Margaret Mitchell
ELFÚJTA A SZÉL

(Tartalom)

 

 

 

Első rész

 

1

Scarlett O'Hara nem volt szabályos szépség, de ezt a férfiak aligha tudták megítélni, ha leányos bája annyira elbűvölte őket, mint a Tarleton ikreket. Arcán túlságosan észrevehetően keveredtek el anyjának, a francia származású partvidéki arisztokrata nőnek finom vonásai pirospozsgás ír apjának paraszti vonásaival. Mégis elbájoló volt ez az arcocska finom állával, hamvasságával. Szeme világoszöld volt, minden sötétebb árnyalás nélkül, és hosszú, a végén kissé felkunkorodó szempillája valósággal sátort vont fölé. Felette sűrű fekete szemöldöke felfelé ívelt, és meglepő vonalat vágott magnóliaszirom fehérségű homlokába, abba a fehérségbe, amelyet a déli vidékek asszonyai olyan nagyra értékeltek, és kalappal, fátyollal, ernyővel annyira gondosan óvtak a georgiai napfénytől.
Festőien szép látvány volt, amint ezen a ragyogó tavaszi délutánon, 1861 áprilisában, Stuart és Brent Tarletonnal ott ült az árnyékban a ház nyitott tornácán Tarán, apja ültetvényén. Zöldvirágos új muszlinruhájának tizenkét yardnyi anyaga szélesen terült el körülötte, derekától majdnem a földig, éppen csak alacsony sarkú zöld selyemcipőcskéjét hagyva szabadon, amelyet apja legutóbb hozott neki Atlantából. A ruha remekül érvényesítette tizenhét hüvelyknyi vékony derekát, a legvékonyabbat mind a három déli államban, a fűző domborulata pedig arra vallott, hogy tizenhat éves korához képest melle már szép érett. De bármilyen illedelmesen terült szét a szoknya, bármennyire is ápoltan csavarodott haja fonatba, s nyugodott kis fehér keze az ölében, igazi énjét mindez csak alig-alig takarta. Az ápolt kis édes arcocskában a zöld szem nyughatatlanul, akaratosan, szenvedélyesen, élettel, elevenséggel telten parázslott, ami nehezen volt összeegyeztethető illedelmes magatartásával. De hát modorát anyja szelíd korholásai és Mammy, a dajka jóval szigorúbb fegyelme erőszakolta reá, a szemében viszont igazi természete nyilatkozott meg.
Mellette kétfelől lustán, hányaveti tartással ült a mély székekben a két ikerfivér, nagykeretes színes üvegen keresztül hunyorogtak a napba, nagyokat nevettek, sokat beszéltek, és hosszú, térdig csizmás, izmos lábukat hanyagul egymásra vetették. Tizenkilenc évesek voltak, hat láb, két hüvelyk magasak, kemény csontúak, feszülő izmokkal, arcuk napbarnított, hajuk bronzvörös, szemük, tekintetük kedvesen szemtelen volt, és úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik bála gyapot a másikra. Odakint a késő délutáni nap égette az udvart, és ragyogó fénnyel árasztotta el a fákat, amelyek fehér virágos, dús koronája élesen kirajzolódott a frisszöld háttérben. Az ikrek kerítéshez kipányvázott lovai nagyok és éppen olyan vörösek voltak, mint gazdáik, lábuk körül pedig ott marakodott néhány agár, amelyek mindenüvé elkísérték Stuartot és Brentet, bárhová mentek. Kissé távolabb, arisztokratikus elkülönülésben, egy fekete foltos komondor hevert, fejét lábára fektette, és türelmesen várta, hogy a fiúk hazamenjenek vacsorázni.
A kutyákat, lovakat és ikreket mélyebb szálak fűzték össze, mint az állandó együttlét puszta pajtássága. Valamennyi egészséges, gondtalan állat volt, életerősek, vidámak, kecsesek, a fiúk éppen olyan megbokrosodók, mint lovaik, megbokrosodók és veszélyesek, de általában kezesek, ha valaki bánni tudott velük.
Habár gyermekkoruk óta megszokták az ültetvények kényelmes életét és a szolgasereget maguk körül, a három arc a tornácon nem volt elpuhult, sem tunya. Azoknak a falusiaknak az élénksége és ébersége jellemezte őket, akik egész életüket a szabadban töltötték, és nem sokat törték a fejüket azokon a sötét dolgokon, amelyek a könyvekben állnak. Az élet Clayton vidékén, Georgia északi részében, még mindig új volt, és Augusta, Savannah és Charleston életszínvonalához viszonyítva meglehetősen nyers. A déli vidékek megállapodottabb, régebbi részeiben kissé lenézték a felső-georgiaiakat, de bizony itt Georgia északi részében nem tartották szégyennek, ha valaki nem volt jártas a klasszikus tudományokban, hogyha egyébként feltalálta magát a fontosabb dolgokban. És minél jobb gyapotot termelni, jól lovagolni, ügyesen célba lőni, könnyedén táncolni, gálánsan udvarolni és az ivást urasan bírni − ez volt a fontos, ez számított.
Ε tekintetben a két iker kitűnt, viszont ugyanígy kitűnt azzal is, hogy képtelen volt magába szedni bármit is mindabból, ami a könyvek fedőlapjai között volt. Családjuknak több pénze, lova, rabszolgája volt, mint bárkinek az országban, de a fiúk kevésbé tudták a nyelvtant, mint Crackerék, a szegény szomszédjaik.
Ez volt a tulajdonképpeni oka annak is, hogy Stuart és Brent ezen az áprilisi délutánon Tara tornácán lustálkodtak. Éppen most rakták ki őket a georgiai egyetemről, s ez volt a negyedik egyetem, amely az utolsó két év alatt kidobta őket. Idősebb fivéreik, Tom és Boyd azután maguktól hazajöttek, mert nem akartak olyan egyetemen maradni, amely nem látta szívesen az ikreket. Stuart és Brent jó tréfának tekintették kidobásukat az egyetemről, és annak tekintette Scarlett is, aki, mióta tavaly hazajött a fayetteville-i leányiskolából, egyetlen könyvet ki nem nyitott a maga jószántából.
− Tudom, sem ti, sem Tom nem bánjátok, hogy kidobtak benneteket − mondta nevetve. − De mi lesz Boyddal? Nagyon töri magát a diploma után, de miattatok otthagyta a virginiai, az alabamai, a dél-karolinai egyetemet és most a georgiai egyetemet is. Így sohasem készül el.
− Ugyan, ha éppen nagyon akarja, tanulhat jogot odaát Fayetteville-ben, Parmalee bíró hivatalában is − felelte Brent közömbösen. − Különben nem sokat számít. Mindenképpen haza kellett volna jönnünk még vizsgák előtt.
− Miért?
− A háború miatt, te liba! A háború akármelyik nap kitörhet, és csak nem képzeled, hogy bármelyikünk is ott kuksol az egyetemen, mialatt a háború folyik?
− Csakhogy hát tudjátok meg, hogy egyáltalán nem lesz háború − jelentette ki Scarlett unottan. − Ez mind csak üres fecsegés. Hiszen csak a minap mondta Ashley Wilkes és az apja az apámnak, hogy küldötteink Washingtonban... izé, hogy is− mondják... barátságosan megegyeznek Mr. Lincolnnal a Konföderáció ügyében. Egyébként is a jenkik túlságosan félnek tőlünk ahhoz, hogy háborúzzanak velünk. Nem lesz háború, és nekem már elegem van belőle, hogy folyton erről beszéltek.
− Egyáltalán nem lesz háború?! − kiáltott fel a két iker olyan hangon, mintha becsapták volna őket.
− De hát, gyönyörűm, persze hogy lesz háború − mondta aztán Stuart. − Lehet, hogy a jenkik megijedtek tőlünk, de azok után, ahogyan Beauregard tábornok tegnapelőtt kihajította őket a Sumter-erődből, vagy harcolniuk kell, vagy az egész világ gyáváknak bélyegzi őket. Ami pedig a Konföderációt illeti...
Scarlett türelmetlenül húzta el a száját:
− Ha még egyszer kiejtitek a háború szót, bemegyek a házba, és magamra zárom az ajtót. Soha életemben nem untam még egyetlen szót sem annyira, mint azt, hogy háború, kivéve még azt a szót, hogy szecesszió. Papa reggel, délben, este csak háborúról beszél, és az urak, akik látogatóba jönnek hozzá, mind a Sumter-erődről, az Államszövetségről, Abraham Lincolnról ordítoznak, hogy már sikítani tudnék unalmamban. És erről beszélnek a fiúk is szüntelenül, erről és a seregeikről. Egyetlen mulatság sem sikerült az idén tavasszal, mert a fiúk képtelenek másról beszélni. Még örülhetünk, hogy Georgia várt karácsony utánig, mielőtt határozott volna, hova áll, különben még a karácsonyi ünnepeket is elrontotta volna. Ha tehát még egyszer azt a szót kimondjátok, hogy háború, bemegyek a házba.
Látszott rajta, hogy meg is tenné, amit mondott. Nem bírt hosszabb ideig olyan beszélgetést elviselni, ahol ne ő lett volna a központ. De amíg fenyegetőzött, aranyos mosolygás volt az arcán, gödröcskéi mélyebbek lettek, és fekete szempillája úgy libegett, lágyan és csábítóan, mint a lepkeszárny. A fiúk siettek mentegetőzni. Egyáltalán nem találták kiábrándítónak, hogy Scarlett nem érdeklődik a komoly dolgok iránt. Sőt ellenkezőleg. A háborút a férfiak dolgának gondolták, és Scarlett csak nőiességét bizonyította, hogy irtózik tőle. Scarlett kegyesen végighallgatta mentegetőzésüket, aztán megkérdezte:
− Mit szólt hozzá anyátok, hogy megint kicsaptak benneteket?
A fiúk nagyot nyeltek, s kényelmetlenül mozdultak meg a helyükön. Eszükbe jutott, hogyan folyt le a dolog három hónappal ezelőtt, mikor ugyanilyen körülmények között érkeztek haza a virginiai egyetemről.
− Még nem szólhatott semmit − felelt Stuart. − Tom meg mi korán reggel eljöttünk hazulról, még mielőtt felkelt volna. Tom Fontaine-ékhez ment, mi meg ide jöttünk.
− És tegnap este, mikor megérkeztetek?
− Ó, akkor nagy szerencsénk volt. Éppen azelőtt hozták haza az új tenyészmént, amelyet anya Kentuckyben vásárolt a múlt hónapban, és az egész ház a feje tetején állott. Gyönyörű ló, Scarlett. Édesapád átjöhetne egyszer, hogy megnézze. Első dolga volt, hogy kiharapjon egy darabot a lovász karjából, aki érte ment, s összerugdaljon két négert, akiket anya Jonesboróba küldött eléje a vonathoz. Amikor hazaértünk, éppen javában járta a táncot az istállóban, és nem tudták lefogni. Az öreg Sárgát, anya egyik kedvenc ménjét is majdnem agyonrúgta. Anya persze kint volt az istállóban egy nagy zacskó cukorral, és próbálta lecsendesíteni. Neki sikerült is. A négerek, mint az érett körte, a gerendákon lógtak mindenfelé, kimeredt szemmel, úgy féltek. De anya csak pár szót szólt a lóhoz, mintha ember lenne, s az evett a tenyeréből. Mikor benéztünk, s meglátott minket, csak odakiáltott:
−Mit akartok már megint idehaza? Rosszabbak vagytok, mint a hét egyiptomi csapás! − Erre a ló megint prüszkölni és ágaskodni kezdett, és anya odaszólt nekünk: − Menjetek innen! Nem látjátok, hogy ideges szegény állat?
Majd számolok veletek reggel! − így aztán bementünk és lefeküdtünk aludni, ma pedig otthon hagytuk Boydot. Ő majd elintézi a dolgot.
− Gondoljátok, hogy meg fog verni benneteket? − kérdezte Scarlett nagy szemekkel. Az egész környék beszélt a kis Mrs. Tarletonról, aki ugyancsak elbánt nagy fiaival, és még a lovaglóostort is megtáncoltatta a nadrágjukon.
Beatrice Tarletonnak nemcsak az óriási gyapotültetvény volt a keze alatt, hanem azonkívül száz néger rabszolga és nyolc gyermek, sőt az ország egyik legnagyobb lótenyésztő telepe is. Erélyes, hirtelen természetű asszonynak ismerték − sokat vesződött négy fiával. Birodalmában senkinek sem volt szabad kezet emelnie lóra vagy rabszolgára, de úgy vélte, hogy a fiúknak nem árt néha egy kis náspágolás.
− Boydot? Dehogy veri meg Boydot. Őt nem bántja, mert a legidősebb, és amellett a legkisebb köztünk. − Stuart lenézően mondta ezt, büszke volt rá, hogy olyan magasra nőtt. − Azért hagyjuk mindig őt otthon, hogy beszéljen anyával. Meg kellene értetni vele, hogy bennünket sem kellene vernie. Utóvégre tizenkilenc évesek, vagyunk. Tom meg huszonegy, és mégis úgy bánik velünk, mintha hatévesek lennénk.
− Mit gondoltok, az új lovon jön anyátok holnap Wilkesékhez a mulatságra?
− Úgy tervezte, de a papa fél, hogy baj lehet belőle. A lányok sem akarják engedni. Azt mondják, úgy illenék, hogy végre egyszer velük együtt kocsin menjen társaságba, mint más úrihölgy.
− Remélem, nem lesz eső holnap − sóhajtott fel Scarlett. − Egy hét óta majdnem mindennap esett. Nincs utálatosabb, mint mikor kerti ünnepélyre megy az ember, s aztán beszorul a szobába.
− Gyönyörű idő lesz holnap, meleg, akár júniusban − jósolta Stuart. − Nézzétek csak a napnyugtát, milyen vörös az ég. A napnyugtáról mindig meg lehet látni a másnapi időt.
A véghetetlen gyapotföldeken túl, a vöröslő látóhatár fele néztek. Most, hogy a nap a Flint River és a dombok mögött bíborszínű felhők között hanyatlott le, az áprilisi levegő érezhetően, de nem kellemetlenül hűvösebb lett.
Ebben az évben korán köszöntött be a tavasz, gyors, meleg esőkkel. Rózsaszínű és fehér csillagszirom-virágok borították el a fákat és bokrokat a. sötét folyóparti mocsarak és a távoli dombok mentén. A szántás már javában folyt, és a napszállta fénye még vörösebbre festette a frissen vágott agyagszínű földcsíkokat. Az éhes, nedves talaj, mely kitárva várta a magot, rózsaszínné és homokossá száradt legfelül, de piros, barna és lilás volt ott, ahol árnyék feküdte végig a barázdát. A meszelt nagy téglaház mintha fehér sziget lett volna a vörös óceán közepén, melynek kavargó, örvénylő, egymás nyomában sorakozó hullámai kővé meredtek.
Vad vidék volt ez. Esők után vérszínű lett, s száraz időben a szél téglavörös port sodort magával. A világ legjobb gyapottermő földje. Kedves, barátságos táj különben, fehér házakkal, békés, megművelt földekkel, lusta, sárga folyókkal. De az ellentétek földje. Fényes napsütés és fekete árnyék. Az ültetvények, messzire kiterjedő gyapotföldjeikkel, mint világos tisztások mosolyogtak fel az égre, de körülöttük ott sötétlett az ős-rengeteg, mely árnyékos és hűvös volt a legforróbb nyári időiben is. Titokzatos, homályos vadon körös-körül. A hatalmas folyók mintha évszázados türelemmel várakoztak volna, halk suttogással fenyegetőztek:
− Vigyázzatok csak, vigyázzatok! Ami birodalmunk volt itt minden, és újra visszavehetjük még!
A tornácra felhallatszott a patkócsattogás, a szerszámok és láncos szekerek csörgése, a négerek éles, gondtalan kiabálása és nevetése, amint az öszvéreket hazahajtották a földekről. A ház belsejéből Ellen, Scarlett anyja lágy, csengő hangon a kis néger lányt hívta, akinek az volt a kötelessége, hogy kulcsoskosarát hozza utána mindenüvé. Gyermekes, visító, vékony hang felelt valahonnan messzebbről:
− Igenis, tessék parancsolni!
Aztán gyors lépések távolodtak a hátsó bejáraton át a füstölőház felé, ahol Ellen ki szokta osztani a négereknek a vacsorát. Az ebédlő irányából halk porcelán-csörömpölés, ezüstcsörgés hangzott: Pork, a komornyik már vacsorára terített.
Az ikrek érezték, hogy itt lenne a hazamenés ideje. De féltek az anyjuk szeme elé kerülni, és vártak, hátha Scarlett meghívja őket vacsorára.
− Igaz, Scarlett − mondta Brent −, azért, mert nem voltunk itthon, remélem, akad holnap táncpartnerünk. Talán csak nem ígérted el minden táncodat?
− De mennyire elígértem! Honnan tudhattam volna, hogy hazajöttök? Csak nem árulhattam volna petrezselymet!
− Te? Petrezselymet? − nevettek az ikrek zajosan.
− Ide hallgass, kicsi − folytatta Brent. − Nekem adod az első valcert, Stunak az utolsót, és együtt vacsorázunk. Szépen elhúzódunk hármacskán, és odahívjuk Jincy anyót, hogy szerencsét mondjon.
Scarlett megrázta a fejét.
− Nekem nem kell Jincy anyó szerencséje. Emlékezhettek rá, azt mondta, hogy fekete hajú, nagy bajuszú férjem lesz. Nekem pedig a fekete férfiak nem tetszenek.
− Csak a vörös hajúak, ugye, kicsi? − mosolygott önelégülten Brent. − Figyelj hát ide. Nekünk ígéred valamennyi valceredet, és velünk vacsorázol?
− Ha jó leszel, elmondok valami titkot − biztatta Stuart.
− Titkot? − lobbant fel Scarlett szemében az érdeklődés. Mohón nézett fel, mint a kíváncsi gyermek. Brent megcsóválta a fejét.
− Amit tegnap hallottunk Atlantában, Stu? Tudod jól, hogy azt nem szabad elmondanunk senkinek.
− Ha Pittypat néni elmondta nekünk, mi is elmondhatjuk másnak. Ismered őt, Scarlett? Ashley Wilkes nagynénje, Atlantában lakik. Ott találkoztam vele, az átszállásnál. Megállította a kocsiját, és beszélgetett velünk. Azt mondta, hogy a holnapi mulatságon eljegyzést fognak kihirdetni.
− Ez az egész? − legyintett Scarlett csalódottan. − Fogadni merek, hogy Charles, az unokaöccse jegyzi el Honey Wilkest, Ashley húgát. Mindenki évek óta tudja, hogy össze fognak házasodni, bár az a mulya Charles ugyancsak lagymatag.
− Mulya? − kérdezte Brent. − Bezzeg karácsonykor nem találtad mulyának Charlest, mikor körülötted forgolódott.
− Nem tehetek arról, kik forgolódnak körülöttem − jelentette ki Scarlett hanyagul. − Ki nem állhatom és kész.
− De nem is. Charlesről van szó. Ashley Wilkes eljegyzését fogják kihirdetni Charles húgával, Melanie-vel.
Scarlett ajka elfehéredett. Ha az ember hirtelen ütést kap és elkábul, eleinte nem is érti, mi történt. Olyan csendes és változatlan volt édes arcocskája, amint most Stuartra bámult, hogy a fiú, aki nem volt valami jó megfigyelő, azt hitte, csak csodálkozik.
− Igen − folytatta Stuart. − A néni mondta azt is, hogy nem akarták kihirdetni még az idén, mert Melanie betegeskedett. De mert mindenki arról beszél, hogy háború lesz, a két család abban egyezett meg, hogy Jobb lesz az esküvőt mielőbb megtartani. Holnap, a vacsoránál hirdetik ki. Most elmondtuk a titkot, Scarlett.
Velünk vacsorázol?
− Igen − mondta Scarlett gépiesen.
− És nekünk adod valamennyi valceredet? − Igen.
− Aranyos vagy! − lelkesedett Stuart. − Milyen dühösek lesznek a fiúk!
− Csak legyenek − mosolygott Brent. − Majd elbánunk velük. Ide hallgass, Scarlett. Délelőtt is együtt leszünk, jó?
− Tessék? Mit mondtál?
− Hogy délelőtt is együtt leszünk. Igen?
− Igen.
Az ikrek sugárzó arccal hunyorítottak egymásra. De mi tagadás, kissé meg is lepődtek. Bár elismert lovagjai voltak Scarlettnek, soha nem részesültek még ilyen könnyedén osztogatott kegyekben. Rendszerint soká kellett könyörögniük. Most pedig a szó szoros értelmében nekik ígérte az egész holnapi napot. Mellette ülhetnek délelőtt, övék minden valcer (s arról majd gondoskodnak, hogy ne sok másféle tánc legyen), és együtt fognak vacsorázni. Ezért érdemes volt kidobatni magukat az egyetemről.
Az eredmény fellelkesítette őket. Most már bizonyosra vették, hogy Scarlett nem engedi el őket vacsora nélkül. Nagy hangon összevissza beszéltek a holnapi mulatságról, nagyokat nevettek, és közben ügyesen elhelyeztek egy-egy célzást, hogy szívesen itt maradnának.
Jó idő eltelt, mire végre észrevették, hogy Scarlett alig szólt valamit. A levegő különös módon megváltozott körülöttük. A délutáni napsütés eltűnt. Valami hűvös áramlatot éreztek a fiúk, s ez bántotta és megzavarta őket. Egy darabig erőlködtek még a tréfával és beszélgetéssel, aztán lassan ellhallgattak. Mind a kettő révetegen állt fel, és az órára nézett.
A nap alig látszott már a frissen szántott földek mögött. A folyón túl feketén vált ki az erdő sötét vonala. Az udvaron villámgyors fecskék cikáztak − csipogó, hápogó, rikoltozó csirkék, kacsák, pulykák tértek haza a földekről. Stuart nagyot kiáltott:
− Jeems!
Velük egyidős néger fiú került elő futva a ház mögül. Egyenesen a lovak felé ment. Jeems éppen úgy elkísérte az ikreket mindenüvé, mint a kutyák. Gyermekkorukban játszótársuk volt, s tizedik születésnapjukra ünnepélyesen nekik ajándékozták a gyermeket.
Stuart és Brent könnyedén meghajoltak, kezet fogtak Scarlett-tel, s megígérték, hogy kora reggeltől várni fogják Wilkeséknél. Aztán lesiettek a homokos kerti úton, felkaptak lovaikra, és kalapjukkal integetve, hátra-hátrakiabálva indultak el vágtában a cédrusfák sorai között.
Amint kijutottak a fasorból, és megtették az út első kanyarodóját, úgyhogy az ültetvényről már nem láthatták őket, Brent is, Stuart is hirtelen visszafogta a lovát. A néger fiú néhány lépésnyire mögöttük szintén megállt.
− Te! − mondta Brent. − Nem vártad volna el, hogy vacsorára meghívjon? Utóvégre ma van az első napunk itthon, és három hónapja nem látott bennünket.
− Furcsa. Pedig mikor jöttünk, úgy láttam, mintha nagyon örült volna.
− Én is úgy láttam. Aztán, vagy félórája, egyszerre csak elcsöndesedett. A feje fájt.
− Talán mondtunk neki valamit, hogy úgy elcsendesedett, mintha beteg volna.
− Nem gondolod, hogy mégis azért, mert kicsaptak?...
− Csudát! Hiszen láthattad, hogy nevetett, mikor elmondtuk neki. Scarlett sem törődik a tanulással.
− Hátha azért haragszik, mert Ashley nem mondta meg neki előre, hogy megházasodik, és csak holnap tudta volna meg a hírt, mint a többiek? Tudod, hogy a lányok milyen érzékenyek. Ők mindig elsőnek akarnak hallani mindent.
− De hiszen Scarlett jól tudhatta, hogy Ashley előbb-utóbb Melanie-t veszi el. Az ő családjukban mindenki az unokatestvérei közül házasodik. Charles-nek is Honey, az unokatestvére lesz a felesége.
− Hát tudod, én nem töröm ezen tovább a fejemet. De az biztos, hogy meghívhatott volna vacsorára. Semmi kedvem hazamenni.
− Hátha Boyd azóta már lecsillapította anyát.
− Nem hiszem. Idő kell ahhoz. Attól félek, nem tudott még igazában hozzá sem kezdeni. Fogadni mernék, hogy anya egész nap úgy el volt foglalva azzal a lóval, hogy egy szót sem lehetett beszélni vele vacsora előtt. Akkor aztán, ha meglát minket, tüzet fog okádni. Lesz vagy tíz óra, mire Boyd megmagyarázza, milyen szégyen lett volna mindnyájunkra nézve ott maradni, mikor az egyetem rektora olyan modortalanul beszélt velünk, és éjfélre fog járni, mire Boyd eléri, hogy anya a rektorra haragudjon, és megkérdezze, miért nem lőtte le őt Boyd, ha ilyen gorombán megsértette az öcséit. Nem, nem mehetünk haza éjfél előtt.
Sötéten, gondterhelten pillantottak egymásra az ikrek. Nem féltek a legvadabb lótól, a legvakmerőbb csínyektől, párbajtól, rablótól, még az ördögtől sem, de vörös hajú édesanyjuktól, aki ugyancsak nem titkolta el a véleményét, és csöpp kezével meg-megsuhintotta a lovaglóostort, nagyon féltek.
− Várj csak! − mondta Brent. − Menjünk át Wilkesékhez. Ashley és a lányok örülni fognak, ha betoppanunk vacsorára.
Stuart gondolkozva csóválta meg a fejéit.
− Nem, ne menjünk! Sok dolguk lehet a holnapi mulatság előtt. És különben is...
Csettintettek a lovaiknak, és tovább poroszkáltak. Stuart barna arcán piros folt égett. Az előző nyárig Stuart az egyik Wilkes lánynak, Indiának udvarolt. Mindenki azt remélte, hogy a hűvös, csendes, meggondolt India jó hatással lesz a fiú féktelen természetére. Stuart bele is akadt volna a horogba, de Brent nem volt megelégedve a választásával. Nem haragudott éppen Indiára, de csúnyának s élettelennek találta a lányt.
Nyár végén aztán, Jonesboro közelében a tölgyfaligetben, egy politikai gyűlés alkalmával meglátták Scarlett O'Harát.
Gyermekkori játszótársuk volt, és senki sem tudott úgy fára mászni és lovagolni az ismerős lányok közül, mint Scarlett. Most azonban, nagy meglepetésükre, úgy találták, hogy teljesen megváltozott. Felnőtt, fiatal hölgy lett, mégpedig olyan bájos fiatal hölgy, akinél talán nincs is szebb a világon. Most vették észre először, hogyan csillog fényes zöld szeme, milyen édes gödröcskék vannak az arcán, ha nevet, milyen csöpp a keze és lába, milyen karcsú a dereka.
Később, ha erről beszélgettek, gyakran csodálkoztak rajta az ikrek, hogyan történhetett, hogy eddig nem látták meg Scarlett szépségét. A magyarázat egyszerű volt: Scarlett aznap határozta el, hogy észreveteti magát velük. Nem bírta elviselni, hogy ott, ahol ő van, valakinek más lány jobban tessék. És mikor meglátta India Wilkest Stuart mellett, felébredt benne a harci kedv. Nem elégedett meg azonban Stuarttal, hanem Brentet is meghódította, s az ikrek fülig belehabarodtak. Ez a helyzet persze állandóan ébren tartotta az ismerősök érdeklődését, és bosszantotta az ikrek anyját, aki nem szerette Scarlettet.
− Nagyon jól teszi az a ravasz kis boszorkány, ha feleségül megy valamelyiketekhez − jelentette ki. − Úgy kell nektek. Az is lehet, hogy mind a kettőtökhöz egyszerre megy feleségül. Akkor aztán áthurcolkodhattok Utahba, ha ugyan a mormonok megtűrnek benneteket, amit nem hiszek, mert ilyen bolondot még ők sem láttak. Csak attól félek, hogy egy szép napon majd féltékenységből agyonpuffantjátok egymást. Nem mintha nagy kár lenne értetek.
Stuart a tavalyi politikai gyűlés óta kényelmetlenül érezte magát India Wilkes közelében. Nem mintha a leány csak egyetlen tekintettel is éreztette volna, hogy észrevette megváltozott viselkedését. India jól nevelt úrilány volt. De Stuart nehéznek érezte a lelkiismeretét. Tudta, hogy a leány még mindig szereti ôt. A lelke mélyén úgy érezte, hogy nem járt el úriember módjára. Még mindig nagyon tisztelte és becsülte Indiát kifogástalan modora, fensőbbséges műveltsége és előkelősége miatt − de mikor olyan unalmas volt szegény, olyan csöndes, és mindig egyforma. India nyitott könyv volt előtte, Scarlettnél pedig sohasem lehetett tudni, mi következik.
− Tudod mit? Gyerünk át Cade Calvertékhez. Scarlett említette, hogy Cathleen is hazajött már Charlestonból. Hátha tud valami új hírt a háborúról.
− Cathleen? Fogadni merek, hogy azt sem tudja, mi történt a Sumter-erődben. öt nem érdekli más, mint hogy hány bálban volt, és hány gavallért hódított meg.
− Nem baj, szeretem hallgatni, ha henceg. És legalább elütjük valahogy az időt, míg anya le nem fekszik.
− Igen, igen, szívesen is mennék, de arra gondolok, Hogy az a jenki mostohaanyjuk is ott ül az asztalnál... nem bírom azt az asszonyt. Hiába, északi. Nincs jó nevelése. És még ő tartja a délieket barbároknak! Fél tőlünk. Észrevetted? Elsápad, ha csak ránk néz.
− Ne csodálkozz rajta. Cade lábába lőttél.
− Tudhatja, hogy be voltam csípve − háborodott fel Stuart. − Cade egy pillanatig sem haragudott rám érte.
Sem Cathleen, sem Raiford, sem az apjuk. Csak az a jenki nő visított és ájuldozott és kiabált, hogy vad barbár vagyok, és hogy tisztességes embernek nincs maradása a civilizálatlan déliek közt. Azért, mert rálőttem a mostohafiára, még nincs joga sértegetni engem. Te az anyám édesfia vagy, anya mégsem jajgatott úgy, mikor Tony Fontaine a te lábadba lőtt. Egyszerűen áthívta az öreg Fontaine doktort, Tony apját, hogy kösse be a lábadat, és fejcsóválva kérdezte, mi történt Tony-val, hogy ilyen rosszul talált? Bizonyosan be volt csípve. Emlékszel, milyen dühös lett Tony, mikor meghallotta? Mind a két fiú harsányan kacagott. Majd lefordultak a lóról.
− Anya kitűnő alak − jelentette ki Brent melegen. − Az embernek sohasem kell attól félnie, hogy mások előtt megszégyeníti.
− Bezzeg az otthoniak előtt annál inkább megszégyenít, ha ma este betesszük a lábunkat a házba − komorodott el újra Stuart. − Tudod, mi lesz ennek a vége, Brent? Hogy nem engednek el Európába. Anya kijelentette a múltkor, hogy ha még egy egyetemről kicsapnak, nem lesz semmi az utazásunkból.
− És aztán? Mit láthatunk mi Európában? Semmi különöset. Fogadni mernék, hogy sem gyorsabb lovak, sem szebb lányok nincsenek ott sem. De még olyan rozspálinkát sem tudnak főzni, mint amilyen a papáé.
− Ashley Wilkes azt mondja, hogy gyönyörű színházak vannak ott, és szép zenét lehet hallani, ő nagyon szereti Európát.
− Az egész Wilkes család olyan kelekótya. Mindig könyvek, meg zene, meg színház... Anya azt mondja, hogy a virginiaiak mind ilyenek...
− Tyű, Brent! Tudom már, hová mehetnénk vacsorázni. Vágjunk át az ingoványon Able Wynder telepére, és mondjuk meg neki, hogy újra itthon vagyunk mind a négyen, gyakorlatozhatunk tovább.
− Látod, ez jó gondolat! − örült meg Brent. − Legalább megtudjuk, mi újság a truppnál, és miilyen színt választottak az egyenruhához.
− Ha zuáv-uniformist akarnak ránk húzni, én kilépek a truppból! − jelentette ki Stuart. − Majomnak való az olyan bő piros bugyogó.
Az önkéntes lovascsapatot, a truppot három hónapja szervezték meg, amikor Georgia elszakadt az északi államoktól. Még mindig nem tudtak megállapodni az elnevezésben. Mindenki mást szeretett volna, mint ahogyan mindenkinek megvolt a maga külön véleménye az egyenruha színét és szabását illetően is. Claytoni Vadmacskák, Claytoni Szürkék, Villám Fiai − és még sok ilyen név került forgalomba. Egyelőre mindenki úgy emlegette a csapatot: a trupp. És a sok hangzatos név közül ez az egyszerű elnevezés lett mind általánosabb. A tiszteket is a tagok közül válogatták, mert a környéken senkinek nem volt katonai képzettsége néhány veteránon kívül, akik a mexikói és seminole-i háborúkban vettek részt. De a trupp nem tűrte volna az olyan vezetőt, akit különben mint egyént nem tisztel és becsül. Mindenki szerette a négy Tarleton fiút meg a három Fontaine testvért, de sajnos mégsem választották meg őket. A Tarleton fiúkat hamar földhöz vágta az ital, a Fontaine gyerekeknek pedig gyilkos, átkozott természetük volt. Ashley Wilkest jelölték kapitánynak, mert ő volt a legügyesebb lovas a környéken, és mert remélték, hogy hűvös, meggondolt természetével valami rendet tud majd tartani. Raiford Calvert lett a főhadnagy, mert őt mindenki aranyos fiúnak ismerte, és Able Wynder, egy mocsári trapper fia, ő maga kisfarmer, lett a hadnagy. Csavaros eszű, becsületes óriás, jólelkű, derék fiú.
Eleinte úgy volt, hogy a trupp csak az ültetvényesek fiaiból fog állni, és minden tag maga gondoskodik a lováról, fegyvereiről, felszereléséről, szolgájáról. Csakhogy ezen az új településen kevés volt a gazdag család, s így fel kellett venniük a kisebb farmeréket, az erdőségben élő vadászokat és trappereket, sőt néhány úgynevezett szegény fehért is, ha valamiképpen kitűntek sorstársaik közül.
A kisebb farmokon azonban nem lovat, csak öszvért tartottak, s alig volt három-négy állat egy ilyen telepen.
Ezt a néhány öszvért pedig nem lehetett elvonni a gazdaságból, még ha el is fogadta volna a trupp, hogy öszvéren lovagoljanak a tagjai, amiről persze szó sem lehetett. Ami a szegény fehéreket illeti, azok örültek volna, ha csak öszvérük is van. Az erdőségieknek és mocsárlakóknak egyáltalán nem volt sem lovuk, sem öszvérjük. Ezek cserekereskedésből éltek, és alig kerestek öt dollárt egy esztendő alatt. De kemény büszkeség élt bennük nyomorúságukban, és el nem fogadtak volna semmiféle alamizsnát. Helyettük aztán néhány gazdag ültetvényes felajánlotta a trupp teljes felszerelését. Részt vett ebben a mozgalomban Scarlett atyja, John Wilkes, Buck Monroe, Jim Tarleton, Hugh Calvert − egyszóval valamennyi ültetvényes, az egyetlen Augustus Macintosh kivételével.
A trupp hetenként kétszer gyűlt össze Jonesboroban, hogy gyakorlatozzék, és követelje a háború megkezdését. Természetesen nem alakult még ki a csapat, de azok, akiknek volt lovuk, buzgón vágtattak ide-oda, rúgták a port, rekedtre ordítozták magukat, és rázták a régi kardokat, melyeket a családi ebédlők faláról akasztottak le nagy lelkesedésükben. Akinek még nem volt lova, az ott ült Bullaírd boltjának küszöbén, és nézte a többit, dohányt rágott és fecsegett. Vagy célba lőtt. A déliek puskával a kezükben születtek. A folytonos vadászat valamennyiükből kitűnő lövészt nevelt.
Mindenféle fegyver került elő ezeken a gyakorlatokon az ültetvényesek kastélyaiból és a mocsári kunyhókból egyaránt. Hosszú csövű puskák, amelyek akkor voltak újak, mikor először érintette fehér ember lába az Alleghany hegységet, ócska kovás puskák, amelyek sok indiánvért láttak, nehéz pisztolyok 1812-ből, ezüsttel kivert revolverek, kétcsövű vadászkarabélyok, meg szép új angol lőfegyverek, finoman faragott aggyal. A gyakorlat persze mindig az ivókban végződött, s éjszakára annyi verekedés tört ki, hogy a tiszteknek ugyancsak volt dolguk, míg rábeszélték az önkénteseket, hogy tegyék el harci kedvüket, míg meg nem kezdődik a háború. Ilyen kedélyes kis kavarodás alkalmával történt, hogy Stuart Tarleton meglőtte Cade Calvertet, és Tony Fontaine meglőtte Brent Tarletont. Az ikreket akkor tették ki a virginiai egyetemről, és ez után a lövöldözés után anyjuk újra összecsomagolta őket, s a georgiai egyetemre küldte mind a négy fiút. Azóta, is nagyon hiányzott nekik a gyakorlatozás.
− Vágjunk át a mocsáron, s gyerünk egyenesen Able-hez! − ajánlotta Brent.
− Csak zöldség meg savó lesz vacsorára... − siránkozott Jeems a hátuk mögött.
− Te még azt sem kapsz − nevetett Stuart. − Mert te hazamégy, és megmondod anyának, hogy nem leszünk otthon ma este.
− Én? − kiáltotta rémülten Jeems. − Én ugyan nem! Hiszen úgy fog rám nézni, mint a kacsa a cserebogárra, s a vége az lesz, hogy mindennek én vagyok az oka. Ha az úrfiak elmennek Wynderékhez, én elbújok az erdőben, nem bánom, ha elfognak a patrulok, mert inkább az ő kezükbe kerüljek, mint az asszonyság szeme elé, mikor dühös!
Az ikrek haragosan néztek a néger fiú elszánt arcára.
− Még a végén csakugyan a patrulok kezébe kerül, szökött négernek fogják tartani, s megint csak mi kapunk ki anyától. Mennyi baj van ezekkel az ocsmány féketekkel! Néha szinte azt hiszem, hogy igazuk van az abolicionistáknak.
− Nézd, utóvégre nem lenne szép, ha olyasmit kívánnánk Jeemstől, amit mi magunk nem merünk megtenni. Elvisszük magunkkal. De figyelj ide, te arcátlan, fekete majom! Ha szemtelenkedni és hencegni mersz ott Wynderéknél a négerek előtt, és elmondod, hogy te sült csirkét szoktál kapni vacsorára, akkor... akkor megmondom anyának. És ha lesz is háború, nem jössz el velünk! Megértetted?
Amint a folyó felé kaptattak a sűrűsödő homályban, Brent odaszólt ikerfivérének:
− Hanem azért Scarlett mégis meghívhatott volna vacsorára minket, nem gondolod?
− Bizony meghívhatott volna − bólintott Stuart.

 

 

2

Mikor a Tarleton ikrek ellovagoltak, s az utolsó patkócsattogás is elhalt a messzeségben, Scarlett úgy ment vissza székéhez, mint az alvajáró. Arcát merevnek érezte, s szinte fájta szája az erőltetett mosolytól, folyton mosolygott, nehogy az ikrek kitalálják titkát. Szíve úgy megtelt fájdalommal, hogy azt hitte, nem fér el a szűk derékban. Furcsa, apró lökésekkel vert most benne ez a szív, keze jéghideg lett, és valami baljós érzés nehezedett a lelkére. Az elkényeztetett gyermek ijedelme volt ez, az elkényeztetett gyermeké, aki mostanáig mindent megkapott, amit kívánt, s aki most először áll szemben az élet keménységével.
Ashley feleségül veszi Melanie Hamiltont.
Nem, ez nem lehet igaz. Az ikrek tévedtek. Csak tréfáltak. Mindig tréfálnak vele. Ashley nem szereti, nem szeretheti Melanie-t. Ki szeretheti azt a kis egeret? Scarlett megvetően gondolt Melanie vékony, gyermekes alakjára, komoly, szív alakú arcára, amely nyílt volt, egyszerű és jelentéktelen. Azonkívül Ashley már hónapok óta nem is találkozhatott vele. Scarlett jól tudta, hogy a fiú összesen talán kétszer volt Atlantában tavaly óta, mikor a legutóbbi estélyt tartották a Tizenkét Tölgy ültetvényen. Nem, Ashley nem szeretheti Melanie-t, Ashley csak őt szereti − nagyon jól érezte ezt Scarlett −, őt, egyedül őt!
Felfigyelt. Meghallotta néger dajkájának, Mammynak nehéz, döngő lépteit a hallban. Gyorsan leengedte felhúzott lábát, és igyekezett nyugodt, derűs arcot vágni. Csak az kellene, hogy Mammy valamit észrevegyen? Mammy úgy érezte, hogy az O'Hara család minden tagja testestül-lelkestül az övé. Titkaik az ő titkai, gondolataik az ő gondolatai. És ha a leghalványabb gyanú ébredne is fekete fejében: úgy vetné rá magát a nyomra, mint valami véreb! Scarlett tapasztalatból tudta, hogy ha Mammy kíváncsisága nem elégül ki azonnal, megy és jelenti sejtéseit asszonyának. Akkor aztán Scarlett vagy kénytelen megvallani mindent, ami szívén fekszik, vagy hazugságon kell törnie a fejét.
Elő is bukkant már. Hatalmas termetű, kövér öregasszony volt, a szeme ravasz, okos és apró, mint az elefánté. Bőre fényes fekete. Tiszta afrikai faj. Utolsó csepp vérét is feláldozta volna a családért Mammy, Ellen helytartója, a három leány könyörtelen testőre, a házbeli cselédség félelmetes uralkodója. Négernek született, de életfelfogása és gőgje arisztokratább volt minden fehér arisztokratáénál. Solange Robillardnak, Ellen anyjának hálószobájában nevelték, aki mindig magasan tartotta finom, hegyes orrát, és nem engedte el a szigorú büntetést sem gyermekeinek, sem rabszolgáinak, ha csak a legcsekélyebb hibát is elkövették az illem ellen. Mammy lett Ellen dajkája, és később, mikor Ellen férjhez ment, vele együtt jött el Savannah-ból. Akit Mammy szeretett, azt tökéletesnek kívánta látni. És mert Scarlettet különösen nagyon szerette, és kimondhatatlanul büszke volt rá, örökösen zsörtölődött vele.
− Elmentek már a fiatalurak? Miért nem hívta meg őket vacsorára? Úgy illett volna. Már meg is mondtam Porknak, hogy tegyen még két tányért az asztalra. Hogyan küldhette el szegényeket étlen-szomjan?
− Ó, annyira untam már a folytonos fecsegést a háborúról, hogy nem bírtam volna ki még vacsora alatt is. Nem elég, hogy a papa egyre Mr. Lincolnról kiabál?
− Nincs magában egy csöppnyi érzék sem az illem meg jó modor iránt! És miért ül itt kendő nélkül, mikor leszállt a nap, és hűvösödik az idő? Nem mondtam már százszor is, milyen könnyű ilyenkor megfázni? Lázas lesz, ha csupasz vállal kuporog abban a székben! Tessék bejönni a házba! Azonnal!
Scarlett jól játszott közömbösséggel fordult el. Hálás volt, amiért Mammynak eszébe jutott a kendő, s így nem ért rá erősebben megfigyelni az arcát.
− Itt akarok még ülni − mondta könnyedén −, a napnyugtát nézem. Olyan szép. Kérlek, Mammy, küldd ki a kendőimet! Várok, míg a papa haza nem jön.
− A hangja máris olyan, mintha meghűlt volna − vélte Mammy gyanakodva.
− Nem hűltem meg! − förmedt rá türelmetlenül Scarlett. − Hozd a kendőmet.
Mammy visszakacsázott a hallba, és Scarlett hallotta, amint halkan felszólt az emeletre:
− Te, Rosa! Rosa, hol vagy? Dobd csak le nekem Scarlett kisasszony kendőjét.
Aztán hangosabban:
− Mihaszna niggere! Soha nincs ott a szeme meg a lába, ahol kellene. Kapaszkodhatom fel a lépcsőn magam!
A lépcső megreccsent és nyikorgott... Scarlett csendesen felállt a székről. Tudta, hogy Mammy, ha visszajön, folytatni fogja előadását a meghűlésről s a kendőről. Nem tudta volna most elviselni ezt a kicsinyeskedést, mikor úgy érezte, hogy a szíve szakad meg. Hová meneküljön, míg kissé le nem csillapul ez a fájdalom?... Egyszerre eszébe jutott valami.
Apja a Tizenkét Tölgy ültetvényre lovagolt át délután, Wilkesékhez, hogy megvásárolja Dilceyt, Porknak, az inasnak kövér feleségét. Dilcey fontos személyiség volt a Tizenkét Tölgy ültetvényen: bábaasszony. De Pork, mióta hat hónappal ezelőtt feleségül vette, éjjelnappal gyötörte Mr. O'Harát, hogy vegye meg őt is, s élhessenek együtt.
„A papa bizonyosan tudni fogja, mi igaz az egészből − gondolta Scarlett. − Lehet, hogy nem mondtak neki semmit, de talán látott vagy észrevett egyet-mást. Ha vacsora előtt csak pár pillanatig tudok külön beszélni vele, majd kiveszem belőle, mi történt, s ki fog sülni, hogy az egész csak az ikrek ostoba tréfája.”
Tudta jól, hogy ha egyedül akar lenni apjával, lenn kell várnia, ahol a cédrusfasor az országúiba torkollik. Leszaladt a tornác lépcsőin, gondosan hátrapillantva, nem néz-e le Mammy valamelyik emeleti ablakból.
A sötét cédrusok összehajoltak a feje fölött. Mintha alagútban járt volna. A fák görcsös karjai között úgy érezte, hogy biztonságban van. Nem láthatja meg a házból senki. Meglassította lépéseit. Lihegett, mert nagyon szoros volt a fűzője. Hamarosan kiért a fasorból, de csak akkor állt meg, mikor a legközelebbi kanyarulatot is elhagyta, s jókora facsoport fedte el előle a házat.
Kipirulva, kapkodó lélegzettel ült le egy fatönkre, hogy megvárja apját. Már itthon kellett volna lennie, de Scarlett most örült, hogy késik. Így lesz ideje lehűteni az arcát, nehogy az apja gyanút fogjon. Az út távolába nézett, és kiújult szívében a fájdalom.
„Nem lehet igaz, nem lehet igaz! − gondolta. − Bár jönne már a papa! Bár jönne már!”
A kanyargó út vérvörös volt á reggeli eső után. Gondolatban tovább követte a domb körül, a lassú Flint River partján, a mocsaras bozótokon át, fel a következő domb tetején, ahol a Tizenkét Tölgy ültetvény terül el, s ahol Ashley otthona van... Az út most csak ezt jelentette a számára: az irányt Ashley felé, a szép, fehér oszlopos házba, amely úgy állt a domb ormán, mint valami görög templom.
− Ó, Ashley, Ashley! −mondta magában, és sebesebben vert a szíve. Elöntötte a csodálatos láz, amely már két év óta égette... Különösnek érezte most, hogy gyermekkorában mennyire nem törődött Ashleyvel. Rá sem gondolt. De aztán Ashley három évre Európába ment, s amikor két évvel ezelőtt visszajött, egy pillanat alatt megtörtént a varázslat... igen, ilyen egyszerű volt az egész.
Scarlett fenn állt a tornácon, és Ashley lova előbukkant a ciprusok közül. Szürke szövetruhája volt, és széles, fekete nyakkendője. Scarlett még most is pontosan emlékezett minden ruhadarabjára. Csizmája tükörként fénylett, nyakkendőtűje kis medúzafej volt... széles panamakalapját lekapta szőke fejéről, mikor meglátta a lányt. Leugrott, s odadobta a gyeplőt egy kis néger fiúnak, aztán ott állt a lépcső alján, és felnézett rá bágyadt, álmos szürke szemével, csodálatos mosolyával... világosszőke haja úgy fénylett a napon, mintha ezüstsisak lett volna rajta. Ezt mondta lassú, mély hangján:
− Mennyire megnőttél, kis Scarlett!
Könnyedén feljött a lépcsőn, és megcsókolta a kezét.
Scarlett soha életében nem fogja elfelejteni, mekkorát dobbant akkor a szíve.
Az első pillanatban magáénak akarta Ashleyt, magáénak akarta, olyan egyszerűen és természetesen, mint ahogyan ételt kívánt, hogy ne legyen éhes, lovat, hogy ne kelljen gyalog járnia, és puha ágyat, hogy lefekhessen.
Két év óta kísérgette Scarlettet Ashley mindenüvé a környéken. Bálokon, halászlakomákon, piknikeken, összejöveteleken találkoztak. Nem táncolt vele olyan gyakran, mint a Tarleton fiúk vagy Cade Calvert, nem volt olyan erőszakos, mint a Fontaine fiúk, de azért soha nem telt el egy hét, hogy együtt ne lettek volna valahol.
Igaz, szerelmet nyíltan sohasem vallott, és szürke szemében nem villant fel soha az a különös láng, amit Scarlett más férfiak szemében olyan jól ismert. Mégis: tudta, hogy szereti őt. Minden tudásnál és tapasztalatnál erősebb ösztön súgta ezt neki. Gyakran történt, hogy nem volt sem álmos, sem bágyadt Ashley szeme, és valami különös bánattal, valami szívfájdító sóvárgással nézett rá, ami megdöbbentette a lányt. Miért nem mondja hát meg, ha szereti? Ezt nem értette Scarlett. De annyi minden volt körülötte, amit nem tudott megérteni...
Ashley mindig udvarias volt, de néha mintha nagyon távol járt volna lélekben. Senki nem tudta volna megmondani, mire gondol ilyenkor. Legfőképp Scarlett nem. Ebben a környezetben, ahol mindenki gátlás nélkül mindig azonnal megmondta, ami eszébe jutott, Ashley tartózkodása néha elkeserítő volt. Egyébként pontosan úgy élt, mint a többi fiatalember·: vadászott, kártyázott, táncolt, politizált, s első lovas volt messzi környéken. De mindez a szórakozás nem töltötte be egész életét. És a társaságban egyedül őt érdekelték a könyvek, a zenedarabok és a költemények.
Ó, miért is volt olyan szép szőke haja, miért tudott olyan szívfájdítóan udvarias lenni, miért tudott annyit beszélni Európáról, a könyvekről, a zenéről s mindenféléről, ami Scarlettet egyáltalán nem érdekelte, és mégis úgy vonzotta?... Ha ott ültek együtt a homályban, a tornác lépcsőjén este, s aztán Ashley elment, Scarlett órák hosszat nyugtalanul forgolódott ágyában, és csak az az egy gondolat vigasztalta, hogy ha újra találkoznak, biztosan szerelmet fog vallani. De újra meg újra eljött, és újra meg újra nem beszélt a szerelemről, és Scarlett szívében mindig erősebben lobogott a láng.
Szerette Ashleyt, kívánta, és nem értette meg. Scarlett olyan őszinte és egyszerű volt, mint a szél, amely Tara fölött szállt el, mint a sárga folyó... Hogyan tudta volna megérteni a bonyolult lelkeket?
Ashley olyan ősöktől született, akik nem tettekben, hanem gondolatokban éltek. Valami benső világban élt, mely százszor szebb volt még Georgiánál is, és csak kelletlenül ébredt rá néha erre a világra. Nézte az embereket, de sem szeretet, sem gyűlölet nem élt a szívében irántuk. Nézte az életet, és sem öröm, sem bánat nem ébredt benne. Elfogadta a mindenséget, és elfogadta helyét az életben, aztán vállat vont, és beletemetkezett a könyvekbe, zenébe, a titokzatos álomvilágba.
Hogy miért kellett beleszeretnie, mikor olyan idegen volt tőle a lelke, azt nem tudta a lány megmondani. Ashley titokzatossága úgy izgatta Scarlett kíváncsiságát, mint a zárt kapu. Mindaz, amit nem tudott megérteni, csak még mélyebbé tette szerelmét. Soha nem kélelkedett abban, hogy a fiú hamarosan megvallja majd érzéseit. Nagyon fiatal volt, és nagyon el volt kényeztetve.
Most aztán villámcsapásként érte ez a rettenetes hír: Ashley Melanie-t veszi feleségül. Nem, nem, nem lehet igaz! Hiszen a múlt héten, mikor este együtt lovagoltak haza Fairhillből, Ashley ezt mondta:
− Scarlett, valami nagyon fontos mondanivalóm van. Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá.
Scarlett illedelmesen lesütötte a szemét, szíve vadul vert, s bizonyosra vette, hogy végre itt a pillanat. De Ashley csak megrázta a fejét.
− Nem... Most nem... Nincs rá idő. Ó, Scarlett, milyen gyáva vagyok!
Megsarkantyúzta lovát, és vágtatva értek fel Tara dombjára.
Scarlett, amint ott ült a fatönkön, ezekre a szavakra gondolt. Milyen boldog volt akkor. De most egyszerre más értelmet olvasott ki minden szóból. Rút, fenyegető értelmet. Hátha az eljegyzéséről akart beszélni?
Ó, csak jönne már az apja! Úgy érezte, egy pillanatig sem bírja tovább a bizonytalanságot.
Az egyre sűrűsödő homályban feketék lettek a folyóparti fenyők. Scarlett erőltetett szemmel meredt az út távolába. Egyszerre patkócsattogást hallott a legelő irányából, és látta, hogyan futnak szét ijedten a lovak és tehenek. Gerald O'Hara jött hazafelé vad vágtatással.
Hatalmas, csontos lován felért a domboldalra. Hosszú, fehér haja lobogott utána. Pálcájával ütötte a lovat. Scarlett egy pillanatra elfelejtette a szívfájdalmat. Büszke szeretettel figyelte őt.
„Hogy miért szeret mindig sövényt ugratni, ha egy kis ital van benne! − gondolta. − Pedig éppen itt esett le tavaly, s törte el a térdét. Az ember azt hinné, okult a kárán. Amellett pedig meg is ígérte anyának, hogy nem ugrat többet.”
A hatalmas ló odaért a sövényhez, s úgy repült át fölötte, mint valami madár. A férfi elragadtatva kurjantott közben. Hadonászott, fehér hajfürtjeit rázta. Még nem látta meg leányát a fák árnyékában. Meghúzta a kantárt, s csillapítóan veregette meg lova nyakát.
− Derék állat vagy, öregem, nincs több ilyen az egész környéken − dicsérte a paripát. Harminckilenc év óta élt Amerikában, de még mindig érződött kiejtésén ír származása.
A ló megállt. Gerald O'Hara, lesimította haját, igazgatni kezdte nyakkendőjét, amely a füle mögé csúszott. Scarlett tudta, hogy mint komoly, illedelmes úriember akar megjelenni a felesége előtt. Mintha tisztes szomszédi látogatásról jönne haza.
Hangosan felkacagott. Gerald felijedt rá. Aztán ráismert legnagyobbik leányára, és bűntudatos, de egyben védekező kifejezés jelent meg egészséges, piros arcán. Nehézkesen szállt le a nyeregből, mert tavaly óta merev volt az egyik térde, s karjára vetve a kantárt, Scarlett felé indult.
− Mi az, kisasszony? − kérdezte, és megcsípte az arcát. − Talán bizony kémkedel utánam, és be akarsz árulni anyádnál, mint Suellen húgod a múlt héten?
Scarlett megbotránkozva csettintett a nyelvével, amint felágaskodott, hogy megigazítsa apja nyakkendőjét. Gerald lélegzetén erősen érzett a fodormentás whisky. De érzett rajta a dohány, a finom cserzett bőr meg a ló szaga is − ez a szag Scarlettet mindig az apjára emlékeztette, és ösztönösen szerette minden férfin.
− Én nem vagyok árulkodó, mint Suellen − mondta, és féloldalt hajtott fejjel nézte, jól áll-e már a nyakkendő.
Gerald alacsony férfi volt. De olyan széles vállú és vaskos, hogy, különösen ha ült, az idegenek magasnak hitték. Kurta lábán mindig tükörfényes, finom csizma feszült, s szétvetett lábbal szeretett állni, mint a hősködő kisfiúk. Hatvanéves volt ebben az időben, és hosszú, makacsul göndör haja ezüstfehér lett, de vidám, ravasz, kerek képén nem volt egyetlen ránc, és kemény, apró szemében töretlen fiatalság lobogott.
Gerald O'Hara a világ leglágyabb szívű embere volt. Nem tűrte, hogy előtte egy rabszolgát leszidjanak, akárhogy megérdemelte volna is, nem bírta hallgatni, ha kismacska nyávog vagy gyerek sír, de irtózott attól, hogy valaki észrevegye ezt a gyengeségét. Fogalma sem volt róla, hogy öt perc alatt mindenki átlátott a szitán, és rettenetesen bántotta volna a hiúságát, ha erre rájön. Azt hitte, ha ordít, mindenki reszketve hajol meg előtte. Soha életében nem vette észre, hogy egyetlen hangnak engedelmeskedik mindenki az ültetvényen, ez pedig Ellennek, a feleségének halk, lágy hangja. Titok volt ez, amit mindenki eltakart előle, mert ösztönszerűen összeesküdött ellene a feleségétől kezdve mindenki, a legutolsó néger rabszolgáig. S O'Hara szentül hitte, hogy a szava törvény.
Scarlett még a többinél is kevesebbet törődött a lármájával. Ő volt legidősebb gyermeke, s most, hogy Gerald tudta már, hogy nem következik több fiú a három után, akik ott feküdtek a családi sírkertben, valami baráti, néha férfias modorban beszélt vele. Scarlett sokkal inkább hasonlított az apjához, mint a két húga. Suellen, akit Susan Elinornak kereszteltek, azon igyekezett, hogy minél előkelőbb hölgy legyen, Carreen, Caroline Irene pedig álmodozó, törékeny gyermek volt.
Különben is Scarlettet és apját titkos szövetség kötötte össze. Ha Gerald rájött, hogy Scarlett átkapaszkodik a kerítésen, ahelyett hogy illedelmesen elsétálna a kapuig, vagy ha esti szürkület után is ott találta a lépcsőkön egy-egy gavallérral, rákiabált és leszidta, de egy szóval sem említette az esetet Ellen vagy Mammy előtt. Viszont ha Scarlett rajtakapta a sövényugratáson, vagy megtudta innen-onnan, mennyit vesztett a pókeren, eszébe sem jutott, hogy a vacsoránál, ártatlan és szenteskedő módon, mint Suellen szokta, megemlítse. Scarlett és az apja egyetértettek abban, hogy az ilyesmivel csak felizgatnák Ellent, márpedig sokkal jobban szerették őt, semhogy nyugtalanítani akarták volna.
Scarlett felnézett az apjára a félhomályban, s maga sem tudta, miért támadt olyan biztonságos és vigasztaló érzése. Valami nyerseség, valami friss életerő áradt az apjából, ami vonzotta őt. Nem tudhatta, hogy azért, mert Ellen és Mammy tizenhat esztendei fáradozása ellenére benne is éltek az apja tulajdonságai.
Scarlett belekapaszkodott az apja karjába.
− Vártalak, papa. Nem tudtam, hogy ilyen későn fogsz jönni. Megvetted Dilceyt?
− Meg, meg, de mondhatom, koldussá is tett az ára. Megvettem őt is meg a leányát, Prissyt is. John Wilkes majdnem ajándékba akarta ideadni, de ne mondhassa senki, hogy Gerald O'Hara barátságból kapott valamit, ha üzletről van szó. Háromezret fogadtattam el vele a kettőért.
− De papa, az ég szerelmére, háromezret! És amellett Prissyt nem is kellett volna megvásárolnod!− Buta, mint a föld, és lusta, mint a lajhár.
Gerald megzavarodva pislogott a lányára, és Scarlett nyíltan a szemébe nevetett.
− De Dilcey örökösen nyafogna a lánya után! − kiáltotta O'Hara dühösen. − Soha többé nem engedem, hogy valaki más ültetvényből házasodjék. Mi a vége? Meg kell vennem az egész családját. Nagyon drága mulatság. Gyerünk vacsorázni!
Az égről az utolsó halványzöld derengés is eltűnt. Feketék lettek az árnyékok. Érezhetően hidegebbé vált a levegő. De Scarlett húzta az időt. Szerette volna úgy előhozni Ashley Wilkest, hogy az apja ne találja gyanúsnak. Nehéz dolog volt, Scarlett nem értett a diplomáciához, és Gerald mindig rájött gyermekes ravaszkodásaira.
− Mit láttál odaát a Tizenkét Tölgy ültetvényen?
− Semmi különöset. Cade Calvert volt ott, most jött Atlantából. Egészen fel volt izgatva a háború miatt. Azt mondta, hogy...
Scarlett sóhajtott. Ha Gerald a háborúról kezd beszélni, órákon át nem hagyja abba. Más oldalról próbálkozott.
− Nem említettek semmit a holnapi mulatságról?
− Várj csak... most, hogy kérded, eszembe jut. Az a szelíd kis leányka, aki itt volt tavaly... Ashley unokatestvére... igen, tudom már, Melanie a neve, meg a bátyja, Charles átjöttek Atlantából és...
− Átjöttek Atlantából?
− Igen. Nagyon kedves, illedelmes kis teremtés, csak akkor beszél, ha kérdezik. Ilyennek kellene lennie· az asszonynépnek. Gyere, gyere, kislány! Anyád már keresni fog bennünket.
Scarlett szíve elszorult. Kitört belőle a kérdés:
− Otthon volt Ashley is?
− Igen.
Gerald elengedte a lánya karját, s keményen a szemébe nézett.
− Ha csak ezt akartad megkérdezni, miért kerülgeted, mint macska a forró kását? He?
Scarlett érezte, hogy lángba borul az arca.
− Na! Felelj!
Scarlett nem felelt. O'Hara tovább beszélt.
− Igenis, Ashley otthon volt. Nagyon kedvesen kérdezősködött rólad, a húgai szintén, és azt remélték, hogy holnap minél korábban ott leszel. Most pedig ki vele? Mi van közöttetek?
− Semmi − mondta kurtán Scarlett, és megpróbálta karon fogni az apját. − Gyerünk be, papa.
− Úgy, most te szeretnél bemenni? Csakhogy most én nem megyek addig, míg tisztába nem jövünk egymással. Lám, lám! Talán elcsavarta a fejed? Talán házasságot ígért?
− Nem.
− Nem is fog! − fújta Gerald.
Scarlett szemében harag villant meg, és visszafogta a lélegzetét. Gerald barátságosan nyugalomra intette.
− Csendesen, kisasszony! John Wilkes barátom ma délután mondta el szigorú titoktartás mellett, hogy Ashley a kis Melanie-t veszi el feleségül. Holnap hirdetik ki az eljegyzést.
Scarlett keze lehanyatlott apja karjáról.
Tehát igaz.
Fájdalom vágott a szívébe, mintha valami vadállat harapta volna meg. És közben érezte magán az apja félig sajnálkozó, félig bosszankodó szemét. Szerette a lányát, de kellemetlen volt számára, hogy gyermekes gondjaival hozzá fordul. Ellen jobban el tudja intézni az ilyesmit.
− Szép dolog! − mondta elnyújtva a szavakat. − Talán bizony szégyent akarsz hozni mindnyájunkra? Olyan férfi után szaladsz, aki mást szeret, mikor minden ujjadra tíz kérőt is kaphatsz a környéken?
Harag és sértett büszkeség öntötte el a lányt.
− Én nem szaladtam utána. Én... engem csak meglepett.
− Hazudsz! − förmedt reá Gerald. Aztán egyszerre lágyabb lett a hangja. − Ne búsulj, kicsikém. Gyerekség az egész. Nagyon fiatal vagy még. Akad számodra annyi gavallér, amennyit csak akarsz.
− Anya tizenöt éves volt, mikor elvetted, és én tizenhat éves vagyok − mondta Scarlett tompa hangon.
− Az anyád más volt − mondta Gerald. − Ő sohasem ugrándozott és szeleskedett, mint te. Gyere, kislányom, gyere! Gombház! Jövő héten elviszlek magammal Charlestonba, Eulália nénihez, s fogadni merek, hogy egy hét alatt elfelejted Ashleyt.
„Azt hiszi, gyerek vagyok − gondolta keserűen Scarlett. − Csak valami játék kell, s elfelejtem, hogy megütöttem magam.”
− Ne tartsd olyan magasra az orrodat, ha velem beszélsz! − förmedt rá Gerald. − Ha egy kis eszed lett volna, már rég felesége lehetnél Stuartnak vagy Brent-nek. Gondold meg, kicsi. Menj hozzá valamelyikhez az ikrek közül, akkor aztán a két ültetvényt közösen lehetne vezetni, és Jim Tarletonnal együtt szép új házat építenénk nektek, a két ültetvény határán, ott, ahol az a szép fenyős liget van és...
− Hagyd már abba! − kiáltott Scarlett magánkívül. − Nekem nem kell Charleston, és nekem nem kellenek az ikrek, nekem nem kell más, csak...
Még idején lenyelte a többit.
Gerald hangja szokatlanul szelíd volt, s lassan beszélt, mintha ritkán forgatott gondolatokat szedne elő.
− Neked nem kell más, csak Ashley, őt pedig nem kaphatod meg. És ha feleségül akarna venni, akkor sem adnálak szívesen hozzá, akármilyen jó barátom is az apja. Én azt akarom, hogy boldog légy, és vele nem lennél boldog.
− Dehogynem! Dehogynem!
− Nem, szívecském. Csak akkor lehet boldog a házasság, ha két hasonló lélek kerül egymás mellé.
Scarlett szeretett volna felkiáltani:
De hiszen te is boldog vagy, és lehet-e nagyobb különbség két ember között, mint közted meg anya között?...
Mégsem mondta ki. Attól félt, hogy apja megrángatja a fülét. Hallgatott.
− A mi családunk és a Wilkes család egészen más − folytatta Gerald. − Wilkesék egyik szomszédjukhoz sem hasonlítanak. Soha ilyen embereket nem láttam. Különösek. Legokosabb, ha az unokatestvéreiket veszik el, és nem terjesztik tovább, más családokban, a különcségüket.
− De papa, Ashley...
− Fogd be a szád, kicsikém! Egy szavam sincs a fiú ellen, nem is úgy értem, hogy nem becsületes, derék emberek. Amellett mindenkiben van valami hiba. Cade Calvert elkártyázná az utolsó lovát, a Tarleton családban mindig akad egy-két iszákos, a Fontaine-ek, ha egy kicsit isznak, gyilkolnának. De mindezt meg lehet érteni. Wilkesék különcsége más. Nem akarom azt mondani, hogy Ashley megszökne más asszonnyal, vagy megverné a feleségét. Ő más dolgokban különös. Szeretem, de néha se füle, se farka annak, amit beszél. Nézz rám, Pussy, és mondd meg igaz lelkedre: van annak valami értelme, amit a könyvekről, zenéről meg régi festményekről és egyéb ilyen ostobaságokról makog?
− Ó, papa! − kiáltott Scarlett türelmetlenül − lennék csak a felesége, majd megváltozna minden!
− Igen? Megváltozna? Hm, hm − mondta Gerald O'Hara. − Akkor ugyancsak keveset tudsz a férfiakról. Ashleyről pedig különösen. Soha még asszony nem teremtett új embert a férjéből. S egy Wilkest megváltoztatni... A mindenit, fiam! Az egész család ilyen, mind bolondosak, egytől egyig. Mindig is ilyenek lesznek. Néha rájuk jön a bolondóra, s akkor felutaznak New Yorkba vagy Bostonba, hogy operát hallgassanak, vagy francia és német könyveket vegyenek! És ott tudnak ülni és olvasni és álmodozni, az ördög tudja, miről, ahelyett hogy vadásznának, vagy kártyáznának, mint más tisztességes ember.
− Nincs az országban senki, aki jobban megülné a. lovat, mint Ashley − vetette oda haragosan Scarlett. − Ami pedig a pókért illeti, nem éppen ő nyert el tőled a múlt héten Jonesboróban kétszáz dollárt?
− Már megint a Calvert fiúknak járt el a szája − sóhajtotta megadóan Gerald. − Igaz, hogy Ashley jól lovagol, és ügyesen pókerezik, nem is imondom, hogy nem, Pussy! Azt sem tagadom, hogy ha iszik, a Tarleton fiúkat is leveszi a lábukról. Bírja az italt. De semmit sem csinál egész szívvel. Ezért mondom, hogy különös.
Scarlett elhallgatott. Nehéz lett a lelke. Nem tudott felelni, mert érezte, hogy Gerald igazat mondott. Ashley semmit sem csinál egész szívvel. Mindig mintha valami másra gondolna... Udvarias érdeklődéssel vesz részt a többiek életében, de...
Gerald megértette Scarlett hallgatását. Megveregette a karját, és diadalmasan mondta:
− Látod, látod, kislányom, te is belátod, hogy így van. Mit akarsz ilyen férjjel? Holdkóros minden Wilkes, valahány van a világon. És ne hidd, hogy mindenáron valamelyik Tarleton fiút akarom vőül. Ha inkább kell Cade Calvert, rendben van, bár nem tetszik nekem, hogy az apja jenki asszonyt vett nőül. Ha pedig meghalok, a tied lesz Tara, és...
− Nekem nem kell Cade, ha ezüsttálcán hozzák sem! −· kiáltotta Scarlett dühösen. − És nekem Tara sem kell! Minek a föld, ha...
Azt akarta mondani: ha nem lehet az ember annak a felesége, akit szeret. De nem volt ideje rá. Gerald O'Hara ráordított:
− Micsoda? Azt mered mondani nekem, te, Scarlett, a saját leányom, hogy Tara neked semmi? Értsd meg, hogy a föld az, ami a legértékesebb a világon! A föld örök, más minden elvész, más minden elmúlik! Ezt ne felejtsd el soha!
Scarlett legyintett.
− Most megint úgy beszélsz, mint egy ír paraszt.
− Szégyelltem valaha, hogy az vagyok? Nem. Büszke vagyok rá! Hallod? És ne felejtsd el, hogy te is ír vagy félig, kisasszony! Akiben pedig csak egy cseppnyi ír vér van, az úgy szereti a földet, mint a szülőanyját! Szégyellem magam miattad, tudod?
Belelovallta magát a dühbe. De mikor ránézett lánya csüggedt, fájdalmas arcára, egyszerre lecsillapult.
− Gyermek vagy még. Nem érted. Fiatal vagy. Majd szeretni fogod később a földet... ha öregebb leszel. Csak válassz magadnak férjet, meglátod, jó lesz minden.
Gerald már nagyon megelégelte ezt a fárasztó és kellemetlen beszélgetést.
− Legyen eszed, kislány, és ne duzzogj. Nekem mindegy, kihez mégy, az a fontos, hogy déli családból való úriember legyen, és büszke lehessen becsületes őseire. Az asszonynál az esküvő után jön meg a szerelem... Mi az? Csak nem sírsz?
− Nem! − kiáltotta Scarlett.
− Megint hazudsz, de nem baj. Büszke vagyok rá, hogy nem akarod bevallani. És ilyennek akarlak látni holnap is, a mulatságon. Semmi kedvem hozzá, hogy az egész szomszédság pletykáljon rólad, amiért olyan férfira gondoltál, aki nem törődik veled.
„De igenis törődött velem! − gondolta Scarlett fájó szívvel. − Igenis, nagyon törődött! Én tudom! Én tudom! Csak egy kis időm lett volna még...”
Gerald karon fogta.
− Menjünk vacsorázni. Okosabb lesz, ha nem izgatjuk ezzel anyádat. Fújd ki az orrodat szépen.
Scarlett engedelmesen elővette zsebkendőjét, és kifújta az orrát.
Karonfogva mentek fel a házba, a ló csendesen baktatott utánuk. A lépcsőnél Scarlett újra megszólalt volna, de meglátta édesanyját a tornác félhomályában. Kalap volt rajta, kezén kesztyű, nyakán kendő. Mögötte ott állt Mammy, sötét arccal, mint a viharfelhő, hóna alatt a nagy fekete bőrtáskával, amelyben Ellen O'Hara az orvosságokat és kötszert szokta tartani. Ezt vitte magával, ha valamelyik rabszolgánál gyógyításra vagy segítségre volt szükség. Mammy ïajka a szokottnál is jobban előrebiggyedt, alsó ajka kifordult. Scarlett tudta, hogy valami nem tetszik neki.
− Kérem, Mr. O'Hara − szólította meg Ellen szokott csöndes udvariasságával a férjét, mintha társaságbeli ismerőse lenne (ez a szokás tizenhét évi házasság után is változatlan maradt, bár hat gyermekük született közben) −, kérem, Mr. O'Hara, Slatteryék kunyhójában szükség van rám, Emmy kisgyermeke haldoklik, s meg kell keresztelni. Mammy eljöhet velem?
Úgy kérdezte, mintha Gerald válaszától függött volna, mit tesz. Mindenki tudta, hogy ez merő formaság, akárcsak a megszólítás, de Geraldnak nagyon jólesett.
− Azt a mindenit! − kiabált Gerald. − Micsoda disznóság az, hogy ilyen koldus fajzat miatt elmégy hazulról, éppen amikor én vacsorázni jövök, s el akarom neked mondani; mit hallottam a háborúról, s miket beszélnek Atlantában!... De mit tegyünk? Menjen csak, ha úgy tetszik, asszonyom. Tudom, hogy nem tudna békén aludni az éjjel, ha nem próbálna segíteni.
− Mikor tud békén aludni éjjel? − morgott Mammy.
− Sohase. Mert mindig van valami baj, a niggerek vagy a fehér koldusok között. Ahelyett hogy maguk intéznék el a dolgaikat a semmirevalók!
− Helyettesíts az asztalnál, kislányom − mondta Ellen lágy hangján, s kesztyűs kezével megsimogatta Scarlett arcát.
Scarlett szeme tele volt visszafojtott könnyel. Mégis édes, bűvös érzés futott át rajta, amint magán érezte anyja könnyű kezét, s beszívta a zizegő selyemszoknyáiból áradó citrom− és verbénaillatot. Scarlett mindig elakadó lélegzettel nézett az anyjára. Az volt az érzése, hogy valami mesebeli lény, aki itt lakik vele egy házban. Varázslat volt minden szava, gyógyító, édes igézet.
Gerald felsegítette feleségét a kocsiba, és harsogó hangon adta ki a kocsisnak a rendeletet, hogy vigyázva hajtson a sötétben. Toby, aki húsz esztendeje volt már a család kocsisa, néma felháborodással biggyesztette el vastag, piros száját. Neki akarják magyarázni, mit csináljon? Amint Mammyval maga mellett elhajtott, még a hátukon is látszott a duzzogás.
− Ha csak egy kicsit is keményebben tudtam volna bánni ezekkel a semmirevaló Slatteryékkel, rég itthagytak volna bennünket, és megszabadultunk volna tőlük − fújt Gerald. − De így persze nem mozdulnak.
A kocsi után nézett, aztán egyszerre felcsillant a szeme.
− Gyere csak, kislányom! Azt fogjuk mondani Pork-nak, hogy ahelyett, hogy megvettem volna Dilceyt, őt is eladtam John Wilkesnek. Milyen képet fog vágni!
Odadobta lova gyeplőjét egy ténfergő néger kölyöknek, és felsietett a lépcsőn. Már elfeledte Scarlett szívfájdalmát, s most csak arra gondolt, hogy meggyötörje kissé az inasát. Scarlett lassan ment utána. Úgy érezte, ólomból van a lába. Arra gondolt: az ő Ashleyvel való házassága nem lenne különösebb, mint az anyjáé és apjáé. És mint már annyiszor, most vis eltűnődött, hogyan mehetett feleségül ez a csodálatos tündérhercegnő az ő hangos, nyers és faragatlan apjához.

 

 

3

Ellen O'Hara harminckét éves volt ebben az időben. Az akkori társadalmi rend szerint középkorú asszony. Hat gyermeket hozott a világra, és közülük hármat eltemetett. Magas, karcsú teremtés volt, majdnem egy fejjel magasabb, mint hirtelen természetű férje, de olyan nyugodt könnyedséggel mozgott krinolinjában, hogy ez senkinek sem tűnt fel. Karcsú, hosszú nyaka virágfehéren emelkedett ki a szoros fekete tafotaderék fodrai közül. Úgy tetszett, mintha fejét kissé hátrahúzná a hatalmas hajkorona, amelyet kontyba tűzött a nyakszirtjén. Francia anyjának szülei 1791-ben, a haiti lázadás idején menekültek az amerikai partokra. Tőlük kapta mandulavágású sötét szemét, tintafekete szempilláit. Atyjától, Napóleon katonájától, egyenes finom orrát és erélyes állát. Hanem azt a büszke, nyugodt tekintetet, amelyben nem volt gőg, azt a könnyed előkelőséget, amelyben nem volt mesterkéltség és az örök melankóliát, melyben nem volt semmi tréfára való hajlam, önmaga szerezte az élettől.
Szívfájdítóan gyönyörű asszony lehetett volna, ha egy szikrányit elevenebb a szeme, ha egy csöppnyi melegség, van a mosolyában, amely úgy hullt a családja és a cselédsége szívére, mint valami édes melódia. A tengermelléki vidékek lágy, folyékony kiejtésével beszélt, elhúzta a magánhangzókat, és érződött benne a francia eredet is. Soha nem emelte élesebbre vagy magasabbra a hangját, ha valaimelyik rabszolgának parancsot adott ki, vagy valamelyik gyermekét megfeddte, de halk szavával a tűzbe tudta volna küldeni azokat is, akik a férje ordítására fülük botját sem mozdították.
Amióta Scarlett emlékezni tudott, mindig ilyen volt az anyja. Halkan, lágyan beszélt, akár imádkozott, akár parancsolt. Nyugodt és udvarias maradt, akármilyen Lármát csapott az apjuk, s akármilyen összevisszaság volt néha a házban vagy a földeken. Egyenesen tartotta magát, és nem látszott rajta öröm, de a fájdalom sem törte meg soha. Még akkor sem, mikor három kisfiát kellett eltemetnie. Scarlett sohasem látta, hogy az anyja hátradől a széken, vagy megtámaszkodik. És nem látta soha, hogy kötés vagy hímzés nélkül ült volna le, kivéve ha evett, beteget ápolt, vagy írt. Mert ő vezette az ültetvény számadási könyveit is. Ha társaság volt nála, akkor valami finom hímzésen dolgozott, máskor azonban Gerald ingeit foltozta, a kislányok ruháját engedte le hosszabbra, vagy a rabszolgáknak varrt ruhaneműt. Scarlett el sem tudta képzelni anyja kezét az aranygyűszű nélkül, sem halk suhogású lépteit a kis négerlányka kopogó cipője nélkül, aki kulcsoskosárkáját, rózsafa varródobozát és gombolyítani való pamutját hordozta utána, szobáról szobára, amint Ellen ide-oda járt, hogy utánanézzen főzésnek, takarításnak, varrásnak. Az egész ültetvény minden rabszolgája innen kapta nemcsak élelmét, de ruháit is.
Sohasem látta az édesanyját rendetlenül vagy félig öltözötten, késő éjszaka sem. Ha bálba vagy társaságba kellett mennie, megesett, hogy két óra hosszat öltözött, s Mammyn kívül még két néger lány segített neki, de ha szükség volt rá, pillanatok alatt is készen tudott lenni. Scarlett, akinek hálószobája az édesanyjáéval szemben nyílt a folyosón, kiskora óta hallotta éjszakánként a mezítelen, csoszogó fekete lábak halk neszét, amint megálltak az anyja ajtaja előtt. Óvatos, halk kopogtatás hallatszott aztán, és ijedt, fojtott néger beszéd, betegségről, születésről, halálról, mindenről, ami odalenn történt, a fehérre meszelt kunyhókban. Gyermekkorában Scarlett gyakran odaszaladt ilyenkor az ajtóhoz, és kilesett a folyosóra... Látta, amint anyja kijön a sötét szobából, ahonnan atyja nyugalmas horkolása hangzik... Gyertyafény lobogott odakint a folyosón, a fekete bőrtáska ott Ellen kezében, de haja akkor is szépen, fényesen hátra volt simítva, és egyetlen gomb sem maradt a ruháján gombolatlanul. Olyan megnyugtató volt a suttogása:
− Csitt, ne olyan hangosan... felébresztitek az urat.
Milyen jó volt ilyenkor visszabújni az ágyba azzal a gondolattal, hogy az anyja ébren van, mindenkire vigyáz, és nem történhetik semmi baj...
És az ilyen éjszakák után, mikor sem az öreg, sem a fiatal Fontaine doktort nem lehetett előkeríteni, hogy segítsen, s Ellennek egyedül kellett vállalnia mindent, reggel ott ült az asztalnál, mint rendesen, és kitöltötte a friss kávét. Sötét szeme körül fekete gyűrű látszott, de sem hangján, sem modorán nem érzett semmi fáradtság vagy levertség. Valami acélos erő volt gyöngédsége mélyén, amely mélységes tiszteletet ébresztett iránta Geraldban és az egész háznépben, bár Gerald inkább meghalt volna, semhogy ezt beismerje.
Néha, ha esténként Scarlett odasettenkedett az édesanyjához, hogy megcsókolja, felnézett a szájára, túl rövid, túl gyengéd alsó ajkára, amely olyan volt, mint valami érzékeny virág, és elgondolta: vajon ez a száj soha nem tudott bohó, kislányos vidámsággal nevetni? Vajon ez a száj sohasem tudott gondtalan suttogással titkokról beszélni a barátnőivel?... Nem, anyja mindig ilyen volt, niint most, csodálatos erő oszlopa, csodálatos tudás kútja − az egyetlen ember a világon, aki mindent tud és mindent bír.
...Pedig Scarlett tévedett.
Hosszú esztendőkkel azelőtt Ellen Robillard is olyan bohó vidámsággal kacagott a savannah-i szülői házban, a parti város vidám életének közepette. Éjszakákon át el tudott tréfálni és suttogni a barátnőivel, mint más tizennégy-tizenöt éves lány, apró titkokról... de egy titkot soha sem tudott meg senki tőle. Ebben az évben történt, hogy Gerald O'Hara megjelent az életében − huszonnyolc évvel volt idősebb nála... És ebben az évben történt, hogy fekete szemű unokabátyja, Philippe Robillard mindörökre eltűnt az életéből.
Amikor a villogó szemű, vad fiú elment Savannah-ból, elvitt magával minden ragyogást Ellen szívéből, és ott maradt helyette a kurta lábú ír ültetvényes, aki feleségévé tette a kis halott tündért, ő ennyivel is megelégedett. És soha életében nem érezte meg és nem értette meg, hogy Ellen nem egészen az övé. Azt azonban nagyon jól tudta, hogy csak csoda történhetett, amikor a tengerpart egyik legelőkelőbb és leggazdagabb családjának leányát neki adták.
Mert Gerald maga küzdötte fel magát idáig. Huszonegy éves korában jött át Írországból. Mégpedig meglehetősén sietve, mint ahogy annyi nála jobb és rosszabb ír ember menekült át azóta is az óceánon, egy váltás ruhával a tarisznyájában, néhány garassal a zsebében, fején vérdíjjal. Az angol kormányzat száz fontra értékelte annak az alávaló végrehajtónak a bőrét, aki az adót követelte rajtuk az apai földön. Ez még nem lett volna baj. De Gerald ocsmány kutyafajzatnak nevezte a végrehajtót, mert az a boyne-i csata indulóját fütyülte csúfondárosan. Ez több mint száz esztendeje vörös posztó minden önérzetes ír ember szemében.
Gerald családja lelkiismeretét nem terhelte túlságosan az eset. Különben is az O'Harákat nem nézték jó szemmel az angol hivatalnokok. Nem Gerald volt az első, akinek mentenie kellett az irháját. Két idősebb bátyja, James és Andrew (akikre már alig emlékezett, csak az derengett előtte, hogy sötét arccal járkáltak éjszaka, s valami titokzatos gyűlésen vettek részt, anyjuk pedig remegő szívvel aggódott értük) már évekkel ezelőtt kiment Amerikába. Az angolok akkoriban titkos fegyvertárat fedeztek fel a disznóól alatt. Most jómódú kereskedők voltak Savannah-ban. „Csak a jó isten tudja, merre van az a hely”, mondta édesanyjuk néha fejcsóválva. Hozzájuk küldték ki Geraldot. Anyja megcsókolta, és keresztet rajzolt a homlokára, atyja pedig megszorította a kezét.
− Ne feledd el, ki vagy, a magadéra vigyázz, a másét ne vedd el.
öt hosszúra nőtt bátyja mosolyogva ölelte meg, mert Gerald volt a legkisebb és legfiatalabb az óriás termetű családban. Öt bátyja meg apja vállas, hat láb magas férfiak voltak, ő pedig huszonnégy éves koráig sem nőtt nagyobbra öt láb négy hüvelyknél. De talán éppen ezért ment neki olyan kemény elhatározással az életnek. Tudta, hogy aki kicsi, annak jobban kell erőlködnie, hogy valamit elérjen. Csöndes, jólelkű, türelmes bátyjaival ellentétben hirtelen mérgű volt, és nem értette a tréfát. Családja Írország dicsőséges múltján borongott, és keserű, fojtott fájdalommal, néma gyűlölettel viselte az angolok igáját. De Gerald nem tudott hallgatni, és nem tudott tűrni. Úgy lépkedett magas és hallgatag bátyjai közt, mint egy mérges kis kakas. Azok csak nevettek rajta, és hagyták, hadd kiabáljon.
Nem volt éppen nagyon sok, amit tudásban és nevelésben magával hozott Gerald az újvilágba, de ezen soha nem töprengett. Anyja megtanította olvasni és tisztességesen írni, tudott latinul ministrálni, a történelemből ismerte Írország hajdani fénykorát és sok szenvedését. Vers nem volt számára a világon Moore néhány költeményén kívül; zene nem volt az ír népdalokon kívül, amelyeket még most sem felejtett el. Mi hasznát is vehette volna a tudománynak ezen a vidéken, ahol a legtudatlanabb világcsavargók szereztek óriási vagyonokat abban az időben? Itt nem kellett más, mint hogy ki merjen állani valaki a gátra, s a munkától ne féljen.
James és Andrew, akik bevették magukhoz az üzletbe, szintén nem érezték a tudás hiányát. Egészséges észjárása, tiszta írása, pontos számvetése és a veleszületett kereskedői ösztöne kivívta megbecsülésüket. Ha szépen játszik a spinéten, vagy ismeri a világirodalmat, megvetően csak a vállukat vonogatták volna.
Az írek jólétben éltek Amerikában. Andrew és James üzlete szépen virágzott, és Geraldnak is jó dolga volt. Szerette a délieket, s úgy érezte, hogy ő maga is közülük való. Volt, amit nem értett meg bennük egészen, de nyílt, fogékony lelkével átvette nézeteiket, szokásaikat. Póker és lóverseny, tüzes politikai párbajkódex, âz államok jogai s a jenki-gyűlölet, rabszolgapárt és gyapotüzlet, a föld nélküli koldus fehérek megvetése és az asszonyok iránti lovagiasság: ez volt körülbelül, amit meg kellett tanulnia azonfelül, hogy dohányt rágjon. A whisky-ivás gyakorlására nem volt szükség, ezt a művészetet már otthonról hozta magával.
Emellett azonban nem vesztette el eredeti egyéniségét. Gondolatai és életkörülményei megváltoztak, de tulajdonságai és modora nem. Csodálta a dúsgazdag rizs- és gyapotültetvényesek fényes előkelőségét, akik távoli birodalmaikból be-belovagoltak a városba telivér paripáikon, mögöttük hintókban jöttek díszesen öltözött asszonyaik, és szekereken a rabszolgák. De ő maga sohasem tudott elegáns és előkelő lenni. Lusta, elnyújtott beszédjük kedves zene volt fülének, de az ő beszédje pattogó maradt, nyers és hirtelen. Szerette könnyedségüket és az úrias hidegvért, amellyel néha egy-egy ültetvényt vagy egész csapatnyi rabszolgát dobtak oda a kártyára, de ő maga ismerte a nyomorúságot és nélkülözést, és sohasem tudott volna mosolygó arccal pénzt veszíteni. Szerette ezeket a könnyű életű, vad és kedvesen könnyelmű embereket, de ő magával hozta a hideg és friss ír levegőt, abból az országból, ahol nincs mámoros lázat terjesztő ingovány, ahol kemény és tiszta az élet.
Megtanulta a déliektől, amire szüksége volt. Nagyon hasznosnak találta a pókért, valamint azt is, hogy bírja az italt. Három igazi értéket szerzett életében − szerette emlegetni −, és ezek közül kettőt, az ültetvényét és az inasát a pókernek és a whiskynek köszönhette. A harmadik érték a felesége volt − érette csak Istennek adott hálát.
Az inas, Pork, fényes fekete, méltóságteljes, előkelő úriember volt, tökéletesen értette a társasági élet szabályait. Egyszer egész éjszaka egy St. Simons Islandból való ültetvényessel kártyázott Gerald, aki éppen olyan vakmerően játszott, mint ő, de nem maradt olyan józan. Pork előbbi ura később többször is felajánlotta, hogy kétszeres árat ad érte, de Gerald konokul visszautasította. Pork volt az első rabszolgája, mégpedig az elismerten legkitűnőbb komornyik az egész partvidéken. Az első lépés álma felé: hogy ültetvényes és rabszolgátulajdonos legyen.
Rég elhatározta, hogy nem fogja egész életét a boltban tölteni, nem fog éjszakánként gyertyafény mellett hosszú számoszlopokat összeadni görnyedt háttal. Földet akart. Az ír paraszt éhségével, aki otthon bérlő volt azon a földön, ahol ősei valaha szántottak és vadásztak, azt kívánta, hogy saját földje frisszöld vetését láthassa maga körül. Kívánta, hogy háza legyen, lovakat, rabszolgákat tarthasson. Itt akart földet szerezni, ebben az új világban, ahol nem fenyegette a fojtogató angol adórendszer és az elnyomás. De a dolog nem ment olyan könnyen. Georgia partjait erősen kezükben tartották az arisztokrata családok, s még reménye sem lehetett, hogy közéjük kerüljön.
Aztán a sors keze és a kártya odahozták eléje az ültetvényt is, melyet Tarának nevezett el később, s elkerült a tengerparttól Észak-Georgiába, a dombvidékre.
Egy meleg tavaszi éjszakán, valamelyik savannah-i ivóban, Gerald hirtelen felfigyelt a közelében ülő idegenek beszédjére. Ez a savannah-i születésű ember most jött vissza a városba, tizenkét évi vidéki élet után. Az állami sorsjátéknak, melyet azért rendeztek, hogy felosszák Közép-Georgia lakatlan területeit, egyik nyertese volt. A vidéket egy évvel azelőtt, hogy Gerald Amerikába ért, tisztították meg az indiánoktól. A sorsjegytulajdonos elfoglalta a nyers földet, és ültetvényt létesített rajta, de leégett a háza, s elment a kedve. Kijelentette, hogy látni sem akarja azt az átkozott helyet többé, £ örülne, ha túl tudna adni rajta. Gerald agyában örökösen ott égett a gondolat, hogy ültetvényt szerezzen magának. S még jobban fellobbant az érdeklődése, mikor tovább hallgatta az ismeretlent. Arról folyt a szó, hogyan özönlik el az állam északi részét a carolinai és virginiai bevándoroltak. Gerald sokáig élt Savannah-ban, és ismerte a parti lakók felfogását. Nekik az állam egész belső területe vad vidék volt, ahol minden bokor mögött egy indián rejtőzik. Bátyjai megbízásából üzleti ügyben járt már Augustában, amely vagy száz mérföldnyire volt felfelé a Savannah folyó mentén, és belső területen is utazott olyan messzire, hogy a régi nyugati településeket lássa. Tudta, hogy ez a rész éppen annyira beépített és lakott, mint a part menti sáv. Az idegen leírása szerint azonban az ültetvény „több mint kétszázötven mérföldnyire volt Savannah-tól északnyugatra, nem messze déli irányban a Chattacheechee folyótól.” Gerald azt is tudta, hogy a folyótól északra eső területet még mindig a cherokee indiánok tartják kezükben, és meglepődve figyelte az idegen csúfondáros nevetését társai aggodalmaskodásán. Kijelentette, hogy az indiánok egészen kitakarodtak már, s egyre-másra új városok nőnek ki a földből.
Egy órával később elcsendesedett a beszélgetés. Ekkor Gerald, ártatlan kék szemét az idegenre függesztve, megkérdezte, nem játszanának-e egy kis pókért. Az éjszaka múlt, az italok fogytak. A többiek mind kidőltek már, és Gerald meg az idegen ültetvényes egyedül ültek szemben egymással. Az idegen feltette a kártyára minden pénzét és végül az ültetvényt is. Gerald is feltette minden pénzét és az inasát. Lehet, hogy a pénz nem is egészen az övé volt, hanem a bátyjaié, de ezen, úgy gondolta, elég lesz a fejét akkor törni, ha elveszíti. Annyira bízott a szerencséjében és a kártyájában, hogy egy pillanatig sem aggódott igazán.
− Legalább nem kell többet adót fizetnem a föld után − sóhajtott az idegen ültetvényes, mikor tintát és tollat kért. − A ház egy éve leégett, és a földeket bozót lepte be. Csináljon vele, amit akar, a magáé.
− Aki nem született írnek, az csínján bánjon a kártyával meg a whiskyvel − jelentette ki Gerald ugyanezen az éjszakán ünnepélyesen, mikor Pork, az inasa besegítette az ágyba. És az inas bizonyos tiszteletet kezdett érezni ura iránt, amit azonban olyan szavakkal juttatott kifejezésre, hogy hallatára kettőjükön kívül mindenki elszörnyedt volna.
A sáros Flint River, mely csendesen futott kanyargós útján a fenyők és vízitölgyek ezerféle kúszónövénnyel összefont fala között, két oldalon ölelte át az ültetvényt, mint valami behajlított kar. Gerald, amint ott állt a dombon, a leperzselődött ház helyén, megnyugvással nézte. Mintha kerítés lett volna, amit már ő maga emelt. Körülnézett a megfeketedett alapkövek között, a hosszú fasor irányában, mely levezetett az országútig, és nagyot káromkodott, mert úgy tele volt boldogsággal a szíve, hogy nem bírt volna imádkozni, övé, övé az elhagyott fasor, övé a felburjánzott rét, melyet derékig érő bozót vert fel a fehér virágos, fiatal magnóliafák alatt, övé a messzire nyúló, megműveletlen föld, melyen apró fenyők bukkannak elő... övé itt minden!
Behunyta szemét, és a feltöretlen föld csendjében úgy érezte, végre hazaért. Itt, ahol most áll, emelkedik majd a fehérre meszelt téglaház. Az út mentén új sövények fognak húzódni a legelő körül, s odabenn kövér tehenek, jóvérű lovak harapják a füvet. A vörös termőföld hosszában fehéren virágzik majd a gyapot.
Megtakarított kis pénzével meg azzal a csekély összeggel, amelyet óvatos bátyjaitól kölcsön tudott kapni, és a földre felvett törlesztéses kölcsönnel rabszolgákat vásárolt, s beköltözött a felügyelői lakásba, míg az álmaiban elképzelt házat fel nem tudja építeni.
Megtisztította a földeket, gyapotot ültetett, s még több pénzt kért bátyjaitól, hogy több rabszolgát vehessen. Az O'Hara család tagjai szoros törzsközösségben éltek. Nem romantikus szeretet fűzte őket össze, de a kemény idők tanulsága, hogy egy család csak úgy tarthatja fenn magát, ha a világgal szemben zárt egységet alkot. Meghányták-vetették a dolgot, és odaadták öccsüknek a pénzt. Az ültetvény egyre szélesedett, Gerald mind több földet vett hozzá, s a fehér ház is valósággá lett végre.
A rabszolgák építették. Hosszan elterpeszkedő épület volt a dombtetőn, a zöld legelőt lehetett látni innen, mely lefelé szaladt a folyóhoz. Geraldnak nagyon tetszett, mert nem látszott ridegen újnak. A vén tölgyfák, melyek lappangva osonó indiánokat láttak valaha lombjaik alatt, kiterjesztették a ház fölé árnyékos lombjaikat, s vastag törzsükkel őrt álltak mellette. Körülöttük kigyomlálták a bozótot, s a pázsit frisszöld volt és sima. A cédrusfák közül a hosszú sor fehér kunyhó felé lehetett látni, ahol a rabszolgák laktak. Barátságos, biztonságos hely volt. És Gerald, ha visszalovagolt a földekről, s feltűnt előtte a ház a zöld lombok között, olyan dobogó szívvel, olyan büszkén nézte, mintha most látná először.
Ő építette mindezt, ő hozta létre, ő maga!
Minden szomszédjával nagy barátságban élt, eltekintve Maclntoshéktól, akiknek a földje balra volt az övétől és Slatteryéktől, akiknek nyomorult három acre-je az ingovány szélére esett, a folyó és John Wilkes ültetvénye közelében. A Macintosh család skót volt, s ha a kalendárium összes szentjeinek erénye élt volna bennük, Gerald szemében akkor is gyűlöletesek lettek volna. Igaz, hetven év óta éltek már Georgiában, és azelőtt Carolinában laktak már egy emberöltőn át, de az ősük Ulsterből való volt, s Gerald ezt nem tudta elfelejteni. Egyébként zárkózott, gőgös, keményfejű család volt ez, nem barátkoztak senkivel, és carolinai rokonaikkal házasodtak össze. Nemcsak Gerald volt ellenszenvvel irántuk. Az a pletyka, hogy a Macintosh család rokonszenvezik az abolicionistákkal, éppen nem növelte népszerűségüket. Az öreg Macintosh soha nem szabadított fel egyetlen négert sem, sőt vándor rabszolgakereskedőknek adott el néhány négert a sajátjai közül, mégis elhitték róla, hogy az északiakkal tart.
Slatteryékkel egészen más volt a baj. Fehér emberek voltak, de szegények, s így arra a köteles megbecsülésre sem volt joguk, amely a Macintosh családot mindennek ellenére megillette. Az öreg Slattery konokul ült a három acre földjén (John Wilkes meg Gerald O'Hara sokszor megismételt vételajánlata ellenére). Tehetetlen, siránkozó ember volt. Felesége beteges, agyondolgozott, gondozatlan teremtés, egész raj neveletlen, gyengén fejlett kölyök anyja. Évenként szaporodtak, mint a nyulak. Nem volt rabszolgájuk, s a két idősebb fiú a gyapotföldön dolgozott, a kisebbek meg anyjukkal kapálgattak a ház körül. De a gyapot sohasem hozott elegendő termést, és a konyhakertből sohasem telt annyi, hogy jóllakhattak volna. A szomszédok nagyon megszokták már, hogy az öreg Slattery meg-megjelenik az udvarukon, és gyapotmagért siránkozik, vagy egy oldal szalonnáért, hogy „kihúzzák a szűkös időket”.
Egyébként minden lelkierejét arra használta fel, hogy gyűlölje szerencsésebb szomszédjait. Érezte a fehér embernek kijáró udvariasságuk mögött az utálatot és megvetést. De különösen gyűlölte a „gazdagok niggereit”. Az ültetvényes családok házi szolgálatra beosztott négerei többnek tartották magukat a „fehér koldusoknál”, és ezt éreztették is vélük. Emellett, keserűen irigyelte biztonságos, gondtalan életüket.
Ő, fehér ember létére, rongyokban járt és koplalt, ezeket pedig jól ruházták, kövérre etették, öregségükben, betegségükben szeretettel gondozták. A négerek olyan büszkék voltak uraik családjára és nevére, mintha ők is hozzájuk tartoztak volna. Neki nem volt mire büszkének lennie.
Háromszoros pénzt kapott volna Tom Slattery bármikor a farmjáért a szomszéd birtokosoktól. Szívesen áldoztak volna akármennyit, hogy megszabaduljanak tőle. De csak azért is ott maradt, egy-egy bála gyapotot kapartak össze a földről minden évben, s éltek a többiek irgalmából.
A környéken minden más család szerette Geraldot. Mosolyogva fogadták a kis embert nagy, csontos lova hátán, s előre elkészítették kedvenc italát: jó adag bourbon whiskyt öntöttek egy kanálnyi cukorra meg egy gallyacska törött mentára. A szomszédok is megtanulták idővel, amit minden gyermek, néger meg kutya első pillanatban érzett rajta, hogy gyöngéd szív, megértő fül és mindig segíteni kész pénztárca rejtőzik harsány szitkozódása mögött. Ha valahova megérkezett, valahány kutya volt a környéken, mind csaholva csóválta a farkát, és valahány néger gyerek akadt, versenyezve loholt, hogy a lova zabláját tartsa. Vihogás hangzott fel, ha az egyiknek a fülét megcibálta, a másikat meg arcon legyintette. A fehér gyermekek a térdén akartak ülni, míg vérszomjas hangon halált kívánt a hosszú politikai megbeszélések közepette a jenkik fejére, a szomszéd családok kislányai bizalmasan elmondták neki gavallérjaik vallomásait, és tanácsot kértek tőle, a fiúk pedig jól tudták, hogy olyan esetben, ha nem mernek otthon valami adósságot bevallani, hozzá mindig bizalommal fordulhatnak.
− Szép kis história! − kiáltotta ilyenkor felháborodva. − Egy hónapja tartozol már, gazember, annak a nyomorult vérszopónak, és csak most szólsz nekem?
Senki nem haragudott meg a gorombaságaiért. A fiúk is csak szégyenlősen mosolyogtak ilyenkor.
− Nem akartam zavarni, de... az édesapám...
− Az édesapád kitűnő ember, és igaza van, ha kurta pórázra fog. Nesze, vidd, és egy szót se halljak többé erről a piszkos históriáról!
Az asszonyok adták be legnehezebben a derekukat. De amikor Mrs. Wilkes, aki Gerald szerint „igazi úrihölgy volt, a hallgatni tudás ritka művészetével”, azt mondta egy este, miután Gerald eltűnt vágtató lován a sövény mögött:
− Modora nyers ugyan, de igazi úriember − ettől fogva Geraldot befogadták a társaság arisztokratái közé.
Fogalma sem volt róla, hogy majdnem tíz esztendő ett ehhez az eredményhez, mert egyáltalán nem vette észre, hogy a szomszédai eleinte ferde szemmel égetik.
Amikor negyvenhárom éves lett − vaskos, zömök, piros arcú úriember volt akkoriban, mintha most vágták volna ki valami angol vadászlapból −, érezni kezdte, hogy nem elég az ültetvény, nem elég a szomszédok barátsága. Asszony is kell a házhoz.
A ház asszonyi kéz után kiáltott. A kövér néger szakács sohasem tálalt pontos időre, a szobalány, akit a gyapotföldekről hozatott be, ott hagyta a bútorokon a port, a szekrényekben sohasem akadt elég tiszta fehérnemű. Valahányszor vendég jött, mindig felfordulás volt lázban, és rettentő kavarodás támadt. Pork értett talán a dolgokhoz, s ő volt a felügyelő a házban, de Gerald jólelkű hanyagsága mellett ellustult. Rendben tartotta Gerald szobáját és ruháit, s kifogástalanul szolgált fel az asztalnál, egyébként azonban nem törődött semmivel. Ha Gerald azzal fenyegetőzött, hogy eladja semmirevaló rabszolgáit a déli ültetvényekre, és hogy véresre korbácsoltatja őket, csak röhögtek. Annyira mentek már, hogy egy napon Gerald lovát is gondozatlanul hagyták egész napi vadászat után. Gerald éles kék szemével jól látta, milyen nagyszerűen kormányozzák szomszédjai házát a suhogó selyemszoknyás feleség-úrasszonyok. Fogalma sem volt róla, mennyi munkával jár az életük, csak az eredményt látta, s az eredmény nagyon tetszett neki.
Egyszer, mikor Gerald a városba készült, és nyakbodros ingét olyan ügyetlenül vasalták ki, hogy még ő sem akarta felvenni, Pork nyíltan megmondta:
− Hát, Gerald úr, ide feleség kell, mégpedig olyan feleség, aki mellett sok néger van a házban.
Gerald lehordta szemtelen inasát, de érezte, hogy igaza van. Feleség kell ide, és gyerekek, mégpedig hamarosan, mert elkésik. Akárkit azonban nem akart elvenni, mint az özvegyen maradt Calvert, aki siettében anyátlanul maradt gyermekei jenki nevelőnőjét tette asszonnyá a házában. Olyanféle asszonyt kívánt, mint Mrs. Wilkes, aki igazi úrihölgy, s amellett rendet tud tartani otthon.
Két nehézség merült fel. Az egyik, hogy aránylag kevés volt a férjhez menő lány a környéken. A másik, hogy bár szerették Geraldot, nem akarták olyan emberhez adni a leányukat, akinek a nagyapjáról senki sem tudott semmit. Gerald tudta ezt jól, s nem akarta, hogy a társaságban arról beszélgessenek, hogy ez vagy az az úr, sajnálattal bár, de elutasította őt mint lánykérőt. Nem mintha kevesebbre tartotta volna magát náluk. A világon semmi nem kényszeríthette volna alacsonyabbrendűségi érzésre. Egyszerűen elfogadta a szokást, hogy ezek a családok csak maguk között szeretnek házasodni.
− Csomagolj, Savannahba megyünk! − mondta egy nap az inasának. − De nehogy olyan csúnyán merj káromkodni, mint a múltkor, mert azonnal eladlak!
Arra gondolt, hogy James vagy Andrew tudnak majd valakit ajánlani. De az ő ismerőseik között nem volt alkalmas fiatal lány. Barátaik lányai férjhez mentek már, s most apró gyermekeiket nevelgették.
− Nem vagy gazdag, és nincs tekintélyes családod − mondta James.
− Van elég pénzem, hogy kellő tekintélyt szerezzek a családomnak. Éppen ezért nem veszek el akárkit.
− Nagyon nagyravágyó vagy − állapította meg Andrew.
De azért a két bátyja megtette, ami tőle telt. Egy hónapon keresztül vitték öccsüket bálról bálra.
− Egyetlen lányt láttam, akin megakadt a szemem − mondta végre Gerald −, aki még a világon sem volt, mikor én ide jöttem.
− Ki az?
− Ellen Robillard kisasszony − felelte Gerald nagyon óvatosan, tettetett közömbösséggel, mert nemcsak a szeme akadt meg a lányon, de a szívének is volt köze hozzá. A lány tizenöt éves korában a felnőtt hölgyet játszotta, és elbűvölte Geraldot. És hogy valami különös, szinte kétségbeesett menekülési vágyat látott a szemében, az a szívébe nyilallt, s annyi gyöngédséggel volt iránta, mint még soha életében senki iránt.
James nyugodtan, megfontoltan beszélt vele.
− Édes öcsém, nincs egész Savannah-ban leány, aki ilyen elérhetetlen lenne számodra. Atyja a Robillard családból való, ezek mind gőgösek, mint maga Lucifer. Az anyja pedig, Isten nyugtassa, nagyúri hölgy volt.
− Bánom is én! − kiáltotta Gerald. − Az anyja meghalt, az apja meg szeret engem.
− Mint jó barátot igen, de mint vőt, kétlem.
− A lány úgysem menne hozzád − vette át a szót Andrew. − Azzal a könnyelmű unokabátyjával, Philippe-pel volt nagyon jóban vagy egy év óta, pedig tudom, hogy a családja reggeltől estig egyre erőltette, hogy adja ki az útját.
− A fiú egy hónapja Louisianába ment − szólt közbe Gerald.
− Honnan tudod?
− Tudom − vonta meg a vállát Gerald. Nem akarta elárulni, hogy Pork szerezte ezt a megbecsülhetetlen értékű hírt. − Nem hiszem, hogy annyira szerette, volna, hogy ne tudná elfelejteni. Tizenöt éves az egész kislány. Mit tud az a szerelemről?
− Hát ha már arról van szó, inkább azt a bolond unokaöccsüket választanák, mint téged.
így aztán nem csoda, ha James meg Andrew voltak leginkább meglepődve, mikor híre járt, hogy Robillard leánya hozzámegy a kis ültetvényeshez. Egész Savannah erről suttogott jó ideig, s emlegették Philippe Robillardot, aki Louisianába utazott... de biztosat nem tudott senki. Örök titok maradt mindenki számára, hogy a legszebb Robillard lány miért ment hozzá a kurta lábú, nagyhangú emberhez, aki jóformán az álláig sem ért fel. Maga Gerald sem igen értette, hogyan esett. Csoda történt vele. És életében először érzett alázatot, mikor Ellen nagyon sápadtan odatette könnyű kis kezét a karjára, és nagyon csendes és nyugodt hangon ezt mondta:
− A felesége akarok lenni, Mr. O'Hara.
Az elképedt Robillard család körülbelül sejtette az igazságot, de biztosat csak Ellen dajkája tudott, aki látta, hogy a gyermek hajnalig szívet tépően sírt, s reggelre érett, nyugodt és kemény akaratú asszonnyá öregedve kelt fel. Mammy titokban kis csomagot hozott a kisasszonyának, melyet idegen kéz címzett neki New Orleansból. A csomagban Ellennek egy miniatűr képe volt, négy levél és egy ottani lelkész levele, aki arról értesíti a hozzátartozókat, hogy Philippe valami kocsmai verekedés alkalmával meghalt.
− Elüldözték. Elüldözte a papa meg a testvéreim. Gyűlölöm őket. Egyiket sem akarom többé látni. El akarok menni innen. Valahová, olyan helyre, hogy soha ne kerüljenek többé a szemem elé, s a várostól is messze legyek, és mindenkitől, aki rá emlékeztet... rá...
Mikor végére járt az éjszaka, Mammy, aki maga is ott sírt a kisasszonya fekete fürtös feje mellett, ijedten tiltakozott:
− Ezt nem lehet, mezecském, ezt nem lehet...
− De igen, megteszem. O'Hara jó ember. Vagy hozzámegyek feleségül, vagy apáca leszek.
Ez a fenyegetés vette le végül lábáról a rémült és elkeseredett Robillard urat. A felesége és a lányai katolikusok voltak, de ő maga makacs presbiteriánus, és inkább beleegyezett, hogy a lánya Gerald O'Hara felesége legyen, mint abba, hogy apácának menjen. Utóvégre más komoly okot, mint hogy nem voltak előkelő ősei, nem lehetett felhozni ellene.
Ellen tehát hátat fordított Savannah-nak azzal az elhatározással, hogy soha nem fogja látni többé. Vele utazott huszonnyolc esztendővel idősebb férje, hűséges dajkája és húsz házi szolgálatra betanított néger.

