Desmond Morris
A CSUPASZ MAJOM
(Tartalom)
A majmoknak és az emberszabású majmoknak százkilencvenhárom élő fajuk van. Közülük százkilencvenkét faj testét szőr borítja. Egyetlen majomfaj teste csupasz, és ez Homo sapiens-nek nevezi magát. E különös, roppant sikeres faj sok időt szán magasabb indítékainak kiismerésére, és épp ennyit arra, hogy alapvető indítékairól, ha csak egy mód van rá, ne vegyen tudomást. Büszke a főemlősök sorában egyedülállóan nagy agyára, de takargatni próbálja, hogy a hímvesszője is a legnagyobb, mely dicsőséget, tévesen, inkább a hatalmas gorillának játszana át. Sokbeszédű, olthatatlanul kíváncsi, összezsúfolódott nagy majom, s itt az ideje, hogy végre szemügyre vegyük alapvető viselkedésformáit.
Zoológus vagyok, és a csupasz majom: állatfaj. Ezért bízvást írhatok róla. Nem fogom többé kikerülni csak azért, mert némelyik viselkedésformája eléggé összetett és imponáló. Mentségem, hogy hiába kupálódott ki, a Homo sapiens azért csupasz majom maradt: miközben új, magasztos indítékokat sajátított el, egyet sem vetkőzött le ősi, földhözragadt indítékai közül. Ez nemritkán zavarba ejti, de hát ősi indítékaival évmilliók óta él együtt, míg az újak legföljebb ha néhány ezer évesek, így hát semmi reménye, hogy rövid úton lerázhassa magáról egész evolúciós múltjának felgyülemlett genetikai örökségét. Ha állatfajunk szembe merne nézni ezzel a ténnyel, sokkal kevesebb szorongás gyötörné, és elégedettebb lehetne önmagával. Talán épp ehhez segítheti hozzá egy zoológus.
A csupasz majom viselkedéséről szóló eddigi leírások egyik legkülönösebb vonása, hogy szerzőik csekély kivétellel épp attól fordultak el, ami az orruk előtt volt. Az első antropológusok a földgolyó legképtelenebb zugaiban próbáltak természetünk alaptörvényére rábukkanni, olyan félreeső kulturális zsákutcákba széledve, amelyek különlegességük, sikertelenségük okán már-már életképtelenek voltak. Meghökkentő tényekkel tértek vissza az ott honos, bizarr szerelmi kultúráról, rokonsági rendszerről vagy rituális eljárásokról, majd úgy tüntették fel ezt az anyagot, mintha kimondhatná a döntő szót egész fajunk viselkedésmódjára nézve. E kutatók munkája természetesen rendkívül érdekes és felettébb értékes, hiszen elénk tárja, mi történik maroknyi csupasz majommal, ha letér a fejlődés fő útvonaláról, és kulturális zsákutcába téved. Kitűnt, milyen messzire lehet eltévelyedni a normális viselkedésformáktól anélkül, hogy teljes társadalmi összeomlás lenne az eredmény. Ám semmit sem tudhattunk meg a tipikus csupasz majmok tipikus viselkedéséről. Ezt máshogyan nem lehet kideríteni, mint éppen azoknak a közös viselkedésformáknak a vizsgálatával, amelyek egyként jellemzik a jelentősebb kultúrák közönséges, sikeres tagjait: az átlagos példányokat, akik együttvéve a faj túlnyomó többségét alkotják. Biológiai értelemben nincs más járható út. A korai antropológusok erre azt mondták volna, hogy a fejletlen technológiájú törzsi csoportok még kevésbé távolodtak el a faj létének lényegétől, mint a fejlett civilizációk tagjai. Ellent kell mondanom. A ma élő egyszerű törzsi csoportok tagjai nem primitívek, hanem két lábon járó abszurditások. A valóban primitív törzsek már évezredekkel ezelőtt kihaltak. A csupasz majom velejéig felfedező kedvű állat, így mindazon társadalmak, amelyek valami okból nem tudtak előbbre lépni, voltaképpen kudarcot vallottak, „nem stimmelt” velük valami.
Visszamaradottságukat más aligha okozhatta, mint az, hogy hiányzott belőlük a faj természetes hajlama a környező világ felfedezésére és kiismerésére. Meglehet, e törzseknek épp azok a jellegzetességei állták útját a fejlődésnek, amelyeket a korai antropológusok megörökítettek. Veszélyes tehát ezeknek az információknak az alapján egész fajunk megannyi viselkedésformájának általános sémáját megalkotni.
A pszichiáterek és a pszichoanalitikusok már sokkal kevesebbet utaztak, és az átlagos példányok klinikai vizsgálatára összpontosították figyelmüket. Korai vizsgálati anyaguk jó részét sajnálatos torzítás értékteleníti el, noha ez más természetű, mint az antropológiai információk torzítása. Azok az egyének, akikről a pszichiáterek és a pszichoanalitikusok a maguk kinyilatkoztatásait megalkották, hiába származtak átlagos környezetekből, óhatatlanul eltévelyedett, vagy csődöt mondott példányok voltak valamilyen szempontból. Ha egészséges, sikeres, ennélfogva tipikus egyének lettek volna, aligha szorulnak a pszichiáter segítségére, személyükkel is gyarapítva a pszichiáter adatbázisát. Ezúttal sem kívánom lebecsülni e kutatások értékét. Rendkívül fontos bepillantást engedtek abba a folyamatba, amelynek során fajunk viselkedésmódja összeomolhat. Csupán azt akarom megértetni, hogy egész fajunk alapvető biológiai természetéről szólva aligha járnánk el okosan, ha túl nagy jelentőséget tulajdonítanánk a korai antropológiai vagy pszichiátriai felfedezéseknek.
(Hozzá kell tennem, hogy a helyzet mindkét tudományban sebesen változik. Számos modern kutató ma már felismeri a korai vizsgálódások korlátozottságát, és mindinkább a tipikus, egészséges egyének vizsgálata felé fordul. Egy kutató nemrégiben így fogalmazott: „Rossz sorrendet választottunk. Hanyatt-homlok nekiestünk az abnormalitásnak, és csak mostanában, kicsit megkésve, kezdünk a normalitással foglalkozni.”)
A könyvemben alkalmazni kívánt megközelítés három főbb forrásból merít: (1) a múltunkra vonatkozó információkból, már ahogy ezeket a paleontológusok őseink kövületei és más maradványai alapján rögzítették; (2) napjaink összehasonlító etológiájának az állati viselkedésre vonatkozó kutatási eredményeiből, amelyek igen sok állatfaj, különösen legközelebbi élő rokonaink, a majmok és az emberszabású majmok tüzetes megfigyelésén alapulnak; és (3) azokból az információkból, amelyeket a mai nagyobb kultúrákban élő csupasz majomfaj sikeres, átlagos példányainak legelemibb és messzemenően közös viselkedésformáit egyszerű úton-módon, közvetlenül megfigyelve lehet összegyűjteni.
A feladat nagysága elkerülhetetlenné teszi az egyszerűsítés valamilyen formáját. Én azt a formát választottam, hogy jobbára mellőzöm a technológia és a szóbeliség bonyodalmainak részletezését, s inkább azokra az életjelenségeinkre ügyelek, amelyek más fajokból sem hiányoznak: így a táplálkozásra, a tisztálkodásra, az alvásra, a harcra, a párosodásra és az ivadékgondozásra. Miként jár el a csupasz majom, amikor szembekerül ezekkel az alapvető problémákkal? Miben egyeznek, miben térnek el reakciói más majmokéitól, nagymajmokéitól? Miben egyedülálló, illetve különc vonásai miként függenek össze sajátos evolúciós kifejlődésével?
E témák kifejtése közben, tudom, azt kockáztatom, hogy sokan megorrolnak rám. Akadnak majd, akik nem szívesen fedezik fel magukban az állatot. Úgy vélik, lealacsonyítom fajunkat azzal, hogy nyers, állati fogalmakkal szólok róla. Csak annyit mondhatok megnyugtatásukra, hogy nem lealacsonyítás a szándékom. Mások zokon veszik majd, hogy szakterületükre, uram bocsá', egy zoológus is bemerészkedik. Én azonban váltig hiszem, hogy az effajta megközelítés értékes lehet, és ha mégoly fogyatékos módon is, biztosan újszerű (bizonyos tekintetben meglepő) megvilágításba helyezheti rendkívüli fajunk bonyolult alaptermészetét.
Egy állatkerti táblán ez olvasható: „Újonnan felfedezett állatfaj”. A ketrecben kis mókus ül. Fekete lábú, és Afrikától származik. Eddig még sohasem találtak fekete lábú mókust Afrikában. Semmit sem tudunk róla. Neve sincs.
A zoológus azonnal a feladatot látja a mókusban. Milyen életmód tette ilyen különlegessé? Miben különbözik a többi háromszázhatvanhat élő, ismert és leírt mókusfajtól? A mókusfélék törzsfejlődésének egy pontján ennek az állatnak az ősei valahogyan leszakadtak a többiektől, és önálló tenyészetként fejlődtek tovább. Milyen környezet tette lehetővé, hogy különválásuk egy új életforma kialakulását hozza magával? Kezdetben az új fejlődési irány kétségkívül csekély eltérést jelentett: egy bizonyos terület mókuscsoportja kissé megváltozott, és így jobban alkalmazkodhatott a helyi viszonyokhoz. De ezen a fokon még kereszteződhetett közelben élő rokonaival. Az új változat némileg előnyösebb helyzetben volt a maga területén, de ekkor még csak az eredeti faj puszta változata volt, amely bármikor csődöt mondhatott, vagy éppen visszaolvadhatott a fejlődés fővonalába. Ha az idő múlásával az új mókusok mindjobban hozzáidomultak sajátos környezetükhöz, elérkezhetett a pillanat, amikor már hasznukra vált, hogy elzárkóztak a szomszédaikkal való keveredéstől. Ezen a fokon már szociális és szexuális viselkedésük is módosult, s emiatt valószínűtlenné, majd végül lehetetlenné vált, hogy másfajta mókusokkal kereszteződjenek. Elsőként anatómiájuk változhatott meg, alkalmasabbá válva a terület jellegzetes táplálékainak feldolgozására, majd pedig megváltoztak párzási hívójeleik és udvarlási szertartásaik is, ami elejét vette, hogy a többi faj egyedeit is vonzzák. Végül kialakult egy új, elkülönült és jól megkülönböztethető faj, az élet új formája, a háromszázhatvanhetedik mókus.
Ha ránézünk az állatkerti ketrecben ülő, újonnan felfedezett mókusra, találgatásokra kell hagyatkoznunk. Egyedül abban lehetünk biztosak, hogy bundájának mintázata, azaz fekete lába, új formát jelez. Ez azonban csak tünet, akár a kiütés, amely az orvost egy betegség nyomára vezeti. Ha valóban meg akarjuk érteni ezt az új fajt, az efféle nyomravezetőket csak kiindulópontként használhatjuk, melyek csupán annyit árulnak el, hogy van valami, aminek érdemes utánajárni. Megpróbálhatnánk kitalálni az állat történetét, de ez merész, veszélyes vállalkozás volna. Ehelyett illő szerénységgel mindenekelőtt nevet adunk neki: afrikai fekete lábú mókusnak fogjuk hívni. Ezután meg kell figyelnünk és le kell jegyeznünk viselkedésének és felépítésének minden részletét, meg kell vizsgálnunk, miben tér el a többi mókustól, és miben emlékeztet azokra. Így aztán apránként összeállhat a története is.
Az effajta állatok tanulmányozása közben nagy előnyünk, hogy mi magunk nem vagyunk fekete lábú mókusok. Olyan tény ez, amely bizonyos alázatra késztet, ahogy ez minden tudományos kutatásban illő. Ám elkeserítően más a helyzet, mihelyt az emberi állatot próbáljuk tanulmányozni. Még a zoológus számára is nehéz, aki pedig megszokhatta, hogy egy állatot állatnak tekintsen, elkerülni a személyes elfogultságokból fakadó fennhéjázást. Bizonyos fokig elkerülheti, ha úgy közeledik az emberhez, a megfelelő óvatossággal és szerénységgel, mintha az egy más fajhoz tartozna, mintha egy sohasem látott élőlény várná, hogy a boncasztalon kielemezzék. Hogy is kezdjünk hozzá?
Akár az új mókusfaj esetében, mindenekelőtt összevethetjük az emberállatot más fajokkal, amelyekkel a legközelebbinek tűnik a rokonsága. Fogaiból, kezéből, szeméből és más anatómiai jellemzőiből ítélve nyilvánvalóan valamiféle főemlős, de a főemlősök nagyon is különös fajtája. Hogy mennyire különös, világossá válik, mihelyt sorjában kiterítjük a majmok és az emberszabású nagymajmok százkilencvenkét élő fajának a bőrtakaróját, és e hosszú sorban megpróbálunk az ember bőrének is megfelelő helyet találni. Bárhová illesszük, mindig kilóg a sorból. Végül kénytelenek leszünk a sor legvégére helyezni a faroktalan, nagy emberszabású majmok, a csimpánz, a gorilla irhája mellé, de még ezektől is szembeszökően eltér. A lábak túl hosszúak, a karok túl rövidek, és a lábfejek is meglehetősen furcsák. Nyilvánvaló, hogy ez a főemlősfajta sajátos helyváltoztatásra szokott, ami átalakította testének felépítését. Van azonban egy másik jellegzetesség is, amely különös figyelmet követel: a bőr szinte teljesen csupasz. A fejen, a hónaljakban és a nemi szervek tájékán található feltűnő szőrcsomóktól eltekintve a bőrfelület teljesen fedetlen. Ha összevetjük a többi főemlős fajjal, az ellentét megdöbbentő. Igaz, néhány majomfaj farán, arcán vagy mellén kisebb csupasz foltokat találunk, de a százkilencvenkét faj között egy sincs, amely akár csak megközelítené az emberfaj csupaszságát. Már ekkor, további vizsgálódás nélkül is indokolt ennek a fajnak a „csupasz majom” nevet adnunk. Egyszerű, leíró név ez, mely egyszerű megfigyelésen alapul, és semmi különös igényt nem támaszt. Segíthet abban, hogy megtartsuk arányérzékünket és tárgyilagosságunkat.
Miközben a zoológus a különös példányt bámulja és egyedülálló jellegzetességeinek jelentőségén töpreng, összehasonlításokat is tennie kell. Hol jelent még a csupaszság előnyt? A többi főemlős nem jöhet szóba, ezért távolabb kell széttekintenie. Ha gondolatban sorra veszi az összes élő emlősfajt, kitűnik, hogy ezek feltűnően ragaszkodnak oltalmazó, bundás kültakarójukhoz, és hogy a létező négyezer-kétszázharminchét faj közül csak nagyon kevés látta jónak, hogy megváljék tőle. Hüllő őseikkel szemben az emlősök szert tettek arra a nagy fiziológiai előnyre, hogy képesek állandó magas szinten tartani testük hőmérsékletét. A testfolyamatok finom gépezetét éppen így lehet a legnagyobb hatásfokra hangolni. Olyan tulajdonság ez, amelyet nem tanácsos kockára tenni, vagy könnyelműen elvesztegetni. A hőmérséklet-szabályozó folyamatok életbe vágóan fontosak, ezért a vastag, szőrös szigetelőrétegnek nyilvánvalóan fontos szerepe van a hőveszteség megakadályozásában. Erős napsütésben megóv a túlhevüléstől és a közvetlen napsugárzás bőrkárosító hatásaitól. Csak a legnyomósabb okból mondhat le szőrzetéről az állat. Néhány kivételtől eltekintve, csak azok az emlősök vállalkoztak erre a radikális döntésre, amelyek egészen új közegben kezdtek élni. A repülő emlősöknek, például a denevéreknek, le kellett csupaszítaniuk szárnyaikat, de más testrészeik szőrösek maradtak, így aligha sorolhatók a csupasz fajok közé. Néhány földtúró emlősnek, például a csupasz földikutyának, a földimalacnak és a tatunak, megritkult a szőrzete. A vízi emlősök – a bálnák, delfinek, dugongok, lamantinok és vízilovak – szintén lecsupaszodtak, hogy testük áramvonalasságát ezzel is fokozzák. De valamennyi tipikusabb földfelszíni emlősre sűrű szőrtakaró jellemző, akár a talajon szökdécsel, akár a növényzetben kúszik-mászik. Eltekintve a természetellenesen súlyos óriásoktól, az orrszarvúaktól és az elefántoktól (amelyeknek sajátos hőgazdálkodási problémáik vannak), a csupasz majom egyedül áll, meztelensége révén merőben elkülönül a földfelszín szőrös, bozontos vagy bundás emlősfajainak ezreitől.
Arra kell ekkor gondolnia a zoológusnak, hogy vagy föld alatt élő, esetleg vízi emlőssel van dolga, vagy pedig van valami nagyon különleges, sőt egyedülálló a csupasz majom törzsfejlődésében. Mielőtt terepszemlére indulnánk, hogy ezt az állatot mai formájában megfigyeljük, első teendőnk visszanyúlni a múltjába, és amilyen alaposan csak lehetséges, megvizsgálni közvetlen őseit. Talán ha megvizsgáljuk a kövületeket és más maradványokat, és szemügyre vesszük a legközelebbi élő rokonokat is, alkothatunk majd valamilyen képet arról, hogy mi is történt, amikor ez az újfajta főemlős kialakult, és fejlődése révén szembehelyezkedett tulajdon rokonságával.
Túl soká tartana itt felsorolni mindazt az apró bizonyítéktöredéket, amelyet a múlt században fáradságosan gyűjtöttek össze. Ehelyett elfogadjuk, hogy ez a munka elvégeztetett, és egyszerűen összefoglaljuk a levonható következtetéseket. A kövületekre vadászó paleontológusoktól származó információkat azokkal az adatokkal vetjük egybe, amelyeket az emberszabású majmok türelmes megfigyelői, az etológusok halmoztak fel.
Az a főemlős csoport, amelybe a mi csupasz majmunk is tartozik, eredetileg primitív, rovarevő törzsből emelkedett ki. Ezek a korai emlősök apró, jelentéktelen élőlények voltak, amelyek idegesen futkároztak az erdők biztonságában, miközben az állatvilág felett óriási hüllők uralkodtak. Valamikor nyolcvan-ötvenmillió évvel ezelőtt, a hüllők fénykorának letűnte után a kis rovarevők új területekre merészkedtek. Elszaporodtak, és különös formákat öltöttek. Egyesek növényevők lettek, és biztonságot keresve, föld alatti üregeket ástak maguknak, vagy hosszú lábuk nőtt, hogy gyorsabban menekülhessenek ellenségeik elől. Mások hosszú karmú, éles agyarú ragadozókká váltak. Bár a nagyobb testű hüllők leköszöntek a porondról, az ismét harcmezővé változott.
Eközben az erdei aljnövényzetben még mindig ott mocorogtak az apró emlősök. Ám itt sem állt meg az idő. Az ősi rovarevők bővíteni kezdték étrendjüket, és úrrá lettek a gyümölcsök, csonthéjas termések, bogyók, rügyek és levelek fogyasztásából fakadó emésztési problémákon. Ahogy a főemlősök legegyszerűbb fajtái alakultak ki belőlük, úgy tökéletesedett a látásuk is: szemük az arc elülső részére helyeződött át, s közben kezük alkalmassá vált a táplálék megragadására. Háromdimenziós látásukkal, manipuláló végtagjaikkal és lassan növekvő agyukkal mindinkább uralkodni kezdtek erdei világukon.
Valamikor harminc-huszonötmillió évvel ezelőtt ezekből a félmajmokból már valódi majmok kezdtek kialakulni. Hosszú, egyensúlymegőrző farokra tettek szert, és testméretük is jelentősen megnőtt. Néhányan levélevésre kezdtek specializálódni, de legtöbbjük megtartotta változatos, vegyes étrendjét. Ahogy múlt az idő, néhány ilyen majomszerű lény még nagyobb, még súlyosabb lett. Szökdécselés, ugrálás helyett úgy közlekedett, hogy a faágakon egyik mellső végtagjáról a másikra lendült át. Farkának immár nem vehette hasznát. Noha mérete akadályozta a fákon való helyváltoztatását, jócskán megnövelte biztonságát a földfelszíni támadásokkal szemben.
De még ekkor, az emberszabású fejlődési szakaszban is sok érv szólt amellett, hogy kitartsanak édeni erdejük buja kényelme, szájukba csüngő étkei mellett. Ha környezetük nem taszítja ki őket gorombán a nagy, nyílt mezőkre, aligha kerekednek fel önszántukból. A korai, felfedező kedvű emlősökkel szemben ők az erdei életre specializálódtak. Évmilliók fejlődése csiszolta tökéletessé ezt az erdei arisztokráciát, és ha egyszer csak kivonulnak a nyílt mezőkre, versenybe kell szállniuk az időközben igencsak kifejlődött földfelszíni növényevőkkel és ragadozókkal. Így hát maradtak, gyümölcseiket majszolva csendben, senki mással nem törődve.
Hangsúlyozni kell, hogy az emberszabásúakra jellemző fejlődés – nem tudjuk, miért – csak az Óvilágban jelent meg. A közönséges majmok egymástól függetlenül váltak fejlett, fán lakó lényekké az Óvilágban és az Újvilágban, de az amerikai főemlősök sohasem érték el az emberszabásúak fejlettségi szintjét. Az Óvilágban azonban hatalmas erdőterületeken terjedtek el az ősi emberszabásúak, Nyugat-Afrikától egészen Délkelet-Ázsiáig. E fejlődés maradványaiként léteznek ma az afrikai csimpánzok és gorillák, illetve az ázsiai gibbonok és orangutánok. Más szőrös emberszabásút egyet sem találunk e két, egymástól távoli táj között. Eltűntek ugyanis a buja erdőségek.
Mi is történt a korai emberszabású majmokkal? Tudjuk, hogy az éghajlat egyre kevésbé kedvezett nekik, és valamikor, úgy tizenötmillió évvel ezelőtt, erdős tanyáik területe jelentősen megcsappant. Az ősi emberszabásúak előtt két út állt: vagy ragaszkodnak ahhoz, ami erdős otthonukból megmaradt, vagy pedig, már-már bibliai értelemben, vállalniuk kell a kiűzetést a Paradicsomból. A csimpánzok, gorillák, gibbonok és orangutánok ősei helyben maradtak, és számuk lassanként azóta is fogy. A rajtuk kívül egyedül fennmaradt emberszabású majomnak, a csupasz majomnak az ősei viszont kitörtek az erdőkből, és versenyre keltek az addigra már eredményesen alkalmazkodott földfelszíni állatokkal. Kockázatos vállalkozás volt ez, de evolúciós értelemben jól kamatozott.
Ettől a ponttól kezdve jól ismerjük a csupasz majom diadalútját, de a rövid összefoglalás azért hasznos lehet, hiszen ha elfogulatlanul akarjuk megérteni a faj mai viselkedését, az eztán bekövetkezett eseményekkel is feltétlenül számot kell vetnünk.
Új környezetükben őseinknek hitványak voltak a kilátásaik. Vagy jobb vadászokká kellett válniuk a kipróbált húsevőknél, vagy pedig le kellett főzniük legelés dolgában a kipróbált növényevőket. Ma már tudjuk, hogy bizonyos szempontból mindkét versenyszámban sikerrel végeztek őseink. A földművelés azonban csak néhány ezeréves, és mi most évmilliókban gondolkodunk. A rónák növényvilágának szakosodott hasznosítása felülmúlta őseink egykori képességeit, így várniuk kellett a modern idők fejlett technikájának kialakulására. A füves étrend azonnali elsajátításához szükséges, megfelelő emésztőrendszer is hiányzott. Az erdei gyümölcsökből és csonthéjas termésekből álló étrendet át lehetett volna ugyan állítani gyökerekből és gumókból összetevődő étrendre, de csak súlyos hátrányok árán. Ha addig őseink csak lustán kinyúltak az ágról éretten lecsüngő, csábos gyümölcsért, a növényevő, földfelszíni emberszabású arra kényszerült volna, hogy betevő falatját a kemény földből túrja-kaparja elő.
De régi, erdei étrendje sem csak gyümölcsből, csonthéjas termésből állt. Bizonyos, hogy az állati fehérjék is nagyon fontosak voltak a számára, hiszen végső soron rovarevő törzsből származott, és erdei otthonában csak úgy nyüzsögtek a rovarok. A nedvdús bogarak, tojások, magatehetetlen madárfiókák, levelibékák és kisebb hüllők mind kapóra jöttek neki. Mi több, még eléggé vegyes táplálékhoz szokott emésztőrendszerét sem állították nehéz próba elé. Ez a táplálékforrás odalenn a földön sem hiányzott, így mi sem gátolhatta abban, hogy fehérjefelvételét éppenséggel fokozza. Kezdetben persze nyomába sem férkőzhetett a húsevő világ hivatásos ragadozóinak. Még az apró mongúz is, nem szólva a nagymacskákról, elkaparintotta előle a falatot. De mindenfajta fiatal, magatehetetlen vagy beteg állat prédául kínálkozott a számára. Így a főként húsevővé válás útján könnyű volt elindulnia. A valóban nagy zsákmányok azonban hosszú, kecses lábakon haladtak előre, készen arra. hogy egyik pillanatról a másikra hihetetlen sebességgel elinaljanak. A fehérjékben gazdag patásokhoz tehát nem juthatott hozzá.
Így érkezünk el a csupasz majom őstörténetének utolsó, körülbelül egymillió évéhez, és vele egy sor megrázó és egyre bámulatosabb fejleményhez. Fontos észrevennünk, hogy több dolog is történt egyszerre. Amikor a történet elhangzik, nagyon gyakori, hogy az egyes részletek úgy sorakoznak, mintha az egyik fejlődés közvetlenül a másikhoz vezetett volna, ez azonban csalóka. Az ősi, földi majmoknak már nagy és fejlett agyuk, jó szemük és ügyesen fogó kezük volt. Mint minden főemlős, ők is a szociális szervezettség valamilyen fokán álltak. Mivel mind égetőbbé vált, hogy fejlesszék zsákmányszerző képességüket, életbe vágó változások kezdtek lejátszódni. Mindjobban fölegyenesedtek, így jobb futókká váltak. Kezüket már nem használták helyváltoztatáshoz, így erős, ügyes fegyverforgató végtagra tettek szert. Összetettebb lett az agyuk, így okos, gyors döntéseket tudtak hozni. Ezek a fejlemények nem egyetlen, merev láncolatban követték egymást, hanem egyszerre bontakoztak ki, hol az egyik tartott előbbre egy aprócska lépéssel, hol a másik, miközben ösztönözték is egymást. Vadászó, ragadozó nagymajom volt kialakulóban.
Közbevethető, hogy kevesebb megrázkódtatással járt volna evolúciós szempontból, ha macskára vagy kutyára emlékeztető ragadozó jön létre, afféle macska-majom vagy kutya-majom, miközben a fogak és a körmök goromba agyarokká és karmokká válnak. Ez a fejlődés azonban közvetlen versenyre kényszerítette volna ősünket a rendkívüli mértékben specializálódott macska- és kutyaféle ragadozókkal. A versenyt az ő kialakult szabályaik szerint kellett volna vívnia, és nem kétséges, hogy ennek kimenetele katasztrofális lett volna. Amennyire ma ezt meg lehet állapítani, elképzelhető, hogy volt ilyen próbálkozás, de oly csúfosan megbukott, hogy máig sem akadtunk a nyomára. Ehelyett őseink merőben új megoldást kerestek: természetes fegyvereiket mesterségesekkel cserélték fel. Ez bevált.
A következő lépés a szerszámhasználatról a szerszámkészítésre való áttérés volt. Ugyanakkor a vadászat technikája nemcsak a fegyverek, hanem a társas együttműködés tekintetében is sokat javult. A vadászó majmok csoportosan vadásztak, és amilyen mértékben javult vadásztechnikájuk, olyan mértékben javult szociális szervezettségük is. A farkascsorda tagjai is csatarendbe állnak, de a vadászó majomnak a farkasénál sokkal fejlettebb az agya, így olyasmivel is törődhet, mint a csoportkommunikáció és az együttműködés. Egyre bonyolultabb hadmozdulatokat fejleszthetett ki. Az agy növekedése is nekilódult.
A vadászcsoport alapvetően hímekből állt. A nőstényeket túlságosan lekötötte kicsinyeik nevelése, semhogy jelentős részt vállalhattak volna az üldözésből és a zsákmány elejtéséből. Ám a vadászat mind bonyolultabbá vált, a portyák is mind hosszabbak lettek, ezért a vadászó majomnak fel kellett hagynia ősei kóborló, nomád életmódjával. Kellett egy állandó otthon, egy olyan hely, ahová meg lehetett térni a zsákmánnyal, ahol a nőstények és a kicsinyek vártak, és ahol el lehetett osztani a zsákmányt. A következő fejezetekben meglátjuk, hogy ez a lépés még a ma élő, legértelmesebb csupasz majmok viselkedésének számos megnyilvánulására is döntő hatással volt.
Így hát a vadászó majom területőrző majommá vált. Ez a változás egész szexuális, szülői és szociális viselkedésére hatni kezdett. Régi vándorló, gyümölcsszedegető életmódja eltűnőben volt. Most már valóban elhagyta erdős Édenkertjét. Felelősség volt a vállán. A mosógép és a hűtőgép történelem előtti változatán törte a fejét. Kezdte mind kényelmesebbé tenni otthonát: használta a tüzet, élelmet tárolt, menedéket épített. De itt meg kell állnunk, hiszen a biológiát elhagyva, a kultúra birodalmába kerülünk. E lépéseknek az a biológiai feltételük, hogy a vadászó majom agya elég naggyá és összetetté váljék; hogy aztán a lépések milyen konkrét formákat öltenek, az már nem áll kifejezett genetikai ellenőrzés alatt. Az erdei majom földi majommá, majd vadászó majommá, majd területőrző majommá, majd kultúrmajommá vált, de itt egy kis szünetet kell tartanunk.
Érdemes elismételni, hogy ebben a könyvben nem foglalkozunk azokkal a robbanásszerű kulturális változásokkal, amelyekre a mai csupasz majom oly büszke – ama drámai fejlődéssel, mely mindössze félmillió év alatt eljuttatta a tűzcsiholástól az űrhajóépítésig. Izgalmas történet ez, de a csupasz majom egykönnyen megszédül tőle, s elfeledi, hogy a csillogó felszín alatt ő még mindig nagyon is főemlős. Az űrutazó majomnak is kell vizelnie.
Különleges életformánkról csak akkor alkothatunk kiegyensúlyozott, tárgyilagos képet, ha tüzetesen megvizsgáljuk leszármazásunkat, illetve ma élő fajként tanúsított viselkedésünk biológiai gyökereit.
Ha elfogadjuk leszármazásunk itt vázolt történetét, valami kiugrik: az, hogy lényegileg ragadozó emlősökké váltunk. A ma élő majmok és emberszabású majmok sorában páratlan ez az átalakulás, de nem áll példa nélkül más állattörzsekben. Az óriáspanda például tökéletesen mintázza az ellentétes folyamatot. Ha mi növényevőkből lettünk húsevőkké, a panda húsevő múltját tagadta meg mai növényevő életmódjával, és hozzánk hasonlóan ő maga is rendkívüli, egyedülálló szerzet. Az itt a lényeg, hogy effajta vaskos áttérés úgyszólván hasadt személyiségű állatot eredményez. Amint átlép egy küszöböt, új szerepébe jókora evolúciós lendülettel veti bele magát – s közben régi vonásait is magával viszi. Nem telt el elég idő, hogy valamennyi régi sajátságát levetkőzze, jóllehet új sajátságait annál sebesebben öltötte magára. Midőn az őskori halak először merészkedtek ki a szárazföldre, új, szárazföldi tulajdonságaik viharosan kifejlődtek, miközben régi, vízi tulajdonságaik még sokáig velük maradtak. Évmilliókba telik egy-egy merőben újszerű állati modell kiteljesedése, s addig az úttörő fajok rendszerint igencsak furcsa keverékek. A csupasz majom is efféle keverék. Egész fizikuma, életmódja az erdei léthez idomult, mígnem nagy hirtelenében (mármint evolúciós időszámítás szerint) egy olyan világba lódította őt a sorsa, ahol csakis eszes, fegyverforgató farkasként boldogulhatott. Meg kell vizsgálnunk közelebbről, milyen hatással volt ez a váltás nem csupán fizikumára, hanem kiváltképp viselkedésére, s hogy milyen módon tapasztalhatjuk ma is ennek az örökségnek a hatását.
Megtehetjük ezt, ha összevetjük a „tisztán” gyümölcsevő főemlős, illetve a „tisztán” húsevő állat felépítését, életmódját. Mihelyt világosan látjuk magunk előtt a kétfajta táplálkozás lényeges eltéréseit, a csupasz majom újólagos elemzésével kideríthetjük, hogy jött létre a két életmód keveréke.
A húsevő galaxis legfénylőbb csillagai egyfelől a vadkutyák és farkasok, másfelől meg a nagymacskák: az oroszlánok, a tigrisek és a leopárdok. Bőkezűen ellátta őket a természet bámulatosan kifinomult érzékszervekkel. Hallásuk éles, forgatható fülük a legapróbb zörrenést, horkanást is beirányítja hallójáratukba. Szemük nem veszi ki tisztán a statikus részleteket és a színeket, viszont hihetetlen élességgel fogja fel a legapróbb moccanást is. Szagérzékelésük olyan kitűnő, hogy arról fogalmunk se lehet. Valóságos szagtájképek érzékelésére képesek. Nem csupán egyéni szagokat fognak fel tévedhetetlen pontossággal, hanem egy-egy összetett szag alkotóelemeit is külön-külön érzékelik. Kutyákkal végzett kísérletek 1953-ban azt állapították meg, hogy a kutyák szagérzékelése milliószorta-milliárdszorta pontosabb a miénknél. E megdöbbentő megállapítást azóta kétségbe vonták, s a későbbi, körültekintőbb kísérletek már nem igazolták őket. De a legóvatosabb becslés szerint is legalább százszorta jobb a kutya szagérzékelése az emberénél.
Kitűnő érzékszervi adottságaikhoz csodálatosan atletikus fizikum járul. A nagymacskák specialitása a rövid vágta, míg a kutyafélék szívós hosszútávfutókként jeleskednek. A préda elejtésének pillanataiban erős állkapcsokra, éles, vérengző fogazatra hagyatkozhatnak, ami a nagymacskák esetében még roppant izmos mellső lábuk kimeredő, tőrszerű karmaival is kiegészül.
E fajok számára a préda elejtése jelentős részt öncél, önkiteljesítő aktus. Igaz, hogy ritkán ölnek puszta kedvtelésből vagy fölöslegesen, ám fogságban korántsem elégül ki vadászó késztetésük azzal, hogy frissen leölt állat húsát teszik eléjük. Valahányszor sétálni visznek egy kutyát, vagy elhajítanak egy ágat, hogy keresse meg és hozza vissza, alapvető vadászó szükségletét elégítik ki, amely korántsem huny ki a mégoly bőséges kutyaeledel kimérésével. Mégoly jól táplált házimacskák is igénylik, hogy éjszakánként bóklászhassanak, vagy hébe-korba ráugorjanak egy-egy gyanútlan madárra.
Emésztőrendszerük olyan, hogy jól tűri a viszonylag hosszú böjtöt, illetve az erre következő tobzódó lakmározást. (A farkas például testsúlyának egyötödét is felfalhatja egyetlen étkezése alkalmával – mi vajon hogyan tűrnénk, ha egy ültő helyünkben tizenöt-húsz kiló rostélyost kellene bekebeleznünk?) Táplálékuk tápértéke magas, és kevés megy belőle veszendőbe. Ürülékük mégis híg és bűzös, ami különleges viselkedésformák kialakulásához vezetett. Hol a szó szoros értelmében betemetik ürüléküket, de még annak környezetét is, hol pedig jelentős távolságra helyezik el ürüléküket lakókörzetüktől. Ha a kölykök beszennyezik a vackot, az anya úgy tartja tisztán a családi otthont, hogy megeszi kölykei ürülékét.
Megfigyelhetők az élelemtárolás egyszerűbb formái. A dögöt, vagy annak bizonyos részeit a kutyafélék és egyes macskafélék elássák; a leopárd valamelyik fán kialakított élelemraktárába cipeli fel. A vadászat és a prédaelejtés intenzív erőkifejtése hosszú ejtőzésekkel váltakozik. A társas érintkezés során mindazok a goromba fegyverek, amelyek oly nélkülözhetetlenek a préda elejtése során, a legkisebb civódás, vagy versengés esetén életveszélyes fenyegetést jelenthetnek egymás testi épsége szempontjából. Ha két farkas, vagy két oroszlán összevész, mindketten oly nehéz fegyverzettel rendelkeznek, hogy harcuk akár pillanatokon belül egymás megcsonkítását, vagy leterítését eredményezheti. Ez súlyosan veszélyeztetné a faj fennmaradását, ezért az az evolúciós folyamat, amely ezeket a fajokat halálos fegyverzetükkel ajándékozta meg, egyúttal szükségképpen nyomatékos gátlásokat is kifejlesztett bennük a fegyvereknek saját fajuk elleni bevetésére vonatkozóan. A jelek szerint konkrét genetikai alapon nyugszanak ezek a gátlások: nincs szükség a megtanulásukra. Különféle meghunyászkodó testtartások alakultak ki, amelyek automatikusan megjuhászítják a domináns állatot, s elejét veszik a támadásnak. E jelzések birtoka nélkülözhetetlen a „tiszta” húsevők életmódjának rendszerében.
A vadászat konkrét módszerei fajonként váltakoznak. A leopárd magányosan áll lest, vagy ólálkodik, s csak az utolsó pillanatban ugrik áldozatára. A gepárd becserkészi prédáját és elszánt vágtával éri be. Az oroszlán többnyire csoportosan vadászik, s a pánikba esett állatot egyik rejtőzködő oroszlán a másik felé hajtja. A farkas csapat bekeríti a prédát, és közös erővel ejti el. Az afrikai hiénakutyák falkája a kíméletlen hajsza módszerét alkalmazza, melynek során hol az egyik, hol a másik tép bele a menekülő áldozatba, míg az össze nem esik a vérveszteségtől.
Újabb leírások feltárták, hogy az afrikai foltos hiéna mindenekelőtt elszánt falkavadász, nem pedig, mint azt mindig is gondolták, dögfosztogató. A hiéna ugyanis csak éjszakánként verődik falkákba, miközben nappal csakugyan belekóstol a más állatoktól elejtett, vagy az elhullott dögbe. Amint bealkonyul, a hiéna egyszeriben vérengző ragadozóvá válik, semmivel sem marad el a hiénakutyától. Akár harmincadmagával is vadászhat. Könnyűszerrel beéri a kiszemelt antilopot vagy zebrát, mert az sötétben nem olyan gyors, mint nappal. A hiénák bele-belemarnak a beért állat lábába, míg az le nem marad a menekülő csordától. Ekkor valamennyi hiéna erre az egy állatra veti rá magát, és addig marcangolja annak lágy részeit, amíg az el nem terül, és ki nem vérzik. A hiénák közös támaszpontot laknak, tíztől száz tagot számlálhat csoportjuk, „klánjuk”. A nőstények nem merészkednek messzire a támaszponttól, a hímek azonban mozgékonyabbak, más vidékekre is elkalandoznak. Az agresszió mértéke jelentős az egyes klánok tagjai között, különösen területsertés esetén, ám klánon belül ritkaságszámba megy a marakodás.
Az élelmet számos faj megosztja. Nagyobb állat elejtésekor természetesen valamennyi vadásznak elég jut, és nincs szükség marakodásra, de bizonyos esetekben a közösködés még ennél is tovább terjed. Az afrikai hiénakutyák például felkérődzik egymás számára az elfogyasztott élelmet a vadászat végeztével. Más fajok ezt oly kiterjedten gyakorolják, hogy velük kapcsolatban akár „közösségi gyomorról” lehet beszélni.
A húsevők nem sajnálják a fáradságot, hogy jóltartsák felnövekvő kölykeiket. A nőstény oroszlán például szájában cipeli el a préda húsát kicsinyeinek, vagy lenyeli nagyobb falatokban, majd felkérődzi a kölykök számára. Volt rá példa, hogy a hímek is így jártak el, de ez nem mondható általános gyakorlatnak. Ugyanakkor az apafarkasok akár huszonöt kilométeres portyára is vállalkoznak, hogy ellássák nőstényüket és kölykeiket. Nagy, húsos csontokat cipelnek haza, hogy a kicsinyeknek legyen mit rágcsálniuk, illetve nagyobb húsdarabokat nyelnek le, és az odú bejáratánál felkérődzik őket.
Eddig a húsevésre specializálódott fajok főbb vonásai, már ami vadászó életmódjukat illeti. Miben térnek el a tipikusan gyümölcsevő majmok és nagymajmok megfelelő vonásaitól?
A magasabb rendű főemlősök érzékszervrendszerében sokkal inkább a látás, mintsem a szaglás foglalja el a fő helyet. Lombos környezetükben sokkal fontosabb számukra, hogy jól lássanak, mint az, hogy pontosan érzékeljék a szagokat. Orruk tehát jelentősen kisebb lett, ezzel is növelve szemük horizontját. Élelmük felkutatásában a gyümölcsök színe a legfontosabb nyomravezető, ennélfogva a húsevőktől eltérően nekik jó a színlátásuk. Jobban észlelik a statikus részleteket is. Táplálékuk statikus, ezért az apró moccanások észlelése kevésbé életbe vágó számukra, mint az, hogy az alak, a felület legfinomabb különbségeit is felismerjék. Fontos érzékszervük a fülük, de nem annyira, mint a vadászó ragadozóké, ennélfogva külső hallószervük kisebb, és nem forgatható. Ízlelésük viszont sokkal finomabb, mint a húsevőké. Változatosabb az étrendjük és ízletesebb is – van mit ízlelniük. Erős előszeretetet mutatnak az édes íz iránt.
A főemlősök fizikuma jól szolgálja a mászást, a csimpaszkodást, de nem alkalmas sem a földfelszíni vágtára, sem pedig hosszas erőkifejtésre. Testük a hajlékony akrobatáé, nem pedig a robusztus atlétáé. Kezük jól ragad meg, de hitványul tép, vagy sújt. Meglehetősen erőteljes az állkapcsuk és a fogazatuk, de közelébe sem jöhet a húsevők acélos szétmorzsoló berendezésének. Az, hogy a főemlős is elejt hébe-korba egy-egy apróbb prédát, korántsem igényel gigászi erőfeszítést. Az ölés egyáltalán nem szerves része a főemlősi életmódnak.
A táplálkozás jobbára egész nap folyik. Nincsenek hatalmas lakmározások, amelyekre hosszú böjtök következnek. A majmok és az emberszabásúak folyton-folyvást majszolnak, életük a végeérhetetlen eszegetés jegyében zajlik. Természetesen el-elpihennek, általában a nap közepén, illetve éjszaka, a különbség mégis feltűnő. A statikus táplálék mindig karnyújtásnyira van, csak le kell szakítani és el kell fogyasztani. Mást nem kell tenniük, mint átvonulni egy újabb területre, ha elegük van a megszokott ízekből, illetve ha túlérett egy bizonyos fajta gyümölcs. Az élelem tárolására sincs példa, legföljebb nagyon ideiglenes módon: egyes majomfajok rövid időre pofazacskójukban tartogatják a fellelt táplálékot.
Ürülékük kevésbé bűzös, mint a húsevőké: a tőle való megszabadulásra nem fejlődött ki külön viselkedésforma, hisz a faágon gubbasztó főemlős ürüléke lepotyog, és tőle távol ér földet. Mivel a csoport szüntelenül vándorol, egy bizonyos terület aligha szennyeződhet vagy bűzösödhet el túlságosan. Még a külön alvóvackot készítő emberszabásúak is naponta változtatják alvóhelyüket, így vackuk higiéniája aligha aggaszthatja őket. (Még így is meglepő azonban, hogy Afrika egy bizonyos vidékén az elhagyott gorillavackok 99 százalékában gorillaürüléket is találtak, 73 százalék erejéig pedig éppenséggel a saját ürülékükben aludtak volt az állatok. Ez óhatatlanul betegségkockázatot jelent, mert növeli az újrafertőződés esélyét, mindenesetre jól illusztrálja, milyen hanyagok a főemlősök az ürülékükkel kapcsolatban.)
A táplálék statikus volta és bősége miatt nincs szükség arra, hogy a főemlősök csoportjai egyedekre oszolva keresgéljék táplálékukat. Szoros közösségben változtathatják tanyájukat, menekülhetnek, pihenhetnek és alhatnak, tehát, ami azt jelenti, hogy bármelyikük figyelemmel kísérheti valamennyi társának mozgását és tevékenységét. Bármelyikük folyamatosan számon tartja valamennyi társának ténykedéseit. Ez teljesen elüt a húsevők viselkedésétől. Még az olyan főemlős fajokban is, amelyek néha-néha kisebb csoportokra oszlanak, ez sohasem jelent egyedekre oszlást.
A magányos majom vagy nagymajom felettébb sebezhető. Nélkülözni kénytelen a húsevők félelmetes természetes fegyverzetét, egymagában tehát könnyű prédája lehet az ólálkodó ragadozóknak.
A csoportos vadászok, például a farkasok közösségi szelleme azonban nagyrészt hiányzik a főemlősök világából. Versenyszellem, alá- és fölérendeltség jellemzi ezt a világot. A társas hierarchiában természetesen ezek is, azok is versengést tanúsítanak, de a főemlősök esetében ezt az időnkénti kooperáció nem tompítja. De nem is nagyon van szükség bonyolult, összehangolt hadmozdulatokra: a táplálékszerző tevékenység egyes szakaszait nem kell bonyolult módon összefűzniük. A főemlősök percről percre, máról holnapra élnek.
Tekintve, hogy táplálékukért csak ki kell nyúlniuk, ritkán szorulnak rá, hogy nagyobb utakat tegyenek. A legtermetesebb ma élő főemlősök, a vadon élő gorillák gondos tanulmányozása feltárta, hogy átlagosan naponta alig tesznek meg ötszáz métert. Megesik, hogy napi útvonaluk a száz métert sem éri el. A húsevők viszont akár egyetlen portyájuk alkalmával is kilométerek tucatjainak bejárására szorulnak. Van úgy, hogy egyetlen, többnapos portyájuk során nyolcvan kilométert is maguk mögött hagynak. A kötött támaszpontra való visszatérés felettébb jellemző a húsevőkre, de annál kevésbé a majmokra-nagymajmokra. Igaz, hogy a főemlősfalka meglehetősen világos határvonalak között jelöli ki a maga területét, de éjszakára bárhol letanyázik, ahol kódorgásai közepette az este éri. Jól eligazodik tágabb környezetében, hiszen folyton keresztül-kasul járja, de ezt a területet eléggé véletlenszerűen lakja. A falkák közti érintkezés is sokkal kevésbé féltékeny, agresszív, mint azt a húsevőknél láthattuk. A territórium eleve őrzött területet jelent, ennélfogva a főemlősök nem nevezhetők tipikus területőrző állatoknak.
Apróság, de nem mellőzhető körülmény, hogy míg a húsevőknek vannak, a főemlőseiknek nincsenek bolháik. A majmok és az emberszabású majmok sokat vesződnek tetveikkel és más külső élősdijeikkel, de a közkeletű elképzeléssel ellentétben teljesen bolhátlanok, egyetlen alapos okból. Ahhoz, hogy ezt megértsük, meg kell vizsgálnunk a bolha életciklusát. Ez a rovar nem gazdaállatának testére rakja le petéit, hanem a vacok málladékába. A peték három nap alatt kelnek ki, s apró, kúszó nyüvek keletkeznek, amelyek nem vérszívók, hanem azon a hulladék anyagon élnek, amely a vacok, vagy odú piszkában gyűlik össze. Két hét múlva bábbá alakulnak, begubóznak. Mintegy két hétig maradnak ebben az állapotukban is, mígnem teljes kifejlettségükben bújnak elő, készen arra, hogy ráugorjanak egy megfelelő gazdaállatra. Vagyis körülbelül egy hónapig, élete első hónapjában a bolha a gazdafajtól elszakítva él. Mindebből talán már világos, miért nem kínozzák bolhák az olyan vándorló állatfajokat, mint amilyenek a majmok, vagy a nagymajmok. Még ha történetesen ráugrik is egy-egy bolha a főemlősök valamelyik példányára, s ott sikeresen párosodik, a lerakott peték hátramaradnak, mihelyt tanyát változtat a főemlőscsoport, és mire a bábok kikelnek, már hűlt helye lesz a gazdaállatnak, amelyre vissza lehetne telepedni. A bolhák tehát csak a kötött támaszpontú állatfajokon élősködnek, mint amilyenek a tipikus húsevők is. Ennek a ténynek a jelentősege rövidesen kiviláglik.
A húsevők és a főemlősök eltérő életformáját összehasonlítva természetszerűleg a tipikus, szavannákon élő ragadozókra, illetve a tipikus, erdei gyűjtögetőkre összpontosítottam figyelmemet. Mindkét oldalon vannak kisebb jelentőségű kivételek az általános szabályok alól, de most az egyetlen jelentős kivétel érdekel bennünket – a csupasz majom. Milyen mértékben tudta összeegyeztetni gyűjtögető múltját újonnan fölvett húsevő sajátságaival? Mindez tulajdonképpen miféle állattá tette őt?
Először is a talajon folytatott élethez nem volt megfelelő érzékszervrendszere. Szaglása nem volt elég éles, nem hallott elég jól. Testalkata reménytelenül alkalmatlan volt a nagy megterhelésekre és a gyors vágtákra. Ami egyéniségét illeti, sokkal több volt benne a versengő, mint az együttműködő vonás, és kétségtelenül gyenge lábon állt a tervezés és a figyelem-összpontosítás terén. Szerencsére kitűnő agya volt; általános intelligenciája kezdettől fogva túlszárnyalta húsevő riválisainak intelligenciáját. Amint függőleges testhelyzetet vett föl, kezeit másképpen kezdte használni, mint lábait, tovább tökéletesítette agyát, és szívósan használta is, esélyei egy csapásra megnövekedtek.
Ez mind szép és jó, de egyáltalán nem ment máról holnapra; azonkívül mindennapos életének, mint a további fejezetekből kitűnik, számos más területén okozott zavart. Jelenleg azonban inkább azt kutassuk, hogyan jutott el idáig, és mindez hogyan hatott viselkedésére vadászat és táplálkozás közben.
A csatát nem izmaival, hanem eszével kellett megnyernie. Drámai fejlődésre volt szüksége, hogy agyi képességeit jelentősen fokozhassa. Különös dolog történt: a vadászó nagymajomból infantilis nagymajom lett. Az effajta evolúciós fordulat nem ritka, számos, egymástól független esetben előfordulhat. Egyszerűen fogalmazva, a neoténia evolúciós jelenségéről van szó, amelynek révén bizonyos infantilis vonások a felnőtt életben is megmaradnak. (Híres példája ennek a jelenségnek az axolotl. Ez a szalamanderfajta egész életében megmaradhat ebihalállapotban, méghozzá nemzőképesen.)
Ha meg akarjuk érteni, hogyan segítheti elő a neoténiás evolúció a főemlősök agyfejlődését, leghelyesebb, ha megvizsgáljuk egy tipikus majom kölykét, születése előtt. A majommagzat agya mind méretét, mind bonyolultságát tekintve rohamosan növekszik a szülés előtti időszakban. Megszületésekor az agytérfogat a végleges, felnőtt agytérfogatnak hetven százalékát teszi ki. A fennmaradó harmincszázaléknyi növekedésre életének első hat hónapjában sor kerül. Még a csimpánzkölyök agya is tizenkét hónap alatt éri el végleges térfogatát. A mi fajunk ezzel szemben születéskor a végleges agytérfogatnak csak körülbelül huszonhárom százalékával rendelkezik. Az agy öt-hat évig gyorsan növekszik, de teljesen csak a huszonharmadik életév körül alakul ki.
Az ember agya tehát körülbelül tíz évvel később „érik be”, mint ahogy a nemi érettség beáll, a csimpánz agya viszont hat-hét évvel előbb. Ez jól rávilágít, hogy milyen értelemben használtuk az infantilis majom kifejezést. De finomítani kell állításunkon. Csak bizonyos téren lettünk infantilissá, még vadászó majomőseink korában. Különböző vonásaink fejlődési üteme ritmustalan lett. Nemzőszerveink rohamos fejlődése mellett agytérfogatunk csak lassú ütemben növekedett. Ugyanígy történt számos más területen: bizonyos jellegzetességeink fejlődése alig lassult, számos területen pedig egyáltalán nem volt lassulás. A differenciált infantilizmus folyamata következett be. Amint elindult ez a tendencia, a természetes kiválasztódás kezdte elősegíteni mindazon területek fejlődésének lassulását, amelyek az ellenséges, veszélyes új környezetben az egyed fennmaradását szolgálták. Ez nemcsak az agy beérésének lassulását idézte elő: a testhelyzetre is ugyanilyen módon hatott. A magzati állapotban lévő emlősök fejének tengelye körülbelül derékszöget zár be törzsük tengelyével. Ha az emlősök így születnének, négykézlábas testtartásuk folytán fejük a talaj felé nézne. Születés előtt az emlősök feje ezért följebb fordul, egy vonalba kerül a törzs tengelyével, és így születésük után, négykézlábasan, fejük a helyes irányba, előre mutat. Ha egy ilyen emlős a hátsó lábán kezdene járni, feje fölfelé, az ég felé mutatna. A függőleges testhelyzetű állatok számára, és a vadászó majom is ilyen állat, fontossá válik, hogy a fej méhen belüli tartása megmaradjon, továbbra is derékszöget zárjon be a törzzsel, és az új helyváltoztatás ellenére is előre nézzen. Pontosan ez történt. Ez újabb neoténiás jelenség, vagyis: a méhen belüli állapot születés után, a felnőtt életben is fennmarad.
A vadászó majom sok más, különleges anatómiai vonását is a neoténia magyarázza: nyaka hosszú, vékony, arca lapos, fogai aprók, és későn bújnak elő, nincs durva homloktaréja, és nagy lábujját nem tudja forgatni.
A vadászó nagymajom számára oly szükséges evolúciós átalakulás annak köszönhető, hogy új szerepében igen sok különböző, méhen belüli vonást tudott megőrizni felnőtt életére. Ugyanannak a neoténiás folyamatnak a keretében alakult ki a szükséges agy, mint a hozzáillő test. A vadászó nagymajom függőleges testhelyzetben is tudott futni, keze szabadon maradt, hogy azzal kezelhesse fegyvereit, és ezzel egy időben fejlődött ki agya, amellyel megalkotta-felismerte ezeket a fegyvereket. Ennél még fontosabb, hogy miközben eszesebben kezdte forgatni környezete tárgyait, gyermekkora hosszabb lett, s ezalatt szüleitől és a többi felnőttől tanulni tudott. A majomkölykök játékosak, kíváncsiak és ötletesek, de ez az időszak nem tart sokáig. A csupasz majom gyermekkora ilyen értelemben alaposan belenyúlik nemileg érett, felnőtt életébe. Bőven volt idő, hogy ősünk utánozza és megtanulja azokat a különleges fogásokat, amelyeket előző nemzedékek ötlöttek ki. Izomereje és vadászösztöne gyengeségeit fölösen kárpótolta intelligenciája és utánzóképessége. Hozzá hasonlóan soha semmilyen állat nem tanult szüleitől.
Maga a tanulás azonban még nem lett volna elég. Kiegészítő, genetikus változásokra is szükség volt. Ezzel a folyamattal a vadászó nagymajom természetében alapvető biológiai változásoknak kellett együtt járniok. Ha az imént leírt tipikus erdei gyűjtögető főemlőst ajándékoznánk meg jókora aggyal és vadásztestalkattal, valamilyen további átalakulás nélkül aligha válhatna belőle is sikeresen vadászó nagymajom. Hiba lenne alapvető viselkedési formái körül. Lehet, hogy sok mindent kieszelne, és ügyes tervező válnék belőle, de alapvetőbb állati indítékai nem vágnának egybe adottságaival. Amit megtanulna, az saját hajlamaival ellentétes lenne, nemcsak táplálkozási szokásaiban, de általában vett társas, támadó és nemi magatartásában és a főemlősi életmód más, alapvető viselkedési formáiban. Ha nem következnének be itt is bizonyos genetikus eredetű változások, csak igen rögös úton haladhatna a fiatal vadászó nagymajom új keletű kitanítása. A kulturális kiképzés járhat bizonyos eredményekkel, de a felsőbb agyközpontok legkiválóbb működése esetén is szükség van az alacsonyabb rendű agytájak jelentős támogatására.
Ha ismét számba vesszük a tipikus, „tiszta” húsevők és a tipikus, „tiszta” főemlősök különbségeit, menten rájövünk ennek okaira. A fejlett húsevő elválasztja egymástól az élelem felkutatásának (vadászat-leterítés) tevékenységét az evés tevékenységétől. A számára különálló két terület alig függ egymástól. Ez azért alakult így, mert a teljes tevékenységlánc keservesen hosszú. Maga a táplálkozás a vadászat idején csak a jövő zenéje, s így a leterítésnek önmagában is kívánatos céllá kell válnia. A macskákkal foglalkozó kutatások arra utalnak, hogy ez a sorozat még tagoltabb is lehet. A macska elkapja áldozatát, megöli, előkészíti (megszaggatja itt-ott), majd megeszi, de mindegyik résztevékenységnek megvan a viszonylag önálló motívumrendszere. Az egyik résztevékenység kielégülése még nem feltétlenül elégíti ki a többit.
A gyűjtögető főemlős helyzete egészen más. A táplálkozás cselekvéslánca, amely csupán a keresést és a talált gyümölcs azonnali bekebelezéséi foglalja magában, viszonylag rövid, tehát nincs szükség arra, hogy különálló motívumrendszerekre tagolódjék. A vadászó nagymajom esetében ezen változtatni kellett, mégpedig radikálisan. Ki kellett alakulnia a vadászat különálló, saját motívumrendszerének, hogy ne csak az evést megelőző, étvágygerjesztő tevékenységnek számítson. Miként a macska esetében, a vadászat, a leterítés és az étek előkészítése külön-külön, egymástól függetlenül lett kívánatos. Minden egyes részcselekvés valamilyen viselkedésformához kötődött, és egyiket sem elégítette ki egy másik részcselekvés sikere. Ha megvizsgáljuk – mint ahogy erre egy későbbi fejezetben sor is kerül – a mai csupasz majom táplálkozási szokásait, számos olyan jelt fedezhetünk fel, amelyek azt tanúsítják, hogy ez így történhetett.
Azonkívül, hogy kialakultak a vadászó nagymajom biológiai vadászmotívumai, illetve azoknak tagolt rendszere, a vadászó nagymajomnak módosítania kellett étkezései időzítését is. Megszűnt a folytonos majszolgatás, és megindultak a kiadós, ritkább étkezések. Megkezdődött az élelem elraktározása. A viselkedési formák közé egy új szokás, a kötött támaszpontra való visszatérés szokása épült. Meg kellett javulniok a tájékozódó és az otthon kialakításával összefüggő képességeknek is. A székelés közösségi (főemlősi) tevékenységből magányos (húsevő) tevékenység és térben szerveződő viselkedési forma lett.
Korábban említettem, hogy a kötött támaszpont kialakításának egyik eredménye az, hogy lehetővé teszi a bolhák elszaporodását. Azt is említettem, hogy a húsevőknek vannak bolháik, míg a főemlősöknek nincsenek. Ha a vadászó nagymajom egyedül állt a főemlősök között, mert egyedül ő alakított ki kötött támaszpontot lakhelyül, akkor joggal várhatjuk, hogy ugyanez a faj a bolhákra vonatkozó, főemlősökre jellemző szabályt is megszegi, és ez minden jel szerint így is történt. Tudjuk, hogy fajunkat a mai napig gyötrik ezek a rovarok, még egy új bolhafaj kialakulását is elősegítettük – egy olyan bolhafajét, mely elüt a többi állat bolháitól, s amely velünk együtt fejlődött ki. Mármost ha ennek a bolhafajnak elég ideje volt, hogy új fajra jellemző vonásokat alakítson ki, akkor minden bizonnyal hosszú ideje élettársunk, legalább olyan régóta él velünk, hogy már a korai vadászó nagymajomnak is kéretlen útitársa lehetett.
Ami a társas viszonyt illeti, a vadászó nagymajomnak fokozottan kellett együttműködnie társaival, érintkeznie velük. Bonyolultabbá váltak az arckifejezések és a hangközlések. Új fegyverei birtokában hathatós jeleket kellett kifejlesztenie, hogy saját csoportján belül lefékezze az esetleges támadásokat. Kötött támaszpontját viszont csak úgy tudta védeni, ha a rivális, támadó csoporttal szemben erőteljesebb agresszív jelzéseket-válaszokat használ.
Új életmódja követelésére le kellett győznie erős, főemlősi ragaszkodását a csoport magvához.
