tüzeljen vele.
– Már rég meg kellett volna tanulnom ezt – mondta búsan a lány.
Amikor Reisman meggyőződött róla, hogy Katherine érti a dolgot, újratöltötte a fegyvert és odanyújtotta, a csövénél fogta, hogy Katherine megmarkolhassa. – Mi lesz a dolgod, a baj első jelére? – vizsgáztatta.
– Kibiztosítom – ismételte magabiztosan az utasítását a lány. – Az egyik felem szeretné használni, a másik reméli, hogy nem kell.
Reisman fölállt, megnyugtatóan rámosolygott: – No, akkor induljunk! Lássuk, harapnak-e a csalétekre!
Ugyanazt érezte, amit Katherine: akarta, hogy megtörténjen és nem is. De most már nem volt visszaút.
Szuulin kinyitotta a kertkaput. Dr. Briggs ment ki elsőként. Beszállt dzsipjébe és elhajtott. Ragaszkodott hozzá, hogy ő is részt vehessen, így hát az lett a dolga, hogy elöl halad az úton a Boldog Völgy felé, meggyőződik róla, hogy Bowren, Sawyer és Władisław a helyükön vannak-e, azután pedig visszatér, amikor biztos benne, hogy a riksa célba ért. Azután leparkolja a dzsipet ugyanott a kert kerítésénél és járőrözik a Katherine háza körüli utcákon és mellékutcákon. Egy 45-ös automata volt a kabátzsebében.
Reisman besegítette Katherine-t a riksába, s egy takaróval betakargatta a térdét. A lány alácsúsztatta a kezét, benne a 38-assal. A férfi megcsókolta és a fülébe súgta: – Sok szerencsét!
Szuulin megérintette Katherine karját és áldást mormolt. Azután kinyitotta a kertkaput, Bó Szan pedig kihúzta a riksát az utcára. Reisman nyomban követte.
Ismét köd ereszkedett le. Eltakarta az épületeket, a járműveket és a járókelőket. Reisman Bó Szan léptéhez szabta a magáét. Bal vállán karabély volt átvetve, jobbja a 45-öse agyán pihent, szeme ide-oda járt, igyekezett a riksa elé nézni. Amikor Bowren, Sawyer, illetve Władisław hadállása előtt elhaladt, a fiúk előreléptek fedezékükből és némán jelezték ottlétüket. A riksa fél óra múlva megállt a Boldog Völgy kapujánál, és Reisman is megállt egy előnyös ponton az út túloldalán. Pár pillanat múlva Ken Briggs dzsipje lassan elhaladt a riksa mellett, mintha valami házszámot keresne, azután eltűnik a szeme előtt a homályban.
Egy kínai tiszt várakozott a kertkapu előtt két ügyeletes őrrel a két oldalán; most előrelépett és Katherine-nel beszélt. A szavakat Reisman nem értette. Csak ebben a pillanatban jutott eszébe: mi van, ha valóban beengedik a lányt. Hirtelen összeugrott a gyomra, azután megkönnyebbülten látta, hogy Katherine-t visszautasítják. Bó Szan fölkapta a riksarudakat és elindult visszafele, amerről jött. Briggs dzsipje épp jött visszafele a dombról, a kocsi fényszórója megvilágította a helyszínt, megkerülte őket és haladt tovább.
Reisman ismét a riksa mögé húzódott, erősen figyelt minden mozgásra, minden zajra. A nappali Csungking sűrű, bűzös, izzadt forgalma semmivé lett, mihelyt leszállt a nyirkos, ragacsos éj. Kevés jármű és kevés gyalogos járt a keskeny, kanyargós utcákon. A boltokat már redőnyök takarták. Valahol előttük, a ködben, Sawyer, Władisław és Bowren lesi az éji árnyakat. Előbb a riksa haladt el előttük, azután Reisman, a fiúk húszméternyire haladtak mögöttük, tartották a tempót, védőernyőt formáltak hátulról, Katherine házához közeledtek, ahol már Briggs tart őrjáratot. Reisman hozzáigazította lépte zaját az ügető Bó Szan lépteihez, alig várta, hogy történjék valami.
Huszonöt feszült, eseménytelen perc telt el. Amikor biztonságban túljutottak a legveszedelmesebb ponton – a sikátoron, ahol nemrég a támadói rátörtek Katherine-re, és ahol most Bowren őrködött –, Reisman már-már ostobán érezte magát, amiért hiába tervezett ilyen alaposan.
Ekkor történt, percekre a háztól: két kuliruhás kínai ugrott elő egy fedezékből és elállta Bó Szan útját. Nem mutattak fegyvert, de ráugrottak Bó Szanra, amikor az kínaiul elkiáltotta magát: – Banditák! – és a riksát maga után húzva megpróbált elfutni mellettük.
A támadók ököllel verték Bó Szant és a földre teperték, Reisman előrerohant, előhúzta automatáját. A zűrzavarban nem látszottak a mozdulataik. Katherine hangját nem lehetett hallani. Bó Szan eljátszotta az irgalomért könyörgő szerencsétlent. Reisman pedig futva megkerülte a riksát, a közelebbi támadót vette célba. Ellenállt a késztetésnek, hogy tüzeljen, fenéken rúgta a Bó Szan fölé hajló embert és kínaiul rákiáltott a támadókra: ne moccanjanak és emeljék föl a kezüket.
A férfi, akibe belerúgott, megfordult – és Reisman egy ismerős, megvető arcba bámult: Liu őrmester arcába. Liu rápillantott a fegyverre, azután Reisman szemébe nézett.
– Neked már úton kellene lenned Kunmingba, szemét gazember! – fröcskölte.
Még mielőtt Reisman válaszolhatott volna, két dolog vonta el a figyelmét. Bó Szan fölpattant görnyedt testtartásából és lábfejévei-kezével sebes és nagy erejű ütésekkel a riksa felé lökdöste a másik támadót. Ugyanebben a pillanatban Reisman zajt hallott a háta mögül és hátrakapta a fejét. Bowren volt az, meg a másik kettő, nem újabb támadók.
– Maradjatok! Ne lőjetek! – kiáltott rájuk. Élve akarta Liút.
Ebben a pillanatban Liu egy dzsúdóütéssel kiverte a kezéből a 45-öst, és utánavetődött. Reismannál még mindig ott volt a karabélya, de csak egy pillanat töredékéig gondolt arra, hogy lekapja a válláról és tüzel. Inkább eldobta, Liu után vetődött, s a hátára zuhant. Liu lelökte magáról, elgurult a fegyvertől és még mielőtt Reisman megragadhatta volna, talpra szökkent. A pisztoly és a karabély a földön hevert, de Reisman elállta előlük az utat.
Szeme sarkából meglátta Bó Szant, meg a második támadót, aki végre a levegőbe emelte a kezét és megadta magát. Katherine láthatatlan volt a fülke sötétjében és még mindig nem adott egyetlen hangot se. De Reisman amúgy se látott semmit, ami méteres távon kívül történt körülötte. Liu őrmesterre kellett koncentrálnia. Azt várta, hogy előkap egy fegyvert bő kuliöltözéke alól. De ha volt is nála, nyilván tisztában volt vele, hogy ha előrántja, azon nyomban lelövik a rászegezett fegyverrel álló katonák és dr. Briggs, aki épp most ért oda futva.
Liu klasszikus dzsúdóállást vett föl és körözni kezdett, előrerontott, hátra ugrott, karja szüntelen mozgásban volt, ujjai egymáshoz feszültek, keze merev, ütésre kész. – Ha elkaplak, őrnagy, akkor kvittek vagyunk – kiáltotta. – Mindenki hazamegy. Rendben?
Reisman nem válaszolt. Ellenfele minden mozdulatát követte és megelőzte. Akárha táncra perdültek volna. Kettejüké lett a játszma. Reisman élvezte. Tudatából kiestek a többiek, még Katherine is.
Ekkor Liu észrevette az első rést és támadott. Reisman alkarjával elütötte ellenfele kezét és félreugrott, lecsapott Liu nyakára ugyanazzal a karjával, míg a másikat továbbvitte a lendület. Liut földühítette az ütés és gyorsan visszaugrott, sebes csapásokkal és ütésekkel verte szét Reisman védekezését, cselekkel és pörgésekkel csapta be. Reisman fejjel és testtel fogadta az ütéseket, a fájdalom ösztökélte, keményítette. Az őrmester nem úszta meg büntetlenül. Reisman tudta, hol vannak ellenfele gyönge pontjai; tudta, hogyan használja erejét és lendületét ellene. Valahányszor Liu ütött, töredék rés támadt önvédelmén, Reisman pedig átkalapálta, átsorozta magát ezen a résen. Liu kezdetben leginkább a fejét védte, Reisman tehát a testére ment rá. Három ujját tőr-mereven beledöfte Liu hasába, amikor az lehajolt, Reisman a veséjére ütött. Liu zihálva a földre zuhant, majd odább gurult, pillanatnyi haladékért.
Reisman sebesen körülpillantott arénájuk ködös sötétjében. Elvesztette időérzékét, pedig alig telt el több két percnél. Az utcakereszteződés felől csak egészen kevés fény szivárgott ide, a körülötte állók feszülten figyeltek. Bowren, Sawyer, Władisław, Briggs és Bó Szan a kézitusa támadó-védekező, koreografált mozdulataiba dermedt. És valami nincs rendjén ebben, futott át Reisman agyán.
Liu újra nekirontott. Ügyes volt és gyors, észrevette, hogy Reisman feje védtelen, és két olyan súlyos ütést mért rá, hogy Reisman elterült. Liu rávetette magát, hogy lenn a földön készítse ki, erre azonban Reisman fölrántotta térdét, lábfejét, és akkorát rúgott, hogy Liu a levegőbe röpült és durranva ért földet. De Liu ismét fölpattant, megpördült és készen állt az újabb támadásra – ezúttal késsel, melyet zubbonya alól húzott elő.
Briggs elüvöltötte magát: – Vigyázz!
Reisman visszaordított: – Ne avatkozz be! Maradj! – Ő akarta kicsinálni Liut, vagy megölni puszta kézzel.
Ekkor kapcsolt, mi is volt az, ami az imént megijesztette a többiekben: hogy egyikük se figyel a másik banditára. A ködös feketeségben újra a másikra pillantott, az felemelt kézzel állt –, de nem a verekedésre figyelt, hanem a többiek éberségét méregette, s közelebb hátrált a riksafülke elejéhez.
– Vigyázzatok a másikra! – ordította Reisman.
Látta, hogy a másik benyúl a zubbonya alá, pisztolyt húz elő – és ugyanebben a pillanatban érezte, hogy Liu őrmester ráront a késsel. Visszafordult. Liu bal lábbal lendült előre és bal kezét nyújtotta ki, hogy blokkoljon és cselezzen, a tőrt jobbjával fogta vissza a jobb csípőjénél, döfésre készen. Reisman – rémülten attól, hogy nem tudja, mi történik a háta mögött – mélyen lehajolt, mint aki a kés szintje alá akar kerülni, majd hirtelen fölemelkedett, fölkapta bal karját és kitárta magát egy támadásnak. Liu kitöréssel támadott és Reisman, aki maga hívta ezt ki, félrecsavarodott előle és bal karjával Liu kést tartó kezére sújtott, ezzel kibillentette egyensúlyából, hogy újból lecsaphasson rá.
Eldördült egy lövés, ez meglepte Liut, s amíg a visszhangzó zaj el nem ült, védtelenségbe dermedt – Reismannak ez épp elég volt arra, hogy jobb keze kemény élét fölfele lendítse, kalapácsként csapjon Liu orra alá, átlósan, a füle felé. Érezte a csontok repedését; fölfele törtek, Liu agya felé. Vér buggyant ki orrlyukán és fülén, s élettelenül terült el a földön.
Második lövés csattant, majd egy harmadik, Reisman teste fölkészült a golyókra. De nem jöttek, fölnézett – levegőért kapkodva, dühtől zihálva. Ekkor jutott eszébe: Katherine! Mintha megállt volna az idő... pedig csak másodpercek teltek el azóta, hogy a másik kínai támadó előkapta pisztolyát, s még annyi se, amióta Liu őrmester ama végzetes mozdulatát tette.
Reisman rémülten fordult a riksa felé. Władisławtól és Sawyertől nem látott oda. Mindkettő iszonyattal nézett a halottról őrá. Értetlenül... az időt húzva, a friss realitást nem elfogadva... és visszaemlékezett rá, mennyire elrémítette őket még Angliában is, amikor effélékre tanította őket... s most újra látta, mennyire elrémíti őket azzal, hogy meg is tette. Most ők is a riksa felé fordultak. Túl gyorsan történt minden ahhoz, hogy egyszerre fogadjanak be mindent. Reisman hatalmasan megkönnyebbült: Katherine kifele tápászkodott a fülkéből, ernyedten lecsüngő kezében a 38-assal. A riksa rúdjai között ott hevert majdnemgyilkosa, pisztolya mellette a földön: a merénylőé, akinek utolsó mozdulata az volt, hogy vakon befele célzott a riksa sötét fülkéjébe. De még mielőtt a ravaszt meghúzhatta volna, Katherine lelőtte – és Bowren meg Briggs esés közben még kétszer eltalálták; most épp a merénylő fölé hajoltak, kezükben 45-öseikkel.
Reisman gyorsan körülnézett. A verekedés... a lövések... a csata és a halál a csungkingi éjszakában –, mindez senkit se vonzott ide. Lehet, hogy a zajok fölriasztottak valakiket a kerítések, vályogfalak és spaletták mögött, de senki se merészkedett ki. Mégis: jó lesz gyorsan eltűnni innen. Rendőri és katonai járőrök okozhatnak gondot, s ennek az egésznek az üdvös megleckéztetés jellege csak akkor ért célt, ha a firtatok előtt titokban marad a ki és a mi, az ok és az okozat.
Kivette a fegyvert Katherine kezéből. – Szeretném, ha megnéznéd őket.
A lány nem tétovázott, megértette: Reisman is bizonyosságot és önigazolást akar, akárcsak ő. Belenézett az általa lelőtt férfi fölfele fordult arcába, bólintással jelezte, hogy felismerte, majd Liu őrmester teteméhez lépett és ismét bólintott. Komor elégedettséggel nézett Reismanra.
– Mondtam neked, hogy jó okból fogok ölni – mondta érzelmek nélkül. – Ezek ketten támadtak rám három hónapja.
Briggs jött oda és átkarolta a lány vállát. – Szálljon be a riksába. Bó Szannal haza visszük.
A lány szót fogadott; meglepő, erő volt a lépteiben. Reisman utánanézett, s arra gondolt, hogy nyilván később borul ki. Elküldte Bowrent a közelben parkoló csapatszállítóért, majd a Sawyer által odatartott zseblámpa fényénél szemrevételezte a két halottat. Vajon nem ezek egyike-e véletlenül az a Csang Van Ming? Átkutatta álöltözetüket, Liunál is pisztolyt talált, el vette. Igazolványokat is talált mindkettejüknél, a titkosrendőrségtől és a SACO-tól, ezeket is elvette. De egyikén se állt a Kempitaj-összekötő neve.
Gyorsan megtisztították az utcát. Bowren odahozta a csapatszállítót, beemelték a holttesteket. Kihajtottak a városból, a reptéren túlra egy elhagyatott térségre, és bedobták a hullákat a Jangce folyóba. Sok halott került már ide, Reisman tudta jól. A tetemek együtt úsznak majd a többi számtalannal, névtelennel, akiket a sorsuk visszavisz mindnyájuk anyjához, a kínai vizekhez. Talán kifogják őket, majd, talán nem.
Míg visszafele autóztak Katherine házához, elégedetten latolgatta: most majd Taj Li is megtudja, milyen ördögien okos lehet egy amerikai ellenfél. Leszámítva persze, hogy e teljes siker azt jelenti: se a SACO-igazgató, se a titkosrendőrei, se a japán Kempitaj, de még az amerikai OSS se tudja meg soha, mi is történt.
És jobb is lesz így.

 

31.

– Szeretném, ha hazatérnél – mondta Reisman.
– Nekem ez a hazám – felelte Katherine és elégedetten megszívta az ópiumpipát, amelyet Reisman készített el neki.
Újra a lány szobájában voltak. Katherine fölpolcolva ült az ágyban, brokátbevonatú párnáira támaszkodott, a lámpa félhomályban tartotta a szobát, pontosan úgy, mint azon az estén, amikor Reisman először járt itt, több mint egy hónapja.
– Bostonba – makacskodott a férfi.
Tudta, hogy Katherine-nek még mindig élnek ott hozzátartozói, jobb orvosi ellátást kaphatna és az új remények talán az ópiumról is leszoktathatnák. Nem akarta elfogadni azt a komor előrejelzést az egészségi állapotáról, amelyet Ken Briggstől kapott a múlt hónapban. A lány ma esti rendkívüli bátorsága és ereje az ellenkezőjére vallott.
Várta, hogy Katherine válaszoljon, de a lány már a Ta-jen világában bolyongott, eltűnt a Nagy Füst hamis vigaszában és álmaiban. Reisman nem kért az ópiumból. Enélkül is rátört a rosszkedv, a szellemi kimerültség. A történtek kiszívták erejét, pedig még ébernek kellett maradnia.
Amikor ma, este fél tizenegykor visszatért ide embereivel a hagymázos folyóparti kirándulásról, beosztotta őket két-két fős, négyóránként váltott őrségre a kertben, egész éjszakára.
– Eddig azt hittem, ezek a kinézerek a mi oldalunkon vannak, őrnagy – morogta akkor Władisław.
Ugyanaz a refrén, amit Sawyertől hallott két napja, amikor Csiang Fa-kvej arzenáljából jövet szállítmányukkal együtt elrabolták őket. Bár Reisman most már jóval többet tudott az embereket és hadseregeket mozgató nagyhatalmú, manipulatív erőkről – mely erők egészen másként működnek, mint ahogy ő, emberei és a legtöbb amerikai feltételezte – mégse tudta kellőn megmagyarázni Kínában és Francia Indokínában zajló háború körmönfont árulásait.
És most egyedül játssza a játszmát.
– Ha valaki be akar törni ide, öljétek meg – rendelte el. – Halkan, ha lehet.
A riksafiút útjára bocsátották, kocsijával, ruháival, sok pénzzel és sötét fenyegetésekkel arról, hogy Taj Li ügynökei lecsukják, ha egyetlen szót is elköp arról, merre járt. A fiú megrémült – de a kegyetlen fenyegetés használni fog, védi a fiút is, őket is.
Briggs hadnagy további óvintézkedésként elvitte a csapatszállító kocsit egy rejtekhelyre, Bó Szant is melléje adták, védelmezőül. Azután gyalog visszasurrantak Katherine házába, Briggs pedig a dzsipjén visszatért klinikájára. Mindezen járás-kelés közepette folytonosan lesték, nem követik-e őket, de végül megállapították, hogy senki se keresi őket.
Az éjszaka további incidensek nélkül telt el. Dr. Briggs reggel eljött és ennivalót hozott az embereknek. És azt az egyetértő véleményét is hozta, hogy Katherine-nek el kell hagynia Csungkingot.
– Ki kell juttatnunk Kínából – mondta Reismannak. – Nem szabad halogatni. Egész éjszaka szorongtam miatta.
– Akárcsak én. De ő nem akar menni.
Együtt fölmentek a lányhoz. A reggeli szürkületben nyomasztóan sűrű volt a levegő hálószobájában – és szállt az ópiumillat. Katherine sötétkék szövetruhában ült egy székben a kis tetőteraszra nyíló üvegajtónál, ahol néhány növény küszködött cserepekben és ládákban. Reggelije mellette egy kis asztalon. Teáscsészét tartott a kezében, s kibámult az üvegajtón át a Csialingon nyüzsgő csónakokra. A kilátást részben eltakarta a köd.
– Épp azon tűnődöm, milyen jó lenne újra odakinn járkálni a meleg napsütésben... ha lenne napsütés – mondta vágyakozón Katherine. – Meg kell várnunk, amíg kitavaszodik.
– Katherine... meg kell terveznünk a távozását – mondta határozottan Briggs.
A lány szomorúan, kiürültén nézett rá: – Tényleg megtörtént az éjjel az, ami történt? Épp tisztázni igyekszem magamban az egészet... az erőszakot, az ölest. Szerintem áldozatnak lenni könnyebb.
– Megtörtént – mondta türelmetlenül Reisman. Visszaemlékezett saját gyötrelmeire, amikor életében először embert ölt. Gyerek volt még Chicagóban, önvédelemből történt. – Most visszafizettél – folytatta –, de továbbra is veszélyben vagy. Ki kell jutnod. – Ezt is ismerte. Őt is az kergette tizennégy éve a tengerre szenet lapátolni egy teherhajón, hogy tartani lehetett az irgalmatlan megtorlástól a megölt vagány cimborái részéről.
– Nem hagyom magam kiüldözni – makacskodott a lány. – Nem futok el. Hiszen épp ezt akarják.
– Szerintem inkább azt akarják most, hogy holtan lássanak – mondta neki gorombán Reisman. Majd, lágyabban: – Nekem egy-két napon belül el kell mennem innen az embereimmel, Kunmingba. Mit fogsz tenni Taj Li és a brigantijai ellen?
Katherine üres tekintettel nézett rá és a fejét rázta.
– Itt nincs már mit tenned Kínáért vagy önmagádért – szívóskodott Reisman. – Menj haza, gyógyulj meg, s akkor módod lesz mindkettőre.
Katherine fölnézett rá, az érzéseivel hadakozott. Végül így szólt: – Szuulin nélkül nem megyek.
– Ez természetes – vágta rá Briggs. – El lehet intézni.
– De hogyan? – vitázott Katherine, láthatólag örült, hogy semmit se lehet csinálni. – Időbe telik. Átutazó vízumok, útlevelek, meg a többi bürokratikus marhaság. Amerikai vízum Szuulinnak. Vissza fogják utasítani a kiutazási engedélyünket.
– Hivatalosan nem lehet – mondta Reisman. – Épp azok tudnák meg, akiknek nem kéne.
– Ugyanaz a véleményem – mondta Briggs. – Van jobb módszer is.
Elmondta: megpróbál titokban megállapodni egyik pilóta barátjával, aki a Légi Szállítási Parancsnokságnál van, hogy repüljön ki velük titokban Csungkingból Kunmingba, azután a Púpon át Indiába. – Volt már rá példa – mondta. – Indiában pedig elintézi maguknak, hogy továbbutazhassanak az Államokba. Ha szerencséjük van, talán hazáig is elviszi magukat a pilóta és a gépe.
Reisman Katherine-re nézett válaszért, de az csak ennyit mondott: – Majd gondolkodom a dolgon.
Az ötlet más okból is tetszett Reismannak: – Tudd meg a pilótádtól, tudna-e helyet szorítani a gépen nekünk is – mondta Briggsnek. – Elmennénk Kunmingig.
Nem volt sok kedve kocsival menni odáig. Hosszú napokon át kellene keresztülvergődniük Nyugat-Szecsuán és Észak-Jünan primitív, hegyes-völgyes elhagyatott vidékén egy csapatszállítón, amelyet kétes körülmények között kaptak kölcsön a kínai hadseregtől. És a hivatalosságot se akarta felbolygatni azzal, hogy a szabályos csatornákon át intézzék el a repülést.
– Szerintem meg lehet csinálni, John – mondta Briggs. – Máris nekilátok a dolognak és előkészítem a szükséges papírokat is.

 

Reisman aznap késő éjjel arra az érzésre ébredt, hogy valami nincs rendjén. Fölöltözötten aludt Katherine nappalijának pamlagán. Bakancsos lábával leszállt a pamlagról, fölkapta M-3-asát, a lépcső aljához ment és hallgatózott. Feltételezte, hogy Katherine és Szuulin is odafönn van, ki-ki a maga szobájában. Bowren és Władisław már végzett az őrködéssel, odafönn aludtak a harmadik szobában. Az emeleten nyugalom volt; figyelmét a kertre fordította. Bó Szan és Sawyer voltak ügyeletesek odakinn éjféltől reggel négyig.
Lépéseket hallott kintről és kirontott a bejárati ajtón. Nagyon sötét volt. Se csillagok, se hold. Köd. A néhány fácska fekete körvonalait látta, a sövényekét, s a magas kőfal tömegét. De se embert, se zajt, se a két embert, akiknek ott kellett volna lenniük. Azután jobbról, egy sövény mögül ismerős hang suttogását hallotta meg: – Elnézést, hogy fölzavartam, Duwa John.
Reisman odalépett Bó Szanhoz; s ekkor meglátta kezében a dahját, izzadt arcán pedig a vad kifejezést. A fiú épp a kését tisztogatta egy rongydarabbal; a rongy úgy nézett ki, mint amit valakinek a ruhájáról téptek le. Egy pillanat múlva Sawyer lépett Reisman mögé, oly halkán mozgott, hogy az csak akkor hallotta meg, amikor úgy másfél méternyiről megszólalt.
– Remélem, nem a zajra ébredt, őrnagy – mondta, hangjában ideges remegéssel. – Igyekeztünk halkan csinálni, ahogy kérte. – Kezében véres kétélű tőrt szorongatott és keresgélt valamit, amibe beletörölhetné.
– Mi a fenét csináltatok? – kérdezte halkan, élesen Reisman.
Bó Szan és Sawyer behívták egy sövény mögé és megmutatták két újabb, kuliruhába öltözött kínai összegörnyedt holttestét. Reisman a halottakra villantotta zseblámpáját, meglátta a brutális pontossággal elvégzett késelés nyomait. Mintha a tegnap esti két alak jött volna vissza a folyó mélyéről.
– Hallottam őket, amint a kaput feszegetik – magyarázta Sawyer ugyanolyan halkan, idegesen. – Mihelyt átmásztak a falon, már ott vártunk rájuk. Annyi idejük se maradt, hogy meglássanak bennünket, szegény marhák.

 

Amikor Reisman másnap reggel megmutatta Katherine-nek a holttesteket, a lány elfordult, öklendezett. Ezek után nem maradt kétség, el kell menniük Szuulinnal.
Briggs hadnagy délelőtt tizenegykor állított be. Reisman, mielőtt meghallgatta volna, mi hírt hoz a doktor, megmutatta neki a kertben elrejtett újabb halottakat. A náluk talált igazolványok egyértelműen tanúsították, hogy ezek is Taj Li emberei.
– Legjobb lesz, ha elégeted ezeket a papírokat, azokkal együtt, amiket az este vettél el a másikaktól – tanácsolta Briggs. – Tudom, hogy szeretnél valamiképp ügyet csinálni belőle, robbantani az itteni dolgot, de ez nem fog menni, John. Égesd el a papírokat, mi meg este behajítjuk a folyóba a holttesteket és a fegyvereket, a reptérre menet.
– Elintézted? – könnyebbült meg Reisman.
– El. Te, az embereid, Katherine és Szuulin ma este elröpülhettek, ha megfelelő az időjárás. Legjobb lenne, ha semmi bizonyítékot nem hagynánk róla, mi történt itt.
Elmondta: egy C-46-os fogja várni őket a betonon, távolabb a reptéri épületektől, fölszállásra készen. Ki kell kerülniök a légiirányító-épületet és egyenest föl kell szállniuk. Briggs különleges utastanúsítványt és orvosi evakuációs parancsot fog kiállítani mindegyikük számára, minden esetre készen.
– Nem követtek? Nem figyelik a házat? – kérdezte Reisman.
– Taj Li emberei? Nem hiszem.
Reisman tanakodott pár pillanatig. – Ha figyelnének, tudnál róla. Nem valami ügyesek. Túl nehézléptűek, feltűnőek.
A logika mindazonáltal óvta őket: vigyázzanak, mert várható, hogy megfigyelés alatt tartják Katherine-t, vagy azt, aki kapcsolatban van vele. Ezen túl azonban nem jósolható meg, mit tesz a Vizsgálati és Statisztikai Iroda, illetve, hogy Taj Li minek tudja be Liu őrmester eltűnését, meg a három másik operatív emberéét.
– Legjobb lesz, ha este fél nyolcra mindenki indulásra kész – mondta Briggs. – Így lesz rá időnk, hogy kis folyóparti elintéznivalónkon túlessünk és a randevúra odaérjünk a reptérre. Nem hiszem, hogy Taj Li, vagy Ludlow fejében megfordul, mire készülünk.
– Elhozod a csapatszállítót? A dzsiped nem lesz elég.
– Hogyne, természetesen! Majd megszabadulok tőle, ha elmentetek.
Bementek a házba, hogy mindent elmondjanak Katherine-nek, Szuulinnak meg a katonáknak.

 

A repülőgépmotorok ismerős, zajos berregése zene volt Reisman füleinek. Az erő és a mozgás valamiféle katarzist hozott. Senki se rakta föl az ejtőernyőket. Társai fatalista módon készültek az utazásra.
Katherine mellette ült az alumíniumülésen, el-elmosolyodott, amikor Reisman rápillantott, máskor lehunyt szemmel ült, gondolataiba mélyedt. A motorzajtól nem nagyon lehetett beszélgetni. Katherine másik oldalán Szuulin ült, vastagon bebugyolálva a hideg és a félelem ellen. Még soha életében nem repült. Bó Szan ült az öregasszony másik oldalán, jó barátként és védelmezőként.
Katherine úgy festett, mint aki csatában sebesült meg –, és bizonyos fokig csakugyan így történt. Ken Briggstől nyugtatókat és fájdalomcsillapítókat kapott, de gondosan kellett beosztania. Az utazásnak ez az első szakasza csupán rövid, kétórás repülés, de előttük volt egy veszedelmes, fáradságos utazás Ázsián, a Közel-Keleten, Afrikán és az Atlanti-óceánon át; ez az utazás eltarthat egy hétig, vagy még tovább, és kimerítheti azt a kevéske erejét, amit most ilyen bátran összeszedett. Ő is, Szuulin is, csak igen kevés ruhát és holmit hozhatott magával. Briggs megígérte, hogy vigyáz a többire, Katherine pedig fogadkozott: visszatér.
Reisman a gép belsejének félhomályában embereinek arcát tanulmányozta, és újra egy régebbi, alig hat hónappal ezelőtti éjszakára gondolt, amikor Bowren, Sawyer, Władisław és a többi tíz ember ugyanilyen gépen repült át vele, majd ejtőernyővel leugrottak a Rennes melletti kastélynál. Akkor nem ők döntötték el, hová mennek és mit kell ott tenniük. De a mai délutánon még mindnyájuknak módjuk volt rá, hogy saját sorsukat eldöntsék. Reisman Katherine házának nappalijában gyűjtötte maga köré őket és előadta nekik javaslatát, amelyet már napok óta fontolgatott.
Elmondta: nagyon bántja őt az a váratlan zűrzavar és veszedelem, amelybe belesodorta őket Kínába érkezésük óta. Fölhívta a figyelmüket: rosszabbra is fordulhat a dolog. Azután kis részben föltárta előttük indokínai küldetésüket, főleg azt, hogy ellenséges vonalak mögött kell majd működniük.
– Elméletileg barátok közt – mondotta nekik –, de sose fogjuk biztosan tudni, ki az ellenség és ki a szövetséges.
Azt is nyíltan elmondotta nekik, hogy hite szerint a további ázsiai útjuk még az eddiginél is zavarosabb, bizonytalanabb lesz. Majd a következő mondattal lepte meg őket: – Választhattok. Ha akartok, maradjatok a gépen, amikor Kunmingba ér.
Bó Szan szinte haragosan rázta a fejét. Bowren őrmester pedig tiltakozni kezdett. Reisman azt javasolta, hogy Bó Szan repüljön át a Púpon Indiába és onnan térjen haza Burmába. Bowren, Władisław és Sawyer elkísérhetné Katherine-t és Szuulint egészen az Államokba. Ő elintézné nekik, hogy Kalkuttában kellő parancsok várják őket.
– Szeretném, ha addig gondolkodnátok ezen, amíg a gép Kunmingban földet nem ér – mondotta nekik. Még éjszaka volt, amikor leszálltak a fennsíkon levő kifutópályára. Valamennyi embere fölállt és a kiszálláshoz készülődött, mintha nem is kaptak volna tőle választási lehetőséget. Reismanban fölmerült: a nekik tett javaslata inkább őrajta segített, mint rajtuk. Súlyosan nyomasztotta az a gondolat, hogy bármelyikük megsebesülhet vagy meghalhat az ő döntése miatt. Magányos harcosként jobban funkcionál. Katherine-hez fordult.
– Hát egyetlen haszna mégiscsak volt annak, hogy Kínába jöttem. Jobb állapotban vagy, mint amikor megérkeztem; most pedig hazautazol. – Átölelte és megcsókolta a lányt.
Katherine szorosan hozzásimult néhány pillanatig, azután így szólt: – Most pedig menj gyorsan, különben meggondolom magam. Mihelyt Bostonba érek, írok. Válaszolj, különben visszajövök és gondom lesz rád!
– Adj pár hónap haladékot. Nem leszek elérhető.
– Tudomásul veszem – mondta halkan a lány. – Eléggé kínai lettem az idő dolgában. Fatalista vagyok.
A többiek a leszálláshoz készülődtek a gép félhomályában. Reisman még egyszer megcsókolta, majd átölelte Szuulint is, mert az szeretettel bámult rá, s úgy látszott, ez a kívánsága. A mögötte álló férfiak egyenkint odaléptek a nőkhöz, megölelték és megcsókolták őket, mintha a családtagjaik lennének, azután ők is leszálltak Reisman után.
Ott várakoztak a reptéren, amíg a gépet megvizsgálták, feltöltötték üzemanyaggal és az újra fölemelkedett az éjszakában. Azután kölcsönkértek egy dzsipet és az OSS területére hajtottak, ahol egy meglepett és igen álmos szállásmester az átutazók barakkjainak priccseihez irányította őket.

 

Reisman délelőtt egyedül fölkereste a Különleges Akciók Főhadiszállásának emeletes barakkját. Fölment a lépcsőn az emeletre és fölkészült rá, hogy Sam Kilgore-ral kell tárgyalnia. Bár kapcsolatukat most ellenségesség és bizalmatlanság árnyékolta be, számított arra, hogy Kilgore állja a szavát és elintézi visszatérésüket Indokínába.
Ám amikor belépett a szobába, az ezredes helyett másik ismerőst, Pelham Ludlow-ot, az Egyesült Államok haditengerészetének sorhajókapitányát, az OSS kínai irodájának fejét, a SACO igazgatóhelyettesét találta ott, aki szokatlanul barátságosan mosolygott rá. – Nagyon örülök, hogy újra látom, őrnagy! Attól tartottam, hogy elkerüljük egymást.
– Ön mit csinál itt, uram? – kérdezte udvariasan Reisman.
– Úton vagyok Washingtonba, egy tanácskozásra.
– És hol van Sam...?
– Csungkingban. A kínaiak beszélni akartak vele. Hallott az ezredes nagyszerű ötletéről, a fantomhadseregről?
– Igen, említette nekem, uram. Eléggé figyelemreméltónak találtam. Érdemes megpróbálni.
– Nahát mi meg is próbáltuk, Reisman őrnagy... és beválik! Azok a japán hadosztályok, amelyek Kujjangba tartottak, és akik, Isten tudja, talán már Csungkingba és Kunmingba is eljutottak volna, most megálltak, és kissé visszahúzódtak.
– Talán túlságosan messzire nyomultak előre az utánpótlási vonalaiktól, uram.
– Hát az is meglehet, őrnagy; de azért ismerjük el az érdemét annak, aki érdemes rá. Ez a véleményem. Egyébként Kilgore ezredes elismerően nyilatkozott magáról a délen végzett nagyszerű munkájával kapcsolatban.
– Valóban?
– Bizony. A legmelegebb szavakkal.
– Köszönöm önnek, sorhajókapitány.
– Chenneault tábornok is hálás. A pilótáért, akit ön hazahozott.
– Azért jöttem, uram hogy elintézzem a visszatérésemet oda. A csapat, amelyről beszéltem önnek, az angliai embereim, itt vannak velem; egy-két napon belül készek vagyunk útnak indulni. Ezúttal ugrani szeretnék és vinnénk magunkkal plusz fegyvereket és alkatrészt is.
– Amire csak szüksége van, őrnagy. Csungking is, Washington is szeretne egy második frontot odalenn. A nyavalyás ruszkiknak nem akaródzik semmit se csinálni északon, úgyhogy nekünk kell enyhíteni a Generalissimusra nehezedő nyomást.
– Mindenképp meg fogom próbálni, uram. Bocsássa rendelkezésemre a fegyvereket és az alkatrészeket, és énszerintem az ottaniak sokkal többre lesznek képesek, mint eddig.
Ludlow elrágódott ezen egy kicsit. – Nagy kár, hogy nem működhetünk együtt közvetlenül a franciákkal – mondta. – Sokkal jobban szeretném. De hát parancs az parancs.
– Igenis, uram.
– Jut eszembe... kapcsolatban van még azzal a Harris nevű nővel?
– Mostanában nem, uram.
– Pár napja furcsa levelet kaptam tőle. Nem vettem komolyan. Még válaszra se tartottam érdemesnek – mondta élesen Ludlow. – De Taj Li tábornok érdeklődött nálam felőle épp mielőtt ideutaztam. Nagyon aggódott a hölgy egészsége miatt. Ő is kapott levelet tőle. Szerintem az a szegény nő megzavarodott.
– A háború az oka, uram. Sokakat kikészít.
– Míg Washingtonban leszek, utánanézek, mit tehetnék, hogy hazavitessük. A múltban sorozatosan visszautasította, tudja.
– Szerintem elmenne, uram, ha viheti a házvezetőnőjét.
– Jó ötlet, őrnagy. Talán el tudom intézni mindkettejüknek.
Vajon csakugyan nem tudja ez az ember, hogy Katherine és Szuulin már távoztak Kínából? töprengett Reisman. Ez arra vall, hogy a Kuomintang titkosrendőrsége se tud mindent; és hogy Taj Li se értesült még Liu őrmester sorsáról, se a másik három ügynökéről, s arról sincs tudomása, hogy Reismannak köze van eltűnésükhöz.
– Mikor indul, sorhajókapitány? – kérdezte.
– Ma délután.
– Minthogy Kilgore ezredes nincs itt, nem hatalmazná-e föl a hadianyag-raktárosokat, uram, mielőtt elutazik, hogy szállítsák le az általam igényelt tételeket?
– Örömmel. Előkészítette már az igénybejelentését?
– Még nem. Dolgozom rajta, sorhajókapitány.
– Jó, akkor megmondom nekik, adják át magának, amire szüksége van. Jó lesz így?
– Kitűnő, uram. Szállítóeszköz is kellene.
– Természetesen. El fogom intézni, légi támogatással – mondta tulajdonosi magabiztossággal Ludlow. – Sok szerencsét odalenn, őrnagy! Tartsuk a kapcsolatot.
Reisman köszönetet mondott, tisztelgett és eljött. Remélte, az illető tudni fogja, hogyan kell az igénybejelentéseknek eleget tenni. Megkönnyíti a dolgot, ha ő maga csinálja meg.