 

A következő évben megszületett első gyermekük. Gerald anyja után Katie Scarlettnek keresztelték. Gerald csalódást érzett, mert fiút szeretett volna, de azért annyira örült a kis, fekete hajú leánykának, hogy külön rumadagot osztott szét valamennyi rabszolgájának, és ő maga is a sárga földig leitta magát.
Hogy Ellen megbánta-e valaha, hogy hozzáment, azt soha nem tudta meg senki, Gerald különösen nem. ő végtelenül büszke volt a feleségére. A gyermeklány lelkében erős elhatározás élt. Abban a pillanatban, amikor elment Savannah-ból, ott hagyta minden emlékét, és Észak-Georgiát vallotta otthonául.
Apja házában szép, ragyogó, kényelmes otthont hagyott el örökre. A francia gyarmati stílusban épült, magas talapzaton álló, rózsaszín stukkós házhoz kanyargó lépcsők vezettek fel, csipkekönnyű kovácsoltvas korlátokkal. Előkelő félhomály és gazdag pompa fogta itt körül.
Most mögötte maradt nemcsak az apai ház, de az egész civilizáció és minden kényelem és védettség. Az új élet olyan igénytelen volt, mintha egy idegen világrészbe került volna.
Itt, Észak-Georgiában kemény munka árán kemény emberek birtokolták a rögös földet. A Blue Ridge Mountains lábainál, a széles fennsíkon hullámos, vörös színű dombokat látott mindenfelé. Itt-ott fölütötte fejét a mélyen lenn fekvő gránit, ösztövér fenyők álltak sötéten szerteszéjjel. Szeme hozzászokott a part menti városokhoz, a tengeri szigetvilág szelíd szépségeihez, a szürkészöld mohafödte kövekhez és a fehér, homokos tengerparthoz, amelyen itt-ott pálmafák zöldelltek.
Itt meg kellett szenvedni a tél hidegét éppen úgy, mint a nyár forróságát, és szokatlan erély és elevenség volt az emberekben. Jólelkű, udvarias, szíves nép volt, de szenvedélyes, ingerlékeny, hirtelen természetű. A part menti társaságiban angol hidegvérrel illett venni mindent, még a párbajokat és ellenségeskedést is. De ezek a georgiaiak mindjárt kiabáltak. Ott lágy és halk volt az élet, itt fiatal, erőszakos, új.
Savannah-ban olyan egyforma volt mindenkinek a gondolkozásmódja, akivel Ellen találkozott, mintha ugyanabban a kohóban olvasztották volna őket össze. Itt sokféle emberrel találkozott, és más volt mind. Savannahban mindig előre tudta Ellen, mikor mit gondol valaki. Itt meglepetések érték. Az észak-georgiai telepesek a világ minden tájáról jöttek, nemcsak Georgia más részeiből, Carolinából vagy Virginiából, hanem az északi államokból, sőt Európából is. Egyesek, mint Gerald is, új emberek voltak, azért jöttek, hogy gyorsan meggazdagodjanak. Mások, mint Ellen, régi családból származtak ugyan, de otthonuk elviselhetetlenné vált számukra, és a távoli vidéken kerestek boldogulást. A legtöbb ember mégis úgy került ide, hogy nem volt semmi különösebb oka a költözködésre, csak éppen úttörő őseinek vére nem hagyta nyugodni.
Az élet fejlődését a kedvező gazdasági körülmények még csak meggyorsították, igazi fellendülést hozván az egész déli vidékre. Az egész világ gyapotot akart venni. Az új ültetvények pazarul ontották a bálákat. Gazdagság termett a kanyargó barázdákban, és a gazdagsággal· együtt gőg is, a zöld gyapotbokrokra és pihés fehér virágokra épített gőg. Ha őket ilyen gazdaggá tette a gyapot, milyen gazdagok lesznek a gyermekeik!
A holnap biztonsága új örömet adott az életnek. Ezek az emberek olyan odaadással tudták az életüket élvezni, amelyet Ellen sohasem értett meg. Volt elég pénzük és rabszolgájuk ahhoz, hogy jusson elég idejük kártyázni, és szívesen játszottak. Sohasem lehettek annyira elfoglaltak, hogy halászat, vadászat, lófuttatás kedvéért ott ne hagynák a munkát, és bál, kerti összejövetel majdnem minden héten volt valahol.
Ellen sohasem tudott, s talán nem is akart egészen közéjük olvadni, de becsülte őket, s csodálta őszinteségüket, nyíltságukat. Tetszett neki, hogy mindenkit annyira értékeltek, amennyit valóban ért.
Az egész környék körülrajongott kedvence lett. Ügyes és gondos háziasszony volt, jó anya, derék feleség. A Szenvedésből fakadt önzetlenséget, melyet a templomba akart vinni áldozatul, most itt osztotta szét gyermekei, cselédsége és férje között, aki kimentette őt Savannah-ból, az emlékei közül, és soha egyetlen kérdéssel sem gyötörte.
Mikor Scarlett egyéves lett, és sokkal elevenebb és egészségesebb volt, mint amilyennek Mammy véleménye szerint lánygyermek létére lennie illett, megszületett Ellen második gyermeke, Suellen, majd Carreen. Most három kisfiú következett, de sorra mind meghalt, mielőtt járni megtanulhatott volna. Három kisfiú... ott feküdtek, alig száz yardnyira a háztól, a görbe törzsű cédrusok alatt, mindegyiknek egy-egy kőemlék volt a sírján, s mindenik kőemlékre ez volt vésve: „Ifjabb Gerald O'Hara.”
Attól a naptól fogva, hogy Ellen Tarára érkezett, minden megváltozott. Tizenöt éves gyermeklány létére képes volt rá, hogy minden felelősséget egymaga viseljen, Házasságuk előtt azt várták a fiatal lányoktól, hogy kedvesek, gyöngédek, szépek legyenek. Házasság után egyszerre azt követelték tőlük, hogy hiba nélkül vezessék a száznál több főnyi cselédséget, fehéret, feketét egyaránt. Nevelésükben erre gondot kellett fordítani, és Ellen felhasználta, amit tanult. És ott volt mellette Mammy, aki ugyancsak értett hozzá, hogy a leglustább négert is munkára serkentse. Hamarosan rend és csend lett Tarán.
A házat minden előzetes terv nélkül építették, és szükség szerint toldottak hozzá itt-ott szobákat. De Ellen úgy tudta irányítani ezt is, hogy valami bájos harmónia pótolta az építészeti elrendezést. A cédrusfasor, amely nélkül georgiai ültetvényt el sem lehetett képzelni, egyre magasabb és sűrűbb lett. Sötét foltja még üdébbé tette a többi fa zöldjét. Futórózsa hajolt ki a veranda korlátján, s ragyogó piros virága szép volt a fehér fal mellett. Az ajtónál rózsaszín virágos bokrok álldogáltak, és fehér virágú magnóliák takarták a ház szögleteit. Tavasszal és nyáron smaragdzöld pázsit fedte az udvar földjét, ami egyre odacsábította a gazdasági udvar felől a libákat, pulykákat meg egyéb apró jószágot. Állandóan egy kis fekete kölyök őrködött a ház előtt. Rongyos törülközővel a kezében ült a lépcsőri, s hessegette a betolakodókat.
Ellen ezzel kezdte a rabszolgafiúk nevelését. Ha aztán betöltötték tizedik évüket, átkerültek az öreg Daiddyhez, a vargaműhelybe, Amoshoz, aki kárpitos és kerékgyártó volt, Phillipe-hez, a teheneshez, vagy Cuffee-hez, aki az öszvéreket őrizte. Ha egyik mesterségben sem jeleskedtek, akkor kimentek a gyapotföldre, s az előkelőbb négerek felfogása szerint eljátszották minden jogukat ahhoz, hogy valaha rangot szerezhessenek.
Ellen élete nem volt könnyű, és boldog sem volt. ő úgy gondolta, a boldogtalanság asszonysors. Férfiak világában kellett élnie, s számolt a körülményekkel. A férfié volt minden, az asszony csak kezelte a vagyont. A férfit dicsérték, ha minden jól ment, s az asszony is neki hódolt. A férfi ordított, mint a sakál, ha szálka ment az ujjába, az asszony összeharapta a száját gyermekszüléskor, hogy fel ne ébressze az urát. A férfiak durva beszédűek voltak, és gyakran lerészegedtek. Az asszonyok úgy tettek, mintha nem hallanák, amit mondanak, és szemrehányás nélkül lefektették a részegeket az ágyba. A férfiak nyersek voltak, az asszonyok gyengédek, megbocsátók, jók.
Gyermekkorában, úrhölgynek nevelték Ellent, tudta, hogyan kell méltóságteljesen viselkednie. Azon igyekezett, hogy három lánya is úrhölgy legyen. Fiatalabb gyermekeinél könnyű volt eredményt elérnie, mert Suellen úgy vágyott tetszeni, hogy szívesen tanult meg anyjától mindent, Carreen pedig félénk, könnyen kezelhető gyermek volt. Scarlett azonban Gerald igazi leánya, elviselhetetlenül nehéznek találta az úriasszonysághoz vezető utat.
Mammy nagy felháborodására nem szelíd húgocskái vagy a jól nevelt Wilkes lánykák voltak legkedvesebb játszópajtásai, hanem az ültetvénybeli néger kölykök meg a szomszéd fiúk. Úgy mászott a fára s dobálózott kővel, mint azok. Mammyt ez nagyon bántotta. Ellen nagyobb türelemmel és több megértéssel nézte a dolgot. Tudta, hogy a gyermekkori játszópajtásokból később gavallérok lesznek, és tudta azt is, hogy a lány első kötelessége, hogy mielőbb férjhez menjen. Azzal vigasztalta magát, hogy Scarlett életerős, vidám természetű gyermek, s van még idő, hogy megtanulja a női hódítás módjait.
Az idők jártával Ellen és Mammy egész figyelmüket erre összpontosították, ós Scarlett meglepően ügyes tanítványnak bizonyult. Egyebet nem is igen tanult. Egész sor nevelőnő követte egymást az ültetvényen, s később két esztendőre a fayetteville-i leányintézetbe is beadták. Tudománya nem volt túlságosan nagy. Annyi azonban bizonyos, hogy a legjobb táncosnő lett messze földön. Tudta, hogyan kell mosolyogni, hogy arcgödröcskéi minél jobban érvényesüljenek, tudta, hogyan kell lépkednie, hogy krinolinja elbűvölően ringjon csípője körül, tudta, hogyan kell ártatlanul felnéznie a férfi szemébe, s aztán lesütni a pilláit, mintha megremegtették volna a gyengéd érzelmek. Főképpen pedig ahhoz értett, hogyan rejtse el a gyanútlan férfiak elől édes és kisgyermekesen ártatlan arcocskája mögé éles eszét.
Ellen gyöngéd és halk figyelmeztetésekkel, Mammy folytonos zsörtölődéssel verték a fejébe, hogyan lesz igazán kívánatos a férfiak előtt.
− Szelídebbnek kell lenned, édes kislányom, csöndesebbnek − intette Ellen. − Nem szabad közbeszólni, ha az urak beszélnek, még ha azt hiszed is, hogy sokkal jobban értesz valamihez, mint ők. Az urak nem szeretik a felvilágosult szellemű lányokat.
− Az olyan kisasszonyok, akik összeráncolják a homlokukat, magasra emelik az orrukat, és azt mondják: „akarom” és „kell”, nem kapnak férjet − jósolta Mammy sötéten. − A fiatal úrikisasszonyok szépen lesütik a szemüket, és azt mondják: „igenis, kérem szépen” és „ha lehet, akkor szeretném”.
Közösen tanították mindenre, amit a társaságbeli hölgynek tudni kell. Scarlett meg is tanulta a külső formákat, de csakis azt. A belső, lelki előkelőséget, melyből mindennek fakadnia kell, sohasem érezte át, és nem is látta szükségesnek. Megelégedett a külsőségekkel. Hiszen ez volt a fontos az emberek előtt, ez tette népszerűvé. Mi kell még? Gerald szeretett kérkedni, hogy nincs olyan szép kislány öt állam földjén, mint az övé, és senkinek nincs annyi gavallérja. Ebben volt valami igáz, mert máris megkérte a kezét majdnem valamennyi szomszéd fiatalember, sőt jöttek kérők Atlantából és Savannah-ból is.
Tizenhat éves korában, hála Ellen és Mammy fáradozásainak, szelíd, bájos, naiv és édes kislánynak látszott, tulajdonképpen azonban önfejű volt, hiú és konok, örökölte ír atyja lobbanékony és szenvedélyes természetét, és csak vékony külső mázként volt rajta valami kevés anyja önzetlenségéből és szelídségéből. Ellen soha nem sejtette ezt, mert Scarlett igyekezett mindig legjobb oldaláról mutatkozni anyja előtt, eltitkolta csínyjeit, elfojtotta élénk természetét, mert különben anyja könnyekig meg tudta szégyenítem egyetlen szemrehányó tekintetével.
Mammy azonban nagyon jól tudta, hányadán áll a dolog, és állandó készenlétiben volt, hol talál valami rést a sima felületen, amelyet be kellene tömni. Az ő szeme élesebb volt, mint Ellené, és Scarlett sohasem tudta hosszabb ideig az orránál fogva vezetni.
Nem mintha Scarlett életkedve bántotta volna őket. Erre a déli asszonyok büszkék voltak. De Gerald csökönyös, heves természetét szerették volna elfojtani benne. Néha attól féltek, hogy Scarlett nem fogja tudni eltitkolni a hibáit, mielőtt sikerülne jó házasságot kötnie. De Scarlett férjhez akart menni − mégpedig Ashley-hez −, és szívesen játszotta az ártatlan, befolyásolható, kezes fiatal lánykát, ha a. férfiaknak ilyen az ízlése. Hogy miért tetszik ez nekik − gondolta −, ördög tudja. Ő csak azt érezte, hogy ezzel célhoz lehet érni. Sohasem érdekelte semminek sem az oka, mert sohasem törődött semmiféle lelki megnyilvánulással, a sajátjával sem. Tisztán állt előtte, hogy ha ő ezt és ezt teszi, arra a férfiak így és így felelnek. Ez egyszerű számvetés. És a számtan volt az egyetlen tantárgy, amelyet Scarlett könnyűnek talált az iskolában.
Az asszonyok lelki életéről persze még kevesebbet tudott, mint a férfiakéról, mert az asszonyok kevésbé érdekelték. Soha nem volt barátnője, és nem is hiányzott neki. Minden nőt, beleértve a két húgát is, természetes ellenségnek tartott, aki el akarja ragadni előle az örök zsákmányt: a férfit.
Minden nőt − kivéve az anyját.
Ellen O'Hara más volt. Scarlett szentnek tartotta az anyját. Fölötte érezte az emberiségnek. Ellen a tökéletes biztonság volt, amelyet csak a mennyország vagy az anya adhat. Tudta, hogy anyja a megtestesülése az igazságnak, a jóságnak, a gyöngédségnek, a bölcsességnek. Az úrihölgy tökéletes példaképe.
Nagyon, nagyon szeretett volna hasonló lenni az édesanyjához. A baj csak az volt, hogy látva látta: ha az ember önzetlen, igazságos és gyöngéd, akkor le kell mondania az élet legtöbb öröméről, és nem lehet az embernek annyi udvarlója... Pedig az élet úgyis rövid, és minden örömért olyan kár.
Majd egyszer, ha Ashley elvette feleségül, és öreg lesz, majd egyszer, ha lesz ideje rá, olyan lesz, mint az anyja... De addig...

 

 

4

Este a vacsoránál Scarlett kötelességtudóan helyettesítette a háziasszonyt, de közben az agyában egyre ott kavargott Ashley és Melanie házasságának szörnyű híre. Kétségbeesetten várta, hogy az anyja hazajöjjön a Slattery-kunyhóból. Nélküle olyan elhagyatottnak, elveszettnek érezte magát. Mi joguk van ezeknek a nyomorúságos Slattery éknek, hogy elvegyék tőle az anyját, mikor neki van rá legnagyobb szüksége?
Mialatt ettek, Gerald állandóan dörgő hangon szónokolt a jenkik ellen. Scarlett néha úgy érezte, nem bírja tovább. O'Hara tökéletesen elfeledte már, mit beszélt a lányával az előbb, és belemelegedett a Sumter-erődből érkezett legújabb hírek méltatásába. Egyes dolgokat azzal hangsúlyozott, hogy öklével verte az asztalt, és hadonászott a két kurta karjával. Máskor is Gerald beszélt az étkezések alatt, s Scarlett úgy megszokta már, hogy szinte nem is hallotta, mert elfoglalták a saját gondolatai. De ma este nem bírta nem hallani, mert zavarta őt a fülelésben, hogy anyja kocsijának érkezését meghallja.
Természetesen esze ágában sem volt, hogy elmondja az anyjának, mi történt, és mi nyomja a szívét. Ellent megszégyenítette és bántotta volna a gondolat, hogy lányának más vőlegénye tetszik. De élete első fájdalmában anyja közelségének vigasztaló melegségére vágyott. Ha Ellen mellette volt, biztonságban érezte magát. Meg volt győződve róla, hogy semmi rossz nem lehet a világon, amit ő nem tudna jóvátenni már puszta jelenlétével is.
Hirtelen felállt. Nyikorgó kerekek közeledtek odakint... de aztán elhalt a zaj megint, mert a kocsi megkerülte a házat. Scarlett visszahanyatlott. Tudta, hogy nem lehet az anyja, mert ő a főlépcsőnél szállt volna ki. Izgatott néger zsivaj hangzott a ház mögül, és éles kacagás. Scarlett kinézett az ablakon. Pork lángoló fenyőfáklyát tartott magasra, s a sötétségben elmosódott alakok szálltak le valami szekérről. A sötét éjszakai levegőben hol újra felcsapott, hol elcsendesedett a lárma. Boldog, gondtalan, kacagó szavak, torokhangú nevetés, csengő kiáltások. Aztán siető lábak csoszogása a hátsó feljárat felől... egyre közeledtek a léptek, s itt álltak meg az előcsarnokban, az ebédlőn kívül. Halk suttogás hangzott, majd mély csend lett, és Pork lépett be. Szokott méltóságteljes magatartása helyett most izgatottan forgott a szeme, és világított a két fogsora.
− Gerald úr − jelentette, de közben nehezen lélegzett, és fényes arcán csak úgy izzott egy vőlegény büszke boldogsága −, az új asszony, akit ma tetszett venni, megérkezett.
− Új asszony? − kérdezte Gerald, mintha nem értené a dolgot. − Én nem vettem semmiféle új asszonyt.
− Dehogynem, Gerald úr, dehogynem! − vigyorgott Pork, és dörzsölgette a kezét nagy izgalmában. − Itt az új asszony, és beszélni szeretne az úrral, igenis, kérem.
− Jól van hát, hozd be a feleséged − intett Gerald.
Belépett az asszony, s mögötte, majdnem bebújva széles kalikószoknyája ráncai közé, tizenkét éves lánya is beoldalgott, zavarában meg-megbotolva az anyja lábában.
Dilcey magas, egyenes tartású asszony volt. Nem lehetett tudni, harmincéves-e vagy hatvan, olyan mozdulatlan volt szoborszerű, bronz színű arca. Az indián vér elnyomta rajta a néger vonásokat. Vöröses színű bőre, keskeny, magas homloka, előreugró arccsontjai s horgas orra, mely alatt széles néger száj húzódott meg, a két faj keveredését mutatták. Nagyon öntudatos volt, és még méltóságteljesebb, mint Mammy, mert Mammy csak tanulta az úri fellépést, de neki a vérében volt. Tisztább kiejtéssel és választékosabban beszélt, mint a négerek.
− Jó estét kívánok, szép ifjú kisasszonykáim, Gerald úr, jó estét! Elnézését kérem, amiért zavarom, de szerettem volna azonnal megköszönni, hogy meg tetszett vásárolni nemcsak engem, de a leányomat is. Mindent meg fogok tenni, hogy megháláljam a jóságát.
− Hm... krhhlmm − felelte, a torkát köszörülve Gerald, mint valami tetten ért bűnös, és zavartan pislogott.
Dilcey Scarlett felé fordult, s apró ráncok futottak össze a szeme sarkában, mintha mosolygott volna merev arca.
−− Scarlett kisasszony, Pork megmondta ám nekem, hogy a kisasszony kérte a papát, hogy vegyen meg. És hálából most odaadom az én Prissymet, hogy legyen a kisasszony szobalánya.
Maga mögé nyúlt, és előráncigálta a kislányt. Barna, sovány kis teremtés volt, vézna lábú, mint valami madárfiók, ezernyi kacskaringós, apró hajfonat meredezett minden irányban a fejéről, fonállal erősen körültekerve. Éles, okos szemével mindent meglátott, s a butaság csak neveléssel ráerőszakolt látszat volt.
− Köszönöm szépen, Dilcey − mondta jól nevelten Scarlett −, de attól félek, ebbe Mammynak is lesz beleszólása. Mióta megszülettem, ő volt mellettem mindig.
− Mammy már öreg − mondta Dilcey olyan nyugalommal, hogy Mammy, ha hallotta volna, megpukkad dühében. − Mammy nagyon jó asszony, de minden fiatal hölgynek fiatal szobalány kell, és az én Prissym már egy év óta szobalánya volt India kisasszonynak. Olyan jól tud varrni és fésülni, mint akármelyik felnőtt komorna.
Anyja unszolására Prissy hirtelen ijedt bókot vágott ki, és rávigyorgott Scarlettre. Vissza kellett nevetni rá, olyan furcsa volt az arca.
− Köszönöm még egyszer, Dilcey. Majd beszélünk róla, ha édesanyám hazajön.
− Én köszönöm, kisasszonykám. Nyugodalmas jó éjszakát kívánok.
Dilcey kivonult a szobáiból, a szoknyáiba fogózó Prissyvel. Pork utánuk táncolt.
Leszedték az asztalt. Gerald új rákezdte szónoklatát, de már neki magának sem sok öröme telt benne, a hallgatóságnak pedig egyáltalán semmi. Mennydörgő jóslataira és költői hévvel megfogalmazott kérdéseire, hogy vajon meddig tűrheti még a Dél a jenkik sértéseit, csak unott, bágyadt „igen, papa” vagy „nem, papa” volt a válasz. Garreen a lámpa alatt kuporgott, s belemerült egy iregénybe, mely arról szólt, hogy a hősnő vőlegénye halála után felveszi a fátyolt. Édesen fájdalmas könnyek szivárogtak a szeméből, amint zárdai fejkötőben elképzelte önmagát. Suellen szorgalmasan hímzett, s közben azon járt az esze, nem tudná-e elhódítani a holnapi kerti mulatságon Stuart Tarletont a testvérétől. Scarlett viszont csak Ashleyre, mindig csak Ashleyre gondolt.
Hogyan képes a papa a Sumter-erődről meg a jenkikről beszélni, mikor tudhatja, hogy neki a szíve szakad meg? Mint a nagyon fiatalok általában, ő is csodálkozott, hogyan tudnak az emberek önző módon másra is. gondolni, mint az ő fájdalmára, és hogyan foroghat tovább a világ.
Olyan volt a lelke, mintha forgószél száguldott volna rajta végig. Különösnek tetszett, hogy az ebédlő most is olyan, mint máskor, békés és csendes. A nehéz mahagóniasztal nyugodtan áll a közepén, a fiókos szekrények, a nehéz ezüsttárgyak, a tarka szőnyegek, minden a helyén van, mintha semmi sem történt volna. Barátságos, kényelmes szoba volt az ebédlő, és Scarlett nagyon szerette, különösen így, vacsora után. De most gyűlölte, és ha nem félt volna attól, hogy az apja utána kiabál és visszahívja, kiszökött volna, hogy bebújjon Ellen sötét kis irodájába, és kisírja magát a sarokban az ócska pamlagon.
Ezt a kis irodát szerette Scarlett legjobban az egész házban. Itt ült minden reggel Ellen, a magas íróállvány előtt, itt hallgatta meg Jonas Wilkersonnak, a felügyelőnek a jelentését. Sokszor itt lustálkodott az egész család, míg Ellen tolla a számlakönyvben percegett. Gerald az ócska hintaszékben nyújtózkodott, a lányok a régi díványpárnákon kuporogtak, melyeket szégyelltek volna már a vendégszobákba berakni. Itt szeretett volna most lenni Scarlett, de egyedül az anyjával, hogy ölébe hajthassa a fejét, és békésen sírhasson. Sohasem jön már haza?
Odakint nehéz kocsikerekek vágódtak csikorogva a kavics közé. Ellen halk, lágy hangja szűrődött be, amint aludni küldte a kocsist. Mindenki feltekintett... Már be is lépett az asszony. Szoknyája ringott. Arca fáradt volt és szomorú. Magával hozta a citrom− és verbénaillatot, amely mindig finoman, alig érezhetően áradt a ruháiból, s amely Scarlett számára mindig az anyját jelentette, mint a mentás whisky szaga az apját. Mammy jött utána hűségesen, kövér karja alatt a fekete bőrtáskával. Alsó ajkát most is előrenyújtotta, s homlokáról nem tűntek el a ráncok. Sötéten morgott valamit − magában, halkan, hogy ne értsék, csak éppen hogy felfogják, mennyire elégedetlen valamivel.
− Sajnálom, hogy elkéstem − mondta mentegetőzve Ellen, s lecsúsztatta nagykendőjét a válláról, aztán odaadta Scarlettnek, s megsimogatta lánya arcát. Gerald arca úgy felragyogott láttára, mintha varázslat érte volna.
− Megkereszteltétek a kis férget? − kérdezte harsány hangján.
− Igen, de mindjárt meg is halt szegényke − felelte az asszony. − Attól féltem, Emmy sem marad életben, de azt hiszem, őt meg lehet menteni.
A kislányok kérdőn, kíváncsian fordultak feléje. Gerald bölcs nyugalommal csóválta a fejét.
− Hát az mindenesetre csak szerencse, hogy a gyerek − meghalt, mikor ilyen apátlanul...
− Késő van − vágott Ellen olyan lágyan a, férje szavába, hogy ha nem ismerte volna olyan jól az anyját, Scarlett sem vette volna észre a szándékosságot. − Talán itt az ideje, hogy imádkozzunk.
Nagyon érdekes lett volna megtudni, ki volt az apja Emmy gyermekének, de Scarlett nagyon jól tudta, hogy anyjától sohasem fogja meghallani. Scarlettnek erős gyanúja volt Jonas Wilkersonra, mert gyakran látta esténként a Slattery lánnyal sétálni. Jonas legényember volt, és jenki származású, amellett maga az, hogy fizetett szolgálatban állt, örökre elzárta az útját a társaságbeli lányokhoz. Nem érintkezhetett senkivel, csak Slatteryékkel meg a hozzájuk hasonló szedett-vedett népséggel. Minthogy sokkal műveltebb volt Emmynél, természetesen nem akarta feleségül venni, csak sétált vele a holdvilágon.
Scarlett gyorsan, kurtán felsóhajtott, mert nagyon erős volt a kíváncsisága. Anyja, amit nem tartott illőnek, azt nem emlegette, s úgy tett, mintha nem tudna róla semmit.
Ellen már odalépett az asztalához, hogy kivegye rózsafüzérét a faragott kis dobozból, ahol tartani szokta. De Mammy nagyon határozottan közbelépett.
− Ellen kisasszony! (Még most is így hívta őt.) Először enni kell valamit, addig nem lehet imádkozni.
− Köszönöm, Mammy, nem vagyok éhes.
− Magam hozok be egy kis vacsorát − mondta Mammy, és már kacsázott is a konyha felé. − Pork, Pork! − kiabált közben. − Szólj a szakácsnak, szítsa fel a tüzet! Itthon van az asszonyotok!
A deszkapadló recsegett a súlya alatt, s amint távolodott, egyre hangosabban folytatta odakint a magánbeszédet.
− Hányszor mondtam, de hányszor, hogy nincs annak semmi értelme, jót tenni a fehér szemét néppel. Ők a Jóisten leghálátlanabb, legmegátalkodottabb teremtései.
De ő csak fárad, és kiadja a lelkét olyan emberek miatt, akiket legjobb lenne lelőni. Még csak egy négerjük sincs, aki gondot viseljen rájuk. De én beszélhetek, azért ő mégis...
Elhalt lassan a hangja, amint eltávolodott a konyhába vezető hosszú folyosón. Mammynak megvolt a maga módszere, hogy tudtára adja illetékes köröknek a véleményét. Nagyon jól tudta, hogy a fehérek méltóságukon alulinak tartják, hogy ügyet vessenek holmi nigger asszony motyogására, ha magában beszél. Tudta, hogy helyzetük és méltóságuk megóvása érdekében még akkor sem felelhetnének neki egy szót sem, ha a szomszéd szobában kiabálna. Nagyon jó politika volt. Így senki sem szidhatta le, viszont mindenki tudhatta, hogy mit gondol.
Pork tálat, ezüst evőeszközt, asztalkendőt hozott. Jack, egy tízéves kis fekete fickó, sietve jött utána, fél kézzel fehér kabátkáját gombolgatva, másik kezében a légycsapóval. A légycsapó nyelvekre vágott újságpapír volt, hosszú nádszál végére kötve. Volt Ellennek gyönyörű pávatoll-légycsapója, de azt csak ünnepélyes alkalmakkor használták, akkor is nagy küzdelmek árán, mert Mammy, Pork meg a szakács egyformán azt állították, hogy a pávatoll szerencsétlenséget jelent.
Ellen leült − a széket Gerald tolta alája −, és egyszerre négyen kezdték ostromolni:
− Mama, az új báli ruhámról leszakadt a csipke, pedig holnap este a tánchoz azt szeretném felvenni. Meg tetszik varrni nekem?
− Mama, Scarlett új ruhája sokkal szebb, mint az enyém, és nekem rosszul áll a rózsaszín. Miért ne vehetné fel azt ő, és én venném fel az ő zöld ruháját? Neki a rózsaszín is illik az arcához...
− Mama, ott maradhatok Wilkeséknél holnap a táncra is? Már tizenhárom éves vagyok...
− Mrs. O'Hara, képzelje, mi történt? Csitt, lányok, ne csiripeljetek, mert szót találok ütni köztetek! Cade Calvert Atlantában volt, és azt mondja... Lesztek már csendben? Az ember nem hallja a saját hangját! Azt mondja, hogy mindenki nagyon izgatott, s egyébről sem beszélnek, mint a háborúról, gyakorlatozásról, csapatösszevonásokról. Azt is mondja, hogy... a charlestoni hírek szerint nem tűrünk el több sértést a jenkiktől.
Ellen fáradt szája szelíd mosolyra nyílt. Előbb a férjének felelt, mint jó feleséghez illik:
− Ha a charlestoni jó uraknak ez a véleménye, akkor bizonyára mindnyájan teljes lélekkel csatlakozunk hozzájuk − mondta, mert mélységesen élt benne a meggyőződés, hogy Savannah kivételével, a legkülönb családok, akik a közösséget vezetni hivatottak, Charlestonban találhatók.
− Nem, Carreen, kicsikém. Majd jövőre táncolhatsz te is. Akkor majd kapsz szép báli ruhát, nagylány leszel, és sok jó mulatságban lesz részed, kis virágom. Ne duzzogj, szívecském. Elmehetsz a kerti mulatságra, s ott leszel a vacsorán is, de amíg be nem töltöd a tizennegyedik éved, addig nincs tánc.
− Add ide a ruhád, Scarlett. Ima után megvarrom.
− Suellen, nem szeretem az ilyen beszédet, drágám. A rózsaszín ruhád nagyon csinos, és illik az arcodhoz, mint Scarlettnek is az övé. De felveheted hozzá holnap a gránátnyakláncomat.
Suellen az anyja háta mögül diadalmasan fintorította az orrát Scarlett felé, aki a maga számára akarta elkérni a nyakláncot. Viszonzásul Scarlett a nyelvét öltötte rá. Ki nem állhatta Suellent a nyafogása és önzése miatt, és ha Ellen féken nem tartja, gyakran megcibálta volna a fülét.
− Most pedig, Mr. O'Hara, meséljen nekem még valamit arról, mi hír van, mit mesélt még Calvert Charlestonról.
Scarlett nagyon jól tudta, hogy anyját egyáltalán nem érdekli a háború ügye meg a politika. Afféle férfimulatságnak tartotta, amibe intelligens úrihölgy bele se szóljon. De Geraldnak olyan jólesett, hogy beszélhet róla, és Ellen mindig igyekezett örömet okozni az urának.
Mialatt Gerald újra hozzákezdett a háborús hírekhez, Mammy behozta a vacsorát. Aranyszín kétszersültet, sült csirkemellet és szép, sárga, frissen sütött, gőzölgő yamgyökeret, melyből csak úgy csurgott az olvasztott vaj. Nagyot csípett az álmos kis Jack karján, aki ijedten kapott észbe, s lassan újból mozgatta az újságpapírnyelveket Ellen feje fölött. Mammy nem mozdult az asztal mellől. Figyelt minden egyes falatot, amit Ellen a szájába tett. Az asszony engedelmesen evett, de Scarlett látta, hogy fáradt, és jóformán azt sem tudja, mit eszik. Csak Mammy erélyes tekintete kényszerítette.
Mire a tányér üres lett, Gerald még csak felénél tartott a tolvaj jenkikről szóló történetnek, akik fel akarják szabadítani a négereket, de eszük ágában sincs egy centet is felkínálni szabadságukért. De Ellen felállt.
− Imádkoznunk kell? − kérdezte kissé csalódottan Gerald.
− Igen... persze... olyan késő van már? Csakugyan, tíz óra! − A falióra köhögő, ijedt kis zengésekkel jelezte az időt.
− Carreennek már rég aludni kellene. Kérem a lámpát, Pork. Mammy, hozd az olvasómat és az imakönyvemet.
Mammy suttogó sürgetésére Jack gyorsan a sarokba állította a légycsapót, és leszedte az asztalt. Pork lábujjhegyre állt, megfogta a láncos függőlámpát, és lehúzta, úgyhogy az asztal lapja sárga fényben fürdött, s a mennyezet sötét lett odafenn. Ellen elrendezte szoknyája fodrait, és térdre ereszkedett. Nyitott imakönyvét maga elé tette az asztalra, s összekulcsolta fölötte kezét. Gerald melléje térdelt. Scarlett és Suellen, szokás szerint, az asztal két oldalán maradtak, bő alsószoknyáikat jól a térdük alá gyűrve, hogy ne legyen olyan kemény a padló. Carreen, aki a korához képest kicsi volt, egy szék elé térdepelt, s rákönyökölt. Szeretett így imádkozni, mert ha el is aludt közben − ami gyakran megtörtént −, senki sem vehette észre.
A rabszolgák is ott csoszogtak és szuszogtak a szomszédos szobában, hogy a küszöbnél letérdeljenek. Mammy nagy nyögések közepette ereszkedett le. Pork olyan egyenesen térdepelt, mint valami acélrúd. Rosa meg Teena kecsesen, mint egy-egy virág, hajtották meg fejüket, szétterülő tarka kalikóruhájuk fodrai közepette.
A szakács sovány volt, fehér kendővel volt bekötve a férje, és sárga volt az arca. Jack, aki már alig látott az álmosságtól, olyan messze húzódott Mammy keze ügyétől, amilyen messze csak lehetett. A négerek sötét szeme várakozva fénylett. Az esti ima, a fehérekkel közösen, egyik fő öröme volt a napnak. A litánia ragyogó, régi nyelve, keleti képeivel nem volt egészen érthető a számukra, de valami csodálatosan édes, elégedett érzésük támadt, míg fejüket s egész testüket meg-meghajtva, énekelve mondták a választ:
− Uram, irgalmazz nekünk... Krisztus, kegyelmezz nekünk...
Ellen behunyta a szemét, és imádkozni kezdett. Hangja emelkedett és lehalkult, lágyan, simogatóan. A sárga fényben minden fej mélyre hajolt, amint az asszony megköszönte az Istennek, hogy ezen a napon is egészséget és boldogságot adott a családnak és a háznépnek. Mikor befejezte a házbeliekért mondott imát, következett az ima atyja, anyja, két nővére, három meghalt fiacskája és a tisztítótűzben szenvedő szegény lelkekért. Majd hosszú, finom ujjai közé vette a rózsafüzért. Mint a lágy szél suttogása jött visszhang módjára a folyosóról, a néger torkokból s a férje meg leányai ajkáról a felelet:
− Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján! Ámen.
Akármennyire fájt a szíve, akármennyire égette a visszafojtott sírás, mélységes békesség és csend költözött Scarlett szívébe, mint ilyenkor mindig. Elszállt a csalódás keserűségé. Elszállt a holnaptól való rettegés. Remény éledt benne. Ha nagyon vizsgálta volna önmagát, talán megérzi, hogy nem a vallás vigasza tette ezt, mert nála a vallás sem hatolt elég mélyre a lelkében. De anyja szép, komoly arca, amint felfelé tekintve, Isten trónja felé, a szentek és angyalok glóriájával, áldást kérve szeretteire, megnyugtatta, hogy Isten meg fogja hallgatni őt, és akiért az anyja imádkozik, nem lehet boldogtalan.
Ellen befejezte az első tizedet, és most Gerald következett, aki sohasem találta meg idejében az olvasóját, és sietve, az ujjain számolta az üdvözlégyeket. Amint mogó, lehalkított hangja szétáradt a szobában, Scarlett gondlatai akarata ellenére is elkalandoztak. Pedig tudta, hogy a lelkiismeretet kellene megvizsgálnia. Ellen tanította rá, hogy minden este át kell gondolni, de pontosan és őszintén, mit tett, mondott vagy gondolt, hogy bocsánatot kérjen vétkeiért Istentől, és erőt, hogy elkerüléssé hibáit a jövőben. Scarlett azonban nem a lelkiismeretébe, hanem a szívébe tekintett ezen az estén. Ráejtette fejét összetett két kezére, hogy az anyja ne áthassa az arcát, és gondolatai bánatosan keresték fel úra Ashleyt. Miért akarja Melanie-t elvenni, ha őt szereti? Hiszen tudhatja, hogy mennyire szereti ő is... hogyan törheti meg így a szívét?
Ekkor mint valami üstökös villant fel egy gondolat az agyában:
„De hiszen Ashley nem tudja, hogy én szeretem!” Majdnem hangosan felkiáltott, olyan váratlan volt ez felismerés. Egy pillanatra szinte bénultan bámult maga elé, aztán rohanni kezdtek összevissza a gondolatai.
„Honnan is tudhatná? Mindig olyan kimért és tartózkodó vagyok, mint valami nebáncsvirág, mert úgy illik. Így aztán bizonyosan azt hiszi, hogy nem is törődöm vele... Ezért, ezért nem merte megmondani, hogy szeret! Azt hiszi, reménytelen a szerelme. És ezért nézett úgy rám néha...”
Eszébe jutott, hányszor kapta rajta Ashleyt, hogy olyan különös szomorúsággal néz rá. Ilyenkor fátyolos, titokzatos szürke szeme nyílt lett és őszinte. Fájdalom és kétségbeesés égett a fényében.
„Fájt a szíve, mert azt hitte, hogy Brentbe, Stuartba vagy Cade-ba vagyok szerelmes. És talán azt gondolja, hogy mert engem úgysem kaphat meg, miért ne tegyen a családja kívánsága szerint? Hanem ha majd meg fogja tudni...”
Gyorsan változó hangulata a legsötétebb kétségbeesésből egyszerre ujjongó boldogságba emelte. Ez hát a magyarázata mindennek, Ashley tartózkodásának, különös viselkedésének! Hogy nem tudja... Hiúsága is segített elhinni, amit szeretett volna, s lassan bizonyossá lett előtte, hogy csak tudni kell Ashleynek, és akkor...
„Ó! − gondolta, lehajtott homlokát dörzsölve − milyen bolond voltam, hogy ez eddig eszembe sem jutott! Értésére kell adnom. Ha tudja majd, hogy én szeretem, nem veheti el Melanie-t!”
Hirtelen felriadt. Most vette észre, hogy Gerald is befejezte már a tizedet, és ő következik. Sietve, gépiesen mondta az üdvözlégyeket, de a hangja váratlanul olyan mélyen, olyan lágyan zengett, hogy Mammy megütődve és gyanakodva kapta fel fejét. Mikor aztán befejezte a tizedet, és Suellen meg Garreen következtek, tovább szőtte gondolatait.
Még most sem késő! Ashley eljegyzését még ki sem hirdették. Igen, van még idő!
Ha nincs szerelem Melanie és Ashley között, csak egy régi ígéret, akkor nagyon egyszerű a dolog. Meg fogja szegni az ígéretét, és őt veszi feleségül.
Scarlett egyszerre felriadt álmodozásából. Elfeledte a válaszokat mondani, és anyja féloldalt hajtott fejjel, szelíd szemrehányással nézett rá. Scarlett körültekintett. A térdeplő alakok, a folyosó homályában bólongató és hajlongó négerek, a lámpa sárga fénye, az egész szoba, mindaz, amit olyan gyűlöletesnek talált az előbb, egy pillanat alatt újra melegséggel töltötte meg szívét. Úgy érezte, sohasem fogja elfeledni, milyen szép volt ez az esti ima itt, az ebédlőben.
Mikor az utolsó ámen is elhangzott, mind felálltak. Mammyt Teena meg Rosa egyesült erővel emelték a talpára. Pork elővett egy kanócos pálcikát a sarokasztalról, meggyújtotta a lámpánál, és kiment a hallba. Itt, a kanyargós lépcsővel szemben hatalmas fiókos szekrény állt, mely nem fért volna be a szobákba. Tetején több lámpa és gyertya állott hosszú sorban. Pork meggyújtott egy lámpát és három gyertyát. Aztán, mint valami királyi ajtónálló, ünnepélyes méltósággal magasra emelte a lámpát, s mintha királyt és királynét vezetne hálószobájába, megindult a menet élén a lépcsőn. Ellen Gerald karján utána haladt, majd Scarlett, Suellen és Carreen következett, ki-ki a saját gyertyájával.
Scarlett besietett a szobájába, letette a gyertyát, és kotorászni kezdett a sötét faliszekrényben a táncruhája után. A karjára vette, és visszament a folyosóra. Szülei hálószobájának ajtaja félig nyitva állt, és mielőtt kopoghatott volna, Ellen halk, de határozott hangját hallotta:
− Mr. O'Hara, el kell küldeni Jonas Wilkersont a háztól.
Gerald szinte felrobbant.
− És ha szabad kérdeznem, hol a csudába kapok más felügyelőt, aki nem fogja kilopni a szemem?
− El kell küldenie, azonnal, mindjárt holnap reggel. Sam egészen jól ért mindenhez, ellátja a munkát addig, míg alkalmas embert nem találunk.
− Ahá! − kiáltotta Gerald. − Már értem! Tehát a derék Jonas csábította el a...
− Kérem, legyen szíves elküldeni.
„Most már biztos, hogy ő az apja Emmy halott kisgyermekének − gondolta Scarlett. − Mit is lehetne várni egy jenkitől meg ilyen szemét népségtől, mint az a lány?”
Óvatosan várt, míg Gerald abbahagyja a mérgelődést, aztán kopogott az ajtón, s átadta a ruhát az édesanyjának.
Mire levetkőzött s elfújta a gyertyát, kész volt a holnapi terve. Nagyon egyszerű terv volt, mert Geraldtól örökölt természetével mindig csak a kitűzött célt tartotta szem előtt, és nem sokat törődött a kerülő utakkal.
Először is büszke és jókedvű lesz, mint ahogyan az apja kívánta. Senki ne sejtse, hogy osak egy csöppet is bántja Melanie és Ashley dolga. Minden férfival kacérkodni fog, ahány csak lesz ott. Ez keserves lesz Ashley-nek, de annál inkább vágyik majd utána. Úgy fognak körülötte hemzsegni a férfiak, mint a méhek a rajban, s akkor bizonyosan Ashley is odaszegődik majd a csoporthoz, legalább egy pillanatra. Akkor már nem kell egyéb, mint hogy egyedül maradjon vele valamiképpen, távol a tömegtől. Remélte, hogy ez sikerül. De ha Ashley nem jön oda, majd kitalál valami mást, hogy beszélhessen vele.
Ha azután egyedül maradnak, Ashley szemében ott lesz a sóvárgó bánat és kétségbeesés. Akkor aztán ő majd boldoggá teszi, mert értésére adja, hogy ha minden férfi a világon őt kívánná is feleségül, akkor is Ashleyt választaná. Ezt szendén és lesütött szemmel, úrihölgyhöz illő módon fogja elárulni. Természetesen szó sem lehet róla, hogy merészen azt mondja, hogy szereti. Nem, szó sincs róla. De hogy mit mond majd tulajdonképpen, az nem okozott neki fejtörést. Eddig is feltalálta magát nehéz helyzetekben, majd ezúttal is megtalálja a megfelelő szavakat.
Ott feküdt az ágyán, s a halvány holdsugár rátűzött a takarójára. Gondolatban végigélte az egész jelenetet. Látta a. meglepődés, a boldogság kifejezését felvillanni Ashley arcán, mikor majd megtudja, hogy szereti, s hallotta, amint halk, mély, meleg hangján megkéri, legyen a felesége.
Természetesen erre neki azt kell majd felelnie, hogy egyáltalán esze ágába sem jut olyan emberhez menni feleségül, aki más lány vőlegénye. De Ashley majd erősködik és könyörög, s a végén lassan engedni fog... Akkor aztán elhatározzák, hogy azonnal megszöknek Jonesboróba és...
És holnap ilyenkorra Ashley Wilkes felesége lesz!
Felült az ágyban hirtelen, s átfogta a térdét. Egy hosszú, boldog pillanatig csakugyan Mrs. Ashley Wilkes volt. Ashley menyasszony-felesége. Aztán egyszerre jeges hidegség járta át a szívét. És ha nem sikerül, amit kigondolt? Ha Ashley nem kéri meg, hogy szökjenek el együtt? Erőszakkal elhessegette magától ezt a gondolatot.
„Most nem töröm ezen a fejem! − határozta el. − Ha most gondolkozom rajta, felizgatna. Ha szeret, akkor sikerülni fog. Márpedig hogy szeret, azt tudom!”
Magasra emelte az állát, és fekete árnyékos szeme felvillant a holdfényben. Ellen sohasem magyarázta meg neki, hogy amit az ember kíván, s amit véghezvihet, az két különböző dolog. Az élet nem tanította még meg, hogy aki lassan jár, tovább ér. Ott feküdt bizakodó bátorsággal az ezüst holdsugárban, és szőtte a terveket, amilyen terveket a tizenhat éves leányok szőnek, mikor az élet olyan szép még, hogy a kudarc képtelenségnek látszik, és egy csinos ruha meg édes arcocska elegendő fegyvernek tűnik a sorssal szemben.

 

 

5

Reggel tíz óra volt, csodásan meleg idő ahhoz képest, hogy még csak április volt. A nap arany ragyogással ömlött be Scarlett szobájába a széles ablak kék függönyén keresztül. A csontszín fal szinte fénylett a világosságban, s a mahagóni bútor faragásai mélyvörösek voltak, mint az óbor. A padló is, ahol nem fedték a vidám tarka rongyszőnyegek, csillogott, mintha tükör lenne.
A nyár érzett már a levegőben, a georgiai nyár első lehelete, amikor a tavasz vonakodva adja át helyét a vad hőségnek. Balzsamos, lágy melegség ömlött a szobába, amely nehéz volt az édes virágillattól s a frissen szántott vörös föld szagától. Máskor az ilyen reggel az ablakba csalogatta Scarlettet, hogy kikönyököljön, és feligya magába az illatokat, szépséget, ragyogást, madárcsicsergést. De ma csak azért tekintett fel az égre, hogy lássa: hála istennek nem esik. Az ágyon ott feküdt az almazöld selyem báli ruha csontszín csipkedíszével, nagy, lapos dobozba csomagolva. Így viszik majd a Tizenkét Tölgy ültetvényre, hogy a bál előtt ki lehessen vasalni. Scarlett csak a vállát vonta, amint odanézett. Ha a terve sikerül, akkor nem veszi fel ima ezt a ruhát. Jóval mielőtt a bál megkezdődnék, ők útban lesznek Ashleyvel Jonesboro felé. A nyugtalanító kérdés csak az volt, mit viseljen délelőtt, a kerti mulatságon?
Melyik ruha áll neki a legjobban? Melyikben tetszene leginkább Ashleynek? Nyolc órakor kelt fel, azóta egyebet sem tett, mint felpróbálta és újra levette ruháit. Most ingerülten és kedvetlenül állt ott, hosszú, csipkés nadrágjában, szűk mellénykéjében és három bő, fodros, csipkés alsószoknyájában.
A rózsaszín organtinruha hosszan lenyúló szalagjával csinos és jól áll, de tavaly nyáron is az volt rajta, mikor Melanie eljött Wilkesékhez, s Melanie bizonyosan emlékszik reá. Kitelik tőle, hogy megjegyzést tesz. A fekete bombazin, puffos ujjával és csipkegallérjával jól kiemeli bőre fehérségét, de kicsit öreges. Scarlett aggódva pillantott a tükörbe tizenhat esztendős arcára, mintha attól tartana, hogy ráncokat lát rajta. Nem, nem tanácsos öreges ruhába öltözni Melanie gyermekes fiatalsága mellett. A levendulaszín muszlinruha gyönyörű a széles csipkebetétjeivel, de nem áll jól az arcához, Carreennek finom profiljához pompásan illene. De Scarlett úgy érezte benne magát, mint valami iskolás leány. Melanie olyan meggondolt és nyugodt viselkedésű, nem szabad nagyon is kislányosnak lennie. A zöld tafota, melyet fodrok díszítenek, és minden fodor zöld szalaggal van beszegve, nagyon jól áll neki. Kedvenc ruhája. Sajnos nagy zsírfolt éktelenkedik éppen elöl a derekán. Persze odatűzhetne egy nagy melltűt, de hátha Melanie-nek éles a szeme, és észreveszi. Maradt még többféle gyapotruha, de azok ilyen alkalomra nem valók, néhány táncruha és a virágos szövésű, zöld rnuszlin, amelyik tegnap is rajta volt. Csakhogy ez délutáni öltözék. Nem délelőtti kerti mulatságra való, mert csak rövid, puffos ujja van, s elég kivágott. Mégiscsak ezt kell felvennie. Utóvégre nincs mit szégyellnie sem a nyakán, sem a karján, még ha nem is illik mutogatni ebéd előtt.
Amint ott állt a tükör előtt, és azon fáradozott, hogy oldalról is meglássa magát, elégedetten állapította meg, hogy nincs miért szégyellnie az alakját. Nyaka ugyan kissé rövid volt, de formás, kerek, karja telt és csábító. Melle keményen előreugrott, és nagyon csinos volt. Egyáltalán nem kellett kis selyemcsomókat varrnia a ruhájába, mint a legtöbb tizenhat éves lánynak, hogy alakja kellő teltséget és gömbölyűségeket mutasson. Boldog volt, hogy Ellen fehér kezét és apró lábát örökölte, bárcsak ugyanolyan magas is lehetne, de hát saját magasságával is meg lehet elégedve.
„Az a kár, hogy az ember a lábát nem mutogathatja” − gondolta a tükör előtt. Felhúzta kissé a nadrágja két szárát, és bánatosan szemlélte formás, kicsi lábát. Milyen szép! Ezt még Fayetteville-ben, az intézetben is elismerték neki a lányok. És ilyen karcsú dereka sem volt egy leánynak sem az intézetben...
Ez a gondolat egyszerre kizökkentette álmodozásából. A zöld muszlinruha dereka tizenkét hüvelyk volt, s Mammy tizennyolcra fűzte, a bombazinruha mérete szerint. Be kell hívni Mammyt, fűzze össze jobban. Kinyitotta az ajtót, kifigyelt, s amint meghallotta Mammy nehéz lépteit odalenn, türelmetlenül kiabált érte. Tudta, hogy baj nélkül teheti, Ellen már átment a füstölőházba, hogy kiadja a szükségeseket a szakácsnak.
− Némelyek azt gondolják, hogy repülni tudok − morgott Mammy, de már csoszogott is fel a lépcsőn. Lihegve ért fel, olyan arckifejezéssel, mint aki tudja, hogy harc várja, de hősiesen felkészült rá. Nagy, fekete mancsaiban hatalmas tálcát hozott, melyen étel gőzölgött. Két jókora yamgyökér, csak úgy úsztak az olvasztott vajban, egy halom sütemény, melyekből szirup csöpögött, meg jókora sonkaszelet. Mikor Scarlett meglátta a tálcát, az ő arca is harcias kifejezést öltött. Nagy izgalmában el is felejtette Mammy könyörtelen szokását, hogy mielőtt társaságba mennek, megtömi őket, mint a libát, nehogy valaki azt mondhassa, hogy az O'Hara lányok sokat esznek társaságban.
− Egy falatot sem eszem! Viheted a konyhába vissza. Mammy letette a tálcát, és csípőre rakta a két kezét.
− De igenis megeszi! Nem akarom, hogy megint úgy legyen, mint amikor beteg voltam, és nem tudtam felhozni a tálcát. Az utolsó morzsáig meg kell enni mindent!
− Nem eszem! Gyere ide, és fűzz be jobban! Már úgyis elkéstünk. Hallom, már itt a kocsi a ház előtt.
Mammy hízelkedőre fogta:
− Jöjjön szépen, Scarlett kisasszony, egyen egy icipicikét. Suellen kisasszony meg Carreen kisasszony az egészet megették.
− ök megehettek − vetette oda Scarlett. − Annyi eszük sincs, mint egy nyúlnak. De én nem eszem! Nekem ne hozz többet semmit. Soha el nem felejtem, mikor annyit etettél velem, s aztán Calvertékhez mentünk, és fagylalt volt, és én alig egy kanálkával bírtam lenyelni. Ma mulatni akarok, és annyit eszem, amennyi jólesik.
Erre a szentségtörésre Mammy homloka csupa ránc lett felháborodásában. Az ő agyában tisztán el volt különítve egymástól, mit tehet egy fehér úrikisasszony, és mit nem. Itt nem volt enyhítő körülmény, és nem volt kivétel. Suellen és Carreen puha viasz módjára formálódtak a kezében, és hallgattak a tanácsaira. De Scarlett-tel mindig baj volt. Természetes ösztönei nem mutattak úrihölgyre. Mammy csak nehéz viadal után győzedelmeskedhetett.
− Ha maga nem törődik vele, mit beszélnek majd az emberek a családról, én törődök − jelentette ki. − Nem engedem, hogy a társaságban azt mondják, hogy nem adunk itthon eleget enni a kisasszonyoknak. Már sokszor mondtam, hogy egy igazi úrhölgy annyit, sem eszik, mint a madár. Nem akarom, hogy Mr. Wilkesék-nél úgy falatozzon, mint egy éhes kapás.
− Anya is úrihölgy, mégis eszik − vágott vissza Scarlett.
− Az más. Ha férjhez megy, akkor majd ehet − vágott vissza Mammy. − Mikor Miss Ellen még otthon volt, és leány volt, társaságban semmit sem evett. És Paulina kisasszony sem, és Eulália kisasszony sem. És mind a hárman férjhez mentek. Az olyan fiatal lány, aki társaságban sokat eszik, sohasem kap férjet.
− Nem hiszem. Azon a kerti mulatságon, amikor beteg voltál, és nem kaptam itthon előtte semmit, Ashley Wilkes azt mondta nekem, hogy örül, ha látja, hogy egy fiatal lány végre jó étvággyal eszik.
Mammy vészjóslóan rázta a fejét.
− Hogy a fiatalemberek mit mondanak, az más, és hogy mit gondolnak, az megint más. Én nem vettem még észre, hogy Ashley fiatalúr feleségül akarná kérni a kisasszonyt.
Scarlett felkapta a fejét, megvillant a szeme, élesen akart visszavágni, de még idejében nyelt egyet. Mammy az elevenére tapintott. Nem volt mit mondani. Mammy, látva Scarlett konok arcát, taktikát változtatott. Felvette a tálcát, és sóhajtva indult az ajtó felé. A küszöbön megállt.
− Hát jó. Éppen ma mondtam a szakácsunknak, mikor a tálcát rakosgatta, hogy az ember abból, hogy mit és mennyit eszik, rögtön látja, ki az igazi úrihölgy. Azt mondtam neki: igazán egész életemben nem láttam olyan úrikisasszonyt, mint az a Miss Melanie Hamilton.
Scarlett éles, gyanakodó pillantást vetett rá, de Mammy széles képén csak bánat tükröződött, hogy Scarlett miért is nem tud olyan úrikisasszony lenni.
− Tedd le azt a tálcát, és fűzz be! − mondta Scarlett mérgesen. − Majd aztán megpróbálok egy kicsit enni. Ha most ennék, nem tudnál jobban befűzni.
Mammy gondosan elfojtott diadalmosollyal tette le a tálcát.
− Mit akar felvenni, báránykám?
− Ezt − mutatta Scarlett az almazöld ruhát. Mammy rögtön újra harcias lett.
− Nem, azt nem lehet. Az nem délelőttre való. Nem mutogathatja a nyakát három óra előtt, és ennek a ruhának ujja is alig van. Amellett szeplős is lesz a nyaka meg a karja, és éppen elég vajat kentem egész télen a kisasszonyra, hogy elmúljanak azok a szeplők, amiket tavaly Savannah-ban szerzett, mikor kiült a napra a tengerparton. Megyek, és megmondom a mamának.
− Ha egyetlen szót szólsz, nem eszem egy falatot sem − mondta Scarlett hidegen. − Ha már fel vagyok öltözve, beszélhetsz. A kocsitól nem küldhetnek vissza. Nincs idő.
Mammy mélyet sóhajtott. De a két rossz közül még mindig inkább választotta azt, hogy délutáni ruhában legyen Scarlett, mint hogy úgy egyen a vendégségben, mint valami éhes kis malac.
− Fogózkodjon meg jól, és tartsa vissza a lélegzetét.
Scarlett engedelmeskedett. Megfogózott az ágy fejében, Mammy ugyancsak nekifeszült, húzta a fűzőzsinórokat, s amint a halcsontos, karcsú derék még karcsúbbá lett, büszke, meleg fény villant meg a szemében.
− Nincs ilyen dereka senkinek, mint az én báránykámnak − mondta dicsérően. − Ha Suellen kisasszonyt egy kicsit is karcsúbbra fűzöm húsz hüvelyknél, elájul.
− Püh! − fújt nagyot Scarlett. − Én nem ájultam még el életemben.
− Pedig nem ártana néha-néha − ajánlotta jólelkűen Mammy. − Nagyon is egészségesnek látszik a kisasszony, pedig az nem finom. Már sokszor mondtam.
Nem éppen itthon, de ha társaságban vannak. És azt is mondtam, hogy...
− Ne beszélj annyit! Ne félj, én kapok férjet, hiába ijesztgetsz. Majd meglátod. Még ha nem is sikoltozom és ájuldozom. Püh, de szoros a fűzőm! Add rám a ruhát!
Mammy a szétálló, széles alsószoknyák tetejébe igazította a világoszöld fodrokat, és bekapcsolta a derekát hátul.
− Legalább valami kendőt tegyen a nyakára a napon, s aztán leveheti, ha nagyon melege van − mondta. − Másképp olyan lesz a bőre, mint az öreg Mrs. Slatterynek. Most egyen szépen, mézecském, de ne túlságosan mohón. Nehogy visszajöjjön, kár lenne érte.
Scarlett engedelmesen leült a tálca elé, s azon töprengett egy pillanatig, ha eszik, hogyan lesz annyi hely a fűzőjében, hogy lélegzeni tudjon. Mammy egy jókora törülközőt vett le a mosdó mellől, gondosan a nyakába kötötte, és szétterítette az ölében. Scarlett a sonkánál kezdte, mert szerette a sonkát. Le is erőltette az egészet.
− Bár már férjhez mentem volna! − mondta lázadozva, mialatt a yamgyökérhez látott. − Úgy utálom, hogy sohasem tehetem azt, amit szeretnék. Kényeskedni, mintha nem bírnék többet enni, mint valami madár, szép lassan tipegni, mintha szaladni nem is tudnék, és valcer után sóhajtani, hogy mindjárt elájulok, pedig két napig egyfolytában táncolhatnék, és mégsem lennék fáradt. Buta arcot vágni, mintha háromig sem tudnék számolni, és hallgatni a férfiakat, akik sokkal ostobábbak, mint én. Többet egy falatot sem eszem.
− Csak egy süteményt. Még forró. Egészen friss.
− Miért kell a lánynak hülyének látszani ahhoz, hogy férjet szerezzen?
− Mert a fiatalemberek nem is tudják tulajdonképpen, mi kell nekik. Így nincs semmi vesződség velük, és nem lesz a lányból vénkisasszony. Ők azt hiszik, hogy szelíd kis ártatlan lányka kell nekik, aki annyit eszik, mint a madár, és háromig sem tud számolni. Ha egy fiatalember rájön, hogy a lánynak több esze van, mint neki, a világért sem veszi feleségül.
− És ha aztán megházasodtak, és látják? Akkor táthatják a szájukat!
− Csakhogy akkor már késő. Már megvolt a lakodalom.
− Egyszer majd fogom magam, és azt mondom és azt teszem, ami nekem jólesik. Ha pedig nem tetszik, fütyülök rá.
− Addig nem, amíg én élek és lélegzeni tudok − jelentette ki Mammy sötéten. − Egye meg a süteményt! Mártogassa be a szirupba, úgy jó.
− Nem hiszem, hogy a jenki leányoknak is ilyen bolond módra kellene viselkedniük. Mikor múlt évben. Saratogában voltunk, tapasztaltam, hogy a férfiak előtt is kimutatták az eszüket.
Mammy felhorkant.
− A jenki leányok! Azt elhiszem, hogy azok mindent kimondanak, ami az eszükbe jut. De Saratogában nem is igen mentek férjhez azok a lányok.
− A jenkik is csak házasodnak − vitázott Scarlett.− Őket sem a gólya hozza. Házasodnak és gyermekeik születnek. Másképpen nem lehetnének olyan sokan, pedig éppen elegen vannak.
− A pénzükért veszik el őket − mondta Mammy keményen.
Scarlett bemártogatta a süteményt a szirupba, és a szájába tette. Lehet, hogy van abban valami, amit Mammy mond. Kell valaminek lennie, mert Ellen is ilyenféléről beszélt néha, csak persze sokkal finomabban és egészen más szavakkal. Egyébként az anyák mind igyekeztek beleverni lányaik fejébe, hogy az egyedül célravezető mód, ha gyámoltalan, támaszt kereső, ártatlan tekintetű, védelemre szoruló teremtéseknek adják ki magukat. Bizony − gondolta Scarlett − sok ügyesség és okosság kell hozzá, hogy ezt jól játszhassa valaki. Lehet, hogy ő néha-néha ki is esett a szerepéből. Megesett, hogy vitába keveredett Ashleyvel, és nyíltan megmondta a véleményét egyről-másról. Ez hiba volt. Hátha ez meg a fiúsan egészséges élvezetek, a lovaglás, gyalogjárás fordították Ashley szívét a törékeny Melanie felé? Talán ha megváltoztatná taktikáját, talán ha ájuldozna... Felsóhajtott. Érezte, hogy ha Ashleyt ilyen női ravaszságokkal az orránál fogva vezethetné, akkor nem tudná úgy szeretni és becsülni, mint most. Az olyan férfiért, akinek csak egy kis ájuldozás kell, meg egy kis szemforgatás és néhány bók, nem is érdemes harcolni. De úgy látszik, valamennyi férfi ilyen...
Ha azelőtt rosszul fogott is hozzá a dologhoz, most majd másképpen lesz! Ma nem fog ráismerni Ashley. Mindent meg kell próbálnia, hiszen csak néhány órája van, hogy vagy győzzön, vagy mindörökre elveszítse őt. Ha csak az kell, hogy elájuljon, el fog ájulni. Ha a sápítozás, kacérság vagy felelőtlenság tetszik neki, olyan kacér és üresfejű lesz ő, mint akár Cathleen Calvert. Ha pedig merészebb próbákra lesz szükség, azt is állja. Most vagy soha!
Nem volt ott senki, aki megmagyarázta volna Scarlettnek, hogy eleven, lenyűgöző egyénisége hatásosabb volt, mint bármilyen magára erőszakolt mesterkéltség vagy álarc. Ha ezt megmondják neki, örült volna, de aligha hitte volna el. És környezete sem hitte volna el, mert soha azelőtt és azóta nem becsülték olyan kevésre a női természetességet és őszinteséget.

 

Amint a kocsi lefelé robogott a kanyargó téglavörös országúton, a Wilkes-ültetvény felé, Scarlett bűntudatos elégedettséggel gondolt rá, milyen jó, hogy sem az anyja, sem Mammy nincsenek itt velük. Nem kell majd attól félnie, hogy gyengéd szemöldökfelhúzással vagy sötét ajkbiggyesztéssel beleavatkozik valaki a számításaiba. Bizonyos, hogy Suellen majd árulkodik holnap, de akkor beszélhet már! Ha minden úgy megy, mint Scarlett kitervezte, akkor eljegyzése Ashleyvel, vagy szökése jóval nagyobb izgalmat kelt majd a családban. Igen, őszintén örülhet, hogy Ellennek otthon kellett maradnia.
Gerald, miután néhány pohárka brandytől elegendő lelkierőt kért kölcsön, csakugyan felmondott Jonas Wilkersonnak, és Ellen otthon maradt, hogy átvegye a dolgokat, mielőtt a felügyelő elutazna Taráról. Scarlett [ott csókolta meg búcsúzóul az anyját a kis irodában, a magas írószekrény előtt.
Jonas Wilkerson kalappal a kezében állott oldalt, sárga, sovány képén tisztán látszott a gyűlölet dühe. Alig bírt magával, hogy ilyen hirtelenében kirepítik a környék legzsírosabb felügyelőségéből. És miért? Tízszer is ismételgette Geraldnak, hogy a Slattery lány gyereke éppen úgy lehetett másé, mint az övé − és ebben Gerald is igazat adott neki −, de ez Ellen szemében nem változtatott a dolgon.
Jonas valamennyiüket gyűlölte, minden délvidékit általában. Nehezen bírta elviselni hideg udvariasságukat, titkolt megvetésüket, elzárkózásukat. És főképpen Ellent gyűlölte, mert ő élő megszemélyesítése volt a déliek egyéniségének.
Mammy, mint az ültetvény személyzetének első asszonya, otthon maradt Ellen oldalán, segíteni. Így aztán Dilcey ült a bakon, Toby, a kocsis oldalán, térdén a hosszú, lapos dobozzal, melyben a kisasszonyok táncruhája volt. Gerald hatalmas ménjén a kocsi mellett lovagolt. Melegítette a brandy és az elégedettség, hogy túl van a Wilkerson-ügy elintézésén. Sikerült áthárítani minden felelősséget az asszonyra. Hogy Ellen is szívesen eljött volna a mulatságra, az eszébe sem jutott.
Gyönyörű tavaszi nap ragyogott rá, a madarak énekeltek a feje fölött, és olyan fiatalnak és vidámnak érezte magát, hogy semmi másra nem gondolt. Néha-néha rágyújtott a régi ír nótára: Elindult Peg a kiskocsin, vagy Robert Emmet gyászos siratójára: Oly távol van a tájtól, hol az ifjú hős nyugszik ...
Boldog volt. Előre örült, hogy kedvére ordítozhat a háborúról, szidhatja majd a jenkiket, és büszke volt három szép lánykájára, akik ott ültek a kocsiban, illedelmesen szétterített ruháikkal, nevetségesen apró csipkenapernyőjük alatt.
A tegnap esti beszélgetés Scarlett-tel tökéletesen kitörlődött az. agyából. Csak azt mondta magában, ha ránézett, hogy ritka az ilyen csinos lány, nem mindenkinek van ilyen! És hogy olyan zöld a szeme, mint az ír dombok. Erről még egy dal jutott az eszébe, s nyomban rá is kezdett, jó hangosan és kissé hamisan, hogy:
− A szerelem, ha zöld ruhát visel ...
Scarlett olyanféle bosszankodó szeretettel nézett rá, mint anyák szokták figyelni hetvenkedő kisfiáikat. Tudta, hogy apja a sárga földig le fogja inni magát estére. Sötétben jön majd haza, és minden sövényt át akar ugratni a Tizenkét Tölgytől hazáig. Remélte, hogy a ló okosabb lesz nála, és a Jóisten vigyázni fog rá, nehogy kitörje a nyakát. Le fogja nézni a hidat, és átúsztat a folyón, ordító énekléssel érkezik haza, s Pork, aki ilyenkor égő lámpával szokta az ajtóban várni, a kis iroda pamlagán fekteti majd le.
Új szürke ruháját tönkre fogja tenni, emiatt majd rettenetesen átkozódik reggel, és részletesen elmondja a feleségének, hogyan botlott meg a lova a híd gerendáiban, mikor átlovagolt rajta. A hazugságot a bolond sem hiszi el, de mindenki úgy tesz majd, mintha hinné, és O'Hara meg lesz elégedve.
„Papa egy édes, önző, felelőtlen, drága kis ember” − gondolta Scarlett, és szinte túláradt a szeretet a szívében. Olyan izgatott és boldog volt ma reggel, hogy apjával együtt az egész világot magához tudta volna ölelni. Érezte, hogy csinos. Nem lesz semmi baj. Még mielőtt leszállnia a nap, Ashley az övé lesz.
Melegen és lágyan érte a napfény, és körülötte kacagott a georgiai tavasz. Mintha hófoltok fednék még itt-ott a dombokat, olyanok voltak távolról a fehér virágú fák. A fenyők alatt pedig, hová csak be tudott sütni a nap, vad mézvirág nyílt pirosan, sárgán, rózsaszínűén. Olyan jó szagú volt a föld, hogy meg lehetett volna enni.
„Halálomig emlékezni fogok rá, milyen gyönyörű volt ez a nap − gondolta Scarlett. − Hiszen, lehet, hogy az esküvőm napja!”
Bolondos szívveréssel gondolta el, hogyan lovagolnak majd ma délután a tavaszi mezők között, ő meg Ashley Jonesboro felé, ma délután, a napsütésben, vagy késő este, holdfényben. Természetes, hogy Atlantában még egyszer meg kell majd tartaniuk az esküvőt a templomban, de ezt már a szülei fogják intézni. Kicsit összegörnyedt a gondolatra, milyen fehér és fájdalmas lesz Ellen arca, ha meg kell hallania, hogy a lánya más vőlegényével szökött meg, de tudta, hogy ha az anyja látja a boldogságát, meg fogja neki bocsátani. Gerald pedig kiabál és szitkozódik, de akármit mondott is tegnap este, a lelke mélyén nagyon fog örülni, hogy rokonságba kerülnek Wilkesékkel.
„De hát mindez ráér majd, ha már férjhez mentem” gondolta Scarlett, és elhessegette magától a gondokat.
Nem is lehetett mást érezni, mint határtalan örömet ebben a meleg napsütésben, virágos tavaszban, most, mikor a Tizenkét Tölgy ültetvény házának kéményei dombtetőn, a folyó másik partján felbukkantak. „Ott fogok élni egész életemben, és ötven ilyen tavaszt fogok látni, vagy még többet, s majd elmesélem a gyermekeimnek és unokáimnak, milyen gyönyörű volt ez a tavasz, szebb minden más tavasznál.” Nem bírta magába fojtani a boldogságát. Énekelni kezdett Geralddal együtt, s az apja elragadtatott hangon dicsérte meg.
− Nem értem, miért van ma olyan jó kedved − jegyezte meg Suellen mérgesen, mert még mindig az járt az eszében, hogy jobban állna neki Scarlett zöld táncruhája, mint az övé. Miért olyan önző Scarlett mindig, ha kölcsön akarja kérni egy-egy ruháját vagy kalapját? És miért áll anya is az ő pártjára? − Nem értem, miért van olyan jó kedved. Te is éppen olyan jól tudod, mint én, hogy Ashley eljegyzését ma fogják kihirdetni. Papa mondta ma reggel. Azt hiszed, nem láttam, hogy tetszik neked?
− Miattam láthattad − jelentette ki Scarlett, s kiöltötte rá a nyelvét. Csak azért is jókedvű lesz! Hogy elképed majd Suellen kisasszony a végén...
− Hogy mondhatsz ilyet, Susie! − ellenkezett ijedten Carreen. − Hiszen Scarlett Brentbe szerelmes!
Scarlett ráemelte mosolygó zöld szemét kisebbik húgára. „Édes, aranyos kis teremtés” − gondolta ellágyultan. Az egész család tudta, hogy Carreen tizenhárom éves szíve Brent Tarletonért dobog, de Brent csak Scarlett kishúgát látta benne. Ha Ellen nem volt a szobában, néha annyit bosszantották vele, hogy sírva fakadt.
− Eszem ágában sincs, hogy Brentbe legyek szerelmes! − jelentette ki Scarlett. Ma reggel nagylelkű is tudott lenni. − És ő sem szerelmes belém. Azt várja, hogy te megnőj egy kicsit.
Carreen kerek arcocskája édesen rózsaszínű lett, hitte is, nem is, amit hallott.
− Ó, Scarlett! Igazán?
− Scarlett, tudod, hogy a mama azt mondta, hogy Carreen még kicsi, és ráér fiúkra gondolni. Ne tömd tele ilyesmivel a fejét!
− Szaladj haza, és árulj be! − vetette oda neki Scarlett. −Persze te azt akarod, hogy a kicsi még otthon üljön, mert tudod jól, hogy egy év múlva szebb lesz nálad.
− Fogd be a szád, kisasszony, mert kaphatsz egy nyaklevest! − szólt közbe Gerald atyai szigorral. − Figyeljetek csak! Nem kocsizörgés ez? Vagy Fontaine-ék vagy Tarletonék jönnek.
Amint az erdei út torkolatához értek, mely Mimosa és Fairhill felől vezetett le a sűrű fákkal benőtt dombokon, a lódobogás és kocsizörgés erősebb lett. Női csiripelés is vegyült a zajba. Gerald előrelovagolt a fák közé, és intett Tobynak, hogy állítsa meg a kocsit az útkereszteződésnél.
− Tarletonék! − kiáltotta oda a lányainak. Piros arca ragyogott, mert a felesége után a vörös hajú kis Mrs. Tarletont szerette a legjobban az asszonyok közül. − Ő maga hajt, Mrs. Tarleton! Ennek az asszonynak a kezét meg kellene aranyozni! Pehelykönnyű, amellett erős, mint a szíj, és szép is, hogy az embernek kedve támad megcsókolni, valahányszor látja! Elég kár, hogy nektek nincs ilyen kezetek... Carreen fél az állattól, Suellen ügyetlen, te pedig, Puss...
− Én még sohasem estem le a nyeregből, Mrs. Tarleton pedig minden vadászaton pottyan legalább egyet.
− És fel is kel újra utána − emelte fel Gerald az ujját. − Nem nyafog, és nem ájuldozik. Hallgassatok, már itt vannak!
Felemelkedett a kengyelben, és kinyújtott karral meglengette kalapját, mikor a Tarleton-kocsi előbukkant a fák közül, telezsúfolva tarka ruhával, csipkenapernyővel, libegő fátyolokkal. Mrs. Tarleton ült a bakon. A négy lány, az elmaradhatatlan néger dajka és a báli ruhás dobozok mellé nem fért volna fel még a kocsis is. Beatrice Tarleton viszont úgysem adta szívesen más keze alá a lovait. Mikor nem volt felkötve a keze, ő fogta a gyeplőt. Törékeny, madárcsontú, fehér bőrű asszony volt − olyan fehér, mintha hatalmas vörös hajkoronája szívott volna magába minden színt −, emellett pedig elpusztíthatatlan egészség és fáradhatatlan erély élt benne. Nyolc gyermeket hozott a világra, mind olyan vörös hajú és eleven volt, mint ő. A környék véleménye szerint kitűnően nevelte őket, mert egyrészt éppen úgy szabadjára hagyta, s másrészt éppen olyan szigorúan fegyelmezte őket, mint a csikóit. „Vissza kell fogni a gyeplőt, de megtörni a jó lovat nem szabad” − ez volt a véleménye.
Nagyon szerette a lovakat. Folyton erről beszélt. Jobban értett az állathoz, s ügyesebben vezette a tenyésztést, mint a környék valamennyi férfia együttvéve. A csikók úgy hemzsegtek a legelőn, mint ahogyan a nyolc gyermek hemzsegett a házban. Amerre járt, csikók, gyerekek, kutyák kísérték végig az ültetvényen. Lovainak, különösen a vörös kancának, Nellie-nek emberi értelmet tulajdonított, s ha annyi dolga volt, hogy nem mehetett el a szokott időben lovagolni, odanyomta a cukrosdobozt valamelyik fekete apróság kezébe:
− Adj Nellie-nek egy marékkal, és mondd meg neki, hogy azonnal jövök.
Ritka kivételes eseteken kívül mindig lovaglóruhában járt, mert mindig lovagolni készült. Akár napsütés volt, akár eső, Nellie-t minden reggel felnyergelték, és ott járt le és fel a ház előtt, várva, hogy Mrs. Tarletonnak legyen egy órányi ideje leszaladni hozzá. Gyakran megesett, hogy Nellie árván járkált ide-oda órákon keresztül, mert Fairhill ugyancsak sok munkát adott, és ritkán akadt pihenő idő. Ilyenkor aztán Beatrice Tarleton egész nap lovaglóruhájában lótott-futott, hosszú uszályát hanyagul a karjára vetve, fényes csizmával a lábán, s nem törődött vele, akárki látja is.
Ma tompafekete, nem éppen divatos szabású selyemruhát viselt. A széles krinolint ki nem állhatta. Emlékeztetett lovaglóöltözetére ez a ruha is: egyszerű, szigorúan sima volt, és kis fekete kalapja, melyen hosszú fekete toll lengett, hasonlított ócska vadászkalapjához.
Meglengette az ostort, mikor Geraldot meglátta, s visszafogta a táncoló vörös paripákat. A kocsiból a négy vörös hajú lány olyan hangos üdvrivalgással hajolt ki, hogy a lovak majdnem megugrottak. A gyanútlan szemlélő azt hitte volna, hogy hosszú évek óta nem látták egymást, holott csak két nap telt el a legutóbbi találkozás óta.
De a Tarleton lányok szerették a barátnőiket, különösen az O'Hara lányokat, legalábbis Suellent és Carreent. Nem volt egyetlen lány a környéken, talán a buta kis Cathleen Calvert kivételével, aki Scarlettet is szerette volna.
Nyaranta majdnem minden hétre esett egy-egy kerti mulatság és bál, de a Tarleton lányok minden új mulatságnak úgy örültek, mintha a legelső lett volna. Vidám, eleven teremtések voltak egytől egyig. Bő szoknyáikkal alig fértek egymástól a kocsiban, csipkenapernyőik meg széles karimájú kalapjaik össze-összeütődtek. Kalapjukon rózsák virítottak, s fekete bársonyszalaggal kötötték össze az álluk alatt, hajszálnyira egyformán. Csak a hajuk színe volt más-más árnyalatú. Hettyé egyszerűen vörös, Camilláé vörösszőke, Randáé bronzvörös és a kis Betsyé, mint a sárgarépa.
− Csinos rakomány − mondta lovagi meghajlással Gerald, a kocsihoz ficánkoltatván lovát. − De olyan szép egyik lány sem lesz, mint az anyjuk.
Mrs. Tarleton tréfás negédességgel forgatta barna szemét, és beszopta az alsó ajkát, a lányok pedig kórusban kiabálták:
− Mama, ne kacsingass úgy O'Hara úrra, mert megmondjuk a papának!
− Látja, Mr. O'Hara, minden gavallért elhalász előlünk.
Scarlett a többivel együtt nevetett, de mint mindig, különösen hatott rá az a szabadság, amellyel a Tarleton lányok kezelték az anyjukat. Mintha közülük való lenne, s egy nappal sem volna idősebb tizenhat évesnél. Scarlett számára az a gondolat, hogy az anyjának ilyesmit mondjon, szinte szentségtörésszámba ment. És mégis... mégis... volt valami nagyon kedves ebben a hangban, s mindenki tudta, hogy a Tarleton lányok rajonganak az anyjukért, amellett, hogy bosszantják, tréfálnak vele, és pajtásnak tekintik. Nem mintha jobban szeretné, ha az ő anyja ilyen lenne − tette hozzá gondolatban hűséges szívvel −, de nagyon jó érzés lehet, ha az ember ilyen vígan élhet együtt az anyjával. Tudta, hogy maga ez a gondolat is tiszteletlenség, és szégyellte magát érte. A négy vörös hajú lányt bizonyosan sohasem zavarta ilyesféle érzés. És mint mindig, ha érezte a különbséget maga és mások között, bosszantó zavarodottság fogta el.
Nem volt kutató szellem, akármilyen éles ésszel áldotta is meg a természet, de önkéntelenül érezte, hogy a Tarleton lányok, akik nyugtalanok, mint a csikók, és vadak, akár a márciusi nyúlfiak, örökölték ezt a természetet. Apjuk is, anyjuk is észak-georgiai volt, csak egy nemzedék választotta el őket a pioníroktól. Tudták, kik, és tudták, hol és hogyan éljenek.
Éppen ilyen biztonságérzetük volt a Wilkeseknek is, csak persze az egészen másképpen nyilvánult meg. Az ő lelkükben sem kavargott soha olyan vihar, mint Scarlett lelkében. Scarlett lágy, túl kulturált, parti arisztokrata vére keveredett az ír paraszt anyagias, ravasz vérével. Scarlett szeretett volna letérdepelni az anyja elé, mintha bálvány lenne, de emellett szerette volna megölelgetni és felborzolni a haját. Éppen ilyen kettős vágy volt az is, hogy egyrészt törékeny, jól nevelt úrihölgy szeretett volna lenni a férfiak előtt, másrészt értette a tréfát, és oda sem nézett volna egy-két csóknak.
− Hol van Ellen? − kérdezte Mrs. Tarleton.
− Elküldtük a felügyelőnket, s otthon kellett maradnia. Hát az öreg fiú? És a fiúk?
− Azok már rég átlovagoltak a Tizenkét Tölgybe, hogy segítsenek megkóstolni a puncsot, nem nagyon gyönge-e! Mintha nem lenne elég idejük rá ma és egész éjjel. Meg fogom kérni John Wilkest, hogy tartsa ott őket reggelig, még ha nem is ad nekik máshol helyet, mint az istállóban. Öt beborozott férfi sok nekem. Hárommal még elbánok, de...
Gerald sietve változtatott ezen a kényes tárgyon. Érezte, hogy a saját lányai vihognak a háta mögött, mert arra gondolnak, milyen állapotban került ő haza Wilkesék tavaly őszi kerti ünnepélyéről.
− Miért nem jött lovon, Mrs. Tarleton? Olyan, mintha nem is maga volna, ha Nellie nélkül van. Nellie-vel olyan, mint Stentor.
− Mint Stentor, ó, maga tudatlan ember! − kiáltotta nevetve Mrs. Tarleton. − Talán kentaurt akart mondani? Stentor férfi volt, olyan hanggal, mint a nagyharangé.
− Stentor-e vagy kentaur, nekem mindegy − vörösödött el elszólása miatt Gerald. − És ha éppen arról van szó, a maga hangja is van olyan erős, mint a nagyharangé, mikor a vadászkutyáit űzi.
− Ezt se nekem mondták − vihogott Hetty. − Mindig mondtam, mama, ha egy rókát megpillantottál, akkorát kiáltottál, mintha egy ezredet vezényelnél.
− Hangos vagyok, az igaz, de nem annyira, mint te, mikor a füled mosom − torkolta le a lányát az asszony. − Pedig már tizenhat éves vagy. Különben azért nem vagyok Nellie-n, mert Nellie megcsikózott ma reggel.
− Mi az ördög? − kiáltotta Gerald őszinte érdeklődéssel. Ott csillogott szemében az ír földműves állattenyésztési szenvedélye.
Scarlett újra érezte a különbséget az anyja meg Mrs. Tarleton között. Ellen úgy tett, mintha a lovak sohasem csíkoznának és a tehenek sohasem borjaznának. Majdnem hogy a tyúkok sem tojtak. Egyszerűen nem vett tudomást ezekről a dolgokról a nyilvánosság előtt. De Mrs. Tarletonnak nem voltak ilyen gátlásai.
− Kis kanca, nem?
− Nem, gyönyörű méncsikó, a lába két yard hosszú. Jöjjön át egyszer, szomszéd, és nézze meg. Igazi Tarleton-ló. Vörös, mint Hetty haja.
− Hasonlít is Hettyhez − visított közbe Camilla, aztán még nagyobb visongatással tűnt el az imbolygó szoknyák, csipkés nadrágszárak és kalapok tömegében, mert Hetty, akinek csakugyan hosszú volt az arca, megcsipkedte.
− Úgy látszik, sok zabot kaptatok ma reggel, mi? − szólt rájuk az anyjuk. − Nem férnek a bőrükbe, mióta meghallották, hogy Ashley elveszi atlantai kis unokatestvérét. Mi is a keresztneve? Melanie? Édes kis teremtés, de nem emlékeztem sem a nevére, sem az arcára. A szakácsnőm Wilkesék inasának a felesége, ő jött át este a hírrel, hogy ma hozzák nyilvánosságra az eljegyzést. Ez izgatta úgy fel a lányokat, bár igazán nem tudom, miért. Évek óta tudhatta mindenki, hogy Ashley őt veszi el, ha ugyan nem Maconból hozza át valamelyik unokahúgát. Mint ahogyan Honey Wilkes is az unokabátyja felesége lesz, Charles Hamiltoné. Az Melanie bátyja, ugye? Mondja kérem, szomszéd, mi ütött ezekbe a Wilkesékbe, hogy úgy látszik, méltóságukon alulinak tartják más családba házasodni? Mert...
Scarlett fülében zúgni kezdett valami... nem hallott többet. Egy pillanatra mintha jeges felhő mögé bújt volna el a nap. A frisszöld lomb betegesen sápadtnak tűnt, a virágzó bokor hervadozónak.
Hirtelen erősen megfogózkodott a kocsi ülésének karjába, és napernyője megremegett a kezében. Aztán összeszedte magát. Visszatért a bátorság a szívébe, s újra kisütött a nap a világ fölött. Ashley szereti őt. Ez biztos. Ezt tudja. Mosolygott a gondolaton, hogy meglepődik majd Mrs. Tarleton, ha mégsem lesz ebből az eljegyzésből semmi. És elmondja majd a szomszédságban, hogy milyen ravasz kislány ez a Scarlett. Ott ült csendesen a kocsin, míg ezekről beszélgettek, pedig hát... Mosolygott, és Hetty, aki éles, kíváncsi szemmel figyelte rajta a hír hatását, csodálkozva és csalódottan dőlt hátra.
− Nekem mindegy, mit mond, szomszéd! − csattant fel újra Mrs. Tarleton erélyes hangja. − Ez a rokoni házasodás nem egészséges. Már az is elég rossz, hogy Ashley elveszi a kis Hamilton lányt, de hogy az a sápadt fiú, ez a Charles Hamilton Honeyt kapja feleségül...
− Honey sohasem megy férjhez, ha nem kapja meg Charlest − nyelveskedett Randa kegyetlenül. − Sohasem udvarolt neki senki rajta kívül. Igaz, hogy Charles sem igen kerülgette, ha százszor jegyesek is. Emlékszel, Scarlett, hogyan udvarolt neked karácsonykor?
− Semmi közöd hozzá! − torkolta le az anyja. − Annyit mondok, szomszéd, hogy még másodunokatestvéreknek sem jó összeházasodniuk. Gyengíti a vért.
− Ebben nem értünk egyet, asszonyom! Tudna derekabb, kedvesebb családot mondani Wilkeséknél? Pedig nemzedékek óta egymással házasodtak össze.
− Éppen ideje, hogy abbahagyják! Már kezd látszani az eredmény. Nem Ashleynél, az sikerült fiú. De nézze meg azt− a két színtelen, lagymatag Wilkes lányt. Vékonyak, hogy majd elfújja őket a szél, és nincs bennük egy szemernyi élet. Egy szemernyi egyéniség. Nem, asszonyom... igen, asszonyom... Egyebet sem tudnak mondani. Érti, mit gondolok? Vér kell ennek a családnak, finom, tiszta, friss, egészséges vér, amilyen az én vörös hajú lányaimban vagy a maga Scarlettjében kering. Ne értsen félre. Tudhatja, mennyire szeretem Wilkeséket. De túl kulturáltak és fáradtak, igaz, vagy nem igaz? Járt úton szépen elmennek tovább is, de figyeljen a szavaimra: ha új utat kellene törni valahol, azt nem bírnák. Napfényben élők. Esőben megijednek. Nekem olyan ló kell, amelyik égiháborúban sem riad meg. Minden Wilkes a könyveiben tartja az orrát, vagy a zongoráját pötyögteti. Azt hiszem, Ashley inkább meghalna, mint hogy vadásszon. És nézze meg a csontjaikat... − Tudom én, mit mondok. Voltak nekem is unokatestvéreim, akik egymással házasodtak össze, s mi lett a vége? A gyermekeiknek olyan kimeredt szemük lett, mint a békáknak. Engem is egy másodunokabátyámhoz akartak hozzáadni, de rugdalóztam, mint valami csikó! − Nem, mama − mondtam−, ezt nem! Hogy a gyermekeim rossz gyomrúak és pókosak legyenek? − Mama elájult erre, de a nagymama mellém állt, és azt mondta, hogy igazam van. Ő segített megszöknöm az urammal. És nézzék meg a gyermekeinket! Nagyok, egészségesek, a mennykő sem árt meg nekik, és egy beteges sincs közöttük, ha Boyd nem is nőtt meg valami nagyon. Wilkeséknél pedig...
− Nem mintha másról akarnék beszélni! − vágott közbe nagyon nyugtalanul Gerald, mert észrevette Carreen és Suellen ijedt és kíváncsi arcán, hogy bizonyosan kérdeznek majd egyet-mást az anyjuktól. Scarlett, mint igazi úrikisasszonyhoz illik, úgy tett, mintha nem is hallana semmit. − Nem mintha másról akarnék beszélni, de...
Hetty segített rajta.
− Gyerünk már tovább, mama! − kiáltotta. − Megsülök itt a napon. Érzem, hogy bújnak ki a nyakamon a szeplők!
− Egy pillanatra még, asszonyom − szólt Gerald. − Elhatározta már magát, hogy elad néhány lovat a trupp számára? Akármelyik pillanatban kitörhet a háború, s a fiúkat fel kell szerelnünk. Látom az arcán, hogy még mindig makacskodik... szép dolog ez?
− Hátha nem is lesz háború − mondta Mrs. Tarleton.
− De már kérem szépen...
− Mama! − kiabált közbe újra Hetty − nem tárgyalhatnád meg ezt Mr. O'Harával Wilkeséknél? Mondtam, hogy szeplős lesz a nyakam!
− Nagyon igaza van, Miss Hetty, és nem is tartom fel tovább a kedves mamát, csak még éppen egy pillanatig. Mindjárt ott leszünk, s ahány vendég csak érkezik, öreg és fiatal, mind nekem, fog rohanni, hogy van-e már elég lovunk. A szívem szakad meg, ha látom, hogy ilyen szép és okos asszony, mint a mama, még mindig sajnálja tőlünk a lovait! Ez a hazaszeretet, Mrs. Tarleton? Semmi érzés nem köti a Konföderációhoz?
− Mama − kiáltotta a kis Betsy −, Randa ráült a ruhámra, és egészen gyűrött leszek!
− Ejnye, Betsy, lökd le Randát a ruhádról, és hallgass! Figyeljen ide, Gerald O'Hara − felelte aztán a férfinak, és szeme villogni kezdett. − Ne vágja az arcomba a Konföderációt! Nekem legalább annyit jelent, mint magának, hiszen négy fiam van, magának meg egy fél sem! De a fiaim tudnak vigyázni magukra, a lovaim meg nem! Nagyon szívesen adnék én ingyen is lovat, akármennyit, ha tudnám, ki ül a hátukra, és hogyan fognak velük bánni. De hogy az én drágáimat holmi erdei szemét nép üsse-verje, akinek a keze alatt legfeljebb néhány borzas öszvér volt mostanáig − nem, azt nem! Lidércnyomás gyötörne, valahányszor arra kellene gondolnom, hogy most töri fel a nyereg a hátukat, most nem, adnak nekik rendesen enni és inni, most verik őket félig agyon! Nem, kedves Mr. O'Hara. Nagyon kedves, hogy rám gondolt, de menjen inkább Atlantába, s vásároljon ott gebéket a favágóinak. Azoknak úgyis mindegy, mire ülnek.
− Mama, nem mehetnénk végre? − kérdezte most már Camilla is. − A végén úgyis odaadod a lovakat kedvenceidnek, ha a papa meg a fiúk a lelkedre beszélnek, hogy a Konföderációnak szüksége van rájuk. Sírni fogsz, de odaadod.
Mrs. Tarleton elmosolyodott, és megrántotta a gyeplőt.
− Eszem ágában sincs! − mondta, s gyöngéden megérintette ostorával a lovak hátát. Elrobogott.
− Pompás asszony! − jelentette ki Gerald, amint feltette a kalapját, s tovább lovagolt a lányai mellett, − Siess, Toby. Majd csak megkapjuk azokat a lovakat. Pedig igaza van. Nagyon igaza van. Ló hátán csak úrnak van helye. A többi menjen gyalogosnak. Mit mondtál, Pussy?
− Kérlek, papa, vagy előttünk lovagolj, vagy a kocsi mögött. Olyan port ver fel a ló, hogy megfulladunk − mondta Scarlett. Úgy érezte hirtelen; hogy egyetlen pillanatig sem bírja tovább a beszélgetést.
Gerald engedelmesen megsarkantyúzta a lovát, és egykettőre beleveszett a porfelhőbe; Tarletonék után vágtatott, hogy folytathassa az érdekes beszélgetést.

 

 

6

Áthaladtak már a folyón is, és a kocsi felfelé haladt a domboldali kapaszkodón. Még mielőtt a Tizenkét Tölgy feltűnt volna, Scarlett megpillantotta a nagy fák koronája felett gomolygó füstöt, és megérezte a nyírhasábok égésének a nyárson sülő malac és bárány szagával elkeveredő illatát.
Régi szokás szerint már a mulatságot megelőző napon szabad tűzhelyeket ástak az erdőben, s egész éjszaka égett a lassú tűz. Reggelre rózsapiros parázs izzott valamennyiben. Nyárson forgatták a négerek a friss húst, a lé lecsöpögött, s sziszegve, sercegve égett el a tűzben a zsír. A könnyű szellő a ház közelében álló sűrű tölgyesből hozta az étvágygerjesztő illatot. John Wilkes mindig itt tartotta meg a tavaszi és őszi mulatságokat, a lágy, erdős lejtőn, mely a rózsakert alatt terült el, és sokkal kellemesebb volt, mint ahol Calverték tartották. Mrs. Calvert nem szerette az ilyen mulatságokon felszolgált ételeket, azt mondta, bűzük napokig megmarad a házban, vendégei tehát kénytelenek voltak mindig félmérföldre a háztól, egy térségen mulatozni, ahol semmi árnyék sem volt. De John Wilkes, aki az egész országban híres volt vendégszeretetéről, valóban tudta, hogy kell egy mulatságot megrendezni.
A hosszú, deszkából ácsolt közös asztalokat Wilkesék legfinomabb asztalneműivel takarták le, és a legárnyékosabb helyen álltak. Deszkapadok húzódtak kétoldalt. A házból székeket, zsámolyokat, párnákat cipeltek ki azok számára, akik kényelmetlennek találták a padot. A húst valamivel távolabb sütötték a négerek, hogy a füst ne zavarja a vendégsereget. Wilkes legalább egy tucat négert futtatott állandóan ide-oda a vendégei kiszolgálására, különböző tálcákkal. Hátul még egy szabad kemence volt, ahol a háziak és a vendégek néger cselédségének külön lakomája sült: yamgyökér, sütemény meg kolbászfélék, amit a négerek annyira szerettek, és ha a szezonja volt, kaptak dinnyét is, amennyi beléjük fért.
Amint a friss disznóhús szaga megcsapta az orrát, Scarlett szimatolni kezdett. Remélte, hogy mire elkészül, lesz valami étvágya. Egyelőre csak azt érezte, hogy annyira be van fűzve, hogy mindjárt böfögni fog. Ez borzasztó lenne, hiszen csak nagyon öreg férfiak és nők böföghettek anélkül, hogy bárki megszólta volna őket ezért.
Felértek a dombra. Ott állt előttük tökéletes szépségében az oszlopos, fehér ház, széles verandáival, lapos tetejével. Scarlettnek jobban tetszett a Tizenkét Tölgy ültetvény, mint Tara, mert valami komoly, tiszteletet parancsoló, előkelő méltóság ömlött el rajta, ami Gerald házáról hiányzott.
A széles, kanyargós feljárón tolongtak a hátaslovak meg a hintók. Vigyorgó, fényes képű négerek futkostak ide-oda, s vezették az állatokat az istállók felé. A széles előcsarnok zsúfolva volt vendéggel. Scarlett krinolinba öltözött fiatal lányokat látott, amint pillekönnyedén jártak le és fel az emeletre vezető lépcsőn, átkarolva egymást, közben át-áthajoltak a faragott korláton, dallamosan kacagtak, s leszóltak a földszinten álló fiatalembereknek.
A szélesen kitárt francia ablakokon át az öregebb asszonyokat is látni lehetett, akik sötét selyemruhában a nappaliban ültek. Buzgón forgatták legyezőiket, házasságokról, születésekről, betegségekről beszélgettek. Tom, Mr. Wilkes inasa ezüsttálcával a kezében sietett át a csarnokon, itt is, ott is vigyorogva hajolt meg, és itallal kínálta a szürke nadrágba, finom csipkefodros ingbe öltözött fiatalembereket.
A napos homlokzati verandán is sokan voltak. Ott volt a négy Tarleton fiú meg az apjuk, aki egy oszlopnak támaszkodott, az ikrek egymás mellett álltak, elválhatatlanul, mint rendesen. Calvert úr nem mozdult jenki felesége mellől, aki bár tizenöt évet élt már Georgiában, mégis mindig úgy érezte, hogy nem tartozik sehová. Mindenki nagyon udvarias volt hozzá, mert sajnálták, de azért nem lehetett elfelejteni, hogy északról való, s azt sem, hogy a Calvert gyermekek nevelőnője volt. A két Calvert fiú, Raiford és Cade állt ott Cathleennel, seszínű szőke húgukkal és a sötét képű Joe Fontaine-nal, no meg jövendőbelijével, Sally Munroe-val csipkelődtek. Alex és Tony Fontaine Dimity Munroe fülébe sugdostak, és időnként úgy megnevettették, hogy majd szétfakadt. Voltak ott családok a több mint tíz mérföldnyire fekvő Lovejoyból, azután Fayetteville-ből és Jonesboróból, sőt még Atlantából és Maconból is.
Alig fért el a rengeteg ember a nagy házban, s állandóan hullámzott benne a beszélgetés, kacagás, éles női kiabálás és mély férfidörmögés.
A főlépcsőn ott állt John Wilkes ezüst hajával, délcegen, kiegyenesedve, vendégszeretete, barátságos mosolya olyan volt, mint maga a georgiai napfény. Mellette leánya, Honey Wilkes. Azért nevezték Honeynak − mézédesnek −, mert különbség nélkül mindenkit, akár társaságbeli volt, akár egyszerű néger, szívélyes mosollyal, integetéssel üdvözölt. Erőltetett vidámsága, leplezetlen igyekezete, hogy minden férfinak tessék, kényelmetlenül ütött el apja nyugodt, előkelő kedvességétől, és Scarlettnek az jutott eszébe, hogy lehet valami abban, amit Mrs. Tarleton mondott. A sűrű, mélyarany haj és szempilla olyan jól állt Ashleynek és az apjának, de Honeynál és a nővérénél, Indiánál színtelenné és fakóvá vált. Honey olyan volt, mint valami nyúl, szempilla és szemöldök nélkül, Indiát sem tarthatta senki szépnek.
Indiát sehol sem lehetett látni, Scarlett sejtette, hogy a konyhában lehet. Kiadja a rendelkezéseket. Szegény India! Mennyi baja van a házvezetéssel, mióta az anyja meghalt. Azóta arra sem volt ideje, hogy Stuart Tarleton helyett más udvarlót szerezzen magának. „Én igazán nem tehetek róla, ha Stuart engem szebbnek talál” − gondolta Scarlett.
John Wilkes felajánlotta a karját Scarlettnek. Leszállás közben Scarlett észrevette, hogy Suellen édesen elmosolyodik, innen sejtette, hogy sikerült meglátnia Frank Kennedyt, gavallérját a tömegben.
„Ha nem tudnék más gavallért szerezni, mint azt a nadrágos vénkisasszonyt!” − gondolta Scarlett, amint könnyedén belibbent, és bájos mosolygással köszönte meg a segítséget a házigazdának. Frank Kennedy már igyekezett is a kocsihoz, hogy lesegítse Suellent. Suellen úgy pöffeszkedett, hogy Scarlett szerette volna megtépázni. Bánta is ő, hogy Frank Kennedy gazdag, és hogy nem rossz ember! Mi ez mind, amikor elmúlt negyvenéves, és olyan pipaszárlába van és ideges, a szakálla gyömbérsárga és vékony, mint a kecskéé, s úgy tipeg és kényeskedik, mint egy vénlány. Mindegy! Az volt a terve, hogy minden férfit meghódít. És Scarlett olyan tüzes pillantást vetett a gyanútlan Kennedyre, hogy az, Suellen felé kinyújtott karjával, meredten megállt, mintha szoborrá lett volna, és boldog ijedtséggel nézett a szép lányra.
Scarlett illedelmesen és kedvesen váltott néhány szót a házigazdával, de közben tekintetével még ezalatt is Ashleyt kereste, aki nem állt ott a tornácon, atyja mellett. Tucatnyi, hang kiáltott felé üdvözletet, és Stuart és Brent Tarleton nyomban feléje indultak. A Munroe lányok siettek hozzá, hogy kifejezzek elragadtatásukat, mennyire tetszik nekik a ruhája. Egykettőre egy hangzavar kellős közepén állott, amely mind nagyobb és lármásabb lett, amint mindenki igyekezett túlkiabálni a többit. De hol van Ashley? És Melanie meg Charles? Igyekezett, hogy ne vegyék észre fürkésző pillantását, amint vissza-visszatekingetett a tornácra.
Amint gyors szemmel kutatta át minden zegét-zugát a háznak és udvarnak, egyszerre egy idegen férfin akadt meg a szeme. Egyedül állt a hall sarkában, és hidegen, arcátlanul, merően nézett rá, úgyhogy Scarlett egyszerre kellemes női diadalt érzett, de egyúttal szégyellte is magát, mintha túlságosan ki lenne vágva a ruhája.
Öregnek tűnt fel, legalább harmincöt éves lehetett már. Magas, vállas, izmos férfi volt. Scarlett úri társaságban soha nem látott még ilyen széles vállú, erős embert. Mikor összeakadt a szemük, a férfi elmosolyodott, s kurtára nyírt fekete bajusza alól kivillant ragadozókra emlékeztető fehér foga. Fekete volt az arca, napsütötte, mint valami kalózé, szeme is fekete volt és vakmerő. Hetyke nemtörődömség ült az arcán, és cinikus vonás a szája szögletében. Scarlett önkéntelenül visszatartotta a lélegzetét. Érezte, hogy most meg kellene sértődnie, és bosszankodott, hogy nincs megsértve. Nem tudta, ki lehet a férfi, de látszott az arcán − keskeny sasorrán, finom metszésű száján, egymástól messze álló szemén −, hogy jó családból való. Azért sem mosolyodott el. Félrefordította a tekintetét. Ebben a pillanatban hallotta, amint valaki odakiált: ·
− Rhett! Rhett Butler! Gyere csak! Hadd mutatlak be Georgia legkőszívűbb ifjú hölgyének!
Rhett Butler? Mintha már hallotta volna ezt a nevet. Valami érdekes és titokzatos botrányra emlékeztette. De most Ashley t akarta látni, és nem törődött senkivel és semmivel.
− Felszaladok az emeletre, meg kell fésülködnöm − mondta az ikreknek, akik nem mozdultak az oldala mellől. − Várjatok itt, fiúk, és meg ne szökjetek valami más lánnyal, mert megharagszom!
Láthatta, hogy Stuarttal nehéz dolga lesz, ha másokkal akar kacérkodni. A fiú máris ivott, és arcán ott volt az a gőgös és érzékeny kifejezés, amiről tapasztalatból tudta, hogy rosszat jelent. Megállt még egy pillanatra, hogy köszönjön néhány ismerősnek, és megölelje Indiát, aki most bukkant elő a konyha felől rendetlen hajjal, verejtékcsöppekkel a homlokán. Szegény teremtés! Nem elég, ha fakó haja és szempillája meg előreugró álla van az embernek, ami konok, kellemetlen természetet jelent? Ráadásul már húszéves, és mindenki vénkisasszonynak tartja. Vajon nagyon haragudott, amiért Stuartot elhódította tőle? Sokan azt mondták, hogy még mindig szereti, de Wilkesékről sohasem tudta igazában senki, mit gondolnak vagy éreznek. Mindig olyan kedves, udvarias modorban beszélt Scarlett-tel, mint azelőtt.
Scarlett is igyekezett kedves lenni hozzá. Aztán felfelé indult a lépcsőn. Egyszerre halk, félénk hang mondta mögötte a nevét. Hátranézett.
Charles Hamiltont látta meg, Melanie bátyját. Csinos fiú volt, lágy, barna fürtjei a homlokába hulltak. Mindig nagyon gondosan öltözött, most is jól szabott mustárszín nadrág és fekete kabát volt rajta, s tökéletesen vasalt inggallérján széles, új divatú fekete nyakkendő.
Elpirult, mikor Scarlett rátekintett. Mint minden félénk férfi, ő is az élénk, elfogulatlan, vidám lányokhoz vonzódott. Amint tiszta, hűséges barna szemével rátekintett Scarlettre, valami kedves kölyökkutyához hasonlított. Scarlett mostanáig nagyon hidegen bánt vele, éppen azért szinte elállt a lélegzete a fiúnak, mikor rámosolygott, és feléje nyújtotta mind a két kezét.
− Charles Hamilton! Jaj, de örülök, hogy itt van maga is. Mondja kérem, egyenesen azért jött el Atlantából, hogy megtörje az én szegény szívemet?
Charles azt sem tudta, mit dadogjon felindulásában. Magáéba szorította a két meleg kis kezet, s nézte, nézte a leány táncoló zöld. szemét. Hallotta már így beszélni a lányokat más fiúkkal, de vele még sohasem beszéltek így. Nem tudta megérteni, miért, de úgy bántak vele, mintha az öccsük lett volna, és sohasem kacérkodtak vele. Mindig azt szerette volna, ha dévajkodnak és évődnek vele, mint nála kevésbé csinos fiúkkal is megtették, akik pedig nem voltak olyan bőven ellátva földi javakkal, mint ő. De ha nagy ritkán megtörtént is, hogy kacérkodtak vele, soha nem jutott eszébe, mit is kellene mondania, és halálos kínokat állt ki saját ostobasága miatt. Utána éjszakákon át ébren hevert az ágyán, és elképzelte mindazt a szellemességet és kedvességet, amit a lánynak mondhatna, de rendszerint nem mondhatta el, mert a lányok egy-két sikertelen kísérlet után többé rá se néztek.
Még Honey mellett is, akivel hallgatólagosan megállapodtak, hogy felesége lesz, legtöbbnyire csöndesen ült. Olykor az a kényelmetlen érzése támadt, hogy Honey kokettsége és forrósága nem is neki szól, rajta csak gyakorolja magát, és férfibolond kedvében ugyanilyen kedves lesz majd mindenkivel, aki elébe akad. Charles nem gondolt nagy lelkesedéssel a házasságára, mert egyáltalán nem ébresztette fel benne azokat a vad és romantikus indulatokat, amelyekről imádott könyvei azt állították, hogy az igazi szerelmes jellegzetességei. Arra sóvárgott, hogy valami gyönyörű, tüzes lány szeresse őt, aki veszedelmes, akire vigyázni s akiért küzdeni kell.
S most, íme, Scarlett O'Hara így beszél vele!
Kétségbeesetten töprengett, mit mondjon, de semmi nem jutott az eszébe. Szerencsére Scarlett tovább beszélt:
− Tudja, mit? Itt várjon szépen rám, amíg vissza nem jövök. És nehogy közben a többi lánynak udvaroljon, mert én szörnyen féltékeny vagyok ám! − hallatszott a vérvörös, finom ajkakról, és a szempillák árnyas sátora szemérmesen ráereszkedett a zöld szemekre.
− Nem, nem! − nyögte ki végül Charles nagy igyekezettel, és nem is sejtette, hogy Scarlett olyannak látta, mint amikor a marha a vágóhídon a mészárost várja.
A lány legyezőjével könnyedén a fiú vállára legyintett, azután elindult felfelé a lépcsőn, és tekintete ismét arra a férfira esett, akit a többiek Rhett Butlernek neveztek, és aki alig néhány lépésnyire Charlestól, a többiektől elkülönülten, egyedül állott.
„Jóságos ég! − mondta magában felháborodottan Scarlett, önkéntelenül is apja kedvenc szavajárását használva − úgy néz rám, mint aki tudja, mi lakozik bennem.”
Elkapta fejét, és felsietett a lépcsőn.
A hálószobában, ahol letették a kabátokat, Cathleen Calvertet találta a tükör előtt, amint az ajkát harapdálta, hogy pirosabb legyen. Friss rózsa volt az övében, éppen olyan színű, mint az arca, és búzavirágkék szeme izgalomtól csillogott.
− Cathleen − kérdezte Scarlett, s megpróbálta elöl jobban felhúzni a derekát, hogy ne legyen a ruha olyan kivágott −, ki az a Butler odalenn?
− Te nem hallottad? − suttogta nagy szemekkel Cathleen. − Igazán nem is tudom, mit szólt hozzá Mr. Wilkes, hogy Kennedy a nyakára hozta. De nála volt Jonesboróban, valami gyapotüzletet kötöttek, és így kénytelen volt azt mondani, hogy jöjjön vele, mert nem küldhette el vendégét. Pedig nem fogadják úri társaságban!
− Ugyan!
Scarlett eltöprengett ezen, mert még sohasem volt egy fedél alatt olyan emberrel, akit nem fogadtak úri társaságban. Milyen érdekes!
− Mit csinált?
− Ó, Scarlett, rettenetesen rossz híre van! Rhett Butler a neve, Charlestonból való, és igen előkelő családból származik, de azért beszélni sem akarnak vele. Egy rokona mondta nekem múlt nyáron, hogy elkergették hazulról! Az unokahúga azt mondta, hogy olyasmiért, amit ő nem is tudhat. Azután ott volt annak a lánynak a története, akit nem vett feleségül...
− Meséld el!
− Caro Rhett mondta el ezt is. A mamája nyomban meghalna, ha tudná, hogy Caro miket tud. Ez a Butler elvitt egy charlestoni lányt kocsikázni. Nem mondták, ki volt, de sejtem. És képzeld, elmaradtak egész éjszaka, és hajnalban gyalog értek haza. Azt mondták, hogy a ló megvadult, és feldöntötte a kocsit, és ők eltévedtek az erdőben. És azután... képzeld...
− Nem képzelek semmit, mondd meg.
− Nem akarta feleségül venni azt a lányt.
− Ó! − mondta Scarlett csalódottan. − Ez az egész?
− Azt mondta, tudod, hogy... izé... hogy nem tett neki semmi rosszat, és hogy nem tudja, miért kellene feleségül vennie. A lány bátyja kihívta párbajra, és Mr. Butler azt mondta, hogy inkább lőjék keresztül, de nem vesz el olyan buta libát. Megvolt a párbaj, és Mr. Butler megölte a lány bátyját, és ezért el kellett mennie Charlestonból, és senki sem fogadja − fejezte be diadallal Cathleen.
− Gyereke is született? − kérdezte suttogva, gyorsan Scarlett.
Cathleen a fejét rázta.
− Mindegy, azért mégsem vette el senki − sziszegte vissza.
„Bár Ashley ilyen kalandba keveredne velem! − gondolta Scarlett. − Ő úriember, és elvenne feleségül.”
A lelke mélyén azonban tiszteletet érzett Rhett iránt, aki nem akart egy ostoba libát feleségül venni.