Új keletű, kooperatív életmódja és a táplálékszerzés szeszélyes jellege okozta, hogy a vadászó nagymajom kezdte megosztani zsákmányát. A fent említett farkas-családapákhoz hasonlóan a vadászó nagymajom is kezdte hazahordani zsákmányát a lassan fejlődő kölyköknek és az őket gondozni kényszerülő anyának. Az effajta családapai viselkedés csakis új fejlemény lehetett, hiszen a főemlősök között az az általános szabály, hogy a szülői gondoskodás szinte kizárólag az anya feladata. (Csak az eszes főemlős, a vadászó nagymajom ismeri az apját.)
A kölykök tehát rendkívül hosszú ideig szorultak gondozásra, és komoly terhet róttak a nőstényekre – a nőstények ezért szinte állandóan a támaszponton tartózkodtak. A vadászó nagymajom újfajta életmódja különleges problémát vetett fel, amely nem áll a tipikus „tiszta” húsevőkre: különvált a nemek szerepe. A „tiszta” húsevők vadászkülönítményeitől eltérően a vadászó nagymajom kénytelen volt a nőstények nélkül vadászni. Semmi mást nem szokhatott meg nehezebben, hiszen eddig nem volt rá példa, hogy egy életerős főemlős úgy induljon táplálékot szerezni, hogy nőstényeit védtelenül hagyja hátra az esetleg arra kószáló többi hím martalékául. Ezt a hajlamot semmiféle kulturális képzés nem verhette volna ki belőle. A változás jelentékeny eltolódást igényelt a faj társas szokásaiban.
A párkötelék kialakulása adja problémánkra a választ. A vadászó nagymajmok hímjei és nőstényei beleszerettek egymásba, és hűségesek maradtak egymáshoz. Más állatcsoportokban gyakori ez a tendencia, a főemlősök között viszont annál ritkább. Három problémát oldott meg egy csapásra. A nőstény saját hímjéhez kötődött, és hűséges maradt hozzá, amíg az vadászott. Ezzel csökkent a hímek között a komolyabb nemi versengés. Ez segítette a közöttük fejlődő kooperatív szellemet. Ha eredményesen akartak vadászni, a gyengébb hímekre is szükség volt, azoknak is jutott feladat, mégpedig központi fontosságú feladat – nem lehetett őket a csoport perifériájára taszítani, mint oly sok főemlős fajnál szokásos. Ennél még fontosabb, hogy új keletű, életveszélyes, készített fegyverei birtokában a vadászó hím nagymajomnak igyekeznie kellett, hogy a nézeteltérések valamennyi forrását kiküszöbölje. Az egy hím-egy nőstény kötelek kifejlődése ugyanakkor az utódnak is kedvezett. A lassan fejlődő kölyök felnevelésének és kitanításának nehéz feladatát csak szorosan összetartó családegységen belül lehetett ellátni. Más állatfajoknál, akár halaknál, madaraknál vagy emlősöknél, azt tapasztaljuk, hogy amint túlságosan nagy teher nehezedik az egyik szülőre, erőteljes párkötelék alakul ki, amely a párzási időszak tartamára összeköti a hímet nőstényével. Ugyanez történt a vadászó nagy majommal.
A nőstények tehát biztosak lehettek benne, hogy hímjeik nem feledkeznek meg róluk, s így anyai kötelességüknek szentelhették magukat. A hímek viszont nőstényeik hűségében lehettek biztosak, nem féltek magukra hagyni őket, amíg vadásztak, és lehetőleg nem bocsátkoztak küzdelembe a többi hímmel „nőügyekben”. Az utódok pedig a lehető leggondosabb figyelemben részesültek. Mindez eszményien hangzik, csakhogy a főemlősi társas-nemi szokásokban gyökeres változásokat követelt, és mint arról később meggyőződhetünk, e változási folyamatok a mai napig sem zárultak le. Fajunk jelenlegi viselkedése világosan jelzi, hogy ez a folyamat csak részben fejeződött be, és a korábbi főemlősi hajlamok, csökkent mértékben ugyan, állandóan fel-felbukkannak.
Így öltötte fel tehát a vadászó nagymajom a gyilkos húsevő szerepét, s ennek megfelelően változtatta meg főemlősi szokásait. Már utaltam rá, hogy e változások alapvetően biológiai jellegűek, nem pusztán kulturálisak voltak: az új faj genetikusan fejlődött így. Hogy ez alaptalan állítás? Hogy e változásokat az utódok kiképzése, új szokások kialakítása is okozhatta, hiszen a kulturális nevelés hatalma nagy? Kétlem. Elég egy pillantást vetnünk fajunk jelenlegi életére, hogy belássuk, miért képtelen az ellenvetés. A kulturális fejlődés egyre több lenyűgöző technikai vívmánnyal jár. de ahol ezek a vívmányok összeütközésbe kerülnek alapvető biológiai sajátságainkkal, erős ellenállással találkoznak. A vadászó nagymajom korai éveiben megrögződött alapvető szokásaink még ma is átvilágítanak minden cselekedetünkön, a legmagasztosabbakon is. Ha „alantasabb” tevékenységeink – táplálkozásunk, félelmeink, támadó ösztöneink, nemi életünk, utódgondozásunk – csak kulturális hatások nyomán fejlődtek volna, aligha kétséges, hogy hathatósabban ellenőrzésünk alá vontuk volna őket, és megváltoztatásukkal alkalmazkodni tudtunk volna az egyre mértéktelenebb követelményekhez, amelyeket a technika fejlődése kényszerít ránk.
Ez nem sikerült. Újra és újra fejet hajtottunk állati természetünknek, titkon elismerve a bennünk mozgolódó, bonyolult vadállat létezését. Ha őszinték vagyunk, bevalljuk: évmilliók kellenek ahhoz, hogy természetünk megváltozzék, mégpedig ugyanolyan természetes szelekció, vagyis genetikus folyamatok hatására, mint amilyen folyamatok ezt a természetet annak idején kialakították. Közben pedig csak akkor virágozhat hihetetlenül összetett civilizációnk, ha úgy tervezzük-irányítjuk, hogy ne kerüljön összeütközésbe alapvető állati igényeinkkel, ne igyekezzék elfojtani őket. Gondolkodó agyunk sajnos nem mindig van összhangban érzelmes agyunkkal. Számos példa azt is tanúsítja, hogy félrecsúszhat a fejlődés, egész társadalmak omolhatnak össze, juthatnak zsákutcába.
A következő fejezetekben minderre választ keresünk, de először meg kell felelnünk egy kérdésre – ugyanarra, amelyet e fejezet elején tettünk fel. Mikor először közelítettük meg különös fajunkat, kiemeltük azt a vonását, amely az első pillanatban elkülöníti, mikor a főemlősök hosszú sorába próbáljuk illeszteni. Ez a vonás fajunk csupasz bőre, és zoológusként ennek alapján neveztem ezt az élőlényt „csupasz majomnak”. Azóta rájöhettünk, hogy temérdek más névvel is illethettük volna: kiegyenesedett majom, szerszámkészítő majom, eszes majom, telepes majom és így tovább. De e sajátságai nem a legszembetűnőbbek. Ha tisztán mint zoológiai jelenséget látjuk valamelyik múzeumban, a legközvetlenebb hatást csupaszsága teszi, és mi továbbra is ennél a névnél maradunk, ha másért nem, azért, hogy a többi zoológiái tanulmány közé illesszük munkánkat, és felhívjuk a figyelmet különleges szemléletünkre. De mi is valójában ennek a különös vonásnak a jelentősége? Tulajdonképpen miért lett a vadászó majomból csupasz majom?
Mikor a bőr vagy a szőr dolgában kutatunk, a megkövült régészeti leletek nem adhatnak segítséget, ezért nem sejthetjük, mikor került sor a majomfaj szőrtelenedésére. Meglehetősen biztosak lehetünk benne, hogy nem azelőtt, hogy őseink elhagyták erdei otthonukat. Ez a változás annyira különös, hogy sokkal valószínűbb: a nyílt síkságon lejátszódott nagy átalakulásnak volt része. De pontosan hogyan is történt, és hogyan szolgálta a felemelkedő majom fennmaradását?
A probléma régóta okoz fejtörést a szakembereknek, és számos színes elmélet létezik. Az egyik legtetszetősebb elmélet szerint a szőrtelenedés szervesen összefügg a neoténiás folyamattal. Ha közvetlenül születése után vizsgálunk meg egy csimpánzcsecsemőt, láthatjuk, hogy fején jókora üstöké van. de teste szinte teljesen csupasz. Ha a neoténia folytán ez az állapot az állat felnőtt életére is fennmaradna, a felnőtt csimpánzok szőrállománya nagyon hasonlítana a miénkre.
Érdekes, hogy a mi fajunkban nem teljes a szőrfelület neoténiás hiánya. A növekvő emberi magzat a tipikus, emlősökre jellemző szőrtakaró felé halad: méhen belüli életének hatodik és nyolcadik hónapja között szinte teljesen elborítja a finom szőrpihe. A magzat bundáját piheszőrzetnek nevezik, és csak közvetlenül a megszületés előtt tűnik el. A koraszülött csecsemők néha a piheszőrzettel születnek – szüleik nem kis rémületére –, de néhány igen ritka kivételtől eltekintve hamarosan lekopik róluk. Mindössze mintegy harminc olyan esetről tudunk, hogy az így született csecsemő felnőttként is teljes szőrtakarót viselt.
Fajunk felnőtt példányai azonban még így is jelentős számú szőrszállal rendelkeznek – többel, mint csimpánz rokonaink. Durva szőrzetünket elvesztettük, de helyébe sok csenevész szőrünk nőtt. (Közbevetőleg: ez nem minden emberfajra áll, a négerek például nemcsak látszólag, hanem valóban elvesztették szőrzetüket.) Ez a tény néhány anatómus szemében azt jelenti, hogy nem tekinthetjük szőrtelen, csupasz fajnak magunkat; egy híres szaktekintély egyenesen kétségbe vonta, hogy mi volnánk a legcsupaszabb főemlősök, és kijelentette, hogy „szerencsére semmi szükség nincs arra a temérdek nevetséges elméletre, amely az emberi szőrzet képzeletbeli »hiányát« magyarázza”. Ez nyilvánvaló képtelenség. Mintha azt mondanánk egy vakra, hogy lát, mert van szeme. Funkcionálisan anyaszült meztelenek vagyunk, bőrünk teljesen ki van téve a külvilágnak. Ezt az állapotot igenis magyarázni kell, akárhány szőrszálacskát számolunk össze egy nagyítóüveg alatt.
A neoténiás magyarázat csak arra vet fényt, hogy miként szőrtelenedtünk el. Arról már semmit sem mond, hogy a csupaszságnak milyen értéke volt az ellenséges környezetbe kerülő csupasz majom fennmaradásában. Úgy is érvelhetnénk, hogy semmiféle értéke nem volt, csupán mellékterméke volt más, életbevágóbb, neoténiás változásoknak, mint például az agy fejlődésének. De láthattuk, hogy a neoténiás folyamat lényegében a fejlődési folyamatok differenciált lassulása. Bizonyos folyamatok jobban lelassulnak, mint mások – a fejlődés ütemei eltolódnak. Nem valószínű, hogy egy lehetőségeiben annyira veszélyes csecsemőkori vonás, mint a csupaszság, megmaradhatott volna csak azért, mert más változások lelassultak. A természetes kiválasztódás egykettőre elbánt volna ezzel a vonással, ha nem járt volna valamilyen különleges előnnyel az új faj számára.
Mi lehetett a csupasz bőr fennmaradási értéke? Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy midőn a vadászó nagymajom szakított nomád múltjával és kötött támaszpontokon települt meg, telephelyét elárasztották a bőrfelület parazitái. A vadászó nagymajom nap, mint nap azonos helyen aludt, s ez szerfelett kényelmes tenyészhelyet biztosított a legkülönbözőbb kullancsoknak, atkáknak, bolháknak és poloskáknak, olyannyira, hogy súlyos betegségveszély léphetett fel. A fészeklakó nagy majom jobban meg tudott birkózni ezzel a problémával, ha megszabadult szőrtakarójától.
Van némi igazság ebben az elgondolásban, de ez az ok aligha játszhatott döntő szerepet. A kötött fészekben-odúban tanyázó állatfajok százai közül alig egynéhány folyamodott ehhez a megoldáshoz. Ám ha valamilyen más okból ment is végbe fajunk szőrtelenedése, mindenesetre megkönnyítette a bőrparaziták eltávolítását – a szőrösebb főemlősök tevékenységének nagy része még ma is erre a feladatra irányul.
Hasonló nyomon halad az a gondolat is, hogy a vadászó nagymajom tisztátalan táplálkozási szokásai miatt a bunda gyorsan bemocskolódhatott, összecsomósodhatott, s így betegséggel fenyegetett. Kimutatták, hogy a fejükkel és nyakukkal véres tetemekben vájkáló keselyűk elvesztették e testrészeik tollazatát; az egész testre kiterjedően ugyanez a folyamat játszódhatott le a vadászó nagymajomnál is. De aligha lehetséges, hogy előbb tanulta volna meg az eszközkészítést és a zsákmány megnyúzásának tudományát, mint a saját bundájának tisztogatását valamilyen tárggyal. Még a vadon élő csimpánz is olykor leveleket használ toalettpapírként, ha székletével összemocskolta szőrzetét.
Olyan elmélet is elhangzott, hogy a tűzrakás szokása vezethetett a szőrtakaró elvesztéséhez. Az érvelés szerint a vadászó nagy majom bizonyára csak éjszaka fázott, és amint kialakította magának a tábortűz fényűzését, lemondhatott szőrtakarójáról, s így egyszersmind jobban állta a nappali hőséget.
Leleményesebb az az elmélet, hogy mielőtt ősünkből vadászó nagymajom lett volna, erdei életmódja után hosszú ideig víziállat lehetett. A trópusi tengerpartokhoz vándorolt táplálék után. Itt viszonylag nagy mennyiségben lelhetett mészhéjú és más tengerparti állatkákat, és ez a táplálék sokkal ízesebb és vonzóbb lehetett, mint a puszták-szavannák nyújtotta élelem. Eleinte a sziklamélyedések pocsolyáiban és a sekély vízben keresgélt, de később egyre kijjebb merészkedve, a mély vízbe is kiúszott, sőt alá is merült. Az elmélet szerint eközben veszíthette el szőrzetét, akárcsak a többi emlős, amely visszaköltözött a tengerbe. Csak a felszín fölött tartott feje maradt szőrös, hogy így védekezzék a közvetlenül tűző napfény ellen. Még később, mikor eszközei, melyeket eredetileg kagylónyitásra használt, eléggé fejlettek lettek, elhagyta a tengerpart bölcsővidékét, és a szavannák felé vonult, hogy vadász váljék belőle.
Sokan vallják, hogy ez az elmélet magyarázatot ad arra, miért vagyunk ma is ügyesek a vízben, holott legközelebbi élő rokonaink, a csimpánzok tehetetlenül vergődnek, és egykettőre megfulladnak benne. Ezért áramvonalas a testünk, sőt, ezért járunk függőlegesen. (Ez utóbbi úgy alakulhatott ki, hogy ősünk egyre mélyebb vizekbe gázolt.) Az elmélet tisztázza szőrzetünk nyomvonalainak egy különös sajátságát. Ha tüzetesebben megvizsgáljuk a csupasz majom hátán található maradványszőrzetet, kiderül, hogy nyomvonala feltűnően különbözik más majomfajokétól. Rézsútosan hátrafelé mutat, és befelé, a hátgerinc felé fordul. Ez a nyomvonal pontosan követi az úszó test fölött elhaladó víz folyásirányát, és arra utal, hogy amennyiben szőrzetünk előbb módosult, s csak azután tűnt el, akkor pontosan úgy módosult, ahogy úszás közben az ellenállás csökkentése megkívánja. Azt is megtudjuk az elméletből, hogy valamennyi főemlős közül egyedül nekünk van vastag, bőr alatti hájrétegünk. Ez, úgymond, funkciójában megfelel a bálnák, fókák szalonnájának, vagyis pótlólagosan is szigetel. A kutatók hangsúlyozzák, hogy anatómiánknak ezt a vonását másként még nem sikerült megmagyarázni. Ez a vízi elmélet még kézfelületünk érzékenységében is a maga igazát véli fölfedezni. A meglehetősen durva kéz jól forgathatja a bunkót vagy a kődarabot, de finom, érzékeny kézre van szükség, ha a víz mélyén keresünk táplálékot. Így juthatott tehát a fáról lekerült majom szuperfinomságú keze birtokába, s ezt az adományt készen továbbíthatta a vadászó nagymajomnak. A vízi elmélet végül a vaskalapos kövületkémlelőkön is döf egyet, mikor rámutat, hogy példátlanul csekély sikerrel tudták feltárni ősi múltunk perdöntő „hiányzó láncszemét”; a kövületkutatók azt a biztos tippet kapják, hogy inkább azokon a területeken nézzenek körül, amelyek körülbelül egymillió évvel ezelőtt Afrika tengerpartjai voltak, s az eredmény nem fog elmaradni.
Erre még sajnos nem került sor, és addig a vízi elméletnek, ha közvetett bizonyítékai tetszetősek is, nincs megbízható bizonyítéka. A vízi elmélet frappánsan magyaráz jó néhány különlegességet, de cserébe azt követeli, hogy egy olyan feltételezett, lényeges fejlődési szakaszt fogadjunk el, amelyre közvetlen bizonyíték nem utal. (Ha végül netán mégis beigazolódnék, akkor sem állna szöges ellentmondásban azzal az általános képünkkel, ahogyan a vadászó nagymajom a földre leszállt majomból kialakult. Csak annyit jelentene, hogy a földfelszíni majom egy meglehetősen üdvös, vízi keresztelőn esett át.)
Egy teljesen eltérő érvelés szerint a szőrtakaró eltűnése nem a fizikai környezet hatására, hanem társadalmi folyamat részeként következett be. Más szóval: nem fizikai funkció volt, hanem jeladás. Számos főemlős faj visel csupasz foltokat, amelyek láthatóan arra szolgálnak, hogy az egy fajhoz tartozók fölismerjék egymást, illetve a nem közéjük tartozókat. A csupasz majom szőrvesztése, úgymond, olyan véletlenszerű vonás, amely a faj személyazonosságának jelzésére szolgál. Tagadhatatlan, hogy a csupasz majmot, anyaszült meztelensége folytán pofonegyszerűen föl lehetett ismerni, csakhogy ugyanerre a célra számos más, kevésbé drasztikus megoldás is kínálkozott – anélkül, hogy fel kellett volna áldozni az értékes, szigetelő bundát.
Egy másik, hasonló feltevés szerint a szőrvesztés a nemi jeladás kiterjesztése lehetett. A nőstény emlősök általában eleve szőrtelenebbek hímjeiknél, és ezt a nemi különbséget fokozva a nőstény csupasz majom egyre vonzóbbá tehette magát. A szőrvesztés, az érvelés szerint, a hímekre is kiterjedt, de kisebb mértékben, és különleges kontrasztok alakultak ki (szakáll).
Ez az elképzelés látszólag a nemi különbségek és a szőrzet összefüggéséről ad számot, de újra csak azt mondhatjuk, hogy magáért a kihívó külsőért súlyos ár lett volna a hőszigetelés elvesztése, ha ezt a hiányt némileg kárpótolta is a bőr alatti hájréteg. Egy másik módozat szerint nemi szemszögből nem is annyira a külső, mint az érintésre adott finomabb reagálás lehetett fontos. A nemi közösülés közben csupasz bőrével ért párjához ősünk, s így mind a hím, mind a nőstény nemileg szerfelett ingerelhető lett. Egy olyan fajban, ahol kialakulóban van a párkötelék, a nemi tevékenység izgalmi értékének fokozódása, a párosodás örömérzésének fokozásával a párköteléket erősíti.
A legáltalánosabban elfogadott magyarázat azt tartja, hogy a szőrtelenség hűtési célokat szolgál. Mikor ősünk kilépett az árnyas erdőből, szokatlanul magas hőmérséklet fogadta, és azért szabadult meg bundájától, hogy ne hevüljön fel túlságosan. Felületesen szemlélve, helytálló érvelés. Végül is, forró nyári napokon mi is levetjük a zakónkat. De a tüzetesebb vizsgálatot már nem állja. Először is, a hozzánk hasonló méretű állatok közül egyetlen nyílt területen élő faj sem folyamodott ilyen hűtési módszerhez. Ha ilyen egyszerű volna a dolog, akár csupasz oroszlánokat vagy sakálokat is láthatnánk. Ezek az állatok rövid, de sűrű bundát viselnek. Ha csupasz bőrfelület érintkezik a levegővel, valóban jobbak a hővesztés esélyei, de ugyanez a hőfelvételt is fokozza, és – ezt mindenki tudja, aki napozni szokott – napszúráshoz vezethet. Sivatagi környezetben végzett kísérletek tanúsítják, hogy a könnyű öltözék csökkenti ugyan a hőveszteséget, mert gátolja a víz elpárolgását, de a meztelen állapothoz képest 55 százalékra csökkenti a hőfelvételt. Az igazán forró vidékeken az arabos, nehéz, lebernyegszerű öltözék jobban véd a melegtől, mint a könnyű. Csökkenti a hőfelvételt, és egyúttal azt is lehetővé teszi, hogy a beáramló levegő körüláramolja a testet, segítse a lehűlő izzadság elpárolgását.
Látni való, hogy a dolog bonyolultabb, mint hinnénk. Sok függ a környezet pontosan megállapított hőmérsékletétől és a közvetlenül tűző napfénytől. Ha megengedjük is, hogy a csupasz majom környezetének klímája elősegítette a szőr elvesztését – azaz csak meglehetősen, nem tűrhetetlenül volt forró –, még mindig adósak maradunk azzal, hogy számot adjunk a meghökkentő különbözőségről, amely a csupasz majom és a többi sivatagi-szavannai húsevő szőrtakarója között észlelhető.
Csak egy módon találhatjuk meg a választ, csupaszságunk máig legkielégítőbb magyarázatát. A vadásztó nagymajom és húsevő riválisai között az volt a lényeges különbség, hogy ősünk fizikumánál fogva alkalmatlan volt arra, hogy villámgyors vágtával vesse magát zsákmánya után, vagy kitartóan üldözze. Márpedig éppen erre kényszerült. Sikere annak is köszönhető, hogy eszesebb volt, okosabban manőverezett és hathatósabb fegyvereket használt, de a vadászat még így is roppant fizikai megterhelést jelentett a számára. Természetesen oly fontos volt a hajsza, hogy vállalnia kellett a teherpróbákat, de közben mértéktelenül túlhevült alkalmatlan fizikumú teste. A kiválasztódás nagy erővel kezdett úgy hatni, hogy ez a túlhevülés csökkenjen. A legkisebb javulás is megérte, ha más területeken áldozatokkal járt is. A faj fönnmaradása volt a tét. Feltétlenül ez volt a döntő tényező abban a változásban, amely a szőrös, vadászó majomból csupasz majmot faragott. A neoténia is segített, a folyamat, mint említettük, kisebb, járulékos előnyökkel is kecsegtetett – az lett tehát a járható út. Eltűnt a nehéz bunda, az egész testfelületen megszaporodtak az izzadságmirigyek, s így jelentős mértékű hűtés vált lehetővé – nem a mindennapos élet, hanem a hajsza csúcspillanatai igényelték ezt –, az erőlködő végtagok és a törzs levegővel érintkező felületén kialakult a folyadékot elpárologtató, nagy kiterjedésű réteg, a csupasz bőr!
Ez. a megoldás természetesen nem hozott volna sikert, mégpedig a bőr védtelensége miatt, ha az éghajlat mértéktelenül forró lett volna, de közepesen forró éghajlatú környezetben megfelelt. Érdekes, hogy ezt a fejlődést a bőr alatti hájréteg kialakulása kísérte, ami arra utal, hogy bizonyos időszakokban szükség volt a test melegen tartására. Ha azt hinnénk, hogy ez ellensúlyozta a szőrtakaró hiányát, idézzük emlékezetünkbe, hogy a hájréteg hűvös időben megtartja a test melegét, de túlhevülés esetén sem gátolja az izzadság elpárolgását. A csökkent szőrzet, a megnőtt izzadságmirigyek és a bőr alatti hájréteg együttesen éppen azt adták keményen dolgozó ősünknek, amire szüksége volt – ha szem előtt tartjuk, hogy őseink életének egyik legfontosabb tevékenysége volt a vadászat.
Itt áll tehát előttünk a kiegyenesedett, vadászó, fegyverforgató, telepes, neoténiás, eszes csupasz majom; származására nézve főemlős, választott foglalkozása a húsevők élete, kész meghódítani a világot. Nagyon új, kísérleti példány, és az újfajta modellek gyakorta fogyatékosak. A csupasz majom legfőbb baja majd onnan ered, hogy kulturálisan irányított fejlődése messze maga mögött hagyja a további genetikai változásokat. Génjei visszamaradnak a fejlődésben, és valami lépten-nyomon emlékeztetni fogja, hogy bármilyen nagyok környezetét átformáló vívmányai, alapjában véve még igencsak majom.
Most pedig fordítsuk el szemünket a múltjáról, és vizsgáljuk meg jelenlegi előmenetelét. Hogyan viselkedik valójában a csupasz majom? Hogyan birkózik meg a táplálkozás, a harc, a párválasztás és az utódnevelés ősrégi problémáival? Számítógépszerű agya hogyan tudta átrendezni emlős indítékait? Talán több engedményre kényszerült, mint azt önmagának bevallja? Meglátjuk.
A csupasz majom mai szexuális helyzete kissé zavaros. Más irányba húzza főemlősi volta, mint választott, húsevő életmódja, és megint másfelé irányítja az a tény, hogy kifinomult, civilizált közösségben él.
Mindenekelőtt: valamennyi alapvető szexuális sajátságát gyümölcsön élő, erdei majomőseinek köszönheti. E sajátságok csak radikális átalakulásokkal illeszkedhettek a sík vidéki-szavannai, vadászó életmódhoz. Már ez sem lehetett könnyű, ám ezenfelül még az egyre bonyolultabb, kulturális meghatározottságú társadalmi szerkezet rohamos fejlődéséhez is idomulnia kellett.
Az első átváltozás – a gyümölcsszedő nemiségéből a vadászó nemiségébe – viszonylag hosszú időt vett igénybe, és meglehetősen sikeres volt. A második átváltozás annál kevésbé mondható sikeresnek. Túl gyorsan ment végbe, és sokkal inkább az intelligencia és a tanult önmérséklet alkalmazásának volt függvénye, mint a természetes kiválasztódás okozta biológiai módosulásoknak. Azt is mondhatnánk, hogy nem annyira a civilizációs fejlődés alakította ki a modern nemi magatartást, mint ez magát a civilizációt, annak mai formáját. Ez az állítás bizonyára túlságosan nagyvonalúnak tűnik: hadd mutassam be először álláspontomat, s majd a fejezet végén térek vissza a bizonyításra.
Először is pontosan meg kell határoznunk, hogyan is viselkedik a mai csupasz majom, miközben nemi életet él. Nehezebb ez, mint gondolnánk, annyira változatosak ezek a viselkedési formák mind társadalomközi, mind pedig társadalmon belüli síkon. Egyetlen út kínálkozik: a legsikeresebb társadalmak nagy tömegein tapasztalt átlagos adatokat kell megvizsgálnunk. A kicsiny, elmaradott és sikertelen társadalmakat általában figyelmen kívül hagyhatjuk, hiszen ha bámulatos, különleges nemi szokásaik vannak is, biológiai szemszögből nem az evolúció derékhadát jelentik. Az is meglehet, hogy éppen különleges nemi magatartásuk segítette elő, hogy társadalmuk biológiailag zsákutcába kerüljön.
A rendelkezésre álló, részletekbe menő információ nagy része nemrégiben végzett, tüzetes vizsgálatokból ered. E vizsgálatok főként Észak-Amerika kultúráján alapulnak. Ez a kultúra szerencsére biológiailag hatalmas, sikeres, és bízvást láthatjuk benne a modern csupasz majom világának érvényes reprezentánsát anélkül, hogy a valóság eltorzításától kellene tartanunk.
Fajunk szexuális magatartása három jellegzetes szakaszt foglal magában: páralakítást, közösülés előtti tevékenységet és magát a közösülést, általában, de nem mindig ebben a sorrendben. A páralakítás szakasza, melyet udvarlásnak is neveznek, az állatvilág mércéjével mérve feltűnően hosszú, gyakran néhány hétig, sőt néhány hónapig is eltarthat. Sok más fajhoz hasonlóan ezt a szakaszt tétova, ambivalens viselkedés, a félelem, agresszió és nemi vonzódás közti konfliktus jellemzi. Ha a kölcsönös nemi jelzések eléggé megerősödnek, az ideges, habozó magatartás mérséklődik. Ilyen jelzés a mimika, a testhelyzetek és a hangjelzések. Ez utóbbi a beszéd rendkívül specializálódott, szimbolikus hangjelzéseit tartalmazza, de legalább ilyen fontos, hogy a másik nem számára jól érzékelhető hanglejtéssel is él. Az összebújó szerelmesek gyakran csak „édes semmiségeket” suttognak egymásnak, és ez a kifejezés világosan jelzi, milyen jelentősége van a hanglejtésnek – a tényleges közlés jelentőségének rovására. A kezdeti vizuális, illetve hangi jelzéseket egyszerű testi érintések követik. Gyakori kísérőjelenség a helyváltoztatás, különösen, ha egymásba fogódzik a pár. A kéz a kézben és kar a karban érintkezéseket száj az arcon és száj a szájon érintkezések követik. Mind álló helyzetben, mind mozgás közben kölcsönös ölelés következhet. Gyakori a hirtelen, spontán rohanás, kergetőzés, ugrabugrálás és táncra perdülés, de gyermekkori játékalakzatok is felújulhatnak.
A páralakító szakasz nagy része nyilvánosan játszódhat le, ha azonban átcsúszik a közösülés előtti szakaszba, a pár egyedüllét után kívánkozik, és az erre következő viselkedési formák a faj többi tagjától lehetőleg teljes elszigeteltségben zajlanak le. A közösülés előtti szakaszban feltűnően növekszik a vízszintes testhelyzet igénylése. A test a testen érintkezések hevessége és tartama megnövekszik. A csekély hevességű egymás melletti testhelyzetek újra és újra nagy hevességű szemtől szembe helyzeteknek adják át helyüket. Több percen, sőt több órán át tarthatnak ezek a helyzetek, miközben a hangi és a vizuális jelzések egyre veszítenek jelentőségükből – szaporodnak az érintéses jelzések, vagyis a kis mozdulatok és a különböző testrészek (különösen az ujjak, a kéz, az ajkak és a nyelv) által kifejtett nyomások. A pár részben vagy teljesen leveti ruháját, és a lehető legnagyobb testfelületen folytatódik az érintéses bőr a bőrön stimuláció.
E szakaszban a leggyakoribbak és leghuzamosabbak a száj a szájon érintkezések, s az ajkak által kifejtett nyomás a szélsőséges gyengédség és a szélsőséges hevesség között váltakozik. A hevesebb reakciók közepette szétválnak az ajkak, a nyelv lehatol a társ szájába. A nyelv tevékeny mozgása felingerli a száj belsejének érzékeny bőrfelületét. Az ajak és a nyelv a társ testének más területén, elsősorban a fülcimpák, a nyak és a nemi szerv környékén is tevékeny. A hímet elsősorban a nőstény melle és mellbimbója foglalkoztatja, s az itt lejátszódó, ajakkal és nyelvvel végzett érintkezés átnyúlhat bonyolultabb nyaló és szopó tevékenységbe is. Az első érintés után a társ nemi szerve is célja lehet az efféle, ismétlődő tevékenységnek, melynek során a hím főként a nőstény csiklójára összpontosít, a nőstény pedig a hímvesszőre, de mindkét részről más testterületek is a figyelem középpontjába kerülhetnek.
A csókon, nyaláson és szopáson kívül a száj váltakozó hevességgel haraphatja is a társ testének különféle tájait. Általában puhán morzsolgat, vagy gyengéden harapdál, de olykor erőszakosan, sőt fájdalmasan is haraphat.
A szájjal végzett ingerlés csúcspillanatai között, de gyakran egyidejűleg, jelentős mértékű bőrmanipuláció folyik. A kezek és az ujjak az egész testfelületet bejárják, különösen az arcot, és hevesebb pillanatokban a tomport és a nemi szervek tájékát. A szájjal végzett érintéshez hasonlóan a hím főként a nőstény mellére és mellbimbójára figyel. Bárhová téved az ujj, egyre simogat. Olykor nagy erővel ragadja meg a társat, a köröm a társ húsába mélyedhet. A nőstény megragadhatja a hímvesszőt, vagy ritmikusan simogathatja – a közösülés mozgását szimulálva –, a hím pedig – hasonló módon – a csiklót ingerelheti ritmikusan.
A szájjal, kézzel és általában a testtel végzett érintéseken kívül a közösülés előtti tevékenység heves pillanataiban a hímvessző gyakran ritmikusan a társ testéhez dörzsölődik. Összekulcsolódhatnak a karok és a lábak, s az izomszalagok időnként erőteljesen összerándulnak, görcsös feszültségbe rántva, majd feloldva a testet.
A közösülés előtti tevékenység során tehát ilyen szexuális ösztönző ingerek készítik fel fiziológiailag a párt a közösülésre. A közösülés a hímvesszőnek a nőstény hüvelyébe való beillesztésével kezdődik. Ez legáltalánosabban úgy történik, hogy a pár szemtől szembe helyezkedik el, a hím a nőstényen, mindketten vízszintes helyzetben, s a nőstény szétveti lábát. Számos variációja létezik ennek a helyzetnek, s erre még kitérünk, de ez a legegyszerűbb és legáltalánosabb helyzet. A hím medencetájéka ekkor kezd a taszító mozgások sorozatába. A taszítások ereje és gyakorisága jócskán váltakozhat, de ha semmi sem gátolja a közösülést, e mozgások általában gyorsan következnek egymásra, és mélyre hatolnak. Idővel mérséklődni kezdenek a szájjal és kézzel végzett érintések, legalábbis veszítenek finomságukból, bonyolultságukból. A kölcsönös ingerlésnek ezek a járulékos formái azonban bizonyos mértékig a legtöbb közösülés során mindvégig folytatódnak.
A közösülés szakasza általában sokkal rövidebb, mint a közösülést megelőző szakasz. A hím legtöbbször néhány perc leforgása alatt eléri a spermák kilövellésének csúcspillanatát, hacsak nem alkalmaz szándékos, késleltető taktikát. A többi főemlős faj nőstényei láthatóan nem érzékelnek semmiféle csúcsot közösülés közben, a csupasz majom azonban e tekintetben kivétel. Ha hosszabb ideig közösül a hím, végül a nőstény is csúcspillanathoz érkezik, s ez a kirobbanó, orgasztikus élmény éppen olyan heves és feszültségoldozó lehet, akár a hímé; fiziológiásan minden tekintetben azonos is vele, ha leszámítjuk azt az apró, nyilvánvaló különbséget, hogy a nőstény nem bocsát ki spermát. Van olyan nőstény, amely hamar érkezik el ehhez a ponthoz, van, amelyik egyáltalán nem, de a többség a közösülés kezdete után tíz-húsz perccel éri el.
Különös, hogy eltérés mutatkozik a hím és nőstény között a csúcs eléréséig, a feszültség feloldódásáig eltelő időben. Ezt a tényt később részletesen kell megvizsgálnunk, mikor a különféle szexuális formák funkcionális jelentőségét mérlegeljük. Most csak annyit, hogy a hím úrrá lehet az időn, és előidézheti a nőstény orgazmusát, ha meghosszabbítja, vagy felfokozza a közösülés előtti ingerlést, hogy a nőstény már erős izgalmi állapotban várja a hímvessző beillesztését, vagy ha közösülés közben gátló taktikát alkalmaz önmagán, és saját orgazmusát elhalasztja, vagy ha orgazmusa után tovább közösül, mielőtt még erekcióját elvesztené, végül ha rövid pihenő után másodszor is közösül. Az utóbbi esetben csökkent nemi vágya automatikusan biztosítja, hogy következő orgazmusáig sokkal hosszabb idő alatt érkezzék el, s így a nősténynek is elég ideje marad saját orgazmusának eléréséhez.
Ha a pár mindkét tagja átesett az orgazmuson, általában meglehetősen hosszú kimerültség, lazítás, pihenés, gyakran alvás következik.
A szexuális ingerek után meg kell vizsgálnunk a szexuális ingerválaszokat. Hogyan reagál a test a heves ingerekre? Mindkét nem részéről jelentékenyen meggyorsul az érverés, nő a vérnyomás, és a légzés szaporább lesz. E változások már a közösülés előtti szakaszban megkezdődnek, és a közösülés tetőpontján érik el a maximumot. Normális körülmények között percenként 70-80-as érverés a szexuális gerjedés kezdeti szakaszában 90-100-ig; heves gerjedés közben 130-ig, az orgazmus közben 150-ig emelkedhet. A vérnyomás 120-ról 200-ra, sőt 250-re nőhet az orgazmus idején. A légzés mélyül, szaporább lesz, mégpedig a gerjedés mértékével arányosan, és az orgazmus közeledtével elnyújtott lihegésbe csap át, amelyet gyakran kísér ritmikus nyögés és horkantás. A tetőzés idején eltorzulhat az arc, szélesre nyílik a száj, kitágulnak az orrlyukak, mint a minden erejét latba vető atléta, vagy a fulladással küzdő személy arcán.
A nemi gerjedés során beálló változások közül igen lényeges a vér eloszlásának drámai változása: a test mélyebb rétegeiből a felszíni területekre tolul. A bőr ereibe ömlő újabb vérmennyiség számos meghökkentő jelenség okozója. Azonkívül, hogy az egész test tüzel, ha megérintjük – szexuális lángolás –, számos jól elkülönülő területen mennek végbe bizonyos tipikus változások. A gerjedés előrehaladott állapotában megjelenik a jellegzetes szexuális kivörösödés. Leggyakrabban a nőstényen jelentkezik, először általában a gyomor és a hasfeltáj fölötti bőrtakarón, majd a felső melltájon, a nyak alatt, majd az emlők oldalán és közepén és végül az emlők alsó részén. Elvörösödhet az arc és a nyak is. A különösen hevesen reagáló nőstények testén elvörösödhet a hasaltáj, a váll, a könyök és – az orgazmus bekövetkeztével – a combok, a tompor és a hát. Bizonyos esetekben az egész testfelület. A leírások kanyarószerű kiütéshez is hasonlítják, valószínűleg vizuális nemi jelzés lehet. Ritkábban a hímeken is előfordul, a hasfeltájtól a mellen keresztül terjed a nyak és az arc felé, de néha kiterjedhet a vállra, az alkarra és a combra is. Az orgazmus beálltával rohamosan eltűnik ez a szexuális pír, mégpedig a megjelenéssel fordított sorrendben.
A szexuális kivörösödésen és az általános értáguláson kívül a különböző nyúlékony testrészekben jelentékeny vértolulás lép fel. A vértolulást az okozza, hogy e részekbe gyorsabban szivattyúznak az artériák, mint azt az erek szállítani tudják. Ez az állapot hosszabb ideig is fönnmaradhat, mert az itteni véredények vértolulása hozzájárul, hogy lezáruljanak a vért elszállítani igyekvő erek. Ilyen folyamat játszódik le az ajkakban, az orrban, a fülcimpákban, a mellbimbókban, mindkét nem nemi szerveiben és a nőstény mellében. Megdagadnak, elvörösödnek, előredudorodnak az ajkak. Az orr lágy részei megduzzadnak, kitágulnak az orrlyukak. Megvastagszik és megduzzad a fülcimpa. Megnőnek, megmerevednek mindkét nem, de főként a nőstény mellbimbói. (Ezt nemcsak a vértolulás, hanem izom-összehúzódás is okozza.) A nőstény mellbimbója olykor egy egész centiméterrel hosszabb, átmérője egy fél centiméterrel nagyobb lesz. A bimbót körülvevő pigmentes udvar – csak a nőstényen – megduzzad, színe elmélyül. Maga a női emlő mérete is jelentősen növekszik. Az orgazmus beálltáig átlagosan 25 százalékkal múlhatja felül normális méreteit. Feszesebb, golyószerűbb és előreugróbb.
A gerjedés előrehaladtával mindkét nem nemi szerve jelentős változásokon esik át. A hüvelyfal tetemes vértolulása a hüvely gyors benedvesedését okozza. Erre olykor már a közösülés előtti szakasz első másodperceiben sor kerül. A hüvely belső kétharmada hosszabb, tágabb lesz, s a nagyfokú szexuális izgalom során a hüvely teljes hosszúsága tíz centiméterre növekszik. Az orgazmus közeledtével megdagad a hüvely külső harmada, és az orgazmus alatt ez a tájék kettő-négy másodpercig tartó görcsös izom-összehúzódáson megy át, amelyet 0,8 másodperces időközökben újabb, ritmikus összehúzódások követnek. Egy-egy orgazmus alatt háromtól tizenötig terjedhet a számuk.
A gerjedés során jelentősen megduzzadnak a külső női nemi szervek. A külső ajkak felnyílnak és megduzzadnak, normális méretük két-háromszorosát is elérhetik. A belső ajkak közti átmérő kétszer-háromszor lehet nagyobb, mint általában, és a külső ajkak védőpajzsán áthatolva kidagadnak, így még egy centiméterrel megnő a hüvely teljes hosszúsága. A gerjedés fokozódásával a belső ajkak egy másik meghökkentő változáson is átesnek. Azonkívül, hogy a vértolulás kidülleszti őket, színüket is megváltoztatják, égővörösek lesznek.
A hímvessző női mása, a csikló is megnagyobbodik, jobban kidagad a gerjedés kezdetekor, de nagyfokú izgalom idején az ajkak megduzzadása úgyszólván elpalástolja ezt a változást, s a csikló meghúzódik az ajkak kámzsája alatt. A hímvessző ebben a szakaszban már nem ingerelheti közvetlenül, de megduzzadt, érzékeny állapotában további, közvetett ingereket kap a hím ritmikus, taszító mozdulatai okozta nyomástól.
A hímvessző drámai átalakuláson megy át gerjedéskor. Petyhüdt, ernyedt állapotát elveszíti: a heves vértolulás következtében kitágul, megmerevedik és felemelkedik. Normális-átlagos hosszúsága (kilenc és fél centiméter) hét-nyolc centiméterrel növekszik, de átmérőjének növekedése is jelentős. Valamennyi ma élő főemlős közül merev állapotban ennek a fajnak legnagyobb a hímvesszeje.
Az orgazmus beálltakor több erőteljes izom-összehúzódás hajtja a hímvesszőből a hüvelybe a magfolyadékot. A legelső összehúzódások a legerősebbek, és 0,8 másodperces időközök választják el őket egymástól – ez az ütem megegyezik a hüvely orgasztikus összehúzódásainak ütemével.
A nemi izgalom összehúzza a herezacskót, és csökken a herék mozgékonysága. A spermazsinegek megrövidülése fölemeli a heréket (akárcsak hidegben, félelem vagy harag hatására), és azok szorosabban feszülnek a testhez. A tájék vértolulása 50, sőt 100 százalékkal is megnövelheti a herék méretét.
A nemi tevékenység tehát lényegében így módosítja a hím és a nőstény testét. Az orgazmus után valamennyi említett változás rohamosan visszájára fordul, és a közösülés után megpihenő egyed gyorsan visszanyeri normális, nyugalmi fiziológiáját. Egyetlen orgazmus utáni reakciót érdemes még megemlíteni. Közvetlenül a nemi tetőpont után mind a hím, mind pedig a nőstény bőségesen izzadhat, függetlenül attól, hogy a lejátszódott nemi tevékenység mennyi fizikai energiát vett igénybe. Ha nem áll is arányban a kifejtett fizikai energia mértékével, annál inkább magának az orgazmusnak a hevességével. Az izzadságréteg a háton, a combokon és a mell felső részén jelenik meg. Izzadhat a hónalj is, de heves orgazmus esetén izzad a tenyér és a talp, és ha az arcon is jelentkezett a szexuális elvörösödés, a homlok és a felső ajak is.
Fajunk szexuális ingereinek és azok reakcióinak ez a rövid summája szolgálhat alapul, hogy megvizsgáljuk nemi magatartásunk jelentőségét őseink és egész életmódunk viszonylatában, de mindenekelőtt érdemes rámutatni, hogy az említett ingerek és reakcióik nem egyenlő gyakorisággal fordulnak elő. Némelyikük feltétlenül jelentkezik, ha hím és nőstény között nemi tevékenység folyik, másuk csak az esetek bizonyos százalékában fordul elő. Gyakoriságuk azonban még így is elég nagy, hogy „faji sajátságoknak” könyveljük el őket. A testi reakciók közül a szexuális kivörösödés a nőstények 75, a hímek mintegy 25 százalékánál észlelhető. A mellbimbó megmerevedése kivétel nélkül jelentkezik a nőstényeknél, a hímeknél már csak 60 százalékos arányban. Az orgazmus utáni izzadással mindkét nem esetében 33 százalékos arányban számolhatunk. E jelenségeket leszámítva, a többi említett testi reakció zöme minden egyedre áll, bár tényleges intenzitása és tartama természetesen a körülményektől is függ.
Az is tisztázásra szorul, hogy a nemi tevékenység hogyan oszlik el az egyed életében. Az első évtizedben egyik nem sem folytathat tényleges nemi tevékenységet. A kisgyermekek úgynevezett „nemi játéka” gyakori, de funkcionális nemi formákra természetesen csak akkor kerülhet sor, ha a nőstény már ovulált, s a hím ejakulált. Bizonyos nőstények már tizedik életévüktől menstruálnak, és tizennégy éves korig aktívan menstruálni kezd a fiatal nőstények 80 százaléka. Tizenkilenc éves korig valamennyi nőstény menstruálni kezd. Ez a változás a szeméremszőrzet megjelenésével, a csípők kiszélesedésével és az emlők megduzzadásával jár, sőt, azt némileg meg is előzi. A test általános növekedése lassabb ütemben halad, s csak a huszonkettedik év körül végződik be.
A fiúk első ejakulációjára általában csak a tizenegyedik életév után kerül sor, tehát a fiúk nemileg később érnek, mint a lányok. (A legkorábbi ejakulációt egy nyolcéves fiúról jegyezte föl az irodalom, de ez rendkívül szokatlan jelenség.) A tizenkettedik életévig a fiúk 25 százaléka, s a tizennegyedik életévig 80 százaléka esik át az első ejakuláción. (Itt beérik a lányokat.) Az első ejakuláció átlagos időpontja tizenhárom év és tíz hónap. Mint a lányok esetében, itt is vannak kísérő változások. Növekedni kezd a test szőrzete, különösen a szeméremtájon és az arcon. A szőrzet megjelenésének tipikus sorrendje a következő: szeméremtáj, hónalj, felső ajak, arc, áll és később, sokkal fokozatosabban a mell és más testrészek. A csípő szélesedése helyett a váll szélesedik. Mélyül a hang. Ez utóbbi változás a lányoknál is lejátszódik, de sokkal kisebb mértékben. Mindkét nemben meggyorsul magának a nemi szervnek a növekedése.
Ha a szexuális reakciókészséget az orgazmusok gyakoriságának léptékében mérjük, érdekes, hogy a hím hamarabb éri el maximális teljesítőképességét, mint a nőstény. Jóllehet körülbelül egy évvel később kezd el nemileg érni, már jóval húszéves kora előtt szexuális ereje teljében van, míg a nőstény csak huszonöt, esetleg harmincéves korára, vagy még később jut el idáig. Fajunk nősténye csak huszonkilenc éves korára éri el a tizenöt éves hím orgazmus teljesítményét. A tizenöt éves nőstényeknek mindössze 23 százaléka tapasztal orgazmust, s ez az arány húszéves korban is csak 53 százalék. Harmincöt éves korban éri el a 90 százalékot.
A felnőtt hím hetente átlag három orgazmuson esik át, de a hímek több mint hét százaléka naponta egyszer vagy még gyakrabban ejakulál. Az orgazmusok gyakorisága az átlagos hímek között tizenöt és harmincéves életkor között a legnagyobb, majd egyenletesen csökken, egészen az öregkorig. Egyre ritkább a többszörös ejakuláció, csökken a megmerevedett hímvesszőnek a testtel bezárt szöge. Huszadik életévüket még be nem töltött hímek átlag majd egy órán át képesek erekciójukat fenntartani, míg hetvenéves korban ez az idő mindössze hét perc. A hímek 70 százaléka azonban még hetvenéves korban is aktív nemileg.
A korral fogyatkozó szexualitás hasonló képet mutat a nőstények között is. Az ovuláció többé-kevésbé hirtelen megszűnése az ötvenedik év környékén általában nem csökkenti jelentősen a nemi reakciókészséget, de ennek a változásnak a nemi magatartásra kifejtett hatása egyénileg roppant változó lehet.
A fent leírt közösülő tevékenység túlnyomó része párkötelékkel egymáshoz kötődő társak között zajlik le. Ez jelenthet hivatalosan elismert házasságot, vagy valamilyen kevésbé formális viszonyt. A nem hivatalos közösülés gyakoriságát nem helyes esetleges szerelemre (promiszkuitás) utaló mozzanatként felfognunk, hiszen legtöbbször az ilyen közösülés is tartalmazza a tipikus udvarló, páralakító magatartást, ha a kialakult párkötelék nem is mindig tartós. A népességnek hozzávetőleg 90 százaléka formális párokban közösül, de a nőstények 50 százaléka és a hímek 84 százaléka közösül, mielőtt még megházasodna. Negyvenéves korig a férjes asszonyok 26 százaléka és a nős férfiak 50 százaléka közösül házasságon kívül. Számos esetben csődöt mondanak a hivatalos párkötelékek, s a társak elválnak egymástól (például Amerikában 1956-ban a párok 0,9 százaléka vált szét). Ha fajunkban nagyon erős is a páralakító mechanizmus, tökéletesnek egyáltalán nem mondható.
Mindezeknek a tényeknek a birtokában feltehetjük kérdéseinket. Hogyan segíti fajunk fönnmaradását szexuális magatartásunk? Miért éppen úgy viselkedünk, ahogyan viselkedünk, és nem másként? A válaszadásban egy újabb kérdés is a segítségünkre lehet: Miben különbözik a mi szexuális magatartásunk a többi, ma élő főemlősétől?
Rögtön szembeötlik, hogy fajunk nemi tevékenysége sokkalta intenzívebb, mint a többi főemlősé, beleértve legközelebbi rokonainkat is. Náluk hiányzik a hosszadalmas udvarló szakasz. Alig van olyan majom vagy nagymajom, amely tartós párköteléket alakítana ki. A közösülés előtti tevékenység rövid ideig tart, általában csak néhány mimikai és hangi jelzést tartalmaz. Maga a közösülés is rövid. (A páviánok például csupán 7-8 másodpercet igényelnek a mindössze tizenöt vagy még kevesebb taszítást tartalmazó közösüléshez.) A nőstény láthatóan nem tapasztal semmiféle orgazmust. Ha átesik is valamiféle orgazmusnak nevezhető tetőponton, a reakció hevessége eltörpül fajunk nőstényeinek reakciója mellett.
A nőstény majom vagy nagymajom nemi fogékonyságának időszaka korlátozottabb fajunkénál. Egy-egy havi ciklus idején belül általában egy hétig tart, vagy alig tovább. Az alacsonyabb rendű emlősökhöz képest ez is fejlődés, azoknál ugyanis a fogékonyság szigorúbban kapcsolódik az ovuláció idejéhez, fajunk viszont a végsőkig kiterjesztette a hosszabb fogékonyság főemlősi tendenciáját – a nőstény gyakorlatilag állandóan fogékony. Ha a nőstény majom vagy nagymajom terhes lesz, vagy ha csecsemőt gondoz, nemi aktivitása megszűnik. Fajunk ezzel szemben az ilyen időszakokra is kiterjeszti a nemi tevékenységet, és csak közvetlenül a szülés előtt, illetve után van komolyabb akadálya a párosodásnak.
Világos, hogy a csupasz majom valamennyi főemlős között a legaktívabb nemileg. Ha az okot keressük, újra csak fajunk származását kell megvizsgálnunk. Mi történhetett? Először is vadásznunk kellett, ha fenn akartunk maradni. Másodszor, a vadászatra alkalmatlan fizikum hátrányait eszesebb aggyal kellett ellensúlyoznunk. Harmadszor, hosszabb gyermekkorra volt szükség, hogy ez az agy kellően növekedhessek, pallérozódhassék. Negyedszer, a nőstény nem mozdulhatott el a csecsemő mellől, amíg a hímek vadásztak. Ötödször, a hímek kénytelenek voltak együttműködni egymással a vadászaton. Hatodszor, ki kellett egyenesedniük, s fegyvereket kellett használniuk a vadászat sikere érdekében. Nem azt mondom, hogy mindezen változások éppen ebben a sorrendben történtek, ellenkezőleg: bizonyosan egy időben, fokozatosan egymást támogatva haladtak előre. Mindössze felsoroltam azt a hat, alapvető változást, amely a vadászó nagymajom továbbfejlődésében közrejátszott. Ezek a változások véleményem szerint egyszersmind azokat a kellékeket is tartalmazták, amelyek jelenlegi, bonyolult nemi arculatunkat kialakították.
A hímeknek mindenekelőtt szükségük volt arra a biztos tudatra, hogy nőstényeik hűségesen várják őket, amíg ők vadásznak. A nőstények tehát szükségszerűen valamiféle párköteléket alakítottak ki. Ugyanakkor, ha a gyengébb hímek közreműködésére is szükség volt a vadászaton, ezt csak úgy lehetett elvárni tőlük, ha több szexuális jogot juttattak nekik az erősebbek. Fel kellett osztani a nőstényeket, demokratikusabb lett a szexuális berendezkedés, eltűntek a zsarnok vezérhímek. De minden egyes hím is kénytelen volt beilleszkedni a párkötelékek rendszerébe. Halálos fegyverek birtokában sokkalta veszélyesebbek lettek a nemi versengések – újabb alapos ok, hogy minden hím beérje egyetlen nősténnyel. Ehhez járultak a sokkal igényesebb szülői kötelességek, hiszen a kölykök-csecsemők lassan fejlődtek. Ki kellett alakítani az apai viselkedés formáit, meg kellett osztani a szülői kötelességeket anya és apa között – újabb ok az erős párkötelék kialakulására.
Ebből a helyzetből kiindulva érthetjük meg, hogy miként zajlott le a többi változás. A csupasz majomnak el kellett sajátítania a szerelem képességét, egyetlen társnak kellett szexuálisan „belevésődnie”, hogy párköteléket hozzon létre. Akárhogyan fogalmazunk, ez itt a lényeg. Hogyan érte el ezt? Milyen tényezők voltak a segítségére? Főemlős lévén, eleve megvolt benne a hajlandóság, hogy néhány órás, esetleg néhány napos nászköteléket alakítson ki, de ezt most ki kellett terjesztenie és el kellett mélyítenie. Segítségére volt ebben többek között meghosszabbodott gyermekkora. Növekedésének hosszú évei alatt lehetősége nyílt, hogy mély, személyhez fűződő kapcsolatot teremtsen szüleivel, erősebb és tartósabb kapcsolatot, mint amilyet a fiatal majom tapasztalhat. Beérésével és függetlenülésével ennek a szülő-gyermek kapcsolatnak az elvesztése „kapcsolatvákuumot” eredményezett – s ezt az űrt be kellett töltenie. Már eleve „ráállt”, hogy elveszett kapcsolatát egy új, hasonlóan erős kötelékkel pótolja.
Ha ez elég lett volna is, hogy a csupasz majom nagyobb szükségét érezze, hogy párköteléket teremtsen, a párkötelék fenntartásában újabb segítségre szorult. A párköteléknek ki kellett tartania legalább addig, amíg a család felnövekedésének hosszas folyamata tart. Ha szerelmes lett, meg kellett őriznie ezt a szerelmet. Az előbbiről a hosszabb, izgató udvarló szakasz gondoskodott, de ezután még valamire szükség volt. A legegyszerűbb, legközvetlenebb megoldás az volt, hogy változatosabbá, kielégítőbbé kellett tenni a pár közös nemi tevékenységét. Más szóval: fokozni kellett a szerelmeskedés örömét.
Hogyan? A válasz az is lehetne: minden lehetséges módon. Ha újra meggondoljuk, hogyan viselkedik a mai csupasz majom, ez a fejlődési vonal rajzolódik ki. A nőstény kibővült fogékonyságát nem lehet csupán a faj gyarapításának számlájára írni. Igaz, hogy a születések száma növekszik, ha a nőstény a csecsemőgondozás szakaszában is képes közösülni. Figyelembe véve, hogy milyen sokáig szorul gondozásra az utód, katasztrofális lenne, ha nem így volna. De ez nem ad magyarázatot arra a tényre, hogy a nőstény minden egyes havi ciklusában reagál a nemi ingerekre, be tudja fogadni a hímet. A ciklusnak csak egy bizonyos időszakában ovulál, s így a fennmaradó időben folyó közösülésnek nem lehet utódnemző funkciója. Fajunkban a közösülések túlnyomó többsége nem utód létrehozását célozza, hanem a párkötelék szilárdságát tartja fenn – kölcsönös örömhöz juttatva a szexuális társakat. A kialakult párok ismételt orgazmus élményei tehát nem tekinthetők a modern civilizáció túlfinomult, dekadens kinövésének, hanem fajunk biologikus, mélyen gyökerező, evolúciós szempontból egészséges tendenciájáról tanúskodnak.
A nőstény még akkor is reagál a hímre, mikor havi menstruációi elmaradnak, vagyis amikor teherbe esik. Ez is rendkívül fontos, mert a páros nemi berendezkedésen belül nagy veszéllyel járna, ha a hímet túlságosan sokáig érné visszautasítás. A párkötelék felbomlásával fenyegetne.
Azonfelül, hogy kiterjedt a nemi tevékenység lehetséges ideje, maga a tevékenység is bonyolultabb lett. A vadászó életmód adta csupasz bőr és érzékenyebb kéz több lehetőséget nyújt a nemileg izgató test a testen érintkezésekre. A közösülés előtti szakaszban ezeknek van a legnagyobb szerepük. A simogató, dörzsölő, nyomogató, becéző mozgásoknak se szeri, se száma, mennyiségük magasan felülmúlja a többi főemlős faj hasonló mozgásainak mennyiségét. Különböző testrészek (ajkak, fülcimpa, mellbimbó, emlő, nemi szervek) váltak rendkívül érzékennyé mindennemű erotikus, tapintó ingerlésre a bennük gazdagon elhelyezkedő idegvégződések folytán. A fülcimpa például minden bizonnyal pontosan erre a célra alakult ki. Az anatómusok gyakran funkciótlan járulékként említik, „haszontalan hájas kitüremkedésnek” tartják. A közhiedelem szerint abból az időből „maradvány”, amikor még nagy fülünk volt. Ha azonban megvizsgáljuk a többi főemlős fajt, láthatjuk, hogy nincs húsos fülcimpájuk. Ez azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem „maradvány”, hanem egészen új fejlemény, és mikor fölfedezzük, hogy szexuális izgalmi állapotban elárasztja a vér, megdagad és hallatlanul érzékeny, aligha kételkedhetünk benne, hogy a fülcimpa kialakításának egyetlen célja az volt, hogy fajunk még egy erogén zónára tegyen szert. (Meglepő, hogy ebben a vonatkozásban alig törődtek a kutatók testünk e szerény tartozékával, holott érdemes megjegyezni, hogy feljegyeztek eseteket mind hímekről, mind nőstényekről, akik szabályos orgazmushoz jutottak el a fülcimpájuk ingerlésének hatására.) Kiugró, húsos orrunk sem kevésbé egyedülálló és rejtélyes vonás: az anatómusok vele sem vergődtek zöld ágra. Egyikük például „semmi jelentőséggel nem bíró túlnövéses változatnak” könyvelte el. Nehezen képzelhető, hogy a főemlősök testfüggelékeinek ez a jelentős, szembeszökő tagja cél nélkül alakult volna ki. Ha azt olvassuk, hogy az orr oldalfalain elhelyezkedő szivacsos, merevedésre képes hártya a szexuális izgalom alatt vértolulásos orrnagyobbodáshoz és orrlyuktáguláshoz vezet, elkezdünk ennek ellenkezőjére gyanakodni.
A tapintásos érintések kibővült-kifinomult rendszere mellett megjelent néhány eléggé egyedülálló, vizuális fejlemény is. Fontos szerep jut a bonyolult mimikának, bár kifejlődése összefügg a más természetű kommunikáció megjavulásával is. Arcizomzatunk valamennyi főemlősé közül a legfejlettebb és legbonyolultabb. Mimikánk finomsága és sokrétűsége az egész állatvilágban egyedülálló. A száj, orr, szem, szemöldök és a homlok tájának parányi mozgásaival s ezeknek igen változatos kombinációjával bonyolult hangulatváltozások tömegét tudjuk közölni. E közléseknek hatalmas jelentőségük van a nemi tevékenység, de különösen a korai udvarlás idején. (Pontos formájukról egy későbbi fejezet szól majd.) A nemi izgalom hatására kitágul a pupilla, s bár parányi ez a változás, talán jobban reagálunk rá, mint gondolnánk. A szemgolyó felülete is kifényesedik.