 

– Én csak egyetlen dolog miatt nem fogadtam meg az ajánlatát, hogy repüljek haza, őrnagy – mondta Joe Władisław aznap délután. – Kíváncsi vagyok az ottani kinézer vendéglőkre. Az, amelyikbe maga vitt el a múlt héten... hát, szo-szo. Hátha vannak ott jobbak. Reisman Władisławra nézett a visszapillantó tükörben. Négy emberével a zsúfolt Csin Pi Lun hajtottak egy OSS-től kapott dzsipben, ahhoz a házhoz, amelyben valaha Tong Van So és vietnami társai laktak, amikor Reisman megismerkedett velük.
– Nem szabad házon kívül ennünk – ordította túl a motorzajt és utcazajt Reisman. – Csak azokon a helyeken, amelyeket az egészségügyiek alkalmasnak ítélnek.
– Franc egye meg, mintha az anyámat hallanám, őrnagy! – morgott Władisław.
Reisman meghökkent, de nem dühítette föl annyira ez a megjegyzés, mint ahogy hat hónappal ezelőtt kihozta volna a sodrából. A Csin Pi Luról lefordult a keskeny, kanyargós utcákra és sikátorokra, majd a vietnamiak házának ismerős kőkerítése előtt állt le a dzsippel. Sejtelme se volt róla, lakik-e benne valaki, de öt nap telt el a Csiang Fa-kvej arzenáljának elfoglalása óta, és kapcsolatot akart teremteni Pac Bóval, megtudni, odaért-e a szállítmány. És el akarta intézni saját maga és emberei számára a bejutást.
A kertbe nyíló nehéz faajtó zárva volt. Megrángatta a csengőt és néhány perc múlva kinyílt a kukucskálóablak, és egy szem lesett kifele. Azután nyílt az ajtó, és legnagyobb meglepetésére a mosolygó Tran Van Thi állt ott. Thi régi jó barátként üdvözölte és szívélyesen fogadta Reisman négy emberét. Egy másik férfival és egy lánnyal laktak a házban; a lány Reisman rádióstanfolyamának hallgatója volt Pac Bon.
A nappaliban Reisman vietnami és francia nyelven üdvözölte mindkettejüket. Embereire – még Bó Szanra is – nagy hatással volt ez a szoba. Ugyanúgy nézett ki, mint egy hónapja. Az ablaknál álló nagy asztal most is teli papírokkal, könyvekkel, írógéppel, mintha Nguyen Thi Mai még mindig ott dolgozna és várná, hogy Tong Van So megjöjjön és aláírja a leveleket.
– Kapcsolatot tart a bázissal? – kérdezte a rádióslányt franciául Reisman.
– Igen, őrnagy. Tegnap beszéltünk, rejtjelezetten. Új kódunk van.
– Titokban akarja tartani előttem?
– Ez a parancs.
Tran Van Thi szemöldöke fölszaladt és ezt dünnyögte: – Biztonsági okból.
Reisman tudomásul vette. Ha igazán kell neki a kód, majd megszerzi. – Eljuttat a nevemben egy üzenetet?
– Természetesen – felelte a lány. Magára vállalta a háziasszony szerepét, hellyel kínálta a vendégeket és kiment a konyhába teát főzni.
– Valami erősebb is jöhet – morogta Władisław.
– Majd később szerzünk magunknak, Joe – szólt rá Reisman. – Légy jó gyerek, és ne hozz szégyent anyádra jobb társaságban.
Bowren és Sawyer elröhögte magát. Władisław is velük nevetett. Bó Szan és a vietnamiak nem értették a viccet, és értetlenül bámultak az amerikaiakra.
– Katonatréfa – magyarázkodott Reisman, míg letelepedtek.
Tran Van Thi udvariasan mosolygott. Elvett egy széket az asztal mellől és odahúzta Reisman mellé, aki az egyik fotelben foglalt helyet. A másik vietnami megpróbált társalogni az amerikaiakkal, de franciául beszélt, ők meg angolul, nem boldogultak egymással. Bó Szan sikertelenül próbálkozott a kacsin nyelvvel, de azután sikerült a mandarin kínai alapelemeivel, hibásan, de megértetnie magát a vietnamival.
Reisman és Thi külön beszélgettek egymással.
– Miért jöttél ide? – kérdezte Thi.
– Inkább azt mondd meg, te mit csinálsz itt? – kérdezett vissza Reisman. – Azt hittem, Tonkinban vagy. Mit csináltál a konvojoddal? Szeretném remélni, hogy nem Kunmingban parkol.
Most Thin volt a nevetés sora: – Nem, dehogyis.
Elmesélte: azután, hogy a fele utat megtették a határ felé, a csempészkonvojban lévő fegyvereket, lőszert és alkatrészeket sok kicsi részre osztották fel. A cucc egy részét más-más vízi úton hajózó szampanokra és bárkákra rakták át, ahogy Reisman javasolta nekik. Másik részét más járművekre, talicskákra és málhahordók hátára tették át. A szállítmány szerteszét oszlott, különböző útvonalakon haladt dél és nyugat felé, végül pedig átcsempészték őket a határon. Egy részét ideiglenesen kínai titkos raktárakban rejtették el.
– A zöme nyilván átjutott már a határon – mondta Thi –, de sok minden úton van még. Hetekbe telik, amíg minden megérkezik. De hát nem sürgős.
Reisman szúrósan nézett rá: – Dehogynem! Parancsot kaptam, hogy indítsalak útnak benneteket. Azért vállaltuk ezt a kockázatot, hogy elkezdjétek a japánok elleni harcot, nem azért, hogy a seggeteken üljetek az erdőben.
– Mi is harcolni akarunk – bólintott Thi. – De csak amikor Ho apó úgy dönt, hogy fel vagyunk készülve. Még több fölfegyverzett és jól kiképzett férfira, nőre van szükségünk.
Reisman odamutatott négy emberére, akik a szoba másik felében ültek. – Ezek az emberek velem együtt érkeznek hozzátok egy-két nap múlva – mondta. – Minden lehetséges segítséget megkaptok tőlünk. A Csiang Fa-kvejtől elhordott holmi egy másik része itt van Kunmingban. Megpróbálom megszerezni és a levegőből ledobatni nektek, velünk együtt.

 

Reisman éjszaka meglepetten tapasztalta: a rádiókezelő lány jól megtanulta szakmáját a rövid tanulással és kevés tapasztalattal. Nem volt gyors a kódolásban vagy a dekódolásban, de a másik kezelő se volt az a vonal végén, Pac Bóban, 250 mérföldnyire. Inkább az üzenetek pontosságával törődtek. A lány figyelmesen rejtjelezte, amit Reisman adni óhajtott, s mire a kapcsolat létrejött, készen állt.
Ho Si Minh ott ült a rádiós mellett Pac Bóban, és egyből válaszolgatott, bár a rejtjelezés és a megfejtés időbe telt. Reisman elmondta Hónak, hogy két nap múlva akar leugrani és ledobatni ejtőernyővel a csomagokat is, de gondban van, miként közölje az őket odavivő pilótával a hegyi erőd helyét. Ho visszaüzent: Tran Van Thi megmutathat neki a térképen egy jó landolási zónát a bázistól húsz mérföldnyire nyugatra. Majd odaküld embereket, akik várni fogják és segítenek. Azt is jelentette, hogy az új fegyverek egy része már kezd befutni, és hogy nagyon hálás. Reisman záróüzenete az volt, hogy következő éjszaka újra jelez nekik és közli a további tudnivalókat.
Később, a vietnamiak házának nappalijában Reisman csoportja együtt tanulmányozta Tran Van Thivel Vietnam térképét. Thi egy széles résre mutatott a Cao Bán városától nyugatra lévő hegységben. Újabb folyóvölgy volt ez és, a Song Bang Giang völgye.
– Ez az a hely, amelyről Ho apó beszél – mondta Thi.
– Milyen a terep? – kérdezte Reisman.
– Rizsföldek és szántóföldek vannak a folyó mindkét partján. Lehet, hogy vizesek lesztek, de nem kell japánoktól meg franciáktól tartanotok. Az általunk felszabadított területen belül van.
– És vízbe is fulladhatunk – jegyezte meg csípősen Reisman –, és elveszíthetjük a tehervivő ejtőernyőket.
– Még alaposabban tanulmányozta a térképet és egy térségre mutatott a folyótól északra. – A talaj itt, emellett a vonal mellett kötöttebb lehet, mielőtt a magaslat megint emelkedni kezd. Ismered a helyet, Thi?
– Igen, igazad van, őrnagy – ismerte be Thi. – Meg fogjuk mondani Ho apónak, hogy itt gyújtsa meg a jeleket. Nagyon fog örülni, hogy oktatókat hozol.
Sawyer tizedes nézte a térképet, megpróbálta kimondani a városok és falvak neveit, azután elröhögte magát. – Miféle hülye ország ez? Minden második város neve úgy hangzik, mint „Csöcs Ling-Leng!”
– Ilyen a nyelvük – mondta Reisman. – A hangok nem ugyanazt jelentik, amit nálunk.
– Itt van egy, ami így hangzik: „Ding Dong Dang!” – röhögött Bowren.
– Így, igen – mormogta Reisman.
Látta, hogy Tran Van Thi, aki ért angolul és érti, min nevet a törzsőrmester, némán tombol dühében és méltatlankodásában. Reisman rádöbbent, hogy ezek az egyszerű amerikaiak nem válnak majd be valami jól Indokínában. Nincs bennük rokonérzés a nyelv iránt, az emberek iránt, a kultúra iránt.

 

32.

Reisman, miközben lefele hullott az éjszakában, újra kúpos szalmakalapok és feketén-fekete árnyak gombaszerű csoportjait látta, amint a jelzőtüzek táncoló lángjai körül hajladoznak. Öt, rothadó dzsungelágakból rakott, kerozintól csípős máglya lángja, füstje jelezte a leugrási zóna határait. Körülötte és fölötte a levegőben négy emberének, meg a teherládáknak az ejtőernyői ereszkedtek lefele sűrű bolyban. Jól sikerült ugrás.
Odalenn hősökként fogadták őket. Fegyveres férfiak és nők vették körül őket és segédkeztek az ernyőknél; egyszerű, felgombolt nyakú katonai egyenruhát, ágakkal álcázott rohamsisakot viseltek. Mások a parasztok és málhahordók cu-naosában a csomagokat szedték össze. Körülbelül ötvenen voltak.
Vezetőjük közelebb jött; Reisman meglepődött, mikor meglátta, ki az.
– Alig ismertelek meg a Borsalino-kalapod nélkül – tréfálkozott franciául Reisman.
Vo Nguyen Giap megeresztett egy nála oly ritka mosolyt. Rajta is katonai egyenruha és rohamsisak volt. – Sok jót tettél velünk, őrnagy. Örülök, hogy épségben visszatértél.
Reisman úgy érezte, mintha hónapokig lett volna távol, pedig csak tíz nap telt el azóta, hogy Filmore őrmesterrel elrepült Lang Sonból.
– Biztonságos ez a térség?
– Igen. Itt most béke van egészen a bázisig – felelte Giap. – De máshonnan csapatmozdulatokról hallunk. Ho apó vár rád. Majd ő elmeséli neked.
Reisman körülnézett; a Viet Minhek az emberei körül nyüzsögtek, egy gyűjtőpontra hordták a csomagokat és az ernyőket, hogy hátukra, rudak végére és kerékpárokra rakodják őket. Az ifjú burmai kacsintól éppúgy el voltak ragadtatva, mint az új amerikaiaktól. Bó Szan kacsin nyelven és más hegyi dialektusokban szólt hozzájuk és hamarosan találtak közös szavakat. Reisman Nguyen Thi Mait és Kita Shideharát kereste tekintetével, de hiába.
Vesződséges erőltetett menet következett Pac Bóba, hegyi ösvényeken át. Kis pihenőkkel kora hajnaltól késő délelőttig gyalogoltak. A bázisra érkeztükkor Ho Si Minh dicséretekkel árasztotta el Reismant és embereit.
– Később majd tárgyalok veled a legújabb fontos katonai ügyekről – mondta. – De előbb nyilván szeretnétek tisztálkodni... talán enni valami könnyűt, azután pihenni néhány órát.
Nguyen Thi Mai, aki ugyancsak ott állt Hóval és a fogadócsoporttal a középső térségen, most előrelépett s váratlan szeretettel megölelte Reismant. Sötét, formátlan pizsamaöltöny volt a lányon, Reismant mégis ugyanúgy vonzotta, mint első találkozásukkor, Kunmingban.
– Hol van Shidehara ezredes? – kérdezte, és megpróbált elhúzódni Maitól.
– Messze jár – válaszolta a lány szándékos érdektelenséggel.
– Hivatalosan?
Mai elmosolyodott. – Igen... hivatalosan.
Reisman valami újkeletű kacérságot érzett a lány viselkedésében; de valahogy nem volt az igazi.
Ho büszkén mutatta meg nekik a primitív zuhanyokat és az új, elkerített árnyékszékeket, amelyek az érkezésük előtti napokban készültek el az amerikai hadsereg kézikönyvének egészségügyi elvei alapján; a kézikönyvet ügynökei szerezték be Kínában.
– Megtiszteltetésnek vesszük, apó – mondta Reisman.
Ho, Mai és azok, akik elkísérték az érkezőket a táborba, most megmutatták nekik szálláshelyüket és magukra hagyták őket. Reisman a régi kunyhóját kapta meg újra, nem messze Maiétól. Berakta csomagjait és karabélyát, meg az új rádiót és generátort, aztán bement a nagyobbik kunyhóba, amelyen négy embere osztozott. Magánál tartotta 45-ös automata fegyverét és tábori tőrét; embereinek is lelkűkre kötötte, ne járjanak a két fegyver nélkül a táborban. Kapnak majd M-3-as géppisztolyt és gránátokat is a ledobott készletből.
Bó Szan elégedett volt a rusztikus, zsúptetejű kunyhóval, amelyben lakni fognak, de a többiek nem nagyon voltak elragadtatva, amikor megpróbálták elrakni holmijukat oda, ahol nem volt elegendő hely, és bambuszszőnyegekre meg szalmazsákokra kellett kiteríteniük hálózsákjukat.
– A tiszti szállások jobbak, őrnagy? – ugratta Władisław.
– Ugyanilyenek, csak sokkal kisebbek.
– Remélem, nem lyukas a tető – morogta Sawyer fölfele pillogva.
Bowren törzsőrmester csak hallgatott, ami azt jelezte, egyet ért a fiúkkal.
– Remélem nem arra számítottatok, hogy a Waldorf Astoriába jöttök? – csóválta a fejét Reisman. – Ez partizántábor. A főnök és a többi vezető barlangokban lakik. A többinek ilyen kunyhó jut, vagy semmi se. Puháknak tartanak bennünket, amerikaiakat. Bebizonyítjuk nekik, hogy nem vagyunk azok.
– Én kacsin vagyok – emlékeztette Bó Szan.
Władisław arról évődött Reismannal, micsoda meleg fogadtatásban részesítette az őrnagyot Mai. Ő is, Sawyer is trágár megjegyzéseket tettek a táborban látott többi fiatal nő megkaphatóságáról.
– Mi a barátkozási politikánk, őrnagy? – kérdezte Bowren. – Csak hogy tudjam, vissza kell-e fognom ezeket a csődöröket vagy se.
Reisman eltöprengett a kérdésen. A szabály az, hogy egy OSS-operatív embernek, küldetés közben nem szabad lefeküdnie senkivel, bármelyik oldalhoz tartozzék is a nő. De közben az volt az érzése, hogy ő maga se fogja túl szigorúan betartani ezt a szabályt.
– Nincs efféle politikám – mondta végül nekik –, csak a józan ész és a diszkréció. Ne engedjétek, hogy a kangörcs bajba keverjen benneteket, mint azokat, akikkel Angliában együtt bűnhődtünk.
Bó Szan figyelmeztette őket: – Az én hazámban a lányok nagyon barátságosak, ha tisztelitek a hagyományainkat. Itt nem tudom, hogyan van.
– Meglátjátok, ezeket a lányokat jobban érdeklik a fegyvereitek, a katonai értesüléseitek és politikátok, mint a fütyitek – mondta nekik Reisman.
Kellemes meglepetés érte őket ezen a téren a tiszteletükre adott lakomán az olajlámpákkal és gyertyákkal kedélyesen megvilágított közös ebédlőben. Ho Si Minh az ő megkésett Hálaadás ünnepi vacsorájuknak nevezte ezt az estét. – Ismerem a szokásaitokat ott Amerikában – mondta.
Reismant és embereit szétválasztották, más-más asztalnál ültek a Vietekkel, hadd szövődjenek új barátságok, ahogy Ho mondta. Reisman mellett Mai ült egy asztalnál tíz másik nővel és férfival együtt. Némelyik lány jobb ruhákban volt, mint amilyenben a táborban járkáltak. Ho gondosan kiválasztott egy helyet, távolabb tőlük.
Vacsorára rizs-, kukorica-, banánalapon kaptak csirkét, sertéshúst; volt szeszes ital, bor és sör is. A Vietek mélyen belenyúltak élelmiszerkészleteikbe, hogy jó benyomást keltsenek az amerikaiakban, sok volt a felköszöntő, az ivás. Ho beszédet mondott, amelyben dicsérte az Egyesült Államok történelmét és hagyományait. Reisman tisztán látta, milyen nagy súlyt helyez a vezér az új emberekre, hogy barátságukat és lojalitásukat megnyerje.
Azt is belátta, hogy tévedett a Viet Minh-nőkkel kapcsolatban. Kezdve rögtön Maion. A lány nyüzsgött körülötte, gondoskodott róla, hogy pohara mindig tele legyen. Rendkívül vonzón volt felöltözve, oldalt fölsliccelt tarka ruhája alatt fehér selyemnadrágot viselt. Amint telt-múlt az este, Reisman egyre érdeklődőbben nézegette. Egyszer csak azon kapta magát, hogy végigsimítja a ruha anyagát, élvezi az alatta feszülő test varázsát. Egyszeriben kimelegedett, megolvadt.
– Mi a neve ennek? – kérdezte.
– Ao dai – súgta a fülébe a lány.
– Hát persze... hosszú kabát... hogy is felejthettem el... nagyon szép.
Körülnézett az étteremben, s azt látta, hogy Bowrent, Władisławot, Sawyert és Bó Szant ugyanúgy körüldongják a Viet Minh lányai; a nyelvi különbségek láthatólag nem képeztek akadályt. Gyanús volt neki, mi a lányok indítéka, főleg Maié, de úgy döntött, hogy most inkább lazít, hagyja a dolgokat a maguk útján. Valami furcsa zajlott fejében és testében. Nem tudta pontosan, micsoda. Elvégre olyan nagyon sokat nem ivott. Azután észrevette, hogy Mai nem ugyanabból a kancsóból töltögeti neki a bort, mint saját magának. Reisman kínálta, igyon az ő poharából, de a lány visszautasította.
Reismanban akarata ellenére hirtelen feltört a nyers érzéki vágy. Különös érzés volt, minden gyöngédség híján; inkább erőszakra hajlamos vágy.
– – Mi van a borban? – kérdezte.
Mai fensőbbségesen mosolygott rá: – Élénkítő.
– Miféle?
– Szerelmi bájital. Vágyserkentő.
– Minek?
– Gyönyörűségnek.
– Kivel?
– Bárkivel, aki tetszik neked.
– Veled is?
– Talán.
– Te Shideharáé vagy.
– Én senkié se vagyok.
– Ho bízott meg ezzel?
– Örülni fog, ha te örülsz.
Reisman a lány ajkához illesztette saját poharát, agyában és ágyékában harag és vágy ütközött. – Igyál! – parancsolta összeszorított foga közül, megdöntötte a poharat és beerőltette a lány ajka közé.
Mai eltolta magától. A bor egy része lefolyt az állán, és szétömlött ruháján.
Reisman körülpillantott az ebédlőben és úgy látta, emberei meglehetősen jól megvannak új barátaikkal. Valamennyi Viet ünnepi hangulatban volt, senki se figyelt őrá és Maira. Úgy tett, mint akit magával ragad a társaság érzéki, szabados hangulata, átkarolta Mai derekát és erővel megszorította a lány csuklóját, hogy fájjon. Bal kezével fölemelte a kancsót, fölállt és magával vonszolta Mait. – Gyere, hadd lássuk, használ-e! – dünnyögte.
Mai el akart húzódni, Reisman fenyegetően így szólt: – Gyere szépecskén, vagy eltöröm a csuklód, a szentségit! – Dühös volt a lányra, amiért rá akarta szedni és önmagára is, mert így kifordult önmagából. Kiterelte a lányt, nem érdekelte, látja-e valaki, vagy se. Mihelyt magukra maradtak az ösvényen, lekényszerítette a lány torkán az ital egy részét. Amikor meggyőződött róla, hogy lenyelte, így kötekedett vele: – Oké, Miss Ártatlanság, a te konyhádba megyünk, vagy az enyémbe?
– Egyikre se, ha nem viselkedsz rendesen.
Reisman durván felröhögött, és alig hitte, hogy a saját szavát hallja: – Viselkedjek rendesen? Azt hittem, épp azért raktad azt a szart a boromba, hogy viselkedjem rendetlenül!
Elvesztette önuralmát és ez újabb, zavart haragra gerjesztette. Újabb adag megpancsolt bort erőltetett le a lány torkán. Az elhúzódott, de Reisman még mindig szorosan fogta a csuklóját. Azután, váratlanul elvette Reismantól a kancsót és kiitta, ami még benne volt.
– Hadd látom, jobb szerető vagy-e, mint a japán! – provokálta Mai.
A gúnyos megjegyzés nem ösztökélte a férfit, de nem is tartotta vissza. Nem érezte szükségét, hogy bármit is bebizonyítson a lánynak; csupán kiengedni és lecsillapítani akarta a bájital gerjesztette nagy feszültségét. A lány szavai azonban élesebbé tették Reisman agyát. Ha Kita „a japán” a lány számára, az azt jelenti, hogy nem vonzalom, szerelem, vagy libidó tette őt Kita fille de joie-ává. És most se effélék késztették rá, hogy gerjesztőt keverjen Reisman borába. Fölismerte: amit Mai tesz, azt sokkal kirívóbb és sokkal kevésbé személyes okból teszi – politikai opportunizmusból. Ez nem neki, a férfinek szól –, mint ahogy saját fájdalma se Mainak, vagy más nőnek szól.
– Rajtad a sor, tovaris! – ugratta a lányt. Mert bárhogy működött is már testében a szerelmi bájital, bizonyos volt benne, hogy Mait az elvtársak agyafúrt ügylete motiválja.
A „tovaris” szó hallatán ravasz kis mosoly jelezte a lány arcán: megértette. De vajon azt hiszi, hivatalos jutalomban részesíti Reismant, szolgálataiért? Vagy akar(nak) valamit tőle, amit magától nem adna, csak ha kiszolgáltatja magát a lánynak? Mai nem erősnek akarja őt látni, hanem gyengének, s ha eléri, megnyerte a játszmát. Ha az ajzószer nem lobbantotta volna lángra Reisman agyát és ágyékát, akkor ott helyben kinyírja a lányt.
– A te lakásodra! – morogta dühödten és maga után vonszolta a földúton, semmiről se vett tudomást, csak a kéjről, amelyet ily trükkösen megkívántattak vele.
De már maga se tudta, ő vonszolja-e Mait, vagy az szalad-e önként előre. Felrohantak a lépcsőn a lány kunyhójába, bevágták maguk után a könnyű ajtót és egymásnak estek a sötétben. Szavak nélkül, gyöngédség nélkül, egymásrafigyelés nélkül. Csak a szenvedély állati kiáltásai és nyögései törtek fel torkukból és meztelen testük csapkolodó-cuppanó zaja.
Reisman számára csöppet se volt örömteli ez a szeretkezés. Vad, lázas, de kiábrándító üzekedés volt, merthogy a csábos Mai nem bizonyult olyan járatosnak, mint ahogy ő azt régebbi megkívánásai és képzelgései során hitte róla. A lány mozdulatait, csapkolódását Reisman nem tulajdonította egyébnek, mint az ajzószer és a Viet Minh késztetésének. A lánynak nem volt képzelőereje, se lírai vágyképei. Röhejesen nyilvánvalóvá lett, miért is paráználkodik itt vele ez a lány. Ugyanazokkal a kérdésekkel nyaggatta – biztatva, becézve, nyafogva, kötekedve –, amelyekkel a múltban a Vietek gyötörték: mik az Egyesült Államok kormányának és katonai erejének tervei Indokína földjével és népével?
Reisman hol nevetett, hol azt morogta, hogy nem tud semmit. De a lány nem hitt neki, kiáltozott. Hiszen, mondta, Reisman máris annyit segített neki és népének, hát miért nem válaszol most ezekre a kérdésekre? De nem kapott más válaszokat, mint azt, amit épp műveltek.
Ahogy az ajzószer hatása elszállt, mindinkább untatta a lány. Vajon az emberei is hasonló hízelgéseknek és kérdezősködéseknek vannak kitéve a tábor más pontjain? Teljesen mindegy. Úgyse tudnak semmit. Remélte, hogy jól érzik magukat.
Képzelete más nőkhöz szállt. Az elragadó kínai lányra ott Kunmingban. Ott szó se volt politikáról. Csak gyönyörűségről. Tess Simmonsra gondolt a Marston Tyne-i fogadóban. Arra a drága és tündéri lányra, aki oly mélyen megrendítette, messze túl a szex szintjén. Madeleine Thibaut-ra Lang Sonban. Mennyi titokzatosság van körülötte. Csodálat. Erős vonzás és vonzódás kettejük közt. Szívesebben lett volna vele, soha többé Nguyen Thi Maijai.
Hajnal felé alaposan eltelt, tisztátalannak, elhasználtnak s félrevezetettnek érezte magát. Fölöltözött és visszaosont saját kunyhójába; nem tudta, nem látta-e valaki bemenni-kijönni, ahogy annak idején ő figyelte meg Kita Shideharát. Gyanította: Kita könnyedebben fogja fel az effélét, mint ahogy ő.

 

Sokat tudó kis mosoly látszott Ho Si Minh arcán, amikor Reisman délelőtt belépett barlangjába. Előzőleg fölkereste embereit. Mindnek hasonló élményben volt része az éjszaka folyamán – még Bó Szannak is, aki láthatólag gyanútlan és tapasztalatlan volt az ilyesmiben –, és mind kiélvezték a dolgokat, anélkül, hogy az okokon és következményeken rágódtak volna.
– Jól aludtál? – aggodalmaskodott Ho.
Reisman tekintete továbbszállt Vo Nguyen Giapra, két másik szárnysegédre, akik mind kedélyesen nézegették; meg akart győződni, beszámolt-e már nekik Mai hiábavaló, frenetikus enyelgésükről.
– Okén – felelte Reisman, mintha eseménytelenül telt volna az éjszakája. Éppoly titokzatos akart maradni, mint amilyennek a túlzott ábrázolások valamennyi ázsiait láttatnak. Egyszeriben igencsak hivatalos lett: – Mi ez az új katonai helyzet, amelyet emlegettél?
– Először is újra meg szeretnénk köszönni neked a Csiang Fa-kvej-féle ajándékokat, és azokat is, amelyeket tegnap hoztál – mondta Ho.
– Rendben jön befele a megszerzett fegyver?
– Egy része már megérkezett – mondta Giap. – A többi még csak úton van. A szállítási rendszerünk lassú, de biztonságos. Nem sürgős.
Ezt mondta neki Tran Van Thi is Kunmingban, és ugyanazt a választ hívta elő vele: – Au contaire, mon General! Az a parancsom, hogy azonnal lendítselek működésbe benneteket. Nincs vesztegetni való időnk. Hoztam nektek négy jó oktatót, harcedzett veterán mind, mellettem harcoltak. Segítünk nektek a kiképzésben és a tervezésben, de akciót akarunk, hogy a japánoknak csapatokat és felszerelést kelljen elvonniuk ide, egy indokínai második frontra.
– Máris így van! – lepte meg Ho. – Ez az, amiről beszélnünk kell. A franciák is és a japánok is új helyekre összpontosítják csapataikat.
– Együtt? – hitetlenkedett Reisman.
– Nem feltétlenül együtt, összehangoltan – szólalt meg Giap. – Mint akik táncot járnak. Előbb az egyik lép, aztán a másik.
– Vagy mint egy sakkjátszma – mondta Ho. – Csak hát ez háborús játszma. De nem világos, ki akar megtámadni kit; vagy hogy netán egy harmadik félről is szó van.
– Például rólatok?
– Örülnénk, ha lecsaphatnánk rájuk – tört ki Giap.
– Nem, nem örülnénk! – sietett közbevágni Ho.
Idegesen, megrovón pillantott Giapra. Reisman megérezte, hogy ez folyamatos konfliktus kettejük között: a hadvezér alig várja, hogy csatában próbálja ki embereit és eszközeit, a politikai vezér pedig úgy érzi, óvatosnak és ravasznak kell lennie, kivárni a csapással a megfelelő időpontot és helyet.
– Nem tudjuk, mit jelent – folytatta Ho. – Lehet, hogy Kína elözönlését a szövetségben lévő franciák és japánok által. Nagyon könnyen elérnék Kunmingot délről.
– Mi a csudát akarnának a franciák Kínával? – ámult Reisman.
– Ugyanazt, amit itt, Vietnamban. Ugyanazt, amit ők és más európai országok a kínai területi koncesszióikkal. Profitot.
– Nevetséges – jelentette ki Reisman. – Különben se bírnának a Kuomintanggal. A kínaiak elit alakulatokat hoztak át Burmából és Indiából, hogy Kunmingot és Csungkingot megvédjék.
– Képzelgés – mosolygott Ho. – Tudok a tervről, amelyet Kitával kidolgoztatok. Épp ebből a célból adtad át neki a rejtjelkulcsot... hogy a japánok rádióadásokat hallgassanak le, amelyek ezt valóságnak tüntetik fel. De te nem használtad azt a kódot semmi másra.
Reisman mosolygott. – Vannak még híreim a számodra, és Kita számára is, ha majd beállít. Az ötlet annyira bevált, hogy a kínaiak valóban csapatokat kezdtek áthozatni. Már nem fantomhadseregről van szó. Pár héten belül teljes harci készültségben megérkeznek.
– Ideje már, hogy azok a marhák valami jót is tegyenek – gúnyolódott Giap.
– Mit mond Shidehara ezredes a csapatmozdulatokról? – kérdezte Reisman.
– Hanoiban van épp, hogy megtudja – mondta Ho.
– De a felderítésben nemcsak őrá támaszkodunk. Saját felderítésünk is szerzett információkat olyan fejleményekről, amelyek az ellenség elleni egyesített frontunkat fenyegetik.
Beszámolt róla, hogy a franciák és a japánok is toboroznak titokban és külön-külön katonai és félkatonai erőket a bennszülött lakosság soraiból. A franciák elkerülik az annamitákat, de támogatókra találnak a félvad helyi törzsek között, akik hajlandók mind a japánok, mind a Viet Minh ellen harcolni. A japánok viszont vietnami nacionalistákat, vallási fanatikusokat és gengsztereket szerveznek és képeznek ki, hogy harcoljanak a franciák ellen is és a Viet Minh ellen is.
– Kita megerősítette, hogy a japánok ezt csinálják – folytatta Ho. – Ez egy újabb Kempitaj-hadművelet, de nincs fölötte hatalma. A japánok olyan sok háborúzó frakciót akarnak létrehozni a hazámban, amennyit senki se tud végül már ellenőrizni. A franciák viszont a birodalmukat akarják helyreállítani. Becsapható és műveletlen kisebbségeket akarnak arra használni, hogy segítsenek nekik, meg azoknak, akik ópiumot termesztenek és árulnak, és akik saját népük munkáját és szenvedését zsákmányolják ki.
– Meg akarják támadni a japánokat vagy sem? – kérdezte Reisman.
Ha igen, akkor nyilván befolyásolná az ő kunmingi és csungkingi főnökeinek cselekvési stratégiáját, netán megváltoztatná azok washingtoni főnökeinek politikáját, sőt talán magának az elnöknek a direktíváit is.
– Magam is tudni szeretném a választ erre – mondta Ho. – Mi lenne, ha elmennél Lang Sonba és megtudnád? Nem hiszem, hogy megvan hozzá az erejük. Ha túl hamar lépnének, az katasztrófa lenne.
Reisman épp ezt a kezdeményezést várta; el akart menni Lang Sonba a maga kedvére, de nem akart túlságosan mohónak látszani. És nem hitte azt se, hogy Ho annyira aggódik a franciák javáért, mint ahogy mutatja.
– Azonnal el kell kezdenem a kiképzési programot – szívóskodott. – Hiszen azért jöttem vissza. Ezért engedték meg, hogy idehozzam ezt a négy remek embert.
– Hogyne, persze, Jean. És ha holnap indulnál? – sürgette Ho. – Kapsz szállítóeszközt, kíséretet, amilyet kívánsz.
– Mondjuk, holnap este – felelte Reisman.

 

Délután elindították a kiképzési programot a tábor egyik bambuszzsúp előadótermében. Reisman mindenekelőtt előadást tartott egy negyvenfős keretnek, annak a negyven rajparancsnoknak, akik Bó Szan, Bowren, Władisław és Sawyer irányítása alatt később fegyverhasználatra és harcászatra tanítják majd a maguk kilenc-kilenc tagú osztagát.
Reisman bosszúságára tolmácsként Nguyen Thi Mai állt mellette a dobogón. De szerencsére se hangjával, se viselkedésével nem célzott arra, ami az éjszaka zajlott közöttük, és Reisman végül is örült, mert a lány kiválóan látta el feladatát, és jól ismerte az általa bemutatott fegyvereket. Első előadását az M-1-és puskára és a 30 kaliberes karabélyra korlátozta, mert ezekből volt itt a legtöbb. A Vietek, mind a férfiak, mind a nők, gyorsan tanultak. Szétszedték és összerakták a részeket és megtanulták az alkatrészek angol neveit. Reisman és emberei pedig megtanulták vietnamiul.
Utána Reisman a fekete táblánál harcászati előadást tartott. – Chien pháp – mondta és örült, hogy Giaptól megtanulta a „harcászat” szó vietnami megfelelőjét, és most meglepheti vele Mait. Azután angol-francia-vietnami keveréknyelven sikerült megnevettetnie hallgatóságát és levette őket a lábukról mondván: eszében sincs a rejtőzés és előbukkanás technikáira tanítani őket, akik máris mesterei annak, amit „ti anhiennek, mi amerikaiak pedig kukucsnak nevezünk”.
Aznap este, mikor már aludni készült, Mai bejött hozzá és vetkőzni kezdett. Reisman leállította a vetkőzést, fáradtságról, tartalékainak kimerüléséről beszélt, ami a lányt inkább mulattatta, semmint bántotta; de azért duzzogva ment haza.

 

33.

Reggel újra az előadóteremben gyűlt össze a hallgatóság, oktatók és tolmács; pisztolyokkal, géppisztolyokkal és páncéltörőkkel foglalkoztak. Délután a terepen gyakorolták az osztagharcászatot. A program sikeresen beindult, Reisman úgy érezte, itthagyhatja egy időre. Bowren őrmester és emberei kézbe veszik a kiképzést és egyeztetik azt Giap programjával.
Este indult Pac Bóból, magával vitte Bó Szant, két rádiókezelőt és Giap két legjobb emberét. Három éjszakára tervezte az utat Long Sanba. Nappal fognak pihenni, hacsak a körülmények és a terep nem késztetik továbbmenésre őket. Bárhogy bántotta is az időveszteség, amit egy ekkora út gyalogos megtétele okoz, mégis, ezt tartotta a legbiztonságosabbnak. Azonkívül meg is akarta nézni magának a gyalogösvényeiket, a földutak és kocsiutaik hálózatát, hogy lássa, milyen iramban mozoghat majd itt egy Viet Minh támadócsoport. A harmadik éjszakán éjfél előttre tervezte érkezését a Lang Son melletti pagodához. Otthagyja majd Bó Szant és a vietnamiakat és egyedül megy Lang Sonba két napra.

 

S a harmadik éjszaka, ott állt Madeleine ajtaja előtt. Körülötte sötét és csöndes volt a város. Szerzett egy együléses csónakot és ugyanazon a ponton kelt át a Sông Ky Cung folyón, ahol két hete a többiekkel átkelt. Azután megkerülte a citadellát, s a város déli negyedét, s így ért a folyó másik hajlatánál álló házig. Nem akart gyalog átmenni a hídon, noha úgy közelebb lett volna, mert – bár ugyanolyan gyakorlóruhában volt, mint amilyenben a francia gyarmati hadsereg katonái járnak, és nála voltak a Gauthier alezredestől múltkor kapott papírok –, mégse akarta, hogy valaki is tudjon ottlétéről.
Madeleine álmából riadt föl kopogtatására, hálóingben és köntösben jött az ajtóhoz és megörült, amikor a férfi halk hangját meghallotta a veranda ajtaján át.
– Reméltem, de nem mertem hinni – mondta.
Rég nem látott szerelmesekként ölelkeztek-csókolóztak. Reisman eltartotta magától, lenyűgözte a fogadtatás, és hálás volt a benne felpezsdült érzésért. Úgy érezte, hazatért.
– Philippe itt van még? – kérdezte.
– Nincs. Egyedül vagyok – mondta élénken az asszony és elpirult.
Gyorsan elmesélte, hogy Robert ezredes visszatért az erődítménybe Hanoiból néhány nappal azután, hogy Reisman elrepült Kínába, Philippe négyszemközt találkozott vele és kapott tőlük egy egész ruhatárra való francia gyarmati egyenruhát, kocsit, sofőrt és hivatalos parancsot, amely fölhatalmazza, utazzon katonai egységéhez az országon át. Madeleine, míg beszélt, kézenfogva bevezette Reismant a konyhába, útközben lámpákat gyújtott fel és ideges élénkséggel csevegett: – Kávét...? – de nem várt választ, gépiesen mozgott, kapkodva beszélt, hogy halogassa, ami közben mindkettejük eszében-szívében járt.
– Philippe elmegy mindenhova kapcsolatokat teremteni és az erőinket fölmérni – mondta izgatottan Madeleine. – Hanoiba és Saigonba és Annám meg Cochin környező részeire. Két-három hétnél hamarabb nem akar hazatérni. Kávét? – ismételte meg, amikor a tűzhely előtt megálltak. – Meddig maradsz?
Reisman újra magához vonta, karjába vette és gyöngéden megcsókolta. – Két napig – felelte, amikor ajka szabad lett. – El kell intézned nekem, hogy Robert fogadjon.
– Ezért jöttél?
– Részben – mondta, s a többit újabb csókkal jelezte. Jókedv, gyöngédség, szenvedély járta át, s a bizonyosság, hogy itt a helye. – Nem kérek kávét, köszönöm!
– Hát persze... késő van... vagy korán... ahogy vesszük. Nyilván fáradt vagy. Akarsz aludni?
– Aludni nem. Lefeküdni igen – mondta halkan.
Madeleine a szemébe nézett és bólintott. Nem szólt, megfogta a férfi kezét és bevitte a hálószobájába, most nem bajlódott a lámpákkal. De azért látták egymást a beszűrődő elmosódott fényben. Madeleine elengedte a kezét, szembefordult vele az ágy mellett, mozdulatlanul, leengedett karral állt és a szemét kutatta, vonásait vizslatta a sötétben.
– Nagyon magam voltam Roland halála óta – suttogta.
Mégse mozdult, és noha Reisman tudta, hogy vágyódik rá, vonzódik hozzá, akárcsak ő, szavaiból és testtartásából érezte: az asszony szorong, fél önnön ügyetlenségétől, nem abban bizonytalan, amit kíván, csak abban, mit tud adni és hogyan fogadja azt majd a másik.
Reisman odalépett, kezébe vette az asszony arcát, s gyöngéden és finoman érintette ajkához az ajkát, hogy Madeleine tudja: ráérzett félénkségére. Hosszan álltak ott így, míg Madeleine egy sóhajtással elfordult. – Nagyon régen éreztem ilyet – suttogta. – Már majdnem el is felejtettem, milyen.
Reismant csöpp bűntudat kapta el a Nguyen Thi Maijai töltött éjszaka miatt. De az igazat mondta, amikor így szólt: – De jó veled lenni megint! Annyit gondoltam rád.
Újra megcsókolta, éppoly szelíden, míg végül az asszony nem bírta tovább a gyötrő, tollpihe finomságú érintést, s ő követelte jobban a férfi ajkát, kezét. Reisman kibontotta az asszony köntösét és letolta a válláról, a padlóra hullott. Hálóinge világos volt és szemérmes. Ott állt, leengedte karját, várt, figyelte a férfi arcát, hadd mutassa ő az utat. Reisman átölelte a csípőjét, mire kissé hátradőlt. Még jobban meg kellett szorítania, nehogy hátraessék.
– Már akkor így éreztem, amikor a múltkor itt voltál... de visszatartottam magam – mondta nagyon halkan az asszony.
– Megpróbáltam úriember lenni.
– Sikerült. Örülök, hogy megint itt vagy. – Rávetett egy kissé szemérmes, de igencsak hívogató mosolyt. – Azt hiszem, most megbuksz.
– Mint úriember?
– Igen.
Reisman ráérzett az asszony húsának gyönyörére a durva vászon alatt, szívében pedig fölcsapott a gyöngédség, s ez ismét arra vallott, hogy amit Madeleine iránt érez, több a szokásos fiú-lány feszültségnél, amiről néhány hete tréfálkoztak. A szellem vonzása is volt ez, nemcsak a testé, élete-csúcsa, sose érzett szerelem beteljesülése, s annak az ígérete, ami még lehet ebből.
Madeleine fölemelte a karját, s ő lehúzta róla a hálóinget, az ing is a padlóra hullott. Az asszony fehérsége világított, mintha magára vonta volna mindazt a halovány, tétova fényt, amely a sötét szobába beáradt. Mozdulatlanul állt, kócos haja vállára omlott. Reismant megbűvölte mellének telt halma; csípője, combja kirajzolódott a sötétségben. Madeleine lágyabban nézett rá, szívta magába a férfi ámuló pillantását.
És azután meg kellett érintenie, hogy érezze Madeleine testének valóságát a magáén, átölelte hát a meztelen asszonytestet és magához szorította, míg csak meg nem hallotta a fülébe suttogott szavakat; most először angolul: – Annyira szeretnélek szeretni, Jean.
– Én is téged.
Dobogó szívvel vetkezett le, meglepődött, hogy még itt, az asszony hálószobájában is rajta van a derékszíja, bakancsával babrált, lerúgta zokniját, shortját, trikóját, és azután Madeleine volt az, aki még mindig állva, s nézve őt, átölelte és magához szorította meztelen testét, ő nyújtózott föl, hogy ajkát ajkához szorítsa és nyelve gyönyörrel induljon felfedezőútra.
Reisman fölkapta, odavitte a félbeszakított álomtól még mindig dúlt – ágyhoz, és melléfeküdt. Ágyéka mámorosan megbolydult. Boldogan engedte el magát. Nem gondolkodott tovább. Csak érzett. És magáévá tette az asszonyt. És az is őt.