 

Scarlett ott ült a magas rózsafadíványon, egy óriási tölgyfa árnyékában. Fodrai és szalagjai körülötte terültek szét, s a szoknya alól két hüvelyknyi látszott ki a zöld bőrcipőcskéből, pontosan annyi, amennyit megmutathat az ember, ha úrilány akar maradni. Tányér volt a kezében, amelyből alig evett egy falatot, és hét gavallér körülötte. A mulatság pompásan sikerült, a meleg levegő tele volt zsivajjal, nevetéssel, ezüst− meg porceláncsörgéssel, pecsenyezsír illatával.
A legtöbb lány ott üldögélt gavallérjával a hosszú padokon. De Scarlett, azzal a meggondolással, hogy az embernek csak két oldala van, s mind a két oldalán csak egy-egy ember ülhet, más helyet választott, hogy minél több férfit gyűjthessen maga köré.
Az egyik nagy fa alatt a férjes asszonyok ültek, komoly, sötét ruhájuk élesen elütött a tarka, vidám környezettől. Az asszonyok, korukra való tekintet nélkül, mindig külön húzódtak a fényes szemű lányoktól, a gavalléroktól és a kacagástól, mert a déli társaságban nem volt mulatós asszony. Fontaine nagymamától, aki élve az öregek szabadságával, tartózkodás nélkül, hangosan böfögött, le egészen a tizenhét éves Alice Munroe-ig, aki az első terhesség hányingereivel birkózott, valamennyien összedugták a fejüket, és alaposan megtárgyalták minden le- és felmenő családját, mert hiszen ezek a megszólások tették számukra szórakoztatókká az ilyen összejöveteleket.
Scarlett néha odapillantott feléjük, s arra gondolt, hogy az asszonyoknak semmi örömük nincs az életben... Eszébe sem jutott, hogy ha Ashley felesége lenne, már holnap oda kellene ülnie a nagy fa alá, közéjük, sötét selyemruhában, s oda sem figyelhetne, min nevetnek olyan jókat a lányok. Mint a legtöbb fiatal lánynak, csak az oltárig ért el a képzelete, egy lépéssel sem tovább. Amellett most túlságosan boldogtalan volt ahhoz, hogy mindezt végiggondolja.
Letekintett a tányérjára, s olyan étvágytalanul és unottan evett egy morzsányi süteményt, hogy Mammy megelégedését is kiérdemelte volna. Bár neki volt a legtöbb gavallérja, soha életében nem érezte még magát ilyen szerencsétlennek. Nem tudta megérteni, tulajdonképpen miért, de terve teljesen csődöt mondott.
Tucatjával fűzhette volna láncra a gavallérokat, de Ashleyt nem, és a tegnap esti szívfájdalom, a félelem, hogy minden hiába, újra rátört. Hol gyorsan, hol egészen lassan vert a szíve, egyik percben égett az arca, a másik percben elsápadt.
Ashley egyszer sem közeledett az ő csoportjához, sőt egyetlenegyszer sem tudott vele szót váltani azóta, hogy köszöntek egymásnak. A kertben találkoztak, de Melanie a karjába kapaszkodott − Melanie, aki alig ért a válláig...
Kicsi, törékeny lányka volt, az embernek az jutott eszébe, hogy egy gyermek tréfából az anyja ruháját vette fel.
Nagy, barna szemének félénk, szinte ijedt volt a kifejezése. Göndör, sűrű, fekete haját hálóval szorította le. Széles arccsontja volt, és nagyon hegyes kis álla. Édes, szelíd, de egyszerű arc volt, minden csalogató, kihívó titokzatosság nélkül. Olyan őszinte és egyszerű volt, mint az anyaföld, jó, mint a falat kenyér, átlátszó, mint a tiszta víz. De alacsony termete ellenére mozdulataiból valami olyan megállapodott méltóság áradt, ami egyenesen megható volt, és sokkal idősebbnek mutatta, mint tizenhét évesnek, amennyi valójában volt.
Szürke organtinruhát viselt, cseresznyeszín szalag-övvel. Tisztán látszott a ráncok és fodrok alatt, milyen gyermekesen fejletlen még. A cseresznyepiros díszű, sárga kalap meleg fényt vetett csontszín bőrére.
Tetszett neki Scarlett. Félénken felmosolygott rá, és azt mondta, hogy nagyon csinos a ruhája. Scarlett alig bírt illendően felelni, annyira égette a vágy, hogy egyedül lehessen Ashleyvel. Azóta Ashley ott ült egy zsámolyon Melanie lábánál, kissé távolabb a többiektől. Csendesen beszélgettek, és Ashley rámosolygott azzal a lassú, álmatag mosolyával, amelyet Scarlett úgy szeretett. És látnia kellett, hogy ettől a mosolygástól Melanie szeme is megfényesedik, és Scarlettnek be kellett vallania, hogy csinos. Ha Ashleyre tekintett, mintha valami belső tűz világította volna át minden vonását.
Scarlett megpróbálta elfordítani a szemét kettőjükről, de nem bírta. És valahányszor odapillantott, megkettőzte vidámságát, tréfált a gavallérjaival, kacagott, merész dolgokat mondott, kapkodta a fejét, és hintáztatta fülbevalóját. Kijelentette, hogy minden férfi csak üres bókokat mond, és egyiküknek sem hiszi el egyetlen szavát sem. Ashley azonban mintha nem. látott, nem hallott volna semmit. Csak Melanie-t nézte, Melanie pedig rátekintett odaadó, boldog mosolygással.
Igen, Scarlett keservesen gyötrődött.
Közömbös szemmel nézve, nem volt lány a világon, akinek kevesebb oka lett volna a búsulásra. Nyilvánvalóan ő volt a legcsinosabb az egész mulatságon, a kirándulás királynője, minden érdeklődés középpontja. Máskor nagyon élvezte volna a férfiak odaadó udvarlását s a lányok irigy és néha keserű pillantásait.
Charles Hamilton, biztatásától felbátorodva, szilárdan megtelepedett jobbján, és visszaverte a Tarleton ikrek minden kísérletét, hogy eltávolítsák onnan. Egyik kezében, tartotta a lány legyezőjét, a másikban étellel telt, de még érintetlen tányérját, és csökönyösen kerülte Honey tekintetét, aki emiatt közel állt ahhoz, hogy könnyekben törjön ki. Cade kecsesen lehorgonyzott Scarlett bal oldalán, a lány ruháját rángatta, hogy magára vonja figyelmét, és kihívóan nézett Stuart veszedelmesen összehúzott szemébe. Közte és az ikrek között már paprikás volt a hangulat, és durva szavak is elhangzottak. Frank Kennedy úgy sürgött-forgott körülötte, mint a tyúk, amelynek csak egy csirkéje van; minduntalan elszaladt az árnyas tölgy alól az asztalokhoz, hogy Scarlett számára csábító ínyencfalatokat hozzon, mintha nem lett volna ott akár tucatnyi szolga is, hogy ezt a szolgálatot elvégezze. Az eredmény az volt, hogy Suellen morcos hangulata túllépte az úrihölgyhöz illő tettetés korlátait, és vad tekinteteket lövellt Scarlett felé. A kis Carreen is sírni tudott volna, mert Scarlett reggeli bátorító szavai ellenére Brent mindössze egy „hallo, Sis” kiáltásra méltatta, és mielőtt végképp Scarlettnek szentelte volna minden figyelmét, kiráncigálta hajából a hajcsatját. Máskor mindig olyan kedves volt hozzá, és úgy bánt vele, hogy Carreen már egészen felnőttnek érezte magát, és titokban arról a napról ábrándozott, amikor haját kontyba rakhatja, szoknyáját leengedheti, és Brent előtt mint szépségesen szép nagylány jelenik meg. A Munroe lányok a kövér Fontaine fiúk udvarlásával takargatták •haragjukat, de kétségbeestek azon, hogy fivéreik hogyan lógtak Scarlett körül, és valósággal lesen álltak, nem áll-e fel valaki a lány mellől, hogy nyomban helyére nyomakodjanak.
Szemöldökrángatással táviratozták meg Scarlett viselkedése feletti megbotránkozásukat Hetty Tarletonnak. „Csak gyorsan, gyorsan”, ez volt Scarlett egyedüli jelszava. De egymásután három ifjú hölgy vette csipkés ernyőjét, jelentette ki, hogy köszöni, már eleget evett, könnyedén egy-egy férfi karjára tette kezét, és édes mosollyal kérte, kísérje el a rózsakertbe, nézzék meg a szökőkutat és a nyári lakot. Ez a szigorú hadiszabályok szerint végrehajtott taktikai visszavonulás nem kerülhette el a jó megfigyelők szemét.
Scarlett vihogott, amikor látta, hogy három férfit is kivonnak bűvköréből, csak azért, hogy olyan tájakat nézegessenek, amelyeket gyermekkoruk óta szakadatlanul látnak, és hirtelen Ashley felé pillantott, vajon észrevette-e. De a férfi Melanie kendőjének bojtjaival játszott, és felnevetett rá. Fájdalom hasította át Scarlett szívét.
Véresre tudta volna karmolni Melanie sima, elefántcsontszín arcát.
Amint elfordult Melanie-től, Rhett Butlerre tévedt a tekintete, aki most sem vegyült a többiek közé, hanem külön állt, és John Wilkesszel beszélt. Érezte, hogy a férfi figyeli. Valahányszor összetalálkozott a tekintetük, egyenesen ránevetett. Scarlettnek az a kellemetlen érzése támadt, hogy egyedül ez az ember, akinek olyan rossz a híre, s akit nem fogadnak a társaságokban, látja, mi van a vad vidámsága mögött, és hogy mulat rajta. Őt is szívesen megkarmolta volna.
„Csak délutánig kibírjam ezt!. − gondolta magában. − Akkor a lányok mind felmennek a szobákba, hogy aludjanak, és frissek legyenek este a táncnál. Én le fogok jönni, és beszélek Ashleyvel. Ha nem is néz ide, látnia kell, mennyien vesznek körül.”
Új reménnyel gyógyítgatta a szívét: „Természetes, hogy figyelmes Melanie-hez, nem is tehet másképp. Utóvégre az unokatestvére, és nem udvarolt neki senki. Ha ő nem ülne mellette, petrezselymet árulna szegény.” Ebből a gondolatból új bátorságot merített, és kettőzött vidámsággal bolondította Charlest, akinek fényes _s barna szeme csak úgy égett. Csodálatos nap volt ez Charles számára. Álomszép nap. Szerelme Scarlett iránt úgy fellobbant, hogy Honey egészen elmosódott mögötte valahol a háttérben. Scarlett remélte, hogy India hamarosan feláll, s jelt ad a hölgyeknek, hogy ideje visszavonulni. Két óra volt s a nap melegen sütött. De India, aki három nap óta dolgozott az előkészületeken, és nagyon elfáradt, örült, hogy békén ülhet az árnyékban.
Lassan az egész társaság elálmosodott. A négerek lustán jártak ide-oda, leszedték a hosszú asztalokat. A kacagás és beszélgetés elhalkult, itt-ott egy-egy csoport egészen lecsendesedett. Mindenki alig várta, hogy India felálljon. Egyre lassabban mozogtak a pálmalegyezők, és némelyik öregúr mellére ejtett fejjel elszundikált a melegben.
A nap egyre forróbban tűzött.
Az álmos csendben egyszerre Gerald hangja csattant fel. Kissé távolabb az asztaloktól Wilkesszel vitatkozott. − Azt a mindenit, John! Még hogy azért imádkozol, hogy békésen megegyezhessünk azokkal a kutya jenkikkel? Most, mikor úgy kidobtuk őket a Sumter-erődből, hogy csak úgy repültek? Béke? Mutassa meg a Dél, hogy nem lehet minket sértegetni!
„Jaj! − gondolta Scarlett. − Itt van, most aztán éjfélig nem mozdulhatunk.”
Az álmos bágyadtság egy pillanat alatt eltűnt. Mintha villamos szikra villant volna fel a levegőben. A férfiak felugrottak a padokról, és vadul hadonászni kezdtek. Túl akarták kiabálni egymást. Egész délelőtt nem volt szó a háborúról, mert a házigazda megkérte a férfiakat, hogy ne izgassák a hölgykoszorút. De most Gerald kimondta az első szót, és minden férfivendég elfeledte, mit ígért.
− De mennyire hogy megverekszünk!... Azok a kutya jenki tolvajok!... Majd megverjük őket, egy hónapot sem adok neki... Micsoda? Egy déli elbánik húsz jenkivel is!... Leckét kell adni nekik, hogy soha el ne felejtsék!... Lincoln megsértette a követeinket!... Ők is háborút akarnak, hát csak rajta...
És mindenekfelett Gerald kiáltozása hallatszott. Scarlett csak azt hallotta: „Az államok egyenlő jogai!” Gerald így nagyszerűen szórakozott, de a lánya annál kevésbé.
Scarlett szívéből unta és utálta már a háború emlegetését, de most különösen gyűlöletesnek érezte, mert attól félt, hogy a férfiak órákon át fognak vitatkozni, és nem lesz rá alkalom, hogy Ashleyvel beszélhessen. Persze hogy nem lesz háború, tudják ezt a férfiak is. Csak szeretnek beszélni és hencegni.
Charles Hamilton nem állt fel a többiekkel. Mikor egyedül maradt ott Scarlett mellett, közelebb hajolt, és a frissen égő szerelem merészségével beszélni kezdett.
− Kérem, Miss O'Hara... én... én már elhatároztam, hogy ha csakugyan háború lesz, Dél-Carolinába megyek, és ott állok be az egyik csapatba. Azt mondják, hogy Wade Hampton lovascsapatot toboroz. Vele szeretnék menni. Nagyszerű tiszt, és apám legjobb barátja volt.
„Mit akar ez most, mit mondjak neki? Bánom is én, mit csinál!” − gondolta Scarlett, Csak nézett rá, s eltűnődött egy pillanatig, hogy a férfiak milyen ostobák. Charles sietve, vakmerően folytatta:
− Ha elmegyek... fog egy kicsit... egy kicsit sajnálni engem?...
− Minden éjszaka telesírom a párnámat − felelte Scarlett, elbiggyesztett szájjal. De a fiú halálosan komoly arccal hallgatta. Elvörösödött boldogságában. Scarlett keze ott pihent a ruhája fodrai között. Charles óvatosan megszorította ujjait.
− Fog értem imádkozni?
„Mafla” − gondolta Scarlett keserűen, és körülnézett, hogyan szabadulhatna meg tőle.
− Fog imádkozni?...
− Hogyne, Mr. Hamilton. Legalább három rózsafüzért minden este.
Charles gyorsan körültekintett, Egyedül voltak. Ki tudja, mikor adódik újra ilyen alkalom? Mélyet lélegzett, és megmerevítette a gyomorizmait.
− Miss O'Hara... én mondok valamit. Én szeretem magát.
− Igen? − kérdezte szórakozottan Scarlett, és a kiabáló férfiak között megpróbált odalátni, ahol Ashley ült Melanie-vel.
− Igen! − suttogta Charles, aki boldog volt, hogy Scarlett sem nem nevet, sem nem sikolt, sem el nem ájul, mint ahogyan ilyenkor fiatal lányok szoktak. − Szeretem, szeretem! Maga olyan... olyan...
Életében először megoldódott a nyelve.
− Maga a leges-leges-leggyönyörűbb lány a világon, a legédesebb, a legjobb, szeretem egész szívemmel, szeretem minden erőimmel. Nem remélhetem, hogy éppen engem válasszon és engem szeressen, de édes, drága O'Hara kisasszony, ha egy kis reménységet adna, egy icipici bátorítást, én mindent megtennék a világon, hogy szeretni tudjon, én...
Elhallgatott, mert hiába gondolkozott, nem tudott olyan nehéz feladatot találni, amely méltó lett volna rá, hogy Scarlett kedvéért véghezvigye. Ezért egyszerűen csak ennyit mondott:
− Én feleségül veszem.
Scarlett egyszerre felriadt a gondolataiból. Ashleyre gondolt, a vele való házasságra, és nehezen titkolt bosszúsággal nézett a fehér homlokú fiúra. Mi a csodának tolakszik ide hozzá ez a borjú az érzelmeivel, éppen most, mikor úgy fáj a szíve, hogy azt sem tudja, mit csináljon? Belenézett a könyörgő barna szempárba, s nem látta a félénk fiú első szerelmének tiszta ragyogását, a rajongást, a bálványozó vad boldogságot, a gyöngédség melegét, amely úgy lobogott a lelkében, mint az égre csapó láng. Scarlett hozzá volt már szokva a szerelmi vallomásokhoz. Megkérték már máskor is a kezét sokkal csinosabb férfiak, és sokkal alkalmasabb pillanatokban. Scarlett csak azt látta, hogy egy húszéves fiú ül mellette, aki piros a füle tövéig. Ha megmondhatná neki, milyen ügyetlen! De uralkodott magán, és mint ahogy Ellen tanította, lesütött szemmel, szelíden felelt:
− Higgye el, Mr. Hamilton, igazán nagyra értékelem szíves ajánlatát, hogy feleségévé akarna tenni, de mindez olyan hirtelen történt és... és nem tudom, mit válaszoljak.
Ez jó volt, kielégíthette a férfi hiúságát, és mégis kordában tartotta, Charles pedig úgy kapott rajta, mintha egy friss horgot vetettek volna ki, és elsőnek sietne bekapni.
− Várok én... várok örökké is! Nem akarom addig elvenni, míg nem tudja biztosan, szeret-e. Kérem, kérem, csak azt mondja meg, lehet-e reményem?
Scarlett éles szemével észrevette, hogy Ashley, aki nem vett részt a vitában, most is Melanie-re mosolyog. Csak maradna nyugton ez a mafla itt mellette, talán meghallaná, mit beszélnek. Vajon mit mondhat most Melanie? Mi lehet az, amit Ashley olyan érdeklődve hallgat?
Egyszerre tisztán hallotta Melanie halk, édes hangját:
− Attól félek, nem tudok veled egyetérteni Mr. Thackeray műveit illetően. Nagyon cinikus író. Nem olyan, mint Dickens.
„Micsoda ostobaság!” − gondolta Scarlett, és fel tudott volna kacagni megkönnyebbülésében. Melanie kékharisnya. És hogy a férfiak hogyan vélekednek a kékharisnyákról, mindenki tudja... Hogy a férfi érdeklődését egy lány leköthesse, annak az a módja, hogy róla kell beszélni, s aztán ha már eleget hízelgett neki az ember, saját magára tereli a beszédet. Scarlett megijedt volna, ha olyasmit hall Melanie-től, hogy: „Te igazán csodálatosan okos vagy!” És: „Hogy is tudsz ilyen érdekes dolgokat kitalálni? Az én csirkeeszemtől ugyan ki nem telnék!” Ott ül egy férfival a lábánál, és olyan komolyan beszélget, mintha az iskolában lenne.
Egyszerre kivilágosodott Scarlett előtt a látóhatár, Meg fordult, és boldogságában Charlesra is rámosolygott.
− Ashley, gyere csak ide! − kiáltotta ekkor Jim Tarleton. − A te véleményedet még nem tudjuk.
Ashley néhány mentegetőző szót mondott Melanie-nek, felkelt, és odament a férfiak csoportjához. Senki nincs köztük, aki ilyen csinos lenne, gondolta Scarlett, amint nézte, milyen könnyedén mozog, hogy csillog aranyszínű haján a nap fénye. És mindenki, még az idősebbek is elhallgattak, hogy őrá figyeljenek.
− Uraim! − kezdte Ashley − ha Georgia harcol, én is harcolok, a többivel egy sorban. Miért álltam volna be különben a truppba?
Szeméből eltűnt a bágyadtság, Scarlett még sohasem látta ilyen szépnek.
− Azonban, uraim... akárcsak az édesapám, én is azt remélem, hogy a jenkik nem fognak belekényszeríteni minket a háborúba... Tudom, hogy megsértettek bennünket, tudom, hogy hazudtak nekünk. De ha mi lennénk a jenkik helyén, és ők akarták volna otthagyni az Uniót, mit tettünk volna? Ugyanazt.
„Itt van ni − gondolta Scarlett −, már megint a másik cipőjének szorítását vállalja.”
Számára csak egy oldalról lehetett a dolgokat kellően megvilágítani. De Ashley néha egészen érthetetlen.
− Ne ragadtassuk el magunkat, és ne akarjunk háborút! A világban a legtöbb nyomorúságot a háborúk okozták. És mikor vége a háborúnak, senki sem tudja, tulajdonképpen miért is verekedett.
Scarlett kissé fintorgatta az orrát. Szerencséje Ashleynek, hogy senki sem kételkedik bátorságában, különben még baj lehetne.
Csakugyan vad, ellenséges kiáltások hangzottak mindenfelől. A fa alatt a fayetteville-i süket öregúr Indiához fordult:
− Miről van szó? Mit kiabálnak?
− Há-bo-rú! − rikoltotta India, a füléhez hajolva. − Meg akarnak a jenkikkel verekedni!
− Háború? Háború? − kérdezte az öregúr, s tapogatódzva kereste a botját. Aztán csodálatos erővel feltápászkodott. − Majd beszélek nekik a háborúról én. Tudom, mi az. Ott voltam.
Szegény Mr. McRae nem sokat beszélhetett a háborúról, mert családja csupa asszonyból állt, s azok mindig elhallgattatták. Sietve odacsoszogott a többiekhez, a botjával hadonászott és kiabált.
− Figyeljetek rám, ti tavaszi csikók! Ne akarjatok ti háborút! Én megpróbáltam, és tudom, mi az. A Seminole-háborút végigcsináltam, és olyan bolond voltam, hogy a mexikói háborúban is verekedtem. Ti semmit sem tudtok. Azt hiszitek, a háború az, hogy az ember új egyenruhában tüzes lovon ficánkol, és a lányok virágot szórnak az útjába. Hát nem. Nem! A háború az, hogy az ember éhes és tüdőgyulladást meg hasfájást kap, mert kint kell aludnia az esőben, a puszta földön.
A nők elpirultak. Az öreg McRae egy nyersebb korszakra emlékeztetett, éppen úgy, mint ahogyan Fontaine nagymama, és ijesztően hangos böfögései is egy olyan korszakra emlékeztettek, amelyet az emberek már szerettek volna elfelejteni.
− Vidd el a nagypapát! − suttogta az öregúr egyik lánya egy gyermeknek, aki a közelben állt. − Hiába, már egészen gyerekes szegény − fordult a többi asszonyhoz.
A kis unoka megfogta az öregúr karját, és visszavezette őt az árnyékba.
Scarlett odanézett Rhett Butler felé, aki egy fatörzsnek támaszkodva állt, két kezével a nadrágzsebében. Egyedül volt, mert John Wilkes is a többiek közé vegyült, de nem szólt bele az egyre hevesebbé váló vitába. Megvetően lehúzta a két szája szélét, s valami gúnyolódó fény volt fekete szemében, mintha kisfiúk hencegésén mulatna. „Kellemetlen mosolya van” − gondolta Scarlett.
− Uraim − szólalt most meg egyszerre Rhett Butler lágy, vontatott hangján, nem mozdult a fától és a kezét sem vette ki a zsebéből −, mondhatok én is valamit?
Gúnyos udvariasság csengett a hangjában. A férfiak feléje fordultak, s az idegennek kijáró előzékenységgel megadták neki a szót.
− Csak azt szeretném kérdezni − mondta könnyedén −, gondolt-e az urak közül valaki arra, hogy nincs egyetlen fegyvergyár a Mason-Dixon vonaltól délre? Vagy arra, hogy milyen kevés vasbánya akad idelenn? Vagy gyapotfeldolgozó műhely? Festőtelep? Eszükbe jutott-e, hogy nincs egyetlen hadihajónk, és hogy a jenkik egy hét alatt el tudnak zárni bennünket a világtól, ha nekik úgy tetszik? Egyetlen bála gyapotot nem adhatunk el a külföldnek, s mi lesz belőlünk? De minek is kérdem? Csak természetes, hogy hazafiúi lelkesedésükben mindezzel számoltak.
„Ez azt hiszi, hogy a fiúk mind ostobák!” − gondolta mérgesen Scarlett.
Nemcsak őt bosszantotta fel az, amit Butler mondott. A fiatalemberek közül itt is, ott is keményen kapta fel egy-egy a fejét, és John Wilkes feltűnés nélkül, de sietve ment Vissza a fához, Rhett Butler mellé, mintha hangsúlyozni akarná, hogy mint vendége, oltalom alatt áll, s hogy ne feledkezzék el senki a jelenlévő hölgyekről.
Rhett Butler olyan nyugodtan folytatta, mintha nem látott, nem hallott volna semmit.
− Nekünk délieknek egyik legnagyobb hibánk, hogy vagy nem utazunk eleget, s nem ismerjük a világot, vagy nem válik eléggé hasznunkra az, amit látunk. Engedjék meg, hogy megkérdezzem, mit láttak az urak? Európát? Igen, Európát. New Yorkot, Philadelphiát. Azonkívül persze a hölgyek voltak Saratogában... (könnyedén meghajolt a hölgyek csoportja felé). Ott megnézték a szállókat, a múzeumokat, a báltermeket és a játékkaszinókat. Aztán hazajöttek elégedetten, hogy azért mégis itthon a legjobb és legszebb. Ami engem illet, én is Charlestonban születtem, de legutóbb Északon töltöttem néhány esztendőt. (Hetykén és kesernyésen elmosolyodott, mintha tisztában volna vele, hogy mindenki tudja a társaságban, miért nem maradhatott szülővárosában, s nem érdekelné.) Sok mindent láttam, amit önöknek nem volt alkalmuk látni. A bevándorlók ezreit, akik szívesen harcolnak a jenkik soraiban egy kis ételért és egy pár dollárért. A gyárakat, a műhelyeket, a hajódokkokat, a vas- meg szénbányákat is láttam... És mink van nekünk? Megmondom: gőgünk van, gyapotunk van, és rabszolgánk van. Ők vernének meg minket egy hónap alatt, nem mi őket.
Egy halálosan ijedt pillanatig csönd volt. Rhett nyugodtan kivette fehér zsebkendőjét, és levert kézelőjéről egy porszemet. Aztán baljós zümmögés hallatszott a tömegből, s a fák alatt olyanféle zúgás keletkezett, mint a rajzó méheké. Scarlett agyában azonban, bár érezte, hogyan kezd égni felháborodásában az arca, felvillant a józan gondolat, hogy ez az ember mégis igazat mondott. Ő sohasem látott semmiféle gyárat, és nem is ismert senkit, aki látott volna. De még ha színigaz is, minek erről beszélni, minek ilyen kijelentéseket tenni, méghozzá mulatságon, ahol mindenki szórakozni akar.
Stuart Tarleton előreszegzett fejjel, mint valami öklelni kész bika, jött előre, oldalán ikertestvérével. Természetesen mindenki tisztában volt vele, hogy nem lesz botrány. A Tarleton ikrek mindig tudták, hogyan viselkedjenek. De hogy mi lesz tulajdonképpen, azt senki sem tudta volna megmondani, és a hölgyek kellemesen megborzongtak. Ritkán volt alkalmuk ilyen veszekedést látni − rendesen csak később hallottak róla..
− Uram − kérdezte fojtott hangon Stuart −, hogy érti ezt?
Rhett udvariasan, de gúnyolódó mosollyal hajolt meg előtte.
− Talán hallott már valaha Napóleonról? ő jegyezte meg: „az Úristen is azon az oldalon van, ahol erősebb a hadsereg”.
Csöndesen, nyugodtan a házigazdához fordult, és egészen más hangon, nyílt tiszteletadással szólt:
− Azzal a kedves ígérettel dicsekedhetem, hogy megnézhetem a könyvtárát, uram. Igen nagy kényelmetlenséget okoznék, ha most kérném ezt a kegyet? Kora délután vissza kell mennem Jonesboróba, mert sürgős üzleti dolgaim várnak ott.
Hirtelen szembefordult a társasággal, összecsapta a bokáját, aztán meghajolt, könnyedén és mélyen, mint valami táncmester. Olyan arcátlan volt ez a mély meghajlás, mintha mindenkit külön arcul ütött volna. A következő pillanatban már a kert felé haladt John Wilkes oldalán, szálfaegyenesen, fekete fejét magasra tartva. Kellemetlen kacagása visszaszállt a fák közé, az asztalokhoz.
Meghökkent csend támadt, aztán újra felhangzott a zúgás. India fáradtan állt fel végre a padról, és Stuarthoz lépett, aki alig bírta lenyelni dühét.
Scarlett nem hallhatta, mit mond neki, de a tekintete, amint felnézett a fiú vörös, komor, lehajtott arcába, egy pillanatra megmozdította a lelkiismeretét. Éppen olyan volt most a szeme, mint Melanie-nek, mikor Ashleyre nézett. De Stuart nem vette észre. Ügy, szóval India szereti... még mindig szereti. Egy pillanatra az jutott Scarlett eszébe, hogy ha tavaly nem kacérkodott volna úgy a fiúval azon a politikai gyűlésen, azóta talán már feleségül is vette volna Indiát. De egy pillanat múlva lerázta magáról a kényelmetlen érzést. Mit tehet ő róla, ha jobban tetszik Stuartnak? Mit tehet ő róla, ha valaki nem tudja megtartani a gavallérját?
Végre elmosolyodott Stuart, kelletlenül és erőltetetten. Bólintott is. Lehet, hogy India azért könyörgött, nehogy Rhett Butler után menjen. Attól félt, párbaj lehet a dologból. Most mindenki felállt, meghajoltak egymás előtt, lerázták a morzsákat az ölükből. Az asszonyok a dajkákat és a gyermekeket szólították, s maguk köré gyűjtötték a családot, hogy elbúcsúzzanak. Az ő számukra a mulatságnak vége szakadt.
A fiatal lányok azonban beszélgetve, nevetgélve indultak a ház felé, hogy fenn, a hálószobákban pihenjenek egyet átöltözés előtt.
Egyetlen asszony vagy lány nem maradt a tölgyfák alatt a férfiakkal, csak Mrs. Tarleton. Őt Gerald Calvert és még néhányan visszatartották, hogy határozott választ csikarjanak ki belőle a lovak dolgában.
Ashley arrafelé jött, ahol Scarlett ült Charles mellett, s egy pillanatra megállt előttük.
− Vakmerő ember − mondta, amint Butler után nézett. − Mintha csak valamelyik Borgia kelt volna újra életre.
Scarlett gyorsan végigfutott gondolatban a környékbeli, atlantai és savannah-i családok között, de egyiknek sem volt ilyen különös neve sem Atlantában, sem Savahnah-ban. − Nem ismerem őket. Rokonai?
Charles hirtelen ijedten tekintett fel. Különös kifejezés jelent meg a szemében. Hitetlenség. Szégyenkezés. De aztán győzött benne a szerelem. Nem elég, ha egy lány édes, szép és szereti az embert?
− A Borgiák olaszok voltak.
− Hja úgy? − legyintett Scarlett. − Idegenek? Legbájosabb mosolyával fordult Ashley felé, de a férfi, ki tudja, miért, nem viszonozta a tekintetét. Charles arcába nézett. Megértés volt a tekintetében, és egy kis szánalom is...
Scarlett az emeleti folyosón állt, és óvatosan hajolt át a korláton, hogy letekintsen a hallba. A hall üres volt. Az emeleti hálószobákból állandó halk sugdolózás, kacagás, zümmögés hallatszott. A hat tágas hálószoba ágyain és heverőin pihentek a fiatal lányok. Levették ruhájukat, kikapcsolták a fűzőjüket, kibontották a hajukat.
A délutáni alvás törhetetlen szokás volt a déli társaságban, s különösen ilyenkor volt rá szükség, amikor egész napra voltak hivatalosak, s a délelőtti mulatozás után késő éjszakáig táncoltak. Vagy félóra hosszat taft még a beszélgetés, aztán majd bejönnek a néger dajkák, lehúzzák a redőnyöket, s a meleg félhomályban lassan elhal a suttogás és nevetés. Végül pedig csak a szabályos mély lélegzés hallatszik majd a csöndben.
Scarlett meggyőződött róla, hogy Melanie ott fekszik az egyik ágyon Honey és Hetty között, csak akkor osont ki a folyosóra s indult lassan lefelé a lépcsőn. A folyosóablakból láthatta, hogy a férfiak lent ülnek még a fák alatt, sűrűn isznak és beszélgetnek. Ashley nem volt közöttük. Egyszerre meghallotta a hangját. A főbejárat előtt búcsúzkodott az induló asszonyoktól és gyermekektől.
Torkában dobogott a szíve. Jaj, ha az öreg Wilkesszel találkozik... Milyen kifogást mondhat, mikor a többi lány mind odafenn alszik, hogy szép legyen estére? Hiába, ezt is meg kéli kockáztatni.
Mikor a földszintre ért, az ebédlőből kihallotta az inas hangját, aki a cselédséggel a nagy asztalt s a többi bútort hordta ki. Készültek a bálra. A széles hall túlsó oldalán a könyvtárterem nyitott ajtaja látszott. Scarlett nesztelenül osont be. Úgy gondolta, itt fog várni, míg Ashley útnak ereszt mindenkit, s aztán behívja.
Félhomály volt idebenn, mert a redőnyöket lehúzták a tűző nap miatt. A hatalmas, sötét terem, melynek falai mindenféle könyvekkel voltak borítva, ránehezedett a lelkére. Nem az a hely volt, amelyet a remélt lánykéréshez kiválasztott volna, ha rajta áll. A sok könyv mindig lehangolta, éppen úgy, mint mindazok az emberek, akik szerettek sokat olvasni. Mind − persze Ashley kivételével.
A nehéz bútorok némán álltak körülötte a homályban. Magas hátú, széles karosszékek sorakoztak itt a magas Wilkesek számára, lágy, bársonnyal bevont alacsonyabb zsámolyok a hölgyeknek. A távoli sarokban, a kandalló előtt Ashley legkedvesebb helye, a magas hátú pamlag állt, hátat fordítva, mint valami elnyúló, alvó nagy állat.
Behúzta az ajtót résnyire, s igyekezett lecsillapítani szíve bolond dobogását. Megpróbált visszaemlékezni rá: mit is tervezett tegnap este? Mit fog Ashleynek mondani? Hirtelen jeges rémület fogta el. Csak a szíve ne lüktetne a fülében is! Akkor talán jobban tudna gondolkozni. De a lüktetés még erősebb és vadabb lett, amint hallotta, hogy Ashley az utolsó vendégektől is elbúcsúzik, s jön befelé.
Nem jutott más az eszébe, csak az, hogy szereti, szereti. Szereti a büszkén magasra emelt, aranyhajú fejétől karcsú, fényes lovaglócsizmájáig. Szereti titokzatos hallgatását. Ó, ha most ide jönne, és a karjába szorítaná, hogy ne kellene egy szót sem mondania... Kéli hogy szeresse... Talán, ha imádkozna...
Erősen behunyta a szemét, és hadarva suttogta magában:
− Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes...
− No nézd csak! Hogy kerülsz ide, kis Scarlett? Ashley hangja tört át a szíve lüktetésén, a zúgáson.
Halálos zavarba jött, és nem tudta, mit feleljen. Ashley a hallban állt, és a könyvtárszoba ajtajának kilincsét fogta. Különös mosoly játszott az arcán.
− Ki elől bújtál el? Charles? Vagy a Tarleton ikrek?...
Scarlett nyelt egyet. Tehát észrevette, hogy körülrajongják! Milyen kimondhatatlanul édes így, amint itt áll a küszöbön, mosolyog, és fogalma sincs róla, hogy ő milyen izgatott. Nem bírt beszélni. Kinyújtotta fehér kezét, megfogta a férfi karját, és behúzta a terembe.
Ashley meglepődve, de engedelmesen bejött, önkéntelenül becsukta az ajtót, és kezét hátra tartotta.
− Mi a baj? − kérdezte halkan, szinte suttogva. Érintésére Scarlett megremegett. Most, most... mint ahogyan mindig álmodta. Ezer befejezetlen, zavaros gondolat cikázott az agyában összevissza, de nem tudta elfogni egyiket sem, nem tudott egy szót kiejteni. Csak remegett, és nézett fel a férfira. Miért nem beszél hát ő?
− Mi a baj? − kérdezte még egyszer Ashley. − Talán valami titkot akarsz nekem elmondani?
Scarlett most egyszerre érezte, hogy megoldódik a nyelve. Lehullt róla Ellen minden tanítása, minden nevelés. Gerald nyílt, nyers ír vére beszélt a lány ajkáról.
− Igen. Valami titok. Én... én téged szeretlek. Egy pillanatra olyan csend lett, mintha egyikük sem lélegzene. Aztán elmúlt a remegés, amint Scarlett boldogan és büszkén felegyenesedett. Mennyivel egyszerűbb és szebb ez így, mint azok a kisasszonyos komédiák, amelyeket meg kellett tanulnia! Tekintete a férfi szemét kereste...
Megdöbbenést, hitetlenséget látott benne... és még valamit. Mi lehet ez? Igen, Gerald szeme volt ilyen, mikor a legkedvesebb lova eltörte a lábát, és agyon kellett lőni. De miért kell most erre gondolnia? Micsoda ostoba ötlet! És miért néz Ashley ilyen különösen, és egy szót sem szól? Aztán lassan valami álarcszerű, jól begyakorolt, udvarias mosoly jelent meg az arcán. Meghajolt.
− Nem elég, hogy minden más férfi szívét láncra fűzted már ma délelőtt, kis Scarlett? − kérdezte azon a régi, kedves, kényeztető és ingerkedő hangján, amelyen vele beszélni szokott. − Még engem is el akarsz csábítani? Hiszen tudhatod, hogy mindig hódolód voltam! Kár az újabb fáradságért.
...Valami nincs jól, nincs jól! Nem így akarta. A vad, tétova gondolatok közül egy lassan alakulni kezdett. Úgy tesz Ashley, mintha azt hinné, hogy csak kacérkodni akar vele. De tudhatja, hogy nem így van!
Scarlett tudta, hogy tudja...
− Ashley... Ashley... ne tréfálj! Mondd meg nekem... ó, ne így... Igazán enyém a szíved? Mert én... én szeretlek...
A férfi hirtelen a lány szájára szorította hideg tenyerét. Arcáról eltűnt a ráerőszakolt mosoly.
− Nem szabad ezt mondanod, Scarlett. Nem szabad! Gyűlölni fogod magad, hogy kimondtad, és gyűlölni fogsz engem, hogy meghallgattam.
Scarlett elkapta a fejét. Meleg vér hullám öntötte el az agyát.
− Soha nem tudnálak gyűlölni, érted? Mondom, hogy szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz, mert...
Soha életében nem látott még olyan fájdalmat emberi arcon, mint most.
− Ashley... mi baj? Ashley? Ugye te is szeretsz?
− Igen − mondta tompán a férfi. − Szeretlek.
Ha azt mondta volna, hogy gyűlöli, akkor sem ijedhetett volna meg Scarlett jobban.
− Hát... hát nem akarsz feleségül venni?
− Melanie-t veszem feleségül.
Scarlett maga sem tudta, hogyan történt. Egyszerre ott ült az alacsony bársonykereveten, és Ashley egy zsámolyon térdelt a lábánál. És beszélt... beszélt sok mindent, aminek nem volt értelme. Scarlett úgy érezte, hogy az agya üres, és egy pillanat alatt eltűnt belőle minden gondolat... csak. úgy érte a szó, mint az esőcseppek az ablakot. Lecsurgott, eltűnt... Füle nem hallott, agya nem értett semmit. Gyors, gyöngéd, részvétteljes szavak voltak, mint ahogyan apa beszélhet a gyermekéhez.
Aztán újra Melanie neve. Ez felébresztette. Belenézett a férfi kristálytiszta, szürke szemébe. Látta azt a különös elzárkózottságot, ami annyiszor nyugtalanította, és valami kis megvetést önmaga iránt.
− Az apám ma este fogja kihirdetni az eljegyzést. Hamarosan az esküvőt is megtartjuk. Meg kellett volna mondanom neked, de azt hittem, úgyis tudod már. Azt hittem, mindenki tudja évek óta. Nem is álmodtam, hogy te... hiszen annyi udvarlód volt mindig... Azt hittem, Stuart...
Lassan kezdte érteni Scarlett, mit mond.
− De hiszen... az előbb azt mondtad, hogy te is szeretsz.
− Miért akarod, hogy megbántsalak? Hogyan magyarázzam meg neked, édes? Hiszen olyan fiatal vagy, és azt sem tudod, mit jelent a házasság.
− Azt az egyet tudom, hogy szeretlek.
− A szerelem nem elég a boldog házassághoz. Neked egész ember kell, Scarlett, a teste és lelke, a gondolatai. Ha nem kapnád meg, szerencsétlen lennél. Én pedig nem tudnék így a tiéd lenni. Így senkié sem tudnék lenni. És nem is kívánom a lelkedet és a gondolataidat. Ez neked fájna, nagyon fájna. Az lenne a vége, hogy meggyűlölnél. Keserűen. Gyűlölnéd a könyveimet, amelyeket én szeretek, gyűlölnéd a zenét, mert elveszi tőled az időmet. És én... talán én is....
− Szereted... Melanie-t?
− ő olyan, mint én. Értjük, egymást. Scarlett! Scarlett! Nem tudod megérteni, hogy nem lehet békés házasságról szó, ha két ember nem egyforma?
Mintha valaki mondta volna már ezt neM egyszer. Ki is volt?... Millió év múlt el azóta?... De Scarlett még mindig nem tudta megérteni.
− Azt mondtad, hogy szeretsz.
− Nem lett volna szabad mondanom.
Agyában valahol a harag kezdett fellángolni, és a szenvedélyes düh kezdett kiégetni minden mást.
− Tehát gazember voltál, amikor azt mondtad...
− Gazember voltam, hogy kimondtam, mert Melanie-t veszem el. Alávalóság volt veled szemben is, de Melanie-vel szemben még nagyobb alávalóság. Nem lett volna szabad kimondanom, tudhattam volna, hogy nem fogsz megérteni. Miért is ne tetszenél nekem? Hogyan is ne szeretnélek, mikor benned annyi az életerő, ι életkedv és friss egészség, bennem pedig semmi? Te f szenvedélyesen tudsz szeretni és gyűlölni. Te olyan í vagy, mint a tűz és a szélvihar, és én...
Scarlett Melanie-re gondolt. És hirtelen maga előtt látta nyugodt, tiszta, álmodozó szemét. Látta gyenge, vékony ujjait a fekete csipkekesztyűben, látta, amint csöndesen, gyöngéd türelemmel hallgat másokat. És kitört belőle a harag, az a harag, amely gyilkosságba vitte az apját és más ír őseit. Nyoma sem volt most benne a jól nevelt Robillardoknak, akik sápadtan, de némán viseltek el minden sorscsapást. − Te gyáva, te gazember, te... Félsz elvenni. Inkább elveszed azt a kis buta libát, aki másra sem tudja nyitni a száját, mint „igen”, „nem”, és majd olyan lagymatag gyermekeket nevel, mint ő maga. − Nem szabad így beszélned Melanie-ről! − Mit nem szabad?! Ki vagy te, hogy megtiltod nekem, hogy mit szabad és mit nem? Te gazember, te aljas... Elhitetted velem, hogy feleségül veszel... − Én? − könyörgött a férfi. − Légy igazságos, Scarlett. Én soha... De Scarlett nem akart igazságos lenni, bár jól tudta, hogy úgy van, amint Ashley mondta. Soha, soha nem közeledett hozzá másképpen, mint testvér vagy jó barát. De mikor erre gondolt, csak még jobban fellobbant a harag benne, a sértett női büszkeség és hiúság. Ó, szaladt a férfi után, aki nem akarja elvenni! Szívesebben emeli magához azt a kis viaszképű bábot! Ó, miért is nem követte Ellen és Mammy tanácsát! Miért is nem titkolta el, hogy mi van a lelkében? Mindent inkább, mint ezt a szégyent...
Felugrott. A férfi is felállt, jóval magasabb volt nála. Föléje hajolt. Arca csupa gyötrelem volt és csupa bánat. − Gyűlölni foglak, míg csak élek, te gazember, te... te... alávaló...
− Scarlett... kérlek...
Ashley feléje nyújtotta a kezét. De Scarlett lábujjhegyre állt, és teljes erejéből arcul ütötte. Mint valami ostorcsattanás, úgy hangzott az ütés a terem mélységes csendjében. És a harag hirtelen eltűnt Scarlett szívéből... csak véghetetlen elhagyatottságot érzett...
Kezének vörös nyoma tisztán meglátszott a férfi sápadt arcán. Ashley egy szót sem szólt. Csak felemelte Scarlett bal kezét, és megcsókolta. Aztán, mielőtt egy szó eshetett volna még, kisietett, és halkan betette maga mögött az ajtói.
Scarlett újra leült. Úgy érezte, nem bírja a térde, Ashley elment. És gyötrődő, sápadt, vörösfoltos arcát most mindig maga előtt fogja látni, haláláig.
Hallotta, hogyan távolodnak halk, könnyű lépései a hosszú folyosón. Most egyszerre megértette, mit cselekedett. Örökre elvesztette Ashleyt. Gyűlölni fogja most már, és valahányszor ránéz, eszébe fog jutni, hogy odavetette magát neki.
„Semmivel se vagyok jobb, mint Honey” − gondolta hirtelen. Hogy kinevette mindenki, δ maga elsősorban, Honeyt a mohóságáért! Hallotta Honey ügyetlen, magakellető kacagását, amint a fiúk karjába kapaszkodott. Düh ébredt benne újra, düh önmaga ellen, Ashley ellen, az egész világ ellen. Mert önmagát gyűlölte, gyűlölte az egész világot is, a tizenhat éves lány megalázott, megkínzott szerelmes szívével. Ebben a szerelemben kevés volt az őszinte gyöngédség. Főleg hiúság és a saját ellenállhatatlanságában való hit élesztette. Most elvesztett mindent. És fájdalmánál talán még nagyobb volt az ijedtsége, hogy nem hozott-e szégyent magára? Nem fogják-e kinevetni, mint Honeyt? Megborzongott a gondolattól.
Mellette, egy kis asztalon, porcelán virágtartó állt, amelyen két kerub mosolygott mézédesen egymásra. Szórakozottan forgatta a kezében. Olyan csend volt, hogy szinte sikoltozni szeretett volna, hogy ne érezze ezt a rettenetes némaságot lelkén. Mit vigyorognak ezek a porcelán alakok? Valamit termié kell, mert beleőrül!...
Magasra emelte a vázát, és teljes erejéből a kandalló felé hajította. Közvetlenül a pamlag magas háta fölött repült el, és ezer darabra tört a kandallópárkányon.
− Ez már egy kicsit sok a jóból − szólalt meg valaki a pamlag mögül.
Scarlett még életében nem érzett ekkora ijedtséget. Egy pillanat alatt egészen kiszáradt a szája, s egy hangot sem tudott kiejteni. A szék karjába kapaszkodva állt ott, és térde remegett, amint mereven nézett a pamlag felé.
Rhett Butler nyugodtan felkelt a pamlagról, ahol mostanáig feküdt, előbbre jött, és túlzott udvariassággal, mélyen meghajolt.
− Bocsásson meg, de már maga az is elég, ha az ember délutáni álmát megzavarják. Miért veszélyezteti még az életemet is?
Nem, nem volt kísértet. Igazi ember volt. És szentek, irgalmazzatok − hallott mindent! Scarlett kétségbeesetten próbálta megőrizni méltóságát.
− Miért nem szólt, hogy itt van?
A férfi fehér foga csillogott, merész, fekete szeme gúnyosan villant meg.
− Csakugyan? De hát maga tört be ide! Várnom kellett Kennedyre, és mivel úgy éreztem, hogy nem kívánt személy vagyok kint a mulatózok között, elővigyázatosságból ide vonultam abban a reményben, hogy nem háborgatnak. De nem így sikerült − vonogatta a vállát, s halkan nevetett.
− Hallgatózott! − sziszegte Scarlett.
− A hallgatózás nagyon kellemes dolog, az ember gyakran hall mulatságos és tanulságos dolgokat − felelte mosolyogva Rhett.
− Kérem − emelte fel Scarlett az orrát −, vegye tudomásul, hogy ön nem úriember!
− Rendkívül eredeti megjegyzés − felelte könnyedén a férfi. − Maga viszont, kedves kisasszony, nem úrilány. Úrilány nem tesz és nem mond olyan dolgokat, amilyeneknek én az előbb tanúja voltam. Viszont megvallhatom azt is, hogy ritkán találtam vonzónak és bájosnak az úrilányokat. Maga, drága O'Hara kisasszony, tűzről pattant menyecske. Leemelem a kalapomat maga előtt. Nem tudom ugyan megérteni, hogy ifjabb Mr. Wilkes micsoda bűverővel tudta lekötni, de mindegy. Térden állva köszönhetné meg az Istennek, hogy ilyen lányt kap. De mert színtelen, élettelen báb...
− Maga arra sem méltó, hogy a cipőjét kitisztítsa! − kiáltotta Scarlett magánkívül.
− Lám, lám! Pedig azt mondta az előbb, hogy gyűlölni − fogja egész életében − nevetett a férfi, és visszaült a pamlagra.
Scarlett felsóhajtott! Bár megölhetné! Ehelyett azonban tőle telhető méltósággal ment ki a könyvtárszobából, és alaposan becsapta maga után az ajtót.
Olyan gyorsan futott fel a lépcsőn, hogy mikor az utolsó fokra ért, úgy érezte, elájul. A korlátba fogózva megállt. Keményen kalapált a szíve. Azt hitte, szét fogja vetni a szűk fűzőt. Megpróbált lassan, mélyen lélegzeni, hogy megkönnyebbüljön a rettenetes szorítástól, de nem bírt. Ha most elájulna, és itt találnák meg a folyosón, mit gondolnának? Rosszat, csupa rosszat! Ashley is, Rhett Butler is, meg a lányok is, akik egytől egyig irigyek és féltékenyek rá! Nem, nem szabad most elájulnia!
Lassan, lassan múlni kezdett a rosszullét. Most majd szép csöndesen besompolyog India kis öltözőszobájába, kibontja a fűzőjét, és felmászik az egyik ágyra, az alvó lányok mellé. Soha, soha senkinek nem szabad megtudnia, hogy bármi is történt.
A széles folyosóablakon át még mindig ott látta a férfiakat a tölgyfák alatt üldögélni. Hogy irigyelte őket! Milyen jó lehet férfinak lenni! Amint forró szemmel, szédülten nézte őket, patkócsattogást hallott a ház előtt. Izgatott, elfúlt férfihang kérdezett valamit az egyik négertől. Majd újra felhangzott a lódobogás, és nemsokára láthatta Scarlett, amint egy férfi vágtat oda, a zöld árnyékban pihenő urak közé.
Valami elkésett vendég lehet. De miért rúgtat át a pázsiton, amelyet India annyira óvott és ápolt? Nem közeli ismerős. És amint leugrott a nyeregből, megragadta John Wilkes karját, látszott, hogy nagyon izgatott. A tömeg köréje gyűlt, mindenki otthagyta poharát, a kényelmes helyét, az árnyékot. Meglehetősen messze voltak a háztól, de tisztán hallatszott a zsivaj, zavaros kiáltások röpködtek. Érezni lehetett az idegek feszültségét. Aztán a fejvesztett zsivajból egyszerre Stuart Tarleton éles vijjogása hallatszott ki:
− Iiiiii-áááiiiii!
Mintha vadászaton lettek volna. Scarlett most hallotta először a forradalmi harci kiáltást.
A négy Tarleton testvér, nyomukban a Fontaine fiúkkal, kivált a csoportból. Futni kezdtek az istálló felé. Közben kiabáltak: − Jeems! Jeems! Nyergelj!
Valahol ég a ház − hökkent meg Scarlett egy pillanatra. De mindegy. Akár tűz van valahol, akár földrengés, neki észrevétlenül be kell jutnia a szobába, s úgy kell tennie, mintha semmit sem tudna.
Most már csendesebben vert a szíve. Lábujjhegyen osont végig a néma felső csarnokon. Meleg, lágy álmosság feküdt az egész házon. Estére majd a ház is szép lesz, és ragyogó az ezer gyertya fényében.
Óvatosan nyitotta ki az öltözőszoba ajtaját, és besurrant. Egyik kezével még fogta a kilincset, mikor halkan, szinte suttogva, de tisztán és érthetően meghallotta Honey Wilkes hangját:
− Hanem, tudjátok, Scarlett olyan kacér volt ma, mint még soha.
Scarlett érezte, hogy a szíve újrakezdi a vad kopogást. „A hallgatózásnál néha érdekes és tanulságos dolgokat tud meg az ember”, visszhangzott az emlékezetében. Most mit tegyen? Visszahúzódjon a folyosóra?. Vagy. menjen be a szobába, és hozza zavarba Honeyt, mint ahogyan megérdemelné? De hirtelen megmerevedett... Melanie hangját hallotta.
− Ó, Honey, ne beszélj így. Scarlett nem kacér, ő csak jókedvű. Olyan kedves tud lenni, és olyan csinos. Scarlett a saját nyakába mélyesztette a körmét. „Még ezt is elviselni... hogy ő védjen meg...”
Ez jobban bántotta, mint Honey rosszindulata. Scarlett sohasem bízott asszonyfélékben, az anyját kivéve. Nem tudott az önzetlenségükben hinni. Melanie biztos benne, hogy Ashley az övé lesz, ezért nagylelkűsködik. Könnyű neki szenteskedni! Scarlett maga is tett így néha olyan lányokkal szemben, akiknek az udvarlóját elhódította.
− Ha tudni akarjátok −− mondta Honey titokzatosan −, megmondom, hogy Scarlett egyetlen férfival törődik. És ez az egy: Ashley!
Scarlett érezte, hogy hideg lesz a lába. Félt. Megalázottnak érezte magát. Honey elismerten buta lány volt, de valami ösztön vezethette. Az, amivel Ashley és Rhett Butler lenn a könyvtárban meggyötörték, olyan volt ehhez a kegyetlen megjegyzéshez képest, mint a tűszúrás. A férfiakban meg lehet bízni, hogy befogják a szájukat, még az olyanokban is, mint Rhett Butler. De Honey Wilkes locsogása be fogja járni az egész társaságot. Pedig az apja éppen tegnap mondta, hogy nem szeretné, ha kinevetnék.
Most újra Melanie hangja vált ki a suttogásból, de kissé szemrehányóan:
− Tudhatod, Honey, hogy ez nem igaz. Ez nem szép tőled.
− De bizony igaz, Melly, és ha nem lennél olyan csacsi, hogy mindig a jót keresed másokban, ami nincs, magad is láthatnád. Úgy kell neki! Mit csinált Scarlett mostanáig? Mindenütt bajt kevert, és elvette mások udvarlóját. Nagyon jól tudjátok, hogy Stuartot is ő hódította el Indiától, és ma megpróbálta magához csalogatni Kennedyt, Ashleyt és Charlest...
„Haza kell mennem! − gondolta Scarlett. − Haza kell mennem.”
Ó, bár valami varázslat hazaröpítené. Ha ott ülhetne az anyja mellett, foghatná a ruhája szélét, sírhatna, és ölébe fektethetné a fejét... Ha Honey még egy szót mond, berohan, és megcibálja azt a fakó haját, de ügy, hogy ott marad a markában!
Leszorította két kezével a ruháját, nehogy a selyem-zizegés elárulja, és nesztelenül kihátrált a folyosóra, mint valami űzött állat. „Haza akarok menni − gondolta, amint végigrohant a folyosón, és lefutott a lépcsőn. − Haza, haza...”
Már lenn volt az előcsarnokban, mikor egyszerre megállította valami. Nem mehet haza. Nem szökhet meg! Bírni kell mindent, a lányok gúnyolódását, a megaláztatást, a szíve gyötrelmét. Ha most elfutna: csak újabb tápot adna a pletykának.
Két összeszorított öklével ráütött a fehér oszlopra maga mellett. Ó, bár lenne Sámson, hogy ledönthetné ezt a házat, és elpusztíthatna mindenkit, aki benne van! Majd megmutatná nekik... Bosszút állna! Fájdalmat okozna nekik, nagyobbat, mint amilyent most ő érez.
Egy pillanatra elfeledte még Ashleyt is. Most az ültetvény minden lakóját gyűlölte, hiszen Ashley is része volt a Wilkeseknek, a Tizenkét Tölgynek, az országnak − és most mind, mind nevettek. A hiúság erősebb volt a tizenhat éves lány szerelménél, és szívében most nem volt hely más számára, csak a gyűlölet fért el benne.
„Nem megyek haza, azért sem megyek! − mondta magában. − Majd megkeserülik. Megbosszulom magam. És egy szót sem mondok el otthon. Nem, senki sem fogja megtudni soha.”
Amint megfordult, Charles jött szembe a hosszú folyosón. A fiú egyenesen hozzászaladt. Borzas volt, s az arca égett az izgalomtól.
− Tudja, mi történt? − kiáltotta már messziről. − Nem hallotta? Paul Wilson most hozta a hírt!
Kifogyott a lélegzete, lihegve állt meg. Scarlett egy szót sem szólt. Nézett rá.
− Mr. Lincoln... − lihegte a fiú. − Mr. Lincoln... behívta a katonaságot... hetvenötezer önkéntest...
Mr. Lincoln! Megint Mr. Lincoln! Soha nem tudnak ezek a férfiak olyan dologról beszélni, ami igazán fontos? Charles rábámult a lányra. Scarlett arca viaszfehér volt, s a szeme sohasem csillogott még ilyen különösen. Mint a smaragd.
− Milyen ügyetlen vagyok − hebegte Charles. − Nem lett volna szabad ennyire megijesztenem, óvatosabban kellett volna beszélnem. Igazán sajnálom, hogy felizgattam. Csak nincs rosszul? Hozzak egy pohár vizet?
− Nem − mondta ki nagy nehezen Scarlett, és mosolyogni próbált. De fanyar volt a mosolya. Charles a karját nyújtotta.
− Kivezetem a levegőre, jó? Leülünk egy padra. Scarlett bólintott. Karonfogva mentek le a bejárat lépcsőin. „Milyen gyöngéd szívűek és törékenyek a nők − gondolta meghatottan Charles. − Elájulnak, ha olyan ijesztő és durva dologról hallanak, mint a háború.”
Rendkívül erősnek és férfiasnak érezte magát, és véghetetlen gyengédséggel ültette le Scarlettet a padra. Olyan különös kifejezés volt a lány arcán, valami titokzatos szépség, hogy Charles alig bírt a szívével. Lehetséges, hogy őt félti, mert a háborúba kell mennie? De nem, ez túlságosan önhitt feltevés. Csakhogy akkor miért néz rá olyan különösen? És miért remeg a keze, amint csipkés zsebkendőjét morzsolgatja? És szempillájának sűrű sátora miért remeg annyira, mint a lányoké a románcokban, amelyeket olvasott; szemérmesen és szerelmesen remeg...?
Charles háromszor is megköszörülte a torkát, hogy mondjon valamit, de nem jött szó a szájára. Végre is lesütötte a szemét, mert a lány zöld szeme olyan élesen keresztezte a pillantását, mintha mögötte nézne valakit vagy valamit. „Sok a pénze − gondolta Scarlett gyorsan, nagyon gyorsan. − Nincsenek szülei, akik a nyakamon üljenek és parancsolni akarjanak. Atlantában lakik, messze innen. Ha most rögtön a felesége lennék, megmutatnám Ashleynek, hogy nem törődöm vele, hogy csak kacérkodtam... Honeyt pedig meg fogja ütni a guta. Soha nem talál magának más udvarlót, és mindenki nevetni fog rajta. Melanie-nek is fájni fog, mert nagyon szereti a bátyját. Csak fájjon! És Stuart meg Brent is el lesznek keseredve...”
„Majd irigykednek, ha előkelő kocsin jövök látogatóba, és lesz sok szép ruhám meg városi házam. Akkor majd nem nevet egyik sem!...”
− Nem mondom, ez bizony háborút jelent − szólalt meg végre Charles a negyedik torokköszörülés után. − De azért ne aggódjék, Scarlett kisasszony, mert egy hónap alatt mindennek vége lesz. Úgy elverjük őket, mint annak, a rendje! Sajnos a mai bál alighanem elmarad, mert az egész truppot azonnal gyakorlatra hívták össze. Jonesboróba kell mennünk. A Tarleton fiúk már el is mentek, hogy szétvigyék a hírt.
− Igen? − mondta Scarlett, mert nem jutott más az eszébe. De elég volt ez is. Most már lassan kezdett lehűlni, és összeszedte magát. Minden érzésén mintha dér feküdt volna, ami elzsibbasztotta, eltompította. Úgy gondolta, sohasem lesz meleg a szíve többé. Miért ne vegye el a maga számára ezt a csinos, piruló fiút? Legalább annyit ér, mint a többi, és neki úgyis mindegy már.
− Azon gondolkozom − szólt Charles −, hogy maradjak az atlantai városi őrségnél, vagy álljak be Wade Hampton Dél-Carolinai Légiójába?
− Igen? − kérdezte halkan újra Scarlett, és találkozott a pillantásuk. A fekete szempillák újra megremegtek.
− Vár rám, Scarlett kisasszony? Olyan boldogság lenne tudni, hogy vár, amíg meg nem vertük az északiakat.
Lélegzet-visszafojtva várta a választ. Scarlett kis tenyere a kezébe simult.
− Én... nem szeretnék... várni. Fátyolos volt a két szeme.
A fiú ott ült, erősen szorította a meleg kis kezet, és nyitva maradt a szája. Scarlett a pillája alól figyelte őt, s arra gondolt, hogy olyan, mint egy főtt béka. Charles dadogott valamit, becsukta a száját, és megint kinyitotta, az arca piros volt, mint a geránium virágja.
− Hát... hát... lehet... hogy... szeret engem? Scarlett nem felelt, csak lesütött szemmel nézett az ölébe. Charles lelkét mámoros boldogság és szédült zavarodottság öntötte el. Talán nem is szabad ilyesmit kérdezni egy lánytól. Talán nem is lenne nőies, ha nyíltan felelne rá.
Kiabálni szeretett volna, kurjongatni, énekelni, megcsókolni, odarohanni mindenkihez, és elmondani mindenkinek, fehérnek, feketének, hogy Scarlett őt szereti.
De csak ült ott csendesen, s úgy szorította Scarlett kezét, hogy a gyűrűi az ujjába vágtak.
− Akar a feleségem lenni, Scarlett kisasszony? Most, a közeljövőben? Tartsunk közös esküvőt Mela...
− Nem! − mondta gyorsan Scarlett, és a szeme baljósan villant fel. Charles megint úgy érezte, hogy hibát követett el: Természetes, hogy minden lány magának akarja az esküvője ünnepét, s nem szívesen osztja meg mással. Ezen az egy napon ő a középpont! Csak egy kicsit lenne sötétebb, bátrabban megcsókolhatná legalább a kezét, és elmondhatná, amit érez.
− Mikor beszélhetnék az édesapjával? − Beszéljen... mielőbb...
A fiú felugrott. Ragyogó arccal nézett le a lányra, egyszerű tiszta szíve ott volt a szemében. Soha, soha nem nézett még így Scarlettre férfi... és nem is fog többé, haláláig. De ő nem vette észre. Ő csak arra gondolt, hogy Charles megint olyan, mint egy borjú.
− Megyek... megkeresem az édesapját... Nem tudok várni... egy percet sem.... Megbocsát addig... drága? Drága, drága...
− Jó − mondta Scarlett. − Én majd várok. Jó itt az árnyékban.
Charles sietve indult a pázsiton át. Scarlett egyedül maradt a zizegő tölgylombok alatt. Az istállók felöl lovasok tűntek fel, néger szolgák vágtattak uraik nyomában. A Munroe fiúk kalaplengetve száguldottak el a közelében. A Fontaine és Calvert testvérek kiáltozva rúgtattak neki az országútnak. A négy Tarleton fiú Scarlett előtt ugratott át a kerítésen, és Brent odakiáltott neki:
− A mama mégis ideadja a lovakat! Iiiii-ááááiiiiii! Kavics és homok repült a nyomukban... aztán elvágtattak, és Scarlett egyedül maradt megint.
A fehér ház magas oszlopaival ott áll némán és zárkózottan előtte. Soha nemi lesz ez ő háza már. Ashley soha nem fogja az ölében bevinni a széles kapun mint menyasszonyát. Ó, Ashley, Ashley!
„Mit tettem? Mit tettem?...”
Mélyen, a lelkében, a sértett hiúság alatt fájón megmozdult valami. Egy érzés született benne, nem gyermekszívből fakadt érzés, erősebb, mint a hiúsága, erősebb, mint dacos önfejűsége.
Tudta, hogy szereti Ashleyt, nagyon szereti, és soha jobban nem szerette, mint most, amikor Charles után nézett, és látta, hogyan tűnik el a kerti ösvény kanyarulatánál.

 

 

7

Két hét múlva asszonnyá lett Scarlett, és további két hónap múlva özveggyé. Hamar, nagyon hamar kiszabadult a sietve és kevés meggondolással vállalt kötelékekből, de azt is tudta, hogy lány kora gondtalan napjai mindörökre véget értek.
Az özvegység ott következett nyomban a házasság után, de éppen olyan gyorsan megérkezett nagy keserűségére az anyaság is.
Később, ha visszagondolt az 1861. év áprilisának utolsó napjaira, soha nem tudta maga elé idézni a részleteket. A napok és események egymásba olvadtak és Összekeveredtek. Az egész olyan volt, mint valami lidércnyomás. Haláláig üres helyek maradtak most már az emlékezetében. Különösen nem tudott azokra a napokra emlékezni, amelyek eljegyzésétől az esküvőjéig teltek el. Két hét! Ilyen rövid menyasszonyságot képzelni sem tudott volna senki békeidőben. Az illendő mátkaság egy évig, de legalább hat hónapig tartott, a társadalmi szabályok szerint. De a háború szele sok mindent elsöpört, az események viharként száguldottak, s a régi idők lassú, biztonságos szokásai eltűntek.
Ellen a kezét tördelte, és tanácsolta, hogy várjanak, mert úgy érezte, hogy Scarlett elhamarkodva cselekedett, s talán meggondolja magát. De hiába volt minden szó. Scarlett dacosan, süketen fordult el tőle. Férjhez JL akart menni! Mégpedig gyorsan. Két héten belül.
Mikor megtudta, hogy Ashley esküvőjét május elsejére tűzték ki ősz eleje helyett, hogy aztán hamarosan bevonulhasson, Scarlett április utolsó napjára kívánta a lakodalmát. Ellen tiltakozni próbált, de Gerald szívvel-lélekkel pártolta a fiatalokat. Őt is elkapta a háborús láz, és tetszett neki, hogy Scarlett ilyen jól választott. Egyébként is, ki állhatna a fiatalok boldogságának útjában? Ellen végül is engedett, mint sok más anya tette volna ott Délen. Hiszen körülöttük a régi világ fejtetőre volt állítva, az anyák könyörgései, tanácsai, imái belevesztek a viharba, amely zúgva söpörte mindnyájukat a sorsuk felé.
Mindenki tudván tudta, hogy a háborúnak egyetlen nagy csatával vége lesz, és minden fiatalember sietett jelentkezni, nehogy elkéssen, sietett feleségül venni a szíve választottját, mielőtt bevonult. Tucatjával estek a hadiesküvők a környéken, és alig volt idő az elváláson búsulni.
A lelkesedés és a háborús munka nem engedett időt sem komor gondolatoknak, sem könnyhullatásnak. A hölgyek egyenruhát varrtak, harisnyát kötöttek, kötszert téptek. A férfiak gyakorlatoztak, és célba lőttek. Katonavonatok mentek át naponta a jonesborói állomáson. Volt köztük tarka egyenruhás, piros, világoskék, zöld kabátos csapat, volt otthon szőtt ruhába és prémsapkába öltözött különítmény, akadtak úrifiúk, a saját finom szövetruhájukban, drága fehérneművel − valamennyi félig kiképzett, félig felfegyverzett, lelkesedő, izgatott, kiabáló fiatal fiú −, mintha majálisra mentek volna.
S a kavarodás közepette történtek az előkészületek Scarlett esküvőjére. Szinte mielőtt ráébredt volna, mi történik, ráadták Ellen fehér menyasszonyi ruháját és csipkefátylát. Arra ébredt, hogy lefelé lépked a tarai ház főlépcsőjén, atyja karján, a vendégekkel zsúfolt előcsarnokba. Mintha álom lett volna, úgy rémlett előtte később a száz és száz gyertya lángja a falakon, anyja szelíd, szeretetteljes, kissé ijedt arca, amint az ajka mozog imádság közben − a lánya boldogságáért könyörgött. Gerald piros arca égett a brandytől és a büszkeségtől, hogy a lánya férje gazdag is, úrifiú is, régi család sarja.
És Ashley ott állt a lépcső alján, karonfogva Melanie-t.
Scarlett ezt gondolta: „Nem, ez nem igaz. Ez nem lehet igaz. Ez csak rossz álom. Fel fogok ébredni. Nem szabad most gondolkoznom, mert sikoltozni fogok, itt, mindenki előtt. Nem gondolkozom most. Majd később, ha nem látom a szemét.”
Igen, olyan volt minden, mint az álom. A mosolygó, üdvözlő vendégek sorfala közt mentek végig. Charles arca piros volt, és hebegve mondta az esküt, ő azonban meglepően tisztán, hidegen és hangosan. Aztán szerencsekívánók fogták őket körül. Csókok, ölelések.... felköszöntők és tánc. Álom, álom.
Még mintha Ashley csókja az arcán és Melanie suttogása: „Látod, most már igazán testvérek vagyunk” − sem lett volna valóság.
De mikor végre elhangzott az utolsó felköszöntő, és véget ért az utolsó tánc, mikor az Atlantából érkezett vendégek úgy-ahogy elhelyezkedtek a tarai házban meg a felügyelői lakásban, és pihenni tértek, ki ágyon, ki pamlagon, mikor a szomszédok hazamentek, hogy a holnapi esküvői ünnepre készüljenek, az álomszerű köd megrezzent és széthullt, mint mikor az üvegkristály porrá mállik.
És megjelent a valóság.
A valóság Charles volt, pirulva és zavarodott képpel, amint hálóingben jött az öltözőfülke irányából.
Természetesen tudta Scarlett, hogy a házaspárok közös ágyban szoktak aludni, de erre mostanáig egy percig sem gondolt.
Ashleyék kerti ünnepélye óta most először ébredt rá igazában, mit cselekedett. Hogy ez az idegen fiú, akit sohasem szeretett, akinek egy percig sem akart igazában a felesége lenni, most ide feküdjön melléje, az ágyba, mikor a szíve szakad meg gyötrelmében, hogy Ashleyt örökre elveszítette, és megbánásában, amiért ilyen meggondolatlanul férjhez ment − nem, ezt nem bírta volna ki.
Mikor Charles tétovázva, lassan az ágyhoz közeledett, rekedten suttogta:
− Visítok, ha közelebb jön! Visítok, ahogy csak bírok! Menjen innen! Ne merjen hozzám érni.
így aztán Charles Hamilton egy karosszékben töltötte az éjszakát, a hálószoba sarkában. Nem volt túlságosan boldogtalan, mert megértette − vagy legalábbis úgy gondolta, hogy megérti − a menyasszonya szende érzékenységét. Szívesen várt, míg félelme elmúlik, de... − fel-felsóhajtott, mialatt keservesen forgolódott kényelmetlen helyén − úgyis kevés az idő a boldogsághoz, hiszen a háborúba kell menni...
Akármilyen lidérces volt a saját esküvője, Ashley ét talán még ennél is nehezebben bírta végigélni. Scarlett almazöld „másnapi” ruhájában állt a Tizenkét Tölgy ültetvény tágas nappalijában, a száz és száz gyertya fénye alatt. Körülötte ugyanaz a tömeg, amely tegnap náluk tolongott. És Melanie Hamilton jelentéktelen arcocskája tündérszéppé magasztosult, mikor hűséget esküdött Ashleynek.
Most aztán vége, örökre. Ashley a másé. Az ő Ashleyje... Nem, már nem az övé. Volt-e valaha? Minden úgy össze volt kavarodva körülötte, és olyan fáradtnak, olyan ijedtnek érezte magát. Ashley azt mondta, hogy szereti. Mi választotta hát el őket? Bárcsak emlékezne rá. De nem emlékezett. A környék pletykáját elhallgattatta azzal, hogy Charles felesége lett, de mit ér ez?... Valamikor olyan fontosnak tűnt. Most már nem. Most csak Ashley volt fontos. Ashley, aki mást vett feleségül. Ő pedig egy olyan ember felesége, akit nemcsak hogy nem. szeret, de idegennek érez.
Mennyire sajnálta most az egészet! Hányszor hallotta, hogy valaki arcul köpte önmagát, de ez eddig csak olyan szólásmondás volt számára. Most tudta, mit jelent. És párhuzamosan azzal a vágyával, hogy megszabaduljon Charlestől, nyugalomban visszatérjen Tarára, és ismét ártatlan lány legyen, kifejlődött benne az a tudat is, hogy mindenért csak magának tehet szemrehányást. Ellen megkísérelte, hogy megakadályozza, de nem hallgatott rá.
Valami ködös féleszméletlenségben táncolta végig Ashley lakodalmának éjszakáját. Gépiesen beszélt, mosolygott, és magában eltűnődött az emberek képtelen ostobaságán, akik boldog asszonynak tartják, és nem látják meg rajta, hogy halott a szíve. Hála istennek, nem látják!
Ezen az éjszakán, mikor Mammy segített neki levetkőzni, s aztán tapintatosan eltűnt, Charles pedig félénken bukkant elő, mint tegnap, az öltözőszobából, Scarlett keserves sírásra fakadt. Sírt és sírt vadul, kétségbeesetten. Charles megpróbálta vigasztalni. Szó nélkül sírt, míg el nem apadt a könnye, és végül csendesen, halálfáradtan zokogott a fiú vállán.
Ha nincs háború, most egyheti állandó vendégjárás következett volna a szomszédságban, bálokkal és kerti ünnepélyekkel a két ifjú pár tiszteletére, mielőtt Saratogába vagy más divatos helyre nászútra mentek volna. Ha nincs háború, Scarlett harmadnapi, negyednapi, ötödnapi más-más új ruhát viselt volna Fontaine-ék, Calverték és Tarletonék lakomáin. De most elmaradtak a mulatságok, és elmaradt a nászút is. Egy héttel az esküvő után Charles bevonult Wade Hampton csapatához, és két héttel utána Ashley is elment a truppal.
Ez alatt a két hét alatt egyszer sem volt Scarlett egy pillanatra sem egyedül Ashleyvel, nem válthattak egyetlen szót sem. Még a búcsú rettenetes pillanatában sem, mikor útközben a vonat felé megállt egy pillanatra a kocsival Tara előtt. Melanie, asszonyos kalappal a fején, nagykendőben, új komolysággal és méltósággal keskeny arcán, a karjába kapaszkodott, és Tara egész népe, fehér és fekete egyaránt, összefutott, hogy elbúcsúzzék Ashleytől, aki a háborúba indul.
Melanie feltekintett a férjére:
− Meg kell csókolnod Scarlettet, Ashley. Hiszen most már a testvérünk.
És Ashley lehajolt, és megérintette hideg ajkával az arcát. A férfi vonásai mintha megnyúltak volna. Merev volt és szótlan, Scarlett nem tudott örülni a csókjának sem, olyan keserű volt a szíve, hogy Mellynek köszönheti. Melanie minden erejével átölelte, mikor elindultak.
− Ugye hamarosan eljössz Atlantába, és meglátogatsz engem és Pittypat nénit? Ó, drágám, olyan jó lenne, ha eljönnél. Úgy szeretném jobban megismerni az én Charlie-m feleségét.
Eltelt öt hét. Félénk, szerelemtől égő, rajongó levelek érkeztek Charlestól Dél-Carolinából.
A hetedik héten Hampton ezredestől érkezett sürgöny, majd kedves hangú, részvétteli levél. Charles meghalt. Hampton már előbb is táviratozott volna, de Charles nem vette komolyan a betegségét, és nem akarta megijeszteni hozzátartozóit. A szerencsétlen fiú nem érhette el a harci dicsőséget. Csúfosan és hirtelen vitte el a fekete himlő, anélkül hogy közelebb került volna a jenkik seregéhez, mint amennyire a dél-carolinai kaszárnya volt.
Aztán megszületett Charles fia, és mert szokás volt a hősi halottak gyermekeit apjuk vezéréről elnevezni, Wade Hampton Hamiltonnak keresztelték. Scarlett sírt, mikor megtudta, hogy másállapotban van, és azt kívánta, bár meghalna inkább. De nagyszerű egészségben hordta ki a gyermekét, és olyan könnyen hozta a világra, és olyan gyorsan épült fel, hogy Mammy bizalmasan kijelentette előtte, hogy ez nem úri dolog, az úrihölgyek többet szoktak szenvedni ilyenkor. A gyermek iránt kevés szeretetet érzett, bár ezt gondosan titkolta mások előtt.
Nem akarta a gyermeket, nem szenvedett meg miatta, és most, hogy itt volt, nem látszott hihetőnek, hogy ez a gyermek az ő lényének egy része.
Noha testben illetlenül gyors idő alatt erősödött meg újra, lélekben beteg maradt. Fásult és kedvetlen volt.
Hiába igyekezett az egész ültetvényen mindenki, hogy felvidítsa. Ellen összeráncolt, aggódó homlokkal jártkelt, és Gerald gyakrabban káromkodott, mint máskor, s egyre-másra hozta a sok fölösleges ajándékot Jonesboróból. Még az öreg Fontaine doktor is megvallotta, hogy nem érti a dolgot. Bizalmasan megmondta Ellennek, hogy úgy véli, itt lelki gyötrelemről van szó. Scarlettnek a szíve tört meg, azért olyan ingerlékeny és nyugtalan néha, közömbös, fásult máskor. Scarlett unta az életet, unt mindent, unta, hogy anya legyen.
Unalmát semmi sem űzhette el. A környéken nem esett egyetlen táncmulatság, és halott volt a társadalmi élet is, mióta a trupp elment. A csinos és kedves fiúk egytől egyig bevonultak. Csak az öregek, a nyomorékok és asszonyok voltak otthon, ezek pedig azzal töltötték az időt, hogy varrtak, kézimunkáztak, minél több gyapotot és kukoricát termeltek, teheneket és disznókat neveltek a hadsereg számára. Férfit nem is láttak, legfeljebb mikor Suellen öregecske gavallérja, Kennedy lovagolt át Tarára havonként egyszer, hogy a megajánlott járulékot összeszedje.
Scarlett özvegy volt, és minden öröme a sírban... Legalábbis mindenki azt hitte, s el is várta tőle, hogy így viselkedjék. Ez is bosszantotta. De hiába, özvegyasszony lett, és vigyáznia kellett, hogyan viselkedik. Szó sem lehetett többé a lányok mulatságairól. Komolynak, bánatosnak kellett lennie mindig. Ellen alaposan elmagyarázta ezt neki, miután egyszer rajtakapta Frank segédtisztjét, hogy a kerti hintán hintáztatja Scarlettet, és úgy megnevetteti, hogy mindenről megfeledkezve sikongat. Akkor nagyon megrendült Ellen. Megmondta a lányának, hogy özvegyasszonynak kétszeresen kell magára vigyáznia.
„Pedig csak a Jóisten tudja − gondolta Scarlett, míg engedelmesen hallgatta az anyja lágy hangját −, milyen kevés örömük van az életben az asszonyoknak. Akkor hát az özvegyeknek okosabb lenne mindjárt meghalni.
Az özvegyasszony csak csúnya, fekete ruhákat hordhat, egyetlen színes szalag nélkül, szó sem lehet virágról, csipkéről vagy ékszerről. Legföljebb onix-melltűt viselhet, vagy olyan nyakláncot, amit az elhunyt hajából fontak. A fekete kreppfátyol, melyet kalapjára tűz, legalább a térdéig kell hogy érjen, és csak három esztendő múltán vehet fel rövidebbet, vállig érőt. Az özvegynek nem illik hangosan beszélni vagy nevetni. Ha mosolyog is, mosolyában legyen valami gyászos. És ami a legborzasztóbb, a világért sem szabad magára vonnia az urak érdeklődését semmiféle társaságban. Ha pedig valamelyik úriember olyan rosszul nevelt lenne, hogy érdeklődéssel fordul feléje, meg kell fagyasztania egy méltóságteljes, jól választott megjegyzéssel, mely sírban nyugvó férjére vonatkozik. Igaz − gondolta sóhajtva Scarlett −, akad azért özvegyasszony, aki férjhez megy, de mikor? Vén csoroszlya korában. És kihez? Valami kétségbeesett özvegyemberhez, akinek nagy ültetvénye és legalább egy tucat gyermeke van.”
A házasság sem kellemes állapot, de az özvegység... ó, ez az élet vége. Milyen buták az emberek! Minek beszélnek neki arról, hogy micsoda boldogság lehet számára a kis Wade, aki síron túli ajándéka szeretett férjének. És hogy most van kiért élnie. Scarlett természetesen nem mondott ellent, de nagyon keveset törődött a kicsivel, és néha nehéz volt emlékeznie rá, hogy egyáltalán a világon van.
Ha felébredt, egy álmos, édes, kábult pillanatig minden reggel a régi Scarlett volt; a nap gyönyörűen sütött kint a magnóliafák közt, a madarak énekeltek, a sült szalonna szaga bejött a konyha felől. Ilyenkor gondtalan és fiatal volt megint. Aztán meghallotta a kiállhatatlan, éhes nyafogást, és meghökkenve gondolta: mi az, valami kisgyerek van a házban?... És utána jött a megdöbbenés: persze, hiszen ez a kisgyermek az enyém!
Ijesztő volt. Rettenetes.
És Ashley... Ó, különösen Ashley! Életében először gyűlölte Tarát, gyűlölte a hosszan kanyargó vörös utat, mely a folyó felé vezetett, a fehér gyapottáblákat a téglaszín földeken. Minden talpalatnyi föld, minden fa, minden patak, minden kerítés rá emlékeztette. Más asszonyé lett, és a háborúba ment, de a szelleme még kísértett az utakon az esti félhomályban, még fel-felmosolygott rá bágyadt szürke szemével az árnyékos udvaron. Ha lódobogás zaja közeledett a Tizenkét Tölgy ültetvény felől, a folyó irányából, egy édes, önfeledt pillanatig ezt gondolta magában: Ashley jön!
Most a Tizenkét Tölgy ültetvényt is gyűlölte, pedig mennyire szerette azelőtt. Gyűlölte, és mégis vonzódott hozzá, sokszor elment, hogy hallja az öreg Wilkest meg a lányokat Ashleyről beszélni... Felolvasták Virginiából írt leveleit. Fájt neki, de végig kellett hallgatnia. Ki nem állhatta a merev nyakú Indiát és a bolondos, vihogó Honeyt, tudta azt is, hogy ők sem éreznek iránta másképpen, mégis újra és újra ott ült náluk. És valahányszor hazaérkezett, rosszkedvűen vetette magát az ágyára, és nem akart vacsorázni.
Ez aggasztotta Ellent és Mammyt talán leginkább. Mammy csábító ételeket cipelt fel a szobájába, többször említette, hogy aki özvegy, az annyit ehet már, amennyi jólesik. De Scarlettnek nem volt étvágya.
Mikor Fontaine doktor őszintén megmondta Ellennek, hogy az ilyen lelki baj gyakran lassú pusztuláshoz vezet, Ellen halálsápadtan nézett rá, mert a szíve mélyén már régóta ettől félt.
− Nincs segítség, doktor úr?
− Levegőváltozás kell, új körülmények, új élet. Ez lenne a legjobb − felelte az öreg doktor, aki szeretett volna mielőbb megszabadulni kényelmetlenné vált betegétől.
Scarlett tehát minden öröm nélkül, de engedelmesen elindult a kisfiával együtt előbb Savannah-ba, hogy meglátogassa az O'Hara és Robillard rokonságot, azután Charlestonba és környékére, Ellen nénjeihez. De egy hónap múlva váratlanul visszajött. Nagyon kedves volt hozzá Savannah-ban mindenki, de James, Andrew meg a feleségeik nagyon öregek voltak, és örültek, ha békén üldögélhetnek, s beszélgethetnek a régi jó időkről. Scarlettet ez nem érdekelte. Charlestonban pedig egyáltalán nem érezte jól magát.
Pauline néni meg a férje, egy kis, töpörödött öregember, aki régimódi udvariasságával mintha valami elmúlt korból maradt volna itt, egy elhagyott ültetvényen élt, még távolabb minden emberlakta helytől, mint Tara. A legközelebbi szomszéd háza húsz mérföldnyi távolságban volt, és elhagyatott őserdőkön, ciprussal benőtt mocsarakon át vezetett arra egy sötét, félelmetes ösvény. A vén tölgyeket folyondár és moha nőtte be, kísértetiesen lengtek a függönyszerű szürkészöld élősdi növények a félhomályban. Scarlettnek Gerald kísérteties ír meséi jutottak az eszébe. Hideg szaladt végig a hátán. Egész nap csak kötögettek, és hallgatták Carey bácsi felolvasását Bulwer-Lytton erkölcsnemesítő munkáiból.
Eulália néni háza magas fallal körülkerített kertben állt Charlestonban. Scarlett, aki hozzá volt szokva Tarában a kilátáshoz, a távoli dombok hullámzó soraihoz, úgy érezte, mintha börtönben lenne. Itt elég élénk volt az élet, de Scarlett nem szerette Eulália néni vendégeit. Nagyon magasan hordták az orrukat, és egyébről sem beszéltek, csak a hagyományokról meg a családok előkelőségéről. Nagyon jól érezte, hogy lenézik az apja miatt. Érezte azt is, hogy Eulália néni mentegetőzik helyette a háta mögött. Ez mérgesítette, mert éppen úgy nem törődött az előkelősködő családokkal, mint az apja. Büszke volt Geraldra és arra, hogy minden segítség nélkül, a maga erejéből boldogult, ravasz ír eszével és bátorságával.
És ezek a charlestoniak olyan nagyra voltak vele, hogy mennyit tettek ők a Sumter-erőd ügyében! De az istenért, hát nem fogták fel, hogy ha nem ők lettek volna azok a túl buzgók, hogy kilőjék az első golyót, amely kirobbantotta a háborút, hát akad egy másik bolond, aki megteszi. Amellett Scarlett a georgiai felvidék tájszólásához szokott, és a déliek elnyújtott beszéde, furcsa tájszólása annyira idegesítette, hogy sikítani tudott volna, valahányszor hallotta. Egy alkalommal annyira nem tudott uralkodni magán, hogy vendégségben az apja kedvenc káromkodása szaladt ki a száján, persze nagynénje nem kis rémületére. Visszament hát Tarára. Még mindig jobb, ha Ashley emléke kínozza, mint ha a charlestoni tájszólás.
Ellen, aki éjjel-nappal dolgozott, hogy az ültetvény hozamát megkétszerezze, és minél többet ajánlhasson fel a Konföderáció céljaira, megrémült, mikor legidősebb lánya soványan, sápadtan, élesnyelvűen jött vissza Charlestonból. Tudta, mi az, ha az embernek a szíve törik meg. Éjszakáról éjszakára álmatlanul feküdt a hortyogó Gerald mellett, és próbált kitalálni valamit, ami enyhítené Scarlett gyötrődését. Charles nagynénje, Pittypat néni, aki derék, érzékeny szívű, kövér hölgy volt, gyakran írt neki, és kérte, engedje eí hosszabb időre Scarlettet hozzá. Ellen most mérlegelte először komolyan ezt a tervet.
Pittypat néni részletesen leírta, hogy ő meg Melanie egyedül vannak a nagy házban „minden férfitámasz nélkül, most, hogy szegény jó Charles nincs többé. Melly és én kimondhatatlanul örülnénk, amellett sokkal nagyobb biztonságban éreznénk magunkat, ha Scarlett velünk lenne. Három elhagyatott nő jobban megvan együtt, mint kettő. És talán a drága⁻ Scarlett is talál majd némi vigasztalást bánatában, ha, mint Melly, segít ápolni hőseinket az itteni kórházakban. Végül pedig Melly is, én is úgy szeretnénk már látni a drága kisfiúcskát...”
Scarlett poggyászát újra becsomagolták, a táskákat telirakták gyászruhákkal. És elindult Atlantába Wade Hamptonnal meg a kisfiú dajkájával, Prissyvel, egész sereg tanáccsal és száz dollárral konföderációs, vagyis déli bankjegyben, amit az apja tett az erszényébe. Nem érzett különösebb vágyat Atlanta után. Pittypat nénit bolondos öreg vénkisasszonynak tartotta, s a gondolat, hogy egy fedél alatt éljen Ashley feleségével, keserves volt a számára. De itthon is keserves volt élni. Utóvégre mindegy... és minden változatosság csak jő...

 

 

 

Második rész

 

8

Amint a vonat 1862 májusában Atlanta felé vitte Scarlettet, arra gondolt, hogy talán Atlanta mégsem lesz olyan unalmas, mint Charleston vagy Savannah, és bármennyire nem örvendett Pittypat néninek és Melanie-nek, kíváncsian tekintett az út elé. Legalább látja majd, mennyire változott a város legutóbbi látogatása óta, közvetlenül a háború kitörése előtt.
Atlanta mindig jobban érdekelte, mint más városok, mert mikor még kisgyermek volt, Gerald azt mondta neki, hogy éppen olyan idős, mint ő. A telepet akkor nevezték el Atlantának, amikor Scarlettet keresztelték. Savannah második évszázadát élte már. Charleston pedig a harmadikat. Olyanok voltak, mint egy-egy öreg nagyanya, aki a napsütésben legyezgeti magát. De Atlanta fiatal volt, nyers, makacs és zajos, akárcsak Scarlett.
Mikor Gerald Georgiába érkezett, nyoma sem volt még Atlantának, az őserdő háborítatlanul élte itt a maga életét. A következő évben, 1836-ban azonban az állam kijelölte az északnyugati vasúti vonal irányát, azon a területen keresztül, melyről csak nemrég űzték el a cherokee indiánokat. A vasúti vonal georgiai kiindulása mindaddig bizonytalan volt, míg egy évvel később valami mérnök le nem szúrt egy karót a vörös agyagba, s Atlanta, első nevén Terminus, megszületett. Akkor még nem volt vasút Észak-Georgiában, és alig-alig volt másutt is. De azokban az években, mielőtt Gerald elvette Ellent, a csöppnyi település, huszonöt mérföldnyire Tarától északra, lassanként faluvá népesült, és a vasútvonal is tovább fejlődött. Akkor kezdődött tulajdonképpen a vasútépítés korszaka. Augustából, a régi városból egy második vasútvonal nyúlt ki nyugat felé, végig az államon, hogy összeköttetést teremtsen a Tennessee felé vezető vonallal. Savannah-ból, a másik öreg városból egy harmadik vonal épült Macon felé, Georgia szívébe, és onnan Gerald saját járásán keresztül Atlantáig, hogy összeköttetést teremtsen a másik két vonallal, és Savannah kikötőjét összekösse a nyugati vidékekkel. Ugyanezzel a céllal épült az ifjú Atlantából még egy vonal délnyugat felé Montgomeryig és Mobiléig.
Mivel pedig a vasútvonal volt a szülőapja, Atlanta is úgy fejlődött, ahogyan a vasút. Négy vasútvonal csomópontja lett, amelyek összekötötték nyugattal, déllel, a partvidékkel és Augustán át északkal és kelettel is. Minden irányú utazás gócpontjává vált, és a kis falu megelevenedett.
Mire Scarlett tizenhét éves lett, Atlanta a földbe szúrt egy szál karótól eljutott a tízezer lakosú városkáig, és az egész állam érdeklődésének középpontjában állott. Az idősebb, csendesebb városok azzal a meglepetéssel tekintettek rá, amivel a tyúk nézi, ha kacsát keltett ki. Miben különbözött a város annyira a többi georgiai várostól? Miért fejlődött olyan gyorsan? Végtére is nem volt semmi más, ami vonzóvá tette, csak a vasút és egy maroknyi meglehetősen lármás ember.
Igen, az emberek, akik előbb Terminusnak, azután Mártafalvának és végül Atlantának nevezték a várost, lármás, zajos, eleven emberek voltak. Nyughatatlan, erélyes emberek jöttek ide Georgia öregebb vidékeiről és a távolabbi államokból is, és megtelepedtek a vasútállomás körüli központ környékén. Lelkesedéssel jöttek. Épületeiket a vasúti raktár közelében kereszteződő öt sáros, poros, piszkos út mentén emelték. Itt voltak az üzletházak. Finomabb építkezésű otthonaik a Whitehall és a Washington utcákon sorakoztak, no meg annak a dűlőútnak a mentén, amelyet évezredeken át mokasszinba bújtatott indián lábak tapostak ki, és amelyet Peachtree-nyomnak neveztek. Büszkék voltak a helyre, gyors növekedésére és magukra is, amiért ilyen gyorsan növekedett városkájuk. Mondjanak az öregebb városok Atlantára, amit akarnak, Atlanta fel se veszi.
Scarlett mindig szerette Atlantát, éppen azért, amiért Augusta, Savannah és Macon átkozta. Mint maga Scarlett, a város is a régi és az új Georgia keveréke volt, s benne a régi gyakran szorult háttérbe az önfejű és kötekedő újjal szemben. Amellett volt számára valami személy szerint is izgatóan érdekes abban a városban, amely akkor született, vagy amelyet legalábbis akkor kereszteltek meg, amikor őt.
Az éjjel viharos szél és eső volt, de mikor Scarlett Atlantába érkezett, meleg napsugár próbálta felszikkasztani a város utcáit, amelyek vörös, kanyargó sárfolyók és patakok voltak. Az állomás körüli nagy nyílt teret annyira összevissza vágták és dagasztották a kocsik meg szekerek, hogy olyan volt, mintha egy csorda disznó hempergett volna meg a sárban. Néhol tengelyig süppedt a kerék. Katonai társzekerek és sebesültszállító öcsik álltak hosszú sorban, beteg katonákat, élelmiszert, muníciót, ruhaneműt raktak ki és be a sínek mentén. Nagy kavarodás, lárma közepette vergődtek előre szekerek; kocsisok káromkodtak, öszvérek majd megfeszültek, a sár szerteszét fröccsent.
Scarlett a vonat alsó lépcsőjén állt − csinos, karcsú kis fekete ruhás asszonyka, libegő hosszú kreppfátyla majdnem a sarkáig ért. Tétovázva nézte a mély sarat. Hol lehet Pittypat néni? De nyomát sem látta a kövér, piros arcú kisasszonynak. Helyette egy sovány, őszülő hajú öreg néger lépett oda méltóságteljes és öntudatos arckifejezéssel. Megállt a sárban, és levette a kalapját.
− Scarlett asszonyság? Én Peter vagyok, Pittypat kisasszony kocsisa. Ne tessék a sárba lépni! − mondta szigorúan, amint Scarlett összefogta a szoknyáit, hogy leszálljon. − Az asszonyságnak sincs több esze, mint Pittypat kisasszonynak? Pedig ő olyan, mint egy gyermek, és mindig nedves lesz a lába. Majd én viszem az asszonyságot.
Felkapta Scarlettet, aztán amint meglátta Prissyt Scarlett mögött, karjában a kisbabával, egy pillanatra fejcsóválva állt meg.
− Ez a kis úrfi dajkája? Nagyon fiatal még, hogy Charles úr egyetlen kisgyermekét rábízza az asszonyság.
Hallod-e, te! Gyere utánam, de nehogy le találd ejteni a gyermeket!
Scarlett tehetetlenül engedte, hogy átcipeljék a sáron a kocsihoz, és lenyelte azt is, ahogyan Peter bácsi közölte róla meg Prissyről alkotott véleményét. Charles többször beszélt neki az öreg Peterről.
− A vén Peter − mondta − Mexikóban volt az apámmal, együtt küzdötte vele végig a háborút, ápolta, mikor megsebesült, és megmentette az életét. Tulajdonképpen Peter bácsi nevelt engem is, Melanie-t is, mert nagyon kicsinyek voltunk, mikor a szüleink meghaltak. Pittypat néni akkoriban veszett össze a bátyjával, Henry bácsival, így aztán eljött hozzánk, és azóta nálunk is maradt. De Pittypat néni világéletében olyan gyermeklelkű lesz, mint kiskorában volt, és az öreg Peter is úgy bánik vele. Mindent Peter bácsi intéz nálunk. Ο gondolta jónak, hogy tizenöt éves koromtól kezdve nagyobb zsebpénzt kapjak, ő kötötte magát ahhoz, hogy a harvardi egyetemre menjek, ő mondta meg, mikor van itt az ideje, hogy Melly feltűzze a haját és társaságba járjon. Ő szólt rá a nénire, hogy ne menjen ki sétálni, mert nagy a sár, vagy hogy vegyen fel kendőt, mert hidegen fúj a szél. A legeszesebb néger a világon, és az életét adná értünk. Az egyetlen baj az, hogy nem ő a mi rabszolgánk, hanem mi vagyunk az övéi, testestül-lelkestül.
Charles minden szava valónak bizonyult. Peter bácsi ültette őket a kocsiba, aztán felkapaszkodott a bakra, és kezébe vette a gyeplőt.
− A kisasszony ájuldozott, merthogy ki szeretett volna jönni az asszonyság elé, de én nem engedtem. Attól félt, hogy az asszonyság nem fogja megérteni, pedig minden okos ember láthatja, hogy ilyen sárban csak meghűtötte volna magát, és tönkretette volna az új ruháját. Jobb lesz, ha az asszonyság fogja a gyereket, mert ez a kis liba ki fogja ejteni a kezéből.
Scarlett rátekintett Prissyre és felsóhajtott. Ami igaz, igaz. Prissy nem volt éppen a dajkák mintaképe, még látszatra sem. Nagyon is hamar jutott előre a ranglétrán, és a kurta szoknyás, százvarkocsos kis néger gyerek egyszerre felelősségteljes méltóságba került.

 

Most hosszú kalikóruha volt rajta, és hófehér turbán a feje tetején. Szó sem lehetett volna erről a gyors előléptetésről, ha nincs háború, és a háborús feladatok Tarán nem teszik lehetetlenné Ellennek, hogy elengedje Mammyt vagy Dilceyt, vagy akár csak Rosát vagy Teenát. Prissy soha nem volt még Tara és a Tizenkét Tölgy ültetvény határain túl, és a vasúton való utazás, a nagy méltóság, amibe belecseppent, egészen megzavarta. A vonaton is folyton ugrált, úgyhogy egész úton Scarlett-nek kellett tartania a gyermeket. Most pedig, mikor meglátta a magas házakat és a sok embert, egészen elvesztette a fejét.
Scarlett Mammy öreg, kövér karja után vágyódott. Mammy csak rátette kezét egy gyermekre, és az mindjárt abbahagyta a sírást. De Mammy Tarán volt, és Scarlett nem tudta, mit is kezdjen a gyermekkel. Nem volt értelme, hogy elvegye Prissytől. Ugyanúgy ordított, ha ő tartotta, mint ha a kislány kezében volt. Amellett hadonászó kis kezével beleakadt volna a szalagjaiba, és rendetlenné tette volna a ruháját. Így hát inkább úgy tett, mintha nem hallaná Peter bácsi indítványát, hogy vegye át a gyereket.
„Talán egyszer majd megtanulom, hogyan kell a csecsemőkkel bánni − gondolta kissé idegesen, amint a kocsi nagy zökkenésekkel kivergődött a vasútállomás környékét ellepő mély sárból. − De nem hiszem, hogy valaha is kedvem lesz játszadozni velük.”
Ahogy a kis Wade arca most egészen kivörösödött a sírástól, durván rászólt Prissyre:
− Dugd a szájába azt a cukrot; ami a zsebedben van, Prissy. Tudom, hogy éhes, de most nem segíthetek rajta.
Prissy előkaparta a cukrot, amelyet Mammy reggel a zsebébe dugott, és a kisfiú lassanként elhallgatott.
Most, hogy Peter bácsi a mély sárban ügyesen átkormányozta a kocsit a téren, és a Barackfa utcán indultak felfelé, Scarlett hónapok óta először érzett igazi érdeklődést. Mennyit fejlődött a város, mióta utoljára itt járt! A háború természetesen nagyon élénkítette a forgalmat. A vasútvonalak, amelyek békében kereskedelmi gócponttá tették Atlantát, most egyben hadiközponttá is avatták, s most, a háború idején, hadászati szempontból létkérdést jelentettek. A város távol feküdt az arcvonaltól, és a kapcsolatot tartotta fent a két konföderációs hadsereg, a virginiai seregek és a tennessee-i és nyugati seregek között. Ugyanakkor Atlanta kötötte össze a két hadsereget a déli vidékekkel, ahonnan az ellátás érkezett. Sőt mivel a háború megkövetelte, Atlanta a gyáripar központja és kórházközpontja lett a déli seregeknek, és itt voltak a déliek központi raktárai, amelyekben az élelmet, fegyvert és felszerelést gyűjtötték össze a frontcsapatok számára.
Scarlett körülnézett az annyira jól ismert városban. Mintha nyoma veszett volna. A város, amelyet most látott, egyik napról a másikra csecsemőből egy szorgos, nagyon elfoglalt óriássá nőtt.
Rajzott, mint egy méhkas. Büszkélkedett azzal, hogy mekkora jelentősége van a Konföderációban, és éjjelnappal folyt a munka, hogy a mezőgazdasági vidék iparivá változzék. A háború előtt a déliek arra voltak büszkék, hogy Marylandnál délebbre alig volt gyapotgyár, gépgyár, arzenál vagy malom. Délen államférfiak, katonák, ültetvényesek és orvosok, jogászok és költők teremtek, de gépészmérnökök nem.
A déliek lenézték a mérnöki munkát és az ipart. Bajlódjanak a jenkik ilyen alacsonyrendű foglalkozásokkal. Most azonban fordult a helyzet, a déli kikötőket blokád alá helyezték az északi hadihajók, csak nagyon kevés csempészárut sikerült behozni Európából, és Dél kétségbeesetten igyekezett, hogy maga gyártson magának hadianyagot. Észak az egész világtól kaphat anyagot és katonát, s az írek és németek ezrével özönlöttek az Államok seregébe, csábította őket az Észak által kínált zsold.
Atlantában a gépgyárakat igyekeztek hadianyaggyárakká átalakítani − nagy erőfeszítések árán, mert Délen egyáltalán nagyon kevés gép volt, amelyet mintának használhattak volna, és majdnem minden szeget, minden kereket azoknak a rajzoknak nyomán készítettek el, amelyeket Angliából csempésztek keresztül a kikötőzárlaton. Egyre-másra idegen arcok bukkantak fel Atlantában, és a polgárok, akik egy év előtt gőgösen kapták fel a fejüket, ha akár csak nyugati tájszólást hallottak, most rá se hederítettek az európai idegen nyelvekre, azoknak a beszédére, akik átjöttek a zárlaton, hogy a Konföderációnak hadianyagot gyártsanak. Jó szakértők voltak valamennyien, és nélkülük aligha tudtak volna puskát, pisztolyt, ágyút és lőszert gyártani.
Szinte a város szívének dobbanását lehetett hallani, ahogyan a munka éjjel-nappal folyt, és tömték az anyagot a vasútvonalak erein át a két arcvonalra. Vonatok érkeztek és robogtak ki a városból a nap és éjszaka minden órájában. Az újonnan épült gyárakból fekete korom hullott a fehér házakra. Ahol az utcák egy év előtt még foghíjasak voltak, ott most új gyárak ontották a hámot, nyerget, bakancsot, telepekről özönlöttek a puskák és az ágyúk, öntödék készítették a vasúti síneket és kocsikat, hogy pótolják azt, amit az északiak elpusztítottak. A gyárak már érezték a vashiányt, mert csak kevés érkezett Európából a blokádon keresztül, és az alabamai bányák majdnem semmit sem termeltek, hiszen a bányászok mind a fronton voltak. A városban nem volt vaskerítés, nem volt vasrács, nem volt egyetlen vaskapu, mind beolvasztották.
Itt, a Barackfa utcán és mellékutcáiban voltak a különféle parancsnokságok, a katonai bizottságok, a távírászcsapatok, a postaszolgálat egységei, a vasúti szállítás parancsnoksága és az élelmezési főtiszt, és mindenütt nyüzsögtek az egyenruhák. A város külterületén voltak a javítóműhelyek, az állategészségügyi szolgálat műhelyei, amelyek körül hosszú sorokban álltak lovak és öszvérek, az utcák két oldalán pedig a kórházak sorakoztak.
Amikor ezt Peter bácsi elmagyarázta, Scarlett úgy érezte, hogy Atlanta a sebesültek városa lehet, mert számtalan központi kórház, kiegészítő kórház és lábadozó kórház volt mindenfelé. És a vonatok napról napra egyre több beteget és sebesültet ontottak.
A kisváros eltűnt, és a rohamosan növekedő város képét a lankadatlan lelkes erélyesség és mozgalmasság alakította ki. Ennek a nagy sietségnek a láttára Scarlettről is lehámlott a falusi nyugalom, felfrissült, szinte lélegzetét is visszatartotta izgalmában, de örült is neki, Valami kellemes izgalom lebegett az egész város felett, ami őt is magával ragadta. Úgy érezte, hogy a város meggyorsult szívverése együtt dobog az ő szívével.
Scarlett érdeklődve figyelte a sok új épületet az utcák hosszában. A gyalogjárókon mindenféle egyenruhát lehetett látni. Sok gyógyuló sebesült is sántikált mankón vagy felkötött karral, legtöbbnyire egy-két könyörületes szívű honleány társaságában. A gyakorlóterek felől trombitaharsogás, dobpergés, vezénylés hallatszott. És − úgy érezte, torkában ver a szíve − meglátta Scarlett az első jenki egyenruhát is: Peter bácsi odamutatott ostorával az utca közepére, ahol egy csapatnyi lehorgasztott fejű, kék kabátos hadifoglyot kísértek feltűzött szuronnyal a Konföderáció katonái az állomás felé.
Scarlett egyre jobban felélénkült. Wilkesék kerti ünnepélye óta először tudott gyönyörűséget találni az életben. Vonzotta az élénkség, a lüktető elevenség. Mintha a város szíve dobogott volna mindenütt az utcákon.
Pedig még felét sem látta igazában mindannak, ami a háborúban Atlantában összezsúfolódott. Vele járt a háború minden jelensége, új jelenségek is, amelyeket addig Délen nem ismertek ennyire. Prostituáltak serege követte a hadsereget, elárasztotta a várost, és a rossz hírű házak zsúfolva voltak nőkkel, nem kis megbotránkozására az egyházi embereknek. Minden szálló, minden kocsma, minden kiadó szoba tömve volt a sebesültek rokonaival, akik szeretteik közelében kívántak lenni, hogy a kórházban meglátogathassák. Emellett egymást érték a bálok, táncestélyek, jótékonysági bazárok. Számtalan hadiesküvőt kötöttek a templomokban, a vőlegény egyenruhában feszített, a menyasszony ruhája csempészett külföldi anyagból készült, és az ifjú férj bajtársainak magasra emelt kardjai alatt vonult ki a templomból, hogy csempészett pezsgőt igyanak a lakomán, s aztán könnyzáporral búcsúzzanak el... Éjszakánként táncoló lábak dobogásától visszhangzottak a sötét fával szegélyezett utak, és a családi házak ebédlőiből zongoraszó áradt. Vékony lányhangok énekelték katonavendégeiknek a közkedvelt háborús dalt: Megszólalnak a trombiták ... és a panaszos, szintén közkedvelt balladát: Megjött a leveled, de későn ... És a fényes szemekben, amelyek soha nem ismertek még igazi bánatot, könnyek csillogtak ilyenkor.
A ragadós, cuppogós sárban lassan haladtak előre. Peter bácsi ide-oda mutogatott, és magyarázta a nevezetességeket.
− Az ott a fegyvergyár. Azért füstös a levegő, mert a kéményből mindig jön a korom. És milyen lárma van éjjel! Alig lehet aludni. Nem állhatunk meg, asszonyság, majd máskor meg lehet nézni, de megígértem Pittypat kisasszonynak, hogy sietünk. Most hajtsa meg szépen a fejét az asszonyság, és mosolyogjon, ott állnak Mrs. Merriwether meg Mrs. Elsing, és integet mind a kettő.
Scarlett előtt homályosan ismerős volt a két név. Mintha ez a két hölgy is ott lett volna az esküvőjén. Gyorsan oldalt nézett és bólintott. A két hölgy kocsija ott vesztegelt egy kereskedés előtt. A boltos meg két segédje a gyalogjáró szélén álltak, szövetekkel a karjukon, s mutogatták az árut. Mrs. Merriwether magas, kövér asszony volt, olyan erősen fűzte magát, hogy a keble előreállt, mint valami hajóorr. Vasszürke hajából egy hamis tincs kunkorodott a homlokára, ami makacsul barna volt. Kerek, piros arcán jóakaratú ravaszság tükröződött, amellett száz lépésről látszott rajta, hogy ahol megjelenik, ott ő parancsol. Mrs. Elsing fiatalabb volt nála, törékeny alakján, sovány arcán még látszottak hajdani szépsége nyomai. Ő is éppen ilyen parancsoló arckifejezéssel emelte magasra a fejét.
Atlanta pillére abban az időben három asszony volt. Mrs. Merriwether, Mrs. Elsing és egy harmadik, Mrs. Whiting. Ők voltak a patrónusai a három templomnak, amelyhez tartoztak, ők kormányozták a papságot, az énekkart és az egyházi vezetőséget. Ők rendezték a jótékonysági bazárokat, és elnököltek a varródélutánokon. Ők voltak a bálok és piknikek háziasszonyai. Ők tudták, ki kötött jó és ki kötött rossz házasságot, ki iszik titokban, ki mikor vár kisbabát. Ők tudták könyv nélkül az összes georgiai, dél-karolinai és virginiai családok leszármazási tábláját. A többi állam családjaival azért nem törődtek, mert úgy gondolták, hogy aki valami értéket képvisel a világon, az csak ebből a három aljamból származhatik. Tudták, mi a tisztességes viselkedés, és mi a nem tisztességes, és soha nem mulasztották el érthetően kifejezni a véleményüket, Mrs. Merriwether harsányan, Mrs. Elsing előkelő fuvolahangon és Mrs. Whiting elkeseredett és rémült suttogással, mintha azt mondaná, hogy utál ilyesmiről beszélni, de kénytelen. A három hölgy szívből unta és utálta egymást, akár a római triumvirátus tagjai, de mézédesen beszéltek egymással, és állandóan együtt lehetett látni őket. Talán éppen ezért.
− Megmondtam Pittypatnak, hogy az én kórházamba foglak beosztani, édesem − harsogta Mrs. Merriwether, már messziről mosolyogva Scarlett felé. − Nehogy elígérd magad Mrs. Whitingnak vagy a doktornénak! Mrs. Meade már éppen elég fiatal asszonnyal dolgozik!
− Ó, dehogy, dehogy! − integetett Scarlett, akinek fogalma sem volt róla, miről beszél az asszonyság, de jólesett neki, hogy valahol szükség van rá, és szívesen fogadják. − Remélem, nemsokára találkozunk.
A kocsi tovább bukdácsolt, s valamivel később újra lassított egy pillanatra, mivel utat kellett engedni két hölgynek, akik csinos kosárkában kötést vittek, és óvatosan tipegtek át az úton a sárból kiálló köveken lépegetve. Scarlett szeme közben egy feltűnően színes ruhába öltözött asszonyon akadt meg, aki a gyalogjárón állt. Drága, fényes selyemkendőjének rojtjai majdnem a sarkáig értek. Szép, egyenes tartású, merész arcú nő volt, hatalmas vörös konttyal. Olyan vörös volt a haja, hogy azonnal meglátszott rajta a festés. Scarlett életében először látott olyasvalakit, akiről biztosan érezte, hogy „tett valamit a hajával”, és lélegzet-visszafojtva bámult rá.
− Peter bácsi, ki ez? − suttogta.
− Nem. tudom.
− Dehogynem! Látom, hogy tudja.
− Belle Watling − mondta az öreg néger, s az alsó ajka éppen úgy lefittyedt, mint Mammyé, ha dühös kezdett lenni. Scarlett azonnal észrevette, hogy nem mondta a név mellé sem azt, hogy kisasszony, sem azt, hogy asszonyság. − De ki hát ez a hölgy?
− Asszonyság − mondta Peter szigorúan, és megcsípte ostorával a felijedő ló hátát −, Pittypat kisasszony nem örülne, ha hallaná, hogy olyasmit kérdez, amihez semmi köze. Van most a városban sok olyan személy, akiről nem illik beszélni.
„Úristen − gondolta Scarlett −, ez valami nagyon rossz nő lehet!”
Továbbgördült a kocsi, de már csak lassabban haladhattak, és a járdáról mindenfelől nők kiáltottak felé üdvözlő szavakat. Egyesekre csak halványan emlékezett, mások teljesen kivesztek emlékezetéből. De mind azt kiáltották, hogy csatlakoznia kell kötő, horgoló, varró összejöveteleikhez, be kell lépnie bizottságaikba, és Scarlett mosolygó arccal ígérte meg valamennyinek.
Az egyik ház előtt egy házaspár állt egy kisfiúval, és amikor meglátták a közeledő kocsit, messziről kiáltozni kezdtek: „Jön már, jön már!” Dr. Meade volt a feleségével, és Scarlett emlékezett rá, hogy ők is ott voltak az esküvőjén. A férfi magas, szikár alak volt, nagy kékesszürke szakállal, ruhája pedig úgy lógott rajta, mintha forgószél tépázta volna meg. A város élete oszlopának tekintette őt, és ez a tudat rá is hatott, mégis egyszerű és megvesztegetően kedves ember volt. Felesége lármásan ugrott fel a kocsira, hogy megnézze Wade-et, azután mindjárt ő is rátért:
− Pittypat néni megígérte, hogy kórházi bizottságunkhoz csatlakozik − lelkendezett.
− Jaj, de hát már legalább ezer embernek ígértem ugyanezt − mosolygott Scarlett.
− Az mindegy, mégis velünk lesz.
− Tulajdonképpen mi az a kórházi bizottság?
− Segítünk a betegápolásban, gondoskodunk a betegek ellátásáról, a lábadozók szórakozásáról, és az üdülés idejére elhelyezzük családjainknál. A férjem is abban a kórházban dolgozik, amelyben a mi bizottságunk.
− Talán nem is jó, hogy még mindig itt vagyok, már régen a harctéren kellene lennem − mondta a férfi.
− Tudod jól, hogy a város lakói beadványt írtak alá, hogy itt maradj, s különben is a nagyobbik fiunk ott van, egy egyelőre elég a családból.
− De jövőre már én is mehetek. Megígérted − vágott most közbe tizenhárom éves fia.
− Nem jövőre, két év múlva.
− Hogyisne, addigra vége lesz a háborúnak.
A kocsi tovább csúszott, és nagyot zöttyent a sárban. Scarlett hátradőlt az ülésen. Elmosolyodott. Hónapok óta nem érezte ilyen jól magát. Jó itt lenni. Talán még Taránál is jobb... Úgy érezte, itt a helye, ebben a fiatal, friss, lüktető városban.
Kihajolt a kocsiból, s messziről meglátta már Pittypat néni vörös téglaházának palatetejét. Majdnem az utolsó ház volt a város északi oldalán. Innen kezdve összeszűkült a Barackfa utca, és kanyarogva veszett el az erdő mélyében. A szép fakerítést nemrég fehérre festették, és sárga virágok mosolyogtak a ház előtt.
A lépcsőn két gyászruhás női alak állt, mögöttük egy hatalmas sárga asszony, aki két kezét a köténye alá dugta, és széles szájában mind a harminckét fehér fog látszott, amint örvendezve nevetett az érkezők elé. A kövér kis Pittypat néni izgatottan topogott apró lábaival, s egyik kezét puha keblére szorította, mert mindjárt szívdobogást kapott. Scarlett azonban Melanie-t nézte mellette, és úgy érezte, hogy akármilyen jól érezné is magát itt Atlantában, mindent el fog rontani ez a gyászruhás kis sovány teremtés, akinek göndör, fekete haja háló alá van lesimítva, és szív alakú arcán őszinte örömmel és szeretettel siet hozzá.