A fülcimpához és az előreugró orrhoz hasonlóan fajunk ajka is egyedülálló vonás, ilyen ajakkal egyik főemlős faj sem rendelkezik: ajkuk természetesen van, de nem fordul belülről kifelé. Ha a csimpánz erősen csücsörít, ki tudja fordítani ajkát, azt a nyálkás hártyát, amely általában szája belsejében helyezkedik el, de ez csak rövid ideig tart, s a csimpánz hamarosan visszanyeri lapos ajkú arckifejezését. A mi ajkunk viszont állandóan kifordul, visszáját mutatja. A csimpánz szemében mi szakadatlanul csücsörítünk. Akit átölelt barátságos csimpánz, s erőteljes csókot adott a nyakára, az meggyőződhetett róla, hogy a csimpánzajkak nem is akármilyen tapintásos jelzésekre képesek. De inkább üdvözlésül, mint szexuális jelzésként, míg fajunkban a csókérintés mindkét funkciót szolgálhatja, jóllehet gyakorisága és időtartama leginkább a közösülés előtti szakaszban tetemes. Az állandóan kifordított, érzékeny nyálkafelület azért lehetett előnyös, mert a hosszabb csókérintkezések alatt nem kellett szakadatlanul fárasztó izomfeszítéshez folyamodni. De ez még nem a teljes igazság. A kifordult nyálkahártya jól elkülönülő, jellegzetes alakot kölcsönzött a szájnak. Az ajak már nem olvadt bele a környező arcbőrbe, hanem kötött határvonal választotta el tőle. Fontos vizuális jelzés hordozója lett. Láthattuk, hogy a nemi izgalom megduzzasztja és kivörösíti az ajkat – a tájék jól látható elkülönülése nyilván elősegítette a jelzések finomodását, hiszen az ajkak állapotában már a kisebb változásokat is észlelni lehet. Persze az ajkak normális állapotukban is vörösebbek az arcbőrnél, tehát puszta létezésükkel, akkor is, ha nem adnak hírt valamilyen fiziológiás változásról, figyelemfelhívó erejük van, egy tapintásra nemileg reagáló tájék jelenlétét hirdetik az arcon.
Egyedülálló, nyálkahártyás ajkunk sok fejfájást okozott az anatómusoknak. Kijelentették, hogy az ajkak kifejlődésére „még nem derült fény”, és megkockáztatták, hogy talán azzal függ össze, hogy a csecsemőnek igen sokáig kell szopnia. Csakhogy a csimpánzkölyök is erőteljesen, sokáig szopik, és az ő izmosabb, erősebb ajkai sokkal alkalmasabbnak látszanak erre a feladatra. De arra sem adhat ez magyarázatot, hogy miért fejlődött ki az éles határvonal ajkak és arcbőr között. Vagy hogy miért van szembeszökő különbség az ajkak között a világos, illetve a sötét bőrű népeknél. Ha viszont vizuális jelzés hordozójának tekintjük az ajkat, könnyebben megérthetjük ezeket a különbségeket. Ha sötétebb bőrt alakít ki az éghajlat, ez akadályozza az ajkak jelzéshordozó funkcióját, mert csökkenti a színkontrasztot ajak és arcbőr között. De ha valóban fontosak a vizuális jelzések, joggal várhatunk ellensúlyozó fejlődést, márpedig éppen ez történt: a negroid ajkak úgy őrizték meg szembetűnő voltukat, hogy megnagyobbodtak és kiugróbbak lettek. Amit a színkontraszt terén vesztettek, kárpótolták méretükkel és formájukkal, sőt, a negroid ajkak határvonala még élesebb lett. A halványabb negroid fajok ajakszegélye még jobban kiugrik, és minél halványabb az arcbőr, annál halványabb az ajak. Ezek a negroid vonások anatómiailag egyáltalán nem primitívek, sőt határozott előrelépést jelentenek az ajaktájék specializálódásában.
Számos más nyilvánvaló vizuális jelzést említhetünk. A pubertással érkező működőképes nemzőkészséget szembeötlő szőrcsomók jelzik elsősorban a nemi szervek körül és a hónaljban, hímeknél az arcon is. A nőstény emlői gyorsan növekednek. Megváltozik a test formája, kiszélesedik a hím válla és a nőstény medencéje. E változások nemcsak a nemileg érett egyedeket különböztetik meg az éretlenektől, hanem legtöbbjük a két nemet is megkülönbözteti. Nemcsak a nemi rendszer működőképességét, hanem minden esetben a nemhez tartozást is jelzik.
A megnagyobbodott emlőről általában úgy vélekednek, hogy az nem szexuális, hanem anyai fejlemény, de erre kevés a bizonyíték. Más főemlősök, jóllehet bőséges tejmennyiséget juttatnak kicsinyeiknek, nem rendelkeznek jól elkülönülő, félgömb alakú emlőduzzanattal. Ezzel a vonással fajunk nősténye egyedül áll a főemlősök között. A jellegzetes formájú, előreugró emlők kialakulása a szexuális jelzés újabb példája, s ebben a csupasz bőr kialakulása is közreműködött. A megduzzadt emlők aligha tűnnének szembe egy bozontos szőrű nőstény testén, ám amint eltűnik a szőrzet, világosan látszanak. Keltűnő formájuk mellett a mellbimbóra irányítják a hím figyelmét, és a nemi izgalommal járó mellbimbó-merevedést is feltűnőbbé teszik. A mellbimbót körülvevő pigmentes udvar színe nemi izgalom hatására mélyebb – ez is feltűnő.
A csupasz bőr bizonyos színváltozásos jelzésekre is módot ad. Ezek más, kisebb csupasz bőrfelületekkel rendelkező állatoknál is előfordulnak, de fajunkban körük sokkal szélesebb. Különösen gyakori az elpirulás az udvarlás korai szakaszaiban, és hevesebb izgalom esetén fellép a jellegzetes mintájú szexuális kivörösödés. (A sötétebb bőrű fajoknak erről a jelzési formáról is le kellett mondaniuk az éghajlat hatására. Tudjuk azonban, hogy ezeken a változásokon ők is átesnek, mert színváltozások ugyan nem láthatók, de a tüzetesebb vizsgálat jelentős változásokat mutat ki a bőr szövetszerkezetében.)
Mielőtt elhagynánk a vizuális nemi jelzések kelléktárát, kialakulásuknak egy meglehetősen különös aspektusát kell megvizsgálnunk. Ehhez viszont az kell, hogy futólag szemügyre vegyünk néhány meglehetősen furcsa jelenséget alacsonyabb rendű unokatestvéreink, a majmok testén. Az újabb német kutatások szerint bizonyos fajok önutánzásba kezdtek. A legdrámaibb példát a mandrill és a gelada-pávián szolgáltatja. A hím mandrill nemi szerve égővörös, és két heréje kék. Arcán megismétlődik ez a színelrendeződés: orra duzzadt, égővörös, csupasz arca élénkkék. Arca szinte utánozza a nemi szerv tájékát: azonos vizuális jelzést ad. Ha a hím mandrill egy másik állathoz közeledik, testtartása elfedi nemi szervének tájékát, de az életfontosságú üzenetet fallikus arcával képes továbbítani. A nőstény gelada hasonló önutánzáshoz folyamodik. Nemi szerve körül égővörös a bőre, amelyet fehér szemölcsök szegélyeznek. A színfolt közepén elhelyezkedő hüvelyajkai még rikítóbban vöröslenek. Ez a minta megismétlődik melle tájékán, ahol hasonló égővörös foltja van, amelyet ugyanilyen fehér szemölcsök szegélyeznek. A folt közepén ülő vörös mellbimbók olyan közel vannak egymáshoz, hogy erősen emlékeztetnek a hüvelyajkakra. (Olyan közel ülnek egymáshoz, hogy kölyke mindkét mellbimbót egy időben szopja.) A nemi szervet körülvevő folthoz hasonlóan a mell foltja is változtatja színerősségét a havi ciklus fázisainak megfelelően.
Egyetlen következtetésre juthatunk csak: valamilyen okból ez a két majomfaj nemi szenének jelzéseit előrehozta. Túlságosan keveset tudunk a vadon élő mandrillok életmódjáról, hogysem ráhibázhatnánk, mi okozza ezt a különös vonást e fajban, azt azonban tudjuk, hogy a vadon élő gelada-páviánok a hasonló majomfajokhoz képest aránytalanul sok időt töltenek egyenes derékkal, ülő helyzetben. Márpedig ha ez a bevett testtartásuk, abból az következik, hogy könnyebben tudják továbbítani szexuális jelzéseiket, ha azok nem a tomporuk körül, hanem a mellükön helyezkednek el. Számos főemlős fajnak van élénk színű nemi szerve, de azoknak elülső utánzata már ritka.
A mi fajunk gyökeresen megváltoztatta bevett testtartását. A geladákhoz hasonlóan mi is függőlegesen ülő helyzetben töltjük az idő nagy részét. Ki is egyenesedünk, és társas érintkezéseink során szemben helyezkedünk el egymással. Lehetséges-e, hogy az önutánzásnak valamilyen hasonló formájához mi is folyamodunk? Vajon befolyásolta-e függőleges testtartásunk szexuális jelzéseinket? Ilyen megközelítésben feltétlenül igennel válaszolhatunk. Valamennyi főemlős tipikus párzó helyzete – a csupasz majmot leszámítva – úgy fest, hogy a hím hátulról közelíti meg a nőstényt. Az fölemeli tomporát, s a hím felé irányítja. Háttal állva mutatja nemi szervének tájékát. A hím meglátja, közelebb lép, és hátulról a nőstényre hág. A közösülés közben semmiféle elülső érintkezés nincs: a hím nemi szervének tájéka feszesen a nőstény tomporához szorul. A mi fajunkban egészen más a helyzet. Nemcsak a közösülés előtti hosszas tevékenység történik szemtől szembe, hanem maga a közösülés is elsősorban frontális.
Erről azonban sokat vitatkoznak. Régi vélemény, hogy fajunkban a frontális közösülés az egyedül természetes biológiailag, s a többi helyzet tulajdonképpen a frontálisnak rafinált változata. Újabban számos tekintély kétségbe vonta ezt, mondván, hogy egyetlen helyzetet sem kiálthatunk ki alapvetőnek, végül is mindenfajta testi érintkezés a nemiség malmára hajtja a vizet, s mint felfedező faj, éppen az a természetes, ha a legváltozatosabb helyzetekkel kísérletezünk – minél többel, annál jobb, hiszen ezzel is komplexebbé válik a nemi aktus, több lesz benne az újszerűség, s így elejét vehetjük a régóta közösülő pár egymásra unásának. Ez az érvelés a maga összefüggéseiben teljesen meggyőző, de bizonyító igyekezetében kissé túllő a célon. Elsősorban ugyanis azt a véleményt igyekszik cáfolni, hogy az alapvető helyzettől való eltérés „bűn”. Ennek ellensúlyozására az eltérő helyzetek értékét hangsúlyozza, a fenti okok alapján nagyon is jogosan. A pár szexuális örömének fokozódása nyilvánvalóan fontos szerepet játszik a párkötelék megszilárdításában. Az eltérő helyzetek tehát biológiailag egészséges jelenségek fajunkban. De a harc hevében a fenti álláspont szószólói elfeledkeztek arról a tényről, hogy mindennek ellenére fajunkban egyetlen alapvető, természetes párosodó helyzet van: a frontális. Jóformán valamennyi szexuális jelzés és erogén zóna a test elülső részén található – a mimikus kifejezések, az ajkak, a szakáll, a mellbimbók, az őket körülvevő udvar, a nőstény emlői, a szeméremszőrzet, maguk a nemi szervek, s a főbb elvörösödő területek a nemi tevékenység valamennyi szakaszában. Felvetődhet, hogy sok ilyen jelzés kifogástalanul működhetne a korai szakaszokban, amelyek lehetnének frontálisak, hogy aztán a frontálisan fölgerjedt pár hímje hátracsússzék, hogy hátsó helyzetből vagy akár valamilyen más, szokatlan helyzetből kezdje meg a közösülést.
Semmi sem szól ez ellen, az újszerűség is mellette szól, de vannak hátrányai. Először is: a mi párkötelékes fajunkban roppant fontos a szexuális társ személyazonossága. A frontális helyzet azt jelenti, hogy a beérkező nemi jelzések és örömérzések szorosan összefüggnek a társ személyazonosságának jelzéseivel. A szemtől szembe végzett közösülés „személyes” ügy. Ráadásul ki lehet így terjeszteni a közösülés előtti szakasz frontális tapintásos érintéseit a tényleges közösülés szakaszára – ha frontálisan folytatódik. Az ingerek natív része veszendőbe menne, ha a pár más helyzetet venne fel. A frontális közösülés ezenfelül optimális lehetőséget ad arra, hogy a hím medencetájékának taszító mozgása a nőstény csiklóját ingerelje. Igaz, hogy a csikló a taszítások hatására passzívan mindenképpen ingerlődik, akármilyen a hím helyzete a nőstényéhez viszonyítva, de a frontális közösülés további ritmikus nyomásra ad módot, amelyet a hím nemi szervének tájéka fejt ki a nőstény csiklótájékára, s ez jelentékenyen fokozza a gerjedést. Végül: a hüvelyjárat szöge jelentősen előremozdult a többi főemlős fajhoz képest. Sokkal előrébb, mint az magából a faj kiegyenesedéséből következnék. Semmi kétség, ha fajunk nőstényének az lett volna fontos, hogy a hátulról ráhágó hím felé mutassa nemi szervét, a természetes kiválasztódás hamar a segítségére sietett volna, és a mai nőstények hüvelyjárata sokkal hátrébb hajolna.
Ezért tartom érvényesnek azt a felfogást, hogy fajunkra alapvetően a frontális közösülés jellemző. A számos változat egyáltalán nem küszöböli ki a frontális mozzanatot: fölül lehet a hím is, a nőstény is, folyhat a közösülés oldalvást, guggolva, állva, és így tovább, ám a leghathatósabb és legelfogadottabb helyzetben mindkét fél vízszintes tartást vesz fel, s a hím a nőstény fölött helyezkedik el. Amerikai kutatások szerint a népesség 70 százaléka semmilyen más helyzetben nem közösül. Még azok is, akik változatos helyzetekben közösülnek, az idő jelentős részében az alapvető tartást veszik fel. Alig tíz százalék kísérletezik hátsó közösüléssel. Egy hatalmas, kultúraközi felmérés, mely majd kétszáz különböző társadalmat vizsgált meg a világ minden táján, arra a következtetésre jutott, hogy a megvizsgált közösségek közül egyetlenben sem bevett gyakorlat a nőstény tompora felől végrehajtott közösülés.
Ha elfogadjuk – és elfogadhatjuk – ezt a tényt, visszatérhetünk e rövid kitérő után az eredeti kérdésre, a nemi önutánzás kérdésére. A nőstény csupasz majomnak sikeresen előre kellett irányítania a hím figyelmét, az evolúció pedig nyilván segítségére sietett, hogy testének elülső tájai izgalmasabbak lehessenek. Ősi korszakunk valamilyen szakaszában még feltétlenül hátulról közösültünk. Tegyük fel, hogy elérkeztünk ahhoz a korszakhoz, amikor a nőstény szexuális jelzése két húsos, félgömb alakú tomporától (ez a testrész egyébként minden más főemlős fajnál hiányzik) és két égővörös szeméremajaktól származott. Tegyük fel, hogy a hímben erőteljes ingerválasz alakult ki erre a jelzésre, tegyük fel továbbá, hogy fejlődésünk e szakaszára a faj kiegyenesedőben volt, s társas érintkezései során egyre inkább szemtől szembe helyezkedett el. Joggal várhatjuk ebben a helyzetben, hogy olyasfajta önutánzás következzék be, mint amilyen a gelada-páviánnál tapasztalható.
Vizsgáljuk meg fajunk nőstényének elülső testtájait. Látunk-e olyan struktúrát, amely netán utánzata lehet az ősi jelzésnek, amely a félgömb alakú tomporok és a vörös szeméremajkak jelzésén alapult? A válasz olyan világosan áll előttünk, mint maga a női mell. A nőstény kiugró, félgömb alakú emlői feltétlenül a húsos tomport utánozzák, és az élesen különváló ajkak a szájnyílás körül feltétlenül a vörös szeméremajkak másolatai. (Emlékezzünk csak vissza: heves nemi izgalom hatására mind a szeméremajkak, mind az ajkak megduzzadnak, s színük elmélyül, tehát nemcsak külsőleg hasonlítanak, hanem szexuális izgalomban azonos módon változik meg a fiziológiájuk.) Ha fajunk hímje már hozzászokott a nőstény nemi szervének hátulról előtűnő jelzéseihez, s ezekre nemileg reagált, akkor nyilván eleve fogékony volt látásukra akkor is, ha másolatukat a nőstény testének elülső részén pillantotta meg. És minden jel arra mutat, hogy ez történt: a nőstény mellén, illetve száján megjelent egy-egy pár tompor, illetve szeméremajak. (Itt azonnal fölmerül a rúzs és a melltartó használatának kérdése, de ezt hagyjuk későbbre, amikor a modern civilizáció speciális nemi technikájáról beszélünk.)
A döntő fontosságú vizuális jelzéseken felül bizonyos szagingerek is szexuális szerepet játszanak. Az evolúció jelentékenyen csökkentette szagérzékenységünket, de az jóval hatékonyabban kezd működni a nemi érintkezések alatt, mint általában gondolnánk. Tudjuk, hogy szagunk nemi különbségeket mutat, s hogy a párkialakító folyamat bizonyos szakasza – az egymásba szeretés – valamiféle szagemlék rögződésével jár, belénk ivódik a társ testének egyéni illata. Összefügg ezzel az az izgalmas fölfedezés, hogy a serdülőkorban szagpreferenciáink észrevehetően eltolódnak. A serdülőkorig leginkább az, édes, gyümölcsszerű szagokhoz vonzódunk, míg a nemi beéréssel csökken ez a pozitív reakció, és drámaian megnő a virágszerű, olajos, pézsmás illatok értéke. Ez mindkét nemre áll, de a pézsmás illatokra fogékonyabb lesz a hím, mint a nőstény. A felnőtt csupasz majom állítólag egy a nyolcmillióhoz arányban is megérzi a pézsma jelenlétét a levegőben, és nem érdektelen, hogy éppen ez az anyag játszik döntő szerepet számos emlősfaj szagjelző rendszerében, olyannyira, hogy ezt külön szagkiválasztó mirigyek termelik. Nekünk ugyan nincsenek nagyobb szagkiválasztó mirigyeink, de rengeteg apró, úgynevezett apokrin miriggyel rendelkezünk. Ezek a közönséges izzadságmirigyhez hasonlóak, termékük azonban nagyobb arányban tartalmaz szilárd anyagokat. Testünk számos részén megtalálhatók, de számuk különösen nagy a hónalj és a nemi szerv tájékán. Az itt kialakult helyi szőrpamacsok kétségtelenül a szagcsapda fontos funkcióját végzik. E területek szagkiválasztása állítólag fokozódik, ha beáll a nemi izgalom, de a jelenség részletes elemzése még várat magára. Azt mindenesetre tudjuk, hogy fajunk nősténye 75 százalékkal több apokrin mirigy birtokosa, mint a hím, és nem árt itt visszaemlékezni arra, hogy a közösülő alacsonyabb rendű emlősök hímje sűrűbben szagolgatja a nőstényt, mint az őt.
Speciális szagtermelő területeink elhelyezkedése ugyancsak a frontális közösüléshez való alkalmazkodásról tanúskodik. A nemi szerv körüli terület nem különleges vonás, közös sok más emlősfajjal, de a hónalj koncentrált szagtermelése már váratlanabb sajátosság. Láthatóan összefügg fajunk általános tendenciájával, hogy a test elülső részén új szexuális ingerforrásokat hozzon létre, a frontális közösülések növekvő számának hatására. Ez a fejlemény azt eredményezi, hogy a társ orra a közösülés előtti szakasz nagy részében és magában a közösülő szakaszban jelentős szagtermelő központ közvetlen közelében mozog.
Eddig azt fejtegettük, miként javult és bővült fajunk szexuális vonzódásainak magatartásrendszere, miként jutott egy-egy összeszokott pár egyre több örömhöz, miként maradt fenn, egyre erősödve, a párkötelék. De a szexuális magatartás lényege-célja maga a beteljesülés aktusa, itt is szükség volt nemi tökéletesedésre. Milyen is az ősi, főemlős szisztéma? A felnőtt hím szakadatlanul tevékeny nemileg, kivéve az ejakulációra közvetlenül következő időt. A beteljesülés, az orgazmus azért értékes számára, mert feloldja szexuális feszültségét, és vágyának lanyhulása elég időt ad, hogy spermatartalékai feltöltődjenek. A nőstény viszont csak meghatározott ideig, ovuláció előtt és után aktív. Eközben folyamatosan képes közösülni a hímekkel. Mennél többször közösül, annál nagyobb a sikeres megtermékenyülés valószínűsége. A nőstény főemlős nem érez kielégülést, pillanatnyi tetőpontot, amely ideig-óráig elcsitítaná vágyát. Amíg fogékony, egyetlen percet sem veszíthet, mindenáron folytatnia kell a párosodást. Ha heves orgazmusokat élne át, csak értékes, termékenyítő idejéből fecsérelne. A közösülés végeztével, mikor a hím ejakulált és lebocsátkozik a nőstényről, az nem ad jelt semmiféle érzelmi fölindulásról, tovább bóklászik, mintha mi sem történt volna.
A mi párkötelékre épülő fajunkban egész más a helyzet. Tekintve, hogy egyetlen hím tartozik a nőstényhez, semmi előny nem származna abból, ha a nőstény akkor is vágyakozna, amikor a hím éppen kielégült. Mi sem áll tehát a nőstény orgazmusának útjában. Sőt, két másik dolog éppenséggel olyan irányban hatott, hogy a nőstény is átélje az orgazmust. Az egyik az a hatalmas jutalom, amellyel a nőstény orgazmusa, valamiféle nemi kooperációval, a hímét fokozza. Mint a nemiség más természetű tökéletesedései, ez a mozzanat is a párkötelék erősödését, a család egységének fennmaradását szolgálja. A másik mozzanat pedig az, hogy a nőstény orgazmusa jelentékenyen növeli a megtermékenyülés esélyeit. Ez különleges módon történik, s egyedül fajunkra jellemző. Újra csak akkor érthetjük meg ezt, ha szemügyre vesszük főemlős rokonainkat. Ha a hím majom megtermékenyítette a nőstényt, az nyugodtan továbbállhat, nem kell attól tartania, hogy a spermafolyadék kicsöpög hüvelyjáratának legbelső részéből. Négykézláb jár. Hüvelyének fekvése megközelítőleg vízszintes. Ha viszont a mi fajunk nőstényét hagyná ennyire hidegen a közösülés élménye, ő is fölállna, és azonnal továbbállna, más lenne a helyzet, mert két lábon jár, és helyváltoztatás közben hüvelye majdnem függőleges helyzetben van. Pusztán a nehézkedés hatására visszafolyna hüvelyében a spermafolyadék, és jelentős része kicsöpögne. Ezért igen előnyös minden olyan reakció, amely vízszintes helyzetben tartja a nőstényt, mikor a hím ejakulált, s abbamaradt a közösülés. A női orgazmus heves reakció, kielégíti, kimeríti a nőstényt, és pontosan ilyen hatása van. Ezért kétszeresen értékes.
Az a tény, hogy a nőstények orgazmusa semmilyen főemlős fajban nem, csak a mi fajunkban létezik, és az a másik tény, hogy ez az orgazmus fiziológiailag majdnem azonos a hímével, arra enged következtetni, hogy evolúciós értelemben „álhím”-reakció lehet. Mind a hím, mind a nőstény szervezetében olyan rejtett tulajdonságok találhatók, amelyek az ellenkező nemre utalnak. Más állatfajok összehasonlító vizsgálataiból tudjuk, hogy az evolúció szükség esetén előhívhat egy-egy ilyen rejtett tulajdonságot, előtérbe hozhatja abban a nemben is, ahol semmi keresnivalója. Ebben az esetben arra gondolunk, hogy fajunk nősténye rendkívül érzékeny lett csiklójának nemi ingerlésére. Ha felidézzük, hogy ez a szerv lényegében a hímvessző női ellenpárja, mása, ez feltétlenül arra utal, hogy – legalábbis eredetileg – a nőstény orgazmusa a hímtől „kölcsönvett” reakció.
Ez valószínűleg arra is magyarázatot ad, miért a mi fajunk hímjének van a legnagyobb nemi szerve valamennyi főemlős közül. Teljes merevségében nem csak igen hosszú, hanem nagyon vastag is más főemlős fajokhoz képest. (A csimpánz hímvesszőé hozzá képest vékony pálca.) A hímvessző megvastagodása azt eredményezi, hogy a nőstény külső nemi szerveit sokkal több húzó-lökő hatás éri a hím medencetájának taszító mozgásai során. Valahányszor befelé nyomul a hímvessző, a csikló tájéka leszorul, és felemelkedik, valahányszor a hímvessző elhagyja a hüvelyt. Ehhez vegyük hozzá a frontálisan közösülő hím nemi szerve tájékának a csikló tájékára kifejtett ritmikus nyomását, és a csikló olyan mérvű, ismétlődő masszázsához jutunk, amely – egy hím esetében – gyakorlatilag maszturbációnak minősülhetne.
Összegezve: mind a vonzódás, mind pedig a beteljesülés dolgában minden olyan irányban változott, hogy a csupasz majom szexualitása növekedjék, és az alapvető páralakító forma sikeresen meghonosodjék egy olyan emlőscsoportban, amelyben ez a magatartási forma gyakorlatilag egyedül áll. De az új tendenciának más nehézségekkel is meg kellett küzdenie. Előttünk áll a csupasz majompár, nem váltak szét, közös erővel nevelik utódaikat. Látszólag minden a legnagyobb rendben. Csakhogy az utódok növekednek, hamarosan elérik a serdülőkort. Mi következik ekkor? A főemlősi reakció: a felnőtt hím elűzi a fiatal hímeket, és fiatal nőstényekkel közösül. A fiatal nőstények is beolvadnak a családba, az anyával egyenrangú „ágyasokként”, vagyis ott tartunk, ahonnan elindultunk. Ráadásul, ha a fiatal hímek a közösség perifériájára sodródnak, és alárendelt lesz a szerepük, mint sok főemlős fajban, akkor csorbát szenved a hím vadászalakulat kooperatív jellege.
Világos, hogy a szaporodás rendszerének további módosulására volt szükség, mégpedig az exogámia, a külházasság intézményére. Csak úgy maradhatott fenn a párkötelék, ha az utódok a maguk korosztályából választottak párt. Ez az igény korántsem ritka a páralakító fajokban, az alacsonyabb rendű emlősök körében számos példáját találjuk, de a legtöbb főemlős faj társas természete megnehezíti kivitelezését. A páralakító fajok többségében a fiatalok beérésével felbomlik, szétszéled a család. A csupasz majom társas magatartása kooperatív – nem teheti meg, hogy ilyen módon forgácsolja szét erejét. Lényegében ugyanígy oldja meg a problémát, csak közben sokkal inkább „házon belül” marad. Mint minden páralakító állat, a csupasz majom is birtokjogot formál szexuális társára. Az anya szexuális értelemben az apa „tulajdonosa”, és viszont. Amint megjelennek az utódok serdülőkori nemi jelzései, szexuális vetélytársak lesznek, a fiúk az apáé, a lányok az anyáé. A szülők ösztönösen eltávolítani igyekeznek őket. De az utódokban is kialakul az igény, hogy megteremtsék saját támaszpontjukat, telepüket. Ez az igény természetesen a szülőkben is jelen volt, ők is így teremtettek otthont maguknak, és ez a forma egyszerűen megismétlődik. A szülői otthon, amelyben az anya és az apa az úr, nem kínál előnyös feltételeket az utódok számára. Mind maga az otthon, mind a benne lakó egyedek – közvetlenül vagy közvetve – a szülőkre utalnak. A serdülő utód ösztönösen elutasítja ezt, és hozzákezd egy új otthon kialakításához. Ez a hajlam jellemző a fiatal húsevőkre, de a fiatal főemlősökre annál kevésbé – újabb magatartásváltozásra kényszerült tehát a csupasz majom.
Szerencsétlen dolog, hogy a külházasság intézményét sokan a „vérfertőzési tabu” folyományának tartják. Ez automatikusan azt feltételezi, hogy viszonylag új keletű, kulturálisan determinált korlátozással van dolgunk, holott ez az intézmény feltétlenül biológiai alapon, sokkal korábban alakult ki, hiszen máskülönben fajunk jellegzetes szaporodásmódja sohasem különült volna el főemlősi hátterétől.
Idevág az az egyedülállónak tűnő vonás is, hogy a nőstény csupasz majom megőrzi hymenét, szűzhártyáját. Az alacsonyabb rendű emlősök körében találkozunk vele, az urogenitális szervrendszer kialakulásának méhen belüli szakaszában, de a csupasz majom esetében neoténiásan megmarad a születés után is. Megmaradása azt jelenti, hogy némi nehézséggel jár a nőstény legelső közösülése. Ha meggondoljuk, milyen sokat tett az evolúció azért, hogy a nőstény a lehetőséghez képest maximálisan érzékeny legyen nemileg, első pillantásra furcsállhatjuk, hogy olyasmivel is föl van szerelve, ami lényegében meggátolja a közösülést. Nem ilyen ellentmondásos a helyzet. A szűzhártya szerepe az, hogy megnehezítse, fájdalmassá tegye az első közösülést, s ezáltal biztosítsa, hogy azt ne vegyék félvállról. Természetes, serdülőkori jelenség a szexuális kísérletezés, tapasztalatgyűjtés, „tapogatózó” társkeresés. E korosztály hímjeit semmi sem tartja vissza a teljes közösüléstől. Ha nem alakul is ki a párkötelék, ők nem kötelezték el magukat, továbbállhatnak, hogy megfelelő társat találjanak. Ám ha a fiatal nőstény merészkedik ugyaneddig, holott a párkötelék még nem alakult ki, azon találhatja magát, hogy teherbe esett, fejest ugrott az anyaságba, és új helyzetében társ nélkül marad. A szűzhártya részben lefékezi nekilendülését, megköveteli, hogy a nőstény csak akkor folyamodjék a végleges lépéshez, ha mély érzelmi reakciói alakultak ki, amelyek elég erősek ahhoz, hogy ellensúlyozzák a kezdeti fizikai kellemetlenségeket.
Röviden szólnunk kell még a monogámia. illetve poligámia kérdéséről. A párkötelék kialakulása, mely az egész fajra jellemző, természetszerűleg a monogámiának kedvez, de nem feltétlenül írja azt elő. Ha az ádáz vadászéletmód eredményeképpen kevesebb lesz a felnőtt hím, mint a nőstény, olyan tendencia is előtérbe kerülhet, hogy némelyik élve maradt hím több nősténnyel is párkötelékbe lép. Ez lehetővé teszi a születések számának növekedését, s ugyanakkor nem teremt veszélyes feszültségeket azáltal, hogy „felesleges” nőstények maradnak. Ha annyira kizárólagos volna a páralakító tendencia, hogy kizárná ezt a lehetőséget, nem lenne hatékony. Ez a fejlemény azonban nem menne könnyen: a nőstények hajba kapnának a hímen, komoly nemi vetélkedés ütné föl a fejét. A többnejűség ellen hatna az az alapvető gazdasági nyomás is, amely egy sokszorosára növekvő család eltartásával járna. Létezhetne némi többnejűség, de csak igen korlátozottan. Érdekes, hogy bár számos kisebb kultúrában ma is létezik, a jelentősebb társadalmak népessége (vagyis a faj túlnyomó többsége) monogám. Még az olyan kultúrákban is, ahol a többnejűség megengedett, a szóba jövő hímeknek csak csekély százaléka él vele. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a többnejűség elvetése vajon elősegítette-e a nagyobb kultúrák jelenlegi felülkerekedését. Mindenesetre azt megállapíthatjuk, hogy akármit művel is néhány elmaradott, obskúrus törzsi közösség, fajunk derékhada a páralakító jelleg legszélsőségesebb formáját választotta – a hosszú távú egynejű párosodást.
Ez tehát a csupasz majom a maga komplex erotikájával: élénken szexuális, páralakító, számos egyedülálló vonással rendelkező faj – főemlős elődök és húsevőkre jellemző, széles körű átalakulások bonyolult keveréke. Ehhez járul a harmadik, végső alkatelem, a modern civilizáció. Ahogy kooperáló vadász lett a primitív erdőlakóból, úgy növekedett agya, s ez az agy technikai újításokkal kezdett foglalkozni. A primitív, törzsi lakhelyekből hatalmas városok lettek. A kőszekerce korának bimbója az űrhajók korának virágját nyitotta. De milyen hatással volt mindez a fény és pompa a faj nemi berendezkedésére? Alig volt hatással, ez lehet csak a válasz. Túl gyorsan, hirtelenül történt, hogy sem alapvető biológiai haladást is hozott volna. A felületes szemlélet azt sugallja, hogy igenis van ilyen haladás, ez azonban jórészt képzelődés. A modern nagyváros homlokzata mögött változatlanul él a csupasz majom. Csak a nevek változtak: vadászat helyett értsünk munkát, vadászterület helyett munkahelyet, támaszpont helyett otthont, párkötelék helyett házasságot, násztárs helyett feleséget és így tovább. A már említett amerikai felmérések mai szexuális berendezkedésünkről azt tanúsítják, hogy fajunk fiziológiai és anatómiai felépítése ma is teljes üzemben van. A történelem előtti maradványok és a ma élő húsevők és más főemlősök megfigyeléséből leszűrt adatok együttesen kerek képet adnak arról, hogy a csupasz majom hogyan használta szexuális adottságait, s hogyan szervezte meg nemi életét a távoli múltban. A mai adatok, amint eltávolítjuk róluk a nyilvános erkölcsösködés komor lakkrétegét, mondhatni, azonos képet mutatnak. Mint a fejezet kezdetén említettem, sokkal inkább fajunk biológiai természete alakította saját képére a civilizáció társadalmi struktúráját, mint fordítva.
Mégis, ha az alapvető nemi berendezkedés megőrizte is meglehetősen primitív formáit (hiába növekedtek a közösségek, a nemiség nem vált közösségi jelenséggé), számos kisebb korlátozás, fékező hatás jelentkezett. Ezekre azért lett szükség, mert anatómiai és fiziológiai nemi jelzéseink differenciálódtak, s az evolúció során szexuális reakciókészségünk is fokozódott. Mindezek „használati utasítása” kicsiny, szoros törzsi közösséget ír elő, nem pedig hatalmas metropolisokat. A nagyvárosban szakadatlanul izgató (és izgatható) idegenek százaival érintkezünk. Ez új vonás, és meg kell vele birkóznunk.
A kulturális korlátozások persze sokkal korábban jelenhettek meg, mint az idegenek. Az egyszerű törzsi közösségben is kénytelen volt az összetartozó pár valamilyen módon korlátozni nemi jelzéseit, mikor a nyilvánosság előtt járt-kelt. Ha a pár összetartása végett a nemiség felfokozására volt szükség, akkor nyilván azt is el kellett érni, hogy kisebb mértékű legyen a nemi feszültség, ha a pár éppen nem közösül, hiszen máskülönben kívülállók is izgalomba, nemkívánatos izgalomba jöhettek volna. Más páralakító, de közösségi fajokban ezt a funkciót főként agresszív gesztusok töltik be, ám az olyan kooperatív faj, mint a miénk, nyilván kevésbé harcias eszközökhöz folyamodik. Itt segíthet megnövekedett agyunk. A beszéd magától értetődően döntő szerephez jut („A férjem haragudna”), akárcsak a társas érintkezések más területein, de szükség van közvetlenebb eszközökre is.
A legkézenfekvőbb példa a biblikus-közmondásos fügefalevél. Függőleges tartású lévén, a csupasz majom csakis úgy közeledhet fajának másik tagjához, ha közszemlére bocsátja nemi szervét. A többi, négykézláb közlekedő főemlősnek nincs ilyen problémája. Ha meg akarják mutatni nemi szervüket, speciális helyzetet kell fölvenniük. Mi viszont szakadatlanul az orrunk előtt látjuk, akármit csinálunk. Ebből az következik, hogy a nemi szerv tájékának befedése valamilyen egyszerű ruhadarabbal feltétlenül korai kulturális fejlemény volt. A ruházat, mint a hideg elleni védekezés eszköze, kétségtelenül ebből az ősibb funkcióból ered, hiszen fajunk csak egy későbbi szakaszban húzódott a barátságtalan éghajlatok felé.
Ahogy a kulturális körülmények változtak, úgy módosult az antiszexuális ruházat; olykor kiterjedt a másodlagos nemi jelzésekre is (mellfedő, ajakfátyol), olykor viszont nem. Bizonyos szélsőséges esetekben nemcsak a szem elől rejtette el a nőstény nemi szervét, hanem teljességgel hozzáférhetetlenné tette. Ennek leghíresebb példája az erényöv, a hüvelyt és a végbélnyílást befedő fémlemez, amelyen a megfelelő helyeken lyukak voltak, hogy a test által kiválasztott anyagok távozhassanak. Hasonló célzatú gyakorlat volt a fiatal lányok hüvelyének bevarrása a házasságig, vagy a külső szeméremajkak összetűzése fémből készült kapcsokkal, gyűrűkkel. Újabb keletű az az eset, amikor egy férfi lyukakat fúrt társa szeméremajkaiba, és minden közösülés után lereteszelte őket. Az efféle szélsőséges óvintézkedések persze igen ritkák, de az a sokkal kevésbé drasztikus eljárás, hogy a nemi szerveket ruházat fedi el, ma már szinte egyetemesnek mondható.
A másik fontos fejlemény az volt, hogy magántermészetű lett maga a nemi aktus. Vagyis nem csak a nemi szervek látványa, hanem használata is magántermészetű. Napjainkra egyre szorosabb a közösülés és az alvás közötti képzettársítás. Az együtt alvás szinte a közösülés szinonimája lett: a közösülések túlnyomó többsége ma már nem oszlik el egyenletesen a nap huszonnégy órájára, hanem egyetlen speciális időszakra, a késő estére korlátozódik.
A test a testen típusú érintkezések, mint láthattuk, ma már oly fontos részévé váltak a nemi magatartásnak, hogy a napi rutintevékenység idejére ezeket is kerülni kell. Sürgő-forgó, zsúfolt közösségeinkben az idegenek fizikai érintésére tilos jelzést kellett kialakítani. Ha véletlenül egy idegen testét súroljuk, azonnal bocsánatkérés következik, s a szabadkozás mértéke egyenesen arányos a megérintett testrész nemiségének fokával. Az utcán vagy az épületek belsejében nyüzsgő tömegről készített, lassított felvételek világosan tanúsítják, milyen hihetetlenül kifinomultak a testi érintkezéseket kerülő manővereink.
Az idegenekkel szemben kialakított érintéskorlátozások csakis abnormálisan sűrű tömegben vagy pedig bizonyos kategóriákba tartozó személyekkel kapcsolatban (fodrász, szabó, orvos stb.) oldódnak föl, nekik ugyanis társadalmilag szavatolt joguk van mások érintésére. A közeli barátok és rokonok érintése kevesebb gátlással jár. Társadalmi szerepük ugyanis világosan nem szexuális lévén, kisebb veszéllyel fenyeget a dolog. Az üdvözlő szertartások még így is rendkívül stilizáltak. Merev, kötött forma a kézfogás. Az üdvözlő csók külön rituális formát öltött (kölcsönös száj az arcon típusú érintés), s így elkülönül a száj a szájon típusú, szexuális jellegű csóktól.
Bizonyos mértékig a testhelyzetek is kerülni kezdték a nemi képzettársításokat. A szétvetett láb, a nőstény szexuális felhívó helyzete, szigorúan kerülendő. Az ülő nő vagy szorosan összetartja két lábát, vagy pedig átveti őket egymáson.
Ha a száj kényszerül olyan helyzetbe, amely valamilyen módon szexuális reakcióra emlékeztet, gyakran eltakarja a kéz. A vihogás, bizonyos más nevetéstípusok és a grimaszok az udvarló szakaszra jellemzőek, s mikor társas érintkezés közben jelentkeznek, gyakran föllendül a kéz, hogy elfedje a száj környékét.
Számos kultúra hímjei eltávolítják bizonyos másodlagos nemi jelzéseiket; vagy szakállukat, vagy bajuszukat, vagy mindkettőt leborotválják. A nőstények hónaljukat szőrtelenítik. A hónalj szőrpamacsa fontos szagcsapda, s ezért el kell távolítani, ha a normális öltözködési szokások következtében fedetlenül marad a testnek ez a része. A szeméremszőrzetet olyan gondosan takarja a ruházat, hogy általában nincs szükség eltávolítására, de érdekes, hogy a modellek gyakran ezt a testtájékot is lecsupaszítják, hiszen ruhátlanságuk nem szexuális célokat szolgál.
Ezenfelül nagy igyekezettel szagtalanítjuk magunkat. Gyakran mossuk, fürdetjük testünket – sokkal gyakrabban, mint azt egészségünk s a higiénia megkívánná. Társadalmi tendencia a testszagok elfojtása, s ennek megfelelően hatalmas mennyiségben vásároljuk a legkülönbözőbb mesterséges, vegyi szagtalanító szereket.
E korlátozások legtöbbjét az élteti, hogy bizonyos jelenségeket egyszerűen és megfellebbezhetetlenül úgy minősítünk, mint ami „nem való”, „nem illik”, „rossz ízlésre vall”. A korlátozások valódi, antiszexuális jellege ritkán kerül szóba, ritkán jut eszünkbe. Megfogalmazott korlátozásokat is alkalmazunk például mesterségesen kialakított erkölcskódexek, szexuális etikettek formájában. Ezek kultúránként váltakoznak, de célzatuk mindenütt azonos: kerülni kell idegenek szexuális izgatását, korlátozni kell a párköteléken kívül folytatott nemi tevékenységet. Hogy ez a folyamat sikeres legyen (mert még a legpuritánabb közösségek is elismerik, milyen nehézségekkel kell számolni), különböző erkölcsnemesítő eljárásokat alkalmazunk. Az iskolás gyermekek sporttevékenységét és más, nagy erőkifejtést követelő fizikai tevékenységeket olykor azzal a hiú reménnyel ösztönzünk, hogy csökkentik a nemi feszültségeket. Ha gondosan megvizsgáljuk ezt az elvet és gyakorlati alkalmazását, kiderül, hogy legtöbbször szánalmasan kevés sikerrel jár. Az atléták éppen olyan tevékenyek nemileg, mint bárki más. Amit kimerülésükkel veszítenek, azt testi erőnlétükkel nyerik vissza. Egyetlen módszer látszik célravezetőnek, a büntetés-jutalmazás ősrégi rendszere – ha büntetés jár a nemi kicsapongás és jutalom a nemi önmegtartóztatás fejében. Ez azonban inkább csak elfojtja a szexuális vágyat, csökkenteni nem tudja.
Világos, hogy abnormálisan megnövekedett közösségeink csakis effajta intézkedésekkel tudják elérni, hogy a fokozott társas érintkezések ne fokozzák veszélyes mértékben a párköteléken kívül folytatott nemi tevékenységet. A csupasz majom azonban, mint felfokozott nemiségű főemlős, nem jól tűri az effajta korlátozást. Biológiai természete egyre lázadozik. Ha valamilyen területen mesterséges korlátozás honosodik meg, más területen indul meg az ellensúlyozó tökéletesedés. Ez gyakran nevetségesen ellentmondásos helyzetekhez vezet.
A nőstény elfedi emlőit, majd melltartó segítségével újjáalakítja azok formáját. Ez a szexuális jelzőkészülék lehet párnázott vagy felfújható – nemcsak helyreállítja az eltakart formát, hanem fel is nagyítja, így mímelve a nemi izgalommal járó emlőduzzadást. Bizonyos esetekben a nőstények még kozmetikai műtéttől sem riadnak vissza, hogy petyhüdt mellüket bőr alatti paraffin injekciókkal tartósan megfiatalítsák.
A szexuális párnázás más testrészeken is jelentkezhet: elég a férfiak nadrágpőcére, válltöméseire vagy a nők tomportöméseire utalni. Egyes mai kultúrákban az ösztövér nők tompormelltartókat, „hamis” tomporokat vásárolnak. A természetes járó testtartást elváltoztató magas sarkú cipő járás közben fokozza a tompor riszálását.
A nők csípejének kipárnázása gyakran volt divatos; szoros övek segítségével ki lehet emelni a csípő és a keblek görbületét. A keskeny derék nagy divat a nők körében, sokan szoros fűzőket használtak és használnak ma is a testnek ezen a részén. A tendencia fél évszázaddal ezelőtt tetőzött, mégpedig a „darázsderék” divatjával, s néhány nő még attól sem riadt vissza, hogy műtéti úton eltávolíttassa alsó bordáit, így fokozza a hatást.
Széles körben használatosak a rúzsok, arcpirosítók és illatszerek. Szerepük az, hogy az ajkak, a kivörösödés, illetve a testszag szexuális jelzéseit fokozzák. Használatuk további ellentmondásokat fed fel. A nők serényen igyekeznek megszabadulni tulajdon biológiai szaguktól, hogy azt különböző „csábító” műillatokkal helyettesítsék, jóllehet az mindössze más, távoli emlősfajok szagváladékának hígított formája.
Ha áttekintjük a különböző szexuális korlátozásokat és mesterséges ellenreakcióikat, akarva-akaratlanul az az érzésünk támad, hogy sokkal egyszerűbb lenne visszalépni a társasjáték legelső mezőjére. Mi értelme van lehűteni egy szobát, s aztán tüzet gyújtani benne? De mint már kifejtettem, a korlátozások oka egyszerű: elejét kell venni az esetleges nemi izgalomnak, hiszen az a párköteléket veszélyeztetheti. De miért nem alakult ki teljes korlátozás a nyilvánosság előtt? Miért nem azokra a pillanatokra tartogatjuk biológiai és mesterséges önmutogatásunkat, amikor kettesben maradunk szexuális társunkkal? A válasz részben az, hogy nemiségünk felfokozott, és állandó kifejezést, levezetést igényel. Felfokozott nemiségünk azért jött létre, hogy fenntartsa a párköteléket, de egy komplex társadalom ingerlő atmoszférájában feszültségünk páron kívüli helyzetekben is sorozatosan kiold. Ez azonban csak része a magyarázatnak. A nemiséget ugyanis társadalmi helyzetek elérésére-megőrzésére is használjuk – ez a stratégia más főemlős fajokban sem ismeretlen. Ha a nőstény majom nem szexuális helyzetben közeledik az agresszív hímhez, megmutathatja neki nemi szervét – nem mintha közösülni akarna, csupán annyira akarja fölkelteni a hím szexuális vágyát, hogy agresszív hajlamait elnyomja. Az ilyen magatartási formákat „átmotiválásnak” nevezik. A nőstény a hím nemi izgalmának fölkeltésével „átmotiválja” a hímet, s ezáltal nem szexuális előnyhöz jut. Fajunk is használ hasonló módszereket. Ezt a célt szolgálja a mesterséges nemi jelzések nagy része. Ha valaki vonzó színben tünteti föl magát a másik nem tagjai előtt, hatékonyan csökkentheti a bennük jelentkező ellenérzéseket.
Páralakító fajunkban veszélyes is lehet az ilyen stratégia. Nem szabad túllőni a célon. A kulturálisan kialakult nemi korlátozások betartásával egyszerre jelezhetjük világosan, hogy „Nem vagyok közösülésre kapható”, és ugyanakkor, más jelzésekkel, hogy „Azért nagyon szexis vagyok”. Az utóbbi jelzések eredményesen csökkentik a környezet ellenérzéseit, míg az előbbiek garantálják, hogy a dolgok ne fajuljanak el túlságosan.
A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.
Ez mind szép és jó, de sajnos más hatások is működnek. A párkötelékek mechanizmusa nem tökéletes. A korábbi főemlősi szisztémába kellett beoltani, s az olykor még felüti a fejét. Ha megromlik a párkötelék, újra föllángolnak a főemlős vágyak. Ehhez járul még a csupasz majom legnagyobb vívmánya, hogy a felnőttkorra is kiterjesztette a gyermekkor kíváncsiságát – a helyzet tehát nagy veszélyekkel fenyegethet.
Világos, hogy kialakulásakor egy olyan helyzethez illett ez a szisztéma, amelyben a nőstény folyamatosan szült, s a hím vadászni járt a többi hímmel. Ha a helyzet alapvetően nem változott is, két tényezővel számolnunk kell.
Új tendencia az utódok számának mesterséges korlátozása. Ez azt jelenti, hogy a „foglalt” nőstényt nem köti le teljesen anyai mivolta, és amíg párja távol van, nemileg elérhetőbb. Másik tendencia, hogy igen sok nőstény csatlakozik a vadászkülönítményhez. A vadászatot persze ma már a „munka” helyettesíti, és a napi útjukra induló hímek egyre vegyesebb kollektívát találnak munkahelyükön, holott azelőtt csak saját nemük tagjaival dolgoztak együtt. Ez tehát azt jelenti, hogy a pár mindkét részről nagy teherpróbát kénytelen kiállni. Gyakran nem is állja ki. (Emlékezzünk csak vissza: amerikai adatok tanúsága szerint negyvenéves korára a férjes asszonyok 26, a nős férfiak 50 százaléka közösül házasságon kívül.) Gyakran azonban elég erős az eredeti párkötelék, hogy kiállja a félrelépéseket, és helyrerázódjék, mikor a házasságtörés már a múlté. Csak nagyon csekély az olyan esetek száma, amikor a pár teljesen és véglegesen összeroppan.
Ha ennyiben maradnánk, túlértékelnénk a párkötelék üdvösségét. Igaz, hogy legtöbb esetben kiállja a nemi kíváncsiság próbáját, de ahhoz már nem elég erős, hogy megszüntesse azt. Az erőteljes nemi berögződés összekovácsolja ugyan a párt, de nem képes kiölni a nemi kíváncsiságot mások iránt. Ha a házasságon kívüli közösülés túlságosan nagy veszélybe sodorja a párköteléket, egy kevésbé ártalmas pótlékot kell találni. A voyeurizmus lett a megoldás, a szó legszélesebb értelmében – hatalmas tömegek hódolnak neki. Szigorúan véve, a voyeur – a „kukkoló” – úgy tesz szert nemi izgalomra, hogy mások szeretkezését lesi, de a kifejezést logikus úton kiszélesíthetjük, hogy minden olyan nemi érdeklődést magába foglaljon, amely nem feltételezi a szemlélődő személy részvételét a nemi tevékenységben. Szinte mindenki voyeur. Nézik, olvasnak róla, hallgatják. A tévé, a rádió, a mozik, a színházak műsorának és a regényeknek nagy része éppen ezt az igényt elégíti ki. Jelentősen hozzájárul ehhez a magazinok, az újságok és a mindennapi beszélgetések anyaga. Fontos iparág lett a voyeurizmus. És mindeközben a szexuális megfigyelő sohasem cselekszik. Mindent elvégeznek helyette. Oly heves ez az igény, hogy az előadóművészek külön kategóriáját kellett feltalálnunk – a színészeket és a színésznőket –, akik úgy tesznek, mintha végigcsinálnák, csak azért, hogy közben figyelhessük őket. Enyelegnek és házasodnak, majd új életre kelve, új szerepükben ismét enyelegnek és házasodnak. Hatalmas méretéket öltött a voyeurizmus iparának termelése.
Ha szemügyre vesszük az állatfajokat, csakis arra gondolhatunk, hogy fajunk voyeur tevékenysége biológiai szemszögből természet ellen való. De viszonylag ártalmatlan időtöltés, és tulajdonképpen előnyére válik fajunknak, mert bizonyos mértékig kielégíti szívós szexuális kíváncsiságunkat, mégpedig anélkül, hogy a voyeurt esetleg új nemi párkötelékbe sodorná, ami viszont a meglévő párkötelék épségét veszélyeztetné.
A prostitúció is megközelítőleg azonos funkciót tölt be. Itt persze konkrét részvétel szükséges, de a tipikus helyzet könyörtelenül a közösülés szakaszára szorítkozik. Amennyire lehet, mindkét fél tartózkodik az udvarlásra és a közösülés előtti szakaszra jellemző tevékenységtől. Ezek olyan szakaszok, amelyek elindítják a pár kialakulását, s éppen ezért kerülendők. Ha egy „foglalt” hím úgy éli ki szexuális kíváncsiságát, hogy prostituálttal közösül, természetesen párköteléke is kárt szenvedhet, de sokkal kevésbé, mintha a közösülésig el nem jutva, de romantikus érzelmekkel bocsátkozna kalandba.
Meg kell vizsgálnunk egy másik nemi tevékenységet, a homoszexuális kapcsolat kialakulását. A nemi tevékenység legfőbb célja a faj újratermelése, márpedig az egymáshoz kötődő homoszexuális társak ezt – a dolog természeténél fogva nem érhetik el. Nagyon fontos, hogy itt finom megkülönböztetést tegyünk. Magában a homoszexuális álközösülésben biológiailag semmi kivetnivaló nincsen. Számos faj él vele a legkülönbözőbb körülmények között. De a kialakult homoszexuális párkötelék a fajfenntartás szemszögéből természetellenes, mert nem vezethet utódok létrehozásához, és nemzőképes felnőtteket von el a faj újratermelésétől. Hogyan alakul ki ilyen párkötelék? Ismét nem árt, ha más fajokra is hivatkozunk.
Már kifejtettem, hogy a nőstény – szexuális jelzések segítségével – „átmotiválhatja” az agresszív hímet. Nemi izgalmát fölkeltve elnyomhatja annak ellenséges érzelmeit, s így nem kell támadásától tartania. Az alárendelt szerepet játszó hím is élhet ezzel a módszerrel. A fiatal hím majmok gyakran a nőstény felhívó testtartását veszik fel, s az uralkodó majmok, ahelyett hogy megtámadnák, meghágják őket. Az uralkodó nőstények ugyanígy meghághatják az alárendelt szerepet játszó nőstényeket. Szexuális viselkedési formák nem szexuális helyzetekben jelennek meg; a főemlős társadalomnak ez az általánosan jelentkező vonása azzal a nagy előnnyel jár, hogy hozzájárul a csoport összhangjának és szervezettségének fenntartásához. Tekintve, hogy rajtunk kívül egyetlen főemlős sem halad végig a párkötelék kialakulásának intenzív folyamatán, tartós homoszexuális párkötelékek sem okozhatnak problémát. Az efféle közösülés pusztán pillanatnyi tekintélyviszonyokat tisztáz, de nem jár a tartós nemi kapcsolat veszélyével.
Homoszexuális magatartás léphet fel, olyankor is, amikor a szexuálisan eszményi személy (az ellenkező nem egyik tagja) elérhetetlen. Előfordul ez nem is egy állatcsoportban: pótlékként ugyanannak a nemnek egy tagja szolgálhat, a valódi nemi tevékenységet „megközelítő” formában. A szélsőségesen elszigetelt állatok gyakran még végletesebb lépésekhez folyamodnak: élettelen tárgyakkal próbálnak közösülni, maszturbálnak. Fogoly húsevők például eledelt tartalmazó edényeikkel közösülnek. A majmok gyakran maszturbációs formákat fejlesztenek ki, de az efféle hajlam még oroszlánokkal is előfordult. Ha eltérő fajú állatokat együtt szállásolunk el, megkísérelhetik a közösülést. De mindezek a formák nyomtalanul eltűnnek, ha jelentkezik a biológiailag szabályos inger, a másik nem valamelyik tagja.
Saját fajunkban is nagy sűrűséggel fordulnak elő hasonló helyzetek, s fajunk reakciója is hasonló. Ha valamilyen okból nem férhetünk hozzá a másik nem tagjaihoz, más formákat találunk nemiségünk levezetésére. Saját nemünk egyik tagjával, egy más faj egyik tagjával, vagy éppenséggel maszturbációs formában történhet ez. A nemi magatartást feltérképező amerikai kutatások szerint Amerikában negyvenöt éves kora előtt a nőstények 13, a hímek 37 százaléka vesz részt valamilyen homoszexuális érintkezésben – eljutva egészen az orgazmusig. A más állatfajokkal folytatott nemi kapcsolat már sokkal ritkább (végtére is a többi állatfaj sokkal kevesebb megfelelő nemi ingerrel szolgál); a megfigyelések szerint a nőstényeknek mindössze 3,6, a hímeknek 8 százaléka folytatott ilyen kapcsolatot. A maszturbáció ugyan nem szolgál „társas” ingerekkel, viszont sokkal kézenfekvőbb megoldás – sokkal gyakrabban is fordul elő. A becslések szerint a nőstények 58, a hímek 92 százaléka maszturbál élete bizonyos szakaszában.
Ha mindezek a fajfenntartás szemszögéből meddő foglalatosságok hosszú távon nem csökkentik a szóban forgó egyedek nemzőképességét, akkor ártalmatlanok. Sőt biológiailag előnyösek is lehetnek, hiszen feloldhatnak bizonyos nemi kudarcérzéseket, amelyek a legkülönbözőbb társadalmi konfliktusokhoz vezethetnek. Akkor jelentenek csak problémát, ha „kötődéssel” járnak. Láthattuk, hogy fajunk erős tendenciája az „egymásba szeretés” – erőteljes kötelék kialakítása szexuális kívánságaink tárgyával. Az ilyen nemi egymásba rögződés alakítja ki a döntő fontosságú, hosszú távú párkapcsolatokat, amelyek a szülői feladatok kiterjedt tartamához elengedhetetlenek. Az egymásba rögződés hatni kezd, amint komoly nemi kapcsolatokra kerül sor; ennek következményeit nem is kell ecsetelni. Nemi kívánságaink legelső tárgya nagy valószínűséggel az egyedüli lesz. A rögződés képzettársításos folyamat. A szexuális örömérzés idején működő alapingerek szervesen összefonódnak magával a sikerélménnyel, és a nemi tevékenység hamarosan csakis az ilyen alapingerek jelenlétében folyhat. Ha bizonyos társadalmi nyomás hatására homoszexuális vagy maszturbációs helyzetben éljük át első nemi sikereinket, akkor az ilyen helyzetekben működő ingerek nagy valószínűséggel erőteljes, tartós nemi jelentőségre tesznek szert. (A fetisizmus szokatlanabb formái ugyanilyen forrásból erednek.)
Azt hihetnénk, hogy mindez beláthatatlan problémákhoz vezet, csakhogy ezeket a legtöbb esetben két dolog is segít megelőzni. Először: egész sor ösztönös reakció működik bennünk az ellenkező nem jellegzetes jelzéseire, s ezért nem valószínű, hogy mély érzelmi reakcióval fogadjuk az olyan tárgyakat, amelyek nem bocsátanak ki ilyen jelzéseket. Másodszor: legelső szexuális kísérleteink igencsak tétovák. Eleinte gyakran és könnyen vagyunk szerelmesek, de ugyanígy ki is ábrándulunk. A teljes kötődés kialakulása elmarad a többi szexuális fejlemény mögött. E „kereső” szakaszban általában nagyszámú, kisebb jelentőségű emlékképet raktározunk el, melyek egyikét ellensúlyozza a következő, míg el nem érkezünk ahhoz a ponthoz, amikor „igazi” kötődésre leszünk fogékonyak. A szexuális ingerek sokasága erre az időre már elég irányjelzést adott, hogy a biológiailag szabályos ingerekhez kötődjünk, és a párosodás ettől kezdve normális, heteroszexuális keretek között folytatódhat.
A megértés könnyítése végett vizsgáljuk meg bizonyos más fajok hasonló helyzetét. A páralakító vándormadarak például minden évben távoli területeken tartják nászukat, s ott raknak fészket. A fiatal, szűz madarak, amelyek első ízben repülnek a felnőttekkel, a többiekhez hasonlóan kialakítják fészekterületüket, és párokba verődnek. Erre késedelem nélkül, röviddel érkezés után sor kerül. A fiatal madarak nemi jelzések alapján választják párjukat. Velük született reakcióik vannak e jelzésekre. Miután körüludvarolták egyik társukat, nemi érdeklődésük leszűkül erre az egyedre. Ebben a nemi kötődés folyamata segít. Folyik a páralakító udvarlás, és az ösztönös nemi ingerválaszok (melyek minden fajban nemenként közösek) összekapcsolódnak bizonyos egyedi, a fölismerést szolgáló jelzésekkel. A kötődés folyamata csak így szűkítheti le egy-egy madár ingerválaszait egyetlen társra. A folyamat nem tűr halasztást, mert a párzási időszak véges. Ha az időszak elején az egyik nem valamennyi példányát kísérletképpen eltávolítanánk a nászterületről, igen sok homoszexuális párkötelék jönne létre, mert a madarak kétségbeesetten kapnának minden olyan egyeden, mely közel áll a biológiailag szabályos társhoz.