 

Órákkal később, hajnal előtt, még mindig összegabalyodva, félálomban, Reisman kinyitotta a szemét, épp amikor Madeleine félkönyökre emelkedett és elkiáltotta magát: – Mon Dieu! Hogy kerültél ide? Nem is kérdeztem még.
– Innen északnyugatra fölugrottam a hegyekre, azután legurultam – vetette oda. Madeleine hozzábújt és megborzongott.
– Ezúttal el is foghattak volna, meg is ölhettek volna, Jean – dünnyögte melléhez bújva. – A japánok újabb csapatokat hoztak ide. Nem használhatod újra a repteret, ha ez lenne a szándékod. Látni őket mostanság a túlparton.
– Kunmingban azt hallottam – hazudta –, hogy a japánok is, a franciák is csapatösszevonásokat végeznek. Ez volt az egyik oka annak, hogy újra ideküldtek. Hogy megtudjam. Nem tudod, mi készül, Madeleine?
– Készülődünk – suttogta az asszony. – Többet nem tudok. Készülődünk, hogy kidobjuk ezeket a majmokat. Robert ezredes majd elmondja neked, amit tudnod szükséges. Nyilván segíteni fogsz... fogtok, ti amerikaiak.
– Idejönne Robert? Szeretném, ha senki se látna, amíg ő bele nem megy, hogy együttműködik és gondoskodik számomra valami ürügyről, ahogy Philippe-pel is tette.
– Délelőtt odamegyek hozzá – mondta Madeleine. – Megbízik bennem. Ő jobban becsüli a titkos tevékenységet mint feljebbvalói.
Az asszony fél nyolckor elindult, hogy gyalog tegye meg a fél mérföldes utat a francia főhadiszállásig. Egy óra se telt el, már hozta is vissza kocsival Derrieu őrnagy, aki egy keki egyenruhával lepte meg Reismant.
– Az én extraegyenruhám, kölcsönbe hoztam, amíg a szállásmesterrel el nem intézem, hogy találjon ki valamit a maga számára. Robert ezredes szeretné, ha fölkeresné őt a hivatalában.
Reisman ezt hallgatólagos beleegyezésként értékelte. De tudta, mennyi konfliktussal jár egy ilyen hallgatólagos szövetség. A francia gyarmati hadsereggel csak korlátozottan működhet együtt, s azt nem merte tudtukra adni, hogy elsősorban Ho Si Minhel függ össze a megbízatása.
Átöltözött Derrieu egyenruhájába – aranyhorgonyokkal hímzett kék tábori sapkával –, s mikor belépett a nappaliba, Derrieu fölkiáltott: – Na most aztán igazi marsouin lett magából.
– Marsouin? – ismételte meg Reisman. – Qu'est-ce c'est que ca?
Madeleine fölkacagott. Megpróbálta angolul elmagyarázni: – Hogy mondják... egy halfajta... nagy hal...? – Szélesre tárta a karját.
– Bálna?... cápa?
– Nem, nem, olyan, mint egy bálna, de annál jóval kisebb.
– Barna delfin?
– Qui – felelt az asszony, angol-francia keveréknyelven. – Ez a La Coloniale katonáinak sobricuet-je.
– Aha, a beceneve – értette meg Reisman. Lesimítgatta az egyenruha anyagát és biccentett Derrieu felé: – Szép szerelés. Köszönöm!
Madeleine hirtelen megcsókolta búcsúzóul, mondván, vacsorára visszavárja. Derrieu odakinn rávigyorgott: – Maga aztán gyors ember, Monsieur! Jó pár éve ismerem már ezt a szépasszonyt, és odáig volt szerencsém eljutni, hogy kezet foghattam vele.
– Nyilván az egyenruha teszi – tréfálkozott Reisman, miközben beültek az ismerős, ócska Citroënbe.
Lang Son fekvése és környezete most fontosabb volt számára, mint első ittlétekor. Míg a francia főhadiszállás felé haladtak, térképészi aprólékossággal figyelte a táj és a város vonásait. A Madeleine házából vezető út a folyó, a mocsárvidék, a rizsföldek és a magaslatok természetes kontúrjai és szintkülönbségei mentén haladt, és belefolyt a kicsi, vonzó város rendezett bulvárjaiba, sugárútjaiba és utcáiba, amelyek szép rácsozatot alkottak. A város a falusias kínai, a kisvárosi francia és a határ menti praktikus építészet keveréke volt, az ártéri buja zöld növényzet közepette.
Megkérte Derrieu-t, hogy a sűrű beépítésű városközpontban haladjon el a fontosabb épületek és létesítmények előtt, és nevezze meg őket. Derrieu készséggel válaszolgatott kérdéseire a katonai berendezésekkel, fő középületekkel, utcákkal és lakossággal kapcsolatban. Körülbelül százezren laktak a város térségében. Két százalékuk francia, kis számban más európai országokból valók, és sok a kínai kereskedő. A bennszülött lakosság főleg tonkini, annamita és nung, bár Reisman megfigyelte, hogy Derrieu hajlamos mindet „annamitaként” összemosni. Az volt az érzése, hogy ő, a maga kis titkos tapasztalata alapján máris többet tud Indokína törzsi megoszlásáról és törzsi rivalizálásáról, mint maguk a francia gyarmatosítók.
Azt várta, hogy az erődítményben kötnek ki, merthogy két hete ott ismerkedett meg Derrieu-vel és Gauthier-val, s ezért azt hitte, ott van a parancsnoki iroda is; de meglepetésére kiderült, hogy a francia főhadiszállás, s a katonai intézmények és a civil hivatali apparátus többi fő épülete nem a fallal körülvett citadellában kapott helyet, hanem a környező utcákban, különösen a Boulevard Gallienin, a fő útvonalon, amely a tábornagyról kapta a nevét.
– Mekkora a helyőrség létszáma? – kérdezte, amikor másodszor haladtak el a citadella mellett az Avenue Clamorganon.
– Kétezer-négyszáz... tisztek, altisztek és közkatonák! Főleg a Gyarmati Hadsereg... néhány légionárius... mindenféle típusok keveréke... francia hivatásosok, szenegáliak, indiaiak és indokínai állampolgárok.
– Mennyi a francia?
– Körülbelül ötszáz. Főleg tisztek, és tiszthelyettesek.
– Hát a japánok?
– Azok most többen vannak, mint mi. Kettő-egy az arány és azt hiszem, hamarosan még többen lesznek. Állandóan növelik az erejüket. Azóta szegik meg a velünk kötött tranzitegyezményeket, amióta csak aláírták őket, négy éve. A fegyverzetük is nagyon modern. A mienk fele az ezerkilencszáztizennégy-tizennyolcas háborúból való.
Derrieu meglepően nyílt volt, a végén azonban megkérdezte Reismantól, első ittjártakor miért nem érdeklődött ennyire.
– Akkor csak arra volt gondom, hogy minél hamarabb kijussak az országból, és lehetőleg ép bőrrel.
– Miért jött vissza, őrnagy?
– A légierő földi mentőszolgálata bízott meg, kutassam tovább a lezuhant repülőinket, és gyűjtsék értesüléseket, ami a szövetségesek hasznára lehet.
– Támadást terveznek?
– Nem. Hát maguk?
– Ki ellen?
Reisman a citadella keleti falát nézegette, amely tőlük balra húzódott, ötszáz méter hosszan. A sugárút másik oldalán volt a katonai kórház, a parancsnokság és a tüzérségi park. Eszébe jutott Ho Si Minh gondolata, bármily idegenszerű volt is. – Kína ellen..., amely összeszűri a levet a japánokkal – mondta.
Derrieu levette szemét az útról és mérgesen fordult felé: – Ne beszéljen ilyen abszurdumot! Van épp elég saját problémánk.
– Akkor a japánok ellen... vagy akár bizonyos bennszülött csoportok ellen? – tapogatódzott Reisman.
– Nincsenek tervek – válaszolta keserűen Derrieu.
– Csak képzelgések és reménykedések... ezek közé tartozik, hogy maguk amerikaiak meg a britek több fegyvert és alkatrészt küldenek majd nekünk, és a tenger felől partra szállnak. De szerintem az elnökük nem megy bele ebbe.
– Mr. Roosevelt nem szokta kikérni a tanácsaimat – mondta szárazon Reisman.
Előttük, a sugárút csúcspontján fehér kétemeletes épület állt, amelyet Derrieu előzőleg Kempitaj-állomásként mutatott meg. Reismant megint ugyanaz a düh, frusztráltság, meg óvatos rémület fogta el, amelyet gyakran érzett nácik által megszállt Franciaországban, amikor a Gestapónak otthont adó épületeket nézte, vagy amikor a Waffen-SS nagyképű tisztjei parádéztak mellette.
Lang Son utcáin nem volt olyan sűrű a forgalom ezen a korai órán, mint Kunmingban, vagy Csungkingban, de tarkabarka volt ez is. A gépkocsik közt sok volt a katonai, egy részük japán. Látott francia tiszteket lóháton, katonákat és civileket gyalog, nőket és férfiakat háromkerekű gyaloghintón és motorbiciklin. Tömérdek kerékpár közlekedett, bennszülöttek és európaiak egyaránt használták. Sok ökrösszekeret is lehetett látni, gyümölccsel-zöldséggel dugig rakva. Bennszülött férfiak és nők vállukon átvetett rúdon vitték a szállítmányukat, akárcsak Kínában. Hirtelen valami meglepőn akadt meg a szeme, elképedt:
– Micsoda látvány!
Két elefánt baktatott előttük, utasuk a hátukon, a közforgalom sodrában.
– Hegyi törzsek tagjai, így járnak a városba piacnapokon – magyarázta Derrieu.
Másodízben fordultak jobbra a Rue des Tailleursön. Elhaladtak a Hôtel Taiwa előtt (ahol a mi kis sárga barátaink szórakozgatnak, dünnyögte Derrieu), majd jobbra fordultak, a Boulevard Gallienire. Előzőleg már elhaladtak ezen az útvonalon, hogy Reisman áttekintést kapjon a városról. Előttük, a bal oldalon ott állt a nagy, fehérre meszelt rezidencia, ahol a régió civil közigazgatásának irányítói laktak és dolgoztak. Tekintélyes, kétemeletes épület volt nagy portikusszal és udvarra nyíló kapubejárattal. A bulvárnak ezen az oldalán állt a többi fontos épület: a Hotel a Három Tábornagyhoz, ebben volt a tisztek étkezdéje; az Idegenlégió, amelyről Derrieu elmondta, hogy a Gyarmati Hadseregtől különálló parancsnoksága van; a Vámház; a bulvár végén pedig a mutatós francia katolikus templom. Az utca túloldalán délnek volt a tüzérségi park, a parancsnokság és a katonai kórház, mind beljebb húzódva az úttól, többi oldaluk pedig a citadella keleti fala mentén húzódott az Avenue Clamorganon.
Derrieu ezúttal nem ment tovább déli irányba. Mielőtt a rezidenciához ért volna, közvetlenül előtte jobbra ráfordult az Avenue Folie de Jouxra, majd keresztezte ezt és beállt a Subdivision Militaire-nek, a francia Gyarmati Hadsereg főhadiszállásának parkolójába. Fehérre meszelt kétemeletes téglaépület volt. Fehér díszegyenruhás őr tisztelgett nekik és beengedte őket.

 

Reismant és Derrieu őrnagyot, mikor a katonai parancsnok második emeleti nagy irodájába beléptek, hárman várták izgatottan. Robert ezredes volt az egyik, csontos arcú, ötven felé járó férfiú, kurtára nyírt ősz hajjal. A Gyarmati Hadsereg magas nyakú keki egyenruháját viselte, vállán arannyal hímzett rangjelzéssel, inge egyik zsebén pedig a marsouin aranyhorgonyával, amitől inkább tengerésztisztnek látszott.
A második, fehér öltönyös, szemüveges, karcsú, fehér hajú férfi Auphelle, a helytartó volt. A harmadik pedig Gauthier ezredes, aki most szívélyesen mosolygott Reismanra.
Mindhárman lelkesen üdvözölték, s ez megmelengette Reisman szívét, azok a férfiak jutottak eszébe, akik ugyanígy köszöntötték Franciaországban a német vonalak mögött. Bár Auphelle volt a legfőbb méltóság Long Sanban, mégis szelíd, arisztokratikus módon, tiszteletteljesen átengedte a szót Robert ezredesnek.
– Belfontaine hadnagytól hallom, hogy ön Párizsban volt a felszabadítás napjaiban – mondta Robert.
– Szerencsés voltam – szerénykedett Reisman.
– Irigylem önt..., hogy ott harcolt, ahelyett, hogy... – Robert szinte zavarban habozott egy pillanatig...ahelyett, amit nekünk kellett tennünk, itt.
Reisman udvariasan így válaszolt: – Hamarosan sor kerül rá –, majd mohó, izgatott arcuk láttán egyszeriben úgy találta, hogy jobb lett volna ha semmit se mond. Úgy érezte, játszik nekik, mint egy közönségnek, amelyet befolyásolni akar, olyan szövegeket ad elő nekik, amit azok hallani akarnak; olyan szerepet játszik, amelyre nincs felhatalmazása, és amelyben fölöttesei aligha fogják támogatni.
– Mi vagyunk itt a legfőbb hivatalos személyek Lang Sonban – mondta komolyan az ezredes. – Milyen híreket hozott nekünk? Azonosan gondolkodunk, szabadon szólhat. Mikor és hol tervezik a támadást?
– Miféle támadást?
– De hiszen most ez ügyben jött!
– Ugyanabban az ügyben járok mint a múltkor – mondta Reisman. – Megpróbálom fölkutatni és kimenteni a lezuhant legénység többi tagját, és ittmaradni a hegyekben, hogy segítsek másokon.
Robertben egy világ omlott össze. – Nincs változás ez ügyben – közölte, mint aki bizonyítékkal szolgál egy bíróság előtt. – Kormányom visszautasította, hogy japánoknak adja át a három amerikait, akit védelmezünk. A japánok hármójukat foglyul ejtették. Ön kiszabadított egyet. A többiekről nincs hír.
– Ketten eltűntek, s az a dolgom, hogy kiderítsem, mi történt velük.
Robert kételkedve nézett rá: – És csak csupán ebből az okból ugrott le ejtőernyővel újra Indokínában?
Reisman fölismerte, hogy valamivel többet kell nyújtania nekik, a hitelesség kedvéért. – Arra is megkértek, igyekezzek minél több katonai értesülést szerezni a japánokról. Bárhonnan, önöktől itt és a bennszülöttektől a hegyekben.
– Már szolgáltatunk efféle információkat – magyarázta Robert. – Itt a határon Derrieu őrnagy a felelős ezért. A hanoi Katonai Statisztikai Hivatalunk katonai értesüléseket szerez és vet össze és eljuttatja Csungkingba a Szabad Francia Katonai Misszióhoz. Nem tud erről, őrnagy?
– Nem, uram, nem tudok. Nekem Kunmingban van a bázisom. Talán az önök emberei nem beszélnek a mieinkkel.
Ez nem talán volt, hanem tény. Az ázsiai katlanban, ahogy Reisman ezt már tapasztalta, minden katonai és hírszerzési ág a maga útját járta, és tette amit a szűk, néha titokzatos politika parancsolt; tette ezt valami nagyobb etnikai vagy politikai hatalom utasítására, vagy különleges nemes indítékból, vagy gazdasági előnyökért.
– Ki az a „mieink”, akiket említ, őrnagy? – kérdezte szívélyesen Auphelle. – Melyik az ön katonai egysége?
Reisman vacillált, mert nem akart egy újabb regényt előadni arról, mit is csinál valójában Indokínában. – A 14. légierő földi mentőszolgálatának elkülönített részlegénél vagyok – felelte.
– És olyankor, amikor nem annyira „elkülönített”, monsieur? – erőltette Derrieu őrnagy. – Melyik katonai egységhez tartozik?
Reisman készséges közönnyel válaszolta: – OSS – mintha fedősztorira nem is lenne szüksége. Elvégre Philippe a Vieth Minh-táborban töltött első napja óta tudja, hogy ő az OSS-nél van; Madeleine úgy tudja, azért jár ott, hogy az ellenállással működjék együtt, bár ő ennél bővebbet nem tud. Bármelyikük elárulhatta már ezt amúgy is.
– Gondoltam – biccentett Derrieu.
Reisman felkészült valami szemrehányásra, bár nem nagyon tudta, mit takar valójában ez az önelégült megjegyzés. Vajon Philippe elárult-e egyebet is? Nem valószínű. Mert ha ezek tudnának valamit az ő elkötelezettségéről a Viet Minh iránt, akkor nem lennének ilyen barátságosak és tiszteletteljesek vele.
Ám Robert ezredes türelme mintha fogytán lett volna. – Hadd emlékeztessem, őrnagy, hogy ön kérte ezt a beszélgetést velem – mondta nyersen. – Ön vagy azért tárta fel magát előttünk, mert valami fontos mondandója van a számunkra, vagy mert akar tőlünk valamit. Mi az a valami? Miért jött Lang Sonba?
Csakugyan, miért is jött? Madeleine miatt? Részben. Hogy végére járjon a híresztelésnek, amelyet Ho Si Minhtől hallott a csapatösszevonásokról? Részben ezért is. De ezeket az okokat mégse vallhatja be Lang Son legmagasabb rangú notabilitásai előtt. És van egy másik, őrültebb ok, amelyről azután végképp nem beszélhet. Azzal a nevetséges ötlettel játszott, hogy összehozhatná Ho Si Minh gerilláit és a francia Gyarmati Hadsereg erőit a japánok kiűzésére és egy új nemzet egyesítésére.
T. E. Lawrence árnyéka. Még rosszabb: a Burmában elesett Lincoln Bradfordé. De végül megtalálta a félrevezető választ: a cselt Kita Shidehara modus operandijából.
– Amit elmondok önöknek, az teljes titokban kezelendő – halkította le hangját, hozzáillő komor képpel. Mind előrehajoltak, arcukra visszatért a mohó várakozás. – Szavukat kell adják erre – folytatta –, mert én itt csak bizonyos OSS-embereket képviselek, nem az Egyesült Államok kormányát.
A többiek egymásra néztek, azután Auphelle-re. – Rendben – mondta a helytartó.
– Mint tudják – kezdte Reisman –, nincs engedélyünk segítséget nyújtani indokínai francia haderőknek, csakis egészen különleges körülmények között, vagyis, ha önök hadat viselnek a japánok ellen és enyhítik a Kínára nehezedő nyomást.
Robert bizalmatlanul nézett rá. – Mi egyáltalán nem harcolhatunk a japánok ellen – védekezett. – Maga jól tudja ezt és az egész világ tud a megegyezésekről, amelyeket kénytelenek voltunk megkötni velük, és amelyeket betartani kényszerülünk, még akkor is, ha ők nem tartják be. Mire akar kilyukadni ezen a bonyolult módon, Őrnagy?
– Független forrásainkból úgy értesültünk Kunmingban, hogy önök bennszülötteket soroznak be és harci egységeket csoportosítanak át.
– Ez aztán igazán nem tartozik önre, őrnagy – jelentette ki az ezredes. – De megerősíthetem, hogy sok honosított, lojális annamitánk van a Gyarmati Hadseregben és a milíciában. Folyamatban van önkéntesek beszervezése félkatonai erőkbe a tho és a meo törzsek közt.
Reisman remélte, hogy kellően egyszerűnek és naivnak hangzik, amit mond: – És a japánok ugyanezt csinálják. Fölépítik saját haderejüket és bennszülött csoportokat képeznek ki. Ki kit fog elsőként megtámadni?
Ideges csönd támadt a szobában. Azután Robert ezredes így szólt: – Semmit se tehetünk külső segítség nélkül. Nincsenek se katonáink, se fegyvereink, se hadianyagunk.
Ez volt Reisman végszava, így szólt: – Négyszemközt megkérdeztek engem bizonyos OSS-emberek, akik tudták, hogy idejövök a mentőszolgálat megbízásából, tudjam meg, miféle limitált, nem hivatalos segítséget nyújthatunk önöknek.
Kollektív sóhaj hallatszott.
– Mon Dieu, ilyesmiben reménykedtünk! – szakadt ki Gauthierből.
Robert ezredes kételkedő arca mosolyra húzódott: – Maga aztán nem kapkodja el, hogy a tárgyra térjen, Őrnagy!
– Óvatosságból, uram. Tapogatózva haladok előre, mint a terepen – mondta neki Reisman. – Ahogy mondtam, nem hivatalosan beszélek, nem az alakulatom, vagy a hadseregem nevében. Se Csungkingban, se Washingtonban nem tudnak erről. Önöknek titokban kell tartaniuk, még a sajátjaik előtt is, Hanoiban, Csungkingban, akárhol; másként lefújjuk.
Auphelle, a gyakorlatias köztisztviselő föltette a megfelelő kérdést: – Mit óhajt viszonzásul, Őrnagy?
– Mondjanak el nekem mindent, amit a japánokról tudnak, és engedjék, hogy szép nyugodtan csavaroghassak a vidéken. Nem óhajtok senkit magam mellé. Időről időre jelentkezem majd itt, közvetítem az önök igényeit Kunmingnak, s azok megpróbálják ledobni a készleteket. Ami az önök kívánságlistájának elején áll: fegyvereket, lőszert, alkatrészt. Tudjuk, a britek is ezt csinálják Kalkuttából és úgy találjuk, ideje, hogy mi is kivegyük a részünket.
Robert ezredes fölállt íróasztala mellől és odahívta Reismant egy fali térképhez, amely a Lang Son-i szektort mutatta. – Most nem használhatja a repteret. Túlságosan veszélyes. Nem így fogjuk csinálni, semmi esetre se. – Ujját továbbhúzta keletre, másfél mérföldnyire a reptértől, a Sông Ky Cung egy másik kanyarján túlra, túl a rizsföldeken és mocsarakon, ahol az előhegyek és a fennsíkok kezdődnek. – Itt nagyon jól sikerültek a britek ledobásai. Önöktől ugyanilyen leszállítást szeretnék. Rendelkezésére fogjuk bocsátani rádióberendezésünket, minthogy úgy látom, maga most nem hozott magával rádiót. Kérjen ledobást ma éjjelre vagy holnap éjszakára. Megfelel így?
– Mindent el fogok követni.

 

Aznap éjjel, amíg a kommunikációs helyiségben várakozott, némi perverz öröm fogta el, hogy kiötlötte. A Madeleine-nel szórakozottan eltöltött este során újra meg újra átgondolta, de arra képtelen volt, hogy a bizalmába avassa az asszonyt. A kulcsszó az anyagiasság lesz. Vagy, ahogy Sam Kilgore nevezte volt: a buli.
Új, egyszer használatos rejtjelkönyvének egy lapját használva teremtett kapcsolatot Kunminggal, és megkönnyebbülten értesült róla, hogy Kilgore visszaérkezett. Nem szívesen működött együtt vele mostanság, de hát továbbra is Kilgore a fölöttese és Reismannak szüksége volt rá, ahhoz, hogy a tervét keresztülvigye. Kilgore segíteni fog neki szabálytalan akciókban, ha úgy hiszi, hogy személyesen és szakmailag haszna lesz belőle. Reisman kérte, hívják oda Kilgore-t a rádiósszobába. Rendkívül sürgősen. Fél órára megszakította a vonalat, azután újra kapcsolatot teremtett.
Az első szavak, amelyeket megfejtett Kilgore üzenetéből, szívélyes üdvözlet szavai voltak; halvány utalás se volt benne árulásának titkára, s kettejük zavart viszonyára. Mintha egy viperával lett volna dolga. De ez ebben az esetben előny volt.
A kódolt tá-ti-tá beszélgetés során azzal etette be Kilgore-t, hogy kinn van a terepen egy új bennszülött csoportnál, amellyel kapcsolatba került. Ezek készek gerillákként dolgozni a japánok ellen, de annak azonnali demonstrálására van szükségük, hogy Reisman megadhatja azt a segítséget nekik, amit megígért. Hogy mézet is rakjon a madzagra, azt mondta Samnek, hogy az új csoportnak hatalmas elrejtett készlete van abból az áruból, amely Samet annyira érdekli: ópiumból. Azt mondta, megegyezett, hogy megkapja ópiumukat fegyverért és lőszerért, de feltétlenül bizonyítania kell megbízhatóságát azzal, hogy másnap éjszakára elintézi nekik a fegyverzetledobást.
Amikor Kilgore megkérdezte, miként lesz leszállítva az ópium, Reisman már tudta, hogy megfogta az ezredest. – Tongnál fogom lerakni – felelte. – Szállítás később.
Kilgore néhány pillanat múlva beleegyezést jelzett vissza és megkérdezte, milyen tételeket kell ledobni, hánykor és hova.

 

Három szakasz indult el másnap este. Egy Derrieu őrnagy alatt abból a célból, hogy megvédje a ledobási zónát a behatolóktól; a Gauthier ezredes vezette második csapatnak az volt a dolga, hogy ha kell, csináljon elterelő akciót; és egy harmadik, amelyet Reisman és Robert ezredes kísért el, a jelzőtüzek meggyújtására. Homokkal és benzinnel teli nagy főzőedényeket használtak, amelyeket pokrócokkal könnyűszerrel el lehet oltani, ha megzavarják őket.
Éjjel egykor egy Liberator bombázó jelent meg a hegyek fölött, és finom pontossággal dobta le a tehervivő ejtőernyőket. A csomagokra könnyűszerrel rátaláltak. Reisman még rá is ismert néhány csomagra, amelyeket ő zsákmányolt Csiang Fa-kvejtől. A legjobb helyre kerül, gondolta; szívéhez közelebb, mintha Ho Si Minht támogatná vele.
Azután Robert ezredes igen elégedetten elengedte és biztosította: szívesen látják Lang Sonban, bármikor jön. Madeleine-hez sietett, érzelmes búcsút vett tőle és megígérte: két héten belül visszatér. Ugyanúgy surrant ki Lang Sonból, mint ahogy három napja bejött.
Éjjel fél háromra átjutott a Sông Ky Cungon, s a rizsföldeken át a japán hadállások mögötti pagodához tartott, ahol Bó Szant és a három vietnamit hagyta. Egy óra múlva ért a csöndes telekhez.
A szerzetesi szállás ajtajában sáfrányszínű köntöst viselő alak bontakozott ki a sötétségből, fölemelkedett guggolásából és koldustálkával a kezében indult felé. Nagyon fiatal, borotvált fejű férfi volt, hódolatteljes mozdulatot tett és továbbment.
Majd nevetés hallatszott Reisman háta mögül, s egy ismerős hang ezt kiáltotta akcentusos angolsággal:
– Örülök, hogy újra látom, duwa John! Nagyon féltettem.
Bó Szan volt az. – Látja, még magát is becsaptam! – örvendezett.
Reisman elképedve nézett rá, a fiú pedig elmesélte, hogyan kísérte az egyik szerzetest gyalog a japán táboron át, hogy kikémlelje őket. Reisman összeszidta, amiért ilyen veszélyeket vállal.
– Nem bírtam ki, hogy csak üldögéljek itt, duwa John – mondta komolyan Bó Szan. – Tudni, hogy itt vannak, ilyen közel... meggyilkolták a családomat és elpusztították a falumat. Szerencséjük van, hogy nem öltem meg egyet se közülük. Talán mert megtanultam már magától, milyen az óvatos kém.
Reisman ámulattal és elragadtatva nézegette a fiú álöltözetét. – Nem is tudtam, hogy beszélsz japánul.
– Értek valami keveset, de beszélnem nem kellett – magyarázta Bó Szan. – A társam azt mondta azoknak, akik kérdezgetni próbálták, hogy némasági fogadalmat tettem. De nagyon is figyeltem.
– És mit hallott, Bawsan tizedes? – mosolygott Reisman.
– A katonák némelyike most jött Kínából. A japán 37-ik hadosztály előnyomuló egysége. Tapasztalt harcosok, nem megszálló csapatok. Később jönnek még hasonlók.
Reisman megdicsérte. Ez az értesülés épp beleillett abba, amit Lang Sonban megtudott, és amit Ho Si Minh mondott neki. De az még ebből se derült ki, ki fog tenni mit és kivel. A japánok a franciákkal? A franciák a japánok ellen? Egyikük, vagy mindketten a Vietek ellen?
– Ébreszd fel a többieket – mondta Bó Szannak –, és gyerünk az országúira.

 

34.

A Pac Bóba vezető visszaúton még óvatosabban gyalogoltak, mint idejövet. Megbizonyosodtak ugyanis a környéken lévő japán csapatok megnövekedett számáról és tudták, hogy a japánok és a franciák átcsoportosítanak Tonkinban, és fölhasználják az új félkatonaiakat is. A két Viet Minh felderítő a szakma mestere volt, olyan egyszemélyes ösvényeket leltek, amilyenekről Reisman nem is álmodta volna, hogy léteznek, mozgásuk „lopódzás... folytonos lopódzás... érkezésük váratlan... távozásuk észrevétlen”. Csak a rádió tudta a titkot. Rádiósai naponta kétszer hívták a bázist, ahogy eljövetelük óta állandóan, az adáshoz rejtjelezést és rejtjelkulcsot használtak, nem élőhangot. A Viet Minh-táborban most három rádió volt, egyik az ő hullámhosszukra állítva, a másik kettő a japánokat és a franciákat hallgatta le, hogy veszély esetén riaszthassák az őrséget.
A negyedik nap hajnalán a gyalogúton Bowren őrmesterbe, Joe Władisławba és Ken Sawyerbe futottak bele, s egy gerillaegységbe. Reismant úgy köszöntötték emberei, mint szülők, akiknek kamaszfia elbitangolt és későig maradt ki este: örömmel, hogy viszontlátják, de mérgesen, merthogy már épp aggódni kezdtek.
– Nem örültünk volna, ha elkallódik, ilyen közel otthonhoz – morogta Bowren.
– Kösz, Clyde – mondta Reisman, jólesett neki az aggodalmuk.
Észrevette, hogy kevésbé „uramozzák”, mint amikor megérkeztek, s inkább a közös élmény tiszteletével és bajtársiasságával kezelték, mintsem a rangnak járó alázattal. Most volt egy kis lelkifurdalása, amiért nyolc napon át magukra hagyta őket egy országban, amelyet se nem kedveltek, se nem értettek, se nem bíztak meg benne – miközben ő oly jól múlatta magát Lang Sonban.
Bowren, mellette gyalogolva, halkan így szólt hozzá: – Baromian zavar, hogy nem ismerem a nyelvüket, őrnagy. Egyszerűen nem bízom bennük.
– Történt valami?
– Bőven. Először is, van egy másik amerikai a táborban, egy kínai-amerikai civil. Azt mondja, ismeri magát.
– Jimmy Lum?
– Ja, az a neve. Csuda egy pofa. Egyenest megmondta, hogy ő kém.
– Az is – mondta Reisman és biztos volt benne, hogy Kita Shidehara az.
– Sokat kérdezősködött, de mondtam Sawyernek és Władisławnak, hogy tartsák a szájukat, míg maga vissza nem ér.
– Helyes. Van más is?
– Nem lesz elragadtatva tőle – mentegetőzött Bowren.
Jelentette, hogy a kiképzési program kiegészítéseképp kimentek egy párszor próbarajtaütésekre, amelyeket Vo Nguyen Giap tervezett meg elszigetelt ellenséges előőrsök ellen.
– Japán előőrsök ellen?
– Sajnos az egyik francia volt. De mi, a fiúkkal csak akkor tudtuk meg ezt, amikor odaértünk – mondta elkeseredetten Bowren. – Kivertek bennünket. Kiderült, hogy túlerőben vannak és nagyobb a tűzerejük, mint ahogyan Giap előzőleg hitte. Néhány Viet elesett, néhány megsebesült. Mi visszahúzódtunk, mihelyt megláttuk, kikre lövünk. Nem tetszett a dolog.
Reismant földühítette a hír. – Helyesen cselekedtél, Clyde. Ez nem a mi harcunk. Ebből ki kell maradnunk.
– Legközelebb inkább magával megyünk, Őrnagy.
– Nektek ki se kell dugnotok a nyakatokat innen, se velem, se nélkülem – mondta hevesen Reisman. – Azért vagy itt, hogy kiképzést vezess, és nem azért, hogy lelövesd magad.
Mihelyt beérkeztek a Viet Min-táborba, Bowren óvatosan körülnézett és nagyon halkan így szólt: – Szerintem ezek szélhámosok, őrnagy. Az újoncokat kivéve ezeknek annyi szüksége van kiképzésre, mint magának vagy nekem. Szerintem csak a fegyverekre meg a lőszerre buknak. Lehet, hogy én több fegyvert ismerek, mint ők, de ezek máris többet tudnak a dzsungelharcról, mint amennyit én a büdös életben megtanulok.
Reisman külön-külön beszélt Władisławwal és Sawyerrel. Elmondták neki, hogy meglehetősen idegennek érzik itt magukat, idegenebbnek, mint Európában valaha is. Nem szerettek együttműködni a Vietekkel.
– Azt hittem, van egy kis barátnőd, aki felvidít – ugratta Władisławot Reisman.
– Az csak egy éjszakára szólt, Őrnagy. Ő kezdeményezett azon az első estén, akárcsak a magáé. Nem nagyon érdekli őt az, ami engem érdekel, egy jó kis etyepetye. Beszél egy kicsit a békaevők nyelvén, egy kicsit angolul és egyre olyan kérdésekkel nyaggat, amire nem tudom a választ, és ha tudnám se mondanám el neki.
Reisman emberei a kunyhójukba mentek, ő maga pedig egyenest Ho Si Minh barlangjába. Ho jó hangulatban volt, de Reisman rövidre fogta a dolgot és szemrehányásokkal illette, amiért az ő távolléte alatt titokban rátámad egy francia előőrsre és veszélyezteti Reisman embereinek életét.
– Une erreur terrible! – kiáltott fel Ho. – Magam is kiborultam, amikor meghallottam. Ezelőtt alig egy héttel még valóban a japánoké volt az az erdei hadállás, amelyet megtámadtak. A mieink csak a támadás pillanatában tudták meg, hogy a japánok már elmentek onnan. Nem volt semmi katonai jelentősége, s a franciák titokban foglalták el. Ez is egy példa arra, amit a múltkor mondtam neked, Jean. A franciák is, a japánok is ide-oda mozgatják csapataikat, de hogy mi okból, azt még mindig nem értjük. Összeszidtam Giapot ezért a tévedéséért.
Reisman nem hitt neki. – Ha lehordtad, nyilván azért tetted, mert nem sikerült győznie – jelentette ki.
– Teljesen egyetértek – mondta könnyedén Ho. – Ne tégy semmit, amíg kellőképp föl nem készültél. Biztosítlak, még egyszer nem fog előfordulni. Mit tudtál meg Lang Sonban?
Reisman a nagy domborzati térképhez lépett és. hozzálátott, hogy beszámoljon a megerősített japán hadállásokról a város körül, de azután észrevette a máris megjelölt állásokat.
Mihelyt Ho meglátta, mire mutat Reisman, gyorsan közbeszólt: – Shidehara visszatért!
– Akkor az én utam szükségtelen volt – vágta rá Reisman. – Veszedelmes volt és csak az időmet pazaroltam, leszámítva, hogy kellemesen vakációztam a barátaimnál. – Tulajdonképpen nem érezte így, de úgy vélte, ez a kis nyűgösködés belefér a játszmába, amelyet Ho játszik. – Úgy látom, Kita ugyanazokat az értesüléseket hozta nektek, mint amit én – vádaskodott.
– De ő nem tudhatott meg annyit a colonokról, mint te – bizonygatta Ho. – Alig várom, hogy halljam a jelentésedet.
Reismannak esze ágában se volt bármit is mondani a franciák tevékenységéről, még kevésbé a Lang Son számára megszerzett fegyverekről. – Egyetértek azzal a becsléssel, amelyet az elindulásom előtt mondtál el. Nincs erejük, hogy bárkit is megtámadjanak, talán még arra se, hogy önmagukat megvédjék.
– Talán ezt akarták elhitetni veled – tűnődött el Ho.
– Mint ahogy a japánok azt, hogy nagyon erősek, s így félelmében mindenki úgy cselekedjék, ahogy ők szeretnék. Arrogánsak és kegyetlenek. Amellett tolvajok is, akik elfogadják a javakat és a szolgálatokat, de nem fizetnek érte. Készülnek valamire, mind a ketten – tette hozzá komoran –, és ez engem nagyon izgat. Egyikükben se hiszek és egyiküknek se bocsátók meg azért, ami Lang Sonban történt 1940-ben.
– Mi volt az? – kérdezte Reisman. Emlékezett még, milyen morbid volt Ho akkor, amikor első ízben mentek oda együtt.
– 1940 szeptemberében vietnami hazafiak, a japánokban bízva átjöttek velük a határon, Kínából, és néhány napon át a franciák ellen harcoltak. De a japánok, mihelyt megérkeztek, otthagyták a mi hazafiainkat, a franciák pedig lemészárolták őket, akit csak utolértek. A többiek visszamenekültek Kínába. Tragikus volt.
– Kita Shideharában mégis megbízol – vitázott Reisman.
– Ő hasznos számunkra. A saját indítékaiból.
– Úgy látszik, itt mindenkinek vannak saját indítékai – kommentálta gunyorosan Reisman.
– És a tieid mik, Jean?
– Hogy minél előbb kijussak innen, méghozzá ép bőrrel.
– Nem érdekel a hazánk? Se a politikánk?
– Csöppet se – jelentette ki határozottan Reisman.
– Akkor miért küldött ide a kormányod?
Reisman már majdnem megadta az egyszerű választ: – Mert kéznél voltam, mert tudok franciául és mert értek a piszkos háborúzáshoz – de rájött, hogy Ho már megint a dialektikus szemináriuma felé tereli.
– Nem ők küldtek engem, apó – emlékeztette hangsúlyosan Reisman. – Te hívtál meg, miután elhitetted Kilgore ezredessel, hogy a japánok ellen akarsz harcolni.
– Katonai hírszerzési adatokat szolgáltatunk... igen értékeseket.
– Egyetértek.
– Megmentettük az amerikai repülőtöket és másokat is meg fogunk menteni.
– Dicséretes.
– Intéztünk néhány támadást a japánok ellen.
– Nem eleget.
Ho hallgatott. Komoran nézett Reismanra, mintha a szóváltás egyszeriben untatná, vagy sértené. Azután így szólt: – Az embereiddel együtt majdnem megkettőztétek az újonckiképzési kapacitásunkat, és ezért nagyon hálásak vagyunk. De nem vethetjük be mindnyájukat azonnali kétséges akciókba. Ez megtizedelne bennünket. Megtörtént ez már az elmúlt években, és én megfogadtam, nem engedem, hogy újra megtörténjék. Azonkívül még mindig nincs elegendő fegyverünk. Bár hála neked és a tieidnek, most jóval több van, mint eddig.
– Mikor? – kérdezte Reisman. – Mikor lesztek hajlandóak, hogy erővel nekiinduljatok? Mi van, ha komoly szükségünk van rátok egy döntő feladatra? Mi van, ha személyesen nekem szükségem van a csapataidra, mert mások nincsenek?
– Fél éven belül semmiképp. Még fél évre van szükségünk. Jövő júniusra készen állunk.
– Jelenteni fogom Kunmingnak – mondta Reisman –, és döntsék el ők, akarják-e, hogy folytassuk.
Kilépett Ho barlangjából, s a kunyhója felé tartott. Aludni szeretett volna végre néhány órát. Bó Szan alighanem alszik már; Bowren, Władisław és Sawyer pedig bizonyára Viet-gerillák újabb osztályát tanítgatja. Meglepetten látta, hogy odakinn ülnek szállásuk lépcsőjén Kita Shideharával. Ahogy közeledett, kihallgatta a Kempitaj-ezredes szövegét; hajdani, San Franciscó-i boldog életének történetével szórakoztatta a fiúkat.
– Władisław észrevette: – Hé, Őrnagy, ez itt Jimmy Lum.
Kita a szokott mókás, derűs hangulatában volt. Így szólt: – Épp az ismerős, otthoni helyeket emlegetjük Bawsam tizedessel. Nem emlékszik annyi mindenre, mint én.
– Épp téged kereslek... Jimmy – mondta rosszkedvűen Reisman.
– Én meg téged. – Járkáljunk egyet!
Elballagtak a forráshoz és letelepedtek arra a nagy gömbölyű kőre, amelyet Ho néha szabadtéri irodájaként szokott használni.
– Gratulálok a színészi produkciódhoz, ezredes.
– Kiadsz?
– Nem. Azt hiszem, jobb ha nem tudják – felelte Reisman. Majd nyugodt hangon hozzátette: – De figyelmeztetlek: nehogy olyat tegyél, amivel ártasz nekik!
Kitának a szeme se rebbent. – Inkább nem teszek ilyet – mondta, és már nem bohóckodott. – És ez rád is vonatkozik.
Meglepő ünnepélyességgel beszélt.
– Mi újság az itteni zavaros kis világban? – kérdezte Reisman.
– Jobb volt, amikor a mieink voltak nyerésben... amikor mi voltunk a helyzet urai és mi markoltuk a töküket – válaszolta Kita.
– Igen, tudom. A nyerőt mindenki szereti és mindenki szeretne nyerő lenni – vágta rá Reisman, azt hitte, a másik megint fölényeskedik. – Nektek már részetek volt benne; most rajtunk a sor.
De Kita nem volt könnyed, évődő hangulatban. Elgondolkodva bámult a rohanó patakra: – Szerettem az ügyeskedésünket itt Indokínában. Igen kevés erőszak. Nem olyan, mint Nanking meggyalázása... kegyetlenkedés a Fülöp-szigeteken és Szingapúrban... ezt mind helytelenítettem, amikor hallottam róla. Más az ügyesség, más a brutalitás. – Ismerős gesztusával csettintett egyet, majd levette szemét a patakról, viszaemlékezett valamire. – Ezért szerettem annyira azt a bolondos ötletet, amellyel előrukkoltam; a fantomhadseregről. Gratulálok neked: bedobtad és bejött.
– A kínaiaknak annyira tetszett, hogy igazi csapatokat küldtek.
Kita nevetett: – Igen, hallottam. De Icsigo már leállította, téli szállásra ment. Most színlelés és védekezés az egész. Keveseknek esett baja. Nem mészárolják egymást agyba-főbe nagy hadseregek. És szerencsénkre, a Csang Kaj-sek és Mao Ce-tung még mindig nem békült össze. De nem is fognak soha, csak a ti képtelen nagykövetetek akarja mindenáron, hogy szeressék egymást. Két lábon járó gyalázat az az ember, a disznó vicceivel, az indián hujjogatásával, meg a „Mr. Shek” és „Moose Tung” emlegetésével.
Reisman fürkészőn nézett rá, kicsit csodálta is: – Honnan tudsz te ilyesmiket, Kita?
– Mondtam már neked. A műfajjal jár.
Kita modora most a szokásosnál is túlzottabb és élénkebb lett. Reisman rájött, hogy egyre ugyanazt mondogatja, újra meg újra, hogy elfedjen valami mást. Mind jobban kiismerte ezt az embert, mindjobban kedvelte –, majdhogynem megbízott benne.
– Mit akarsz elmondani nekem anélkül, hogy elmondanád? – kérdezte. – Ha olyan nagyon jól tudod, mi folyik Kínában, akkor azt is tudnod kell, mi zajlik.
Kita nyájas arca melankolikusba váltott: – Nem tudom. És épp ez a gondom. Amikor Hanoiban jártam, éreztem, hogy zajlik valami, de senki se akarta bevallani, hogy tudja, micsoda. Még Lang Sonba is besurrantam és fölkerestem a helyi Kempitaj-főnököt, hátha megtudok tőle valamit. Csapatok érkeznek, bennszülötteket képeznek ki... de ez minden.
– Én is ott jártam.
– Értesültem róla, mihelyt odaértem. Vajon mit szóltunk volna, ha egymásba futunk?
– Meg kellene tervezni, mi legyen, ha mások is vannak a közelben. Nem ismerlek, te se engem. Talán ez a legjobb.
– Én is azt hiszem. Szóval: egyre azzal magyarázzák a megnövelt ütőerőt, hogy félnek. A franciáktól, az amerikaiaktól, a kínaiaktól, a britektől... mindenkitől.
– Szerintem legjobban azoktól a szörnyűségektől félnek, amelyeket ők követtek el másokkal – mondta óvatosan Reisman, vigyázott, ne mondja „követtetek el”. – És a visszacsapástól, amely most következik.
Kita újra mosolyt erőltetett az arcára: – Nézd, a meccsnek még nincs vége. Hát te mit tudtál meg a franciáktól?
Reisman latolgatta, hogy nem mond semmit, de azután rájött, hogy az igazság, vagy legalábbis annak egy része nem árthat nekik. – Ők is rettegnek – mondta. – A japánoktól, a kínaiaktól, sőt talán még az amerikaiaktól is, bár velünk inkább csak elégedetlenek.
– És mit mondanak a vietnamiakról, vagy ahogy ők mondják, az „annamitákról”?
– Igen keveset. Apró kellemetlenség. Kita elégedetten nevetett. – Nos, tarts engem képben továbbra is, és én is így teszek veled.