 

Ha a déli ember vállalta a kényelmetlenséget, és rászánta magát, hogy összecsomagoljon és elutazzon, látogatása ritkán tartott egy hónapnál kevesebb ideig. Sőt rendesen több hónapig maradt. A déliek éppen úgy szerettek vendégek lenni, mint házigazdák. Semmi szokatlan nem volt abban, ha egy rokon eljött, hogy együtt ünnepeljék a karácsonyt, és ott maradt júliusig. Ha a fiatal párok mézesheteik idején megszálltak egyik-másik rokonnál, néha olyan jól érezték magukat, hogy csak a második gyerek születése után indultak tovább. Az is megesett, hogy öreg nénik vagy bácsik vasárnapi ebédre állítottak be, és addig maradtak, míg egy-két év múlva a temetőbe nem vitték őket. Délen a vendég nem okozott sem fáradságot, sem költséget. Nagy volt a ház, akadt elég cselédség, főzni pedig annyira főztek, hogy egy szájjal több vagy kevesebb, nem számított. A vendéget szerették, mert élénkséget, elevenséget hozott a házba.
Mikor Scarlett Atlantába érkezett, maga sem tudta, meddig marad. Úgy gondolta, ha unatkozni fog, mint Savannah-ban vagy Charlestonban, egy hónap múlva hazautazik, ha jól érzi magát, bizonytalan ideig itt lesz. De alig tette le a kalapját, Pittypat néni és Melanie máris ki akarták tőle csikarni az ígéretet, hogy állandóan itt fog lakni náluk. Minden lehető érvet felhoztak kívánságuk mellett. Kijelentették, hogy mind a ketten nagyon szeretik, és elsősorban ezért kívánják, hogy maradjon. Azonkívül: ők ketten sokszor félnek éjszaka, Scarlett pedig olyan bátor. Ők szomorúak és csendesek, Scarlett kedves és vidám. Meg aztán most, hogy Charles meghalt, köztük a helye, már csak azért is, hogy a kisfia itt nevelkedjék. Aztán: a ház fele, Charles végrendelete értelmében, úgyis az övé. Végül pedig: a Konföderációnak szüksége van minden honleány szorgalmas kezére és önfeláldozására.
Charles nagybátyja, Henry bácsi, aki nem messze, az Atlanta Hotelben lakott mint magányos agglegény, szintén komolyan beszélt vele ebben az ügyben. Henry bácsi alacsony, pocakos, mérges kis öregúr volt. Piros arcú és ősz. Nem bírta az asszonyi nyafogást és fecsegést. Éppen ezért meglehetősen ellenséges lábon állt a testvérével, Pittypat nénivel. Gyermekkoruk óta éppen ellentétei voltak egymásnak, és a szakítás végleges lett, mikor Henry bácsi egyszer haragosan kifakadt:
− Micsoda anyámasszony katonáját faragsz ebből a Charlesből, akinek pedig katona volt az apja!
Ez már csak az utolsó csepp üröm volt a pohárban. Évekkel ezelőtt nagyon megsértette egyszer Henry bácsi Pittypat nénit. Azóta csak óvatos suttogással és olyan elfogultsággal beszélt a bátyjáról, hogy a gyanútlan hallgató azt hihette szegényről, hogy legalábbis orvgyilkos. A sértés az volt, hogy Henry bácsi nem engedte meg, hogy a néni valami nem létező aranybányától részvényeket vásároljon. Be akarták csapni. Henry bácsi kijelentette, hogy annyi esze sincs, mint egy cserebogárnak, és kileli a hideg, ha egy negyedórát együtt kell vele ülnie egy szobában.
Ettől a naptól fogva havonta csak egyszer látták egymást, mikor Pittypat néni kocsira ült, és elhajtott Henry bácsi ügyvédi irodájába, hogy felvegye az egyhónapi háztartási pénzt. Utána rendesen ágyba feküdt, és az egész napot könnyek és idegcsillapítók között töltötte. Melanie és Charles, akik nagyon szerették Henry bácsit, sokszor ajánlkoztak, hogy elmennek helyette a pénzért, de a világért sem engedte. Neki keresztje Henry... neki viselnie kell, ami ráméretett, így aztán Melanie és Charles rájöttek, hogy alapjában véve nagyon élvezi ezt a kis izgalmat, védett és zárt életének egyetlen különleges mozzanatát.
Henry bácsinak első pillantásra megtetszett Scarlett. Azt mondta: látja, hogy ő is kényeskedik, mint minden asszony, de azért van egy kevés józan esze is. Egyébként nemcsak Pittypat néni és Melanie, de annak idején Charles vagyonának is gondnoka volt, s most rá volt bízva Charles végrendeletének végrehajtása is. Scarlettnek jóleső meglepetés volt, hogy halott férje után nemcsak a fél városi házat, de még sok minden mást is örökölt, így a vasútállomás körül fekvő értékes telkeket, valamint több üzlethelyiséget. Henry bácsi pontosan beszámolt mindenről, és azt tanácsolta, maradjon Atlantában.
− Ha a. kis Wade megnő, gazdag fiatalember lesz − mondta. − Amennyire én Atlanta fejlődéséből látom, nem adok neki húsz évet, és mindennek tízszeresre nő az értéke. Csak helyes, ha a fiú ott nevelkedik, ahol a vagyon van, hogy megtanuljon majd gondot viselni rá. Meg aztán őrá vár Pittypat és Melanie gyámolítása is, mert én, leányom, nem leszek ám mindig mellettetek!
Ami Peter bácsit illeti, egészen természetesnek tartotta, hogy Scarlett azért jött, hogy végleg letelepedjen. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy Charles egyetlen fia ott nevelkedjen, ahol nem ő ellenőrzi nevelését.
Scarlett mindezen csak mosolygott, de egyelőre nem kötötte le magát. Tudni akarta előbb, hogyan érzi magát Atlantában, és hogyan bírja ki a férje rokonaival való életet. Ellennek is, Geraldnak is lesz a dologba beleszólása. Meg aztán valami különös, sóvárgó honvágy lepte meg néha. Kimondhatatlanul hiányzott neki Tara, a távol elnyúló vörös földek, a frisszöld gyapotültetvény, az édes alkonyati csend. Most először értette meg ködösen, mit akart Gerald mondani azzal, hogy a föld szeretete a vérében van.
Közben azonban szinte észrevétlenül beleszokott a Barackfa utca menti vöröstéglás ház életébe.
Most, hogy itt élt, ahol Charles valaha, azok között, akik vele voltak, kezdte érteni azt is, miért volt Charles olyan piruló, félénk, tapasztalatlan, szelíd fiú. Ha vad, féktelen természetet örökölt volna katonaapjától, akkor is kiveszett volna belőle minden tűz ebben a csendben, Pittypat néni és Melanie között. A néni gyermekesen naiv és járatlan volt mindenben, Melanie rajongott fivéréért, és két szelídebb, álmodozóbb, gyöngédebb lelkű teremtést képzelni sem lehetett volna.
Pittypat nénit ezelőtt hatvan évvel becsületes, komoly névre, Sarah Jane Hamiltonnak keresztelték, de apja már kiskorában így nevezte el, mert örökösen ide-oda tipegett apró lábán, és szélsőségesen változó kedélyű, hol síró, hol nevető, szeles és feledékeny kislány volt. Most is ilyen maradt, bár a haja megőszült és nagyon kövér lett. Csak apró lába maradt a régi. Minden apró izgalom szívdobogást okozott nála, és ezt ki is használta. Elég volt egy hangos szó, és Pittypat néni elájult. Mindenki tudta, hogy ez csak afféle kényeskedés, de annyira szerették, hogy soha nem mondták meg neki.
Szerették és kényeztették, mintha még mindig gyermek lett volna, és nem vették komolyan. Egyetlen kivétel volt: Henry bácsi.
Pittypat néni a pletykát szerette a legjobban a világon, még jobban, mint a finom ételeket, és órákig el tudott beszélgetni más emberek dolgairól, minden rosszakarat nélkül. Nem emlékezett sem a nevekre, sem a helyre, sem időre jól, s gyakran megtörtént, hogy összecserélt egyet-mást. Így aztán különös hírek keltek volna szárnyra, ha valaki el is hitte volna, amit mond. De igazán szomorú vagy botrányos dolgot úgysem mondott el neki senki, mert utóvégre leány volt, ha hatvanéves is, és minden ismerőse összejátszott, hogy megóvják az élet árnyaitól.
Melanie hasonlított a nagynénjéhez félénkségében, pirulásában, szerény kedvességében, de Scarlettnek kénytelen-kelletlen be kellett látnia, hogy azért nem ostoba. Arcocskája olyan volt, mintha a világon nem lenne más, csak öröm, szeretet, jóság. Ő mindig boldog volt, így aztán szerette volna, ha körülötté is mindenki boldog, vagy legalább elégedett.
Mindenki szerette. Kinek ne esne jól, ha valaki olyan jó tulajdonságairól beszél, amelyekről ő maga sem álmodott soha? A városban minden fiatal lány jó barátnője volt Melanie-nek, és a férfiak is úgy gyűltek köréje, mintha pajtásuk lett volna, bár udvarlója aránylag kevés akadt. Nem volt benne egy szemernyi kacérság vagy önzés sem.
Amit Melanie tett, nem volt más, mint amire valamennyi délvidéki úrilányt neveltek. Az asszonyok jól tudták, hogy ahol a férfi elégedett, ahol nem mond ellent neki senki, és hiúsága sérthetetlen bálvány módjára áll, ott az asszony is békén és kellemesen élhet. Így aztán az asszonyok a bölcsőtől a sírig azon iparkodtak, hogy minden férfi jól érezze magát, aki a közelükbe kerül, és az elégedett és hálás férfiak bőven viszonozták ezt előzékenységgel és lovagiassággal. Mindent odaraktak volna a lábuk elé, csak egyet nem: annak az elismerését, hogy van eszük. Scarlett is éppen olyan szelíd és bájos volt férfitársaságban, mint Melanie, de gondosabban tanulmányozott tudatossággal és nagy ügyességgel. Melanie azért volt ilyen, mert a szíve mélyéből örömet akart szerezni mindenkinek, Scarlett pedig azért, mert tudta, hogy a saját céljait segíti elő. Charles olyan védett helyen nőtt fel, mint valami pihével bélelt madárfészek. Tara sokkal közelebb volt a való élethez. Scarlett érezhette a férfias dohány-, brandy- meg hajszesszagot, hallhatta az apja kiabálását, látott puskát, szakállas embereket, lovat, nyerget, futkosó kutyákat. Hiányzott is neki a hangos veszekedés ebben a csendes házban.
Pittypat néni házában egyetlen hangos szó sem esett, mindenki szelíd és jó volt a másikhoz, semmi izgalom, semmi futkosás. Mindenki gyengéden és udvariasan alkalmazkodni igyekezett a többiekhez, s a végén az öreg konyhai zsarnok akarata teljesült. Scarlett, aki azt remélte, hogy Mammy nélkül szabadabb élete lesz, nagyon keservesen csalódott. Peter bácsi felfogása az úrihölgy viselkedését illetően − különösen ha szegény Charles úr özvegyéről van szó! − még szigorúbb volt, mint Mammyé. Ebben a csöndben Scarlett meggyógyult, összevissza tizenhét éves volt, egészséges szervezetű, mint a vas, életerős, friss. Charles rokonai azon igyekeztek, hogy minél jobban érezze magát. Nem az ő hibájuk volt, ha ez nem sikerült tökéletesen. Senki sem téphette ki a szívéből a fájdalmat, amely mindig belesajdult, ha Ashley nevét kiejtették. És Melanie olyan gyakran említette! Viszont Melanie is, a néni is szívből igyekeztek őt felvidítani. Töprengtek, mit szeretne inkább enni, hogyan pihenne kényelmesebben ebéd után, merre kocsikázzék, hogy jobban elszórakozzon. Szépnek találták őt, és gyönyörködve mondogatták sokszor, milyen szép az alakja, a keze, a lába, hófehér bőre. Csókolgatták és ölelgették.
Scarlett nem sokat törődött a csókokkal, de a bókokat elkönyvelte. Tarán soha senki nem mondott neki ennyi kedveset. Mammy inkább mindig arra törekedett, hogy a hiúságát letörje. A kis Wade sem volt már terhére, mert az egész család, a néger cselédség, a szomszédság, az ismerősök mind versenyeztek, hogy kinek az ölében legyen. Valósággal bálványozták. Melanie különösen. Még ha leghangosabban óbégatott, akkor is elragadtatva mondta:
− Ó, te gyönyörű, édes, drága csöppség! Bár az enyém lennél!
Scarlettnek néha nehezére esett lenyelni valódi érzéseit, mert Pittypat nénit még mindig bolondos vénkisasszonynak tartotta, és sokszor nehezen bírta elviselni a naivságát és szeszélyeit. Melanie-t napról napra féltékenyebben gyűlölte, s néha hirtelen ki kellett mennie a szobából, ha Ashleyről beszélt, vagy felolvasott egy-egy részt a leveléből.
De azért alapjában véve egészen jól töltötte az idejét. Atlanta sokkal érdekesebb volt, mint Savannah, Charleston vagy Tara, és annyi háború teremtette elfoglaltsággal szolgált, hogy alig volt ideje gondolkodni vagy töprengeni. Néha azonban, amikor elfújta este a gyertyát, és fejét a párnájába fúrta, nagyot sóhajtott, és arra gondolt:
„Csak Ashley ne lenne nős. Csak ne kellene ápolnom ebben a förtelmes kórházban! Csak lenne bár egy udvarlóm!”
A betegápolást ugyan első pillanattól utálta, de nem volt mód rá, hogy kibújjon alóla. Hetenként négy délelőttöt ott kellett töltenie a tikkadt levegőjű, rossz szagú kórházban, kendővel bekötött fejjel, vastag, izzasztóan meleg köténnyel maga előtt. Atlantában minden úriasszony, ifjú és öreg, rajongó lelkesedéssel vetette magát az ápolásra. Nem is álmodták, hogy Scarlettben nem ég ugyanaz a hazafias tűz, és nagyon megdöbbentek volna, ha tudják, milyen kevéssé érdekli az egész háború. Eltekintve attól az örökös gyötrő gondolattól, hogy hátha Ashleyt is megölik, az egésszel nem törődött, s csak azért vett részt az ápolásban, mert elvárták tőle.
Nem, igazán nem volt romantikus hivatás a hősök ápolása. Scarlett számára csak nyögéseket, delíriumot, halált és rossz szagokat jelentett. A kórházak tele voltak piszkos, borotválatlan, férges férfiakkal, akik rettenetes bűzt árasztottak, és borzalmas sebeik láttán felfordult az ember gyomra.
Különös volt, hogy Melanie mintha észre sem vette volna a szagokat, a sebeket, a férfiak mezítelenségét, amin Scarlett eléggé csodálkozott, mert hiszen képzelni sem lehetett volna nálánál félénkebb és szemérmesebb asszonyt. Mindig jókedvű, nyugodt, gyöngéd tudott lenni, és a katonák irgalmasság angyalának nevezték.
A súlyosan sebesült katonák kivételével Scarlett állandóan csak nők közt élt, ami kellemetlen volt a számára, mert soha nem szerette és nem tartotta megbízhatónak a saját nemét, és ami a legrosszabb volt, unta is magát közöttük. De hiába. Hetenként három délután ott kellett ülnie a varrogató és kötszercsomagoló bizottságban. A lányok, akik mind jól ismerték Charlest, nagyon kedvesek voltak hozzá, különösen Fanny Elsing és Maybelle Merriwether, a város uralkodónőinek lányai. Csak az volt kellemetlen, hogy olyan tisztelettel beszéltek vele, mintha vénasszony lett volna, akinek már nincs mit várnia a világtól. Ha elhallgatta, amint egymás között táncról és mulatságokról beszélgettek, elfogta a sárga irigység és a bosszankodás, hogy özvegy volta miatt mindebből ki kell maradnia. Érezte, hogy háromszor olyan csinos, mint Fanny vagy Maybelle. Milyen igazságtalan az élet!
Mindennek ellenére Atlanta mégis nagyon tetszett neki. A hetek múltak, és ő maradt.

 

 

9

Egy reggel, nyár derekán, Scarlett a hálószobája ablakában ült, és elkeseredetten nézett ki az utcára, ahol szekerek és kocsik vonultak el vidám fiatal lányokkal, üdülő és lábadozó katonákkal és asszonyságokkal megrakva, hogy friss gallyat szedjenek a jótékonysági bazár termének feldíszítésére. A bazárt a kórházak javára tartották aznap este.
A vöröses út árnyékba borult, felette a sűrű lomb-sátron csak itt-ott tört át a napfény, és számtalan patkó apró felhőket vert. Egy kocsi elöl haladt, rajta négy jól megtermett néger ült, fejszével a vállukon; ők vágják majd ki a fákat, s nyesik le az ágakat. Ezen a kocsin hátul fonott kosarakban étel-ital a kirándulók számára, terítők, takarók, hogy leheveredhessenek, mialatt a négerek az ágakat vágják, s két néger bendzsót és harmonikát vitt, hogy a zene se hiányozzék.
Utánuk vonult a vidám menet. A lányok tarka, könnyű nyári ruhában voltak, kendőcskével a nyakukon, fejükön kalap, kezükön kesztyű, nehogy a nap lesüsse hófehér bőrüket. Apró napernyőiket is fejük fölé tartották. Karcsú, csinos tisztek ültek a mamák és lányaik közé beszorulva, mindenki rájuk vigyázott legjobban. Kerék nyikorgott, sarkantyú pengett, aranyzsinór fénylett, napernyő himbálózott, legyező mozgott, a négerek teli torokkal énekeltek. Mintha mindenki kivonult volna ezen a reggelen a Barackfa utcán át az erdőbe, hogy zöld gallyat szedjen, kint falatozzon és dinnyét egyen. Mindenki − gondolta Scarlett mogorván −, csak ő nem... csak ő nem.
Integettek és kiáltoztak feléje, mikor elmentek a ház előtt, és ő igyekezett kedvesen visszaintegetni, de éles fájdalom hasított a szívébe, és lassan csúszott felfelé a torka irányában, ahol majd lenyelhetetlen gombóccá változik, és a gombóc könnyekké. Mindenki megy... csak ő nem. Csak ő nem és Melanie nem és Pittypat néni nem és a többi szerencsétlen sem a városban, akik gyászolnak. De Melly és a néni nem törődnek az ilyesmivel. Még csak eszükbe sem jut, hogy jó lenne elmenni. Pedig mennyire szeretett volna menni!
Ez már igazán sok. Nem dolgozott-e kétszer annyit, mint akármelyik lány, hogy a bazár minél jobban sikerüljön? Harisnyát kötött, babafejkötőt horgolt, porcelán tartókat festett, amibe kihullt hajat gyűjt az ember, bajuszkötőket varrt. Féltucat díványpárnára hímezte rá a Konföderáció zászlóját. (Igaz, a csillagok kicsit ferdék voltak, s némelyik kerek lett, némelyik hét- vagy nyolcszögletű, de az összhatás tetszetős volt, és ez a fő.)
Tegnap annyit fáradt az eladóasztalok díszítésével, hogy alig bírta már a karját. A bizottsági elnökök ellenőrzése mellett ez nem volt mulatság. Úgy parancsolgattak, mintha néger rabszolgák dolgoztak volna a teremben.
Most pedig, ennyi önfeláldozó munka után, bár úgy dolgozott, mint egy napszámos, vonuljon vissza, amikor a mulatság kezdődik! Igazán, igazán nem igazságos az élettől, hogy halott férje legyen, meg óbégató kisbabája itt a másik szobában, és ne vehessen részt semmiben, aminek örülni tudna! Alig egy évvel ezelőtt milyen vígan táncolt, és milyen szép világos ruhákat hordott, és legalább három fiú hitte, hogy a felesége lesz! Most is csak tizenhét éves még, és nagyon, nagyon sok tánc maradt a lábában!
Ott megy az élet, az árnyékos utcán... szürke egyenruhák, pengő sarkantyúk, virágos organtinruhák, vidám bendzsók...
Javában integetett és biccentgetett, mikor egyszerre Pittypat néni rohant be a szobába rémülten, lihegve a lépcsőmászástól, és elrántotta őt az ablaktól.
− Elment az eszed, édesem, hogy a hálószobád ablakából integetsz a férfiaknak? Meg vagyok döbbenve, Scarlett. Mit mondana az édesanyád?
− Hiszen nem tudják, hogy ez a hálószobám.
− De sejtik! És ez éppen elég. Drágám, nem szabad ilyesmit tenni. Mindenki rólad fog beszélni, és azt mondják majd, hogy nem tiszteled eléggé Charlie emlékét. Különben is, Mrs. Merriwether nagyon jól tudja, hogy ebben a szobában alszol.
− Ő persze aztán elmondja mindenkinek, a vén pletykazsák.
− Édes, nekem a legjobb barátnőm!
− Sajnálom, néni, nem akartalak bántani, de ő akkor is vén pletykazsák. Ne sírj, hiszen csak megfeledkeztem arról, hogy ez a hálószobaablakom. Csak néztem, hogyan vonulnak ki, hiszen én is úgy mennék!
− Édes!
− Hiába, unom már, hogy örökké itthon üljek.
− Scarlett, ígérd meg, hogy többé nem mondasz ilyet. Az emberek megszólnának. Azt hiszik majd, hogy nem tiszteled eléggé Charlie emlékét.
A gombóc a torkában most hirtelen megszorult, és Scarlett felsikoltott, hangosan zokogni kezdett, nem − mint Pittypat néni gondolta − Charlie miatt, hanem az elhaladó kerekek elvesző zöreje miatt, a saját élete miatt.
Melanie besietett a szobájából, aggódó arccal, kefével a kezében. Rendesen simára leszorított haja most ezernyi apró fürtös hullámban libegett a feje körül.
− Drágáim! Mi bajotok van?
− Charlie! − hüppögte Pittypat néni, aki teljesen átadta magát a sírás édes gyötrelmének, és Melly keblére temette nedves arcát.
− Ô! − mondta Melly, és megremegett az ajka, amint a bátyjára gondolt. − Légy erős, drágám. Ne sírj! Ó, Scarlett, édesem!
Scarlett az ágyára vetette magát, és ott sírt hangosan, siratta elvesztett fiatalságát és a fiatalság örömeit, amelyeket megtagadtak tőle. Sírt, mint valami elkeseredett, kétségbeesett gyermek, aki valaha mindent megkapott, amit kívánt, és most tudja, hogy hiába már minden. Elrejtette a fejét a párna alá, és zokogott és vonaglott, kapálózott...
− Bár meghalnék! Bár meghalnék!
Pittypat ijedten hagyta abba a sírást. Melly megpróbálta vigasztalni sógornőjét.
− Drágám, ne sírj, ne sírj!. Gondolj arra, mennyire szeretett téged szegény Charlie... Próbálj a fiacskádra gondolni...
Scarlettet elfutotta a méreg, hogy ennyire félreértik. Nem bírt egy szót sem, kimondani. De ez volt a szerencséje. Melanie a vállát simogatta, és Pittypat néni az ablakhoz tipegett, hogy lehúzza a redőnyt.
− Ne! Ne! − emelte fel Scarlett duzzadt, könnytől vörös arcát. − Még nem vagyok egészen halott, hogy sötét legyen... bár lennék! Ó, menjetek már ki, és hagyjatok egyedül!
Újra betemette a párnába az arcát. Melly és a néni, rövid suttogás után, lábujjhegyen kimentek.
Scarlett délutánig a szobájában maradt, s amikor látta a szekereket és kocsikat zöld lombbal tetézetten visszatérni, nem vidította fel a látvány. Mindenki olyan jókedvűen integetett neki újra a ház előtt elmenőben, de ő illedelmes komolysággal viszonozta a köszöntésüket. Reménytelen az élet. Nem érdemes törődni semmivel.
A segítség onnan érkezett, ahonnan a legkevésbé várta.
A délutáni pihenés idején Mrs. Merriwether és Mrs. Elsing kocsija állt meg a ház előtt. Pittypat néni, Melly meg Scarlett meglepődve, hogy ilyen szokatlan időben jön vendég, felkeltek, gyorsan bekapcsolták a fűzőjüket, lesimították à hajukat, és lesiettek a fogadószobába.
− Mrs. Bonnell gyerekei kanyarót kaptak − kezdte Mrs, Merriwether olyan hanghordozással, amiből kiérzett, hogy Mrs. Bonnellt teszi felelőssé ezért a kellemetlen eseményért.
− A McLure lányokat pedig azonnal Virginiába hívták − tette hozzá Mrs. Elsing elhaló hangon, unottan ingatva a legyezőjét, mintha mindez nem érdekelné túlságosan. − Dallas McLure megsebesült.
− Milyen szörnyű! − visszhangozta a három vendéglátó hölgy. − Súlyos a seb?
− Nem, csak a vállán ment át a golyó − legyintett Mrs. Merriwether. − Mindenesetre máskor történhetett volna. A lányok most elutaztak, hogy hazahozzák. De ne beszéljünk annyit, nincs időnk. Vissza kell sietnünk a terembe, hogy. feldíszítsük zöld gallyakkal. Pittypat, azért jöttünk, hogy felkérjünk téged és Mellyt, vegyétek át Mrs. Bonnell és a McLure lányok helyét.
− De Dolly! Tudhatod, hogy ez lehetetlen.
− Nekem ne mondd azt, hogy lehetetlen, Pittypat! − mondta szigorúan Mrs. Merriwether. − Kell valaki, aki a négereket szemmel tartsa, mikor felszolgálják a frissítőket. Ez lett volna Mrs. Bunnell dolga. Melly, neked pedig be kell ülnöd a McLure lányok sátrába, árulni.
− De mikor szegény Charlie...
− Tudom, mit érzel, de gondold meg, hogy azért a szent ügyért hozol áldozatot, amelyért Charlie az életét adta − jelentette ki Mrs. Elsing.
− Hiszen szívesen... szívesen... de miért ne lehetne két csinos kislányt felkérni, hogy...
Mrs. Merriwether trombitálva horkantott egyet.
− A mai fiatalokban nincs kötelességérzet. Egyiknek ez a dolga, másiknak az a kifogása. Tudom én jól, mi jár az eszükben! Attól félnek, hogy a ruhájukat nem fogják elegen látni, ha benn ülnek a pult mögött. Hiszen csak az a csempész, aki annyi borsot tör az északiak orra alá... hogy is hívják?
− Butler kapitány.
− Bárcsak ez a Rhett Butler több kötszert hozott volna legutóbb, és kevesebb krinolint meg csipkét! Nincs időm vitatkozni. Pittypat, el kell jönnöd! Ezt mindenki meg fogja érteni. Különben is senki meg sem lát a tálalószobában. Melly sem lesz feltűnő helyen, a McLure lányok sátra az utolsó a terem végén.
− Azt hiszem, csakugyan el kell mennünk − mondta Scarlett váratlanul, és igyekezett nagyon komoly, nagyon szerény és közvetlen lenni. − Ez a legkevesebb, amit a kórházért megtehetünk.
Egyik hölgy sem említette az ő nevét, és most hirtelen megfordultak, és merően néztek rá. Még most, a végszükség esetén sem jutott eszükbe, hogy a gyászoló özvegyet kérjék fel, mikor alig múlt egy éve a térje halálának. De Scarlett nyílt, gyermekien ártatlan szemmel nézett vissza rájuk.
− Igen, mindnyájunknak segítenünk kell, amennyire tőlünk telik − mondta meggyőzően. − Az lesz a legjobb, ha mind a ketten ott ülünk a fülkében Mellyvel, így kevésbé akadnak fenn az emberek. Nem ez a véleményed, Melly?
− Izé... − hebegett Melly. Az a gondolat, hogy gyász idején ilyen nyilvános mulatságon vegyen részt, egészen megzavarta.
− Scarlettnek igaza van − jelentette ki Mrs. Merriwether, aki észrevette, hogy Melly ellenállása gyengül. Felállt, és helyére rántotta a krinolinját. − Mindnyájatoknak el kell jönnötök! Pittypat, ne kezdd újra a kifogásaidat! Arra gondolj, milyen szüksége van a kórháznak minden tekercs kötszerre! Tudom, hogy Charlie is csak örül, ha segítségére vagytok annak az ügynek, amelyért meghalt!
− Hát − mondta a néni tehetetlenül, mint mindig, ha erősebb egyéniséggel került szembe −, ha úgy gondoljátok, hogy az emberek meg fogják érteni...
„Túl szép, hogy igaz legyen! Túl szép, hogy igaz legyen” − énekelte Scarlett szíve, amint feltűnés nélkül beült a rozsaszínnel és sárgával díszített eladósátorba, ahol a McLure lányoknak kellett volna eladniuk a portékát. Egyévi keserves unatkozás után újra társaságba került! Őrjítő unalom hónapjai, suttogások és sóhajtások és fekete kreppfátylak után... Igen, itt van igazán, a legfényesebb összejövetelen, amelyet Atlantában valaha is rendeztek. Láthatja az embereket, hallhatja a zenét, megnézheti a csipkéket meg az új divatú ruhákat, amelyeket a híres Butler kapitány hozott hajóján Angliából...
Ragyogó arccal nézett körül a teremben, amely még tegnap kopár, üres gyakorlóhelyiség volt, mennyit dolgozhattak ma a hölgyek, hogy így feldíszítették! Gyönyörű! Úgy látszik, Atlanta minden gyertyatartóját és minden szál gyertyáját idehozták. A mennyezet közepéről lógó csúnya, rozsdás láncú lámpa egészen átformálódott. Folyondár és vadszőlőinda díszítette. A falakon fenyőfa ágak zöldelltek, szinte lugasokat alkotva a sarokban. Itt ülhetnek majd az idősebb hölgyek. És a zöld gallyak között mindenütt a Konföderáció zászlója, piros-kék alapon a csillagokkal.
A bizottság hölgyei olyan fontoskodva vonultak be, mint egy-egy teljes vitorlázatú hajó. Körülnéztek, elhelyezték a fiatalasszonyokat és lányokat az árusítófülkékben, aztán a tálalóba siettek, nyomukban lihegett Pittypat néni is.
A zenészek emelvénye különösen szép volt. Szinte i teljesen elborította az örökzöld. Mellette kétoldalt függött Davis elnök és Stephens, a georgiai származású alelnök, a Konföderációsok két nagyjának arcképe. Alattuk úgy égtek a gyertyák, mint valami oltáron. Ebben a világításban valóban csak megilletődéssel lehetett feltekinteni a két közismert arcra, Davis hideg, aszkéta szemére, vékony, összeszorított ajkára és Stephens égő sötét szemére, amelyben betegség, fájdalom és az önmegtagadás diadala keveredett el egymással.
A muzsikusok hangoltak. Levi bácsi, Mrs. Merriwether kocsisa vezényelt, mint atlantai emberemlékezet óta mindig. Kopogására felfigyelt mindenki, minden szem őrá szegeződött, valamennyien tapssal köszöntötték, amint meghajolt, és halálos csendben hangzott fel a zene. Keringő, de most még csak lassan, nem táncra. A tánc csak később kezdődik, ha a sátrak már mind kiürültek.
Scarlett érezte, hogy gyorsabban kezd verni a szíve, amint a valcer édes-bús melódiája odaszállt hozzá:

Lassan múlnak az évek, Lorena!
A hó a fűre lehull,
A nap lehanyatlik s te nézed, Lorena! ...

Egy-kettő-három, egy-kettő-három... micsoda gyönyörű valcer!...
Scarlett a karját kiterjesztette, a szemét behunyta, és fejét ide-oda ingatta a bánatos, bűvös ritmusra. Úgy megindította a dal, hogy összeszorult a torka tőle.
Mintha a zene varázslata bűvölte volna oda a katonákat, egyszerre trombitaszó és patkódobogás hallatszott odakintről, az utcáról a langyos esti levegőben. Nagy zűrzavar, lárma, kavarodás keletkezett. Kocsik érkeztek, fiatal lányok kacagtak, négerek veszekedtek, amint a lovakat elvezették.
A terem egyszerre élni kezdett. Tele lett fiatal lányokkal. Lepketarka ruhákban jöttek, óriási krinolin ringott csípőjük körül, csipkés-fehér nadrágjuk kikandikált alóla, és fehér válluk mezítelen volt. Sötét hajukat simán hátrafésülték a fülüktől. A hatalmas, nehéz chignontól olyan volt a fejük tartása, mintha gőgösen elnéznének a világ fölött. Voltak aztán aranyszőke leánykák, akik fürtös hajat viseltek, és fülönfüggőjük libegő hajfürtjeikkel együtt táncolt. Csipke, selyem, szalag − minden csempészett áru! Annál büszkébben és nagyobb örömmel viselték. Hiszen ez is a jenki blokád fölött aratott győzelmet jelentette!
És mennyi virág! Apró tearózsa díszlett a rózsaszín fülecskék mögött, jázminág, vadrózsagally a ruhákon. Bimbók bukkantak elő a ráncok közül. Mielőtt az éjszaka elmúlik, ezek a virágok, mint értékes emlékek, ott lapulnak majd nagyrészt a szürke uniformisok mell-zsebében...
Rengeteg férfi keringett a teremben, akik közül Scarlett sokat ismert a kórháztermekből és a gyakorlóterekről.
A szürke egyenruhás férfiak között egyetlen tarka uniformis tűnt fel, amely úgy hatott, mint valami trópusi madár tollazata. Egy louisianai zuáv tiszt, bő, kék-fehér csíkos nadrágban, csontszínű lábszárvédőben, szűk kis piros kabátban. Fekete, majomképű, nevető szemű férfi volt, fekete selyemkendővel kötötte fel a karját. Maybelle Merriwether gavallérjául szegődött, és René Picard volt a neve.
Úgy látszik, az egész kórház kivonult, vagy legalábbis mindenki, aki mozogni tudott. S itt voltak mindnyájan a vasúti, postai, kórházi és élelmezési szolgálatból Macon és Atlanta között. Milyen boldogok voltak a hölgyek! Mennyi pénzt szereznek ma éjjel!
Újabb zaj hallatszott az utca felől, kocsisok kiáltoztak, lábak topogtak. A honvédség és a milícia érkezett ragyogó egyenruhákban. Valamennyi fiatal, csinos fiú, minden ragyogott rajtuk, az arcuk, a hajuk, az egyenruhájuk zsinórzata és aranyos gombja, de voltak közöttük idős emberek, akik díszelegni akartak az elegáns egyenruhákban, mert azt képzelték, hogy így fiatalabbnak látszanak.
Persze kívül is nagy nézősereg ácsorgott, és sokan integettek a csinos fiúknak. Sokan azonban összeráncolt homlokkal és talán először kérdezték hangosan: miért nincsenek ezek Lee, a déliek főparancsnoka mellett, kint a fronton.
A nyári langyos levegőben illatszerek, hajpomádé, virág, égő gyertyák szaga keveredett a porral, amit felvert a tömeg. A nagy zajban úgyszólván semmit sem lehetett hallani.
A karmester körülnézett, lekopogta a zenekart, s abbahagyta a Lorena-valcert. A következő pillanatban harsogva zúgott fel az induló:
− A kék zászló lobog ...
Egyszerre száz és száz torok kezdte rá az éneket. Ujjongva dalolták. A városi önkéntes őrsereg trombitása is felkapaszkodott az emelvényre, és rákezdte teli tüdőből. Az ezüst csengésű rivalgás, végigszárnyalt a termen. Libabőrös lett a lányok karja az izgalomtól, és megborzongott a háta mindenkinek:
Hurrá! Hurrá! A déliek jogáért, A kék zászló lobog, lobog ... Csillagja ragyogva ég ...
Rázendítettek a második versszakra is. Scarlett,· amint a többiekkel együtt énekelte, ott hallotta maga mellett Melanie édes, magas szopránhangját, amely tiszta volt, csengő, őszinte, akár az ezüsttrombita zengése. Megfordult. Melly két kezét a keblére szorítva állt, szemét behunyta, és két kis könnypatak folyt lefelé az arcán. Mikor a zene elhallgatott, kinyitotta a szemét, rámosolygott Scarlettre, és félig szégyenlősen, félig nevetve mentegetőzött:
− Olyan boldog vagyok − suttogta −, és olyan büszke a katonáinkra, hogy nem tehetek róla, sírnom kell.
Mélységes, szinte fanatikus fény volt a szemében, amely átvilágította és csodálatosan széppé tette vékony arcocska ját. És minden asszony szemében ott égett ugyanaz a fény. Ott ragyogott a büszkeség minden arcon, akár fiatal volt és rózsaszín, akár ráncos, amint a férfiak felé fordult: leány a vőlegényéhez, anya a fiához, feleség a férjéhez. Mind, a legcsúnyább asszonyok is megszépültek ettől a benső ragyogástól, amit az az érzés ad, hogy szeretik és védik őket, s ők ezerszeresen akarják viszonozni a szeretetet és szerelmet.
Szerették a férfiakat, bíztak bennük, rájuk bízták magukat, s hitték, hogy utolsó leheletükig védik őket. Mi baj érhet ilyen asszonyokat, amilyenek ők, ha ez az acél védőgát áll köztük és a jenkik között? A világ hajnalpirkadása óta voltak-e már ilyen férfiak, ilyen hősök, ilyen meg nem alkuvók, ilyen gálánsak, ilyen gyengédek? Mi más jöhet, mint fölényes győzelme annak az ügynek, amely annyira igazságos és jogos, mint az övék? Az Ügyet ők éppen úgy szerették, mint a férfiak, szolgálták szívvel-lélekkel, erről beszéltek, erre gondoltak, erről álmodtak − az Ügyről, amelyért ha kell, feláldozzák ugyanezeket a nagyszerű férfiakat, és olyan büszkén viselik gyászukat, mint amilyen büszkén férfiaik a nemzeti lobogót lengetik.
Magasra áradt a lelkesedés és büszkeség a szívükben, mert a végső győzelmet ott látták a küszöbön. Stonewall Jackson diadalai, a hétnapos csata Richmondnál, a jenkik veszteségei mind ezt bizonyították. De hogyan is várhattak volna mást, mikor olyan vezetőik vannak, mint Lee és Jackson? Még egy győzelem, és a jenkik térden állva fognak békéért könyörögni. Akkor aztán mindenki hazajön, megcsókolja övéit, és kacag örömében. Csak egy győzelmes csata még, és vége a háborúnak!
Igaz, itt is, ott is örökre üresen marad egy-egy hely az asztalnál, és sok gyermek soha nem fogja ismerni az apját... igaz, vannak és lesznek jeltelen sírok Virginia patakjai mentén és a tennessee-i csöndes hegyek között. De nagy ár ez az Ügy győzelméért? Selymet, teát, cukrot nehéz kapni, de ezen igazán csak tréfálni lehet. Meg aztán a vakmerő csempészek áthoznak mindent, úgyszólván a jenkik orra előtt. Raphael Semmes és a konföderációs haditengerészet hamarosan felülkerekedik a jenkik zárlatával szemben, s a kikötők tárva-nyitva lesznek ismét. Hiszen Anglia is a segítségükre siet, mivel az angol gyárak nem kaptak gyapotot, és kénytelenek voltak leállni. Amellett az angol arisztokrácia is természetesen a konföderációsokkal rokonszenvez − az egyik arisztokrácia a másikkal −, a dollár szerelmesei a jöttment jenkik ellen.
Suhogott az asszonyok selyemruhája, kacagott mindenki.
Scarlett, amint a termet nézte, eleinte izgatott boldogsággal érezte dobogni a szívét, hogy végre emberek között lehet megint. De amint lassan észrevette, hogy minden arcon ott ragyog a lelkesedés, amelyet ő egyáltalán nem érzett, kezdett az öröme alábbhagyni. Megijesztette és leverte ez a felfedezés. Nem látta már olyan gyönyörűnek a termet, olyan tündérinek a báli ruhás lányokat.
Egy hirtelen önmagába néző pillanat megértette vele − és a szája is tátva maradt kissé tőle −, hogy egy szikrányit sem osztozik a többi asszony tüzes büszkeségében, önfeláldozó lelkesedésében, rajongásában. Mielőtt fegyelmezhette volna gondolatait azzal, hogy ilyesmit önmagának sem mondhat, mert az bűn, már megvillant az agyában, hogy az Ügy mindenestül üres szó a számára, és hogy unja a beszédet, és unja a fanatikus lelkesedést. Az Ügy nem tűnt fel szentnek előtte. A háborút nem látta fenségesen nagy dolognak, hanem elemi csapásnak, amely, mint valami vak és vad szörnyeteg, férfiakat öl rakásra, pénzt pusztít, és kényelmetlenné teszi az ember életét. Bevallotta önmagának, hogy unja az örökös varrogatást, a kötszertekerést, a tépéscsinálást. És, ó, unja, rettenetesen unja az ápolást. Unja és utálja és gyűlöli. És fél a halál árnyékától, amely ráterül a sápadt, beesett arcokra.
Gyorsan körülnézett, amint ezek az áruló, szentségtörő gondolatok átvillantak az agyán, hogy vajon nem látja-e meg valaki rajta. Ó, miért is nem tudja azt érezni, amit a többi asszony? Ők teljes szívvel, őszintén szolgálnak az Ügynek. És ha valaki csak sejtené is, hogy... Nem, soha nem szabad senkinek sejtenie! Tovább kell játszania a hősi halott özvegyének szerepét.
Különös érzés volt így állni egyedül a rajongó asszonyok között. Mintha elhagyatott lenne. Árva. Életében nem érzett még ilyent. Eleinte megpróbálta eltagadni önmaga előtt a gondolatait, de a kemény őszinteség, amely a jelleméhez tartozott, nem engedte. És mialatt Melanie-vel együtt árulta a sátorban levő kézimunkákat, gondolatban igazolni próbálta magát. Ezt nem is találta nehéznek.
A többi asszony egyszerűen ostoba és hisztérikus. Nevetséges ez a nagyhangú beszéd az Ügyről és a háborúról. A férfiak sem különbek náluk. Neki van egyedül egészséges észjárása, amit ír apjának köszönhet. Ő nem lesz bolond, hogy feláldozza magát az Ügyért, de olyan bolond sem lesz, hogy kiszolgáltassa a többieknek a gondolatait. Hogy meghökkenne mindenki, ha most felkapaszkodna az emelvényre, és azt mondaná, hogy legokosabb lenne azonnal megszüntetni a háborút, mindenki menjen haza, termessze tovább a gyapotját, és legyenek újra vidám mulatságok, a fiúk udvaroljanak, és ő hordhasson almazöld ruhákat, mint régen!...
A McLure lányok sátra, mint ahogyan Mrs. Merri wether mondta, a terem végén volt, s nem keltett nagy feltűnést. Néha hosszú idő múlt el, anélkül hogy egyetlen érdeklődő is közeledett volna. Scarlettnek nem volt Ι más dolga, mint hogy irigyen nézze a boldog zsibongást. Melanie érezte, hogy rosszkedvű, de ezt arra magyarázta, hogy Charlie miatt fáj a szíve, és meg sem próbálta beszélgetéssel zavarni. Scarlett mogorván és hallgatagon ült a helyén.
Még Davis és Stephens felvirágzott képei sem tetszettek neki. „Olyan − gondolta −, mint valami oltár, ott az Atya és a Fiú, még csak a Szentlélek hiányzik.” Aztán hirtelen mentegetni kezdte magát önmaga előtt, de dacosan ötlött eszébe: „Igazán mindenki úgy viselkedik, mintha szentek lennének, és nem közönséges emberek, méghozzá nem éppen tetszetősek.” Nem látta Davis arcában, ebben a hideg, értelmes, kemény arcban azt az embert, aki vállán viseli egy új nemzet harcának terheit.
Nem, most nem volt boldog, pedig eleinte örült, hogy itt lehet. De már nem elégedett meg azzal, hogy nézheti többit. Részt szeretett volna venni a mulatságban, senki nem törődött vele. Ő volt az egyetlen fiatal teremtés, akinek nem akadt udvarlója. Holott eddig egész létében középpontja volt a társaságnak. Igazság ez?
Tizenhét éves, és alig bírja nyugton tartani a lábát, úgy szeretne végigcsúszni a parketten... táncolni... Tizenhét éves, és a férje ott fekszik az Oakland-temetőben, a kisfia meg Pittypat néninél a bölcsőben, és mindenki azt hiszi, hogy most aztán meg lehet az életével elégedve. Holott fehérebb a válla, keskenyebb a dereka, apróbb a lába, mint az összes itt levő fiatal lányoknak...
Itt ülni özvegyasszonyi méltósággal, mikor még csak tizenhét éves! Halkan beszélni, lesütni a szemét, ha csinos férfi téved a sátor közelébe! A legcsúnyább lányoknak is minden ujjúkra akadt egy udvarló. És... ó... olyan szép, olyan szép ruhája volt valamennyinek!
Ő meg itt ül, meleg fekete tafotában, a ruha ujja a csuklóig ér, és a nyaka fel van gombolva az álláig. Nincs rajta egyetlen szalag vagy csipkedarab. Nincs rajta ékszer, Ellen régi ónix gyásztűjén kívül. Így kell néznie a lányokat, akik csinos fiúk karján suhannak el mellette. És miért? Mert Charles feketehimlőt kapott. Legalább a harctéren esett volna el, hogy hencegni lehetne vele!
Lázadozva könyökölt a pultra, dacolva Mammy örökös figyelmeztetésével, hogy csúnya és ráncos lesz a könyöke. Mit bánja ő most már a könyökét, ha csúnya is lesz? Lehet, hogy soha nem mutathatja meg már senkinek. Éhesen nézte az elsuhanó krinolinokat, a sárga selymet virágos girlanddal, a rózsaszín szatént tizennyolc fodorral, keskeny fekete bársonyszalaggal szegve, az égszínkék tafotát tíz yardnyi széles szoknyával és könnyű csipkedísszel. Fehér vállakat, a csábító virágokat... Maybelle Merriwether a szomszéd fülkénél állt meg a kis zuáwal, almazöld tarlatánruhájában.
„Milyen jól állna nekem ez a ruha − gondolta Scarlett vad irigységgel. − Olyan vastag a dereka, mint valami bikáé. A zöld az én színem. Miért is viselnek a szőkék zöldet? Olyan a bőre tőle, mint az állott sajt. És én soha többé nem vehetek fel ilyen színű ruhát, még akkor sem, ha elmúlik a gyász ideje. Még akkor sem, ha valamiképpen szerét ejtem, hogy újra férjhez menjek. Akkor is szürke, barna meg lila színű ruháim lesznek...”
Egy pillanatig elkesergett a sors igazságtalanságán. Milyen rövid volt a gondtalanság, szép ruhák, vidám mulatozás ideje! Az ember férjhez megy egykettőre, akkor aztán tompa színű ruhákat visel, gyermekei születnek, meghízik és bálok alkalmával a sarokba ül. Legfeljebb a saját férjével járhat el egy-egy táncot, vagy valami vállalkozó öregúrral, aki egyre a lábára tapos. Ha másképpen viselkedik, akkor kígyót-békát kiáltanak rá. Érdemes az embernek kislánykorában egyre csak azt tanulni, hogyan legyen csinos, és hogyan foghatja meg a férfiakat, s az egésznek csak egy-két évig vegye hasznát?
Öreg hölgyekkel kedvesnek, ártatlannak, gyámoltalannak illett lenni, s olyan butuskának, amennyire csak lehetett, mert az öreg hölgyek nyelve éles, és olyan féltékenyen figyelik a fiatal lányokat, mint a macska az egeret. Azonnal észrevesznek minden apró hibát. Öreg urak iránt vidám, hetyke és majdnem, de csak majdnem kacér viselkedés volt az ajánlatos, hogy a vén bolondok hiúságának jólessék.
Fiatal asszonyokkal és lányokkal szemben újra más a jó módszer. Csupa cukor és méz csöpögjön az ember szavaiból. Ha tízszer találkozol velük, tízszer csókolóztok össze.
Más asszonyok férjét békén hagyd, még ha a saját hajdani gavallérod lett volna is. Különben azt mondják rólad, hogy kacér vagy, és nem fog udvarolni neked többé senki.
Nőtlen férfiakkal szemben... ó, ez egészen más! Halkan kacaghatsz, szemükbe tekintve, s ha odarohannak, és kíváncsian kérdik, mit nevettél, egyszerűen megtagadhatod a választ, és még hangosabban nevethetsz, s hagyhatod, hogy találgassák, mire gondolsz. A szemeddel akármit ígérhetsz, ami kívánatossá teszi számára, hogy nagy diplomáciai nehézségek árán ravaszul kivihesse, hogy egyedül maradjon veled. Akkor aztán, ha megpróbál megcsókolni, lehetsz nagyon, nagyon sértődött, vagy nagyon, nagyon haragos. Hagyd, hogy mentegetőzzék, amiért ilyen alávaló dolgot cselekedett, és végül bocsáss meg neki olyan kedvesen, hogy addig kerülget, míg másodszor is sikerül megcsókolnia. Néha, de nem gyakran, megengeded, hogy megcsókoljon! (Ellen és Mammy erre már nem tanították, · ez Scarlett külön tapasztalata volt, s úgy találta, nagyon célirányos módszer.) Akkor aztán sírni illik, és azt mondani, hogy nem is tudod, mi történt veled, és hogy most már bizonyosan nem fog tudni tisztelni többé. Akkor a férfi megtörli a szemed a saját kendőjével, és rendszerint házassági ajánlatot tesz, hogy megmutassa, mennyire tisztel. És azután... azután... Ó, mennyi mindenféle érdekes tanulnivaló akad a nőtlen urakkal kapcsolatban, s mind Scarlett kisujjában volt: az oldalpillantások, a félmosolygás legyezője mögül, mint valami virágharang... könny, mosoly, kacagás, hízelgés, édes, gyöngéd, megértő szavak... Ó, mindazok a tudományok, amelyekben sohasem csalódott... csak Ashley esetében...
Minek tanulja meg mindezt az ember, hogy rövid néhány hónapig használja, s aztán egész életére el kelljen felejteni? Milyen nagyszerű lenne, ha sohasem menne valaki férjhez... de mindig szép maradna, világoszöld ruhában táncolna, és sokan, sokan udvarolnának neki! Csak az a baj, hogy ha soká megy így, akkor vénlány lesz az ember, mint India Wilkes, és mindenki azt mondja: szegényke. Nem, mégis jobb férjhez menni... Ó, milyen utálatos az élet! De miért is kellett éppen Charleshoz mennie, hogy tizenhat éves korában vége legyen minden szépnek?
Haragos és bánatos tűnődése abbamaradt. A tömeg hátrálni kezdett, és a falakhoz torlódott, a hölgyek óvatosan leszorították krinolinjukat, nehogy ferdére nyomja valaki, és több lássék ki csipkés alsónadrágocskáikból, mint ahogy illik. Scarlett lábujjhegyre állt, és látta, hogy a helyőrség parancsnoka áll fel a dobogóra. Harsány vezényszavakat kiáltott, és a városi őrség tagjai vigyázzba álltak, és odasorakoztak eléje. Néhány pillanatig gyakorlatoztak a terem közepén, homlokukon kövér izzadságcseppek gyöngyöztek, de a nézősereg lelkesen tapsolt.
Scarlett is önkéntelenül összeverte néhányszor a tenyerét, kötelességszerűen, és amint a katonák lassan elvonultak a limonades és puncsos sátrak felé, úgy érezte, hogy most alkalmas a pillanat, hogy elkezdje az Ügy iránti közömbösségének ügyes leplezését. Melanie-hez fordult:
− Nagyszerűen festenek! − mondta elragadtatott hangon.
Melanie a kötött holmival vesződött a pultnál.
− A legtöbben sokkal jobban festenének szürke egyenruhában, méghozzá Virginiában, a fronton − vetette oda, és nem is igyekezett lehalkítani hangját.
Néhány büszke anya ült a közelben, fiuk itt volt a milícia szolgálatában. Meghallották a megjegyzést. Mrs. Guinan előbb elvörösödött, aztán elfehéredett. Huszonöt éves Willie fia is itt volt az előbbi parádén.
Scarlett is elképedt, mindenkitől inkább várt volna ilyen haragos szavakat, mint éppen Melanie-től.
− De Melly!?
− Tudod, hogy igazam van, Scarlett. Nem a kisgyerekekre és az öregurakra gondolok. De a milícia tagjai közül a legtöbb kifogástalanul alkalmas arra, hogy puskát vegyen a kezébe, és a frontra menjen, és ez az, amit még ebben a percben meg kellene tennie.
− De... de... − dadogott Scarlett, aki sohasem gondolt még erre. − Valakinek itthon is kell maradnia...
Mit is mondott neki a minap Willie Guinan, hogy mentegesse magát, amiért még mindig Atlantában van?
− Valakinek itthon is kell maradnia, hogy védje az országot a lerohanástól.
− Senki sem rohanja és akarja lerohanni az országot belülről − állapította meg Melly hidegen, és egy csoport milicista felé pillantott. − A lerohanástól legjobban úgy védhetnek meg bennünket, ha Virginiába, a frontra mennek, és harcolnak a jenkik ellen. Ami pedig azokat a beszédeket illeti, hogy a milícia azért marad itthon, hogy megakadályozza a négerek lázadását − ez a legostobább dolog, amit valaha is hallottam. Miért lázadnának fel? Ez csak a gyáváknak való mentség. Fogadok, hogy egy hónap alatt legyőznénk a jenkiket, ha az állam egész milícia ja mind elmenne Virginiába. Ezt lefogadom.
− De Melly! − kiáltotta Scarlett megdöbbenten. Melly lágy tekintetű szeme haragosan villogott:
− Az én férjem nem félt elmenni, és a tied se. És én szívesebben látnám mind a kettőt holtan, mint gyávának... Ó, drágám, bocsásd meg, hogy ilyen kíméletlen voltam...
Megsimogatta Scarlettet, aki kerekre tágult szemekkel bámult rá. De nem Charles miatt döbbent meg, hanem Ashleyre gondolt, arra, hogy ő is meghalhat.
Meade doktor jött oda hozzájuk.
− Lám, lám, hölgyeim − hajlongott a doktor −, ez igazán szép dolog. Tudom, mékkora áldozatot kellett hozniuk a közért, hogy eljöttek ide csendes, gyászos otthonukból. De az ügyért mindent el kell viselni. Jutalmul elmondok egy titkot... Van valami meglepetésem, ami sok pénzt hoz majd a kórházaknak, de attól félek, hogy az idősebb hölgyek közül néhányan nagyon meg fognak botránkozni.
Kecskeszakállát tépegetve vidáman nevetett.
− Igazán? Igazán? − lelkesedett Scarlett. − Ó, mondja el!
− Hm... Jobban meggondolva, arra a meggyőződésre jutottam, hogy mégsem mondom el senkinek előre. De ígérjék meg, hogy maguk ketten a pártomon lesznek, ha a nőegylet elnöksége ki akarna seprűztetni a városból. Utóvégre a kórházak ügye a fontos... Majd meglátják! Soha ilyen nem esett még ebben a városban.
Méltóságteljesen sétált tovább az egyik sarok felé, ahol néhány tekintélyes hölgy ült. Melanie és Scarlett összenéztek, és meg akarták beszélni, mi lehet ez a nagy titok, de éppen ebben a pillanatban két öregúr csoszogott oda. „Utóvégre öreg férfi is jobb, mint semmilyen” − gondolta Scarlett. A két vén harcos továbbvonult a limonádés sátrak felé. Más vevők jöttek, bár az ő sátruk korántsem volt olyan látogatott, mint ahol Maybelle Merriwether meg a többi fiatal lány viháncolt.
A terem másik végében csendesen állt egy férfi.
Fekete posztóruhát viselt. Széles válla kimagaslott a többiek közül. Csípője meglepően keskeny volt, s finom cipőbe bújtatott lába feltűnően kicsiny. Hollófekete haja, kurtára nyírt fekete bajusza idegenszerűvé tette a túlnyomóan szőke, hosszú bajuszt viselő katonatisztek között. Látszott rajta, hogy szenvedélyes és jó étvágyú ember, s amit megkíván, azt meg is szerzi magának. Tökéletes nemtörődömséggel mozgott az emberek közt, és merész szempillantásában gonosz, gúnyolódó vidámság csillant meg, amint Soarlettre nézett.
Scarlett megérezte, hogy figyelik. Találkozott a tekintetük.
Valahol a lelke mélyén megszólalt a figyelmeztető csengő: ez az ember ismerős. De nem tudta, ki lehet. És az első férfi volt hónapok óta, aki leplezetlen érdeklődést árult el iránta. Nem tehetett róla, visszamosolygott rá, majd mikor a férfi meghajtotta a fejét, ő is bólintott. Hanem amikor a férfi újra felemelte a fejét, és könnyed léptekkel közeledett hozzá, Scarlett egyszerre rémülten a szája elé kapta a kezét. Tudta már, ki ez.
Úgy állt ott, mintha villámcsapás érte volna. Az utolsó pillanatban megfordult, menekülni próbált. De ruhája beleakadt egy szögbe. Kétségbeesetten rángatta. A férfi már odaért.
− Bocsánat, megengedi? − hajolt oda, és kiszabadította a ruhafodrot. − Igazán nem is reméltem, O'Hara kisasszony, hogy itt találhatom.
Különös, lágy, kellemes hangja volt. Mint az andalító zene, de benne volt a charlestoniak elhúzott kiejtése is.
Scarlett könyörgő pillantással nézett fel rá. Arca égett az emlékezés szégyenétől, hiszen ez az ember tanúja volt annak a jelenetnek Ashleyvel. Két szénfekete szem könyörtelenül vidám pillantásával találkozott. Ó, ez a szörnyeteg, aki úrilányokat csábít el, és akit nem fogadnak a társaságban, aki azt merte neki mondani, és joggal, hogy ő nem úrilány...
Melanie odafordult hozzájuk, és Scarlett most először életében örült, hogy a sógornője mellette van.
− Ó... igazán ön az, Mr. Rhett Butler? − mondta kedves mosollyal, és odanyújtotta a kezét. − Azt hiszem, már találkoztunk.
− Eljegyzésének boldog napján − bólintott a férfi, és a keze fölé hajolt. − Igazán kedves, hogy emlékszik rám, asszonyom.
− Mi járatban ilyen, messze vidéken, Mr. Butler?
− Ó, mindenféle unalmas üzleti ügyem van itt, Mrs. Wilkes. Lehet, hogy ezentúl nagyon, sokszor ellátogatok ide a városukba. Rájöttem, hogy nem elég, ha áthozom a portékát.
− Ha áthozza... − kezdte Melly gondolkozva és meglepődve, aztán egyszerre felragyogott az arca.
− Ó, hát ön az a híres Butler kapitány, aki annyi borsot tör a jenkik orra alá? Aki áttörte a blokádot? Tudja-e, hogy minden lány a maga ruháiban táncol itt ma este? Scarlett, képzeld! Nem nagyszerű?... Mi az, rosszul érzed magad, drágám?
Scarlett egy székre hanyatlott. Milyen rettenetes! Azt remélte, soha többé nem kell látnia ezt az embert.
− Nem csoda, ha rosszul lett, O'Hara kisasszony, nagyon meleg van itt. Ne vezessem egy nyitott ablakhoz?
− Nem! -− förmedt rá Scarlett kurtán, hogy Melly meglepődött.
− Nem tudja, kérem, hogy ő a sógornőm? A bátyámhoz ment férjhez − mondta halkan és gyorsan Melly, és gyöngéden, simogatóan nézett Scarlettre.
− Ez igazán nagyon kedves. Talán kedves férjeikkel is lesz szerencsém ma este találkozni? Boldogan újítanám fel a kitüntető ismeretséget.
− Az én férjem Virginiában van − mondta Melly, és, büszkén felemelte a fejét. − De Charles... ő már...
− Meghalt − mondta Scarlett kurtán. Majdnem kiabált. Mit akar még mindig itt ez az ember? Miért nem megy tovább?
− Ó, ó, drága hölgyeim − mentegetőzött a kapitány −, ezer bocsánat... kérem, felejtsék el, milyen tapintatlan voltam. Meg fogják engedni, hogy teljes részvéteim kifejezése mellett vigasztalásukra hozzam fel, milyen szép és dicső dolog a hazáért meghalni. Aki a hazáért bal meg, örökké él.
Pontosan ugyanazt mondta, amit minden déli ember mondott volna hasonló esetben, de ő valahogy másképp mondta, melegebben. Melanie égő könnyek közül mosolygott rá, de Scarlett úgy érezte, mintha valami vadállat rágná a belsejét. Tehetetlen düh fogta el. Ennek az embernek minden szava gúny. Nagyon jól tudja ő, hogy nem szerette Charlest. Csak Melly lehet olyan bolond, hogy nem lát át a szitán. − Hála istennek, csak senki ne is lásson át a szitán! − gondolta rögtön utána hideg rémülettel.
− Csak nem fogja elmondani ez az ember, amit tud? Hiszen nem úriember... és sohasem lehet tudni, mi telik ki az ilyen kalóztól.
Megragadta Scarlett fekete legyezőjét, és legyezte, hogy rosszullétéből magához térjen. De szeme sarkában valami kis gúny vigyorgott, ami nagyon bántotta Scarlettet. Egyenesen kihívásnak érezte a tekintetét. Hirtelen kirántotta kezéből a legyezőt.
− Már jól vagyok − mondta nyersen. − Nem kéli hogy lelegyezze a hajam a fejemről!
− Scarlett, édesem − rémült meg Melanie. − Meg kell bocsátania, Butler kapitány. Nem tud magán uralkodni, ha szegény Charles nevét hallja. Hiszen egyáltalán nem kellett volna ma még eljönnünk. Tudja, mi még mindig gyászban vagyunk, és ez a zene, ez a vidámság... szegény kislány...
− Értem − hajolt meg a férfi, kissé talán mesterkélt komolysággal, de ahogyan most Melanie felé fordult, és kedves, lágy tekintetével találkozott a tekintete, megváltozott az arca, és őszinte tisztelet, megbecsülés, nemes érzések kifejezése jelent meg rajta. − Úgy látom, bátor kis asszonyka maga, Mrs. Wilkes.
„És én? − lázadozott gondolatban Scarlett. − Rólam egy szót se szól.”
Melanie mosolyogva köszönte meg a bókot, és három lovastiszt felé fordult, akik megálltak, és a dísztárgyak között válogattak. Amint alkudozni kezdtek, Melanie teljesen elmélyedt a vitába, és elfeledkezett minden másról.
Scarlett ülve maradt, legyezte magát nagy legyezőjével, nem nézett fel, csak azt kívánta, hogy bár megint a hajóján lenne már Butler.
− Rég meghalt a férje?
− Igen. Majdnem egy éve már!
− És sokáig volt férjnél? Bocsássa meg, hogy kérdezősködöm, de régóta nem jártam errefelé.
− Két hónapig − mondta kelletlenül Scarlett.
− Nagy tragédia − mondta a férfi. Scarlett hallgatott, és a legyezőjét nézte.
− Most van azóta először társaságban?
− Tudom, hogy mindenki különösnek tartja − kezdte Scarlett hirtelen a mentegetőzést. − De a McLure lányoknak, akiké ez a sátor volt, hirtelen el kellett utazniuk, és így...
− Semmi áldozat nem elég nagy az Ügyért − mondta ünnepélyesen Butler. Scarlett már majdnem felelt valami gorombaságot, de idejében lenyelte. Alapjában véve csakugyan úgy áll a dolog, hogy nem az Ügy miatt van itt, hanem azért, mert unta az otthon-ülést.
− Mindig az volt a meggyőződésem − mondta eltűnődve a kapitány −, hogy a mi özvegyi szokásaink, az, hogy fekete kreppfátyolban járatjuk őket, és eltiltjuk minden szórakozástól, semmivel sem kevésbé kegyetlenek, mint a hindu hagyományok.
− Milyenek azok?
− Indiában ugyanis, ha egy férfi meghal, nem temetik el, hanem elégetik, és az özvegye maga is felmászik a máglyára, és ott ég el, férje holttestével együtt.
− Borzalmas! Miért? És a rendőrség engedi?
− Az olyan özvegy, aki nem követi a szokást, lehetetlenné lesz a társadalomban. Senki rá nem néz. A derék hindu matrónák egyebet sem tesznek, csak az ő becsületét szapulják. Azt mondják, nem viselkedett úrihölgy módjára. Szakasztott úgy beszélnek, mint ahogyan magáról beszélnének itt a sarokban, ha ma, nem fekete, hanem piros ruhában jött volna el, és velem táncolná a négyest. Őszintén szólva, elviselhetőbbnek gondolom, ha valakit elevenen megégetnek, mintha elevenen eltemetik.
− Hogy meri azt mondani, hogy engem elevenen eltemettek?
− Maga barbárnak tartja a hindu szokást. De mondja: lett volna mersze eljönni ma este akkor is, ha a Konföderációnak nem lett volna szüksége a segítségére?
Scarlett nem hagyta magát.
− Természetes, hogy nem jöttem volna el. Nagyon furcsa lett volna. Kegyetlenség. Mintha én a férjemet... nem sze...
A férfi szeme várta a folytatást, cinikus mosolygás ült az arcán. De Scarlett nem bírta folytatni. Nem, azért sem engedi, hogy olyan gúnyos és részvétteli udvariassággal mondjon megint valamit. Milyen rettenetes, rettenetes dolog, ha az embernek olyan férfival van dolga, aki nem úriember. Úriember mindig úgy tesz, mintha elhinné, amit a hölgy mond. Ez hozzátartozik a déli udvariassághoz. De ez az ember örül, ha olyasmit mondhat, amiről más nem beszél.
− Nos? Lélegzet-visszafojtva várom a folytatást.
− Maga igazán rettenetes! − mondta tehetetlenül Scarlett, és lesütötte a szemét. Butler rákönyökölt a pultra, és egészen a füléhez hajolt, aztán sziszegve suttogta, mint ahogyan a vidéki színpadokon szokták a fekete lelkű bajkeverők:
− Ne rettegj, ó, szép hölgy! Bűnöd biztonságban el van temetve lelkem mélyén.
− Hogyan mondhat ilyent? − pillantott fel Scarlett égő arccal, szemrehányóan.
Butler mosolygott.
− Mit mondjak? Azt akartam, hogy megnyugodjon. Inkább azt mondtam volna, hogy: légy enyém, gyönyörű hölgyem, különben elárullak?...
Scarlett látta, hogy a szeme olyan vidám és tréfás, mint valami kisfiúé. Hirtelen felkacagott. Butler is nevetett, mégpedig olyan hangosan, hogy a közeli sarokból mind arrafelé néztek a mamák. És amikor meglátták, milyen jól mulat a szegény Charles Hamilton özvegye egy ismeretlen fekete ruhás férfival, fejcsóválva hajoltak közelebb egymáshoz.

 

Dob pergett. Meade doktor kapaszkodott fel az emelvényre. Mindenki csendet intett, s végre elhallgattak valamennyien.
− Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! Először is szívünk mélyéből köszönetet kell mondanunk a bájos hölgykoszorúnak, amiért ez a jótékony célú bazár nemcsak jól sikerült mulatság lett, hanem a szemnek és szívnek egyaránt jóleső szépséges rózsakertté varázsolta ezt a rideg termet, amelyben az ifjú hölgyek a rózsabimbók.
Nagy taps.
− Hölgyeink teljes szívvel-lélekkel dolgoztak a sikerért, s a szép kézimunkák, amelyeket gondos ujjaikkal készítettek, kétszeresen szépek, mert a mi hőn szeretett déli honleányaink munkái.
Újra taps. Rhett Butler közelebb könyökölt Scarlett-hez, és odasúgta neki:
− Nagyképű vén kecske az öreg.
Scarlett először szinte rémült megbotránkozással nézett rá. Atlanta legtiszteltebb polgáráról ilyent mondani! De aztán rápillantott a doktorra, és látta, hogy csakugyan valami vén kecskéhez hasonlít. Alig tudta elfojtani a nevetését.
− Mindez azonban nem elég, igen tisztelt hölgyeim és uraim. A kórházbizottságban működő honleányok, akik kiragadják a halál torkából hőseinket, jól tudják, mennyi mindenre van szükségünk. Több pénz kell, hogy több gyógyszert hozathassunk Angliából, mégpedig a hős lelkű, rettenthetetlen kapitány hajójával, aki mint látom, itt időzik köztünk. Éljen Rhett Butler kapitány!
Váratlanul érte a dolog, de azért könnyedén és elfogulatlanul hajolt meg a férfi. Nagyon is könnyedén − gondolta Scarlett. − Mint valami bohóc. Mintha ezzel is gúnyos nemtörődömségét akarná hangsúlyozni. Hangos taps és éljenzés harsant fel, a hölgyek lábujjhegyre álltak, és a nyakukat nyújtogatták, hogy lássák a híres Butler kapitányt. Ez hát az az ember, akivel szegény Charlie Hamilton özvegye beszélgeti Pedig szegény Charlie alig egy éve halt meg...
− Több és még több pénz kell, és én áldozatot kérek mindnyájuktól − folytatta szónoklatát Meade doktor. − Áldozat ez, de igazán kevés azzal szemben, amit a mi hőseink ajánlanak fel napról napra a hazáért. Hölgyeim, az ékszereiket kérem! Szükség van az ékszereikre. Éh. kérem? Nem! A konföderáció kéri! Az aranyat beolvasztjuk, a köveket áruba bocsátjuk, és a pénzért fájdalomcsillapítókat és egyéb orvosságokat vásárolunk. Hölgyeim, két derék sebesült katonatisztünk fog önök között megjelenni kosárral, dobják abba az ékszereket, és...
A többit nem lehetett hallani a lelkesült taps és éljenzés közepette.
Scarlett első gondolata az volt, milyen pompás, hogy gyászol, és nincs rajta sem értékes fülbevalója, sem a nehéz aranylánc, amely még az öreg Robillard nagymamáé volt, sem a többi ékszere. Látta a kis zuáv tisztet közeledni a vesszőkosárral. Halk csörrenéssel hulltak a kosárba az ékszerek, és egy-egy asszony vagy leány még utána is futott a kis zuávnak:
− Várjon, kérem... várjon... csak most tudtam lekapcsolni.
Fanny Elsing odakiáltott az anyjának:
− Szabad, anyukám?
És letépte szőke hajáról a gyöngyös fejéket, mely nehéz aranyba volt foglalva. Nemzedékek óta őrizték a családban. Taps, éljenzés harsant fel újra és újra.
A mosolygó kis katonatiszt egyre közelebb ért. Nehéz volt már a kosár a karján. Amint elment Rhett Butler mellett, egy szép arany cigarettatárca csörrent meg az ékszerek között. Mikor Scarlett következett, s a zuáv odatette a kosarat a pultra, Scarlett megmutatta neki két tenyerét, hogy nincs ékszere, nincs mit adnia. Kényelmetlen érzés volt. Ő egyedül ne adjon semmit... Ebben a pillanatban megvillant előtte széles jegygyűrűjének sárga fénye az ujján.
Egy zavaros másodpercig megpróbálta Charlest felidézni... milyen is volt az arca, mikor az ujjára húzta ezt a gyűrűt? De már akkor egészen homályosan ködlött fel előtte. Annál is inkább, mert valahányszor rágondolt, mindig bosszankodást érzett. Charles az oka, hogy az élet mindörökre elsötétedett körülötte, Charles az oka, hogy úgy bánnak vele, mintha öregasszony lenne már.
Hirtelen megfogta a gyűrűt, s le akarta húzni, de nehezen ment. A kis zuáv továbbindult.
− Várjon! − kiáltott Scarlett. − Én is adok valamit! Végre lecsúszott a gyűrű az ujjáról. Amint odadobta, szeme Rhett Butler tekintetével találkozott. A férfi ajka mosolyra húzódott, furcsa mosolyra. Scarlett gőgösen felkapta a fejét.
− Ó, drágám, édes kis testvérem! − suttogta Melly, és a szemében büszke meghatottság és meleg szeretet fénylett. − Milyen bátor vagy! Milyen jó! Várjon, várjon, kérem, Picard hadnagy! Én is... én is.
Saját gyűrűjét tépte az ujjáról, azt a gyűrűt, amelyről Scarlett tudta, hogy egy pillanatra sem vette le, mióta Ashley odaadta neki. Scarlett tudta, ha más nem is tudta volna, milyen drága a számára. Nehezen, nagyon nehezen jött le... és mielőtt odaadta volna, egy pillanatra szorosan fogta a tenyerébe... aztán gyöngéden tette le a többi ékszer közé a kosárba.
A zuáv továbbhaladt. Melanie és Scarlett szó nélkül néztek utána. Scarlett harciasan, gőgösen, Melanie szívfájdító bánattal a szemében. És mindkettőjüket látta a férfi, aki mellettük állt.
− Ha te nem tudtál volna ilyen bátor lenni, nekem ez eszembe sem jutott volna − mondta Melly, és megölelte sógornőjét.
− Valóban nemes áldozat volt − szólalt meg Butler. − Az ilyen önfeláldozó tettek könnyítik meg hőseink, számára a szenvedést.
Scarlettnek haragos szavak égették a nyelvét. Alig bírt uralkodni magán. „Minden szava gúny ennek az embernek! Ki nem állhatom − gondolta. − Miért van még itt?...”
Lenyelte a haragját. Cukorral mindig több legyet foghatsz, mint ecettel, jutott az eszébe Mammy bölcs mondása. Ő pedig el akarta fogni, és agyon akarta csapni ezt a legyet, hogy soha többé kellemetlenséget ne okozhasson.
− Köszönöm ezt a szép bókot − szólt szelíden, mintha nem értette volna a gúnyolódást. − Nagy megtiszteltetés egy ilyen bók, amely olyan kiválóságtól jön, mint Butler kapitány.
− Miért nem mondja meg őszintén, amit gondol? − kérdezte a férfi, mélyen lehajtva a fejét, halkan, hogy csak ő hallja meg, mit beszél. − Miért nem mondja, hogy kiállhatatlan vagyok, hogy nem tart úriembernek és hogy hordjam el az irhámat.
Scarlettnek már a nyelve hegyén volt a válasz, de türtőztette magát. Hősies önuralommal, szelíden kérdezte:
− Miért mondanék ilyen szörnyű dolgokat, kapitány úr? Mintha nem tudná itt mindenki, hogy maga milyen kivételes ember, milyen bátor és nagylelkű, és milyen áldozatokat hozott saját maga is a...
− Csalódtam magában.
− Csalódott?
− Igen. Mikor először találkoztunk, azt mondtam magamban: végre itt egy lány, aki nemcsak nagyon szép, de van benne bátorság is. Most látom, hogy tévedés volt. Maga nagyon szép, de nem bátor.
Scarlett úgy nézett fel, mint a csirke, ha felborzolja a tollát.
− Micsoda? Azt mondja, hogy én gyáva vagyok?
− Azt. Nem meri kimondani, amit gondol. Mikor először találkoztunk, azt gondoltam: lám, millió között egy ilyen is akad. Ez a kislány nem afféle libuska, akit könnyű az orránál fogva vezetni, aki mindent elhisz, amit a kedves mamája mond neki, és gondosan vigyáz a magaviseletére, akármit gondol vagy érez magában. − Nem − gondoltam −, O'Hara kisasszony egészen más. Ő mindig pontosan tudja, mit akar, és ezt ki is mondja, s nem fél az igazságtól, ha kell, sőt egy-egy vázát is odacsap a kandallóhoz...
− Ó! − mondta Scarlett, és elöntötte a méreg. − Hát jó. Megmondom, hogy mit gondoltam, ha csak ez kell magának. Vegye tudomásul, hogy ha egy csöppnyi tisztességérzet lenne magában, nem is jött volna ide. Tudhatta volna, hogy életemben soha többé nem akarom látni! De maga nem úriember. Maga neveletlen, közönséges, tapintatlan. És azt hiszi, hogy mert túl tud járni a jenkik eszén, át tudja hozni a blokádon a piszkos kis bárkáit, ide jöhet, és kivigyoroghatja a bátor embereket, akik harcolnak a hazájukért, és az asszonyokat, akik mindent odaadnak az Ügy. érdekében?...
− Elég, elég! − könyörgött Butler nevetve. − Nagyon ügyesen kezdte. Eleinte csakugyan azt mondta, amit gondolt. De legyen olyan jó, ne beszéljen nekem az Ügyről. Már a könyökömön jön ki. A magáén is, tudom jól. Így hát...
− Hallja, ez már...
Nagyot nyelt. Rettentően bántotta, hogy beugrott neki, de azért sem fog mérgelődni!
− Hallgasson ide! − mondta Butler. − Itt álltam a küszöbön, és figyeltem magát. Figyeltem a többieket is. Mind olyanok voltak, mintha egy öntvényből került volna ki az arcuk. De a magáé más volt. A maga arcán könnyű eligazodni. Fogadni mernék akármibe, hogy nem is gondolt az Ügyre, nagy Ü-vel, és a kórházakra sem. Csak azt láttam az arcán, hogy táncolni szeretne, nagyon szeretne táncolni és mulatni, és nem lehet, nem lehet!... Mérges volt és elkeseredett. Igaz, vagy nem igaz?
− Nincs több mondanivalóm az ön számára, Butler-kapitány − jelentette ki Scarlett méltóságteljesen, tekintélye rongyaiba burkolózva. − Azért, mert olyan nagyra tartja magát mint blokádtörő, még nincs joga hozzá, hogy nőket sértegessen.
− Önhitt vagyok? Tréfál. Kérem, csak még egy pillanatig tűrje el a jelenlétemet. Nem szeretném, ha egy ilyen önfeláldozó kis honleány több tisztelettel gondolna rám, mint amennyit megérdemlek.
− Nem figyelek a hencegésére.
− Pedig csak figyeljen. A vállalkozásom egyszerűen üzlet. Érti? Üzlet. Pénzt nyerek vele. És ha úgy fogom látni, hogy nem érdemes tovább folytatni, abbahagyom. Mi a véleménye erről?
− Az, hogy maga éppen olyan gazember, mint a jenkik.
− Hajszálnyira − nevetett Butler. − És hozzáteszem, hogy a jenkik segítenek nekem pénzt szerezni. Múlt hónapban éppen a New York-i kikötőben jártam, és onnan hoztam a rakományomat.
− Micsoda? − lepődött meg Scarlett. − Igazán? Nem lőtték agyon?
−− Maga kis ártatlan! Persze hogy nem. Van ott elég olyan kiváló hazafi, az Unióban, aki nem idegenkedik attól, hogy a Konföderációnak eladott áruval pénzt keressen. Hajóm befut a New York-i kikötőbe, bevásárolok a jenkiktől, persze más cégér alatt, aztán elmegyek. Ha pedig egy kicsit veszélyessé válik, Nassauba megyek, ahova ugyanezek az unióbeli hazafiak lőport, bombát és divatos szoknyákat szállítottak. Sokkal kényelmesebb így, mint Angliába menni. Néha kissé nehéz bejutni Charlestonba vagy Wilmingtonba, de meglepődne, ha tudná, hogy milyen messzire el lehet jutni egy kevés arannyal.
− Mindig tudtam, hogy a jenkik lelketlenek és gonoszok, de nem tudtam, hogy...
− Miért haragszik annyira a szegény jenkikre, amiért néhány becsületes pennyt akarnak megkeresni az Unión kívül is? Száz év múlva ez már egyáltalán nem számít. Az eredmény ugyanaz lesz. Úgyis tudják, hogy legyőzik a Konföderációt, miért ne keresnének hát rajta?
− Megvernek... minket?
− Természetesen.
− Lesz szíves most már elmenni innen? Vagy a kocsimat rendeljem a kapu elé, hogy megszabadulhassak a társaságától?
− Kis lázadó! − nevetett a férfi. Mélyen meghajolt, és továbbsétált. Scarlett tehetetlen méreggel nézett utána. Valami csalódást is érzett, amit nem tudott volna egészen megmagyarázni. A gyermek csalódása volt ez, aki sorra minden illúzióját a porban látja. Butler most a blokádtörők dicsőségét is bemocskolta előtte... És hogyan merte azt mondani, hogy a Konföderációt megverik? Agyon kellene ezért lőni, mint valami árulót! Körülnézett a teremben, az ismerős arcok között... és mintha jéghideg kéz érte volna a szívét. Ezek az emberek.... ezek veszítenék el a háborút? Nem... lehetetlen... gyalázat még csak elgondolni is...
− Miről beszéltél olyan soká a kapitánnyal? − kérdezte Melanie. − Nagyon bántott, hogy Mrs. Merriwether olyan sokszor nézett errefelé. Tudod, édesem, mennyire szeret mindenkiről rosszat mondani.
− Kiállhatatlan, neveletlen ember a kapitány − mondta Scarlett. − Mrs. Merriwether pedig beszéljen, amit akar. Utálok már úgy viselkedni, mint valami apáca, csak azért, hogy ő meg legyen velem elégedve.
− Scarlett! − botránkozott meg Melanie rémülten.
− Csitt, figyeljünk! − csendesítette le Scarlett. − Nézd, Meade doktor megint beszélni akar.
A tömeg újra elcsendesedett, amint a doktor felemelte a hangját. Előbb megköszönte a hölgyek áldozatkészségét, majd így folytatta:
− Most pedig, hölgyeim és uraim, egy meglepetést szeretnék ajánlani, egy olyan újítást, amely talán meghökkenést, sőt megbotránkozást fog okozni egyes körökben, de arra kérem önöket: gondolják meg, hogy minden a kórház céljaiért történik, sebesültjeink szenvedéseinek csillapítása érdekében.
Mindenki feszült figyelemmel nyújtotta előre nyakát. Nem tudták elképzelni, mit mondhat a doktor, amin egyesek meg fognak botránkozni.
− Nemsokára megkezdődik a tánc − folytatta a doktor. − Először négyesre állnak fel a párok, majd valcer következik. A többi táncot, polkát, mazurkát, skót táncot szintén egy-egy négyes fogja felváltani. Nagyon jól tudom, milyen kedves versengés szokott folyni azért, melyik pár vezesse a négyest, és így...
A doktor elővette zsebkendőjét, megtörölgette a homlokát, és óvatos pillantást vetett a sarok felé, ahol a többi asszony között a felesége ült.
− Uraim, aki önök közül az első négyest vezetni akarja, pénzt kell ígérnie a hölgyért, akit felkér. Én leszek az árverés vezetője, s minden befolyt pénz a kórház javára megy.
Minden legyező megmeredt, minden lélegzet elállt egy percre. Aztán izgatott zsongás kelt a teremben. Az idősebb hölgyek körében valóságos pánik tört ki, és szegény Mrs. Meade azt sem tudta, mit csináljon. Védte_; volna is a férjét, de maga is meg volt botránkozva. Mrs. Elsing, Mrs. Merriwether és Mrs. Whiting, a város három pillére, vörös volt a felháborodástól. De a városi önkéntes őrsereg harsány éljenzésbe fogott, és a többi egyenruhás vendég egyhangúlag tapsolt hozzá. A fiatal lányok izgatottan ugrándoztak.
− Nem gondolod, hogy ez... ez egy kicsit a rabszolgavásárokra emlékeztet? − suttogta Melanie, és tétovázva nézett a doktorra, akit mostanáig tökéletesnek hitt.
Scarlett egy szót sem felelt. Csak a szeme fénylett, és a szívét szorította össze a fájdalom. Ó, ha most Scarlett O'Hara lenne, szabad, jókedvű fiatal lány! Ha ott állna almazöld ruhájában a többiek között, bársonyszalag libegne a derekán, és tubarózsa lenne fekete hajában... Akkor ő vezetné az első négyest. Ó! Egy tucat férfi versengene érte, és fizetné a sok pénzt a doktornak. Ó! hogy itt kell ülnie, mintha petrezselymet árulna! Ó! hogy néznie kell, amint majd Fanny vagy Maybelle vezeti az első négyest mint Atlanta legszebb kisasszonya!
A nagy zsibongásból, lármából egyszerre a kis zuáv éles hangja vált ki idegenszerű kiejtésével:
− Ha szabadna kérnem... húsz dollár Maybelle Merriwether kisasszonyért!
Maybelle bíborvörösre pirulva hanyatlott kebelbarátnője, Fanny vállára, és a két lány eltakart arccal egymás nyakába kacagott. Közben más férfiak is megajánlottak más nevekre különféle összeget. Meade doktor most már régi biztonságával mosolygott újra, s nem törődött a megbotránkozott sziszegéssel és suttogással, ami a kórházbizottság idősebb hölgyei felől hallatszott.
Mrs. Merriwether eleinte kereken kijelentette, hogy az ő lánya nem fog részt venni ilyen képtelen játékban. De mikor legelsőnek Maybelle nevét kiáltották, s azután is mind többször emlegették, s az árverési összeg már hetvenöt dollárra emelkedett, kezdtek ellanyhulni az elvei. Scarlett a pultra könyökölt, és éhes szemmel, irigyen hallgatta és nézte az emelvény körül nyüzsgő nevető tömeget. A férfiak, bankjegyekkel kezükben, összevissza hadonásztak.
Mindenki fog táncolni. Mindenki, csak ő nem, meg a vénasszonyok. Mindenki jól fog mulatni... Rhett Butler is ott állt közvetlenül a doktor előtt. És mielőtt magára ébredhetett volna Scarlett, mielőtt megváltoztathatta volna sóvár arckifejezését, a férfi meglátta, s a szája egyik sarka lebiggyedt, egyik szemöldöke pedig felhúzódott. A következő pillanatban már észrevette őt Scarlett, felkapta a fejét, és elfordult. Közben meghallotta a saját nevét... Charlestoni kiejtéssel, mély, zengő hangon. Egy pillanatra csend lett a zsibongó tömegben... vagy csak ő hallotta úgy?
− Charles Hamiltonné őnagysága... százötven dollár aranyban!
Igen, mélységes csönd lett. A név is, az összeg is megdöbbentette az embereket. Scarlett mozdulni sem bírt. Úgy ült ott, mint az előbb, félig elfordulva, könyökével a pulton, szeme tagra nyílt. Mindenki ránézett. A szeme sarkából látta, hogy a doktor lehajol az emelvényről Butlerhez, és suttog neki valamit. Bizonyosan azt, hogy gyászban van, és nem táncolhat. Látta azt is, hogy Rhett lustán megvonja a vállát.
− Talán egy más hölgyet?... − ajánlotta a doktor.
− Nem! − mondta Rhett tisztán csengő hangon, érthetően, s végignézett a tömegen közömbös pillantásával. − Mrs. Hamiltonnal szeretnék táncolni.
− Ez lehetetlen, kérem − vitázott a doktor. − Mrs. Hamilton nem akar táncolni...
Scarlett maga sem ismerte meg a saját hangját az első pillanatban.
− De igen! Már fel is ugrott, a szíve oly vadul kalapált, hogy félt, mindjárt elájul. Kalapált a boldog izgalomban, hogy újra ő lehet a társaság központja, mindenki őrá figyel, őérte ajánlottak fel legtöbbet... vele akarnak táncolni... ó, táncolni, táncolni...
− Nem bánom! Nem bánom, akármit mondanak! − suttogta magában, és valami édes mámor borította el az agyát. Felvetette a fejét, és kilépett a fülkéből. Két cipősarka kopogott, mint a spanyol táncosnők castagnette-je. Fekete selyemlegyezője szétterült a kezében. Egy futó pillanatig látta még Melanie elképedt, hitetlenkedő arcát, az idősebb hölgyek tátott száját, a lányok ajkbiggyesztését, a katonák lelkes helyeslését. Aztán ott volt a kör közepén, az üres helyen, és Rhett Butler feléje közeledett az emelvényről, arcán azzal a kiállhatatlan, gúnyolódó mosolygással. De mit bánta ezt most Scarlett! Mit bánta volna, ha maga a sátán kéri fel táncra, vagy Lincoln elnök! Táncolni fog megint... ő vezetheti a négyest.
Kecsesen meghajolt a táncosa előtt, és ragyogóan rámosolygott, Rhett Butler pedig viszonozta a bókot, egyik kezét fodros ingmellére szorítva. A karmester magához tért elképedéséből és rémületéből, alkalmazkodott a helyzethez, és pálcájával kopogva nagyot kiáltott:
− Tessék párt választani az első négyeshez!
És a zenekar rákezdett a Dixie- re, a legédesebb táncdarabra, amelyre valaha is járta Scarlett a négyest.
− Hogy merte így megbotránkoztatni az embereket, Butler kapitány? És főleg engem?
− De drága Mrs. Hamilton, mikor olyan nagyon szerette volna, hogy megbotránkoztassa az embereket!
− Hogy merte ott, mindenki előtt a nevemet kiáltani?
− Visszautasíthatott volna.
− De... mindenkinek kell valamit tennie az Ügyért... igazán nem gondolhattam magamra, mikor olyan sok pénzt kínált a kórháznak... Kérem, ne nevessen úgy, mindenki ránk néz.
− Mindenképpen ránk néznek. Ne próbálja áthárítani a felelősséget a kórházra. Táncolni akart, és én alkalmat adtam rá. Ez már az utolsó figurája a négyesnek, nem?
−− Igen. Most már vissza kell mennem a helyemre. Le kell ülnöm.
− Miért? Ráléptem a lábára?
− Dehogy. Hanem beszélni fognak rólam.
− Mondja, igazán törődik vele? A szíve mélyén?
− Hát...
− Bűn a tánc? Bűnnek érzi? Miért ne táncoljuk végig a valcert is együtt?
− De ha a mama ezt megtudja...
− Fél a mamától. A kötényébe kapaszkodik.
− Maga igazán kiállhatatlan. Mindig úgy tesz, mintha az erény butaság lenne.
− Hát nem az? Törődik vele, ha beszélnek magáról az emberek, vagy nem törődik?
− Nem... de... Tudja, mit? Ne beszéljünk róla. Már kezdődik a valcer... A forgolódástól mindig szédültem...
− Ne kerteljen. Törődött valaha is azzal, amit más asszonyok beszélnek, vagy nem?
− Ha éppen mindenáron tudni akarja, nem. De törődni kellene. Hanem... ma este... ma este még nem akarok törődni semmivel.
− Bravó! Kezd saját maga gondolkozni, ahelyett hogy hagyná, hogy mások gondolkozzanak helyette. Ez a bölcsesség kezdete.
− Ó, csakhogy...
− Ha majd annyit fognak beszélni magáról is, mint amennyit már rólam beszéltek, be fogja látni, hogy mennyire semmi az egész. Gondolja csak el, nincs Charlestonban egyetlen úriház, ahol szívesen látnának. Még a szent és halhatatlan Ügynek tett szolgálataim sem lágyították meg ottani rokonaim és ismerőseim szívét.
− Milyen borzasztó!
− Ó, dehogy. Amíg az ember el nem veszti embertársai becsülését, nem is képzeli, milyen teher volt a nyakán. Olyan szabad vagyok így!
− Botrányos, miket beszél.
− Botrányos és igaz. Feltéve, hogy van bátorsága és elég pénze, mindig jól megélhet embertársai becsülése nélkül.
− Pénzzel nem lehet mindent megvenni.
− Ezt valaki mondta magának. Soha életében nem talált volna ki ilyen lapos mondatot. Mit nem vehetek meg?
− Hát nem tudom... például a boldogságot... szerelmet...
− Általában ez sem igaz. És ha ezt éppen nem is vehetnem meg, nagyon kellemes pótlásokról gondoskodhatom.
− Olyan sok a pénze, Butler kapitány?
− Milyen neveletlen kérdés, Mrs. Hamilton! De ha tudni akarja, igen. Ahhoz képest, hogy egy krajcár nélkül üldöztek ki a világba, és még fiatal ember vagyok, anyagi szempontból nagyon jól állok. És bizonyosra veszem, hogy a blokád egy teljes milliót fog jövedelmezni nekem.
− Ó, nem!
− Ó, igen! A legtöbb ember nem tudja megérteni, hogy egy-egy civilizáció romlásából éppen annyi pénzt lehet szerezni, mint a megépítéséből.
− És ez mit jelent?
− Ez azt jelenti, hogy a maga családja meg az én családom és itt valamennyi család azzal szerezte a pénzét, hogy a vadon helyén várost emelt. Civilizációt teremtett. Ez az építés. Jó pénz. De még több van a rombolásban. Ha egy birodalom leomlik...
− Miféle birodalomról beszél?
− Erről, amelyben élünk. A Délről. A Konföderációról. A Gyapotkirályságról. Itt omlik szét a lábunk alatt. Csakhogy a legtöbb ember bolond, és nem akarja meglátni, nem tud hasznot húzni belőle. Én ebből szerzem a vagyonomat.
− Igazán azt gondolja hát, hogy megvernek minket?
− Azt. Miért tegyek úgy, mint a strucc?
− Ó, milyen szomorú és− kellemetlen ilyesmiről beszélni. Nem szokott maga soha szebbeket mondani, Butler kapitány?
− Jobban tetszene, ha azt mondanám, hogy a két szeme két aranyhaltartócska, ami színültig tele van kristálytiszta zöld vízzel, és ha a halacskák a tetején úszkálnak, mint most is, akkor boszorkányosan édes és szép?
− Nem, nem tetszene jobban... Milyen nagyszerű a zene! Ó, egy örökkévalóságig táncolnék valcert egyfolytában. Nem is tudtam, hogy ennyire hiányzott nekem a tánc.
− Maga a leggyönyörűbb és legügyesebb táncosnő, akit valaha a karomban tartottam.
− Butler kapitány, kérem, ne tartson oly szorosan. Mindenki ide néz.
− És ha senki nem nézne ide, akkor nem bánná?
− Butler kapitány, ne feledkezzék el magáról.
− Eszem ágában sincs, egy pillanatig sem... Micsoda dal ez? Valami új?
− Igen. Nem gyönyörű? Ezt is a jenkiktől szereztük.
− Mi a címe?
− Ha vége lesz ennek a kegyetlen háborúnak, édes ... − Nem énekelné halkan a fülembe?

Mikor utoljára voltál nálam, drágám,
Emlékszel-e még vajon,
Hogy letérdeltél a lábaimhoz
És azt mondtad, szeretsz nagyon.
Mily büszke voltál, mily jól állt rajtad
Szürke egyenruhád.
Megesküdtél, hogy nem hagysz el engem,
S nem hagyod el a hazát.
Most egyedül élek és sokat sírok,
De könny, sóhaj, hiába mind ...
Ha vége lesz a háborúnak, édes
Ugye, minden úgy lesz, mint rég, megint? ...

− Persze a jenkik úgy énekelték, hogy: kék egyenruhád, de mi szürkére változtattuk... Milyen jól valcerezik maga, Butler kapitány. A legtöbb magas ember ügyetlen. S ha elgondolom, hogy évek fognak megint eltelni, és én nem táncolhatok...
− Évek? Csak néhány pillanat. A legközelebbi négyesre újra megvásárolom... aztán megint és megint, míg tart a tánc.
− Nem, nem, nem... azt nem lehet... Tönkremegy a jó hírem, mit gondol?
− Az már úgyis cserepekben fekszik. Mit használ, vagy mit árt, ha még egyet-kettőt táncol vagy nem táncol? Lehet, hogy az ötödik vagy hatodik tánc után valaki másnak is átengedem egy-két fordulóra, de a legutolsó megint az enyém lesz.
− Jó. Nem bánom. Tudom, hogy őrültség, tudom, hogy baj lesz belőle, de nem törődöm semmivel. Fütyülök rá, akárki akármit mond. Unok már mindig otthon ülni. Táncolni fogok, egész éjjel táncolni...
− És nem viseli ezt a borzalmas fekete ruhát? Utálom a fekete fátylat.
− A gyászruhát nem vethetem le, Butler kapitány. Kérem, ne tartson olyan szorosan. Nagyon megharagszom.
− Akkor a legszebb, ha haragszik. Most újra magamhoz fogom szorítani, csak azért, hogy lássam, milyen, ha igazán mérges. Nem is képzeli, milyen ennivaló volt azon a napon, a Tizenkét Tölgy ültetvényen, mikor olyan nagyon mérges volt, és a kandallóhoz vágta a vázát...
− Ó, kérem... nem felejtené el végre?
− Nem, ez az egyik legkedvesebb emlékem a múltból. Egy gondosan nevelt déli, társaságbeli szépség, akiből kibukkant az ír vér... Magában nagyon sok ír vér van, tudja-e?
− Jaj, nézze, vége a zenének, és itt jön Pittypat néni... Bizonyosan Mrs. Merrivether vitte meg neki a vészhírt. Ó, az ég szerelmére, menjünk az ablakok felé, hogy meg ne lásson. Nem akarom, hogy most megtaláljon engem!... Akkora szemmel néz, mint egy levesestál!...

 

 

10

Másnap a reggelinél Pittyipat néni könnyekben olvadt fel, Melanie hallgatag volt, Scarlett pedig harcrakész és konok.
− Nem bánom, nem bánom, nem bánom, mit beszélnek. Fogadni merek, hogy több pénzt szereztem a kórháznak, mint akármelyik lány, és egészen bizonyosan többet, mint amennyit az összes vacak kézimunkáért kaptunk.
− Ó, drágám, nem a pénz a fontos, nem a pénz a fontos! − tördelte a kezét a néni. − Nem tudtam hinni a szememnek... Mikor szegény jó Charles még alig egy éve... És az a borzalmas Butler kapitány, aki az egészet rendezte... botrányba kevert téged... Rettenetes egy ember az, Scarlett. Te nem is tudhatod, milyen. Mrs. Whiting unokahúga, Mrs. Coleman, akinek a férje Charlestonból való, beszélt róla. Nagyon jó család tagja, de szégyent hozott a szüleire, és kitagadták. Charlestonban egyetlen ház nincs, ahová betehetné a lábát. Volt valahol egyszer egy leány... valami olyan szörnyű történt, hogy Mrs. Coleman nem is akarta elmondani, vagy ő maga sem tudja...
− Én nem tudom elhinni, hogy olyan nagyon rossz ember − mondta Melly csöndesen. − Igazi úriembernek látszik, és ha az ember elgondolja, milyen bátran áll szembe a jenkikkel, és megtöri a blokádot... Igazi hős...
− Csudát hős! − kottyant közbe mérgesen Scarlett, és a fele szirupot ráloccsantotta mérgében a süteményére. − Pénzért teszi. Ő maga mondta nekem. Fütyül mindenre, és azt mondja, hogy meg fognak verni minket. De nagyszerűen táncol.
A két hölgy szótlanná dermedt a rémülettől Scarlett folytatta:
− Belefáradtam már, hogy örökösen itthon üljek! Nem is teszem tovább. Ha már úgyis oda a jó hírem, mindegy, mit csinálok ezután.
Eszébe sem jutott, hogy ezeket Rhett Butler mondta neki. Annyira egyezett azzal, ahogyan maga is gondolkozott.
− Ó! Mit szól majd a drága jó édesanyád, ha megtudja? Mit fog gondolni rólam?
Hideg, bűntudatos borzongás fogta el Scarlettet, ha arra gondolt, mit érezne Ellen, ha megtudná, milyen botrányosan viselkedett gondosan nevelt leánya. De megnyugvást keresett abban a gondolatban, hogy huszonöt angol mérföldnyi távolság fekszik közöttük, és Pittypat néni bizonyosan soha nem fogja elárulni. Saját magát állítaná kétes világításba, hiszen őrá bízták. Ha pedig ő nem beszél, akkor biztonságban van.
− Azt hiszem... − nyelt nagyokat Pittypat néni −, azt hiszem... igen... kénytelen leszek Henrynek írni ebben az ügyben... bármennyire kellemetlen is... de ő az egyetlen férfirokonunk... Neki kell beszélni Butler kapitánnyal, hogy kímélje jó híredet... Ô, drágám, bárcsak szegény Charlie élne! Soha, soha többé nem szabad azzal az emberrel szót váltanod, Scarlett.
Melanie csendesen ült, két kezével az ölében. A tányérján kihűlt a friss sütemény. Most felállt, Scarlett-hez ment, és átölelte a vállát.
− Drágám − mondta −, ne izgasd magad. Én megértelek. Bátor voltál tegnap este, hősiesség volt, amit tettél, és nagy összeget szereztél a kórháznak. Hány szegény katona köszönheti majd a te táncodnak az enyhítő orvosságot! És ha valaki csak egy rossz szót mer beszélni, annak én nézek a szemébe... Pittypat néni, ne sírj! Elég nehezére eshetett Scarlettnek, hogy mindig itthon kellett neki ülni. Hiszen még egészen fiatal kislány, és hozzá volt szokva a társasághoz.
Finom kis ujjaival Scarlett fekete haját simogatta.
− Talán mindnyájunknak jót tenne, ha néha társaságba mennénk. Lehet, hogy önzés is volt mindig itthon ülni, belemerülni a gyászunkba. Háború idején nem élhet az ember úgy, mint máskor. Ha arra a sok katonára gondolok, akik itt vannak, távol az otthonuktól, távol minden ismerősüktől, és nincs egy ember, aki néhány kedves szót mondjon nekik!... Szinte szégyenlem magam. Igen, önzők voltunk. Legalább három lábadozó ülhetne most itt velünk a reggelinél, és minden vasárnap ebédre is hívhatnánk néhány katonát. Ne aggódj, szívecském! Meglátod, Scarlett, az emberek nem olyan rosszak, meg fogják érteni a dolgot. Mi tudjuk, hogy te szeretted Charlie-t, de fiatal vagy, és...
Scarlett egyáltalán nem aggódott. Sőt egyenesen zavarta Melanie haját simogató keze. Szerette volna felvetni a fejét, és elrikkantani, hogy „ihaj, csuhaj”, mert még mindig fűtötte az emlék, hogy a honvédség, a milícia és a kórházi katonák hogyan versengtek, hogy szinte összeverekedtek, csak hogy velük táncolja az egyes táncokat. A világ valamennyi embere közül legkevésbé Mellytől kívánta, hogy megvédje. Meg tudja védeni magát, és ha a vén satrafák járatni akarják a szájukat, hát járassák, meglesz nélkülük is. Túlságosan sok csinos tiszt volt a világon ahhoz, hogy a vénasszonyok szájjártatásával törődjék.
Pittypat még javában törölgette a szemét Melanie gyöngéd szavainak hatása alatt, mikor Prissy vastag levélborítékot hozott be.
− Melly asszonyságnak hozta egy nigger fiú.
− Nekem? − csodálkozott Melly, amint kinyitotta. Scarlett jó étvággyal evett. Nem vett észre semmit.
Arra nézett fel, hogy Melly felzokog, és Pittypat néni halk sikongassál kap a szívéhez.
− Ashley meghalt! − sikoltotta Pittypat néni. Hátravetette a fejét, és leejtette a két karját.
− Szent isten! − kiáltott Scarlett, és jéggé dermedt a vér a szívében.
− Nem! Nem! − kiáltotta Melly. − Dehogy! Gyorsan a repülősót, Scarlett. Drágám, drágám, szedd össze magad... Jobban vagy már, Pittypat néni? Mélyet lélegzeni... még egyszer... Jól van. Nem Ashleyről szól a levél... Ne haragudj, hogy megijesztettelek. Csak azért sírtam, mert olyan boldog vagyok.
Kinyitotta a tenyerét, és megcsókolta, amit benne rejtegetett.
− Boldog vagyok! − zokogott fel újra.
Scarlett odapillantott a kezébe, s látta, hogy egy aranygyűrű van nála.
− Olvasd el! − szipogta Melanie, s a leejtett levélre mutatott. − Olyan jó ember, olyan kimondhatatlanul megértő és gyöngéd...
Scarlett elképedve vette fel a levelet. Határozott, fekete írással állt a papíron:

A Konföderációnak szüksége lehet a férfiak vérére, de az asszonyok szívét nem szabad áldozatul követelni. Kérem, Asszonyom, fogadja el tőlem mint bátorsága és önfeláldozása iránt érzett tiszteletem csekély jelét, ezt a gyűrűt, és ne gondolja, hogy hiábavaló volt az áldozata. Tízszeres értékben térítettem meg a kórház számára.

Rhett Butler kapitány

Melanie ujjára húzta a gyűrűt, és elmerülten, boldogan nézte.
− Nem mondtam, hogy úriember? − fordult aztán Pittypat nénihez, és mosolygott a könnyein keresztül. − Csak igazán megértő, finom lelkű úriember juthatott ilyen gondolatra... csak ő érezhette meg, milyen fájdalom volt nekem ettől a gyűrűtől megválni... El fogom küldeni helyette az aranyláncomat. Ó, Pittypat néni, írnod kell neki, hogy jöjjön el vasárnap ebédre hozzánk! Meg akarom köszönni a jóságát.
A nagy izgalomban, úgy látszik, egyiknek sem jutott az eszébe, hogy Scarlett gyűrűjét nem küldte vissza a kapitány. De Scarlett gondolt rá, és nagyon bosszankodott. Tudta azt is, hogy nem finomlelkűségből és gyöngédségből tette Rhett Butler, amit tett. Azt akarta, hogy meghívást kapjon Pittypat néni házába, és pontosan tudta, hogyan érheti el a célját.
Ki sem mondhatom, mennyire felizgatott viselkedésed − írta Ellen a levélben. Scarlett az asztalnál ült, és összeráncolt homlokkal olvasta.
A rossz hír gyors lábon jár. Hétfőn este volt a bazár, és csütörtökre már megkapta hazulról a levelet. Vajon melyik vénasszony írta meg az anyjának? Egy pillanatig Pittypatra is gyanakodott, de azonnal belátta, hogy nem ő lehetett. Szegény néni azóta is ijedten tipegett harmincnégyes számú cipőiben ide-oda, úgy félt, hogy őt fogják okolni Scarlett feltűnő viselkedése miatt. Talán Mrs. Merriwether...