Fajunkban sokkal lassúbb ez a folyamat. Nem kell a kurta párzási időszak határidejéhez igazodnunk. Marad időnk, hogy becserkésszük, kipuhatoljuk a mezőnyt. Még ha a serdülőkorban hosszabb időre nemileg elszigetelt környezetbe kerülünk is, nem feltétlenül alakítunk homoszexuális párokat, s ha igen, akkor sem tartósan. Ha olyanok volnánk, mint az említett vándormadarak, egyetlen ifjú hím sem kerülne ki úgy a nemileg elszigetelt, fiúintézeti környezetből (vagy más, hasonlóan egynemű intézményből), hogy bármi reménye maradna, hogy valaha is heteroszexuális kapcsolatot építhet ki. Nem szenved maradandó károsodást. A nemi berögződés viasztábláján a legtöbb esetben csak halvány vázlat képződik, s ezt a későbbi, erősebb benyomások könnyűszerrel kitörlik.
Az esetek kisebbségében már maradandóbb a károsodás. Hathatós, képzettársításos sajátságok szorosan összekapcsolódnak a nemiség kifejeződésével, s a későbbi páralakító helyzetek nélkülük csődöt mondanak. Az a tény, hogy az azonos nembeli társ nemi alapjelzései biológiailag értéktelenebbek, nem lesz képes ellensúlyozni a pozitív, kötődéses képzettársításokat. Jogos a kérdés: miért tűri meg a társadalom az ilyen veszélyeztetettséget? A válasz nyilván az. hogy a szóban forgó kultúra mértéktelenül differenciált és bonyolult technológiai követelményeit csak úgy lehet győzni, ha minél jobban kiterjesztjük az oktatás szakaszát. Ha az ifjú hímek és nőstények családegységet alapítanának, amint biológiailag erre megértek, „kiképzésük” jelentős hányada veszendőbe menne. Ezért nagy nyomás nehezedik rájuk, hogy erre ne kerüljön sor. Bármilyen nagy is a kulturális korlátozás mértéke, a nemi fejlődést lassítani nem tudja, s ha eltérítjük szabályos útjáról, valamilyen más utat talál.
Más természetű, fontos tényező is befolyásolhatja a homoszexuális hajlamokat. Ha az utód olyan szülői környezetben él, ahol túlságosan férfias, uralkodó helyzetű az anya, vagy pedig mértéktelenül gyenge és nőies az apa, jelentős zavar léphet föl. A viselkedési sajátságok irányjelzései eltérnek az anatómiai adottságokéitól. Ha a nemileg beérett fiú az anya viselkedési (és nem anatómiai) vonásaival felruházott társat keres, nőstények helyett inkább a hímeken kap. A leánygyermekek esetében hasonló, csak fordított a veszély. Az efféle szexuális zavarok onnan származnak, hogy a gyermeki függés meghosszabbodása miatt átfedik egymást a nemzedékek, és a rendellenességek újra és újra átadódnak. Az imént említett nőies apa nyilván saját szüleinél tapasztalt nemi természetellenességet, és így tovább. Az ilyen problémák sokszorosan végiggyűrűznek a nemzedékeken, míg végleg fel nem szívódnak, vagy amíg egy ponton olyan akuttá nem válnak, hogy teljességgel kizárják a továbbszaporodás, vagyis a továbböröklődés lehetőségét.
Zoológus vagyok. A nemiség „furcsaságait” a szokásos, moralizáló hangnemben nem tárgyalhatom. Csak a biológia erkölcse lehet a kenyerem: csak a népesség továbbszaporodásának sikere, vagy sikertelensége lehet irányadó. Ha bizonyos nemi formák ütköznek a fajfenntartás sikerével, akkor valóban biológiailag egészségtelen formákkal van dolgunk.
A fajfenntartás szemszögéből a szerzetesek, az apácák, az életfogytiglani vénkisasszonyok és agglegények, meg a homoszexuálisok – eltévelyedettek. A társadalom termelte ki őket, s ők nem tudják viszonozni ezt a szívességet. De legyünk azzal is tisztában, hogy az aktív homoszexuális a fajfenntartás szemszögéből cseppet sem eltévelyedettebb, mint a szerzetes. Minden szexuális gyakorlat, ha mégoly visszataszító, vagy obszcén is egy-egy kultúra tagjai szemében, biológiailag szóba jöhet – ha nem gátolja az általános értelemben vett fajfenntartás sikerét. Ha mégoly bizarr és körmönfont is a nemi tevékenység, de azt szolgálja, hogy a pár utódot hozzon létre, vagy hogy a párkötelék erősödjék – a fajfenntartás szemszögéből elvégzi feladatát, és biológiailag éppoly elfogadható, mint a legilledelmesebb, leginkább elfogadott nemi szokás.
Most pedig rá kell mutatnom, hogy a szabály nem általános érvényű. Az imént körvonalazott biológiai erkölcs túlnépesedés esetén érvényét vesztheti. Ilyenkor megfordul a szabály. Más fajok leírásaiból tudjuk, hogy ha mesterségesen túlszaporodik a faj, elérkezik egy pillanat, mikor olyan mérvű lesz a túlzsúfoltság, hogy az egész társadalmi berendezkedés összeomlik. Járványok jelentkeznek, az állatok megölik kicsinyeiket, ádázul megtámadják egymást, megcsonkítják önmagukat. A viselkedési formák folyamata megtörik. Minden töredékekre hullik. Végül annyi a haláleset, hogy megszűnik a zsúfoltság, és újra indulhat a szaporodás, de mindig csak akkor, ha előbb katasztrofális volt a zűrzavar. Elhárítható lenne a megrázkódtatás, ha ilyen esetben, a túlnépesedés első jeleire valamilyen születésszabályozó eszközt lehetne használni. Ilyen feltételek közepette (komoly túlnépesedés, a közeli javulás legcsekélyebb reménye nélkül) a születéskorlátozó nemi formákat nyilván más szemmel kell néznünk.
Fajunk rohamosan közeledik ehhez a helyzethez. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, mikor nem köntörfalazhatunk tovább. A megoldás kézenfekvő: úgy kell csökkenteni a születések számát, hogy ne borítsuk fel a meglévő társadalmi struktúrát; úgy csökkentsük a mennyiséget, hogy a minőség azért növekedhessék. Nyilvánvalóan születéskorlátozó módszerekre van szükség, de nem szabad megengedni, hogy felborítsák a család alapegységét. Ennek a veszélye tulajdonképpen csekély. Nyilvánosságra került az az aggodalom, hogy a tökéletesített óvszerek széles körű használata felelőtlen, találomra kötött nemi kapcsolatokhoz vezet, ez azonban igen valószínűtlen: fajunk erőteljes, páralakító hajlama ennek elejét veszi. Abból már inkább származhat baj, ha a párok olyannyira élnek a születéskorlátozással, hogy egyáltalán nem hoznak létre utódokat. Az ilyen párok párköteléke nagy nyomás alá kerül, összeroppanhat. A kiszakadó egyedek pedig még nagyobb veszélyt jelentenek az olyan párokra, melyek tagjai családot akarnak. De ilyen szélsőséges korlátozásokra nincs szükség. Ha minden család két utódot nevelne, a szülők újratermelnék magukat, s a népesség nem növekedne. Ha figyelembe vesszük a baleseteket és a korai halálozást, az utódok átlagos száma kettőnél magasabb is lehet anélkül, hogy további népességgyarapodással, az egész fajra kiterjedő katasztrófával fenyegetne.
A baj csak az, hogy szexuális szemszögből gyökeresen új dolog a mechanikus és kémiai születésszabályozás. Időbe telik, míg pontosan felmérhetjük, milyen utóhatásai vannak a társadalom alapvető nemi struktúrájára – de addig jó néhány nemzedéknek kell élnie vele, új hagyományoknak kell fölváltaniuk a régieket. Közvetett, előre nem látható torzulásokat, töréseket okozhat a társadalmi-nemi berendezkedésben. Minderre csak az idő adhat feleletet. Akárhogyan is, a korlátlan továbbszaporodás alternatívája sokkalta sötétebb.
A túlnépesedés problémájának fényében úgy is érvelhetnénk, hogy mivel a fajfenntartás ütemét radikálisan csökkentenünk kell, biológiailag már nem marasztalhatjuk el a terméketlen csoportokat, a szerzeteseket, apácákat, életfogytiglani vénkisasszonyokat, agglegényeket és a megrögzött homoszexuálisokat. Ha csak a népesség alakulása alapján ítélkezünk, ez így van, de elfeledkezünk más, társadalmi problémákról, amelyekkel némelyikük óhatatlanul szembekerül, hiszen szerepük különleges, kisebbségi. Mégis, ha a szaporodás területét leszámítva, kiegyensúlyozott, értékes tagjai társadalmunknak, a mai helyzetben olyan értékes egyedeknek kell őket tekintenünk, akik nem járulnak hozzá a demográfiai robbanáshoz.
Ha visszatekintünk nemiségünk itt fölvázolt képére, láthatjuk, hogy fajunk sokkal hűségesebb alapvető, biológiai indítékaihoz, mint első pillantásra képzelnénk. Főemlősi nemisége – a húsevő átalakulásokkal – feltűnően jól állta a fantasztikus technológiai fejlődést. Ha húsz kertvárosi családot egyszer csak primitív, szubtrópusi környezetbe helyeznénk, az új „törzs” nemi berendezkedése alig, vagy talán egyáltalán nem szorulna változásokra. A mai nagyvárosok lakói csupán vadászó (vagyis munkavégző) technikájukban differenciálódtak, társas-nemi berendezkedésüket azonban annak többé-kevésbé eredeti formájában őrzik. Nem valósultak meg azok a science-fiction elképzelések, amelyek csecsemőfarmokat, társadalmasított nemiséget, szelektív sterilizációt és a fajfenntartás államilag ellenőrzött munkamegosztását helyezték kilátásba.
A hold felé száguldó űrhajós majom levéltárcájában felesége és gyermekei képét viszi magával. Csak a szaporodás általános korlátozásában tapasztaljuk, hogy ősrégi nemi berendezkedésünk kapuit döngetni kezdik a modern civilizáció erői. Az orvostudomány, a sebészet és a higiénia jóvoltából a sikeres továbbszaporodás hihetetlenül magas szintjét értük el. Megtanultuk a halálozásszabályozást, és azt most születésszabályozással kell ellensúlyoznunk. A jelek arra mutatnak, hogy a következő száz-egynéhány évben végre változtatnunk kell szexuális szokásainkon. Erre nem azért lesz szükség, mintha kudarcot vallottak volna, hanem, mert túlságosan is beváltak.
A szülői gondoskodás feladata súlyosabban nehezedik a csupasz majomra, mint az állatvilág bármely más fajára. Igaz, más fajok is legalább ilyen intenzíven gondozzák utódaikat, de korántsem ilyen extenzíven. Mielőtt e sajátosság jelentőségét felmérnénk, gyűjtsük össze az alaptényeket.
A nőstény megtermékenyült, méhében a magzat növekedni kezd. Számos változáson megy keresztül. Elmaradnak havi vérzései. Kora reggel szédül, hányingere van. Vérnyomása csökken. Esetleg enyhe vérszegénység lép föl. Az idő múlik. Emlői megduzzadnak, megpuhulnak. Étvágya nő. Az. esetek legnagyobb részében higgadtabb, szelídebb lesz.
Mintegy 266 napos viselősség után méhe erőteljesen, ritmikusan összehúzódik. A magzatot körülvevő burokhártya átszakad, s a magzatvíz elfolyik. Újabb heves lökések kiszorítják az újszülöttet a méhből, a hüvelyen keresztül egyenesen a külvilágba. A további lökések leválasztják és kilökik a méhlepényt. A csecsemőt a méhlepénnyel összekötő köldökzsinórt elvágják. A többi főemlős fajokban ez. úgy történik, hogy az anya átharapja a zsinórt, és semmi kétség, hogy őseink is ezzel a módszerrel éltek, ma azonban takarosan elkötik, és ollóval elnyisszantják. Az újszülött hasán maradt csonk elszárad, és a születés után néhány nappal leesik.
Ma általános gyakorlat, hogy a szülő nőt más felnőtt egyedek veszik körül, segítségére vannak. Valószínűleg igen-igen régi keletű szokás ez. A függőleges helyváltoztatás követelményei nem kedveztek fajunk nőstényének: sokórás, keserves vajúdás lett a büntetése a kiegyenesedés újításáért. Valószínű, hogy mások segítségére már akkor is szükség volt a szülésnél, amikor az erdei majomból vadászó majom kezdett lenni. Szerencsére a vadászó sajátságokkal együtt nőtt a fajban a kooperáció, s így a baj oka egyben gyógyszere is volt a bajnak. A csimpánzanya legtöbbször nemcsak hogy átharapja a köldökzsinórt, de meg is eszi a méhlepényt, vagy egy részét, felnyalogatja a kifolyt magzatvizet, megmosdatja-tisztogatja újszülöttjét, és oltalmazásul a testéhez szorítja. A mi fajunk nősténye viszont annyira kimerül, mire megszül, hogy e tevékenységeket (illetve modern megfelelőiket) csak mások végezhetik.
A szülés után egy-két napba is beletelhet, míg megindul az anyatej, de amint ez bekövetkezik, a rendszeres szoptatás akár két évig is tarthat. Az átlagos szoptató idő ennél rövidebb; a modern gyakorlat hat-kilenc hónapra szorította le. A szoptatás hónapjaiban általában nem jelentkezik az anya havi vérzése, egészen addig, amíg abba nem hagyja a szoptatást, nem kezdi elválasztani a csecsemőt. Ha szokatlanul korán választják el a csecsemőt, vagy ha tehéntejen nevelik, a menstruáció nem marad el, a nőstény hamarabb lesz újra fogékony. Ha viszont a primitívebb rendszert választja, és teljes két évig szoptat, csak háromévenként hozhat gyermeket a világra. (Néha szándékosan tolják ki a szoptatási időt, hogy a fogamzást meggátolják.) A nőstény termékenysége körülbelül harminc évet tesz ki. Természetes körülmények között körülbelül tíz utódot hozhat a világra. Ha cumisüvegből etet, vagy egykettőre elválasztja csecsemőit, elméletileg harminc gyermeke is lehet.
Fajunk nőstényének több problémát okoz a szoptatás, mint a többi főemlősnek. A csecsemő oly magatehetetlen, hogy anyjának sokkal tevékenyebben kell közreműködnie a műveletben: emlőjéhez kell tartania, irányítania kell a kisded mozdulatait. Van olyan anya is, aki csak nehezen bírja rá kicsinyét a hatékony szopásra. Ennek általában az az oka, hogy az anya mellbimbója nem nyúlik elég mélyen a csecsemő szájába. Nem elég, ha a kisded ajka körülfogja a mellbimbót, azt mélyebben kell a kisded szájába illeszteni, hogy hegye a szájpadlást és a felső nyelvfelületet érintse. Csak ez az inger indítja meg az állkapocs, a nyelv és az arcizmok együttes, erőteljes szopó mozgását. Ezt az érintkezést csak úgy érheti el az anya, ha a mellbimbóját körülvevő udvar lágy, rugalmas. Döntő, hogy a kisded milyen hosszú részt tud ebből a rugalmas bőrből a szájába fogni. Igen fontos, hogy a szopás négy-öt nappal a szülés után teljes gőzzel folyjék, különben az emlőről való szopás műveletét nehezen sajátítja el a csecsemő. Ha az első héten sorozatosan kudarcot vall, a csecsemő már sohasem tanulhat meg annak rendje-módja szerint szopni. Ehelyett rákap a másik kínálkozó megoldásra, a cumisüvegre, mert abból több öröme származik.
A csecsemők néha „megtámadják” az emlőt. Az anya ebből gyakran arra következtet, hogy a csecsemő nem akar szopni, holott az az igazság, hogy minden erővel szopni igyekszik, csak éppen azért nem sikerül ez neki, mert fulladozik. Ha helytelen szögben szorul a csecsemő feje az emlőhöz, orrnyílása elzáródhat, és szája tele lévén, nem tud lélegezni. Nem a szopás ellen, hanem levegőért harcol. Az ifjú anyát természetesen temérdek hasonló probléma foglalkoztatja, én azonban azért emeltem ki ezt a kettőt, mert azt az elgondolást támasztják alá, hogy a női mell elsősorban nemi jelzéseket ad, ez a fő funkciója, nem pedig a magas tejhozam. Mindkét problémát az emlő tömör, gömbölyű formája okozza. Elég egy pillantást vetnünk a cumisüveg cuclijára, hogy meggyőződjünk róla, milyen a leghatékonyabb forma a szopásra: hosszabb, és nincs rajta a nagy, félgömbbe torkolló duzzanat, amely oly sok bajt okoz a csecsemő szájának-orrának. A cucli alakja sokkal közelebb áll a nőstény csimpánz etető apparátusához. A csimpánz emlője ugyan megduzzad, de még a legnagyobb tejtermelés idején is lapos, ha saját fajunk átlagos nőstényével hasonlítjuk össze. Mellbimbói viszont sokkal nyúltabbak, kiugróbbak, és kölykének alig, vagy egyáltalán nem okoz nehézséget a szopástevékenység megkezdése. Fajunk nőstényeire nagy szoptató kötelezettségek nehezednek, és mivel emlőjük nyilvánvalóan az etető apparátushoz tartozik, gépiesen úgy véljük, hogy előreugró, gömbölyű alakjuk is ugyanehhez a szülőanyai tevékenységhez alkalmazkodik. Ez a feltételezés azonban téves: fajunk nőstényeinek emlőformája elsősorban szexuális és nem anyai funkciót szolgál.
Ennyit az etetésről. Most pedig érdemes megvizsgálnunk, hogyan bánik csecsemőjével az anya, amikor nem eteti. A szokásos becéző, ölelő és tisztogató mozgások alig szorulnak kommentárra, viszont sokat elmond, hogy az anya milyen helyzetben pihenteti kisdedét. Tüzetes amerikai kutatások feltárták, hogy az anyák 80 százaléka bal karjában, teste bal oldalához szorítva ringatja kisdedét. A legtöbb ember, ha megkérdeznék, hogy mivel magyarázza ennek a túlsúlynak a jelentőségét, azt válaszolná, hogy ezt nyilván az okozza, hogy a népesség túlnyomóan jobbkezes. Ha bal kezében tartja kisdedét az anya, ügyesebb jobb keze szabadon marad a különböző manipulációkra. A gondos elemzés azonban ezt nem igazolja. Igaz, a jobb-, illetve balkezes nők viselkedése némileg eltér ebben a vonatkozásban, de a különbség nem elég tetemes ahhoz, hogy elfogadható legyen a magyarázat. Kitűnik, hogy a jobbkezes anyák 83 százaléka tartja bal kezében kisdedét, de a balkezesek 78 százaléka is ugyanígy cselekszik. Vagyis a balkezes anyáknak mindössze 22 százaléka tartja szabadon ügyesebbik kezét. Más, kevésbé kézenfekvő magyarázat után kell tehát néznünk.
Csak egyetlen másik nyom kínálkozik: az a tény, hogy az anya szíve a teste bal oldalán helyezkedik el. Talán a szívdobogás hangja volna az indíték? Miért? Az elgondolás védelmezői úgy érveltek, hogy a növekvő magzat, miközben anyja belsejében él, kötődik a szívhangokhoz. Ha ez így van, akkor az ismerős hang születés után is megnyugtatólag hat a csecsemőre, annál is inkább, hiszen csak nemrégiben csöppent a különös, rémisztő külvilágba. Ha ez. is így van, akkor az anya vagy ösztönösen, vagy tudat alatti próba-szerencse sorozattal hamarosan fölfedezi, hogy csecsemője nyugodtabb, ha bal kezében, a szíve fölött tartja.
Erőltetett elgondolás? Az elvégzett kísérletek azt bizonyítják, hogy mégis ez az igazság. Újszülöttek néhány csoportját egy kórházi bölcsődében huzamosabb ideig úgy tartották, hogy közben magnetofonszalagról percenként 72, vagyis átlagos számú szívhang hallatszott. Minden csoportban kilenc csecsemő volt, és kiderült, hogy legalább egyikük sírt az idő 60 százalékában, ha nem szóltak a szívhangok, de ha ott dongott a fülükben a fölvétel, az időnek csupán 38 százalékában hangzott fel sírás. A szívhangot halló csoportok ugyanakkor jobban gyarapodtak, mint a többiek, bár minden csoport egyenlő mennyiségű táplálékot kapott. A többet síró csoportok nyilván sokkal több energiát égettek el erős sírásukkal.
Kicsivel idősebb csecsemőkkel elalvási időben végeztek kísérleteket. Néhány csoport szobái zajtalanok voltak, a többiek szobáiban magnetofonszalagról bölcsődalokat játszottak. Volt, ahol percenként 72 elütéssel metronóm működött, és végül néhány szobában maguk a szívhangok hallatszottak. Ellenőrizték, melyik csoport aludt el leghamarabb. A szívhangos csoportnak feleannyi időre volt szüksége, mint bármelyik másik csoportnak. Ez nemcsak azt az elgondolást bizonyítja, hogy a szívdobbanások hangja erőteljesen nyugtat, hanem azt is. hogy az általuk kiváltott reakció rendkívül specifikus. A metronómos utánzás nem éri el ugyanazt a hatást – legalábbis fiatal csecsemők esetében.
Bizonyosnak látszik, hogy ezért tartja az anya bal karjában a csecsemőjét. Mikor ellenőrzésképpen 466 „Madonna a gyermekkel” festményt elemeztek, 373 képen az anya bal mellén volt a gyermek. Ez az arány is 80 százalékos. Vessük ezzel össze a csomagot hordozó nőkről végzett megfigyelést: az igénybe vett kar 50 százalékban a bal, 50 százalékban a jobb.
Milyen más hatása lehet még a szívhanghoz való kötődésnek? Például magyarázatot ad arra, hogy a szerelemmel kapcsolatos érzéseinket csökönyösen a szívben, s nem a fejben lokalizáljuk. „Szív nélkül nincs szerelem”, tanúsítja a divatos dal. További következtetésekre is alapot ad. Az anyák ringatják csecsemőjüket, ha azt akarják, hogy elaludjon. A ringató mozgás üteme megközelítőleg azonos a szívdobogáséval: a csecsemőben nyilván újra fölmerülnek azok a jól ismert, ritmikus érzetek, melyeket a méhen belül tapasztalt: anyja hatalmas szíve ott szivattyúzott, dongott a feje fölött.
De menjünk tovább: ez a jelenség a felnőttkorban is velünk marad. Félelmünkben ingatjuk testünket. Lábunkon előre-hátra ringatózunk, mikor zavarban vagyunk. Ha olvasóm legközelebb előadót, vagy vacsoraszónokot lát oldalvást inogni, mérje össze ringási sebességét a szívverés ütemével. A hallgatósággal való szembenézés kényelmetlensége bírja rá, hogy a meglehetősen korlátozott körülmények között a legnyugtatóbb testmozgásokat végezze – rákapcsol a méhenbelüliség jól ismert, meghitt ütemére.
Ahol bizonytalansággal találkozunk, ott feltétlenül megtaláljuk – valamilyen rejtett formájában – a szívverés ritmusát. Nem véletlen, hogy a népzene és népi tánc legnagyobb része szinkópás ritmusokkal dolgozik. Az ütem és a mozgás visszavarázsolja az előadót a méh biztos világába.
Az sem véletlen, hogy a tinédzserek kedvelt zenéje a rock. Újabban még sokatmondóbb nevet kapott: beat. És miről szól a szöveg? „Megszakad a szívem”, „A szívedet valaki másnak adtad”, vagy „Szívem a tiéd”.
Izgalmas területre tévedtünk, de nem szabad túlságosan messzire kalandoznunk eredeti kérdésünktől, a szülői viselkedés formáitól. Eddig azt vizsgáltuk, hogyan viselkedik gyermekével szemben az anya. Végigkövettük a szülés drámai pillanatait, meglestük, hogyan eteti, tartja, nyugtatgatja az anya a csecsemőt. Most vegyük szemügyre a csecsemőt magát, figyeljük meg, hogyan növekszik.
A megszülető csecsemő átlagos súlya három és fél kilogramm körül jár, ami valamivel több az átlagos szülőanya súlyának egyhuszadánál. Az első két életév igen gyors növekedést hoz, de az ütem még a következő négy évben is meglehetősen gyors. Hatéves korban jelentősen meglassul. A fokozatos fejlődésnek ez a szakasza fiúknál tizenegy, lányoknál tízéves korig tart. A serdülés bekövetkeztével újból megugrik. A fiúknál tizenegy-tizenhét, a lányoknál tíz-tizenöt éves korig újra jelentkezik a rohamos fejlődés. A kissé előbb bekövetkező serdülés miatt tizenegy-tizennégy éves korig általában le is hagyják a lányok a fiúkat, de kicsit később a fiúk újra az élre törnek, és ettől kezdve ott is maradnak. A lányok testének növekedése tizenkilenc éves korban befejeződik, a fiúké sokkal később, körülbelül huszonöt éves korban áll meg. Az első fogak általában a hatodik-hetedik hónap körül jelentkeznek, s a tejfogsor általában a második életév végén vagy a harmadik év közepén lesz teljes. A hatodik évben bújnak elő a végleges fogak, de az utolsó őrlők, a bölcsességfogak, csak a tizenkilencedik év tájékán.
Az újszülött igen sokat alszik. Sok anya azt állítja, hogy gyermeke az első néhány héten csupán egy-két órára ébred föl naponta, de ez tévedés. Az újszülött aluszékony ugyan, de nem ennyire. Gondos vizsgálatok kimutatták, hogy az első három nap alvóideje 24-ből átlagosan 16,6 óra.
Jelentős egyéni különbségekre is fény derült: a legaluszékonyabb 24 órából átlag 23 órát, a legéberebb pedig mindössze 10,5 órát aludt.
Az alvás-ébrenlét arány fokozatosan zsugorodik a gyermekkorban, s a felnőttkor kezdetével az eredeti tizenhat órás alvásátlag a felére csökken. A nyolcórás átlagtól jelentős, egyéni eltérések lehetnek a felnőttek között. Két százalék csupán napi ötórai alvást igényel, s újabb két százalék csak napi tíz órával éri be. Közbevetőleg: a felnőtt nők átlagos alvásideje valamivel meghaladja a férfiakét.
A születést követő tizenhat órás napi alvásadag nem egyhuzamban, az éjszakát magában foglalva zajlik le, hanem több rövid időszakra oszlik a huszonnégy órás periódus teljes terjedelmében. Már születéskor megjelenik azonban az a tendencia, hogy az újszülött többet alszik éjszaka, mint nappal. Ahogy múlnak a hetek, úgy hosszabbodik az egyik éjszakai alvásszakasz, míg végül a leghosszabb, uralkodó időszakká válik. A csecsemő ekkor gyakran elszundikál napközben, és sokáig, egyhuzamban alszik éjszaka. Ez a változás már a hatodik hónapban átlagosan tizennégy órára csökkenti a napi adagot. A következő hónapokban a gyermek már csak kétszer szundit napközben – egyszer reggel, egyszer pedig délután. A második életévben általában eltűnik a reggeli szundítás, a napi átlag ezzel tizenhárom órára csökken. Az ötödik életévben a délutáni szundítás is megszűnik, az adag tovább csökken, körülbelül tizenkét órára naponta. Ettől az időtől a serdülőkorig további három órával csökken a napi alvás ideje, s így tizenhárom éves korra a gyermekek csak kilenc órát alszanak éjszakánként. Ettől kezdve a serdülőkorban már ugyanúgy és ugyanannyit alszanak, mint a felnőttek, átlag nyolc órát. A végleges alvásritmus kialakulása tehát nem a végleges testi éréssel, hanem a nemi éréssel esik egybe.
Érdekes, hogy az iskoláskor előtt az intelligensebb gyerekek általában kevesebbet alszanak, mint a tunyábbak. Hétéves kor után megfordul ez az arány, az intelligensebb gyerekek alszanak többet. Valószínűleg az a magyarázat, hogy ahelyett, hogy hosszabb ébrenlétet fordítanának tanulásra, kénytelenek oly sokat tanulni, hogy ha érzékenyebbek, a nap végére kimerülnek. A felnőttek körében ezzel szemben nem mutatkozik semmiféle összefüggés az észbeli képességek és az alvás átlagos mennyisége között.
Az elalváshoz szükséges idő valamennyi korosztály hímjeinél és nőstényeinél általában húsz perc. Az ébredés önkéntelen. A mesterséges ébresztőeszköz használata azt jelzi, hogy az egyed kevesebbet aludt a kelleténél, aminek az lesz a következménye, hogy az ébrenlét szakaszában kevésbé lesz éber.
Az újszülött viszonylag keveset mozog, amikor ébren van. A többi főemlőstől eltérően izomzata satnyán fejlett. A majomkölyök már születése pillanatában szorosan anyjába képes csimpaszkodni. Már születése közben is meg tudja ragadni anyja szőrzetét. Fajunk újszülöttje ezzel szemben teljesen magatehetetlen, és csak semmitmondó mozgásokat végez kezével-lábával. Segítség nélkül csupán egy hónap múltán tudja felemelni állát, ha hason fekszik. Két hónapos korában mellét is fel tudja emelni. Három hónaposan felfüggesztett tárgyak után nyúl. A negyedik hónapban némi segítséggel fölül. Az ötödikben anyja ölébe ül, és megfogja a tárgyakat. A hatodikban meg tud ülni egy magas székben, és elkapja a lengő tárgyakat. A hetedikben segítség nélkül is föl tud ülni. A nyolcadikban némi segítséggel lábára áll. A kilencedikben a bútorba kapaszkodva már föl tud állni. A tizedikben kezére és térdére támaszkodva kúszni kezd a padlón. A tizenegyedikben kézen vezetve már járni is tud. A tizenkettedikben stabil tárgyakba kapaszkodva álló helyzetbe hozza magát. A tizenharmadikban lépcsőt mászik. A tizennegyedikben egyedül, minden külső segítség nélkül föl tud állni. Tizenöt hónapos korában érkezik el a nagy pillanathoz: egyedül, segítség nélkül járni kezd! (Ezek természetesen átlagos adatok, de hozzávetőlegesen jelzik, milyen ütemben fejlődnek a testtartás és a helyváltoztatás elemei fajunkban.)
Körülbelül egy időben azzal, hogy a gyermek segítség nélkül járni kezd, kiejti az első szavakat – eleinte csak egyszerűbbeket, majd szókincse meghökkentő ütemben bővül. Kétéves korára majdnem háromszáz szót képes kiejteni. Hároméves korára háromszor ennyit. Négyéves korára majdnem ezerhatszáz szóval tanul meg bánni, ötéves korára pedig már kétezer-egyszázzal. A hangutánzás területén tanúsított meghökkentő tanulékonyság egyedülálló az állatvilágban, és fajunk egyik legnagyobb vívmányának tekinthető. Az első fejezetben láthattuk, hogy a pontos, együttműködő kommunikáció sürgető szükségével függ össze, a kooperatív vadásztevékenységgel. Közeli rokonaink körében semmi ehhez foghatót nem találunk. A csimpánzok éppen olyan ügyesen utánoznak gyors, manipulációs mozgásokat, akárcsak mi, de a hangi utánzás már nehéz dió számukra. Egyetlen komoly, alapos kísérletről tudunk, melynek az lett volna a célja, hogy a kutató beszélni tanítson egy fiatal csimpánzot, de a siker figyelemreméltóan csekély volt. Az állatot éppen olyan körülmények között nevelték, mint fajunk csecsemőit. Ajakmozgásait ínyencségekkel jutalmazták, és hosszadalmas próbálkozásokkal rábírható lett arra, hogy egyszerűbb szavakat ejtsen ki. Két és fél éves korára az állat ki tudta mondani a „mama”, „papa” és „pohár” szavakat. Végül már helyesen tudta használni is őket, így például a „pohár” szót suttogta, amikor vizet akart inni.
A szívós kiképzés folytatódott, de még hatéves korában is (amikor a mi fajunk egyedei már túljárnak a kétezres szókincsen) mindössze hét szót tudott.
A különbség nem a hangképzésben, hanem az agyműködésben gyökerezik. A csimpánz hangképző apparátusa szerkezetileg messzemenően alkalmas arra, hogy hangok széles választékát hozza létre. Itt semmi olyan fogyatkozásról nem tudunk, amely indokolná az állat némaságát. A fogyatkozás a koponyáján belül van.
A csimpánzoktól eltérően, némelyik madárfaj megdöbbentő hangutánzásokra képes. A papagájok, törpepapagájok, mynah-madarak, varjak és más fajok egész mondatokat végigszajkóznak anélkül, hogy a szemük rebbenne, de sajnálatos módon túl tyúkeszűek, semhogy ki is tudnák aknázni e képességüket. Mindössze bemagolják a bonyolult hangsorokat, amelyeket gazdáik a fejükbe vernek, és gépiesen, kötött sorrendben ismételgetik ezeket, a külvilág eseményeire való legcsekélyebb vonatkoztatás nélkül. Mindenesetre meglepő, miért nem szerepelnek jobban a csimpánzok, vagy akár a majmok. Már néhány, kulturális összefüggésbe helyezett szóval is olyan sokra mennének természetes környezetükben, hogy nehéz megérteni, ezek kifejlődése végül is miért maradt el.
De visszatérve saját fajunkhoz, azok az alapvető, ösztönös nyögéseink, horkanásaink, sikolyaink, amelyeket más főemlősök is hallatnak, korántsem sorvadnak el későbbi keletű szóbeli virtuozitásunk árnyékában. Megmaradnak a velünk született hangjelzések, mert fontos szerepüket máig megőrizték. Nemcsak hogy erre a hangi alapra épül szóbeliségünk felhőkarcolója, de ezek a jelzések önálló, fajunkra jellemző kommunikációs eszközként maradtak fenn. A szóbeli jelzésektől eltérően tanulás nélkül jelentkeznek, és minden kultúrában közöset jelentenek. Mindenki, akárhol él, ugyanazt veszi ki a sikolyból, a nyüszítésből, a nevetésből, az üvöltésből, a nyögésből és a ritmikus zokogásból. A többi állat hangjelzéseihez hasonlóan alapvető érzelmi állapotokat jeleznek, közvetlenül adnak hírt a hangforrás motivációs állapotáról. Ugyanígy tartottuk meg más, ösztönös kifejezéseinket: a mosolyt, a vigyort, a homlokráncolást, a merev tekintetet, a rémült arcot és a dühödt arcot. E jelzések is egyetemesek, és makacsul fennmaradnak a kulturális eredetű gesztusok elsajátítása közepette.
Érdekes megfigyelni, hogyan jelentkeznek fejlődésünk korai szakaszában az ilyen alapvető, fajunkra jellemző hangok-gesztusok. A ritmikus sírás (ezt túlságosan is sokszor tapasztaljuk) már születéskor jelentkezik. A mosoly körülbelül öt hét múltán. A nevetés és a dühroham csupán a harmadik-negyedik hónapban jelenik meg. Érdemes közelebbről meg vizsgálni ezeket a formákat.
A sírás nemcsak a legkoraibb hangulatjelzésünk, de egyszersmind a legalapvetőbb is. A mosoly és a nevetés csak ránk jellemző, speciális jelzés, sírásunk azonban ezernyi más fajjal közös, Gyakorlatilag minden egyes emlős (hogy a madarakat ne is említsük) rémületében, vagy fájdalmában magas hangon sikolt, sivít, nyüszít, vagy vinnyog. A magasabb rendű emlősök, melyek arckifejezései vizuális jelzések is, az ilyen rémült üzenetek kibocsátását jellegzetes, rémült arckifejezésekkel kísérik. Akár fiatal, akár idősebb állat jelez így, azt adja hírül, hogy valami komoly baj van. A fiatalabbja a szülőket riasztja, az idősebbje pedig a csoport többi tagját.
A csecsemőt sok minden ríkathatja meg. Sírunk, ha fáj valamink, ha éhesek vagyunk, ha egyedül maradtunk, ha különös, ismeretlen inger ér, ha hirtelen elveszítjük fizikai támaszunkat, ha meghiúsul egy sürgős tervünk. Mind e kategóriák két alaptényezőre bonthatók le: fizikai fájdalom, illetve bizonytalanság. Mindkét esetben a jelzés védelmező reakciót vált ki (legalábbis várhatóan) a szülőből. Ha elválasztják szülőjétől a csecsemőt, felhangzik a jelzés, és azonnali hatásként csökkenni kezd kettejük között a távolság, míg a szülő föl nem veszi kicsinyét, és vagy ringatni, vagy simogatni, paskolni nem kezdi. Ha a csecsemő akkor is sír, amikor már érintkezik szülőjével, az valami fájdalomforrást kezd keresni a kicsi testén. Ez a szülői reakció egészen addig folytatódik, amíg a jelzés meg nem szűnik (és ebben a vonatkozásban alapvetően eltér a mosolytól és a nevetéstől).
A sírás idején megfeszülnek az izmok, elvörösödik a fej, könnybe lábad a szem, kinyílik a száj, visszahúzódnak az ajkak, intenzívebb a légzés, különösen a kilégzés, és természetesen felhangzanak a fülsértő hangok. Az idősebb csecsemő ezenfelül anyjához fut, belecsimpaszkodik.
A jelenség közismert. Azért írtam le részletesen, mert belőle fejlődtek ki speciális jelzéseink: a mosoly és a nevetés. Ha azt halljuk, hogy „sírnom kellett a nevetéstől”, felfedezhetjük az összefüggést, de az evolúció szintjén ez éppen fordítva igaz: addig sírtunk, amíg nevetni nem kezdtünk. Hogyan történt ez? Fontos tudnivaló mindenekelőtt, hogy a sírás és a nevetés rendkívül hasonló reakciók. Hangulati töltésük oly különböző, hogy feledteti hasonlóságukat. Nevetés közben is megfeszülnek az izmok, kinyílik a száj, visszahúzódnak az ajkak, intenzívebb a légzés, különösen a kilégzés. Ha heves nevetéssel van dolgunk, az arc is elvörösödik, és könnybe lábad a szem. A hangok azonban kevésbé fülsértőek, kevésbé magasak, és főként rövidebbek, szaggatottabbak. Az elnyújtott csecsemősírás mintha feltöredezne, apró darabokra szakadna, és ugyanakkor kisimulna, mélyülne.
A nevető reakció mint másodlagos jelzés a következő módon alakulhatott ki a sírásból. Említettem, hogy a sírás már születéskor jelentkezik, míg a nevetés csak a harmadik-negyedik hónapban jelenik meg. Érkezése egybeesik a szülő felismerésének képességével. Nagy észre van szükség, hogy valaki biztosan felismerje apját, mint a szólás tartja, de az is bizonyos, hogy az anya felismeréséhez nevetésre van szükség. Amíg a csecsemő nem tudja azonosítani anyja arcát, és megkülönböztetni őt a többi felnőttől, gőgicsélhet, kacarászhat, de nevetni nem képes. Amikor ugyanis azonosítani kezdi anyját, ezzel egy időben félni is kezd a többi, idegen felnőttől. Két hónapos korában minden arcnak örül, minden barátságos felnőtthöz kedves. A környező világtól való félelme azonban erősödni kezd, és minden, ami ismeretlen, kihozza nyugalmából, megríkatja. (Később persze megtanulja, hogy bizonyos más felnőttek is örömet okozhatnak, és nem fél többé tőlük, de ez már kiválasztásos úton, személyes felismeréssel történik.) Az anyához való kötődés folyamata időnként különös dilemma elé állíthatja a csecsemőt. Ha az anya valami meglepőt tesz, ezt két ellentétes jelzéssel kommentálja. Az egyik így szól: „Anyád vagyok, személyes oltalmazod, ne félj hát!” A másik jelzés viszont ezt mondja: „Vigyázz, itt valamitől félned kell!” Ez a dilemma nem állhatott elő, amíg a csecsemő nem ismerte föl anyját személyesen. Ha az anya akkor tett valami meglepőt, a csecsemő számára ő is csak pillanatnyi veszélyforrás volt, semmi több. Most azonban kettős jelzést képes adni: „Veszély van, de nincs veszély.” Más szóval: „Látszólag veszély van, de mivel tőlem ered, nem kell komolyan venned.” Ennek az az eredménye, hogy a csecsemő reakciója felerészben sírás, felerészben pedig a szülő felismerését kísérő göcögés. A bűvös keverék nevetésben oldódik ki. (Jobban mondva, nevetésben oldódott ki réges-régen, evolúciónk egy pontján. Azóta kötött formát öltött, és teljesen kifejlődött mint speciális, önálló, jól elkülönülő reakció.)
A nevetés pedig ezt mondja: „Tudomásul vettem, hogy a veszély nem valódi.” Az üzenet az anyának szól, aki most már heves mozdulatokkal is játszhat kicsinyével anélkül, hogy megríkatná. A csecsemők legelső nevetésforrásai az olyan játékok, mint a bújócska, a tapsolás, a ritmikus térden lovaglás és a magasra emelés. Később, de csak a hatodik hónap után a csiklandozás is fontos szerephez jut. Sokkoló hatások ezek, de a biztonságot adó, oltalmazó személytől erednek. A gyerekek hamarosan megtanulják, hogyan provokálják ki őket – például játékból elrejtőznek, csak azért, hogy átéljék a felfedeztetés „sokkját”, vagy játékból elmenekülnek, csak azért, hogy megfogják őket.
A nevetés tehát játékra hívó jel lesz, s ezt a jelzést továbbfejlesztheti gyermek és szülő egyre drámaibb cselekvéskapcsolata. Ha a játék túlságosan ijesztővé, fájdalmassá válik, a reakció természetesen sírásba is fordulhat, hogy a szülő oltalmazó válaszát újraidézze. E rendszer segítségével képes a gyermek fokozottan kitapasztalni testének lehetőségeit és környezetének fizikai sajátságait.
Az állatoknak is van játékra hívó jelük, de a miénkkel összevetve kifejezőereje szegényes. A csimpánz gyakran ölti fel jellegzetes játszó arckifejezését, amelyet halk játszó horkantás kísér – ez felel meg a mi nevetésünknek. Eredetüket tekintve ezek a jelek is ambivalens jellegűek. Üdvözléskor a fiatal csimpánz teljesen megfeszítve előremereszti ajkait. Ha megrémül, visszarántja ajkait, és fogait föl fedve kitátja száját. A játszó arckifejezés, mivel egyként motiválja a barátságos üdvözlés és a félelem, a két arckifejezés keveréke. Az állkapcsok szélesre tárulnak, akárcsak akkor, ha megrémül a csimpánz, de az ajkak előrehúzódnak, elfedik a fogakat. A halk horkantás félúton van az „uu-uu-uu” üdvözlő forma és a rémület sikolya között. Ha eldurvul a játék, visszarándulnak az ajkak, és a horkantás élesebb, szaggatottabb lesz. Ha túlságosan enyhe a játék, bezárulnak az állkapcsok, s az ajkak előremerednek, a csimpánz barátságosan csücsörít. Látni való, hogy a helyzet lényegében azonos, de a csimpánz halk, játszó horkantása igencsak szegényes jelzés a mi erőteljes, vérbő nevetésünkhöz képest. A játékra hívó jel fontossága tovább csökken, ahogy idősebb lesz a csimpánz, míg a mi nevetésünk egyre terebélyesedik, s a mindennapi életben egyre nagyobb jelentőségre tesz szert. A csupasz majom felnőttkorában is játékos majom. A játék felfedező természetének tartozéka. Újra és újra túlfeszíti a húrt, iparkodik meghökkenteni magát, úgy sokkot kapni, hogy ne legyen bántódása, és megkönnyebbülését ragadós hahotával jelzi.
A kinevetés természetesen hathatós társadalmi fegyver lehet az idősebb gyermekek között éppúgy, mint a felnőttek körében. Kétszeresen sértő, hiszen nemcsak azt jelzi, hogy valaki ijesztően különös, hanem azt is, hogy az illetőt nem érdemes komolyan venni. A hivatásos kabarészínész tudatosan ölti fel ezt a társadalmi szerepet, s a közönség nagy összegeket fizet, hogy magabiztosságát élvezhesse, csoportnormalitását a színész felvett abnormalitása alapján igazolja.
Idevág a tinédzserek bálványimádata. A nézőtéren nem a nevetéstől, hanem magától a sikoltozástól sikoltoznak. Nemcsak sikoltoznak, hanem testükhöz, egymás testéhez kapnak, vonaglanak, nyögnek, elfedik arcukat, hajukat tépdesik. Mindez a fájdalom és a rémület klasszikus jelzésrendszere, csak éppen stilizált formában. Mesterségesen alacsonyabbak ilyenkor az ingerküszöbök. A sikoly nem segélyt kér, hanem egymásnak szóló jelzés: az illető felkészült rá, hogy szexuális bálványával kapcsolatban mélységes érzelmi reakciót vállaljon. Ez a reakció oly erőteljes lehet, hogy – mint minden más, elviselhetetlenül intenzív inger – tiszta fájdalomba csaphat át. Ha a tinédzser lány varázsütésre egyik bálványával négyszemközt találná magát, eszébe sem jutna, hogy rásikoltson. A sikolyok tehát nem a bálványnak, hanem a hallgatóság többi fiatal nőtagjának szólnak. A fiatal lányok így tudatják egymással, hogy érzelmi reakciókészségük fejlődőben van.
Mielőtt elhagynánk a sírás-nevetés témáját, még egy rejtélyre kell fényt derítenünk. Van olyan anya, aki mértéktelenül szenved attól, hogy gyermeke szünet nélkül sír élete első három hónapjában. A könnyözönt mintha semmi nem tudná elállítani, akármit csinálnak is a szülők. Általában arra gondolnak, hogy a gyerekkel valami alapvető, testi baj van, és így is próbálnak bánni vele. Nem is gondolják rosszul, mert valóban testi természetű a baj, de nem oka, hanem következménye a sírásnak. Az a tény vezet nyomra, hogy ez az úgynevezett kólikás sírás szinte varázsütésre megszűnik a harmadik-negyedik hónapban. Éppen akkortájt, amikor a csecsemő kezdi úgy felismerni anyját, mint ismerős személyt. Rátalálunk a magyarázatra, ha összehasonlítjuk a sírós, illetve nyugodtabb gyerekű anyák viselkedését. Az előbbiek tétován, idegesen, félénken bánnak kicsinyeikkel. Az utóbbiak határozottan, nyugodtan, derűsen. A lényeg az, hogy már ebben a zsenge korban is élénken érzékeli a csecsemő azt a különbséget, ami a tapintásos „biztonság” és a „védettség”, illetve a tapintásos „bizonytalanság” és „veszély” között fennáll. Az izgatott anya akarva-akaratlan továbbadja izgalmát kicsinyének. A csecsemő a helyénvaló módon jelez vissza: védelmet kér az izgatottság oka elől. Ez viszont csak fokozza az anya gyötrelmeit, ami viszont tovább fokozza a csecsemő sírását. A szegény apróság végül betegre bőgi magát, és máris jelentős nyomorúságához hozzáadódnak testi fájdalmai is. Az ördögi kört csak egyképpen törhetné meg az anya: ha belenyugodna a helyzetbe, és lecsillapodna. Ha erre nem képes is (mert ilyen dolgokban szinte lehetetlen becsapni a csecsemőt), a baj önmagától megoldódik, mint említettem, a harmadik-negyedik hónapban, amikor is kötődni kezd anyjához a csecsemő, és ösztönösen védelmezőjének kezdi tekinteni őt. Az anya többé nem idegesítő ingerek összefüggéstelen halmaza, hanem jól ismert arc. Ha továbbra is idegesítő ingereket ad, ezek már nem annyira ijesztőek. hiszen egy barátságosként azonosított, ismert forrásból erednek. A csecsemő erősödő kötődése viszont megnyugtatja az anyát, és automatikusan csökkenti izgatottságát. A kólikának pedig se híre, se hamva.
Eddig nem beszéltünk a mosolyról, mert az még a nevetésnél is speciálisabb reakció. Ahogy a nevetés a sírásnak, úgy a mosoly a nevetésnek másodlagos formája. Első pillantásra valóban úgy tűnhet, hogy a mosoly nem több, mint a nevetés alacsony intenzitású változata, de a dolog ennél jóval bonyolultabb. Igaz, hogy a nevetés legenyhébb formája a megtévesztésig hasonlít a mosolyhoz, és ez kétségkívül a mosoly eredetére utal, de az is világos, hogy az evolúció előrehaladtával a mosoly egyenjogúsodott, s ma már különálló jelenségnek kell tekintenünk. A nagy intenzitású mosoly – a széles vigyor, a sugárzó, fülig érő mosoly – egészen más funkciót tölt be, mint a nagy intenzitású nevetés. Fajunk üdvözlő jelzésévé specializálódott. Ha üdvözlésképpen rámosolygunk valakire, az illető tudja, hogy szándékaink barátságosak, de ha kinevetjük, ebben joggal kételkedhet.
A társadalmi érintkezések a legjobb esetben is félelmet keltenek. A találkozás pillanatában még ismeretlen adat a másik személy magatartása. Mind a mosoly, mind pedig a nevetés erről a félelemről, illetve a félelemnek rokonszenvvel és elfogadással kevert jelenlétéről árulkodik. Ha a nevetés intenzitása növekszik, azt jelzi, hogy a nevető felkészült a további meglepetésekre, a veszélyes-biztonságos helyzet további kiaknázására. Ha viszont az alacsony intenzitású, mosolygó nevetés valami mássá alakul át – például széles vigyorrá –, ez azt jelzi, hogy nem kell ebben az irányban továbbfejleszteni a helyzetet. Azt jelzi, hogy a kezdeti hangulat végcéllá változott, erőteljes továbbfejlesztésre nincs szükség. A kölcsönös mosoly arról biztosítja a mosolygókat, hogy kölcsönösen kissé zavart, de rokonszenvező lelkiállapotban vannak. Az enyhe, zavart félelem az agresszív indulatok hiányát, ami viszont a baráti érzelmek jelenlétét jelzi, s így a mosoly a baráti rokonszenv kifejezésének eszköze lett.
Ha nekünk kapóra jött ez a jelzés, miért boldogulnak a többi főemlősök nélküle? Ők is élnek ugyan különböző barátságos gesztusokkal, de a mosoly a mi életünkben ráadás, óriási jelentőségű mind fiatal, mind pedig felnőtt korunkban. Létezésünknek vajon melyik aspektusa emelte ennyire előtérbe? Sokat emlegetett csupasz bőrünk adja meg a feleletet. Az újszülött majom szorosan anyja szőrzetébe csimpaszkodik. Szakadatlanul, nap mint nap ott tartózkodik. Heteken, sőt hónapokon át egy percre sem válik meg anyja testének meghitt oltalmától. Mikor később először merészkedik el tőle, egy pillanat alatt visszaszaladhat, és egykettőre belécsimpaszkodhat újra. Biztos módszere van rá, hogy elérje a szoros, testi érintkezést. Ha anyja már nem szorgalmazza is ezt az érintkezést (ahogy fejlődik-súlyosbodik a kölyke), csak nehezen szabadul tőle. Aki már mostohaanyáskodott fiatal csimpánz mellett, tanúsíthatja.
Újszülöttként mi sokkal kockázatosabb helyzetben vagyunk. Erőnk sincs elég a csimpaszkodáshoz, de nincs is mibe. A szoros közelséget gépiesen biztosító módszer híján csak anyánk felé irányzott jelzésekre hagyatkozhatunk. Teli torokból üvölthetünk, hogy szüleink fölfigyeljenek ránk, de ha megkaptuk ezt a figyelmet, valahogyan meg is kell tartanunk.
A fiatal csimpánz is úgy hívja föl magára a figyelmet, akárcsak mi. Anyja hozzárohan, és fölkapja. A kölyök rögtön csimpaszkodhat. Ebben a pillanatban van szükségünk a csimpaszkodás valamiféle pótlékára, egy olyan jelre, amely anyánknak kellemes, és rábírja, hogy továbbra is velünk maradjon. Ez a jel a mosoly.
Az első hetekben jelentkezik, de eleinte nem irányul határozott célpontra. Az ötödik hét tájékán már bizonyos ingerek kötött reakciója. A csecsemő szeme már megkülönbözteti a tárgyakat. Először a rábámuló szempárra reagál legélénkebben. Kartonra festett két fekete folt is fölkelti figyelmét. A hetek múlásával a száj alakjára is szükség lesz. A két fekete folt alá szájvonalat húzva biztosabban jelentkezik a reakció. Hamarosan a száj széthúzódására lesz szükség, és a szem adta inger kezdi elveszíteni kulcsfontosságát. Ebben a szakaszban, a harmadik-negyedik hónap tájékán, specializálódik a reakció. Tetszőleges arcok helyett már csak az anya egyedi arcára szűkíti körét. A szülőkhöz való kötődés folyamata zajlik.
A reakció kialakulásában az a meglepő, hogy vele egy időben a csecsemő még képtelen négyzetek, háromszögek és más, jól fölismerhető mértani formák megkülönböztetésére. Mintha bizonyos specifikus formák felismerési képessége különösen gyorsan fejlődnék benne – az emberi arcvonásokra emlékeztető formákról van szó –, míg más irányú vizuális képessége elmarad e mögött. Ez biztosítja, hogy a csecsemő nézése célirányos tárgyakra terelődjék. Ez akadályozza meg, hogy a csecsemő valamilyen közeli, élettelen alakhoz kötődjék.
Hét hónapos korára teljesen anyjához kötődik. Akármit tehet ezentúl az anya, anyai voltát gyermeke szemében életre szólóan megőrzi. A kiskacsák úgy kötődnek anyjukhoz, hogy folyton a sarkában járnak, a kölyökmajmok úgy, hogy belécsimpaszkodnak. Mi pedig úgy, hogy a ragaszkodás életfontosságú kötelékét a mosolyreakcióval teremtjük meg.
A mosoly mint vizuális jelzés, specifikus formáját lényegében a szájszél felhúzásának egyszerű műveletével nyerte el. Kinyílik kissé a száj, és visszahúzódnak az ajkak, akár a félelem kifejezésénél, de az összhatást az változtatja meg gyökeresen, hogy a szájszél felkerekül. Ez a fejlődés viszont megteremtette egy másik, ellentétes arckifejezés lehetőségét, a lefelé biggyesztett szájat. A mosoly alakzat szöges ellentétével a mosoly ellentettjét jelezhetjük. Ahogy a sírásból lett a nevetés, és a nevetésből a mosoly, úgy lett – ingamozgással – a barátságos arcból a barátságtalan.
De a mosolyt nem csupán a szájszél mozgása határozza meg. Felnőttkorunkban ugyan egyetlen ajakrándítással közölhetjük hangulatunkat – a csecsemő azonban még sok minden mást is csatasorba szólít. Például amikor teljes erővel mosolyog, akkor emellett rugdalódzik és kapálódzik, az ingerforrás felé kapdos és ide-oda rángatja azt, gügyög, hátrabillenti fejét, előreveti állát, előredől, vagy egyik oldalára hengeredik, és légzésszáma fokozódik. Szeme kifényesedik, s olykor összeszűkül a szemnyílása, szeme alatt és mellett, de néha még orrnyergén is ráncok mutatkoznak, orra és szájszegletei között feltűnőbb lesz a bőrsáv, kiöltheti kissé a nyelvét. Ezen összetevők közül a testmozgások valamiféle küzdelemről tanúskodnak: a csecsemő anyja közelébe iparkodik. Suta testével eljátssza mindazt, ami az ősi, főemlősökre jellemző csimpaszkodó reakcióból ránk maradt.
Eddig a csecsemő mosolyával foglalkoztam, csakhogy a mosoly természetesen kétirányú jelzés. Ha a csecsemő anyjára mosolyog, az hasonló jelzéssel válaszol. Egyik a másikának szerez örömet, s kettejük köteléke mindkét irányban szilárdul. Világos, mint a nap, vethetné közbe valaki, csakhogy ennek a kérdésnek is van buktatója. Van olyan anya, aki ideges, izgatott állapotban, vagy a csecsemőre mérgesen, úgy palástolja hangulatát, hogy erővel mosolyog, mégpedig abban a reményben, hogy ez az álarc nem izgatja föl a csecsemőt, holott az efféle fogás többet árt, mint használ. Már említettem, hogy az anya hangulatát illetően szinte lehetetlen becsapni a csecsemőt. Életünk első éveiben a szülők izgalmának-nyugalmának legapróbb jeleire is élénken reagálunk. Beszéd előtti korunkban, mielőtt lekötne bennünket a jelképes, kulturális eredetű kommunikáció mamutgépezete, sokkal inkább hagyatkozunk az apró mozdulatokra, testtartás-változásokra és hangszínekre, mint az későbbi életünkben szükséges. Más fajok is jeleskednek ebben. A híres számolóművész ló. Okos Hans meghökkentő képessége lényegében azon alapult, hogy idomárja testtartásának legcsekélyebb változásaira is élénken reagált. Mikor össze kellett adnia, Okos Hans addig dobbantott lábával, amíg kellett, majd abbahagyta. A mutatvány akkor is sikerült, ha az idomár kiment a teremből, és valaki más vette át a ló irányítását, mert amikor a dobbantások a kívánt számhoz érkeztek, az idegen akarva-akaratlan megfeszítette kissé a testét. Ez az érzékelő képesség valamennyiünkben megvan, még felnőttkorunkban is (főként ennek alapján tudja például a jós, hogy mikor kapiskál a helyes irányban), de a beszéd előtti kor csecsemőiben különösen tevékenyen él ez. Ha feszült, izgatott mozdulatokat végez az anya, akármennyire igyekszik őket palástolni, továbbadja kicsinyének. Ha ugyanakkor szélesen el is mosolyodik, nem tudja becsapni a csecsemőt, csupán összezavarja. Két ellentétes üzenet vivődik át. Ha erre sokszor sor kerül, tartós károsodás léphet föl, és a gyermek későbbi életében csak komoly nehézségekkel képes a társadalmi érintkezésre-alkalmazkodásra.
A mosoly után most vizsgáljunk meg egy egészen más tevékenységet. Ahogy telnek a hónapok, formát kezd ölteni egy újfajta gyermeki magatartás: színre lép az agresszió. A dührohamok és a haragos sírások elkülönülnek a korábbi, egyetemes motiváltságú sírástól. A csecsemő szaggatottabb, szabálytalanabb sikoltozással jelzi agresszióját, hevesen csapkod a kezével és rugdalódzik. A kisebb tárgyakat megtámadja, megrázza a nagyobbakat, köp, rókázik, és a keze ügyébe eső tárgyakat harapni, karmolni, ütlegelni próbálja. Eleinte esetlegesek, szétesők ezek a tevékenységek. A sírás a félelem jelenlétét jelzi. Az agresszió még nem jutott el a tiszta támadás kifakadásáig: ez csak sokkal később következik be, amikor a gyermek már biztos magában és testi erejében. Ekkor új, jellegzetes arcjelzések mutatkoznak. Feszesen összezárt ajkak, előremeredő szem. Az ajkak merev vonalba rándulnak, a szájszeglet nem hátra-, hanem inkább előreugrik. A szem szorosan az ellenfélre tapad, a szemöldök alábbhúzódik, ráncba borul a homlok. Összeszorul az ököl. A gyermek jogait kezdi követelni.
A kutatások kiderítették, hogy az agresszió mértékét fokozni lehet, ha a gyermekeket összezsúfolják. Sűrű zsúfoltságban csökkennek a csoport tagjai között működő, kölcsönös, barátságos akciók, s a romboló, agresszív formák gyakoribbak és hevesebbek lesznek. Ennek jelentőségét akkor értjük meg, ha felidézzük, hogy a többi állatfajban az agresszió nemcsak az alá-fölérendeltség tisztázására hivatott, hanem a fajhoz tartozó egyedek terének fokozására is. Erre még visszatérünk az ötödik fejezetben.
Az oltalmazáson, etetésen, tisztogatáson és játszadozáson kívül a szülői kötelességek az oktatás hallatlanul fontos folyamatára is kiterjednek. Ez más fajokhoz hasonlóan büntetéses-jutalmazásos rendszerrel folyik, amely fokozatosan módosítja és irányítja a gyerekek próba-szerencse rendszerű tanulását. Ezenfelül azonban utánzásos alapon is rohamosan tanul a gyermek – ez a folyamat csak viszonylag satnyán fejlett változatban van meg a legtöbb emlősben, a mi fajunkban azonban csodával határos módon kifinomult és felfokozódott. Amit a többi állat verejtékezve, a maga feje után tanul meg, annak nagy részét mi gyors ütemben, szüleink példáját követve sajátítjuk el. A csupasz majom tanító majom. (Annyira megszoktuk a tanulásnak ezt a módszerét, hogy önkéntelenül is feltételezzük, hogy a többi faj is élhet vele, s ennek az lett a következménye, hogy durván túlbecsüljük a tanítás szerepét az ő életükben.)