 

Ez a tél a hegyek közt hidegebb volt, mint amilyenre a helybeliek vissza tudtak emlékezni, de az amerikaiaknak majdhogynem jólesett, nyomába se jött az otthoni vagy az európai havas hideg teleknek. Amikor az Ardennekben zajló nagy német ellentámadásról, az ott tomboló szörnyű csatáról hallottak, úgy gondolták, jobb helyen vannak itt. Reisman számára azonban nyugtalanul telt ez az időszak.
Sam Kilgore a rádióüzeneteiben tudomásul vette a Ho által júniusra ígért ezer gerillát, s utasította Reismant, folytassa a Vietek kiképzését, használja fel hírszerzőhálózatukat és keressen új lehetőségeket. Tudta jól, miféle lehetőségeken jár Kilgore esze. Teltek a napok, a szokásos kiképzéssel, felkészüléssel, várakozással, hogy történjék valami – és frusztráltsággal, amiért nem történik semmi se.
Nguyen Thi Mai megint úgy viselkedett Reismannal, mint régen – barátságosan, tisztelettel, vitázva, de vágyódó szeretettel. Kita Shidehara, aki láthatólag nem tudott a lány egyéji kalandjáról Reismannal, vagy talán nem is zavarta, továbbra is beszökött éjjelente a lányhoz, amikor a táborban volt.
Reisman gyakran gondolt Lang Sonra, Madeleine-re, de visszafojtotta vágyát, hogy minél hamarabb újra elmenjen hozzá. Úgy érezte, ha elmegy, az olyan, mintha kitüntetné önmagát egy városi kimenővel, miközben az embereinek ezt nem engedi meg. Nem mintha Lang Son az ő számukra a pihenés vagy az erőgyűjtés helye lehetne. Igazság szerint inkább súlyos veszéllyel járó hely lett, mindnyájuknak.
A Vietek, Ho Si Minh biztatására karácsonykor és újévkor ünnepi légkört igyekeztek teremteni vendégeiknek. Ők pedig méltányolták az erőfeszítést, de inkább lehangoltak voltak, semmint vidámak. Reisman csak január közepe táján döbbent rá, hogy ideje elmennie Lang Sonba, újabb hírszerzőútra. Megtudta, hogy Shidehara ezredes is odakészül, csak egyetlen éjszakára; megkérdezte, nem utazhatna-e vele.
– Örülök, hogy kellemes társaságban utazhatom, John – válaszolta fürgén Kita. – Utána talán összehasonlíthatnánk észrevételeinket és megpróbálnánk együtt rájönni, ki tervez mit, ki ellen.
Délután indultak el a Viet Minh-bázisról. Reisman az egyik motorkerékpáron ült Kita mögött. Az utazás első részének tartamára gyakorló-egyenruhájában volt, zsákjában egy összecsavart francia egyenruha, a megfelelő igazolványokkal és átutazási papírokkal, amelyeket Robert ezredestől kapott a múltkor. Kita sportos civil ruhát viselt, fegyver nem volt nála, egyenruháját nyeregzsákjába csomagolta. A Cao Bang-i fészerben öltöztek át, ott, ahol Kita a teherautóját tartotta.
Reisman megbámulta útitársát, amikor az átöltözött katonai egyenruhájába és megkérdezte: – Hogy lehet az, hogy se a Japán Császári Hadsereg, se a Kempitaj nem ad fegyvert neked?
Most döbbent csak rá, hogy még soha semmiféle fegyvert nem látott nála.
Kita a halántékára bökött. – Az én műfajomban nincs szükség fegyverre. Az csak a magatokfajta piff-puff embereknek való.
Megint kezdi a fölényeskedést, gondolta Reisman, aztán elhatározta, tudomásul veszi a szövegeit, úgy fogja fel, mint a Lang Son-i utazás útiköltségét. De miközben délkeletnek tartottak a Negyedik Útvonalon, Kita mind mogorvább lett, mindinkább önmagába fordult. Föleresztett néhány komor, filozofikus léggömböt.
– Mára nem maradt más, csak a magánélvezet, magánvágy... nincs többé kollektív akarat – sóhajtott fel egy ízben.
– Ilyen nem létezik... soha nem is volt – felelte Reisman. – Minden eszme egyetlen emberé, amelyet mások is magukévá tesznek. Szerintem téged részben az zavart ennyire össze, hogy az Államokban kinyílt a gondolkodásod. Nem volt az olyan rossz, mint ahogyan beállítod. Sokat tanultál, rászoktál a szabadság friss levegőjére; még olyanok közt is, akiket kicsinyes előítéletek járnak át.
– Bárcsak ne hagytátok volna, hogy mi legyünk itt az urak – bölcselkedett Kita. – Valakinek úrnak kell lennie, márpedig a Közös Vállalkozás Szférája jó gondolat lett volna.
– Pearl Harbor – dünnyögte Reisman.
– Kár – mondta Kita és újra sóhajtott. – Nincs visszaút, mi? – Jobb kezével elengedte a kormánykereket és csettintett. – Jut eszembe, sikerült-e megtalálnod Csang Van Minget?
– Nem. Nem jártam Csungkingban, amióta idejöttem.
– Hmmm – mormogta Kita. – Azt hallottam, hogy már nincs ott. Gondoltam, hátha te tudsz valamit.
– Nem. – De Reismanban ismét felmerült, vajon nem Csang Van Ming volt-e az egyik ügynök azok közül, akiket ők megöltek és a Jangce folyóba dobtak? És: vajon tudja-e Kita, hogy hazudott neki?
Sötétedett, mire átkeltek a Sông Ky Cungon. A városba vivő híd után, a Rue Unalon Kita megkérdezte: – Hol tegyelek le?
– Hová mész?
– A Hôtel Taiwába.
– Jó lesz a Kempitaj-rezidensnél.
Kita savanyú képet vágott: – Te tényleg érted a dolgod – ismerte el.
A mozi és a börtön között jobbra fordult, a Rue des Japonaises-re. Katonák és civilek álltak sorba a jegypénztárnál. – Itt ledobhatsz – mondta Reisman.
Kita leírt egy fordulatot a kocsival és megállt: – Moziba mész?
– Nem rossz ötlet. – Reisman azon kapta magát, hogy tényleg kíváncsi, mit játszanak, de onnan, ahol volt, nem látta a plakátokat.
– Hol szállsz meg? – kérdezte őszinte érdeklődéssel Kita.
– Egy ismerősömnél.
– Á... cherchez la femme! Gondoltam.
– Hol találkozunk holnap?
– Gondolom, nem akarsz a Kempitaj-irodára jönni délután egyre, vagy igen?
Reisman mosolygott: – Nem töröm magam érte. Lehetne a pályaudvar előtt a Rue Gouttenégre-en? Ez közvetlenül szemben van a...
– Tudom, a templommal. Viszlát ott. Tizenhárom óra nulla-nulla perc.
Reisman utánanézett, s az jutott eszébe: mit szólna Kita, ha tudná, a fő ok, amiért Lang Sonba látogatott, az, hogy egy éjszakát Madeleine Thibaut-val töltsön? Igaz, Ho Si Minh mindkettejüket régóta nyaggatta, jöjjenek ide kiszaglászni, ugyan miben sántikáltak az elmúlt hat hétben a japánok és a franciák. A katonaság nyilvánvaló jelenlététől eltekintve a város békés és civilizált hangulatot árasztott.
Megkerülte a sarkot és a mozi bejáratánál látta, hogy két régi jó filmet játszanak: egy francia filmet, a Mayerlinget, amelynek Danielle Darrieux és Charles Boyer játssza a főszerepét, és amelyet Párizsban látott még a háború előtt; meg a King Kongot, amelyet New Yorkban látott sok-sok évvel régebben, két óceáni út között. A pénztárnál sorban állókat fagylaltárusok serege vette körül, a nyakukban termoszokkal.
Valahol nyilván háború zajlik – de nem itt.

 

Reisman kopogására Belfontaine hadnagy lépett ki a verandára.
Látva, ki az, széttárta karját, mintha keblére akarná ölelni Reismant, de azután beérte egy szívélyes kézrázással és vállmarkolással. Ragyogott az örömtől. – Épp rólad beszéltünk, Jean! – Bekiáltott: – Madeleine! Gyere, nézd meg, ki jött!
Madeleine, mielőtt a karjába hullt volna, megfékezte magát, hogy öccse jelenlétében diszkrétebben viselkedjék: átkarolta, arcon csókolta, eltartotta magától, hogy szemügyre vegye, azután még egyszer szívélyesen átkarolta és megcsókolta.
Reisman és Philippe néhány percre egyedül maradt, amíg Madeleine kiment a konyhába, hogy a vacsorát többszemélyesre pótolja ki. Philippe köszönetet mondott Reismannak a ledobott fegyverekért. – Amikor visszajöttem és megtudtam, nagyon meglepődtem. Azt jelenti ez, hogy kormányod politikája megváltozott?
– Nem. Ezt magam intéztem titokban.
– Megteheted újra?
– Csak megpróbálhatom. Nincs garancia rá.
– Indokína más részeiben is?
– Kérhetem.
Philippe beszámolt neki az országban tett utazásairól, melyek során a franciák készségét mérte föl. Tonkini, annami és kokinkínai egységek nagyon szeretnének egy belső felkelést a japánok ellen, összehangolva a tenger vagy Kína felől várt szövetséges invázióval. – Nyilván fontos híreket hoztál, ugye? – kérdezte reménykedve.
– Nincsenek inváziós tervek – felelte Reisman.
– Akkor mit csinálsz Tonkinban?
– Ugyanazt, amit eddig. Segítem a madárkáinkat. Ezenkívül: figyelek, hallgatózom, jelentek. Azért jöttem le a hegyekből most, mert eluntam magam és változatosságra vágytam.
Philippe kihívássá formálta át a csalódottságát. – Akkor jelentened kell fölötteseidnek, hogy a francia Gyarmati Hadsereg és az Idegenlégió harckedve kitűnő; hogy kiképzettségünk és készenléti állapotunk országszerte napról napra jobb; és ha a felfegyverzettségünk és utánpótlásunk arányban állna a harci kedvünkkel, akkor magunk is elintéznénk a dolgot.
Reisman kételkedett ebben. Úgy látta, Philippe a saját ábrándjainak és övéi propagandájának áldozata. Reismant ismét elfogta a gyötrő elhivatottságérzet, hogy mentőangyal legyen. – Nem kell egyedül intéznetek – mondta. – Itt van ennek az országnak a népe.
Vajon ki készteti megint, hogy közvetítőül és megmentőül szegődjék? A veszély vonzza? A lehetetlenség? Mégis kísértést érzett rá, hogy indokínai tartózkodásának okát átalakítsa olyasmivé, ami esze ágában se volt azoknak, akik őt ideküldték.
– Már vannak közülük sokan a Gyarmati Hadseregben és a milíciában – mondta Philippe.
– Tudod te jól, miről beszélek!
Philippe kelletlenül fogadta a kihívást. – Igen... Nguyen Ai-Quocról és az ő renegátjairól. Kitöröltem őket a fejemből, ahogyan kérted. Ezzel tartozom neked; és nekik is szavamat adtam. De örömmel közölhetem veled azt is, hogy már nem tartok annyira tőlük, azóta, amióta beszélgettem róluk, általánosságban, nevek és helyek nélkül persze, magas rangú katonatisztekkel és civil földalatti vezetőkkel országszerte. A madárkáid megpróbálkoztak kis támadásaikkal és véres fejjel távoztak. A hadsereg egy szép napon, az én segítségem nélkül is ki fogja söpörni őket egyszer és mindenkorra. Vagy a japánok teszik ezt. Egyremegy.
– Nagy tévedésben vagy, Philippe, – mondta neki Reisman. – Te is, a gyarmati vezetés is.
Madeleine ekkor vacsorázni hívta őket, s az asztalnál igyekeztek nem háborúról beszélgetni. Helyette Reisman chicagói gyerekkoráról és tengerészkalandjairól mesélt, ők meg a Camargue-ben töltött ifjúságukról. Éjszaka besurrant Madeleine szobájába, és minden egyebet kiűzött agyából. Reggelre gyanította: Philippe mindent tud, és áldását adja rájuk.

 

Reismannak és embereinek élete a tonkini hegyekben januárban és februárban rutinszerűvé lett: gerillák kiképzése, segítségnyújtás alkalmankénti rajtaütések megtervezésében japán szállítási és híradó vonalak ellen, katonai hírszerzés, készenlét a Légierő Földi Mentőszolgálata számára, ha újabb repülősök esnének le, valamint rádiókapcsolat-tartás Kunminggal. A japánok és a franciák tovább erősítették és csoportosítgatták csapataikat árnyékbokszolási manőverek keretében.
Februárban érkezett a nagy hír Sam Kilgore-tól – aki egyre idegesebb lett, mikor kapja már meg a megígért kereskedelmi árucikket –, hogy az első amerikai teherautó-konvoj, új hadianyaggal megrakodva elindult a messzi Indiából Kunmingba, a végre befejezett Burma-Ledo országúton, amelyet Stilwell Road-nak kereszteltek. Immár nem a Púp fölötti életveszélyes repülőút volt az egyetlen módja annak, hogy a nyugati szövetségesektől fegyver és alkatrész jusson el Kínába. Reismanban fölmerült: vajon nem kerüli-e most már el a fő háború ezt a holtágat itt délen. A Japán Császárság legyőzetésének átfogó terve árnyékában nem lesz-e érdektelenné mindaz, amit ők itt csinálnak?
A Fegyveres Erők Rádióhálózatának rendszeres hírszolgálatából vágyakozón értesült róla, hogy a szövetséges hadseregek áttörték a Siegfried-vonalat és már német földön harcolnak. A Csendes-óceánon a japánok elleni brutális, szigetről szigetre háború irgalmatlanul közeledik Tokióhoz. A Fülöp-szigeteken már tartott a „következő meccs”, amelyet Kita Shidehara oly nyeglén jósolt meg még októberben. A Leyte-szigetért folyó csata véget ért. Zajlott a legfőbb sziget, Luzon amerikai inváziója, és folyt az előnyomulás Manila felé. Különösen Bó Szannak volt örömhír, hogy a szövetséges seregek a felszabadított Észak-Burma felől délre és keletre verekszik magukat, bekerítik és elvágják a megmaradt japán erőket és mindörökre kiűzik őket Bó Szan hazájából.
Bár Kínában és Indokínában a japánok még mindig erősen tartották magukat, Kita Shidehara számára a háborús hírek általános tendenciája igencsak nyomasztóan hatott. Négyszemközti beszélgetésekre és hamleti monológok meghallgatására hívta félre Reismant.
– Valakinek uralmon kell lennie... rendnek kell lennie – nyilatkoztatta ki. – Hogy mi vagyunk-e, vagy valaki más... mindegy, csak működjék jól és ne sok embernek essék baja. Félek attól, ami most történik... káosz közeleg.
Pedig kis részben ő maga is felelős azért, ami közeleg, vélte Reisman. Lehet, hogy valamiféle japán Götterdämmerungot készít elő? Harakirit. Nem, Kita ehhez túlságosan okos és felvilágosult. Egyszer így szólt: – Ha bejönnek az amerikaiak és a magamfajtáknak itt lőttek... segítenél rajtam? Szereztem jópontokat? Segítenél, hogy egyszerűen lelépjek? Talán haza Japánba... talán ide föl, hogy olyasvalakiknél húzzam meg magam, mint Ho... talán valahol másutt, ahol még sose jártam, ahol eltűnhetek. És persze kellemesen élhetek.
Reisman átgondolta a dolgot. – Igen... segítenék – mondta. – Feltéve, hogy nem követsz el valami gazságot, segítenék.
Milyen különös, hogy sose látta kegyetlennek, erőszakosnak Kitát, még csak erőszakos gondolatot se hallott tőle! De a sereg, amelyhez tartozik – bármekkora híre is van a teaceremóniák, a virágrendezés, a művészet és iparművészet iránti nevezetes vonzalmaiknak – mégis bennük vannak a legkegyetlenebb és gyilkosabb hajlamok más népek iránt.

 

Reismannak csak február elején sikerült rávennie Kitát, autózzanak el ismét Lang Sonba. Nem volt kedve gyaloglással vesztegetni az idejét, mint decemberben, és – nyilvánvaló veszélyei ellenére – mégiscsak az bizonyult legbiztonságosabbnak, ha francia tisztnek öltözve, s a Kempitaj-ezredes társaságában autózik oda.
A városban, mint az előző alkalommal, most is különváltak. Reisman nem volt hajlandó megmondani Kitának, hol száll meg. Kita megmondta: a Hôtel Taiwában. Úgy tervezték, hogy ezúttal két éjszakát töltenek a városban, és a harmadik nap délután egy órára beszéltek meg találkozót, hogy visszainduljanak Pac Bóba.
Reisman baktatott a francia, katonai és civil járókelőkkel zsúfolt esti utcákon. Kevés japánt látott, mert az irány, amely felé tartott, nem az ő városrészük volt. Egy órán belül ért Madeleine házához, útközben megbizonyosodott róla, hogy nem követik. Az asszony nyitott ajtót, nyugtalanul lesett ki. A bánat, fáradtság, sebezhetőség abban a pillanatban eltűnt, mihelyt fölismerte: mámorosan fölkiáltott és a nyakába ugrott. Amikor Reisman mentegetőzött, amiért mindig bejelentés nélkül bukkan fel, az asszony ujját ajkához érintve elhallgattatta.
– C'est la guerra? – suttogta, apró kérdőjellel a végén.
Philippe is odahaza volt és szeretettel üdvözölte Reismant. – Végre! – kiáltotta, nővérét ugratva és jelezve jóváhagyását. – Madeleine bánata már engem is nyomasztott.
Kettejüktől Reisman megtudta, hogy ők és minden francia, akivel kapcsolatba kerültek, egyre újabb értesülésekkel traktálják egymást egy azonnali szövetséges invázióról. Még mindig makacsul hitték, hogy neki köze van hozzá.
– Honnan veszitek ezeket a meséket? – kérdezte Philippe-től. – Hamis reményeket ébresztetek és szörnyen idegessé teszitek a japánokat a tevékenységetekkel.
– Ez nem mese, ez a valóság – makacskodott Philippe. – Engem így informált a kalkuttai Távol-keleti Francia Együttműködési Részleg.
Reisman nem hitte el a híreszteléseket. De azt se tartotta kizártnak, hogy saját fölöttesei szándékosan tartják tudatlanságban.
Philippe így szólt: – Robert ezredes és Auphelle helytartó azt mondták, hogy vigyelek el hozzájuk nyomban, mihelyt beállítasz. Jössz?
– Természetesen.
Telefon nem volt, így Philippe előbb odament, hogy megbeszélje a találkozót. Reismannak és Madeleine-nek így épp annyi ideje maradt négyszemközt ahhoz, amennyi alatt kellően bepörögjenek – de tenni ellene már ne érjenek rá –, amikor Philippe visszaérkezett, hogy azonnal elfuvarozza Reismant a francia főhadiszállásra.
– Borzasztóan örülnek neked – újságolta. – Hazulról jönnek be, direkt azért, hogy veled találkozzanak. Van még egy nagyon fontos valaki, akivel megismerkedsz majd.
Amikor beléptek a főhadiszállás emeletén lévő ismerős nagy szobába, a helytartó és az ezredes egy magas, aszketikus külsejű katona társaságában fogadta őket; az illető hatalmas régi revolvert viselt a derekán.
Robert ezredes végezte a bemutatásokat: – Engedje meg, hogy bemutassam fölöttesemet, Emilé Lemonnier tábornokot, a Gyarmati Hadsereg tonkini hadosztálya harmadik brigádjának parancsnokát. Lemonnier tábornok az egész régió katonai parancsnoka.
Reisman úgy érezte, ez tisztelgést igényel, vigyázzba állt és összecsapta a bokáját. Lemonnier viszonozta, azután szívélyesen a kezét nyújtotta.
– Üdvözlöm... de nem találkoztunk, őrnagy – kacsintott rá. – Titokban vagyok itt, inspekción, amire időnként ide szoktam jönni. Ha Nippon fiai értesülnének ittlétemről, meghívnának vacsorára... és ez a katonai udvariasság viszonzandó, ezt pedig inkább elkerülöm.
Reismant meghökkentette, micsoda abszurd dolgokkal jár egy ilyen nem hivatalos kötelesség. Soha fel se merült benne, hogy efféle illendőségek is részei ennek a játszmának. Vajon milyen lehet az a fehér asztal melletti beszélgetés? Miként mondogatnak kellemes hazugságokat egymásnak, miféle igazságokat hallgatnak el? Melyikük a. macska és melyikük az egér?
Reismant, akinek általában fenntartásai voltak az ilyen magas rangú emberek iránt, most váratlanul levette lábáról a generális, teljesen lazán érezte magát a jelenlétében. – Szerintem is megfeküdné a gyomrát az a vacsora, uram – mondta.
Lemonnier és Auphelle fölnevetett. Legmagasabb rangúakként ők adták meg a hangot. A többiek követték a példát. A tábornok köszönetet mondott neki a januári fegyverledobásért. – Robert el kellett mondja nekem, hogy jobban tisztában legyek az itteni lehetőségeinkkel, de se Hanoiba, se máshova nem ment jelentés; ahogyan ön kérte. Ön, mint hallom, azt állítja, nincs tudomása küszöbönálló szövetséges invázióról – tudnia kell, hogy mi erre készülünk föl. Megengedi, hogy megkérdezzem: milyen ügyben jött ismét Lang Sonba? Netán újabb légi szállítmány ügyében?
Reisman rögtönzött, ahogy a pillanat kívánta, és azt mondta, van eshetőség légi szállításra. Elvégre azt mégsem mondhatta a tábornoknak: azért jött Lang Sonba, hogy szeretkezzék Madeleine Thibaut-val és szaglászódjék Ho Si Minhnek.
– Ha használhatnám az önök rádióját, uram, megpróbálkozhatnék még eggyel – mondta. – Az a parancsom, győződjem meg róla minden esetben, hogy a szállítmány nem jut illetéktelen kezekbe; ezért vagyok most itt. Kérem, értse meg azt is, hogy ez csak kis szállítmány lehet; és hogy titokban tartandó. Másként kunmingi barátaink bajba kerülnek.
– Rendben – mondta a tábornok. – De van még valami, ami zavar. Milyen egyéb parancsokat kap ezekre a nagyon bizalmas indokínai műveletekre vonatkozón? Mondja: honnan jön, honnan bukkan elő ezekre a jótékony látogatásokra? És hová tűnik, amikor elmegy? Nyilván tudja, ezt nem kíváncsiságból kérdezzük, és a területünk biztonságának ez a jelentéktelen megsértése se zavar minket. Ami foglalkoztat bennünket, az inkább arra vonatkozik: kivel tart kapcsolatot a hegyekben, és milyen természetű katonai értesüléseket közvetít fölötteseihez?
Reisman a szokásos válaszát adta, de ezúttal elismerte, hogy van egy kis csapata. – Három amerikait és egy kacsin harcost hoztam magammal a hegyekbe. Elsősorban lezuhant repülőseinket menekítjük ki, és emellett figyeljük, mi történik. Szerencsések voltunk abban, hogy bennszülöttekre találtunk, akik a segítségünkre vannak, de védelmeznünk kell őket. Csak ennyit mondhatok önnek: azon munkálkodunk, hogy a japánokat kiűzzük Indokínából és lobéból.
Feszült csend támadt. Azután a tábornok így szólt: – Nem gondolja-e, hogy jó lenne, ha mindig tudnánk magáról, hol van... a maga biztonsága céljából?
– Nem uram, nem gondolom. Viszont szeretnék egy szívességet kérni. – Ezt az ötletét régóta forgatta a fejében, bár embereinek sose említette. – Le szeretném hozni őket néhány hét múlva és kirepíttetném őket az országból az önök repteréről.
– Ez most nagyon veszélyes – szólalt meg Robert ezredes. – A japánok mostanában árgus szemekkel figyelnek mindent.
– De önök használják a kifutópályát, nem?
– De igen. Összekötő gépek kiindulópontjául szolgál néha.
– A japánok személy szerint ellenőriznek minden érkező és induló gépet?
– Nem.
– Akkor megoldhatjuk.
– Szerintem jobb lenne, ha várna ezzel Tét utánig – mondta Robert ezredes.
– Az mi?
– A holdújév, amelyet itt megünnepelnek. Vallási és társasági ünnep. Gyakran szokatlan dolgokkal jár. Idén későre esik, a hónap vége felé.
– Akkor úgy intézem, hogy március elejére érjek ide az embereimmel – mondta nekik Reisman. – Most pedig talán bemegyek a rádiósszobájukba, hadd látom, tud-e a raktár holnap estére szállítmányt indítani.
– Ha javasolnom szabad, őrnagy – szólt Robert ezredes –, ezúttal jó lenne, ha néhány aknavetőt és géppuskát dobnának le, puskagránát is nagyon jól jönne. És jó sok lőszert mindhez. A fegyverzetünk itt meglehetősen patinás.

 

Reisman érintkezésbe lépett a kunmingi rádióssal, és odahívatta Sam Kilgore-t. Fél óra múltán kezdett újra adni, és – az egyszer használatos kulcs segítségével – közölte Kilgore-ral, hogy újra a bennszülötteknél van, akiknél összegyűlt már minden ópium, és hogy újabb szállítmányt kellene ledobnia következő este. Az ezredes visszajelezte, hogy intézkedik és hozzátette: alig várja, hogy minél előbb hozzájusson az áruhoz.
Reisman azt felelte, hogy március elejére gondolja a szállítást.

 

Aznap éjszaka, Madeleine szenvedélyes szeretőként megvallotta érzelmeit. – Tudom, képtelenség... – suttogta. – Folytonosan kereslek... örökösen várlak... pedig nem ígérünk semmit egymásnak.
Reisman félkönyökre emelkedett és kisimította az asszony arcából a hosszú szőke hajat. – Volna kedved elszabadulni innen néhány hét múlva? Visszatérni Franciaországba Kínán át?
– Veled?
– Kunmingig mindenképp. Ezúttal talán sikerül ideküldetnem egy C-46-ost... vagy egynél több L-5-öst. Az az érzésem, hogy itt hamarosan robbanni fognak a dolgok. Szeretnélek biztonságban tudni.
– Nem, Jean. Itt kell maradnom, hogy újra birtokba vehessem a földemet. Nem akarok elmenekülni.
Magához vonta a férfi fejét, magához szorította őt. Reisman ajka az asszony mellén mozgott, míg képzelgéseiről mesélt... Párizs, együtt... utazás háború után... az Államokba... az egész világba...

 

35.

Tet hetében ünnepi hangulat uralkodott a partizántáborban. A barlangokban és a bambusznád kunyhókban barackvirágágak jelentek meg. A kiképzési órarenden könnyítettek. Reismannak és embereinek igyekezetük ellenére se sikerült osztozni az ünnepi hangulatban.
– Ez az újjászületés ideje – magyarázta Mai. – Akárcsak a keresztényeknél húsvét. Az emberek fölöltöznek, hazamennek a falujukba, fölkeresik a családjukat, tisztelettel adóznak őseiknek. Ez az adósságok megadásának és a haragok feloldásának ideje... az imáké és a jókívánságoké.
Reisman Ho, Giap és más Viet Minh-vezetők társaságában hallgatta rádión Bao Dai császár újévi üzenetét népéhez. Reisman már el is felejtette, hogy létezik efféle személyiség. A beszéd vietnamiul szólt, csak töredékét értette. Mai fordított neki, Ho és társai pedig átkozódások közepette hallgatták a rádiót:
– Franciaország súlyosan megszenvedte a rend helyreállítását. Ez a helyreállítás egy békét és jólétet hozó korszak előjele, s ebből a Franciaország védelme alatt álló országok mind hasznot húznak majd... Mind hálásak vagyunk Jean Decoux tengernagynak, aki átvezérli a viharzó tengeren Indokína hajóját. Hála neki, Indokína a béke és a biztonság feltételeit élvezi.
Amikor a beszéd véget ért, Reismant zavar fogta el, mindannyiukért. A fejét ingatta és föltette a szónoki kérdést: – Hát ezt meg hová csukták be?
Mai nem hallotta ki a humort a megjegyzésből és komolyan válaszolt: – Általában a hué-i palotájába, Annámban. A franciák az elmúlt tizenkét év során csak egyszer engedték Tonkinba jönni. Sose járt Kokinkínában, pedig onnan származó leányt vett feleségül.
– Úgy hangzik az egész, mintha odaültették volna és kezébe nyomták volna a beszédet – jegyezte meg Reisman. – Annyira nyilvánvaló hazugság, hogy nem lehet komolyan venni.
– De a világ többi részén ezt nem tudják – szólalt meg Vo Nguyen Giap. – Lehet, hogy még a te hazádban is hisznek neki.
– Nem hiszem, hogy az Államokban bárki is tudná, mi zajlik itt, és egyáltalán érdekelné! – mondta nekik Reisman.
Ho Si Minh meglepő szelídséggel így szólt: – Meg kell értened, Jean, a mi úgynevezett császárunknak semmiféle hatalma sincs, csak bizonyos formális jogköre, amelyet országunkban sokan még ma is tiszteletben tartanak. Franciább, mint amennyire vietnami, Franciaországban nőtt fel, ott nevelkedett. Becsületére váljék, hogy megkísérelt néhány modern reformot bevezetni a kormányzásba, de ez alig változtatott valamit is népünk életén. Sose találkoztam vele, de alighanem derék fiatalember. Sajnálom őt.
– Sajnálod? Az az ember dilettáns és hülye! – dohogott Giap. – Egyetlen dolga a ceremóniákon való részvétel, amelyek nélkül nagyon jól meglennénk; például királyi halottak temetésére jár. Pióca, áruló. Pazarló, meg nem szolgált fényűzésben tobzódik, míg a népét rabszolgasorban tartják, éheztetik, börtönbe vetik, megölik. Nem csinál semmit, csak teniszezik, golfozik, kurvázik és drága kocsikban furikál.
Vajon hogyan vélekednek a japánok erről a beszédről, tűnődött Reisman. Feltűnően nem esett szó benne az ő mindig fenyegető indokínai jelenlétükről. Az volt az érzése, hogy alighanem kikérték a japánok véleményét a beszédről, mielőtt azok a közvetítését engedélyezték – és nyilván jóváhagyták. Talán tetszett nekik az a csillapító hatás, amit a franciákra tesz.

 

Két nap múlva, amikor kora délután a francia gyarmati egyenruhába öltözött Reisman és a japán egyenruhás „Jimmy Lum” fölpakolt a két motorkerékpárra, Joe Władisław idegesen ezt morogta: – Úristen, mindketten úgy néznek ki, mint a kémek! Akár a régi szép időkben!
Reisman tudta, mire érti. Ő, meg a Piszkos Tizenkettő tavaly júniusban német egyenruhában ereszkedett le ejtőernyőkkel Franciaországra. Vajon mit szólna Władisław, ha tudná, hogy „Jimmy Lum” a valóságban Shidehara ezredes, és hogy törvényesen jutott japán egyenruhájához? Egyik emberének se fedte fel Kitát; biztonságosabbnak látszott így. Mégis, látta, mint suhan át Bó Szan arcán a gyűlölet, amikor Kita odajött hozzájuk egyenruhájában, amelyről azt mondta, álcázás az akcióhoz...
Reisman rádiót szíjazott a csomagtartóra. Nyeregtáskaként csatolta rá a motorra a ruhákat, felszerelést és néhány kézigránátot tartalmazó hátizsákokat. Karabélya és M-3-as géppisztolya egy poncsóba tekerve a kormányhoz volt kötözve, hogy a keze ügyében legyen. Derekán tokban egy 45-ös meg egy kés. Kita a generátort és személyes katonazsákját a motorjára szíjazta, s ezúttal kivételesen az ő derekán is volt pisztoly. Bowren őrmester, Władisław, Sawyer és Bó Szan telitömött hátizsákot vitt a hátán, benne ruházat és felszerelés, s ugyanúgy voltak felfegyverkezve, mint Reisman.
A terv úgy szólt, hogy ő és Kita a gyalogösvényeken és földutakon motorral teszi meg az utat, mint az előző alkalommal, le a 3-as útvonalra, és azután Cao Bangba, ahol Kita a teherautóját elrejtette. A katonák mögötte – a Viet Minh-fedezettel – egészen Quang Uyen faluig gyalogolnak, ahová Reisman és Kita visszajön majd értük a teherautóval. Hóék Cao Bangig riasztottak minden Viet Minh-felderítőt és ösvényfigyelőt, ügyeljenek, hogy biztonságosan átjussanak. Néhány magánbúcsúzkodást leszámítva – Hótól, Giaptól és Nguyen Thi Maitól – nem köszöntek el, távozásuk nem keltett feltűnést a táborban. – Érkezz váratlanul... távozz észrevétlenül – figyelmeztette Reismant Ho.