Alig tudom elhinni, hogy ennyire elfeledkezhettél magadról és mindarról, amire tanítottalak, édes leányom. Nem hánytorgatom fel, miért jelentél meg nyilvános helyen, mikor gyászban vagy, mert megértem, hogy segíteni akartál a kórház ügyének. De táncolni! És méghozzá olyan emberrel, mint ez a Butler kapitány, akiről annyi kétes dolgot hallottam (és ki ne hallott volna?). Be sem teheti a lábát a családjához Charlestonban, és senki nem beszél vele a rokonai közül, kivéve szegény, szerencsétlen anyját. Teljesen romlott jellemű férfi. Amint hallottam, kihasználta fiatalságodat s tapasztalatlanságodat, hogy botrányba keverjen, és nyilvánosan tönkretegye a jó híredet és a család tekintélyét. Hogyan lehetséges, hogy Pittypat néni nem figyelmeztetett?

Scarlett feltekintett a nénire. Szegényke már ráismert Ellen kézírására Scarlett kezében, és kövér kis száját ijedten csücsörítette össze, mint valami kisgyerek.

Arra gondoltam, hogy azonnal hazahívlak, de aztán ügy döntöttem, hogy jobb, ha édesapádra bízom ezt a feladatot. Ő pénteken érkezik Atlantába, hogy beszéljen Butler kapitánnyal, és hazakísérjen téged. Attól félek, nagyon szigorú lesz hozzád, bár megkértem, hogy ne élezze ki a helyzetet. Remélem, hogy csak fiatalos meggondolatlanság volt. Senki nem kívánja inkább szolgálni az Ügyet, mint én, és boldog vagyok, ha leányaim kiveszik a részüket a hazafias áldozatokból, de ha arról van szó, hogy jó hírüket veszítsék el ...

Még folytatódott a levél, de Scarlett nem bírta tovább olvasni. Életében először a szíve mélyéig meg volt szeppenve. Gyöngéd, szelíd édesanyja ilyen kemény szavakat írt neki... Az apja Atlantába jön, hogy hazavigye, és Butler kapitánnyal beszéljen... Most értette meg igazán, hogy az egész, amit tett, egyáltalán nem tréfadolog. Baj lesz. Nem lehet elkerülni a büntetést azzal, hogy az apja térdére ül, és megpróbál neki hízelegni.
− Valami... valami rossz hírt kaptál? − makogta Pittypat néni.
− Holnap érkezik a papa, és úgy be fog kapni, mint a kacsa a cserebogarat − mondta Scarlett őszinte sóhajtással.
− Prissy a repülősómat! − sikoltott a néni, és otthagyta tányérján a legjobb falatot. Hátratolta a székét. − Én... én elájulok!
− Ott van a só a kisasszony zsebében −· mondta Prissy, aki lábujjhegyre állt Scarlett mögött, és előre élvezte, mi lesz itt. Nagyon szerette hallgatni Geraldot, ha, szitkozódott, feltéve, hogy nem az ő gyapjas feje forgott szóban. Pittypat néni utolsó erejével tapogatódzott a kötényzsebe után, s orrához nyomta az üveget. − Velem kell maradnotok! − kiáltotta Scarlett. − Egy pillanatig ne hagyjatok vele egyedül! Benneteket szeret, és ha mellettem vagytok, nem fog olyan nagyon szidni.
− Én nem... én... nem... bírom... − lehelte Pittypat néni gyenge hangon, és nagy erőlködéssel lábra állt. − Én holnap ágyban maradok. Mentsetek ki.
„Gyáva!” − gondolta Scarlett mérgesen. Melly is sápadt volt, és reszketve gondolt a tűzevő O'Harára, de odaállt Scarlett mellé.
− Én... én majd beszélek vele... én megmagyarázom neki, hogy a kórházért tetted... meg fogja érteni...
− Dehogy fogja − legyintett Scarlett sírva. − Én belehalok, ha visszacipelnek Tarára, mint valami megbüntetett gyermeket, pedig a mama azt írja...
− Ó, nem lehet, hogy elvigyenek! − kezdett újra zokogni Pittypat néni keservesen. − Ha te elmégy, akkor kénytelen lennék... igen, kénytelen lennék megkérni Henryt, hogy jöjjön hozzánk lakni, mert nem mernék még egyszer egyedül maradni Mellyvel... és én nem bírok egy fedél alatt élni vele sem... Olyan ideges vagyok, és úgy reszketek, ha csak Melly van a házban, mikor annyi a városban az idegen férfi. Te olyan bátor vagy, Scarlett, ha te velünk vagy, nem is kell senki más!
− Csak nem akar igazán hazavinni Mr. O'Hara, Scarlett? Hiszen ez most az otthonod! Mit csinálnék nélküled? Már úgy megszoktuk egymást!
„Majd örülnél, hogy elmegyek, csak, tudnád, mit gondolok rólad” − mondta magában Scarlett rosszkedvűen, és azt kívánta, bár akárki más akarná megvédeni az apja haragja ellen. Éppen Melly mindig! Éppen Melly, akiit annyira ki nem állhat!
− Talán vissza kellene vonni a meghívást, amit Butler kapitánynak... − kezdte Pittypat néni. De Melly megrázta a fejét.
−· Nem! Lehetetlen! Ez igazán durvaság lenne.
− Fektessetek le! − nyögte a néni. − Én beteg vagyok. Én ágyban maradok... Ó, Scarlett, hogyan tehettél ilyet velem?
Mikor Gerald másnap délután megérkezett, Pittypat néni csakugyan betegen feküdt az ágyban. Több ízben küldött üzeneteket, mennyire sajnálja, hogy nem találkozhat O'Hara úrral, és ott hagyta egyedül é két ijedt gyermekasszonyt, hogy mulattassák a vendéget. Gerald baljóslatúan csendes volt, bár megcsókolta Scarlettet, megcsipkedte Melanie arcát, és „kis húgom”-nak szólította. Scarlett sokkal jobban érezte volna magát, ha mindjárt a káromkodáson és kiabáláson kezdi. Ígéretéhez híven, Melanie egy tapodtat sem mozdult a sógornője mellől. Úgy követte mindenüvé, mint valami vékony kis árnyék, és Gerald volt annyira úriember, hogy előtte ne kezdjen veszekedni. Scarlettnek be kellett látnia, hogy Melanie nagyon szépen viselkedik. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna, és Gerald udvariassági látogatást tenne náluk. Ebédnél sikerült Geraldot beszélgetésre bírnia.
− Úgy szeretném tudni, mi hír arrafelé − mondta könyörgő szemmel. − Hogyan érzik magukat? India meg Honey lusta levélírók, és tudom, hogy sok minden érdekes történhetett... Meséljen például Joe Fontaine esküvőjéről.
Gerald felengedett a hízelgő hangra, és elmondta, hogy az esküvő nagyon csendesen folyt le − bezzeg nem úgy, mint a tiétek − tette hozzá. Joe csak néhány napi szabadságot kapott. A kis Sally Munroe nagyon csinos menyasszony volt. Nem, arra nem emlékszik, milyen volt a ruhája és miből készült, de hallotta, hogy másodnapi ruhát már nem varrattak neki.
− Nem varrattak? − álmélkodott megbotránkozva Melly és Scarlett.
− Nem bizony, mert nem is volt második napjuk − mondta Gerald. Nagyot nevettek hozzá, pedig a tréfa nem volt éppen ifjú hölgyek fülének való. Scarlett azonban kissé megnyugodott, mikor a nevetését hallotta, és magában elismeréssel adózott Melanie ügyességének.
− Már másnap visszament szegény Joe Virginiába − folytatta Gerald. − Nem volt ott semmiféle vendégség, tánc meg lakoma. A Tarleton ikrek otthon vannak.
− Hallottuk. Meggyógyultak már?
− Nem volt súlyos a sebük. Stuart a térdébe kapott golyót, Brent a vállába. Hallottátok azt is, Scarlett, hogy mind a ketten kitüntetést kaptak?
− Nem, papa. Meséld el!
− Bizony kitüntették őket a bátorságukért. Kell hogy valami ír vér legyen azokban a kölykökben. Azt már elfelejtettem, mit csináltak tulajdonképpen, de Brentet elő is léptették. Már hadnagy.
Scarlett nagyon örült ezeknek a híreknek. Mintha a saját fiairól lett volna szó. Ha valaki egyszer a gavallérja volt, mindig úgy érezte, hogy hozzátartozik, s ő is kivette a részét minden dicsőségből.
− Olyasmit is hallottam, amire majd kitátjátok a szátokat − beszélt tovább Gerald. − Azt mondják, Stuart újra a Tizenkét Tölgybe udvarolgat.
− Honeynak vagy Indiának? − kérdezte izgatottan Melly. Scarlett szinte felháborodva húzta össze a szemét.
− Indiának, Indiának, persze. Hiszen az ő gavallérja volt, míg ez az én haszontalan kis boszorkányom rá nem vetette a szemét.
− Ó! − pirult el Melly, aki nem volt hozzászokva Gerald szókimondásához.
− Ami pedig még ennél is több, Brent, ha éppen tudni akarjátok, Tara körül csavarog megint. Úgy bizony!
Scarlett szólni sem tudott. Majdnem sértésnek érezte, hogy a gavallérjai máshoz pártolnak. Ha rágondolt, milyen őrülten dühösek voltak az ikrek, mikor megtudták, hogy Charles felesége lesz... Stuart azzal fenyegetőzött, hogy lelövi Charlest vagy Scarlettet, vagy agyonlövi magát, esetleg mind a hármukat. Olyan izgalmas volt...
− Suellen? − kérdezte Melly érdeklődve. − Pedig én azt hittem, hogy Kennedy úr...
− Kennedy úrtól legközelebb megkérdezem, minek téblábol a nagyobbik lányom körül, ha nem tudja, mit akar − mondta Gerald. − De nem Suellenről van most szó. A kicsiről.
− Carreen?
− Hiszen az még gyerek − oldódott meg végre Scarlett nyelve.
− Alig egy évvel fiatalabb, mint te voltál, amikor férjhez mentél − pirított rá az apja. − Remélem, nem irigyled a húgodtól a cserbenhagyott gavallérodat?
Melly még jobban elpirult erre, és intett Peternek, hogy hozhatja az édes burgonyapástétomot. Zavarodottan és nagy igyekezettel törte a fejét, miről lehetne beszélni. Nem tudott semmit kitalálni. De Geraldnak, ha egyszer megkezdte a beszédet, nem is volt már kérdezősködésre szüksége. Rátért a kerületi biztosok visszaéléseire, majd a politikára.
Mikor odatették az asztalra a borospalackot, és Melly meg Scarlett felálltak, Gerald szigorú szemmel pillantott oldalt a leányára, és kijelentette, hogy néhány percig egyedül akar vele beszélni. Scarlett kétségbeesett pillantást vetett Melly felé, aki zavarodottan és ijedten gyömöszölte a zsebkendőjét, és lehajtott fejjel ment ki, csöndesen és gondosan betéve maga után az ajtót.
− Nna kisasszony! − kezdte Gerald, és egy pohár portóit öntött magának. − Szépen viselkedtél! Máris más férjet akarsz csípni magadnak, mikor még alig hogy özvegy lettél?
− Ne olyan hangosan, papa... a cselédek...
− Ne félj, azok már úgyis tudják. Mindenki tud a szégyenedről. Szegény anyádat ágyba döntötte a dolog, én meg nem tudok az emberek szemébe nézni. Nem szégyelled magad?! Nem, Pussy, ne gondold, hogy sírással lekenyerezel − folytatta gyorsan és kicsit ijedten. − Ismerlek jól. Kacérkodtál te, lelkem, a saját férjed szeme láttára is. Ne sírj. Nem szólok most többet, na hallod? Hanem elmegyek, és váltok egy-két szót azzal a híres Butler kapitánnyal, aki hírbe keverte a leányomat. Aztán majd reggel... majd reggel számolunk. Mondtam már, hogy ne sírj! Semmit nem érsz el vele, tudhatod. Holnap jössz velem vissza Tarára, mielőtt több bolondságot elkövethetnél. Ne sírj már, kicsikém! Látod, milyen bajt zúdítottál a fejedre? Mi? Nézd, mit hoztam neked... Ugye szép kis gyűrű? Hát hogyan is tehettél ilyen csúnya dolgot? Hogyan hoztál ilyen szégyent ránk? He? Annyi a dolgom, és ilyen messze útra kellett indulnom a vén fejemmel! Ne sírj...

 

Melanie és Pittypat néni órák óta aludtak már. De Scarlett ébren hevert a meleg sötétségben. Szíve nehéz volt. Félt. Itthagyni Atlantát, most, mikor kezdi magát jól érezni, és odaállni az anyja elé... Inkább meghalt volna, mint hogy az anyja szemébe nézzen.
Forgolódott az ágyában, és igazgatta forró párnáját.
Egyszerre különös, ismerős zaj ütötte meg a fülét távolról, elmosódottan. Kibújt az ágyból, és a nyitott ablakhoz ment. Bársonyos sötétség feküdt a faárnyékolta utcán a csillagos égbolt alatt. A zaj közeledett. Kerékzörgés, patkódobogás, emberi hangok... És most egyszerre elnevette magát Scarlett csöndesen, mert egy mély, zengő, whiskytől rekedtes hang ismerős nótára zendített:
− Elindult Peg a kiskocsin ...
Tudta már, hogy Gerald jön hazafelé, szakasztott olyan állapotban, mint a jonesborói kirándulások után.
Látta, amint egy bérkocsi sötét foltja áll meg a ház előtt, és elmosódott alakok szállnak ki belőle. Valaki karon fogva vezette az apját. Ketten megálltak ia kerítésnél. Hallatszott a zár nyikorgása, aztán Gerald szólt:
− Most azt éneklem el neked, pajtás, hogyan siratták el szegény Robertet. Ezt meg kell tanulnod, fiú! Majd én megtanítalak rá.
− Szívesen megtanulom én, Mr. O'Hara − felelt valaki fojtott hangon, mintha nehezen nyelné a nevetését.
− De nem most.
„Hiszen ez az utálatos Butler!” − nyílt fel Scarlett szeme, és az első pillanatban nagyon haragudott. De aztán mélyet lélegzett. Nem lőtték agyon egymást! Sőt úgy látszik, nagyon jó barátságban vannak.
− Márpedig én ezt akarom énekelni, és te meg fogod tanulni, különben agyonpuffantalak, te... te skót, te átkozott skót...
Gerald a kerítésbe kapaszkodott, és rákezdett Robert Emmet balladájára, mégpedig ahogy kifért a torkán. Egyik legkedveltebb dala volt:

Szerelme távol él a földtől, hol az ifjú hős nyugoszik,
De hiába állják körül a sóhajtozó lovagok,
Csak őt siratja ...

Scarlett mozgást hallott Pittypat néni és Melanie szobája felől. Nem voltak hozzászokva az ilyen telivér férfi vendégekhez.
Végre befejeződött a ballada. Két egymásba folyó sötét alak jött fel lassan az udvar lépcsőjén, és halk kopogás hallatszott a kapu felől.
„Azt hiszem, mégis le kell mennem − gondolta Scarlett. − Utóvégre az apám. És szegény Pittypat néni inkább meghal, de nem mer kaput nyitni.”
Azt a világért sem akarta volna, hogy a házbeli cselédség ilyen állapotban lássa meg a vendéget. Meg aztán, ha Peter akarná lefektetni, talán még gorombáskodna is vele, mert ilyenkor csak Pork tud vele bánni. Jól maga köré csavarta a takarót, és összetűzte a nyakánál, meggyújtotta a gyertyáját, lesietett a sötét lépcsőn, és kinyitotta a kaput.
A bizonytalan fényben ott állt Rhett Butler. Két erős karjával támogatta Scarlett kis termetű, zömök apját. Robert balladája volt Gerald hattyúdala ezen az éjszakán. Tehetetlenül lógott Butler karjai közt. Kalapja elveszett, nyakkendője a füle alá csúszott, hosszú ősz haja összeborzolódva lógott a vállára.
− Ugyebár, a kedves papa? − kérdezte Butler nevető szemmel.
− Hozza be, kérem! − mondta kurtán Scarlett, aki zavarban volt, mert takaróban állt a férfi előtt, és szégyellte, hogy az apja ilyen helyzetbe hozta.
Rhett becipelte az öregurat.
− Segítsek felvinni a lépcsőn? Egyedül nem bírja. Nagyon nehéz.
Scarlett azt sem tudta, mit feleljen erre a vakmerő ajánlatra. Elképzelte, hogy mit gondolnának Pittypat néni meg Melly, ha hallanák, hogy Butler kapitány jön fel a lépcsőn.
− Az ég szerelmére, dehogy! Itt egy pamlag az ebédlőben. Fektesse le.
− Lehúzzam a csizmáját?
− Nem kell. Máskor is aludt már így.
Le tudta volna harapni a nyelvét, de késő volt. Rhett halkan nevetett.
− Most aztán menjen, kérem!
− A viszontlátásra vasárnap! − mondta Rhett. Fogta a kalapját, kiment, és csendesen betette maga mögött az ajtót.
.Scarlett hajnali fél hatkor kelt fel, mielőtt a cselédek bejöttek a hátsó udvarból. Óvatosan osont le. az ebédlőbe. Gerald ébren volt. A díványon ült, két keze között tartotta fájó fejét.
− Szépen viselkedtél, papa, mondhatom − kezdte Scarlett. −· Éjnek évadján részegen jössz haza, és felébreszted a szomszédságot... énekelsz...
− Énekeltem?
− Az egész utca visszhangzott belé, úgy énekelted a balladát!
− Én nem emlékszem semmire.
− De a szomszédok emlékezni fognak a haláluk napjáig, és emlékezni fog Pittypat néni és Melanie is!
− Jaj, jaj! − nyögött Gerald, és nagy nehezen megmozdította dagadt nyelvét, hogy felrepedezett ajkát körülnyaldossa. − Igazán alig emlékszem valamire azután, hogy játszani kezdtünk.
− Játszani?
− Az a semmirevaló Butler azzal hencegett, hogy ő a legjobb pókerjátékos a vá...
− Mennyit vesztettél?
− Nyertem. Ha iszom, mindig nyerek.
− Nézd meg a tárcádat.
Nagy nehezen, nyögve kiszedte Gerald a zsebéből a tárcáját, és megnézte. Nagyot káromkodott. Üres volt.
− Ötszáz dollár − hebegte. − Pedig még vásárolnom is kellett volna csempészett selymet az asszonynak. Most meg azt sem tudom, miből fogok visszautazni.
Scarlett elgondolkozva nézte az üres tárcát. Valami ötlete támadt.
− Én ezt nagyon szégyenlem, papa. Én nem tudok többé az emberek szeme elé kerülni a városban.
− Fogd be a szádat, Pussy. Nem látod, hogy majdnem szétszakad a fejem?
− Részegen jössz haza ilyen rossz hírű emberrel, mint ez a Butler kapitány, teli torokkal énekelsz a szomszédok ablaka alatt, és elveszted a pénzedet... Mit fog szólni a marná?
Gerald megkínzottan és ijedten nézett fel.
− Csak nem mondod meg a mamának? Minek felizgatni szegényt?
Scarlett nem felelt, csak elbiggyesztette a száját.
− Bizony nagyon felizgatná − mondta Gerald. − Fájna neki. Ő olyan finom lelkű, és...
− Arra gondolok, papa, hogy te éppen tegnap mondtad, hogy én hozok szégyent a családra! Én, mert egy kicsit táncoltam, hogy a szegény sebesült katonáknak legyen miből orvosságot venni!... Ó, igazán sírni tudnék. És még azt mondod, hogy én...
− Jaj, Pussy, Pussy, ne hánytorgasd úgy fel, amit a te szegény öreg apád mondott csupa szeretetből, mikor nem is értek a dologhoz. Hiszen csak van egy kis szíved!
− És haza akarsz cipelni, mint egy rossz gyereket...
− Dehogy, dehogy, kicsikém! Csak meg akartalak ijeszteni. Ugye nem beszélsz anyádnak erről az ötszáz dollárról, mikor úgyis minden fillér kell a háznál?
− Nem beszélek − mondta Scarlett nyíltan −, ha te itt hagysz engem, és megmondod otthon, hogy csak pletyka volt, amit rólam hallottatok.
Gerald keserves arccal nézett fel a lányára.
− Ez zsarolás. Ez zsarolás, Pussy.
− Ami éjszaka volt, az pedig botrány volt.
− Hát jó − sóhajtott Gerald. − Gondolod, hogy ilyen finom úrihölgy, mint Pittypat kisasszony, tart egy kis brandyt a házában? A kutyaharapást szőrivel kell gyógyítani...
Scarlett lábujjhegyen ment át ahhoz a szekrényhez, amelyben a néni titkon egy üveget tartott. Melly meg ő ájulás elleni orvosságnak hívták, mert ebből kortyintott egyet-egyet, ha úgy érezte, hogy szívdobogása van.
Scarlett egy csöppnyi bűntudatot sem érzett. Ellen szépen megnyugszik, és nem fog szegényke szomorkodni miatta, sőt ha újra levelet kap valamelyik vénasszonytól, méltatlankodva tűzbe dobja majd. És ő Atlantában maradhat, azt teheti, ami neki tetszik, mert Pittypat néni ugyan nem meri útját állni. Kinyitotta a szekrényt, és egy pillanatra ragyogó arccal szorította magához az üveget és a poharat.
Sok-sok mulatságot látott... piknikeket a közeli erdő forrása mellett, kirándulásokat a Stone Mountain oldalára, estélyeket és bálokat, délutáni táncokat, kocsikázásokat, vasárnapi ebédeket... Itt lesz, ott lesz, mindenüvé elmegy, mindenütt ő lesz a társaság középpontja, sok-sok férfi veszi majd körül. Olyan könnyen belehabarodnak a férfiak az emberbe, csak egy csöppet kell kedvesnek lenni hozzájuk. Most már a kórházat sem fogja annyira utálni. A férfiak kívánják a gyöngédséget, különösen ha betegek. Úgy potyognak az ügyes asszonyszemély kezébe, mint az érett barack Tarán, ha egy kicsit megrázza az ember a fát...

 

 

11

A következő héten, egy délután, fáradtan és felháborodva jött vissza Scarlett a kórházból. Reggel óta le sem ülhetett, mert annyi volt a munka, és Mrs. Merriwether gorombán rákiáltott, amiért egy pillanatra egy katonatiszt ágya szélén akart ülni, csak addig, amíg bekötötte a karját. Pittypat nénit meg Melanie-t díszbe öltözve az udvaron találta, a kis Wade-et szintén. Minden héten látogató körútra indultak vele kocsin, de Scarlett kijelentette, hogy ma nagyon fáradt, és itthon marad pihenni.
Mikor a kocsikerekek zaja elhalt, és tudta, hogy biztonságban van, csöndesen Melanie szobájába lopózott, és megfordította a kulcsot maga mögött a zárban. Egyszerű, tiszta, szűzi kis szoba volt, csendesen, melegen feküdt a délutáni napfényben. A ragyogóra kefélt padlón csak néhány tarka rongyszőnyeg volt, s a fehér falakon semmi dísz, kivéve az egyik sarkot, ahol Melanie valóságos oltárt emelt a bálványainak.
Tetszetős ráncokba rendezett, hatalmas déli zászló alatt itt függött az aranymarkolatú kard, amellyel Melanie atyja a mexikói háborúban járt, s amely Charles kardja is volt. Charles töltényöve és pisztolya is ott lógott. Közöttük Charles dagerrotip képe. Mereven és büszkén állt rajta szürke egyenruhájában, nagy barna szeme kiragyogott a rámából, és a félénk, kedves mosoly ráfagyott az ajkára.
Scarlett rá sem pillantott a képre. Tétovázás nélkül a rózsafadoboz felé sietett, amely a keskeny ágy melletti asztalon állt. Innen, kék szalaggal összekötött levélcsomót vett ki. Ashley leveleit, amelyeket Melanie-nek írt. A tetején ott volt a legutóbbi levél, ma reggel érkezett. Mikor Scarlett először olvasta el titkon Ashley levelét, annyira furdalta a lelkiismeret, annyira félt, hogy alig bírta kibontani remegő kezével a borítékot. Most már a megszokás eltompított mindent, és még attól sem tartott, hogy valaki észreveszi. Néha megállt a szíve a gondolatra, vajon mit mondana a mama, ha tudná? Ez nehéz teher volt a lelkén, mert még mindig szeretett volna az anyjához hasonlítani. De a kísértés túlságosan erős volt. Erőszakkal elűzte ezeket a gondolatokat.
Melanie mindig felolvasott egy-egy részt Scarlett és Pittypat néni előtt. De Scarlettet éppen az gyötörte, amit nem olvasott fel. Azt akarta tudni, szerelmes lett-e Ashley a feleségébe az esküvő óta? Vagy legalább úgy tesz-e, mintha szerelmes lenne belé? Nagyon kedvesen ír neki? Milyen érzéseket árul el a levele? Gondosan kisimította a papírt, és olvasni kezdte.

Kedves feleségem ...

Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem írja sem azt, hogy drágám, sem azt, hogy szerelmem.

Kedves feleségem, azt kérdezed, nem titkolom-e el előtted az igazi gondolataimat, és tudni szeretnéd, mi foglalja el a lelkem ezekben a napokban ...

„Jaj! − gondolta ijedten Scarlett. − Melly észreveszi, hogy eltitkolja a gondolatait? Talán rajtam is keresztüllát? Talán sejti, hogy ő meg én...”
Reszkető kézzel emelte jobban szeméhez a levelet, de mindjárt megnyugodva folytatta az olvasást:

Kis feleségem, ha valamit eltitkoltam előtted, azért történt, hogy ne terheljelek túlságosan, mikor úgyis aggódol értem. De te olyan jól ismersz engem, hogy úgy látszik, hiába ravaszkodom. Ne ijedj meg! Nem kaptam sebet. Beteg sem vagyok. Kapok enni, és néha ágy is akad. Katona nem kívánhat többet. De ha tudni akarod, Melanie, nehéz érzések gyötörnek, és most meg akarom nyitni a szívem előtted.
Tudod-e, hogy mikor ébren fekszem ezeken a nyári éjszakákon, mikor az egész tábor alszik, felnézek a csillagokra, és újra meg újra azt kérdezem: miért vagy te itt, Ashley Wilkes? Miért harcolsz te tulajdonképpen?
Nem dicsőségért, nem a becsületért, ez biztos. A háború piszkos munka, és én nem szeretem a piszkot. Nem vagyok katona, és nem kívánom a. harci dicsőséget. Mégis itt vagyok, én, akit Isten sohasem teremtett másnak, mint csendes elvonultságban élő gazdálkodónak, aki üres óráiban tudománnyal és zenével foglalkozik.
Látod, Melanie, a kürtök nem tudják fellelkesíteni a vérem, a dobok pergése nem készteti gyorsabb lépésre a lábam, és nagyon is tisztán látom, hogy megcsaltak minket. Megcsalt a saját gőgünk, elhittük, hogy egy közülünk tizenkét jenkivel felér, elhittük, hogy a Gyapotkirályság uralkodhatik az egész világ fölött. Megcsalták a saját szép szavaink, az előítéletek, a gyűlölet, a fogalmak, amelyeket ismételgettünk. Gyapotkirályság, rabszolgaság, szabad államok joga, átkozott jenki ...
Látod, mikor ott fekszem a vékony takarón, és felnézek az égre, és ezekre gondolok, az államok szabad jogára, a gyapotra, a négerekre és a jenkikre gondolok, akiket megtanultunk gyűlölni, határozottan érzem, hogy nem erről van szó. Nem ezért harcolok én. És akkor látom a Tizenkét Tölgy ültetvényt, és fölrémlik, hogy süt át a holdvilág a fehér oszlopok között, milyen földöntúlian szépek ilyenkor a magnóliafák, amint virágjuk kinyílik a holdsugárban, milyen árnyékos a veranda a sok futórózsától, meg a legmelegebb déli órákban is. És látom szegény anyámat, amint ott varrogat, mint amikor még kisfiú voltam.
Hallom, amint a négerek fáradtan és énekelve, a vacsorájukat várva jönnek haza a sötétedő úton a mezőkről, s a kút nyikorog, amint leeresztik a vödröt. Látszik a hosszú út, le egészen a folyópartig, és köd száll fel a völgyből a félhomályban. Ezért vagyok itt én, akiben nincs sem halálvágy, sem letörtség, sem dicsőségvágy, sem gyűlölet. Talán éppen ez a hazaszeretet: a szülőföld szeretete? De még mélyebb az érzés bennem, Melanie, még ennél is mélyebb. Mert mindaz, amit leírtam, csak szimbólum, szimbóluma annak, amiért az életemet kockára teszem, szimbóluma annak az életnek, amely az enyém, és amelyet szeretek.
A régi szép napokért harcolok én, Melanie, régi életünkért, melyet úgy szerettem, s amely, attól tartok, örökre eltűnt. És akár nyerünk, akár vesztünk, más lesz a háború után a világ.
Ha győzelmesen kerülünk ki a harcból, és álmaink Gyapotkirálysága még gazdagabb és hatalmasabb lesz, akkor sem térhetünk vissza a régi szép napokhoz többé. A világ követelni fogja a gyapotot, és mi szabjuk meg az árát. Akkor aztán, attól félek, olyanok leszünk, mint a jenkik, akiknek kereskedelmi szellemét, pénzsóvárgását annyira lenéztük. Ha pedig vesztünk, Melanie? Ha vesztünk?
Nem félek a veszedelmektől, a sebesüléstől, a fogságtól. Még a haláltól sem félek, ha meg kell lennie. De attól félek, Melanie, hogy soha többé nem lesz az életünk a régi. Én abba a régi világba tartozom. Idegen vagyok ebben a gyilkos lármában, és attól félek, hiába próbálom majd, nem találom meg az új életben a helyem. De te sem, drágám, mert te meg én egy vér vagyunk. Nem tudom, mit hoz a jövő, de nem lehet olyan szép, mint a múlt.
Itt fekszem, nézem az alvó fiúkat, és azon töprengek, vajon az ikreknek vagy Alexnek eszébe jut-e ilyesmi? Vajon tudják-e, hogy olyan ügyért harcolnák, mely már az első puskalövéssel elveszett, akármit hoz is a sors? Mert az Ügy tulajdonképpen eddigi életberendezésünk. És ennek mindörökre vége. De nem hiszem, hogy értenék. És ezért szerencsések.
Nem ilyen életre gondoltam, mikor feleségül kértelek. Az otthoni életet láttam magam előtt, a régit, amint változatlanul, békésen, derűs csendben telnek a napok. Hosszú esztendőket vártam, telve csendben olvasgatással, álmodozással. De nem ezt! Nem ezt! Hogyan eshetett meg mindez velünk? Ez a változás, ez a pusztulás, ez a gyilkosság? Melanie, hidd el, nem érdemes! Semmiért sem érdemes gyilkolni. Sem az államok jogáért, sem a rabszolgák felszabadításáért, sem a gyapotért. Semmiért sem lenne szabad mindennek megtörténnie, ami most történik velünk, és ami még történhetik, mert ha a jenkik győznek, ez elképzelhetetlen borzalmakat jelent számunkra. Pedig, drágám, még győzhetnek.
Nem kellett volna ezeket leírnom. Még elgondolnom sem kellett volna. De te megkérdezted, mi van a szívemben. Akarod tudni? A félelem. Félelem attól, hogy legyőznek. Emlékszel, hogy aznap, mikor az eljegyzésünket kihirdették, egy Butler nevű embert majdnem megvertek a mieink, mert nyíltan kimondta, hogy a déliek tudatlanok? Emlékszel, hogyan esküdöztek az ikrek, hogy lelövik, amiért azt mondta, hogy kevés a gyárunk, bányánk meg hadihajónk? Emlékszel, hogy megjósolta, hogy a jenkik az utunkat úgy elállják, hogy mozdulni sem tudunk? Igaza volt. Mi az ócska, a szabadságharcból maradt puskával verekszünk a jenkik modern fegyverei ellen, a blokád pedig hamarosan olyan tökéletes lesz, hogy gyógyszert is álig tudunk behozni. Figyelni kellett volna az olyan sötéten látó emberek szavára, mint Butler, inkább rájuk kellett volna hallgatni, mint körülrajongott államférfiainkra, akik hazafias szólamokat szavaltak.
Butler mondta, hogy nekünk délieknek nincs másunk, amivel a háborút meg akarjuk nyerni, mint gyapotunk meg gőgünk. Abban a pillanatban, ha a blokád teljes, mit ér a gyapot? Mit csináljunk a gőgünkkel, ha nem marad egyéb? Ha ...

...De Scarlett nem olvasta tovább. Nem volt rá. kíváncsi. Csöndesen összehajtogatta a levelet, és visszadugta a borítékba. Unta már nagyon. És valami kellemetlen levertséget érzett. Minek olvassa ő Melanie leveleiben Ashley érthetetlen és szomorú gondolatait? Hallott tőle eleget, mikor Tarán mellette ült, valaha, réges-régen.
Ő csak azt akarta tudni, ír-e a feleségének szenvedélyes szerelmeslevelet, vagy nem. Mostanáig még nem írt. Minden egyes levelet elolvasott, s egyik sem volt több, mint amit testvér írhat a testvérnek. Kedves, gyöngéd, néha tréfás, szeretetteljes levelek voltak, de α vágyódó szerelmes hangja nem csendült ki belőlük. Scarlett éppen elég szerelmeslevelet kapott imádóitól, hogy ezt meg tudja ítélni.
Valami biztonságos, alattomos elégedettség töltötte el. Érezte, hogy Ashley még mindig őt szereti. És el-eltöprengett rajta gonoszul, hogy lehet az, hogy Melanie nem veszi észre, hogy neki csak testvéri szeretet jut. Melanie láthatóan nem érzett semmi hiányt a férje leveleiben, de utóvégre ő nem is olvasott még igazi szerelmeslevelet életében, s így nem tehet összehasonlításokat.
„Micsoda butaságokat ír! − gondolta Scarlett. − Ha valaha az én férjem ilyesmikkel töltene tele négy oldalt, majd megkapná a magáét! Még Charlie-tói is különb leveleket olvastam!”
Végiglapozta a borítékokat. Valamennyinek emlékezett a tartalmára. Egyikben sem akadt hőstettek leírása, győzelmekről való tudósítás, mint Meade doktor fiának vagy szegény megsebesült Dallas McLure-nak a leveleiben, melyeket a doktorék és a két McLure vénkisasszony büszkén olvastak fel az ismerősök és a szomszédok előtt. Scarlett néha szégyellte is, hogy Melanie-nek nincs mit felolvasnia. Szinte mintha azon igyekezett volna Ashley, ha Melanie-nek írt, hogy elfelejtse és elfeledtesse a háborút. Mintha valami bűvkört rajzolt volna kettőjük köré, ami kizárt mindent... Mintha azt akarta volna elképzelni, hogy nincs is háború. Könyvekről írt, énekekről, amelyeket együtt énekeltek és zongoráztak, régi ismerősökről és mindenféle távoli helyekről, amelyeket utazásai közben látott. Véghetetlen sóvárgás volt ezekben a levelekben a Tizenkét Tölgy ültetvény után, hosszú oldalakat tudott teleírni arról, milyen szép volt a lovaglás a deres erdők mélyén, a csendes, csillagos ég alatt, vagy hogy milyen kedvesek voltak a közös kirándulások, és milyen szép és békés a régi ház. Mostani levelére gondolt Scarlett, melyben olyan kétségbeesetten írta, hogy akármilyen lesz is az élet a háború után, nem maradhat a régi. Mintha egy elgyötrött lélek rémült irtózása szólt volna belőle, valamivel szemben, aminek nem mer a szemébe nézni, és mégis kényszerítik rá. Ezt nem értette. Nem fél a sebesüléstől, nem fél a haláltól. Mitől fél tehát?
„A háború zavarja az életét, és ő nem szereti, ha megzavarja valami vagy valaki... Például én. Szeretett és szeret, de félt feleségül venni, mert arra gondolt, hogy felkavarnám az életét és a gondolkozását. Nem, nem félt... Ashley nem gyáva. Hiszen kitüntetést is kapott, és az ezredes külön levélben írta meg Mellynek, milyen hőstettet vitt véghez. De nem él kinn a világban, hanem a saját gondolatai között, és gyűlöli, ha ki kell lépnie onnan. És... Ó, nem tudom, nem értem, mi ez! Ha megértettem volna, én lennék a felesége.”
Ha ezeket a leveleket olvasta, Scarlett érezte, hogy Ashley őt szereti, ha Melanie-t vette is feleségül. És ez a bizonyosság szinte ki is elégítette. Fiatal volt még és érintetlen, ha asszony is. A lelke szűz maradt. Charles ügyetlen szerelme nem rezzentett meg egyetlen idegszálat a testében. Charles sohasem tudhatta meg, milyen szenvedély, tűz, gyöngédség rejtőzhetik benne.
A szerelem beteljesülése nála házastársi kötelesség volt csak, a férfiak érthetetlen őrülete, amely fájdalmas és kellemetlen, s elkerülhetetlenül egy még fájdalmasabb és még kellemetlenebb tapasztalathoz, a gyermekszüléshez vezet.
A házastársi kötelességeken túlesett, ide a szerelmen nem... és Ashley iránt érzett szerelme egészen más volt. Mi köze ehhez a szenvedélynek vagy házasságnak? Valami szent, lélegzetállítóan édes, csodálatos érzés élt a szívében, amely csak nőtt, nőtt a magára kényszerített némaság hosszú napjai alatt, és emlékekből és reménységből táplálkozott.
Sóhajtva kötözgette vissza a levelekre a szalagot, és ezredszer töprengett el rajta, mi hát az, amit ő Ashleyben nem tudott megérteni. Visszatette a levélcsomót, és becsukta a dobozt. Összeráncolta a homlokát. A levélnek az a része jutott az eszébe, ahol Ashley Butler kapitányt említi. Milyen különös, Ashley még mindig emlékezik arra, amit ez a kalandor egy évvel ezelőtt mondott.
Hiába. Butler kapitány csak kalandor, bármilyen remek táncos is, mert csak egy csirkefogó mondhat olyanokat a Konföderációról, amilyeneket Butler mondott a mulatságon.
A tükörhöz lépett, és elégedetten simította hátra fényes haját. Jókedvű lett, mint mindig, ha a saját fényes zöld szemét, fehér arcát látta, s rámosolygott magára, hogy láthassa a gödröcskéit. Elűzte emlékéből Butler kapitányt, s csak arra akart gondolni, mennyire tetszett Ashleynek mindig, ha mosolygott, s gödröcskék támadtak az arcán. Egy pillanatig sem zavarta holmi lelkiismeret-furdalás, hogy más asszony férjére gondol.
Könnyű szívvel lépett ki Melanie szobájából a homályos, kanyargó lépcsőre. És halkan énekelni kezdte magában:
− Ha vége lesz a háborúnak, édes ...

 

 

12

A háború pedig folyt tovább. Legtöbbnyire győzelmekről érkeztek hírek, de az emberek már nem mondták, hogy „még egy győzelem, és a háború befejeződil!”. Éppen így nemigen hallotta már az ember, hogy valaki a jenkiket gyáváknak mondja. Mindenkinek be kellett látnia, hogy a jenkik egyáltalán nem gyávák, és nem elég egy megnyert ütközet arra, hogy legyőzzék őket. Örvendeztek a tennessee-i győzelemnek és a Bull Run-i második csatának, de mindennek nagy ára volt. Az atlantai kórházak és magánházak telizsúfolódtak sebesültekkel és betegekkel, az utcákon pedig egyre több gyászruhás asszonyt lehetett látni. Az Oakland-temetőben mind messzebbre nyúltak a katonasírok egyhangú sorai.
A pénz értéke ijesztően csökkent, az étéi és ruha ára éppen ilyen ijesztően nőtt. A kerületi biztosi hivatal olyan nehéz adókat vetett ki minden élelmiszerre, hogy a leggazdagabb családok asztala is megérezte. A fehér liszt ritkaság lett, és olyan drága volt, hogy széltében kukoricakenyeret ettek a reggeli friss, forró sütemények helyett. A henteseknél álig volt marhahús, és birka is nagyon kevés, ez is annyiba került, hogy csak nagyon gazdag ember vásárolhatta. Disznóhús azonban még mindig bőségesen akadt, valamint baromfi és főzelékféle is.
A jenkik blokádja egyre jobban összeszorult. Az olyan luxuscikkek, mint tea, kávé, selyem, halcsontfűző, illatszer, divatlap, könyv kevés és drága lett. Még a legközönségesebb gyapotáruk is tízszeres áron keltek el, és az úrihölgyek nagy sóhajtások közepette alakították át tavalyi ruháikat. Ócska holmikat cipeltek le a padlásról, és majdnem minden nappaliban megjelent a régi kézi szövőszék. Mindenki: a katonák, polgárok, asszonyok, gyermekek és négerek háziszőttest kezdtek viselni. A szürke egyenruhák a szó szoros értelmében eltűntek, helyüket lassan a dióbarna nyersszőttes foglalta el.
A kórházak vezetőségeit aggasztotta, hogy kinin, kalomel, ópium, kloroform, jód alig volt készleltben. A vászon- és gyapotkötszer nagyon értékes lett, és a világért sem dobták volna el használat után. Minden önkéntes ápolónő úrihölgy nagy kosárban vitte haza a véres vászoncsíkokat, hogy kimosva, kivasalva vigye vissza.
Scarlett számára azonban most, hogy kitépte magát a gyászos özvegyi magányból, a háború csak vidámságot és szórakozást jelentett. Még a kellemetlen ruha- meg élelmiszerhiány sem bosszantotta, olyan boldog volt, hogy újra emberek közé került.
Milyen más lett az élete! Mindennap új, izgalmas élményt hozott, új férfiakkal találkozott, akik kérték, engedje meg, hogy meglátogathassák, akik elmondták neki, milyen gyönyörű, és milyen boldogság ilyen asszonyokért harcolni a fronton, vagy akár meghalni is. Szerette Ashleyt teljes szívéből, utolsó lélegzetéig, de ez nem akadályozta meg abban, hogy minél több férfit meg akarjon hódítani.
A háttérben sötétlő háború valami kellemes közvetlenséget hozott a társasági életbe, melyet az öregebbek rémülten figyeltek. Anyák tapasztalták ijedten, hogy idegen férfiak járnak a leányaikhoz, akik minden ajánlólevél nélkül állítottak be, és azt sem lehet tudni róluk, ki volt az apjuk. És még ijedtebben tapasztalták, hogy leányaik és ezek az emberek egymás kezét fogva ülnek a szobában, vagy sétálnak a kertben.
Mrs. Merriwether, aki soha meg sem csókolta a férjét az esküvői szertartás előtt, alig tudott a szemének hinni, amikor rajtakapta Maybelle leányát, amint a kis zuáv-val, René Picarddal csókolózik. Még jobban elszörnyedt, mikor Maybeille még csak szégyellni sem akarta magát. Hogy René azonnal megkérte a kezét, nem sokat javított a dolgon. Mrs. Merriwether látván látta, hogy az egész déli társadalom tökéletes erkölcsi pusztulás elé néz, és gyakran nyíltan ki is mondta ebbeli véleményét. Más anyák szívből egyetértettek vele, és mindenért a háborút okolták.
Azok a férfiak azonban, akik arra gondoltak, hogy egy hét vagy egy hónap múlva talán meghalnak, nem várhattak egy esztendeig, míg nagy kegyesen megengedik nekik, hogy szerelmesüket a keresztnevén szólítsák, még akkor is hozzátéve, hogy kisasszony. Nem is értek rá olyan értelemben udvarolgatni, mint ahogyan a háború előtti társasági szabályok előírták. Három vagy négy hónappal a megismerkedés után már nyilatkoztak. És ezek a lányok! Arra oktatták őket, hogy jól nevelt úrikisasszony legalább háromszor kosarat ad a kérőjének, míg végre elfogadja a kezét. S most? Első szóra a férfi nyakába ugrottak.
Ez a közvetlenség különösen Scarlettnek tetszett nagyon. Ha ápolni és kötszert tekerni nem kell, miatta akár örökké tarthatott volna a háború. Tulajdonképpen azonban azért tudta egykedvűen elviselni a kórház kényelmetlenségeit, mert az nagyszerű vadászterület volt. Újítsd meg a kötésüket, mosd le az arcukat, igazítsd meg, a párnájukat, és legyezd őket egy kicsit, mindjárt beléd szeretnek. Valóságos mennyország volt ez már a tavalyi dermedt tétlenséghez képest.
Ott tartott megint, ahol a házassága előtt volt, s úgy érezte magát, mintha soha nem is ment volna férjhez, nem lett volna özvegy, nem hozta volna a kis Wade-et a világra. A háború, a házasság, a gyermekszülés úgy múlt el fölötte, hogy egyetlen ponton nem érintett mélyebb húrt a lelkében.
Volt gyermeke, de olyan körültekintően gondoskodtak róla mások, hogy szinte el is feledhette. Szívében és lelkében a régi Scarlett O'Hara volt, a környék szépe. Gondolatai, tettei ugyanazok maradtak, mint régen, csak tevékenységének területe változott, sőt kibővült. Szikrányit sem törődött most már Pittypat néni barátnőinek megbotránkozásával. Úgy viselkedett, mintha még lány lenne, társaságba járt, táncolt, tisztekkel kocsikázott, egyszóval minden mulatságban részt vett. Egyet nem tett meg: gyászruháit nem vette le. Tudta, hogy ez megtörné Pittypat néni meg Melanie szívét. Éppen olyan bájos özvegy volt, mint amilyen fiatal lány, kedves, vidám, lekötelezően alkalmazkodó, amíg minden úgy ment, amint neki tetszett − és nagyon hiú.
Néhány héttel ezelőtt még kétségbe volt esve. Most ragyogó jókedvben teltek napjai a gavallérok között. Olyan boldog volt, mint amilyen csak lehetett azzal a tudattal, hogy Ashleynek Melanie a felesége, és hogy háború van. Viszont valamiképpen jobban el lehetett viselni így a tudatot, amíg Ashley messze jár. Száz és száz mérföld volt közöttük. Néha egészen olyan volt, mintha Ashley éppen úgy az övé is lenne, mint a feleségéé.
Így teltek 1862 őszének napjai tánc, ápolgatás, kocsikázás, kötszertekerés közepette. Közben néhányszor Tarán is volt rövid időre látogatóban. Ezek az utazások csalódást okoztak neki, mert kevés alkalma volt nyugodtan beszélni az anyjával. Pedig mindig azt remélte, milyen jó lesz ott ülni varrogató anyja mellett, érezni a verbénaillatot, amely a ruhájából árad, hallani, amint halkan suhog a ruhája minden mozdulatra, érezni arcán lágy, kedves, simogató kezét.
Ellen nagyon lesoványodott, és túl volt terhelve munkával. Kora reggeltől késő éjszakáig talpon volt, s még akkor is dolgozott, mikor az egész ültetvény már rég aludt. A Konföderáció adószedőinek követelése hónapról hónapra nőtt, s mindent neki kellett előteremtenie. Sokévi pihenés után most Gerald is munkához látott, mert nem tudott Jonas Wilkerson helyére más felügyelőt kapni. Így, hogy Ellennek nem volt másra ideje, mint hogy. este búcsúzóul megcsókolja S car lettet, Gerald pedig egész nap lovon járta a földeket, Tara unalmasnak tűnt. A húgai is csak a saját dolgaikkal törődtek. Suellen végre, úgy látszik, megegyezésre jutott Frank Kennedyvel, és egész nap valami kiállhatatlan hangsúllyal énekelte, hogy: Ha vége lesz a háborúnak, édes. Scarlett állig bírta hallgatni. Carreen pedig úgy belemerült Brent Tarletonról szőtt álmaiba, hogy nem lehetett szót váltani vele.
Scarlett mindig sóvárgó szívvel, boldogan ment haza, de mindig örült, ha megérkezett Pittypat néni és Melanie levele, amelyben arra kérték, hogy jöjjön vissza. Ellen sóhajtott ilyenkor. Elszomorította, hogy legidősebb lánya és egyetlen unokája nem marad vele.
− Nem szabad önzőnek lennem, és nem tarthatlak itt, mikor szükség van α munkádra Atlantában − mondta. − Csak az fáj, édesem, hogy úgy látszik, sohasem lesz már idő rá, hogy nyugodtan beszélgethessünk, és egy kicsit megint a magam drága kislányának erezhesselek.
„Én mindig a te kislányod maradok” − akarta ilyenkor mondani Scarlett. Szeretett volna az anyja vállára borulni. Félébredt benne a vádló lelkiismeret. Nem mondta el anyjának, hogy Atlantában táncolni szokott, és társaságba jár, sem azt, hogy nem a kórházi munka vonzza vissza, hanem a gavallérok. Sok mindent eltitkolt az anyja előtt. Főképpen azonban azt, hogy Rhett Butler gyakori vendég Pittypat néni házában.
A bazár utáni hónapokban Rhett Butler mindig eljött látogatóba, valahányszor a városban járt. Ilyenkor elvitte Scarlettet kocsikázni, elkísérte a táncmulatságokba meg bazárokba, s megvárta a kórház előtt, hintón. Nem félt már attól Scarlett, hogy elárulja a titkát, de a gondolatai mélyén mindig ott ólálkodott a kellemetlen érzés, hogy ez az ember mindent tud róla. Ez fékezte a nyelvét, ha Butler felbosszantotta.
Butler harmincas éveinek közepén járt már, idősebb volt, mint Scarlett többi gavallérja, éppen ezért Scarlett olyan tehetetlen volt vele szemben, mint a gyermek, pedig a fiatalabb férfiakkal ugyancsak könnyen el tudott bánni. Mindig úgy tetszett, mintha semmi sem lepné meg, sőt minden szórakoztatná, és ha sikerült neki annyira felingerelni Scarlettet, hogy szólni sem tudott a nagy indulattól, akkor − Scarlett úgy érezte − annyira szórakoztatta, mint semmi más ezen a világon. Szakértelemmel ingerelte a nőt, és Scarlett gyakran kirobbant, mert hiszen arcának Ellentől örökölt finomságához és kedvességéhez örökölte apja ír lobbanékonyságát is. Eddig csak anyja jelenlétében fékezte magát, máskor soha. Most az volt számára a legfájdalmasabb, hogy lenyelte, amit mondani akart, mert félt a férfi gúnyos mosolyától. Legalább egyszer vesztené el ő is a higgadtságát, legalább egyszer robbanna ki, akkor nem érezné annyira hátrányosnak a helyzetét vele szemben − gondolta olykor Scarlett.
Sokat veszekedtek. Scarlett sokszor elhatározta, hogy nem áll többé szóba vele. De eltelt néhány hét, Butler visszajött Atlantába, megjelent Pittypat néni házánál, és túlzott udvariaskodással egy doboz finom cukorkát adott neki át, amit egyenesen Nassauból hozott. Vagy helyet vásárolt jó előre valami hangversenyre, esetleg táncolni hívta. Ilyenkor Scarlettnek annyira tetszett arcátlan vakmerősége, hogy csak nevetett, és megbocsátotta neki régi bűneit, míg újakat nem követett el megint.
Lassan várni kezdte, hogy jöjjön. Volt valami izgató, valami érdekes irajta, érezte, hogy rnás, mint a többiek, mint akiket eddig ismert. Volt valami lélegzetelállító öles testének kecsességében, ami már puszta megjelenésével teltté, felvillanyozottá tette a légkört, és volt valami arcátlanság és hivalkodó gúny a sötét szemében, ami felszólítás volt Scarlettnek, hogy rendelje alá magát a férfi akaratának.
„Szinte mintha szerelmes lennék belé − gondolta ijedten. − De hiszen erről szó sincs. Nem értem, mi ez.”
Ha megjelent, Pittypat néni csendes, úri háza kicsinek, szinte penészesnek tűnt ragyogó, eleven férfiassága mellett. Nemcsak Scarlettre volt ilyen hatással, Pittypat néni is izgatott volt ilyenkor, és azt sem tudta, melyik lábára álljon.
A néni nagyon jól tudta, hogy Ellen nem helyeselné Butler látogatásait. De nem tudott ellenállni a férfi bókjainak és kézcsókjainak, mint ahogyan a légy nem tud a mézesfazéknak ellenállni. Butler rendesen valami ajándékot is hozott neki Naissauból, és elmondta, hogy egyedül az ő kedvéért kockáztatta az életét. Varrótűt, gombostűt, gombot, hímzőselymet, hajtűt szerzett, mikor már sehol sem lehetett kapni. Előkelő hölgyek is kézzel faragott fahajtűket hordtak a hajukban, és makkot varrtak be a szövetdarabkákba, hogy ezt használják gomb helyett. Nem, Pittypat nem volt olyan szilárd jellem, hogy mindezt vissza bírta volna utasítani. Meg aztán olyan gyermekes öröme telt a meglepetésekben! Kibontani az ajándékot, megnézni, mi lehet benne... S aztán, ha már megnézte, és szívből örült neki, most odaforduljon ahhoz, aki hozta, és mondja meg neki, hogy rossz híre miatt nem fogadhatja őt házában, ahol férfitámasz nélkül három magányos asszony él?... Őszintén szólva, Pittypat néni mindig olyankor érezte, hogy férfitámaszra lenne szükség, mikor Rhett Butler is a házban volt.
− Nem tudom, mi az rajta... − sóhajtott olykor − De... izé... azt hiszem, jóképű, tetszetős férj lenne, ha szíve legmélyén mégis azt érezné, hogy tiszteli a nőket.
Mióta Melanie visszakapta a jegygyűrűjét, szilárdan hangoztatta, hogy Rhett Butler ritka gyöngédlelkű úriember. Egyébként vele szemben mindig kifogástalan udvariassággal viselkedett, de Melanie kissé félénk volt a jelenlétében, mint minden férfival szemben gyermekkora óta. Titkon nagyon sajnálta Butiért − ami mulattatta volna a férfit, ha tudja. Bizonyos volt benne, hogy valami romantikus bánat tette sötétté az életét, s ez okozta, hogy kemény és keserű ember lett belőle. Valamint, hogy csak egy jó asszony szerelmére lenne szüksége, hogy minden megváltozzék. Elzárt, gondosan óvott életében Melly sohasem látott bűnt, s alig tudott hinni a rosszban. Mikor meghallotta a pletykát Rhettről meg a charlestoni lányról, meghökkent, de nem hitte el. Ahelyett, hogy elfordult volna tőle, még gyengédebb és kedvesebb volt hozzá félénk, csendes módján, mert fel volt háborodva, hogy milyen igazságtalanok hozzá az emberek.
Pittypat néni azt mondta néha, hogy minden rendben lenne, csak érezné, hogy Mr. Butler legalább a lelke mélyén becsüli a nőket. De nem érzi. Melanie megbotránkozott ezen a megjegyzésen, de Scarlett titokban igazat adott a néninek. Ő is úgy sejtette, hogy Butler nem becsül egyetlen asszonyt sem, kivéve talán Melanie-t. Még mindig úgy érezte, hogy nincs rajta ruha, ha Butler merész, égő tekintetével végignézett rajta. Nem mintha egyetlen kifogásolható szót kiejtett volna. Akkor rendre lehetett volna utasítani. Csak az a vakmerő, hetyke, nemtörődöm tekintet volt sértő, amely mintha azt mondta volna: itt minden asszony az ő birtoka. Csak Melanie-re nézett másképpen. Soha nem volt ilyenkor gúny a tekintetében. S ha szólt hozzá, a hangja is megváltozott, Udvarias, tiszteletteljes volt, örült, ha szolgálatára lehetett valamiben.
− Igazán nem tudom, miért kedvesebb maga Melanie-hez, mint hozzám − mondta Scarlett mérgesen egy délután, Imikor Pittypat néni meg Melanie lefeküdtek pihenni, és magukra maradtak.
Rhett egy óra hosszat tartotta Melanie-nek a tekerni való pamutot, és Scarlett nézte a férfit. Figyelte óvatos, kifürkészhetetlen arcát, mikor Melanie büszkén dicsekedett el vele, hogy Ashleyt előléptették. Scarlett tudta, hogy Rhettnek nincs valami nagy véleménye Ashley-ről, és fütyül arra, hogy százados lett belőle. De azért udvariasan felelt mindenre, és nagyon kedves dolgokat mondott Ashley hősiességéről.
„Ha én csak említem Ashleyt − gondolta Scarlett bosszankodva −, már felhúzza a szemöldökét, és olyan csúnyán nevet!”
Most aztán nem bírta tovább.
− Én már csak sokkal csinosabb vagyok nála − folytatta −, és maga mégis olyan kedves hozzá, hozzám pedig kiállhatatlan.
− Nos, ha kedvesebb vagyok Mrs. Wilkeshez, ez azt jelenti, hogy megérdemelte. Kevés igazán jó, őszinte és önzetlen lélekkel találkoztam életemben. Ő ilyen. Lehet viszont, hogy maga még nem vette észre ezeket a tulajdonságokat nála. Amellett minden fiatalsága ellenére egyik legelőkelőbb, legúribb dáma, akit alkalmam volt látni eddig.
− Ezzel azt akarja mondani, hogy én nem vagyok előkelő úri dáma?
− Azt_ hiszem, már egyetértettünk első találkozásunk alkalmával abban, hogy maga egyáltalán nem úrihölgy.
− Megint ilyen utálatos és ilyen goromba, megint ezt emlegeti! Hogyan emlegetheti mindig azt a gyerekes mérgelődést? Az régen volt, azóta felnőttem, és soha eszembe sem jutna, ha maga újra és újra elő nem hozná.
− Nem gondolom, hogy gyerekes mérgelődés lett volna, és nem hiszem, hogy azóta megváltozott. Most éppen úgy a fejemhez vágna egy vázát, ha nem teljesülne, amit akar. De mert mostanában rendesen teljesülnek a kívánságai, nincs rá szükség, hogy törjön-zúzzon.
− Maga... ó, maga... Bár férfi lennék! Párbajra hívnám, és...
− Kár a fáradságért. Megölném. Ötven lépésről eltalálom a táblán a középpontot. Maradjon csak a saját fegyvereinél. Arcgödröcskék, vázák és a többi...
− Maga... maga gazember...
− Persze hogy gazember vagyok. Miért ne lennék? Szabad országban élünk, és ha valaki gazember akar lenni, legyen. Csak a magafajta szenteskedők haragusznak, drága hölgyem, akiknek éppen olyan fekete a lelkük, mint az enyém, de takargatják, ha valaki megmondja nekik az igazat.
Tehetetlen volt a férfi csöndes mosolyával és nyugodt, lassú beszédmodorával szemben. Mondhatott neki akármit, lepergett róla. Nem szégyellte. Scarlett sokszor tapasztalta, hogy rendesen a hazug védi legdühösebben az igazmondást, a gyáva a bátorságát, a rosszul nevelt úri gyerekszobáját. De Rhett nem. Csak nevetett.
Jött és ment hónapokon át, váratlanul érkezett, és búcsú nélkül tűnt el. Scarlett sohasem tudta, mi dolga van Atlantában, mert más blokádtörők nemigen jöttek be ilyen távolra a tengerparttól. Lerakták áruikat Wilmingtonban vagy Charlestonban, ahol már várták őket a kereskedők, ügynökök és közvetítők. Rajokban érkeztek a Dél minden vidékéről, és árveréseken vették meg a blokádon áthozott árut. Scarlett hiúságának jólesett volna tudni, hogy csak azért jön, hogy őt lássa, de még ő sem volt olyan önhitt, hogy ezt elhiggye. Ha csak egyetlenegyszer szerelmet vallott volna, ha féltékenykedett volna a többiekre, ha megpróbálta volna megfogni a kezét, kért volna tőle emlékül egy képet vagy zsebkendőt, diadalmasan gondolta volna, hogy sikerült legyőznie szépségével. De Rhett Butler bosszantóan tartózkodott mindenféle udvarlástól, sőt ami a legrosszabb volt, keresztüllátott Scarlettnek mindazon mesterkedésein, amelyekkel a férfit térdre akarta kényszeríteni.
Ha megjelent, izgatott női suttogás kísérte. Nemcsak mert a blokád hősi áttörőjének járó romantikus dicsőség lengte körül, hanem azért is, mert olyan rossz híre volt, s a sátán mindig érdekes... Valahányszor pedig az atlantai vénasszonyok beszéltek róla, mindig rosszabb lett a híre − ami annál érdekesebbé és népszerűbbé tette a fiatal lányok előtt. Azt is suttogták róla, hogy egyetlen lány sem lehet biztonságban tőle. Ami annál különösebb volt, mert rettentően rossz híre ellenére, mióta először megjelent Atlantában, még csak meg sem csókolta egyetlen lány kezét sem. De ez még titokzatosabbá és izgatóbbá tette személyét.
A fronton küzdő hősökön kívül róla beszéltek legtöbbet a városban. Mindenki részletesen tudta, hogy közösítették ki a társaságból, és széltében tárgyalták a charlestoni lánnyal való esetét. Megtudták, hogy apja, aki rokonszenves, előkelő öregúr volt, krajcár nélkül tette ki a házából húszéves korában, és még a családi bibliából is kitörölte a nevét. Rhett Kaliforniába ment, az aranyásókhoz. Nem tehetett mást, az 1849-es aranyláz idején Kaliforniába vándorolt, majd onnan Dél-Amerikába és Kubába ment, és az ezekről a vidékekről, kért információk nem voltak éppen kedvezőek. Atlantában úgy hallották, hogy botrányai voltak nőügyekben, részt vett lövöldözésekben, fegyvert csempészett a középamerikai forradalmároknak, és ami a legrosszabb, hivatásos kártyás volt, ez segítette elő pályafutását.
Kevés család akadt Georgiában, amely ne viselte volna szomorú emlékét legalább egy olyan rokonnak, aki kártyázott, s elvesztette a pénzét, házát, földjét, rabszolgáit. De ez más. Ha mindenét el is veszti valaki kártyán, lehet azért úriember. Hanem aki hivatásos kártyás, abból él − az mindig csak kalandor, kivetett senkifia marad.
Ha nem lett volna háború, és nem szerez népszerűséget a csempészéssel, Rhett Butler soha be nem tehette volna a lábát Atlantába. Így azonban még a legszigorúbb gondolkozásúak is úgy érezték, hogy hazafias magatartása kivételes elbírálást érdemel. A szentimentálisabb érzelműek úgy érezték, hogy a Butler család fekete báránya megbánta bűneit, és így próbál vezekelni múltjáért. A hölgyek tehát indíttatva érezték magukat, hogy megbocsássanak neki, különösen amiért olyan szemrevaló legény, és olyan rettenthetetlen csempész. Mindenki tudta, hogy a Konföderáció sorsa ugyanúgy függ a blokádtörő hajók ügyességétől, hogyan játsszák ki a jenkik hajóit, mint a fronton levő katonáktól.
Beszélték, hogy Butler kapitány az egyik legkitűnőbb hajókormányos Délen, és hogy nem fél és nem hátrál meg semmiféle veszedelemtől. Charlestonban nevelkedett, és úgy ismerte a partvidéket, végig Carolinában és a wilmingtoni vizeken, mint a tenyerét. Soha egyetlen hajója sem veszett el, de még csak arra sem kényszerítették egyetlenegyszer sem, hogy kidobja rakományát. A háború elején hirtelen bukkant fel az ismeretlenségből. Volt annyi pénze, hogy vegyen egy gyors járatú kis hajót, és most, mikor a csempészett áru kétezer százalék nyereséget hozott, már négy hajóját járatta a tengeren. Ügyes emberei voltak, és jól fizette őket. Sötét éjszaka osontak ki Wilmingtonból vagy Charlestonból, hogy gyapotot vigyenek Nassauba, Angliába, Kanadába. Az angol szövőgyárak munka nélkül voltak, a munkások kenyér nélkül... aki át tudta törni a blokádot, ós be tudta hozni gyapotját a liverpooli kikötőbe, maga szabhatta meg az árakat. Rhett hajói csodálatos szerencsével jártak mindig. Hadianyagot és sok szükséges külföldi árut hoztak a Konföderációnak, amely nagy szükséget szenvedett. Hogyne bocsátottak volna meg a nők a hősnek?
Mindenki megfordult utána az utcán. Mindig nagyon elegáns volt. Bőven költötte a pénzt. Vad, fekete lovon nyargalt. Főképpen divatos, kifogástalanul szabott, vadonatúj ruhái keltettek feltűnést most, mikor a katonák egyenruhái fakók és kopottak voltak, és a polgárok foltozott, kifordított, ócska ruhákban jártak. Valóban kevés hölgy tudott ellenállni neki, ha kedves igyekezett lenni, a végén még Mrs. Merriwether is beadta a derekát, és meghívta vasárnap ebédre.
Maybelle Merriwether akkorra tervezte esküvőjét a kis zuávval, mikor a vőlegény legközelebb szabadságot kap, és valahányszor rágondolt az esküvőjére, keservesen sírt, mert fehér szatén menyasszonyi ruhára vágyott, és sehol nem volt fehér szatén. De még csak nem is kölcsönözhetett volna senkitől, mert a régi menyasszonyi ruhákat rég felszabdalták zászlóra. Hiába próbált a hazafias érzelmű anya lányára hatni, hiába magyarázta neki, hogy igazi honleány háziszőttes ruhában esküszik, Maybelle szatént akart. Szívesen beleegyezett, hogy hajtű nélkül megy az esküvőre, sőt kijelentette, hogy még büszke is rá. Gomb sem kell néki, mondta, új cipő sem, és az esküvői vacsorán nem lesz tea és nem lesz cukor, de szatén menyasszonyi ruhát kerítsenek!
Rhett Melanie-tól hallotta mindezt, s legközelebbi útjáról gyönyörű fehér szatént hozott magával, meg hímzett csipkefátylat. Felajánlotta Maybelle kisasszonynak nászajándékul. Olyan módon tudta felajánlani, hogy nem volt mód az anyagi megtérítésre. Maybelle-t pedig olyan boldoggá tette, hogy majdnem megcsókolta a kapitányt. Mrs. Merriwether nagyon jól tudta, hogy ilyen értékes ajándékot, méghozzá ruhaneműt idegen férfitól nagy illetlenség elfogadni, de Rhett meggyőzően magyarázta el, hogy semmiféle selyem és bársony nem elég értékes a mi derék hőseink menyasszonyai számára, így hát meghívták ebédre, és Mrs. Merriwether úgy érezte, hogy ezzel még túl is fizették.
De nemcsak szatént hozott Maybelle-nek, hanem kitűnő tanácsokat is tudott adni, hogyan varrják meg a menyasszonyi ruhát. A derék szélesebb volt az idén Párizsban, és a szoknya rövidebb. Nem volt többé lerakva, hanem behúzott volt, és alul apró díszítés vonult körül rajta. Csipkés pantalette-et sem látott − mondta Butler −a párizsi utcákon, és ebből arra következtet, hogy kimentek a divatból. Mrs. Merriwether utóbb azt mondta Mrs. Elsingnek, attól tartott, ha csak egy kissé is bátorítja Butiért, az még azt is elmondta volna, milyen fűzőt és milyen fehérneműt viselnek a párizsi nők.
Ha kevésbé férfias jelenség lett volna, feltétlenül nőiesnek mondják, amiért ennyire vissza tudott emlékezni a ruhák, kalapok, hajviseletek legapróbb részleteire is. A nők mindig egy kicsit zavarban voltak, mikor megrohanták kérdéseikkel a divatot illetőleg, de mégis megrohanták. Hiszen úgy elszigetelődtek a világtól, mint a hajótörött tengerészek a lakatlan szigeten, mert hát nagyon kevés divatlap jutott át a zárlaton. Annyira nem tudtak semmit, hogy ha valaki azt mondta volna nekik, hogy Párizsban a nők borotválják a fejüket, és szőrme-sapkát viselnek, ezt is elhitték volna. Éppen ezért igen nagyra értékelték Butler felvilágosításait a divat részleteit illetőleg, és a Godey-féle Nők lapja közölte is értesüléseit.
Meg tudta jegyezni a női szíveknek annyira kedves divatrészleteket, és minden külföldi útja után köréje özönlöttek a nők, akiknek elmondta, hogy a kalapok az idén kisebbek, és majdnem a fejtetőn viselik, a virágok helyett az idén tollak díszítik a kalapokat; a francia császárné nem visel többé fonatokat a frizurájában, hanem haját majdnem teljesen a feje tetejére simítja, úgyhogy fülei egészen szabadon maradnak, és az estélyi ruhák megint ijesztően kivágottak.

 

Hónapokon át ő volt a város legromantikusabb, legnépszerűbb alakja. Pedig kezdték már suttogni, hogy nemcsak csempész, hanem árdrágító is. Üzérkedik az élelmiszerekkel. Akik nem szerették, azt mondták, hogy valahányszor beteszi Atlantába a lábát, öt dollárral lesz drágább minden. De még így is megtarthatta volna népszerűségét, ha egy kicsit törődik vele. Azonban úgy látszott, nem tartotta érdemesnek. Megpróbálta meghódítani a tartózkodó és hazafias polgárok társaságát, s mikor aztán sikerült, valami hangulatváltozás arra bírta, hogy egyszerre szembeforduljon mindenkivel, s bebizonyítsa, hogy eddigi viselkedése csak komédia volt, amit megelégelt.
Az volt az érzése mindenkinek, hogy megveti a város lakóit, megveti az egész Konföderációt, és nem is titkolta, mit gondol róluk. A Konföderációra tett megjegyzései hallatára előbb ijedten néztek rá, mintha nem jól értették volna. Aztán hidegen hátat fordítottak neki. Még mielőtt elérkezett az 1863-as újév, kiszámított hideg fejbólintással fogadták köszöntését a férfiak, és az asszonyok közelebb hívták magukhoz leányaikat, ha megjelent valami társaságban.
Úgy látszik, kedvét lelte nemcsak abban, hogy ellenségévé tegye az őszinte és lelkes hazafiakat, de abban is, hogy a legrosszabb színben tüntesse fel magát. Ha jóhiszemű emberek elismeréssel beszéltek bátorságáról, ahogyan átvág a zárlaton, kijelentette, hogy éppúgy fél olyankor, ahogyan a katonák is félnek a fronton. Mivel úgy tudták, hogy soha még nem volt gyáva konföderációs katona, ez a kijelentés nagyon zavarba hozta őket. Hiszen a „bátor fiainkat” is úgy emlegette, hogy kiérzett hangjából a gúny. Mikor megköszönték, hogy annyi bátor tettet vitt értük véghez, kiábrándítóan felelte, hogy ugyanezt megtenné a jenki hölgyekért is, ha fizetnének.
Scarlett-tel mindig így beszélt, első találkozása óta. De most ugyanezt a gúnyos hangot használta mindenkivel szemben. Nyíltan hangoztatta, hogy a csempészkedés üzlet volt a számára. És hogy ha jó üzlet lenne a számára, éppen ilyen lelkinyugalommal adna el a Konföderációnak rothadt burgonyát, kukacos lisztet vagy bármit, ami tetszik.
A legtöbb kijelentése felelőtlen szájjártatás volt, ami még csak rosszabbá tette. Voltak már kisebb botrányok az állami szállítók körül. Katonalevelek panaszkodtak, hogy egy hétig sem tart az új cipő, hogy a puskapor nem gyullad meg, hogy a lószerszám elszakad, amint benedvesedik, hogy a hús rothadt és a liszt kukacos. Az atlantaiak úgy gondolták, hogy ilyen lelkiismeretlen szállító talán akad Alabamában vagy Virginiában, de Georgiában soha. Hiszen nem voltak-e a hadiszállítók a legjobb georgiai családok tagjai? Nem ők adakoztak-e legtöbbet a kórházalapítványokra, és nem ők segélyezték-e elsősorban az elesett katonák árváit? Nem elsők voltak-e, ha a jenki-gyűlöletet és a rabszolgaságot hirdető Dixie -t kellett énekelni, és nem ők kiáltottak-e legharciasabban halált a jenkik fejére? A hadinyerészkedők ellen akkor még nem lángolt fél teljes erővel a harag, és Rhett szavait úgy fogadták, mint saját romlottságának megnyilatkozását.
Sokszor nagyon kellemetlen helyzetbe hozta Rhett Butler a legelőkelőbb társaságokat is. Ha lángoló hazafiságtól csöpögő beszédet hallott, ha álszenteskedést tapasztalt, nem tudta megállni, hogy ki ne pécézze. Leleplezte a tudatlant, megszégyenítette a szenteskedőt, elhallgattatta a szónokot, s mindezt olyan ravasz módon, hogy azok észre sem vették, mit akar, míg nevetségessé nem tette őket.
Scarlett mindig tudta, hogy udvariassága, kedveskedése nem őszinte, és hogy magában mulat a városon. Tudta, hogy csak azért játssza a hős és hazafias csempész, a romantikus blokádtörő szerepét, mert mulattatja a dolog.
De ha tudta is, hogy csak szerep az egész, Scarlett nagyon meg volt elégedve Butler viselkedésével, mert az ő helyzetét is megkönnyítette. Éppen ezért nagyon bosszantotta, mikor észrevette, hogy megfordult a kocka, és ledobva az álarcot, mindenképpen azon igyekszik, hogy megbotránkoztassa az atlantai polgárságot. Már csak azért is bosszantotta, mert ostobaságnak látta, s főként mert a kiváltott éles bírálatok őt is sújtották.
Mrs. Elsing jótékony célú esti koncertjén öntötte Rhett az utolsó cseppet a pohárba. Aznap délután az Elsing ház tele volt szabadságos katonákkal, lábadozókkal és a városi önkéntes őrsereg tagjaival, valamint idős és fiatal hölgyekkel. Még a lépcsőn is vendégek álldogáltak. Mindenki, aki jött, egy-egy ezüstpénzt dobott be a nagy perselybe, amelyet az inas tartott az ajtónál. A pénzt a kórházak céljaira szánták. Már maga az is biztosította a sikert, hogy ezüstben fizettek, mert most minden ezüst dollár hatvan konföderációs dollárt ért.
A fiatal leányok zongoráztak, énekeltek, élőképeket adtak elő nagy sikerrel. Scarlett nagyon jól érezte magát. Nemcsak hogy egy jól sikerült duettet adott elő Melanie-vel (Ha dér hull a virágra ...), de az utolsó élőképnél neki kellett megszemélyesítenie a Konföderáció védszentjét.
Festői redőkbe szedett görög öltözet volt rajta fehér vászonból, piros-kék övvel. Egyik kezével a csillagot tartotta, másik kezében Charles aranymarkolatú kardját, melyet az előtte térdelő alabamai Carey Ashbourn kapitány feje fölé tartott.
Mikor mindennek vége volt, nem tudta megállni, hogy ne keresse meg szemével Butiért, vajon tetszett-e neki? Bosszankodva látta, hogy vitatkozik valakivel. Talán nem látta az élőképet? Egyre többen gyűltek köréje, s egyre haragosabb lett a szóváltás.
Közelebb ment. Egyszerre csend támadt, mint ahogyan megtörténik néha a legnagyobb társaságokban is, és tisztán lehetett hallani a városi önkéntes őrség egyik tisztjének, Willie Guinannak hangját:
− Azt kell értenem ebből, uram, hogy az Ügy, amelyért hőseink meghaltak, nem szent ön előtt?
− Ha egy vonat elgázol valakit, a halála szentté teszi a vasútépítő társaságot? − felelte Rhett udvarias, szinte alázatos, kérdezősködő hangon.
−− Uram! − kiáltott Willie, és remegett a hangja − ha nem lennénk hölgytársaságban...
− Reszketek, ha arra gondolok, mi történne − felelt Rhett Butler. − Hiszen mindenki ismeri az ön hősiességét.
Willie rákvörös lett, és elhallgatott. Mindenki zavarba jött. Szó, ami szó, Willie nem ment a frontra. Igaz, hogy egyetlen fia volt anyjának, és amint mondta, kell valaki itthon is, hogy védje a várost. De egy-két lábadozó tiszt csendesen nevetett magában erre a megjegyzésre.
„Miért is nem fogja be már a száját! − gondolta Scarlett türelmetlenül. − Elrontja az egész mulatságot!”
Most Meade doktor szólalt meg, vészjóslóan összevont szemöldökkel.
− Ön előtt, fiatalember, úgy látszik, semmi sem szent − mondta szónoki hangon, − Vannak azonban eszmék, melyek igenis szentek a Dél hazafias érzésű fiai és leányai előtt. Az állam szabadsága és jogai, uram...
Rhett lustán lehunyta a szemét. Hangja selymes volt és szinte unatkozóan lassú.
− Minden háború szent azoknak, akik vívják. Ha nem így volna, ki lenne bolond vérezni és meghalni? De akármit beszélnek a szónokok, akármilyen gyönyörű eszméket hirdetnek a halálba rohanó őrültek előtt, minden háború oka és célja egy. És ez a pénz. Valójában minden háború üzleti kérdés. Csak az a baj, hogy kevesen tudják. A fülük tele van trombitaszóval és gyönyörű szavakkal a szent eszmékről... Csak néha azt kiáltják: „Mentsük meg Krisztus sírját a pogányoktól”, máskor azt: „Le a tulajdonnal”, néha azt: „Szabadság”, néha pedig azt: „Gyapot, rabszolgaság, államok szabadságjoga.”
Scarlett unta a dolgot. Látta, hogy Rhett az ajtó felé indult. Utána akart menni, de Mrs. Elsing megfogta a ruháját, és visszarántotta.
− Hadd menjen! Áruló! Árdrágító! Hagyd! Viperát melengettünk a keblünkön!
Rhett ott állt, kalapjával a kezében, a hallban. Mindent hallott, hiszen azért mondta Mrs. Elsing olyan hangosan, hogy meghallja. Megfordult, és körülnézett a teremben. Merően ránézett Mrs. Elsing lapos, sovány keblére, arcátlanul elmosolyodott, mélyen meghajolt, és eltűnt.

 

Mrs. Merriwether is Pittypat néni kocsiján jött hazafelé. Alig ültek fel, kitört belőle:
− Na, itt van, Pittypat! Remélem, meg vagy elégedve?
− Mivel?
− Így megsérteni mindnyájunkat! A Konföderációt is megsértette! Még hogy mi pénzért harcolunk! Még hogy a vezetőink hazudtak nekünk! Le kellene csukatni az ilyen embert. Igen, le kellene csukatni. Beszélek is erről Meade doktorral. Csak élne szegény férjem, az majd ellátná a baját! Hallgass ide, Pittypat! Soha többé nem szabad fogadnod a házadban.
− Ó! − hunyorgott tehetetlenül Pittypat néni olyan arccal, mintha meg szeretne halni. Segítségkérően nézett Scarlettre és Melanie-re, akik konokul lesütötték a szemüket, aztán Peter széles hátára a bakon. Tudta, hogy az öreg néger jól hall minden szót, és remélte, hogy hátrafordul, és beleszól a beszélgetésbe, mint már sokszor megtörtént:
„Tessék csak hagyni Pittypat kisasszonyt, mert elájul!”
De Peter nem mozdult. Ő sem szerette Butler kapitányt. Szegény Pittypat nagyot sóhajtott.
− Ha úgy gondolod, Dolly...
− így gondolom! − jelentette ki Mrs. Merriwether. − Nem is tudom elképzelni, hogyan jutott egyáltalán eszedbe, hogy a házadba engedd. Mai kijelentése után pedig nem lehet helye egyetlen tisztességes család otthonában. Valami ürüggyel tiltsd ki.
Scarlett már fújt magában, mint a makrancos paripa, ha ostorral vágnak rá. De nem mert szólni. Nem szerette volna, ha Mrs. Merriwether még egy levelet ír az anyjának.
− Aki a mi ügyünket nem tartja szentnek − folytatta Mrs. Merriwether könyörtelenül −, azt fel kell akasztani! Nehogy meghalljam, Scarlett, Melanie, hogy csak egy szót is szóltok még hozzá!
Melanie viaszfehér volt, a szeme kerekre tágult.
− Én ezentúl is beszélni fogok vele − mondta halkan, de határozottan. − Nem leszek goromba vele, és nem tiltom ki a házból.
Mrs. Merriwether tüdejéből úgy tört ki a levegő, mintha laposra nyomták volna hirtelen. Pittypat néni kövér kis szája kerekre nyílt, és az öreg Peter megfordult a bakon tágra meredt szemmel.
„Miért nem volt bennem annyi bátorság, hogy én mondtam volna ezt?” − kérdezte Scarlett magában. Féltékenységet és önkéntelen csodálatot érzett. Hogyan mer ez a kis nyúl ezzel a vén sárkánnyál szembeszállni?
Melanie-nek remegett a keze, de folytatta, gyorsan, mintha attól félne, hogy később nem bírja már elmondani, amit akar.
− Igaz, hogy sokan nem értették meg, és megharagudtak rá..... de... de... ezt gondolja... Ashley is. Én, én nem tilthatok ki a házamból senkit azért, mert úgy gondolkozik, mint a férjem. Igazságtalanság lenne.
Mrs. Merriwether újra megtöltötte levegővel a tüdejét, és kitört:
− Melly Hamilton! Soha életemben nem hallottam ilyen hazugságot. Soha egy Wilkes nem volt gyáva...
− Ashley sem az! − kiáltotta Melly, és kiegyenesedett. Villogott a szeme. − De ő ugyanezt gondolja, amit Butler kapitány, csak más szavakkal mondja ki. És remélem, nem beszél róla mások előtt, mert mi értelme volna. De nekem megírta.
Scarlett bűntudatos lelkiismerete megmozdult, amint azon gondolkozott, mikor és mit írt Ashley, ami Butler szavaihoz volt hasonló. De amint elolvasta a leveleket, tisztára el is felejtette.
− Azt írta nekem Ashley − folytatta Melanie −, hogy nem kellene harcolnunk a jenkik ellen, és nem is kellett volna megkezdeni a háborút. És hogy néhány vezető vitt bele minket az egészbe, szónokok, akik csak beszéltek, és hogy nincs dicsőség a háborúban, csak nyomorúság és piszok.
− Nem hiszek egy szót sem! − jelentette ki Mrs. Merriwether. − Rosszul értetted, amit írt.
− Én mindig megértem Ashleyt − mondta Melanie csendesen, de az ajka megremegett. − Tökéletesen megértem. Pontosan azt értette rajta, mint Butler kapitány, csak nem fejezte ki magát olyan durván.
− Szégyellhetned magad, amiért olyan finom, derék úriembert, mint amilyen Ashley, egy közönséges árdrágító kalandorhoz hasonlítasz! Úgy látom, te is azt hiszed, hogy az Ügy semmi.
− Én meghalnék az Ügyért, akár Ashley is, de... én már nem is tudom, mit hiszek − kezdte Melanie bizonytalanul. Most ijedt csak meg. − De úgy gondolom... hogy a férfiak jobban értik, és...
− Soha életemben nem hallottam ilyesmit − horkant fel Mrs. Merriwether. − Peter bácsi! Állj meg, nem látod, hogy elmégy a házam előtt?
Peter bácsi nagyon belemerült a háta mögött hallott beszélgetésbe, és elfelejtett a Merriwether ház előtt megállni. Most visszafogta a lovakat. Mrs. Merriwether leszállt, kalapjának szalagjai úgy lobogtak, mint viharban a vitorlavászon.
− Megbánod még, hogy így beszéltél − mondta búcsúzóul.
Peter bácsi megcsapkodta a lovakat. Indultak tovább.
− A fiatal úrnő szégyellhetne magát, hogy Pittypat kisasszonyt ilyen kellemetlen helyzetbe hozta − mondta megrovóan.
− Nem vagyok semmilyen helyzetben − jelentette ki Pittypat meglepően határozott hangon, bár különben sokkal kisebb dolgok miatt is ájuldozott. − Melly, drágám, tudom, csak azért tetted, hogy kiállj értem, és én igazán örültem, hogy valaki jól megmondta Dollynak a véleményét, hiszen Dolly is tud nagyon kellemetlen lenni. De ezt talán mégsem kellett volna mondanod Ashleyről.
− Mit csináljak, mikor igaz? − nézett fel elkínzottan Melanie, és csendesen sírni kezdett. − Én nem is szégyenlem, hogy Ashley ezt írta. Ő tudja, hogy a háború rossz és kegyetlen dolog, de azért szívesen harcol, és meg is hal, ha kell, ehhez pedig sokkal több bátorságra van szükség, mintha valaki azt hiszi, hogy igaza van, és győzni fog.
Scarlett nem szólt semmit. Ő mindig csak egyet keresett Ashley leveleiben, azt, hogy szereti-e még. Melanie most új értelmet adott az unalmasnak vélt lapoknak. És megdöbbentette, hogy Ashley, aki olyan tökéletes, éppen úgy gondolkozik, mint ez a kitagadott, semmirevaló Rhett Butler.
„Mind a ketten látják azt igazat. De Rhett a szemébe néz, és másoknak is megmutatja, ha haragszanak is érte. Ashley pedig maga is alig bírja elviselni...” − gondolta Scarlett.
Ijesztő valami ez...

 

 

13

Mrs. Merriwether nem nyugodott. Uszítására Meade doktor nyílt levelet tett közzé a helybeli lapban, amelyben nem említette ugyan Rhett Butiért név szerint, de mindenki tudta, kiről van sző. A kiadó érezte, hogy ebből szenzáció lesz, s mindjárt a második oldalon nyomatta ki, ami magában véve is feltűnő újítás volt, mert ezen a második oldalon egyébként mindig hirdetések voltak. Kínáltak itt rabszolgát, öszvért, koporsót, lakást, házat és hashajtókat.
A doktor levele volt az első hang, amely bevezette a felháborodás és elkeseredés általános felzúdulását az árdrágítók, közvetítők és hadseregszállítók ellen. Most, hogy a charlestoni kikötőt tökéletesen elzárták a jenki hajók a világtól, Wilmingtonban valósággal botrányossá fajultak az állapotok. Üzérkedők hemzsegtek mindenütt, s készpénzben vették a rakományokat, hogy aztán minél nagyobb nyereséggél adják tovább. A szükség egyre nagyobb lett, az árak egyre nőttek. A polgári lakosság vagy szűkölködni volt kénytelen, vagy uzsoraáron vásárolt. A szegények máris nyomorognak. A drágulással egyenes arányban esett a Konföderáció bankóinak értéke, viszont az esztelen luxus nőttön nőtt. A csempészeket arra utasították, hogy az elkerülhetetlenül szükséges anyagokat hozzák be elsősorban, s csak mellékesen volt engedélyük luxuscikkek behozatalára is. Mostanában azonban csupa luxusáru töltötte meg a hajókat, és alig akadt olyasmi, aminek a hadsereg hasznát vehette volna. Az emberek eszeveszetten vásároltak össze mindent, amit kaptak pénzükért, mert attól féltek, hogy holnapra még nagyobb lesz a drágaság, és még kevesebbet ér a pénz.
Ami még rosszabbá tette a helyzetet: egyetlen vasúti vonal vezetett Wilmingtonlból Richmondba, és míg ezer és ezer zsák liszt, ezer meg ezer láda szalonna romlott meg az állomásokon, mert nem tudták továbbszállítani, a közvetítők, akik bort, szöveteket, kávét adtak el, mindig kaptak vasúti kocsit, és titokzatos módon már két nap múlva Richmondba értek a portékáikkal.
Ami eleinte csak elfojtott suttogás volt, arról most már egészen nyíltan beszéltek: hogy Rhett Butler nemcsak a saját négy hajójának a rakományát adja el jó pénzen, hanem más hajókról is összevásárolja az árut, és − elraktározza, hogy még több pénzt kaphasson érte később. Az a hír járta, hogy több mint egymillió dollár vagyont szerzett magának, és hogy Wilmingtonban vannak a raktárai. Mondták azt is, hogy sok ilyen hatalmas áruraktár van Wilmingtonban és Richmondban, zsúfolásig megtömve élelmiszerrel és egyéb értékekkel. A polgárság és katonaság egyaránt kezdte érezni a háborús nyomorúságot, s a zúgolódás természetesen egyre hangosabbá vált.

Akad sok derék, önzetlen hazafi is a blokádtörők között − fejeződött be a doktor nyílt levele −, akiknek nevét és emlékét örökre szívébe zárja minden honfi és honleány, és senki nem irigyli tőlük a becsületes hasznot, mely veszedelmes és kockázatos vállalkozásukért méltán megilleti őket. Nem róluk beszélünk.
Vannak azonban mások is. Gazemberek, akik a Konföderáció szolgálatának védőpajzsa alatt csak saját önző céljaikat szolgálják, akikkel szemben igenis jogos a háború viszontagságait szenvedő nép gyűlölete. Ezek az emberi szörnyetegek szatént és csipkét hoznak át a blokádon, mikor derék hőseink sorra pusztulnak a kininhiány miatt. Ezek a szívtelen semmirevalók borral és kávéval töltik meg hajóikat, amikor nincs a kórházakban morfium, hogy a haldoklók szenvedéseit csillapítani lehessen! Pellengérre kell állítani a vámpírokat, akik Robert Lee katonáinak vérét szívják, ezeket az alattomos hiénákat, akik a blokádtörő fogalmát is ellenszenvessé teszik a lelkes honfiak előtt. Miért tűrjük, hogy ezek a vérszívók itt járjanak közöttünk fényesre tisztított csizmáikban, mikor a mi fiaink mezítláb mennek a harcba? Miért tűrjük, hogy pezsgőt igyanak és dőzsöljenek, mikor katonáinkat a hideg rázza tábortüzeik közelében is, és avas szalonnát kell enniük? Minden becsületes és lelkes hazafi szívéhez szólok: ne tűrjük ezt további Ki velük ...

Atlanta elolvasta a nyílt levelet, megértette, és egy akarattal határozatba ment, hogy Rhett Butlert ki kell közösíteni.
Az 1862. esztendőben szinte minden családi ház nyitva állt előtte. 1863-ban alig mehetett el máshová, mint Pittypat nénihez. És ha Melanie melléje nem áll, talán bezárult volna előtte ennek a háznak a kapuja is. Pittypat néni ájuldozni kezdett, ha csak meghallotta, hogy a városban van. Nagyon jól tudta, mit mondanak az ismerősök, amiért még mindig a házukba jár, de nem volt bátorsága megmondani neki, hogy nem szívesen látott vendég. Valahányszor híre jött, hogy érkezik, kijelentette, hogy a kapuban fogja várni, s megmondja neki az igazat. Mikor azonban megérkezett, kis ajándékcsomagot lóbálva az ujján, és kezet csókolt és bókokat mondott, Pittypat néni csak pirult és hebegett.
− Nem tudom, igazán nem tudom már, mit csináljak! − kesergett néha. − Csak rám néz, és úgy félek... úgy félek, mi lesz, ha megmondom, hogy ne jöjjön többé. Talán rám is ütne... Ó, drágám, bárcsak élne szegény Charlie! Scarlett, neked kell megmondanod, hogy ne tegye be ide többet a lábát! Mondd meg neki szépen, kedvesem. Ó, jaj, jaj! Attól félek, azért jön olyan sokszor, mert te kedves vagy hozzá, és az egész város rólunk beszél, és ha az édesanyád valaha megtudja, mit fog gondolni rólam? Melly, te se légy olyan barátságos. Beszélj vele hidegen és röviden, akkor majd megérti magától is... Ó, Melly, mit gondolsz? Ne írjak mégis Henrynek, és ne kérjem meg, hogy beszéljen vele ő?
− Nem! − mondta ilyenkor határozottan Melanie, − Én megmondtam neked, néni, hogy nem leszek durva hozzá soha. Az emberek most minden rosszat rákennek. Bizonyosra veszem, hogy a fele sem igaz annak, amit Meade doktor és Mrs. Merriwether mondanak róla. Nem hiszem, hogy nyereségvágyból elrejtené az ennivalót az éhezők elől. Múltkor is száz dollárt adott a hadiárvák számára. Éppen olyan jó hazafi, mint a többiek, de nem szeret beszélni róla, és a büszkesége tiltja, hogy védje magát. Tudhatod, nénikém, milyen konokok a férfiak, ha megbántják őket.
A néni semmit sem tudott a férfiakról, akár meg vannak bántva, akár nem. Csak tördelte tehetetlenül két kövér kezét. Scarlett nem szólt. Rég belátta már, hogy Mélanie-n nem lehet segíteni. Mindenkiben csak a jót látja, és hiába beszél neki az ember.
Nagyon jól tudta ő, hogy Rhett Butlerben nincs egy szikra hazafias érzés, bár inkább meghalt volna, mint hogy ezt bevallja. Nem is igen bánta, örült az apró ajándékoknak, amelyeket Nassauból hozott. Honnan kapna tűt, cukrot, hajcsatot, ha Butler nem jöhetne többet hozzájuk? Sokkal kényelmesebb dolog volt minden felelősséget Pittypat nénire hárítani. Utóvégre ő a ház feje, az erkölcsök őre. Tudta jól, hogy a város sokat pletykázik Rhett látogatásairól vele kapcsolatban, de tudta azt is, hogy Atlanta soha nem tudna rosszat hinni Melanie Wilkesről. Amit ő tesz, az jól van téve. Minthogy Melanie ragaszkodott Butler látogatásaihoz, nem tekintettek túlságosan mereven az egészre.
Természetes, hogy sokkal könnyebb lett volna minden, ha Rhett visszavonja eretnek kijelentéseit, és megbánja minden bűnét. Kínos volt végigmenni vele az utcán.
− Ha már mindenféle butaságot gondol is, miért mondja ki? − veszekedett vele Scarlett ilyenkor. − Ha csukva tudná tartani a száját, jobban érezhetné magát, és én nem szégyenkeznék.
− Ez a maga szempontja, kis zöld szemű álszent hölgyem. Scarlett, Scarlett! Azt reméltem, bátrabban fog viselkedni. Hallottam valami mondást, hogy az ír kikiabálja, ami a szívén van, ha az ördög fülel is a háta mögött. Feleljen nyíltan: nem érzi magát nagyon rosszul, ha örökösen hallgatni kell?
− Hát... nem mondom − vallotta be Scarlett kedvetlenül. − Rettenetesen unom, ha mindenki az Ügyről beszél reggel, este, mindig. De ha megmondanám, a kutya sem szólna hozzám, és senki sem táncolna velem!
− Persze, persze... Pedig mindenáron táncolni akar. Nos, teljes elismeréssel adózom önfegyelmezésének, de én nem kérek belőle. Éppen így nem tudok hazafias álarcban és romantikus hősi köpenyben járni, akármilyen kényelmes lenne is. Van elég bolond, aki minden fillérjét kockára teszi, s a háború végére koldus lesz. Semmi szükség, hogy én is köztük legyek. Hadd örüljenek a dicsőségüknek még egy kicsit. Megérdemlik, most az egyszer igazán mondom. Körülbelül egy év múlva úgysem lesz egyebük már.
− Igazán nem szép magától, hogy így beszél, mikor tudhatja, hogy Anglia és Franciaország nemsokára a segítségünkre jön, és...
− Scarlett! Mi történt? Maga újságot olvas? Meg vagyok lepve. Ne tegye máskor. Az újság megzavarja a nők fejét. Ha éppen tudni akarja, egy hónappal ezelőtt Angliában voltam, és kijelenthetem: Anglia soha nem fog nekünk segíteni. Anglia sohasem segíti a gyengébbet. Azért is lett belőle Anglia. Különben is, a kövér német asszony, aki a trónon ül, jó keresztény, és utálja a rabszolgaságot. Inkább hagyják, hogy a szövőgyári munkások éhen haljanak, mint hogy fegyvert emeljenek a rabszolgatartók védelmében. Ami pedig Franciaországot illeti, Napóleon gyenge utánzója, aki ott uralkodik, nagyon is le van kötve Mexikóban, és nem törődhet velünk is. Inkább örül a háborúnak, mert tudja, hogy el vagyunk foglalva egymással, és nem kergethetjük ki csapatait Mexikóból... Nem, Scarlett, ha azt olvassa az újságban, hogy külföldi segítséget kapunk, tudhatja, hogy ezzel csak a lelket akarják tartani a déliekben. A Konföderáció halálra van ítélve. Most bírja még a koplalást, mint a teve, de sokáig ez nem tarthat. Még hat hónapot szánok rá a blokádra, aztán abbahagyom. Túlságosan kockázatos lesz már. De előbb eladom a hajóimat valami bolond angolnak, aki nem tudja, hogy elkésett, és azt hiszi, hogy a csempészéssel jó üzletet csinál. Nem törődöm tovább az egésszel. A pénzem angol bankokban fekszik tiszta aranyban. Nekem nem kell papiros.
Ha beszélt, minden olyan természetesnek, érthetőnek látszott. Lehet, hogy mások árulásnak bélyegezték volna, de Scarlett úgy érezte, hogy józan, ésszerű és okos dolog, amit mond. Pedig tudta, hogy ez nem helyes, tudta, hogy fel kellene háborodnia, el kellene rémülnie. És úgy gondolta, hogy ha nem is érzi, mégiscsak úrihölgyhöz illőbb, ha tetteti legalább a felháborodást.
− Azt hiszem, Meade doktornak nagyon igaza volt abban, amit magáról mondott. Egyetlen módja van még, hogy visszaszerezze az emberek megbecsülését. Ha eladta hajóit, vonuljon be katonának.
− Úgy beszél, mint egy baptista prédikátor. Hátha nem is akarom visszaszerezni az emberek megbecsülését? Miért segítsek életben tartani azt a rendszert;, amely engem kivetett magából?
− Nem tudom, milyen rendszerről beszél.
− A mai életközösségről, amelynek maga is tagja. És... vallja meg őszintén, maga sem szereti jobban, mint én szerettem, mikor beletartoztam még. Miért vagyok én a Butler család fekete báránya? Mit gondol? Mert nem bírtam úgy élni, ahogy Charleston. Charleston pedig maga a Dél. Tipikusan az. Sok mindent csak azért nem szabad tenni, mert eddig sem tették. Az, hogy nem vettem feleségül azt a fiatal hölgyet, akinek az esetéről bizonyosan hallott, csak az utolsó csepp volt már a pohárban. De miért vegyek én el egy buta libát, csak azért, mert egy képtelen baleset miatt nem tudtam hazavinni besötétedés előtt? És miért engedjem meg a bátyjának, hogy ezért lepuffantson? Én tudtam jobban lőni. Persze ha úriember lettem volna, odaállok a golyója elé, s halálom lemosta volna az árnyékot a Butler család nevéről. Csakhogy... én szeretek élni. Életben maradtam hát, és egészen jól érzem magam! Scarlett! A mi déli társasági életünk éppen olyan ósdi és idejétmúlt, mint a középkori feudalizmus. Az a csoda, hogy ilyen sokáig tartott. De ütött az utolsó óra. És maga még azt várja, hogy ilyen szószátyárokra hallgassak, mint ez a doktor Meade, aki azt kiabálja, hogy az Ügy szent és dicső? Aztán fogjak egy puskát, szaladjak Virginiába, hogy a véremet ontsam érte? Azt hiszi, bolond vagyok? Téved. Most kvittek vagyunk, a Dél és én. A Dél kivetett engem, hogy éhen haljak. Nem haltam éhen. És vagyont szerzek a romlásából. Így szereztem vissza elveszített örökségemet.
− Gonoszul és számítóan beszélt − mondta Scarlett, de egészen gépiesen. Annak, amit hallott, legnagyobb része nyomtalanul elszállt mellette, mint minden elvont dolog. De volt olyan, amit nagyon megértett. Mennyi, képtelenség tette nehezebbé az úri társaság életét. Így például milyen nagy megbotránkozást keltett, hogy táncolt a bazárban. És hogy forgatták a szemüket, valahányszor valamit másképp tett, mint a többiek, és mint megkövesedett szokásaik követelték. Mégis bántotta, hogy Rhett megtagadja a hagyományokat, melyek pedig őt is gyötörték. Túlságosan sokat volt együtt olyan emberekkel, akik udvariasan úgy tettek, mintha hallanák, mikor a saját gondolatait őszintén kimondja.
− Számítóan? Téved. Nem vagyok számító, csak tovább látok az orromnál. Bár lehet, hogy ez mindegy. Minden nagyhangú hazafi megtehette volna 1861-ben ugyanazt, amit én tettem, ha ezer dollár készpénze van, de kevesen voltak olyan számítóak, hogy a lehetőséget meglássák. Így például közvetlen a Sumter-erődbeli eset után, mielőtt még a blokád megkezdődött volna, rengeteg gyapotot vásároltam össze mesés olcsó áron, és átvittem Angliába. A gyapot még mindig raktárban fekszik Liverpoolban. Nem adtam el. Addig tartogatom, míg az angol gyárak olyan árat adnak érte, amilyent én kívánok. Nem csodálkoznék, ha egy dollárt kapnék fontjáért a végén.
− Majd ha fán nő az elefánt!
− Márpedig higgye el, hogy meg fogom kapni. Máris hetvenkét cent fontja. Gazdag ember leszek, Scarlett, ha véget ér a háború, mégpedig azért, mert elég előrelátó, bocsánat, elég számító voltam. Már mondtam egyszer, hogy két esetben lehet pénzt szerezni. Ha egy társadalom vagy birodalom épül, s amikor leomlik. Az építés lassú gazdagodás, a romlás gyors. Emlékezzék a szavamra. Talán még hasznát veszi egyszer.
− Rendkívül hálás vagyok a jó tanácsért − mondta Scarlett gúnyosan. − De nincs szükségem rá. Azt hiszi, az én apám koldus? Ad ő nekem annyi pénzt, amennyire szükségem van, s azonkívül Charlestől is örököltem.
− A francia arisztokraták is így beszéltek egészen addig, míg csak fel nem léptek a vesztőhelyre.

 

Rhett gyakran magyarázta Scarlettnek, milyen képtelenség, hogy még mindig gyászruhát hord, mikor minden mulatságon ott van. Szerette a vidám, világos színeket, és Scarlett fekete ruhája és majdnem sarkig érő kreppfátyla mulattatta, de bosszantotta is. Scarlett azonban belekapaszkodott fekete ruháiba, mert nagyon jól tudta, hogy ha leveti, még jobban felzúdul majd a város. Meg aztán mit mondana az anyjának?
− Azt hittem, jobb ízlése van − mondta Rhett −, mint hogy az utcán hirdesse a gyászt, amelyet sohasem érzett. Fogadást ajánlok. Két hónapot nem adok neki, és leveszi azt a borzalmas kalapot a fejéről, fátylastól.
Scarlett nyomban a tükörhöz szaladt, hogy megnézze, csakugyan olyan öregnek látszik-e, mint Rhett mondta.
− Szó sem lehet róla. Kár minden szóért − jelentette ki Scarlett gőgösen és haragosan, mert bántotta a Charlesra utaló célzás.
Rhett Wilmingtonba készült, hogy ismét külföldre utazzon. Gúnyos mosollyal az arcán ment el.
Egy ragyogó nyári reggelen, vidáman csíkozott kalapdobozt lógatva a karján, újra megjelent. Mikor meggyőződött róla, hogy Scarlett egyedül van a házban, kinyitotta a skatulyát. Finom selyempapírban egy kalap feküdt benne. Igazi álom.
− Ó, de édes! Ó, de gyönyörű!
Már utánanyúlt. Olyan rég nem volt ilyesmi a kezében. Úgy érezte, ilyen szépet még soha nem látott. Sötétzöld tafotából készült a kalap, halványabb selyemmel díszítve. Az áll alatt megkötött szalag tenyérnyi széles volt, szintén világoszöld színű. És a karima körül gyönyörű vidámzöldre festett strucctoll lengedezett.
− Próbálja fel − mondta Rhett mosolyogva. Scarlett repült a tükörhöz. Hátrasimította a haját, meglóbálta a fülbevalóit, feltette a kalapot, és megkötötte az álla alatt.
− Hogy áll? − kiáltotta izgatottan. Úgyis látta, hogy jól áll. A zöld szín kitűnően illett a szeméhez.
− Ó, Rhett, kinek a kalapja ez? Én megveszem! Odaadom érte az utolsó centemet is!
− A maga kalapja − felelte a férfi. − Ki más hordhatná ezt a zöld árnyalatot? Nézze meg a dobozt. A Rue de la Paix-n vettem, ha ugyan ez jelent magának valamit.
Erre már nem hallgatott Scarlett. Mit bánta ő, hol vette? A saját tükörképére mosolygott. Aztán egyszerre elhalványodott a mosolygása.
− Na, mi az? Mégsem tetszik?
− Dehogynem! Igazi álom! Csakhogy... ó, úgy sajnálom a fátylat rátenni erre a gyönyörű zöld kalapra, és feketére festeni a tollat...
Rhett már odaugrott hozzá, és gyors, ügyes ujjakkal bontotta szét álla alatt a szalagot. Egy pillanat alatt visszakerült a kalap a dobozba.
− Mit csinál? Hiszen azt mondta, hogy az enyém?
− Hogy feketére fesse? Hogy gyászkalapot csináljon belőle? Eszem ágában sincs. Majd keresek valami csinos fiatal hölgyet, aki így fogja viselni.
− Jaj, ne... Meghalok, ha elviszi! Ó, kérem, Rhett, ne legyen olyan kiállhatatlan! Hadd legyen az enyém!
− Hogy elcsúfítsa? Nem adom.
Scarlett két kézzel fogta meg a dobozt. Ezt a gyönyörű kalapot másvalaki hordja? Soha! Egy pillanatig Pittypat néni és Melanie fájdalmas, megütközött tekintetét látta maga előtt. Aztán az anyjára gondolt, és megborzongott. De a hiúsága mindennél erősebb volt.
− Nem csúfítom el. Ígérem. Nekem adja? Különös, gúnyos mosolygással adta oda a dobozt Rhett.
− Mennyibe is került? − kérdezte aztán ijedten Scarlett. − Most csak ötven dollárom van, de a jövő hónapban...
− Nem kell érte pénz. Ajándéknak hoztam. Scarlettnek tátva maradt a szája. Nagyon jól tudta, mit illik férfitől elfogadni, mit nem.
− Csak cukrot és virágot fogadhatsz el, drágám − mondta Ellen sokszor. − Megértetted? Legfeljebb egy-egy verseskönyvet, emlékkönyvet vagy kis üveg szagosvizet. Úrihölgynek más ajándékot úriember nem hozhat. Értékes ajándékot még a vőlegény sem adhat a menyasszonyának. Ékszerről, ruhaneműről kiváltképpen nem lehet szó. Ha csak egy zsebkendőt vagy kesztyűt elfogadnál, ez annak a jele lenne, hogy nem vagy úrihölgy, s a férfiak rögtön mindenfélét megengednének maguknak veled szemben.
„Jaj, jaj! − gondolta Scarlett, és hol magára nézett a tükörben, hol Rhett kifürkészhetetlen arcára. − Most mit csináljak? Azt csak nem mondhatom neki, hogy nem fogadom el, mikor olyan kedves volt, hogy elhozta Párizsból! Inkább... inkább nem bánom, megengedhet magának valamit velem szemben...”
Aztán elszégyellte magát, és rózsaszínűvé pirult az arca.
− Én... én azért odaadom az ötven dollárt...
− Azt akarja, hogy a szemétbe dobjam? Inkább adja a koldusoknak, hogy imádkozzanak a lelkéért. Azt hiszem, ráfér.
Scarlett elnevette magát. A zöld kalap alatt olyan ragyogó volt nevető arca, hogy nem bírta tovább a kísértést.
− Mit akar tőlem tulajdonképpen? − kérdezte gyanakodva.
− Hogy mit? El akarom csábítani mindenféle ajándékkal, hogy egészen elfelejtsen mindent, amit lány korában tanult. Azt is, hogy: „ne fogadj el az uraktól mást, drágám, csak virágot meg cukrot...”
Mind a ketten nevettek.
− Maga fekete lelkű, gonosz varázsló, Rhett Butler. Jól tudja, hogy ez a kalap nagyon szép, és lehetetlen visszautasítani.
− Természetesen azt mondhatja Pittypat néninek, hogy maga rendelte a kalapot, és ötven dollárt követeltem érte.
− Nem. Száz dollárt fogok mondani. És a néni majd elmeséli mindenkinek, milyen pazarló vagyok, s a város megbotránkozik. De máskor ne hozzon nekem ilyen értékes ajándékot, Rhett. Nagyon kedves magától, de igazán nem fogadhatom el.
− Legközelebb sötétzöld ruhára való selymet hozok, ugyanilyen árnyalatot, mint a kalap. Mondtam már, hogy el akarom csábítani. Vigyázzon, kalapokkal és ruhákkal csalogatom a csapdába. Ne felejtse el, hogy én semmit sem teszek ok nélkül, és sohasem adok semmit anélkül, hogy ne kapnék valamit érte. Nekem mindent megfizetnek. Maga is meg fogja fizetni ezt a kalapot.
Fekete szeme Scarlett arcát kutatta, s megállt az ajakánál. Scarlett lesütötte a szemét. Vad izgatottság remegtette meg. Most aztán meg fog engedni valamit magának, mint ahogyan Ellen mondta... Megcsókolja, vagy legalább megpróbálja megcsókolni. Ha visszautasítja, kitelik tőle, hogy lerántja a kalapot a fejéről, és odaadja valaki másnak. Viszont ha megengedi, hogy megcsókolja, bizonyosan sok minden szépet hozna neki, abban a reményben, hogy újra kap egy-két csókot. A férfiak nagyon szeretnek csókolózni, a macska tudja, miért. És ha egy csókot kapnak, néha annyira elvesztik a fejüket, és olyan szerelmesek lesznek, hogy érdemes megpróbálni a dolgot, ha elég ügyes az ember hozzá, hogy ne adjon többet nekik. Jaj, de jó lenne, ha Rhett Butler is beleszeretne, és elvesztené egy kicsit a fejét, és könyörögne... Igen, meg fogja engedni, hogy megcsókolja.
De Rhett Butler néni mozdult. Nem ölelte át. Scarlett feléje lesett hosszú szempillája alól, és bátorítóan sóhajtott.
− Igen? − kérdezte halkan. − Maga mindennek megkapja az árát? És mit gondol, mit adhatok én?
− Majd meglátjuk.
− Ha azt hiszi, hogy feleségül megyek magához, amiért nekem ezt a kalapot hozta, téved, mert nem megyek! − mondta merészen Scarlett, és felkapta a fejét. A férfi fehér foga felvillant bajusza alatt.
− Asszonyom, önhittsége bámulatos. Sohasem mondtam, hogy feleségül akarom venni akár magát, akár mást. Én nem szándékozom megházasodni.
− Igazán? − kiáltotta nagy szemekkel Scarlett. − De én azt sem akarom ám, hogy megcsókoljon.
− Akkor hát miért csücsörítette úgy a száját az előbb?
− Én? − kiáltotta Scarlett, és rémülten nézett a tükörbe, aztán egészen piros lett, és dobbantott egyet. −· Maga a legrettenetesebb ember, aki valaha elém került, és nem bánnám, ha sohasem látnám többet!
− Ez nagyon egyszerű. Dobja le a kalapot, és tapossa össze. Milyen jól áll, ha ilyen mérges. Persze tudja, hogy ilyenkor még csinosabb, mint máskor. Hamar, Scarlett, lássam. Taposson rá a kalapra, mutassa meg, mennyire nem törődik velem és az ajándékaimmal.
− Ne bántsa a kalapomat! − kiáltotta Scarlett, és elhúzta a kalapot a férfi elől. Rhett nevetve ment utána, átfogta a két kezét. Könnyedén lehajolt, s a bajusza éppen csak hogy végigsimította Scarlett arcát.
− Nos? Nem gondolja, hogy most arcul kell ütnie, hogy megtartsa a szokásokat?
Scarlett összeszorította a száját, és mérgesen felnézett rá. De a férfi szemében annyi jókedv csillogott, hogy neki is nevetnie kellett. Hogy fel tudja ingerelni az embert, és milyen izgalmas! Ha nem akarja elvenni, sőt még meg sem akarja csókolni, hát akkor mit akar? Ha nem szerelmes belé, miért látogatja olyan gyakran, és miért hoz ajándékokat?
− Igen, ez ilyen zavaros − mondta a férfi. − Scarlett, én rossz hatással vagyok magára, és ha van még ereje hozzá, akkor egyszerűen kidob, ha tud. Tőlem nehéz megszabadulni. De figyelmeztetem, veszedelmes vagyok.
−· Csakugyan?
− Hát nem veszi észre? Mióta összetalálkoztunk a jótékonysági bazáron, pályafutása sok megütközést keltett, és ennek én vagyok az oka. Ki bátorította, sőt bujtogatta, hogy táncoljon? Ki kényszerítette beismerésre, hogy a maga véleménye szerint sem szent dicső Ügyünk? Ki sarkallta annak elismerésére, hogy a maga véleménye szerint is bolondok a férfiak, mert halálba mennek az álelvekért? Ki segítette hozzá, hogy bőséges pletykaanyaggal szolgáljon a vénasszonyoknak? Ki szakította ki magát a gyászból évekkel előbb, mint mifelénk szokás? És végül is ki vette rá, hogy elfogadjon egy olyan ajándékot, amelyet úrihölgy nem fogadhat el, ha úrihölgy akar maradni?
− Maga hízeleg magának, Butler kapitány. Semmi olyan botrányosat nem tettem, és mindazt, amit említett, előbb-utóbb megtettem volna a maga segítsége nélkül is.
− Ebben kételkedem − és arca most egyszerre komollyá vált, szinte árnyék borult rá. − Maga továbbra is Charles Hamilton megtört szívű özvegye lenne, és híres a sebesültek javára elkövetett jótetteiről. Esetleg...
De Scarlett már nem is figyelt rá. Tetszelegve nézegette magát ismét a tükörben. Arra gondolt, hogy ebben a kalapban mehet már ma délután is a kórházba, hogy virágot vigyen a lábadozó tiszteknek.
Hogy a férfi szavaiban sok igazság volt, azt észre sem vette. Nem ismerte be önmaga előtt sem, hogy Rhett tépte fel az özvegység börtönének ajtaját, és helyezte szabadlábra, hogy királynő legyen a férjezetlen lányok körében, noha vidékük szokásai szerint ennek már régen letelt az ideje. Azt sem vette észre, hogy a férfi hatása alatt került olyan messzire mindattól, amire Ellen tanította. A változás annyira fokról fokra történt, hogy az egyik eset nem látszott összefüggésben állni a másikkal, és egyik sem Rhett-tel. Bátorítása hatása alatt figyelmen kívül hagyta anyjának megannyi figyelmeztetését. Csak a kalapot látta, amely nagyon tetszett neki.