Felnőtt cselekedeteink nagy része gyermekkori, utánzó elsajátításon alapul. Gyakran hisszük, hogy azért cselekszünk így vagy úgy, mert ez a magatartás valamiféle elvont, magasztos erkölcsi elvnek felel meg, holott valójában csupán mélységesen belénk ivódott, látszólag rég elfeledett, tisztán utánzással elsajátított benyomásoknak engedelmeskedünk. Az ilyen benyomások feltétlen, merev követése (és gondosan titkolt ösztönös motívumaink) teszik oly nehézzé, hogy a társadalmak megváltoztassák szokásaikat, „meggyőződéseiket”. Ha a közösség izgalmas, roppant racionális új gondolatokkal kerül szembe, akkor is görcsösen ragaszkodik ősi, házi szokásaihoz, előítéleteihez. Ez az ára kulcsfontosságú szivacskorszakunknak, amikor fiatal fejjel, rohamosan isszuk magunkba előző nemzedékek felgyülemlett tapasztalatait. Az értékes tényekkel együtt kénytelenek vagyunk az előítéleteket is elfogadni.
Szerencsére hathatós ellenszert fejlesztettünk ki e hiányosság leküzdésére, mely elválaszthatatlan az utánzásos tanulófolyamattól. Fokozottan élénk a kíváncsiságunk, a felfedezés vágya, mely ellensúlyozza a fent említett tendenciát, és olyan egyensúlyt hoz létre, amely fantasztikus sikerek szülőágya lehet. Csak akkor lassul le a szellem fejlődése, ha egy kultúra túlságosan megcsontosodik, az utánzás, az ismétlés rabja lesz, vagy pedig ha túlságosan vakmerően kísérletezik. A két véglet közötti helyes arányt megvalósító kultúrák felvirágzanak. A túlságosan merev, illetve túlságosan vakmerő kultúrák számos példáját láthatjuk a mai világban. A kicsiny, elmaradott társadalmak, melyeket tökéletesen uralnak a tabuk és ősi szokások, az első lehetőséget példázzák. Ha ugyanezeket a kultúrákat átalakítják, „megsegítik” a fejlett kultúrák, rövidesen a második kategóriába kerülnek át. A társadalmi újdonságok és a felfedezés izgalmainak hirtelen, túladagolt dózisa elfojtja az ősi utánzás stabilizáló erejét, és a mérleget túlságosan is a másik irányba lendíti. Kulturális zavar és bomlás lesz az eredmény. Igencsak szerencsés az a társadalom, amely a tökéletes egyensúly fokozatos megvalósítását élvezheti utánzás és kíváncsiság, rabszolgai, gondolattalan másolás és haladó, ésszerű kísérletezés között.
Minden emlősben erős felfedezésvágy működik, ennek jelentősége azonban fajonként változik, főleg annak függvényében, hogy a szóban forgó faj evolúciója során mennyire specializálódott. Ha minden evolúciós erőfeszítését fennmaradásának egyetlen trükkjére, annak tökéletesítésére fordította, a fajnak nem kell sokat törődnie a világ egyetemes komplexitásával. Amíg a hangyász megtalálja hangyáit, a koalamedve a eukaliptusz levelét, elégedetten, kényelmesen élhet. A nem specializált fajok viszont – az állatvilág opportunistái – egy pillanatig sem pihenhetnek babérjaikon. Sosem lehetnek biztosak benne, honnan teremtik elő soron következő ebédjüket, környezetük minden zugát-hasadékát ismerniük kell, minden esélyt meg kell játszaniuk, szívósan fürkészve minden szerencsés alkalmat. Újra és újra fel kell fedezniük környezetüket. Folyton nyomozniuk kell, szakadatlanul ellenőrizve nyomozásuk eredményét. Kíváncsiságukat állandóan ébren kell tartaniuk.
És nem csak az élelem előteremtése végett: az önvédelem is ezt kívánja. A sün, a görény olyan zajosan csörtethet, szuszoghat, ahogy neki tetszik, fittyet hányva ellenségeire – a fegyvertelen emlősnek azonban örökké résen kell lennie. Ismernie kell a veszély jeleit és a menekülés útvonalát. Ha fenn akar maradni, töviről hegyire ismernie kell lakókörzetét.
Ebből a szemszögből joggal vélhetjük, hogy ésszerűtlen dolog nem specializálódni. Miért léteznek opportunista emlősök egyáltalán? A felelet az, hogy komoly hátulütője van a specializálódott életformának. Addig minden rendben, amíg hatékony a fennmaradás speciális trükkje, de a specializált állat pórul jár, amint jelentős változás áll be környezetében. Ha vetélytársai túlszárnyalására szélsőséges erőfeszítéseket tett, genetikus felépítésének jelentős módosítására is kényszerül, és nem lesz képes elég sebesen visszatáncolni, amikor változik a színtér. Ha valami elsöpörné a eukaliptusz-erdőségeket, a koalamedve éhen pusztulna. Ha egy vasfogú fenevad megtanulná a süntüskék szétmorzsolását, a sün ugyancsak könnyű préda lenne. Az opportunistának soha nincs könnyű dolga, de környezetének bármilyen gyors változásához egykettőre alkalmazkodni tud. Irtsuk ki a mongúz eledelét, a patkányokat-egereket, és a mongúz tojásra, csigára rendezkedik be. Irtsuk ki a majom eledelét, a gyümölcsöket-csonthéjasokat, és a majom gyökérre, rügyekre rendezkedik be.
A nem specializált állatok legopportunistábbjai minden bizonnyal a majmok és az emberszabású majmok. Csoportjuk a nem-specializáltságra specializálódott. Közülük is a csupasz majom emelte tökélyre az opportunizmust. Ez is neoténiás evolúciójával függ össze. A fiatal majmok kivétel nélkül kíváncsi természetűek, de kíváncsiságuk mértéke felnőtte válásukkal elhalványodik. A csupasz majom gyermekkori kíváncsisága csak erősödik, ahogy érett éveibe is átnyúlik. Soha nem hagy fel a nyomozással. Sohasem pihen meg azzal, hogy ennyi tudással is elboldogul valahogy. Minden megválaszolt kérdés újabb kérdéshez vezet. Fajunk fennmaradásának legnagyobb trükkje ez lett.
Az újdonsághoz való vonzódást neofiliának (az új szeretetének) nevezték el, ellentétjét pedig neofóbiának (irtózás az újtól). Minden, ami ismeretlen, veszélyes lehet. Óvatosan kell hozzá közeledni. Talán jobb elkerülni? De hogyan ismerhetnénk meg, ha elkerüljük? A neofiliás hajlam addig ösztökél, érdeklődésünket addig serkenti, amíg ismert nem lesz az ismeretlenből, amíg nem vethetjük meg a már jól ismert tárgyat, s amin a folyamat értékes tapasztalatokat nem termel, amelyek elraktározhatók és később előhívhatók. A gyermek szakadatlanul ezt teszi. Hajlama oly erős, hogy időnként szülői közbeavatkozásra van szükség. A szülő sikerrel irányíthatja ugyan a gyermek kíváncsiságát, de elfojtani azt sohasem képes. Ahogy korosodik a gyermek, felfedező hajlama olykor ijesztő méreteket ölthet – ilyenkor beszélnek a szülők „gyerkőcök falkáiról”, akik „úgy viselkednek, akár a vadállatok”. Ennek éppen ellenkezője igaz. Ha a felnőttek némi fáradsággal megvizsgálnák, valójában hogyan is viselkednek a vadon élő felnőtt állatok, rájönnének, hogy éppen ők a vadállatok. Ők igyekeznek gátat vetni a felfedezéseknek, ők hódolnak be az emberhez méltatlan, renyhe konzervativizmusnak. A faj szerencséjére mindig elég felnőtt akad, aki megőrzi gyermeki leleményességét és kíváncsiságát, aki módot teremt az utódok előrehaladására, képességeik bővülésére.
Ha játék közben figyeljük a csimpánzkölyköket, rögtön meghökkenünk azon, hogy viselkedésük mennyire hasonlít saját gyermekeinkéhez. Valamennyiüket elragadtatják az új „játékszerek”. Mohón vetik rájuk magukat, fölemelik, leejtik, csavargatják, ütögetik, szétszedik őket. Valamennyien egyszerű játékokat ötlenek ki. Érdeklődésük mértéke egyforma, és az első néhány évben a csimpánzok éppen oly ügyesek – sőt ügyesebbek, hiszen izomrendszerük gyorsabban fejlődik.
Kis idő múltán azonban elbizonytalanodnak. Agyuk nem elég komplex, hogy a jó kezdetre jó folytatás következzék. Összpontosító képességük gyenge, és nem arányos testük fejlődésével. De mindenekfelett, nem képesek részletekbe menően társalogni szüleikkel azokról az új leleményekről, melyeket éppen felfedeztek.
Ezt a különbséget úgy tudjuk legjobban megvilágítani, ha megvizsgálunk egy speciális példát. A képalkotás, a grafikus felfedezés példája önként kínálkozik. Ez a magatartásforma fajunk számára évezredek óta életfontosságú – ezt az altamirai és lascaux-i történelem előtti maradványok bizonyítják.
Ha alkalma és megfelelő anyaga van hozzá, a fiatal csimpánzt éppúgy lázba hozza, mint bennünket, ha felfedezheti a vizuális lehetőségeket, amelyek egy üres papírlapra tett jelekből származnak. Az érdeklődés ébredése azzal a sikerélménnyel függ össze, hogy viszonylag csekély energia kifejtéséből aránytalanul nagy eredmény születik. Ez a motívum mindenfajta játékszituációban működik. A fiatal csimpánz nem csekély erőfeszítéssel végzi tevékenységeit, de legjobban az olyan cselekedet elégíti ki, amely váratlanul tetemes eredményt táplál vissza. A játéknak ezt az elvét nevezzük „a nagyobb jutalom” elvének. Mind a csimpánzok, mind pedig a gyerekek szívesen ütögetnek bizonyos tárgyakat, és leginkább azokat kedvelik, amelyek a legkisebb erőfeszítésre a legnagyobb zajt adják. A legnagyobb vonzereje az olyan játékszereknek van, mint például a labdának, amely gyengén elhajítva is magasra pattan, a léggömbnek, amely a legkisebb érintésre keresztülszáguld a szobán, a homoknak, melyet enyhe nyomással formázni lehet, a kerekes játékoknak, melyek a leggyöngédebb lökésre is simán gurulnak.
Mikor a gyermek először találkozik papírral-ceruzával, helyzete kevés jóval kecsegtet. Legföljebb hozzáérintheti a ceruzát a papír felületéhez. Ez azonban nagy meglepetéssel jár: az érintés a hanghatáson kívül vizuális hatást is eredményez. Valami kibújik a ceruza hegyéből, és nyomot hagy a papíron! Kialakul a vonal.
Lenyűgöző élmény lesni a csimpánz, vagy a gyermek grafikai szárnypróbálgatását. A vonalra mered, fölfigyel cselekedete váratlan vizuális jutalmára. Egy pillanatig elnézi, majd megismétli a kísérletet. Igen, semmi kétség, másodjára is sikerül, újra meg újra. A papírlap hamarosan megtelik irkafirkával. Múlik az idő. Egyre energikusabbak a rajzmutatványok. A különálló, tétova, egymás mellé rajzolt vonalakat fölváltja a többszörösen ide-oda rótt irkafirka. Ha választani lehet, a kréta, a festék és a rajzolószén részesül előszeretetben, hiszen egyik is, másik is a ceruzánál feltűnőbb nyomot hagy, nagyobb vizuális hatással jár, ahogy végigszánt a papíron.
Ez a tevékenység először körülbelül másfél éves korban jelentkezik a csimpánznál, éppúgy, mint a gyermeknél. A merész, magabiztos, többszörös rajzú irkafirka csak a második születésnap után kap szárnyakat. Hároméves korában új grafikai szakaszba lép az átlagos képességű gyermek: egyszerűsíteni kezdi zavaros irkafirkáját. Az izgató zűrzavarból kezdenek kiválni az alapformák. Az ifjú művész keresztekkel, majd körökkel, négyzetekkel, háromszögekkel kísérletezik. A kanyargó vonalak az ívet befutva önmagukkal találkoznak, tért zárnak be. A vonalból körvonal lett.
A következő hónapok során az egyszerű formák kombinációja kezdődik. Egymással vegyülve egyszerű, elvont alakzatok keletkeznek. A kört kereszt vágja át, a négyzet sarkait átlós vonalak kötik össze. Ez a képi megjelenítést megelőző, kulcsfontosságú szakasz. A nagy áttörés a gyermek harmadik életéve második felében következik be. A csimpánznál soha. A csimpánzkölyök még győzi a legyezőformát, a kereszteket és a köröket, még a „jelölt” körrel is megbirkózik, de itt megáll. A leggyötrelmesebb, hogy a jelölt kör motívuma a tipikus gyermek legkorábbi képi megjelenítésének közvetlen előfutára. A gyermek vonalkákat, pontokat rajzol a körön kívül vagy belül, és a gyermekművészre hirtelen egy arc bámul a papírról. A gyermekben fellobban a felismerés. Az elvont kísérletezés, az alakzatok halmozása befejeződött. Új a cél: az egyre tökéletesebb megjelenítés. Új arcok, jobb arcok kerülnek a papírra, a szem és a száj a maga helyére kerül. Más képek születnek – virágok, házak, állatok, hajók, autók képei. Ezek már olyan magaslatok, ahová a csimpánzkölyök látnivalóan nem érhet el. Mikor elérkezett a maga csúcsteljesítményéhez – a körhöz és annak jelzett belsejéhez –, az állat továbbfejlődik, rajztehetsége azonban megreked. Találunk-e egy szép napon zseniális csimpánzt? Nem hiszem.
A gyermek előtt kitárulnak a grafikai felfedezés megjelenítő szakaszának távlatai, és bár ez marad a kutatás fő területe, a korábbi absztrakt mintázás hatásai továbbra is érződnek, különösen ötéves és nyolcéves kor között. Az ez idő tájt készült festmények különösen tetszetősek, mert az absztrakt mintázás szakaszának szilárd talajából nőnek ki. A megjelenítő képmások még mindig a differenciáltság igen alacsony fokán állnak, de vonzóan keverednek a jól meggyökerezett, magabiztos, alakos-mintás elrendezéssel.
Izgalmas az a folyamat, ahogyan a pontozott kör szabatos, egész alakos képpé válik. Az a felfedezés, hogy a körminta arcot jelenít meg, nem vezet azonnali sikerre a folyamat tökéletesítésében. Az uralkodó cél szemmel láthatólag ez, de időre (egy évtizednél is többre) van szükség. Mindenekelőtt rendbe kell szedni az alapvonásokat – a szem helyére kör, a száj helyére határozott, vízszintes vonal, az orr helyére két pont vagy egy kör kerül. A haj csak a külső kört szegélyezheti. És itt meg is áll egy időre a folyamat. Végül is, legalábbis vizuális szinten, az arc a leglényegesebb és legérdekesebb anyai testrész. Kis idő múltán újabb előrelépésre kerül sor. Egyes hajszálak hosszabbak lesznek, mint a többiek – ez az egyszerű eljárás lehetővé teszi, hogy az arcalakzatból kezek és lábak nőjenek ki. A kezekből-lábakból viszont ujjak és lábujjak nőnek. Még ekkor is a megjelenítő korszakot megelőző körön alapszik az alakzat. A kör régi barát, és még sokáig a gyermekkel marad. Először arc lett belőle, most pedig egyszerre arc és test. Ebben a szakaszban egyáltalán nem aggasztja a gyermeket, hogy a kéz a fejnek látszó minta oldalából nő ki. De a kör egyeduralma sem tart örökké. Sejt módjára osztódnia kell, hogy egy alsó, második sejt hajtson ki belőle. Másik megoldásként a két láb vonalát valahol a lábfej fölött az egyik körhöz kell kötni. Így vagy úgy, kialakul a test. Ám a kéz mindenképpen hoppon marad: a fej két oldalából mered elő. És még jó ideig ott is marad, mígnem lejjebb, közelítőbb helyzetbe, a törzs felső részéhez csatlakozik.
Lélegzetelállító, ahogy ezekre a lassú lépésekre sor kerül. Egyik a másikát követi, fáradhatatlanul folytatódik a felfedező utazás. A gyermek egyre több alakkal és kombinációval, egyre eltérőbb képmásokkal, összetettebb színekkel, változatosabb satírozással kísérletezik. Végül eléri a pontos megjelenítés szakaszát, a papíron a környező világ pontos másolatait örökíti meg. Ebben a szakaszban azonban háttérbe szorul a tevékenység eredeti, felfedező természete, oly sürgető a képi közlés igénye. A korábbi festés-rajzolás nem függött össze a közlés aktusával sem a csimpánz, sem a gyermek esetében. Felfedező, feltaláló aktus volt, a grafikai változatosság lehetőségeinek próbája. „Cselekvő festészet” volt, nem pedig jelzés. Nem jutalomra irányult – önmagában hordozta jutalmát, játék volt magáért a játékért. Hamarosan azonban, mint a gyermekkori játék oly sok aspektusa, összefolyt a felnőttek más irányú tevékenységével. A társadalmi kommunikáció kinyújtotta érte csápjait, füstbe ment a kezdeti lelemény, a vonal „megsétáltatásának” tiszta öröme. A legtöbb felnőtt csak akkor engedi újra szabadjára ezt az örömet, amikor szórakozottan firkálgat. (Ez nem azt jelenti, mintha a felnőttek elvesztenék találékonyságukat, csupán leleményességük hatóköre bonyolultabb, technológiai szférákba tevődött át.)
A festészet felfedező művészetének szerencséjére szolgál, hogy a környezet alakzatainak sokkal hatékonyabb technikájú megörökítése vált lehetővé. A fényképezés és a belőle fogant tevékenységek elavulttá tették a megjelenítő, „informatív” festészetet. Kipattant a felelősség nehéz lánca, amely oly sokáig megbéklyózta a felnőtt képzőművészetet. A festészet újra, érett, felnőtt formájában is, felfedezéssé vedlett vissza. Nem is kell mondanunk, hogy a festészet napjainkban pontosan ezt műveli.
A felfedező, kutató viselkedésformák közül szándékosan a képalkotást választottam, mert igen világosan tárja föl, miben különbözünk legközelebbi élő rokonunktól, a csimpánztól. Más szférákban is végezhetnénk hasonló összevetéseket. Néhányuk rövid említést érdemel. A hang világának felfedezése mindkét fajban megfigyelhető. A hangképzés leleménye, mint láthattuk, valamilyen okból ismeretlen a csimpánz előtt, de az „ütőhangszeres” zajongás fontos szerephez jut életében. A fiatal csimpánzok egyre-másra kutatják, milyen zajok származhatnak a dörömbölésből, lábdobbantásból és tapsolásból. Felnőtt életükre ez a hajlam hosszas, közös dobolásban nyilvánul meg. Egymással versengve dobbantanak, sivítoznak, sikoltoznak, fölszaggatják a növényzetet, a fák törzsét, üreges tönköket verdesnek. Az ilyen közös mutatványok félóránál is tovább tarthatnak, funkciójukat nem sikerült pontosan megállapítani, de hatásuk egymást ingerlő. Fajunkban is a dobolás a zenei önkifejezés legelterjedtebb formája. A csimpánzokhoz hasonlóan korán jelentkezik: a gyermekek ugyanígy kezdik próbálgatni, milyen hangot adnak környezetük tárgyai, ha megütik őket. A felnőtt csimpánzok sem jutnak azonban tovább az egyszerű, ritmikus kopogásnál, míg mi komplex poliritmusokat verünk ki, vibráló csörgetéssel és hangmagasság-változtatásokkal bővítve. További zajhatásokat érünk el üreges tárgyak fújásával, fémdarabok kapargatásával, pengetésével. A csimpánz sikolyait, tülköléseit leleményes dallamokká változtatjuk. Bonyolult zenei teljesítményeink egyszerűbb társadalmainkban nyilván ugyanazt a funkciót szolgálták, mint a csimpánzok doboló-tülkölő mutatványai – egymás felingerlését. A képalkotástól eltérően zenélésünk tevékenységformája nem részletes információk széles skálájú továbbítását szolgálta. Az egyes kultúrákban dívó, doboló zenetovábbítás e szabálynak csupán kivétele – általában azért fejlődött ki a zene, hogy közösségi szinten hangulatokat keltsen s hangoljon össze. Feltaláló-felfedező tartalma egyre erősbödött, és fontosabb „megjelenítő” kötelesség híján napjainkban az absztrakt, esztétikai kísérletezés fő területe lett. (Korábbi, elsődlegesen információs kötelezettsége miatt a festészet csak késve érkezett erre a szintre.)
A tánc a zenéhez és a dalhoz hasonló utat járt be. A csimpánzok, doboló szertartásaik közepette, számos ingó, ugrabugráló mozdulatot végeznek, amelyek a mi hangulatkeltő zenei előadásainkat is kísérik. Erről a szintről (akárcsak a zene), a táncmozgás is kifinomulva, kibővülve érte el az esztétikus, bonyolult előadó-művészet szintjét.
A tánccal szoros összefüggésben fejlődött a torna. A fiatal csimpánzok és a gyermekek játékában gyakoriak a ritmikus, fizikai erőfeszítést igénylő mozgások. Hamarosan stilizálódnak, de újonnan nyert, rendezett formájuk is megőrzi a változatosság elemeit. A csimpánzok tornajátékai nem fejlődnek, hanem lassanként eltünedeznek. Mi viszont a végsőkig kutatjuk e mozgások lehetőségeit, és felnőtt életünkben belőlük fejlesztjük ki a testedzés és a sport számos, bonyolult ágát. Ezek ugyancsak fontosak a közösség összehangolásában, de a lényegük: ily módon tartjuk fenn és tágítjuk tovább testi adottságaink felfedezését.
Az írás – a képalkotás formalizálódott származéka – és a szóbeli közlés természetesen üzenettovábbításunk és -rögzítésünk legfőbb területévé fejlődött, de hallatlan mértékben használatos az esztétikai felfedezés közegeként is. Ősi horkantásainkat és sivításainkat körülményes, bonyolult, jelképes beszéddé fejlesztettük – ma már kényelmesen ülve is játszhatunk gondolatainkkal, szókapcsolatainkat (melyek először utasító jellegűek voltak) új célú, esztétikai, kísérletező játékszerként forgathatjuk.
Mind e területeken – a festészetben, szobrászatban, rajzban, zenében, éneklésben, táncban, tornában, labdajátékokban, a különböző sportágakban, az írásban és a beszédben – kedvünkre, egész életünkön keresztül végezhetjük a felfedezés és a kísérletezés komplex, specializálódott formáit. Akár előadók, akár nézők, hallgatók vagyunk, körülményes kiképzéssel finomíthatjuk érzékenységünket e tevékenységek hatalmas felfedező lehetőségei iránt. Ha eltekintünk ezeknek a tevékenységeknek a másodlagos funkcióitól (pénzszerzés, pozíciószerzés stb.), biológiai szemszögből vagy a gyermekkori játékformák nyúlnak át a felnőtt életbe e tevékenységekkel, vagy pedig a felnőtt információs-kommunikációs rendszerekre rakódnak le bizonyos „játékszabályok”.
E szabályok a következők:
1. Fürkészd az ismeretlent, amíg ismerőssé nem válik.
2. Helyezd ritmikus ismétlések keretébe az ismerőst.
3. Ezt az ismétlődést annyi változatban alkalmazd, amennyiben csak lehet.
4. Válaszd ki a legkielégítőbb változatokat, és a többiek rovására fejleszd őket.
5. Újra és újra kombináld egymással ezeket a változatokat. 6. Mindezt önmagáért csináld.
Ezek az elvek a skála egyik végétől a másikig érvényesek, akár homokozó kisgyerekről, akár szimfónián dolgozó zeneszerzőről van szó.
Az utolsó szabály különösen fontos. A felfedező viselkedésformák az alapvető, fennmaradást szolgáló tevékenységekben (táplálkozás, harc, párosodás stb.) is szerephez jutnak. De itt a tevékenységek korai, elsajátításos szakaszára korlátozódnak, annak különleges követelményeihez igazodnak. A felfedező tevékenység a legtöbb állatfaj számára ebben ki is merül. A felfedezés nem önmagáért folyik. A felsőbb rendű emlősök, és főként a csupasz majom esetében azonban önállósult, különálló motívum lett belőle. Funkciója az, hogy a környező világról és a magunk környezethez kapcsolódó képességeiről olyan kifinomult, komplex képet kapjunk, amilyet csak lehet. Ez a kép nem az alapvető, fennmaradást szolgáló célok összefüggésében, hanem általános szinten válik magasrendűvé. Amit így nyerünk, azt bármire, bármikor, bármilyen összefüggésben alkalmazhatjuk.
Fejtegetéseimből kihagytam a tudományt és a technikát, hiszen ezek főként az alapvető, fennmaradással kapcsolatos célokhoz – a harc (fegyverek), a táplálkozás (mezőgazdaság), a lakhelyépítés (építészet) és a kényelem (orvostudomány) céljaihoz – igazodnak, azok speciális módszereit jobbítva. Érdekes azonban, hogy az idő múlásával, ahogy egyre inkább összefonódtak a technikai fejlődés ágai, a tudományos szférába is behatolt a tiszta felfedezői vágy. A tudományos kutatás nagyon is a korábban említett játékelvek alapján folyik. A „tiszta” kutatás során a tudós gyakorlatilag ugyanúgy használja képzeletét, mint a művész. Hasznos kísérletek helyett inkább szép kísérleteket emleget. A művészhez hasonlóan a tudóst a felfedezés önmagáért izgatja. Ha kutatásainak eredménye valamelyik speciális, fennmaradással kapcsolatos területen hasznosnak bizonyul, annál jobb, de ez a meggondolás csak másodlagos.
Akár művészi, akár tudományos a felfedező tevékenység, mindent betöltő ütközet folyik benne a neofiliás és a neofóbiás motívumok között. Az előbbi új tapasztalásokra serkent, általa óhajtjuk az újdonságot. Az utóbbi visszafog, általa menekülünk az ismerősbe. Mindvégig az ingatag egyensúly állapotában vagyunk – izgalmas, új ingerek és barátságos, régi ingerek ellentétes vonzásában. Ha elvesztenénk neofiliánkat, megrekednénk. Ha elvesztenénk neofóbiánkat, fejest zuhannánk a katasztrófába. Ez a konfliktus nemcsak a divat, a frizurák és öltözékek, a bútorok és autók divatjának szembeszökő hullámzását magyarázza, hanem egész kulturális haladásunk alapja. Portyázunk, majd beássuk magunkat; nyomozunk, majd tudatosítunk. Lépésről lépésre bővítjük magunkról és bonyolult környezetünkről alakuló képünket, tudatunkat.
Mielőtt lezárnánk a témát, a felfedező magatartásforma egy utolsó, speciális aspektusát kell említenünk. A gyermekkori társas játékformák egyik kritikus szakaszáról van szó. Amíg fiatal a gyermek, társas játékformái elsősorban a szüleire irányulnak, de ahogy növekedik, a hangsúly fokozatosan a vele egykorú többi gyerek felé tolódik. A gyermek egy ifjú játszócsoport tagja lesz. Ez fejlődésének kritikus szakasza. Felfedezői tevékenységben vállal részt, s ez későbbi, egyéni életére döntő hatást tesz. Ebben a zsenge korban természetesen a felfedezés valamennyi formája hosszú távú következményekkel jár – az a gyermek, aki nem fedezi fel a zenét vagy a festészetet, felnőttként nehezen emészti meg ezeket –, de a személyiségközi játékkapcsolatok a többinél is kritikusabbak. Az első ízben zenét tapasztaló felnőtt előzetes, gyermekkori felfedezés híján kemény fába vágja a fejszéjét, de próbálkozása nem reménytelen. Az a gyermek azonban, aki a játszócsoport tagjaként könyörtelenül elszakadt a társas érintkezésektől, felnőttkorában is súlyos nehézségek árán tud csak társadalmi kapcsolatokat létesíteni. Majomkísérletek tanúsága szerint a gyermekkori elszigetelődés nem csak a társadalomtól elzárkózó felnőttet hoz létre, hanem szexualitás- és szülőellenes személyiséget formál. A kölyöktársaiktól elszigetelten nevelt majmok nem tudtak bekapcsolódni a játszócsoport tevékenységébe, amikor erre később, gyermekkoruk későbbi szakaszában módjuk nyílott. Az elszigetelt egyedek fizikailag ugyan egészségesek voltak, s magányosan is szépen gyarapodtak, az általános hancúrozásba azonban képtelenek voltak bekapcsolódni. Guggolva, mozdulatlanul gubbasztottak a játékszoba sarkában, karjukkal általában szorosan átfogták testüket, vagy szemüket fedték be. Mikor fizikailag egészséges példányokká értek, lehetséges szexuális társaikra ügyet sem vetettek. Ha az elszigetelten nevelt nőstényeket erőszakkal pároztatták, azok normálisan megszültek, de kicsinyeikkel úgy bántak, mintha azok testükön mászó, hatalmas paraziták volnának. Megtámadták, elüldözték, majd vagy megölték, vagy semmibe vették őket.
Fiatal csimpánzokkal végzett hasonló kísérletek azt bizonyították, hogy ebben a fajban a hosszas rehabilitáció és a különleges gondoskodás bizonyos fokig közömbösíteni tudta ezt a viselkedési károsodást, de a veszélyeket még így sem lehet eléggé hangsúlyozni. A mi fajunk túlságosan védett, kényeztetett gyermekei mindig megszenvednek felnőtt társas kapcsolataik során. Ez különösen az egykéknél jelentős, akik egyívású testvér híján már eleve súlyos hátrányba kerülnek. Ha nem tapasztalhatják a gyermekkori játszócsoportok hancúrozását, nagy az esélye, hogy egész életükben szégyenlős, zárkózott egyének lesznek, nehézségekkel kell szembenézniük a párválasztás terén, ha ugyan erre képesek egyáltalán, és ha végül mégis szülők lesznek, rosszul felelnek meg ennek a szerepnek.
Ebből kiviláglik, hogy a nevelkedési folyamat két szakaszból áll: a korai, befelé forduló, és a későbbi, kifelé forduló szakaszból. Mindkettő életbe vágóan fontos, és szerepükről sokat megtudhatunk, ha a majmok viselkedését tanulmányozzuk. A korai szakaszban az anya szereti, jutalmazza, oltalmazza a csecsemőt. A csecsemő megtanulja, mi a biztonság. A későbbi szakaszban kifelé fordul, társas érintkezésekbe bocsátkozik kölyöktársaival. Anyja szeretete kevésbé nyilvánvaló, oltalmazó cselekedeteit inkább a komoly rémület pillanataira tartogatja, mikor külső veszélyek fenyegetik a közösséget. Az anya már meg is büntetheti növekedő kölykét, ha az komoly ijedelem híján is konokul anyja „szoknyájába” csimpaszkodik. A kölyök most kezdi felfogni és elfogadni növekvő önállóságát.
Fajunk gyerekei lényegében azonos helyzetben vannak. Ha a két szakasz bármelyikét rosszul irányítja a szülő, a gyermek későbbi élete látja súlyos kárát. Ha a gyermek életéből hiányzott a korai biztonság szakasza, de megfelelően tevékeny volt a függetlenülés szakaszában, könnyűszerrel lép új és új társas kapcsolatokra, de azokat nem képes fenntartani, illetve igazán elmélyíteni. Ha a korai szakaszban nagy biztonságban volt része, de tovább kényeztették a kelleténél, csak a legnagyobb nehézségek árán tud majd új, felnőtt kapcsolatokat létesíteni, és afelé hajlik, hogy régi kapcsolatait mindenáron megőrizze.
Ha tüzetesebben megvizsgáljuk a társadalmi félrehúzódás szélsőségesebb eseteit, a felfedezés ellenes magatartás legvégletesebb, legjellegzetesebb formáinak leszünk tanúi. A drasztikusan zárkózott egyének társadalmilag tehetetlenekké válhatnak, bár fizikailag egyáltalán nem azok. Minden figyelmüket felemésztik az ismétlődő sztereotípiák, klisék, hosszú órákon át ringatóznak, hajlonganak, bólogatnak, reszketnek, pörögnek, rángatóznak, összekuporodnak, majd kiegyenesednek. Hüvelykujjukat vagy más testrészüket szopogatják, döfködik, csipkedik magukat, különös, visszatérő arcokat vágnak, a kisebb tárgyakat ütemesen kopogtatják, gyűrögetik. Időnként magunk is belefeledkezünk az efféle ticekbe, de nekik ez lesz a fizikai önkifejezés döntő, hasznos formája. Miért? Környezetüket olyan fenyegetőnek, a társas kapcsolatokat olyan félelmetesnek és megvalósíthatatlannak vélik, hogy viselkedésük túlzott meghittségében keresnek nyugalmat, megnyugtatást. Egy-egy cselekedet az ütemes ismétlődéssel egyre ismerősebb, „biztonságosabb” lesz. A legkülönfélébb tevékenységek végrehajtása helyett ahhoz a néhányhoz ragaszkodik a zárkózott egyén, melyet legjobban ismer. A régi szállóigét: „Ha nem próbálkozol, nem győzhetsz”, átköltik: „Ha nem próbálkozol, nem veszíthetsz.”
Említettem a szívhang ütemének megnyugtató, visszakoztató sajátságait, s ez ide is vág. Tevékenységünk nagy része hozzávetőlegesen a szívdobogás ütemében folyik, de a más ütemű formák is „nyugtatóként” hatnak, hiszen a szakadatlan ismétlés szélsőségesen ismertté, meghitté változtatja őket. Régi megfigyelés, hogy a társas érintkezésben elmaradott egyének fokozottan folyamodnak sztereotípiákhoz, ha ismeretlen szobába teszik őket. Ez a fenti elgondolást igazolja. A környezet fokozott újdonsága fokozza a neofóbiás félelmeket, és ennek ellensúlyozására a „nyugtató” eljárásokra nagyobb feladat hárul.
Minél tovább ismétlődik egy-egy sztereotípia, annál hasonlóbb a mesterségesen felidézett, anyai szívdobogáshoz. Meghittsége egyre növekszik, míg gyakorlatilag irreverzíbilis, kiirthatatlan lesz. Ha az okot. a szélsőséges neofóbiát meg tudjuk is szüntetni (ami magában sem könnyű), a sztereotípia tovább rángatózhat.
Mint említettem, a társasan jól beilleszkedő egyének is „ticesek” lehetnek időről időre. A sztereotípia többnyire stresszes helyzetekben jelentkezik, és ilyenkor is „nyugtatóként” működik. Ismerjük az áruló jeleket. A fontos telefonra váró hivatalnok íróasztalán kopog, dobol; az orvosi rendelő várószobájában ülő nő görcsösen markolássza kézitáskáját, majd elengedi; a gyermek zavarában ide-oda dönti testét; a szülőszoba előtt várakozó apa a padlót rója; a vizsgázó diák ceruzáját szopja; az izgatott tiszt bajuszát simítgatja. Ezek az apró, felfedezés ellenes eljárások, módjával alkalmazva, hasznosak. Segítenek elviselni a várt újdonság túladagolt dózisát. Ha azonban túlzottan élünk velük, megvan az a veszélyük, hogy irreverzíbilis, megrögzött beidegzések lesznek, és akkor sem hagynak alább, mikor nincs rájuk szükség.
A szélsőséges unalom is sztereotípiákat szülhet. Erre az állatkerti állatok között éppúgy találunk ékesen szóló példát, mint saját fajunkban. Néha ijesztő méretekben jelentkezik. Az történik ugyanis, hogy a fogoly állat örömest létesítene társas kapcsolatot, ha megvolna rá a módja, de ezt valami fizikailag megakadályozza. Ugyanaz a helyzet lép föl, mint a társadalmi elzárkózás esetében. Az állatkerti ketrec korlátozott világa útjába áll az állat társas kapcsolatainak, és társadalmi elzárkózásra kényszeríti. A ketrec rácsa szilárd, fizikai mása a társadalmilag zárkózott egyén pszichológiai korlátainak. Erőteljesen veszi elejét a felfedezésnek, és az állat, felfedeznivaló híján, az egyedül lehetséges módon kezdi kifejezni önmagát: ütemes sztereotípiákat vesz föl. Jól ismerjük, a ketrecbe zárt állat hogyan rója ketrecét, de ennél sokkal több különös forma jelentkezik. Előfordulhat a stilizált maszturbáció, mely néha el is tekint a hímvessző manipulációjától. Az állat (többnyire majom) pusztán az előre-hátra rángó, maszturbációs kar- és kézmozgásokat végzi, nem is érintve hímvesszőjét. Némelyik nőstény majom ismételten saját mellbimbóját szopja. A fiatal állatok saját mancsukat szopogatják. A csimpánzok szalmaszálakat dugdoshatnak fülükbe, pedig fülüknek semmi baja. Az elefántok órákon át bólogatnak. Bizonyos állatok ismételten magukba harapnak, kitépdesik saját szőrzetüket. Súlyos öncsonkításokra kerül sor. E reakciók némelyike stresszes helyzetekben fordul elő, de sokuk egyszerűen csak az unalomra adott reakció. Ha a környezet változatlanná merevedik, megreked a fel fedezés vágy.
Ha elnézzük, ahogyan az elszigetelt állat valamilyen sztereotípiába feledkezik, nem dönthetjük el bizonyosan, mi okozza viselkedését. Lehet unalom, de lehet stressz is. Ha stressz, akkor a közvetlen környezetből is adódhat, de hosszú távú, az abnormális nevelkedésből eredő jelenség is lehet. Néhány egyszerű kísérlet eldönti a kérdést. Ha idegen tárgyat helyezünk a ketrecbe, és a sztereotípia megszűnik, valamint megindul a felfedezés, akkor a sztereotípiát szemmel láthatóan az unalom okozta. Ha viszont fokozódik a sztereotípia, akkor stressz okozta. Ha akkor sem szűnik meg, amikor a faj más példányait engedjük a ketrecbe, ami normális társas környezetnek tekinthető, akkor a sztereotípiába feledkező egyed – ez szinte bizonyos – abnormális elszigeteltségben nevelkedett.
Valamennyi állatkerti furcsaság előfordul fajunkban is (talán azért, mert állatkertjeinket nagyon is városaink képmására tervezzük). Intő lecke legyen ez: nem szabad elfelejtenünk, milyen hallatlanul fontos a neofóbiás és a neofiliás hajlamok egészséges egyensúlya. E nélkül nem létezhetünk annak rendje-módja szerint. Idegrendszerünk mindent megtesz ugyan értünk, de a végeredmény mindig csak valódi viselkedési lehetőségeink hitvány paródiája lesz.
Ha meg akarjuk érteni agresszív késztetéseink igazi természetét, állati származásunk fényében kell látnunk őket. Egész fajunkat annyira leköti jelenleg a tömegesen fenntartott és tömegesen pusztító erőszak, hogy könnyen elveszíthetjük tárgyilagosságunkat, mikor mérlegelni kezdjük ezt a témát. Tény, hogy a leghiggadtabb értelmiségiek is gyakran ádázul agresszív hangot ütnek meg, mikor az agresszió eltörlésének sürgős fontosságáról esik szó. Ez nem is meglepő. Enyhén szólva benne vagyunk a slamasztikában: nagy a valószínűsége, hogy még a kétezredik évig kipusztítjuk önmagunkat. Egyedüli vigaszunk majd az lesz, hogy fajunk meglehetősen izgalmas körülmények között töltötte le hivatali idejét. Ez az idő nem volt ugyan hosszú, ha más fajokkal vetjük össze, de elképesztően mozgalmas volt. Mielőtt azonban megvizsgálnánk támadó és védekező tevékenységünk bizarr vívmányait, szemügyre kell vennünk, milyen az erőszak alaptermészete a lándzsával, puskával, atombombával nem rendelkező fajokban.
Az állatok két nyomós okból harcolnak egymással: hogy elismertessék uralkodó szerepüket a társas hierarchiában, vagy hogy elismertessék területi jogaikat egy bizonyos földdarabot illetően. Némelyik faj tisztán hierarchikus, kötött földterület nélkül. Más fajok tisztán területiek, a hierarchia problémái nélkül. Ismét más fajok pedig hierarchikusak, és kötött földterületük van – az agresszió mindkét formáját győzniük kell tehát. Mi az utóbbi csoportba tartozunk: az agresszió mindkét formájával dicsekedhetünk. Főemlősök lévén, már eleve ránk rakódott a hierarchia terhe. Ez a főemlős élet alapformája. A csoport állandóan vándorol, ritkán marad elég ideig valahol, hogy kötött földterülete legyen. Szórványosan villonghatnak az egyes csoportok, de ez gyengén szervezett, ötletszerű harc, az átlagos majom életére viszonylag csekély kihatással. A „csípésrend” (az elnevezés onnan származik, hogy először tyúkokkal kapcsolatban használták) ezzel szemben teljességgel áthatja hétköznapjait, még perceit is. A legtöbb majom- és nagymajom faj társas hierarchiája: az uralkodó hím vezeti a csoportot, s a többiek különböző mértékű alárendeltségben léteznek alatta. Mikor megvénül vagy elgyengül, és nem képes többé fenntartani uralkodó szerepét, egy fiatalabb, erősebb hím megdönti uralmát, és magára ölti a telep vezérének palástját. (Néha a szó szoros értelmében palástot ölt a trónkövetelő, ugyanis hosszú szőrzetéből körgallért növeszt.) Mivel a hadnép állandóan összetart, kényúri szerepét folyamatosan gyakorolja, bár ettől függetlenül is ő a legmenőbb, legjobban ápolt és legcsábosabb majom a közösségben.
Nem minden főemlős faj társas berendezkedése épül diktatórikus erőszakon. Majdnem mindig találunk kényurat, de néha jóságosan, elnézően gyakorolja hatalmát, mint például a hatalmas testű gorilla. A nőstényekből a gyengébb hímeknek is juttat, étkezéskor nagylelkűen osztogat, és csak akkor áll a sarkára, mikor olyasmi birtoklásáról van szó, amit nem lehet elosztani, vagy ha lázongás üti föl a fejét, vagy ha a gyengébb tagok csúnyán összekapnak.
Világos, hogy ennek az alaprendnek meg kellett változnia, amint a csupasz majom kooperatív vadász lett. és kötött támaszponton kezdett élni. Akár a nemi magatartás esetében, a jellegzetes főemlősi berendezkedést e téren is módosítani kellett, hogy illeszkedjék az újonnan fölvett, húsevői szerepkörhöz. A csoportnak le kellett telepednie. Meg kellett védenie kötött támaszpontjának környékét. A vadászat kooperatív jellege miatt ezt nem egyénileg, hanem csoportosan kellett végrehajtania. A jellegzetes főemlős csoport kényúri hierarchiáját jelentősen módosítani kellett a csoporton belül, hogy vadászat idején a gyengébb hímektől is el lehessen várni a közreműködést. Teljességében azonban nem lehetett megszüntetni. Némi hierarchiára továbbra is szükség volt: az erősebbek osztagára és egy fővezérre, másként képtelenség lett volna határozott döntéseket hozni – de ez az újfajta fővezér már inkább számolt alárendeltjei érzelmeivel, mint szőrös, erdei rokona.
A terület és a hierarchikus rend védelmén felül a kölykök kiterjedt függősége is, mely párkötelékes családegységek alakítására kényszerített bennünket, a jogok elismertetésének további formáját követelte meg. A hím mint a család feje a közös támaszponton belül saját, egyéni otthon-támaszpontja védőjévé is vált. Fajunk számára tehát három alapvető formában kínálkozik az agresszió az állatvilágban általános egy vagy két forma helyett. Saját szomorú tapasztalatunk, hogy bármilyen komplexek társadalmaink, mindhárom forma napjainkban is él és virul.
Mi is az agresszió? Milyen viselkedési formákkal jár? Hogyan félemlítjük meg egymást? Újra csak más állatfajokat kell megvizsgálnunk. Ha egy emlős agresszív izgalmi állapotba kerül, testében számos, lényeges fiziológiai változás zajlik le.
Az egész gépezet az autonóm idegrendszer révén készül fel az akcióra. Ez a rendszer két ellentétes, egymást kiegyenlítő alrendszer együttese: a szimpatikus és a paraszimpatikus alrendszeré. Az előbbi készíti elő a szervezetet a heves tevékenységre, az utóbbi feladata pedig az, hogy elraktározza, pótolja az erőtartalékokat. Az előbbi mintha ezt mondaná: Harcra kész állapotban vagy, rajta! A másik pedig ezt: Nyugalom, csillapodj le, raktározd el erődet! Normális körülmények között a szervezet mindkét hangnak engedelmeskedik, és kedvező egyensúlyt tart fenn kettejük között, de erősen agresszív állapotban csak a szimpatikus rendszerre hallgat. Ha ez aktiválódik, adrenalin ömlik a vérbe, és a keringés egész rendszere mélyreható változáson megy át. A szív gyorsabban ver, a bőrfelület és a belső szervek vértartaléka az izmokba és az agyba árad. Nő a vérnyomás. Rohamosan fokozódik a vörös vértestek termelése. Csökken a vér alvadási ideje, és szünetelnek az emésztés és az élelemelraktározás folyamatai. Leáll a nyálképződés. Gátlás alá kerülnek a gyomormozgások, a gyomornedvek kiválasztása és a belek összehúzódó mozgásai. A végbél és a hólyag a normálisnál nehezebben ürül. Kiáramlik az elraktározott szénhidrát a májból, és cukorral árasztja el a vért. Tetemesen növekszik a légző tevékenység. Szaporább, mélyebb lesz a légzés. Aktiválódnak a hőmérséklet-szabályzó mechanizmusok. Fölmered a szőr, bőséges izzadás lép fel.
Ezek a változások harcra készítik föl az állatot. Egyik pillanatról a másikra, varázsütésre eloszlatják a fáradtságot, és nagy mennyiségű energiát termelnek a fennmaradásért vívandó, várható küzdelem számára. A vér azokra a helyekre áramlik, ahol a legnagyobb rá a szükség – az agyba, hogy gyors legyen a gondolkodás, és az izmokba, hogy átütő erejű legyen az akció. A vér cukortartalmának növekedése az izomműködés hatékonyságát növeli. Az alvadási folyamatok meggyorsulása azt szolgálja, hogy a sebből netán kiömlő vér gyorsabban alvadjon, s így kisebb legyen a vérveszteség. A lépből fokozottan kiömlő vörösvértestek és a meggyorsult vérkeringés segítséget nyújt a légzési rendszernek, hogy több oxigént vegyen föl, és gyorsabban szabaduljon a szén-dioxidtól. A szőr teljes fölmeredése érintkezésbe hozza a bőrt a levegővel, s így a test hűlését segíti, akárcsak az izzadságmirigyekből kiömlő veríték. A felfokozott tevékenységből eredő túlhevülés veszélye így csökken.
Az életfontosságú rendszerek aktivációja révén az állat fölkészült a támadásra, az állat indulatait, a félelem csillapítja. Mélységes belső konfliktus áll elő. Az esetek többségében a harcra gerjedt állat nem bocsátkozik azonnal élethalálharcba. Először megfenyegeti ellenfelét, kilátásba helyezi, hogy támadni fog. Belső konfliktusa felfüggeszti a harc kezdetének pillanatát – kész is a harcra, meg nem is.
Ha ebben a helyzetben eléggé félelmetes látványt nyújt ellenfelének, s az meghunyászkodik, ez a megoldás nyilvánvalóan kedvezőbb. Vérontás nélküli győzelem. A faj úgy tudja elboronálni a vitás kérdéseket, hogy tagjait nem éri nagyobb károsodás a kelleténél, s ez érthetően hatalmas előnyökkel jár a faj egésze számára.
Az állatvilág felsőbbrendű fajaiban mindvégig erősen működött a ritualizált harc tendenciája. A tényleges fizikai harcot jórészt fenyegetések és viszontfenyegetések váltották fel. Időnként persze az utolsó csepp vérig is folyhat a küzdelem, de csak végső mentsvárként, ha az agresszív jelzések és viszont jelzések nem tudták elboronálni a vitát. A leírt fiziológiai változások külső jeleinek erőssége az ellenfél értésére adja, milyen elszántan készül támadni az agresszív állat.
Viselkedéstanilag mindez kitűnően beválik, a fiziológia szintjén azonban bizonyos nehézség okozója lehet. A test gépezete fölkészült a hatalmas munkavégzésre. A várt erőfeszítésekre azonban nem kerül sor. Hogyan birkózik meg ezzel a helyzettel az autonóm idegrendszer? Minden haderőt a frontvonalba szólított, s a haderő puszta jelenléte nyerte meg a csatát. Most mi történjék?
Ha a szimpatikus idegrendszer roppant mozgósítására fizikai közelharc következnék, gyümölcsözhetnének a szervezet előkészületei. Elégne az energia, majd újra a paraszimpatikus idegrendszer venné át az irányítást, és fokozatosan helyreállna a fiziológiai nyugalom. Az agresszió és a félelem közti feszültségkonfliktus idején azonban minden félbeszakad. Ennek az az eredménye, hogy a paraszimpatikus rendszer elkeseredetten küzd jogaiért, és az autonóm idegrendszer ingája eszeveszetten csapkod egyik véglettől a másikig. Múlnak a fenyegetés és viszontfenyegetés feszült pillanatai, és a paraszimpatikus tevékenység jelei a szimpatikus tünetekkel vegyülnek. A száj szárazságát túlzott nyálképződés válthatja fel. A belek merevsége föloldódhat, s a széklet hirtelen kiürülhet. A hólyagban szorosan visszatartott vizelet hirtelen kiáradhat. A bőrfelületről eligyekvő vér iránya hirtelen visszájára fordulhat, s a halálos sápadtságot heves pirulás, vörösödés válthatja fel. A mély, szapora lélegzés hirtelen megszakadhat, lihegés, sóhajtás jelentkezhet. A paraszimpatikus rendszer kétségbeesetten igyekszik ellensúlyozni a szimpatikus rendszer látható fölényét. Normális körülmények között elképzelhetetlen volna, hogy egy bizonyos irányú reakció egyidejűleg játszódjék le a vele ellentétes irányúval, de az agresszív fenyegetés rendkívüli állapotában pillanatszerűen minden ütemet téveszt. (A sokk szélsőséges eseteiben például ezért léphet föl ájulás. Ilyenkor az agyba mozgósított vér olyan hevesen vonul vissza, hogy az egyed hirtelen eszméletét veszti.)
Ami a fenyegetés jelzésrendszerét illeti: ez a fiziológiás zavar valóságos áldás. A jeleknek még gazdagabb tárházát nyitja meg. Az evolúció során számos formában finomultak, bővültek ezek a hangulati jelzések. Számos emlősfaj számára a székelés-vizelés a terület szaggal való körülhatárolásának fontos eszköze lett. Ennek legközönségesebb példája a kutya: saját területének útjelző oszlopait lábfeltartással bevizeli, s ez a tevékenység fokozódik, ha fenyegető vetélytárssal találkozik. (Városaink utcái különösen ösztönzik ezt a tevékenységet, hiszen sok vetélytárs területe fedi át egymást, és a konkurencia arra kényszerít minden kutyát, hogy „túlszagosítsa” az előtte arra járók jelzéseit.) Némelyik faj az előtte járók ürülékére székel. A víziló különleges lapos farka székelés közben ide-oda csapkod: az ürülék szinte ventilátoron halad át, és bő területet fed be. Számos fajban különleges végbélmirigyek alakultak ki, amelyek erős, egyéni szaggal tetézik az ürülék szagát.
A halálos sápadást és a heves pirulást okozó keringési zavarok jelző ereje úgy növekedett, hogy számos faj arcán vagy tomporán csupasz bőrfoltok jelentek meg. A légzési zavarok lihegő-sziszegő hanghatásai horkantássá, üvöltéssé és más, agresszív hangjelzéssé fejlődtek. Egyesek szerint egész hangjelzésen alapuló kommunikációs rendszerünk innen ered. A légzési zavarokból egy másik, fontos tendencia is kinőtt: a felfuvalkodásos önmutogatás. Számos faj fenyegetésképpen fölfújja magát az erre specializálódott légzsákok és zacskók levegővel való elárasztásával. (Ez különösen a madaraknál gyakori, hiszen légzőrendszerük lényeges részeként ők már eleve számos légzsákkal rendelkeznek.)
Az agresszív szőrmeresztés külön területeket specializált erre a célra: így alakultak ki a taréjok, körgallérok, sörények és rojtok. Más, lokalizálódott szőrcsomókkal együtt igen szembetűnőek. A szőrszálak meghosszabbodtak és megdurvultak. Pigment tartalmuk gyakran radikálisan módosult – a kontraszthatás kedvéért, amely az ilyen területek és a környező szőrzet között jelentkezett. Az agresszív izgalom állapotában, felfelé meredő szőrzetével nagyobbnak, ijesztőbbnek hat az állat, az önmutogatás céljára kialakult foltjai megnőnek, színük rikítóbb lesz.
Az agressziós izzadás a szagjelzések újabb forrása. Sok esetben újra csak specializált evolúciós tendenciák siettek élni ezzel a lehetőséggel. Az izzadságmirigyek némelyike mértéktelenül megnőtt, komplex szagokat kezdett termelni. Megtalálhatók az arcon, a lábon, a farkon és más testrészeken.
Az ilyen tökéletesedés az állatok kommunikációs rendszerét gazdagítja.
Hangulati nyelvük így finomabb, közlőképesebb. A felgerjedt állat fenyegető magatartását kísérő jelzésekkel pontosabban „kiolvasható” az üzenet.
De ez még nem minden. Eddig csak az autonóm jelzéseket elemeztük, pedig egy egész sor más jelzés is használatos, amelyek a fenyegető állat megfeszített izommozgásaiból és testhelyzetéből erednek. Az autonóm rendszer csupán előkészítette a szervezetet az izommunkára. És mit csinálnak közben az izmok? Támadásra merevednek, de a támadásra nem kerül sor. Ez a helyzet az agresszív szándékot jelző mozgások, ambivalens akciók és konfliktust jelző testtartások egész sorát szüli. Az impulzív támadni, illetve menekülni vágyás szinte két irányba rángatja a testet. Nekilendül, majd visszatorpan, oldalaz, lekuporodik, felszökken, nyújtózkodik, félredől. Alig győz a támadásra felszólító parancs, a menekülni vágyás azonnal megmásítja azt. A visszavonulás minden mozdulatát egy-egy támadó mozdulat ellenőrzi. Az evolúció során ez az általános izgalmi állapot speciális fenyegető, megfélemlítő testtartásokká módosult. Stilizálódtak a szándékot kifejező mozdulatok, s az ambivalens rángások ütemes forgássá-rázkódássá rendeződtek. Az agressziós jelzéseknek egészen új repertoárja alakult ki és tökéletesedett.
Ezért figyelhetjük meg sok fajnál a bonyolult fenyegető szertartásokat, harci „táncokat”. A küzdő felek jellegzetes, mesterkélt módon kerülgetik egymást, testük megmerevedik, megfeszül. Meghajlanak, bólogatnak, remegnek, reszketnek, ütemesen ringatóznak, ismételt stilizált rövidvágtákba fognak. A földet kapálják, fölpúposítják hátukat, vagy földnek szegik a fejüket. Ezek a szándékot kifejező mozdulatok fontos kommunikációs jelzések, és hatékonyan keverednek az autonóm jelekkel. Együtt pontosan közlik az agresszív indulatok hevességét, és a támadni, illetve menekülni vágyás közti egyensúly pillanatnyi állását.
De még ezzel sem jártunk a probléma végére. A különleges jelzések másik fontos forrása egy olyan viselkedési forma, amelyet pótcselekvésnek neveznek. A heves belső konfliktusok egyik mellékhatása ként az állat gyakran különös, látszólag indokolatlan, oda nem illő módon viselkedhet. A megfeszült állat sem támadni, sem menekülni nem képes, pedig semmit sem kíván jobban – felfűtött energiáinak kibocsátó szelepe valamilyen más, teljességgel közömbös tevékenység lesz. Menekülni vágyása gátat vet támadni vágyásának, és viszont – indulatait tehát valahogyan másként vezeti le. Az egymást fenyegetően méregető vetélytársak hirtelen különösen cirkalmas és tökéletlen táplálkozó mozdulatokban törnek ki, majd tüstént újra felöltik fenyegető testtartásuk teljes fegyverzetét. Vakaródzhatnak, tisztogathatják magukat, miközben a tipikus, fenyegető manővereket végzik. Némelyik faj pótcselekvésként fészket építhet, az éppen ott heverő fészekanyagot fölszedve, s egy képzeletbeli fészekhelyre ejtve. Más fajok „altatót vesznek be”, egy-egy pillanatra bóbiskoló tartásba húzva fejüket, ásítozva, vagy nyújtózkodva.
Sok vita folyt a pótcselekvésekről. Elhangzott olyan álláspont is: nincs objektív alapja, hogy oda nem illő tevékenységnek kezeljük. Ha egy állat étkezik, akkor éhes, ha vakaródzik, akkor viszket valamije. Továbbá: lehetetlen bebizonyítani, éhes-e az agresszív állat, amikor úgynevezett pótcselekvésben tör ki, vagy hogy viszket-e valamije, mikor vakaródzik. Ez amolyan karosszék-okoskodás, abszurditása nyilvánvaló mindenki számára, aki a fajok egész soránál, a valóságban figyelte meg és tanulmányozta az állatok agresszív összetűzéseit. Olyan drámaian feszültek ezek a pillanatok, hogy nevetséges volna feltételezni: az állatok akár csak egy pillanatra is kilépnének a helyzetből, és étkeznének, vakaródznának és aludnának – pusztán azért, mert erre támad kedvük.
Akadémikus elméletek láttak napvilágot a pótcselekvések ok-okozati viszonyairól. Egy dolog világos: funkcionálisan az értékes fenyegető jelzések fejlődésének újabb forrását szolgáltatják. Sok állat annyira eltúlozta ezeket a mozdulatokat, hogy azok egyre feltűnőbbek, mutatósabbak lettek.
Az autonóm jelzések, a. szándékot kifejező mozdulatok, az ambivalens testhelyzetek és a pótcselekvés egész szertartássá állnak össze, és együttesen a fenyegető jelzések bő repertoárját adják. A legtöbb összetűzésnél ennyi is elég, hogy a vita elsimuljon anélkül, hogy a küzdő felek egymásnak esnének. Ha azonban kudarcot vall a jelzésrendszer, mint például a rendkívüli zsúfoltság állapotában, valódi harc következik, és a jelzések a fizikai támadás brutális gépezetének adják át helyüket. Harapnak, hasítanak, döfnek a fogak, taszít és nyársal a fej és a szarv, sulykol, döngöl és lódít a test, karmol, rúg és taszít a láb, markol és fojtogat a kar, néha csépel, ütlegel a farok. Még így is rendkívül ritka azonban, hogy az egyik küzdő fél megölje a másikat. Az olyan fajok, amelyek speciális leterítő technikát alakítottak ki zsákmányuk elejtésére, ritkán élnek vele, mikor saját fajtájukkal keverednek harcba. (Ezzel kapcsolatban súlyos tévedések láttak napvilágot. Tévesen összefüggést feltételeztek a zsákmány, illetve a vetélytárs megtámadásának akciói között. Mind motivációs, mind pedig megvalósulási szinten ezek gyökeresen különböznek.) Ha az ellenfél eléggé „kikészült”, már nem jelent veszélyt, semmibe lehet venni. Nem érdemes több energiát pazarolni rá: további tépáztatás és üldöztetés nélkül eloldaloghat.
Mielőtt összefüggésbe hoznánk saját fajunkkal mindezeket a harcias tevékenységeket, az állati agresszió újabb kérdését kell megvizsgálnunk. A vesztes fél viselkedéséről van szó. Mikor helyzete már tarthatatlan, a kézenfekvő megoldás: távozik, mégpedig hanyatt-homlok. Ez azonban nem mindig lehetséges. Menekülésének útját elzárhatja valami, vagy ha szorosan összefonódó közösségbe tartozik, kénytelen a győztes hatókörén belül maradni. Így vagy úgy, valahogyan jeleznie kell az erősebbnek, hogy már nem fenyegeti őt, és nincs szándékában tovább harcolni. Ha akkor távozik csak, mikor már több sebből vérzik, vagy teljesen kimerült, veresége nyilvánvaló, s a győztes elsétál, békén hagyja. De ha vereségének elfogadását már akkor tudja jelezni, mielőtt állapota ennyire leromolnék, jelentős mennyiségű ütleget takarít meg. Ezt úgy érheti el, ha bizonyos jellegzetes, megadó jelzéseket ad. A támadó megbékül, hirtelen csökkenni kezd agresszivitása, és a vita megoldása egyre elérhetőbb közelségbe kerül.