 

A Cao Bang-i farm pajtájában Kita és Reisman megrakta a teherautót rizses, kukoricás, zöldséges zsákokkal, három élő sertést tartalmazó ládával, s a közepén helyet hagytak a négy embernek, akiket fölvesznek majd. Kita hivatalos szállítólevelet készített japán és francia nyelven, mely szerint ezeket a mezőgazdasági termékeket a Lang Son-i Kempitaj konyhája számára vásárolta... Az egyik motorkerékpárt szokás szerint fölrakták a platóra, a kocsi farához, és ponyvával takarták le.
Alkonyat felé történt meg a találkozó Bowrennel, Władisławwal, Sawyerrel és Bó Szannal Quang Uyentól nyugatra, ahol a gyalogösvény leér a hegyekből és rávezet a 3-as útra. A teherautót részben lerakodták, az emberek fölmásztak középre, és előbb az élelem, azután a három röfögő, visítozó disznó és a motorkerékpár került mögéjük, úgy, hogy ha valaki beles hátulról, ne láthassa őket.
Mire visszaértek a 4-es út kereszteződésére és délnek tartottak Lang Son felé, már sötét lett; épp ezért választották ezt a megoldást. A francia és a japán ellenőrző pontoknál, majd a Sông Ky Cung hídján nem hatott idegenül egy Kempitaj-ezredes a volánnál és egy francia tiszt mellette; simán átengedték őket. Előzőleg megálltak, hogy elrejtsék Kita motorkerékpárját a bozótban az út mellett.
Kita a Rue des Japonaises-en, a mozinál leparkolta a teherautót és kiszállt. Reisman átcsúszott a volánhoz. Halkan hátraszólt az embereinek: – Már majdnem ott vagyunk. Tartsatok ki és maradjatok csendben. – Kitához pedig, aki odajött a sofőrülés ablakához, így szólt: – Kábé két óra múlva ugyanitt leparkolom a kocsit. Kulcs az első ülés alatt.
– Jó, de ne várj rám. Mielőbb tűnj el innen – mondta feszülten Kita. – Ha bármi zűr közbejön, nem ismerjük egymást.
– A Taiwában szállsz meg?
– Igen. Pár napra mindenesetre.
– Kösz a segítséget.
Kita szomorúan nézett rá, azután mosolyt erőltetett arcára: – Háború után meghívhatsz egy italra, barátom. Most már nincs messze. Au revoir!
Katonazsákjával átsietett a Boulevard Gallienin a Hotel Taiwa felé. Reisman balra fordult a sétányon és keresztülhaladt rajta a városon, majd a katonai kórháznál, a citadellának az Avenue Clamorganon lévő déli kapujához. Francia katonai igazolványával beengedték. De mielőtt áthaladt volna a portálon, megkérte az őrség őrmesterét, hívja ki Gauthier ezredest vagy Derrieu őrnagyot. Derrieu megérkezett és meglepetten üdvözölte.
– Ezúttal magammal hoztam az élelmiszer-fejadagomat – mondta Reisman, lenyitotta a kocsi hátsó lapját és megmutatta a disznókat, a rizst, és a zöldséget.
Derrieu gyanakodva nézte a kocsi belsejét. – Talán be kéne ezt vinni a gazdasági hivatalba az utca túloldalára.
– Még nem.
– Az emberei? Magával jöttek?
Reisman hangosan bekiabált. – Mindenki jól van odabenn, Clyde? Minden rendben most már. Megérkeztünk.
Bowren hangja brummogott ki bentről: – Az ártánybűzt leszámítva kutya bajunk.
Derrieu és néhány katona gyorsan lerakta a disznókat és a zsákokat, és üdvözölte Reisman embereit. A citadella belsejében nem volt nagy a mozgás; nem sok katonát lehetett látni. A citadella magas falai magaslottak fölöttük. Az üres alakulótér vége nem látszott a sötétségben. Fények világítottak a barakkok és bódék ablakaiból.
– Tudna nekik szállást adni néhány napra? – kérdezte Reisman.
– Nem gond. Ezen a héten nyolcszáz ágy közül választhatnak – felelte cinikus hangon Derrieu. – A tonkini Tirailleur-ök két bataillonja odakinn hadgyakorlatozik.
Ez meglepte Reismant. – Odakinn! Úgy tudtam, a helyőrségükben eleve nincs elegendő katona. Kettőegy az arány a japánok javára, maga mesélte. És azon tipródott, ugyan mire készülnek. Hallja, ez aztán nagyon alkalmas időpont háborús játékokra!
Akaratlanul is a rennes-i Kriegspiel jutott eszébe, ahol a Piszkos Tizenkettővel meglepetésszerűen elfogták a náci tábornokokat.
– Azóta még siralmasabb az arány – mondta komoran Derrieu. – Öt, vagy hat az egyhez... és óriási tüzérségi fölénnyel rendelkeznek. Igazság szerint valódi harckocsijaink sincsenek; amink van, az az Ötödik Idegenlégiós Ezred egy motorizált alakulata, néhány első világháborús Bren ágyútalppal, no meg van néhány régi lánctalpas. vontatónk. Egész haderőnk ezerötszáz fő. Kedves japánjaink ezalatt egy egész hadosztályt dobtak át a folyón.
Reismannak eszébe jutott, amit Bó Szan tudott meg szerzetesálruhájában három hónapja, így szólt: – Ez nyilván a 37. hadosztály Kínából.
Derrieu éles pillantást vetett rá: – Maguk akarták, nem? Levenni a nyomást a kínaiakról. Gratulálok a felderítésükhöz, őrnagy.
– Én is gratulálok maguknak, hogy képesek voltak két bataillonnyi lövészt átjuttatni a figyelőim háta mögött. Lehet, hogy a japánok készülnek valamire, de szerintem maguk is ezt teszik. Mire jó, mondja, hogy álhadgyakorlatokon merítsék ki csapataikat. Hova mentek?
Derrieu őrnagy nem kapta be a csalit. Könnyedén és határozatlanul legyintett valamerre: – Északra... nyugatra... távol a tengerparttól és a lakossági központoktól. Lesz helyük gyakorlatozni. – Azután, mintha csak most venné észre, érdeklődött: – Megkérdezhetem-e, Monsieur, hogyan jutott ehhez a japán teherautóhoz, és ehhez a sok mezőgazdasági termékhez?
– Loptam. – Reisman az órájára pillantott. Pontosan kilenc óra volt. – Tartsa meg az ennivalót és gondoskodjék az embereimről. Nekem el kell most intéznem valamit. Gondolja, hogy össze tudna hozni egy találkozót Robert ezredessel két órán belül?
Derrieu széttárta a kezét. Reisman nem válaszolt kérdésére, de a francia készséggel tudomásul vette, amit kapott. – Természetesen. Örülni fog magának. Lemonnier tábornok is újra itt van, titokban. Biztos vagyok benne, hogy ő is, Auphelle helytartó úr is örömmel találkozik magával. – Ő is az órájára pillantott. – Mondjuk, este tizenegykor a főhadiszálláson?
Reisman az embereinél hagyta a rádiót, csomagjait és fegyvereit, az oldalfegyverét kivéve. Az üres teherautót visszavitte a Rue des Japonaises-re és otthagyta, incidens nélkül. A mozi közelében gyaloghintót bérelt, hogy Madeleine házának szomszédságába vitesse magát. A kocsi gazdája túlontúl idegesnek látszott. Reisman indokínai pénzben fizetett neki, amit Kunming óta tartott magánál, az meg egyre nézegetett körül és mindenáron indulni akart. Reisman csak akkor indult el Madeleine háza felé, amikor a gyaloghintó elment és ő meggyőződött róla, hogy nem követik.
Philippe is odahaza volt. Madeleine már nem csinált gondot a diszkrécióból fivére jelenlétében, megölelte, megcsókolta Reismant. De a föllángolás csak egy pillanatig tartott. Reisman megérezte, hogy valami feszültség lengi körül őket, hasonló, mint a gyaloghintós idegessége.
– Hallottad, mi történik? – tört ki Philippe-ből. – Riasztást kaptunk, hogy a japánok valamikor nyolcadika és tizedike között megtámadnak bennünket.
Reismannak görcsbe rándult a gyomra. Lehet, hogy súlyos hibát követett el? Hogy csapdába hozta embereit?
– Ma nyolcadika van... – mondta feszülten.

 

De hát idejövet semmit se látott az úton, a városban, a citadellában, ami arra utalt volna, hogy a japánok közvetlen támadásra sorakoztatnák fel erőiket, vagy hogy a franciák tudnának ilyesmiről és a védekezésüket készítenék elő!
– Épp most jártam Derrieu őrnagynál a citadellában – rázta a fejét. – Ő nem beszélt erről semmit. Sőt azt mondta, hogy a tirailleurök két bataillonját kivezényelték hadgyakorlatra.
Madeleine gyötrődve szólalt meg. – Hülyék! Parancs Hanoiból. Decoux tengernagy és Aymé tábornok és klikkje nem veszi komolyan a figyelmeztetést. A katonaság nem veszi figyelembe a civil ellenállást. Az ellenállásból sokan nem hajlandók engedelmeskedni Mordant tábornoknak, akit De Gaulle jelölt ki a földalatti mozgalom vezetésére. Nincs együttműködés, nincs koordináció. Nincs titoktartás. A japánok mindenről tudnak. Ha most támadnak, végünk van.
– Eddig csak Sabattier tábornok áll riadókészültségben – vágott közbe Philippe. – Engedély nélkül hagyta el Hanoit, hogy csapataihoz csatlakozzék.
– Honnan szerzed az értesüléseidet? – kérdezte Reisman.
– Van itt egy rádióm. Abból a szállítmányból való, amit a tieid dobtak le a múltkor. Kapcsolatban vagyok a saját hálózatunkkal. A bizalmas értesülés mostanában egy magas rangú hanoi annamita hivatalnoktól érkezik, aki a kalkuttai Francia Együttműködési Részlegünk titkos ügynöke.
– Ez nem ugyanaz a szervezet, amelyik hónapok óta bolondít mindenkit egy invázió hírével? – kérdezte rosszallón Reisman.
– A figyelmeztetés nem Kalkuttából jött. Hanem az egyik hanoi kulcsemberünktől.
– Hallottuk itt Lang Sonban is – mondta elkeseredetten Madeleine. – Baráti annamitáktól és kínai kereskedőktől. Látják a jeleket, és nagyon aggódnak.
Reisman nagyon is felfogta szavaik félelmes jelentését. – Este megbeszélésre megyek a francia parancsnokságra. Ott majd többet is megtudok. Magammal hoztam a hegyekből négy emberemet, a szentségit. Megpróbálok újra egy repülőgépet kérni Kunmingtól és azzal kijuttatni őket. Szeretném, ha velük tartanál, Madeleine.
Az asszony méltatlankodva nézett rá. – Hogyan mehetnék el ilyen körülmények között? Mondtam már neked, hogy én nem akarok elmenni.
Reisman értette az asszony bátorságát és makacsságát, de az értelmetlenségével is tisztában volt. – Ha a japánok csakugyan támadást indítanak itt, akkor aligha tudjuk megállítani őket. Eszem ágában sincs eltűrni, hogy az embereimet lemészárolják. Igazság szerint nem tudom még, jön-e gép, és azt se, hogy épségben be- és kijut-e. De meg kell próbálnom akkor is. Most pedig használni szeretném a rádiódat.
Philippe a nővéréhez fordult: – Jobb lenne, ha velük mennél. Szörnyű lenne, ha a japánok foglyul ejtenének. Ez a felszíni úri modor, amit itt tanúsítanak, nem azonos a háborús viselkedésükkel. Iszonyatos dolgokra képesek.
– Akkor pedig nem szabad megengedni, hogy meghódítsanak bennünket – válaszolta haragosan Madeleine.

 

Reisman hívta a rádión Kilgore ezredest Kunmingban. Rejtjelezve közölte, hogy meghozta az ópiumot, és kéri, hajnalban szállítsák el őt egy C-46-osban a Lang Son-i kifutópályáról. Kilgore ismét egy kínai összekötőgépet javasolt, mire Reisman azt felelte, hogy négy embere is vele tart és egy L-5 magának az árunak is kevés lenne.
– Három L-5-öst vagy egy C-46-ost – makacskodott.
Kilgore azt tanácsolta, lépjenek rádiókapcsolatba következő éjszaka.
– Addig nem várhatok! – kopogta le Reisman, miközben meg tudta volna fojtani Kilgore-t. – Híresztelések azonnali japán támadásról.
Kilgore válasza még dühítőbb volt: – Itt nincs ilyen info. Kik ellen? Hol?
– A franciák ellen. Itt és országszerte. Javaslom, riaszd a Kínai Parancsnokságot és légi alakulatokat azonnali támogatásért.
– Holnap éjjel hívj – válaszolta Kilgore. – Leghamarabbi esetleges leszállás tizedikén hajnalban.

 

36.

A francia parancsnokságon nem volt akkora nyüzsgés, mint amilyet Reisman egy csata előestéjén várt volna. Az egyetlen szokatlan dolog az eligazítás kései időpontja volt. Lemonnier tábornok, Robert ezredes, Auphelle helytartó és tíz másik tiszt érkezett otthonából vagy szállásáról a Folie de Joux és Boulevard Gallieni sarkán álló épületbe, Robert hadműveleti törzsébe.
Már vártak rá, amikor Philippe-pel megérkezett. Philippe azzal a Renault-val hozta ide, amelyet az elmúlt három hónap során használt. Lemonnier szeretettel üdvözölte Reismant, fölállt nagy tanácskozóasztala mellől. Reisman tisztelgett, azután kezet fogott a tábornokkal és a többiekkel, akik ugyancsak fölálltak, hogy üdvözöljék... Derrieu és Gauthier is ott volt. Még néhány tisztet mutattak be neki. Nyugodt volt a hangulat, de a feszültség és bizonytalanság mégis szinte tapintható volt.
– Hallom, azért jött, hogy újra elrepüljön innen – mondta Robert ezredes.
– Igenis, uram.
– Nem garantálhatjuk a reptér biztonságát. Ön baljós és bizonytalan időszakban érkezett.
– A Tet-ünnep után jöttem, ahogy ön javasolta.
– Az előjelek nem azok, amiket reméltem – felelte komoran Robert. – Milyen értesülése van a japánokról?
– Csak amit Belfontaine hadnagytól és Madeleine Thibaut-tól tudok. Támadás várható.
– Csak rebesgetés ez, őrnagy – mondta az ezredes. – Ön és az emberei semmit se láttak idejövet?
– Nem, uram.
– Derrieu-től úgy értesültem, hogy ön japán teherautóval jött. Csodálom a vakmerőségét. Courage sans peur. Lenne szíves elmondani nekem, hogyan tett szert arra a járműre?
– Nem, uram. Arra szeretnék szorítkozni, amiért itt vagyok, és azután eltűnni az önök útjából.
Auphelle helytartó, Lang Son legmagasabb méltósága szólalt meg: – Őrnagy, mi nem kérdőjelezzük meg az ön személyes szövetségét velünk. Ennek már bizonyságát adta a légi szállítmányaival. Mindazonáltal föl kell tennünk a kérdést: ha a japánok megtámadnak bennünket, segítségünkre siet-e az Egyesült Államok? Pontosabban: az önök Kínában állomásozó hadereje?
Reisman talán még soha nem érezte magát ennyire a figyelem középpontjában. – Nem tudom, uram – felelte. – Nem én alakítom a politikát, nem én adom ki a parancsokat. Én csak végrehajtom a parancsokat. Én csak közvetíthetem az ön kérését az elöljáróimnak.
– És ha még akkor nálunk tartózkodna, amikor támadás ér bennünket? – kérdezte Lemonnier tábornok.
Reisman elmosolyodott. – Akkor bizony, jobban megsürgetném őket. Bár nem hiszem, hogy nagy hatása lenne rájuk. Még abban se vagyok biztos, küldenek-e gépet értem és az embereimért. Holnap éjszaka ismét rádiókapcsolatba kell lépnem Kunminggal, hogy nyélbe üssük a dolgot.
Robert ezredes és Lemonnier tábornok egymásra nézett, majd Auphelle helytartóra, aki jóváhagyón biccentett feléjük: folytathatják.
– Kezdjük az ön kérésével, őrnagy – mondta az ezredes. – Ismertetni fogom önnel a problémát és önnek kell döntenie. Megkísérlem továbbá elmagyarázni a helyzetünket, hogy közvetíthesse kunmingi és csungkingi fölötteseinek rádión vagy személyesen.
Robert felállt és egy nagy fali térképhez hívta Reismant, amely Lang Son körzetét ábrázolta. Rámutatott egy pontra a Sông Ky Cung túlpartján, a reptér közelében, a rizsföldek és a mocsár közepette, amelyet nyugatról, délről és keletről a kanyargó folyó egy nagy hajlata fogott közre.
– A reptérhez legközelebb eső japán hadállás itt van.... körülbelül nyolcszáz méternyire a kifutópályától.
– Fél mérföldnyire... s közte a folyó – ismerte el Reisman.
– Feltételezzük, hogy figyelik a reptéren zajló tevékenységet, bár fogalmam sincs róla, mennyire szorgalmasak – folytatta az ezredes. – Persze szeretnék, ha mindent tudónak és mindenekfelettinek képzelnénk őket.
– Hajlandó-e fegyveres fedezetet biztosítani nekünk? – kérdezte Reisman. – Csak ameddig fölrakodunk, fölszállunk és kikerülünk a lőtávolból, vagy ha lőnék a gépet, amíg közeledik. A legutóbb két perccel a gép leszállása után már a levegőben voltunk.
– Csak ha megelőző támadást indítanak ellenünk, őrnagy – szólt oda az asztal mellől Lemonnier tábornok. – Hallottuk, hogy Sabattier tábornok készültségben van, de mi nem kaptunk erre parancsot se a főkormányzótól, se a főparancsnoktól. Ellenkezőleg. Az a parancsunk van érvényben, hogy igyekezzünk fenntartani a status quót. Nem óhajtjuk provokálni őket... csak védekezni, ha kell. Nem akarunk háborút kezdeni csak azért, hogy a maguk menekülését biztosítsuk.
Reisman megértette, hogy a tábornoknak óvatosnak kell lennie, bármennyire az apokalipszis szakadékának szélén táncol is. Megkérdezte: – És ha csak ellenünk intéznének rohamot, és nem önök ellen?
– Akkor nehéz döntés elé kerülnénk – válaszolta a tábornok. – És ezt a döntést a helyszínhez legközelebb levő parancsnoknak kell meghoznia, amennyiben ilyesmi történnék.
Philippe, aki Gauthier mellett ült az asztalnál, nem bírta tovább: – Uram... szeretném, ha engem bízna meg ezzel. Egy fegyveres szakasz néhány nehéz...
– Hadnagy – szakította félbe Robert ezredes –, nem hallottam, hogy Lemonnier tábornok önkéntes jelentkezőket kért volna.
A tábornok fölállt az asztal mellől és a fali térképhez ment. A nagy, régi parabelluma tokja a combját verdeste. – Én arról beszélek – bökött egy pontra ujjával –, hogy a parancsnok itt Fort Briére de l'Isleben alkalmasabb helyzetben lesz arra, hogy ezt megítélje.
Reisman csak most látta meg a térképen, hogy Lang Sontól délre és nyugatra két másik megerősített hadállás van francia legénységgel, mindkettő félmérföldes távon belül a citadellától. Ezenkívül három nagy japán állás a várostól északra a Sông Ky Cung túloldalán, a 4-es út mindkét oldalán, s még egy japán hadállás a folyóhajlaton belül, a reptér közelében.
– Magán a reptéren, ha jól emlékszem – folytatta Lemonnier és körbemutatott a térképen –, csak a két Hotchkiss géppuskánk van légvédelem céljára. – A folyón át a japán hadállások felé húzta kezét. – Nem sokat érnek, ha erről érkezik támadás. Boery őrnagy... ugye maga a parancsnok Fór Briére de l'Isleben? – kérdezte az asztalnál ülő tisztek felé fordulva.
Alacsony, izmos férfi állt fel. – Igenis, uram, a Tirailleur-ök harmadik ezredének második bataillonjánál. Elég jól el vagyunk látva most, az új 13,2 mm-es nehézgéppuskák hadrendbe állításával, amelyeket Hanoi küldött nekünk. Valamint négy, 90 mm-es lövegekkel rendelkező üteg a negyedik ezred tüzérségétől. Egy század légiós rendelkezésünkre áll. mint tartalék.
A tábornok egy pillanatra Reismanhoz fordult. – Hinné-e, őrnagy, hogy köztük akadnak németek is, akik ittragadtak a háború miatt? Ízig-vérig lojális légionáriusok. Bátrak és megbízhatók.
– Igen, elhiszem, uram – válaszolta nyomban Reisman. – Magam is úgy találtam, hogy ebben a háborúban errefelé nem remélt barátok éppúgy akadnak, mint nem várt ellenségek.
Lemonnier tábornok eltöprengett ezen egy csöppet, majd, láthatólag, elértette Reisman megjegyzésének összetett értelmét. – Á, igen! De néha elég nehéz, hogy az egyiket megkülönböztessük a másikától. Például itt most a közvetlen háború eshetőségéről beszélünk Nippon fiai ellen, és ugyanakkor Auphelle helytartót, Robert ezredest és vezérkarának négy tisztjét holnap estére vacsorára hívta meg Shizume ezredes a Hotel Taiwába. Mármost barátságos, vagy barátságtalan dolognak tartja ezt? Szerencsére nem tudják, hogy itt vagyok, máskülönben én is hivatalos lennék ott. A visszautasítást arculcsapásként fognák fel és csak növelné a köztünk levő feszültséget.
Ez a közlés riasztócsengőt szólaltatott meg Reisman fejében. Emlékezz Pearl Harborra! – mondta magának.
A tábornok újra Boery őrnagy felé fordult és megkérdezte: – Ha megtámadnák amerikai barátainkat a repülőtéren, mi lenne a maguk válasza?
– Nem várnám be a támadást, uram – vágta rá a választ Boery. – Küldenek velük egy fegyveres szakaszt, úgy, ahogy Belfontaine hadnagy javasolta, minden eshetőségre készen. Azután, ha valami lövöldözés lenne japán részről, uram, akár miránk, akár az amerikaiakra, úgy hiszem, igazolva erezném magunkat, hogy ellenük fordítsuk fegyvereinket.
Lemonnier tábornok Reismanra nézett. – Megfelelő lesz így, őrnagy?
– Nagyon is, uram.
– A súlyos veszély ismeretében is repülőgépet akar ideküldetni?
– Igen.
– Rendben van. Kérem, folytassa, Robert ezredes! – intett a tábornok és visszatért az asztalhoz.
Robert ezredes a térkép előtt röviden tájékoztatta Reismant a Lang Son-i francia és japán erők helyzetéről. Furcsa mód nem maga a citadella volt a legerősebb francia hadállás, hanem a Briére de l'Isle-i erőd, alig fél mérföldnyire délre a citadellától, az előretolt beton védőgyűrűjével a várossal szemben, Van Mieu-hegyre támaszkodva.
Robert ezredes a Sông Ky Cungon túl megmutatta a japánok állandó hadállásait és táborait. – Itt van három gyalogsági ezred, két tüzérségi üteggel és egy páncélozott zászlóaljjal megerősítve. A számszerű japán fölény még nagyobb, mintha egységet egységgel mérünk össze. Mint nyilván ön is tisztában van vele, őrnagy, egy francia bataillon és ezred állománya kevesebb, mint a fele más hadseregek hasonló egységeinek. A japán túlerő tehát a Lang Son térségében öt vagy hatszoros. Fegyverzet terén pedig ennél is nagyobb.
– Hogy állnak a légi támogatással? – kérdezte Reisman.
– Sehogy. Itt a légtér mindenütt a Japánoké. Egész Indokínában talán tizenöt elavult vadászgépünk és bombázónk van. – Lenne még egy kérdésem, uram.
– Éspedig?
– Ebben a helyzetben miért hagyta el Lang Sont két bataillon valamiféle hadgyakorlat céljából?
– Parancsra, őrnagy. Én is az elöljáróim parancsait hajtom végre, akárcsak maga.
– De nem egy támadás előestéjén, uram... – Reisman látta, mint borítja el harag az ezredes arcát, és tudta, hogy túl messzire ment. Az asztalnál ülő tisztekre nézett, feszült, kényelmetlen csend ült rajtuk, mintha közös titkuk lett volna.
Lemonnier tábornok szólalt meg. – A megállapítása helyes, őrnagy, csak hát az események gyorsan változnak. Reméljük, hogy nem lepnek meg bennünket. – Azután kis mosollyal és enyhén kihívóan így szólt: – Azt kell hinnem, hogy magának alapos harctéri tapasztalatai vannak.
– Vannak, uram.
– Akkor hát legyen szabad megkérdeznem: ha maga lenne a főparancsnok, hogyan cselekedne e pillanatban?
– A két zászlóaljuk északra van a hídtól, vagy délre?
– Északra és nyugatra.
– Akkor azonnal visszarendelném őket. Megparancsolnám, hogy keljenek át a folyón, és azonnal kivezényelnék egy alakulatot, hogy azután robbantsa fel a hidat a Sông Ky Cung fölött.
Újra ideges csend támadt. – Jó tanács... de a kezünk meg van kötve – mondta a tábornok gúny és szemrehányás nélkül. – Hanoiban azt akarják, hogy a két bataillon azt tegye, amit most tesz, és nekem nem áll hatalmamban visszarendelni őket. Ami pedig a hidat illeti... Ha fölrobbantjuk, akkor ezt a japánok ellenséges cselekedetnek minősítik.
Bizony annak minősítenék, gondolta Reisman. Sőt vissza is vonnák a holnap esti vacsorameghívást.
Auphelle helytartó szólalt meg. – Már csak egyetlen dolgot kell kérnem öntől, őrnagy. Az Egyesült Államok és Franciaország közti régi és kipróbált barátság nevében kérem, hogy ha rádiózik Kunmingnak, hozza tudomásukra az itteni veszedelmes helyzetet és sürgesse őket, készüljenek föl azonnal légi támogatásra, ha ez szükségessé válik.
– Már tudomásukra hoztam, uram – mondta Reisman. – Tudomásukra hoztam, amikor ma este érintkezésbe léptem velük.

 

Amikor az eligazítás véget ért, Reisman megkérte Philippe-et, tegye le őt a citadellánál; embereinél akarta tölteni az éjszakát, ahelyett, hogy Philippe-el visszatérne Madeleine-hez. Mindkettejüknél volt adó-vevő, úgyhogy el tudták érni egymást. Megállapodtak Philippe-el a hullámhosszban és az időpontokban, hogy kapcsolatban maradhassanak. Amikor nem használják más célra a készülékeket, akkor egymásra hangolják őket.
Reisman és emberei a távollevő tirailleurök egyik barakkját vették birtokukba és ott állították föl a rádiójukat, a villanyvezetékbe kötve. Egyórás ügyeletekben váltották egymást a rádiónál, amíg a többiek aludtak. Az éjszaka incidens nélkül múlt el. Még mindig nem volt általános készültség, nem voltak katonák a bástyákon. A helyőrségben reggel megindult a mindennapi élet, mintha semmi közvetlen veszély nem fenyegetne.
Derrieu őrnagy jött a barakkba, hogy reggelire hívja meg Reismant a tiszti étkezdébe, a Boulevard Gallieni-n lévő Három Marsall Hotelbe. – Az őrmesterét és katonáit pedig szívesen látják a tisztesek kantinjába a Rue Gouttenégre-n – mondta.
Reisman a – fejét rázta. – Majd itt kávézunk és kivesszük a fejadagunkat – mondta –, azután felderítjük a távozásunk útvonalát, a reptérig és vissza. Mi a mai helyzet?
– Semmi se változott – felelte Derrieu.
Ottmaradt náluk, amíg Reisman hívta a rádión Philippe-et. Philippe beszámolt az ellenállás hanoi hírszolgálatától kapott legfrissebb hírekről, s nyomban nyilvánvalóvá vált, hogy a dolgok az ország többi részén nem olyan nyugodtak, mint Lang Sonban. Philippe jelentette, hogy Aymé tábornok, a főparancsnok fél attól, hogy megsérti a japánokat, s ezért megpróbálta lefújni az egyetlen riadóparancsot, amelyet Sabattier tábornok adott ki ezredeinek. Sabattier azonban már a csapatainál volt, a terepen és már elindultak nyugat és észak felé. Akcióját Alessandri tábornok követte, aki háromezer katonáját kifele vezette Hanoitól nyugatra levő síkföldi táboruk csapda veszélyéből. A Vörös Folyón és a Fekete Folyón át a hegyekbe vitte őket, Laosz és Kína felé.
– Szétszóródnak, a fene essen beléjük! – nézett méltatlankodva Derrieu-re Reisman. – Ezeknek eszükbe sincs harcolni, olajra akarnak lépni.
– Ha azok a sárga majmok ránk támadnak, segítség nélkül maradunk – motyogta Derrieu.
– Nem gondolja, hogy riadókészültséget kellene elrendelni? – kérdezte Reisman.
– Ha rajtam múlna, azt tenném, amit maga javasolt az este – válaszolta Derrieu. – Aláaknáznám a hidat, kiüríteném a citadellát és az előretolt állásokat, és úgy csoportosítanám csapatainkat és tűzerőnket, hogy ellenőrzésem alá vonjam a megközelítési utakat és a folyót.
– Miért nem teszi hát?
– Mert nem én vagyok a parancsnok. És aki az, azt szigorú parancsok kötik, s azokat nem meri megszegni.
– Sabattier és Alessandri megszegte.
– Meg is fognak fizetni érte, így vagy úgy.
Derrieu kiment a barakkból, hogy megkeresse Lemonnier tábornokot és továbbadja neki az értesülést, amelyet Hanoiból, Philippe közvetítésével tudott meg az ellenállás hírszolgálatától.
Reisman tájékoztatta az embereit a távozással kapcsolatos tervéről. Fölakasztotta a falra a Robert ezredestől kapott Lang Son-térképet. Megmutatta nekik az összes japán és francia hadállást, Madeleine házát, a repteret és az odavezető utakat. A legjobb útvonal, egyenest Fort Briére de l'Isle mellett vezet el.
– Ma délelőtt becserkésszük a terepet egészen a reptérig, az országúton és gyalogutakon is – mondta nekik. – Jegyezzétek meg, ha szarba kerülünk és szét kell válnunk, úgy érhetitek el a repteret, hogy szereztek egy csónakot a folyón és áteveztek ennek a kis szigetnek a keleti oldalára. A kifutópálya vége a töltés túloldalán van, a rizsföldekkel szemközt. Körülbelül két kilométerre van Madame Thibaut házától. Ma délután rövid időre megállunk ott, és aztán, ha minden rendben megy, estére ott leszünk.
A déli kapun hagyták el a citadellát, mintha hadgyakorlatra indulnának. Rohamszerelésük hasonló volt a francia gyarmati katonákéhoz; menet közben se katonák, se civilek nem figyeltek föl rájuk. Fegyvereik sokkal újabbak és jobbak voltak azokénál. Jókora tűzerővel rendelkeztek mindahányan, a vállukon karabély, az övükön egy-egy 45-ös és egy-egy kés, hátizsákszíjukhoz erősítve gránátok, a kezükben pedig M-3-as géppisztoly. A rádiót és a generátort felváltva cipelték.
Kezdetben az országúton maradtak, így haladtak keletre, a folyó felé. Átkeltek az Avenue Clamorgan alján, elhaladtak a katonai kórház mellett, keresztezték a Boulevard Gallienit, a katolikus templomnál mentek tovább, majd átvágtak egy kis erdőn és a Rue Gouttenégre-en, a vasútállomás előtt jöttek ki. Előttük volt a töltés, s egy gyalogösvényen mentek, hogy elérjék. Tiszta és meleg volt az idő, a rizsföldek vizesek a nemrég hullott esőtől. Amikor fölértek a Sông Ky Cung gátjára, Reisman átnézett a túlparton lévő rizsföldekre és mocsárra. Továbbadta látcsövét a többieknek, hogy lássák a Japán Császári Hadsereg fél mérföldnyire sorakozó barakkjait, sátrait.
Reisman érezte, mint tolul fel a harag és az idegesség Bó Szanban, amint belenéz a látcsőbe és azt mondja: – Bárcsak itt lenne Ne Tin, San Tau és Ba Csit, meg a többi hypenla! Nem volna mitől félnünk. Kezelésbe vennénk azokat ott a túlparton!
Reisman egyetértett vele. A kacsinok bezzeg nem húznák az időt, nem lacafacáznának. Halkan és brutálisan akarnának támadni az éjszakában, bármily nagy is a veszély, torkokat vágnának és füleket metélnének le, megbosszulnák törzsük meggyilkolt tagjait. A franciák, akik az európai diplomácia udvarias játékszabályai és az elavult hadviselési előírások szerint viselkednek, rettenetes hátrányban vannak.
Reisman végigvezette csapatát a töltésen, majd leereszkedtek a gyalogúton Madeleine házához. Az asszony kirohant a házból, megragadta Reisman kezét, de nem ölelte át őt. A férfiak ámulattal nézték, Reisman bemutatta őket. Madeleine szívélyesen köszöntötte őket, angolul.
– Mi történik? – kérdezte aztán Reismantól franciául, szorongva.
Az franciául felelt: – Semmi. Nagyon csöndes a város. Vannak híreid máshonnan?
– A japán nagykövet és más hivatalnokok ma délután fölkeresik Decoux főkormányzót Hanoiban.
Reisman agyában ismét megszólalt a riasztócsengő. Ugyanezt tette 1941. december 7-én Washingtonban a japán nagykövet. – Bejelentették hivatalosan is?
– Nem tudom. Philippe most hallgatja á rádiót. Az ügynökeink figyelnek minden hadmozdulatot. – Majd kedvesen így szólt: – Fáradjanak be! Mindnyájan.
Főzni akart nekik, de Reisman lebeszélte, mondván, csak percekig maradnak. Estére visszatérnek, ha minden jól megy. Bement a szobába, ahol Philippe a rádiót hallgatta.
– Még mindig nincs riadókészültség?
– Nincs. Csak Sabattiernél és Alessandrinál. A japánok készülnek valamire, de senki se tudja, mire. Nyilvánvalóan a legmagasabb szinten zajlik.
– És a franciák mire készülnek, Philippe? – kérdezte célzatosan Reisman. – A két bataillonnal, amely kiment innen? Mire készülnek Sabattier és Alessandri ezredei? A hegyekbe futnak, ahogy sejteni lehet? Vagy valami titkos hadműveletre vonulnak fel a saját szakállukra?
Philippe a gombokat csavargatta, nem nézett Reismanra. – Úgy van, ahogy Lamonnier tábornok és Robert ezredes mondta nekünk az este – mondta.
– A bataillonok egy Hanoiból elrendelt hadgyakorlaton vesznek részt. Sabattier és Alessandri vagy a szabályok ellenére cselekszik, vagy ők is ehhez a manőverhez tartoznak. Nem tudom, Jean.
Reisman nem hitt neki. – Most elmegyünk, földerítjük a repteret, azután visszatérünk a citadellába – mondta.
– Ma este hívom innen Kunmingot. Ha támadás lenne, mielőtt visszatérünk, akkor el kell vinned Madeleine-t Fort Briére de l'Isle-be. Ott csatlakozunk hozzád. Közben megpróbálhatnád rávenni őt, hogy tartson velünk.
Philippe ekkor fölnézett rá. – Helyes. Remélem, elmegy. De szörnyen makacs.
Madeleine az előtérben várta Reismant. Csak egy pillanatra maradhattak magukra, hogy csókolózzanak. Reisman elismételte neki, amit az előbb az öccsének mondott, de az asszony csak a fejét rázta. – Bemegyek az erődbe... ha kell lőni fogok... de nem megyek el Indokínából – mondta csökönyösen.
– Gondolkodj azért – figyelmeztette Reisman. – És most au revoir.
Bement embereihez, akik nyugtalanul várták a nappaliban, és útnak indultak. Egy délre vezető gyalogösvényen kezdték, amely a töltés és a vasúti sínek között haladt. A közelben, a sínektől nyugatra s az út túloldalán jól látszott a Van Mieu-hegy erdős halma, amint Fort Briére de l'Isle körül kiemelkedik a rizsföldekből, azon túl újabb rizsföldek, és mangrove-fák, s a táj erdős magaslatokká emelkedik. Átmentek a síneken meg az úton, hogy becserkésszék a védelmi műveket a keleti peremsávon, majd a töltéshez közelebb eső ösvényen tértek vissza és délnek folytatták.
Reisman visszanézett, s fél mérföldnyire megpillantotta a citadella falait. Alig volt forgalom az úton, embert alig lehetett látni. Kikerülték a lakott településeket, csak hébe-hóba láttak egy-egy parasztot, aki bivalyával dolgozott a földeken.
– Elég nyugodt itt minden, őrnagy – jegyezte meg Bowren őrmester –, de mégis rossz sejtelmem van. Mintha mindenki tudna valamit, amit mi nem tudunk.
Megkerülték a Sông Ky Cung jókora hajlatát, föltűnt a reptér négy kis épülete meg a füves leszállópálya. Egyetlen kicsi összekötőgép állt ott egy pajta közelében, de személyzetnek semmi jele. Végighaladtak a töltésen, amely most a folyó keleti partján húzódott és Reisman megmutatta, hol szállt le a múltkor a gép, hogy kivigye az országból. Megmutatta a kis szigetet a folyóban a kifutópálya túlsó végén, hátha netán csónakkal kell idejönniük.
– Ha még egy napig ilyen nyugalom marad – mondta –, akkor holnap ilyenkor Kunmingban leszünk.
Ezt szerette volna. De mardosó gondolat gyötörte. Ha csata lesz itt, nem fogja-e úgy érezni, hogy elszaladt előle?
Ugyanazon a gyalogúton mentek vissza egészen a Van Mieu-hegyig, azután egyenesen átvágtak Fort Briére de l'Isle mögött és északra, annak nyugati szárnya körül, a rizsföldeken átvezető gyalogúton. Fort Mégrier és a citadella között megálltak az erdőben. Sawyer megtekerte a generátort, Reisman pedig hívta Philippe-et. Nem volt semmi hír.
Tovább meneteltek a citadellához, de Reisman ahelyett, hogy a déli kapun ment volna be, végigvezette társait az erődítmény körül, hogy kiismerjék magukat, tudjanak minden lehetséges be- és kijáratról. A nyugati fal mellett félúton elhaladtak a katonai temető és a Ma Qui kapu között, ami tonkini nyelven kísértetet jelent. Kihalt volt a táj. Rizsföldek szegélyezték, azon túl erdős hegyek nyugaton, és délen, az út mögött, amelyet előzőleg bejártak. Négy hónapja járt itt Filmore őrmesterrel és Philippe Belfontaine-nel.
– Alighanem ez a legjobb kifele vezető út az erődből, ha gyorsan kell kijutnunk – mondta társainak, a zárt Ma Qui kapura mutatva.
Megkerülték a citadella északnyugati sarkát és keletre meneteltek az északi fal mellett, vissza a városba. Senki se szólt rájuk a bástyáról; de az északi kapunál álló őrökkel kölcsönösen üdvözölték egymást, Reisman északra pillantott, kíváncsi lett volna mi történik most a Hotel Taiwa helyiségeiben a Rue des Japonaises-en, de nem akarta megkísérteni a sorsot azzal, hogy arra vezeti embereit. Ehelyett inkább az Avenue Clamorganon keresztül vezette őket, egy mellékutcán a tüzérségi park és a piactér mellett, a Boulevard Gallienire, azután délre a Három Marsallhoz címzett szálloda, az Idegenlégió laktanyája, a vámház, a katolikus templom mellett, majd újra nyugatra a katonai kórház körül és át az Avenue Clamorganon a déli kapuhoz.
Csöndes volt a város.

 

37.