 

Másnap Scarlett a tükör előtt állt, kibontott hajjal, fésűvel a kezében és nagy csomó hajtűvel a szájában. Új hajviseletet próbált, amit Maybelle hozott magával Richmondból, most, mint mondta, ez a legdivatosabb a fővárosban. Scarlett is így akarta viselni, mert Rhettet várták vacsorára, és ő mindjárt észrevett minden újítást.
Amint sűrű, akaratos hajával bajlódott, gyors, könnyű lépéseket hallott a lépcső felől, s tudta, hogy Melanie jött haza a kórházból. Szájában a hajtűkkel felkapta a fejét, és érezte, hogy valami baj van, mert Melanie kettesével ugrotta a lépcsőfokokat. Máskor mindig olyan nyugodtan, csöndesen járt, mint valami öregasszony. Odament az ajtóhoz, Melanie beszaladt, égő arccal, ijedten, olyan volt, mint egy bűntudatos kislány.
Arca könnyes volt, kalapja a nyakán lógott, és krinolinja libegett. Valamit szorongatott a kezében, és olcsó, erős illatszer töltötte be hirtelen a szobát.
− Ó, Scarlett! − kiáltotta. Becsukta az ajtót, és gyorsan az ágyra ült. − Itthon van már a néni? Jaj de jó! Te... Scarlett... Majdnem elájultam. És Peter bácsi azzal ijesztget, hogy megmondja Pittypat néninek!
− Mit mond meg?
− Hogy beszéltem azzal az... asszonnyal... vagy leánnyal... a... − Zsebkendőjével legyezte az arcát.
− Azzal, tudod, a vörös hajúval... akit Belle Watlingnak hívnak.
− Melly! − kiáltotta Scarlett tágra nyitott szemmel. Belle Watling az a vörös hajú asszony volt, akit első nap látott az utcán, amikor Atlantába érkezett, s aki azóta a város leghírhedtebb nőszemélye lett. Sok utcanő jött a katonaság nyomában Atlantába, de Belle-t mindenki ismerte vörös hajáról és túl díszes, túl divatos ruháiról. Ritkán jelent meg a város úri negyedében, de ha néha feltűnt az utcán, a tisztességes asszonyok sietve tértek be valahová, vagy mentek át a túlsó oldalra, hogy ne érjenek a közelébe sem. Melanie pedig beszélt is vele! Nem csoda, ha Peter bácsi annyira ingerült volt.
− Meghalok, ha Pittypat néni megtudja... Sírna, és mindenkinek elmondaná a városban, hogy vége a jó híremnek − zokogta Melanie. − Pedig nem is az én hibám. Nem szaladhattam el előle... nem lehettem olyan durva hozzá. Scarlett, én... én sajnálom őt.
Scarlett, mint a legtöbb ártatlan és mindentől óvott fiatal nő, égő kíváncsiságot érzett a „rossz” nők iránt.
− Mit akart? Hogyan beszélt?
− Ó, nagyon közönségesen beszélt, de láttam, hogy igyekszik előkelő kifejezéseket használni, szegényke. Éppen a kórházból jöttem ki, és Peter bácsi nem volt még ott a kocsival. Gondoltam, gyalog jövök haza. Amint Emersonék kerítésénél befordultam, ott állt, elbújva a bokrok mögé. Szerencsére Emersonék Maconba utaztak. Azt mondta: „Kérem szépen, Mrs. Wilkes, hadd mondhassak egy pár szót.” Igazán nem tudom, honnan tudja a nevemet. Tudom, hogy el kellett volna szaladnom, de olyan szomorúnak látszott, és... úgy kért és könyörgött a szemével. Fekete ruha volt rajta, fekete kalap, és ki sem volt festve, igazán egészen tisztességes asszonynak látszott volna a vörös haja nélkül. Akkor azt mondta: „Tudom, hogy nem lenne szabad szólnom a nagyságához, de megpróbáltam azzal a vén pávával, Mrs. Elsinggel beszélni, úgy elrohant tőlem, egyenesen be a kórházba, mintha az ördögök kergetnék.”
− Igazán vén pávának mondta? − nevetett Scarlett.
− Jaj, ne nevess. Ez nem tréfa, Scarlett! Képzeld, ez a lány vagy asszony úgy gondolta, hogy ő is szeretne tenni valamit a kórházért. Azt akarta felajánlani, hogy minden délelőtt· segít ápolni. Persze hogy Mrs. Elsing majd lefordult erre. Azt mondta nekem: „Tetszik tudni, én is csak hozzátartozom a Konföderációhoz, ugyanúgy, mint maga vagy a többiek.” Látod, szegény nem lehet olyan rossz, ha ilyesmi jut az eszébe, és áldozni akar az Ügyért. Vagy én gondolkozom helytelenül?
− És? Mit mondott még?
− Hogy sokáig nézte a hölgyeket, akik a kórházba járnak, és úgy gondolta, hogy én... hogy nekem szelíd arcom van, és ezért állított meg. Van egy kis megtakarított pénze, és kérte, hogy vegyem át, és használjam fel a kórház javára, de egy léleknek se mondjam meg, kitől való és micsoda pénz ez. Hogy micsoda pénz! Mikor erre gondoltam, úgy éreztem, hogy mindjárt elájulok. Annyira fel voltam izgatva, és sietni is szerettem volna, meg sajnáltam is őt, hát csak ennyit mondtam: „Igazán kedves, hogy így gondolkozik.” Ő meg ezt felelte, és mosolygott: „Látom, hogy igazi keresztény szíve van.” Azzal a kezembe nyomta a piszkos zsebkendőjét. Érzed ezt a szörnyű erős illatszert? Megfájdult tőle a fejem.
Melanie odamutatta neki a beillatosított, sáros, gyűrött férfizsebkendőt, melybe pénz volt belekötve.
− Még azt is mondta, hogy minden héten fog hozni pénzt. Akkor ért oda Peter bácsi a kocsival, és meglátott engem!
Melly újra könnyekre fakadt, és Scarlett párnájába temette az arcát.
− És mikor meglátta, hogy ki van velem, Scarlett, rám ordított! Úgy kiabált, mintha meg akarna verni. Soha életemben nem bántak még így velem. Egész úton szidott, és nem engedte, hogy megmagyarázzam, mi történt, és azt mondta, hogy beárul Pittypat néninek.
Scarlett, kérlek, nagyon szépen kérlek, menj le hozzá, és mondd meg, hogy ne szóljon! Talán rád majd hallgat. A néni rögtön meghalna, ha megtudná, hogy csak rá is néztem egy olyan szerencsétlenre. Megteszed?
− Meg. De nézzük meg legalább, mennyi pénz van a zsebkendőben. Jó nehéz.
Kibontotta. Egész marék arany gurult szét az ágyterítőn.
− Scarlett! Ötven dollár! Aranyban! − sóhajtott fel Melanie. − Ugye, Scarlett, te is úgy gondolod, hogy a jó Isten nem haragszik érte, ha felhasználjuk a pénzt, és orvosságot veszünk rajta a kórháznak? Ő meg fogja érteni, hogy szegényke, ő is jót akart, és akármilyen piszkos is ez a pénz, áldás lesz rajta? Ha elgondolom...
De Scarlett nem figyelt rá. Nem hallotta, mit mond. A zsebkendő egyik sarkában három betűt látott: R. K. B.
Fiókos szekrényében szakasztott ilyen zsebkendőt tartogatott. Együtt sétáltak az erdőben, és Rhett a zsebkendőjébe csavarta a gyökerestől kiszedett vadvirágokat, amelyeket Scarlett el akart ültetni a kertben. Ma este akarta visszaadni neki, mert vacsorára várták.
Rhett tehát ehhez a teremtéshez jár, s ő adja neki az aranyakat. És azután ide jön hozzájuk, az ő szemébe néz. És ő még elhitte volna, hogy beléje szerelmes... Most már látja, hogy nem igaz. Nem igaz.
A rossz asszonyok élete titokzatos és izgató volt a számára mindig. Tudta, hogy a férfiak olyan dolgok miatt járnak hozzájuk, amiket tisztességes asszony nem említ, csak suttogva vagy körülírással. Mindig azt hitte, hogy csak közönséges emberek járnak ilyen nőkhöz. Mostanáig eszébe sem jutott, hogy művelt úriemberek is képesek erre, olyanok, akik emellett családi házakhoz látogatnak el, és vele is táncolnak. Megborzadt és elrémült. Hátha minden férfi olyan? Ó, milyen gonoszak a férfiak! És Rhett Butler a leggonoszabb valamennyi között.
Szerette volna elkapni a zsebkendőt Melanie kezéből, Rhett arcába vágni, ajtót mutatni neki. Soha, soha többé ne is lássa... De tudta, hogy ezt nem teheti meg. Nem sejtetheti vele, hogy egyáltalán tud ilyen asszonyok létezéséről, még kevésbé arról, hogy Ő hozzájuk jár. Úrihölgy ilyent nem tudhat, úrihölgy ilyenről nem beszélhet.
„Ó − gondolta haragjában. − Bárcsak ne lennék úrihölgy, akkor olyant mondanék neki...”
Összegyűrte a zsebkendőt, és lement a lépcsőn, hogy az öreg Peterrel beszéljen. Amint elment a tűzhely mellett, beledobta a vászonkendőt, és tehetetlen haraggal nézte, hogyan ég el.

 

 

14

Minden hű Konföderáció-párti lélekben magasan lobogott a remény, mikor az 1863. év nyara beköszöntött.
Nyomorúság és éhség, szűkölködés és bajok, halál és betegség ellenére újra azt mondogatták: még egy győzelem, és a háború befejeződik. Még sokkal boldogabb, bizakodóbb szívvel ismételgették, mint tavaly ilyenkor. A jenki sereg kemény diónak bizonyult, de végre úgy látszott, sikerült összetörni.
1862 karácsonya örömünnep volt Atlanta és az egész Dél számára. A Konföderáció nagy győzelmet aratott Fredericksburgnál az északi sereg fölött. Ezer és ezer halott és sebesült jenki maradt a csatatéren. Általános volt az örömujjongás. A háziszőttes, dióbarna egyenruhás sereg most már csupa gyakorlott katonából állott, vezéreik is kiállták a próbát, mindenki tudta, hogy amint tavasszal újrakezdődnek a hadműveletek, a jenkik seregét egyszer s mindenkorra tönkreverik.
Aztán eljött a tavasz, és újra megkezdődtek a harcok. Megérkezett május, és megérkezett a chancellorsville-i győzelem örömhíre. A Dél ujjongott és lelkesedett.
A Konföderáció hadiszerencséjének csillaga fényesen ragyogott az égen. A jenkik nem soká tarthatják már magukat, s a háborúnak vége lesz.
Igen, akkor egy északi lovascsapat betört Georgiába, de ez a Konföderáció számára olyan diadallá vált, hogy az emberek még most is nevették, és egymás vállát csapkodva mondogatták: „Bizony, amikor az öreg Forest rájuk vetette magát, jobbnak látták sietve meglógni!”
Áprilisban, a hónap vége felé Streight ezredes vezetésével ezernyolcszáz jenki lovas váratlan támadással betört Georgiába, és az Atlantától alig hatvan mérföldre északra fekvő Rome-t akarta elfoglalni. Az volt a tervük, hogy elvágják a vasútvonalat Atlanta és Tennessee között, és onnan Atlanta felé nyomulnak előre, hogy lerombolják a gyárakat, és elpusztítsák a Konföderáció kulcsvárosában a felhalmozott készleteket.
Bátor huszárvágás volt, és ha Forest idejében be nem avatkozik, sok bajt okozhatott volna Délnek. Alig egy harmadnyi sereggel − de micsoda lovasokkal! − utána vetette magát az északiaknak, harcba bocsátkozott velük, még mielőtt elérték volna Rome-t, hadakozott éjjel-nappal, és végül a szétszórt csapat maradványait fogságba ejtette.
A hír majdnem ugyanakkor érkezett Atlantába, amikor híre jött, hogy Chancellorsville-ben is nagy győzelmet arattak.
A Konföderáció hadiszerencséjének lángja magasra lobbant, és sokáig ünnepelték a győzelmeket. Igaz, hogy a jenkik Grant vezetésével május derekán megostromolták és elfoglalták Vicksburgot. Igaz, hogy a déliek kétségbeejtően sok embert veszítettek Chancellorsville-nél. Igaz, hogy Cobbot, Georgia legkitűnőbb tábornokát megölték Fredericksburgnál. De hát ennyi vereséget nem tudnak elviselni a jenkik, kénytelenek lesznek meghátrálni, és akkor vége lesz ennek a kegyetlen háborúnak.
Július elején jött a hír, s egyre több oldalról erősítették meg, hogy Lee csapatai betörtek északra az ellenség területére. Lee északon! Ez már igazán a háború végét jelenti.
Atlanta fennen hirdette a diadalt és a bosszút. Most majd megtanulják a jenkik, mi az, ha ott folyik a háború, ahol az ember él. Majd meglátják, mit jelent, ha a termékeny földeket letiporják, lovat, marhát elragadnak, házakat felégetnek, öregeket és gyermekeket börtönbe vetnek, és asszonyokat, csecsemőket éhen halatnak a katonák!
Mindenki tudta, hogy a jenkik milyen kegyetlenségeket követtek el a déli városokban. Még a kisgyerekek is rettegéssel és gyűlölettel beszéltek azokról a rémtettekről, amelyeket a jenkik a meghódított területen elkövettek. Atlanta tele volt Tennessee-ből érkezett menekültekkel, akiktől hallhatta eleget, mennyit szenvedtek ezek az emberek. Azon a vidéken kisebbségben voltak azok, akik a déliekhez húztak, és helyzetük annyival súlyosabb volt, hogy szomszéd harcolt szomszéd, testvér testvér ellen. Ezek a menekültek kétségbeesetten mesélték, hogy Pennsylvania egyetlen lángtenger, és mindenkinek eltorzult az arca, ha erről beszélt.
Mikor annak jött a híre, hogy Lee szigorú rendeleteket adott ki katonáinak, melyeknek értelmében magántulajdonhoz Pennsylvaniában nem szabad nyúlni, a zsákmányolást halállal bünteti, és a hadsereg megfizet minden falat kenyérért és minden köteg szénáért, amit használ, csak a tábornok iránt érzett általános tisztelet mentette meg a népszerűtlenségtől. Hogy miért nem engedte neki embereit az északi gazdag raktáraknak? Mit gondol ez a Lee tábornok tulajdonképpen? A fiaink éhesek, mezítláb vannak, ruha meg ló kell nekik!
Egy sietősen írt levélben Darcy Meade írta meg apjának, az orvosnak, és ez volt az első megbízható értesülés július első napjaiban. A levelet növekvő felháborodással kézről kézre adták.

Papa, tudnál nekem szerezni egy pár cipőt? Két hete már mezítláb járok, és semmi kilátásom, hogy egy újabb pár cipőt szerezhetnék. Ha nem lenne olyan nagy lábam, lehúzhatnék egy párat az elesett jenkik lábáról, ahogyan azt a többiek is teszik, de sohase találtam még olyan jenkit, akinek a lába akkora lenne, mint az enyém. Ha sikerül szerezned, ne add postára. Valaki ellopná, és még csak nem is vethetném szemére. Ültesd vonatra Philt, és tőle küldd el. Amint értesítesz, megírom, hol talál meg. Pillanatnyilag nem is tudom, hol vagyunk, hiszen menetelünk Észak felé. Annyit tudok, hogy Marylandben vagyunk, és mindenki azt mondja, hogy Pennsylvaniába vonulunk.
Papa, azt hittem, hogy a jenkik most ízelítőt kapnak tőlünk, ahogyan ók bántak velünk, de a tábornok megtiltotta, és bizony nem nagyon szeretném, ha agyonlőnének, pusztán azért az örömért, hogy felgyújtottam egy jenki házat. Ma a legszebb búzatáblákon vonultunk át, amelyeket valaha is láttam. Nálunk ilyen búza nincs is, de kukorica sem. Bizony be kell ismernem, hogy magánszorgalomból kissé megdézsmáltuk ezt a kukoricát, mert mindannyian nagyon éhesek voltunk, és amiről a tábornok nem tud, az nem bosszantja. Végre jóllaktunk, és ez jót tett nekünk. Igaz, hogy mindannyian rettentő hasmenést kaptunk, és minél többet ettünk, annál rosszabb volt. Könnyebb sebesült lábbal menetelni, mint ilyen hasmenéssel. Papa, nézz utána, szerezz nekem cipőt. Én most százados vagyok, és egy századosnak mégis kell hogy legyen cipője, ha nincs is rendes egyenruhája, se vállpántja.

De mindez nem számított az atlantaiak szemében, a fontos az volt, hogy a déliek Pennsylvaniában járnak, tehát győznek.
Július harmadikán egyszerre csend lett... nem jött semmi hír észak felől. A csend egészen negyedikén délig tartott, s akkor töredékes, zavaros jelentések kezdtek a katonai hivatalokba érkezni. Atlantában itt-ott már tudni vélték, hogy Pennsylvaniában nagy harc folyik egy Gettysburg nevű kisváros közelében. Lee egész haderejével részt vett benne. Bizonytalan hírek jöttek, lassan, nagyon lassan, mert az ellenség területén volt ia csata, és minden hír előbb Marylandbe ment, onnan Richmondba, s így jutott el végül Atlantába.
A lélegzetelállító várakozás csöndjében rémület kísértete kúszott be lassan a város házai közé. Semmi sem olyan borzasztó, mint ha az ember nem tudja, mi történt. Azok a családok, amelyek nem tudták, hol vannak a fiaik, imádkoztak, hogy akárhol legyenek, csak Pennsylvaniában ne. Azok pedig, akik tudták, hogy fiaik Darcy Meade csapatában vannak, összeszorították fogukat, és azt mondták, boldogok, hogy végre leszámolnak a jenkikkel.
Pittypat néni házánál sápadtan nézett egymás szemébe a három asszony. Ashley is Pennsylvaniában volt.
Ötödikén rossz hír jött, nem északról, hanem nyugatról. Vicksburg elesett. Elesett hosszú és keserű ostrom után. És Vicksburggal együtt az egész Mississippi is a jenkik kezébe került, mert St. Louistól New Orleansig úgyis az övék volt mar. A Konföderáció ketté volt vágva.
Más időkben ideges félelmet és hangos panaszkodást keltett volna ez a hír Atlantában. De most alig gondolt valaki Vicksburgra. Ők csak Lee-re gondoltak, Pennsylvaniában. Ha Lee északon győz, akkor Vicksburg elvesztése nem nagy dolog. Hiszen ott van előttük Philadelphia, New York, Washington. Ez helyreállítja az egyensúlyt.
A szerencsétlenség sötét árnyéka borult a városra. Az emberek szinte csodálkozva néztek fel az égre. Hogyan tud ilyen ragyogó kék lenni? Hogy tud így sütni a nap? Itt-ott asszonyok bújtak össze csoportokban az utcasarkokon, a küszöböknél, de még az utak közepén is, egymást biztatva, hogy ha nincs hír, ez csak jót jelenthet, egymást bátorítva, nyugalmat erőltetve önmagukra. De mintha denevérszárnyakon jött volna hirtelen az ellenőrizhetetlen hír, hogy Lee-t megölték, hogy a csata elveszett, hogy nagy vereségeket szenvedett a déli hadsereg, és hogy hamarosan, megérkezik az elesettek névsora.
Rémület lett úrrá mindenki szívén. Igyekeztek nem elhinni, de azért jöttek az emberek a környékről a városba, rohantak a parancsnokságokra, a szerkesztőségekbe, híreket követeltek, akár rossz hírt is, de tudni akarták, mi van.
Tömeg verődött össze az állomáson, hírt remélve minden beérkező vonattal, tömeg állt a távíróhivatal körül, a katonai parancsnokságnál, a lapok kiadóhivatalának lezárt kapui előtt. Különös, csöndes tömeg volt, észrevétlenül, némán nőtt egyre nagyobbra.
Senki sem beszélt. Olykor-olykor egy öregember remegő hangja kérdezősködött az újabb hírek felől, de ahelyett hogy az ilyen kérdések izgalmat váltottak volna ki a tömegben, csak még fokozottabbá tették azt a döbbent némaságot, amellyel a kijelentés ismételgetését fogadták:
− Még mindig nem érkezett semmilyen távirat Északról, csak annyit jelentettek, hogy folyik a harc.
A gyalogos és kocsin érkezett asszonyok tömege egyre növekedett, és lassanként elviselhetetlenné vált az egymáshoz zsúfolódott testek hősége és a toporgó lábak által felvert por. Még az asszonyok sem beszéltek. Hiszen sápadt arcuk és döbbent tekintetük beszédesebb volt minden szónál.
Sok-sok asszony...
Alig volt ház a városban, ahonnan valaki, apa, férj, fiú, vőlegény, testvér ne lett volna Pennsylvaniában.
Lehet, hogy kedveseik éppen most, ebben a pillanatban haldokolnak Pennsylvania napszítta füves dombjain. Lehet, hogy most dőlnek halomra a sorok.
De az Ügy, amelyért harcolnak, nem eshet el. Ezrek és ezrek halhatnak hősi halált, de a helyükön új ezrek fognak támadni szürke és dióbarna egyenruhában, ajkukon a lázadók kiáltásával... Hogy honnan támadnának, azt senki sem tudta. Csak azt tudták, olyan biztosan, mint ahogyan Istent hitték az égben, hogy Lee csodát tesz, és Virginia hadserege verhetetlen.
Scarlett, Melanie és Pittypat néni ott ültek hintójukban a Daily Examiner kiadóhivatala előtt. A kocsi ernyője le volt eresztve, csak napernyőjük védte őket a naptól. Scarlettnek remegett a keze, napernyője egy pillanatig sem volt mozdulatlan. Pittypat néninek úgy mozgott kis kövér orra izgatottságában, mint a nyúlé. Melanie úgy ült, mintha kőből faragták volna, csak sötét szeme lett egyre tágabb, amint múlt az idő.
A két óra alatt, mióta várakoztak, egyetlen megjegyzést tett. Elővette tarsolyából a repülősót, odaadta Pittypat néninek, és ezt mondta (ez volt az egyetlen eset egész életében, hogy nem szokott kedves és gyengéd hangján szólt a nénijéhez):
− Vedd, néni, és használd, ha ájulás környékez. Figyelmeztetlek, hogy ájulj el, ha éppen akarsz, és Peter bácsi majd hazavisz, mert én addig el nem mozdulok innen, míg hírt nem hallok róla... És azt sem engedem meg, hogy Scarlett itt hagyjon.
Scarlett sem akart elmenni, nem akarta otthagyni azt a helyet, ahol leghamarabb hallhat hírt Ashleyről. Akkor se, ha Pittypat néni ott helyben meghal. Ashley valahol harcol, talán haldoklik, és a szerkesztőség az egyetlen hely, ahol megtudhatja, mi az igazság.
Körülnézett a tömegben, nézte a barátokat és szomszédokat: Mrs. Meade-t félrecsúszott kalapjával, tizenöt éves fiára támaszkodva; a McLure kisasszonyokat, akiknek remegő felső ajka nem tudta eltakarni kiálló fogaikat; Mrs. Elsinget, a spártai anyát, aki belső izgalmát csak azzal árulta el, hogy szürke fürtjei rendetlenül lógtak ki kalapja alól, és állandóan remegtek, s mellette Fanny Elsinget, aki fehér volt, mint egy kísérteti Nyilván nem a fivéréért aggódott ennyire Fanny, alighanem titkos udvarlója is a fronton volt. Mrs. Merriwether kocsijában ült, mellette Maybelle, aki annyira előrehaladott áldott állapotban volt, hogy mindenki botránkozott, amiért nyilvánosan mutatkozott. Különben is, miért aggódott, hiszen férje, a kis zuáv, nem azon a fronton volt, ahol a harcok folytak.
A tömeg szélén egyszerre mozgolódás keletkezett, és a gyalogosok utat engedtek Rhett Butlernek; aki óvatosan kormányozta lovát Pittypat néni kocsija felé. Scarlett arra gondolt: mégis kell hogy legyen benne bátorság. Most jön ide, mikor csak egy szó kell, s a tömeg széttépheti.
Amint közeledett, az villant az eszébe, hogy ő is segítene megölni. Hogy mer ide jönni szép, jól gondozott lován, fényes csizmájával, finoman vasalt ingmellével, drága szivarral a szájában, mikor Ashley és a többiek a jenkikkel ölik egymást, mezítláb, szédülve a hőségtől, éhesen? Innen is, onnan is keserű tekintetek érték. Öreg emberek morogtak a szakállukba, és Mrs. Merriwether kihajolt a kocsijából, és egészen hangosan mondta: „Árdrágító!” − mintha azt mondta volna: méregkeverő, gyilkos. De Rhett Butler mintha semmit sem látott, semmit sem hallott volna. Megemelte a kalapját Melly és Pittypat néni előtt, aztán Scarlett oldalára lovagolt.
− Nem gondolja − súgta Scarlettnek −, hogy ez volna a legalkalmasabb pillanat dr. Meade számára, hogy megtartsa szokásos szónoklatát győzelmünkről, amely magasra viszi dicsőségünk hírét, és száll, száll, száll, mint a sas.
Az asszony idegei azonban most nem bírták el ezt a gúnyos hangot, hirtelen a férfi felé fordult, és már száján volt egy jó nagy gorombaság, de Rhett leintette.
− Hölgyeim − mondta emelt hangon −, most jövök a parancsnokságtól. Az első veszteséglisták megérkeztek. Erre a szóra a közelben levők megmozdultak. Halk zúgás csapott fel. A tömeg megmozdult, s mindenki futni akart volna a parancsnokság épülete felé. − Ne menjen senki! − kiáltotta Butler. Felállt a nyeregben, és magasra tartotta a karját. − A névsorokat átadták a lap nyomdájának. Már szedik! Azonnal készen lesznek. Várjunk!
A nyomda egyik ablaka kinyílt, s egy kéz jelent meg.
Hosszú keskeny papírnyelvet nyújtott ki, még nedves volt a nyomdafestéktől. Sűrűn voltak rányomatva a fekete sorok...
Egymás kezéből kapkodták el a papírnyelveket.
− Fogd a gyeplőt! − szólt oda Rhett kurtán az öreg Peternek, amint leugrott a lóról. Látták, amint széles válla kimagaslik a tolongó, lármázó tömeg fölött. Tolakodva, lökdösődve jutott előre. Alig pár perc múlva már vissza is jött, vagy féltucat lappal a kezében. Egyet odadobott Melanie-nek, a többit kiosztotta a legközelebbi kocsikban ülő ismerősök között. Kapott belőle a McLure testvérpár, Mrs. Meade, Mrs. Merriwether, Mrs. Elsing.
− Gyorsan, Melly! − kiáltotta Scarlett, torkában érezte a szívét, és alig bírt magával, mikor látta, hogy Mellynek reszket a keze.
− Fogd te! −suttogta Melly, és Scarlett elkapta tőle a papírt. A W betűt kereste... Hol vannak a W betűsök?... Ó, itt vannak legalul, egészen elkenődve... Wilkins... Winn... Ze...
− Ó, Melly, nincs rajta, nincs rajta!...
Halk sikolyt hallott, és hátrafordulva látta, hogy Fanny Elsing anyja mellére borul, az elesettek listája kihull kezéből, és a földre esik, Mrs. Elsing vékony ajkai remegnek, amint leányát karjaiba zárja, és odakiált a kocsisnak: „Haza, gyorsan!”
Scarlett gyorsan átfutotta a listát. Hugh Elsing, Fanny bátyja nem volt rajta, tehát mégis titkos udvarlója volt, és az esett el. A tömeg némán fejezte ki rokonszenvét anya és leánya iránt, amint kocsijuk elhaladt az emberek között, mögötte a McLure lányok kissé nyughatatlanabb pónifogatával. Az egyik lány, Faith hajtott, arca megkövült, és talán először történt, hogy összehúzott ajkai eltakarták nagy fogait. Hope, a másik lány halott-fehéren ült mellette, és nővére szoknyáját morzsolgatta ujjai között. Nagyon öregeknek látszottak. Dallas, fiatal öccsük volt a kedvencük, és egyetlen rokonuk széles e világon. És Dallas elesett.
− Melly! Melly! − kiáltotta Maybelle örömtelt hangon. − René biztonságban van! És Ashley is! Hála istennek!
Kendője lecsúszott a válláról, és állapota még jobban meglátszott, de most sem ő, sem anyja nem törődött vele. Boldog arccal fordult Mrs. Meade felé, és már kiáltani akart neki, de hirtelen elkomolyodott:
− Melly, nézz oda − szólt ijedten −, nézd a doktornét, csak nem a fia?!
Mrs. Meade csak letekintett üres szemekkel az ölébe, nevére sem emelte fel fejét, de mellette ülő kisfiának arca elárulta, mi történt.
− Anyám, kedves anyám! − szólította az anyját tehetetlenül. Mrs. Meade felnézett, tekintete Melanie szemével találkozott, és csak ennyit mondott suttogó hangon:
− Nem kell már neki a cipő.
− Ó, hát ő is! − kiáltotta Melly, és sírni kezdett, ráborult Scarlett vállára, vele együtt kimászott a kocsiból, és a doktornéhoz ment.
− Anyám, hát én még itt vagyok neked − mondta Phil, a doktorné fia kétségbeesett erőfeszítésében, hogy megvigasztalja a halottfehér arcú asszonyt maga mellett. − Ha engem elengednél, én mind megölném a jenkiket.
Mrs. Meade még szorosabban fogta a fiú karját, és szinte kiáltva szólt rá: „Nem!”
Melly leintette a fiút, és átölelte az asszonyt:
− Gondolod, hogy az megvigasztalja anyádat − mondta −, ha te is elmégy, és téged is lelőnek? Hagyd abba ezt a bolond beszédet.
Scarletthez fordult:
− Vidd haza a nénit, és gyere át a doktornéhoz! − mondta aztán Melly. − Butler kapitány, elmehetne a doktorhoz? Bent van a kórházban.
A kocsi lassan vergődött keresztül az oszlófélben levő tömegen. Néhány asszony az örömtől sírt, de a legtöbb arcáról nem tűnt még el az aggodalom, hiszen mindannyian érezték, hogy milyen súlyos csapás érte őket.
Scarlett végignézte a névsort. Ismerősöket keresett. Most, hogy Ashleyt biztonságban tudta, másokra is gondolt már. Milyen hosszú volt a névsor...
Úristen... Calvert Raiford hadnagy... Istenem, Raif! Egyszer rég, mikor kisgyermekek voltak, elhatározták, hogy együtt mennek világgá. De estére hazamentek, mert megéheztek, és féltek a sötétben.
Fontaine... Joseph... önkéntes. Szegény Joe is... Fiatal felesége alig hozta világra a kicsit.
Munroe... Lafayette... kapitány. Cathleen Calvert vőlegénye... Kis Cathleen, kétszeres csapás érte őt. A bátyja is meg a vőlegénye is. És Sally is kettőt vesztett: a férjét és a bátyját.
Darcy Meade... A doktorék fia...
Nem, ez rettenetes. Ez borzasztó. Fél tovább olvasni.
De ez már csak sajtóhiba... három Tarleton egymás után... Talán tévedés. Sietett a nyomdász és... De a keresztnevek mások... itt van: Tarleton Brenton hadnagy... Tarleton Stuart önkéntes káplár... Tarleton Thomas önkéntes...
Boyd már az első évben elesett, és ki tudja, hol fekszik Virginiában.
Mind a négy Tarleton fiú elment. Tom és a két lusta, hosszú lábú iker és Boyd, a kis Boyd, aki úgy járt, mint valami táncmester, és olyan ügyesen forgott a nyelve...
Scarlett nem bírt tovább olvasni. Nem akarta tudni, hogy azok közül a fiúk közül, akikkel együtt játszott, táncolt, nevetett, csókolózott, van-e még valaki a halottak sorában. Szeretett volna sírni, nem bírt.
− Szomorú dolog ez, Scarlett − szólalt meg mellette Rhett. Scarlett felnézett. Szinte el is feledte, hogy még itt van. − Sok ismerőst talált?
− Majdnem minden családból valakit a környéken... mind a három Tarleton fiú...
A férfi arca most komoly volt és csöndes. Gúnynak nyoma sem látszott a szemében.
− Pedig ez még nem minden − mondta halkan.− Ezek csak az első, nem teljes névsorok. Holnap− egy még hosszabbat is kapunk.
Egészen lehalkította a hangját, hogy a legközelebb állók sem hallhatták.
− Scarlett, Lee tábornok elvesztette a csatát. Hallottam a parancsnokságon, hogy visszavonult Marylandbe.
Scarlett rémülten nézett fel rá. De nem a csatavesztés miatt. Holnap új veszteséglista... Holnap... Nem is gondolt a holnapra, olyan boldog volt, hogy Ashley nevét nem találta a többi között. Holnap. De hiszen hiába örülnek! Hiszen talán ebben a pillanatban már halott, és csak holnap tudhatják meg, vagy holnaphoz egy hétre...
− Ó, Rhett, miért kell háborúnak lenni! Nem lett volna jobb, ha a jenkik megfizettek volna a négerekért, ha szabaddá akarták őket tenni... vagy akár nekünk, hogy szabaddá tegyük őket...
− Nem a négerek miatt van ez, Scarlett. Ez csak kifogás. Háború mindig lesz, mert a férfiak szeretik. Az asszonyok nem, de a férfiak igen...
Ajka megremegett, azután egyszerre megjelent rajta szokott mosolya, a komolyság eltűnt arcáról. Megemelte széles szalmakalapját:
− Isten velük! Megyek, megkeresem dr. Meade-et. Képzelem, hogy hat rá, hogy éppen én viszem meg neki fia halálának hírét. Holnap gyűlölni fogja már a gondolatot is, hogy egy üzér hozta neki hírül egy hős halálát.

 

Scarlett ágyba fektette Pittypat nénit, Prissyt meg a fekete szakácsnőt mellette hagyta, s elindult a doktorék háza felé. Mrs. Meade az emeleten volt, fia, Phil mellette maradt. Várták a férje hazatérését. Melanie lenn ült a fogadószobában, s beszélgetett a gyászhírre összegyűlt ismerősökkel. Közben szorgalmasan fejtette a gyászruhát, melyet Mrs. Elsing adott kölcsön a doktornénak. A házban már érzett a ruhafesték szúrós szaga. A konyhában a zokogó szakácsnő Mrs. Meade minden ruhaneműjét ott kavargatta a fekete lében a tűzhelyen, a nagy mosófazékban.
− Hogy van szegény? − kérdezte Scarlett halkan.
− Nem tud sírni − felelte Melanie. − Ez a legrettenetesebb. Nem tudom, hogy bírják a férfiak az életet sírás nélkül. Lehet, hogy erősebbek és bátrabbak, mint mi. Azt mondja, hogy elmegy Pennsylvaniába, és megkeresi a fiát ő maga. A doktor nem hagyhatja ott a kórházat.
Egymás után mentek el a szomszédok és ismerősök. Egyik sem akart ott lenni, mikor a doktor hazaérkezik. Scarlett és Melanie egyedül maradtak. Csöndesen varrogattak a nappaliban. Melanie szomorú volt, de nyugodt. Csöndes könnyek peregtek le a fekete szövetre az ölében.
Nem jutott eszébe, hogy a csata még mindig tart, hogy holnap új névsorok érkezhetnek, és hogy ebben a pillanatban talán már Ashley is halott. Scarlett nem tudta, elmondja-e Mellynek, amit Rhett mondott, és vigasztalást találjon benne, hogy együtt aggódnak, vagy hallgasson? Végül is hallgatott. Nem lenne jó, ha Melanie észrevenné, mennyire aggódik Ashleyért ő is. Örült, hogy mindenki annyira el volt foglalva önmagával.
Egy idő múlva zajt hallottak odakintről. Kinéztek a függöny mögül, és látták, hogy Meade doktor száll le a lováról az udvaron. Válla meggörnyedt, fejét olyan mélyen lehajtotta, hogy szakálla legyezőszerűen terült szét a mellén. Lassan jött be a házba, letette kalapját és orvosi táskáját, és Melanie-t is, Scarlettet is homlokon csókolta. Aztán fáradt léptekkel indult felfelé a lépcsőn. Egy pillanat múlva Phil, a másik fiú jött le, karját lóbálva, ügyetlenül. Scarlett és Melanie azt hitték, hozzájuk jön be. De a fiú továbbment, leült a ház küszöbére, és eltakarta az arcát.
Melly sóhajtott.
− Haragszik, mert nem engedik el, hogy bosszút álljon a jenkiken. Tizenöt éves! Ó, Scarlett, ha nekem ilyen fiam lenne...
− És hagynád, hogy megöljék? −− kérdezte Scarlett kurtán.
− Inkább öljék meg, mint hogy soha ne legyen fiam − mondta Melanie, és próbálta lenyelni a könnyeit. − Te ezt nem érted, Scarlett. Neked ott van a kis Wade... de én... Ó, Scarlett, úgy szeretném, ha kisbabám lenne! Tudom, azt gondolod, hogy nem illik így kimondani, de ha egyszer így igaz, és utóvégre minden asszony erre vágyik, te is tudhatod.
Scarlett nem felelt.
− Ha Isten úgy akarná − folytatta Melanie −, hogy Ashley... Ashley... ne jöjjön vissza többé, talán el tudnám viselni, bár inkább meghalnék én is, ha ő nincs többé. De Isten adna nekem erőt az élethez. Hanem így... hogy ő se legyen... és gyermekem sem, aki vigasztaljon... Ó, Scarlett, milyen boldog lehetsz te! Elvesztetted Charlie-t, de itt a fiacskád. Ha Ashley meghal, nekem nincs senkim. Bocsáss meg, Scarlett, de néha olyan féltékeny vagyok rád...
− Féltékeny? − kérdezte gyorsan Scarlett, és a bűntudat sápadttá tette az arcát.
− Mert neked van fiad... s nekem nincs... féltékeny vagyok és irigy. És Wade természetesen jobban szeret téged, hiszen te vagy az édesanyja. Néha már próbáltam elképzelni, hogy Wade az enyém... Most megbántottalak? − Ne beszélj csacsiságot! − szólt rá Scarlett kurtán. − Menj ki az udvarra, Phil nagyon sír.

 

 

15

A visszavonuló sereg téli szállására húzódott. Fáradt, szárnyaszegett volt a gettysburgi vereség óta. Karácsony táján Ashley szabadságot kapott. Scarlett két év óta most látta újra először, és elrémült a saját érzéseinek erejétől. Mikor ott állt a Tizenkét Tölgy ültetvény csarnokában, és Melanie esküvőjét nézte, azt hitte, soha többé nem fogja ilyen szívettépő fájdalmas érzéssel, ilyen gyötrelmesen szeretni őt. Most már tudta, hogy azon az éjszakán csak egy elkényeztetett gyermek sírt, akitől elvették a legkedvesebb játékát. Most a hosszú éjszakák álmai tették mélyebbé a szerelmét, és a fojtott csend.
Ez az Ashley Wilkes, aki fakó, agyonfoltozott egyenruhában, napszítta hajjal jött haza, milyen más volt, mint a könnyű járású, álmos szemű, karcsú fiú, akit a háború előtt olyan kétségbeesetten szeretett. Ezerszer vonzóbb volt. Ezerszer érdekesebb. Barnára sütötte a nap, lesoványította a sok megerőltetés, a nehéz élet. Látszott rajta, hogy hozzászokott a parancsoláshoz és az engedelmességhez. Valami új, idegenszerű volt kemény, egyenes tartásában és a szeme fényében. Valaha közömbös és bágyadt volt a szeme, most éles és eleven, mint a vadmacskáé. Napégette bőre szorosan a csontjához feszült. Az ő szép, szívfájdítóan szép Ashley je volt... és mégis más.
Scarlett úgy tervezte, hogy Tarán tölti a karácsonyi ünnepeket, de Ashley távirata után a föld semmi hatalma, a csalódott Ellen nyílt és neheztelő parancsa sem tudta volna rábírni, hogy hazamenjen. Ha Ashley a Tizenkét Tölgy ültetvényre akart volna menni, azonnal indult volna Tarára ő is, hogy a közelében legyen. De Ashley azt írta az apjának, hogy jöjjenek ők a városba. Az öreg Wilkes meg is érkezett már Indiával és Honey-val. Most ő hazamenjen, mikor Ashley itt lesz, két hosszú esztendei távollét után? Ne hallja a hangját, ne olvashassa a szemében, hogy azóta sem feledte el? Nem, nem!
Ashley négy nappal karácsony előtt érkezett haza környékbeli fiúkkal, akik szintén rövid szabadságra jöttek. Szomorúan hézagos volt a csoport a legutóbbi ütközetek óta. Cade Calvert volt közöttük, sovány, beesett arcú fiú, akin nyoma sem látszott egykori szépségének, és aki szüntelenül köhögött; két Munroe fiú volt ott, nem fértek a bőrükben a boldogságtól, hiszen 1861 óta először jöttek szabadságra; és velük voltak a Fontaine fiúk meglehetősen részegen, kötekedők és nyughatatlanok voltak. A csoportnak két órát kellett várni két vonat között, és a józan tagoknak minden képességüket latba kellett vetniük, hogy a kocsmában össze ne verekedjenek a Fontaine fiúk sem egymással, sem a vadidegenekkel. Ashley ezért jobbnak is látta, hogy elhozza valamennyiüket Pittypat nénihez.
− Az ember azt hinné, hogy éppen eleget verekedhettek már Virginiában − mondta Cade elkeseredetten, amikor a fiúk egymást taposták, hogy ki csókoljon elsőnek kezet Pittypat néninek. − De nem. Berúgtak, és Richmond óta minden alkalmat megragadnak, hogy verekedhessenek. Már őrizetbe is vették őket, és ha Ashley nem lép közbe erélyesen, alighanem valamennyien rács mögött ünnepelték volna a karácsonyt.
Scarlettet egészen elkábította a boldogság, hogy egy szobában lehet Ashleyvel megint. Hogyan is gondolhatta két év óta csak egyszer is, hogy van még kívüle csinos vagy érdekes férfi? Hogyan bírhatta el, hogy szerelmet valljanak neki, míg Ashley a világon van? Minden erejét össze kellett szednie, hogy ne öntse el a szemét a boldog könny, ha csak rá is nézett, amint ott ült a díványon, egyik oldalon Mellyvel, a másikon Indiával és Honey a dívány mögött a vállára hajolt. Bár neki is lenne joga hozzá, hogy megbizonyosodjék róla: csakugyan itt van! Bár ő is az ő zsebkendőjével törülhetné le a szemét, ha örömében sír! Mert Melly mindezt megcselekedte, a többiek előtt, minden szégyenkezés nélkül. Olyan boldog volt, hogy elfeledte a tartózkodását, a félénkségét. El nem engedte a férje karját, és nyíltan bálványozta a tekintetével, a mosolygásával, a könnyeivel. Scarlett pedig nem tudott haragudni érte, nem tudott féltékeny lenni ezen a boldog napon. Ashley itthon van, itthon van végre!
Egyszer-egyszer arcához emelte a kezét, ahol Ashley csókja érte. Érezte ajka érintésének szédült örömét, és rámosolygott ilyenkor. Természetesen nem az első csók volt az övé. Melanie hangos zokogással rohant a karjai közé, amint megérkezett, és úgy átölelte, mintha soha többet nem akarná elengedni. Aztán India és Honey kapaszkodtak a nyakába, s szinte úgy tépték ki Melly karjaiból. Aztán az apját csókolta meg, komoly, ünnepélyes öleléssel, erős, nyugodt szeretettel. Most Pittypat néni következett, aki már ott szökdécselt az öreg Wilkes háta mögött izgatottságában.
De végre hozzáfordult Ashley, és · megcsókolta az arcát.
Scarlett mindent elfelejtett, amit köszöntésül mondani szeretett volna. Édes, kimondhatatlanul édes volt ez a csók. Még az is csak órák múlva jutott az eszébe, hogy nem a száját csókolta meg. Lázasan eltöprengett rajta, vajon ha egyedül vannak ketten, akkor sem a száját?... Vajon akkor nem hajolt volna föléje, nem emelte volna őt lábujjhegyre, nem szorította volna magához egy hosszú, hosszú, örökké tartó pillanatra?... De hát várhat, várhat erre a pillanatra. Melanie csak sírja ki magát, ölelgesse. Eljön azonban majd az ő ideje is. Elvégre mit tud egy ilyen lány, mint Melanie, az igazi szerelemről.
Mikor az első izgalom elmúlt, Melanie jobban megnézte férjét, és hangosan nevetett:
− Úgy nézel ki, édes, mintha megrágtak és kiköptek volna. Ki szabta át az egyenruhádat, és ki varrt rá ilyen tarka gombokat?
− Ejnye, én azt hittem, úgy nézek ki, mintha divatlapból léptem volna elétek − nézett végig öltözetén Ashley. −:Nézd csak meg a többieket, és mindjárt jobban értékeled eleganciámat. Moses szabta át a ruhámat, és azt hittem, ahhoz képest, hogy soha még tű nem volt a kezében, ügyesen végezte a dolgát. Ami a kék foltokat illeti, választanom kellett, hogy lyukas nadrággal jöjjek-e, vagy megfoltoztassam egy fogoly jenki egyenruhájának darabjaiból, és én inkább a foltokat választottam, mert melegebbek a lyukaknál. Ami pedig azt illeti, hogy olyan nagyon gyűrött vagyok és rendetlen, hát ez már vele jár, de külön hálát kell adnod a csillagoknak, hogy férjed nem érkezett mezítláb. A múlt héten teljesen leszakadt a lábamról a cipőm, és már úgy volt, hogy zsákba öltözött lábakkal érkezem, ha nem sikerült volna két jenki előőrsöt szerencsésen lelőnünk. Az egyiknek a cipője tökéletesen illett a lábamra.
Kinyújtotta hosszú lábát, és szemlére tette cipőit, amelyek nyilván sok irigységet váltottak ki.
− Sajnos a másik jenki cipői két számmal kisebbek voltak, mint a lábam − mondta Cade −, és állandóan a csillagokat látom, de mégis viselem hazáig, hogy elegánsabb legyek.
− És az önző disznó nem adná ide egyikünknek sem − kiáltotta Tony Fontaine −, pedig mennyire illettek volna arisztokratikus lábaimra. Ő a csillagokat látja, énnekem pedig szégyenkezve kell anyám elé járulnom ezekben a zsákokban. Anyánk a háború előtt azt sem engedte volna meg, hogy a négerek ilyent viseljenek.
− Ugyan, hagyd − mondta a másik Fontaine fiú, Cade cipőjére pillantva −, majd a vonaton leszedjük a lábáról.
− Hát erőszakosnak bizony erőszakosak − ismerte el Ashley is, és borotvával összevagdalt arcát simogatta.
− Már egész szép szakállam nőtt, mondhatom, szebb, mint a tábornokomé, kissé tetvesebb is, de amikor Richmondba értünk, ez a két csirkefogó nekem esett, levágta, és megborotvált. Még jó, hogy a fejem nem vágták le a szakállammal együtt, amilyen ügyesek. Csak a többieknek köszönhetem, hogy legalább a bajuszom megmenthettem.
Mikor Ashley kikísérte néhány barátját, Melanie Scarlett karjába kapaszkodott.
− Te! Ugye milyen borzasztó szegénykémnek az gyenruhája? Milyen nagyszerű meglepetés lesz a kabát neki! Jaj, bár lett volna elég szövet új nadrágra is! Scarlettnek égett az irigység a szívében, ha csak rágondolt a kabátra, mert igen kívánta volna, hogy ne Melanie, de ő adhatná karácsonyra Ashleynek. A szürke gyapjúszövet a szó szoros értelmében ritkább és drágább érték volt a rubintnál. Ashley is dióbarna háziszőttest hordott. De már ez is kifogyóban volt, és sok katona vette fel az elesett jenkik sötétzöld egyenruháját, dióhéj levével sötétbarnára festve.
Melanie azonban, ritka szerencsével, szép, nagy darab szürke szövet birtokába került, abból kitelt egy kabát, ha kissé rövid kabát is. Egy charlestoni fiút ápolt kórházban, és amikor meghalt, levágott egy fürtöt a hajából az édesanyja számára, s kedves, vigasztaló levélben elküldte neki, elhallgatva persze, milyen szörnyű kínok között halt meg a fia. Az anya hálásan válaszolt, s mikor megtudta, hogy Melly férje a harctéren van, elküldte ajándékul a szürke szövetet a hozzávaló rézgombokkal együtt, amit a fiának vásárolt. Gyönyörű anyag volt, vastag, puha, meleg, tompa fényű, nyilvánvalóan csempészáru. Drága és finom. Most a szabó kezében volt már, és Melanie siettette, hogy az ünnep reggelére készen legyen. Scarlett akármit odaadott volna, hogy nadrágot szerezzen a kabáthoz, de egész Atlantában nem akadt hozzávaló szövet.
Ő is készített karácsonyi meglepetést Ashley számára, de mi volt ez a kabát mellett? Kis varrókészlettartót hímzett, amelybe beletette minden értékét, amit Rhett Butlertől kapott; varrótűit, három vászonzsebkendőt, két gombolyag cérnát és egy kis ollót. Szeretett volna valami mást is adni, valami olyant, amilyent feleség ad a férjének, inget, kesztyűt vagy kalapot. Igen... kalap kellene neki. A lapos tetejű sapka, amit a fején hordott, nem áll jól neki.
Rhett Butler jutott az eszébe. Neki annyi kalapja volt. Minek az neki, mikor Ashley, az ő drágája, azzal a kis sapkával jár a hideg esőben, és a víz a nyakába folyik?
„Elkérem Rhett-től azt a fekete puha kalapját − határozta el magában Scarlett. − Szürke szalagot teszek rá, ráhímzem Ashley ezredének jelvényét, és nagyon szép lesz.”
Egész délután azon mesterkedett, hogy egyedül maradhasson Ashleyvel, legalább néhány pillanatra. De Melanie nem mozdult az oldala mellől, és India meg Honey is egyre ott ültek, pillátlan, színtelen szemükkel nézték, és ha felállt, ők is felálltak, ők is utána mentek.
Éppen így volt a vacsoránál is, mindenki elhalmozta kérdésekkel, hogy beszéljen a háborúról. A háború! Ki törődik most a háborúval? Scarlettnek az volt az érzése, hogy Ashley nem szívesen gondol rá.
Ashley hosszú történeteket mondott el, gyakran nevetett, és vezetett a beszélgetésben sokkal inkább, mint bármikor azelőtt, és mégis keveset mondott. Tréfás történeteket, derűs kis eseteket mesélt el barátairól, vidáman beszélt a fogyatékosságokról, félvállról vette az éhezést és a hosszú meneteléseket az esőben, és részletesen leírta azt az esetet, mikor Lee tábornok a Gettysburg utáni visszavonulás alkalmával végignézte a csapatokat és megkérdezte:
− Uraim, ugye maguk georgiaiak? Elvégre hogy vonulnánk vissza georgiaiak nélkül.
Scarlett úgy érezte, hogy a férfi azért beszél ilyen sokat és lázasan, nehogy kérdésekkel ostromolják, amelyekre nem akart válaszolni. Amikor látta, hogyan ráncolódik össze Ashley szemöldöke, és hogyan süti le szemét apja pillantása előtt, halványan az az aggodalom ágaskodott benne, hogy Ashley valamit rejteget a szívében. De elhessegette magától ezt a gondolatot, mert nem akart helyet adni más érzésnek, csak az örömnek és boldogságnak.
Aztán lassan mindenki ásítozni kezdett a kandalló körül. Az öreg Wilkes és a lányok elbúcsúztak éjszakára, és a szállóba mentek. Peter bácsi meggyújtotta a gyertyákat, és Ashley, Melanie, Pittypat néni meg Scarlett felmentek a lépcsőn. Most egyszerre kihűlt az öröm Scarlett szívében.
Egészen eddig a pillanatig, míg ott nem álltak az emeleti folyosón, Ashley csak az övé volt, a magáénak érezte, még ha nem is válthattak külön egyetlen szót. De most, amint jó éjszakát kívántak egymásnak, látta hogy Melanie arca hirtelen pirosra gyúl, és egész testében remeg. Makacsul a szőnyeget nézte, és fel sem emelte a tekintetét, amint Ashley kinyitotta a hálószobájuk ajtaját. Sietve ment be. Ashley sem nézett Searlettre, amint gyorsan jó éjszakát kívánt, és utána lépett.
Az ajtó becsukódott. Scarlett félig nyitott szájjal maradt ott egyedül. Árván. Elhagyottan, Ashley nem az övé. Ashley Melanie-é. És amíg Melly él, joga van hozzá, hogy bemenjen Ashleyvel ebbe a szobába, becsukja az ajtót, és kizárja onnan az egész világot.

 

Ashley búcsúzott. Vissza kellett mennie Virginiába.
Gyorsan elmúlt ez a hét, nagyon gyorsan, mint az álom, fenyőillatával, bűvös karácsonyfa-hangulatával, a gyertyácskákkal, a fényes ezüst díszekkel... Annyi volt egy-egy nap, mint egy-egy szívdobbanás. Scarlett lélegzet-visszafojtva szedett össze magában minden óráról valamit, amire gondolhat, ha nem lesz itt már, apró eseményeket, amelyekhez a hosszú hónapokban menekülhet. Ashley ért volt most minden tánc. ének, nevetés. Igyekeztek a kívánságait kitalálni, mosolyogtak, ha ő mosolygott, hallgattak, ha beszélt, követték a szemükkel minden lépését, minden szemöldökrándulását, szája minden mozdulását, és Scarlett tudta, hogy minden, minden belevésődött az emlékezetébe. Mert egy hét olyan hamar elmúlik, a háború pedig már soha.
Ott ült Scarlett a nappali szoba pamlagán, ölében tartotta búcsúajándékát, és várt, amíg Ashley odafenn elbúcsúzik Melanie-től. Imádkozott, hogy egyedül jöjjön le, hogy csak néhány pillanat jusson neki, csak neki magának. Figyelt, nem hall-e valami zajt felülről, de csendes volt a ház egészen, olyan csendes, hogy még a lélegzete is hangosnak tűnt. Pittypat néni a szobájába zárkózott, és a párnájába sírt. Ashley egy félórával ezelőtt búcsúzott el tőle. Melanie szobája felől sem zokogás, sem beszéd nem jött. Semmi sem. Úgy rémlett Scarlettnek, mintha órák óta lenne már Ashley odabenn, és keserűen érezte minden másodperc múlását, amit a feleségével tölt, mert tudta, hogy annál kevesebb marad neki. Örökkévalóságnak tűnt a várakozás. De egyszerre meghallotta a lépteket maga fölött. A hálószoba ajtaja nyílt és csukódott. Ashley megindult lefelé a lépcsőn. Hála istennek, egyedül! Melanie-t bizonyosan úgy elgyengítette a válás fájdalma, hogy a szobájában maradt. Néhány drága pillanat az övé tehát.
Ashley lassan jött lefelé. Sarkantyúja halkan pengett, a kard neszét is hallotta Scarlett, amint ütemesen a csizmájához verődött. Árnyékos volt a szeme, mikor a szobába ért. Mosolyogni próbált, de fehér és elkínzott volt az arca, mintha valami belső sebből vérezne. Scarlett felállt, amint meglátta, és közben valami édes büszkeség dobogtatta meg a szívét a gondolatra, hogy Ashley a legszebb katona, akit valaha látott. Töltény tartója és pisztolytokja fénylett, ezüst sarkantyúja csillogott. Az öreg Peter szorgalmasan tisztogatta egész héten. Új kabátja nem állt kifogástalanul, mert a szabót siettették, s akadt rajta néhány ferde ránc. De azért nagyon szép volt. Annál inkább elütött tőle az ócska, agyonfoltozott háziszőttes nadrág. Ám ha talpig ezüstvértben lett volna, akkor sem ragyoghatott volna jobban Scarlett szeme előtt −ő így is tündérkirályfinak látta.
− Ashley... elmehetek, veled a vasúthoz?
− Kérlek, ne jöjj! Apa és a lányok lesznek ott. Meg azután szívesebben gondolnék arra, hogy itt búcsúztam el tőled, ebben a szobában. Szeretem a szép emlékeket.
Scarlett azonnal lemondott a tervéről. Ha India meg Honey ott lesznek, akkor úgysem tudna egyetlen szót se váltani vele búcsúzáskor.
− Jó, akkor hát nem megyek. Nézd, Ashley, még valamit szeretnék neked adni búcsúzóul.
Kissé félénken bontotta ki à csomagját. Aranysárga tiszti öv volt, vastag kínai selyemből, nehéz rojttal. Rhett Butler hozott neki egyszer egy sárga selyemkendőt Havannából, kék madarak és virágok voltak ráhímezve. Egész héten ezen dolgozott titkon. Türelmesen felfejtette a hímzést, felszabta a kendőt, és övet varrt belőle.
− Scarlett, ez igazán gyönyörű. Magad varrtad? Akkor kétszeresen kedves lesz számomra. A fiúk belesárgulnak majd az irigységbe. Ilyen kabátja és ilyen tisztiöve az egész seregben nincs senkinek.
Scarlett ráölelte az övet a férfi karcsú derekára, és gondosan megkötötte oldalt. Melanie adta a kabátot, de az öv az ő ajándéka, az ő titkos védőpáncélja, amit magával visz minden harcba, és valahányszor ránéz, ő fog az eszébe jutni róla. Hátralépett, és büszke tetszéssel nézte.
− Nagyon szép − ismételte Ashley, és kezébe vette a rojtot. − De tudom, hogy egy ruhát vagy kendőt vagdaltál össze miatta. Kár volt, Scarlett. Manapság nagyon nehéz ilyesmit kapni.
− Ó, Ashley, én...
Azt akarta volna mondani: én kitépném örömmel a szívemet is, hogy rálépj. De meggondolta.
− Én... én akármit megtennék érted.
− Igazán? − kérdezte Ashley, és az arca mintha felderült volna kissé. − Látod, akkor megtehetnél értem valamit. Így könnyebb szívvel megyek el.
− Mit? − kérdezte boldogan Scarlett, és elhatározta, hogy akármi legyen is...
− Scarlett. Vigyázol Melanie-re az én kedvemért?
− Melanie-re...
Keserű csalódás nehezedett a szívére. Ez hát az utolsó kérése hozzá, mikor ő valami csodálatos, valami szívdobogtatóan szép dolgot szerttett volna ígérni... Aztán fellobogott benne a harag. Ez a pillanat az övé, egyedül. Most csak ő van Ashleyvel. Minek tolakodik ide Melanie halvány árnyéka megint? Hogyan említheti a nevét, mikor ketten vannak? Hogyan kívánhat ilyet tőle?
Ashley nem vette észre a csalódást az arcán. Mint valaha rég, távolba látó szemmel állt ott. Mintha nem is látná őt. Mintha valami messzi tájat nézne.
− Igen, Scarlett. Vigyázz rá. Olyan gyenge és törékeny, és nem tud törődni magával. Varr és ápol, pedig nem fogja bírni. Olyan félénk, olyan járatlan. Rajtad, Pittypat nénin és Henry bácsin kívül senkije sincs a világon. Pittypat néni, hiszen tudod, csak gyermek. Henry bácsi pedig öregember. Melanie nagyon szeret téged. Nemcsak azért, mert Charlie felesége voltál. Magadért szeret. Az egyéniségedért. Mintha a testvére lennél. Scarlett, hidd el, nem bírom elgondolni, mi lesz vele, ha én meghalok. Megígéred, hogy nem hagyod el?
Scarlett alig hallotta, mit mond. Csak erre figyelt fel rémülten:
„Mi lesz vele, ha én meghalok?”
Mindennap végigolvasta a veszteséglistákat, és tudta, hogy a világnak is vége lenne, ha Ashleynek valami baja esnék. De mindig, mindig volt valami belső érzése, hogy ha a Konföderáció egész serege elpusztulna is, Ashley életben maradna. És most kimondta a szörnyű szót ő maga! Libabőrös lett a karja, és félelem verejtéke ütött ki a homlokán. Babonás rémület fogta el. Elég ír vér volt benne, hogy higgyen az előérzetben. És a férfi szomorú szürke szemében valami különös· komolyságot látott, Valami mélységes bánatot, amit csak arra tudott magyarázni, hogy a halál hideg ujját érzi a vállán.
− Ne mondd ki! Ne is gondolj erre! Rosszat jelent, ha valaki a halálról beszél. Ó, mondj egy imát hamar, hamar!
− Mondj te helyettem, Scarlett! − mosolygott Ashley az ijedelmén. De Scarlett felelni sem bírt, úgy hatott rá a kép, amit borzadva látott: Ashley Virginia havas földjén, messze tőle, holtan.
Ashley tovább beszélt halkan, csöndesen, és a hangjában annyi bánat és annyi lemondás volt, hogy Scarlett csak sírni tudott volna már, haragudni és féltékenykedni nem.
− Nem tudhatom, Scarlett, mi lesz a sorsom, és mi lesz a sorsunk. De ha a vég jön, én mindenképpen távol leszek, ha élek is, olyan távol, hogy nem viselhetem Melanie-nek gondját.
− A... a vég?
− Igen. A háború vége és a világ vége.
− De Ashley... csak nem hiszed igazán, hogy a jenkik legyőznek minket? Egész héten arról beszéltél, milyen nagyszerű ember Lee tábornok és...
− Egész héten hazugságokat mondtam. Mint ahogyan minden katona, ha hazaengedik szabadságra. Minek ijesszem meg Melanie-t és Pittypat nénit, mikor még van idejük reménykedni? Igen, Scarlett, én tudom, hogy le fognak minket győzni. Gettysburg már a vég kezdete volt. Az itthoniak még nem tudják, Scarlett, az embereink mezítláb járnak a mély virginiai hóban. Ha látom szegény, elfagyott lábukat, amint rongyokba meg zsákdarabokba csavargatják, ha látom a vérnyomokat, amik a hóban kísérik őket, aztán tudom, hogy az én lábamon csizma van, hidd el, úgy érzem, hogy le kellene vetnem, és...
− Ó, Ashley! Ígérd meg, hogy nem adod oda senkinek a csizmádat!
− Ha ilyesmit látok, Scarlett, aztán látom, mi van a jenkiknél, tudnom kell, hogy itt a vég. Nézd, Scarlett, a jenkik ezerszámra vásárolják Európában a katonákat. Azok a hadifoglyok, akik mostanában kerülnek a kezünkbe, nem is tudnak angolul. De ha mi vesztünk egy embert, nem tudjuk pótolni. Ha a mi cipőnk leszakad a lábunkról, nem tudunk másikat venni. Nem harcolhatunk az egész világ ellen, Scarlett.
Scarlett kétségbeesetten gondolta: „Bánom is én, ha porrá lesz az egész Konföderáció! Bánom is én, ha vége a világnak! De neked nem szabad meghalnod. Nem tudnék élni, ha te meghalnál!”
− Ne beszélj erről senkinek, amit most mondtam, Scarlett. Nem akarom a többieket megijeszteni. És, drágám, nem szívesen mondtam neked sem, de meg kellett magyaráznom, miért kérem tőled, hogy vigyázz Melanie-re. Ő olyan gyenge, te pedig erős vagy, Scarlett. Jó érzés lenne számomra a gondolat, hogy akármi történik, ti ketten együtt vagytok, te Melanie-t nem hagyod el. Megígéred?
− Megígérem! − kiáltotta Scarlett. Ebben a pillanatban mindent megígért volna. − Ashley! Ashley! Nem tudlak így elengedni! Nem bírom! Nem bírom... nem vagyok elég erős.
− Erősnek kell lenned! − mondta Ashley, és most mintha önmagát sürgette volna. − Erősnek kell lenned. Másképpen én sem bírom...
Scarlett gyorsan feltekintett rá, kutatóan, vad boldogsággal. Azt kereste, vajon Ashley szíve is azért szakad meg, mert el kell válniuk egymástól, mint az övé? Arca most is olyan elgyötört volt, mint mikor lejött Melanie szobájából, de a szemében nem olvashatott semmit. Lehajolt, két keze közé fogta Scarlett arcát, és könnyű érintéssel homlokon csókolta.
− Scarlett! Scarlett! Te olyan jó vagy, olyan erős és olyan szép. Nemcsak az arcocskád, drágám, de így, amint vagy, a tested, a lelked és a gondolataid!...
− Ó, Ashley − suttogta Scarlett szédült boldogsággal −, ezt még senki sem mondta nekem...
− Én azt szeretném hinni, hogy jobban ismerlek, mint mások, és látom azt a sok szépet, ami olyan mélyen el van temetve, hogy az emberek, mert sietnek és felszínesek, nem veszik észre.
Elhallgatott. Két keze lehanyatlott Scarlett arcáról, de a szeme még mindig ott volt a szemében. Scarlett várt egy pillanatig lélegzet-visszafojtva, hogy tovább beszéljen, lábujjhegyre állt, hogy hallja a varázslatos szót: szeretlek. De hiába várta. Kétségbeesve kutatta az arcát legalább... mert látta már, hogy nem fog többet mondani.
Ezt a második csalódást már nem bírta elviselni a szíve. Gyermekes, suttogó zokogással ült le hirtelen, könnyek égették a szemét. Odakint baljós nesz hangzott: kint, az ablak előtt kocsizörgés közeledett.
A pogány, ha Kharón csónakja körül a hullámok locsogását hallotta, nem érezhette jobban a magányos elhagyatottságot. Peter bácsi, ócska pokrócba burkolózva, odahajtott az udvarra, hogy Ashleyt kivigye az állomásra.
− Isten veled! − mondta Ashley nagyon halkan. Felvette az asztalról a széles karimájú fekete kalapot, melyet Scarlett Rhett Butlertől szerzett titokban, és kiment a sötét kis előcsarnokba. Mikor már a kilincsen volt a keze, még egyszer megfordult, és visszanézett rá, hosszú, kétségbeesett tekintettel, szomjasan és fájdalmasan. Mintha el akarná vinni magával az arcának, egész alakjának emlékét, amint ott ül és sír. Scarlett könnyei fátylán át látta őt, és fojtogató fájdalommal a torkában érezte, hogy elmegy, elmegy tőle, a ház biztonságos melegéből, az életéből, talán örökre, anélkül, hogy kimondta volna a szót, amelyre olyan nagyon vágyott. Az idő malma gyorsan őröl... most már késő. Magánkívül, meg-megbotolva szaladt ki utána a kis előcsarnokba, és megfogta az öv két végét.
− Várj... csókolj meg... csókolj meg búcsúzóul...
A férfi gyöngéden ölelte át, és lehajtotta hozzá a fejét. Mikor ajka hozzáért az ajkához, Scarlett vad öleléssel fogta át hirtelen a nyakát. Egy önfeledt, örökké tartó, szédült pillanatig Ashley magához szorította őt. Aztán hirtelen érezte Scarlett, hogy elernyed a karja. Leejtette a földre a kalapját. Megfogta Scarlett két kezét, és lefejtette a nyakáról.
− Nem, Scarlett. Nem − mondta, és két összefogott csuklóját olyan erősen szorította, hogy fájt.
− Szeretlek − mondta Scarlett. − Mindig szerettelek. Sohasem szerettem senki mást. Csak azért mentem feleségül Charlie-hoz, hogy téged bántsalak. Ó, Ashley, annyira szeretlek, hogy gyalog el tudnék utánad menni Virginiába, hogy a közeledben maradhassak! Főznék neked, tisztítanám a cipődet, vigyáznék a lovadra.... Ashley, mondd, hogy te is szeretsz! Halálig ez lesz minden vigasztalásom.
Ashley hirtelen lehajolt a kalapjáért, és Scarlett csak egy pillanatra láthatta az arcát. Boldogtalan, elgyötört arc volt, de rá volt írva a szerelem fájdalma és a szerelem boldogsága. Szégyen és kétségbeesés fojtotta el a felvillanó fényt a szemében.
− Isten veled! − mondta még egyszer rekedten.
Az ajtó megnyílt, a kilincs nyikorgott. Hideg szél· vágott be rajta. Meglebbentek a függönyök. Scarlett összeborzongott, amint nézte, hogyan fut Ashley a kis kerten át a kocsihoz. Kardja csillogott a gyenge téli napfényben, övrojtja táncolt...

 

 

16

Eltelt az 1864. esztendő januárja és februárja. Kemény harcok után majdnem egész Tennessee az északi csapatok kezén volt már.
De a déliek lelkesedése még nem tört meg. A hetyke reménység helyébe konok, kemény elhatározás lépett. Az emberek még látták a kék eget a felhők között. Georgiából az ősszel mégis megint kiverték a jenkiket.
Itt, Georgia legészaknyugatibb sarkában, Chickamaugánál folytak az első igazán komoly harcok Georgia földjén. A jenkik megszállták a szomszédos hegyeket, átjöttek Georgiába, de innen visszaverték őket, és ebben Atlanta vasútvonalainak nagy szerepe volt. Minden irányból érkeztek a csapatok, hogy bevessék őket a harcba. Az egész útvonalat szabaddá tették, hogy a harcba menő katonák szállítmányai akadálytalanul gördüljenek. Atlanta figyelte, ahogyan szerelvény szerelvény után vonult át a városon, utasokkal, ökrös szekerekkel, sebesültszállító kocsikkal és kiáltozó, vidám emberekkel. Élelem és alvás nélkül utaztak, semmit nem vittek magukkal, és amint megérkeztek, mindjárt harcba vetették őket. De vissza is verték a jenkiket.
Csakhogy a jenkiknél feltűnt egy Sherman nevű tábornok, aki nagyon hamar kivívta a déliek csodálatát is.
De senki sem tagadta most már, hogy a jenkik jó katonák, és tehetséges hadvezéreik vannak. Grant mészáros, mondták, aki nem törődik vele, hány emberét vágják le, csak győzzön. Sheridan nevétől mindenki félt. Aztán valami Sherman nevű embert kezdtek mind többször emlegetni. A nyugati harcokban tűnt fel a neve.
Természetesen azért egyiket sem lehetett volna Lee tábornokhoz hasonlítani. A generálisban és seregében még mindig törhetetlenül hittek. Egy pillanatra sem rendült meg bizodalmuk a végső győzelemben. De már olyan soká húzódott, a háború. Annyi volt a halott, a sebesült, a nyomorék. Annyi az özvegy, az árva. És még ki tudja, meddig fog tartani... még ki tudja, mennyi halott lesz, mennyi sebesült, nyomorék, özvegy és árva.
Ami még rosszabbá tette a helyzetet: valami tétova bizalmatlanság kezdett terjedni a polgári lakosság körében a vezetők iránt. Sok napilap nyíltan felemelte szavát Davis elnök ellen, és megvádolta, hogy ő felelős a háborúéit. Voltak ellentétek a kabinetben, kényelmetlen szóváltások az elnök és a sereg vezetői közt. A forgalom egyre lanyhult. Cipőt, ruhát alig kapott már a hadsereg, orvosságot és élelmiszert még kevesebbet. A vasutaknak új kocsikra lett volna szükségük, és a jenkik több helyen felszedték a síneket. A generálisok utánpótlást követeltek, de egyre kevesebb, egyre kevesebb alkalmas újonc akadt még. Az államok vezetői közül néhányan, így Brown is, Georgia feje, megtagadta a városi önkéntes védősereg frontra küldését. Így aztán ezer és ezer egészséges férfi ült tétlenül a városokban.
A forgalom lassúbbodásával a drágaság újra nőni kezdett. A marhahúsnak, disznóhúsnak, vajnak harmincöt dollár volt fontja. A liszt zsákonként ezernégyszáz dollár. Egy font szóda száz dollár. Egy font tea ötszáz dollár. A meleg ruhanemű, ha egyáltalán volt, olyan szédületes árakat ért el, hogy az atlantai úrhölgyek rongyokkal foltozták régi ruháikat, és újságpapírral bélelték, hogy ne fázzanak olyan nagyon. A cipő párja kétszáz dollárba, a finomabb nyolcszáz dollárba került. Attól függött, hogy igazi bőrből vagy papírból készítették-e. Az asszonyok ócska kendőből, szőnyegmaradékokból varrtak maguknak papucsot. Fából volt a talpa.
Az igazság az volt, hogy Észak már kezében tartotta Délt, bár ezt még nem hitték el. A jenki hadihajók egészen szorosra fogták a zárlatot a kikötők körül, és nagyon kevés hajónak sikerült átsurrannia a blokádon.
A Dél mindig abból élt, hogy eladta a gyapotját, és a pénzen megvásárolta a szükséges dolgokat. Most nem tudott sem venni, sem eladni. Gerald O'Hara háromévi gyapottermése ott állt a raktárépületben Tarán, de mit ért vele? Liverpoolban százötvenezer dollárt kaphatott volna érte. De ki viszi el Liverpoolba? Gerald gazdag ember volt. Most azon töprengett, miből fogja eltartani családját és négereit a télen.
A legtöbb ültetvényes hasonló helyzetben volt. A blokád egyre szorosabbra záródott, nem volt rá lehetőség, hogy amiből a déliek a legtöbb pénzt csinálták, gyapottermésük eljusson fő piacukra, Angliába, nem volt rá lehetőség, hogy a kapott pénz ellenében mindazt megvásárolják, amire szükségük lett volna. Pedig a földműves Délnek az iparosított Északkal vívott harcában rengeteg mindenféle olyasmi is kellett, amit békeidőben sohasem vásárolt volna meg.
Az árdrágítók, közvetítők, spekulánsok ellen már nyíltan felszólalt a közvélemény. 1864 első hónapjaiban nem lapozhatott végig az ember egy újságot anélkül, hogy hangzatos cikkeket ne talált volna a vérszopó árdrágítókról, melyben felszólítják a kormányt, hogy bánjon el velük erős kézzel. Csakhogy a kormány nehezen tudott valamit is tenni.
Senkit nem gyűlöltek úgy, mint Rhett Butiért. Mikor a csempészés veszedelmessé kezdett válni, eladta hajóit, és nyíltan élelmiszerközvetítéssel foglalkozott. Olyan hírek jöttek róla Richmondból és Wilmingtonból, hogy aki valaha is beengedte a házába, szégyenkezett.
Minden megpróbáltatás ellenére, Atlanta tízezer főnyi lakossága kétszeresére nőtt a háború alatt. Még a zárlat is csak növelte a város tekintélyét. Emberemlékezet óta a kikötővárosok voltak az urak Dél felett, kereskedelemben és egyéb téren is. De most, a zárlat miatt a Dél sorsa a belső területektől függ, és Atlanta a középpont. A város lakossága szenved, mint a többi vidék, de maga a város inkább nyert, mint veszített a háborún. Atlanta, a Konföderáció szíve, még mindig erősen, nyugodtan vert, artériái, a vasúti vonalak még mindig pontosan végezték hivatásukat, és szállították a vért: embert, muníciót...
Mennyire bántotta volna Scarlettet máskor, hogy ócska ruhákban és foltozott cipőben kell járnia! De most nem is törődött vele, mert az az egy ember, aki jelentett valamit a számára, úgysem láthatta. Boldog volt két hónapon keresztül Ashley látogatása után, boldogabb, mint évek óta. Ashley szereti. Szereti őt. Biztosan tudta most már. És ez olyan édes tudat volt, hogy még Melanie-hez is kedvesebb tudott lenni. Sajnálta. És egy kicsit le is nézte a vaksága, a gyanútlansága miatt.
„Ha vége lesz a háborúnak − gondolta −, ha vége lesz... akkor...”
Néha félelem szúrt a szívébe. Mi lesz akkor? De elodázta ennek a meggondolását. Ha a háborúnak vége lesz, majd elintéződik valahogyan minden. Ha Ashley szereti, nem élhet Melanie mellett tovább.
Csakhogy a válás elképzelhetetlen volt. Ellen és Gerald, jó katolikus létükre, soha bele nem egyeznek, hogy elvált emberhez menjen nőül, azt tudta. Ki kell lépnie a katolikus egyházból. De ha választania kell az egyház és Ashley között, ő Ashleyt választja. Az elvált embert kiközösítette nemcsak az egyház, de a társaság is. Elvált embert nem fogadnak sehol. „Botrány lenne. De Ashleyért... Ashleyért... még ezt is... akármit...”
Valamiképpen majd csak elintéződik minden. Csak a háborúnak legyen vége. És mindennap nagyobb biztonsággal gondolta, hogy Ashley majd talál valami módot, ha megverik végre a jenkiket, és visszajönnek. Igaz, hogy Ashley nem bízott a győzelemben... de ez csak olyan beszéd. Akkor fáradt volt és levert. Ámbár Scarlett igazán nem sokat törődött vele, megverik-e a déliek a jenkiket. A fontos az volt, hogy hagyják már abba az egészet, és Ashley jöjjön haza.
Mikor aztán eljött március, és a havas esők mindenkit fedél alá zártak, váratlanul jött a csapás. Melanie fényes szemmel, szégyenkező büszkeséggel mondta meg neki, hogy gyermeke lesz.
− Meade doktor azt jósolta, hogy augusztus végére vagy szeptemberre várhatom. Már sejtettem, de nem tudtam biztosan, csak ma. Ó, Scarlett, nem csodálatos? Úgy irigyeltem tőled Wade-et, úgy szerettem volna, hogy gyermekem legyen! És úgy féltem, hogy soha nem lesz... pedig nem bánnék egy tucatot!
Scarlett éppen lefeküdni készült, és a haját kefélte. Ott a tükör előtt meredt meg félúton a karja, mikor Melanie beszélni kezdett.
− Szent isten! − mondta tompán, kábultan. Aztán egyszerre Melanie csukott hálószobaajtaját látta maga előtt, és mintha kés vágott volna a szívébe. Olyan éles volt a fájdalom, mintha Ashley az ő férje lett volna, s arra jött volna rá, hogy megcsalták. Ashley gyermeke... Ó, hogy lehet ez, mikor őt szereti és nem Melanie-t?
− Tudom, hogy meg vagy lepődve − suttogott tovább Melanie izgatottan és boldogan. − Ó, Scarlett, nem is tudom, hogyan írjam meg Ashleynek! Sokkal könnyebb lenne, ha el lehetne mondani... vagy egy szót sem szólni, hogy észrevegye magától...
− Szent isten! − mondta Scarlett még egyszer, majdnem sírva. Leejtette a fésűt, és a tükör márványállványához kapott, mert úgy érezte, szédül.
− Drágám, miért nézel ilyen ijedten rám? Hiszen magad mondtad, hogy nem olyan rettenetes, ha „az embernek kisgyermeke van.” Nem kell aggódnod értem. Igazán kedves vagy, hogy ennyire felizgat... sajnálom, hogy... Persze, Meade doktor is mondta, hogy nem kellett volna... hogy nagyon... nagyon... keskeny vagyok, és hogy... de talán nem lesz semmi baj. Mondd, Scarlett, te megírtad Charlie-nak, vagy az édesanyád írt neki? Vagy az édesapád? Ó, ha nekem most anyám lenne! Nem tudom, hogyan...
− Hallgass! − mondta Scarlett hevesen. − Hallgass már!
− Ó, de buta vagyok én, Scarlett... Ne haragudj! Azt hiszem, aki boldog, az mindig önző. Elfelejtettem, hogy Charlie...
Melanie véghetetlen tapintatosságában rögtön megbánta önző meggondolatlanságát, hogy megint Charlie-t emlegette. Hogyan is hozhatta eszébe Scarlettnek, hogy Charlie meghalt, mielőtt a fia megszületett volna? Hogyan is lehetett ilyen meggondolatlan?
− Engedd, hogy levetkőztesselek, szívecském! − kérte. − És ha fáj a fejed, majd megsimogatom.
− Hagyj nekem békét! −förmedt rá Scarlett. Olyan volt az arca, mint a kőszobor. És Melanie, akit könnyekre fakasztott a bűntudat, kimenekült a szobából. Otthagyta Scarlettet egyedül, könnytelen szemmel, megsértett büszkeséggel, kiábrándultan, féltékenyen... irigyen...
Úgy érezte, nem bír tovább egy fedél alatt élni ezzel az asszonnyal, aki Ashley gyermekét hordja. Hazamegy Tarára. Azonnal.
Másnap reggel azzal az elhatározással kelt fel, hogy csomagol, rögtön reggeli után. Hanem amint ott ültek az asztalnál, Scarlett csöndesen és rosszkedvűen, Pittypat néni ijedten és értetlenül, Melanie fájó szívvel és bűnbánóan, távirat érkezett.
Ashley szolgája, Moses küldte Melanie-nek és így szólt:
„Mindenütt kerestem, nem találtam, hazajöjjek vagy nem?”
Senki sem tudta, mit jelenthet ez... A három asszony rémülten nézett össze. Scarlett egyszerre elfelejtette, hogy haza akart menni. Meg sem ették a reggelijüket, siettek a ppstára, hogy táviratozzanak Ashley ezredesének. De már ott várta őket a hivatalban a sürgöny:
„Sajnálattal értesítem, hogy Wilkes százados három nappal ezelőtt előőrsi szolgálat közben eltűnt. Újabb fordulat esetén távirat megy.”
Rettenetes volt hazáig az út. Pittypat néni a zsebkendőjébe sírt. Melanie egyenesen, fehéren ült a helyén, és Scarlett összekuporodott a sarokban. Mikor a házhoz értek, Scarlett felbotorkált a szobájába, és elővette az olvasóját. Letérdelt. Megpróbált imádkozni. Nem tudott. Csak valami szörnyű félelem volt a lelkében, valami elviselhetetlen tudata annak, hogy Isten a t>űnei miatt elfordult tőle. Házasembert szeretett, és el akarta venni a feleségétől, Isten azzal büntette, hogy megölte őt. Könyörögni szeretett volna, de nem jött egyetlen könnye. Mintha a szívére folyt volna mind, égető, forró csöppek. De egyet nem tudott a szeméről letörölni.
Kinyílt az ajtó, és bejött Melanie. Area olyan volt, mint fehér papirosból kivágott kis szív. Fekete haja gyászfátyol módjára keretezte. Szeme tág volt és rémült, mint az eltévedt gyermek szeme a sötétben.
− Scarlett − mondta, és kinyújtotta feléje két kezét −, meg kell bocsátanod, amit tegnap mondtam. Most már csak te vagy nekem... nincs senki másom, akihez fordulhatnék. Ó, Scarlett, tudom, hogy az én drágám meghalt.
Maguk sem tudták, hogyan, egyszerre csak egymás karjában sírtak. „Ashley meghalt, meghalt − gondolta Scarlett −, és én öltem meg azzal, hogy szerettem.” Feltört belőle a zokogás, és Melanie, aki egy kis vigaszt talált abban, hogy valaki együtt gyászol vele, még szorosabban ölelte magához.
− De legalább... − suttogta − de legalább... itt van... a kicsi...
„Nekem pedig − gondolta Scarlett, és olyan nagyon fájt a szíve, hogy nem tudott már féltékeny lenni −, nekem semmim sincs, semmi emlékem tőle, csak az a kétségbeesett pillantás, amikor elbúcsúzott.”

 

Az első jelentések így szóltak: eltűnt, valószínűleg halott, így jelent meg a veszteséglistán is a neve. Melanie vagy tízszer sürgönyözött Sloan ezredesnek, és végre hosszú levél érkezett tőle, telve őszinte részvéttel. Le volt írva benne, hogy Ashley néhány emberrel előőrsi szolgálatra ment, és egyikük sem tért vissza. Jelentés érkezett, hogy valami összecsapás volt a jenki arcvonal előtt. Moses az élete kockáztatásával kutatta át a környéket Ashley után, de nem találta meg a testét. Melanie most már egészen csendesnek és nyugodtnak látszott. Pénzt küldött Mosesnek, hogy jöjjön haza.
Mikor a jelentés úgy változott, hogy: „Eltűnt, valószínűleg fogságban”, nagy öröm és édes reménység fogta el az egész házat, Melanie-t alig lehetett hazacipelni a postahivatalból meg az állomásról. Minden vonattal híreket várt. Pedig beteg volt nagyon. Terhessége sokféle kellemetlen tünettel jelentkezett, és Meade doktor azt akarta, hogy feküdjön. De valami lázas nyugtalanság szállta meg, nem bírt otthon maradni. Éjszaka pedig Scarlett, mikor rég lefeküdt már, sokszor hallotta, hogyan járkál fel és alá a szobájában.
Egy délután eszméletlenül hozta haza Butler kocsin. Elájult a postahivatalban. Rhett arra járt, és észrevette a csoportosulást. Peter kint állt a kocsival. Rhett feltette Melanie-t a kocsiba, és hazakísérte. Karján vitte fel a lépcsőn szobájába, és míg az ijedt háznép ide-oda futkosott, és forró téglát, takarókat, whiskyt keresett, Rhett lefektette a párnákra.
− Mrs. Wilkes, ugye, gyermeket vár?
Ha Melanie nem lett volna ennyire gyönge, beteg, elgyötört, elájult volna erre a kérdésre. Még az ismerős asszonyokkal sem szívesen beszélt az állapotáról, és Meade doktor látogatása mindig keserves élmény volt számára. Hogy idegen férfi, kivált Rhett kérdezzen ilyent, elképzelhetetlen volt. De amint ott feküdt elbágyadtan, csak csöndesen intett. Nem érezte olyan borzasztónak, mert a férfi kedvesen, gyöngéden nézett rá.
− Akkor jobban kell vigyáznia magára. Ez a futkosás meg aggodalom semmire sem jó, és csak árt a kicsikének. Ha megengedi nekem, Mrs. Wilkes, felhasználom minden összeköttetésemet Washingtonban, és érdeklődöm férje után. Ha csakugyan elfogták, rajta lesz a neve a listákon, és ha nem, még a rossz hír is jobb a bizonytalanságnál. De meg kell ígérnie, hogy vigyáz magára. Különben, Isten nevére mondom, nem mozdítom a kisujjamat sem.
Rhett szavának állt. Soha nem tudták, hogyan és mi módon, de utánajárt a dolognak. Nem merték kérdezni, attól tartottak, kénytelenek lesznek megbizonyosodni arról, hogy milyen szoros összeköttetésben áll a jenkikkel. Egy hónapba telt, és megjött a hír, amely első pillanatban boldoggá tette őket, de aztán gyötrő aggodalommal töltötte meg a szívüket.
Ashley nem halt meg! Sebesülten fogságba került, és a jelentések szerint Rock Islandre vitték, egy illinoisi fogolytáborba. Első örömükben semmi másra nem gondoltak, csak arra, hogy él. De amikor aztán lecsendesedtek, egymásra néztek, és éppen olyan hangon mondták, hogy: Rock Islanden van, mintha ezt mondták volna: a pokolban. Mert mint ahogy Andersonville szálka volt az északiak szívében, éppen úgy borzadtak a déliek Rock Islandnek még a nevétől is, különösen ha hozzátartozóik voltak ott.
Amikor Lincoln visszautasította az ajánlatot, hogy a foglyokat kicseréljék, abban a reményben, hogy így hamarább vége a háborúnak, mert a Konföderációt a sok északi fogoly ellátása is terheli, ezer és ezer jenki volt Andersonville-ben. A Konföderációnak azonban már alig volt ennivalója, kötszere és orvossága a saját emberei számára is. Mi juthatott a hadifoglyoknak? Az, amit a katonák is ettek a fronton: kövér disznóhús és szárított borsó. Ettől aztán az északiak úgy hullottak, mint a legyek. Néha százat temettek egy napon. Mikor ezt északon megtudták, kemény intézkedéseket követeltek a déli hadifoglyokkal szemben. Azontúl sehol nem volt a foglyoknak olyan keserves sorsuk, mint Rock Islanden. Kevés élelem, három ember számára egy takaró, s a himlő, a tüdőgyulladás, a tífusz tizedelte őket. Azoknak, akik odajutottak, háromnegyed része elpusztult.
És Ashley ott van, ezen a rettentő helyen. Él, de megsebesült, és Rock Islandre vitték. Nem halt-e bele a sebébe, mióta Rhett értesítést kapott róla? Nem kapott-e himlőt? Nem fekszik-e lázasan, takaró nélkül?
− Ó, Butler kapitány, nincs valami mód rá... nem lehetne valakivel kicseréltetni? − könyörgött Melanie.
− Mr. Lincoln, a könyörületes és igazságos, aki könnyeket hullatott Mrs. Bisby öt elesett fia sírján, nem törődik a jenkik ezreivel, akik Andersonville-ben meghaltak − felelte Rhett. − Ki van adva a rendelet.
Csere nincs. És... én nem mondtam meg előbb, Mrs. Wilkes, a férjének lett volna alkalma, hogy kiszabaduljon, de nem használta fel.
− Hogyhogy? − kérdezte elképedve, hitetlenül Melanie.
− A jenkik az indiánok elleni harcokhoz soroznak a hadifoglyok között. Aki leteszi az esküt, és két évre beáll a csapatba, azt kiengedik, és nyugatra küldik. De Mr. Wilkes nem akart elmenni.
− De miért nem? − kiáltotta Scarlett. − Letehette volna az esküt, aztán megszökhetett és hazajöhetett volna...
Melanie váratlan erővel, villogó szemmel fordult hozzá.
− Hogyan tehetsz fel ilyet csak gondolatban is Ashleyről? Hogy elárulja a saját zászlóját, és aztán elárulja a másikat is, és esküt szegjen? Inkább tudjam, hogy holtan fekszik a fogolytáborban, mint hogy ilyesmit halljak róla. Büszke lennék rá, ha ott kellene pusztulnia. De ha ezt tette volna, nem tudnék ránézni többé. Természetes, hogy ilyen áron nem kellett neki a szabadság!
Mikor Scarlett az ajtóig kísérte Rhett Butiért, felháborodva kérdezte:
− Ha maga lenne ott & táborban, beállt volna a nyugati csapatba, hogy aztán hazaszökhessen?
− Természetes − felelte Rhett, és foga nevetően villant meg a bajusza alatt.
− Akkor hát miért nem tette ezt Ashley is?
− Mert ő úriember − mondta Rhett, és Scarlett, amint utána nézett, azon csodálkozott, hogyan lehet ezt a szót annyi gúnnyal és keserű megvetéssel kiejteni.

 

 

 

Harmadik rész

 

17

Eljött 1864 májusa. Forró, száraz idők voltak, a virágok bimbóban száradtak le. A jenkik Sherman vezérlete alatt újra betörtek Georgiába, Dalton fölött, száz mérföldnyire északnyugati irányban Atlantától. Az volt a hír, hogy itt kemény harcok lesznek. Atlanta és egész Georgia is tudta, hogy államuk annyira fontos a Konföderáció számára, hogy Johnston tábornok nem engedheti meg egyetlen jenkinek sem, hogy az állam határai között maradjon. Ez az állam volt a magtár, a gépgyár és a lőporraktár az egész Konföderáció számára. Itt készült a legtöbb fegyver és lőszer, no meg persze a legtöbb gyapot− és gyapjúholmi. Atlanta és Dalton között volt Rome nagy ágyúraktárával és iparával, és ezen a környéken voltak a legnagyobb vasgyárak. Magában Atlantában nemcsak a revolver− és nyereggyárak és egyéb felszerelések gyárai voltak, hanem a legfontosabb egyéb iparok is, raktárak és az óriási kórházak. Persze Atlantában volt a négy vasútvonal elágazásának csomópontja is, amelytől a Konföderáció élete függött.
Atlanta nem aggodalmaskodott túlságosan a daltoni harcok miatt. Ez a hely csak néhány mérföldnyire volt délkeletre Chickamaugától. Egyszer már visszaverték őket a hegyek körül, majd visszaverik másodszor is. Tennessee-ben három éve folyt már a háború, és az emberek hozzászoktak, hogy olyan távolinak gondolják a harcteret, mint Virginia vagy a Mississippi. Különben is, Atlanta és a jenkik között ott állt Johnston generális a katonáival, és mindenki tudta, hogy Jackson halála óta Johnston a legkitűnőbb hadvezér Lee után.
Meade doktor adott legpontosabb kifejezést a közvéleménynek egy meleg májusi estén, Pittypat néni házának verandáján ülve. Azt mondta, hogy Atlantának nem kell félnie,· mert Johnston generális úgy áll a hegyekben, mint egy acélgát. A többiek, amint ott ültek a hintaszékekben a sötétedő félhomályban, s nézték, amint a legyek repdesnek a lámpa körül, csöndesen hallgatták. Mindenkinek nehéz teher volt a szívén. Mrs. Meade, kezét Phil karján nyugtatva, remélte, hogy férjének igaza van. Tudta, ha a hadszíntér közelebb kerül, el kell mennie Philnek is. Most már tizenhat éves volt, és belépett az önkéntes őrcsapatba.
Fanny Elsing, aki Gettysburg óta sápadt volt, és üres szemekkel nézett a világba, megkísérelte, hogy kiűzze agyából azt a gyötrő képet, amelyet már hónapok óta maga előtt látott, Dallas hadnagy képét, amint a marylandi visszavonulásnál a hosszú, borzalmas úton haldoklik a rázós ökrös szekéren.
Carey Ashburn százados béna karja ismét fájt, de még nyomasztóbban hatott rá az, hogy láthatóan sikertelenül udvarolt Scarlettnek. Ez volt a helyzet, amióta csak híre érkezett, hogy Ashley fogságba esett, bár a százados természetesen nem érthette az összefüggést a fogságbaesés és udvarlásának visszautasítása között.
Scarlett és Melanie Ashleyre gondoltak, mint mindig, ha valami sürgős munka vagy elkerülhetetlen beszélgetés le nem foglalta őket. Scarlett keserűen, bánatosan gondolta: bizonyosan meghalt már, különben hírt kaptunk volna róla. Melanie igyekezett legyőzni magában a félelmet, és újra és újra ismételgette a lelke mélyén: nem halhat meg, nem halhatott meg, érezném, ha meghalt volna. Rhett Butler a legsötétebb sarokban hevert elnyúlva a székén, hosszú lábait hanyagul egymásra vetve, sötét arcával teljes homályban. Karjai között elégedetten és boldogan aludt a kis Wade, kezében egy tisztára lerágott csonttal. Ha Rhett itt volt, Scarlett mindig megengedte Wade-nek, hogy fennmaradhasson, mert a félénk gyermek nagyon szerette Őt, és ami még különösebb volt, mintha Rhett is szerette volna a kisfiút. Pittypat néni nem gondolt semmire. Fájt a gyomra. A kakas, amelyet vacsorára ettek, kemény húsú, vén állat volt.
Ezen a napon jutott a néni arra az elhatározásra, hogy jobb lesz, ha idejekorán megsütik a patriarchát, mielőtt megölné a búbánat immár az utolsó szálig elfogyasztott háreme után. Napok óta ott búsult már az üres tyúkól körül, és még kukorékolni sem volt kedve. Miután Peter bácsi kitekerte a nyakát, Pittypat nénit bántani kezdte a lelkiismeret, hogy önző módon egyedül egyék meg, mikor annyi jó ismerős nem evett már pecsenyét hetek óta. Ajánlotta, hogy hívjanak vacsorára vendégeket. Melanie, aki már az ötödik hónapban volt, és hetek óta nem járt sehova, szinte elszörnyedt. De a néni most az egyszer makacskodott. Mikor kakast sütnek a mai nehéz időkben, igazán nem lenne szép, hogy ne juttassanak belőle a jó ismerősöknek. Melanie kapcsolja kicsit szűkebbre a fűzőjét, és senki sem fog észrevenni semmit, úgyis sovány és lapos.
− De nénikém, én nem kívánok embert sem látni, mikor Ashley...
− Hiszen Ashley... nem kell gyászolni Ashleyt − dadogott a néni, aki a lelke mélyén biztosra vette, hogy Ashley rég meghalt. − Csak jót fog tenni egy kis társaság.
Pittypat néni tehát meghívta a vendégeit, és az utolsó pillanatban még valaki megérkezett, bár nem várta és nem is örült neki.
Éppen amikor a kakas sülni kezdett, és kellemes illattal töltötte be a házat, Rhett Butler jött vissza valami titkos útjáról és kopogott az ajtón, nagy doboz cukorkával a hóna alatt és sok kedves bókkal a nyelvén. Mit lehetett tenni? Nem küldhették haza vacsora nélkül, bár Pittypat néni jól tudta, hogyan gondolkoznak róla a doktor meg a felesége. Az utcán nem álltak volna vele szóba. De így, hogy ismerősnél találkoztak, udvariasan viselkedtek mindnyájan. Ha másért nem, Melanie kedvéért, aki mióta híreket szerzett Ashleyről, nyíltan a pártfogásába vette, és kijelentette, hogy amíg ő él, mindig szívesen látja a háznál, akármit mondanak is a többiek.
Pittypat néni aggodalma enyhült kissé, mikor látta, hogy Rhett jó hangulatban van, és csöndesen viselkedik.
A vacsora minden baj nélkül folyt le. Fejedelmi lakoma volt. Carey Ashburn egy kevés teát hozott, egy fogoly jenki tiszt dohány szelencéjében találta. Mindenkinek jutott egy csészével. Kissé dohányízű volt, de nagyon jó. A vén kakasból is kapott ki-ki egy darabot, kukoricakását főztek mellé eleget, és szárított körtét meg rizst és mártást. Kissé híg volt a mártás, mert nem volt búzaliszt a háznál, hogy beránthatták volna. Csemegének édes burgonyapástétomot kaptak, és Rhett cukorkás dobozát is körülkínálták. Mikor aztán Rhett valódi havanna szivarral kínálta meg az urakat a szederből préselt bor mellé, mindenki kijelentette, hogy ilyen lukulluszi lakomában rég nem volt része.
A hölgyek kiültek a verandára, és csakhamar az urak is odatelepedtek. A háborúra terelődött a szó. Akármiről beszéltek ebben az időben, a háború volt mindennek az alapja, kezdete és vége. Hadirománcok, hadiházasságok, halál a kórházakban és a harctereken, összetűzések, csaták, menetelések, bátorság, gyávaság, jókedv, szomorúság, kétség és remény, mindig újra és újra remény, szilárd remény a vereségek ellenére...
Ashburn kapitány elmondta, hogy jelentkezett harctéri szolgálatra, és Daltonba megy. Az asszonyok odanéztek béna karjára, és a sötétben titkon letörölték büszke és meghatott könnyeiket.
− Hamar hazajössz − mondta a doktor, és egyik karjával átölelte a fiút. − Még egy kis verekedés lesz odafenn, és a jenkik szépen visszamennek Tennessee-be. Nem kell félnünk, hölgyeim, a jenkik közelségétől, mert Johnston serege úgy áll a hegyekben, mint valami acélgát. Igen, acélgát − ismételte.
Az asszonyok elégedetten bólogattak. Amit a doktor kimondott, azt mindenki szentírásnak tartotta. Ha ő úgy gondolja, hogy Johnston generális acélgát, akkor acélgát. Csak Rhett szólalt meg. Pedig olyan csöndesen ült mostanáig az alvó kisfiúval az ölében.
− Úgy hallom, Shermannak több mint százezer embere van.
A doktor kurtán felelt neki. Nagyon keményen fegyelmezte magát, de nehezen ment, mióta meglátta, hogy ő is itt van. Csak a háziasszony iránti tisztelet óvta meg attól, hogy nyíltabban ki ne mutassa ellenszenvét.
− És aztán? − vakkantott a kapitányra.
− Ashburn kapitány úr az előbb említette, hogy Johnstonnak összesen negyvenezer katonája lehet, beleszámítva a szökevényeket is, akiket visszahívtak.
− Kérem − mondta a doktorné méltóságteljesen −, a Konföderáció seregében nincsenek szökevények.
− Bocsánat − felelte alázatos hangon Rhett. − Azokat gondolom, akik szabadságra mentek, és elfelejtettek visszatérni, meg azokat, akik megsebesültek, de utána a régi munkájukat folytatták és elvégezték a tavaszi szántást.
Mrs. Meade az ajkába harapott, Scarlett majdnem elnevette magát, mert Rhett ügyesen felelt. Mindenki tudta, hogy százszámra bujkálnak a szökött katonák a mocsarakban és a hegyek között. Voltak olyanok, akik kijelentették, hogy ez az urak háborúja, és a szegényeknek semmi közük hozzá. De voltak olyanok is, akik három éven át hiába várták, hogy szabadságra mehetnek, és akik elkeserítő leveleket kaptak hazulról: „Éhesek vagyunk.” „Nem lesz termés ebben az évben, nincs aki szántana és vetne.” „A kerületi biztosok elvisznek mindent, és hónapok óta nem küldtél pénzt. Szárított körtén tengődünk.”
Mindig ugyanaz a szörnyű kórus: éhesek vagyunk! „Éhesek vagyunk! A feleséged, a gyermekeid, öreg szüleid. Mikor lesz már vége? Mikor jössz haza?”
Amint a vezetőség beszüntette a szabadságolásokat, ezek a katonák nem sokat kérdeztek senkit, egyszerűen hazamentek, és felszántották, bevetették földjeiket, kijavították a kerítést, megigazították a háztetőt. A tisztek tudták előre, hogy kemény napok következnek. Megértették a helyzetet. Írtak ezeknek az embereknek, hogy jöjjenek vissza, nem lesz bántódásuk. Mikor a katonák látták, hogy otthon úgy-ahogy rendben van megint minden, visszamentek verekedni.
Meade doktor sietve áthidalta a kényes és kínos csendet. Hideg volt a hangja:
− Butler kapitány nem veszi számításba, hogy a jenkik számbeli fölénye nem sokat jelent. Egy konföderációs katona tíz jenkivel felér.
A hölgyek bólintottak.
− Ez már a háború elején kiviláglott − hajtott fejet Rhett. − És bizonyára most is úgy van, feltéve, hogy a konföderációs katona kap töltényt a puskájába, cipőt a lábára és ennivalót a gyomrába. Ugyebár, Ashburn kapitány?
Lágy volt a hangja, szinte bocsánatkérő. Carey Ashburn szerencsétlennek érezte magát. Zavartan nézett körül. Ő is gyűlölte Rhett Butiért, de hazudni nem tudott. Éppen azért helyeztette át magát újra a frontra, mert megérezte azt, amit a polgári lakosság nem látott, hogy a helyzet halálosan komoly. Volt sok hozzá hasonló derék ember, falábon bukdácsoló, ujjatlan kezű, félkarú, aki a postai, irodai, kórházi segédszolgálatból egyszerre újra a frontra kívánkozott. Tudták, hogy Lee tábornoknak minden emberre szüksége van.
Ashburn nem felelt, de dr. Meade mennydörgött, egészen szabadjára engedte indulatait.
− Embereink harcoltak azelőtt is cipő nélkül és élelem nélkül, mégis győztek a csatákban. És újra harcolni fognak. Én mondom magának, Johnston tábornokot nem lehet kimozdítani mostani állásaiból. A hegyszorosok mindig jó menedéket adtak, és az erős várak ősidők óta védelmet nyújtottak a beözönlő népek elien. Gondoljon csak, mondjuk, Thermopülaira!
Scarlett agya erősen dolgozott, de Thermopülai semmit sem jelentett számára.
− Thermopülainál elestek az utolsó szál emberig, ugyebár, doktor? − kérdezte Rhett, és ajka remegett az elnyomott nevetéstől.
− Meg akar sérteni, fiatalember?
− Doktori Bocsássa meg, félreértett. Én csak felvilágosítást kértem, mert az ókori történelemre nem emlékszem elég jól.
− Ha kell, hadseregünk katonái meghalnak az utolsó szálig, de nem engedik meg, hogy a jenkik tovább behatoljanak Georgiába − vágta oda kurtán a doktor. − De erre sem lesz szükség. Egyetlen rohamban kiverik őket egész Georgiából.
Pittypat néni gyorsan felállt, és arra kérte Scarlettet, énekeljen és zongorázzon valamit. Látta, hogy a beszélgetés örvényes vizekre téved. Tudta előre, hogy baj lesz, ha Rhett Butler itt van. Hogy kezdte a veszekedést, sohase tudta, de egyszerre csak mindenki kiabált körülötte. Jaj, jaj! Minek is tetszik Scarlettnek ez az ember? És miért védi Melanie is olyan nagyon?
Scarlett engedelmesen bement a nappaliba. Csend lett a verandán. De a csendben szinte lüktetett az ellenérzés Rhett Butlerrel szemben. Hogy lehet nem hinni Johnston tábornok verhetetlenségében? Hinni, az is szent kötelesség. És akik annyira árulók, hogy nem hisznek, legalább tartsák a szájukat.
Scarlett megütött néhány billentyűt, aztán édesen, bánatosan csengett fel a hangja. Egy népszerű dalt énekelt.

Fehér, meszelt falak közé
Hol haldoklók és holtak feküsznek,
Bevitték egy napon a mi
Egyetlen, drága kedvesünket.
A kedvesünket ...
Fiatal Édes arcán bátorság fénye,
Ez ifjú arcra hull reá
A föld ...
Lehull az örök éjbe.
Aranyszín fürtje nedvesen
A homlokára ...

Fanny Elsing félig felemelkedett a helyéről, és gyenge, fojtott hangon sikoltott bele az énekbe:
− Ne... valami mást...
A zongora hirtelen elhallgatott. Scarlett leejtette a két kezét az ölébe. Aztán erőt vett zavarán, és gyorsan a Szürke egyenruha ... című dal elejét kezdte játszani, de tévetegen hagyta abba, mert eszébe jutott, hogy ennek is rossz a vége. Újra csend lett... nem tudta, mit játsszon. Ahány dal az eszébe jutott, mindenikben halál volt, elválás, bánat.
Rhett nesztelenül felállt, a kis Wade-et Fanny ölébe fektette, és bement hozzá a nappaliba.
− Játssza azt: Édes kentuckyi otthonom − mondta halkan. És Scarlett hálásan kezdte játszani a dalt. Kissé bizonytalan szopránhangját Rhett mély, zengő basszusa kísérte, s mire a második versszakba fogtak, a verandán megkönnyebbülten lélegzett fel mindenki. Bár a Jóisten a megmondhatója, ez sem volt valami vidám ének.

Visszük a terhünk, botlik a lábunk,
Köveken, sívó homokon,
Nem baj, ha nincs fény, csak hozzád érjünk,
Édes kentuckyi otthonom ...