Az ilyen jelzések különböző módon hatnak. Elsősorban vagy kikapcsolják az agressziót keltő jelzéseket, vagy pedig bekapcsolnak bizonyos más, félreérthetetlenül nem agresszív jelzéseket. Az első módszer egyszerűen csak arra szolgál, hogy lehűtse a győztest, míg a második tevékenyen valami más hangulatba hozza. A megadás legdurvább formája a teljes aktivitáshiány. Az agresszió heves mozgásokkal jár – a statikus testhelyzet tehát automatikusan nem agresszív jelzés. Gyakran kíséri kuporgás, vagy összegömbölyödés. Az agresszió a test teljes kidüllesztésével jár, az összekuporodás ennek ellentéte, tehát békülésre szólít. A támadótól való elfordulás is segíthet, hiszen a frontális támadáséval ellentétes ez a testhelyzet. A fenyegetés más ellentettjei is használatosak. Ha a faj fej-leszegéssel fenyeget, a fej fölszegése beszédesen megadó gesztus. Ha a támadó égnek mereszti szőrzetét, annak visszahúzása a megadást jelzi. Bizonyos ritka esetekben a vesztes úgy ismeri el vereségét, hogy testének egyik könnyen sérülő táját fölkínálja a támadónak. A csimpánz például úgy adja meg magát, hogy előrenyújtja kezét, s ezáltal rendkívül sebezhetővé válik egy fájdalmas harapással szemben. Az agresszív csimpánz soha nem tenne ilyet, ezért az efféle kérlelő gesztus a győztes fél megbékítésére szolgál.
A megadó jelzések második fajtája lényegében újramotiváló eljárás. Az alulmaradt állat olyan jelzéseket bocsát ki, amelyek nem agresszív reakciót serkentenek. Felhalmozódva elnyomják, legyűrik a támadó harci indulatát. Ez három módon történhet. Igen elterjedt újramotiváló eszköz a gyermeki élelemkérő testtartás. A gyengébb fél összekuporodik, és a fajra jellemző kölyöktartásban könyörög a győztes előtt – különösen nőstények használják, ha hím ellenfelük akad. Az eljárás néha oly sikeres, hogy a hím élelmet kérődzik vissza, s a nőstény – az élelemkérő szertartás záróakkordjaként – azt le is nyeli. A hím ízig-vérig szülői, oltalmazó hangulatba került, agressziója alábbhagy, s a pár együtt higgad le. Ez a szertartás az alapja számos faj „udvarlásos etetésének”, különösen a madarak között, ahol a páralakítás korai szakaszában a hím jelentékeny agressziót mutat. A másik újramotiváló tevékenység: a gyengébb fél fölveszi a nőstény szexuális tartását. Nemétől és nemi állapotától függetlenül hirtelen tomporát kínálja. Ez a látvány szexuális reakciót ébreszt a támadóban, ami viszont elfojtja az agresszív hangulatot. Ilyen helyzetekben a győztes hím (vagy nőstény!) fölhág a békülékeny nőstényre (vagy hímre!), és vele álközösülésbe kezd.
Az újramotiválás harmadik fajtájaként a vesztes fél arra serkenti a győzőt, hogy kurkássza őt, vagy engedje magát kurkászni. Az állatvilágban mindennapos, hogy az állatok közösen vagy párosan kurkásszák egymást, és ez a tevékenység a közösség életének békésebb, nyugodtabb pillanataival forrott össze. A vesztes kérheti a győzőt, hogy kurkássza, vagy jelzéseivel engedélyt kérhet rá, hogy ő kurkászhassa a győzőt. A majmok sűrűn élnek ezzel, és speciális gesztussal is kísérik: szaporán cuppantgatnak ajkukkal, ami a normális kurkászó szertartás egyik részletének módosult, ritualizált változata. Mikor az egyik majom a másikat kurkássza, ismételten a szájába pottyantja a talált bőrfoszlányokat és hulladékokat, s közben cuppant az ajkával. A cuppantó mozdulatok eltúlzásával és sűrítésével készségét jelzi, hogy szívesen végezné ezt a feladatot, és ilyen módon gyakran sikerrel nyomja el a támadó agresszivitását, rábírva, hogy engedje el magát, s hagyja magát kurkászni. Kisvártatva annyira meglágyítja a győztes felet, hogy bántatlanul eloldaloghat.
Ilyen szertartásokkal, ilyen eszközökkel jelzik tehát az állatok az agresszivitáshoz fűződő viszonyukat. „A természet vérvörös foga-karma” kifejezés eredetileg a húsevők brutális, zsákmányelejtő tevékenységére vonatkozott, de téves általánosítással az állati harc egész témakörére kiterjesztették. Mi sem áll távolabb az igazságtól. Ha a faj fönn akar maradni, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy saját magát gyilkolja. A fajon belüli agressziót gátolni, ellenőrizni kell. Minél kegyetlenebb és erősebb egy-egy faj zsákmányelejtő fegyverzete, annál erősebb gátlásokra van szükség, hogy vetélytársak ellen, viták elboronálására ne használja őket. Ez „a dzsungel törvénye”, amely a területi és hierarchikus nézeteltérések megoldását irányítja. Azok a fajok, amelyek nem engedelmeskedtek ennek a törvénynek réges-régen kihaltak.
Hogyan viselkedik saját fajunk az ilyen helyzetekben? Milyen fenyegető és békítő jelzéseink speciális repertoárja? Hogyan harcolunk, és hogyan vesszük elejét a harcnak?
Agresszív izgalmi állapotunkban valamennyien ugyanazokat a fiziológiás elváltozásokat, izomfeszültségeket és nyugtalan mozgásokat tapasztalhatjuk, mint amiket az imént az állatokkal kapcsolatban leírtam. Más fajokhoz hasonlóan mi is egy egész sor pótcselekvést végzünk. Bizonyos vonatkozásokban azonban csak más fajoknál fogyatékosabban tudjuk alapvető reakcióinkat erőteljes jelzésekké alakítani. Nem tudjuk megfélemlíteni ellenfelünket, hogy csak egy példát említsek, szőrzetünk fölmeresztésével. Nagy megrázkódtatások pillanataiban tapasztalhatunk ilyesmit („A hajam szála is az égnek állt”), de ez a jelenség jelzésként aligha válhat be. Éppen csupaszságunk akadályozza, hogy hatékonyan borzoljuk szőrzetünket, de ez az adottságunk ugyanakkor módot ad rá, hogy hathatós elvörösödő, illetve elsápadó jelzéseket bocsássunk ki. „Elsápadunk a haragtól”, „elvörösödünk a méregtől”, „elsápadunk félelmünkben”. Itt különösen a fehér színre kell fölfigyelnünk: az aktivitás közeledtét jelzi Ha más, támadást jelző cselekményekkel párosul, veszélyt jelez. Ha más, félelmet jelző cselekményekkel párosul, pánik jelenlétéről tanúskodik. Oka, mint említettük, a szimpatikus idegrendszer, a rohamra buzdító rendszer aktivációja, és az ilyesminek fele se tréfa. Az elvörösödés már kevésbé aggasztó: a paraszimpatikus rendszer kétségbeesett ellenakciói okozzák, és azt jelzi, hogy a rohamra buzdító rendszer már nem teljesen ura a helyzetnek. A haragos, vörös arcú ellenfél támadása kevésbé valószínű, mint az elsápadt arcú, összeszorított ajkú ellenfélé. A vörös arcú tele van konfliktussal, gátlással, tétovázással, a fehér arcú viszont változatlanul ugrásra kész. Egyikkel sem lehet tréfálni, de a fehér arcú bármely pillanatban rohamra lendülhet, hacsak tüstént meg nem békítik, vagy erősebb fenyegetésekkel meg nem félemlítik.
A szapora, mély légzés hasonlóképpen veszélyt jelez, de fenyegető értéke csökken, mikor szabálytalan horkantásokba, morgásokba megy át. Ugyanez a viszony a kiszáradt száj (küszöbönálló támadás) és a nyálzó száj (heves gátlás) között. A vizelés, székelés és eszméletvesztés általában később lép föl, annak a sokkhullámnak a nyomában, amely a hatalmas feszültség pillanataira következik.
Mikor egyidejűleg erőteljesen aktiválódik a támadni, illetve menekülni vágyás, számos jellegzetes szándék-mozgás és ambivalens testhelyzet lép föl. A legismertebb ezek közül a fölemelt, összeszorított ököl – két formában is ritualizálódott ez a gesztus. Az ellenféltől meglehetős távolságra jelentkezik, túlságosan messze, hogy sem valódi ökölcsapás lehessen belőle. Funkciója tehát nem mechanikus, hanem vizuális. (A gesztus hajlított karú, oldalirányú változata a kommunista rendszerek dacos, stilizált jelképe lett.) Tovább ritualizálódott az alsókar előre-hátra sújtó mozgásának hozzáadásával. Az ilyen ökölrázás is inkább vizuális hatású, mint mechanikus. Ütemesen, ismételten „lesújtunk” öklünkkel, de még mindig biztonságos távolságból.
Eközben egész testünk apró közeledési szándékot jelző mozgásokat végez, de ezek a cselekmények újra és újra visszatorpannak. Hangosan döngetjük lábunkkal a földet, öklünket leeresztjük, és rávágunk egy kezünk ügyébe eső tárgyra. Ez utóbbi gyakran jelentkezik más állatfajoknál is, „újrairányzásnak” nevezik. Mi történik ilyenkor? A támadásra ingerlő tárgy (az ellenfél) túlságosan ijesztő, hogysem teketória nélkül neki lehessen menni, az agresszív mozgások föllépnek, de „újrairányozzuk” őket egy másik, kevésbé ijesztő tárgy, például egy gyanútlan járókelő felé (valószínűleg mindenkit ért már ilyen bántódás), vagy akár egy élettelen tárgy felé. Az ilyen tárgyat gonoszul porrá is zúzhatjuk mérgünkben. Mikor a feleség földhöz vág egy vázát, tulajdonképpen férje feje hever a padlón apró szilánkokban. Érdekes, hogy a csimpánzok és gorillák gyakran folyamodnak – a maguk módján – ehhez a mutatványhoz: szétszaggatják, összezúzzák, széthajigálják a környező ágakat, növényeket. Ennek is erőteljes a vizuális hatása.
Az ilyen agresszív mutatványok speciális, lényeges kísérői a fenyegető arckifejezések. Szóbeli hangjelzéseinkkel kibővülve a legpontosabban közlik az adott pillanatban uralkodó agresszív hangulatunk fokát. Mosolygó arckifejezésünk, melyről egy korábbi fejezetben esett szó, csak a mi fajunk sajátja, agresszív arckifejezéseink azonban, bármilyen ékesszólóak is, alapvetően azonosak a többi magasabb rendű főemlőséivel. (Egy pillantással felmérhetjük, mikor agresszív vagy ijedt a majom, de barátságos arckifejezésüket valósággal ki kell tanulnunk.) A szabály egyszerű: minél jobban úrrá lesz a támadni vágyás a menekülni vágyáson, annál jobban előreugrik az arc. Fordított esetben, mikor a félelem kerekedik fölül, az arcvonások visszaugranak. A támadó arcon előre, ráncba ugranak a szemöldökök, elsimul a homlok, előreállnak a szájszegletek, szorosan összefeszülnek az ajkak. Ha a félelem lesz az uralkodó hangulat, megjelenik a rémült-fenyegető arc. Fölrándulnak a szemöldökök, összeráncosodik a homlok, visszahúzódnak a szájszegletek, s a fogakat fölfedve kinyílik a száj. Ez az arckifejezés gyakran jár együtt látszólag igen agresszív gesztusokkal. A homlokráncolást és a fogvicsorgatást ezért vélik néha „vad” jelzéseknek. Valójában félelmet jeleznek: az arc már jókor jelzi, hogy felütötte fejét a félelem, ha a többi testrész még makacsul végzi is a megfélemlítő mutatványokat. Ez persze még nem jelenti azt, hogy vége a fenyegető szakasznak, ezért csínján kell még bánnunk az ilyen arccal. A teljes félelem ugyanis akkor tükröződik, ha az állat felhagy a mimikai jelzésekkel, és visszavonulót fúj.
Mimikai repertoárunk tehát ezen a téren közös a majmokéval – ha netán egyszer szembekerül valaki egy nagy páviánnal, nem árt, ha erre emlékezik; de léteznek még olyan arckifejezések is, melyeket kulturális úton-módon találtunk fel: nyelvöltés, arcpüffesztés, fittyet hányás és az arcvonások eltúlzott előredüllesztése – valamennyi jelentős tartozéka fenyegető jelzésrendszerünknek. A legtöbb kultúra számos fenyegető, sértő gesztussal bővítette ezt a repertoárt – a többi testrészt is felhasználva. Az agresszív szándékról tanúskodó mozgások („toporzékolás”) vad haditáncok különböző formáivá stilizálódtak. Nem is annyira az ellenség felé irányzott vizuális mutatványok ezek, mint a közösség felcsigázásának és az erős agresszív érzések összehangolásának eszközei.
Kulturális úton-módon kifejlesztettük halált hozó, mesterséges fegyvereinket: potenciálisan rendkívül veszélyes Fajjá, lettünk. Egyáltalán nem meglepő, hogy békítő jelzéseink tára ilyen különlegesen bő. Alapvető megadó reakcióink, a guggolás és a sikoltozás, a többi főemlősnek is sajátja. Ezenfelül azonban seregnyi alárendeltséget kifejező gesztust alakítottunk ki. Maga a guggolás fetrengéssé, hason fekvéssé bővült. Kisebb intenzitású formái a térdelés, a meghajlás és a bókoló főhajtás. A közös alapelem a test magasságának csökkentése az uralkodó szerepű egyénhez képest. Fenyegetés közben a legnagyobb testmagasságra törekszünk, olyan magasra és nagyra düllesztjük magunkat, amekkorára csak lehet. A megadó magatartás ezért az ellenkező irányt választja, és minél alacsonyabbra süllyeszti a testet. Ez persze nem találomra történik, jellegzetes, kötött fokozatok alakultak ki, stilizált formáik mindegyike más és más, különleges jelentést hordoz. Ebben a vonatkozásban figyelmet érdemel a szalutálás művelete, mert arra utal, hogy stilizált, kulturális jelzéseink mennyire eltávolodhatnak az eredeti gesztustól. A katonai tisztelgés első pillantásra agresszív mozdulatnak tűnik. Hasonló az ütésre fölemelt ököl jelzéséhez. Az közöttük a lényegbevágó különbség, hogy tisztelgés közben nem szorul ökölbe a kéz, és a sapka vagy a kalap felé mutat: a kalaplevétel műveletének stilizált, módosult változata, amely maga is eredetileg a testmagasság csökkentését célozta.
A meghajló mozdulat kikristályosodása az eredeti, durva, főemlősi guggolásból ugyancsak figyelemre méltó. A szemlesütés az alapvonása. A nyílt szemmeresztés a legelszántabb agresszió jellemzője. A legvadabb arckifejezések közé tartozik, a legharciasabb gesztusok kísérik. (Ezért olyan nehéz a gyermekek kedvelt játéka, „farkasszemet nézni” valakivel, és ezért tartjuk illetlenségnek, ha a gyermek, puszta kíváncsiságból, rámered valakire.) Akármennyire mérséklődik a társadalmi szokások hatására a meghajtás mértéke, a szemlesütés elemét mindvégig megőrzi. A királyi udvarok férfitagjai például a sorozatos ismétlődés folytán olyannyira módosították meghajlásukat, hogy csípejük helyett ma már csak nyakból, mereven hajlanak meg.
Kevésbé szertartásos alkalmakkor úgy kerüljük el a szemmeresztést, hogy, elfordítjuk fejünket, vagy egyszerűen elnézünk partnerünk mellett. Hosszabb ideig csak ízig-vérig agresszív egyének képesek rámeredni valakire. Mindennapos, négyszemközti beszélgetéseink során beszéd közben általában elfordítjuk fejünket, és csak akkor nézünk partnerünkre, ha mondat vagy „bekezdés” végére jutottunk, hogy ellenőrizzük reakcióját a mondottakra. A hivatásos előadó csak lassan tanulja meg, hogy egyenesen hallgatósága tagjaira nézzen, és ne nézzen el fölöttük, vagy ne bámulja emelvényét, a terem túlsó vagy oldalsó falát. Hiába van uralkodó helyzetben, annyian vannak a többiek, akik mind rámerednek (ülőhelyük biztonságából), hogy mélységesen, kezdetben lebírhatatlanul fél tőlük. Csak nagy rutinnal tud úrrá lenni ezen az érzésen. Az egyszerű, agresszív bámulás szinte fizikai közérzetváltozást okoz például a színész esetében, akinek színpadra lépés előtt torkában dobog a szíve. Nem kevés intellektuális gondot okoz neki, hogy játéka milyen lesz, és hogyan fogadják majd, de a nézők tömeges, fenyegető bámulása további, még ennél is alapvetőbb kockázat elé állítja produkcióját. (Ő is öntudatlanul összecseréli a kíváncsi bámulást a fenyegető szemmeresztéssel.) A szemüveg és a napszemüveg még agresszívabbá teszi az arckifejezést, mert akarva-akaratlan mesterségesen felfokozza a szemmeresztés mértékét. Ha szemüvegesen néz bennünket valaki, szuperméretű a ránk meredő szem. A jámborabb egyének inkább a vékony keretű vagy keret nélküli szemüvegeket kedvelik (valószínűleg anélkül, hogy tudnák, miért is van ez így), mert így jobban látnak, és egyúttal a minimálisra korlátozzák a szemmeresztés szemüveg okozta fokozódását. Így kerülik el, hogy a másikban ellenagresszió támadjon.
A szemmeresztés elkerülhető intenzívebb módon is: eltakarhatjuk szemünket a kezünkkel, könyökhajlásunkba is temethetjük arcunkat. A szem egyszerű lehunyása is véget vet a szemmeresztésnek – érdekes, hogy bizonyos egyének ösztönösen újra és újra rövid időre behunyják szemüket, ha idegenekkel kerülnek szembe, és beszélniük kell velük. Mintha szabályos pislogó reakciójuk huzamosabb, szemernyőző pillanatokba nyúlna át. Ez a jelenség elillan, amint közeli barátokkal beszélgetnek, olyan helyzetben, amikor elengedhetik magukat. Nem mindig világos, hogy a szem ilyesfajta lehunyása az idegen fenyegető jelenlététől óv-e, csökkenteni igyekszik-e a szemmeresztés mértékét, vagy mindkét célt szolgálja.
A megfélemlítő hatás érdekében számos faj – önvédelme céljaira – előremeredő szemfoltokat alakított ki testén. Sok molyfajta meghökkentő, szem formájú jelzést visel két szárnyán, mely csak akkor bújik elő, mikor ragadozó támadja meg viselőjét. Szétcsapódnak a szárnyak, elővillantják a fénylő szemfoltokat, és ez – a kísérletek bizonysága szerint – értékes, megfélemlítő hatással van a potenciális gyilkosra, aki gyakorta elmenekül, nem bántja az ilyen rovart. Számos halfajta és néhány madárfaj, de némelyik emlős is ilyen módszerhez folyamodik. Fajunkban a kereskedelem időnként ugyanehhez az eljáráshoz nyúl – talán tudatosan, talán nem. Az autótervezők így helyezik el az elülső lámpákat, és az így nyert agresszív hatást azzal is fokozzák, hogy a motorház elülső részét homlok-ráncolásra emlékeztetően mintázzák. A fogvicsorgatás sem marad el: a két lámpa közötti fémrács éppen ilyen hatást kelt. Minél zsúfoltabbak az utak, és minél harciasabb tevékenység maga az autóvezetés, annál differenciáltabb az autótípusok fenyegető „arckifejezése” és agresszívabb a szimbolikus tartalma a vezetőik szemében. Kisebb mérvű, de hasonló jelenség az is, hogy bizonyos termékek fenyegető arcra emlékeztető nevet viselnek: OXO, OMO, OZO és OVO. A készíttetők szerencséjére, az effajta elnevezések egyáltalán nem riasztják el a vevőt, sőt a betűkép magára vonja a figyelmet, és csak azután derül ki, hogy nem takar mást, mint ártalmatlan kartondobozokat. A hatás azonban máris megvan: a vevő figyelmét ez a termék és nem a rivális cég terméke keltette fel.
Említettem, hogy a csimpánzok úgy békítik meg erősebb társukat, hogy ernyedten kinyújtják felé kezüket. Nálunk is megvan ez a gesztus – a koldulás, a könyörgés tipikus formájaként. Üdvözlő gesztusnak is használjuk: ez a barátságos kézfogás. A barátságos gesztusok gyakran a megadás gesztusaiból nőnek ki. Láthattuk ezt a mosolygó és nevető reakció esetében (egyébként mindkettő jelentkezhet békítő szituációban is: félénk mosoly, illetve ideges vihogás képében). A kézfogás kölcsönös szertartása többé-kevésbé egyenrangú egyének között fordul elő, ám ha jelentős a rangkülönbség, meghajlással párosult kézcsókba mehet át. (A nemek és a különböző társadalmi osztályok közötti növekvő egyenlőség miatt ez utóbbi változat egyre ritkább, de bizonyos különleges szférákban, ahol szigorúan betartják az alá-fölé rendeltség hierarchiáját, mint például az egyház kötelékében, még mindig él.) Bizonyos esetekben a kézfogás az egyed saját kezének rázásává, tördelésévé módosult. Egyes kultúrákban ez az elfogadott üdvözlő-békítő gesztus, más kultúrákban viszont csak szélsőségesen „könyörgő” helyzetekben fordul elő.
A megadó, magatartás terén számos kulturális különlegesség alakult ki (a törülköző bedobása, fehér zászló stb.), de ezekkel most nem foglalkozunk. Az egyszerűbb újramotiváló gesztusok egyike-másika azonban említést érdemel, ha másért nem, az egyéb fajokhoz fűződő érdekes kapcsolatai miatt. Láthattuk, hogy az agresszív, vagy potenciálisan agresszív egyedekkel szemben a gyengébb fél bizonyos gyermeki, szexuális, vagy gondozó-tisztogató gesztusokhoz folyamodhat, hogy nem agresszív érzések keltésével a vadabb indulatokat elfojtsa. Fajunkban a megadó, felnőtt egyedek gyakran viselkednek gyerekesen – különösen udvarlás közben. A szerelmespár gyakran gügyörészik „csecsemőnyelven”, nem mintha önmaguk szülői érzéseit fejeznék így ki, hanem mert az ilyen viselkedés gyengéd, oltalmazó, anyai, illetve apai érzéseket kelt a másikban, s így az agresszívabb (vagy, ha úgy tetszik, ijesztőbb) érzések gátlás alá kerülnek. Ha elgondoljuk, hogy ez a jelenség a madarak között az udvarló szakaszban egymás etetésében nyilvánul meg, mulatságos megfigyelést tehetünk: saját fajunkban is aránytalanul megnő az egymást etető tendencia az udvarlás szakaszában. Életünk folyamán egyedül ebben az időszakban vesztegetjük arra az erőnket, hogy ízes jó falatokat dugjunk egymás szájába, csokoládéval kínálgassuk egymást.
Ami a szexuális jellegű újramotiválást illeti: olyankor fordul elő, amikor az alárendelt egyed (hím vagy nőstény) felölti magára a „nőiesség” stilizált viselkedését egy uralkodó egyeddel (hímmel vagy nősténnyel) szemben, mégpedig nem szexuális, hanem agresszív szituációban. Fajunkban is igen gyakori ez a gesztus, de a nőstény tompormutogató testhelyzete, mint a megadás jelképe – a megfelelő szexuális testhelyzettel egyetemben – már nem fordul elő számottevően. Ma már csak főként iskolás fiúk megvesszőzésekor jelentkezik: az ütemes vesszőző mozdulatok voltaképpen az uralkodó hím ütemes, medencetáji, taszító mozgásait helyettesítik. A tanítók aligha tartanának ki e gyakorlat mellett, ha tudomásukra jutna, hogy valójában ősi főemlős módjára, rituálisan közösülnek tanítványaikkal. Áldozataiknak úgy is okozhatnának fájdalmat, ha nem kényszerítenék őket, hogy fölvegyék a megadó nőstény előrehajló testhelyzetét. (Sokat elárul, hogy iskolás lányokat szinte sohasem büntetnek így – a művelet szexuális háttere túlságosan nyilvánvaló lenne.) A kérdés egyik szakértője ötletesen mutat rá, hogy az iskolás fiúkat néha nem is azért kényszerítik nadrágjuk leeresztésére vesszőzéskor, mintha nagyobb volna így a fájdalom, hanem mert tomporuk elvörösödése az ütlegek hatására élénken fölidézi, ahogyan a főemlős nőstény tompora vörösödik ki a nemi készenlét idején. Akár így áll a dolog, akár nem, egy felől bizonyosak lehetünk: ez a különleges szertartás az újramotiválás megbékítő funkciójára siralmasan alkalmatlan. Minél jobban stimulálja – a szexualitás rejtett dimenziójában – a bajba jutott iskolás fiú a hatalmaskodó hímet, annál valószínűbb, hogy a szertartás elhúzódik, hiszen jóllehet az ütemes medencetáji taszítások szimbolikusan átváltoztak a nádpálca ütemes csapásaivá, az áldozat semmivel sem került jobb helyzetbe. Bár a közvetlen lerohanást sikerült átbillentenie szexuális birtokbavételbe, ez szimbolikusan visszafordul az agresszió egy újabb fajtájába.
Az újramotiválás harmadik formája, a kurkászás, már kisebb, de annál hasznosabb szerepet tölt be fajunk életében. Gyakran fordulunk simogató, lapogató mozdulatokhoz, ha le kell csillapítanunk egy felindult egyedet, aztán meg a társadalom uralkodó pozícióit elfoglaló egyedek órák hosszat tűrik, sőt kikényszerítik, hogy alárendeltjeik körülajnározzák, körüldongják őket. Ezt a témakört azonban egy későbbi fejezetre tartogatjuk.
A pótcselekvések a mi agresszív érintkezési formáinkban is fontosak, hiszen szinte minden olyan helyzetben felbukkannak, amelyet stressz vagy feszültség hat át. Ám abban már eltérünk a többi állatfajtól, hogy pótcselekvéseink nem korlátozódnak néhány fajspecifikus mintára. Bármilyen triviális cselekvésünk beválik felgyülemlett indulataink levezetésére. Feldúlt, konfliktustól terhes lelkiállapotunkban dísztárgyakat igazgathatunk, cigarettára gyújthatunk, megtörölgethetjük szemüvegünket, karóránkra pillanthatunk, italt tölthetünk magunknak, vagy bekaphatunk égy falat rágcsálnivalót. E cselekvések bármelyike természetesen normális funkciója szerint is előfordulhat, de pótcselekvésként már nem tölti be ezeket a funkciókat. A megigazított dísztárgy eleve a helyén volt. Sőt, talán épp ideges elmozdításával csináltunk rendetlenséget. A feszült pillanatban meggyújtott cigarettát úgy kezdjük szívni, hogy előbb idegesen elnyomjuk az előző, alig megkezdett cigarettát. A feszült időszakban elszívott cigaretták száma nincs kapcsolatban szervezetünk megszokott, fiziológiás nikotinigényével. A gondosan megtörülgetett szemüveg tiszta volt. Az óra, amelyet erőteljes mozdulatokkal felhúzunk, korántsem járt le, és amikor rápillantunk, szemünk fel sem fogja, mennyi időt mutat. Mikor belekortyolunk feszültségoldó italunkba, egyáltalán nem vagyunk szomjasak. Mikor feszültségoldó harapnivalót tömünk a szánkba, egyáltalán nem vagyunk éhesek. E cselekvéseinket azért hajtjuk végre, hogy valamilyen módon mérsékeljük feszültségünket, nem pedig a normális körülmények között tőlük várható kielégülés végett. Mindez különösen gyakori a társas érintkezés kezdeti szakaszában, amikor a nyájas felszín alatt rejtett félelmek és haragok lappanganak. Esti társaságban, vagy bármilyen társas összejövetelen alig esnek túl a résztvevők a kézrázás és a mosolycsere kölcsönös megbékítő szertartásán, máris körbekínál valaki feszültségoldó cigarettákat, italokat és harapnivalókat. Még a tömegesebb rendezvényeken is, amilyen a színház vagy a mozi, az események menetét szántszándékkal szünetek törik meg, hogy ki-ki rövid időre kedvenc pótcselekvéseibe feledkezhessek.
Nevesebb agresszív feszültségek időszakában már sokkal jellemzőbbek azok a pótcselekvéseink, amelyek más főemlős fajoknál is megtalálhatók, vagyis a feszültséglevezetés módja ilyenkor primitívebb. Megfigyelték, hogy ebben a helyzetben a csimpánz ismételten és felindultan vakaródzik, méghozzá máshogyan, mint amikor egy viszketésre reagál. Különösen a feje tájékát, s olykor a karját vakarja. Maguk a vakaródzó mozdulatok ilyenkor erősen stilizáltak. A mi viselkedésünk is hasonló: cirkalmasan tapogatjuk-tisztogatjuk testünket. Fejünket vakarjuk, körmünket rágjuk, arcunkat simíthatjuk, ha van szakállunk vagy bajuszunk, azt tépdessük-húzogatjuk, frizuránkon igazítunk, orrunkat dörzsöljük, fújjuk, szívjuk vagy piszkáljuk, fülcimpánkat simogatjuk, tisztogatjuk füljáratunkat, állunkat dörzsöljük, ajkunkat nyaldossuk, kézöblítést mímelve összedörzsöljük kezünket. Ha tüzetesen tanulmányozzuk a nagy konfliktusok pillanatait, megfigyelhetjük, hogy ezek a műveletek szertartásszerűen folynak, anélkül hogy valódi tisztogató mozgások módjára gondosan lokalizálnánk a tisztogatás helyét. Az egyik ember pótcselekvéses fejvakarása alaposan különbözhet a másikétól, de mindkettő kialakítja a maga kötött, jellegzetes módszerét. Mivel valódi értelemben vett tisztogatásról nincs szó, nem baj, ha csak egyes tájékok részesülnek figyelemben – a többi rovására. Kisebb csoportok társas érintkezései során könnyűszerrel azonosíthatók az alárendelt szerepű egyedek, mert pótcselekvéses öntisztogatásuk előfordulása sűrűbb. Az igazán uralkodó szerepű egyedet az ilyen műveleteknek szinte teljes hiányáról ismerni fel. Ha a csoport nyilvánvaló ura mégis sűrűn végez apró pótcselekvéseket, ez azt jelzi, hogy hivatalos uralmát a jelenlévők valamilyen formában kétségbe vonják.
Az agresszív és megadó viselkedési formák elemzése során feltételeztük, hogy a szóban forgó egyedek „igazmondók”, és bizonyos különleges célok érdekében nem módosítják tudatosan cselekedeteiket. Szóban inkább hazudunk, mint kommunikációnk más jelzéseivel, de a jelenséget még így sem tekinthetjük nem létezőnek. Mint említettem, amikor a szülők ilyenformán bánnak kisgyermekeikkel, sokkal kevésbé tudják becsapni őket, mint hinnék. Felnőttek között azonban, akik a társas érintkezés szóbeli tartalmával sokkal inkább törődnek, nagyobb lehet a siker. Megnehezíti a hazugul viselkedő egyén dolgát, hogy jelzőrendszere egészének általában csak bizonyos kiválasztott elemeivel hazudik. Jelzőrendszerének más elemei, anélkül hogy tudná, elárulják igazi arcát. A legsikeresebben azok tudnak hazugul viselkedni, akik nem arra összpontosítanak, hogy bizonyos jelzéseiket módosítsák, hanem beleképzelik magukat abba az alaphangulatba, amelynek látszatát föl akarják kelteni, és az apró részleteknek szabad teret adnak. Ezt a módszert használják sűrűn és nagy sikerrel a hivatásos hazugok – a színészek. Egész életük munkája arra irányul, hogy hazugul viselkedjenek, s ez a folyamat gyakran rendkívüli veszélybe sodorja magánéletüket. A politikusok és diplomaták is gyakran kénytelenek hazugul viselkedni, de a színészektől eltérően nekik nincs társadalmi felhatalmazásuk az ilyen szerepjátszásra, ezért bűntudatot éreznek, ami gyakran csökkenti szerepjátszásuk sikerét. No meg hosszas kiképzést sem kapnak, mint a színészek.
De hivatásos előtanulmányok nélkül, csekély erőkifejtéssel és könyvem anyagának gondos tanulmányozásával is el lehet érni a kívánt hatást. Néhány alkalommal tudatosan sikerrel tettem ilyen próbát – rendőrökkel. Úgy gondolkodtam, hogy ha erős bennünk a biológiai hajlam, hogy megadó gesztusokra megbéküljünk, akkor visszaélni is lehet ezzel a hajlandósággal, ha a megfelelő jeleket használjuk. A legtöbb autós, mikor a rendőr valamilyen kisebb vétségért leállítja, azon nyomban ártatlanságát kezdi bizonygatni, vagy kifogásokat keres viselkedésére. Ezáltal (mozgó) területének védelmére kel, s így a területbirtoklásban a rendőr vetélytársa lesz. Ez a lehető legrosszabb eljárás. Ellentámadásra készteti a rendőrt. Ha viszont alázatos, megadó magatartást tanúsítunk, a rendőr csak nagy nehézségek árán tudja elkerülni, hogy ne béküljön meg. Ha feltétel nélkül beismerjük vétkünket, és ostobaságról, alsóbbrendűségről teszünk bizonyságot, akkor a rendőr elvitathatatlanul uralkodó helyzetbe kerül, s ebből a helyzetből aligha támad. Hálával, csodálattal kell fogadni, hogy a rendőr tevékenyen, céltudatosan megállított. De a szó nem elég. Szükség van a megfelelő testhelyzetekre, gesztusokra is. Mind testhelyzetünk, mind pedig arckifejezésünk világosan tükrözze félelmünket és alázatunkat. A legfontosabb, hogy szaporán kiszálljunk a kocsiból, és a rendőr felé lépjünk. Nem szabad megvárni, míg ő lép a kocsihoz, hiszen így kitérőre kényszerítettük, megfenyegettük. Ha a kocsiban maradunk, saját területünkön maradunk. Ha ellépünk tőle, automatikusan meggyengül területi pozíciónk, nem is beszélve arról, hogy ülő helyzetünk a kocsiban ízig-vérig uralkodó jellegű. Az ülő helyzet hatalmi jellege viselkedésünk egyik különös eleme. Senki nem ülhet le, ha a „király” áll. Ha föláll a „király”, mindenki föláll. Ez a jelenség különleges kivétele az agresszív, függőleges testtartás szabályának, mely szerint az alázat mértékével egyenes arányban csökkentjük testmagasságunkat. Ha tehát ellépünk a kocsitól, lemondunk területi jogainkról és uralkodó ülő helyzetünkről, vagyis a várható fenyítést megfelelően meggyengült pozícióban fogadjuk. Mikor azonban kiszállunk a kocsiból, a világért se húzzuk ki magunkat, inkább görnyedjünk össze, hajtsuk le kissé a fejünket, egész testtartásunk ernyedt legyen. A hanghordozás legalább olyan fontos, mint szavaink megválasztása. Szorongó arcunk és elfordított tekintetünk ugyancsak kapóra jöhet, de a biztonság kedvéért tanácsos néhány öntisztogató pótcselekvést is bevetni.
Az autós alaphangulata azonban, sajnálatos módon, agresszív, területvédő hangulat, s ezért igen nehéz palástolni. Kiadós rutin, vagy a nem verbális viselkedési jegyek jól mozgósítható ismeretét igényli. Ha mindennapi életünkben túlnyomórészt már eleve alárendelt a szerepünk, az ilyen tudatosan mímelt alázat túlságosan kellemetlen élmény lehet, s inkább kifizetjük a bírságot.
Jóllehet fejezetünk a harci magatartás vizsgálatát ígérte, eddig csak a tényleges küzdelem megelőzésének módszereivel foglalkoztunk. Ha azonban odáig romlik a helyzet, hogy testi érintkezésre kerül sor, a csupasz majom – fegyvertelen – harcmodora a többi főemlősétől érdekesen eltér. A többi főemlős legfontosabb fegyvere a fog. Megragadja és megharapja ellenfelét, míg mi megragadjuk és -szorítjuk, vagy ököllel ütlegeljük ellenfelünket. A fegyvertelen harcban csak a csecsemő és a kisgyermek esetében fontos a fog, hiszen még nem fejlődtek ki annyira kar- és kézizmaik, hogy nagy erőt fejtsenek ki.
A felnőttek fegyvertelen harcát számos, rendkívül stilizált változatban figyelhetjük meg (birkózás, dzsúdó, ökölvívás), eredeti, változatlan formája azonban ma már ritkaság. Amint megkezdődik a komoly küzdelem, előkerülnek a mesterséges fegyverek. Legkezdetlegesebb formáikat vagy hajítják, vagy az ököl meghosszabbításaként ütésre használják. Különleges körülmények között a csimpánzok is el tudják érni ezt a fokot. Félfogságban olykor fölemelnek a földről egy ágat, és keményen rácsapnak vele egy kitömött leopárd testére, vagy belevájnak a földbe, és a földdarabokat a vizesárkon keresztül a járókelőkre hajítják. Csak kevés bizonyíték tanúsítja azonban, hogy akármilyen kis mértékben használnák vad állapotban is ezeket a módszereket, és nincs semmiféle bizonyítékunk arra nézve, hogy egymással szemben, vetélytársi viták elboronálására használnák őket. Mégis következtetni engednek arra, hogy miként indultunk el ezen az úton: először főként azért alkalmaztunk mesterséges fegyvereket, hogy más fajokkal fölvegyük a harcot, és leterítsük az eledelül szolgáló állatokat. A mesterséges fegyverek fajon belüli alkalmazása minden bizonnyal másodlagos fejlődés volt, de mikor már rendelkeztünk a fegyverekkel, akkor is kapóra jöttek, ha valamilyen veszéllyel meg kellett birkóznunk, akármilyen természetű volt is ez a veszély.
A mesterséges fegyver legegyszerűbb formája kemény, tömör, megmunkálatlan, természetes fa- vagy kőtárgy. Az ilyen tárgyak formáját némiképp módosítva kibővült a hajítás és lesújtás művelete: megjelent a dárdázás, szabdalás, vágás és döfés.
A támadó módszerek újabb, jelentős fejlődése az volt, hogy megnőtt a távolság a támadó és ellenfele között, és ez a forradalmi újítás kis híján pusztulásunkat okozta. A dárda messziről is hat, de hatótávolsága korlátozott. A nyílvessző távolabbra hatol, de nem elég pontosan. A puska roppant mértékben kitágítja ezt a távot, az égből aláhullajtott bomba még inkább, és a föld-föld típusú rakéta még ennél is távolabbra hordja a támadó ökölcsapást. Ennek az lett az eredménye, hogy a vetélytársat nem megadásra kényszeríti a támadó, hanem válogatás nélkül eltörli a föld színéről. Mint korábban kifejtettem, a biológiai szintű, fajon belüli, agresszivitás valódi célja nem az ellenfél meggyilkolása, hanem behódoltatása. Nem kerül sor az élet kioltásának utolsó fázisára, mert az ellenfél, vagy elmenekül, vagy behódol. Ez is, az is az agresszív párharc végét jelenti: megoldódik a vita. Amint azonban olyan nagy távolságból indul meg a támadás, hogy a győztes fél nem tudja „venni” a vesztes fél megadó jelzéseit, a kegyetlen agresszió gátlástalanul tovább dühöng. Csak úgy érhet véget, ha a vesztes a legvégletesebb módon behódol, vagy ha hanyatt-homlok elmenekül, mikor a támadó közelebb kerül hozzá. A modern agresszivitás távolsági harcmodora folytán egyik behódolási forma sem érzékelhető, s az eredmény: olyan mérvű tömeggyilkosság, mely egyetlen más fajban sem fordul elő.
Vandalizmusunkat még csak fokozza, hogy kooperatív szellemünk különlegesen fejlett. Ez a fontos sajátság jó szolgálatot tett, mikor eledelre vadásztunk, de visszaütött ránk. Belőle fejlődött a kölcsönös segítségadás készsége, amely fajon belüli agresszivitás esetén is fölkorbácsolódhatott. A vadászlojalitásból harci lojalitás lett, és megszületett a háború. A dolog iróniája, hogy embertársaink iránt érzett mélyen gyökerező segítőkészségünk lett a háború borzalmainak fő okozója. Ez hajtott bennünket egyre előbbre, ez hozta létre a gyilkosságra szomjazó bandákat, csőcselékeket, hordákat és hadseregeket. Nélküle nem volna összetartás az ilyen csoportosulásokban, és az agresszivitás újra „személyes” üggyé válhatna.
Létezik olyan elmélet, hogy különleges, zsákmányelejtő fejlődésünk egyszersmind vetélytársaink elpusztítására is automatikusan ránevelt, s hogy velünk született kényszer, hogy ellenfeleinket meggyilkoljuk. A bizonyítékok, mint említettem, éppen az ellenkezőjét támasztják alá. Az állat győzni akar, nem gyilkolni: az agresszió célja az uralkodás, nem a pusztítás és ebben a vonatkozásban alapvetően azonosak vagyunk a többi fajjal. Miért is ne volnánk? Csakhogy időközben, a távolsági harcmodor és a csoport kooperáció végzetes összefonódása folytán a küzdelemben részt vevő egyedekben elhomályosult az eredeti cél. Ma már nem uralkodni akarunk az ellenfélen, hanem segíteni akarunk harcostársainkon – ősi fogékonyságunk a szemtől szembeni behódolás jeleire alig, vagy egyáltalán nem nyilatkozhat meg. Ez a szerencsétlen fejlemény még a vesztünket okozhatja, a faj rohamos kihalásához vezethet.
Érthető, hogy ez a dilemma sok pótcselekvéses fejvakarásra ad alkalmat. Az egyik népszerű javaslat a tömeges, kölcsönös leszerelés, ám ez csak akkor lehet hatékony, ha szinte elképzelhetetlenül végletesen történik. Csak így lenne biztosítékunk, hogy a jövőben csupán közelharc folyjék, s újra működhessenek a közvetlen, reflexszerű megadó jelzések. Másik megoldás lenne, ha kiirtanánk a hazafiúi indulatokat a különböző társadalmi közösségekből – ez azonban fajunk alapvető biológiai hajlamaival ellentétes. Amint megalakulna egy bizonyos területen valamilyen szövetség, tüstént meghiúsulna egy másik területen. Sohasem lehetne kitörölni az emberből azt a természetes hajlamot, hogy társadalmi belközösségeket alakítson, hacsak gyökeresen meg nem változna genetikus rendszere, ami viszont automatikusan azt hozná magával, hogy bonyolult társadalmi struktúrája összeomlana.
A harmadik megoldás az lenne, ha megteremtenénk és előmozdítanánk a háború ártalmatlan, jelképes pótlékait; de ha valóban ártalmatlan lesz ez a pótlék, akkor aligha oldhatja meg az igazi problémát. Érdemes felidézni, hogy a probléma biológiai gyökere nem más, mint a csoportos területvédelem, és fajunk rohamos túlnépesedését is figyelembe véve. a csoportos, területi terjeszkedés. A legviharosabb nemzetközi futballmérkőzések sem oldhatják meg ezt.
A negyedik megoldás az agresszivitás intellektuális ellenőrzése lenne. Sokan hangoztatják, hogy mivel értelmünk miatt kerültünk pácba, értelmünk segítségével kell kikerülnünk belőle. Kár, hogy mikor olyan alapvető ösztönök kezdenek működni, mint a területvédelem, magasabb rendű agyközpontjaink nagyon is az alacsonyabb rendű központokra kezdenek hallgatni. Ennyit és nem többet tehet az intellektuális ellenőrzés. Az effajta eljárás megbízhatatlan is, és egyetlen meggondolatlan, érzelmi indítékú cselekedet valamennyi eredményét meghiúsíthatja.
A dilemma egyetlen józan, biológiai feloldása a tömeges születéskorlátozás és a faj minél gyorsabb áttelepedése más bolygókra – ha lehetséges, az előbb említett négy eljárás közreműködésével. Máris világos, hogy ha a Föld népessége a jelenlegi, riasztó ütemben nő tovább, drámaian fokozódik a gátját vesztett agresszivitás. Ezt a laboratóriumi kísérletek meggyőzően bizonyították. A tömeges túlnépesedés társadalmi stresszeket, feszültségeket okoz, amelyek sokkal előbb szétzúzzák szervezett közösségeinket, mintsem éhen vesznénk. A túlnépesedés az intellektuális békeharccal szöges ellentétben fog hatni, és tragikusan növelni fogja az érzelmi indítékú gátszakadás valószínűségét. Ezt a fejlődést csakis a népszaporulat jelentékeny csökkentésével lehet megakadályozni. Sajnos két komoly akadály lép fel. Mint kifejtettük, a család – mely még mindig valamennyi társadalom alapegysége – utódok nevelésére hivatott. Mai fejlett, bonyolult formájába azért fejlődött, hogy utódokat hozzon létre, védelmezzen és neveljen. Ha ez a funkciója csorbát szenved, vagy ideiglenesen meg is szűnik működni, a párkötelékes rendszer látja kárát, s ez egy újabb társadalmi káosz melegágya lehet. Ha viszont szelektív alapon igyekszünk elejét venni a szaporodási szökőárnak – egyes párok szabadon szaporodhatnak, mások pedig egyáltalán nem –, ez a társadalom alapvető kooperatív szellemét sodorja veszélybe.
Miről van tehát szó? Számszerűen: ha a népesség valamennyi felnőtt tagja párt alakít és szaporodik, a közösség lélekszáma változatlan szinten marad, ha egy-egy pár két utódot hoz létre. Így lényegében minden egyed csupán önmagát termeli újra. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a népesség egy csekély százaléka nem képes a páralakításra és szaporodásra, valamint azt, hogy mindig számolhatunk baleseti sérülésekből, vagy más halálnemekből származó, idő előtti elhalálozásokkal, a család átlagos létszáma négynél valamivel nagyobb is lehet. Még ez a szisztéma is súlyos terhet ró a párkötelék mechanizmusára. A kevesebb utód azt jelenti, hogy a párkötelék szoros kohézióját fokozott más irányú erőfeszítésekkel lehet csak fönntartani. De ez hosszú távon még mindig kisebb kockázat, mint alternatívája, a fullasztó túlnépesedés.
Összegezve: a világbéke biztosításának legjobb módszere a születésszabályozás és a művi vetélés széles körű meghonosítása. A művi vetélés drasztikus lépés, és komoly érzelmi zavarokkal járhat. Amint a megtermékenyítés művelete létrehozta a megtermékenyített petesejtet, a zigótát, a társadalom új egyede kezd élni, és elpusztítása végeredményben agresszív cselekedet, éppen az a viselkedési forma, melyet rendszabályozni igyekszünk. Nyilvánvaló, hogy a születésszabályozás a kedvezőbb, és azok az egyházi vagy más, „erkölcsféltő” körök, amelyek ellenzik, nem kerülhetik el, hogy veszélyes, háborús uszítóknak minősüljenek.
Ha már szóba került a vallás kérdése, talán érdemes közelebbről megvizsgálni az állati viselkedésnek ezt a különös formáját, mielőtt fajunk agresszív tevékenységének más vonatkozásaira térnénk. Nem könnyű téma, de zoológusi minőségünkben minden erővel arra kell törekednünk, hogy azt figyeljük, ami valóban lejátszódik, s ne arra hallgassunk, ami állítólag történik. Ha így járunk el, csakis arra a következtetésre juthatunk, hogy – ami a viselkedési formát illeti – a vallásos tevékenység abból áll, hogy nagy csoportokba verődünk, és hosszasan, ismételten, megadó mutatványokkal igyekszünk megbékíteni egy uralkodó személyt. Az ilyen uralkodó személy számos különböző formát ölthet a különböző kultúrákban, de a közös tényező mindig a roppant hatalom. Olykor egy másik faj állati formáját ölti fel, vagy annak idealizált változatát. Olykor úgy képzelik el, mint saját fajunk egy bölcs, koros tagját. Olykor elvontabb formában jelentkezik, s egyszerűen „államnak” nevezik, vagy más effélének. A hozzá intézett megadó gesztusok: szemlehunyás, főhajtás, könyörgő, összekulcsolt kéz, térdelés, a föld megcsókolása vagy éppenséggel fetrengés, és ezek kíséretéül gyakran siránkozás, kántálás. Ha a megadó műveletek elérik céljukat, az uralkodó személy megbékül. Hatalma nagy lévén, a megadó szertartásokat szabályos, gyakori időközökben kell előadni, hogy haragja föl ne támadjon. Az uralkodó személyt általában, de nem mindig, istennek nevezik.
Egyik isten sem létezik kézzelfogható valóságában – miért kellett hát megalkotni őket? A válaszért egészen ősi eredetünkig kell visszamennünk. Mielőtt kooperatív vadászok lettünk volna, minden bizonnyal olyan társadalmi csoportokban éltünk, mint ma a majmok és az emberszabású majmok többi fajai. Az ilyen közösségekben az a jellemző, hogy mindegyik csoportnak van egy uralkodója, vezérhímje. Ő a főnök, a kényúr, és a csoport valamennyi tagjának meg kell békítenie őt, ha nem akar pórul járni. Ugyanakkor ő védelmezi legtevékenyebben csoportját a külső veszélyektől, s ő boronálja el a csoport közrangú tagjainak vitáit. Az ilyen közösség tagjainak egész élete az uralkodó állat körül forog. Mindenható szerepe szinte isteni tekintéllyel ruházza föl. Ha közvetlen elődeinket vesszük szemügyre, nyilvánvaló, hogy a csoportos vadászat sikere szempontjából oly fontos kooperatív szellem növekedésével jelentősen korlátozni kellett az uralkodó hím tekintélyét és végrehajtó hatalmát, mert a többi tag aktív, és nem pusztán passzív, lojalitását csak így tarthatta meg. A tömeg közé kellett vegyülnie. A korábbi majom-kényúrnak harangoztak, s egy türelmesebb, kooperatívabb, vezető csupasz majom lépett a helyébe. Nélkülözhetetlen volt ez a lépés az új típusú, kölcsönös segítségen alapuló szervezettség fejlődéséhez, de nehézséget is támasztott. A csoport első számú, teljhatalmú ura helyébe egy módosult, vezéri hatalom lépett, mely nem számíthatott többé feltétlen engedelmességre. A dolgok rendjének ez a megváltozása, ha elengedhetetlen volt is az új társadalmi berendezkedéshez, űrt nyitott. Ősi múltunkból fennmaradt, hogy mindig szükségünk volt egy mindenkin uralkodó alakra, aki ellenőrzése alatt tarthatta a csoportot – az űrt az isten megalkotása töltötte be. A megalkotott istenalak hatalma így hozzáadódhatott a csoport vezérének korlátozottabb hatalmához.
Különösnek tűnik első látásra, hogy a vallás ilyen sikeres intézmény lett, de roppant hatóereje csupán alapvető, biológiai hajlamunk erejét jelzi (ezt a hajlamot közvetlenül majom és nagymajom őseinktől örököltük), hogy a csoport teljhatalmú, uralkodó tagjának alávessük magunkat. Ezért bizonyult a vallás rendkívül értékes eszköznek a társadalmi kohézió fenntartásában, és kétséges, hogy fajunk vallás híján messzire juthatott volna-e evolúciós eredetének adott, egyedülálló körülményeitől. A vallás számos bizarr mellékterméket is szült, mint például a „túlvilágba” vetett hitet, hogy az istenalakokra végül rátalálunk egy másik világban. A már említett okok miatt az istenalakok szükségszerűen kerülték evilági életünket, de ezért a hiányosságért kárpótlást nyerünk halálunk utáni életünkben. Hogy ez könnyebb legyen, mindenféle különös gyakorlat alakult ki halott testünk elhelyezésével kapcsolatban. Ha valóban találkozni fogunk halottainkban a felsőbb hatalmakkal, jól föl kell készíteni a holtakat erre az alkalomra, és körülményes temetési szertartásokat kell bemutatni.
A vallás temérdek szükségtelen szenvedést és nyomorúságot is hozott mindenütt, ahol alkalmazása túlságosan formálissá vált, és ahol az istenalakok hivatásos helytartói, „segédei” nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és az isten hatalmának egy részét a maguk számára sajátították ki. A vallás, vegyes története ellenére, olyan vonása társadalmi életünknek, amely nélkülözhetetlen. Valahányszor elfogadhatatlanná torzul, az emberek csendesen – vagy hevesen – elutasítják, de valamilyen új formában hamarosan visszatér, s ha álruhája gondosan palástolja is, mindig azonos, ősi elemeket tartalmaz. Mert valamiben mindig hinnünk kell. Csak a közös hit forraszt össze, vet gátat indulatainknak. Úgy is lehetne érvelni, hogy ilyen alapon akármilyen hit megteszi feltéve, ha elég erős, de ez nem egészen igaz. Közösségi természetünk megkívánja a körülményes, csoportos szertartások előadását, a bennük való részvételt. A pompa eltörlése ásító kulturális szakadékot nyit, s a hit terjesztése nem számíthat arra a mély, érzelmi színezetre, amely nélkül nem létezhet. Ugyanakkor bizonyos hitek zavarosabbak, kártékonyabbak, mint mások, és könnyen olyan merev viselkedési formák karjaiba lökhetnek egy-egy közösséget, melyek a közösség minőségi fejlődését csak gátolják. Fajunk túlnyomórészt értelmes, felfedező állatok faja, s azok a vallások válnak leginkább a javunkra, melyek ehhez a tényhez igazodnak. Az ismeretek szerzésébe, értékébe, világunk tudományos megismerésébe vetett hit, az esztétikai formák sokaságának megalkotása és élvezete, és tapasztalataink hatókörének szélesítése-mélyítése – egyre inkább ez válik napjaink „vallásává”. Tapasztalat és megismerés – ezek a mi meglehetősen elvont istenalakjaink, akik a tudatlanság és ostobaság láttán ébrednek haragra. Vallásos kiképzőterepeink az iskolák és egyetemek, közös istentiszteleteinket könyvtárainkban, múzeumainkban, színházainkban, hangversenytermeinkben és stadionjainkban mutatjuk be. Otthonunkban könyveinkkel, újságainkkal, rádiónkkal és televíziós készülékünkkel imádjuk ezt az istent. Bizonyos értelemben még ma is hiszünk a túlvilágban, hiszen alkotómunkánk felett érzett örömünkbe az is belejátszik, hogy alkotásainkban halálunk után is tovább élünk. Mint minden vallásnak, ennek is vannak veszélyei, de ha vallásra feltétlenül szükségünk van, és azt hiszem, hogy szükségünk van, akkor ez a vallás tűnik a legalkalmasabbnak mind közül, fajunk egyedülálló biológiai sajátságainak ez felel meg leginkább. A világ népességének egyre növekvő többsége fogadja el, s ez olyan megnyugtató optimizmusra ad alkalmat, amely ellensúlyozhatja a pesszimizmust, melyet korábban hangoztattam fajunk közvetlen jövőjével, fennmaradásával kapcsolatban.
Mielőtt belekezdtünk ebbe a vallási fejtegetésbe, fajunk agresszív szeveződéseinek csak egyetlen oldalát elemeztük, a csoportos területvédelmet. A fejezet elején azonban kifejtettem, hogy a csupasz majom három, jól megkülönböztethető, társas agresszió letéteményese, és most meg kell vizsgálnunk a fennmaradó két formát is: a családdal kapcsolatos területvédelmet és a hierarchikus rang személyes, egyéni védelmét.
A család lakhelyének térbeli védelmezése az építészet öles léptekkel haladó fejlődése közepette is változatlan. Még legnagyobb épületeink is, ha lakóépületek, egy-egy családra tervezett ismétlődő egységekre oszlanak. Az építészetben alig vagy egyáltalán nem volt „munkamegosztás”. Még a csoportos étkezésre-ivásra szolgáló épületek – éttermek, bárok – bevezetése sem iktatja ki a családi lakhelyből az étkezőhelyiséget. A más irányú vívmányok nem változtatták meg lényegesen városaink tervezését: még mindig uralkodik az ősi csupasz majom igénye, hogy csoportjait kicsiny, intim családi lakhelyekbe sorolja. Ahol még nem nyomta el a családi házat a többemeletes lakóház, a védett területet tüzetesen karbantartott kerítés, fal vagy sövény választja el a szomszédoktól, a demarkációs vonalakat mindenki mereven tiszteli és betartja – akár a többi területvédő faj egyede.
A családi terület egyik fontos vonása, hogy valamilyen úton-módon könnyűszerrel megkülönböztethető az összes többitől. Bár különálló elhelyezkedése egyediséget kölcsönöz neki, ez nem elég. Formája és általában vett külseje révén is el kell különülnie, könnyen azonosíthatónak kell lennie, hogy az ott élő család „személyes” tulajdonának minősülhessen. Ez bizonyára nem tűnik falrengető újdonságnak, mégis gyakran elfeledkeznek róla, semmibe veszik, akár gazdasági kényszer, akár az építész nem biologikus szemlélete folytán. Az egész világon gombaként nőttek ki a földből a nagyvárosok és kisvárosok egyhangúan ismétlődő típusházainak végtelen vonulatai. A helyzet még rosszabb a többemeletes lakóházak tekintetében. Felmérhetetlen az építészek, várostervezők és kivitelezők által ide kényszerített családok pszichológiai károsodása, amely területvédő ösztöneiket éri. Még szerencse, hogy az ilyen családok más módon is fel tudják ruházni lakhelyeiket a területi elkülönülés jegyeivel. Más és más színre lehet festeni magukat az épületeket. A kerteket, ha van kertje a lakóháznak, egyéni stílusban lehet beültetni, elrendezni. A házak, vagy lakások belsejét díszekkel, csecsebecsékkel, személyes holmikkal bőségesen ki lehet dekorálni. Ezt általában azzal indokolják az ott lakók, hogy „ki akarják csinosítani” lakhelyüket. Valójában pontos megfelelője ez egy másik területvédő faj eljárásának, amely abból áll, hogy az állat személyes illatát ráhelyezi a fészkéhez közeli objektumra. Mikor felszögeljük névtáblánkat, festményt akasztunk a falra, lényegében – gondoljunk csak a kutyákra, farkasokra – fölemeljük hátsó lábunkat, és elhelyezzük a „névjegyünket”. Bizonyos, különleges tárgyak megszállott gyűjtése olyan egyéneknél gyakori, akik valamilyen okból mértéktelenül nagy szükségét érzik, hogy így határolják körül lakóterületüket.
Ennek tudatában mulatsággal konstatálhatjuk, hány autó hordoz apró talizmánokat és az egyéni felismerhetőség más jelképeit, meg hogyan költözik be új hivatalába a hivatalnok, s hogyan rakja ki tüstént saját, egyéni, kedvenc tolltartóját, papírnehezékét, esetleg felesége fényképét. Az autó és a hivatali szoba alterület, az otthoni támaszpont oldalhajtása: nagy megkönnyebbüléssel jár, ha az ember az ilyen alterületekre is fölemelheti a hátsó lábát, s meghittebb, személyesebb tulajdonává teheti őket.
Az agresszió utolsó formája a társadalmi hierarchiában elfoglalt pozícióval kapcsolatos. A lakóhelyünkként szolgáló terület mellett saját magunkat is meg kell védenünk. Fenn kell tartanunk társadalmi pozíciónkat, ha lehet, még meg is kell azt javítanunk, de óvatosan; mert kooperatív kapcsolatainkra mindvégig vigyáznunk kell. A korábban ecsetelt, kifinomult agresszív, illetve megadó jelzésekre itt van csak igazán szükség. A csoportos kooperáció megköveteli és el is éri, hogy az egyedek öltözködése-viselkedése igencsak egybevágjon, de a konformizálódás keretei között még így is tág tere van a hierarchikus konkurenciának. Éppen ez a két ellentétes követelmény teszi szinte hihetetlenül kifinomulttá. A nyakkendő megkötésének pontos formája, a díszzsebkendő látható részének akkurátus elrendezése, a hanghordozás parányi eltérései és más, látszólag semmitmondó sajátságok alapvető társadalmi jelentőség hordozói, mikor az egyén társadalmi pozíciójáról döntünk. A társadalom tapasztalt tagja első pillantásra olvasni tud ezekből a jegyekből, holott erre teljességgel képtelen lenne, ha hirtelen az új-guineai törzsi hierarchia kellős közepén találná magát. Saját kultúránk egykettőre szakembert farag belőlünk ezen a téren. Az öltözködés és modor e parányi különbségei önmagukban semmitmondóak, szerepük azonban mindenható a társadalmi pozíciókért vívott versenyben, a pozíciók megtartásában.