Az első jel egy galoppozó ló dobogása volt a belső udvaron, a déli kapu felől. Reisman délután négy órakor hallotta meg. Ő, Bó Szan, Bowren és Władisław épp egy úton baktattak vissza barakkjukhoz, ahol Sawyer a rádiót hallgatta. A citadellán belüli védelmi erődítési pontokat szemlélték meg és épp most jöttek Lemonnier tábornok parancsnoki harcálláspontjáról, a délkeleti bástyáról.
Meglátták a lovast, meghallották a parancskiáltásokat; katonák futottak át a belső térségen, készenlétbe helyezett fegyvereikkel. A lovas irányt változtatott és feléjük tartott. Megállította lovát, és Reisman megismerte a vékony bajuszos, keki gyakorló egyenruhás, kék sapkás és lovaglónadrágos tisztet. Paul Verniéres százados volt a tonkini tirailleuröktől, akit előző este, az eligazításon ismert meg.
– A japánok hadmozdulatokat végeznek – kiáltotta meglehetős nyugalommal.
Barna csődöre kaparta a földet, horkantott és fejét dobálta, mintha őt jobban fölkavarták volna a történtek. Reisman megragadta a kantárt, nehogy elgaloppozzon lovasával együtt.
– Hol vannak? – kérdezte szorongva.
– Mindenfele – válaszolta a százados.
Elbeszélte, hogy a városon átlovagolva meglepetten látta, hogy egy japán gyalogsági szakasz állást foglal el a Helytartóság közelében a Boulevard Gallienin, egy másik szakasz pedig a vasútállomásnál a Rue Gouttenégre mellett.
– Riasztom az embereimet – jelentette ki. – Fene a hanoi fejesekbe!
Reisman elengedte a kantárt. – Nem ártana mindezt tudatni Lemonnier tábornokkal.
– Épp őhozzá tartok – és Verniéres ellovagolt.
Reisman besietett a barakkban lévő rádiójukhoz, agya száguldva vette sorra a lehetőségeket, a megteendő lépéseket. El volt szánva: nem hajlandó itt rekedni a csapdában. A megbízatásuk az volt, hogy képezzenek ki gerillákat, és nem az, hogy egy tizenkilencedik századi erődben elfogassák magukat.
– Belfontaine hadnagy jelentkezett pár perce – jelentette Ken Sawyer és odaengedte a készülékhez Reismant. – Önt hívja.
Philippe nyomban jelentkezett a hívásra. – Láttatok japánokat arrafelé? – kérdezte szorongva Reisman.
– Nem. Madeleine figyeli az utakat meg a folyót, de nem lát semmi mozgást.
Reisman beszámolt neki a városban és a citadella közelében zajló japán csapatmozdulatokról.
– Támadnak benneteket? – kiáltott rá Philippe.
– Egyelőre még nem.
– Vannak híreim – folytatta Philippe. – A mieinktől, Hanoiból. A japán nagykövet és főkonzul felkereste Decieux tengernagyot a főhadiszállásán, s körülbelül egy órát tárgyaltak vele. Nem tudni mit vitattak meg, de az a hír járja, hogy a japánok teljes katonai, közigazgatási és gazdasági ellenőrzést követelnek maguknak az egész országban.
Tehát ami itt, Lang Sonban történik, gondolta Reisman, közvetlen kapcsolatban van a hanoi eseményekkel. A japán hadsereg hatalomátvételre készül, bárhogy dönt is a francia gyarmati közigazgatás.
– Egyelőre maradjatok otthon, Madeleine-nel – tanácsolta Philippe-nek –, de készüljetek föl az evakuációra. Csomagoljátok össze a legfontosabb holmit, hogy magatokkal vigyétek Fort Briére-be... és rádió nélkül egy lépést se. Majd Madeleine segít neked a generátornál.
– Berakjuk a kocsiba – mondta Philippe.
A kellő hullámhosszra hangolta adó-vevő készülékét és kopogni kezdte a jelzést Kunmingnak, noha az időpont jóval korábbi volt, mint a szokásos adásideje. Beletelt pár percbe, míg az egyik rádiós nyugtázta a jelentkezést. Reisman jelentette, hogy sürgős az ügy és kérte, hívják a rádióhoz Sam Kilgore-t és Burt Webleyt, azt a pilótát, aki legutóbb kimentette őt innen.
De meg se várta őket, máris adni kezdte rejtjelezve a terve részleteit. Kérte, hogy Webley ezúttal éjjel kettőre jöjjön, egy C-46-osban. Ha Webleynek nincs C-46-osra jogosítványa, akkor szerezzen egy pilótát, akinek van és ő kalauzolja be. Az volt a kívánsága, hogy rakjanak a gépre öt ejtőernyőt, valamint fáklyákat. Azután gondosan részletezte kérését levegő-föld támogatásra és taktikai légi csapásra. Robert ezredes térképe segítségével megadta a reptér, a citadella és a környező erődítmények koordinátáit, majd a japán hadállásokét.
Webley jelentkezett elsőként, ott ült a morzézó kunmingi rádiókezelő mellett. – Inkább L-5-össel repülnék. Neked kell megvilágítanod és biztosítanod a kifutópályát.
– Az L-5-ös nem elég nagy – válaszolta Reisman. – Egy CM6-os vagy három L-5-ös kellene.
Csend lett, míg Webley megemésztette ezt. – Csak kettő áll rendelkezésre. Kétszer fordulunk majd. Eljárás mint a múltkor. Várakozás Csüng Hsziben. Jelzel, jöjjek. Imádkozz tiszta éjszakáért.
– Rendben... Kettő óra nulla-nullakor. Ernyőket és fáklyákat oszd el a két gépre. Sam ott van?
Kilgore ezredes jelentkezett: – Vadászgép-támogatás franciáknak elutasítva. Ismered a politikánkat.
– Vadászbiztosítást kérek magunknak. Ismétlem. Mieinknek légi támogatás kell, hogy kijussunk. Az árucikknek is.
– A cucc megvan?
– Bőven.
– Éjszakai légi biztosítás nagyon nehéz... szükségtelen... de megpróbálom.
Befejezték; Reisman pedig tájékoztatta embereit az üzenetváltásról.
– Minek kellenek az ernyők, meg a fáklyák, őrnagy? – kérdezte Bowren őrmester.
– Csak egy ötlet.
– Megint valami őrült önkéntes meló? – firtatta Władisław.
Reisman kihallotta Władisław hangjából a kihívást és a gúnyt, de rosszallás nélkül válaszolt: – Igen... lehet, hogy csak egyetlen önkéntes kell hozzá, Joe... vagy talán mindahányan kellünk. Csak akkor tudjuk meg, amikor rákerül a sor... ha rákerül. – Jobban nem is akart belemenni a részletekbe, mert, ahogy az imént mondta, csak esetleges váratlan eseményre vonatkozott az ötlet. Bowrennek ezt mondta: – Maradj itt a többiekkel a rádiónál. Én kimegyek még egyszer körülnézni.
– Mit csinálunk, ha támadás jön, amíg maga nincs itt, őrnagy?
– Menjetek Lemonnier tábornok állásához. Odamegyek én is.
Átsietett a citadella belső térségén, Robert ezredest, Gauthier alezredest vagy Derrieu őrnagyot kereste. Nyilvánvaló lett számára, hogy a helyőrségnek csak egy részét riasztották. Sok tiszt és katona ügyet se vetett Verniéres kapitány figyelmeztetésére. Már végeztek nappali szolgálatukkal és a vacsoracsengőt várták. Katonák szállingóztak kifele az erődből, esti városi örömökért, mintha mi se történt volna. Vajon ez is a legmagasabb szintű francia tervhez tartozik? Hogy továbbra is úgy viselkedjenek, mintha nem történne semmi? És akkor talán tényleg nem történik semmi? Lehetséges, hogy Verniéres túldramatizálta volna a japán csapatmozdulatokat?
Rátalált Gauthier alezredesre, aki éppen indulni készült. Reisman nem hitt a szemének. Gauthier ünnepi egyenruhában volt: aranycsíkos, világoskék nadrágban, arany vállbojtos, magas nyakú fehér zubbonyban, gallérján a marsouin hímzett horgonyai.
– Maga nem tudja, mi történik? – kiáltott rá Reisman.
Gauthier a zubbonya nyakát igazgatta. – Verniéres kiadta a riasztást. Készültségbe helyezte a századát. Mások is csatlakoztak hozzá. Semmi baj.
– És maguk? – kérdezte Reisman. – Senki se tartja kézben a dolgokat. Senki se alakít ki összehangolt védelmet. A katonák kimászkálnak az erődből.
– Lemonnier tábornok majd határozottan lépni fog, ha lépni kell – felelte nyugodtan Gauthier. – Én azt a parancsot kaptam, hogy öltözzem a vacsorához és vegyek részt rajta. És most mennem kell.
– Hol van Robert ezredes?
– A lakásán az Avenue Folie de Joux-on. Gondolom, szintén öltözik a vacsorához. A helytartói palotában találkozunk Auphelle úrral meg a többi tiszttel, és együtt megyünk a Taiwába.
– Magával megyek.
– Nem jöhet. Nem hívták meg. Egyébként is, egy amerikai őrnagy, amint Shizume ezredessel vacsorázik? Kész botrány! – nevetett Gauthier.
– Csak a Helytartóságig kísérem el. Látni akarom, mi történik odakinn.
Gauthier ragaszkodott hozzá, hogy Reisman az oldalfegyverén kívül ne viseljen fegyvert a városban. Ő maga fegyvertelen volt. Reisman a karabélyát, M-3-asát és gránátjait az északi kapunál őrködő szenegáli őrnél hagyta. Gyalog jöttek ki Gauthier-val a citadellából este hat tájban. Eléggé össze nem illő pár voltak. Az elnyűtt, terepszínű gyakorlóruhás Reisman és az ünnepi uniformisban feszítő Gauthier, amint a sötétülő délutánon ott ballagnak az Avenue Clamorganon.
Nyugalom honolt az utcán. Japán katonák sehol. Jobbra fordultak a Rue Emmerichre, s ahogy elhaladtak a piactér északi oldalán és befordultak a Boulevard Gallienire, Reisman meglátta az első japán szakaszt, körülbelül ötven katonát, amint laza alakzatban álldogálnak a Helytartóság közelében.
– Most maradjon le, ne jöjjön velem tovább! – mondta Gauthier. – Nem tudom, miben sántikálnak, de még nem látszanak ellenségesnek.
Reisman visszatért a Rue Emmerichre. Megállt a piactér falának árnyékában és nézte, amint Gauthier átvág a bulváron és akadálytalanul belép a Helytartóság épületébe. Az állig fölfegyverzett, rohamsisakos japánok csak csellengtek, mint akik valami jelre várnak. A Rue Emmerich túloldalán, ahol Reisman állt, a francia parancsnokság épületének hátsó szárnya emelkedett. Bejárata a Folie de Jouxra nyílt, a szomszédos utcára. Nem látott oda, de feltételezte, hogy az ügyeletes őröket riasztották, s azok figyelik a japán katonákat. Besurrant az üres piactérre, alaposan szemügyre vette az utcát, a katonákat, a Helytartóságot. Erősen alkonyodott már, de még mindig jól lehetett látni.
Körülbelül tíz perc múlva megpillantotta Auphelle helytartót, Robert ezredest, Gauthier alezredest, két másik ezredes társaságában, amint kilépnek a Helytartóság épületéből, s északra fordulnak a Boulevard Gallienin, hogy gyalog tegyék meg a kétsaroknyi utat a Hôtel Taiwáig. Lemonnier tábornokot leszámítva –, kinek citadellabeli megjelenéséről nem tudtak a japánok – ők voltak a legmagasabb rangú katonák Lang Sonban. Az utcán álló japán tisztek és katonák ügyet se vetettek a franciákra –, tisztelgéssel se, de az ellenségesség bármely jelével se.
Reisman kíváncsi lett volna, vajon Kita Shidehara ezredes is ott lesz-e a fogadáson. Logikus volna. Vajon tudja-e, mire készülnek a honfitársai? Vagy tudta-e eddig is, mindvégig, hamleti hangulatai és halálfélelmei ellenére?
Reisman ugyanazon az útvonalon tért vissza a citadellába, amelyen jött. Az északi kapunál álló őrök készültségben voltak, de rendkívüli előkészületek nem történtek. Átvette fegyvereit az őrmestertől és visszatért a barakkba, ahol az emberei várták.
Derrieu őrnagy is ott volt. – Nem tudja, mi történik odakinn? – Feszült volt a hangja.
Reisman elmondta neki mindazt, amit látott.
– Szegény Gauthier. Nem irigylem ezért a vacsoráért – dünnyögte Derrieu. Elmondta, hogy jelentéseket kapott, amelyek megerősítik, hogy más japán egységek is csapatmozdulatokat végeztek a városban és odakinn a rizsföldeken. – Hogy mit jelentsen az egész, azt még mindig nem tudom. Mintha kóstolgatnának bennünket. Elveszítjük-e a fejünket és lövünk-e. Lehet, hogy valami provokációra várnak, s csak aztán teszik, amit amúgy is tenni akarnak.
Reisman beszámolt neki Philippe Hanoiból kapott értesüléséről: hogy a japán nagykövet alighanem szigorú követelésekkel lépett fel Decoux tengernagynál.
– Az ellenállás hálózata, úgy látom, pillanatnyilag többet tud, mint a hadsereg – panaszkodott Derrieu.
– Maga honnan szedi az értesüléseit? – kérdezte Reisman.
– Vannak ügynökeink a városban és a környéken is. Annamiták. Néhányan a folyón túl, a japán bázisok közelében.
– Rádión jelentenek?
– Ön tréfál, Monsieur! Nincs efféle luxuscikkünk, hiszen jól tudja. Személyesen kell jelentést adniuk vagy futárt küldeniük.
– Tudna nekem két parasztgúnyát szerezni... cunaost és szalmakalapokat? – kérdezte Reisman. Bó Szanra mutatott. – Az egyiket az ő méretére, a másikat az enyémre.
Bó Szan nyomban megértette és megörült.
Derrieu bólintott. – Igen, azt hiszem, tudnék.

 

Negyed nyolc volt, már teljes sötétség, amikor Reisman és emberei a déli kapun át kiléptek a citadellából. Furán néztek ki: három állig fölfegyverzett gyalogos teljes terepfelszereléssel és két can slua tau caplatott egy gyalogúton dél felé. Száz métert tettek meg a sötétségben, azután leguggoltak az ösvény mellett a sárban és hallgatóztak. Hűvös volt az éjszaka. Nem volt holdvilág. Délen és nyugaton felhőzet borította az eget. Kína felől azonban, északkeleten tiszta és csillagfényes volt az ég. Talán előjel, gondolta Reisman. Webleynek szép idő kell, hogy berepülhessen. De ez még odébb van. Ez ügyben egyelőre nincs mit tenni.
A japán járőrnek, amelyet Verniéres kapitány késő délután manőverezni látott innen kétszáz méternyire, még semmi nyoma.
Elhangzott az utolsó eligazítás, azután Bowren, Władisław és Sawyer kétrét görnyedve, nesztelenül átvágott a mezőn, hogy rátérjen a Fort Briére de l'Isle-be vezető ösvényre. Tudták, mit kell tenniük, ha valami okból Reisman és Bó Szan nem érne oda éjfélig. Fél perc múlva már el is tűntek a szemük elől. Azután mindketten fölemelkedtek és sietve elindultak az ösvényen nyugati irányba.
Reisman jól érezte magát a cu naóban, a hegyes szalmakalapban és a szandálban, pedig a ruha eléggé izzadságszagú volt. Arcát sárral festette sötétebbre, amelyen átgázolt. Bó Szan teljesen hiteles volt mint can slua tau. Bő zekéjük alatt mindketten oldalfegyvert, kést és gránátokat viseltek, noha remélték, hogy nem lesz szükségük rájuk. A rádiót Derrieu őrnagynál hagyták, hogy ideiglenesen kiegészítsék vele a nagyobb, rögzített berendezést az erőd híradóhelyiségében.
Átvágtak a citadella meg az erdős emelkedő között a délnyugati sarkon, azután a temető és a Ma Qui kapu közötti ösvényen, majd az északi fal körül, ugyanott, ahol reggel felderítést végeztek. Békés volt minden – se háborús zaj, se japán katonák –, míg az erődítménytől keletre rá nem tértek a városi utcákra, be az üres piactérre. Ott meglátták a japán szakaszt a boulevard Gallienin, a Helytartóság mellett. Ugyanúgy őgyelegtek, mint amikor Reisman másfél órája látta őket. Semmilyen ellenséges szándékot nem mutattak. Gyér és lassú volt a jármű- és a gyalogosforgalom a Boulevard Gallienin.
Reisman és Bó Szan, hogy a katonákat elkerüljék, visszafordultak a Rue Emmerichre. Végső szándékuk az volt, hogy földerítsék a Hotel Taiwa környékét. De most kerülővel kellett odamenniük. A Rue Emmerich és az Avenue Clamorgan sarkán a francia gyarmati hadsereg és az Idegenlégió katonái mellett haladtak el, akik a Café Lilibe szállingóztak be, és rá se rántottak a közelben érlelődő drámára. Nem volt elsötétítési rendelkezés. Az épületekből, kocsikból és utcalámpákból áradó fények tompán világították meg az utcákat.
Reisman és Bó Szan görnyedt, fáradt testtartással csoszogtak, elhanyagolt külsejükkel kellően beleolvadtak az utca népébe; észak felé tartottak. Előttük, az Avenue Clamorgan tetején a Kempitaj-központ magaslott; látványa gyűlöletes volt és fenyegető. A bejárat körül nem volt mozgás, az épület déli szárnya melletti Rue des Tailleurs-ön semmi szokatlan nem történt. Befordultak a Rue des Tailleurs-be, továbbmentek egy saroknyit és úgy bámulták meg a túloldali Hôtel Taiwát, mint a turisták. A szállodát részben takarták az utcai fák, lefüggönyzött ablakai fényárban úsztak. Elhaladtak még egy kávéház előtt, álldogáltak egy darabig a bíróság mellett, azután átkeltek az utcán, hogy földerítsék a hotel környékét.
Épp elhaladtak a Taiwa homlokzata előtt a Boulevard Gallienin és ráfordultak a Rue des Japonaises-re, amikor két japán katonai teherautó bukkant elő északi irányból. A kocsik lefékeztek a szálloda előtt. Katonák ugráltak ki a ponyva alól és csatárláncot vontak a bejárat elé. Reisman megragadta Bó Szan karját. Sarkon fordultak, és átmentek a bulvár túloldalára.
És pár másodperc múlva megjelent az összes francia vacsoravendég – Auphelle, Robert, Gauthier és a két ezredes – kezük és lábuk megkötözve, katonák rángatták ki őket az épületből kétfelől és egykettőre föltuszkolták őket a teherautókra. Reismant elöntötte a düh, legszívesebben odarontott volna –, de megfeszült és nyugton maradt. E pillanatban semmit se tehetett, nem befolyásolhatta az eseményeket. A teherautók máris megfordultak és elrobogtak. A japán katonák harci járőralakzatot vettek föl és elindultak a bulváron.
Bó Szan megszorította Reisman vállát: – Odanézzen, duwa John – suttogta. – Ott van Jimmy Lum.
Ő is meglátta Kita Shideharát néhány japán tiszt és katona közt, akik kifele jöttek a szállodából. Parancsok hangzottak el és a csoport java része, készenlétben tartott fegyverekkel kirajzott dél és nyugat felől. Kita a járdán állt, beszélgetésbe merülve egy alacsony, zömök tiszttel.
Bó Szan odahajtotta a fejét Reismanéhoz. A mély, arcukat beárnyékoló pálmalevélkalap majdnem összeért. Bó Szan szeme beszűkült, arcán zavar ült. – Miért segített nekünk?
– Ezt most túl bonyolult lenne elmagyaráznom – vágta rá Reisman.
Megnézte az út túloldalán álló Kitát és társát, majd szemrevételezte a környéket. Ár bulvár forgalma tovább gyérült, mintha mindkét végén elzárták volna. Európaiakat egyáltalán nem lehetett látni. Kita és társa egyedül volt egy félelmes, növekvő vákuum középpontjában; és Reisman hirtelen rádöbbent, hogy betölthetne ezt a vákuumot. Ez a gondolat még kísértőbb lett, amikor a másik tiszt mereven meghajolt és visszaindult a szálló bejáratához.
– Megpróbáljuk magunkkal vinni – mondta halkan Reisman. – Azt akarom, hogy felismerjen bennünket. Utána majd rögtönzünk. Légy résen Bó Szan, de ne támadj. Elsőként ne. Nyomás!
Ismét a ruházatukhoz megjátszott görnyedt, csoszogó járással indultak el a bulváron keresztül. Shidehara ezredes meglátta őket és franciául rájuk kiáltott. – Allez-vous en! Takarodjatok innen! Menjetek azonnal haza és maradjatok otthon!
Reisman kissé megemelte a fejét. A másik japán tiszt megállt, visszafordult, hogy lássa, kiknek szól a kiáltozás.
– Allez-vous en! Cochons! – kiáltotta Kita. Azután tágra nyílt a szeme és ezt motyogta: – A francba! – lelépett a járdáról és feléjük sietett. – Allez-vous en! Cochons! – ismételte.
Kita felismerte őket, s most már a húszméternyire mögötte álló japán tisztnek játszott színházat. A közvetlen közelben minden egyéb mozgás megszűnt, de a távolból ágyútűz dörrent.
Kita durván karon ragadta mindkettejüket, átrángatta őket a túloldalra és angolul ezt morogta: – Vége a meccsnek, John! Megcserélődtek a játékszabályok. Pucolj innen, de gyorsan!
– Mi történik itt? – mordult rá Reisman. – Hallgatlak. De semmi vaker!
Türtőztette magát, nem húzta elő automata fegyverét, hogy azzal lökdösse vissza Kitát a citadellába, netán lelője a másik tisztet, ha beavatkozik – és Kitát is, ha ellenáll.
– Mindent elfoglalnak, elment az eszük! – hadarta Kita. – Az egész istenverte országot. Ha kell békésen, ha kell, erőszakkal.
Megint ők, nem mi. Kita Shidehara elhatárolja magát hadserege akcióitól.
– Nagyon szép békésen bántatok el a vacsoravendégeitekkel! – vágta a szemébe Reisman.
– Nem az én vendégeim, a szentségedet, te pökhendi gazember! – robbant Kita. – Shizume ezredes kivonja őket a veszélyből egy időre. Nem akar hőstetteket.
– Miért nem figyelmeztettél? – kérdezte Reisman.
– Mert én se tudtam – védekezett Kita. – Valamit gyanítottam, ahogy te is, de ma reggelig nem tudtam, mi az. Azt hittem, már rég Kunmingban vagy. És hogy hál' istennek megszabadultam tőled. Megnehezítetted a dolgom. – Dühösen nézett rá, azután ideges pislogással jelt adott neki. – Még mindig a hátam mögött van az a hülye Szuzuki?
Reisman gyorsan odapillantott, a másik japán tiszt még mindig nézte őket. – Igen.
– Ne tégy semmi olyat, amitől észbe kap – mondta hidegvérrel Kita. – Ó a helyi Kempitaj főnöke. Az alattasom... de nem helyesli az én modus operandimat, és bizalmatlan irántam. Mindjárt meglátjátok, hogy Szuzukinak gyanús lesz a beszélgetésünk, és hogy nagyon bepörög. Ha hallaná, hogy „amerikaiul” beszélek, nem tudná, miért használom ezt a proli nyelvet, amelyet ő nem ért.
Reismannak hinnie kellett neki és megbíznia benne még egy lépéssel tovább is: – Gyere most velünk. Leléphetsz, ha akarsz.
– Kunmingba?
– Igen.
Nagy szám lenne odavinni őt, az biztos.
– Hogy átadj a barátaidnak? Ne hülyéskedj! Most már végigjátszom a meccset itt.
Reisman ismét odapillantott Szuzuki felé, az épp a pisztolytáskájához nyúlt. – A barátod kezd ideges lenni. Tűnjünk el innen – suttogta feszülten. – Éjjel fél kettőkor a kifutópályán, ha meggondolod magad. Ahol a múltkor. Előtte szabadulj meg ettől az egyenruhától.
Torokhangú japán ordítás hallatszott Szuzuki százados irányából a csöndes, üres bulvár túloldaláról. A százados feléjük indult. Kita megfordult és valami erőteljeset kiáltott japánul, amitől a tiszt megtorpant és visszament a hotelhez.
– És most siessetek! – mondta Kita Reismannak és Bó Szannak. – Au revoir! Nem hiszem, hogy veled tartok. Ezek a Szuzuki-féle urak most elvárják tőlem, hogy lövöldözzek és üvöltözzek. Lehetséges, hogy egy megsértett francia visszakiabál rám, vagy akár lő! Bonne chance! Tűnés innen!
Reisman és Bó Szan gyorsan a Rue des Tailleur felé klaffogott vietnami papucsában. Épp be akartak fordulni a sarkon, amikor teherautómotorok berregése hallatszott észak felől. A bíróság falához húzódtak és fegyveresekkel megrakott japán katonai teherautókat láttak, amint tovarobognak a Boulevard Gallienin. Némelyik befordult a keresztutcákba, mások továbbhajtottak délnek. Fékező teherautók csikorgása hallatszott, rohanó nehéz bakancsoké, időnkénti lövések zaja és ordítások. Azután még baljósabb zaj néhány saroknyira északra és keletre – harckocsik motorjainak dübörgése.
Reisman és Bó Szan behúzódott egy rövid kis összekötő utcába, amely az Avenue Folie de Joux-ra vitt, nyugat felé robogtak az Avenue Clamorgan felé, átkeltek rajta és dél felé futottak. Minden utcában japán járőröket láttak, amint fegyvertelen francia katonákat és európai civileket állítanak meg; teherautókra rakják őket, másokat gyalogmenetben hurcolnak el. Az elszórt fegyverzaj ellenére Reisman nem látott se halottat, se sebesültet. Talán azokat is bevonszolták a teherautókba. A Rue Emmerichre vezető utcácskán átvágva a Café Lili felé nézett: föltartott kezű francia katonákat vezettek ki onnan is.
Reisman és Bó Szan a falak, árnyak, kapuk, fák, bokrok, kocsik között rejtőzködve osont a citadella felé. Minden irányból áradtak azok a katonák és európai civilek, akiknek ugyancsak sikerült kikerülniük a japán hálóból.
Ott magaslottak előttük a citadella falai. Nagy erejű motorok berregtek, túlharsogták a futó lábak, kiáltozások és válaszok közelebbi zaját az északi falnál. Reisman észak felé nézett, a sugárút tetejére, azután keletre, a keresztező utcán át a Boulevard Gallienire. Japán katonák még nem mutatkoztak errefelé, de látta lassan haladó páncélkocsijaikat, teherautóikat és tüzérségi lőszerkocsijaikat, amint néhány saroknyira áthaladnak a fénypászmás sötétségen.
Reismanék igazolták magukat a portán, az őrök fölismerték őket; fél kilencre érkeztek vissza. A barakkokhoz futottak, ahol előzőleg az egyenruhájukat és fegyvereiket hagyták, és ahol Derrieu őrnagy működtette rádiójukat. Körülöttük – végre-valahára – a védelemre.

 

38.

Amint Reisman és Bó Szan berontott a barakkba, már hallották is a rádió fütyülését, majd Philippe izgatott szavait.
– Decoux tengernagyot elfogták! Aymé és Mordant tábornokot is. Valamennyi magas rangú francia katonát és civilt megfosztottak a hatalmától, és letartóztatták őket!
Derrieu őrnagy a rádiónál ült és kővé meredten hallgatta, amint Philippe továbbítja a hanoi földalatti hírszolgálat értesüléseit. Egy csomó gyakorlóruhás tiszt és tiszthelyettes állta körül és figyelte szorongva. Olyan volt a szoba, mint egy parancsnoki harcálláspont. Reisman rádöbbent, hogy Lemonnier tábornokot leszámítva, alighanem Derrieu most a legmagasabb rangú tiszt Lang Sonban.
Az őrnagy fölnézett, de csak második nekifutásra ismerte föl, ki is ez a két homokos képű annamita. Fölkelt a rádióasztal mellől és tájékoztatta Reismant: – Belfontaine a nővérével együtt Fort Briére-ban van. Ott még nem indult meg a támadás. A maga emberei is velük vannak.
Reisman megfogta a mikrofont. – Szervusz, Philippe, itt John Reisman! Épp most jöttem meg felderítésből. Itt is megkezdődött.
Beszámolt arról az árulásról, amelynek szemtanúja volt a Taiwa Szálloda előtt, meg arról, hogyan szedik össze a városban a katonákat és az európai civileket. Derrieu és emberei mindezt most hallották először.
– Itt egyelőre nem tűntek föl – mondta a rádión át Philippe. – Mit fogsz tenni?
– Kapcsolatba lépek Kunminggal. Megpróbálom előbbre hozni az indulás időpontját. Aztán mihelyt tudunk, odavergődünk hozzátok.
Már beszéd közben meghallotta a japán tüzérség ütegeinek első dörejeit, a gránátok süvítését, s a citadellát megreszkette tő robbanásokat.
Este kilenc óra volt.
A tisztek és tiszthelyettesek pillanatok alatt szétszéledtek állásaik felé, Derrieu őrnagy pedig a délkeleti bástyára rohant, hogy továbbítsa Lemonnier tábornoknak a Reismantől és Philippe-től szerzett értesüléseket, s hogy parancsokat kérjen a citadella védelmére.
Reisman és Bó Szan magára maradt a rádióval. Miközben a jeleket kopogtatta Kunmingnak, már behallatszott a francia 60 milliméteres és 81 milliméteres mozsárágyúk-és a 75 milliméteres ágyúk első zárótüze. Reisman tudta, hogy a védők fegyverzete hiányos és elavult, de taktikailag is hátrányos a helyzetük, mert vaktában, a falak mögül kell ismeretlen röppályára küldeniük lövedékeiket, miközben az ellenségnek nincs más dolga, mint csöveiket a közvetlen célzással a citadellára fordítani. Remélte, hogy a sáncokra följutottak már a figyelők és hogy a viszonzó lövéseket az ellenséges ágyúk torkolattüzére irányítják, meg a város fénye által megvilágított csapatösszevonásokra és fegyverzetre. Ki tudja miért, az áramszolgáltatást nem kapcsolták le a Rue Gouttenégre-i áramközpontból. Reisman a barakk falán levő aljazatba kötötte a rádió vezetékét, így beszélt Kunminggal. Míg az üzenetet kódolta és kopogta a morzekulccsal, szinte kettéhasadt; egyik fele legszívesebben kiment volna harcolni, másik része a rádiónál akart maradni. Valójában azonban nem volt választása. Maradnia kellett, még ha a barakkot eltalálják, akkor is.
A kunmingi rádiókezelő ezúttal éber volt. Kilgore alezredes pedig már ott ült a rádióshelyiségben, hogy az éjszakai munkát összehangolják, így perceken belül vette Reisman üzenetét és válaszolt is rá.
– Japánok támadnak bennünket a Lang Son-i citadellában. Megyek kisegítő hadállásba, majd nyomban a reptérre. Gépek kettő nulla-nulla helyett huszonhárom nulla-nullára kellenek.
– Két L-5-ös már a levegőben van Csüng Hszi felé. Hívd ott egy óra múlva. Ugyanaz az eljárás, mint múltkor. Nem repül be, ismétlem, nem repül be, ha a reptér nem biztonságos.
– Helyes! Ide segítség kell. Légi csapás.
Kilgore válaszától fejébe szállt a düh. A válasz így hangzott: – Majd meglátom, mit tehetek... ismered az álláspontunkat a franciáknak nyújtandó segítségről.
Reisman legszívesebben ráborította volna dühét a kettejüket elválasztó háromszázötven mérföldnyi távon át. Pontosan ez a politika kergette őt ilyen szörnyű konfliktusba. Kilenc hónapja történt, hogy Bowrennel meg a Piszkos Tizenkettővel kiugrottak egy repülőgépből, azzal a paranccsal, hogy segítsenek Franciaországnak. Ugyanazon az éjszakán és a rákövetkező hónapban amerikaiak tízezrei estek el és sebesültek meg súlyosan, hogy segítsék Franciaországot. És még jóval előbb, a náci megszállás éveiben egyik küldetés követte a másikat, amikor egyedül odaküldtek, s ő ment is szívesen.
– Nekünk kell... amerikai katonáknak... és a te szállítmányodnak! – kopogta le hangosan Reisman. Egyáltalán nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy Kilgore a sorsára hagyja, a japánokkal szemben. Jól tudta, mit művelt az alezredes – Taj Livel bűnös összefonódásban –, ez ellen szól azonban Kilgore reménykedése, hogy Reisman hatalmas adag ópiumkincset visz neki. A mitikus ópiumszállítmány talán lehúzza majd a mérleg másik serpenyőjét. Tudta, hogy az alezredesnek mocskos kapcsolatai vannak magas körökig, egészen Taj Liig, s ezek révén keresztül tud vinni olyasmit is, amit szabályok, rendelkezések és hivatalos politika amúgy tiltana. Hiszen eddig is bebizonyította: repülőgépeket tud indíttatni és életveszélyes feladatokra küldeni.
– Hívj később – felelte Kilgore és máris megszakította a kapcsolatot.
A robbanó lövedékek dörgése betöltötte a belső térséget, s most már géppuskakattogás és kis kézifegyverek tüzelése is bekapcsolódott a tűzbe. Bó Szan leguggolt az egyik barakkablakhoz, figyelte, mi történik odakinn és nyugodtan várta Reisman parancsait.
Derrieu őrnagy rontott be, Lemonnier tábornok parancsnoki posztjától érkezett. Beszámolt róla, hogy a japán gyalogság első támadását visszaverték az északi és a déli kapunál. A bezárt Ma Qui kaput még nem támadták, de a nyugatabbról érkező csatazaj arra vallott, hogy a Gallieni- és a Négrier-erődöt úgyszintén támadják.
– Lemonnier tábornok személyesen vette kezébe a védelmet a citadella délkeleti bástyáján – közölte Derrieu. – Verniéres az északnyugati bástyához irányította embereit.
– És mi van országszerte? – kérdezte Reisman.
– Az, amitől tartottunk – felelte Derrieu. – Dong Dang, Ha Giang, s a határvidéken lévő megerősített városok sorra jelentik, hogy támadják őket is. Azonnali légi segítségre volna szükségünk maguktól. Lemonnier tábornok kéri, rádiózzon a honfitársainak, hogy segítsenek.
A japán mozsárágyúk lövedékeik becsapódásaitól Reisman, Derrieu és Bó Szan a padlóra vetette magát. Ablaküveg csörömpölt, falak reccsentek meg, a mennyezetről vakolatdarabok hullottak le.
– Épp az előbb rádióztam nekik – kiabálta Reisman, közben fölkelt és leporolta a ruháját. – És most várunk és reménykedünk. Milyen erők vannak itt a helyőrségben?
Derrieu elmondta, hogy a citadella kétszáz katonáját fogták el vagy ejtették csapdába a japánok még a támadás megkezdése előtt. Már halottak és sebesültek is vannak, de a számukat nem tudni. A bástyákon álló figyelők segítségével irányított ágyú- és mozsárágyúsorozatokkal, koncentrált géppuska- és kézifegyvertűzzel tartják vissza az ellenséget. A kevéske régi tankot, páncélautót és ágyút a belső térségen osztották szét, ellentámadásra készen, ha a kapukat-falakat betörnék.
Reisman kénytelen volt számolni vele: alig van esély rá, hogy a szövetséges erőktől, Kínából segítséget küldjenek. Úgy érezte, ideje előhozakodni hetek óta dédelgetett tervével:
– Elfogadnának-e segítséget a vietnamiaktól? – bukott ki belőle.
Derrieu értetlenül nézett rá. – Persze. Sok van belőlük a gyarmati hadseregünkben.
– A partizánoktól – sietett a magyarázattal Reisman. – A Viet Minhtől... Azoktól a férfiaktól és nőktől, akik szeretnék, ha maguk is, a japánok is kitakarodnának innen.
Tudta, hogy Ho Si Minh ezer-valahány gerillája készen áll, habár Ho még mindig hajtogatja, nem vetheti még be őket igazi akcióba. Ráadásul Reisman tudta: még sok-sok ezernyi Viet Minh van szerte mindenfelé. Talán Lang Son körül is akad pár száz. Ha most szövetségesekként lépnének föl, akkor a franciák később nem tagadhatnák meg tőlük, hogy jogosan bele ne szóljanak saját hazájuk sorsába; ezt a japánok ellen ontott vérükkel vívnák ki.
Derrieu a háttérből hallatszó robbanások, lövöldözések, géppuskakattogás- és kézifegyver-zajban adta meg a választ. Zavart arcán most derű áradt szét és kapcsolt: – Mindig is sejtettem magáról, hogy ilyesmivel foglalkozik ott a hegyekben. El tudja őket érni rádión?
– Megpróbálom.
– Tegye. Én most akár az ördögtől is elfogadnám a segítséget; alkudni aztán később is ráérek velük. A tábornoknál leszek. Kérem, jöjjön oda, és tudassa velünk a választ.
Elment, Reisman pedig Pac Bo hullámhosszára hangolta a készüléket. A közelség lehetővé tette, hogy a mikrofont használja, s a saját hangján beszéljen.
– Azonnal hívd oda Hót, vagy Giapot – mondta az ügyeletes rádiókezelő lánynak.
Néhány perc múlva Nguyen Thi Mai szólalt meg. Se Ho, se Giap nincs ott, közölte. Nyugodt volt a hangja, mint akinek nincs tudomása arról, mi történik. Reisman elmondta neki, hogy a japánok megtámadták a franciákat Lang Sonnál és másutt, s hogy neki és embereinek nem lesz könnyű kijutniuk az országból; valamint hogy segítséget kér a Viet Minhtől.
– A ti térségetekben nem történt semmi? – kérdezte végül.
– Semmi. Nagy a nyugalom – válaszolta Mai, furcsa mód tartózkodóan az itteni katasztrófa iránt.
– Azonnal hívd a rádióhoz Hót vagy Giapot – követelte Reisman. Eljött a cselekvés ideje, most végre törleszthették mindazért, amit tettünk értetek. Egy Viet Minh-támadás a japánok ellen enyhítené a nyomást, nekünk pedig időt adna, hogy kijussunk innen.
De megvalósítható-e az utánpótlás? Hogy ezer kiképzett Viet erőltetett menetben, titkos ösvényeken ideérjen, ahhoz legalább két nap kell, legjobb esetben is másfél nap. Aki teherautókat tud koldulni, kölcsönkérni vagy lopni, az néhány óra alatt megérkezhet. De ha Ho üzen Lang Son környékén lévő embereinek, azok máris rátörhetnek a japánokra hátulról.
– Nem jöhetnek a rádióhoz – ismételte meg Mai. – Nincsenek a táborban.
– Akkor ki a parancsnok? – Nem is várta meg a választ, máris belefogott, hogy körvonalazza a Viet Minhektől kért akciósort. Mindenekelőtt, szólítsák föl Lang Son-i kádereiket, hogy szivárogjanak be és támadják meg a japánokat; azokra gondolt például, akik négy hónappal ezelőtt meggyújtották a fáklyákat a kifutópályán és biztosították a terepet, amikor Filmore-ral kirepült innen. – Nincs vesztegetnivaló időnk. Hallod az ágyúkat, nem? Lövik a citadellát és a csapataik készen állnak, hogy megostromolják a falakat.
– Igen, hallom.
– Ki a parancsnok?
– Ilyesmikben csak Ho apó és Giap tábornok.
– Hol vannak? Elő tudod keríteni őket?
– Mondom, hogy nem tudom. Nagy fontosságú ügyben vannak távol.
– Semmi se ilyen fontos, a fene egye meg! – tombolt Reisman.
Eddig soha föl se merült benne az a lehetőség, hogy azok ott semmit se tesznek. Enyhébb hangra váltott. Bármiféle akció is jól jönne, mondta a lánynak, és neki gondja lesz majd rá, hogy utána megjutalmazzák őket, további fegyver- és lőszerszállítmányokkal.
– Őszintén sajnálom, John – válaszolta a recsegésen s a külső fegyverropogáson át Mai. – Igyekszem megkeresni Ho apót. Isten veled!
Reisman szólítgatta, hogy beszéljen még, de se a lány, se az ügyeletes rádiókezelő nem felelt. De nem bontották meg a kapcsolatot. Ahogy ide-oda kapcsolgatta a rádiót vételi pozícióra, hallotta, hogy ott még mindig őrá vannak hangolva.
Reismannak csak most nyilallt agyába valami, amit előzőleg kivetett a fejéből. Hogy ami történik, az nem újság a Viet Minhnek! Meglehet, hogy Ho Si Minh és Vo Nguyen Giap ott állt Nguyen Thi Mai mellett, miközben ő segítségért könyörgött.
Hónak tudnia kell, mi történik! Tudnia kell, mert a kémei és az ügynökei mindenütt ott vannak, amint ezt a múltban sokszor tapasztalta is. Tudnia kellett a közelgő japán támadásról napok óta, ha ugyan nem hetek óta, mindenképp régebben, mint ahogy Reisman, embereivel és Shidehara ezredessel elindult Pac Bóból Lang Sonba. Tudnia kellett – mégha Kita nem tudta is –, mert a Viet Minh kémhálózata ugyanúgy jelen van mindenütt, mint Taj Lié. Ott vannak mindenütt!