 

Dr. Meade jóslata bevált − már amennyire bevált. Johnston szilárdan állt száz mérföldnyire Atlantától Dalton felett a hegyekben, biztosan, mint egy acélsorompó. Olyan tántoríthatatlanul állt, és olyan keserves csalódást okozott Shermannak abban a vágyában, hogy áttörjön a völgyeken Atlanta felé, hogy a jenkik végül is visszahúzódtak, és haditanácsot tartottak. Frontális támadással nem tudták áttörni a szürke vonalat, ezért hát az éjszaka leple alatt áthágtak a hegyeken, félkörben megkerülték a déli állásokat abban a reményben, hogy hátba támadhatják Johnstont, sőt Resacánál, Daltontól tizenöt mérföldre elvághatják mögötte a vasútvonalat.
Nagyon értékes sínpár volt veszélyben, azt védeni kellett. A konföderációsok tehát kimásztak kétségbeesetten védett árkaikból, és csillagfény világánál erőltetett menetben, a közvetlen országúton vonultak Resaca alá. Amikor a jenkik kiözönlöttek a hegyek közül, és meg akarták rohanni a vasútvonalat, a déli csapatok már készenlétben álltak, beásták magukat, erődítéseik voltak, az ágyúk fel voltak állítva, a szuronyok csillogtak, ugyanúgy, mint az előző hadállásban.
A sebesültek hírét hozták, hogy Johnston tábornok Resacába vonult vissza. Atlanta meg volt lepve, és kissé nyugtalanul figyelt fel. Mi ez? Mintha a nyári égen kis, fekete felhő jelent volna meg, amelyből még nagy vihar lehet.
Johnston kétségbeesetten verekedett Resacánál, és sikerült visszaűznie az északiakat. De Sherman újra ravasz fogáson törte a fejét, és megint csak oldalt került.
A Konföderáció katonái menetelés közben aludtak, nem bírtak már gondolkozni sem. Ha azonban volt egy-egy világos pillanatuk, csak az volt az eszükben, hogy megbíznak a hadvezérükben, és engedelmeskednek neki. Nem volt elég emberük hozzá, hogy az állásokat is tartsák, és emellett kivédjék Sherman oldaltámadásait is. Valahányszor harcra került a sor, győztek. De azért hátrálni kellett. Hogy mi lesz ennek a vége, hol állnak meg, azt nem tudták. Az öreg Joe tudja, mit csinál, és ez elég volt nekik. Mesterien hajtotta végre a visszavonulást, mert kevés embert vesztett, míg az északi sereg annál többet. És a vasúti vonal még mindig az övék volt. Sherman egy ujjal sem nyúlhatott hozzá.
Igen, még övék volt a karcsú, halványan fénylő vas ikerpár, a kettős sín, mely kanyarogva nyúlt el a holdfényben. A haldoklók utolsó pillantása ezt érte, éjszaka a bizonytalan félhomályban és nappal a vakító, izzó sugárban, amint remegett fölöttük a meleg levegő.
És amint vonult a sereg, előttük vonultak a menekülők. Ültetvényesek és szegény földönfutók, feketék és fehérek, asszonyok és gyermekek, öregek és haldoklók, nyomorékok és sebesültek, áldott állapotban levő asszonyok, mind ott vonultak Atlanta felé. Vonaton, kocsin, szekéren, lóháton és gyalog, cókmókjaikat cipelve, öt mérföldnyivel a katonaság előtt. Meg-megálltak, minden pillanatban remélték, hogy a jenkiket kiverik, és ők mehetnek vissza. De nem volt visszatérés... A szürke sereg üres falvakat talált, elhagyott farmokat, magányos kunyhókat nyitott ajtóval. Itt-ott egy magányos asszony otthon maradt rémült rabszolgáival, s kiállt velük az útra, hogy várja a katonákat. Nagy csöbrökben vizet hoztak, hogy inni adjanak nekik, kötszert és vásznat, hogy sebeiket bekötözzék, ásót, hogy az elesetteket eltemessék saját családi temetőkertjükbe. De a legtöbb helyen elhagyatottan feküdt a napfényes völgy, és a gondozatlan vetések ott perzselődtek a földeken.
Az északiak kék vonala pedig, kígyó módra, egyre csúszott előre.
New Hope-nál teljes tizenegy napig állt a harc. Elkeseredetten. Véresen. Aztán Johnston újra észrevette, hogy be akarják keríteni, és újra hátrálnia kellett.
Igen nagyok voltak a déliek veszteségei New Hope-nál. Atlantába egész vonatok jöttek, zsúfolva sebesültekkel és haldoklókkal. Most megrémült a város. Soha nem láttak még ennyi vért. A kórházakban nem volt egy talpalatnyi üres hely. Az üres bolthelyiségek padlóján, a raktárak gyapotbáláin is sebesültek feküdtek. Minden szálló, kiadó szoba, magánház tele volt vérző katonával. Pittypat nénihez is beszállásoltak néhányat, hiába tiltakozott, hogy nem illő dolog idegen férfiaknak ott aludni, ahol csak három magányos asszony él, hozzá még az egyik áldott állapotban van. Melanie azonban szűkebbre kapcsolta egy kissé a fűzőjét, magasabbra kötötte a derekán a kötényt, és beengedte a sebesülteket a házba. A konyhán örökké égett a tűz, egyre főztek és ágyaztak, egyre mostak, kötszert tekertek, és tépést készítettek. A hosszú, meleg nyári éjszakákon nem volt csend. Nem lehetett aludni, mert a szomszéd szobából behallatszott a lázas betegek dadogó nyöszörgése.
Végtére is nem bírt több sebesültet elhelyezni a város, és az újabb vonatokat továbbküldték Macon és Augusta felé.
Jöttek a menekülők is. Teljes lett a fejetlenség a városban. A kis fekete felhőből egyszerre hatalmas viharfelleg lett, és hideg, dermesztő szél kezdett fújni.
Senki sem vesztette el hitét a katonákban, de senki sem bízott a tábornokban többé. New Hope csak harmincöt mérföldnyire van Atlantától! A tábornok hatvanöt mérföldnyire engedte magát visszaszorítani georgiai földön három hét alatt! Miért nem állt eléjük, és kergette vissza őket? Bolond? Vagy áruló? Az atlantai szakállas haditudósok apróra el tudták mondani, hogyan intézhették volna jobban a dolgokat, és le is rajzolták a kávéházakban az abroszra. Mikor Johnston tábornok helyzete egyre nehezebb lett, kétségbeesetten üzent Brownhoz, hogy engedje ki hozzá ezeket az urakat, az Önkéntes őrsereg tagjait. De mindenki biztonságban érezte magát. Ha Jeff Davisnek nem teljesítették a kívánságát, miért menjenek ki Johnston kérésére?
Harc és visszavonulás! Harc és visszavonulás! Huszonöt nap alatt hetven mérföldnyire vonultak vissza a déliek, és naponta harcban álltak. New Hope mögöttük állt, kába, lidércnyomásos emlék maradt csupán, hőség, por, éhség, fáradtság, menetelés a rossz vörös úton, cuppogó lépdelés a vörös sárban, visszavonulás, beásás, harc, aztán újra ugyanez. Ez maradt emlékül. New Hope egy letűnt élet lidércnyomása maradt csak, és ez volt Big Shanty is, ahol visszafordultak, és pokolian harcoltak a jenkikkel. Noha úgy harcoltak, hogy a mezők kékek voltak az elesett jenkiktől, egyre több jenki volt, friss, abban a percben harcbavetett, és messziről egyre látszott a kék vonal, ahogyan felvonultak a konföderációsok ellen, a vasútvonal ellen és − Atlanta ellen.
Kennesaw hegyén, a kis Marietta város közelében, megásták újra lövészárkaikat, és felcipelték ágyúikat a meredek szakadékok között. Izzadó, elfulladó férfiak vonszolták a nehéz vasat, mert öszvér nem tudta volna ott megvetni a lábát. A küldöncök és sebesültek megnyugtató híreket hoztak Atlantába. Kennesaw bevehetetlen. A jenkik nem vethetik ki innen őket, de most már a bekerítés is nehéz lenne, mert az ágyúcsövek minden oldalra lenéztek a hegy körül. Atlanta könnyebben lélegzett, de...
De Kennesaw hegye már csak huszonkét mérföldnyi távolság a várostól...
Amikor az első sebesültek érkeztek meg Kennesaw hegyéről, Mrs. Merriwether kocsija megállt Pittypat néni háza előtt reggel hét órakor. Hallatlan! Ilyen korán! A néger Levi bácsi leugrott a bakról, és bejött a hírrel, hogy Scarlett azonnal öltözzön fel, és jöjjön a kórházba. Fanny Elsing és a Bonnell lányok, akiket szintén hajnali álmukból ráztak fel, ott ásítoztak már az ülésen, és Elsingék fekete dajkája összegörnyedve bújt meg a bakon, ölében nagy kosár frissen mosott kötszerrel.
Scarlett nem valami szívesen ment, mert az éjszaka hajnalig táncolt az önkéntes őrsereg estélyen, és fájt a lába. Magában csöndesen szidta a fáradhatatlan és könyörtelen Mrs. Merriwethert, a sebesülteket meg mindenestől az egész Konföderációt, mialatt Prissy begombolta rajta legócskább kalikóruháját, amelyet a kórházban használt. Lenyelt gyorsan egy-két korty keserű, pörkölt árpalevet, amit kávé helyett ittak, s evett egy kis száraz édesburgonyát, aztán ment ki a többihez.
Beteggé tette már az egész ápolás. Elhatározta, hogy még a mai napon bejelenti Mrs. Merriwethernek, hogy hazautazik. Az anyja írt érte. De Mrs. Merriwether csak ránézett keményen, és így szólt:
− Egy szót se halljak erről többet, Scarlett Hamilton! Még ma írok az anyádnak. Megírom, hogy szükségünk van rád. Tudom, hogy meg fog érteni. Vedd fel a kötényedet, és indulj. Meade doktornak kell valaki, aki segítsen a kötözésnél.
„Még csak ez hiányzott − gondolta Scarlett megszeppenve. − A mama azt fogja írni, hogy maradjak itt, és segítsek.”
Utálta a kórházat, a rossz szagokat, a tetűt, a fájó, mosdatlan testeket. Ha volt valami romantika és újdonság valaha az ápolásban, egy éve nem érezte már. Ezek a mostani sebesültek nem voltak sem kedvesek, sem szemrevalók. És a legtöbb haldoklott.
Meleg volt. Rajokban jöttek be a legyek a nyitott ablakon. Kövér, lusta legyek, örökös zümmögésük, tolakodásuk jobban megkínozta a sebesülteket minden fájdalomnál. A bűz és a kín egyre növekedett körülötte, mint egy árvíz. Izzadság itatta át frissen vasalt ápolóköpenyét, amint dr. Meade-et követte körútján, egy tállal a kezében, amelybe a gennyes vattát dobálták.
Szüntelenül émelygés és rosszullét gyötörte, igyekezett nem hányni, amikor az orvos kése belevágott élő emberek eleven húsába. Még rettenetesebb, volt az ordításokat hallani az operációs teremből, ahol karokat és lábakat vágtak le. És gyötrő volt nézni azokat a betegeket, tehetetleneket, akik rémült tekintettel, elfehéredett arccal vártak sorukra, hogy az orvos ugyanazt elvégezze rajtuk, ami azzal történik, aki bent kiabál. Várni a szörnyű szavakra:
− Sajnálom, fiú, de ezt a kart le kell vágni. Tudom, tudom, de nézz erre a halálos vörös vonalra. Nincs mentség, vágni kell.
Olyan kevés kloroform volt már csak, hogy a legnehezebb műtétekre kellett tartogatni, és az ópium is ritka kincs volt, inkább arra használták, hogy a haldoklókat fájdalommentesen a halálba segítsék, és nem arra, hogy az élők fájdalmait enyhítsék. Kinin és jód egyáltalán nem volt.
Bizony Scarlett beteg volt mindettől, és aznap reggel is azt kívánta, hogy bárcsak lenne olyan kifogása, mint Melanie-nek, azt mondhatná, hogy másállapota miatt nem segíthet. Körülbelül ez volt az egyetlen kifogás, amelyet társadalmilag elfogadtak, ha valaki nem vett részt az ápolásban.
Mikor végre elérkezett a déli szünet, Scarlett letette a kötényét, és csendesen kisompolygott a kórházból, mialatt Mrs. Merriwether mit sem sejtve szorgalmasan írta a levelet egy szegény írástudatlan katona tollbamondása után. Érezte, hogy nem bírja tovább. Tudta, ha a déli sebesültvonat megérkezik, késő estig itt tartják, talán anélkül, hogy az evéshez is ideje lenne.
Gyorsan leszaladt a Barackfa utcáig, nagy lélegzettel nyelve a szabad, tiszta levegőt. Ott állt a sarkon, és tétovázott, mit tegyen most. Szégyellt volna hazamenni, de arra el volt határozva, hogy a kórházba nem megy vissza. Akkor ért oda Rhett Butler.
− Lám, lám, a favágó kislánya, aki eltévedt az utcán − tréfált Rhett, amint végignézett az agyonfoltozott levendulaszínű kalikóruhán.
− Hallgasson! − förmedt rá Scarlett. − Inkább vigyen el valahová, ahol nem lát meg senki. Nem akarok visszamenni a kórházba, ha fel is akasztanak érte! Nem bánom! Mit tehetek én a háborúról? Nem én kezdtem, és nem értem, miért kell nekem halálra dolgoznom magam. Különben is...
− Áruló! Szent Ügyünk árulója!
− Bagoly mondja verébnek, hogy nagy fejű! Segítsen be a kocsiba. Nem bánom, hová visz. Csak vigyen el innen.
Rhett leugrott a kocsiról, és Scarlettnek egyszerre az jutott az eszébe: milyen jó érzés végre ép, egészséges férfit látni, aki jóllakott, rendes ruhában van, frissen borotválkozott és tiszta. Rhett olyan volt, mintha a kerek világon semmi bánat, semmi gond nem bántaná, s ez maga is nagy dolog volt ezekben a szomorú napokban, amikor mindenki lehorgasztott fejjel járt. Könnyű mozdulattal, mosolyogva segítette fel Scarlettet a kocsijába.
− Kis szélhámos − mondta Rhett, mialatt kézbe vette az ostort. − Persze egész éjszaka táncol a katonákkal, rózsát meg szalagot ad nekik, és szendén mondogatja, hogy az életét is feláldozná a Szent Ügyért, másnap aztán, ha néhány sebet kell kimosni, sietve otthagyja a zászlót.
− Nem beszélhetne valami másról? És nem hajthatna gyorsabban? Nem kell egyéb, mint hogy Merriwether nagypapa kijöjjön a boltjából, meglásson, és szóljon az öregasszonynak.
Rhett ostorával a lóra suhintott, és gyors ügetéssel fordultak be a legközelebbi utcába. A sebesültvonat most érkezett. Scarlettet egy cseppet sem furdalta a lelkiismeret. Mélységes megkönnyebbülést érzett, hogy sikerült megszöknie.
− Belebetegedtem már abba a vén kórházba − mondta, s elrendezte a ruhája ráncait, és szorosabban megkötötte a kalapja szalagját. − És mindennap több és több a sebesült! Ez is Johnston tábornok hibája. Ha megállt volna a sarkán Daltonban, akkor most nem...
− Gyermek! Mit tudja maga, mit csinált Johnston tábornok! Ha Daltonban marad, Sherman lelövi az utolsó szál emberét is, de előbb elfoglalja a vasúti sínt, márpedig a vasútért történik minden.
− Bánom is én − vonta meg a vállát Scarlett. Neki ugyan hiába magyaráztak ilyesmit. − Azért mégis az ő hibája.
− Maga is csak olyan, mint a többiek? Maga is a vérét követeli, mert nem tud csodát tenni szegény? Hat héttel ezelőtt szentségtörés volt egy szót is szólni ellene, most meg Júdásnak kiáltják ki. Édes lelkem, Sherman-nak kétszer annyi embere van, mint Johnstonnak. Johnston megérdemelné, hogy győzzön, mert nagy hadvezér és derék ember. De ha védeni akarja a vasutat, nem tehet mást, mint hogy hátráljon. Nem engedheti meg magának, hogy akár egyetlen embert is veszítsen, feltétlenül erősítést kell kapnia. Erre mit kapott? Brown tábornok kedvenceit, a polgárőrséget. Képzelheti, hogy ez micsoda segítség lesz.
− Csakugyan kimegy a milícia és a polgárőrség a frontra? Nem is hallottam még. Honnan tudja?
− Híre jár. Vonaton érkezett a hír ma reggel. A milíciát és a polgárőrséget is el kell küldeni Johnston tábornok megerősítésére. Bizony, Brown dédelgetett kedvencei is lőporfüstöt szagolnak végre. Azt remélték, sohase kerül sor arra, hogy csakugyan fegyvert ragadjanak. A kormányzó határozottan megígérte nekik. De hát ez az egész olyan, mintha egy jó tréfa volna csak. Azt hitték, bombabiztos helyen vannak, hiszen a kormányzó még Davis követelésére is megtagadta, hogy elküldje őket Virginiába. Azt a kifogást hozta fel, hogy itthon kell védeniük a saját államukat. Ki gondolta volna akkor még, hogy a háború majd idejön hozzájuk és tényleg kénytelenek lesznek védeni az államukat?
− Hogy tud ezen nevetni? Maga igazán kegyetlen. Gondoljon az öregurakra és kisfiúkra, akik a polgárőrségben vannak. Képzelje el, hogy Meade doktor tizenöt éves fia, Phil, együtt menetel majd Merriwether nagypapával és Henry Hamilton bácsival.
− Nem a kisfiúkról és a mexikói háború hadastyánjairól beszélek, azokra gondoltam, akik mint a huszonöt éves Willie Guinan, tetszelegnek az egyenruhában, csörömpölnek a kardjukkal, de...
− Maga is itthon van!
− Ha azt hitte, hogy ezzel megbánt, tévedett. Nem viselek egyenruhát, nem csörgők a kardommal, és a Konföderáció hadisikerei vagy balsikerei egyáltalán nem érdekelnek. Éppen ezért nem megyek meghalni sem a polgárőrséggel, sem bármilyen hadsereggel. West Pointnál éppen elegem volt a haditettekből, elég lesz egész életemre. Nem mondom, sok szerencsét kívánok Lee tábornoknak és az öreg Joe tábornoknak is. Segíteni azonban már nem tudnak egymásnak, mert Lee-t Virginiában foglalkoztatják a jenkik. Johnston tehát kénytelen megelégedni azzal, amit innen küldenek, habár jobbat érdemelne. Sajnos megint vissza kell vonulnia, ha meg akarja védeni a vasútvonalat. És jegyezze meg, amit mondok. Ha kiemelik végleg a hegyek közül, és itt, a síkságon kell helytállnia, széjjelmorzsolják. Figyeljen rám! Ha kiteszi a lábát a hegyek közül, itt a síkságon le fogják vágni az egész seregét!
− Itt?! − kiáltotta Scarlett. − De hiszen a jenkik nem jöhetnek ilyen messzire...
− Kennesaw csak huszonkét mérföldnyire van, és fogadok magával...
− Rhett... nézze... Kik jönnek ott? Micsoda tömeg! Nem katonák... De hiszen ezek négerek!
Nagy, vörös porfelhő közeledett az úton, s a porfelhőből száz és száz láb topogása és éles, gondtalan, vidám néger éneklés hangzott. Valami himnuszt fújtak teli tüdővel. Rhett oldalt állt meg a kocsival, az útszélen. Scarlett kíváncsian nézte, amint az izzadó négerek vállukon kapával és ásóval menetelnek egy tiszt vezetésével a város felé.
Egyszerre egészen odafordult. Az első sorokban széles, fekete hátat látott meg. Igazi ébenfekete óriást. Könnyedén, rugalmasan lépett, mint valami hatalmas vad, fehér foga messziről villogott. Ez nem lehet más, mint Sam, Tara előmunkása. De mit akar itt Sam, ilyen messzire otthonról, különösen most, mikor nincs az ültetvényen felügyelő, és ő Gerald jobbkeze?
Amint félig felemelkedett az ülésen, hogy jobban lásson, az óriás is meglátta őt. Abbahagyta az éneket. Fülig ért a szája örömében. Megállt, és egyenesen a kocsi felé tartott.
A sorok összezavarodtak. A négerek megálltak. Sam rohant a kocsi felé, utána vagy három néger. A katonatiszt dühösen ordítozott:
− Vissza a sorba, emberek! Vissza, mondom, mert... Jó reggelt, Mrs. Hamilton. Jó reggelt. Lám, lám, ilyen lázadásokat szítnak a szép asszonyok? Pedig éppen elég bajom volt már ezekkel a fickókkal.
− Ó, Randall kapitány, ne bántsa őket. Hiszen a mieink! Ez Sam, az előmunkásunk, ez Éliás, ez Apostol, ez meg Próféta, mind Taráról valók. Persze hogy idejönnek, mikor megláttak. Hogy vagytok, fiúk?
Mindenikkel kezet fogott, apró, fehér keze eltűnt a hatalmas fekete mancsokban. A négy szálas néger arca szinte kettényílt, amint ránevettek. Büszkék voltak, hogy a többiek látják, milyen csinos, fiatal úrasszonyuk van nekik.
− Mit csináltok ti itt, ilyen messze Tarától? Talán bizony elszöktetek, és most elfogtak benneteket?
Hangosan hahotáztak mindnyájan a tréfán.
− Nem szöktünk mi el, nem is szöknénk sohasem − mondta Sam. − De jöttek a katona urak, és elvittek, mert mi négyen voltunk a legerősebbek Tarán. Különösen engem mindenáron el akartak vinni, merthogy énekelni is jól tudok. Úgy ám! Frank Kennedy úr jött, és azt mondta, el kell mennünk.
− De miért, Sam?
− Hát nem hallotta, Scarlett kisasszony? Mi fogjuk ásni az árkokat a katona uraknak, hogy elbújhassanak, ha jön a jenki!
Randall kapitány, Scarlett meg Rhett mosolyogtak ezen a naiv beállításon.
− Hát bizony Gerald úr nagyon odavolt, mikor elvittek engem, és azt mondta, hogy nem is tud semmit csinálni, ha én nem vagyok ott. De az asszonyság azt mondta: „Vigye csak őket, Mr. Kennedy. Ha a Konföderációnak szüksége van Samre, oda kell hogy adjuk.” Még egy dollárt is nyomott a markomba, és azt mondta, hogy engedelmeskedjek szépen a tiszt uraknak.
− Randall kapitány, mit jelent ez?
− Meg kell szélesítenünk a védővonalat Atlanta körül. Az erődítési munkálatokhoz használjuk fel a négereket, mert Johnston tábornok egyetlen katonát sem nélkülözhet.
− De hát...
Valami hideg félelem kezdett lüktetni Scarlett szívében. Meg kell szélesíteni a védővonalat Atlanta körül... Minek? Már tavaly hatalmas földsáncokat emeltek a város környékén, amelyeket lövészárkok kötöttek össze. És most...
− A mostani védővonal túlságosan közel van a városhoz. Ha katonáinknak hátrálniuk kellene, a város...
Egyszerre megbánta, hogy ennyit mondott. Látta, hogy Scarlett szeme rémülten nagyra nyílik.
− Természetesen erre úgysem kerülhet sor − tette hozzá gyorsan. − Kennesaw bevehetetlen.
De Scarlett látta, hogy lesüti a szemét Rhett csöndes, szúrós pillantása előtt.
− Mennünk kell! − mondta. − Nagyon kedves volt, hogy találkoztunk... Fiúk, búcsúzzatok el, és indulás.
− Isten veletek, fiúk! − mondta Scarlett. − És ha bajotok történnék, tudassátok velem. Itt lakom a Barackfa utcában, a városnak majdnem a legvégén. Várjatok csak... Jaj, nincs egy fillér sem nálam. Kérem, Rhett, adjon nekem kölcsön néhány centet. Itt van, Sam, vegyetek egy kis dohányt magatoknak. És viselkedjetek szépen, tegyetek meg mindent, amit a kapitány úr parancsol.
Az összezavarodott sorok helyreigazodtak, a por újra felszállt, amint továbbindultak, és Sam hangja messzire zengett a többié közül.
− Rhett... Randall hazudott nekem, mint minden férfi mostanában. Nem akarják megijeszteni az asszonyokat. Attól félnek, elájulok. Vagy mégsem hazudott? Ó, Rhett, ha nincs veszély, miért ásnák azokat az árkokat? Olyan kevés az ember, hogy a négerekre is szükség van?
Rhett csettintett a lovának.
− Hogy kevés az ember, azt onnan is láthatja, hogy behívják az önkéntes őrséget. Ami pedig az erődítéseket illeti, ostromra kell gondolni, és...
− Ostromra! ó, menjünk vissza... fordítsa meg azt a lovat... Tarára indulok... most, rögtön.
− Miért szalad úgy?
− Ostrom... tudom én, mi az az ostrom! A papa is volt egyszer... vagy az ő apja... és azt mondta...
− Micsoda ostrom volt az?
− Droghedánál, mikor Cromwell ment az írek ellen, és nem volt nekik mit enni, és a papa azt mondta, hogy éhen haltak kint az utcán, akik pedig nem haltak éhen, macskát ettek, meg patkányt és mindent. És egymást is ették, mielőtt megadták volna magukat. Nem tudtam soha, higgyem-e vagy sem, de azt is tudom, hogy mikor Cromwell végre bevette a várat, az asszonyokat mind... Jaj! Ostrom!
− Ilyen tudatlan kis teremtést még életemben nem láttam. Droghedát a tizenhetedik században ostromolták, ha jól emlékszem, és Sherman nem Cromwell.
− Nem, sokkal rosszabb nála. Mesélik róla...
− Ami pedig a különleges csemegehúsokat illeti, amit az írek az ostrom alatt ettek, mondhatom magának, hogy szívesebben ennék egy jó, ízes patkányt, mint azt a cipőtalpat, amit tegnap a szállodában adtak elém. Azt hiszem, vissza kell. mennem Richmondba. Ott még van jó ennivaló, és kapni eleget, ha az embernek van pénze.
Rhett gúnyosan nevetett Scarlett megrettent arcába. Az asszony sajnálta, hogy elárulta rettegését, és rákiáltott:
− Egyáltalán nem tudom, minek maradt mostanáig! Másra se gondol, csak a kényelmére, a jó ennivalóra és... és hasonlókra.
− Csakugyan nem ismerek kellemesebb időtöltést és... izé... ilyesmi − vágott vissza a férfi gúnyos hangon. − Ami pedig azt illeti, hogy miért maradok, sokat olvastam már ostromokról, körülzárt városokról és hasonlókról, de még sohasem éltem át ilyesmit. Ezért úgy gondoltam, hogy itt maradok, és megnézem, milyen az. Engem nem bántanak, mert nem vagyok harcos, és különben is tapasztalatokat kell még szereznem. Maga is okosabban teszi, ha sohasem mulasztja el az alkalmat, hogy tapasztalatokat szerezzen, Scarlett. Csak okosabbá lesz általuk.
− Nekem elég az, amennyit tudok.
− Maga tudja legjobban, elég-e vagy sem... Mondanék valamit, de inkább elhallgatom, mert nem akarok udvariatlan lenni. De lehet, hogy azért is maradok, hogy megmentsem, ha itt lesz az ostrom. Még sohasem mentettem meg egy nőt, aki bajba került. Ez is egy új tapasztalat lesz számomra.
Scarlett tudta, hogy a férfi csipkelődik, de szavaiban valami komolyságot érzett, ami meglepte. Felkapta a fejét.
− Nem kell hogy megmentsen! Tudok gondoskodni magamról.
− Ne mondja ezt, Scarlett. Gondolja, ha így érzi, de sohase mondja ki egy férfinak. Ez a baj a jenki lányokkal is. Elbűvölőek lennének, ha nem mondanák mindig azt, hogy köszönik, tudnak gondoskodni magukról. A fene egye meg, nagyjából az igazat mondják. Viszont a férfiak éppen ezért hagyják, hogy gondoskodjanak magukról. De hát maradjunk az ostrom ügyénél.
− Jaj, talán nem is igaz... Maga mindig hazudik. Nem lesz itt semmiféle ostrom. Nagyon jól tudja, hogy a jenkik nem jöhetnek be Atlantába.
− Fogadok magával, hogy egy hónap múlva itt lesznek. Fogadok egy doboz cukorkába, maga pedig ad egy...
Ránézett Scarlett piros ajkára.
− Egy csókot.
Scarlett szívén még szorított egyet a félelem a jenki megszállás gondolatára, de amint ezt a szót meghallotta, elfelejtett minden mást. Ez jól ismert talaj volt, sokkal érdekesebb minden katonai problémánál. Nagy nehezen nyomott el egy diadalmosolyt. Azóta, hogy a zöld kalapot hozta neki, Rhett egyetlen lépést sem tett előre az udvarlás terén.
− Nem szeretek ilyesmibe fogadni − jelentette ki hűvösen, és nagy nehezen összeráncolta a homlokát. − Különben is annyi, mintha egy malacot csókolnék meg..
− Lehet, hogy ez magának jobban meg is felelne. Ez az ír származásából ered. Az írek az ágy alatt őrizték disznóikat. Pedig látja, Scarlett, magának nagy szüksége van rá, hogy valaki egyszer megcsókolja. Ez a baja. Minden gavallérja túlságosan tiszteli magát, bár fogalmam sincs róla, miért. Kiállhatatlanul magasan tartja az orrát. Meg kellene hogy csókolja olyan valaki, aki ért a csókhoz.
A beszéd nem olyan mederben folytatódott, ahogyan Scarlett szerette volna. Rhett Butlerrei sohasem lehetett rendesen beszélni.
− És persze azt hiszi, hogy maga lenne az a valaki? − kérdezte minél gúnyosabban.
− Ha vállalnám a fáradságot, igen − felelte hanyagul Rhett. − Azt mondják, nagyon jól tudok csókolni.
− Ó! − nyelt egy nagyot Scarlett vérig sértve. − Maga... maga...
De egyszerre zavarodottan sütötte le a szemét. Rhett mosolygott, de sötét szeme legmélyén egy pillanatra felvillant valami fény, mintha tűzláng lett volna.
− Persze csodálkozott néha, miért nem udvaroltam magának azóta, hogy azt a kalapot hoztam, és...
− Én? Az eszem ágá...
− Akkor nem igazi nő maga, Scarlett, és ezt nagyon sajnálnám. Minden igazi nő csodálkozik rajta, ha a férfiak nem próbálják megcsókolni. Tudják, hogy nem lenne szabad kívánniuk, tudják, hogy úgy kell tenniük, mintha meg lennének sértve, de mégis kívánják... Megvigasztalom, drágám. Kitartás. Egyszer majd megcsókolom, és maga örülni fog neki. De nem most. Arra kérem hát, ne legyen türelmetlen.
− Lesz olyan szíves megfordulni a kocsival, kapitány úr? Szeretnék visszamenni a kórházba.
− Ugyan! Valóban, drága, irgalmas szívű kis angyal? Egyszóval a mosdótál meg a tetű társasága kellemesebb magának, mint az enyém? Ég óvjon tőle, hogy távol tartsam munkavágytól égő kis kezét a kötelességteljesítéstől, különösen mikor dicsőséges Ügyünkről és a hősökről van szó.
Csettintett a lónak. Visszafelé robogtak az úton.
− És hogy miért nem folytattam az udvarlást? − folytatta nyugodtan, mintha semmi sem történt volna. − Egyszerűen azért, mert várok, míg egy kicsit megnő. Nem lenne sok érdekes abban, ha most megcsókolnám. Sohasem szerettem gyerekekkel csókolózni.
− Meg aztán arra is várok − tette hozzá halkabban −, hogy a tiszteletreméltó Ashley Wilkes emléke elhomályosodjon kissé.
Ashley nevének említésére hirtelen éles fájdalom markolt Scarlett szívébe, forró könnyek lepték el a szeme sarkát. Elhomályosodjon? Ashley emléke soha nem fog elhomályosodni. Nem, még ha ezer évig feküdne is holtan. Ashleyre gondolt, amint sebesülten fekszik, talán haldoklik a távoli jenki fogolytáborban, nincs rajta takaró, nincs mellette senki, aki szeretné, aki fogná a kezét. És egyszerre gyűlölet fogta el a mellette ülő jóllakott ember iránt.
− Most már körülbelül mindent értek, ami maga és Ashley között történt − szólalt meg újra Rhett.
− Attól a jelenettől kezdve, amelynek a Tizenkét Tölgy ültetvényen szemtanúja Voltam, nyitva tartottam a szemem, és láttam egyet-mást. Láttam, hogy maga még mindig valami iskolás lányos rajongással gondol rá, amelyet ő annyira viszonoz, amennyire feddhetetlen becsületérzése megengedi. Valamint hogy a felesége nem tud erről, és maga szépen az orránál fogva vezeti. Mondom, mindent értek, csak egyet nem tudok, és ez fúrja az oldalamat. Nem bírok a kíváncsiságommal. Mondja, veszélyeztette a tiszteletreméltó Ashley Wilkes valaha is a lelke üdvösségét azzal, hogy megcsókolja magát?
Dermedt csend, és Scarlett elfordított feje volt csak a válasz.
− Szóval igen. Azt hiszem, akkor történhetett, mikor most legutóbb szabadságra jött haza. Most pedig, hogy talán meg is halt, ezt az emléket dédelgeti a szívében. De én bizonyos vagyok benne, hogy egyszer majd elmúlik, és akkor majd én...
− Maga majd akkor menjen a pokolba! − tört ki Scarlett, és zöld szeme csak úgy villogott. − Állítsa meg a kocsit, mert leugrom! És soha többé nem akarok magával beszélni.
Rhett megállította a kocsit, de mielőtt leszállhatott volna, hogy segítsen, Scarlett már le is ugrott. Krinolinjának abroncsa fennakadt a keréken, és a Fő utca közönsége egy pillanatig csipkés alsószoknyák és fehér nadrágocska látványát élvezhette. Aztán Rhett gyorsan odaugrott, és kiszabadította.
Scarlett szó nélkül fordult el, és indult tovább. Hátra sem pillantott. Rhett csendesen nevetett magában.

 

 

18

Most először történt a háború kezdete óta, hogy Atlanta ágyúzást hallott. A kora reggeli órákban, mikor a város még néma volt, Kennesaw irányából tisztán kivehetően hangzott a morajlás, mintha nyári zivatar lenne arrafelé. Néha olyan hangos lett, hogy még napközben, a forgalom zajában is meg-megütötte az ember fülét. Az emberek próbáltak nem figyelni rá, beszélgetni igyekeztek, nevettek, intézték a dolgaikat, mintha a jenkik nem lennének itt, huszonkét mérföldnyire tőlük, de azért lestek a baljós morajt. És a szívük százszor is megállt, vagy nagyot vert. Nem volt most hangosabb az ágyúzás? Vagy csak képzelődtünk? Meg tudja őket Johnston állítani végre?
A látszólagos nyugalom mögött már ott lüktetett a pánik borzalma. Az idegek napról napra jobban megfeszültek. Már-már nem bírták az emberek tovább. Senki sem beszélt félelmetes dolgokról. Kerülték ezt a tárgyat, mintha tilos lenne, de abban kerestek enyhülést, hogy a tábornokot okolják és szidják.
− Adjatok olyan hadvezért, aki nem hátrál! Nekünk olyan ember kell, aki megáll a sarkán és verekszik!
A távoli ágyúszó morajlása mellett Brown féltve őrzött önkéntesei is kivonultak a városból egy reggelen. Szürke, ködös idő volt, s amint végigvonultak a városon, szemezni kezdett az eső. Az egész város ott volt az utcán, hogy lássa elvonulásukat.
Scarlettet és Maybelle-t kiengedték a kórházból, hogy megnézzék a kivonulást, mert Henry bácsi és az öreg Merriwether nagyapa is az önkéntesek között volt. Mrs. Meade mellett álltak a tömegben, s lábujjhegyen próbáltak látni valamit. Scarlett, mint a többiek, azon igyekezett, hogy bizakodóan és jókedvűen búcsúztassa őket, de hideg kéz szorítását érezte a szívén.
Kétségbeesett lehet a helyzet, ha ezekre van szükség! Igaz, volt néhány fiatal, egészséges férfi is közöttük, lobogó tollal a kalapja mellett, hímzett övvel a derekán. De annyi öreg... és annyi kisfiú! Részvét és félelem ült a szemében, amint nézte őket. Szürke szakállas bácsik, öregebbek, mint az ő apja, nehezen mozgó térddel, reumás lábbal igyekeztek ütemre lépni a sípok és dobok szavára a zuhogó esőben. Az öreg Merriwether nagyapa az első sorban tipegett, vállán a legjobb takarójával, hogy az eső ellen védekezzék. A zsebkendőjüket lengették, és vígan kiabáltak oda neki, de Maybelle szorosan megfogta Scarlett karját, és a fülébe súgta:
− Szegény drága jó nagyapa! Az első hideg eső végezni fog vele. Olyan csúzos...
Henry Hamilton Merriwether nagyapa mögött haladt, hosszú fekete köpönyegének gallérját a füléig felhajtotta, két mexikói revolver állt ki az övéből, és bőr útitáskát cipelt a kezében. Mellette ott masírozott néger inasa, és nyitott esernyőt tartott mindkettőjük fölé. És az öregek mellett jöttek a gyermekek is, egyik sem több tizenhat évesnél. Legtöbben az iskolából szöktek meg, hogy beálljanak katonának, sok még egy-egy kadétiskola egyenruháját viselte. Szürke sapkájuk fekete tolla lucskos lett az esőben, tiszta fehér vállszalagjuk szürke és gyűrött... Phil Meade is ott volt közöttük, büszkén viselte oldalán a bátyja kardját és pisztolyát. Sapkája hetykén félre volt csapva. Mrs. Meade hősiesen mosolygott és integetett, amíg csak látta, azután egy pillanatra érezte Scarlett, hogy a vállára hajtja a fejét, mintha hirtelen elhagyta volna minden ereje.
Sokan teljesen fegyvertelenek voltak, mert a Konföderációnak nem volt már sem puskája, sem muníciója a számukra. Ezek azt remélték, hogy majd szereznek puskát a jenkiktől. Némelyek vasalt végű dorongot vittek a kezükben, vagy bowie-kést. Szerencsésnek mondhatta magát, akinek volt otthon valami ócska hátultöltő mordálya és puskaporos szaruja.
Johnston tízezer embert vesztett a visszavonulásokban. Tízezer új emberre van szüksége. És ezeket kapja.
Amint a tüzérek is végigcsörömpöltek az utcán, sarat fröccsentve a tömegre, egy ágyú mellett öszvéren lovagló fiatal négeren akadt meg Scarlett szeme. Csinos, halvány arcú, komoly szemű néger volt. − Moses! Ashley Mosese! Mit csinálsz te itt, Moses?
Próbált kivergődni a tömegből, és kiabált:
− Moses! Állj meg! Állj meg!
Moses bizonytalanul pillantott a tisztjére, aztán Scarlettre. Az asszony belegázolt a sárba, és megfogta az öszvér zabláját. A tiszt káromkodott.
− Kérem, hadnagy úr, csak egy pillanatra... Hová mégy, Moses? Mit csinálsz itt?
− Az öregúrral megyek a háborúba, Scarlett asszonyság.
− Mr. Wilkes! − hebegte kábultan Scarlett. Mr. Wildes közel járt a hetvenhez. − Hol van? − Hátul, a legutolsó ágyúnál, asszonyság.
− Bocsánat, asszonyom, tovább kell mennünk. Előre, fiú,!
Scarlett bokáig sárban egy pillanatig szinte bénultan állt ott. Előtte elcsörömpöltek az ágyúk. Nem, ez nem lehet. Hiszen olyan öreg. És éppen úgy borzad a háborútól, mint ahogyan Ashley is borzadt. Hátrált néhány lépést, és figyelve nézett minden elhaladó arcot. Aztán mikor az utolsó ágyú jött csikorogva, bukdácsolva a gödrös, sáros úton, meglátta az öreg Wilkest. Szálfaegyenesen, karcsún, nyugodtan ült egy kis vörös kancán, hosszú ezüst haja nedvesen lógott a vállára. A kis almásderes kanca olyan kényesen járt a sárban, mint valami selyemcipős hölgy. Scarlett ráismert. Nellie! Mrs. Tarleton legkedvesebb lova!
Mikor Mr. Wilkes meglátta, hogy ott áll a sárban, leszállt és odasietett hozzá.
− Reméltem, hogy látni foglak, Scarlett − köszöntötte. − Mindenféle üzenetet bíztak rám, de nem juthattam el, vonulnunk kellett.
− Ó, Mr. Wilkes! − remegett Scarlett, és erősen fogta a kezét. − Ne menjen el! Miért kell elmennie?
− Azt hiszed, olyan nagyon öreg vagyok? − kérdezte mosolyogva, és Scarlett Ashley drága mosolygásának fényét látta az arcán. − Gyalogolni talán nem bírnék már, de lovagolni és lőni még tudok. Mrs. Tarleton olyan kedves volt, hogy ideadta nekem kölcsön Nellie-t. Így aztán nincs gondom. Remélem, nem történik baja a lónak, mert nem mernék nélküle hazajönni. Ez volt szegény asszonynak az utolsó megmaradt lova.
Nevetett, hogy felvidítsa Scarlettet.
− A szüleid meg a lányok jól vannak, és sokszor ölelnek. A papa is majdnem eljött velünk ma reggel.
− A papa! − sikoltott rémülten Scarlett. − Nem, nem... ő csak nem megy a háborúba?
− Nem. De majdnem eljött. Merev térdével persze nem tud járni, de egyre azt erősítgette, hogy lovon jön velem. Anyád azt mondta neki, hogy ha át tudja ugrani a legelső kerítést, nem bánja, elmehet, mert, azt mondja, a katonaságnál sokat kell ugratni mindenféle akadályon keresztül. Apád azt hitte, hogy és semmi. De amint nekiszaladt a kerítésnek, a ló megcsökönyösödött, megállt, és az apád lebukfencezett róla. Csoda, hogy a nyakát nem törte. Káromkodva felállt, visszaült a lóra, megint neki! Háromszor vetette le a ló, akkor aztán Mrs. O'Hara meg Pork ágyba fektették. Hogy szitkozódott meg káromkodott! Azt mondja, anyád megbabonázta a lovat, hogy ne ugorjon. Valami bűvös szót súgott a fülébe. Nem való neki a katonaság, Scarlett. Nem kell szégyenkezned miatta.
Scarlett nem is szégyenkezett. Örült.
− Indiát és Honeyt Maconba küldtem, Burrékhoz, és Gerald barátom vigyáz az én földjeimre is... Most mennem kell, drágám. Hadd csókoljam meg azt a szép kis arcocskádat.
Scarlett felnyújtotta az arcát, és fojtogató fájdalmat érzett a torkában. Szerette Mr. Wilkest. Valaha azt remélte, hogy a menye lesz.
− Ezt a csókot pedig add át Pittypatnak, ezt Melly-nek... hogy van Melly?
− Jól.
Az öregúr sóhajtott, és egy pillanatra olyan messzire felezett, mint Ashley néha. Valami más világ felé. − Szerettem volna még látni az első Unokámat. Isten veled, Scarlett.
Felvetette magát a nyeregbe, és továbblovagolt, kalapjával a kezében. Ezüst haját verte az eső. Scarlett visszabandukolt Maybelle-hez és Mrs. Meade-hez. Csak akkor értette meg az öregúr szavainak jelentését. Babonás rémületében keresztet vetett, és gyorsan, kétségbeesetten imádkozni próbált. A halálról beszélt, fcmint ahogyan Ashley... Nem szabad a halálról beszélni! Ez olyan, mintha kihívná valaki a sorsot.
Míg a három asszony csendesen ment az esőben a kórház felé, Scarlett forrón imádkozott magában:
− Jaj, istenem, ne engedd, hogy ő is meg Ashley is... ne engedd...
Elteltek a forró és esős júniusi napok, és Sherman még mindig nem tudta kivetni a délieket hegyi állásaikból. Kezdtek az emberek reménykedni megint. Mindenki vidámabb lett, és jobb szívvel emlegette Johnston tábornokot. A nedves június még nedvesebb júliusba fordult. A déliek, kétségbeesett harcok árán még mindig tartották magukat. Vad öröm fogta el Atlantát. A remény úgy megmámorosította őket, minta pezsgő. Éljen! Éljen! Most megállítottuk őket! Igazi táncőrület tört ki. Ha néhány férfi egy éjszakára hazajött a városba, ebédeket, táncestélyeket adtak a tiszteletükre, szinte verekedtek egy-egy táncért.
Atlanta hemzsegett a látogatóktól, a menekültektől, a kórházban ápolt sebesültek családtagjaitól, anyáktól és feleségektől, akiknek hozzátartozóik a hegyekben harcoltak, és a közelben akartak lenni, hogy ha megsebesülnek, ápolhassák őket. Ehhez járult még, hogy vidékről, ahol már csak tizenhat éven aluli és hatvanon felüli férfiak maradtak, ezek is begyülekeztek a városba. Nyomukban aztán bejöttek a fiatal lányok, amit Pittypat néni nagyon rossz néven vett, mert az volt az érzése, hogy ezek a lányok csak azért jöttek, hogy férjet fogjanak Atlantában, és amilyen szemérmetlenül tették ezt, az kétségbeejtette a nénit; folyton azon sápítozott, hogy micsoda erkölcstelen világ lesz itt. Scarlett is helytelenítette. Nem mintha félt volna ezeknek a tizenhat éves lányoknak a rózsás arcától és ragyogó nevetésétől, amely feledtette kétszer kifordított ruháikat és rongyos cipőiket. Saját ruhái mindig nagyon csinosak voltak, talán soha ilyen csinosak és újak, hála annak az anyagnak, amit Butler hozott utolsó útjáról, de hát végeredményben ő már mégiscsak tizenkilenc éves volt, nem viselkedhetett olyan szabadon a férfiakkal, és hát a férfiak általában a fiatalokat szerették.
Scarlett talán sohasem érezte olyan kevéssé, hogy özvegy, és hogy gyermeke van, mint ezekben az izgalmas napokban. Nappal a kórházban volt, éjjel táncolt. Alig látta Wade-et. Néha szinte meg is feledkezett róla.
A meleg nyári éjszakákon Atlanta minden háza nyitva állt a város hős védői előtt. Minden ablakban égtek a lámpák, mindenütt ünnepelték és mulattatták a sáros, elcsigázott katonákat. Bendzsó és hegedű szólt, táncoló lábak csoszogtak, könnyű nevetés hangzott ki az utcára. Fiatal hangok énekelték:

Megjött leveled, de későn ...

És a toprongyos gavallérok jelentősen néztek a lányokra (akik piruló nevetéssel bújtak meg pulykatoll-legyezőik mögött), és kérték őket, hogy ne várjanak, míg késő lesz már. Dehogy akartak ők várni!
Mámorosan rohantak neki a házasságnak. Annyi esküvőt tartottak abban a hónapban, mikor Johnston tábornok Kennesaw hegyén állott, mint soha még. A piruló menyasszony lakodalmi ruhája legalább egy tucat ismerős különféle kölcsöndarabjaiból volt összeállítva, a vőlegény kardja beleütődött foltozott nadrágú térdébe. De baj ez? Éljen! Johnston tartja a jenkiket, huszonkét mérföldnyire a város előtt...

 

Igen, az arcvonal áttörhetetlen volt. És huszonöt napi harc után még Sherman tábornok is belátta ezt. Rettenetesen sokat veszített. Megint csak cselhez folyamodott tehát. Haditerve újra sikerült. Johnstonnak elő kellett jönnie biztos állásaiból, hogy megvédelmezze a várost a háta mögött. Ebben a harcban emberei egyharmadát vesztette el, és a megmaradt kétharmad fáradtan vonszolta magát előre a folytonos esőben. A déliek nem várhattak újabb erősítéseket, míg a jenkik mindennap kaptak új katonákat, muníciót, élelmet.
Amikor híre jött, hogy Johnston nem tartja többé a Kennesaw-hegyet, új rémület szele söpört végig a városon.
Atlantában pánik tört ki.
Harc és visszavonulás... harc és visszavonulás... és minden visszavonulás után közelebb érnek a városhoz az északiak. A Barackfa pataktól már csak öt mérföldnyire van a város. Mit gondol hát a tábornok?
A kiáltás, hogy olyan ember kell, aki megáll és verekszik, még Richmondban is visszhangot vert. Richmond tudta, hogy ha Atlanta elvész, a háború is elveszett. Miután a sereg átkelt a Chattahoochee folyón, elmozdították Johnstont a főparancsnokságtól, és Hood tábornok, egyik hadtest vezetője, lett az utóda. Hoodról tudták, hogy nem fog hátrálni. A város kissé szabadabban lélegzett. Ismerték ezt a magas szál kentuckybelit, villogó szemével, lobogó szakállával. Azt mondták róla, olyan, mint a bulldog. Ő majd visszaveri az ellenséget! De a katonák zajongtak: adjátok vissza nekünk az öreg Joe-t! Mert ők ismerték Johnstont, és tudták, mit miért kellett tennie.
Hood tábornok vadul nekitámadt a jenkiknek a Barackfa pataknál, kiküldte embereit a lövészárokból, rohamra a kék sorok ellen, mikor Sherman több mint kétszer annyi emberrel várta.
Félve, imádkozva figyelte mindenki az ágyúszó és a sortüzek ropogását, amely, bár a patak öt mérföldnyire volt a várostól, úgy hangzott, mintha a szomszéd utcában lőttek volna.
Késő délután érkeztek az első hírek, de bizonytalanul, egymásnak ellentmondóan. Az első sebesültek kezdtek beszállingózni a városba. Némelyek egyedül, mások csapatosan, a könnyebb sebesültek cipelték azokat, akik nem bírtak járni. Arcuk olyan fekete volt a lőporfüsttől, mintha mind négerek lettek volna, az izzadság és por összekeveredett a homlokukon.
Pittypat néni háza majdnem az első volt a városnak ezen a végén. Ide értek először a sebesültek. Nekidőltek a kerítésnek, vagy betámolyogtak az udvarra, és rekedten beszóltak:
− Vizet! Vizet!
Az égető hőségben az egész háznép, fehérek és feketék egyaránt, ott dolgoztak kint a tűző napon. Vödrökben hozták a vizet, úgy-ahogy bekötötték a vérző sebeket, megitatták az ájuldozókat, míg végül az utolsó rongyos törülközőt is elhasználták már, és nem volt a háznál egy darab vászon.
A kis Wade-ről egészen megfeledkeztek a kavarodásban. Ott guggolt az udvar kerítése mögött, kikukucskált, mint valami ijedt kis nyúlfiók, nagy riadt szemmel.
A külső udvaron rémült tekintettel hevertek az emberek, akik nem bírtak továbbmenni. Peter bácsi befogott, és beszállította őket a kórházba. Mire visszajött, tízszer annyian voltak. Egész délután jött és ment, míg végre a vén ló kidőlt. Mrs. Meade és Mrs. Merriwether is elküldték a kocsijaikat.
Később aztán, a hosszú nyári alkonyat óráiban, megérkeztek a zörgő sebesültszállító kocsik, és végigdübörögtek az utcán. Majd falusi szekerek következtek, ökrös fogatok, sőt a vidékről való magánhintók is, tele sebesültekkel és haldoklókkal. Amerre mentek, vér csöpögött le a porba. Amikor a kocsisok meglátták a vizescsöbrökkel várakozó asszonyokat, megálltak, a sebesültek, haldoklók kiabáltak vagy suttogtak:
− Vizet! Vizet!
Scarlett zavaros kábulatban tartotta a bágyadt fejeket, hogy inni tudjanak, öntött egész vödör vizet a lázban égő testekre és nyitott sebekre, hogy legalább pillanatnyi enyhülést adhasson. Közben pedig lábujjhegyre állt, és halkan kérdezte a kocsisoktól:
− Hogyan állunk? Mi hír?
És mindig egyforma volt a válasz:
− Nem lehet tudni, asszonyság. Még korán van, nem lehet tudni.
Eljött az éjszaka. Tikkadt, fülledt volt a levegő. Nem mozdult egyetlen lehelet sem. A lángoló szurkos fáklyák, melyeket a négerek tartottak az udvaron, még fokozták a hőséget. Port lélegzett be Scarlett, por száradt az ajkán. Levendulaszín kalikóruhája, amelyet frissen mosva, vasalva vett fel reggel, csupa piszok volt, csupa vér, csupa izzadság. Erre gondolt hát Ashley, mikor azt írta, hogy „a háború nem dicsőség, de piszok és nyomorúság”.
Fáradt volt, s csak mint valami lidérces álmot, úgy látott mindent maga körül. Hiszen ez úgysem lehet való. Vagy megőrült a világ? Itt áll Pittypat néni udvarán, lobogó fáklyák között, és vizet önt eltikkadó, lázban égő haldokló udvarlóinak vérző testére. Sokan, ó, olyan sokan voltak köztük, akiket ismert, némelyik mosolyogni próbált, amikor meglátta. Itt haltak meg a szeme előtt, legyek ültek a sebeiken, az arcukon − néhány napja még táncoltak, nevettek, zongoráztak és énekeltek −, ő tréfált velük, egy kicsit, egy pillanatra talán szerette is őket...
Carey Ashburn is köztük volt. Ott feküdt egy ökrös szekér legalján. Ha ki akarta volna húzni, előbb hat más. sebesültet kellett volna leemelnie. Hagyta, vigyék a kórházba. Később hallotta, hogy meghalt, mielőtt orvos kezébe juthatott volna. Hogy hol temették el, senki sem emlékezett rá. Sokat, nagyon sokat temettek el akkoriban így, hevenyén ásott alacsony gödörbe az Oakland-temetőben. Melanie-nek fájt, miért nem vágtak le legalább egy fürtöt a hajából, hogy elküldhették volna Alabamába az anyjának.
Az éjszaka órái múltak. Sajgott a hátuk és a karjuk, remegett a térdük a kimerültségtől, a vízhordástól. Scarlett és Pittypat sorra kérdezték mindenkitől:
− Mi hír? Mi hír?
És egyre többen feleltek, egyformán, ó, rettenetesen egyformán, és a két asszony halottfehéren nézett össze.
− Visszavonulunk, asszonyság. Visszavonulunk. Háromszor annyian vannak, mint mi. Nemsokára átvonulnak a mieink a városon...
− És... a jenkik is jönnek?... Scarlett és Pittypat néni egymás karjába fogóztak.
− Hát bizony jönnek, asszonyság, de azért a városba még nem teszik be a lábukat. − Nem, azt már nem. − Úgy hallottam, olyan széles árkok védik a várost, hogy azon teremtett lélek nem megy át. − Ne tessék aggódni. Atlantát nem adjuk. − Old Joe maga mondta: Atlantát örökké tudom tartani. − Igen, de már nem az öreg Joe a vezérünk... − Hallgass, te hülye, meg akarod ijeszteni az úriasszonyokat?... − Persze, persze... ne tessék aggódni, asszonyság, nem jönnek ide a jenkik. − Hanem azért... nincs valami rokonuk Maconban vagy másutt? Csak biztonság kedvéért, mert nem kellemes most itt az élet.
Másnap meleg, sűrű eső esett. A megvert déli sereg végigvonult a városon. Ezren és ezren jöttek, kimerülten, éhesen, hetvenhat napi folytonos harc és menetelés után, lovaik olyanok voltak, mint a madárijesztők, kiálltak a bordáik. Az ágyúk ócska kötéllel meg fahánccsal voltak így-úgy összekötözve. De azért nem jöttek rendetlenül. Fegyelmezetten masíroztak rongyaikban, tépett harci zászlóik lucskosan libegtek az esőben. Az öreg Joe-tól jól megtanulták a visszavonulást. A torzonborz, toprongyos sereg énekelve haladt végig a Barackfa utcán: Maryland, édes Maryland ...
Az egész város kint volt az utcán, hogy éljenezzen. Győzelemben vagy vereségben: egyként az ő fiaik voltak.
És jöttek az öregek meg gyermekek is, némelyik alig bírta vonszolni a lábát. Scarlett meglátta Philt, de alig ismert rá, olyan fekete és szurtos volt az arca, és úgy megnyúlt. Henry bácsi sántítva bandukolt, nem volt már esernyője, sőt kalapja sem. Egy darab ócska ponyvába lyukat vágott, azon dugta keresztül a fejét, és beleburkolózott. Merriwether nagyapa ágyútalpon ült, mezítelen lába rongyokba tekerve...
De John Wilkest nem látta sehol Scarlett...
Johnston katonái, a veteránok, még mindig bírták a menetelést. Háromesztendei gyakorlat és edzés után úgy mentek, mintha dróton rángatták volna a lábukat, és volt erejük hozzá, hogy hetykén körülnézzenek, rámosolyogjanak a fehérnépre, és odakiabáljanak valami durva tréfát, ha polgári ruhás férfit vettek észre valahol.
A tömeg úgy éljenezte őket, mintha győzelem után érkeztek volna meg. Most, hogy megtörtént a legrosszabb, hogy elmúlt a bizonytalanság, senki nem mutatott sem félelmet, sem idegességet. Akármi volt is a szívükben, nem beszélt róla senki. Mindenki bátor, bizakodó arccal akarta fogadni a katonákat. Mindenki azt ismételgette, amit az öreg Joe mondott, mielőtt felmentették a főparancsnokságtól:
− Atlantát örökké tudom tartani.

 

Nem, Hood nem óvatoskodott úgy, mint Johnston tábornok. Megtámadta a jenkiket keleten is, nyugaton is. Sherman úgy kerülgette a várost, mint a birkózó az ellenfelét, lesve, hol tudná derékon kapni. Hood pedig nem maradt a jól megépített lövészárkokban, hogy türelmesen kivárja, mit tesz az ellenség.
De a jenkik újra és újra jöttek. Nagy veszteségeik voltak, mégsem lettek kevesebben. És ágyúikból most már a városra is tüzeltek. Emberek pusztultak el a város közepén, otthonaikban, háztetőket vert szét a golyó, falak dőltek le, óriási krátereket tépett a gránát az utcákon. A városi nép, amennyire lehetett, a pincékben húzta meg magát, földbe ásott lyukakban és a vonat alagútjaiban.
Atlanta ostrom alatt volt.
Vagy tizenegy nap alatt Hood tábornok annyi embert vesztett, mint Johnston a hetvennégy nap alatt, míg harcolt és hátrált. És Atlanta már három oldalról körül volt véve.
A tennessee-i vasútvonal Sherman kezében volt. Elvágta az alabamai vonalat is. Majd a keleti síneken lépett át. Most már csak egyetlen déli vasútvonal volt még szabad. Macon és Savannah felé. A város tele volt menekültekkel, sebesültekkel, hivatalokkal, katonai állomásokkal. Ezen az egy vonalon nem vonulhattak el mind. De amíg ez nyitva volt, Atlanta is állt.
Scarlett rémülten figyelte, mi történik. Ez az utolsó vasútvonal vitt vidékre is, Jonesboro felé. És Tara összesen öt mérföldnyire feküdt Jonesborótól. Ó, Tara... Olyan távoli, védett menedéknek tűnt fel most előtte ebben a pokolban.
Pedig csak öt mérföldnyire van Jonesborótól...

 

Scarlett több más hölggyel ott ült egy áruház lapos tetején, napernyővel a kezében, mikor megkezdődött az atlantai csata. Nézte. De amikor az első ágyúgolyók és bombák kezdtek hullani a városra, pincékbe bújtak.
Ezen az éjszakán megkezdődött a városból az asszonyok, gyermekek, öregek menekülése. Macon volt áhított céljuk. Sokan akadtak, akik másodszor vagy harmadszor menekültek már, mindig tovább és tovább. Most könnyebben indultak útnak, mint mikor ideértek Atlantába. A legtöbbnek alig volt már egyebe, mint egy-egy kis táska ruhanemű vagy valami ennivaló, tarka zsebkendőbe kötve. Itt-ott rémült cselédek hozták uraik után a családi ezüstvillákat, késeket, tálakat vagy egy-egy értékes régi képet, amitől nem akartak megválni.
Mrs. Merriwether és Mrs. Elsing kijelentették, hogy ők nem mennek el. Rájuk szükség van a kórházakban. Azonkívül − tették hozzá büszkén − ők nem félnek. Őket a jenkik közeledése nem űzi ki a házukból. De Maybelle-t a kicsikével és Fannyt Maconba küldték. Mrs. Meade életében először nem engedelmeskedett a férjének. Phil is itt van valahol a többiek között. Ő itt akar lenni a közelében, ha esetleg...
Pittypat néni az elsők között volt, aki sietősen becsomagolta a cókmókját. Kijelentette, hogy neki gyenge az idegrendszere, és nem bírja az ágyúdörgést hallgatni. Alig várta, hogy indulhassanak, és sürgette Scarlettet meg Melanie-t.
Scarlett azonban nem akart Maconba menni. Megmondta Pittypat néninek, hogy ő hazamegy Tarára. A néni és Melly menjenek Maconba.
Erre Melanie keservesen sírni kezdett. Úgy sírt, hogy a néni átszaladt a doktorékhoz segítségért; Melly belekapaszkodott Scarlett kezébe, és könyörögni kezdett:
− Drágám, drágám, ne menj Tarára, ne hagyj itt engem! Olyan egyedül maradnék nálad nélkül. Ó, Scarlett, érzem, hogy meghalok, ha te nem leszel mellettem, mikor a kicsi megérkezik! Igen, igen, tudom, hogy Pittypat nénivel maradhatok, és ő nagyon kedves... de neki sohasem volt kisbabája, és szégyellem, de néha olyan idegessé tesz, hogy sikoltozni tudnék. Ne hagyj el, édesem. Olyan voltál hozzám mindig, mint egy jó testvér... és...
Fájdalommal, szelíden mosolygott.
− És tudom, hogy megígérted Ashleynek, hogy velem maradsz. Mondta nekem, hogy meg fog téged kérni.
Scarlett csodálkozva bámult rá. Hogyan tudja őt Melly így szeretni, mikor ő alig bírja néha leplezni az ellenszenvét iránta? Hogyan lehet Melly olyan buta, hogy nem sejt semmit Ashley és az ő szerelméről? Százszor és százszor érezte, hogy elárulta magát az utóbbi hónapok alatt, amikor gyötrődve várták a híreket róla. De Melanie, úgy látszik, nem látott semmit, ő csak a szépet és jót vette észre mindenkiben. Ó, Ashley! Ashley! Most megfogtál az ígéretemmel!
− Rendben van − mondta kurtán. − Megígértem, hogy együtt maradunk, és nem szegem meg az ígéretemet. De azért mégsem megyek Maconba. Te jössz el Tarára velem. Anya szeret téged, és örülni fog neked.
− Ó, én is úgy örülök! Nagyon szeretem az édesanyádat. De nem gondolod, hogy a néni meghalna bánatában, ha nem lehetne ott, mikor a kisbaba megszületik? Pedig tudom, hogy ő nem szívesen jönne Tarára. Nagyon is közel van a harcvonalhoz.
Most érkezett meg Meade doktor, lihegve, kifulladtan. Pittypat néni rémült és izgatott szavaiból azt következtette, hogy Melanie legalábbis vajúdik már. Mikor meglátta, hogy semmi baja, nagyon dühös volt, és nyíltan kifejezést is adott felháborodásának. Mikor pedig megtudta a vita okát, egyszer s mindenkorra elintézte néhány ellentmondást nem tűrő szóval a dolgot.
− Arról szó sem lehet, Melly, hogy Maconba menjen. Nem felelek semmiért, ha ebben az állapotban elutazik. A vonatok zsúfolva vannak, amellett a katonaság akármelyik pillanatban leszállíthatja az utasokat.
− De ha Tarára megyek Scarlett-tel?...
− Mondom, hogy nem utazhat! Akár Tarára megy, akár Maconba, ugyanarra a vonatra kell szállnia. Ki tudja, hol vannak a jenkik? Akármikor előbukkanhatnak útközben. És ha bántatlanul el is érnének Jonesboróba, ott még öt mérföldnyi utat kellene megtenni rázós kocsin, rossz úton. Ez nem magának való. Annál is inkább, mert orvos sincs a környéken, mióta az öreg Fontaine is bevonult.
− De bábaasszonyok vannak...
− Én orvosról beszéltem! − förmedt rá a doktor, és végignézett sovány, gyermekes alakján. − Nem akarom, hogy mozduljon innen. Érti? Azt akarja, hogy a vonaton vagy a kocsiülésen szülje meg a gyermekét? Itt fog maradni szépen, ahol a szemem előtt lehet! − folytatta a doktor. − Méghozzá ágyba fog feküdni. Nekem ne futkosson le és fel a pincelépcsőn! Még akkor sem, ha itt, az ablak alatt pukkan szét a bomba. Nincs komoly veszély. Hamarosan megverjük a jenki csapatokat... Pittypat kisasszony, maga szépen összecsomagol, és indul Maconba, de itt hagyja a két fiatalasszonyt.
− Egyedül? Védelem nélkül? − rémült el a néni.
− Asszonyok már, nem kislányok − mondta a doktor. −− Meg aztán a feleségem itt van, két házzal tovább. Nem kell félnie, mostanában nem fognak férfilátogatót fogadni. Az ég áldja meg, Pittypat! Nem érti, hogy háború van? Itt most nem lehet komédiázni és kényelmeskedni! Itt most Mellyről van szó.
Mérgesen kirobogott a szobából, és várt, míg Scarlett kijött utána.
− Őszintén akarok beszélni magával, Scarlett − kezdte a szakállát markolászva. − Magát józan teremtésnek tartom, és kérem, kíméljen meg holmi ostoba pirulástól. Ide figyeljen! Mellyt meg sem szabad mozdítani mostani állapotában. Nem tudom így sem, ki fogja-e bírni a szülést. Nehéz eset lesz. Lehet, hogy fogós műtétre lesz szükség. Nem engedhetem, hogy holmi buta néger bábaasszony sertepertéljen körülötte. Az ilyen asszonynak nem lenne szabad gyermeket hozni a világra, de most már hiába. Egyszóval csomagolja össze a nénit, és küldje Maconba. Ő csak felizgatja Mellyt, és annál több a baj. És − tette hozzá, éles szemével a szemébe nézve − arról se halljak többet, hogy maga hazamegy. Maga itt fog maradni, míg Melly gyermeke meg nem születik. Remélem, nem fél?
− Nem − hazudta Scarlett bátran.
− Derék asszony. A feleségem segíteni fog mindenben, és ha Pittypat kisasszony el akarja vinni magával a szakácsnőjét, majd átküldőm az öreg Betsyt, hogy főzzön maguknak. Az egész nem fog soká tartani. Körülbelül öt hét alatt itt kell lennie a kicsinek. De az első gyermeknél sohasem lehet tudni semmit, és főleg nem lehet tudni, milyen hatással lesz rá ez a lövöldözés. Minden percben megkezdődhetnek a szülési fájdalmak.
...Pittypat néni tehát sűrű könnyhullatások közepette elutazott Maconba. Magával vitte Peter bácsit és a szakácsnőjét. A kocsit meg a lovat a kórháznak ajándékozta hirtelen hazafias felbuzdulásában. Azonnal meg is bánta, és még keservesebben sírt. De már nem segíthetett a dolgon.
Scarlett és Melanie egyedül maradtak a kis Wade meg Prissy mellett a házban. Nagy csend lett. Pedig az ágyúszó most is egyre hallatszott...

 

 

19

Az ostrom első napjaiban, mikor a jenkik hol itt, hol ott próbálták áttörni a védelmi vonalat, Scarlett úgy meg volt rémülve, hogy betakarta a fejét, befogta két kézzel a fülét, és várta, mikor fog a levegőbe repülni. Amint meghallotta a zúgó, sivító fütyülést a levegőben, ami a bomba közeledését jelezte, berohant Melanie szobájába, odavetette magát melléje az ágyra, ketten összeölelkeztek, felsikoltottak, és bedugták fejüket a párna alá. Prissy és Wade a pincébe szaladtak ilyenkor, s ott bújtak meg a pókhálós sötétségben. Prissy visított, mint a malac, mikor ölik. Wade zokogott és csuklott.
Amint ott fulladozott a párna alatt, míg feje fölött süvítve rohant el a halál, Scarlett csöndesen elátkozta Melanie-t, amiért miatta még csak biztonságosabb helyre sem menekülhet. De a doktor megtiltotta, hogy Melly felkeljen az ágyból, és Scarlettnek mellette kellett maradnia. Amellett, hogy a bombáktól félt, éppen úgy borzadt attól a gondolattól is, hogy Melly gyermeke akármelyik pillanatban megszülethetik. Hideg verejték ütött ki Scarlett homlokán, ha ez jutott az eszébe. Mit csináljon akkor? Érezte, hogy inkább meghalni hagyja Melanie-t, mint hogy kiszaladjon az utcára, és elmenjen a doktorért, mikor a bomba úgy esik mindenfelől, mint áprilisban a zápor. Mit csináljon? Mit csináljon?
Erről tanácskozott suttogva egy estén a konyhában Prissyvel, míg Melly számára tálcára tették a vacsorát. És nagy meglepődésére Prissy nyugtatta meg.
− Ne tessék félni. Ha nem is tud jönni a doktor, az nem baj. Majd ellátok én mindent. Nem kell azért kimenni az utcára. Én mindenhez értek, ami ilyenkor kell, hiszen tetszik tudni, hogy az anyám bábaasszony. Engem is megtanított. Csak tessék rám hagyni.
Scarlett úgy vágyakozott az otthona és az anyja után, mint még soha életében. Ha az anyja mellett lehetne, nem félne. A halálfélelemmel teli, rettenetes napok után azzal az elhatározással feküdt le aludni, hogy másnap megmondja Melanie-nek: nem bírja tovább, hazamegy. Melly költözzék át a doktorékhoz. De amint letette a fejét a párnára, feltűnt előtte Ashley area, mikor elbúcsúzott tőle. Sápadt volt a fájdalomtól, de a szája körül valami szomorú kis mosolygás játszott: − Ugye vigyázol Melanie-re? Te olyan erős vagy... megígéred? − És megígérte. Ashley ott fekszik valahol holtan. De akárhol van is, nézi őt, figyeli, teljesíti-e az ígéretét. És nem csalhatja meg, akármi lesz is az ára.
Maradt. Napról napra maradt.
Ellen aggódó, kétségbeesett levelekben hívta. Könyörgött neki, legalább a kis Wade-et küldje haza Prissyvel. Scarlett Melly állapotára hivatkozott, amit Ellen kénytelen-kelletlen elfogadott, de Wade-et sürgette, aminek az örökké pincében bujkáló Prissy örült a legjobban.
Scarlett is nagyon szerette volna, ha Wade biztonság-ban van Tarán. Nemcsak mert aggódott a fiú miatt, hanem azért is, mert a gyermek állandó rettegése az idegeire hatott. Wade szinte megnémult a rémülettől. Egész nap nem beszélt, még hangosan sírni sem mert. Fogta az anyja ruháját, és egy pillanatra sem merte elereszteni. Éjszakákon át, mikor csend feküdt a városra, nem mert elaludni. Attól félt, jönnek a jenkik és viszik. A sötétségtől is félt. Mindentől félt.
„Igen, jobb lesz neki Tarán. Prissy vigye el, és jöjjön azonnal vissza, hogy itt legyen, mire szükség lesz rá.” De mielőtt Scarlett útra bocsáthatta volna őket, híre jött, hogy a jenkik a vasútvonalat támadják Atlanta és Jonesboro között. Hátha éppen az a vonal kerülne a kezükbe, amelyen Prissy utazik a kisfiúval? Melly és Scarlett elsápadt a gondolatra. Mindenki azt beszélte, hogy a jenkik még kegyetlenebbül bánnak a kisgyermekekkel, mint az asszonyokkal. Így aztán mégsem merte őt Scarlett hazaküldeni, és Wade Atlantában maradt −− kis, sápadt árnyék, aki kétségbeesetten tipegett mindenüvé az anyja utón.
Az ostrom egész júliusban folyt. Mennydörgő robajjal teli napok következtek a baljósan néma éjszakák után. A város kezdett alkalmazkodni. Féltek az ostromtól. Most itt van. És mégis élnek. Éltek hát, mintha nem történt volna semmi. Tudták, hogy vulkán tetején járnak, de mit tehettek volna? A folytonos rettegés nem használ semmit. Különben is Hood tábornok nem engedi be a jenkit a városba. Lám, milyen szépen tartja magát! És a lovasság védi a vasutat!... De a látszólagos nyugalom mögött ott lappangott a vad bizonytalanság: vajon mit hoz a holnap? És a remény és kétség közötti folytonos ingadozás egyre gyötrelmesebbé tett minden percet.
Scarlettet lassan megnyugtatta és felbátorította a többiek nyugodt arca.
Az élet olyan lett már a számára, mint valami lidérces álom, amely túlságosan borzasztó ahhoz, hogy igaz legyen.
Végleg megszűntek a nyugodt, álmos délutáni lustálkodások, mert bár időről időre elhalkult a csatazaj, a Barackfa utca forgalmas és lármás volt a nap és éjszaka minden órájában, ágyúk gördültek végig dübörögve, sebesültszállító kocsik futottak keresztül, sebesültek másztak végig, seregek vonultak erőltetett menetben, mert a város egyik részéből a másikba rendelték őket, hogy veszélyeztetett pontokat Védjenek vagy sáncokat ássanak, és futárok rohantak a parancsnokságok felé, úgy, mintha az egész Konföderáció sorsa tőlük függött volna.
A forró éjszakák valamivel csendesebbek voltak, de ez sejtelmes, félelmetes csend volt. Ha túl csendes volt az éjszaka, mert ez is előfordult, az még rosszabb volt, mert ilyenkor még az udvaron levő három béka és az éjjeli madarak is megrettenten hallgattak, és szinte hiányzott nyáréjszakai énekkaruk. Ilyenkor a csendet csak olykor szakította meg puskadördülés az utolsó Védelmi vonalból.
Sötét éjjel, mikor minden lámpát kioltottak már, és Melanie is elaludt, mikor halálos csend borult a városra, Scarlett, amint álmatlanul hevert az ágyán, gyakran hallotta, ahogy a kertajtó megnyikkan, s aztán óvatos kéz kopog a ház ajtaján.
Kint, a sötét udvarban láthatatlan katonák álltak ilyenkor, és idegen hangok szóltak. Néha lágy, tanult hang, néha nyers és reszelős, néha kemény, hegyi kiejtésű, máskor sima, lassú, tengerparti tájszólás, amely mindig megfájdította Scarlett szívét, mert anyját juttatta eszébe.
− Asszonyom, bocsánatot kérek a zavarásért, de kaphatok egy kis vizet magam és lovam számára?
Vagy:
− Asszonyság, a cimborám nagyon rosszul van, nem bírom tovább cipelni. Itt hagyhatom szegényt?
− Éhes vagyok. Nem volna egy kis kukoricalepény?
− Ne haragudjon, asszonyom, hogy betolakodom, de nem engedné meg, hogy itt töltsem az éjszakát a kertjében? Éreztem a mézvirág szagát, és azt álmodnám, hogy otthon vagyok...
Nem, ez mind képtelenség. Lidérces álom ez. És a lidérces álomhoz tartoznak ezek az árnyékok is, akik éjszakánként jönnek, és láthatatlanok, csak hangjuk van − fáradt, rekedt hangjuk. Álom az is, hogy ő vizet hoz nekik, ételt ad ki a konyhaajtón, ócska párnát tesz ki, a kertbe, sebeket kötöz, haldoklók piszkos, vértől lucskos fejét tartja.
Egyszer, július vége felé, Henry bácsi kopogott így az ajtón éjszaka. Már nemcsak az esernyőjét és az útitáskáját, de a pocakját is elvesztette. Rózsaszín bőre egykor húsos arcán úgy lógott le kétoldalt, mint a bulldognak. Majdnem teljesen mezítláb volt, egész teste tetves, folyton vakarózott, éhes volt, de mosolygós.
− Örült egy háború az, mikor ilyen vén bolondoknak, mint én vagyok, ki kell menni és puskával hadonászni − mondta látszólag elkeseredetten, de a lányoknak mégis az volt a benyomásuk, hogy valósággal jól érzi magát ebben a szerepben. Érezte, hogy szükség van rá, éppúgy, mint a fiatalokra, és fiatalok munkáját végezte. Amellett tétpést is tudott tartani a fiatalokkal, sokkal inkább, mint Merriwether nagypapa, amit boldogan mondott el a lányoknak. A nagypapát sok mindenben akadályozta derékfájása, és a százados haza akarta küldeni őt, csakhogy nem akart hazamenni. Kijelentette, hogy sokkal jobban szereti, ha a kapitány káromkodik és szidja, mintha a menye megrovásait kell hallgatnia, és azt a kívánságát, hogy mondjon le a rágódohányról, és fésülje meg a szakállát mindennap.
Henry bácsi nem maradt sokáig, mert csak négyórai szabadságot kapott, és két órát kitett oda-vissza a gyaloglás.
Melanie hálószobájában ült, élvezte azt a fényűzést, hogy lábait abban a hideg vízben áztathatta, amelyet Scarlett tett elé, és úgy mondta:
− Lányok, egy ideig nem látjuk most egymást. A századunk az éjjel elvonul.
− Hová? − kérdezte Melanie rémülten, és a bécsi karjához kapott.
− Vedd el a kezed innen − húzta el magát Henry bácsi −, tele vagyok tetűvel. A háború népünnepély volna, ha ïnem lenne tetű és hasmenés. Hogy hová megyünk? Hát ezt nem mondták meg, de sejtem. Délre menetelünk, Jonesboro felé, ha nem tévedek.
− Miért éppen Jonesboro felé?
− Mert ott nagy harc lesz, hölgyeim. A jenkik el akarják foglalni a vasútvonalat, ha tehetik. És ha csakugyan elfoglalják, akkor isten veled, Atlanta!
− Henry bácsi, gondolja, hogy elfoglalják?
− Ugyan, lányom! Dehogy foglalják. Hogy is foglalhatnák, mikor én ott leszek? − Henry bácsi rémült arcukba nevetett, azután megint komollyá vált. − Azt hiszem, ez kemény harc lesz, lányok. Ezt meg kell nyernünk. Tudjátok, persze, hogy a jenkik a Macomba vezető vonalon kívül valamennyi vasútvonalat elfoglaltak már, és még többet is ennél. Talán nem is tudtátok, hogy megszálltak minden utat, dűlőutat, ösvényt, kivéve a MacDonough országutat. Atlanta egy zsák, és a hurok a zsák összehúzására Jonesborónál van. Ha pedig a jenkik elfoglalják a vasútvonalat, összehúzhatják a hurkot, és bent szoríthatnak bennünket a zsákban, mint valami patkányfogóban. Ezért nem is akarjuk megengedni, hogy elfoglalják a síneket... Na, most már mennem is kell, lányok. Csak azért jöttem, hogy elköszönjek tőletek, ós meggyőződjem arról, hogy Scarlett még mindig veled van, Melly.
− Természetesen velem van − mondta Melanie meleg hangon. − Miattunk ne aggódj, Henry bácsi, inkább magadra vigyázz.
A bácsi megtörölte nedves lábát a spárgaszőnyegen, és nagyokat nyögött, amikor agyonfoltozott és rongyos cipőjét a lábára kellett húznia.
− Hát mennem kell − sóhajtotta. − Még öt mérföldet kell megtennem. Scarlett, ugyan készíts nekem valami jó kis lunchöt az útra. Akármit, amitek van.
Megcsókolta Melanie-t, aztán lement a konyhába, Scarlett egy kis kukoricalepényt meg néhány almát csomagolt be egy asztalkendőbe.
− Henry bácsi... komoly a helyzet?
− Úgy beszélsz, mint valami kis liba. Persze hogy komoly! Ez az utolsó próba.
− Gondolod, hogy Tarát is elfoglalják?
− Ejnye, azt a... − kezdte mérgesen Henry bácsi. − Az asszonyok persze mindig csak a maguk bajára gondolnak... − De mikor látta Scarlett sápadt arcocskáját, meglágyult a szíve. − ördögöt foglalják el. Tara öt mérföldnyire van a vasúttól, és a jenkiknek csak a vasút kell. Úgy látom, neked sincs több eszed, mint egy cserebogárnak. Hanem... Rossz hírem van Melly számára. Mikor megláttam, nem volt szívem elmondani. Mondd majd meg te neki.
− Ashley... róla hallott valamit?... Meghalt?
− Hogy a csodában hallhattam volna Ashleyről, mikor ott állok a lövészárok sarában? − kérdezte az öregúr. − Az apjáról van szó. Az öreg Wilkes elesett.
Scarlett hirtelen leült, kezében a félig becsomagolt ennivalóval. Henry bácsi a zsebébe nyúlt.
− Add majd oda Mellynek ezeket.
Nehéz aranyórát szedett elő, lánccal, meg egy kis miniatűrt, melyet Ashley rég meghalt anyjáról festettek, és egy pár nehéz kézelőgombot. Mikor Scarlett meglátta az órát, melyet olyan jól ismert, csak akkor értette meg igazán, hogy meghalt.
− Bátor, hős katona volt, mondd meg Mellynek. Ha öreg volt is, úgy megállta a helyét, mint kevés fiatal. Egy bomba Vágott le mellette, és megölte. A ló nem pusztult el rögtön, én lőttem agyon szegény párát. Ezt megírhatod Mrs. Tarletonnak. Tudom, hogy szerette azt a szép kis almásderest. Csomagold már össze a reggelimet. Mondtam, hogy sietek. Na, na, ne vedd már olyan nagyon a szívedre, gyermek. Lehet szebb halála az öreg. embernek, mint mikor fiatal módjára áll a gáton?
− Ó, nem lett volna szabad meghalnia! Nem lett volna szabad el sem mennie! Élnie kellett volna, látnia az unokáját, és békén meghalni itthon, mikor már nagyon öreg. Úgy gyűlölte a háborút, és...
− Sokan vagyunk így, de mit lehet csinálni? − mondta Henry bácsi, és nagy trombitálással fújta ki az orrát. − Gondolod, nekem kellemes, hogy öregségemre céltáblának használnak a jenkik? Manapság nincs más választása az embernek. Csókolj meg, lelkem, és ne aggódj miattam, Ne félj, nekem kutyabajom sem lesz.
Scarlett megcsókolta. Hallotta, amint lemegy a lépcsőn, ki a sötétbe, hallotta, amint megnyikkan a kertajtó. Egy pillanatig ott állt még, az öreg Wilkes óráját nézte.
Aztán felment Melanie-hez.
Július legvégén a jenkik átvágták a vasútvonalat Jonesboro fölött, de a déliek visszaverték őket, és visszarakták a feltépett síneket..
Három rettenetes nap után megnyugtató levél jött Geraldtól. Az ellenség nem érte el Tarát. Hallották a lövéseket, de jenki katonát nem láttak.
Gerald levele annyira tele volt lelkes, ragyogó kitételekkel arról, hogyan verték vissza a jenkiket a vasútvonaltól, hogy aki olvasta, azt hihette, egymaga, saját kezűleg verte vissza őket. Három oldalon át másról sem írt, mint a csapatok bátorságáról, és csak a levél végén említette meg egész röviden, hogy Carreen beteg, Ellen szerint tífusza van. Nem, volt nagyon beteg, és Scarlett ne aggódjon emiatt, de semmi esetre se jöjjön most haza, még akkor sem, ha biztonságossá válna az utazás. Ellen nagyon örült annak, hogy Scarlett és Wade nincsenek otthon, amikor az ostrom folyt. Üzeni, hogy Scarlett menjen a templomba, és imádkozzon néhány rózsafüzért Carreen gyógyulásáért.
Scarlett lelkiismeret-furdalást érzett az utóbbi szavak miatt, mert hónapok óta nem járt templomba. Valamikor azt hitte, hogy ez halálos bűn, de ma már nem látta, olyan veszedelmesnek azt, ha elkerülte a templomot. Anyjának mégis engedelmeskedett, szobájába ment, és sietve lemorzsolt egy rózsafüzért. Csakhogy amikor felkelt a térdeplésből, egyáltalán nem érezte a lelki nyugalmat, amit azelőtt érzett imádság után. Egy idő óta az volt az érzése, hogy Isten nem törődik vele, sem a Konföderációval, sem Déllel, habár ezren és tízezren imádkoznak hozzá naponta.
Késő este Scarlett leült a verandán. Keblére rejtette az apja levelét, s néha odanyúlt, hogy érezze. Ez közelebb hozta hozzá Tarát és az anyját. A nappali ablakában lámpa égett. Különös, aranyszínű fénycsík vetődött ki a sötét, futórózsás kertre, bejött a mézvirág édes illata. Tökéletesen csöndes volt az éjszaka. Egyetlen puskalövést nem lehetett hallani este óta. Mintha nagyon messze lett volna a világ. Körülötte a futórózsa indái bólogattak. Scarlett egy hintaszékben ült, hintáztatta magát, és nagyon szomorú volt. Fájt a szíve, mióta megkapta az apja levelét. Úgy vágyott rá, hogy valaki mellette legyen, akár Mrs. Merriwether is. De Mrs. Merriwether éjszakai inspekción volt a kórházban, és Mrs. Meade odahaza vacsorát főzött Philnek, aki hazajött egy estére, Melanie pedig aludt. Még csak azt sem remélhette, hogy véletlenül betoppan valaki látogatóba. Mostanában nemigen kapott vendéget az ember, hiszen most mindenki vagy bombafedezékben bujkált, vagy jenkire vadászott.
Nem szerette az egyedüllétet. Ilyenkor mindjárt gondolkoznia kellett, és ettől félt.
Behunyta a szemét, és igyekezett elképzelni, hogy Tarán van. Ott szokott ilyen csend lenni este. Nem történt semmi... az élet biztonságos és boldog. De tudta, hogy nem... tudta, hogy nem lesz soha már. Tarán sem. A négy Tarleton fiúra gondolt, a vörös hajú ikrekre meg Tómra és Boydra, valami szenvedélyes bánat szorította össze a torkát. Hiszen akár Stuart, akár Brent lett volna a férje... özvegy lenne most. És ha vége lesz a háborúnak, és hazamegy Tarára, akkor sem hallhatja már vidám, vad kiáltozásukat, amint versenyt vágtatnak a cédrusok között, Raiford Calvert, aki a legjobban táncolt, ő sem, kéri fel többé... ÉS a Munroe fiúk? Meg a kis Joe Fontaine? Meg...
− Ó, Ashley! − zokogott fel egyszerre, és két tenyerébe rejtette az arcát. − Soha, soha nem tudom megszokni, hogy te elmentél!
Hallotta, hogy megnyikkan a kertajtó. Hirtelen felkapta a fejét, és végigtörölte a szemét a keze fejével. Látta, hogy Rhett Butler jön a ház felé, kezében széles karimájú panamakalap jávai. Azóta nem látta, hogy olyan mérgesen leugrott a kocsijáról a város közepén. Akkor azt kívánta, bár soha ne is látná többet. De most úgy megörült, hogy nem kell egyedül maradnia, és valaki eltereli gondolatait, hogy el is felejtette akkori haragját.
− Lám, lám, hát maga nem menekült el Maconba? Hallottam, hogy Pittypat kisasszony elutazott, és azt hittem, mindnyájan elmentek. Mikor erre jártam, láttam a világosságot, és gondoltam, megnézem, ki van itthon. Miért maradt itt?
− Hogy Melanie ne legyen egyedül. Tudja, ő... ő nem utazhatott el most.
− Mennydörgős mennykő! − mondta Rhett, és a bizonytalan világításban is látszott, hogy összeráncolja a homlokát. − Azt akarja mondani, hogy Mrs. Wilkes is itt van? Életemben nem képzeltem volna magukról ilyen ostobaságot. Hiszen ez kész veszedelem!
Scarlett zavartan hallgatott. Csodálkozott, honnan tudja Rhett, hogy Melanie-re nézve veszedelmes itt maradni. Hiszen legényember, és nincs felesége!
− Mondhatom, gyönyörű szép magától, hogy rám nem is gondol. Én is megsebesülhetek − mondta végül.
− Magával szemben még nekem is védenem kellene szegény jenkiket − villant mosolygósra Butler szeme.
− Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez bók − mondta Scarlett bizonytalanul.
− Nem is az. Mikor hagyja abba, hogy örökké bókokat várjon a férfiaktól?
− Majd a halálos ágyamon − mosolygott Scarlett, és arra gondolt, hogy majd lesznek mindig férfiak, akik bókokat mondanak neki, ha Rhett nem is akar.
− Hiúság, örök hiúság − mondta a férfi −, de maga legalább őszintén bevallja.
Elővette cigarettatárcáját, és kihúzva egy nagy, fekete szivart, egy pillanatra az. orrához tartotta, szagolgatta. Felvillant a gyufa lángja, azután nekitámaszkodott egy oszlopnak, kezét a téridére kulcsolta, és egy ideig csendben szivarozott. Scarlett rendbe hozta a szoknyáját, és a langyos éjszaka csendes sötétsége egészen körülölelte őket. A csalogány s az a titokzatos madár, amely a rózsakertben lakott, megszólalt. Aztán, úgy látszik, jobbnak látta mind a kettő, és abbamaradt a madárhangverseny.
A veranda árnyékából Rhett hirtelen élesen felnevetett.
− Szóval maga itt maradt Mrs. Wilkesszel. Ez a legfurcsább helyzet, amit valaha is hallottam.
− Nem tudom, mi a furcsa ebben − felelte az asszony, és résen volt, hogy mi lesz ebből.
−− Nem tudja? Akkor úgy látszik, nem őszinte saját magához sem. Sokáig az volt a benyomásom, hogy maga alig tudja elviselni Mrs. Wilkes társaságát. Kissé bolondnak, kissé ostobának tartja, és hazafias érzelmei untatják magát. Ritkán mulasztja el az alkalmat, hogy valami lekicsinylő megjegyzést ne tegyen rá, és így persze nagyon furcsának látszik nekem, hogy ennyire önzetlen, és a bombázás idején is itt marad vele. Mondja meg őszintén, miért teszi?
− Mert Charles testvére, és olyan, mintha az én testvérem is volna − felelte Scarlett tőle telhető méltósággal, habár égett az arca.
− Úgy gondolja, hogy azért, mert Ashley özvegye? Scarlett haragosan ugrott fel.
− Már majdnem azon a ponton voltam, hogy megbocsátom korábbi neveletlenségét, de most nem tehetem. Talán meg sem engedném, hogy még egyszer valaha betegye a lábát ebbe a házba. Csak éppen...
− Üljön le, és húzza be a macskakörmeit! − mondta a férfi, és hangja szinte megváltozott. Felnyúlt, megfogta Scarlett kezét, és visszaerőszakolta előbbi helyére. − Tulajdonképpen miért olyan kétségbeesett?
− Egy levél érkezett ma Taráról. A jenkik ott vannak a közelben, és a legkisebb húgom tífuszban fekszik, és így most még ha hazamehetnék is, amit nagyon szeretnék, anyám nem enged oda, mert attól fél, hogy én is megkapom. Pedig én úgy szeretnék hazamenni!
− Ne sírjon! − mondta a férfi, és hangja most kedvesebb volt, mint szokott lenni. − Sokkal biztosabb Atlantában, még ha a jenkik jönnek is, mintha Tarán lenne. A jenkik nem bántják, de a tífusz veszélyes.
− A jenkik nem bántanak? Hogy mer ekkorát hazudni?
− Magát nem merik bántani.
− A jenkik nem fognak bántani? Ha bejönnek...
− Drága szívem, azok sem vadállatok. Éppen olyanok, mint a déliek, csak rosszabb modoruk van és kellemetlenebb kiejtésük.
Scarlett nagyot nyelt, mert eszébe jutott, hogy ahol két-három öregasszony összejött ezekben a nehéz napokban, mindig arról beszéltek, hogy a jenkik erőszakot követtek el nők ellen, igaz, az esetek mindig messze, valahol Virginiában vagy Tennessee-ben vagy Louisianá-ban történtek, sohasem közelebb. A jenkik erőszakot követtek el a nők ellen, és szuronyhegyre tűzték a gyerekeket, felgyújtották az öregek feje felett a házat. Mindenki tudta, hogy ez igaz, habár erről csak suttogva beszéltek. És ha Rhett őszinte akarna lenni, ő is elismerné, hogy ez igaz. És nem beszélne róla. És ez egyáltalán nem nevetni való.
− Erőszakot, maga ellen, jenkik? Nem hiszem, hogy ezt megtennék. Bár persze, megkísérelnék.
− Ha ilyen csúnyán beszél, bemegyek a házba − kiáltotta Scarlett, és örült, hogy a sötétség eltakarta pirulását.
− Ismerje el, hogy erre gondolt − mondta a férfi.
Rettenetes volt, hogy olyan ember áll előtte, aki kitalálja egy asszony gondolatát. Az volt az érzése, hogy ruhátlanul áll előtte. Pedig egy rendes nőtől ilyen dolgokat férfi nem hallhat. Eddig mindig azt is hitte, hogy olyan titokzatos, hogy egyetlen férfi sem érti mag. Azt azonban tudta, hogy Rhett keresztüllát rajta, mint az üvegen.
− Ha már erről beszélünk − kérdezte Rhett −, van valaki még a házban, aki védi magukat? Például a rokonszenves Mrs. Merriwether? Vagy Mrs. Meade? Azok mindig úgy néznek rám, mintha tudnák, hogy nem vagyok jó járatban.
− Mrs. Meade ide szokott jönni aludni − mondta Scarlett, és örült, hogy változtatnak a tárgyon −, de ma nem jöhetett el. Phil, a fia hazajött.
− Milyen szerencsém van! − mondta Rhett halkan. Volt valami a hangjában, amitől kellemes izgalom áradt szét Scarlett vérében, és gyorsabban kezdett dobogni a szíve. Elég gyakran hallotta ezt a különös zengést, hogy tudja: ez szerelmi vallomást jelent. Jaj de érdekes! Ha Rhett most megmondja, hogy szereti, akkor alaposan megkínozhatja, és visszaadhatja neki a kölcsönt a sok gúnyolódásért, és megbosszulhatja magát! A végén pedig édesen azt fogja mondani, hogy csak testvéri érzelmekkel viseltetik iránta, és teljes dicsőséggel tér vissza a harcból. Már előre nevetett magában.
− Ne kuncogjon! − mondta Rhett. Megfogta a kezét, és a tenyerét csókolta meg. Valami villamos áram futott át rajta, és a férfi meleg szájának érintése mintha egész testét végigsimogatta volna, A férfi ajka most a csuklóját kereste, Scarlett megpróbálta visszahúzni a kezét. Erre nem gondolt. Ezt nem várta. Ezt az áruló, meleg, feláramló érzést, amely sóvárgást keltett benne, hogy simogassa meg a férfi haját, és érezze száját az ajkán.
„De hiszen én nem szeretem őt! − gondolta magában tétován. − Hiszen én Ashleyt szeretem!”
Hogyan magyarázza hát ezt az érzést, amelytől re-; meg a keze, és egész testében megborzong?
A férfi halkan nevetett.
− Ne rángassa a kezét! Nem akarom bántani.
− Bántani? Nem félek én magától, egyetlen férfitól sem a világon! − kiáltotta Scarlett, és mérges volt, mert a hangja is remegett, mint a keze.
− Valóban csodálatra méltó bátorság, de arra kérem, halkítsa le kissé a hangját. Mrs. Wilkes meghallhatná. És uralkodjék magán, Scarlett. Mondja, szeret engem egy icipicit?
Ez több volt, mint amennyit Scarlett várt.
− Egy icipicit... néha − mondta óvatosan. − Ha nem viselkedik rosszul.
Rhett újra nevetett, és kemény arcára simította Scarlett tenyerét.
− Azt hiszem, maga éppen azért szeret engem egy kicsit, mert néha rosszul viselkedem. Olyan kevés rosszat látott még életében, hogy örül a változatosságnak.
Ez már nem tetszett Scarlettnek. Újra megpróbálta kirántani a kezét, de hiába.
− Nem igaz. Én szeretem az olyan embereket, akikben meg lehet bízni.
− Úgy érti, akiken zsarnokoskodni tud. Nem baj. Újra megcsókolta a tenyerét, és Scarlett még nyakszirtjén is érezte a csókot.
− Tudna valaha igazán szeretni engem, Scarlett? Nagyon szeretni?
„Most megfogtam!” − gondolta diadalmasan Scarlett. Óvatos, hűvös hangon felelt.
− Nem. Legalábbis addig nem, amíg nagyon meg nem változik.
− Márpedig én nem változom meg. Nem tudna így is szeretni? Látja, ezt reméltem. Mert én is csak egy icipicit szeretem magát. De hogy szerelmes legyek... nem. És tragikus lett volna, hogy egymás után kétszer olyan férfiba legyen szerelmes, aki nem viszonozza az érzelmeit. Ugye, drágám? Azért megengedi, mélyen tisztelt Mrs. Hamilton, hogy drágámnak szólítsam? Különben mindegy, akár megengedi, akár nem, én így szólítom.
− Hát maga... maga... nem szeret engem?
− Attól függ, hogyan érti. Nem vagyok szerelmes magába. Talán ezt remélte? Ó, hogy le kell fagyasztanom reménységének bimbóit! Maga rettenetesen tetszik nekem, mert bennem is van sok a maga tulajdonságaiból. Látom, hogy hűségesen őrzi még Mr. Wilkes emlékét, aki talán hat hónapja fekszik már a síriban. De azért az én számomra is lehet a szívében egy kis hely. Scarlett, ne rángassa már a kezét, ha mondom. Vallomást teszek magának. Kívánom magát, mióta először láttam. Kívánom magát, mióta ott, a Tizenkét Tölgy ültetvényen találkoztunk. Erősebben kívánom, mint minden más asszonyt eddig.
Scarlettnek a lélegzete is elállt. Hiszen akkor mégis szereti! Csak nem meri nyíltan kimondani, mert fél, hogy kinevetné. Hát majd meg is kapja a magáét.
− Azt akarja, hogy a felesége legyek?
Rhett leejtette a kezét, és olyan hangosan kezdett nevetni, hogy Scarlett ijedten dőlt hátra a székben.
− Dehogy! Nem mondtam már sokszor, hogy én nem akarok házasodni?
− De... de hát... akkor...
Rhett felállt, és szívére tett kézzel mélyen meghajolt.
− Arra kérem, legyen az enyém, mielőtt elcsábítanám.
Az enyém...
Scarlett agya kiabálva visszhangozta ezt a szót. Mit gondol Rhett? Hogy ő bolond? Vak düh, felháborodás, sértett hiúság és csalódás égett benne. És mielőtt gondolkozni tudott volna, kiszaladt a száján:
− Hogyne! Mi hasznom lenne belőle? Egy csomó törvénytelen gyerek!
A következő pillanatban már elrémült. Mit is mondott? Rhett úgy kacagott, hogy majdnem megfulladt. Scarlett csak ült némán a helyén, szájához szorítva a zsebkendőjét. ·
− Látja, ezért tetszik maga nekem! Maga az egyetlen őszinte asszony, akit ismerek. Maga az egyetlen asszony, aki gyakorlati oldalról nézi a dolgokat, minden fölösleges filozofálás helyett. Más asszony előbb elájult volna, aztán kiutasított volna engem.
Scarlett felugrott. Vörös volt a szégyentől. Hogyan mondhatott ilyent? Sikoltania kellett volna. El kellett volna ájulnia. Hidegen el kellett volna fordulnia, és ki kellett volna mennie innen. Késő már!
− Ki is utasítom! − kiáltotta, és nem bánta, hogy Melanie vagy lenn a második háziban a doktorék meghallják. − Menjen innen! Hogy mer ilyeneket mondani nekem?... Pusztuljon, és nehogy még egyszer meglássam itt! Most az egyszer komolyan beszélek. Ne hozzon többet sem tűt, sem egyéb mindenféle vacakot, és ne higgye, hogy megbocsátok. Én... én megmondom az apámnak, és ő meg fogj a ölni!
Rhett felvette a kalapját, és meghajolt. Scarlett látta a lámpa kiszűrődő fényénél, hogy fekete bajusza alatt felvillan fehér fogsora. Nem szégyenkezett. Mulattatta a dolog. És nyílt érdeklődéssel nézte Scarlett arcát.
Scarlett sarkon fordult, és beviharzott a házba. Be akarta csapni maga után az ajtót, de nem tudta megmozdítani. Megakadt valamiben. Lihegve rángatta.
− Segíthetek? − kérdezte Rhett udvariasan.
Scarlett érezte, hogy nem bír tovább magával. Felrohant a lépcsőn. Mikor az első fordulóhoz ért, hallotta, hogy Rhett szolgálatkészen becsapta helyette az ajtót. Csak úgy döngött.

 

 

20

Mikor a forró és zajos augusztusi napoknak végére kezdtek járni, egyszerre megszűnt az ágyúzás.
Váratlan csend feküdt a városra.
Mostanában csak szájról szájra jártak a hírek. Mióta az ostrom megkezdődött, az újságok nem jelentek meg. Kifogyott a papír, a nyomdafesték, nem volt ember. A legvadabb híresztelések szálltak néha végig a városon. Most, hogy ez a megdöbbentő, hirtelen csend nyugtalanította az embereket, egész tömegek gyűltek össze a főhadiszállás előtt, az állomásnál meg a postahivatal körül, híreket, mégpedig jó híreket remélve. A csendet arra magyarázták, hogy a jenkiknek sietve hátrálniuk kell, és a mieink ugyancsak űzik vissza őket Dalton felé. De nem kaptak felvilágosítást. Nem jött semmi hír. A távíródrótok is hallgattak. Egyetlen vonat sem érkezett, aznap, a szabadon maradt vonalról sem. És a postaforgalom teljesen szünetelt.
Forró, fülledt, fojtogató kora őszi nap volt, porba fulladt a város. Ez a rettenetes hőség még nehezebbé tette az izgalmas órákat. Scarlettnek, aki halálosan aggódott Tara miatt, de érezte, hogy nyugodt és bátor arcot kell mutatnia − úgy rémlett, mintha egy örökkévalóság óta tartana már az ostrom. Mintha mindig ott csengett volna a fülében az ágyúszó, mintha mindig hozzátartozott volna az életéhez a morajló dörgés. Pedig csak harminc nap volt az egész. Harmincnapi ostrom.
És összesen négy hónapja múlt, hogy a jenkik délnek vonultak Daltomból. Nem. Lehetetlen, hogy csak négy hónap múlt el azóta. Egy egész élét.
Végre megjöttek az első hírek délről. Ijesztő hírek. Sherman tábornok újra a negyedik vasúti vonalat támadja. A teljes jenki hadsereg Jonesborónál áll. A déliek katonái utánuk siettek, hogy megakadályozzák a haditerv megvalósítását. Ezért van a hirtelen csend.
„Miért éppen Jonesborónál? − gondolta rémülten, elkínzott szívvel Scarlett. − Miért kell nekik mindig Jonesborónál harcolniuk? Miért nem tudnak más helyet találni, ahol elérik a síneket?!”
Egy hét óta nem tudott semmit Taráról, és Gerald legutóbbi levele csak még nehezebbé tette a szívét. Carreen tífuszban fekszik. Nagyon, nagyon beteg. Ki tudja, meddig kell várni, míg megtudja, él-e még Carreen, Ó, bár hazament volna az ostrom elején Jonesborónál harcolnak, ezt tudta már Atlanta, de hogy milyen eredményt lehet várni, arról nem volt hír. A legvadabb, legellentétesebb feltevések gyötörték a várost. Végre futár érkezett Jonesboróból azzal a megnyugtató értesítéssel, hogy a jenkiket visszaverték. De i már betörtek a városba, felégették az állomást, elvágták a távíródrótokat, és három mérföldnyi hosszúságban felszedték a síneket. Az utász alakulatok teljes erejükből dolgoznak, hogy kijavítsák a pályát, mondta a futár, de időbe kerül, mert a jenkik feltépték a talpfákat, és máglyát raktak a sínek mentén, a tűzbe beletették a síneket, és amikor izzóvá váltak, körültekerték velük a távírópóznákat, hogy olyanok lettek, mint egy-egy óriási dugóhúzó. Honnan vesznek most ennyi új sínt, mikor alig van már vas valahol?
Nem, Tarára nem jutottak el a jenkik. Ugyanez a futár, aki a híreket hozta, maga biztosította Scarlettet, hogy nem kell aggódnia, rendben van minden. Találkozott Mr. O'Harával Jonesboróban a roham után, éppen amikor Atlantába indult volna, és levelet is hozott tőle. Scarlett nagyot nézett. Mit akart a papa Jonesboróban? A futár ötölt-hatolt, de végül is megmondta, hogy katonai orvost keresett, magával akarta vinni Tarára.
Scarlett, amint ott állt a napsütéses kertben, és megköszönte a futár szívességét, hogy elhozta a levelet, érezte, hogy megrogy a térde. Carreen bizonyosan haldoklik. Scarlett remegő kézzel tépte fel a levelet. Olyan nagy papírhiány volt Georgiában, hogy Gerald Scarlett legutóbbi levelének sorai közé írta a saját levelét. Nehéz volt kibetűzni.

Édes leányom!
Anyád és két húgod tífuszban feküsznek. Nagyon rossz az állapotuk, de remélnünk kell a legjobbakat. Mikor anyád ágyba feküdt, kért, írjam, meg neked, hogy semmi körülmények között ne jöjj haza, és ne tedd ki magadat és kisfiacskádat a betegség veszélyének. Küldi csókjait és szeretetét, és arra kér, imádkozzál érte ...

− Imádkozzam érte...
Scarlett felrohant a szobájába, térdre esett az ágya előtt, és imádkozott, mint még soha életében. Nem vette most elő a rózsafüzért, nem jutott eszébe semmi betanult ima. A saját dadogó, könnyes szavaival könyörgött:
− Istennek szent Anyja, ne engedd, hogy meghaljon! Kérlek szépen, segíts meg! Mindig jó leszek, olyan jó leszek, ha megvéded őt! Ugye nem engeded, hogy meghaljon?
Scarlett a következő héten úgy járt-kelt a ház körül, mint valami megvert kutya. Híreket várt, nem merte a fejét sem felemelni, megrezzent minden váratlan neszre, szívszorongva futott le éjszaka a lépcsőn, ha meghallotta a kapun a katonák kopogását. De Taráról nem jött semmi hír. Mintha egy óceán feküdt volna közöttük, nem huszonöt mérföldnyi poros országút.
A posta még mindig nem működött. Senki sem tudta, Ihol vannak a jenkik, és mi a szándékuk. Csak azt tudták, hogy ezer és ezer katona néz egymással farkasszemet valahol Jonesboro közelében. Egy teljes hét múlti el így.
Scarlett elég tífuszos beteget látott a kórházakban, és tudta, mit jelent egy hét ennél a betegségnél. Az anyja beteg, talán haldoklik, és ő itt van tehetetlenül egy gyermeket váró asszonnyal, s köztük két harcoló sereg.
De hiszen az anyja nem lehet beteg! Sohasem volt beteg! Maga a gondolat is hihetetlen volt. Scarlettnek az élet biztonságába vetett hitét támadta meg. Mindenki beteg lehet és meghalhat, de Ellen O'Hara nem... Scarlett otthon akart lenni. Otthon akart lenni! Sóvárgott Tara után a megrémített gyermek kétségbeesett vágyakozásával.
Otthon... A hosszan elnyúló fehér ház, libegő fehér függönyeivel, a futókával benőtt kerítés, mely körül ott donganák a méhek, a kis néger fiú a lépcsőn, amint kergeti a kacsákat és csirkéket a virágágyak közeléből, a mosolygó zöld mezők és a fehérlő gyapotföldek a napsütésben... otthon...
Bár elment volna Tarára, amikor akart! Elvihette volna nyugodtan Melanie-t is. Hetek óta ott lehetnének. „Vigye az ördög Melanie-t! − gondolta ezredszer. − Miért nem tudott Maconba menni Pittypat nénivel? Ott a helye, a saját rokonainál, nem mellettem. Miért ragaszkodik úgy hozzám? Miért lóg a nyakamon? Ha ő elment volna Maconba, most a mama mellett lehetnék. És még most is... még most is elindulnék, ha nem kellene a gyermekét várnom. Talán Hood tábornok elkísértetne a jenkik vonaláig, ő nagyon kedves ember. Igen, tudom, hogy elkísértetne, és aztán fehér zászlóval mehetnék tovább. De itt kell ülnöm... Ó, mama, mama! Ne halj meg! Ne halj meg! Miért nem születik meg ez a gyermek még minidig?”
Elhatározta, hogy megkérdezi Meade doktortól, nincs-e valami módja annak, hogy siettesse az ember a szülést.
Akkor aztán hazaindulhat, ha sikerül kieszközölnie, hogy elkísérjék. ·
Aztán eszébe jutott, hogy Meade doktor azt mondta, nehéz szülés lesz. Jaj, istenem! hátha meg is hal Melanie? És Ashley... nem, erre nem szabad gondolni, hiszen talán már Ashley is halott. És megígértette vele, hogy vigyáz Melanie-re. De ha ő nem vigyázna rá, és Melanie meghalna, és Ashley élne... Nem, erre nem szabad gondolni. Nem szabad! Ez szörnyű...
„Megígértem a Jóistennek, hogy mindig jó leszek, ha a mama meggyógyul... Ó, csak jöjjön már Melanie kisbabája, hogy elmehessek... hazamehessek... vagy akárhová, csak el innen...”
Scarlett gyűlölte a baljósan néma várost, úgy gyűlölte, mint ahogyan szerette valaha. Félelem és bizonytalanság feküdt a lelkeken. Mindenkinek beesett volt az arca, s ha egy-egy katonát látott Scarlett, a kétségbeesett versenyfutóra emlékeztette, aki az utolsó fordulót lihegi végig, bár úgyis tudja már, hogy nem győz.
Augusztus utolsó napján híre jött, hogy olyan nagy harc van délen, mint talán még soha. Mindenki tudta most már, amit a katonák két hete tudtak, hogy ha a maconi vasútvonal elesik, elesett Atlanta is.
Szeptember elsejének reggelén Scarlett valami fullasztó, nehéz félelemmel ébredt. Álomittasan töprengett: „Mi miatt is aggódtam tegnap? Ja igen, valahol ütközet folyt tegnap. Ki győzött?”
A levegő már most, korán reggel is fülledt volt. Előre lehetett érezni a déli tikkasztó, perzselő hőséget, a könyörtelen kék ég bronzszínű napjának tűző lángjait. Az út kihalt volt. Sehol egyetlen keréknyikorgás. Sehol egyetlen katona lépése. És sehol egyetlen néger lusta hangja a szomszéd konyhák felől, sehol énekszó, sehol a készülő reggeli vidám, csörömpölő zaja... A szomszéd házak mind üresen álltak. Kivéve Mrs. Merriwethert és a doktornét, senki sem maradt itthon a közelükben. De az ő házuk felől sem hallatszott semmi nesz. Lejjebb, az utca végén, az üzleti negyed is csendes volt, a legtöbb bolthelyiség és iroda zárva állt. Tulajdonosaik ott küzdöttek, puskával a kezükben, a többi katona között.
Mintha ma még kísértetiesebb lett volna a csend, mint máskor. Scarlett gyorsan felkelt, pedig máskor szívesen nyújtózott még egy-kettőt, s mezítláb ment az ablakhoz. Kinézett. Legalább egy ismerős arcot látna. De üres volt minden. Csak a fák álltak türelmesen, mozdulatlanul. Levelük sötétzöld volt még, de teljesen száraz, és vastagon ült rajta a vörös színű por. És milyen szomorúak voltak az ápolatlan, száradó virágok a repedezett ágyasokban az ablak alatt!
Amint ott állt a nyitott ablaknál, egyszerre halk morajt hallott messziről, mintha közeledő mennydörgés lett volna.
− Esőt kapunk − mondta reménykedve az első pillanatban. De a következő percben felriadt.
− Nem, ez nem mennydörgés. Ez ágyúszó!
Vad szívdobogással hajolt ki az ablakon, és figyelt, milyen irányból jön. De a halk moraj olyan távoli volt, hogy nem tudta megállapítani.
− Tedd, hogy Marietta felől jöjjön, édes jó Istenem! − könyörgött. − Vagy Decatur felől... vagy a Barackfa patak felől... De ne délről! Ne délről!
Belekapaszkodott az ablakdeszkába, még jobban kihajolt, és még jobban erőltette a fülét. Most tisztábban hallotta a morajlást. Délről jött.
Délen ágyúznak. Ott van Jonesboro... és Tara... és az anyja.
Talán most, ebben a pillanatban vonulnak be a jenkik Tarára! Újra figyelt, de a vér lüktetett a fülében, és nem hallott semmit. Nem, még nem lehetnek Jonesboró-ban. Ha ott lennének, egyáltalán nem lehetne az ágyút hallani. Az messze van. Talán valamelyik kisebb telepen folyik a harc, Roughnál.
Talán Atlanta sorsát döntik el a katonák a harcban... de Scarlett most nem gondolt erre. Csak Tarára. Még ha visszavernék is a jenkiket, mit ér, ha bemennek Tarára! És az apja nem tud menekülni, mikor három súlyos betege van otthon!
Ó, bár ott lehetne most, akár jönnek a jenkik, akár nem! Mezítláb járkált még mindig a padlón, hálóinge a lábába akadt, és egyre nehezebb lett a sötét előérzet a lelkén. Otthon akart lenni. Az anyja mellett akart lenni!
Lentről a konyhából edénycsörömpölést hallott. Prissy főzte a reggelit. Benézett oda is.
− Hol van Betsy, Meade-ék szakácsnője?
− Nem tudom, nem jött el.
Scarlett Melanie ajtajához ment, kinyitotta kissé, és benézett a napsütötte szobába. Melanie takaró nélkül, hálóingben feküdt az ágyon, fekete karikás szeme be volt hunyva, szív alakú arcocskája beesett, karcsú, finom vonalú teste eltorzult. Scarlett egy szemvillanásnyi ideig gonoszul gondolta, bár látná most Ashley. Sok állapotos asszonyt látott már, de Melanie erősebben megcsúnyult, mint a többiek. Most egyszerre felnyitotta Melanie a szemét, és amint meglátta őt, meleg mosoly ragyogott fel az arcán.
− Gyere be! − kérte, és ügyetlenül oldalt fordult. − Már napkelte óta ébren vagyok, gondolkozom, és szeretnék néked valamit mondani, Scarlett.
Scarlett bejött, és leült az ágy szélére. Erősen tűzött oda a nap. Melanie megfogta a kezét.
− Drágám − kezdte −, figyeltem az ágyúzást, és nagyon fáj, hogy délről hallatszik. Tudom, édesem, menynyire aggódol! Tudom, hogy legszívesebben hazamentél volna a múlt héten, mikor megtudtad, hogy beteg az édesanyád. Csak miattam maradtál itt. Ugye?
− Igen − mondta nem valami kedvesen Scarlett.
− Scarlett, drágám. Te olyan kimondhatatlanul jó voltál hozzám, hogy a tulajdon testvérem nem lehetett volna jobb. Bátor vagy. Önzetlen vagy. Úgy szeretlek. És úgy, de úgy bánt, hogy az utadban vagyok.
Scarlett összeráncolta a homlokát. Szereti. Ó, a bolond.
− És látod, Scarlett, most, hogy itt feküdtem és gondolkodtam, eszembe jutott valami. Még egy nagy kérésem van hozzád.
Minden erejével megszorította Scarlett kezét.
− Ha én meghalnék, elviszed magaddal a kicsikémet?
Melanie nagy szemében lázas aggodalom és könyörgés volt.
− Elviszed?
− Ne légy ilyen ostoba, Melly. Miért halnál meg? Minden asszony azt hiszi, ha az első gyermeke születik, hogy meghal. Én is azt hittem.
− Nem, te nem hitted, Scarlett. Te soha nem félsz semmitől. Te csak azért mondod ezt nekem, hogy bátoríts. Én nem félek a háláitól, csak attól félek, mi lesz a kicsikémmel azután. Kire hagyjam, ha Ashley is... Scarlett, ígérd meg nekem, hogy magadhoz veszed a kicsikémet, ha meghalok. Akkor meglátod, nyugodt leszek egészen, és nem fogok félni. Pittypat néni már öreg ahhoz, hogy gyermeket neveljen, és India meg Honey kedvesek, de... de én jobban szeretném, ha a kicsi nálad lenne. Ígérd meg, Scarlett. És ha fiú lesz, olyannak neveld, mint Ashley volt, ha pedig lány, akkor... akkor azt szeretném, ha olyan lenne, mint te vagy. Ígérd meg. Azt hiszem, hogy ima... Bizonyosan tudom, hogy ma lesz... Ígéred?
− Rendben van, ígérem − mondta Scarlett, és ijedten nézett le Mellyre.
Igazán nem tudja Melanie, hogy ő szereti Ashleyt? Vagy mindent tud, és érzi, hogy éppen ezért jól gondját viselné a gyermekének? Scarlettnek vad vágya támadt, hogy nyíltan beszéljen vele, kérdezzen valamit... de mikor Melanie szelíden megfogta a kezét, és beesett arcához szorította, egy szót sem bírt mondani. Végre nyugodtan, csendesen csak azt kérdezte:
− Honnan tudod, Melly, hogy ma lesz?
− Már hajnal óta fájdalmaim vannak. Be még nem nagyon erősek.
− Fájdalmaid? Miért nem kiáltottál? Azonnal küldöm Prissyt Meade doktorért.
− Ne, még neim kell, Scarlett. Tudod, mennyi a dolga. Csak azt üzend meg neki, hogy majd később nézzen el, ha ideje lesz rá. És kéresd át Mrs. Meade-et, hogy itt üljön mellettem.
− Ugyan, ne légy már olyan ostobául önzetlen. Tudod, hogy szükséged van a doktorra, ne gondolj másokra most. Azonnal elhívatom.
− Kérlek, kérlek, Scarlett... gondold meg, hogy néha egy egész nap és egész éjszaka kell a kisbabára várni, és nem bírnám el, hogy a doktor órák hosszat itt üljön mellettem, mikor azok a szegény katonák ott vannak a kórházban és... Ugye elküldesz Mrs. Meade-ért? Ő majd tudni fog mindent.
− Jól van − mondta Scarlett. És kiment.