Eredeti fejlődésünk „receptje” természetesen nem sokezres, hatalmas városóriásokat ír elő. Viselkedésünk arra rendezkedett be, hogy kicsiny, törzsi csoportokban, száznál valószínűleg jóval kevesebb ember közösségében éljünk. Az ilyen helyzetekben a törzs valamennyi tagját személyesen ismerik a többiek, akárcsak a majmok és emberszabású majmok többi, mai fajában. A társadalmi szervezettségnek ebben a típusában könnyen kialakul és stabilizálódik az alárendeltségek hierarchiája, fokozatos átrendeződések csak akkor lépnek föl, mikor a korosabb egyedek kiöregszenek, elhalnak. A tömeges, városi közösségekben már sokkal több a stressz. A városlakó nap mint nap számtalan idegennel kerül váratlan kapcsolatba – ilyesmi a többi főemlős között elképzelhetetlen. Nem lehet valamennyiükkel személyes, hierarchikus viszonyba lépni, noha a természetes hajlam így kívánná. Ehelyett elengedjük magunk mellett az idegeneket anélkül, hogy kiterjesztenénk rájuk fennhatóságunkat, vagy elfogadnánk az ő fennhatóságukat. Hogy a társadalmi kontaktushiány könnyebb legyen, kialakultak az érintést kerülő viselkedési formák. Erről már beszéltünk a szexuális magatartással kapcsolatban, a nemek közötti érintésekről szólva, de az érintések elkerülése nem pusztán a nemi izgalomnak veszi elejét. A kezdődő társas kapcsolatok egész területére kiterjed. Gondosan kerüljük, hogy a másikra meredjünk, egymás irányába gesztikuláljunk, mutogassunk, és fizikailag egymáshoz érjünk. Csakis így tudunk fennmaradni egy máskülönben lehetetlenül ingerdús társadalmi helyzetben. Ha megszegjük a „nem hozzáérni a másikhoz” szabályát, tüstént bocsánatot kérünk, hogy jelezzük: véletlen műve volt.
A kapcsolatokat kerülő magatartás lehetővé teszi, hogy ismerőseink számát a fajunknak megfelelő szinten tartsuk. Roppant állhatatosan, egyöntetűen tesszük ezt. Ha bizonyítékra van szükség, javaslom, szerezzék meg száz, igen különböző városlakó noteszét, vagy telefonregiszterét, és számolják össze az ott szereplő személyes ismerősöket. Ki fog derülni, hogy alighanem mindannyian megközelítően azonos számú egyénnel vannak jobb ismeretségben, és ez a szám körülbelül egybevág egy kisebb törzsi közösség tagjainak számával. Vagyis még társas kapcsolatainkban is ősi elődeink alapvető, biológiai törvényeit követjük.
Lesznek persze kivételek is – olyanok, akiknek foglalkozásszerűen sok személyes kapcsolatot kell kialakítaniuk, vagy magatartási defektusban szenvedők, akik abnormálisan zárkózottak, magányosak, vagy pedig, akik sajátos lelki problémáik miatt nem kapják meg barátaiktól azt a társadalmi kielégülést, amire számítottak, s úgy ellensúlyozzák ezt, hogy minden irányban, megszállottan keresik a társaságot. Ezek a típusok azonban a városi lakosságnak csak kis töredékét teszik ki. A többiek boldogan futkosnak a dolguk után az emberi testek forrongó kavalkádjában, amely valójában nem más, mint érintkező és egymást átfedő törzsi csoportok hihetetlenül bonyolult lánca. Milyen keveset, milyen nagyon keveset változott a csupasz majom ősi, primitív korszaka óta!
A csupasz majom táplálkozása első pillantásra egyik legváltozékonyabb, legopportunistább és a kultúrára legérzékenyebben reagáló magatartásformájának tűnik, holott ezen a téren is számos biológiai alapelv érvényesül. Tüzetesen megvizsgáltuk, hogyan kellett átállnia ősi gyümölcsszedő tevékenységéről a kooperatív zsákmányelejtő életmódra. Azt is láttuk, hogy milyen alapvető változásokkal járt ez a csupasz majom táplálkozási szokásaiban. A táplálék felkutatását ki kellett finomítani és gondosan megszervezni. A zsákmány leterítésének vágya részben alárendelődött az éhség érzetének. A táplálékot a kötött támaszpontra vitték a vadászok, ott fogyasztották el. Evés előtt jobban elő kellett készíteni az élelmet. Az egyes étkezések kiadósabbak lettek, nagyobb időközök választották el őket egymástól. Az étrend egy csapásra sokkal több húst tartalmazott. Kialakult az élelem tárolása és egyenlő elosztása. Az egyes családok hímjei lettek a táplálék előteremtői. A széklet ürítésének művelete szabályozódott, módosult.
E változások hosszú időn át következtek be, és sokat elárul, hogy a közelmúlt nagy technológiai fejlődése ellenére ma is ragaszkodunk hozzájuk. Ez csak azt jelentheti, hogy a táplálkozási szokások nem pusztán kulturális jelenségek, hiszen a divat szeszélye nemigen fog rajtuk. Mai viselkedésünkből ítélve azt kell mondanunk, hogy – legalábbis bizonyos mértékig – fajunk mélyen gyökerező, biológiai sajátságaivá váltak.
Már említettük, hogy a modern mezőgazdaság tökéletesedett táplálékgyűjtő technikái a felnőtt hímek többségét megfosztották vadászszerepüktől. Ezt úgy ellensúlyozták, hogy „dolgozni” jártak. Munka váltotta föl a vadászatot, de ennek számos alapvető sajátságát megőrizte. Szabályosan ismétlődik az utazás az otthon támaszpontjáról a „vadászterületre”. Túlnyomórészt hímfoglalatosság, hímek között ad teret a csoportos tevékenységnek és azok kölcsönhatásainak. Kockázattal jár, tervezői stratégiákat igényel.
Kikapcsolódásként a mai álvadász férfiklubokba jár, ahová nőstény be sem teheti a lábát. A fiatalabb hímek gyakran kamaszbandákba verődnek, amelyek nemritkán „ragadozó” jellegűek. Az ilyen szervezkedések sokaságában – tudóstársaságok, elegáns klubok, fraternitások, szakszervezetek, sportegyesületek, szabadkőműves társaságok, titkos egyesületek, de még a tinédzser-„bandák” tagjai között is – megfigyelhető a férfias „összetartás” erősen emocionális jelenléte. A tagság töretlenül hű szervezetéhez. Jelvényeket, egyenruhákat és más azonossági jelzéseket hord. Az új tagok minden esetben beavatási szertartáson esnek át. Az ilyen csoportosulások egyneműségét nem szabad összetévesztenünk a homoszexualitással. Semmi közük a szexhez. Elsősorban az ősi, kooperatív vadászcsoport férfiösszetartását ébresztgetik ma is. Hogy milyen mély és ősi ez a makacsul fennmaradó hajlam, azt jól bizonyítja, hogy a felnőtt hím milyen fontosnak tartja az efféle összetartozást. Ha nem így volna, az ilyen csoportosulásokban végzett tevékenység nélkülözhetné a körülményes elkülönülést és szertartásosságot, jórészt a családon belül is lejátszódhatnék. A nőstények gyakran zokon veszik, hogy hímjeik olykor elmennek, hogy együtt lehessenek „a fiúkkal”, mintha ezzel valamiképpen elfeledkeznének családi kötelességeikről, pedig nincs igazuk. A faj ősidők óta munkáló, a hímeket összekovácsoló vadászhajlamával van dolguk. Olyan alapvető hajlam ez, akár a páralakítás, ami nem is csoda, hiszen azzal szoros összefüggésben alakult ki. Mindig velünk marad, hacsak arculatunkban be nem következik valami új, jelentős, genetikai változás.
A munka ugyan jórészt felváltotta a vadászatot, a vadászhajlam primitívebb formáinak kifejeződését azonban nem törölte el. A vadásztevékenység legváltozatosabb formái még akkor is megnyilatkoznak, mikor nincs gazdasági indok, hogy állatokat vegyünk üldözőbe. A nagyvadak, a szarvasbikák, a rókák, a nyulak vadászata, a solymászat, a vadmadarak elejtése, a horgászás és a gyermekek vadászjátékai az ősi vadászhajlam mai megnyilatkozásai.
Olyan nézet is létezik, hogy a mai vadásztevékenység valódi indítéka nem annyira a zsákmány megkaparintásának vágya, mint inkább saját vetélytársaink képzeletbeli behódoltatása – az üldözőbe vett, inaszakadtából menekülő állat saját fajunk leggyűlöltebb példányát helyettesíti, azt, akit a legszívesebben látnánk ugyanilyen szorongatott helyzetben. Kétségtelenül van ebben némi igazság, legalábbis bizonyos egyének esetében, de ha a vadásztevékenység egészét nézzük, nyilvánvaló, hogy másról is szó van. A „sportszerű” vadászatnak az a lényege, hogy a vadnak méltányos esélyt adnak a menekülésre. (Ha a vad valóban egyik-másik gyűlölt vetélytársunk szimbóluma volna, miért engednénk előnyhöz egyáltalán?) A sportszerű vadászat egész menete tudatosan vállalt ügyetlenségen, önkéntes hátrányon alapszik, melyet a vadász vesz magára. Könnyűszerrel vadászhatna géppuskával, vagy még gyilkosabb fegyverrel, de az már nem lenne sportszerű játék, vagyis vadászat. A valódi kielégülést a feladat nehézsége, a bekerítés finom manőverei, az üldözés sokrétűsége hozza.
A vadászat egyik lényeges vonása, hogy voltaképpen mindenestül szerencsejáték, s ezért nem lepődhetünk meg azon, hogy a szerencsejátékok – számtalan mai, stilizált formájukban – nagy vonzerővel rendelkeznek. Az ősi és a mai sportszerű vadászathoz hasonlóan a szerencsejáték is túlnyomórészt hím foglalatosság, és ugyanilyen, szigorúan betartott társadalmi szabályok-szertartások tartoznak hozzá.
Mai társadalmunk osztályszerkezete azt tanúsítja, hogy a sportszerű vadászat és a szerencsejátékok inkább dívnak az alsóbb és felsőbb osztályokban, mint a középosztályban, és ha elfogadjuk, hogy az ősi vadász-hajlam megnyilatkozásai, erre nagyon nyomós okot találunk. Korábban kifejtettem, hogy az ősi vadászatot főként a munka helyettesíti, és a munka mint ilyen leginkább a középosztályt elégíti ki. Az alsóbb osztályok átlagos hímje olyan munka végzésére kényszerül, mely a vadászhajlam követelményeinek alig felel meg. Túlságosan egyhangú és érdektelen. Hiányoznak belőle az izgalom, a szerencse és a kockázat elemei, amelyek pedig oly fontosak vadászat közben a hímnek. Ez az oka, hogy az alsóbb osztályok hímjei egy nevezőre kerülnek a dologtalan, felsőbb osztálybeli hímekkel, amennyiben mindnyájan nagyobb szükségét érzik, hogy levezessék vadászhajlamaikat, mint a középosztály hímjei, akiknek munkája vadászatot pótló tevékenységként jobban beválik.
Ennyit a vadászatról, és most beszéljünk a táplálkozás általános menetének következő szakaszáról, a préda leterítéséről, helyesebben annak pillanatáról. Bizonyos fokig megnyilatkozik ez a mozzanat a vadászatot pótló munka-tevékenységben, a sportszerű vadászatban és a szerencsejátékban is. A leterítés mozzanata eredeti formájában él tovább a sportszerű vadászatban, de a tevékenység és a szerencsejáték közegében a szimbolikus diadal pillanataiban átalakult formában jelentkezik, hiszen a fizikai aktus kegyetlensége hiányzik. A zsákmányleterítő hajlam napjainkban tehát jelentősen módosult. Meghökkentő szabályossággal jelentkezik a fiatal fiúk játékos (olykor bizony kevésbé játékos) tevékenységében, de a felnőttek életében erős kulturális gátlás fojtja el.
Kiváltképpen két tevékenység mentesül alóla: az említett sportszerű vadászat és a bikaviadal. Noha nap mint nap háziállatok sokaságát mészároljuk le, leterítésük általában rejtve, a nyilvánosság kizárásával történik. A bikaviadalra ennek ellenkezője igaz: nagy tömegek gyűlnek össze, hogy végignézzék, mintegy végigéljék. ahogyan mások kegyetlenül leterítik a prédát.
A véres sportok formális keretei között háborítatlanul folynak ezek a tevékenységek, de ellenzékük is van. E két terület kivételével mindennemű állatkínzást tilt és büntet a törvény. Ez nem mindig volt így. Néhány száz évvel ezelőtt Angliában és sok más országban szabályosan ismétlődő, nyilvános látványosság volt a „zsákmány” kínzása és leterítése. Azóta rájöttek, hogy az effajta kegyetlenkedésben való részvétel eltompíthatja érzékenységünket a vérontás valamennyi formája iránt. Ezért potenciális veszélyforrást jelent komplex, zsúfolt társadalmainkban, ahol a területi és hierarchikus korlátozások szinte tűrhetetlenül fokozódnak, és olykor abnormális kegyetlenkedésekben csapódik ki a felgyülemlett agresszivitás.
Eddig a táplálkozási folyamat korai szakaszaival, módozataival foglalkoztunk. A vadászat és a leterítés aktusa után maga az étkezés következik. Főemlősök lévén, joggal várhatnánk, hogy a csupasz majom szünet nélkül apró falatokon rágódjék. De nem vagyunk tipikus főemlősök. Húsevő fejlődésünk egész táplálkozási rendszerünket megváltoztatta. A tipikus húsevő falánkan lakomázik, étkezései időben távol esnek egymástól – mi magunk is félreérthetetlenül ebbe a kategóriába tartozunk. Ez a hajlam ma is él bennünk, bár a kiváltó ok az eredeti vadászkényszerűség régen eltűnt életünkből. Napjainkban könnyűszerrel felújíthatnánk régi, főemlősi szokásunkat, ha hajlamunk ezt diktálná. Mi mégis ragaszkodunk kötött étkezési ideinkhez, mintha még mindig aktív vadászok volnánk. Alig van, talán nincs is olyan csupasz majom napjainkban, aki a többi főemlős jellegzetes, széteső módján táplálkoznék. Még a leggazdagabbak sem igen esznek napjában többször, mint háromszor, vagy legföljebb négyszer. Sokak számára ez a képlet naponta egy-két nagy étkezést jelent. Valaki közbevethetné, hogy mindez csupán a kulturális célszerűség műve, de erre kevés a bizonyíték. A mai élelmiszer-tartalékok bonyolult elosztása közepette megvalósítható lenne egy olyan hatékony rendszer kidolgozása, amely megengedné, hogy táplálékunkat kis porciókban, szoros időközökben vegyük magunkhoz. A táplálkozás ilyen eloszlása elérhető lenne a társadalmi hatékonyság csökkenése nélkül is, mihelyt kulturális berendezkedésünk hozzászokna, sőt a más irányú tevékenységeket nem kellene hosszabb időre megszakítani, mint jelenleg a „főétkezések” miatt. De ősi, ragadozó múltunk ezt nem engedi, az ilyen táplálkozás nem felelne meg alapvető, biológiai szükségleteinknek.
Érdemes megvizsgálni azt a kérdést is, hogy miért melegítjük föl táplálékunkat, és miért esszük melegen. Három magyarázat adódik. Az egyik az, hogy a meleg eledel a „zsákmány” testhőmérsékletére emlékeztet. Ha ma már nem fogyasztjuk is frissen a leterített állatok húsát, megközelítően olyan hőmérsékleten fogyasztjuk a húst, mint a többi húsevő faj. Az ő eledelük azért meleg, mert ki sem hűlt, a miénk pedig azért, mert újólag fölmelegítettük. A másik magyarázat az, hogy gyenge fogazatunk csak a főzéssel „lágyított” húst bírja megrágni. Ez azonban nem indokolja, hogy miért nem várjuk meg. amíg kihűl, illetve miért melegítünk olyan ételeket is, amelyek eleve könnyen rághatók. A harmadik magyarázat végül az, hogy az eledel hőmérsékletének növelésével ízletességét is növeljük. Ezt a folyamatot tovább is fokozzuk, hiszen táplálékunk alapelemeihez a legkülönbözőbb és legbonyolultabb ízesítő anyagokat adjuk. Ez viszont nem fölvett húsevő sajátságainkból, hanem még ősi, főemlősi életformánkból fakad. A főemlősök jellemző élelme sokkal vegyesebb ízeket tartalmaz, mint a húsevőké. A vadászat, a leterítés és az étel-előkészítés komplex folyamatának végén a húsevő sokkal egyszerűbben, nyersebben viselkedik a főemlősnél, mikor végre evésre kerül sor: mohón bekapja és fölfalja eledelét! A majmok és az emberszabású majmok ezzel szemben roppant érzékenységgel reagálnak ételdarabkáik váltakozó ízeire, ízárnyalataira. Élvezik a különböző ízeket, és egyre váltogatják őket. Lehetséges, hogy mikor fölmelegítjük és megízesítjük ételeinket, a korai főemlős élet válogatós ízlésének engedelmeskedünk ma is. Talán ezzel is védekeztünk, hogy ne váljék belőlünk ízig-vérig húsevő.
Ha már fölemlítettük az ízek kérdését, talán tisztázzunk egy félreértést, mely az íz ingerek „vételével” kapcsolatos. Hogyan ízleljük azt, amit megízlelünk? A nyelv felülete nem sima: apró dudorok, papillák borítják, bennük az ízlelőbimbókkal. Egy-egy ember körülbelül tízezer ízlelő-bimbóval rendelkezik, bár idősebb korra ezek érzékenysége romlik és száma csökken, innen az eltompult ínyű, koros ínyenc képzete. Meglepő, hogy mindössze négy alapízt különböztetünk meg: savanyút, sósat, keserűt és édeset. Mikor ételdarab kerül a nyelvre, a négy alapíz arányát érzékeljük, s ez a vegyes inger határozza meg az étel jellegzetes ízét. A nyelv különböző részei egy-egy alapízre erősebben reagálnak. A nyelv hegye különösen sósra és édesre érzékeny, oldalsó részei a savanyúra és hátsó része a keserűre. A nyelv egész felülete érzékeli az eledel állagát és hőmérsékletét is, de ennél többre már nem képes. A finomabb, összetettebb zamatokat, melyekre igen érzékenyen reagálnak, nem ízleljük, hanem szagoljuk. Az étel illata felszökik az orrüregbe, ahol a szaglónyálka-hártya helyezkedik el. Mikor megjegyezzük, hogy valamilyen ételnek pompás íze van, tulajdonképpen azt mondjuk, hogy pompás az íze és a szaga. Jellemző, hogy amikor súlyos náthában szenvedünk, és szaglóérzékünk sokkal kevésbé hatékony, azt mondjuk, hogy az étel ízetlen. Valójában éppen annyira érezzük az ízét, mint máskor – az illatát nem érezzük, ez tűnik fel.
Az ízlelés egyik aspektusa azonban külön említést érdemel, s ez nem más, mint fajunk tagadhatatlanul uralkodó „édesszájúsága”. Ez idegen a tipikus húsevőktől, viszont jellegzetesen főemlős sajátság. Ahogy beérik a főemlősök természetes tápláléka, s mind alkalmasabbá válik a fogyasztásra, legtöbbször egyre édesebb, a majmok és az emberszabású majmok pedig hevesen reagálnak mindenre, amely ezt az ízt hordozza. A többi főemlőshöz hasonlóan nekünk is gyengénk az édesség. Hiába erős bennünk a húsevő hajlam, a különlegesen édesített anyagok előszeretetében majomeredetünk fejeződik ki. Jobban szeretjük ezt az alapízt a többinél. Vannak édességboltjaink, de „savanyúságboltjaink” már annál kevésbé. Teljes étkezések végén az ízek-zamatok összetett láncolatát legtöbbször valami édessel végezzük, ez az íz marad utána a szánkban. Még jelentőségteljesebb, hogy ha olykor a nagyétkezések közötti időben bekapunk valamit (tehát bizonyos mértékig ősi, főemlősökre jellemző, elszórt táplálkozásunkhoz térünk vissza), szinte mindig főemlősökre jellemző, tehát édes ízű étkeket választunk: cukorkát, csokoládét, fagylaltot, vagy cukortartalmú italokat.
Olyan erős ez a hajlam, hogy bajt is okozhat. A táplálékul szolgáló anyagot ugyanis két mozzanata teszi kívánatossá: táptartalma és kellemes íze. A természetben együtt jár ez a két tényező, ám a mesterségesen előállított élelmiszerekben elválhatnak egymástól, s ez veszélyes lehet. Roppant vonzóvá tehetők a táptartalom dolgában szinte értéktelen élelmiszerek: egyszerűen jó adag mesterséges édesítés hozzáadásával. Ha az ilyen élelmiszerek felkeltik ősrégi, főemlősi gyengénket, az „édesszájúságot”, elmajszoljuk őket, s annyira eltelünk velük, hogy másnak már alig marad hely – fel is borulhat így étrendünk egyensúlya. Ez különösen növekedésben lévő gyermekeknél van így. Egy korábbi fejezetben megemlítettem, hogy nemrégiben kimutatták: az édes, gyümölcsre emlékeztető szagok előszeretete rohamosan csökken a serdülőkor kezdetével, a virágos, olajos, pézsmás szagok előnyére. A gyermekkori édesszájúsággal azonban jócskán vissza lehet élni, vissza is élnek vele gyakran.
A felnőtteket más veszély fenyegeti. Táplálékuk legtöbbször oly ízletesnek készül – annyival ízesebb, mint a természetes eledel –, hogy vonzereje élesen felszökik, és az étkezési reakció túlzott lesz. Ennek sok esetben egészségtelen elhízás a következménye. A legkülönbözőbb bizarr diétákat ötlik ki ennek ellensúlyozására. A „páciensnek” ezt vagy azt kell fogyasztania, ebből többet, abból kevesebbet, és mozognia, sportolnia kell. Megoldás, sajnos, csak egyetlenegy kínálkozik: kevesebbet kell enni. Az ilyen diéta csodákat művelhet, ám a „pácienst” továbbra is elárasztják a kellemesebbnél kellemesebb, ízlelésére apelláló ingerek, s ezért nehezére esik hosszabb ideig kitartania gyógymódja mellett. Az elhízott embert további nehézség is sarokba szorítja. Már említettem a pótcselekvések jelenségét – a szükségtelen műveleteket, amelyek stresszes állapotban feszültségünk enyhítésére szolgálnak. Láthattuk, hogy a pótcselekvések leggyakoribb, legközönségesebb formája a táplálékfogyasztás. Feszült pillanatainkban apró ételdarabkákat majszolunk, szükségtelenül italféleségeket szürcsölünk. Feszültségünk enyhülhet ugyan, de igencsak elhízhatunk, hiszen a pótcselekvéses táplálkozás „szükségtelen” volta általában azt jelenti, hogy valami édeset veszünk magunkhoz. Ha hosszú időn át ismétlődik ez, elérkezünk „a vigyáznom kell a vonalaimra” jól ismert állapotához, majd a bűntudattal szegélyezett ingatagság ismerős, kerekded körvonalaihoz. Az ilyen emberre csak úgy hat a fogyasztókúra, ha olyan más viselkedési változásokkal is jár, amelyek csökkentik az eredendő feszültséget. A rágógumi szerepéről érdemes itt néhány szót szólni. A jelek szerint kizárólag azért állították elő, hogy pótcselekvéses táplálékul szolgáljon. Tartalmazza a szükséges, feszültségoldó „foglalatosság” mozzanatát, de nem járul hozzá kártékonyan az élelem fölvétel végösszegéhez.
Ha megvizsgáljuk a mai csupasz majom eledeleinek változatosságát, megállapítható, hogy a skála széles. A főemlősök étrendje legtöbbször eleve változatosabb, mint a húsevőké. A húsevők specialisták lettek a táplálkozásban, míg a főemlősök opportunisták. Japán makákó majmok tüzetes, helyszíni vizsgálata például feltárta, hogy száztizenkilencféle növényen élnek, amelyeket rügyek. hajtások, levelek, gyümölcsök, gyökerek és kérgek formájában fogyasztanak, nem is szólva a pókok, kemény hátú bogarak, lepkék, hangyák és tojások legkülönbözőbb fajtáiról. A tipikus húsevő étrendje táplálóbb, de sokkal egyhangúbb.
Mikor ragadozók lettünk, mindkét világba bejárásunk nyílt. Csatoltuk étrendünkhöz a magas tápértékű húst, és nem adtuk fel régebbi, főemlősi, mindenevő hajlamunkat sem. Az utóbbi időben – vagyis az utóbbi néhány ezer évben – élelmet előállító technológiánk jelentősen javult, az alaphelyzet azonban nem változott. Amennyire megállapítható, első mezőgazdasági szisztémánk lényegében „vegyes gazdálkodásnak” nevezhető. Fej fej mellett haladt az állatok és növények háziasítása, s még ma, zoológiai és botanikai környezetünk fölötti korlátlan hatalmunk korában is megtartjuk mindkét húrját ennek az íjnak. Mi szólt ellene, hogy tovább lépjünk az egyik irányban? Az látszik helyes válasznak, hogy a rohamosan sűrűsödő népesség, ha kizárólag húson élne, mennyiségi probléma elé kerülne, ha pedig csakis növényen élne, a minőséggel támadna baja.
Közbevethetné valaki: főemlős elődeink kénytelenek voltak meglenni jelentős mennyiségű hús nélkül, ezt mi is megtehetnénk. Csak a körülmények nyomására lettünk húsevőkké, és most, hogy úrrá lettünk környezetünkön, és összetett növényféleségeket termesztünk, vajon miért nem térünk vissza főemlősi táplálkozási szokásainkhoz? Nem más ez, mint a vegetáriánus hitvallás, de ennek térhódítása figyelemreméltóan sikertelen. Úgy tűnik, hogy a húsevő hajlam túlságosan mélyre gyökerezett. Amint lehetőségünk nyílt, hogy húst habzsoljunk, örömest elhagytuk régi táplálkozási szokásainkat. Sokat elárul az is, hogy a vegetáriánusok csak ritkán védelmezik úgy étrendjüket, hogy egyszerűen jobban ízlik a többinél. Bonyolult mentségeket gondolnak ki védelmére, s a legkülönbözőbb orvostudományi pontatlanságokat, filozófiai következetlenségeket sorakoztatják fel.
Az önkéntes vegetáriánusok úgy jutnak kiegyensúlyozott étrendhez, hogy – a tipikus főemlősök módjára – legváltozatosabb növényi anyagokat eszik. Néhány közösség számára azonban a hústalan étrend nem erkölcsi alapokon nyugvó, kisebbségi előszeretet, hanem szomorú, gyakorlati szükségszerűség. A növénytermesztő technika fejlődésével és egynéhány alapvető gabonaféleség előtérbe kerülésével bizonyos kultúrákban jellegzetes primitív termelési hatékonyság terjedt el. A széles körű mezőgazdasági tevékenység módot adott rá, hogy hatalmas népességek alakuljanak ki, ám az a tény, hogy étrendjük csupán néhány alapvető gabonaféleségre szorítkozik, a hiányos táplálkozás komoly következményeihez vezetett. Az ilyen népek nagy számban szaporodnak, de egyedeik testi állapota szegényes. Éppen csak hogy életben tudnak maradni. Ugyanúgy, ahogyan a kulturális eredetű fegyverek helytelen használata agresszív katasztrófához vezethet, táplálkozási katasztrófát okozhat, ha helytelenül élünk a kulturális eredetű élelem-előállító eljárásokkal. Azok a társadalmak, amelyekben ilyen módon fölborult a fontos táplálékegyensúly, nem feltétlenül pusztulnak el, de meg kell küzdeniük – ha a minőség terén fejlődni akarnak – mindazokkal a tömeges, káros következményekkel, melyeket a fehérjék, ásványi anyagok és vitaminok hiánya idéz elő. A jelenkor legegészségesebb és legélenjáróbb társadalmaiban megvan a hús-növény étrend egyensúlya. Akármilyen drámai változások mentek is végbe a táplálék-előállítás módszereiben, a jelenkor fejlett csupasz majma lényegében ugyanolyan étrenden él, mint ősi, vadászó elődje. Újra láthatjuk, hogy az átalakulás tulajdonképpen látszólagos.
Az állat testfelülete – vagyis ahol közvetlenül érintkezik környezetével – egy-egy élet során megszámlálhatatlan alkalommal részesül durva bánásmódban. Meghökkentő, hogy milyen jól viseli a koptató, elnyűvő hatásokat, milyen sokáig kitart. A szövetek önpótlásának bámulatos rendszere műveli ezt a csodát, no meg az, hogy az állatokban temérdek kényelmi mozdulat fejlődött ki testfelületük tisztán tartására. Hajlamosak vagyunk arra, hogy viszonylag lényegtelennek véljük a tisztogató műveleteket olyan viselkedési formák mellett, mint a táplálkozás, a harc, a menekülés és a párosodás, pedig nélkülük aligha működhetnék hatékonyan a test. Vannak állatok, például az apró madarak, amelyek fennmaradásában döntő jelentőségű a tollazat „karbantartása”. Ha a tollak összeloncsosodnak, a madár nem tud elég gyorsan fölszállni a ragadozók elől, az idő hidegre fordulásával pedig nem tudja megőrizni magas testhőmérsékletét. A madarak hosszú órákon keresztül fürödnek, tollászkodnak, olajozzák és vakarják magukat, s ezt hosszú, összetett láncolatban végzik. Az emlősök kényelmi műveletei talán nem annyira bonyolultak, de ők is hosszasan bolhászkodnak, nyalogatják, rágcsálják, vakargatják, dörzsölgetik magukat. A tollazathoz hasonlóan a szőrzet is karbantartást igényel, hogy tulajdonosát melegen tartsa. Ha összecsomósodik, bemocskolódik, nő a betegségek veszélye. Támadást kell indítani a bőrparaziták ellen, s számukat a lehető legkisebbre kell szorítani. Ez a főemlősökre is áll.
A vadon élő majmok és nagymajmok gyakran tisztogatják magukat, módszeresen vizsgálják végig szőrzetüket, hogy eltávolítsák belőle az apró, elszáradt bőrdarabkákat, idegen testeket. A talált szennyeződés általában a szájban köt ki; megeszik, de legalábbis megízlelik. A tisztogató műveletek hosszú perceken át tarthatnak, miközben az állat a jelek szerint feszülten koncentrál. A tisztogatás „meneteit” hirtelen vakarózás, rágcsálás szakíthatja meg, amely a bőr konkrét irritációira irányul. A legtöbb emlős csupán hátsó lábával vakarózik, a majmok és az emberszabású majmok azonban mellső lábukat is igénybe vehetik. Mellső végtagjaik ideálisan megfelelnek a tisztogatás feladatának. Karcsú ujjaik átfésülik a bundát, és a konkrét irritációkat nagy pontossággal lokalizálják. A karmokhoz és patákhoz képest a főemlős kezei precíziós tisztogató eszközök. Két kéz még így is többet ér, mint egy, és ez némi problémát okoz. A majom vagy az emberszabású majom mindkét kezét igénybe tudja venni, mikor lábát, horpaszát, mellét veszi kezelésbe, de hátával és karjaival ilyen módon már nem tud boldogulni. Tükör híján, mikor feje tájára koncentrál, nem látja, hol jár a keze, és ha mindkét kezét használja is, vakon kénytelen dolgozni. Nyilvánvaló, hogy a fej, a hát és a kar tájéka kevésbé lehet ápolt, mint a mell, az oldal és a láb – hacsak valami különleges bánásmódot ki nem talál az állat.
A megoldás a társas kurkászásnak, ennek a baráti, kölcsönös segélyrendszernek a kialakulása. Erre mind a madarak, mind pedig az emlősök körében számos fajnál találunk példát, de tetőfokát a magasabb rendű főemlősök között éri el. Egymás tisztogatására különleges felhívó jelzések alakultak ki: a társas „kozmetikai” tevékenység hosszas lehet és intenzív. Mikor a kurkászásra vállalkozó majom a társa közelébe lép, e szándékát jellegzetes arckifejezéssel adja az utóbbi tudtára. Sűrű időközökben cuppant ajkaival, s a cuppantások között gyakran nyelvet ölt. A tisztogatás célpontjául szolgáló majom úgy jelzi, hogy vállalkozik a kezelésre, hogy testtartását elernyeszti, s olykor bizonyos testtájékát a másik elé tálalja. Egy korábbi fejezetben már kifejtettem, hogy a cuppantások különleges, rituális formái a szőrzet tisztogatása közben előkerült darabkák megízlelésének. Felgyorsítva, eltúlozva és ütemesítve ez a mozdulat szembeötlő, eltéveszthetetlen vizuális jelzéssé válik.
A társas kurkászás kooperatív, nemagresszív tevékenység, s a cuppantó forma így lett barátságos jelzés. Ha két állat meg akarja szilárdítani baráti kötelékeit, ezt elérheti azzal, hogy ismételten, kölcsönösen kurkássza egymást, még ha bundája állaga ezt nem igényli is. Kevés összefüggés mutatható ki a bundán található szennyeződés, illetve a kölcsönös kurkászás időtartama között. A társas kurkászás tevékenysége majdhogynem önállósult, elszakadt eredeti indítékaitól. Továbbra is betölti azt az életbe vágó funkcióját, hogy tisztán tartsa a szőrzetet, motivációja azonban inkább társas, mintsem kozmetikai. Az ilyen tevékenység módot ad rá, hogy két állat szoros közelségbe kerüljön, mégpedig nemagresszív, együttműködő hangulatban, s ezáltal hozzájárul a csoport, vagy telep egyedközi kapcsolatainak megszilárdításához.
Ebből a barátságos jelzésből két újramotiváló eljárás is kinőtt: az egyik a megadásé, a másik pedig a megnyugtatásé. Ha a gyengébb állat megrémül az erősebbtől, cuppantó, kurkászásra vállalkozó jelzéseivel megbékítheti az erősebbet, majd valóban tisztogatni kezdi bundáját. Így csökken az uralkodó szerepű állat agresszivitása, könnyebben elfogadja az alárendelt állatot. Azért tűri el annak jelenlétét, mert az szolgálatot tesz neki. Ugyanakkor, ha az uralkodó szerepű állat le akarja csillapítani a gyengébb félelmeit, ezt ugyanezzel a jelzéssel érheti el. Ha rácuppant, azt a tényt erősíti meg, hogy nincsenek agresszív szándékai. Ha sugárzik is belőle a fensőbbség, jelezni tudja, hogy szándékai békések. Az ilyen megnyugtató mutatvány ritkábban fordul elő, mint a megbékítő változat, egyszerűen azért, mert a főemlősök társas berendezkedése ezt ritkábban igényli. Ritkán rendelkezik olyasmivel a gyengébb állat, amit az erősebb megkívánna, és ne tudna közvetlen agresszióval megszerezni. Kivételes esetként az uralkodó szerepű, de gyermektelen nőstény néha megkívánja, hogy megközelítse egy másik nőstény kölykét, és dédelgesse. A kölyökmajom természetesen halálra rémül az idegentől, visszaretten tőle. Ilyenkor megfigyelhető, hogy a nagy nőstény cuppantásokkal igyekszik megnyugtatni az aprócska kölyköt. Ha a kölyök félelme elül, a nőstény dédelgetni kezdi, s tovább csitítgatja, miközben gyengéden tisztogatja a bundáját.
Érthető, hogy ezek után saját fajunkban is elvárnánk, hogy ez az alapvető, főemlősi tisztogató forma valamiképpen megnyilatkozzék, nemcsak egyszerűen mint tisztogató művelet, hanem mint társas jelenség. A nagy különbség persze az, hogy mi már nem rendelkezünk dús bundával, melyet tisztán kéne tartani. Mikor két csupasz majom találkozik, és ki akarja nyilvánítani baráti szándékait, a társas kurkászásra mutatott készség helyett ennek valamiféle pótlékát kell felhasználni. Ha megfigyeljük az olyan helyzeteket, ahol – más főemlős fajokban – az ember azt várná, hogy kezdetét veszi a kölcsönös kozmetika, érdekes dolgok mutatkoznak. Először is nyilvánvaló, hogy a cuppantást fölváltotta a mosoly. Már érintettük a mosoly eredetét: olyan különleges gyermekkori jelzés, amely a csimpaszkodási reakció hiányában arra szolgál, hogy magára vonja az anya figyelmét, érzelmeit a gyermek irányába hangolja. A felnőtt életbe átnyúlva a mosoly magától értetődően kiváló pótléka a kurkászás felkínálásának. De mi történjék, miután felkínáltuk baráti szándékainkat? Valahogyan állandósítani is kell a jelzést. A cuppantást megerősíti maga a tisztogató művelet, de mi erősíti meg a mosolyt? A mosolyt meg lehet ugyan ismételni, hosszú időre ki lehet terjeszteni a kezdeti érintkezés után is, de valami másra is szükség van, ami több foglalatosságot ad. Valami olyan tevékenységre, mint a tisztogatás, amit kölcsönvehetünk valahonnét, és a magunk céljaira alakíthatunk. Egyszerű megfigyelés is rávezet, hogy ez a bitorolt módszer a szóbeli érintkezés.
A beszéd viselkedésformája eredetileg abból a megnövekedett igényből fejlődött ki, hogy együttműködéses alapon kicseréljük információinkat. Az állatok mindennapos, széles körben elterjedt, nem szóbeli hangadásaiból nőtt ki. A tipikus emlősök veleszületett horkantó és sivító repertoárjából egy tanult hangjelzésekre épülő, összetettebb láncolat jött létre. Hangi egységek, kombinálásuk, illetve újrakombinálásuk – ezek az alapjai az úgynevezett információs beszédnek. A primitívebb, nem szóbeli hangulatjelzésektől eltérően a kommunikációnak ez az eljárása képessé tette ősünket, hogy környezete tárgyaira, és nemcsak a jelenre, hanem a múltra és a jövőre is hivatkozzék. Mind a mai napig az információs beszéd fajunk legfontosabb hangi kommunikációs formája. De ez a forma nem rekedt meg itt a fejlődésben. További funkciókat vett magára. Az egyik a hangulati beszéd. Ha szigorúan vesszük, erre nem is volt szükség, hiszen nem dobtuk el a nem szóbeli hangulatjelzéseket. Ma is közölhetjük, és közöljük is, érzelmi állapotunkat az ősi, főemlősökre jellemző sikolyokkal és horkantásokkal, de az ilyen üzeneteket érzéseink szóbeli megerősítésével bővítjük ki. A fájdalmas nyögést tüstént szóbeli jelzés követi: „Fáj.” A dühödt üvöltést ez az üzenet kíséri: „Mérges vagyok.”. A nem szóbeli jelzés olykor nem tiszta formájában, hanem a hanglejtésben jelentkezik. Sikoltva, nyüszítve mondjuk, hogy „Fáj”. Üvöltve, kiabálva mondjuk, hogy „Mérges vagyok”. Ilyen esetben a hanglejtést nem módosítja a tanulás, olyannyira közel áll az ősi, nem szóbeli, emlősökre jellemző jelzésrendszerhez, hogy az üzenetet még egy kutya is megérti, hát még fajunk egyik más népének képviselője. Az ilyen esetekben használt, konkrét szavak szinte feleslegesek. (Mondják kutyájuknak vicsorítva, hogy „jó kutya”, és becézően, hogy „rossz kutya”: tüstént megértik, mire gondolok.) A hangulati beszéd legnyersebb és legintenzívebb formája csupán azt jelenti, vagy alig többet, hogy a szóbeli hangjelzések „túlcsordultak”, és a kommunikáció olyan területére tévedtek, amelyről a nem szóbeli jelzések már gondoskodtak. Értéke abban rejlik, hogy így nagyobb tér nyílik a finomabb, érzékenyebb hangulatjelzések számára.
A szóbeliség harmadik formája a felfedező beszéd. Beszéd ez pusztán a beszéd kedvéért, ha úgy tetszik, esztétikus beszéd, játékos beszéd. A beszéd éppen úgy vált az esztétikus fölfedezés közegévé, mint az információátvitel másik formája, a képalkotás. A költő a festőt utánozza. Ebben a fejezetben azonban a szóbeliség negyedik formája érdekel bennünket, amelyet nemrégiben találóan neveztek el kapcsolatápoló beszédnek. A társas összejövetelek jelentés nélküli, udvarias csevegéséről van szó, amelyet például ilyen kitételek jellemeznek: „Szép időnk van ma”, vagy „Mit olvasott mostanában?” stb. Nem funkciója az efféle beszédnek a fontos gondolatok, információk cseréje, nem is fedi fel a beszélő igazi hangulatát, és még esztétikailag sem szép. Szerepe az, hogy megerősítse az üdvözlő mosolyt, fönntartsa a társadalmi összetartozást. A társas kurkászás általunk alkalmazott pótléka. Nemagresszív társadalmi foglalatosság, amely módot ad rá, hogy közösen, hosszabb időre közszemlére bocsássuk magunkat, s így értékes csoportkötelékek, barátságok alakulhassanak ki, szilárdulhassanak meg.
Ilyen megvilágításban szórakoztató játék nyomon követni, hogyan alakul egy-egy társas összejövetel alkalmával a kapcsolatápoló beszéd menete. Legnagyobb szerephez közvetlenül a kezdeti, üdvözlő szertartás után jut. Eztán fokozatosan veszít jelentőségéből, ám újra megközelíti csúcsértékét, mikor szétszéledőben van a csoport. Ha a jelenlévők pusztán társasági okokból gyűltek össze, a kapcsolatápoló beszéd természetesen mindvégig kitarthat – az információs, hangulati, illetve felfedező beszéd rovására. A koktélparti jó példája ennek: ilyen alkalmakkor a „komoly” beszédet akár szántszándékkal is elfojthatja a házigazda, aki ismételten közbelép, megszakítja a folyamatos társalgást, és az egymást „ápolgató” partnereket körbevezeti, másoknak is bemutatja, hogy a társas érintkezés maximumát elérje. Így az összejövetel valamennyi tagja újra és újra az érintkezés kezdő lépéseire kényszerül, márpedig ebben a szakaszban a legerősebb a kapcsolatápoló beszéd igénye. A szakadatlan, társas kurkászás efféle rendezvényei akkor sikeresek, ha elegendő számú vendég jelenik meg, így ugyanis az új érintkezések sora kitart egészen addig, amíg az összejövetel véget nem ér. Ez a magyarázata annak a rejtélyes, minimális létszámnak, amelyet automatikusan mindig elengedhetetlennek vél a házigazda, amikor effajta összejövetelt rendez. A szűkebb körű, közvetlen vacsorarendezvények némileg más helyzetet illusztrálnak. A kapcsolatápoló beszéd ilyen helyzetben észrevehetően lankad, ahogyan az idő múlik, és egyre nagyobb tér jut az információk és gondolatok komoly cseréjének. A társaság szétoszlása előtt azonban rövid időre újólag föltámad a kapcsolatápoló beszéd, míg el nem jön a búcsú ideje. Ekkor ismét visszatér a mosoly is, és a társas kapcsolatok ezáltal még egyszer megszilárdulnak, hogy a következő találkozásig kitartsanak.
A formálisabb, üzleti jellegű találkozókon az érintkezés elsődleges funkciója az információs beszéd, és bár a kapcsolatápoló beszéd alig jut szerephez, nem feltétlenül hiányzik. Megnyilatkozása szinte teljességgel a kezdő és záró pillanatokra korlátozódik. Míg a vacsorarendezvényen fokozatosan lankad, itt néhány udvarias, kezdeti formula után hirtelen megszakad. Itt is a találkozó utolsó pillanataiban jelentkezik újra, amint érezhetővé válik valamilyen jel jóvoltából az elválás anticipálható pillanata. A kapcsolatápoló beszédre oly erős a hajlam, hogy elfojtására az üzleti gyülekezetek általában fokozni kénytelenek a találkozók formalitását. Ez magyarázza a bizottsági, parlamentáris módszerek eredetét, ahol olyan csúcsértéket ér el a formalitás, amilyet más, magántermészetű alkalmakkor csak ritkán tapasztalhatunk.
A kapcsolatápoló beszéd a társas kurkászás legfontosabb pótléka, ám korántsem egyedüli megnyilatkozása fajunkban. Csupasz bőrünk nem bocsát ki túlságosan izgató, tisztogatásra ösztönző jelzéseket, de ezt gyakran ellensúlyozzák bizonyos, még izgatóbb felületek – a szőrzet pótlékaként. Bolyhos-prémes ruhák, plédek, bútordarabok gyakorta erőteljes tisztogató reakciót váltanak ki. A dédelgetett háziállatok még inkább: kevés az olyan csupasz majom, aki ellenállna a kísértésnek, hogy végigsimítsa a macska bundáját, vagy megvakargassa a kutya füle tövét. Az a tény, hogy az állat hálás az ilyen társas kurkászó tevékenységért, a művelet kellemességének csupán egyik része. Fontosabb, hogy a dédelgetett háziállat testfelületének simogatásával levezethetjük ősi, főemlősi kurkászó hajlamainkat.
Ami a magunk portáját illeti, ha testfelületünk túlnyomó része csupasz is, fejünk tájékán dús, hosszú szőrzet vár tisztogatásra. Ez a tájék nagy figyelemben részesül – tulajdonképpen nagyobb figyelemben, mint azt a higiénia megkívánná – a kurkászásra specializálódott egyének, a borbélyok-fodrászok részéről. Első pillantásra nem érthető, hogy a kölcsönös fodrászkodás miért nem vált műsorszámává mindennapos, otthoni, társas összejöveteleinknek. Miért alakítottuk ki példának okáért a kapcsolatápoló beszéd szokását a tipikus főemlősi baráti kurkászás pótlékaként? Eredeti kurkászó műveleteinket könnyűszerrel összpontosíthattuk volna a fej tájékára. A magyarázat minden bizonnyal az, hogy a hajnak szexuális jelentősége van. Jelenlegi formájában a fej szőrzetének elrendezése merőben más a két nemben, s ezért másodlagos nemi jelzésnek tekinthető. Szexuális asszociációi óhatatlanul oda vezettek, hogy részt kapott a nemi viselkedés menetében, s így a haj simogatása, rendezgetése ma már túlságosan erotikus színezetű művelet, hogysem egyszerű társas, baráti gesztusként megengedhető legyen. Ha viszont ennek eredményeképpen tabuvá vált a társas összejövetelek alkalmával, valami más levezető megoldást kellett találni. Kurkászó hajlamainkat levezethetjük, ha egy macskát, vagy egy díványt simogatunk, ám azt a hajlamunkat, hogy bennünket tisztogassanak, különleges helyzetben élhetjük csak ki. A tökéletes megoldás nem más, mint a fodrászszalon. Az ide betérő vendég kedve szerint kiélheti azt a vágyát, hogy tisztogassák, gondozzák, és nem kell attól tartania, hogy szexuális mozzanatok csúsznak a műveletbe. A hivatásos kurkászók, a fodrászok különálló kategóriába tartoznak, akiket semmi nem köt a „törzsi” ismeretségen alapuló csoporthoz – tehát megszűnik az efféle veszély. Ezt még hathatósabban szavatolja, hogy a férfiakat férfiak, a nőket nők gondozzák. Ha nem ez a helyzet, valamilyen úton-módon csökken a fodrász szexualitása. A férfi hölgyfodrász általában nőiesen viselkedik, függetlenül valódi, egyéni nemiségétől. A férfiakat majdnem mindig férfi borbély ápolja, s a masszírozónő általában meglehetősen férfias.
A fodrászkodás viselkedésformája három funkciót tölt be. Nemcsak megtisztítja a hajat, és levezeti a társas kurkászás hajlamait, hanem díszíti is a vendéget. A test feldíszítése szexuális, agresszív, vagy egyéb társas célok érdekében a csupasz majom életében igen elterjedt jelenség – más fejezetekben esik erről szó. A kényelmet szolgáló viselkedésformák taglalásakor nem illeti említés, hacsak azért nem, mert igen gyakran szemmel láthatólag valamilyen tisztogató műveletből nő ki. A tetoválás, borotválás, szőrtelenítés, manikűr, a fül átlyukasztása és a köpölyözés kezdetlegesebb formái egyként az egyszerű kurkászó műveletekből fejlődtek ki. De míg a kapcsolatápoló beszédet egy más területről vettük kölcsön, s tettük meg a kurkászás pótlékává, itt ellentétes folyamat játszódott le: a tisztogató műveleteket egy más terület céljaira vettük kölcsön, módosítottuk. A mutogatás funkciójával az eredetileg kényelmi célokat szolgáló, bőrápolással kapcsolatos műveletek jóformán bőrcsonkításos műveletekké alakultak át.
Ez a hajlam bizonyos fogoly, állatkerti állatokban is megfigyelhető. Szokatlanul hevesen tisztogatják, nyalogatják magukat, vagy egymást egészen addig, amíg csupaszra nem ritkítják egy-egy tájék szőrzetet, s kisebb sebeket nem okoznak saját testükön vagy társukén. Az ilyen szélsőséges tisztogatást stresszes, vagy unalmi állapot váltja ki. Hasonló körülmények okozhatják, hogy saját fajunk tagjai olykor megcsonkítják testfelületüket, amit megkönnyít és ösztönöz az is, hogy bőrünk csupaszon tárulkozik elő. Jellemző opportunizmusunk módot adott rá, hogy meglovagoljuk ezt a különben veszélyes és káros hajlamot, és díszítő eljárásként szolgálatunkba kényszerítsük.
Az egyszerű bőrápolásból egy másik, fontosabb tevékenység is kinőtt: az orvosi gondozás. A többi fajok vajmi keveset fejlődtek ebben az irányban, a csupasz majom esetében azonban a társas kurkászásból kinőtt orvosi gondozás roppant mértékben előmozdította a faj sikeres fejlődését, különösen az újabb időkben. Legközelebbi rokonainkon, a csimpánzokon már föllelhetjük ennek a fejlődésnek a kezdetét. A kölcsönös kurkászás általános bőrápoló funkcióján kívül megfigyelték, ahogyan a csimpánz egyik társa kisebb fizikai sérülését kezeli. Gondosan megvizsgálja és tisztára nyalogatja a kisebb gyulladásokat, sebeket. Óvatosan kihúz egy-egy szálkát, miközben két ujjával összecsípi társa bőrét. Egy ízben apró hamudarabka került az egyik nőstény szemébe, aki vinnyogva közeledett az egyik hímhez, így adta hírül gyötrelmét. A hím lekuporodott mellé, feszült figyelemmel megvizsgálta, majd nagy elővigyázatossággal hozzálátott, hogy kiszedje a hamut, s ehhez mindkét kezének egy-egy ujjvégét használta körültekintően, gyengéden. Több ez puszta tisztogatásnál: a valódi értelemben vett kooperatív orvosi gondozás első jele. A csimpánzok körében az imént leírt példa csúcsteljesítménynek tekinthető. A mi fajunkban viszont, ahogyan értelmünk és kooperatív szellemünk öles léptekkel haladt előre, az ilyen specializált tisztogató művelet csupán kezdő lépés volt a kölcsönös fizikai segélynyújtás roppant iparágában. Az orvosi világ napjainkra oly összetett, hogy társadalmi szemszögből állati, kényelmi viselkedésformáink döntő megnyilatkozása lett. Az apró kényelmetlenségek megszüntetésétől odáig bővült, hogy ma már súlyos betegségeken és testi sérüléseken is diadalmaskodik. Az orvostudomány biológiai értelemben egyedülálló vívmányokat hozott, de miközben racionalizálódott, irracionális elemei túlságosan is a háttérbe szorultak. Hogy ezt megértsük, feltétlenül különbséget kell tennünk a „rossz közérzet” súlyos és kevésbé súlyos esetei között. Más fajokhoz hasonlóan a csupasz majom is eltörheti a lábát merő véletlenségből, vagy megfertőződhet egy rosszindulatú parazitától. A kevésbé komoly „panaszok” esetében azonban tisztán kell látnunk. A könnyű fertőzéseket és betegségeket általában ugyanolyan racionális alapon kezeljük, mintha súlyos betegségek könnyű változatai volnának, holott számos nyomós körülmény arra mutat, hogy valójában itt a primitív kurkászó hajlam nyilatkozik meg. Az orvosi tünetek a viselkedésformák problémáiból fakadnak, amelyek eredetileg nem fizikaiak, csupán fizikai formában nyilatkoznak meg.
A gondoztatás kedvéért észlelt betegségek, ha szabad így hívnunk őket, olyan mindennapos panaszokban nyilvánulnak meg, mint a nátha, megfázás, influenza, hátfájás, gyomorrontás, bőrgyulladás, torokfájás, epebántalom, mandulagyulladás, gégehurut. A „beteg” állapota nem súlyos, de egészsége eléggé megrendült ahhoz, hogy igazolja a társak fokozott gondoskodását. Az ilyen tünetek funkciója azonos a kurkászásra hívó jelzésekével, s az eredmény: az orvosok, ápolónők, gyógyszerészek, rokonok és barátok gondoskodó tevékenysége megindul. A „beteg” eléri, hogy barátságos együttérzés és gondoskodás vegye körül, ami sokszor egymagában is elegendő a gyógyuláshoz. A tabletták, gyógyszerek beadása tulajdonképpen az ősi kurkászó műveleteket helyettesíti – olyan foglalatosság, amely szertartásosságával fenntartja a tisztogató és tisztogatott egyén kapcsolatát a társas együttműködés e különleges szakaszában. Az előírt vegyszerek pontos vegytartalma szinte lényegtelen, és ezen a szinten vajmi kevés a különbség a modern orvostudomány eljárásai és az ősi kuruzslók gyakorlata között.
Az enyhébb betegségek ilyen interpretációját bizonyára sokan tartják hamisnak abból a megfigyelésből kiindulva, hogy az efféle panaszoknál is igazi vírusok, baktériumok kerülnek a szervezetbe. Márpedig ha valóban jelen vannak, és náthát, vagy gyomorfájást okoznak, mi végre keresünk jelenlétükre éppen a viselkedésformákban magyarázatot? Azt felelhetjük, hogy bármely nagyváros lakói szakadatlanul érintkeznek ezekkel a közönséges vírusokkal és baktériumokkal, és mégis csak hébe-hóba esnek ágynak miattuk. Bizonyos egyéneknek többet ártanak, mint másoknak, ezt se feledjük el. A közösség átlagosnál sikeresebb, vagy társadalmilag kiegyensúlyozott tagjai csak ritkán esnek a gondoztatás kedvéért észlelt betegségekbe. Rendkívül fogékonyak viszont ezekre a közösség olyan tagjai, akik hosszabb-rövidebb időre szóló társadalmi problémákkal küszködnek. Az ilyen betegségek legérdekesebb vonása, hogy az egyén speciális igényeihez igazodnak. Mi történik vajon, amikor a színésznő társadalmilag feszült, megterhelt állapotba kerül? Elveszti hangját, gégehurutot kap, kénytelen abbahagyni munkáját, pihenni tér. Gondozzák, vigyáznak rá. A feszültség – legalábbis egy időre – feloldódik. Ha ezzel szemben bőrgyulladás lett volna a panasza, kosztümje elfedné, nyugodtan tovább dolgozhatna. A feszültség megmaradna. Hasonlítsuk össze a színésznő helyzetét a profi birkózóéval. A birkózó számára hangja elvesztése nem használható fel gondozást kiváltó panaszként, a bőrgyulladásnál viszont nem is találhatna jobbat. A birkózók orvosai a megmondhatói, hogy leggyakoribb panaszuk éppen a bőrgyulladás. Mulatságos ebben a vonatkozásban, hogy a hírneves színésznő, aki főleg arról híres, hogy filmjeiben meztelenül is megjelenik, stresszes állapotban nem gégehurutot kap, hanem – bőrgyulladást. Akár a birkózóknak, neki is a meztelenség a kenyere, s ezért a birkózók panaszát tapasztalja magán, nem a többi színésznőét.
Ha heves az igényünk a gondoskodásra, hevesebbek a panaszaink is. Életünk során akkor élvezzük a legkörültekintőbb gondoskodást és védelmet, amikor csecsemőágyunkban fekszünk. Az olyan panasz tehát, amely levesz a lábunkról és ágynak dönt, azzal a nagy előnnyel jár, hogy újra fölidézi gyermekkori biztonságunkat, a megnyugtató gondoskodást. Hiába hisszük, hogy nagy adag gyógyszerre van szükségünk – valójában nagy adag biztonságnak köszönhetjük gyógyulásunkat. (Ez nem vonatkozik a szimulálásra. A gondoztatás kedvéért észlelt betegségeknél nincs szükség szimulálásra. A tünetek éppen eléggé valódiak. Csak az ok nem az. Az ok valamelyik viselkedési formából fakad.)
Bizonyos mértékig valamennyien hiányoljuk a kurkászást, s azt is, hogy bennünket kurkásszanak. A betegápolás kétirányú elégtétele éppoly fontos, mint a „betegség” oka. Némely egyének oly nagy szükségét érzik, hogy másokat ápoljanak, hogy tevékenyen elősegítik és fenntartják társuk megbetegedését, mert így kurkász hajlamaikat jobban levezethetik. Ez gyakorta ördögi körhöz vezet, fölöttébb túlzott méreteket ölt a tisztogató-tisztogatott kapcsolat, olyannyira, hogy valakiből krónikus nyomorékot faraghatunk, aki szakadatlan ápolást igényel (és kap). Ha egyik-másik efféle ápoló páros megtudná a viselkedésformákban föllelhető igazságot, hogy mi okozza kölcsönös magatartásukat, elkeseredetten tiltakoznék. Néha azonban „csodával határos” gyógyulást lehet kieszközölni ilyen helyzetekben – ha a mesterségesen kialakított tisztogató-tisztogatott (ápoló-ápolt) kapcsolatba beleszól valamilyen jelentős társadalmi hatás. A csodadoktorok olykor meghökkentő eredménnyel lovagolják meg az ilyen helyzeteket, bár – számukra sajnálatos módon – az eléjük tárt panaszok sokszor nemcsak tüneteikben, hanem eredetükben is fizikaiak. Ellenük dolgozik az is, hogy a viselkedésformákból fakadó, a gondoztatás kedvéért észlelt betegségek fizikai tünetei könnyűszerrel jóvátehetetlen testi károsodást okozhatnak, ha elég sokáig húzódnak, s elég intenzívek. Amint beköszönt ez a szakasz, csak komoly, racionális orvosi kezelés segíthet.
Eddig fajunk kényelmi viselkedésformájának társadalmi aspektusaira összpontosítottunk. Láthattuk, hogy ebben az irányban nagy lépések történtek, de mindez nem zárta ki, nem helyettesítette az öntisztogatás, önápolás egyszerűbb formáit. A többi főemlőshöz hasonlóan mi is vakarózunk, dörzsöljük a szemünket, tisztogatjuk gyulladt felületeinket és nyalogatjuk sebeinket. Közös bennünk a napfürdőzés szeretete is. Ehhez számos speciális, kulturális forma járult fajunkban – a legközönségesebb és -széleskörűbb a vízzel való tisztálkodás. Ez a többi főemlős fajban ritka, bár némelyik faj időnként fürdik, számunkra azonban a legtöbb közösségben a test tisztán tartásának legfőbb eszköze.
Nyilvánvaló előnyei ellenére a gyakori vízzel való tisztálkodás nagy terhet ró a bőrmirigyek működésére, a fertőtlenítő és felületvédő olajok és sók termelésére, ami bizonyos fokig óhatatlanul fogékonyabbá teszi a bőrfelületet a fertőzésre. Csak azért élünk vele ma is, e hátránya ellenére is, mert bár lemossa a természetes olajokat és sókat, egyszersmind a fertőzések forrását, a szennyeződést is eltávolítja.
A tisztálkodás problémáin felül a kényelmi viselkedésforma általános menete olyan tevékenységformákat is magában foglal, amelyek a megfelelő testhőmérséklet fenntartását célozzák. Valamennyi emlőshöz és madárhoz hasonlóan bennünk is állandó, magas testhőmérséklet alakult ki, amely jelentékenyen fokozza fiziológiai állóképességünket. Az egészséges csupasz majom normális testhőmérséklete a külső hőmérséklettől függetlenül csupán mintegy másfél Celsius-fokot ingadozik. Belső hőmérsékletünk napi ritmusban hullámzik: legmagasabb a késő délutáni órákban, legalacsonyabb körülbelül hajnali négy órakor. Ha a külső környezet túlságosan forró, vagy hideg, egykettőre romlik a közérzetünk. Kellemetlen érzéseink korai figyelmeztetéssel szolgálnak, hogy mielőbb szabályozzuk a belső szervek katasztrofális lehűlését, illetve túlhevülését. Az értelmi eredetű, akaratlagos reakciók ösztönzésén kívül testünk automatikus lépéseket is tesz hőszintje fenntartására. Ha túlhevül a környezet, vértolulás lép föl. Felmelegedik a testfelület, ami serkenti a bőrfelület hővesztését. Bőséges izzadás lép föl. Egyenként mintegy kétmillió izzadságmiriggyel rendelkezünk. Heves hőségben néha óránként egy egész liternyi izzadság választódik ki. A nedv elpárolgása a bőrfelületről a hővesztés újabb értékes formája. A forróbb környezethez való akklimatizáció közben jelentősen fokozódik izzadásunk hatékonysága. Ennek életfontosságú jelentősége van, hiszen még a legforróbb éghajlat alatt is, faji hovatartozásunktól függetlenül, mindössze néhány tizedfoknyi belső hőemelkedést tudunk elviselni.