 

Iszonyú indulat gerjedt föl benne – Ho Si Minh ellen, Giap ellen, a Viet Minh ellen, de nem maradhat tovább, nem tombolhat, nem könyöröghet itt tovább. Kikapcsolta a készüléket, kihúzta a konnektort és bevonta az antennát.
– Indulnunk kell, Bó Szan... megyünk a többiekhez – szólt a fiúnak.
Levették a cu-naost, szalmakalapot, szandált, és átöltöztek saját egyenruhájukba. A vietnami ruhákat összetekerték, zsákjukhoz kötözték, hátha ismét szükség lesz ezekre. Minden fegyverükkel és felszerelésükkel, plusz a hátizsákhoz szíjazott rádióval és a generátorral elindultak a belső udvaron át az ágyútűzben Lemonnier tábornok parancsnoki harcálláspontja felé.
Amint odaértek, elhallgatott a japán ágyútűz. Minden külső tüzelés megszűnt, utána a franciáké is. Az éjszaka hirtelen elcsöndesedett, és Lemonnier tábornok emberei a délkeleti bástyán elbizonytalanodtak, mit tegyenek most. A tábornok tovább vezényelte az állások erősítését és az ágyúk és csapatok átirányítását. Reismanban fölmerült, miközben Derrieu őrnagyot keresgélte, hogy a japánok nem akarhatják igazán lerombolni az erődítményt, mert akkor újjá kellene majd építeniük, saját maguk számára. Valószínűbbnek tűnt, hogy csak gyötörni akarják a védőket: adják föl.
A kommunikációs helyiségben talált rá Derrieu-re. Az őrnagy egy telefon-kapcsolótábla fölé hajolt, ahol egy katona hasztalan próbált kapcsolatot teremteni a kevés telefonok valamelyikével a különféle Lang Son-i katonai és civil hivataloknál.
– Hasztalan – mondta Derrieu Reismannak. – Csak a villanyáramot hagyták meg, mert nekik is szükségük van rá. De a telefonvonalainkat elvágták.
Reisman félrevonta és beszámolt Derrieu-nek arról, hogy nem sikerült beszélnie ama bizonyos – így mondta – „gerillavezérrel”.
Derrieu türelmetlenül nézett rá: – Melyikkel? Nguyen Ai-Quockal?
Reismanban konfliktusba keveredtek a lojalitások és az ígéretek. Kibökte: – Azzal, aki Ho Si Minhnek nevezi magát.
A felderítőtisztnek semmit se mondott a név. – Egy percig se hittem, hogy jönni fognak – mormogta. – Kötik őket a saját alkuik a japánokkal...
– Később még egyszer megpróbálkozom – ígérte Reisman. – Majd Fort Briére de l'Isle-ből. Ki kell juttatnom innen az embereimet és Madeleine Thibaut-t. Két L-5-ös jön értünk a maguk repterére.
Derrieu gondterhelten nézett rá: – A maguk esélyei ott, mon ami, körülbelül annyira jók, mint a mieink itt a citadellában. – Jöjjön... beszéljünk előbb a tábornokkal... azután elmegyek magával a Ma Qui kapuhoz. Ott tud most a legkönnyebben kisurranni.
Míg Lemonnier tábornok felé tartottak, egy futár rontott be a harcálláspontra.
– Egy japán tiszt áll az északi kapunál, uram, fehér zászlóval. Követeli, hogy a citadella adja meg magát.
– Név szerint engem kért? – kérdezte Lemonnier.
– Nem, uram. Csak a rangidős tisztet.
A tábornok körülnézett, észrevette Derrieu-t és megkérdezte: – Lenne szíves tárgyalni vele, őrnagy?
– Természetesen. Mit mondjak neki, uram?
– Elég lesz egy rövid nem. – Majd Reismanra nézett. – Várhatunk-e gyors segítséget a Kínában levő honfitársaitól, őrnagy?
– Ismételten kértem a bázisomtól az elmúlt két napban, tábornok. Megadtam nekik a japán és a francia harci helyzetek pontos koordinátáit. Utoljára körülbelül fél órája. De még mindig nem tudom, mi a szándékuk.
– Köszönöm a jó szándékát! – mondta Lemonnier.
– Tovább próbálkozom – Reismanból hirtelen úgy tört elő a düh, hogy maga is meglepődött. – Ha ma éjjel Kunmingba érek, minden tőlem telhetőt megteszek. Még ha fegyvert kell valakinek a fejéhez nyomnom, akkor is.
A tábornok maga is meglepődött ezen, de azután fölnevetett: – Úgy látszik, mostanság ez jön divatba. Bonne chance!
Reisman és Bó Szan első kézből akarták megtudni, mi történik, ezért kicsivel elhalasztották távozásukat a citadellából és elkísérték Derrieu őrnagyot az északi kapuhoz. Rádiójukat, áramfejlesztőjüket és zsákjaikat a délkeleti bástyán hagyták.
Háromnegyed tíz volt, másfél óra telt el a japán támadás kezdete óta.
Derrieu nem engedte, hogy kilépjenek vele a kapun, ezért aztán fölmentek a mellvéd mögé, s onnan nézték a falakon kívüli térséget.
Kietlen és keserves kép tárult a szemük elé az ellenséges teherautók és páncélozott autók fényszóróinak fényénél. Derrieu-nek megálljt parancsolt egy japán tiszt. Gyatra franciasággal beszélt egy mozgatható megafonba, amely a mögötte lévő teherautó tetején kapott helyet. Reisman a fénysávban fölismerte: Szuzuki az, a Kempitajtól. Parancsoló hangja betöltötte a levegőt és visszaverődött a citadella falairól. Egyszer csak előrehozták a fénybe a még mindig megkötözött Auphelle helytartót és Robert ezredest.
– És most az önök parancsnokai fogják megadásra utasítani magukat! – közölte Szuzuki.
Auphelle és Robert némán és védtelenül állt a fényárban. Szuzuki pedig még kétszer elismételte követelését.
A magas, karcsú, fehér hajú helytartó ekkor fölemelte fejét és elkiáltotta magát: – Vive le France!
Robert ezredes – még mindig az összevissza gyűrődött pompázatos díszegyenruhájában – odakiáltotta Derrieu őrnagynak és a bejáratnál meg fönn az oromzaton álló katonáknak:
– Tartsatok ki! Vive le Coloniale!
Durván hátrarángatták és elvezették mindkettejüket. Derrieu vonásai eltorzultak a dühtől, lassan elfordult és visszament a citadellába, háta megmerevedett, mint aki sortűzre számít akármely pillanatban. A kaput becsapták és bezárták mögöttük a szolgálatos katonák. Reisman és Bó Szan utolérte, együtt átsiettek a sötét belső térségen, hogy jelentést tegyenek a délkeleti bástyán Lemonnier tábornoknak.
A megadás gondolata föl se merült egyikükben se. Öt percre rá a japánok ismét tüzet nyitottak.

 

Derrieu őrnagy odafenn a mellvédnél, a Ma Qui kapu fölött megmutatta nekik, hol juthatnak ki.
Nyugat felől látszottak ugyan távoli fölvillanások és a csatazaj is ide hallatszott Fort Négrier és Fort Gallieni kis előretolt állásai felől, de ebből az irányból nem támadták a japánok a citadellát. Az ellenség az északi szárnyra és a délkeleti erődre koncentrálta támadásait. Tüzérségük a kapuk szétrobbantására, a falak megrepesztésére törekedett. Mozsártüzet zúdítottak a belső térségre, hadd robbanjanak vaktában bármely véletlenül eltalált célponton: katonákon, civil férfiakon, nőkön, gyerekeken; barakkokon, raktárakon, járműveken, fegyvertároló helyeken. Az északi, keleti és déli lőréses oromzatot védő francia katonák sorra hullottak és sebesültek meg a sötétségből érkező ágyútűztől, a géppuskasorozatoktól és puskalövésektől.
Reisman tudta, hogy reménytelen ez a harc. Csak idő kérdése, mikor törnek át a japánok a kapukon és a falakon. De itt, a citadella nyugati oldalán az ellenség több mint negyed mérföldnyire volt és ellenkező irányba nézett, Fort Négriert és Fort Gallienit ostromolta. Dombok, erdők, rizsföldek és a katonai temető keskeny folyosója választotta el a japánokat a Ma Qui kapu előtti nyugodt területtől. Reismannak és Bó Szannak a csata fedezete mellett kellett kimenekülnie a citadellából, hogy odaérjenek a megbeszélt Fort Briére de l'Isle-i és a reptéri találkozóra.
– És most menjenek! – mondta Derrieu őrnagy, kikísérte őket a kapuig.
Míg a katonák kinyitották a nagy vaspántokat, ők búcsúzkodtak. Nézték egymást, s érezték, milyen szörnyű, hogy nem tudják, mit hoz a következő pillanat, nem tudják, viszontlátják-e egymást valaha is.
– Köszönök minden segítségét, Jean! – szakadt ki végül Derrieu-ből. – És most menjen gyorsan! Maga is, tizedes!
– Au revoir, Raoul! – mondta Reisman. – Mindent megteszek, ami csak erőmtől telik, hogy segítséget küldjék magának.
Reisman és Bó Szan kibújt a résre kinyitott kapun, amelyet nyomban bezártak utánuk. Az oromzatról egy darabig vigyázták még őket a fegyveresek, azután eltakarta őket az ellenség szeme elől a harc. Délnek tartottak, az ismerős gyalogúton a rizsföldeken át, végig éberen figyelték, nem használják-e mások is ezeket az ösvényeket. Fort Briére ide l'Isle felé közeledve ismét csatazaj hallatszott: ez az erődítmény is ostrom alatt állt. Reisman rádöbbent, hogy ellenséges erők nyilván kikerülték a citadellát Lang Son legkeletibb utcáin, azután ellenállás nélkül jutottak a vasúttal és a folyóval párhuzamos országúira. A száraz földeken szétszóródtak Fort Briére de l'Isle-től északra és keletre, de elkerülték a rizsföldeket nyugaton, amelyeken most haladtak.
Géppuskatűz csapott be eléjük az ösvényen, kétfelől belefúródott a nedves rizsföldbe, s ők eldobták magukat a sárban. Alig százméternyire voltak a legközelebbi külső betonépítménytől és annak nehéz géppuskáitól. Boery őrnagy nyilván fölkészítette nyugati szárnyát behatolókra. Bó Szan belekapaszkodott egy gátba, elindította a generátort, Reisman pedig rádiózott Philippe-nek, mondja meg a nyugati szárnyon lévő katonáknak, szüntessenek tüzet és engedjék át őket.
Pontosan huszonhárom órára jutottak be a védelmi állásba.
Boery őrnagy bunkerjában talált rá Philippe-re és rádiójára. A rádió még mindig az áramkörről működött, Reisman pedig újra elámult azon, hogy van még áram és világítás; ez utóbbit sietősen barkácsolt elsötétítőtáblák takarták az ajtókon és ablakokon.
Madeleine az elsősegélyállomáson van, közölte Philippe, segít a sebesültek ellátásában. Bowren őrmester, Joe Władisław és Ken Sawyer fölment segíteni egy előretolt tüzelőállásra az északi szárnyon. Reisman elküldte Bó Szant, hívják be őket, közben nézzenek be az elsősegély-állomásra és mondják meg Madeleine-nek; itt vannak, és készülődnek, rövidesen indulnak.
– Velem tart Madeleine? – kérdezte Philippe-től.
– Nem tudom – fordult felé egy pillanatra a rádiótól Philippe. – Azt mondja, nem akar különleges elbánásban részesülni, hogy sok más francia asszony is van még itt is, a városban is, a citadellában is. Isten a megmondhatója, mit művelnek majd velük a japánok.
Reismant iszonyatos gyötrelem fogta el, azután gyorsan belevetette magát a tennivalóiba. Mielőtt viszontlátja az asszonyt, valami módon meg kell győznie őt, hogy távoznia kell innen velük együtt – és közben semmi biztosíték se volt rá, hogy valóban sikerül kijutniuk.
Időközben letelt már az az időpont, amikor hívni akarta Búrt Webley pilótát Csüng Hsziben. Nem kérheti, hogy repüljön be, amíg nem bizonyosodott meg róla, hogy a kifutópálya még nyitva áll. Bár ellenséges támadások csupán francia erődítményekre koncentrálódnak, meggyőződése volt, hogy a repülőtér felé is tartanak japán csapatok, neki magának kell odamennie, hogy megtudja.
De előbb működésbe hozta saját rádióját, hogy újra kapcsolatba lépjen Kunminggal. Philippe ezalatt tovább hallgatta az ellenállási hírszolgálatot Hanoiból. Az ottani helyőrség ugyancsak ostromlókkal küzd; sok nyílt rádióhír jött más olyan erődítményekből is, amelyek országszerte ostrom alatt állnak, s amelyek mind kétségbeejtő helyzetüket ecsetelték azoknak, akik hallgatják őket; segítségért könyörögtek.
Elindult egy refrén, amelyet azután a következő órák során újra meg újra ismételnek: – Légi segítséget! Hol vannak az amerikaiak?
Philippe nyílt vevőkészülékének recsegése összekeveredett Reisman morzekopogtatásával, s mindkettőt elnyomták a támadó tüzérség dörgései és robbanásai és a csata fegyverropogása.
Míg Reisman Kunmingnak kopogta jeleit, Boery őrnagy és két segédtisztje az előretolt állások ellenőrzése után visszajött a parancsnoki posztra. A tagbaszakadt fiatal parancsnok arcát a csata füstje-pora feketítette be, de erő és biztonság áradt belőle, sőt még lelkesültség is.
Odalépett Reismanhoz, megvárta, míg kis szünet áll be az adásban, és így szólt: – Kérem, mondja el bázisának, mi történik itt!
Reisman lekopogta. – Maradj, a készüléknél... – és kezét a billentyű fölött tartotta; Boery pedig beszélt, mint aki tájékoztatni és befolyásolni szeretné azt a katonai és politikai hierarchiát, amelyet ő maga nem képes elérni; mintha továbbítaná nekik megfigyeléseit: hogy katonái bátran és keményen harcolnak, bár komoly túlerővel állnak szemben mind csapaterőben, mind fegyverzet dolgában; hogy a Fort Briére de l'Isle-ben lévő férfiak és nők harckedve töretlen maradt; hogy az ő 90 milliméteres ágyúinak és jól elhelyezett géppuskáinak tüze kemény árat fizettet az ellenféllel a frontális támadásért.
Reisman figyelmesen hallgatta Boery szavait, azután nekiállt, hogy annyit adjon belőle angolra lefordítva, amennyit csak lehet; még az üzenet rejtjelezésével se bajlódott. A parancsnok így fejezte be: – Egyelőre visszaverjük őket, de iszonyatos túlerővel támadnak. Az önök Kínában lévő amerikai légierejének segíteniük kell. Most taktikai csapással..., később utánpótlással.
Kilgore alezredes a kunmingi reptér rádiókezelőjén keresztül válaszolt, éspedig kódolva: – Használjon rejtjelzést, a franc egye meg! Használjon rejtjelzést! Taktikai légi csapásra vonatkozó kérésüket magasabb szinten tanulmányozzák. Nekem magamnak nem áll hatalmamban elrendelni.
Amikor Reisman fölolvasta az üzenetet Boery őrnagynak, a parancsnok fáradtan megvonta a vállát, szemét az ég felé fordította és keserűn ezt dünnyögte a recsegő rádiónak: – Merd, Monsieur... merci! Reismannak viszont őszinte hálával így szólt: – Maga legalább megpróbálta, Jean. Merci!
Reisman majd szétrobbant a dühtől és a tehetetlenségtől. Újra a rejtjelzést használva ezt üzente Kilgore-nak: – Nem hiszek neked! El fogod veszíteni az árudat!
Kilgore így válaszolt: – Számítok rád. Webley várja a jelzést a Csüng Hszi-i reptéren. Eljárás és parancs mint a múltkor.
Reisman hullámhosszt váltott, Búrt Webley már várta jelentkezését a Csüng Hszi-i reptéren. Webley jelentette, hogy mind ő, mind a másik pilóta készen áll, hogy a két L-5-össel átrepülje a határt, mihelyt Reisman a Lang Son-i reptérről rádión közli: biztonságosan landolhatnak.
– Most indulunk innen – jelezte Reisman. – Egy óra múlva hívom.

 

Végül is Philippe találta ki, hogyan vegyék rá Madeleine-t, menjen el Reismannal és embereivel. Philippe, Reisman és Boery őrnagy már készen álltak, amikor az asszony végre megérkezett a parancsnoki posztra. Bó Szan addigra meghozta már Bowrent, Sawyert és Władisławot; s Philippe parancsnoksága alatt fölállították a kísérő szakaszt.
Madeleine meglátta Reismant a szoba túlfelén, amint a rádiót csomagolja össze. Elindult hozzá, a férfi meg feléje nyújtotta a karját – de Boery őrnagy tagbaszakadt alakja kettejük közé lépett, és az asszony elé állt.
– Madame Thibaut... Madeleine... kevés az idő – mondta ünnepélyesen. – Rendkívüli fontosságú küldetéssel szeretném megbízni önt.
Madeleine meglepődött, de így válaszolt: – Kérem, természetesen.
– Igen veszélyes – folytatta Boery aggodalmasan.
– Miről van szó?
– Meg kell kérjem, repüljön el az amerikaiakkal együtt Kínába.
Madeleine tiltakozni akart, de az őrnagy megakasztotta:
– Meg kell parancsolnom önnek, Madeleine. Maga természetesen nem katona, de néhány éve aktív tagja az ellenállásnak és hozzászokott már, hogy nehéz utasításokat kap, s ezeket kérdezősködés nélkül teljesíti. Ezt nekünk kell megtennie. – Boery Reisman és emberei felé bökött a fejével. – Elvégre ők amerikaiak, maga azonban francia. Szükségünk van olyasvalakire, mint ön, aki személyesen tesz jelentést a kunmingi francia missziónak, hogy beszámoljon részletesen arról, mi történik Lang Sonban és szerte Indokínában. Talán magának, személyesen sikerül rávennie szövetségeseinket: küldjenek segítséget.
Madeleine bizonytalanul nézett rá egy darabig, majd Reismanra, akinek épp sikerült elmélyülten tüsténkednie valami mással. – Rendben van, mon commandant – felelte végül az asszony. – Megteszem, amit kér.
Boery őrnagy gyöngéden megfogta Madeleine vállát: – Helyes. És most mennie kell. Hozza el a holmiját. Nincs vesztegetni való idő. – Odaszólt Reismannak: – Őrnagy, magával kellene vinnie Madame Thibaut-t.
– Hogyne, készséggel. Ahogy óhajtja – nyögte ki rezzenetlen arccal Reisman. – Készen állunk, hogy átcserkésszük a repteret.
– Csak egyetlen útitáskám van – mondta Madeleine. – Vihetem?
– Persze.
Kiment bőrkofferéért, Boery pedig röviden tájékoztatta Reismant, melyik a legjobb kiút. – Minden japán haderő az északi és a keleti szárnyunk ellen koncentrálódik – mondta. – Ha elindul innen, először nyugatnak kell tartania, azután délnek és megkerülnie őket, ha a reptérre akar eljutni.
Reisman és négy embere, továbbá Madeleine, Philippe és egy húsz katonából álló kíséret elhagyta Fort Briére de l'Isle-t és nyugat felé gyalogolt. Azután gyorsan délnek fordultak a rizsföldeken átvezető gyalogösvényen, megkerülték a Van Mieu-hegyet, azután keletre, a Són Ky Cung töltéséhez. Hallották és látták a tőlük északra tomboló csatát, de ott, ahol ők jártak, nyugalom honolt.
A folyónál elkötöttek két evezőscsónakot. Az egyikbe Reisman, Madeleine és Bó Szan ült be; a másikba Bowren, Sawyer és Władisław, mindkét csónakot kilökték a sötét, nyugodt folyóra, a kifutópálya északi végéhez közeli sziget felé eveztek. Philippe és katonái a töltés mentén haladtak, hogy fedezzék őket, bár egyik részleg se látta a másikat. Mindegyiküknél volt rádió és generátor, hogy beszélhessenek egymással, de úgy állapodtak meg, hogy csak rendkívüli esetben törik meg a csendet.
Philippe katonái arra készültek, hogy meggyújtsák a kifutópálya északi végét jelölő fáklyákat amikor majd az L-5-ös közeleg; valamint arra, hogy ha kell, fegyveresen fedezzék az amerikaiakat. A különvált részlegek egy füttyjelben állapodtak meg és a „marsouin” jelszóban, nehogy egymásra lőjenek a sötétben.
Elmúlt éjfél, amikor a két csónak együtt behúzott a sziget és a leszállópálya folyó felőli oldala közti keskeny csatornába. Philippe lejött a töltésen át és leadta a fölismerő füttyjelet. A csónakok odaeveztek. Jelentette: a reptéren egy lélek sincs. A csata, úgy látszik, máshová szólította a személyzetet.
Kiszálltak a csónakokból és átmentek a töltésen a reptéri oldalra, ott mind lekuporodtak a gát mellett. Fort Briére de l'Isle-ből és a citadellából elértek ide a villanások és dörejek, de a repülőtér közvetlen környéke csöndes és elhagyatott volt, úgy, ahogy Philippe mondotta.
Reisman fölállította a rádiót. Sawyer kurblizta a generátort, Reisman pedig rádión jelezte Búrt Webleynek Csüng Hszibe: szálljon föl. Azt beszélték meg, hogy ugyanúgy járnak el, mint az előző alkalommal. Reisman fél óra múlva hívó jelet kezd adni a rádión, majd átkapcsol szóbeli kommunikációra, amikor a két L-5-ös közelíteni kezdi a pályát. Az érkezés becsült ideje: kevesebb mint egy óra.
– Túl egyszerűnek hangzik! – morogta Joe Władisław, amikor az adás véget ért.
– Szívességet kell kérnem – erősítette meg Władisław gyanúját Reisman. Megnyugtató pillantást vetett Madeleine-re, majd vissza embereire. – Madeleine és én nem repülünk az első menettel. Megvárjuk, amíg az egyik gép visszajön értünk.
Újra az asszonyra nézett; az várakozón figyelt rá, magyarázatra várt. A férfiak nyugtalanul és bizonytalanul vártak. Magyarázni kezdte nekik, miért kért ejtőernyőscsomagokat és azt, hogy fáklyákat is rakjanak a gépekre... azután habozott, Madeleine felé nézett, rádöbbent, hogy olyasmit kell föltárnia, amit szívesebben hallgatott volna el előle. De most már mindegy. Se idő, se hely a cél homályban tartására, se finom kis megtévesztésekre.
Odafordult Bowren őrmesterhez: – Clyde, szeretném, ha te és Bó Szan az egyik L-5-ösre szaunátok fel, Władisław és Sawyer a másikra. És nem repülnétek át a határon, hanem leugranátok a Pac Bó-i Viet Minh-tábornál és elhoznátok a gerillákat Lang Son fölmentésére... még akkor is, ha fegyvert kell Ho Si Minh fejéhez nyomnotok.
– Nem, én, a kurva életb... – kezdett tiltakozni Władisław, majd Madeleine-re pillantott és félbehagyta.
De Madeleine tudatáig még el se ért, hogy Władisław valami közönségeset akart mondani. Ahogy Reisman előre sejtette, az asszony a Viet Minh és a gerillák szavakon akadt fönn. – Mi közöd neked azokhoz az emberekhez? – kérdezte halkan, és Reismanra bámult.
– Szerződést kötöttünk velük – vetette oda a választ az. – Lehet, hogy segíthetnek nekünk... Derrieu őrnaggyal megbeszéltük. Meg kell próbálnunk.
– Ó... értem.
De a tekintetéből áradó értetlenség, sőt sebzettség világossá tette Reisman számára, hogy még ha megértette is, nem helyesli. Reisman újra az embereihez fordult és folytatta utasításait: – Megadom a pilótáknak a koordinátákat és megmondom nekik, hogyan jelezzenek a Viet Minh rádiósainak, Pac Bo felé közeledve. Erre azok kivilágítják majd a ledobási zónát a fáklyákkal, ti meg szépen kiléptek.
– Jókora rizikó, nem, őrnagy? – provokálta váratlanul Bowren őrmester.
– Kevésbé rázós, mint a tavalyi kis rennes-i kalandunk – jelentette ki Reisman.
– És maga, őrnagy? – kérdezte Sawyer.
– Én majd követlek benneteket, mihelyt az egyik gép visszatér – folytatta Reisman. – Leugrom Pac Bóra utánatok, Madeleine pedig továbbrepül Csüng Hszibe és onnan Kunmingba. A Vieteknél sokkal jobbak a kilátásaink, mintha itt kuksolunk.
– Kínában még jobbak lennének – dünnyögte Władisław.
– Ez megint valami önkéntes vállalkozás, őrnagy? – kérdezte kicsit epésen Sawyer.
– Igen – válaszolta ugyanúgy Reisman.
– Én vállalom, duwa John! – lelkesedett Bó Szan.
Reisman kivárta, mit mondanak a többiek. Csakugyan önkéntes melóról volt szó, mint ahogy Kínába jönni se volt kötelező. Nem, nem venné zokon tőlük, ha visszautasítanák.
– Oké! – mondta Bowren. – Nem hiszem, hogy segíteni lehet a franciákon, őrnagy, de hajlandó vagyok megpróbálni.
Reisman a sötétben merőn nézett Władisławra és Sawyerre. – Ha nem akartok menni, akkor egyikőtök át kell adja a helyét a hölgynek és itt várnia velem pár órát.
– Franc aki megeszi, őrnagy, én egyfolytában önkéntes melókat csinálok, amióta magával összehozott a sors – szólalt meg panaszosan Sawyer. – Most már csinálom tovább.
Władisław körülnézett, vállat vont: – Oké... én benne vagyok.
Reisman kicsit meghatottan válaszolt. – Köszönöm nektek. Akkor most már csak a repülőgépek kellenek.
Látcsövével körülszemlélte az egész terepet és a sötét eget. Foga volt az időnek; hűvös szél fújt délről, amely lehetővé teszi majd a két L-5-ösnek, hogy a legjobb irányba landoljon; felhők úsztak át lassan a csillagfényes ég alatt, északon és keleten tisztább volt az ég. De a repülő a japánok számára is látható lesz, ahogy négy hete is látható volt Webley gépe, amikor is akadálytalanul landolt és szállt fel.
Reisman az alig fél mérföldnyire, a Sông Ky Cung túlpartján levő japán hadállások felé nézett. Fények látszottak, más semmi. Remélte, hogy az eddig ott állomásozott csapatok most másutt vannak elfoglalva.
Ezután végigvette velük a részleteket, azon volt, hogy mindenre kitérjen – még arra a lehetőségre is, hogy Kita Shidehara felbukkan – megkérte Bó Szant, adja át vietnami jelmezét Madeleine-nek. Bó Szan szerezhet másikat Pac Bóban, ha szüksége lenne rá. Reismannak még mindig megvolt az előbb viselt öltözéke.
Amikor eljött az ideje, hogy elküldje a tájolási jeleket, megkérte Madeleine-t, működtesse a generátort. Neki kell majd később is végeznie ezt, amikor magukra maradnak; Madeleine bemutatta, hogy képes erre a fárasztó munkára. Reisman most nem engedte meg önmagának, hogy másképp gondoljon az asszonyra, mint az evakuációs közösség egyik tagjára, hogy több gondot fordítson rá, mint bármelyik másikra.
Nehezen teltek a percek. Philippe katonái közül tízen odébbmentek a sötétségben, hogy a kifutópálya két oldalán helyezkedjenek el, készen arra, hogy meggyújtsák a fáklyákat, amelyek leirányítják majd a pilótákat. A többi tíz – néhányuk a nemrég szerzett Stenekkel és M-3-as géppisztolyokkal fölszerelve, a többi a szokásos, rövid csövű Lebel puskákkal, s valamennyien kézigránátokkal – körkörös védelemre rendezkedett be, középpontjában az egyetlen géppuskával, amelyet Fort Briére de l'Isle-ből el tudtak hozni magukkal.
Előbb hallották meg a két gép zaját, mintsem meglátták volna őket, motorjaik túlberregték a Lang Son közeléből idehallatszó időnkénti harci zajokat. Reisman beszélgetésre kapcsolta át a rádiót, sietősen váltottak szót Burt Webleyvel. A másik pilóta is hallgatta, követte az utasításokat, de nem szólt bele a rádiókapcsolatba. Philippe átrohant a leszállópályán, és kiadta embereinek a parancsot: gyújtsák meg a fáklyákat.
Gyorsan ment minden. Amikor az L-5-ös földet ért, s még gurult tovább, hogy megforduljon, Reisman már futott a gépek után négy emberével. Mire odaértek, Webley kinyitotta a gép ajtaját. Bowren és Bó Szan bemászott, Reisman pedig közölte a rendkívül nyugodt pilótával az új utasítást: repüljön Pac Bóba. Az nyomban megértette, miről van szó.
– Ha itt még mindig biztonságos, akkor egyikőtök repüljön vissza értem! – kiabálta Reisman. – Ha nem hívunk benneteket rádión, ne jöjjetek vissza! Akkor majd kijutok valahogy másképpen!
Odapillantott a másik gépre, amelyre épp most kapaszkodott föl Sawyer és Władisław. Az ajtó becsukódott, a gép elindult a betonon, hogy fölszálljon. Még egyszer odakiáltott Webleynek: – Légi és tüzérségi támogatásra van szükség itt. Bombázásra és ágyúzásra! Mondd meg nekik Kunmingban!
Webley a fölemelt hüvelykujjával jelzett vissza neki. Reisman becsukta az ajtót, kirohant a gép útjából és nézte, amint a gép végigrobog a pályán és a levegőbe emelkedik a másik után. Pár pillanatig nézte még a két mozgó, sötét sziluettet, azután elfordult és a töltés felé futott, ahol Madeleine már várta a rádiónál. Reismant öröm töltötte el, amiért az emberei elindultak, s amiért az akció ez idáig oly simán ment.
Mögötte, a kifutópályán a marsouinok kioltották a fáklyákat. Philippe hangja hallatszott, amint hívja őket, meg a körkörös védőket, térjenek vissza a töltéshez. Vajon a folyó kis szigete nem lenne-e alkalmasabb hely mindnyájuknak, ahol kivárják a következő hosszú órát, amíg az egyik gép visszatér? Keljenek át a csónakokon? Vagy maradjanak, ahol vannak?
Épp odaért Madeleine-hez, amikor meghallotta egy légelhárító üteg puffogását a folyón túlról, utána pedig a géppuskák kattogását. A rémülettől görcsbe rándult a gyomra. Fölnézett az égre: hegyes törökként nyomjelzők böködték az eget, s elérték a már alig látható repülő sziluetteket. Ekkor az egyik repülőgép lángtömeggé robbant szét. Reisman az iszonyattól földbe gyökerezve nézte, amint átível a sötétségen és belezuhan a japán hadállástól nyugatra lévő mocsárba. A másik L-5-ös ezalatt alábukott és elfordult, hogy kikerülje a veszélyt, magasabbra emelkedett és eltűnt az éjszakában.
Nem jutott ideje a gyászra, csak egy pillanatnyi kétségre: ugyan kit küldött a halálba? Melyik két emberét, melyik pilótát? Karján ott érezte Madeleine szorítását, odafordult felé. Az asszonyból rettegés áradt. Reisman félretolta a gondolatot, hogy Madeleine is fönn lehetett volna az égi máglyán. Ekkor puskalövések csapódtak be a kifutópályától keletre. A földre nyomta Madeleine-t, elfordult; a marsouinok sorra roskadtak össze a kifutópályán, mások átrohantak a vele párhuzamos keskeny úton és bevágódtak az utat a töltéstől elválasztó rizsföldekbe.
Reisman rádöbbent: északkelet felől nyilván átkelt a Sông Ky Cungon egy japán járőr, hogy megkerülje a fő csaták oldalszárnyát és elfoglalja az üres repteret. Hallotta Philippe hangját, amint új védelmi állásba tereli embereit az út északi végénél. Feléjük rohant a sárban. A francia géppuskák erős ellentüze, Stenek és M-3-asok tartották távol a láthatatlan támadókat attól, hogy átkeljenek a kifutópályán. Philippe a géppuska mellett volt, ő irányította a tüzelést. A rádióját és generátorát cipelő katonái ott voltak mellette automata fegyvereiket a sötétbe irányozták. Azután megszűnt a fegyvertűz a túloldalról, forrása továbbra is rejtve maradt.
Reisman agyán átsuhant a feltételezés, hogy talán Kita Shidehara árulta el, de nyomban el is vetette ezt a gondolatot. Kita néhány órája a Hotel Taiwa előtt könnyűszerrel elfoghatta, vagy akár meg is ölhette volna őt.
– Vite, allez! – kiáltotta Philippe Reismannak rekedten a hirtelen támadt csendben. – Vidd el innen Madeleine-t! Próbálj meg visszajutni Fort Briére-be!
Reisman tétovázott, semmi kedve se volt ismét kitérni a harc elől. De Philippe-nek igaza van. Még ha nem támadnák is őket, akkor sincs értelme, hogy továbbra is itt maradjanak. Nem kívánhatja az életben maradt pilótától, hogy tegye le itt ismét a gépét.
Philippe elismételte az utasítást, már inkább könyörgést: – Vite, allez! Ne maradj itt velünk, Jean. Fedezünk benneteket, azután visszavonulunk.
Reismant kétség gyötörte. De bele kellett egyeznie. – D'accord! A folyón megyünk. Ne kockáztass túl sokat itt.
Elfordult, még egy au revoirt se akart mondani, és visszafutott oda, ahol Madeleine várakozott egyedül, a töltéshez kuporodva a rádióval, a generátorral és bőröndjével. A Bó Szantól kapott cu-naót begyömöszölte a táskájába, kevéske holmija tetejére. A mély csúcsos szalmakalap elfedte szőke haját. Reisman parasztgúnyája még mindig a hátizsákjához volt kötözve. Belesajdult a szíve: lehet, hogy Bó Szan gépét lőtték le?
– Indulnunk kell – mondta Madeleine-nek. – Philippe utánunk jön. – Várható volt, bármely pillanatban, hogy újrakezdődik a tűzharc. Tudta, hogy a japán katonák jobb hadállások felé manővereznek.
– Hová? – kérdezte az asszony és vállára rángatta a rádiót tartalmazó hátizsákot.
A rádió most majdnem feleslegesnek látszott, de Reisman nem akarta eldobni. A generátort a zsákja tetejére emelte. – A csónakhoz. Fort Briére-be, ha odaérünk.
Fölmásztak a töltésre, leereszkedtek a csónakhoz és belerakták fölszerelésüket. Reisman belökte a csónakot a vízbe. Átadta karabélyát az asszonynak, magánál tartotta M-3-asát, és evezni kezdett visszafele, arra, amerről jöttek.
– Meg kellett volna ölelnem Philippe-et – mondta maga elé Madeleine.
Hátuk mögül, a töltés takarásában újra fölcsapott a tűzharc, dörgése összefolyt a Fort Briére de l'Islenél, a Lang Son-i citadellánál, Fort Négriernél és Fort Gallieninél zajló csata zajával.

 

39.