Ha túlságosan lehűl a környezet, érszűkülés és reszketés a reakció. Az érszűkülés elősegíti, hogy konzerváljuk testhőmérsékletünket, míg a reszketés olykor háromszorosára növelheti – nyugalmi állapotban – hőtermelésünket. Ha bőrünk hosszasan érintkezik a rendkívül hideg környezettel, felmerül a veszély, hogy a tartós érszűkület fagyáshoz vezet. Kezeink tájékán fontos, beépített fagyásgátló rendszerrel rendelkezünk. A kéz először heves érszűküléssel reagál az erős hidegre, majd körülbelül öt perc múltán megfordul a reakció, és heves vértolulás lép föl: átforrósodik, elvörösödik a kéz. (Bárki tapasztalhatja, aki télen hógolyózik.) Ezután a kéztájék erei váltakozva szűkülnek és tágulnak, a szűkülés meggátolja a hővesztést, a tágulás pedig a fagyást. A folyamatosan hideg éghajlat alatt élő egyének a test akklimatizációjának különböző formáin esnek át, többek között megnövekszik kissé anyagcseréjük üteme.
Fajunk elterjedésével a biológiai hőszabályozás mechanizmusához fontos kulturális adalékok járultak. A tűz, a ruházat, valamint az egymástól elszigetelt lakhelyek a hővesztés, ezzel szemben a ventiláció és a gépi hűtés a hőfelvétel ellenszerei. Akármilyen imponáló és drámai a fejlődés e téren, belső testhőmérsékletünkre egyáltalán nem volt hatással. Csupán a külső hőmérsékletet szabályozzák a modern technika vívmányai, s ezt is csak azért, hogy primitív, főemlősi hőmérsékletszintünket a legeltérőbb külső körülmények között is szakadatlanul élvezhessük. A legújabb állítások ellenére az élet „felfüggesztéses” meghosszabbítására irányuló kísérletek, a különleges fagyasztó eljárások alkalmazásával még mindig a science-fiction birodalmán belül maradnak.
Mielőtt búcsút mondanánk a hőmérsékleti reakciók témakörének, meg kell említenünk az izzadás egyik aspektusát. Az izzadási reakciók beható vizsgálatai feltárták, hogy az izzadás fajunkban nem is olyan egyszerű folyamat, mint hinnénk. Fokozott hő hatására testfelületünk túlnyomó része háborítatlanul verejtékezni kezd, és ez kétségtelenül a verejtékmirigyek eredeti, alapvető reakciója. Bizonyos testtájak azonban más ingerekre is érzékennyé váltak: e helyeken a külső hőmérséklettől függetlenül is izzadhatunk. Ha erősen fűszerezett ételeket eszünk, fellép például az arc jellegzetes izzadása. Az érzelmi stressz is egykettőre izzadáshoz vezet a tenyéren, a talpon, a hónaljban, néha a homlokon – és sehol másutt. További különbség jelentkezik az érzelmi izzadás fentebb felsorolt területei között: a tenyér és a talp különbözik a hónaljtól és a homloktól. Az első két terület kizárólag érzelmi hatásra izzad, míg az utóbbi kettő mind érzelmi, mind pedig hőmérsékleti hatásra. Ebből kiviláglik, hogy a kéz és a láb „kölcsönvette” az izzadást a hőszabályzó rendszertől, és ma már új funkcióra alkalmazza. A tenyér és a talp stresszes izzadása minden bizonnyal annak a „mindenre kész” reakciónak különleges tartozéka, amely veszély esetén jelentkezik. Mikor a fejszeforgató favágó megköpdösi tenyerét, ugyanennek a folyamatnak egy nem fiziológiás változata játszódik le.
A tenyér verejtékezése oly érzékeny reakció, hogy egész közösségek, nemzetek esetében általánosan fokozódhat, ha a csoportos biztonság valamilyen formában megingással fenyeget. Nemrégiben, egy politikai válság idején, mikor ideiglenesen megnőtt az atomháború veszélye, a tenyér izzadását vizsgáló kutatóintézeti kísérleteket be kellett szüntetni: a reakció alsó küszöbje olyannyira abnormális lett, hogy a kísérletek értelmüket vesztették.
Nem tudhatunk meg sokat a jövőről, ha tenyerünket egy jósnak mutatjuk meg, ha azonban a fiziológus olvas belőle, sokat megtudhatunk a jövővel kapcsolatos félelmeinkről.
Azt vizsgáltuk eddig, miként viselkedik a csupasz majom önmagával és fajának más tagjaival szemben. Fajon belüli magatartásának ismeretében már csak az marad hátra, hogy megvizsgáljuk ténykedéseit a többi állattal szemben. A csupasz majom fajközi magatartásáról lesz végezetül szó.
Az állati élet valamennyi magasabb rendű képviselője érzékeli környezetének legalább néhány más faját. Viszonya a többi fajhoz ötféle lehet: tekintheti a másik állatot zsákmánynak, együttélőnek, vetélytársnak, élősködőnek és ragadozónak. Saját fajunk esetében ez az öt kategória egy kalap alá kerülhet, mint az állatvilág „gazdasági” szemlélete, amihez a tudományos, esztétikai és szimbolikus szemlélet járulhat. Fajközi érdeklődésünk sokrétűsége egyedülálló az állatvilágban. Csak úgy bogozhatjuk ki s érthetjük meg tárgyilagosan, ha lépésről lépésre haladunk, sorra vesszük valamennyi szemléletet.
Fajunk felfedező és opportunista jellegéből fakad, hogy a csupasz majom zsákmányai hatalmas listát tesznek ki. Valahol, valamikor a csupasz majom megölt és bekebelezett szinte minden olyan állatot, ami csak eszünkbe juthat. A történelem előtti maradványok vizsgálataiból kiderül, hogy mintegy félmillió évvel ezelőtt, egyetlenegy telephelyen a csupasz majom a következő állatokat vadászta és fogyasztotta: bölény, ló, orrszarvú, szarvas, medve, birka, mamut, teve, strucc, antilop, bivaly, vaddisznó és hiéna. Hiábavaló dolog lenne összeállítani fajunk újabb kori „menüjét”, de ragadozó életformánk egyik vonása említést érdemel: az a hajlamunk, hogy bizonyos, zsákmányul szolgáló fajokat háziasítsunk. Bár szinte mindent szívesen bekebelezünk, ami ízlik, táplálkozásunk zömét néhány állatra korlátoztuk.
Az állatok háziasítása, a zsákmányállatok szervezett szelídítése és szelektív tenyésztése a jelek szerint legalább tízezer éves gyakorlat, sőt bizonyos esetekben valószínűleg sokkal régibb. Az így megszelídített zsákmányállatok legkorábbi fajtái a kecskék, a birkák és a rénszarvasok. A letelepedett, mezőgazdaságra hagyatkozó közösségek kifejlődésével további fajokat háziasítottunk: disznót, szarvasmarhafajtákat, többek között az ázsiai bivalyt és a jakot. Bizonyítékaink vannak, hogy a szarvasmarháknak néhány különálló fajtáját már négyezer éve is tenyésztettük. Míg a kecskéből, birkából és rénszarvasból úgy lett háziállat, hogy vadászat alkalmával egyszerűen csordába tereltük, a disznó és a szarvasmarha minden bizonnyal úgy vált társunkká, hogy letarolta a beérő termést. Amint megjelentek a termesztett növények, a disznó és a szarvasmarha is megjelent a földeken, hogy kihasználja az új, gazdag élelmiszerkészletet, csakhogy gazdálkodó őseink is ott termettek, és házi szolgálatra fogták őket.
Tartósabban csak egyetlen kisemlős zsákmányállatot háziasítottunk, a nyulat, de ez alighanem későbbi fejlemény volt. Ami a madarakat illeti, a sok ezer éve megszelídített, fontos zsákmányfajok a következők: a tyúk, a liba és a kacsa, majd később a kevésbé fontos fácán, gyöngytyúk, fürj és pulyka. A zsákmányul szolgáló halak közül hosszabb háziállati múltra csak a római angolna, a ponty és az aranyhal tekinthet vissza. Ez utóbbiból azonban hamarosan díszállat lett, gasztronómiai jelentőségét elvesztette. E néhány halfaj háziasítása az utóbbi kétezer év műve, és szervezett ragadozó életformánkban csupán csekély szerepet játszott.
Fajközi kapcsolataink sorában második az együttélő kategóriája. Az együttélő viszonyt, szimbiózist úgy határozhatjuk meg, hogy az két különböző faj társulása – kölcsönös előnyökkel. Az állatvilág számos példát kínál, a legközismertebb talán a kullancsmadarak és a nagy patások (orrszarvú, zsiráf, bivaly) társulása. A madarak megeszik a patások bőrparazitáit, így a nagyobb állat egészségét és tisztaságát óvják, míg a gazdaállat parazitáival értékes élelemforrást szolgáltat a madaraknak.
Mikor magunk kerülünk ilyen együttélő viszonyba egy másik fajjal, a kölcsönös előnyök mérlege meglehetősen felénk billen. A kapcsolat azonban még így is elkülönül a kegyetlenebb zsákmány-ragadozó viszonytól, hiszen a másik fajt nem fenyegeti halállal. Kizsákmányoljuk együttélő társainkat, de cserében tápláljuk, gondozzuk őket. Egyenlőtlen szimbiózis ez, hiszen urai vagyunk a helyzetnek, állati partnereinknek aligha van választásuk.
Történetünk legősibb élettársa kétségtelenül a kutya. Nem tudjuk bizonyosan, mikor kezdték el háziasítani ezt az értékes állatot, de valószínű, hogy legalább tízezer évvel ezelőtt. Vadászó őseink komoly vetélytársa lehetett a vad, farkasszerű őskutya. Akárcsak mi, ő is kooperatív falkákban, nagy zsákmány állatokra vadászott, és eleinte nyilván nem lelkesedtünk egymásért. A vadkutyák azonban néhány olyan erénnyel dicsekedhettek, amely belőlünk hiányzott. Különösen ügyesen terelték, hajtották zsákmányukat a vadászmanőverek közben, s mindezt nagy sebességgel végezték. Szaglásuk és hallásuk is finomabb volt. Ha kisajátíthattuk ezeket az erényeket, és a kutyák részt kaphattak a zsákmányból – mindkét félnek kedvezett az üzlet. Valahogyan – nem tudjuk pontosan, hogyan – az üzlet létrejött, megalakult a fajközi szövetség. Valószínűleg úgy kezdődött a dolog, hogy ősünk törzsi támaszpontjára vitt egy-két kutyakölyköt, hogy hizlalás után elfogyassza. Már korán kitűnhetett, hogy az állatkák javára szól: éjszaka értékes, éber figyelőszolgálatot végezhetnek. A már megszelídített kutyák elkísérhették hím őseinket vadásztúráikra, és megcsillogtathatták erényeiket a zsákmány bekerítésének és beérésének műveleteiben. Mivel kézből etették őket, a kutyák a csupaszmajom-falka tagjainak kezdték tekinteni magukat, és ösztönösen kooperáltak új vezéreikkel. A soknemzedéknyi szelektív tenyésztés hamarosan kiszűrte a bajkeverő kutyákat, és kialakult egy megzabolázott, irányítható házi vadászkutya új, mesterségesen javított változata.
Létezik olyan vélemény, mely szerint a kutyával kötött szövetségünk kialakulása tette lehetővé, hogy háziasítsuk az első patás zsákmányállatokat. Már a valódi értelemben vett mezőgazdálkodás előtt is némiképpen kordába fogtuk a kecskéket, birkákat és rénszarvasokat, de – az elmélet szerint – főként ez a javított kutyaváltozat tehette lehetővé, hogy tömegesen és tartósan csordában tartsuk ezeket az állatokat. A mai juhászkutyák terelő technikáját a vadon élő farkasokéval összehasonlítva számos egyezés mutatkozik, ami erősen az elmélet javára szól.
A fokozott szelektív tenyésztés eredményeképpen újabban egész sor velünk élő, specializált kutyafajta alakult ki. A kezdeti „mindenes” vadászkutyák a folyamat valamennyi szakaszában közreműködtek, de későbbi utódaikat a viselkedésformák egészének egy-egy alkatelemére tökéletesítettük. A valamilyen irányban különösen fejlett képességekkel rendelkező kutyapéldányokat beltenyésztéssel pároztattuk, hogy speciális előnyeiket még jobban kihozzuk. Láthattuk, hogy a jól manőverező kutyákból lettek a csordaterelő kutyák, feladatuk főként az volt, hogy a háziasított zsákmányállatok nyájait összetartsák (juhászkutyák). A kitűnő szaglású kutyákból beltenyésztéssel nyomkövetőket faragtunk (kopók). Az atletikus gyorsaságú példányokból lettek a falkavadászatra felhasznált kutyák, melyek látás után üldözték a zsákmányt (agarak). Kitenyésztettünk olyan kutyákat is, melyek felkutatták a vadat, majd megkövülve várták be a vadászt (szetterek). Egy másik ág specialitása az lett, hogy fölkutassa az elejtett vadat, és a vadász elé cipelje (vizslák). A kisebb termetű fajtákat kártékony vad irtására tanítottuk (terrier). A kezdeti házőrzőket pedig genetikusan őrkutyákká fejlesztettük (szelindekek).
Az alkalmazás e széles körű formáin kívül szelektív alapon szokatlanabb célokra is tenyésztettünk kutyafajtákat. A legkülönlegesebb példa az ősi, amerikai indiánok csupasz kutyája, amely rendellenesen magas bőrhőmérséklete jóvoltából melegvizes palackként szolgált gazdái fekhelyének mélyén.
Ez a velünk élő faj azóta a legkülönbözőbb módokon szolgálja meg eltartását: lehet igavonó, húzhat szánt vagy szekeret; lehet küldönc, vagy aknaszedő, ha háború van; lehet mentő, megtalálhatja a hó alatt rekedt hegymászókat; lehet rendőrkutya, megtalálhatja, megtámadhatja a bűnözőket; lehet vakvezető, lehet az embert helyettesítő űrutas. Nincs még egy velünk élő faj, amely ilyen változatos, összetett módon tenne szolgálatot. Még a mai technikai fejlettség korában is tevékenyen végzi feladatainak túlnyomó részét. A több száz fajta közül sok csak díszítő funkciót szolgál, de a kutya komoly feladatainak kora még egyáltalán nem zárult le.
Oly remek társ a kutya a vadászatban, hogy alig történtek kísérletek más fajok ilyen irányú háziasítására. Az egyedüli fontos kivétel a vadászgepárd és néhány ragadozó madár, elsősorban a sólyom, de a szabályozott tenyésztés és különösképpen a szelektív tenyésztés minden esetben kátyúba fulladt. Mindig egyedi kiképzést kellett alkalmazni. Ázsiában a halászok aktív segítőtársa a kormorán, amely víz alá képes merülni. Tojásait házityúkok alatt keltetik, majd a fiatal példányokat kézből etetik, és megtanítják a halfogásra – egy zsinórra függesztett hallal. A kormorán visszahozza a halat a csónakhoz és kiokádja, mert torkára szorított gyűrű akadályozza meg, hogy lenyelje zsákmányát. De a kormorán esetében sem történtek próbálkozások, hogy a fajt szelektív tenyésztéssel tökéletesítsék.
A kihasználás másik ősi formája a kis termetű húsevők alkalmazása a kártékony állatok irtására. Ez a fejlődés a mezőgazdálkodás bevezetésével indult meg igazán. A nagybani gabonatárolás megjelenésével a rágcsálók veszélye súlyosabb lett, s ez kedvesebbé tette szemünkben a rágcsálók ellenségeit. Segítségünkre siettek a macskák, menyétek és mongúzok, és a mongúz kivételével a fajokat szelektív alapon tökéletesen háziasítottuk.
A szimbiózisnak alighanem a legfontosabb formája a nagyobb fajok igavonásra való felhasználása volt. Tömeges kihasználás lett a sorsa a lónak, az ázsiai vadszamárnak, az afrikai vadszamárnak, a szarvasmarháknak, köztük a vízibivalynak és a jaknak, a rénszarvasnak, a tevének, a lámának és az elefántnak. Legtöbbször az eredeti vad fajtákat tökéletesítettük gondos, szelektív tenyésztéssel, az ázsiai vadszamár és az elefánt kivételével. Az ázsiai vadszamarat négyezer évvel ezelőtt már az ősi sumerok is igavonásra használták, de ez a faj azóta „elavult”, mert megjelent egy könnyebben irányítható faj, a ló. Az elefántot ma is munkára fogják sok helyütt, a tenyésztők számára azonban mindig kemény diónak bizonyult, s ezért sohasem próbálták szelektív alapon tenyészteni.
A következő kategóriába az olyan háziasított fajok tartoznak, amelyeket haszonállatként tartunk. Nem öljük meg őket, ezért ilyen szerepkörükben nem tekinthetők zsákmányállatoknak. Csak bizonyos részeikre támasztunk igényt: a szarvasmarha és a kecske tejére, a birka és az alpaka gyapjára, a tyúk és a kacsa tojására, a méh mézére és a selyemhernyó selymére.
Vadásztársainkon, a kártékony állatokat irtó társainkon, az igavonókon és a haszonállatokon kívül bizonyos állatok szokatlanabb, speciálisabb célokra szegődtek társunkul. A galambot azért háziasítottuk, hogy üzeneteket hordozzon. Ennek a madárnak a meghökkentő tájékozódási képességét évezredek óta kihasználjuk. Háború idején oly értékes lehet, hogy az utóbbi időkben ellenszimbiózis alakult ki: betanított sólymokkal szegjük a galambok útját. Egészen más célokra, szelektív alapon, hosszú időn át tenyésztettük ki a sziámi harcos halakat és harcos kakasokat – szerencsejátékok tárgyául. Az orvostudomány széleskörűen alkalmazza a tengerimalacokat és fehér patkányokat, laboratóriumi kísérletek „élő telepéül” szolgálnak.
Ezek tehát fontosabb együttélőink, amelyeket leleményes fajunk a társulás ilyen vagy olyan formájába szorított. Az ő előnyük csupán annyi, hogy többé nem számítjuk őket ellenségeinknek. Az idők folyamán számuk meredeken emelkedett. A világon való elterjedtség tekintetében roppant sikeres fajok ezek. De az örömbe üröm is vegyül. Szaporodásuk fejében elvesztették evolúciós szabadságukat, genetikai függetlenségüket, és bár jól tápláljuk, gondozzuk őket, ki vannak téve tenyésztő szeszélyeinknek.
A zsákmányállatok és élettársak után az állatokhoz fűződő kapcsolataink harmadik kategóriájába a vetélytársak tartoznak. Kíméletlenül kiirtunk minden olyan fajt, amely az élelemszerzés vagy az élettér tekintetében vetélytársunk, vagy akadályozza életünk hatékony menetét. Nincs értelme elsorolni ezeket a fajokat. Megtámadunk és elpusztítunk szinte minden olyan állatot, amely ehetetlen, vagy nem válik be együttélőnek. Ez a folyamat ma is tart a világ minden részében. A kisebb vetélytársak pusztítása esetleges, a komolyabb vetélytársak jövője azonban nem sok jóval kecsegtet. A múltban legközelebbi főemlős rokonaink voltak legkomolyabb vetélytársaink, és nem a véletlen műve, hogy ma már csak mi maradtunk meg egész családunkból. A nagy termetű húsevők is komolyan veszélyeztették érdekeinket, ezért ki is pusztítottuk őket mindenütt, ahol bizonyos szint fölé emelkedett a népsűrűségük. Európában például gyakorlatilag kihalt valamennyi nagyobb állat, kivéve a csupasz majmot, amely hatalmas kavargó tömegekben él és virul.
A következő kategóriába tartozó élősködők jövője még sötétebb. Fokozott harcot vívunk ellenük, és ha meggyászoljuk is egy-egy olyan állat kihaltát, amely az élelemszerzésben vetélytársunk, senki nem ont könnyet azon, hogy a bolha kihalófélben van. Az orvostudomány fejlődésével egyre jobban kibontakozunk az élősködők szorításából. Együtt jár ezzel, hogy a többi fajnak még jobban bealkonyul, hiszen az élősködők kiirtásával egészségünk javul, népességünk még meredekebben ível fölfelé, tehát fokozódik az a szükségszerűség is, hogy a veszélytelenebb vetélytársak kiirtására is sor kerüljön.
Az ötödik kategória, a ragadozóké, ugyancsak hanyatlófélben van. Soha nem szerepeltünk egy másik állatfaj „menüjének” főhelyén, és történetünk egyetlen szakaszában sem ritkították meg sorainkat jelentősebben a ragadozók – már amennyire meg tudjuk ítélni. A nagyobb húsevők, mint például a nagymacskák és a vadkutyafélék, a krokodilcsalád nagyobb tagjai, a cápák és a nagyobb ragadozó madarak azonban időnként belénk kapnak, s így napjaik meg vannak számlálva. A dolog iróniája, hogy az az ellenfelünk, amely a paraziták kivételével több csupasz majmot tett el láb alól, mint bármely más ragadozó, nem képes bekebelezni a táplálék hullát, amelyet gyilkos döfése csinál belőlünk. A mérges kígyó ez a halálos ellenségünk, és mint meglátjuk hamarosan, őt gyűlöltük meg leginkább valamennyi magasabb rendű állat közül.
Ez az öt kategória foglalja magában fajközi kapcsolatainkat. A zsákmány, az együttélő, a vetélytárs, az élősködő és a ragadozó viszonylat a többi állatfajok között is megtalálható. Ilyen tekintetben tehát nem állunk egyedül. E kapcsolatainkat jobban elmélyítjük, mint a többi faj, de a kapcsolatok maguk azonosak. Mint említettem, a gazdasági szemlélet gyűjtőfogalmába lehet vonni valamennyit. Ezenfelül azonban kialakítottuk speciális szemléleteinket: a tudományos, az esztétikai és a szimbolikus szemléletet.
A tudományos és esztétikai állatszemlélet erős felfedező hajlamunk megnyilatkozása. Kíváncsiságunk hajt, hogy földerítsük a természeti jelenségeket, s az állatvilág érthetően mindig nagyon foglalkoztatott bennünket. A zoológust valamennyi állat egyformán érdekli. Az ő szemében nincsenek jó vagy rossz fajok. Valamennyit megvizsgálja, földeríti; kutató szenvedélye önzetlen. Az esztétikai szemlélet ugyanilyen felfedezni vágyásból táplálkozik, de más koordinátákban gondolkodik. Ez a szemlélet nem elemzésre váró rendszert, hanem szépséget keres az állati formák, színek, minták és mozgások roppant sokaságában.
A szimbolikus szemlélet egészen mást takar. Sem a gazdasági meggondolások, sem pedig a felfedezni vágyás nem jut itt szerephez. Az állatok e helyett fogalmakat testesítenek meg. Ha egy faj harcias külsejű, a háború szimbólumává válik. Ha suta és ragaszkodó, a gyermekség jelképe lesz. Alig nyom a latban, hogy valóban harcias vagy ragaszkodó-e. Igazi természetét nem kutatjuk, az a tudományos szemlélet dolga. A ragadozó állat szájában tűhegyes fogak meredezhetnek, lehet gonoszul agresszív, ám ha ezek a sajátságai nem szembeötlőek, ragaszkodása viszont az, tökéletesen beválhat a gyermekség eszményi jelképéül. A szimbolikus állat ügyében csak látszólag teszünk igazságot.
A szimbolikus állatszemléletet először „antropoidomorfikus” szemléletnek keresztelték. Ez az undok kifejezés szerencsére később „antropomorfikusra” rövidült, amely, bár még mindig suta, általánosan használatos lett. A természettudósok rendületlenül rosszalló értelemben használják, és – saját szemszögükből – joggal ítélik el ezt a szemléletet: mindenáron meg kell őrizniük tárgyilagosságukat, hogy jelentős fölfedezéseket tehessenek az állatvilágban. Nem ilyen egyszerű azonban a dolog.
Eltekintve a tudatos döntésektől, hogy állatokat bálványul, jelképül és emblémául használjunk, finom, rejtett erők is működnek bennünk, melyek arra késztetnek, hogy más fajokban a magunk karikatúráit lássuk. Még a legelvontabb agyú tudós száján is kicsúszhat a „Hello, öregfiú”, mikor kutyáját üdvözli. Tökéletesen tisztában van vele, hogy az állat nem értheti meg szavait, a kísértésnek mégsem tud ellenállni. Milyen természetűek ezek az antropomorfikus erők, és miért oly nehéz leküzdeni őket? Miért mondjuk egy-egy állatra, hogy „Ó”, és másokra mért, hogy „Ú”? Nem lényegtelen meggondolás ez. Jelenlegi kultúránk fajközi energiáinak hatalmas erejéről van szó. Szenvedélyesen szeretjük, illetve gyűlöljük az állatokat, és elfogultságunkat pusztán gazdasági, vagy felfedezői meggondolásokkal nem tudjuk megmagyarázni. Nem kétséges, hogy bizonyos ingerekre valamilyen nem is gyanított, alapvető reakció szabadul el bennünk. Azzal áltatjuk magunkat, hogy az állatokat állatoknak tekintjük. Kijelentjük, hogy egy-egy állat bájos, ellenállhatatlan, vagy undorító. De miért látjuk ilyennek és nem másnak?
Hogy feleletet kapjunk erre a kérdésre, össze kell gyűjtenünk néhány tényt. Pontosan mely állatokat szeretjük, illetve gyűlöljük, és kultúránkon belül hogyan alakulnak ezek az elfogultságok a nemmel és a korral? Ha megbízható válasszal akarunk szolgálni, nagy tömegű, mennyiségi bizonyítékra van szükségünk. Sor került e célból nyolcvanezer, négy és tizennégy éves kor közötti angol gyermek válaszainak felmérésére. Egy állatkerti tévéműsor alkalmával a következű egyszerű kérdések hangzottak el: „Melyik állatot szereted a legjobban?” és „Melyik állatot szereted a legkevésbé?” A válaszok tömegéből mindegyik kérdésre tizenkétezer, találomra kiválasztott feleletet elemeztek.
Ami a kedvező fajközi elfogultságot illeti, a különböző állatcsoportok a következőképpen végeztek: a gyermekek 97,15 százalékának első számú kedvence valamilyen emlősállat volt. Madarak a válaszoknak mindössze 1,6, hüllők 1, halak 0,1, gerinctelenek 0,1 és kétéltűek 0,05 százalékban jutottak az első helyre. Szemmel láthatóan különleges hely jut az emlősöknek e téren.
(Meg kell említenünk, hogy a válaszok írásos formában érkeztek be, és olykor nehéz volt a megadott nevekből azonosítani az állatokat, különösen ha nagyon fiatal gyermek volt a válaszadó. Aránylag könnyű volt megfejteni az „oroszlányt”, a „lót”, a „vatkant”, a „pinkint”, a „pandáit”, a „tigrincset” és a „leopárt”, de a lehetetlenséggel volt határos kitalálni, milyen szerzet a „rőzsemalac”, az „ugrógili”, az „otámusz”, vagy a „cocacola mókus”. Az ilyen vonzó állatokra szavazó válaszokat kelletlenül bár, de töröltük.)
Ha mármost az első tíz között végzett állatokra összpontosítjuk figyelmünket, a következő adatokat nyerjük:
1. Csimpánz (13,5 százalék).
2. Majom (13).
3. Ló (9).
4. Fülesmaki (8).
5. Panda (7,5).
6. Medve (7).
7. Elefánt (6).
8. Oroszlán (5).
9. Kutya (4).
10. Zsiráf (2,5).
Azonnal szembeötlik, hogy ezek az elfogultságok nem tükröznek különösebb gazdasági vagy esztétikai meggondolásokat. A tíz, gazdaságilag legfontosabb állat listája igencsak másképp festene. Ezek a kedvenc állatok még csak nem is a legméltóságteljesebb, vagy legélénkebb színű állatok: nagy részük meglehetősen nehézkes, ügyetlen és tompán színezett állat. Viszont bőségesen rendelkeznek antropomorfikus vonásokkal, és a gyermekek éppen ezekre a vonásokra reagálnak, mikor kedvencet választanak maguknak. Nem tudatos folyamat ez. A fent felsorolt fajok mindegyike valami olyan alapingert nyújt, amely saját fajunk különleges sajátságaira emlékeztet, és mi automatikusan reagálunk e vonásokra anélkül, hogy tudnánk, tulajdonképpen mi is ragadott meg. Az első tíz állat leglényegesebb antropomorfikus vonásai a következők:
1. Valamennyi szőrzettel rendelkezik, nem pedig tollazattal, vagy pikkelyekkel.
2. Testük körvonala kerekded (csimpánz, majom, fülesmaki, panda, medve, elefánt).
3. Pofájuk lapos (csimpánz, majom, fülesmaki, medve, panda, oroszlán).
4. Mimikájuk van (csimpánz, majom, ló, oroszlán, kutya).
5. Kisebb tárgyakat manipulálni tudnak (csimpánz, majom, fülesmaki, panda, elefánt).
6. Testtartásuk bizonyos tekintetben, vagy időnként meglehetősen függőleges (csimpánz, majom, fülesmaki, panda, medve, zsiráf).
E követelmények közül minél többet magáénak mondhat egy-egy faj, annál előbbre kerül a listán. A nem-emlős fajok azért végeztek hátul, mert nem felelnek meg ezeknek a követelményeknek. A madarak közül a két kedvenc a pingvin (0,8 százalék) és a papagáj (0,2 százalék). Azért első a pingvin, mert valamennyi madár közül a legfüggőlegesebb testtartású. A papagáj is a legtöbb madárfajnál függőlegesebben gubbaszt ülőrúdján, de még más előnyök is a javára szólnak. Csőrformája jóvoltából a madarak körében szokatlanul lapos arca van. Különös módon étkezik, nem hajtja le fejét, hanem lábát emeli a szájához, no meg utánozni képes beszédünket. Bizonyára fájlalná, ha megtudná: népszerűségéből sokat elvesz, hogy járás közben vízszintesebb helyzetbe ereszkedik, s a függőlegesen totyogó pingvinnel szemben értékes pontokat veszít.
Az első helyeken végzett emlősökkel kapcsolatban érdemes néhány külön szót szólni. A nagymacskák közül például miért egyedül az oroszlán „futott be”? A magyarázat minden bizonnyal az, hogy egyedül az oroszlán, annak is csak a hímje, visel dús sörényt feje körül. A sörény hatására laposabbnak tűnik a pofája (ez kiderül abból, ahogyan a gyermekek rajzaikban ábrázolják), ami nagyban elősegíti előkelő helyezését.
A mimika, mint azt korábbi fejezetekből megtudhattuk, különösen fontos, hiszen saját fajunkban is a vizuális kommunikáció alapformája. Csupán néhány emlőscsoportban fejlődött ki bonyolultabb mimika – a magasabb rendű főemlősökben, a lovakban, a kutyákban és a macskákban. Nem a véletlen műve, hogy a tíz közül öt e csoportok tagja. Az arckifejezés változásai hangulatváltozásokat tükröznek, ami fontos összekötő kapocs az állat és saját fajunk között, ha az adott kifejezéseket nem mindig értjük is meg pontosan, helyes összefüggéseikben.
Ami a manipulációs készséget illeti, a panda és az elefánt különleges eset. A pandának meghosszabbodott a csuklócsontja, amellyel meg tudja ragadni a táplálékául szolgáló, vékony bambuszdarabkákat. Az egész állatvilágban nem találjuk e struktúra párját. Ez teszi lehetővé, hogy a lúdtalpas állat apró tárgyakat ragadjon meg, és függőleges, ülő helyzetben szájához emelje őket. Ez az antropomorfikus vonása igencsak előnyére szolgál. Az elefánt is manipulálni képes környezete apróbb tárgyait. Ormányával, ezzel a másik egyedülálló szerkezettel emeli szájához őket.
A fajunkra oly jellemző függőleges testhelyzet automatikusan előnyhöz juttat minden olyan állatot, amely fel tudja venni ezt a testtartást. Az első tíz között szereplő főemlősök, a medve és a panda függőlegesen képes ülni, nem is ritkán. Olykor még föl is áll, sőt néhány ingatag lépést is tesz ebben a helyzetben, ami értékes pontokat szerez. Egyedülálló testarányai jóvoltából a zsiráf bizonyos értelemben folyamatosan függőleges állat. A társas viselkedés révén oly antropomorfikus kutya a testtartás terén mindig csalódást okozott a csupasz majomnak. Megalkuvás nélkül vízszintes a kutya helyzete. A csupasz majom azonban nem nyugodott bele a vereségbe, és leleményességével hamarosan megoldotta ezt a problémát: ülni és „kérni” tanította a kutyát. Még ennél is tovább mentünk abbeli igyekezetünkben, hogy a magunk képére formáljuk a szerencsétlen állatot. Magunk farkatlan faj lévén, rákaptunk a kutya farkának megcsonkolására. Magunk lapos arcúak lévén, szelektív tenyésztéssel ellaposítottuk orrtájékának csontszerkezetét. Ennek az lett az eredménye, hogy számos mai kutyafaj pofája rendellenesen lapos. Antropomorfizáló vágyaink oly követelőzőek, hogy még az. állat fogazatának hatékonyságát csökkentve is eleget teszünk nekik. Tisztában kell lennünk vele, hogy az effajta állatszemléletünk önzésből táplálkozik. Nem állatnak tekintjük az állatot, hanem a magunk tükörképének, és ha a tükör túlságosan torzít, vagy meghajlítjuk, vagy bosszúsan félredobjuk.
Eddig a négy és tizennégy éves kor közötti gyermekek kedvenc állatairól beszéltünk. Ha mármost a válaszadók kora szerint osztjuk fel a válaszokat, kiemelkedik néhány figyelemreméltóan következetes tendencia. Néhány állat szeretete a gyermekek korával egyenletesen csökken. Más állatoké egyenletesen emelkedik.
Váratlan fölfedezést tehetünk: ez a tendencia feltűnő kapcsolatban áll a kedvenc állatok egyik sajátságával, mégpedig testük méretével. A fiatalabb gyermekek inkább a nagyobb állatokat, a korosabbak pedig a kisebbeket kedvelik. Ezt úgy illusztrálhatjuk, hogy elővesszük az első tíz állat két legnagyobbját, az elefántot és a zsiráfot, illetve két legkisebbjét, a fülesmakit és a kutyát. Az elefánt a gyermekek átlag hat százalékának első számú kedvence. A négyévesek 15 százaléka tette első helyre, míg a tizennégy éveseknek csupán 3 százaléka. Az esés egyenletes. A zsiráf népszerűsége hasonlóképpen, 10-ről 1 százalékra esik. A fülesmaki viszont a négyéveseknek csupán 4,5 százalékánál aratott maradéktalan sikert, míg a tizennégy évesek 11 százaléka adta neki a pálmát. Az emelkedés egyenletes itt is. A kutya pedig 0,5 százalékról 6,5 százalékra küzdötte föl magát. Az első tíz állat közepes méretű sztárjainál nem jelentkezik ez a feltűnő tendencia.
Vizsgálatunk eredményeit két alapelvben foglalhatjuk össze. Az állatok szeretetének első törvénye kimondja, hogy „Egy állat népszerűsége egyenesen arányos a benne föllelhető antropomorfikus vonások mennyiségével”. A második törvény pedig azt mondja ki, hogy „A gyermek életkora fordítottan arányos kedvenc állata testméretével”.
Mi magyarázza a második törvényt? Idézzük emlékezetünkbe, hogy az előszeretetek szimbolikus azonosításon alapulnak. A legegyszerűbb magyarázat tehát az, hogy a kisebb gyermekek „pótszülőt” keresnek az állatokban, míg a korosabbak „pótgyerekeket” látnak bennük. Nem elegendő tehát, hogy az állat saját fajunkra emlékeztessen, ezenfelül még fajunk egy-egy külön kategóriájára is emlékeztetnie kell. A nagyon fiatal gyermek szemében a szülők mindenható, oltalmazó alakok. Uralkodnak a gyermek tudatán. Nagy, barátságos állatok lényegében, s ezért a nagy, barátságos állatok könnyen fölcserélhetők a szülők alakjával. Ahogy növekszik a gyermek, jogait kezdi követelni, versenyre kél szüleivel. A helyzet urának tekinti magát, csakhogy bajos dolog egy elefánton, vagy zsiráfon uralkodni. A kedvenc állatoknak olyan méretre kell zsugorodniok, amelyen könnyű uralkodni. A gyermek – különös, koravén módon – maga is szülő lesz. Kedvenc állata a saját „gyermeke” jelképét ölti fel. A valódi gyermek túlságosan fiatal még, hogysem valódi szülő lehessen, ezért szimbolikusan válik szülővé. Az állat birtokjoga fontossá válik, kialakul a „gyermekkori szülőiség” egy formája, a kedvenc állatok dédelgetése. Nem a véletlen műve, hogy amióta boltban kapható az addig fülesmakinak nevezett egzotikus állatka, népszerű, új neve bushbaby lett (bokorbaba). (A szülők vegyék ezt figyelmeztetésnek: az állatdédelgető hajlam csak a gyermekkor kései szakaszában kezd megnyilvánulni. Súlyos hiba nagyon fiatal gyermekeknek állatkákat ajándékozni, csak pusztító kíváncsiságukat élik ki rajtuk, vagy pedig egyszerűen idegenkednek tőlük.)
Az állatszeretet második törvénye alól egyetlen meglepő kivétel akad, a ló. A lóval kapcsolatos reakció két okból is szokatlan. Ha a problémát a gyermekek életkorának összefüggésében vizsgáljuk, előbb egyenletesen emelkedik a ló népszerűsége, majd ugyanilyen egyenletesen csökken. A csúcsérték a serdülőkor beköszöntével esik egybe. Ha a nemek összefüggésében elemezzük a problémát, kitűnik, hogy a lányok között háromszorta népszerűbb, mint a fiúk körében. Ilyen mérvű nemi különbség egyetlen másik állat szeretetével kapcsolatban sem tapasztalható. Világos, hogy van valami szokatlan ebben a reakcióban, ami külön elbírálást igényel.
Ebben az összefüggésben az a ló egyedülálló vonása, hogy a hátára lehet ülni, meg lehet lovagolni. Ez az első tíz helyen felsorolt állatok közül egyikre sem érvényes. Ha összevetjük ezt a megfigyelést azzal a ténnyel, hogy a ló népszerűségének csúcspontja egybeesik a serdülőkor kezdetével, s hogy feltűnő nemi különbség mutatkozik az iránta érzett vonzalomban, csak arra a következtetésre juthatunk, hogy a lóval kapcsolatos reakcióban erőteljes a szexuális elemek szerepe. Ha szimbolikusan azonosítjuk egymással a lóra való felhágást és a szexuális, hágó mozdulatot, valószínűleg meglepő, hogy az állat népszerűbb a lányok között. A ló azonban erős, izmos, uralkodó jellegű állat, tehát a hím szerepkörbe jobban beleillik. Ha tárgyilagosak vagyunk, megállapíthatjuk, hogy a lovaglás művelete nem más, mint ütemes mozdulatok hosszú sorozata, miközben a lovas lába szélesre tárul, és szorosan érintkezik az állat testével. A lányokra gyakorolt vonzereje tehát minden bizonnyal az állat férfias természetéből és a hátán végzett művelet, valamint a testtartás jellegéből együttvéve fakad. (Hangsúlyoznunk kell, hogy a gyermek-népesség egészéről beszélünk. Minden tizenegyedik gyermek legkedvesebb állata a ló. E számnak csupán töredéke kapott szüleitől valódi pónit, vagy lovat. Azok, akiknek saját lovuk van, gyorsan kitanulják a lovaglás műveletével járó összetettebb örömöket. Ha így válnak a lovaglás bolondjaivá, az már természetesen kevésbé lényeges a mi szemszögünkből.)
Ezek után már csak az vár tisztázásra, hogy miért veszít népszerűségéből a ló a serdülőkor beálltával. A szexuális fejlődés fokozódásával azt várnánk, hogy népszerűsége tovább növekedjék, és ne csökkenjen. A feleletet úgy kapjuk meg, ha összevetjük a ló szeretetének görbéjét a gyermekek szexuális játékainak görbéjével. Figyelemre méltóan egybevág a két görbe. Csak arra gondolhatunk, hogy a szexuális öntudat kifejlődésével és a jellegzetes elzárkózással, mely a tinédzserek szexuális érzéseit kíséri, a lóval kapcsolatos pozitív reakció éppúgy veszít erejéből, mint a nyílt szexuális „csintalankodás” mértéke. Sokatmondó, hogy ezen a ponton a majmok vonzereje is hanyatlani kezd. Sok majom nemi szerve rendkívül szembeötlő, olykor jókora rózsaszínű duzzanatok teszik még feltűnőbbé. A fiatalabb gyermekek ügyet sem vetnek erre, a majmok más, erősen antropomorfikus vonásai tehát akadálytalanul hathatnak. A korosabb gyermekeket a feltűnő nemi szerv már zavarba hozza – emiatt csökken az állat népszerűsége.
Ez tehát a helyzet atárgyban, hogy mely állatokat szereti leginkább a gyermek. A felnőttek reakciói már változatosabbak és áttételesebbek, az alapvető antropomorfizmus azonban itt is érvényesül. A komoly természetkutatók és zoológusok fájlalják, hogy ez így van, ám ha tisztában vagyunk azzal, hogy az efféle szimbolikus reakcióknak semmi közük a különböző állatok valódi mivoltához, az ilyen reakciók nem ártanak senkinek, és értékes, pótlólagos levezetői érzelmeinknek.
Mielőtt megvizsgálnánk az érem másik oldalát, mármint hogy mely állatoktól irtózunk, hadd feleljünk egy ellenvetésre. Úgy is lehetne érvelni, hogy az imént elemzett vizsgálati eredmények csupán egy-egy kultúrára vonatkoztatva jelentősek, fajunk egészére nézve azonban édeskeveset érnek. Ami az említett állatok valódi mivoltát illeti, ez igaz. Hogy reagálni tudjunk például a pandára, természetesen tudnunk kell a panda létezéséről. Nincs velünk született pandareakciónk. De nem ez itt a lényeg. A panda szeretetét egy-egy kultúra körülményei határozzák meg, de ennek a szeretetnek az okai már mélyebb, biológiaibb folyamatokra utalnak. Ha a felmérést egy másik kultúrában is elvégeznénk, lehet, hogy mások lennének a legkedveltebb fajok, kiválasztásukat azonban így is alapvető, szimbolikus igényeink határoznák meg. Az állatok szeretetének első és második törvénye ugyanúgy működne egy másik kultúrában is.
Vegyük szemügyre mármost, hogy mely állatoktól irtózunk leginkább. Az adatokat hasonló módon elemezhetjük. A tíz leggyűlöletesebb állat a következő:
1. Kígyó (27 százalék).
2. Pók (9,5).
3. Krokodil (4,5).
4. Oroszlán (4,5).
5. Patkány (4).
6. Görény (5).
7. Gorilla (3).
8. Orrszarvú (3).
9. Víziló (2,5).
10. Tigris (2,5).
Ezek az állatok fontos közös vonással rendelkeznek: veszélyesek. A krokodil, az oroszlán és a tigris húsevő ragadozók. A gorilla, az orrszarvú és a víziló könnyen vetemedik emberölésre, ha ingerlik. A görény éktelen vegyi hadviselést folytat. A patkány kártevő: betegségeket terjeszt. Léteznek mérges kígyók és pókok.
Túlnyomó részük feltűnően nélkülözi azokat az antropomorfikus vonásokat, amelyek a tíz legkedveltebb állatot jellemzik. Csak az oroszlán és a gorilla kivétel. Az oroszlán az egyedüli állat, amely mindkét vonatkozásban az első tíz közt szerepel. A vele kapcsolatos reakció ambivalenciáját az az egyedülálló kettősség magyarázza, amely vonzó, antropomorfikus sajátságokat kegyetlen, ragadozó hajlammal egyesít. A gorilla bőségesen hordoz antropomorfikus vonásokat, de szerencsétlenségére arcának szerkezete folytán olyan látszatot kelt, mintha szakadatlanul agresszív, támadó hangulatban volna. Ez pusztán csontstruktúrájának véletlenszerű eredménye, és semmi köze az állat valódi (meglehetősen szelíd) egyéniségéhez. Nagy testi erejével párosulva azonban gépiesen a vad, brutális erőszak tökéletes szimbólumává avatja az arc birtokosát.
A tíz leginkább gyűlölt állat listájának legfeltűnőbb vonása a kígyó és a pók tömeges utálata. Ez nem magyarázható csupán azzal, hogy a két fajnak veszélyes változatai is léteznek. Más erők működnek itt. A választások indokolásának vizsgálatából kiderül, hogy a gyermekek azért utálják a kígyót, mert „nyálkás és piszkos”, a pókot pedig, mert „szőrös és mászik”. Ezek az állatok vagy valamilyen nagy, szimbolikus jelentőséggel vannak fölruházva, vagy pedig velünk született reakció, hogy kerüljük őket.
A kígyó régóta fallikus jelképnek számít. Mérgező hatású fallosz lévén, a kéretlen szerelmet jelképezte, amely részben megmagyarázza népszerűtlenségét, de a dolog nem ilyen egyszerű. Ha megvizsgáljuk a kígyóutálat szintjeit a gyermekek életkorának összefüggésében, kitűnik, hogy népszerűtlensége korán tetőzik, jóval a serdülőkor beállta előtt. Már négyéves korban is magas ez a szint – mintegy harminc százalék –, majd enyhén emelkedik, és hatéves korban éri el tetőfokát. A nemek között alig van különbség, bár minden életkorban erősebb a lányok utálkozása, mint a fiúké. A serdülőkor beköszönte a jelek szerint egyik nemben sem hoz változást.
Ezért ütközik nehézségekbe, hogy a kígyót egyszerűen a nemiség egy erőteljes szimbólumaként könyveljük el. Valószínűbb, hogy e téren fajunk veleszületett averziójával van dolgunk a kígyószerű formákkal kapcsolatiján. Az nem csupán a reakció korai tetőzését magyarázza, hanem roppant magas szintjét is – ez a legtömegesebb elfogultság mindkét kérdéscsoportban. Egybevág ez az averzió legközelebbi élő rokonainkról, a csimpánzokról, gorillákról és orangutánokról alkotott ismereteinkkel is. Ezek az állatok ugyanilyen intenzíven rettegnek a kígyóktól, és az ő esetükben is korán tetőzik a reakció. A nagyon fiatal emberszabású majmokban nincs meg, de néhány éves korukra teljesen beérik – ekkor kezdenek ugyanis hosszabb-rövidebb időre eltávozni anyjuk testének védő közelségéből. Számukra az averziós reakciónak fontos, fennmaradási értéke van, és ugyanez nyilván korai őseinknek sem vált kárára. Mégis hangzott el olyan nézet, hogy a kígyótól való irtózás nem velünk született, hanem pusztán tanult, kulturális jelenség. A rendellenes elszigeteltségben fölnevelt csimpánz kölykök állítólag nem mutattak ilyen reakciót, mikor először találkoztak kígyóval. Ezek a kísérletek azonban nem túlságosan meggyőzőek. Néhány esetben az első kísérlet idején még túlságosan fiatalok voltak a csimpánzok. Ha néhány év múltán megismételték volna a kísérletet, elképzelhető, hogy a reakció jelentkezett volna. De az is lehetséges, hogy az elszigeteltségnek oly súlyos hatásai voltak, hogy a kérdéses csimpánz kölykök gyakorlatilag nem voltak beszámíthatók. Az efféle kísérletek azon az alapvetően téves elképzelésen alapszanak, hogy a veleszületett reakciók a külső környezettől függetlenül, mintegy kapszulált formában is beérnek. Valójában inkább veleszületett fogékonyságról van szó. A kígyóreakció esetében talán szükséges, hogy a fiatal csimpánz (vagy csupasz majom) korai életében jó néhány rémítő tárggyal találkozzon, míg megtanulja az ezekre adandó negatív ingerválaszokat. A kígyó reakció veleszületett jellege ez esetben úgy nyilvánulna meg, hogy a kígyóra adott negatív reakció jóval hevesebb lenne, mint a többi. A kígyótól való irtózás aránytalanul hevesebb lenne más, negatív reakcióknál, s éppen ez az aránytalanság mutatná ki a veleszületett fogékonyság jelenlétét. A normális, fiatal csimpánzok irtózása a kígyótól és saját fajunk heves kígyógyűlölete más módon aligha indokolható.
A gyermekek pókokkal kapcsolatos reakciója más természetű. Feltűnő nemi különbség jelentkezik. A fiúk pókgyűlölete négyéves kortól tizennégy éves korig kissé fokozódik. A lányok ugyanilyen szinten reagálnak egészen a serdülőkorig, amikor rohamos növekedés mutatkozik – tizennégy éves korra a fiúk szintjének kétszerese lesz az érték. Itt már minden bizonnyal fontos szimbolikus tényezővel van dolgunk. Evolúciós szemszögből a mérges pók éppen olyan veszélyt jelent a hímekre, mint a nőstényekre. Nem tudjuk, van-e mindkét nemben velünk született pókreakciónk, de még ez sem indokolhatná, miért szökik föl a lányok serdülésével a póktól való irtózás szintje. Egyedül az vezethet nyomra, hogy a nők ismételten „undok, szőrös micsodának” nevezik a pókot. Tudvalevően a serdülőkorban ütközik elő mind a fiúkon, mind pedig a lányokon a testszőrzet. A gyermekek szemében a test szőrzete feltétlenül ízig-vérig férfias vonás. A fiatal lány testszőrzetének megjelenése tehát sokkal zavaróbb (tudat alatti) jelentőséget hordoz, mint a fiatal fiúé. A pók hosszú lábai szőrszerűbbek és feltűnőbbek, mint más apró állatok, például a légy lábai, a pók ezért ennek a szerepnek eszményi szimbóluma.
Ezek tehát elfogultságaink, melyek akkor jelentkeznek, amikor más fajokkal találkozunk, más fajokon akad meg a szemünk. Gazdasági, esztétikai és tudományos állatszemléletünkkel karöltve egyedülállóan összetett fajközi szemléletet eredményeznek, amely éveink előrehaladtával is változik. Ezt úgy foglalhatnánk össze, hogy a fajközi ingerválaszoknak hét „korszakuk” van. Az első a gyermeki szakasz, amelyben még teljesen szüleink védelmére szorulunk, és különösen a nagy állatokra reagálunk hevesen, szüleink szimbólumát keressük és látjuk bennük. A második a gyermeki-szülői szakasz, amelyben versengeni kezdünk szüleinkkel, és különösen az apróbb állatokra reagálunk hevesen, saját „pótgyermekünket” keressük és látjuk bennük. Ez az állatkák dédelgetésének kora. A harmadik az objektív, elő-felnőtt szakasz, amelyben a szimbolikus szemléleten felülkerekedik a felfedezői érdeklődésnek mind tudományos, mind pedig esztétikai formája. Ekkor gyűjtünk bogarakat, ekkor tekintünk a mikroszkópba, ekkor gyűjtjük a lepkéket, ekkor állítunk fel akváriumot. A negyedik a fiatal felnőtt szakasz, amelyben saját fajunk ellenkező nemű tagjai lesznek az állatvilág legfontosabb képviselői. A többi faj kiszorul érdeklődésünkből, kivéve, ha tisztán kereskedelmi, vagy gazdasági szempontok vezérelnek. Az ötödik a felnőtt-szülői szakasz, amelyben ismét bevonulnak életünkbe a szimbolikus állatok, de ezúttal mint gyermekeink kedvenc állatai. A hatodik az utó-szülői szakasz, amelyben elveszítjük gyermekeinket, és újfent az állatokban keressük és látjuk gyermekeink pótlékát. (A gyermektelen felnőtteknél ez a gyermekpótló tendencia természetesen korábban is jelentkezhet.) Végül elérkezünk a hetedik, szenilis szakaszba, amikor fokozott érdeklődést tanúsítunk az állatok megóvása, megmentése iránt. Ebben a szakaszban olyan fajokra terelődik legfőbb figyelmünk, amelyeket a kipusztulás veszélye fenyeget. Alig számít, hogy – más szemszögből – vonzó vagy visszataszító állatok-e, hasznosak-e vagy haszontalanok, a lényeg az, hogy kevés és egyre kevesebb van belőlük. Az egyre ritkább orrszarvú és gorilla, a gyermekek rémei, ebben a korszakban az érdeklődés homlokterébe kerülnek. Meg kell őket menteni. Nyilvánvaló a szimbolikus párhuzam: maga a szenilis egyén is közel áll a személyes pusztuláshoz, s ezért ritka állatokra ruházza át saját közelgő végzetének képét. Érzelmi telítettségű igyekezete, hogy megmentse őket a kihalástól, saját vágyát tükrözi: maga is meghosszabbítaná életét.
Az állatmentő igyekezet az utóbbi években bizonyos fokig átterjedt a fiatalabb korosztályokra is, nyilván a hallatlanul hathatós, nukleáris fegyverek megjelenése folytán. Roppant pusztító erejük korra való tekintet nélkül, mindannyiunkat a rögtöni pusztulás lehetőségével fenyeget, ezért ma már valamennyien érzelmileg igényeljük az olyan állatokat, amelyek ritkaságuk révén saját veszélyeztetettségünk jelképei lehetnek.
Ezt a megfigyelést ne úgy értelmezzék, mintha egyedül ez indokolná a vadon élő állatok védelmét. Megvannak ezen kívül a tökéletesen jogos tudományos és esztétikai okai, hogy miért vagyunk hajlamosak felkarolni a bajba jutott fajokat. Ha tovább akarjuk élvezni az állatvilág bonyolult gazdagságát, és a vadon élő állatokat továbbra is tudományos és esztétikai kíváncsiságunk kiélésére akarjuk használni, segédkezet kell nekik nyújtanunk. Ha tétlenül nézzük, ahogy eltűnnek a Föld színéről, igen szerencsétlen módon elszürkítjük környezetünket. Fajunk intenzíven nyomozó hajlamú – nem engedhetjük meg, hogy ilyen értékes anyag kicsússzék a kezünkből.
A vadrezerváció problémáinak vitáin olykor szóba kerülnek gazdasági tényezők is. A kutatók elmondják, hogy ha értelmesen védjük és némi irányítással továbbtenyésztjük a vadon élő fajokat, a világ bizonyos részeinek fehérjében szűkölködő közösségeit ezzel megsegíthetjük. Mindez rövid távon tökéletesen igaz, hosszú távon azonban borúsabbak a kilátások. Ha népességünk a jelenlegi, félelmetes ütemben nő tovább, előbb-utóbb választás elé kerülünk: vagy mi, vagy ők. Akármilyen szimbolikus, tudományos vagy esztétikai értéket hordoznak, a helyzet gazdasági meggondolásai ellenük fognak szólni. A komor igazság az, hogy amint népsűrűségünk bizonyos szinten túlnő, nem marad hely a többi állat számára. Sajnos az az érv sem állja meg a helyét, hogy az állatok nélkülözhetetlen táplálékforrást jelentenek. Sokkal gazdaságosabb közvetlenül növényen élni, mint a növényt előbb állati hússá alakítani, s azután megenni. Minél jobban szűkül életterünk, annál drasztikusabb lépésekhez kell majd folyamodnunk, és végül kénytelenek leszünk szintetikus élelmiszereken élni. Ha nem létesítünk tömeges telepeket más bolygókon, vagy ha nem tudjuk komolyan visszafogni népsűrűségünk növekedését, a nem is távoli jövőben el kell tüntetnünk a Földről az élet minden más formáját.
Ha ez túlságosan borúlátóan hangzik, vessünk egy pillantást a számadatokra. A tizenhetedik század végén a világ csupaszmajom-lakossága mindössze ötszázmilliót tett ki. Ma már hárommilliárdra nőtt. [1987-ben elérte az ötmilliárdot. (A szerk.), 2005-ben a hat és félmilliárdot (A korr.)]
Minden huszonnégy órában további százötvenezerrel növekszik. (A bolygóközi emigrációs hatóságok ezt az adatot nyilván ijesztő erőpróbának fogják találni.) Kétszázhatvan év múlva, ha a növekedés egyenletes lesz – ami egyébként nem valószínű –, a Föld felszínén négyszázmilliárd csupasz majom kavargó tömege fog hemzsegni. A Föld átlagos népsűrűsége négyzetmérföldenként tizenegyezer lesz, vagyis mai nagyvárosaink túlzsúfoltsága a Föld minden szegletére átterjed. Hogy ez milyen következményekkel jár majd az élet valamennyi természeti formájára, azt nem kell ecsetelni. Saját fajunkra vonatkozó hatása ugyanilyen csüggesztő.
De feledkezzünk el erről a lidércnyomásról: valóra válása igen távoli lehetőség. Mint könyvem minden oldalán hangsúlyoztam, nagy technológiai vívmányaink ellenére még mindig nagyon is egyszerű, biológiai jelenség a csupasz majom. Nagyszabású eszméink és fennkölt önámításunk ellenére még mindig szerény állatok vagyunk, szolgaian követjük az állati viselkedés valamennyi alaptörvényét. De már jóval azelőtt, hogy népsűrűségünk eljutna a fent jelzett szintre, biológiai természetünk oly sok szabályát áthágjuk, hogy uralkodó szerepű fajunk egyszerűen összeomlik. Különös önelégültségre vagyunk hajlamosak, mármint hogy erre sohasem kerülhet sor, hiszen van bennünk valami különleges, ami a biológiai törvények fölé emel bennünket. Nincs. A múltban számos izgalmas faj kipusztult, és mi sem vagyunk kivételek. Előbb-utóbb el kell tűnnünk a színről, hogy valami másnak adjuk át helyünket. Ha késleltetni és nem siettetni akarjuk ezt a pillanatot, szívósan, keményen szembe kell néznünk magunkkal. Biológiai lények vagyunk, meg kell valahogyan értenünk korlátainkat. Ezért írtam ezt a könyvet, ezért sértettem meg szándékosan fajunkat, mikor csupasz majomnak neveztem el, ahelyett, hogy a szokásosabb elnevezést használtam volna. Így könnyebb megtartani az arányokat. Így talán könnyebben ráállunk, hogy megvizsgáljuk, mi is megy végbe életünk felszíne alatt. Lelkes buzgalmamban talán túlságosan kikeltem tézisem mellett. Dicséreteket is zenghettem volna, leírhattam volna sok csodálatos emberi vívmányt. Ezt nem tettem, s ezért óhatatlanul egyoldalú lett a kép. Különleges faj vagyunk, s ezt korántsem akarom tagadni vagy kisebbíteni. De ezt már annyiszor elmondták. Mikor feldobjuk azt a bizonyos pénzdarabot, mintha mindig úgy érkezne le, hogy nekünk kedvez – ezért éreztem, hogy éppen ideje megfordítanunk és megnéznünk a másik oldalát is. Sajnos oly hatalmas és sikeres faj vagyunk a többi állatfajhoz képest, hogy sértőnek találjuk alantas származásunk emlegetését – nem is számítok köszönetre azért, amit tettem. Kiemelkedésünk karrierregény volt, és mint minden újgazdag, mi is kényesek vagyunk származásunkra. És állandóan fenyeget az a veszély, hogy hűtlenek leszünk hozzá.
Olyan derűlátó nézet is létezik, hogy mivel magas értelmi szintre jutottunk, és leleményességünk hallatlanul fejlett, bármilyen helyzetet a magunk javára tudunk majd fordítani; oly rugalmasak vagyunk, hogy életmódunkat új mederbe tudjuk terelni, amint azt sebesen emelkedő faji státusunk újra és újra megkívánja; mikor elérkezik az ideje, meg tudunk majd birkózni a túlnépesedéssel, a stresszekkel, intimitásunk és cselekvési szabadságunk elvesztésével; újjáalakítjuk viselkedésformánkat, s úgy fogunk élni, mint az óriáshangyák; kordába tudjuk fogni agresszív, területvédő indulatainkat, szexuális vágyainkat és szülői hajlamainkat; ha a gépesített tyúkfarmok mintájára kell élnünk, azt is átvészeljük; értelmünk valamennyi alapvető, biológiai hajlamunkon győzedelmeskedik. Kijelentem, hogy ez képtelenség. Nyers, állati természetünk sohasem enged ennyit. Igen. rugalmasak vagyunk. Igen, viselkedésünk opportunista, de opportunizmusunknak is megvan az átléphetetlen határa. Ez a könyv biológiai vonásainkat hangsúlyozza. Így akartam rámutatni korlátaink jellegére. Ha józanul felismerjük és elfogadjuk őket, fennmaradásunk esélyei sokkal jobbak. Nem hirdetem a „vissza a természethez” naiv jelszavát. Csupán azt, hogy értelmes, opportunista fejlődésünket alapvető, viselkedési kötöttségeinkhez kell igazítanunk. Valahogyan minőségben kell javulnunk, nem csupán mennyiségben. Ha ez megtörténik, úgy fejlődhetünk tovább a technológiában, úgy juthatunk az előrehaladás drámai izgalmához, hogy nem kell megtagadnunk evolúciós örökségünket. Ha ez nem történik meg, elfojtott biológiai hajlamaink mindinkább felhalmozódnak, mígnem egy szép napon átszakad a gát, és bonyolult létezésünk egész struktúráját elsöpri a vízözön.
[Sajnos az ajánlott irodalom, a bibliográfia és Csányi Vilmos utószava hiányzik a digitális változatból.]