Fort Briére de l'Isle-től százötven méternyire keletre kötöttek ki. Az éjszakában dúlt a csatazaj. Reisman óvatosan átlesett a töltésen, s helybéliek csúcsos szalmakalapjainak sötét körvonalait látta a partvonal mentén; hátrább pedig a Madeleine-éhez hasonló nagy bungalókat, amelyeket az ágyúk torkolattüze, s a 90 milliméteres francia lövegek becsapódó sorozatainak robbanásai világítottak meg. A házak mögött japán katonák homályos sziluettjeit látta, amint mozsarakkal, géppuskákkal és puskákkal lövik a francia állásokat.
Mintegy ötven méterre volt a japánoktól, akik a vasúti vágány mentén és a sínekkel párhuzamosan futó észak-déli országúton sorakoztak föl. Gyalogságuk a mezőn tapogatózott az erőd felé; nekilendült, visszahúzódott, különféle alakzatokban tagolódott szét, hogy rést találjon a francia védelemben. Az erődítmény erős ellentámadásban volt. Északra, az országút melletti száraz laposon Reisman ugyancsak torkolattüzeket látott; lövegek és mozsárágyúk dörgését, géppuskák és kézifegyverek ropogását hallotta. Ebből az irányból is el volt hát vágva tőlük az erőd. Rádöbbent: több az esélyük arra, hogy francia lövés éri őket, mint arra, hogy japán.
Agya száguldva vette sorra a lehetőségeket. Újra csónakba ülhetnének a csatától délre, azután megpróbálhatnák hátulról megkerülni Van Mieu-hegyet, ugyanúgy, ahogyan a reptérre kijöttek. De így azt kockáztatnák, hogy elkapják őket azok az ellenséges erők, amelyek Philippe-ék ellen harcolnak. Az mindenképp értelmetlen és öngyilkos vállalkozás lett volna, hogy Fort Briére de l'Isle-be iparkodjanak. Ők ketten mégse támadhatták hátba a japánokat. Menekülniük kell.
Csakhogy merre? A folyótól északra, a sötétségben? Vagy rejtőzzenek el a várostól északra fekvő ismerős pagodában, ahol annak idején Kitával és Hóval járt? Túlságosan közel van a japánokhoz. Vagy még északabbra, oda, ahol Kita a motorkerékpárját hagyta a bozótban, az út mellett, Na Tuot falu közelében? Ezt is megpróbálhatnák, és akkor a 4-es úton talán elérhetnék a tonkini hegyvidék dzsungelját. De hát ez lehetetlen. A japánok Dong Dangnál is és másutt is támadnak, végig a határ mentén. Nyilván mindenütt szemmel tartják az utakat, s légi csapástól nem tartva, ellenőrzik az egész térséget, sőt még a Viet Minh miatt se fáj a fejük. Hacsak Reisman emberei el nem jutnak hozzájuk és rá nem veszik őket, hogy kapcsolódjanak be a harcokba.
Vajon melyik kettő maradt életben?, tört rá újra a szorongó kérdés. És az életben maradottak eljutnak-e Pac Bóba, a Viet Minh-bázisra?
Ár ellen evezett a folyón és Madeleine háza közelében kötött ki. Reisman a csónakban hagyta az asszonyt és becserkészte a környéket. Óvatosan lopakodott végig a villához vezető gyalogúton; a ház távolabb állt az európai kolónia többi villájától, amelyek csak a fákon és bokrokon át tűntek elő. Eleinte nyugodtnak tetszett minden, a harci zaj messziről hallatszott, de azután bizonyos jelekből észrevette: a japánok nem sokkal őelőtte itt jártak. Madeleine házának ablakai és ajtaja betörve, a falakat golyó lyuggatta, a házat pedig átkutatták. De csak akkor fogta föl a teljes iszonyatát annak, ami Lang Sonban történt, amikor benézett néhány másik házba is. Tisztek hullái hevertek odabenn, akiket otthonukban fegyvertelenül értek és meggyilkoltak; asszonyaikat megerőszakolták és bajonettel ledöfték, gyerekeiket lemészárolták.
Reismant irtózatos indulat fogta el, de nem tehetett semmit. Nem résztvevője volt az eseményeknek, hanem csak a tanúja. El volt szánva rá, hogy megmenti Madeleine-t, és ő maga se pusztul el. Nem a harcos volt immár, aki biztos önmagában, bármilyenek is az esélyei, hanem csak egy üldözött lény.
Visszatért a csónakhoz és elmondta Madeleine-nek, amit látott. Úgy gondolták, ez lesz a legjobb rejtekhely, épp mert a japánok már jártak benn. Fölvitték holmijukat a folyóról. – Ne gyújts fényt! – figyelmeztette az asszonyt, amint beléptek a házba. A rádiót azonban bekötötte a vezetékbe, bekapcsolta és ismét elámult azon, hogy az elektromosság még mindig működik.
– Nem hitték rólatok, hogy harcolni fogtok – suttogta Madeleine-nek. – Azt hitték, az első lövések után kapituláltok.
A távoli csatazaj még ide is elhallatszott. Az éjszakából még hátralévő kevéske időt úgy töltötték, hogy egyikük bóbiskolt, másikuk őrködött, a verandáról figyelte, nem közelít-e a sötétben valaki és hallgatták az igen halkra állított vevőkészüléket. Reisman maga nem lépett kapcsolatba senkivel. Úgyse jöhetne senki a segítségükre. Egyelőre csak az mentheti meg őket, ha némák és láthatatlanok maradnak. A nyílt adásokban hallani lehetett az erődök segítségkérő könyörgéseit. A tőlük fél mérföldre lévő Lang Son-i citadella jelentette: az ellenség a falak között van már. Súlyos veszteségek mindkét oldalon és utcai harcok. Varnuéres százados északnyugati erődje és a délkeleti bástya, Lemonnier tábornok vezetésével, továbbra is tartotta magát. Fort Briére de l'Isle-ből nem jött hír, se Fort Négrierből, se Fort Gallieni-böl; nem volt rádióberendezésük.
Reggel is hallatszott még a harci zaj a citadella és Fort Briére de l'Isle felől. Közvetlen környezetük láthatóvá vált; egy darabig kintről figyeltek. Senki se járt a keskeny földúton. A folyót eltakarta előlük a magas gát.
– Mit fogunk csinálni? – kérdezte Madeleine.
– Itt maradunk, amíg a lövöldözés tart – válaszolta Reisman; bűntudat és szégyenérzet fogta el. De nem tehettek mást. – Talán éjszakáig. Azután megpróbáljuk megkerülni a japánokat és följutni a hegyekbe. Vannak ott helybéliek, akik a segítségünkre lesznek.
A nungokra gondolt. Ha megkerülik a 4-es országutat, a gyalogösvényeken, rizsföldeken és bozótosokon haladnak, akkor éjszakára eljuthatnak valamelyik nung faluba – talán épp oda, ahonnan hónapokkal ezelőtt elhozta a lezuhant amerikai repülőt.
– Meg kell találnom Philippe-et – mondta Madeleine.
– Biztonságba juttatunk téged, ahogy Philippe kívánta – mondta neki Reisman. – Semmi mást nem tehetünk.
Vártak, figyeltek, alig beszéltek. Reisman attól tartott, az asszony meggyűlöli őt most, amiért nem tesz semmit.
Délelőtt Lemonnier tábornoktól jött hír a rádión: – Még mindig tartjuk a citadella háromnegyedét... Nincs vizünk... Légi támogatást és légi utánpótlást kérünk... Hol vannak az amerikaiak?
Tizenhárom órakor minden zaj elcsitult a citadellánál. Délről, Fort Briére de l'Isle felől azonban folytatódott a harc.
A Reisman zsákjában levő katonai fejadagból ettek. Madeleine kiment a konyhába, vizet forralni, hogy a kis porított-kávéadagokat föloldja benne. Zajt hallott kintről. Két vietnami civilt látott az úton, akik teli talicskát húztak magukkal. Megálltak Madeleine háza előtt, s ő Reismanhoz rohant, hogy figyelmeztesse.
Reisman nyomban látta rajtuk, hogy fosztogatók. Elrejtőzött Madeleine-nel együtt, hadd jöjjenek be a házba, majd meglepte őket rájuk szegezett fegyverével.
– Düng lai. Düng so. Chung toi la ban – kiáltotta oda nekik Reisman. Állj! Ne féljetek! Jó barátok vagyunk.
A két férfi nem moccant, rémülten álltak. Madeleine-t meglepte, hogy Reisman vietnamiul beszél. Az átkutatta a két embert, nem talált fegyvert náluk, és francia-vietnami keveréknyelven megkérdezte tőlük, mi újság odakinn. A két vietnámin látszott, hogy félnek, de úgy tűnt, az igazat mondják. Fort Briére de l'Isle kivételével minden francia katonai hadállás elesett. A japánok kivégeztek néhány elfogott tisztet, besorozott katonát és civilt, másokat életben hagytak, ahogy a szeszélyük diktálta. Tombolnak, jelentette a két ijedt férfi, katonákat és civileket mészárolnak, európai nőket erőszakolnak meg és ölnek le, gyerekeket gyilkolnak.
– Il fait terrible!... Les Japonaises sont bétes!... Sauvages! – hablatyolták Reisman kegyét keresve. Megöltek, megsebesítettek, vagy foglyul ejtettek sok indokínai, szenegáli, indiai és idegenlégiós katonát is. Voltak, akik elmenekültek, mesélték.
– Étes-vous déserteurs? – kérdezte Reisman. Amikor értetlenül néztek rá, elismételte a kérdést vietnamiul: – Ong linch dao ngu?
– No, no, monsieur! – kiáltotta egyikük. – Civil!
Reisman megkérdezte, vannak-e japánok a közelben. A vietnamiak azt mondták, jártak már itt a katonák, de lementek a városba és az erődítményekbe. Reisman rájuk szólt: takarodjanak és menjenek haza. Bár nem bízott meg bennük és élénken el tudta képzelni, hogy elárulják őt és Madeleine-t az első szembejövő japán katonának, mégse tudta rászánni magát, hogy lelője őket. A két ember kihátrált a házból, megfordultak és elmenekültek, megragadták teli taligájukat és futva húzták maguk után.
Madeleine furcsán nézett Reismanra. Gyanakvón kérdezte: – Hol tanultál meg vietnamiul?
– A hegyekben.
– Az annamiták a barátaid... a szövetségeseid?
– Ők a munkám – vágta rá.
Az asszony hallgatott, talán az eddiginél többet sejtett meg Reisman tonkini munkájáról, – mindenképp többet annál, mint amennyit Reismannak szándékában állt volna tudatni vele, de eleget ahhoz, hogy az asszony zokon vegye.
Reisman később észrevett egy japán tiszthelyettest és két közkatonát. Az úton jöttek abból az irányból, amerre az előbb a két vietnami elszaladt. A többi ház mellett elmentek, s egyenest Madeleine háza felé tartottak –, megerősítve ezzel Reisman előbbi gyanúját a két fosztogatóról. Reisman halkan figyelmeztette Madeleine-t, s az odajött mellé, az ablakhoz. Megfeszült, de nem félelmében. Ugyanazt érezte, amit a férfi: elege volt a menekülésből és rejtőzködésből, majdhogynem örült, hogy valamiféle akcióba keverednek. Az ablakon át lesték a japánokat, követték mozgásukat és fölkészültek. Amikor Reisman meglátta, hogy a japánok bajonettet tűznek a puskájukra, tudta, hogy egy kis plusz szórakozásra készülnek; lúdbőrös lett. Megkésetten bújócskázva közeledtek a fákon és bokrokon át.
Reisman elvette Madeleine-től a karabélyt, amelyet az előbb odaadott neki, ellenőrizte és visszaadta: – Tudsz bánni vele?
Az asszony lepillantott a fegyverre, látta, hogy még mindig biztosítva van és kibiztosította. – Régóta készülök – mondta hűvösen.
– Úgy kell lőnöd, hogy ölj – mondta neki élesen a férfi. – Pillanatnyi habozás nélkül.
– Igen – felelte éppoly élesen Madeleine. – Nem hagyom magam.
Még csak rá se nézett Reismanra. Olyan feszültség volt benne, amilyet a férfi eddig sose látott; mintha az egész eddigi élete felkészülés lett volna ezekre a pillanatokra. Szeme beszűkült, kibámult az ablakon a verandán túlra; egy vadász vad izgalmával követte leendő zsákmánya útját.
– Szétválnak – mondta az asszony. – Egyikük hátramegy.
Reisman tudta, mit kell tennie. Nem maradhatnak tovább mindketten a szobában, hogy kettejük kombinált tűzerejével szálljanak szembe a frontális támadással. Nem adhatják meg annak a katonának azt az előnyt, hogy hátulról törjön rájuk.
– Külön kell válnunk – mondta fojtottan Reisman.
– Én megyek – válaszolta az asszony. – Nálad van a nagy fegyver; kettőnek. Én elintézem a másikat. Jobban ismerem a házam, mint te.
Reisman nem akarta elengedni, de tudta, ezt kell tenni. Az asszony nyomon követheti az oldalsó ablakokon át azt az egy japánt, hátul hallgatózhat, a maga választotta helyen hasalhat le és várhatja ki. Nála van a karabély – egyetlen emberhez elég. Őnála, Reismannál van a géppisztoly –, kettőhöz megfelelőbb.
Madeleine elindult, de Reisman megérintette a karját. Amikor az asszony visszafordult, Reisman gyorsan megcsókolta az ajkát és így szólt: – Fais attention. Jé t'aime.
– Moi aussi... de tout mon coeur.
Azután visszafordult, hogy figyelje a két japánt, akik most a megemelt veranda szélénél voltak. Madeleine kiment mögötte a nappaliból, hogy nyomon kövesse a harmadikat. Reisman kitörölte őt a tudatából, nem figyelt oda a mozgására, csak a két feléje tartó katonára koncentrált. Amikor meglátta, hogy egyikük, gránáttal a kezében kúszik az ajtó felé, a másik pedig megfordítja puskáját, hogy bunkónak használja a fegyver agyát, Reisman tudta, mi következik. Az ajtótól legtávolabb álló nehéz pamlag mögé ugrott.
Egy pillanatra rá reccsent az üveg és a fa, majd a csönd másodpercei következtek, amíg a láthatatlan gránátot behajították, a puffanása, majd a robbanása. Irtózatos volt a zaj. A pamlag feléje billent, de fölfogta a fémrepeszeket. Várt még három másodpercet, azután fölemelkedett és pontosan akkor szórta meg a bejáratot, az M-3-asból, amikor a két katona belépett. A golyók sortüze föl- majd hátraröpítette őket, karjuk-lábuk szétcsapódott, a bajonettes puskák elröpültek. A katonák vérezve estek a padlóra. Reisman átugrott a pamlagon és még egy sorozatot engedett bele mindkét összerogyott emberbe. Ekkor hallotta meg Madeleine sikolyát a ház hátulsó részéből, majd két gyors lövést. Kalapáló szívvel rohant át a halion a zaj irányába.
A japánt látta meg előbb, mozdulatlanul feküdt Madeleine-en, közvetlenül az asszony hálószobájának ajtajánál. De Reisman nem mert rálőni, mert félt, hogy az asszonyt is eltalálja. Irtózatos üvöltéssel ugrott be a szobába, fölemelte fegyverét és dühödten fejbe vágta vele a japánt.
Csak amikor a test legurult Madeleine lábáról, akkor vette észre Reisman a katona arcából és melléből folyó vért, s ekkor hallotta meg Madeleine gyönge hangját: – Semmi baj, Jean.
A falnak rogyva ült a padlón, karabélya még mindig a kezében. De Reisman számára még félelmesebb látvány volt az asszony mellett a falba döfött szurony és az asszony zubbonyán terjedő vérfolt a jobb felső karján. Madeleine, amikor az imént a japán tiszthelyettes rátalált, és rávetette magát, hogy bajonettjére tűzze, kétszer húzta meg a ravaszt közvetlen közelről. A bajonett éle a karját tépte föl.
Reisman kirántotta a bajonettet a falból, az asszony arca eltorzult, amikor a fém újra súrolta a testét. A férfi félrehajította a puskát és Madeleine mellé térdelt. Madeleine arca halott sápadt volt a lelki és testi sokktól. Mégis düh áradt a hangjából, amikor belerúgott a halott japánba: – Cochon! Francia katona sose tenne ilyet egy nővel!
Reisman félrehúzta a szövetet; a seb nem volt olyan mély, mint hitte volna. Kiszabadította az asszony karját a ruhaujjból, levette róla a zubbonyt, a pulóvert, a blúzt. Azután elővette zsákjából az elsősegély-fölszerelést, kénes hintőport szórt a sebre, borogatást tett rá és bekötözte.
– Fáj?
– Csak egy kicsit – hazudta az asszony.
– Gondolod, hogy tudsz menni? Nem maradhatunk itt. Jöhetnek mások is.
Madeleine bizonygatta, hogy semmi baja, bár eléggé gyöngének látszott. Mégis: itt maradni nagyobb kockázat lett volna. Elmagyarázta az asszonynak, mit kell tenniük.
Fölvették a parasztgúnyát és a csúcsos szalmakalapot, amelyet magukkal hordtak, de lábukon hagyták saját ormótlan cipőjüket, illetve bakancsukat. Ha valaki annyira közel jut hozzájuk, hogy ezt észrevegye, akkor már úgyis mindegy. Az volt a cél, hogy távolból megtévesszék az idegeneket, és mehessenek tovább.
– Újra délnek evezünk Fort Briére de l'Isle-be és megnézzük, mi történik – mondta az asszonynak.
A csata zaja még mindig odahallatszott. Talán át lehetne valahogy surranni a japán vonalakon és csatlakozni a francia erőkhöz. Már az is bátorító, hogy ez idáig kitartottak.
Reisman kerített a konyhából két ponyvazsákot. Madeleine az egyiket átvetette a vállán, benne a karabéllyal és a lőszerrel, meg a bőröndjéből kivett néhány holmival. Bizonygatta, hogy elbírja, bár a sebe fájón lüktetett. Szőke haját feltűzte a mély csúcsos kalap alatt. Reisman az M-3-asát, lőszerét, gránátjait, látcsövét, elsősegélydobozát, kulacsát és élelmiszeradagjait vitte a másik zsákban. Pisztolyát és kését a cu-nao-zubbony alá rejtette. A rádiót, ruhákat és egyéb felszerelést otthagyták.
Mélyen behúzott szalmakalappal, hajlott hátú parasztokként, vállra vetett zsákokkal siettek ki a házból a Sông Ky Cunghoz. Ott sárral sötétre festették arcukat-kezüket és bemásztak a kis csónakba. Reisman dél felé evezett.
Legjobbnak látszott a folyó közepén haladni. Sok kis csónak és lakóhajó mozgott a folyóban mindkét irányban, rajtuk hasonlóan öltözött helybéliek; vagy nem tudtak a harcról, amely a közelükben tombolt, vagy előle menekültek, nem tudva merre menjenek. Japán katonákat egyik parton se lehetett látni, se a csónakokban.
Alkonyodott, amikor Fort Briére de l'Isle közelében kikötöttek. Mielőtt fölmásztak volna a töltésen, hirtelen elhallgatott a fegyverzaj. Reisman és Madeleine vállukon a zsákba rejtett fegyverekkel átlestek a gát peremén. Az asszony felnyögött és elterült a sárban, Reisman tudta: igencsak szenved a bátor külső mögött. Az elsősegélydobozban akadt fájdalomcsillapító, de Reisman nem szívesen adott volna belőle, amíg nem holtbiztos, hogy csakugyan nagy szüksége van rá. Azt akarta, hogy Madeleine éber maradjon, ne legyen kábult. Az életük függött ettől.
A beállt csendben a japánok állása; a sínpálya és a párhuzamos országút az első pillantásra elhagyatottnak látszott. Reisman az alkonyaiban csak néhány katonát látott; az ágyúkat őrizték és erősen figyelték a francia erődöket, amelyekbe most minden irányból akadálytalanul és immár tüzelés nélkül nyomult be a japán gyalogság. Az erődítmény körül halottak százai hevertek.
A folyó gátja mentén és a mellette elterülő nádasban gombafejkalapok emelkedtek föl, és a hirtelen elcsöndesült csatatér felé bámultak. Vajon vannak-e közöttük Viet Minhek? – tűnődött Reisman. A japán katonák közül egy se indult a folyó felé, nem is nézett mögéjük ebbe az irányba. Nyilván el se tudták képzelni, hogy franciák legyenek ott. Most legyőzhetetlennek képzelték magukat. Az ellenség nyilván menekül, nem marad itt.
Egyre sötétedett; s Reisman pár perc múlva mozgást vett észre az egyik erőd külső betongyűrűje körül, lefegyverzett francia tiszteket és katonákat hoztak ki erős őrizet alatt, és fölsorakoztatták őket a fal mentén. Néhányuk súlyosan sebesült volt, társaik hozták őket.
Reisman rádöbbent, miről van szó, iszonyat fogta el. Géppuskákat szegeztek a helyőrség védtelen túlélőire. Föl akart ordítani, hogy megakassza a rémséget – de, még mielőtt a száját kinyitotta volna, mielőtt moccant volna, visszahőkölt. Reszketett az egész teste. Maga is a csaták embere volt, túlságosan is sok része volt bennük –, de képtelen volt elfogadni a szeme előtt zajló történés szörnyeteg valóságát.
Ekkor énekszót hallott. A Marseillaise szenvedélyes dallama imádságként szállt föl a foglyok ajkáról. Pár pillanat múlva gyászéneknek hangzott, amelyet holtak énekelnek; a japán géppuskák letarolták a foglyokat.
Reisman Madeleine-re nézett. Az asszony nem tudta levenni szemét a látványról. Fivére nevét mormolta. Nem tudhatták, vajon Philippe az áldozatok közt van-e, vagy korábban elfogták, netán megölték –, vagy megmenekült-e. Reisman a saját haragját és kétségbeesését látta Madeleine arcán, akár egy tükörben. De nem engedte, hogy ez a kétségbeesés úrrá legyen rajtuk. Jobb meghalni a japán hóhérok üldözése közben. És most indulniuk kellett, bele kellett vetniük magukat a dühödt erőfeszítésbe, akár találomra is. Megfogta Madeleine kezét és húzta őt maga után a csónak felé. Az asszony úgy mozgott, mint aki sokkos állapotban van; még arról se vett tudomást, mennyire fáj a karján a seb.

 

40.

Egész éjjel akciók, remények és rémületek hajszolták őket a Lang Son-i csatatér félhomályos, szürreális tájain át, menedéket keresve, pillanatról pillanatra. Józan esze azt tanácsolta Reismannak, hogy északra menjen, a hegyekbe, a valóság azonban körkörössé tette az utat. Először délre tettek meg negyed mérföldet a sötét folyón. Azután nyugatra gyalogosan a rizsföldeken át a Van Miéu Rocks mögött, ahol nem zajlott harc. Majd északra az ismerős gyalogösvényeken, amelyek ha rajtuk maradhatnak, végül elviszik majd őket a Sông Ky Cungnak ahhoz a városon kívüli kanyarjához, ahol valaha Ho Si Minh-nel és Kita Shideharával kelt át.
Reismant két dolog hajtotta; az a megszállott vágya, hogy biztonságba juttassa Madeleine-t, meg önnön túlélési ösztöne –, hogy újra harcolhasson és győzhessen. Nem hagyta nyugton a déjá vu érzése, az hogy ez egyszer már megtörtént vele – és eszébe jutott, hogy valóban megtörtént: kilenc hónapja, a náci vonalak mögött Franciaországban is ilyen megszállott vágy űzte, hogy megmentse a súlyosan megsebesült Clyde Bowrent. Sikerült. S hogy Bowren, Bó Szan, Władisław és Sawyer újra az eszébe jutott, megint rátört a bűntudat, amiért kettejüket a halálba küldte –, meg a fájdalom: hogy nem tudja, melyik kettőt.
A csatazaj már elült. Csak itt-ott hallatszottak elszórt lövések. Talán elszigetelt ellenállási gócok; vagy csapdába esett menekülők – mint Madeleine és ő –, vagy netán újabb kivégzések.
Kelet felé újra a rizsföldeken és az erdőn át haladtak. Reisman elsuttogott parancsokkal és érintésekkel irányította Madeleine-t, megfogta a kezét, vagy ruháját. Az asszony ernyedt bábuként botladozott, de sebesült jobb karját mereven az oldalához nyomta és erősen a bal vállához szorította fegyvert rejtegető zsákját.
A sötét éjben, a citadellától kétszáz méternyire délre szinte beleütköztek két japán katonába. Reisman félrehúzta Madeleine-t az útról, hogy a katonák elhaladhassanak. Meggörnyedt, és míg elmentek mellettük, vietnami nyelven mentegetődzéseket mormolt, azután megrántotta Madeleine-t, siessen. Csak pár lépést tettek meg, amikor Reisman mérges parancsot hallott a hátuk mögül, az egyik japán szájából. Mentek tovább, a parancs újra elhangzott. A földre lökte Madeleine-t és utána akart esni, közben már húzta is elő a pisztolyát – ekkor hallotta meg az első puskalövést, és érezte, amint a golyó a bal combjába fúródik. Megpördült, célzott, és 45-ösével két sorozatot lőtt mindkét japán katonába. Csönd lett.
Pisztolyát előreszegezve, fájdalmasan kúszott előre a sárban az összerogyott testekhez. Halott volt mind a kettő. Levonszolta őket az útról a rizsföldre, azután visszabicegett Madeleine-hez, és melléesett.
Haladniuk kellett tovább –, de komoly fájdalmai voltak, gyönge volt és kábult, pár pillanatra elengedte magát. Majd meghallotta a füle mellett Madeleine suttogását, az asszony szólongatta, ébresztgette kábulatából. Madeleine-t Reisman sebesülése kirángatta a saját bénultságából. Lehúzta a véres vásznat a férfi combjáról és segített lekezelni és bekötözni a sebet. A golyó kiszakított egy darabot a húsból, de nem rekedt benn. Reisman a sokk, a vérveszteség és a fájdalom ellenére bizonyos volt benne, hogy csak kisebb izomsérülés. De amikor újra elindult, tudta, nem fog messzire jutni vele: a hintőpor és a szorítókötés egy darabig megteszi a magáét és csökkenti a fertőzés veszélyét, ám az egyszerű járástól is kiserken a vér és lüktet a fájdalom.
Haladtak tovább, keskeny földutakon keltek át, elhagyatott, világítatlan és élettelen kunyhók és házak mellett haladtak el – azután Reisman bosszankodva vette észre, hogy akaratlanul is a város felé közelednek. A közelben, a sötétségtől láthatatlanul ott húzódott a fő észak-déli út, amely a Rue Gouttenégreben és a Rue Unalban folytatódik Lang Sonba érve. Mindkét utca betorkollik a Sông Ky Cungon átívelő hídhoz – előbb azonban bejuttatja őket a japán hadsereg kellős közepébe.
Reismanban egyetlen szédült pillanatra fölmerült: egyenest rátér a Rue Gouttenégre-re és fölrobbantja az áramközpontot most, hogy a város japán kézre került; majd rádöbbent a gyötrelmes igazságra, hogy ha a biztonság nem is, de a menedék ott található, ahol a csata vihara zajlott és ahonnan elvonult.
Elvezette Madeleine-t egy rejtekhelyre az országút mellett. Keservesen mozgott, fizikailag lelassult, agya kábult volt. Japán teherautókat, páncélozott járműveket és tüzérséget pillantott meg észak fele, Fort Briére de l'Isle-ből tartottak visszafele. Odavonta magához Madeleine-t és védőn ölelte, vigyázott, nehogy az asszony sebéhez érjen. Az elmúlt órák során gyakran élte át újra a Madeleine-t megsebző bajonett okozta testi-lelki sokkot. Az elhaladó fényszórók villanásai közben meg-megpillantotta Madeleine sár sötétítette arcát. Madeleine derekasan tűrte a fájdalmát és kimerültségét, talán nálánál is hősiesebben.
Amikor az országút kiürült, átrohantak rajta, átcsörtettek a vasúti síneken és bebújtak egy bódéba az állomás közelében. Vajon menjenek-e tovább a töltés és a folyó felé? tanakodott Reisman. Eddig a vízen voltak a legnagyobb biztonságban.
Pár pillanat múlva irtózattal hallotta meg ismét az énekszót –, ismét a Marseillaises-t és kiáltásokat: „Vive la Coloniale!” és „Vive la Légion!”, majd lövéseket, férfiak és nők sikolyát, parancsszavakat, puskatűz dörejét. Mi ez, delírium? Talán újraéli a Fort Briére de l'Isle falai melletti kivégzéseket? Rejtekhelyről rejtekhelyre bóklásztak, a hangok húzták maguk felé őket, pedig nem akartak menni.
A rejtekhelyről elláttak egy térségre, amelyet parkoló járművek fényszórói világítottak meg, a Rue Gouttenégre-en, a vasútállomással szemben. Mihelyt megpillantották, máris visszatántorodtak. A földön katonák, civilek, férfiak és nők hullái hevertek, s egy hosszú árok is teli volt holttestekkel. Néhányukat karddal lefejezték, másokat puskával és géppuskával lőttek agyon, testüket utólag döfködték össze szuronyokkal.
Madeleine elfordult a látványtól, öklét szájához nyomta, hogy föl ne sikoltson. Szeme üveges volt a döbbenettől. Fejét vadul Reisman vállához nyomta. Az el akarta húzni őt bizonytalan rejtekhelyükről, ám ekkor észrevette, hogy japánok és vietnamiak blokkolják az utat mögöttük és mindkét felől. Csak előrefele nyílt út – a vesztőhely irányába. Nem volt más választásuk, mint hogy ott maradnak, ahol vannak –, maradnak, figyelnek, hallgatóznak és bénultságra kényszerítik magukat; közben az éjszakában tovább zajlottak a kivégzések.
Pirkadt.
Reismant közeledő repülőgépek berregése, majd bombák robbanása riasztotta az új napra, azután légvédelmi ágyúk és géppuskák staccatója. Észak fele nézett, két raj amerikai P-51-est és P-40-est látott, amint mélyrepülésben húznak felettük. Nyomukban bombázók szórták meg a Lang Son közelében lévő japán berendezéseket.
Mégse fogta el ujjongás. Késő. Három P-51-es húzott el alacsonyan a Rue Gouttenégre fölött, japán járművek és katonák csoportjait szúrta ki magának és géppuskázta őket. A gépek közvetlenül a vasútállomás és a vesztőhely fölött szálltak el, a japán katonák és a civil vietnamiak szétspricceltek minden irányba. És Reisman előtt egyszeriben fölvillant egy aprócska reménysugár.
Mihelyt már nem voltak a tűz vonalában, maga után húzta Madeleine-t. Elgyöngülten, kábán és fájdalomtól kínlódva botladoztak a töltés felé, még mindig vállukon cipelve a fegyvert rejtő zsákokat. Ám futásuk közben a géppuskázó gépek újabb raja követte az elsőt, s feléjük tartott. Csak a vak ösztöne működött. Földhöz vágta zsákját, Madeleine-ét is lehúzta a válláról, megfogta az asszony kezét és kétségbeesetten az egyetlen hely felé botorkáltak, ahol fedezéket találhatnak: a halottak árkába.
Rákényszerítették magukat, hogy aláereszkedjenek a szörnyű vágóhíd mocskába, miközben az amerikai gépek még kétszer elszálltak a vasútállomás és a kivégzőhely fölött, s ágyúkkal és géppuskákkal lőttek mindenre idelenn. Azután csönd lett. Reismannak se ereje, se akarata nem volt a mozdulásra.
Hamarosan japánul elkiáltott parancsszavakat hallottak. Járművek motorja zúgott fel. Úgy hallatszott, mintha a japánok távoznának, a holtaknak hagyva a teret. De nem volt biztos ebben. Félt fölemelkedni, félt attól, hogy az élők közé számítják. Érzékeit eltompította az iszony, a düh, és a keserűség, s a végsőkig kimerült. Agya éppoly szürreális lett, mint azok a csataterek, amelyeken Madeleine-nel együtt átvonszolódott, hogy itt megpihenjen. Úgy érezte, időtlen idők óta fekszik itt, a hullák közt, a halál bűzében. Ha nem vesztette is el eszméletét, időnként mégis elveszítette kapcsolatát a realitással –, szerencséjére. Azokban a pillanatokban, amelyekben tudatában volt annak, hol van és mi történik vele, megkockáztatta, hogy kinyissa fél szemét, s kissé fölemelje fejét a halottak közül. Mintha itt-ott fölemelkedett és vérezve kifele mászott volna valaki. Megérintette Madeleine-t, maga se tudta, él-e vagy meghalt, érezte, hogy az asszony vére lüktet, szíve ver, viszonozza kezének szorítását.
Egy idő múltán egy férfi és egy nő bukkant föl parasztruhában és csúcsos szalmakalappal, olyannal, amilyent Madeleine viselt. Az árok mentén haladtak, beleugrottak, keresgéltek a holtak között. Aggodalmas hangokat hallott, olyan nyelveken beszéltek, amelyeket megértett, azután gyöngéd kezek kiemelték az árokból.
– Duwa John! – kiáltotta a hang, amelynek gazdáját már meggyászolta.
Azután egy másik hang: – Most már semmi baj, őrnagy.
Reisman fókuszba vonta tekintetét, meglátta Bó Szant és fölismerte Bowren őrmester sárral bekent arcát a cu-nao és a fölébe hajoló csúcsos szalmakalap között. Rátették egy hordágyra, Madeleine-t egy másikra és a nung férfiak elvitték őket; arcuk haloványan ismerősnek tűnt ama első, hosszú menetelésből, amikor Lao Csinél átjöttek a határon.
Bowren őrmester ott ment a hordágya mellett és beszámolt a fejleményekről, amelyek idehozták.

 

Reisman néhány óra múlva templomi harangszóra ébredt... talán a pagodáé, Lang Son mellett? De hogy lehet az?... Már maga se tudta, mit látott és mit tett és mit meséltek mások... se azt, hol van és hol volt. De a zűrzavarból mégiscsak kibontakozott az eszmélés; a tény, hogy Joe Władisław és Ken Sawyer lelte halálát a lelőtt gépen. Clyde Bowren és Bó Szan leugrott Pac Bóra. Clyde mesélte. De a Viet Minhek nem voltak hajlandók a harcba szállni, hiába könyörgött nekik, túl kockázatosnak találták. Inkább kivárták, míg Lang Son hódítói kedvükre fetrengenek a vérben, azután otthagyják az elpusztított erődítményeket és a rothadó hullákat. Csak amikor újra biztonságos lett a helyzet, akkor hozta a Viet Minh magával Bowrent és Bó Szant, hogy megtudják a város sorsát.
– Beszéltél Kunminggal? – kérdezte suttogva Reisman az egyik tudatos pillanatában.
– Igen. Pac Bóból a rádióhoz hívattam Kilgore-t és elmondtam neki, mi történt idelenn... elmondtam neki, hogy megkeressük magát, meg a hölgyet.
– És mit mondott?
– Nagyon aggódott valamiféle áruért. Nem tudtam, mi a francról beszélt, ő meg nem mondta meg. „Titkos holmi”, azt mondta.
Reisman fölemelte fejét a hordágyról. A legbensejéből lassankint föltört a nevetés; s ahogy a nevetés keserűsége áttörte a szorongást és fájdalmat, torkán akadt és megköhögtette. Micsoda szánalmas kis győzelem: az alezredest most is az áruja után eszi a fene, amely soha nem is létezett. Majd azt mondja Kilgore-nak – ha ugyan látja még valaha –, hogy az ópium lezuhant Sawyerrel és Władisławval együtt.
Tudta jól: nem nyílt erőszakkal, hanem egyéb eszközökkel kell megbosszulnia mindazt, amit Kilgore tett Linc Bradforddal és a kacsinokkal, meg másokkal, akiket másodkézből ölt vagy sebesített meg a Taj Livel folytatott üzelmei során. Sam nem jobb és nem rosszabb mindazon többieknél, akik üzletet akarnak csinálni a háborúból. És nem mindig a jók győzedelmeskednek. Hadd eméssze el Kilgore-t a saját mohósága. Reisman most úgy érezte, másféle győzelem nem várhat rá.
Feje újra hátraesett a hordágyra, agya Philippe Belfontaine körül kalandozott. Él-e még? Vagy lemészárolták a többi fogollyal? Vagy sikerült-e kicsusszannia? Madeleine nem fog nyugodni, amíg meg nem tudja. De erre most semmi esély. Talán még hónapokig se, amíg ez a távoli, piszkos háború véget nem ér.

 

Reisman hordágya a földön hevert. A délutáni nap kellemesen melengette az arcát, de a szagokat még mindig érezte, akárcsak agyában a képeket, a fölidézett rémképeket. Felkönyökölt és meglátta maga mellett a másik hordágyon Madeleine-t. Az asszony kábult volt, szeme fehéren bámult ki ruhája és bőre bűzös szennye alól. Reisman körülnézett, sáfrányszínű-köntösű szerzeteseket látott, fölismerte az udvart. Megpróbált lábra állni. Bowren őrmester és Bó Szan odahajolt, hogy segítsen.
A nungok és Viet Minhek csoportja szétvált, hogy átengedjenek valakit. Reisman meglátta, ki az, és ami energiája még maradt, az tombolva szakadt ki torkán:
– Ezért megfizetsz, áruló gazember! – ordított rá Ho Si Minh-re.
Hónak a szeme se rebbent: – Túl vagyunk rajta, Jean – mondta nyugodtan.
– Nem, nem vagyunk túl! – tombolt Reisman. – Megfizetsz, amiért hátba döftél bennünket, pedig tudtad... ahelyett, hogy figyelmeztettél, vagy segítettél volna!
– Nem tudtam segíteni – mondta Ho.
– Nem hiszek neked! – vágott vissza Reisman. – Pimasz csirkefogó! Megfizetsz, amiért elárultad a barátságunkat! – Egy pillanatra elhallgatott... mintha mostanában kimondta volna már ugyanezeket a szavakat... aztán eszébe jutott, hogy kinek is mondta: Sam Kilgore-nak. Kita Shidehara pedig őneki mondotta ugyanezt.
Ho Si Minh lassan rázta a fejét. – Nem igaz.
– Miért nem adtál parancsot Giapnak, hogy lépjen akcióba? Ott voltál a közelben, amikor Maijai rádión beszéltem! Tudom!
– Így igaz. Ott voltam – ismerte be Ho.
– Gyáva! – Reisman kiköpött. S miközben kimondta, rádöbbent, hogy önmagát is átkozza, dühös magára, amiért a félelem és a kétségbeesés úgy elgyöngítette, hogy a holtak között keresett menedéket, ahelyett, hogy holtig harcolt volna.
Most Madeleine is föltápászkodott. Reisman a segítségére sietett, az asszony hozzátámaszkodott, meg szerette volna érteni, miért ordítozik a férfi ezzel a vén annamitával.
– Azért nem jöttem segíteni – magyarázta Ho –, mert fontosabb feladatom volt.
Reisman elképedt. Mi lehetett ennél fontosabb az elmúlt három napban? – A puszta kezemmel meg tudnálak fojtani!
– Azért nem jöttem a segítségedre – mondta Ho a fenyegetésre ügyet se vetve –, mert a franciák támadásra készülődtek ellenünk Pac Bónál.
– Hazudsz!
– Az volt a szándékuk, hogy egyetlen csapással megsemmisítik a Viet Minht – folytatta Ho, egyre keserűbben. – A franciák ahelyett, hogy itt védték volna veled Lang Sont, ezrével tartottak Pac Bo felé pontosan akkor, amikor a japánok támadásra készülődtek mindenütt másutt. Hát nem gyönyörű, mon ami? – tette hozzá mosolytalanul. – Még két bataillonnyi Lang Son-i Tirailleur is volt köztük.
Reismannak torkán akadt a szidalom. Madeleinere nézett, az asszony groteszk módon billegtette fejét, ami éppúgy lehetett kábult értetlenség, mint az öreg szavainak tudomásul vétele.
– Amint látod, meg volt a magunk baja – mondta egyszerűen Ho.
– De a franciák mégse támadtak meg benneteket – érvelt Reisman.
– Nem, nem támadtak meg. Ebben igazad van – mondta Ho, mint aki egy gyerekhez beszél. – Az utolsó pillanatban elszeleltek... Laosz, Kambodzsa és Kína felé... a japánok pedig még mindig a nyomukban vannak. A mi számunkra itt már véget ért a játék.
Reisman Bowren őrmesterhez és Bó Szanhoz fordult. – Igazat beszél?
– Igazat, uram – válaszolta Bowren. – De ahogy maga mondotta nekünk Kínában, mielőtt idejöttünk: itt nincsenek igazi barátaink. Itt nem szeretnek bennünket.
– Allons! – szólalt meg türelmetlenül Ho. – Lépjünk le innen, még mielőtt Nippon fiai kipihenik munkásságukat. Rég megmondtam neked, hogy nem kedvelem Lang Sont. Se te, se a hölgy nincs jó állapotban. Kényelmesen utazunk, teherautóval. Shidehara ezredes már vár. Ő biztonságosan elvisz bennünket Pac Bóba.
Ha ez így van – nyugtatta magát Reisman –, akkor ez megerősíti, amit eddig is gyanított, hogy Kita nem árulta el őket a reptéren. A Philippe és marsouinjai elleni támadás és az L-5-ös lelövése a háború véletlene volt. Mert, ha Kita árulta volna el őket, akkor most nem várna a teherautó volánjánál rájuk, hogy Pac Bóba vigye őket. Tudná, hogy Reisman megölné Kitát, ha Kita okozta volna Władisław és Sawyer halálát.
De volt még egy kínzó tisztázatlanság, amely az elmúlt három napban nem hagyta nyugodni Reismant. – Shidehara tudta-e, hogy a japánjai támadásra készülnek itt ellenünk? – kérdezte Hótól.
– Nem, nem tudta – felelte nyomatékosan Ho. – Csak akkor, amikor már bekövetkezett. Elhiszem neki. És a franciáknak arról a tervéről se tudott, hogy megtámadnak bennünket Pac Bóban.
Reisman most úgy érezte: Kita, a Kempitaj-ezredes – akinek esze és rendkívüli katonai jól értesültsége valaha idegesítette, de egyben iriggyé is tette – maga is esendő lélek. Ez azonban csak aprócska és gúnyos kielégülést hozott. Őt is, Kitát is, hasonló bordában szőtték, s mindketten olyan erők eszközeivé lettek, amelyek fölött nem volt hatalmuk.
Elmélkedéséből a még mindig beszélő Ho Si Minh hangja hozta vissza: – Majd ha pihentél néhány napot, és a sebeid is begyógyulnak... ideje lesz hazatérned Chicagóba, Jean. Számodra itt vége a dalnak.
Reisman összeszedte magát. Bó Szan közelebb lépett hozzá és Reisman a fiú vállába kapaszkodott. Másik karjával gyöngéden átkarolta Madeleine derekát. Az rá akart mosolyogni, de nem sikerült neki.
– Est-ce qué c'est fini? – kérdezte suttogva Madeleine.
Reisman nyugtatón rámosolygott. Azután Ho Si Minhre fordította tekintetét és lassan, megfontolt nyugalommal így szólt hozzá:
– Nem, Monsieur, nincs vége. Csak most kezdődik. Rendeznetek kell a dolgotokat a hölggyel és népével... azután rendeznetek kell velem és a népemmel. És még akkor se lesz vége...