 

 

21

Scarlett felküldte Melanie-nek a reggelit, aztán mikor Prissy visszajött, elküldte Meade-ékhez, s leült az asztalhoz a fiával. De nem volt étvágya. A szíve különös módon viselkedett. Néhány percig csendesen vert, aztán egyszerre összevissza kezdett ütni, olyan erősen, hogy szinte a gyomra fájt tőle. A nehéz kukoricakása megakadt a torkán. Sohasem érezte még olyan ehetetlennek, mint most, a pörkölt árpából főtt kávéval együtt. Így, cukor meg tej nélkül keserű volt, mint az epe, a cukorpótló, amit méregdrágán árusítottak, csak még rosszabbá tette az ízét. Ha másért nem gyűlölte volna a jenkiket, elég volt ez is, hogy miattuk már olyan rég nem ihatott igazi jó kávét, cukorral és vastag föllel.
Wade valamivel nyugodtabb volt, mint máskor, és nem nyafogott olyan keservesen, míg megetette a kukoricakásával. Lágy, szelídbarna, nagy, kerek szeme aggódva követte anyja minden mozdulatát. Mikor vége lett a reggelinek, Scarlett kiküldte a hátsó kertbe játszani, és megnyugodva nézett utána, amint engedelmesen tipegett ki játékházikójához a magas fűben.
Egy pillanatig tétován állt a lépcső alján. Tudta, hogy fel kellene mennie Melanie-hez, hogy beszélgessen vele, és megpróbálja bátorítani. De nem bírta rászánni magát. Úgy érezte, gyenge ahhoz, ami most következik. Melanie-nek éppen a mai napot kellett kiválasztania a szüléshez! És ma kellett beszélnie a halálról.
Leült a legalsó lépcsőfokra, és megpróbálta összeszedni magát. Eltöprengett. Vajon hogyan végződött a tegnapi csata? Hogyan dől el ma a küzdelem? Hol marad olyan soká Prissy?
Felállt, kiment a verandára, és türelmetlenül nézett körül. De Meade doktor házát, bár egészen közel volt, az útkanyarulat miatt nem lehetett látni. Végre feltűnt Prissy az utcán, egyedül. Lassan, kényelmesen jött, mintha a világon semmi dolga nem lenne, ringatta a szoknyáit, és hátra-hátranézegetett a válla fölött.
− Úgy mászol, mint egy csiga! − förmedt rá Scarlett, mikor végre kinyitotta a kertajtót. −Mit mondott a doktorné asszonyság? Mikor jön el?
− Nem volt otthon − felelte Prissy.
− Hová ment? Mikor jön haza?
Prissy lassan, fontoskodva mondta el a hírt:
− Hát tetszik tudni, a szakácsné azt mondta, hogy az asszonyság ma korán reggel hírt kapott, hogy Phil fiatalurat meglőtték, és ezért befogatott, és felült a kocsira, és elment Betsyvel együtt, ki a katonákhoz, mert haza akarja hozni. Azt is mondta a szakácsné, hogy nagyon rosszul van a fiatalúr, és hogy az asszonyság azt mondta, hogy nem tudja, mikor jön haza.
Scarlett csak állt ott. Szerette volna jól megrázni Prissyt. A négerek mindig valami büszkeséggel tudták a rossz híreket is elmondani.
− Ne állj itt, mint valami sóbálvány! Szaladj el Mrs. Merriwether házába, és kérd meg, hogy jöjjön el, vagy küldje el az öreg dadájukat. Siess!
− Az sincs otthon. Útközben egy kicsit megálltam beszélgetni a dadával, mert éppen akkor ment el hazulról. Senki sincs a házban, be is csukták a kaput. Mindnyájan a kórházban vannak.
− Ezért maradtál hát olyan soká, mert megálltál beszélgetni? Ha valahová elküldelek...
Félbehagyta a mondatot, és gondolkozott. Ki van még a városban az ismerősök között, aki segíthetne? Mrs. Elsing. Igaz, hogy Mrs. Elsing ki nem állhatja őt, de Melanie-t szereti.
− Menj el Mrs. Elsinghez. Mondj el mindent szépen, érthetően, és kérd meg, hogy jöjjön ide. És Prissy, nyisd ki a füledet, és figyelj rám! Melly asszonyság kisbabája ma fog születni, és akármelyik percben szükség lehet rád. Ne ácsorogj hát, hanem siess haza!
− Igen − mondta Prissy, és már fordult is. Ment visszafelé szép lassan.
− Siess, te! − kiáltott utána kétségbeesetten Scarlett.
Prissy egy csöppet meggyorsította a lépteit, és Scarlett visszament a házba. Újra megállt a lépcső alján. Mit mondjon Mellynek, miért nem jön Mrs. Meade? Nagyon felizgatná, he megtudná, hogy Phil megsebesült. Hazudni fog.
Bement Melanie szobájába, s látta, hogy hozzá sem nyúlt a reggelihez, Oldalt feküdt, és fehér volt az arca. − A doktorné már elment a kórházba − kezdte Scarlett. − De Mrs. Elsing nemsokára jön. Rosszul érzed magad?
− Nem nagyon − hazudta Melanie. − Scarlett, mondd, mennyi időbe telt, míg Wade a világra jött?
− Alig egy órába − mondta Scarlett, és igyekezett vígan, gondtalanul beszélni. − Kint sétáltam a kertben, s alig volt időm, hogy a házba érjek. Mammy mondta is, hogy botrány, milyen könnyen született meg Wade, mintha csak néger asszony lettem volna.
− Remélem, én is olyan leszek, mintha néger asszony lennék − mondta Melanie, és mosolyogni próbált, de egyszerre eltorzult az arca, amint meglepte a fájdalom. Scarlett aggódva nézett le a keskeny csípőjére, de bátorítóan mondta:
− Meglátod, nem lesz olyan borzasztó.
− Hiszen tudom, Sicarlett. Csak egy kicsit gyáva vagyok. És... jön... hamar jön Mrs. Elsing?
− Igen, azonnal. Tudod mit? Lemegyek, és hozok egy kis friss vizet. Lemoslak kissé, hogy felüdülj. Ma nagyon nagy a hőség.
Lehetőleg húzta az időt, hogy minél tovább pepecselhessen a vízzel odalent, és minden pillanatban kiszaladt a kapuhoz megnézni, jön-e már Prissy. De nem jött. [Végül is felment Melanie-hez megint, szivaccsal lemosta fverejtékes testét, megfésülte, és szorosan befonta fekete haját.
Egy óra telt el, míg végre csoszogó néger lépéseket hallott az ablakon át odalentről. Kinézett az ablakon, és látta, jön vissza Prissy, ugyanolyan lassan, mint az előbb, ringatva a szoknyáját és hátra-hátranézegetve. Olyan büszkén és kényesen lépegetett, mintha egész tömeg bámulta volna.
− Mrs. Elsing is bement a kórházba. A szakácsné azt mondta, hogy nagyon sok sebesültet hoztak ma reggel. És nagyon sok embernek kell neki főzni. Azt is mondta, hogy tőlük fognak ebédet kapni, és...
− Ne törődj azzal, hogy mit mondott − szakította félbe Scarlett, és a szíve nagyon nehéz lett. − Végy tiszta kötényt magadra, mert a kórházba kell menned, írok Meade doktor úrnak, átadod neki a cédulát. Ha ő nem lenne ott, keresd meg Jones doktor urat vagy akárki mást. És ha nem sietsz haza, élve nyúzlak meg.
− Igenis.
− És kérdezősködj valamelyik tiszt úrnál, hogy mi hír a harcokról. Ha ők nem tudnak semmit, szaladj el az állomáshoz, és kérdezd meg a mérnök urakat, hogy Jonesboro mellett van-e csata, vagy máshol.
− Jaj, jaj, jaj! − torzult el hirtelen Prissy fekete arca. − Akkor a jenkik Tarára is elmennek?
Prissy most már csakugyan sietett. Szaladt a konyha felé. Scarlett sebtében letépett egy darabot az apja levelének széléből, és sietve firkált rá. Közben, amint összehajtogatta, a másik oldalon meglátott néhány szót: − anyád ... tífusz ... semmi esetre ... hazajönni ...
Majdnem felzokogott. Ha Melanie-re nem kellett volna gondolnia, ebben a pillanatban elindul, ha gyalog is.
Prissy szapora léptekkel indult, markában szorítva a cédulát. És Scarlett újra felment a lépcsőn, és azon gondolkozott, micsoda hazugságot találjon ki, miért nem jöhet Mrs. Elsing. De Melanie nem kérdezett semmit. Most a hátán feküdt, arca békés volt és sima. Scarlett megnyugodott kissé.
Leült, és megpróbált valami közömbös dologról beszélni, de könyörtelenül égette a szívét a Tara miatt érzett aggodalom. Ellent látta, amint haldoklik, a jenkiket, amint bejönnek Atlantáiba, mindent felégetnek, mindenkit megölnek. És közben egyre hallatszott a távoli morajlás. Elhallgatott, és csöndesen nézett ki az ablakon a poros, néma útra, a mozdulatlan levelekre a fákon. Melanie is csendes volt, csak az arca torzult el időről időre.
Valahányszor egy-egy roham elmúlt, gyenge hangon megszólalt:
− Igazán, nem is volt olyan borzasztó.
Scarlett tudta, hogy hazudik. Jobban szerette volna, ha kiabál és sikoltozik. Tudta, hogy sajnálnia kellene Melanie-t, de nem tudott egy szikrányi érzést sem felfedezni a szívében iránta. Túlságosan tele volt aggodalommal. Egyszer élesen figyelte Melanie fájdalomtól rángatózó arcát, és elgondolta, milyen különös, hogy éppen ő van most mellette, akinek semmi köze hozzá, aki gyűlöli, aki szívesen látná holtan. Lehet, hogy teljesül is a kívánsága, talán még mielőtt lemenne a nap. Hideg, babonás félelem futott rajta át. Az átok megfogan − mondta mindig Mammy. Gyorsan imádkozni kezdett, hogy Melanie szerencsésen essen túl a szülésen.
Eltelt egy óra. Kettő. Itt volt a dél. A nap magasan állt, és forrón tűzött le. Egyetlen lehelet nem mozgatta meg a poros leveleket. Melanie fájdalmai erősebbek lettek. Hosszú, fekete haja nedves volt már a verejtéktől, és hálóinge a testéhez tapadt. Scarlett némán törölte le újra és újra nedves szivaccsal az arcát. Gyötörte a félelem. Istenem, mi lesz, ha a gyermek megérkezik, mielőtt itt lenne a doktor? Mit csináljon? Ettől rettegett már hetek óta. Arra számított, hogy Prissy majd segít, ha a doktor késik. Prissy tudja, mit kell tenni. Többször is emlegette, hányszor segített az anyjának. De hol van hát az a lány? Miért nem jön haza? És miért nem jön a doktor? Megint csak kinézett az ablakon. Figyelt. És felkapta a fejét. Képzelődés? Vagy csakugyan nem hallatszik már az ágyúdörgés? Ha annyira távolodik, hogy nem lehet hallani, ez azt jelenti, hogy Jonesboro felé vonulnak a katonák, és akkor...
Végre meglátta Prissyt. Gyorsan szedte a lábát a porban. Scarlett kihajolt az ablakon, Prissy meglátta, és már kitátotta a száját, hogy kiáltson valamit. Rémület fiit fekete arcán. Scarlett megijedt, és gyorsan szájára tette egyik ujját, aztán megfenyegette őt, és szaladt ki.
− Hozok egy kis friss vizet − szólt hátra a küszöbről. Még mosolyogni is próbált. Gondosan betette maga után az ajtót.
Prissy lihegve ült odalenn az alsó lépcsőn.
− Jaj, Scarlett kisasszony, Jonesborónál harcolnak a katonák! Azt mondják, hogy a mi tiszt urainkat megverik! Ó, jaj, jaj, Scarlett kisasszony! Mi lesz velünk, ha idejönnek a jenkik? Jaj, jaj...
Scarlett rászorította tenyerét a szájára.
− Az isten szerelmére, hallgass!
Igen. Mi történik velük, ha idejönnek a jenkik? És mi történik Tarán? De most nem szabad ezekre gondolni. Most csak Melanie-re szabad gondolni.
− Hol van a doktor úr? Mikor jön?
− Nem is láttam őt... jaj, jaj, Scarlett kisasszony...
− Beszélj már!!
− A doktor úr nincs a kórházban. Sem Mrs. Merriwether. Sem Mrs. Elsing. Egy ember azt mondta, hogy a doktor úr az állomásnál van, mert a sebesülteket oda hozták. De én féltem odamenni és látni azt a sok halottat meg véres embert. Én félek a halott katonáktól...
− Ne óbégass! Beszéltél más doktor úrral?
− Scarlett kisasszony, kérem, egyik sem akarta a cédulát elolvasni. Mindegyik úgy dolgozik, hogy azt sem tudja, hol áll a feje, és könyökig véresek, és egy doktor azt mondta nekem, hogy az ördög vigyen el. Menjek haza, és ne zavarjam most ezzel! Születik egy gyerek. Hát aztán? Keressünk valami asszonyt, aki segítsen. És akkor én továbbmentem, s megkérdeztem, hogy hol van a háború, mint ahogy mondani tetszett, s mondták, hogy Jonesboróban és...
− Azt mondtad, hogy Meade doktor úr az állomásnál van?
− Igenis.
− Most nagyon figyelj. Én elmegyek a doktor úrért, te pedig fent fogsz addig ülni Melanie asszonyság mellett. Tudod? Mindent megteszel, amit ő mond. És ha csak egyet jajgatsz, vagy ha egyet szólsz arról, hogy hol harcolnak a katonák, én délre küldelek, és eladnak egy nagyon gonosz embernek. Azt se mondd meg, hogy nem tudnak jönni a doktor urak. Megértetted?
− Igenis.
− Töröld meg a szemed, fogj egy vödör vizet, és vidd fel. Szivaccsal töröld le szépen, vigyázva az arcát. Mondd meg neki, hogy elmentem Meade doktor úrért.
− És mikor jön a gyerek, Scarlett kisasszony?
− Honnan tudjam azt én? Neked jobban kell tudni. Indulj!
Scarlett elkapta széles karimájú szalmakalapját az asztalról, és fejére csapta. Gépiesen a tükörbe nézett, és megkötötte a szalagot az álla alatt. De nem is látta az arcát. Hideget érzett a gyomrában, és ez a hideg az egész testében szétáradt, hogy az ujja is dermedt lett tőle, bár izzadt a szörnyű forróság miatt. Valahonnan messziről, hol erősebben, hol gyengébben, lárma hallatszott. Nem törődött vele. Kirohant a napra, az utcára. Vakított a fény. Sietve ment az utcán végig, de szédült a melegtől, és lüktetett a halántéka. Most újra hallotta a zsivajt, mintha egész tömeg kiáltozna.
A Fő utcában olyan sürgés-forgás volt, mint a megbolygatott hangyabolyban. Négerek futkostak ide-oda, rémült arccal. Az udvarokon fehér gyermekek ültek magukra hagyva, gondozatlanul. Az út közepén katonai szekerek és sebesültszállító kocsik jöttek egymás után, véres katonákkal, közöttük néhol hintók és ökrös szekerek bútorral, mindenféle cókmókkal megrakva. Lovasok vágtak át szűk mellékutcák felé minden irányban. Bonnellék háza előtt egy öreg néger állt, befogott ló mellett. Annak a gyeplőjét fogta. Scarlett ismerte őt. Az öreg Arnos szeme ijedten forgott, amint köszönt neki.
− Még nem tetszett elmenni, asszonyság? Mi már megyünk. Az asszonyom most csomagol.
− Hová mentek?
− Csak az Isten tudja. Jönnek a jenkik!
Scarlett továbbfutott, vissza sem köszönt. Jönnek a jenkik! A kápolnánál megállt egy pillanatra, mert kifogyott a lélegzete. Várt, míg kalapáló szíve megnyugszik kissé. Érezte, ha nem pihen, mindjárt elájul. Egy lámpaoszlophoz dőlt. Közben látta, hogy egy katonatiszt jön lovon a parancsnokság irányában. Hirtelen előbbre ugrott, és integetni kezdett neki.
− Ó, álljon meg! Kérem, egy pillanatra álljon meg! A tiszt olyan hirtelen rántotta vissza a lovát, hogy az két hátsó lábára állva kapált a levegőben. Mély ránc verődött a szája mellett kétoldalt az arcába, fáradtság, elgyötörtség volt a szemében. De gavallér volt még most is. Egy pillanat alatt lekapta kalapját.
− Parancsol, asszonyom?
− Kérem... igaz, hogy a jenkik jönnek?
− Félek, igaz, Félórával ezelőtt kaptuk az értesítést Jonesboróból.
− Jonesboróból... biztos ez?
− Nincs értelme már a szépítgetésnek, asszonyom. A tábornok szóról szóra ezt üzente: a csatát elvesztettük, visszavonulunk.
− Istenem, istenem!
A katona sötét arca meg sem rándult. Rátekintett fásultan, aztán feltette a kalapját, és szorosabbra fogta a gyeplőt.
− Kérem... még csak egy pillanatra. Mit tegyünk most?
− Nem tudom, asszonyom. A katonaság kiüríti Atlantát.
− Elmennek... és itt hagyják a jenkiknek? − Attól félek... igen.
A megsarkantyúzott ló továbbvágtatott. Scarlett ott maradt állva az út közepén, a mély, vörös porban.
Jönnek a jenkik. A déli sereg kiüríti a várost. Jönnek a jenkik. Mit tegyen? Hová fusson? Nem futhat, Melanie most várja gyermekét. Ha most nem kellene rágondolnia, kézen foghatná Wade-et, és Prissyvel meg vele elrejtőzhetne valahol az erdőben, ahol soha nem találnák meg őket. De Melanie-t nem lehet most az erdőbe kivinni. Ó, miért is nem született meg már hamarább az a gyermek, tegnap legalább, hátha kapott volna valahol egy kocsit, és elmehettek volna... de így... Meg kell találnia Meade doktort, hagy eljöjjön vele. Talán hamarosan itt lesz a gyermek, és lesz még idő...
Összefogta a szoknyáját, és futott, futott lefelé az utcán, és még a lépései is ezt kopogták: jennek a jenkik! Minél tovább ment, annál sűrűbb lett a tömeg az utcán, s annál nagyobb a lárma. Mintha hullámverés morajlott volna valami sziklás parton.
Különös menet közeledett feléje. Asszonyok jöttek, sonkát, füstölt húst cipelve a vállukon. Kisgyermekek erőlködtek egy-egy nagy kukoricás zsákkal, krumplis kosárral. Egy öreg ember nagy hordóval kínlódott, taligán tolta maga előtt. Férfiak, asszonyok gyermekek, fehérek, Tekétek hozták az ennivalót. − Scarlett egy éve nem látott már ennyi mindent. Eleinte csak elképed ten bámult. Aztán jött rá, mi történhetett. A katonaság kinyittatta a raktárakat, hogy ki mit tud, hordja szét, ne maradjon a jenkiknek.
A tömeg hirtelen szétvált egy kocsi előtt. És a szűk helyen vágtató ló jelent meg, mögötte a halk beszédű, mindig úri, mindig elegáns Mrs. Elsing kocsija, Ő maga a bakon állt, egyik kezében a gyeplővel, másikban az ostorral, és ütötte a lovát. Hosszú ősz haja borzasan lógott a hátára. Mögötte a kocsiban öreg fekete dajkájuk ült, egyik kezével egy oldalszalonnát szorított magához, a másik kezével s két lábával azon igyekezett, hogy ki ne essen a sokféle láda, csomag, batyu, ami köréje volt halmozva. Egy zsák oldalt fordult, és kioldódott. Aszalt körte szóródott le belőle az útra. Scarlett torkaszakadtából kiáltott oda neki, de a nagy lármában nem is hallották.
Továbbfurakodott a tömegben. Végre kijutott az állomáshoz. Sebesültszállító kocsikat, hordágyakat látott, és mögöttük, a tágas térségen, mozgó, hajladozó emberek a kavargó porban. Orvosokat, sebesültszállítókat. Hála istennek! Itt lesz Meade doktor is. Megkerülte az Atlanta Hotel épületét, és egyszerre szédülten, irtózva állt meg.
Fejtől-lábtól, váll váll mellett száz és száz sebesült feküdt a könyörtelen napsütésben, elárasztották a földet, az állomás körüli mellékutcákat, járdákat, végtelen sorokban hevertek, vagy összezsúfolódtak, ahol egy-egy kocsi alatt árnyékot leltek. Némelyik mozdulatlanul feküdt, de a legtöbb szenvedett a forró napsütéstől, és nyöszörgött vagy jajgatott. Egész légyfelhő borította a sebesülteket, feketére takarta arcukat, marte a húsukat, mindenütt vér, piszok, véres kötés hevert, az emberek jajgattak vagy ordítottak a fájdalomtól, akit pedig hordágyra emeltek, az kegyetlenül káromkodott a kínok miatt.
Az izzadság, vér, tisztátalan testek és különféle váladékok bűze hullámozva borította el az egész környéket, és olyan émelygés fogta el, hogy majdnem hányt. Az ápolók ide-oda sietve gyakran léptek sebesültek kinyúló lábára, kezére, mert olyan sűrűn voltak a sorok, hogy nem volt hely, ahol járjanak. Akikre ráléptek, nem is kiabáltak, csak békésen várták, hogy ők is sorra kerüljenek.
Hátratántorodott, szája elé szorította kezét, mert érezte, hogy mindjárt hányni fog. Ezt nem szabad. Látott már elég sebesültet a kórházban, Pittypat néni kertjében, de ilyen szörnyű látványban még sohasem volt része. Soha ennyi bűz, ennyi vér, ennyi naptól átforrósodott test. Ez a kínok és gyötrelmek pokla volt, és a szagok és zajok pokla.
És amellett jönnek a jenkik! Jönnek a jenkik! Scarlett összeszorította a száját, kifeszítette a két vállát, és elindult közöttük, hogy megkeresse a doktort. Nem nézhetett fel, mert azonnal rálépett valamelyik szegény katonára, ha nem vigyázott. Felfogta a szoknyáját, és igyekezett kikerülni őket. A közelebb levők a ruhája után kapkodtak, és nyöszörögtek, rimánkodtak:
− Vizet, egy kis vizet, asszonyság! Az Úr Krisztus nevében, vizet...
Verejték csurgott le az arcáról, amint kitépte a ruháját, és ment tovább. Megállt egy pillanatra, és teljes erejéből kiáltott:
− Meade doktor! Itt van valahol Meade doktor?
Az egyik fészertető alatt egy csoport férfi állt. Egyikük megfordult, és sietve közeledett feléje. Ő volt, Meade doktor. Kabát nélkül, vállig felgyűrt ingujjal, nyakig véresen, mint valami mészáros. Még szürke, hegyes szakálla is csupa vér volt. Elkínzott arcán elkeseredés, tehetetlen düh, elcsigázottság. De a hangja nyugodt volt és csendes:
− Hála a Jóistennek, hogy eljött, lelkem. Nagyon nagy szükség van minden kézre. Jöjjön csak hamar! Segítsen.
Megindult vissza a fészer felé. Scarlett újra felkapta a szoknyáit, és utána sietett.
− Doktor úr! Doktor úr! Jöjjön... Melanie rosszul érzi magát... − Megrázta a doktor karját.
− Melanie... a kisbaba... Jönnie kell... a... Körülnézett. Száz idegen férfi között nehéz volt kimondania, de most nem lehet kényeskedni...
− Nagy fájdalmai vannak, doktor úr. Kérem... kérem...
A doktor ránézett, és arca egyszerre eltorzult a dühtől. Nem rá haragudott, a világra, ahol ilyen dolgok történnek.
− Megbolondult, hogy éppen most... Nem látja, hogy nem hagyhatom itt ezeket a szerencsétleneket? Százszámra pusztulnak el! Egy gyermek miatt nem mehetek el innen! Keressen valami asszonyt. Hívja el a feleségemet.
Scarlett már kinyitotta a száját, hogy megmondja neki, miért nem jöhet a felesége. De hallgatott. A doktor talán még nem is tudja, hogy Phil... Vajon ha tudná, itt maradna? És valami hang azt mondta Scarlett lelke mélyén, hogy még ha haldokolna is a fia, itt maradna a helyén, és végezné a kötelességét, mert száz élet több, mint...
− A doktor úrnak kell eljönnie. A doktor úr mondta, hogy nem lehet valami asszonyra bízni, hogy nehéz szülés lesz. Melanie meghal, ha nem jön!
A doktor lerázta a kezét. Mintha nem is értette volna jól, mit mond. Mereven bámult maga elé, és reszketett a keze, amint előrenyújtotta.
− Igen... mind meghalnak... Nincs kötés, nincs orvosság, nincs kinin, nincs kloroform. Nincs semmi. Ó, istenem, csak egy kis morfiumot! Csak egy keveset! Isten verje meg a jenkiket! Isten verje meg!
Scarlett egész testében reszketett. A doktor nem jön. Melanie meg fog halni. Ő kívánta, hogy meghaljon. Most meghal. Nem jön a doktor.
− Az isten szerelmére, doktor úr... kérem... Meade doktor az ajkába harapott. Fegyelmezte magát.
Nyugodt, kemény hangon mondta:
− Gyermekem, meg fogom próbálni. Nem tudom, jöhetek-e, de megpróbálom. Amint rendben leszek ezekkel a szegény katonákkal. Sietnem kell, a várost kiürítik. Nem hagyhatom őket itt. Mondom, megpróbálom. Most szaladjon haza. Ne zavarjon a munkámban. Nem olyan nehéz dolog világra hozni egy gyermeket. Csak kössék el a köldökzsinórt.
Egy ápoló jött oda és tisztelgett. A doktor máris elfordult, utasításokat adott, kiabált, intézkedett. Scarlett látta, hogy Meade máris elfeledkezett róla.
Gyorsan, lábujjhegyen sietett át a sebesültek között, és megindult hazafelé. A doktor nem jön. Egyedül kell maradniuk. Hála istennek, Prissy ért a dologhoz legalább. Fájt a feje a hőségtől, és érezte, hogyan tapad derekához a ruha. Zsibbadt volt az agya, zsibbadt a lába, alig bírta mozdítani. Mint valami lidérces álomban. De most újra lüktetni kezdett a vérében a kiáltás: jönnek a jenkik! Jönnek a jenkik! És egyszerre elmúlt a zsibbadtság, és új erővel futott hazafelé. A tömeg olyan sűrű lett már a főtéren, hogy le kellett térni az útra. Itt már katonák meneteltek. Ezer és ezer piszkos, torzonborz, fekete arcú katona. Gyalogosok, lovasok, tüzérek. Visszavonulás! A katonaság kiüríti a várost...
A rohanó sorok félrelökték az amúgy is zsúfolt járdára, és olcsó rozspálinka szaga ütötte meg az orrát. Voltak nők is a tömegben, furcsán, hiányosan öltözött nők, akiknek cifrasága és festett arca ünnepi felkészülésnek látszott, ami erős ellentétben volt a valósággal. A legtöbb nő részeg volt, és a katonák, akiknek karjába csimpaszkodtak, még részegebbek. Futó pillantást vetett arra, és vörös fürtű fejet látott, látta Belle Watlingot, azt az utcanőt, hallotta rekedt kacagását, amint egy félkezű katonába kapaszkodott, hogy megtámaszkodjék, pedig a katona maga is dülöngélt.
Végre ritkulni kezdett a tömeg, amint messzebb ért a tértől. A kápolnánál újra megállt. Szédült, kavargott a gyomra, fűzőjének halcsontjai a bordái közé vágtak. Lerogyott a kápolna lépcsőjére, és két kezébe temetve az arcát várt, míg rendbe jön a lélegzete. Csak egyszer tudna igazán nagyot lélegzeni. Csak ne verne olyan rettenetesen a szíve. Csak lenne itt valaki, akihez fordulhatna.
Soha életében nem maradt még egyedül. Mindig volt mellette, aki segítsen, aki helyette elintézzen mindent, aki vigyázzon rá, óvja, védje, kényeztesse. És most senki. Senki. Mennyi ismerős, szomszéd, jó barát sürgött körülötte azelőtt. Szolgálatkész rabszolgák serege... Most pedig, a legnagyobb szükség órájában, egyedül van egészen, egyedül, idegenben, távol otthonról...
Ó, ha otthon lehetne, akár ott vannak a jenkik, akár nem, még ha beteg is az anyja! Csak egy pillanatra érezhetné Mammy vastag, erős karját maga körül.
Kábultan állt fel, és továbbindult. Mikor meglátta végre a házat, Wade ott állt a kerítés mögött. Sírt, és felmutatta egyik piszkos ujját.
− Fáj! Fáj! − zokogta.
− Csitt legyen! Megverlek, ha sírsz! Menj vissza a hátsó udvarba, és süss homoktortát. Játssz szépen. El ne mozdulj onnan!
− Wade éhes! − sírta a gyermek.
− Nem bánom! Menj vissza játszani.
Felnézett, és észrevette, hogy Prissy az emeleti ablakból néz ki ijedt és aggódó arccal. Intett neki, hogy jöjjön le. Prissy abban a pillanatban megnyugodott és felderült. Scarlett bement a házba. Milyen jó hűvös volt odabenn. Kibontotta a kalapja szalagját, és odadobta a kalapot az asztalra. Ruhája ujjával törölte végig a homlokát.
Hallotta, amint odafenn nyílik az ajtó. Halk, fájdalmas, siránkozó nyöszörgés, kínlódó, hátborzongató nyöszörgés hallatszott. Prissy három lépcsőfokot is ugrott egyszerre, úgy sietett.
− Itt a doktor úr?
− Nem. Nem jöhet.
− Jaj, jaj! Melanie asszonyság nagyon rosszul van.
− Mondom, hogy nem jöhet a doktor úr. Senki sem jöhet. Neked kell a kisbabát ellátni, és én majd segítek.
Prissy kitátotta a száját, és ijedtében a nyelvét is kilógatta. Oldalt hunyorgatott Scarlettre, és csavargatta a két kezét.
− Ne vágj olyan ostoba arcot! − kiáltott rá Scarlett. − Mi a baj?
Prissy a lépcső felé hátrált.
− Jaj, istenem, Scarlett kisasszony... jaj...
− Beszélj! Hangosan elsírta magát.
− Jaj, jaj, jaj! Jönnie kellett volna a doktor úrnak! Én csak azért mondtam, hogy értek hozzá, hogy ne tessék kiküldeni az utcára, mikor jöttek az ágyúgolyók! A mamám sohasem engedte, hogy lássam, hogyan lesz a kisgyerek!
Scarlett úgy érezte, megáll a lélegzete a rémülettől. Aztán elfutotta a méreg. Soha életében nem ütött még meg rabszolgát, de most felemelte a kezét, és teljes erejéből arcul csapta Prissyt. Az visított, mintha nyúznák, és táncolt, ugrált, hogy elmenekülhessen.
A nyöszörgés megszűnt odafenn, és egy pillanattal később Melanie halk, szelíd, remegő hangja hallatszott az emeletről:
− Scarlett... te vagy? Gyere, kérlek!
Scarlett elengedte Prissy karját. Szipogva, hüppögve esett neki a lépcsőkorlátnak. Egy pillanatig némán, mozdulatlanul állt ott Scarlett, figyelt a halk nyöszörgésre.
És amint ott állt, úgy érezte, mintha járom ereszkedne le a nyakára, nehéz járom, súlyos teher, amit nem tehet le többé.
Lázasan megpróbált visszagondolni, mit tettek vele az anyja és Mammy, mikor Wade született. De csak zavaros összevisszaság volt az egész. Valamire mégis emlékezett...
− Prissy! Most összeszeded az eszedet, azt mondom. A konyhába mégy, tüzet raksz, vizet teszel fel főni a katlanban. És felhozod valamennyi törülközőt, ami csak van. Aztán a varrókosaramból a fehér zsinórt és az ollót is. Nehogy azzal jöjj fel, hogy nem találod! Megkeresed, és felhozod. Megértetted? Most menj!
Felrántotta Prissyt, és a konyhaajtó felé lökte. Aztán kiegyenesítette a vállát, és indult fel a lépcsőn. Hátra volt, hogy megmondja Melanie-nek, hogy a szülésnél nem segít senki más, csak ő meg Prissy.

 

 

22

Ilyen hosszú délután soha nem volt még a világon. Sem ilyen meleg. És ennyi légy. Hiába legyezte Scarlett állandóan Mellyt. Hiába sajgott a két karja, amint váltogatva mozgatta a nehéz pálmalegyezőt. A legyek nem féltek tőle. És ha lemosta nedves szivaccsal Melly arcáról őket, a testére szálltak, és ott ültek meg. Melly gyengén meg-megrándította ilyenkor izzadó, verejtékes, vékony lábát, és nyöszörgött:
− Nézd... itt, a térdemen...
A szoba félhomályban volt, mert Scarlett becsukta a redőnyöket, hogy ne jöjjön be a nap és a meleg. De a redőny rései között és a széleken fényes aranytűk szúródtak be: a nap sugarai. A szoba forró volt, mint a kemence. Scarlett átizzadt ruhája nemhogy megszáradt volna, egyre lucskosabban tapadt testéhez, amint múltak az órák. Prissy egy sarokban gubbasztott.
Melanie ott feküdt az ágyán, lepedője csupa izzadság volt és csupa víz, mert Scarlett, amint lemosta az arcát és testét, néha kiloccsantotta idegességében a vizet. Egyre vergődött, egyre vonaglott. Jobb oldalára feküdt, majd bal oldalára, újra hátra...
Néha megpróbált felülni, aztán visszahanyatlott, és vonaglott tovább. Eleinte összeharapta a száját, és megpróbálta, hogy ne kiáltozzon, de véres lett az ajka, és Scarlett gyötrődve, rekedten mondta neki:
− Melly, az istenért, ne akarj még most is mással törődni! Kiálts, ha könnyebb úgy. Nincs itt más, aki hallja, csak mi.
Amint telt az idő, Melanie egyre hangosabban nyögött, és néha sikoltott is, akár akarta, akár nem. Ilyenkor Scarlett eltakarta az arcát, betapasztotta a fülét, és ide-oda himbálva a fejét, meghalni kívánt. Mindent inkább, mint tehetetlenül nézni ezt a kínt. Mindent inkább, mint itt ülni, és várni a gyermeket, aki ki tudja, mikor jön. És közben megérkezhetnek a jenkik...
Most bánta, hogy sohasem érdekelte, amit az asszonyok egymásnak ilyen dolgokról suttogtak. Ó, ha csak egyszer is odafigyelt volna! Talán meg tudná állapítani, soká tart-e még a vajúdás. Homályosan emlékezett rá, hogy egyszer valami ismerősről hallott, aki két napig kínlódott, s meg is halt, anélkül hogy a gyermeke világra jött volna. De Melanie olyan gyenge. Ő nem bírja ki két napig. Előbb elpusztul, ha a kisbaba nem siet. És hogyan álljon aztán ő Ashley elé azzal, hogy Melanie meghalt, mikor pedig ő megígérte, hogy vigyáz rá?
Melanie eleinte Scarlett kezét akarta tartani, ha a fájdalmak jöttek. De olyan rettenetes erővel szorította és nyomta, hogy majdnem eltörte a csontjait, s utána alig tudta mozgatni Scarlett a csuklóját, összekötött hát két törülközőt, az ágy lábához fűzte, és a göcsöt adta Melanie kezébe. Úgy kapaszkodott beléje, mintha mentőöv lenne. Hol szorosra húzta, hol tágabbra engedte, hol rángatta. És a hangja olyan volt, mint a csapdában vergődő, pusztuló állaté. Néha egy pillanatra elengedte a törülközőt, és gyengén megtörölte a kezét. Feltekintett Scarlettre fájdalomtól kimeredt szemmel.
− Beszélj hozzám. Kérlek... beszélj... hozzám... − suttogta. És Scarlett beszélni próbált valamit, míg csak Melanie újra meg nem fogta a göcsöt, s újra vonaglani nem kezdett.
A homályos szoba teli volt hőséggel, kínnal és halkan zümmögő legyekkel. Az idő olyan véghetetlenül lassan múlt, hogy Scarlett alig emlékezett már a reggelre. Mintha egész életében itt ült volna, a félhomályban, tikkadt melegben, fülledt gőzben. Néha úgy érezte, ő is sikoltozni fog, ha Melly rákezdte.
Wade egyszer az ajtóig botorkált odakint, és megállt a küszöbön sírva.
− Wade éhes!
Scarlett felállt, hogy kimenjen hozzá, de Melanie ijedten suttogott:
− Ne... ne menj... csak úgy bírom ki... ha te itt vagy.
Scarlett Prissyt küldte hát, hogy melegítse fel a reggeli kukoricakását, és etesse meg a gyermeket. Ő nem volt éhes. Úgy érezte, soha többé nem fog tudni enni.
A fiókos szekrényen megállt az óra. Nem tudta, menynyi az idő. Mikor a forróság enyhülni kezdett, és a tűfinom sugarak eltűntek, kinyitotta a redőnyt. Szinte csodálkozott, hogy lemenőiben van a nap. Úgy érezte, hogy most már örökké forró délután lesz ebben a szobában.
Mi történhetik a városban odalenn? Elmentek már a déliek? Mikor jönnek Sherman emberei? Sherman... Maga a sátán nem volt olyan félelmetes előtte, mint ez az ember. De nem soká gondolkozhatott. Melanie vizet kért, hideg borogatást a homlokára, meg hogy legyezze egy kicsit, és törölje le a legyeket az arcáról.
Eljött az este. Prissy úgy sompolygott be, mint valami fekete macska, és meggyújtotta a lámpát. Melanie egyre gyengébb lett. Most Ashleyt kezdte hívni, újra és újra, mintha delíriumban lenne, olyan elviselhetetlen csökönyösséggel, hogy Scarlett szerette volna egy párnával elfojtani a hangját. Talán mégis eljön a doktor. Ó, ha jönne! Reménység ébredt a szívében. Odaszólt Prissy-nek, hogy szaladjon át a doktorokhoz, és nézze meg, otthon van-e valaki.
− Ha a doktor úr nincs otthon, kérdezd meg az asszonyságot vagy a szakácsnőjüket, mit csináljunk. Mondd meg, hogy jöjjenek.
Prissy szolgálatkészen szedte a lábát, és Scarlett utána nézett, amíg látta. Nem is álmodta volna, hogy így tud futni a haszontalan. Jó idő múlva jött vissza. Egyedül.
− A doktor úr egész nap nem volt otthon. A katonákkal van dolga. És Phil fiatalúrnak már vége.
− Meghalt?
− Úgy bizony − mondta fontoskodva Prissy. − Talbot mondta nekem, a kocsisuk. Meglőtték, és...
− Most arról beszélj, ki van otthon.
− Sem az úr, sem az asszony. Az asszonyság most mosdatja és öltözteti a fiatalurat kint valahol, ahol meghalt. Sietni kell, mert már közel vannak a jenkik. A szakácsnő azt mondta, hogy ha Melly asszonyság nagyon kínlódik, akkor éles kést kell az ágy alá tenni, az elvágja a fájdalmat.
Scarlett legszívesebben nyakon ütötte volna Prissyt, de Melanie tágra nyitotta a szemét, és megszólalt:
− Drágám... a jenkik jönnek?
− Dehogy! − förmedt rá Scarlett. − Prissy hazudik.
− Igen, igen, asszonyság, én hazudok − erősítette készségesen Prissy. Melanie a párnába takarta az arcát.
− Szóval jönnek − suttogta. − Ó, szegény, szegény kicsikém.
Aztán hosszú csönd után újra feltekintett.
− Scarlett, ne maradj itt. Vidd el Wade-et. Menjetek!
Ezt tette volna Scarlett a legszívesebben. De megszégyenítette, hogy Melly mondja ezt, mintha titkos gyávasága az arcára lett volna írva. Ráförmedt:
− Eszem ágában sincs! Én nem félek. Tudod, hogy nem hagylak itt.
− Miért? Nem mindegy? Én úgyis meghalok. És megint önkívületbe esett.

 

Scarlett lassan, lassan jött lefelé a lépcsőn, mint valami nagyon öreg asszony. A korlátba kapaszkodott. Lába mintha ólomból lett volna, minden porcikája remegett, és megborzongatta a hideg izzadság a testét. Gyönge, bizonytalan léptekkel ment ki a verandára, s leült a legfelső lépcsőfokon. Egy oszlophoz dőlt. Aztán reszkető kézzel kigombolta a ruhája derekát. Az éjszaka langyos sötétségében úgy ült itt, tompa aggyal, kábultan.
Mindennek vége volt már. Melanie nem halt meg, és a csöppnyi kisfiú, aki olyanféle hangokat adott, mint valami macskakölyök, most kapta első fürdőjét odafenn. Prissy esküdözött, hogy ehhez ért.
Melanie aludt. Hogyan tud aludni ez után a rettenetes nap után? Az után a rettenetes kínlódás után, mikor tudatlanságukban és gyakorlatlanságukban csak még több fájdalmat okoztak neki, ahelyett hogy segítettek volna? Hogyan lehetséges, hogy még él? Scarlett érezte, hogy ő nem bírta volna ki. De amikor minden elintéződött, még meg is szólalt Melanie, halkan, suttogva, gyengén, föléje kellett hajolnia, hogy megértse:
− Köszönöm... Scarlett... köszönöm.
Aztán behunyta a szemét, és elaludt. Scarlett elfelejtette, hogy ő is elaludt Wade születése után. Mindent elfelejtett. Nem gondolt semmire. Üres volt az agya. Üres volt a világ. Csak a sötétséget látta maga körül, csak a saját rekedt, lihegő lélegzését hallotta, csak a hideg izzadság szivárgását érezte a testén − a hónaljától a derekáig, csípőjétől a térde felé.
Hallotta, hogy lihegő, hörgő lélegzése lassan zokogásba csap át, de a szeme száraz volt és égett, mintha soha többé nem bírna sírni. Lassan, nagy nehezen felállt, és levetette magáról a szoknyáit. Melege is volt és fázott is − a langyos éjszakai levegőt jó volt éreznie a lábán. Egy pillanatig eszébe jutott, mit mondana Pittypat néni, ha itt látná, amint lehever a verandán ruha nélkül. Mindegy. Az idő mintha megállt volna. Most sötétedett csak be, vagy éjfél is elmúlt? Nem tudta, de nem is törődött vele.
Lépéseket hallott odafentről, és kábultan gondolta: „El kellene verni Prissyt.”
Aztán mintha álom szállt volna le rá. Fekete, öntudatlan sötétség után egyszerre újra felnyitotta a szemét. Prissy állt mellette, és jókedvűen fecsegett.
− Bizony nagyon ügyesek voltunk, Scarlett kisasszony. Megdicsérhet minket a mamám. Ő sem tudta volna jobban.
Scarlett csak nézett rá mérgesen, olyan fáradt volt, hogy nem volt kedve megmozdulni vagy rákiáltani. Haszontalan! Inkább az útjában volt, mint hogy segített volna. Az utolsó pillanatban nem találta az ollót, kiöntötte a forró vizet az ágyra, majdnem leejtette az újszülött kisfiút. És most henceg!
A jenkik pedig fel akarják szabadítani a négereket! Hát csak jöjjenek! Tessék!
Szó nélkül támasztotta újra az oszlophoz a fejét, és Prissy tapintatosan elkotródott a sötétben. Újra csend lett. Scarlett lassan megnyugodott. Egyszerre halk, majd erősebb lábdobogást hallott az út felől. Lassan felállt, figyelt. Katonák! Olyan sötét volt, hogy nem láthatta meg senki, de magára vette a szoknyáját. Amint elvonultak a kerítés mögött a város irányába, megszólította őket:
− Kérem szépen!
Egy árnyék mintha kivált volna a többiek közül.
− Elmennek mind? − kérdezte Scarlett. − Itt hagynak bennünket?
Az árnyék mintha levette volna a kalapját. Halk hang jött a sötétből:
− Kell, asszonyom. Mi vagyunk az utolsók.
− Kivonulnak?
− Igen. Jönnek a jenkik.
Jönnek a jenkik! Ezt elfeledte Scarlett. Egyszerre összeszorult a torka. Nem bírt többet mondani. Az árnyék továbbindult. A lábdobogások távolodtak.
„Jönnek a jenkik... jönnek a jenkik...”
Vadul dobogott a szíve. Jönnek a jenkik!
Most egyszerre Rhett Butler jutott az eszébe. Lecsendesedett a rémülete lassan. Miért nem gondolt rá reggel, mikor úgy futkosott összevissza, mint valami fejét vesztett csirke? Utálatos és kiállhatatlan ember, az igaz, de erős és ügyes, amellett nem fél a jenkiktől. Tudta, hogy a városban van. Igaz, hogy nagyon haragudott rá Scarlett. De ilyen körülmények között nem lehet kényeskedni. Meg aztán lova és kocsija van. Ó, miért is nem jutott hamarább az eszébe? Már rég elvihette volna őket erről az átkozott helyről, a jenkik elől, akárhova.
Mintha hívta volna, Prissy surrant mellé, egész testében remegve.
− Jönnek a jenkik! − suttogta. − Mindannyiunkat lemészárolnak.
− Prissy! Tudod te, hol lakik Butler kapitány úr? Az Atlanta Hotelben, ott az állomásnál.
− Igenis, tudom, de...
− Odamégy, de szeded a lábad, amennyire csak telik tőled! És megmondod, hogy én hívom. Kérem, hogy jöjjön el a kocsijával, vagy ha lehet, hozzon egy betegszállító kocsit. Mondd meg neki, hogy a kisfiú megszületett. Szaladj!
Nagyot lökött rajta.
− Jaj, istenem, Scarlett kisasszony! Én nagyon félek egyedül a városba menni ilyen sötétben! Hátha megfognak a jenkik?
− Ha sietsz, utoléred a katonákat, és mögöttük mehetsz. Akkor nem bántanak a jenkik. Menj már!
− És ha a kapitány úr nincs a hotelben?
− Akkor kérdezd meg, hol van. Ha nincs otthon, elmégy a Decatur utcába, ahol a kocsmák vannak. Keresd meg. Nem érted, te bolond, hogyha nem találod meg hamar, mindnyájunkat megfognak a jenkik?
− De Scarlett kisasszony, a mamám nagyon megver engem, ha én valami kocsmába vagy rossz házba megyek.
− Én pedig akkor verlek meg, ha nem mégy. Maradhatsz kint az utcán és kiabálhatsz, vagy megkérheted, hogy küldjék ki. Indulj!
Prissy még tétovázott, hol az egyik lábát, hol a másikat emelgette. Scarlett akkorát lökött rajta, hogy majdnem végigesett a lépcsőn.
− Ha nem mégy azonnal, eladlak egy rossz embernek, vagy odaadlak a jenkiknek! Megértetted?
− Jaj, jaj, istenem, jaj, Scarlett kisasszony...
De nem mert ellenkezni már, és szipogva indult. Megnyikkant a kertajtó.

 

 

23

Mikor Prissy elment, Scarlett fáradt léptekkel támolygott be a hallba, és meggyújtott egy lámpát. Az egész ház fülledt meleg levegővel volt telve még. Kissé múlni kezdett a tompa érzéketlenség, s gyomra követelőzni kezdett. Most jutott csak az eszébe, hogy tegnap este óta csak egy kanálnyi kukoricakását evett. Felkapta a lámpát, s kivitte a konyhába. A tűz kialudt már a tűzhelyen, de a levegő fullasztóan forró volt. Talált egy darab kemény kukoricalepényt, s éhesen kezdte rágni. A fazékban maradt egy kevés kása. Mohón látott neki a nagy főzőkanállal, nem is tette ki tányérra. Nagyon sótalan volt, de éhségében nem volt türelme sót keresni. Mikor vagy négy kanálnyit megevett, nem bírta a hőséget tovább. Egyik kezével a lámpát emelte, másikban a kukoricalepényt hozta, s visszatért a hallba.
Fel kellene menni, s ott kellene ülni Melanie ágyánál. Ha valami baja esik, Melanie kiáltani sem bír, olyan gyenge. De ha arra gondolt, hogy visszamenjen a szobába, ahol olyan lidérces órákat élt át, megborzongott. Úgy érezte, még ha meghal is Melanie, nem bír visszamenni. Soha életében nem akarta többé látni azt a szobát. Letette a lámpát, s a verandára ment. Itt sokkal hűvösebbnek tűnt a levegő, bár langyos volt a nyári éjszaka. Leült a lépcsőre, és rágta tovább a kukoricalepényt.
Mikor az utolsó morzsát is megette, kissé erősebbnek érezte magát, de visszatért a félelemérzése is. Messze, az utca végén, zsongó lármát hallott, hol hangosabban, hol elhalóan. Hogy mi történhetik ott, nem tudta. Előrenyújtotta a fejét, hogy jobban figyelhessen, de csak a nyakizmai fájdultak meg. Nem tudott kivenni semmit. Ó, bár hallaná végre Rhett lovának patkócsattogását, a kocsikerekek zörgését! Ó, bár látná végre Rhett gondtalan, vakmerő szemét, amint kineveti, hogy fél. Rhett majd elviszi őket valahová. Nem tudja, hová, de nem is bánta, csak el innen.
Amint ott ült, és a város felől érkező zsivajt figyelte, egyszerre különös vörös derengés jelent meg a fák lombjai fölött. Csodálkozva nézte, hogyan lesz egyre fényesebb és erősebb. A sötét égbolt rózsaszínű, majd sötétvörös lett, s most a fák mögött, a távolban hirtelen óriási lángnyelv szökött fel magasan az égre. Scarlett felugrott. Szédülten és rémülten dobogott a szíve.
Itt vannak a jenkik! Itt vannak, és felgyújtották a várost! A tűz a központtól kissé keletre esett. Mind magasabbra nyúltak fel a lángok, s gyorsan harapózott tovább a vörös tűztenger. Úgy látszik, egy egész utca ég! Könnyű, forró szél érintette az arcát, s füstszagot hozott magával.
Felrohant a lépcsőn a szobájába, kitárta az ablakot, és kihajolt rajta. Az ég ijesztő piszkosvörössé változott, gomolygó fekete felhő úszott a lángok fölött. A füstszag mind erősebbé vált. Fejvesztetten próbált gondolkozni, számítani, mennyi idő múlva ér ide a tűz, mikor jönnek idáig a jenkik, hová fusson, mit tegyen. Mintha a pokol minden kiszabadult szörnyetege ott süvöltözött volna a füle körül. Belekapaszkodott az ablakdeszkába, hogy le ne szédüljön.
− Gondolkoznom kell! − mondta önmagának kábultan.− Gondolkoznom kell!
De egyetlen gondolatot sem tudott elfogni az agyában, csak kábult rémületet érzett. S amint ott állt meredten, egyszerre fülsiketítő robbanás reszkettette meg a világot. Az eget szinte elborította a vörös láng. Aztán újabb dörrenések... hangosabbak, szörnyűbbek minden ágyúszónál. A föld megremegett, és az üvegtáblák csörömpölve zuhantak körülötte a földre.
Pokoli lárma, zúgás, dörgés, ropogás, földrengésszerű rázkódtatások... Szikraeső repült az ég felé, s lassan, lustán ereszkedett alá, mint valami tűzijátékban. Scarlett mintha halk, gyenge hívást hallott volna a szomszéd szobából, de nem vetett ügyet rá. Most nem volt ideje Melanie-vel törődni. Csak a rémületet érezte, ami fogva tartotta, és nem engedte mozdulni sem. Rémült, halálra ijedt gyermek volt most, aki az anyja ölébe szeretne menekülni, hogy semmit ne lásson. Ó, ha otthon lehetne! Otthon, az anyja mellett!
A velőtrázó robbanások közben most meghallotta végre, hogy gyors, csoszogó lépések közelednek a lépcsőn. Prissy úgy szűkölt odakint a folyosón, mint egy kutya. Aztán hanyatt-homlok rohant a szobába, és úgy belekapaszkodott Scarlett karjába, hogy szinte belemélyedt a körme.
− A jenkik? − kiáltotta Scarlett.
− Nem! A mi tiszt uraink! − jajgatott Prissy. − Felégetik mind a raktárakat és a puskaport és mindent, és hetvenöt szekeret is felgyújtottak, ami tele volt golyókkal és bombákkal! Jaj, jaj, mindnyájan megégünk!
A jenkik még nincsenek itt. Akkor hát van idő menekülni! Scarlett igyekezett összeszedni magát. Megfogta Prissy két vállát, és megrázta.
− Szedd össze magad, fogd be a szád, és beszélj! A jenkik nincsenek még itt, te buta! Láttad Butler kapitány urat?
− Igen... igen... egy kocsmában.
− Bánom is én, akárhol! Jön? Megmondtad, hogy hozza el a lovát?
− Azt mondta, hogy a katonák elvették a lovát meg a kocsiját, mert kellett a sebesült katonáknak.
− Úristen...
− De azért eljön.
− Mit mondott hát? Beszélj!
− Ahogy mondani tetszett, elmentem érte a kocsmába, megálltam kint, és addig kiabáltam, amíg ki nem jött. És mikor megláttam, el akartam neki mondani az üzenetet, de akkor jöttek a katonák, és felgyújtottak egy raktárt egészen közel, és ő azt mondta, hogy szaladjak, és ő is szaladt, és meg sem álltunk, amíg a főtérre nem értünk. Akkor azt kérdezte, hogy nohát, mi a baj? Ki vele gyorsan! És én mondtam, hogy tessék jönni a lóval meg kocsival. Mert Melly asszonyságnak kisfia született, és el kell innen vinni. És ő kérdezte: hová akarjátok vinni? És én mondtam, hogy nem tudom, de Scarlett kisasszony akarja, hogy tessék jönni a lóval együtt. Ő pedig nevetett, és mondta, hogy elvették a lovát.
Scarlett úgy érezte, hogy ólomból van a szíve. Ez volt az utolsó remény. Hogy is nem jutott eszébe, hogy a hátráló hadsereg minden lovat ki fog sajátítani a sebesültszállításhoz? Egy pillanatra egészen elkábult, de aztán tovább hallgatta, mit beszél Prissy.
− Aztán ő azt mondta, hogy a kisasszony csak legyen egészen nyugodt, ő majd lop valahol egy lovat, és jön. Mondjam meg, hogy szerez lovat, ha le is lövik érte. És megint nevetett, és küldött, hogy szaladjak haza. És mikor szaladni kezdtem, akkor minden megreszketett a lábam alatt, és majdnem elestem, de a kapitány úr megfogta a karomat, és mondta, hogy semmi, csak a puskaporos raktárt gyújtották fel a katonák, hogy ne kerüljön a jenkik kezébe, és aztán...
− Eljön hát a kapitány úr? Hoz lovat?
− Azt mondta.
Scarlett mélyen, megkönnyebbülten lélegzett fel. Ha valami módon lehet lovat szerezni, Rhett elhozza. Ezért mindent meg fog bocsátani neki. Ha ő lesz mellette, nem fél semmitől. Rhett megvédi őket. Hála istennek! Most, hogy biztonságban kezdte érezni magát, újra tudott gondolkozni.
− Figyelj! Keltsd fel Wade fiatalurat, és öltöztesd gyorsan. Csomagolj össze mindenkinek ruhát. Tedd a kisebbik utazóládába. De Melanie asszonyságnak egy szót se szólj még! Burkold be a kisbabát is jó sok törülközőbe, és az ő ingecskéit meg holmiját se felejtsd el becsomagolni.
Prissy szaladt, mint a nyúl.
Scarlett érezte, még mindig nem bírja rászánni magát, hogy bemenjen Melanie-hez. Inkább leszaladt, hogy összecsomagoljon valamit Pittypat néni porcelán edényeiből és ezüstjéből. De mire az ebédlőbe ért, úgy reszketett a keze, hogy minden kiesett belőle. Három tányért tört el. Kirohant a verandára hallgatózni, visszaszaladt, és csörömpölve ejtette le kezéből az ezüstöt. Sietségében megbotlott a szőnyegben, végigesett a padlón.
Tízszer is kinézett a verandára, de nem is ment már vissza, érezte, hogy úgysem bír dolgozni. Leült. Nem bírt csomagolni. Semmit sem bírt tenni már. Csak itt ülni és vadul verő szívét csillapítva várni, hogy Rhett jöjjön. Mintha végtelen órák teltek volna el. Végre, valahol messze, kenetlen szekérkerék nyikorgása hangzott fel, és lassú, meggondolt patkócsattogás. Miért nem siet hát? Miért nem üt rá arra a lóra?
Lassan erősödött a zaj. Scarlett leugrott, és Rhett nevét kiáltotta. Aztán meglátta a sötétségben, amint leszáll a szekérről, és nemsokára a kertajtó kilincse is megnyikkant. Jött. A lámpafény megvilágította közeledő alakját.
Olyan volt a ruhája, mintha bálba készülne. Jól szabott fehér vászonkabát és nadrág feszült rajta, hímzett, szürke selyemmellény. Széles karimájú kalapját hetykén oldalt csapta, s nadrágövéből két elefántcsontagyú párbaj pisztoly kandikált ki. Ruganyos, könnyű léptekkel jött fel a veranda lépcsőin, és úgy hordta a fejét, mint valami pogány herceg. Az éjszaka borzalmai mintha még jobb kedvűvé tették volna, mintha élvezte volna a veszedelmet, mint más a játékot. Volt az arcában valami leplezett, megfékezett vadság, amelytől Scarlett megijedt volna, ha meglátja, de most nem tudott ilyesmit érzékelni.
Fekete szeme táncolt, mintha mulattatná az egész helyzet, mintha a földrengető, rettenetes robbanások csak ijedős gyermekek borzongatására szolgáltak volna. Scarlett szédülve ment feléje, sápadtan, égő szemmel.
− Jó estét! − hajolt meg Rhett, és levette a kalapját. − Szép időnk van. Hallom, hogy kocsikázni van kedve.
− Ha még most is tréfál, soha egy szót sem szólok magához többet! − mondta fogvacogva Scarlett.
− Csak nem akarja azt mondani, hogy fél? − csóválta a fejét Rhett, mintha nagyon meg lenne lepődve, és olyan csúfondárosan mosolygott, hogy Scarlett legszívesebben lelökte volna a lépcsőről.
− Igen, félek! Rettenetesen félek, tudja meg, és ha lenne annyi esze, mint egy kecskének, maga is félne. De most nincs idő beszélgetni és veszekedni. Menekülnünk kell.
− Szolgálatára állok, asszonyom. Csak azt mondja meg, hová méltóztatik?... Kíváncsiságból jöttem ide, hogy meghalljam, mit talált ki vajon. Tudniillik sem észak, sem kelet, sem nyugat, sem dél felé nem szabad az út. A jenkik körülfogták a várost. Egyetlen út vezet ki innen, de azon a déli seregek vonulnak el. És még sokáig fognak rajta vonulni. Rough-nál Lee tábornok verekszik az ellenséggel, hogy fedezze a déliek útját. Ha a déli sereg után megy, el fogják venni a lovát. Pedig kár lenne érte, mert nem valami táltos ugyan, de elég nehezen sikerült elkötnöm. Nos, hová akar menni?
− Haza! − mondta Scarlett egyszerűen.
− Haza? Tarára?
− Igen, igen! Tarára! Siessünk, Rhett, siessünk! Rhett úgy nézett rá, mintha attól félne, hogy Scarlett elvesztette az eszét.
− Tarára? Az isten szerelmére, Scarlett! Nem tudja, hogy két nap óta állandóan áll a harc Jonesboro környékén? Lehet, hogy a jenkik már ott vannak Tarán. Senki sem tudja pontosan, hol vannak, de az bizonyos, hogy azon a vidéken járnak. Nem mehet haza, hiszen útját állja az egész jenki hadsereg!
− De én haza akarok menni! − kiáltotta Scarlett. − Akarok! Akarok!
− Kis bolond! − mondta Rhett nyersen. − Értse meg, hogy szó sem lehet róla. Az erdő tele van katonaszökevénnyel, mindenféle csavargóval. Elveszik a lovat. Egyetlen módja van a menekülésnek. Az, ha McDonough felé megy az országúton, és imádkozik, hogy a sötétben senki ne vegye észre. Tarára menni? Őrültség. Még ha odaér is. Bizonyosan felégették már.
− Hazamegyek! Haza akarok menni! − kiabálta magánkívül Scarlett. − Én nem megyek máshová! Én hazamegyek! A mamámhoz! Nem állhat az utamba! Akármit beszél, hazamegyek! Megölöm, ha nem akarja engedni!
Most kitört belőle a rég elfojtott indulat és rémület. Könnyek folytak végig az arcán, és a két öklével ütötte a férfi mellét.
− Megyek! Megyek! Még ha gyalog kell is elindulnom!
Egyszerre érezte, hogy Rhett karjában fekszik. Nedves arca odaszorult az ingfodrához, remegő ökle megnyugodott a szívén. A férfi gyöngéd kézzel a haját simogatta, s a hangja is gyöngéd lett most, halk és meleg. Olyan gyöngéd, olyan lágy, olyan szelíd, mintha nem is az ő hangja lett volna. Mintha valami kedves idegen szólt volna hozzá, brandy-, szivar-, lószerszámszagú kedves idegen, aki az apjára emlékezteti.
− Jó, jó, drágám... minden rendben lesz. Ne sírjon. Hazamegyünk, bátor kicsi asszony. Hazamegyünk. Ne sírjon.
Érezte, hogy valami a haját éri, és tétován arra gondolt egy pillanatig, nem Rhett szája-e. Olyan kedves volt most, olyan megnyugtató. Olyan jó lett volna örökké itt maradni, a karjában. Itt nem érheti semmi baj...
Rhett a zsebéből kendőt vett elő, és megtörölte Scarlett két szemét.
− Most szépen kifújjuk az orrunkat, mint jó kislányok szokták − mondta, és rámosolygott. − Aztán majd megmondja, mit csináljak. Sietnünk kell!
Scarlett engedelmesen kifújta az orrát. Még mindig remegett. A férfi látta, hogy nem bír szólni, és tehetetlenül, ijedt szemmel néz rá. Ő kezdett rendelkezni.
− Mr. Wilkes gyermeke megszületett? Veszedelmes lenne most abban a szekérben utaznia. Vigyük át inkább Meade-ékhez.
− Meade-ék nincsenek itthon. Nem hagyhatom itt.
− Rendben van. Feltesszük a szekérre. Hol az a rokonszenves fekete hölgy, akit értem küldött?
− Odafenn csomagolja az utazóládát.
− Az utazóládát? Erre a szekérre ugyan nem tehetünk semmiféle ládát, örülök, ha valamennyien ráférnek, és nem esik ki mind a négy kerék. Hívja ide, hogy hozza elő a legkisebb tollas derékaljat a házból, s tegye be a szekérbe.
Mikor látta, hogy Scarlett még mindig nem mozdul, erősen megfogta a karját. Mintha a saját erejéből akart volna átadni. Csúfolódva szólt:
− Lám, lám! Ez az a híres bátor asszony, aki azt mondta nekem, hogy nem fél sem ördögtől, sem férfitól?
Nevetni kezdett, és elengedte a karját. Scarlett felkapta a fejét, felvillant a szemében a harag.
− Nem is félek!
− Dehogynem! Látom, hogy mindjárt elájul. Pedig nincs repülősé nálam.
Scarlett haragosan dobbantott, aztán szó nélkül felkapta a lámpát, és indult fel a lépcsőn. Rhett közvetlenül mögötte jött. Hallotta, amint nevet magában. Ez még inkább visszaadta az erejét. Bement a gyermekszobába. A kis Wade Prissy ölében ült, türelmesen hagyta, hogy öltöztessék, és csuklott. Prissy szipogva sírt még mindig. Wade ágyában keskeny pihenőderékalj volt, Rhett kivette, és odaadta Prissynek, hogy vigye le a szekérbe. Wade utána tipegett, és a csuklása is elállt, mert kíváncsi volt, mi fog történni.
− Jöjjön! − mondta Scarlett, és Melanie ajtajához fordult. Rhett levette a kalapját.
Melanie csendesen feküdt állig felhúzott takarója alatt. Halottfehér volt az arca, karikás, de töretlen fényű szeme mélyen beesett. Semmi meglepetést nem mutatott, mikor Rhettet meglátta a hálószobában, mintha egészen természetes dolog lenne, hogy bejön. Mosolyogni is próbált, de nem bírt. Olyan gyenge volt.
− Hazamegyünk Tarára − mondta Scarlett sietve. − A jenkik jönnek. Rhett elvisz minket. Nem tehetünk mást, Melly!
Melanie csak a szemével tudott a kisbaba felé inteni. Scarlett felkapta a gyermeket, és gyorsan egy vastag törülközőbe csavarta. Rhett az ágyhoz lépett.
− Igyekezni fogok, hogy ne okozzak fájdalmat − mondta nyugodtan, és alája gyűrte körös-körül a takarót. − Próbálja meg a nyakam köré tenni a két karját.
Melanie megpróbálta, de gyengén hullott vissza két keze. Rhett lehajolt, egyik kezét a válla, másikat a térde alá csúsztatta, és felemelte gyöngéd óvatossággal. Melly nem sikoltott fel, csak az ajkába harapott. Scarlett látta, hogy még sápadtabb lett az arca. Magasra tartotta a lámpát, hogy Rhett jól lásson, és már indult, mikor Melanie gyenge mozdulattal a fal felé mutatott.
− Mi az? − kérdezte Rhett.
− Kérem − suttogta Melanie. − Kérem... Charles...
Rhett meghökkenve nézett rá, de Scarlett megértette. És nagyon bosszankodott. Tudta, hogy Melanie Charles dagerrotip képét akarja, ami ott lógott a falon.
− A kardot is − mondta gyenge hangon Melly.
− Jó, jó! − mondta Scarlett. És miután levilágított a lépcsőn, hogy Rhett biztonságban leérjen, visszafordult, és levette a kardot meg a pisztolyt. Nagyon nehéz volt ezt is cipelni a kisbaba meg a lámpa mellett. Melanie-re vallott, hogy ilyesmivel törődik még félholtan is, mikor a jenkik a sarkában vannak!
Levette a képet, és egy pillantást vetett Charles arcára. Nagy, barna szeme a szemébe tekintett, s egy pillanatig szinte kíváncsian nézte. Ez volt a férje, ez adta neki a szelíd, barna szemű kisfiút... ő pedig már alig tud emlékezni rá.
A csöppség két apró öklével hadonászni kezdett a karjában, és halkan miákolt. Scarlett, amint lenézett rá, egyszerre érezte, hogy Ashley gyermeke, és minden erejével kívánta, bár lenne az övé is...
Prissy botorkált felfelé a lépcsőn. Odaadta neki a gyermeket, és sietve ment utána. A lámpa bizonytalan árnyékokat táncoltatott a falon. A hallban meglátott egy kalapot, hirtelen lekapta és a fejére tette. Melanie fekete gyászkalapja volt, és szűk volt neki, de nem tudott emlékezni rá, hová tette a saját kalapját.
Kimentek a házból, le a kerti lépcsőn. Még mindig vitte a lámpát, és vigyázni kellett, hogy a kard be ne akadjon a lába közé. Melanie a szekér alján feküdt már a derékaljon, mellette Wade és a törülközőbe csavart kisgyermek. Prissy most mászott be, és karjába vette a csöppséget.
A szekér meglehetősen kicsi volt, s két oldalrésze alacsony. Kerekei befelé álltak, s úgy látszott, hogy az első gödörnél ott fognak maradni. Scarlett egyetlen tekintetet vetett a lóra, és nehéz lett a szíve. Szánalmas, apró állat volt, mélyen lehorgasztotta a fejét, majdnem a két első lába közé. Háta csupa seb a lószerszámtól. Gyanús horkoló lélegzéssel szedte a levegőt.
− Mondtam, hogy nem éppen táltos − nevetett Rhett. − Olyan ábrázatot vág, mintha mindjárt kilehelné a páráját. Senki másért a világon nem lettem volna lótolvaj, mikor ilyen gazdag emberré vergődtem már fel, csak a maga iránti teljes odaadásom bizonyításául. Méghozzá ilyen gebe tolvaja! Legközelebb majd elmondom, hogyan loptam, és hogyan úsztam meg hajszálnyira, hogy le ne lőjenek miatta. Jöjjön, felsegítem.
Elvette Scarlett-től a lámpát, és letette a földre. A kocsiülés egyetlen keskeny deszka volt, keresztbe téve. Rhett egyszerűen felkapta Scarlettet, és felültette rá. „Milyen jó lenne férfinak lenni, s ilyen erősnek!” − gondolta Scarlett, míg gondosan maga alá gyűrte bő szoknyáit. Érezte, ha Rhett ül mellette, nem fél semmitől, sem a robbanásoktól, sem a jenkiktől.
Rhett melléje ült, és megfogta a gyeplőt.
− Jaj! Várjon! − kiáltott Scarlett. − Elfelejtettem bezárni az ajtót!
Rhett hangosan nevetni kezdett, s ráütött a gyeplő végével a ló sovány hátára.
− Mit nevet?
− Hogy maga be akarja csukni a házat a jenkik elől.
A ló lassan, nagy nehezen megmozdította a lábát. Elindult. A lámpa még mindig csöndesen égett a gyalogjárón, kis aranysárga fény kört vetve maga köré, amely egyre kisebb és kisebb lett.

 

Rhett nyugat felé irányította a ló fejét, és a nyikorgó, zörgő szekér olyan nagyot zökkent, amint a keskeny, gödrös oldalútra tért, hogy Melanie fojtottan felnyögött. Sötét fák lombjai borultak a fejük fölé, sötét, néma házak álltak kétoldalt, és a fehérre festett kerítésoszlopok olyanoknak tűntek, mint egy-egy fejfa. A szűk ösvény szinte alagútnak tetszett. De a sűrű lomb csipkézete között ki-kilátszott az ijesztő piszkosvörös ég, és a sötétben árnyékok űzték egymást, mint megannyi kísértet. A füstszag egyre erősebb lett. A forró szél néha vad zsivajt hozott magával. Kiáltásokat, dobpergést, nehéz társzekerek dübörgését, dobogó lábak ütemes zaját. Éppen mikor Rhett megrántotta a gyeplőt, s egy másik útra tért, újra fülsiketítő robbanás rázta meg a levegőt, és óriási lángnyelv szökött fel nyugaton az ég felé.
− Az utolsó muníciós kocsi − mondta Rhett csöndesen. − Hogy miért nem szállították el még reggel, a bolondok! Lett volna idejük rá elég. Ez kellemetlen. Remélem, hogy veszedelem nélkül megkerülhetjük a tüzet, és a Fő utcán tolongó részeg, vad tömeget. De valahol át kell vágnunk a Marietta utcán, és ez a robbanás nagyon közel eshetett hozzá.
− Át kell.... át kell mennünk a tűzön? − hebegte Scarlett.
− Ha sietünk, talán nem − felelte Rhett, és leugrott a szekérről. Jókora husángot tört le, és könyörtelenül rávágott vele a ló hátára. A szegény állat összeszedte minden erejét, és gyors ügetésbe kezdett. A szekér ide-oda dőlt, zörgött, majdnem szétesett. Úgy rázkódtak benne, mint a borsó a szitában. A kisbaba sírt, Prissy meg Wade jajgattak, amint a fejük összeütődött. De Melanie-nek a lélegzését sem lehetett hallani.
Amint a Marietta utca felé közeledtek, ritkulni kezdtek a fák, és a közeli áruházakból kicsapó lángok megvilágították a környéket, mintha fényes nappal lenne. Scarlettnek összekoccant a foga. Borzongott, bár érezte arcán a lángok forró leheletét. Maga a pokol volt ez! Ha parancsolni tudott volna két reszkető térdének, talán leugrik a szekérről, és sikoltozva rohan vissza a sötét erdei útra, ahonnan jöttek. Pittypat néni elhagyatott házába. Közelebb húzódott Rhetthez, szorosan átfogta a karját, és felnézett rá, mintha vigasztalást, megnyugtatást várna. A borzalmas vörös fényben tisztán és élesen vált ki merész vonalú arcéle, mint valami ókori pénzdarabra metszett vezér arca, olyan volt most: szép, kegyetlen, szinte gonosz. Scarlett érintésére letekintett rá, és szemében tűz égett, amely majdnem olyan ijesztő volt, mint az égő házak lángja. Mintha örülne ennek a szörnyűségnek, mintha élvezné a poklot, amelyen keresztül kell rohanniuk.
− Itt van, fogja! − mondta Butler, és kezét az övében levő hosszú csövű pisztolyra tette. − Ha bárki, fehér vagy fekete, odalépne a maga oldalán a kocsihoz, és kezét rá merné tenni a lóra, lője le, majd aztán kérdezzük meg, mit akar. De az isten szerelmére, nehogy a lovat lője le izgalmában.
− Van egy revolverem − suttogta Scarlett, és megszorongatta a ruhájába rejtett fegyvert. Teljesen biztos volt abban, hogy ha a halál vigyorogna az arcába, akkor is túlságosan félne elsütni a pisztolyt.
− Csakugyan van? Honnan?
− Charlesé volt.
− Charles?
− Igen, a férjemé.
− Maga csakugyan férjnél volt már egyszer? − kérdezte suttogva, és halkan nevetett. Hogy ez az ember sohase tud komoly lenni. De legalább sietne!
− Mit gondol, hogy jutottam a fiamhoz? − kiáltotta Scarlett felháborodottan.
− Hát ahhoz nem feltétlenül kell férj...
− Legyen szíves, fogja be a száját, és siessen!
De hirtelen megrántotta a gyeplőt, és behúzódtak egy áruház árnyékába, amelyet még nem értek el a lángok.
− Siessen, kérem, siessen!
− Nem lehet, katonák jönnek.
Katonák jöttek végig az utcán, az égő házak között, fáradtan, a puskáikra támaszkodva. Nem törődtek már semmivel, még azzal sem, hogy körülöttük égő gerendák zuhannak le ropogva az utcára. Rongyosak voltak, olyan rongyosak, hogy a tisztek és legénység között úgyszólván nem volt különbség. Legtöbben mezítláb meneteltek, s némelyiknek fején vagy karján piszkos kötés volt. Nem néztek sem jobbra, sem balra. Olyan némán mentek, hogy ha lépésük nem vert volna zajt, azt hihette volna az ember, kísértetek.
− Nézze meg jól ezeket az urakat − mondta Rhett gúnyolódva −, hogy elmondhassa az unokáinak: látta a dicsőséges Ügy védelmezőinek utolsó seregét.
Scarlett egyszerre gyűlöletet érzett iránta, égő gyűlöletet, mely felülkerekedett a félelmén. Tudta, hogy a saját biztonsága és mindnyájuk biztonsága tőle függ, de gyűlölte, amiért gúnnyal tudja illetni ezeket a rongyos katonákat. Charlesra gondolt, aki meghalt, Ashleyre, aki talán már szintén halott, s a sok vidám fiúra, akik lőtt rothadnak sírjukban. Elfelejtette, hogy ő is bolondságnak tartotta valaha nagy lelkesedésüket. Nem bírt beszélni, de égő szemében ott izzott minden, amit érzett és gondolt.
Mikor a legutolsó katonák mentek el mellettük, egy alacsony kis katona, aki a porban vonszolta a puskáját maga után, egyszerre megállt, megtántorodott, megrogyott a térde, és mielőtt összeesett volna, egy pillanatig mereven a többiek után bámult, mint valami álomkóros. Piszkos arcú kisfiú volt, talán akkora, mint Scarlett, még csak nem is serkedt a bajusza. „Legfeljebb tizenhat éves − gondolta Scarlett −, bizonyosan az iskolából szökött meg.”
A menetből egy öles termetű, fekete szakállú férfi egy társával visszafordult a gyerekért. Puskáját és a földön fekvő fiúét is odaadta társának, maga pedig vállára emelte a fiút, és igyekezett utolérni a többieket. A fiú verte a vállát, és kiáltozott:
− Tegyél le, az ördög vigyen el, tegyél le, tudok én menni is!
A szakállas nem szólt semmit, csak folytatta az útját, és a következő saroknál eltűnt a szemük elől. Rhett tágra nyílt szemmel bámult utánuk, és csak arra riadt fel, amikor közvetlen közelükben egy égő gerenda lezuhant. Láng csapott fel, és már lángban állt az az áruház is, amelynek árnyékába rejtőztek. Lángok ragyogtak diadalmasan az ég felé. A füst csípte az orrukat, Wade és Prissy köhögtek, a csecsemő prüszkölt.
Végigbukdácsolt a szekér a Marietta utca gödrein. Előttük igazi tűzalagút lángolt a szűk utcán, egészen a sínekig. Belehajtottak. Vakító fény égette a szemüket, forró levegő sütötte bőrüket, bőgtek körülöttük a lángok, és ropogtak a gerendák. Mintha egy örökkévalóságig lettek volna ebben a szörnyűséges lángtengerben... aztán egyszerre kijutottak a homályba megint.
Oldalútra tértek, majd egy másikra, aztán megfordultak, és olyan idegen vidékre értek, ahol Scarlett sohasem járt még. Mögöttük elhalt a tűz ropogása és a láng fénye. Az égen halványodott lassan a vörös fény. Az út sötét lett. Félelmetesen elhagyatott. Scarlett szerette volna, ha Rhett egyetlen szót szól, gyöngéden, vigasztalóan. Ha bátorítja őt. Vagy már azt sem bánta volna, ha gúnyolódik. Mi baja lehet, hogy nem beszél?
Még így, némán is vigasztalás volt, hogy ott ül mellette, hálát adott az Istennek, hogy van, kihez odahúzódnia, férfi van az oldalán, akinek érzi kemény karizmát a magáé közelében, és tudja, hogy megvédelmezi mindentől.
− Rhett! − suttogta, és átfogta a karját. − Mi lett volna belőlünk maga nélkül. Úgy örülök, hogy nem ment el katonának!
A férfi hirtelen feléje fordult, és rátekintett. Olyan ijesztő volt a pillantása, hogy Scarlett elengedte a karját, és hátrahőkölt. Harag volt a szemében, keserűség, fájdalom. És... talán... szégyenkezés. Most nem gúnyolódott. Most őszinte és mezítelen volt a szeme. Aztán megvonaglott az ajka, és szótlanul elfordította újra a fejét.
Hosszú ideig némán mentek tovább, a szekér bukdácsolt és zörgött, a ló baktatott.
Rhett végre jobbra terelte újra a lovat, és rövid idő múltán széles, elég jól gondozott útra értek. A házak homályos foltjai egyre távolabb tűntek el a sötétben.
− Kiértünk a városból − mondta Rhett kurtán, és meghúzta a gyeplőt. A ló megállt. − Ez az út egyenesen Rough és Ready felé vezet.
− Jó, de miért áll meg? Siessünk tovább!
− Hadd szuszogja ki magát kissé szegény állat. Scarlett, mondja, még mindig az az őrültség jár az eszében?
− Micsoda őrültség?
− Hogy Tarára megy. Gondolja meg, hogy ez öngyilkosság. Mind a két sereg itt van maga és Tara között.
− Nem bánom! Odamegyek! Siessünk, Rhett, siessünk! Nem olyan fáradt az a ló.
− Várjon még egy kicsit. Jonesboro felé nem mehet ezen az úton. De a sínek mentén sem. Tud valami más oldalösvényt, amelyre letérhet Rough közelében, s járatlan vidéken érhet haza?
− Igen, igen! − kiáltotta Scarlett. − Hogyne tudnék? Hányszor lovagoltam rajta! Közel Rough-hoz van egy szekérút. Papával sokszor végigjártuk. Innen már csak egy mérföld Tara.
− Rendben van. Lehet, hogy szerencsésen elér Rough-ig, mert Lee tábornok még a síneknél lesz, s a jenkik másfelé vannak elfoglalva. Ha Lee emberei nem veszik el a lovát, lehet, hogy sikerül...
− Szerencsésen.... elérek?
− Igen. Elér. Nyers volt a hangja.
− De Rhett..... és maga?
− Én nem megyek tovább.
Scarlett rémülten, vadul tekintett körül. Nézte a vörösen derengő eget, a fekete fákat, amelyek úgy fogták körül, mint valami börtönfal, a szekérben gubbasztó beteg asszonyt és a gyermekeket... Megbolondult ez az ember? Vagy nem hallotta jól, mit mond?
Rhett egyszerre elmosolyodott. Fehér foga felvillant a sötétben. Régi gúnyos vidámsága visszatért. Scarlett hebegve kérdezte:
− Nem jön tovább? De hát hová akar menni?
− Én, drágám, visszavonulok a sereggel. Beállok katonának.
Scarlett megkönnyebbülve és bosszankodva lélegzett fel. Hogyan tud még ilyenkor is tréfálni?! Rhett katonának... mikor még az előbb is csúfolta őket! Egyebet sem tett, mint gúnyolódott a bolondok fölött, akik odadobták életüket dobszó meg trombitaharsogás mellett... csak azért, hogy az okosabbak pénzt tudjanak szerezni az ő szenvedéseik és nyomorúságaik árán.
− Hallja! Meg tudnám fojtani, amiért így megijesztett. Induljunk tovább!
− Nem tréfálok, drágám. És rendkívül meg vagyok sértve, Scarlett, amiért nem méltányolja önzetlen és lovagias honfiúi áldozatomat. Hol a maga hazafisága? Hol van rajongása a szent Ügy iránt? Most itt a perc, hogy mondhassa nekem, átnyújtva a pajzsot: ezzel vagy ezen... De hamar mondja ám, mert még én is szeretnék beszélni egyről-másról, mielőtt a háborúba megyek.
Nem lehetett tudni, mit gondol igazában. Elnyújtott, gúnyos hangja ott csengett Scarlett fülében, nevetett Scarlett rémületén... és Scarlett érezte, hogy valamiképpen most önmagán is nevet. Gúnyosan és keserűen. Miről beszél tulajdonképpen? Hazafiság... pajzs... Nem, nem lehet, hogy komolyan gondolja. Csak nem hagyja itt, az út közepén, egy haldokló asszonnyal, egy újszülött csecsemővel, egy féleszű néger lánnyal meg egy ijedt gyermekkel? Itt, az erdő közepén, mérföldekre terjedő út előtt, ahol halálos veszedelmek várnak rá, ellenséges hadseregek, tűz, csatatér és isten tudja, mi minden!
Egyszer hatéves korában leesett egy fáról, éppen a gyomrára. Emlékezett arra a rettenetes nyomásra, amely elfojtotta lélegzetét is. Ugyanazt érezte most.
− Rhett. Ugye tréfál?
Megfogta a férfi karját, s érezte közben, hogy félelmében sír és könnyei a saját csuklójára hullnak. Rhett felemelte a kezét, és könnyedén megcsókolta.
− Önző mindhalálig! Körömszakadtáig védi a saját érdekeit, ugye, drága hölgy? Jól ismerem. Csak a saját becses biztonságára gondol most is, egy pillanatig sem a Konföderációra. Gondolja csak el, milyen hatással lesz a mi szegény, reménytelen csapatainkra, ha a tizenkettedik órában közéjük állok, és igyekszem segíteni őket.
Gonosz gyöngédség volt a hangjában. − Ó, Rhett − siránkozott az asszony −, hogyan tudja ezt megtenni? Miért nem marad velünk?
− Miért? − kérdezte, és felkapta a fejét. − Mit tudom én? Talán mert a déliek szívében mindig marad valami szikrája a szentimentális érzéseknek. Én sem hittem volna. Talán... talán mert szégyellem magam. Ki tudja?
− Szégyelli magát? Nem csodálom. De mennyire szégyellheti! Hogy itt hagyjon támasz nélkül... gyámoltalanul.
− Drága Scarlett! Maga igazán nem gyámoltalan. Aki ilyen önző és határozott, azt nem kell félteni. Isten óvja a jenkiket, ha dolguk talál akadni magával!
Hirtelen leugrott a szekérről, és odajött Scarlett oldalára.
− Szálljon le!
Scarlett csak nézett rá. Erre Rhett felnyújtotta a két karját, megfogta a hóna alatt, és letette a földre. Aztán tovább vezette néhány lépéssel a fák alá. Scarlett érezte, hogyan süpped a lába a mély, kavicsos porba. Vékony talpú, kivágott cipőjében úgy megérzett minden követ, mintha mezítláb lett volna. A néma, meleg sötétség körülfogta őket.
− Nem kérem, hogy megértsen vagy megbocsásson − kezdte a férfi halkan. − Nem bánom, ha nem is érti meg, amit teszek, mert akármi legyek, ha magam is értem, vagy megbocsátom magamnak ezt a hülyeséget. Bosszankodom, hogy még mindig van bennem ennyi érzelgősség. De a Délnek mindenkire szüksége van, és megyek én is. Megyek a háborúba.
Hirtelen felnevetett. Szinte vidám, felszabadult kacagás volt. Messze visszhangzott tőle az erdő.
− Nem tudnálak így szeretni téged, mindenem, ha a becsületet és hazámat is nem szeretném, melyik nagy ember mondta ezt? Nem tudom már. Mindegy, én nem találtam volna ki ilyen szépen, és éppen az alkalomra illőt. Mert szeretem magát, kis Scarlett, akármit mondtam is azon az éjszakán, a verandán, a múlt hónapban. Emlékszik?
Most egyszerre lágy, gyöngéd, simogató lett a hangja.
− Szeretem, Scarlett, mert annyira olyan, mint én. Árulók vagyunk, kicsikém, önzőek, számítók. Fütyülök rá, ha az egész világ felfordul is, csak nekünk legyen jó dolgunk.
Egyre halkabb lett a hangja. Scarlett alig értette, mit mond. Fáradt agya egyre ismételgette: − Itthagy... itthagy... − de nem érzett már semmit.
Most egyszerre átkarolta őt Rhett. Kabátgombjai a mellét nyomták. Vad, meleg érzés kábította el hirtelen, mindent elfeledtető hullám, ijesztő volt és édes. Mint valami rongybaba, olyan tehetetlennek érezte magát, olyan gyöngének, és boldog volt, hogy erős karok közt lehet.
A férfi csókolta, csókolta. Lassan, forró szájjal csókolta, olyan lassan, és édesen, ahogyan Charles soha nem csókolta meg Scarlettet. Sem a fiúk, akik udvaroltak neki. Senki. Egyszerre érzett forróságot és hideget, s a térde olyan gyenge lett, hogy alig bírt megállni a lábán. Rhett hátraszorította a fejét, és ajka lefelé csúszott a nyakán, a ruháját összekapcsoló melltűig.
− Édes... − suttogta. − Édes...
Az úton feketén állott a szekér. Scarlett arrafelé nézett, mert meghallotta Wade siránkozását:
− Mama... Wade fél a sötétben...
Az asszony mámoros, ködös agyába egyszerre belevágott a hideg józanság. Hirtelen emlékezett rá, hogy nemcsak Wade fél, hanem ő is. Hogy Rhett itt hagyja őket, gyáván. Többet nem tudott megérteni. Másra nem tudott gondolni. És emellett még kitelik tőle, hogy megtámadja őt itt, az erdei úton. Harag és gyűlölet tette keménnyé a gerincét, és egyetlen mozdulattal rántotta ki magát a férfi karjai közül.
− Gyáva! − kiáltotta, és kétségbeesetten gondolkozott, mi sértőt mondhat még neki, mit is mondott az apja Lincolnról, ha nagyon dühös volt? De nem jutott az eszébe semmi. Felkapta hát a kezét, és amennyi ereje volt még, arcul csapta a férfit. Rhett hátralépett, és tenyerét nyomta rá az arcára.
− Ejnye! − mondta halkan. Egy pillanatig ott álltak, egymással farkasszemet nézve, a sötétben. Scarlett hallotta a férfi gyors, nehéz lélegzését. De ő maga is lihegett, mintha sokáig futott volna.
− Igazuk volt! − mondta fojtottan. − Mindenkinek igaza volt. Maga nem úriember!
Érezte, hogy a férfi már újra nevet, s ez még jobban elkeserítette.
− Menjen! Menjen most már! Siessen hát! Soha nem akarom többé látni. Remélem, ha csakugyan katonának megy, egy ágyúgolyó darabokra tépi. Én...
− A többi már mindegy, ne törje rajta a fejét. Ennyi elég lesz nekem. De majd ha elvérzem a honfiúi kötelességteljesítés oltárán, remélem, egy kicsit bántani fogja a lelkiismerete.
Scarlett még mindig ott állt, de Rhett már megfordult, és a szekérhez ment. Hallotta, amint megszólal, egészen más hangon, tisztelettudóan, melegen:
− Kérem, Mrs. Wilkes...
Csak Prissy ijedt hangja volt a válasz:
− Jaj, istenem, kapitány úr, Melly asszonyság elájult, mikor átjöttünk azon a rossz úton.
− Nem halt meg? Lélegzik?
− Igen, kapitány úr, kicsit lélegzik.
− Akkor talán jobb is így. Nem érzi a fájdalmakat. Vigyázz jól rá, Prissy. Nesze, ezt tedd el, a tiéd. És igyekezz, hogy ne légy még ostobább, mint amilyen eddig voltál.
− Igenis, kapitány úr. Köszönöm szépen.
− Isten vele, Scarlett.
Scarlett tudta, hogy a férfi megfordult, és ránéz, de nem szólt. A gyűlölet és a harag összeszorította a torkát. A férfi elfordult a szekértől, csikorgott a kavics a talpa alatt. Széles válla feketén vált ki még a homályból egy pillanatig, aztán eltűnt. Egy darabig mind halkabban hangzott még a lépte... végre csend lett egészen.
Scarlett lassan visszament a szekérhez. Még mindig remegett a térde.
Miért ment el, miért siet a katonák után, most, mikor már mindennek vége, mikor a háborút úgyis elvesztették? Miért áll be katonának? Rhett, aki szerette a könnyű életet, az asszony és az ital örömeit, a jó ételt, a puha ágyat, a finom fehérneműt és fényesre kefélt cipőt? Aki gyűlölte a Dél társadalmi berendezkedését? Keserű, kemény útnak indult neki finom lakkcsizmájával, az éhség gyalogol majd mellette, lépést tartva, és fáradtság, nyomorúság, szívfájdalom futnak az oldalán, mint megannyi ordító farkas. Az út vége pedig: a halál.
Nem kellett volna elmennie. Biztonságban volt, gazdag volt, kényelmesen élhetett volna. Mégis elment. És itt hagyta őt egyedül a sötét, vak éjszakában, ezer veszedelem között.
Scarlettnek most egyszerre eszébe jutott minden durva szó, amit a férfi szemébe akart vágni, de már késő volt, a férfi elment; és Scarlett odaborult a rogyadozó ló nyakára, és keservesen sírt.

 

 

24

A lombok között betűző friss reggeli napfény ébresztette fel. Egy pillanatra, amint meggémberedett tagjait mozdítani próbálta, nem is emlékezett rá, hol van. A nap vakította, a szekér kemény deszkái nyomták a derekát, lábán nehéz terhet érzett. Megpróbált felülni, és kábultan bámult maga elé. Akkor látta, hogy Wade alszik a lábán, térdén pihentetve a fejét. Melanie meztelen lába szinte az arcába nyúlt. A kocsiülés alatt Prissy feküdt karikába tekeredve, mint valami fekete macska, és a kis pólyás is ott volt Wade mellett.
Egyszerre mindenre emlékezett. Ülőhelyzetbe kuporodott, és riadtan nézett körül. Szerencsére sehol egy jenki. Rejtekhelyüket nem fedezték, fel az éjszaka. Most felsorakoztak az éjszaka emlékei, a lidércnyomásos utazás, azután, hogy Rhett léptei elhaltak, a végtelen éjszaka, a fekete út tele ledöntött fákkal, kiálló fagyökerekkel, göröngyökkel, mély gödrökkel mind a két oldalon, amelybe bele-belezuhant a kocsi, az őrülettel határos félelem, amelynek közepette erőt találtak arra is, hogy ő és Prissy kiemeljék a kerekeket a gödrökből... A háta is lúdbőrös lett, ahogy visszagondolt arra, hogy hányszor hajtotta a gyenge, beteg lovat be a földekre vagy erdőkbe, amikor hallotta, hogy katonák közelednek, és nem tudta, barát-e vagy ellenség, és mennyire rettegett attól, nehogy egy köhögés, egy pisszentés vagy Wade nyögései elárulják őket a menetelő embereknek.
Ó, ez a sötét országút, amelyen az emberek úgy jártak, mint kísértetek, hangok közeledtek és elhaltak, hallatszottak az egyenletesen lépdelő lábak a puha sárban. Néha sarkantyú pengett, néha a bőr csikorgott. És az a szörnyű pillanat, amikor a beteg ló megcsökönyösödött, és nem akart tovább menni, pedig a könnyűtüzérség és a lovasság közvetlen közelében vonult el a sötétben: lélegzet-visszafojtva ültek ott, mert olyan közel voltak a vonulók, hogy csak ki kellett volna nyújtania a kezét, és elérte volna őket, olyan közel, hogy érezte az istállószagot és a katonák testének izzadságszagát.
Amikor kibukkantak az erdőből Rough közelében, néhány tábortűz égett arrafelé, ahol Lee emberei fedezték a visszavonulást az utolsó percig. Várták a parancsot, hogy induljanak ők is. Scarlett megkerült egy felszántott földet hogy a tábortüzek mögötte maradjanak. És akkor eltévedt a sötétben. Nem tudta megtalálni a kis oldalcsapást, amelyet olyan jól ismert gyermekkora óta. Mikor pedig végre mégis tájékozódott, a ló összeesett, és hiába rángatták, püfölték, húzták, nem akart felkelni.
Mit tehetett volna? Levette róla a lószerszámot, és halálfáradtan, fájó tagokkal mászott a szekérbe. Kinyújtotta a két lábát. Halványan emlékezett rá, mintha Melanie megszólalt volna, még most is mentegetőzve:
− Scarlett, kérlek... ha lehet... egy kis vizet...
Nincs − akarta mondani, de elaludt, mielőtt a száját megmozdíthatta volna.
Most reggel lett. Csendes, mosolygó, zöldarany reggel. Sehol egyetlen katona, Scarlett éhes volt és szomjas, száraznak érezte a nyelvét, és csodálkozott, hogy ő, Scarlett O'Hara, aki nem bírt aludni, ha nem vetették elég puhára az ágyát, ha a lepedő nem volt a legfinomabb vászonból, vagy egy kicsit gyűrött volt, most mint valami napszámos, úgy aludt a deszkán.
Hunyorgott a fényben, amint Melanie-re tekintett, és rémülten hőkölt hátra. Melanie olyan némán, olyan fehér arccal feküdt ott, hogy azt hitte, halott. Halott öregasszonynak tűnt, szenvedéstől eltorzult arcával, összeborzolódott fekete hajával. Aztán Scarlett megkönnyebbülten látta, hogy sovány bordái lassan emelkednek és besüppednek. Mégis kibírta az utat.
Beárnyékolta kezével a szemét, és körülnézett. Úgy látszik, valami ültetvény közelében töltötték az éjszakát. Homokos utacska ágazott a völgyben.
− Hiszen ez Malloryék ültetvénye! − ismerte meg a tájat, és boldogan dobbant meg a szíve.
De az ültetvényen különös némaság feküdt. A halál csendje. A gondosan ápolt pázsiton mély keréknyomok vágtak keresztül, a bokros sövényt nagyrészt kipusztították... A ház felé fordult. Ά jól ismert, mosolygó fehér falak helyett csak hosszúkás gránitalapzatot látott, a földön megfeketedett, kormos köveket és téglákat... Két magas kémény meredezett magányosan, füstösen a néma fák félig lepörkölt ágai között.
Scarlett elakadt lélegzettel meredt arrafelé. Vajon így fogja találni Tarát is? Porig ledöntve, leégetve, elhagyottan? − Nem szabad most erre gondolnom! − mondta magában gyorsan.
De a szíve egyre erősebben és rémültebben vert: Haza! Haza! Haza! Haza!
Mégis előbb ennivalót és vizet kell keresnie, különösen vizet. Anélkül nem bírnak továbbmenni. Felrázta Prissyt.
Melanie két nagy, sötét szeme is felnyílt. Láztól égő, két beteg szem volt. Széles, fekete karika övezte. Repedezett ajkakkal suttogott:
− Vizet...
− Szállj le, Prissy! − rendelkezett Scarlett. − A kúthoz megyünk vízért.
− De, kérem, én félek. Hátha ott halott fekszik. Én félek a halottaktól.
− Mindjárt te leszel félholt, ha nem ugrasz! − kiáltott rá Scarlett, hisz semmi kedve nem volt most vitázni.
Akkor jutott eszébe a ló. Hátha meg is döglött az éjjel? Mikor levette róla a lószerszámot, alig volt már benne pára. Odament hozzá és megnézte. Az oldalán feküdt. Scarlett érezte, ha a lónak vége, ő is meghal. A ló félig hunyt szemmel, betegen, de lélegzett. Ha vizet kap, majd összeszedi magát.
Prissy keserves sóhajtozások és nyögések közepette kászálódott le a szekérről, és félénken sündörgött Scarlett mögött a cédrusfasorban. A romok mögött lakatlalnul, elhagyatottan álltak a fehérre meszelt rabszolgakunyhók a fák lecsüngő ágai alatt. A kunyhók és a megfeketedett kövek közt ott volt a kút, teteje ép volt, és a vödör benne lógott. Felhúzták a kötelet. Mikor a hideg, gyöngyöző vízzel telt vödör megjelent a kávánál, Scarlett odahajolt föléje, és ivott, ivott, szürcsölve, boldogan, közben arcát is megfürösztve a vízben. Addig ivott, míg csak Prissy meg nem rángatta ruháját:
− Én is nagyon szomjas vagyok, Scarlett kisasszony! Scarlettnek eszébe jutottak a többiek.
− Vedd le a vödörről a kötelet, és vigyél vizet a szekérhez. Ami marad, add oda a lónak. Melanie asszonyságnak meg kellene szoptatni a kicsit. Még semmit sem kapott, meghal szegényke éhen.
Prissy csak legyintett.
− Melanie asszonyságnak nem lesz teje. Nem fog tudni szoptatni.
− Honnan tudod?
− Ő maga sem evett semmit.
− Eridj, tegnap már láttam, mennyit értesz a gyermekekhez. Siess, én addig keresek valami ennivalót.
A hátsó udvaron néhány alma hevert a fák alatt. Legtöbbje rothadt már. Scarlett mégis kiválogatott néhányat, s telerakta felfogott szoknyáját. Aztán visszafelé ment a süppedős, puha földön. Szúrós kavicsok bújtak a cipőjébe, és nyomták a talpát. Hogy miért nem vett fel tegnap vastagabb cipőt!... Miért nem hozta el a kerti kalapját? Miért nem csomagolt be valami ennivalót? Milyen ostoba volt! Nem gondolt semmire. De mikor azt hitte, hogy Rhett gondoskodik róluk.
Rhett! Nagyot köpött, utálta még a nevét is. És még engedte, hogy megcsókolja! Sőt majdnem jól is esett...
Meg volt bolondulva az éjjel? Milyen kiállhatatlan volt!
Az almából mindenkinek adott, a maradékot betette a szekérbe, az ülés alá. A ló már a négy lábán állt, de azért csodát a víz sem tudott tenni. Még keservesebb képet nyújtott így napvilágnál, mint az éjszaka. Scarlett alig tudta rászánni magát, hogy hozzányúljon, amint felszerszámozta. Mikor a zablát a szájába tette, látta, hogy egyetlen foga sincs. Vén, mint az országút! Ha már lovat lopott Rhett, nem tudott volna valamivel jobbat szerezni?
Felült a bakra, és ráütött egy bottal. A ló horkant egyet, és megindult, de olyan lassan szedte a lábát, hogy Scarlett érezte: ő gyorsabban tudna gyalogolni. Ó, ha nem kellene senki másra gondolnia, ha futhatna haza! Át a mezőkön és erdőkön! Milyen gyorsan hazaérne! Szaladna, egész úton szaladna, hogy mielőbb ott lehessen Tarán, az anyja mellett!
Nem lehetnek tizenöt mérföldnél messzebb Tarától. Ilyen lassan egész napba beletelik, mire odaérnek, mert közben még meg is kell állni, hogy a ló pihenjen. Egész nap... Scarlett letekintett a véghetetlen vörös útra, melyet összevissza vagdostak az ágyútalpak és sebesültszállító kocsik. Egész nap kell még várnia, míg megtudja, nem égett-e le Tara is, és ott van-e az anyja. Hosszú órákon át kell még vánszorogniuk az égető szeptemberi napsütésben.
Hátratekintett. Melanie behunyt szemmel feküdt a tűző napon. Scarlett kibontotta a szalagot az álla alatt, s a kalapot Prissy felé dobta:
− Tedd az arcára, hogy ne süssön a szemébe a nap.
Aztán, amint érezte a fején a nap erejét, ezt gondolta;
„Mire beesteledik, olyan leszek, mint a pulykatojás.”
Soha életében nem volt még a napon kalap vagy fátyol nélkül. Soha életében nem fogott gyeplőt kesztyű nélkül fehér, puha kezébe. És most itt ült egy rozoga szekér bakján, kitéve napnak, szélnek, ezerféle bajnak, piszkosan, éhesen, átizzadtan, tehetetlenül. Milyen kevés idő telt el azóta, hogy biztonságban és kényelemben élt! Milyen kevés idő telt el azóta, hogy nagy hangon emlegették: Atlanta soha nem fog elesni. Georgia földjére soha be nem teszi ellenség a lábát.
Vajon áll-e még Tara? Vagy az is eltűnt a viharban, amely végigsöpörte egész Georgiát? Azt is elfújta a szél?...
Ráütött a bottal a fáradt ló hátára, és a részegen bukdácsoló kerekek nyikorogtak tovább... tovább... ide-oda lökdösve őket.

 

Halál érzett a levegőben. A késő délutáni nap ferde sugarai alatt valami különös csend feküdt a jól ismert földeken és erdőkön, valami különös, szinte földöntúli csend, amely félelmet gerjesztett Scarlett szívében. Valahányszor elhaladtak egy-egy elhagyatott, porig égett tanya, egy-egy feketén égnek meredő magányos kémény közelében, mindig még nehezebb lett a lelke. Élő embert vagy állatot tegnap óta nem láttak. Halottat annál többet. Emberek, lovak, öszvérek hevertek itt-ott az úton vagy a fák között. De sehol egyetlen tehénbőgés, egyetlen madárcsicsergés, még szél sem mozdította meg a fák leveleit. Csend... Csak a ló fáradt, egyhangú lépéseinek nesze és Melanie kisfiának gyengülő sírása...
Mintha elátkozták volna a vidéket. Valami gonosz varázslat feküdt rajta. „Olyan − gondolta Scarlett hideg borzongással −, mintha az ember az anyja halott arcát látná, amely szép, mint azelőtt volt, békés, de egészen, egészen csendes.” Úgy érezte, hogy a valaha olyan kedves, vidám erdőkben kísértetek járnak. Ezer és ezer katona esett el a jonesborói harcok alatt. Most itt feküsznek az erdő mélyén. És mind, a barátok és az ellenségek nézik őt, leskelődnek utána, amint megy az úton a zörgő, nyikorgó szekérrel.
− Mama! − suttogta. − Mama! Ó, ha a Jóisten csodát tett volna, ha Tara bántatlanul állna, és ő bemehetne a házba, és láthatná az anyja szelíd, kedves arcát. Érezhetné meleg, könnyű kezét, belekapaszkodhatna verbénaillatú ruháiba, beletemethetné az arcát az ölébe, hogy eltűnjön minden, ami rossz. Mama tudná, mit kell tenni. Mama nem hagyná, hogy Melanie és. a kicsi meghaljon. Mama elűzné a kísérteteket egyetlen szóval, egyetlen mosolygással.
De az anyja beteg... talán haldoklik.
Gyorsabban kell menniük! Egész nap kanyarogtak, vánszorogtak előre a forró napon. Nemsokára leszáll a sötétség, és itt lesznek egyedül az elhagyatott vidék halálos csendjében... Erősebben fogta meg a gyeplőt, bár véresre tört már a tenyere. Rácsapott a lóra. Minden mozdulatnál úgy érezte, kiszakad a karja a tövéből.
Csak ha már eljutna Tarára, Ellenhez, és lerakhatná magáról a terheket, amelyek túlságosan súlyosak gyermeki vállain: egy haldokló asszony, egy éhenhaló csecsemő, a saját éhes kisfia, az ijedt néger kislány. Mind tőle várnak erőt, noha ő is ereje végére jutott már.
A kimerült ló nem törődött már sem a bottal, sem a gyeplővel. Ment előre csendesen, vonszolta a lábát, megbotlott és tántorgott. Meg-megcsuklott a lába. De mire alkonyodni kezdett, kiértek az oldalösvényről a főútra. Tara már csak egy mérföldre van!
Oldalt sötéten látszott a vadnarancs-sövény, amely Macintoshék ültetvényét vette körül. Kissé távolabb Scarlett megállította a lovat a vén tölgyfáknál, melyek között a házhoz vezetett a kanyargó ösvény. Betekintett a lombok közé. Sötét volt minden. Sehol egyetlen világos pont. Egyetlen lámpa nem égett. És mikor megerőltette a szemét, halványan meglátta a körvonalakat, a már szinte megszokott képet: két magas kémény állt, mint két óriási sírkő, kimagasodva a félig leomlott kétemeletes ház romjai közt.
− Halló − kiáltott Scarlett, amilyen hangosan csak bírt. − Halló!
Prissy rémülten kapaszkodott a karjába, és csak a szeme fehérje látszott.
− Ne tessék kiabálni, Scarlett kisasszony! Jaj, ne tessék! − suttogta reszketve. − Ki tudja, ki fog felelni rá?...
Scarlett hátán hideg szaladt végig. Igaza van, ki tudja, ki rejtőzik ott, ki jöhet ki onnan. Elhallgatott.
Megrántotta a gyeplőt, s hajszolta a lovat tovább. Most már az utolsó remény is eltűnt a szívéből. Ha Macintoshék házát sem kímélték meg... Amerre ma járt, egytől egyig földig le volt rombolva minden ház, elpusztítva minden ültetvény. Tara éppen az útjába esett a Ι jenki seregnek. Lerombolták, felégették azt is. Csak kormos téglákat, fekete köveket fog találni, csillagfény szűrődik majd át a beomlott, tető nélkül maradt falakon. Anyja, apja, a húgai, Mammy, a négerek isten tudja, merre vannak. Ott is ez a rettentő kísérteties csend várja majd.
Miért is indult neki ennek az őrült útnak, minden józan meggondolás ellenére? Miért cipelte magával Melanie-t és a gyermeket? Nem lett volna jobb, ha békén meghalnak Atlantában, mint hogy ennyi gyötrelem után Tara romjai között kelljen meghalniuk?
De Ashley rábízta Melanie-t, s arra kérte, hogy ne hagyja el soha. Ó, az a gyönyörű, szívettépő nap, amikor búcsúzóul megcsókolta, mielőtt örökre elment.
„Mindig vele maradsz? Megígéred?” És ő megígérte. Most, hogy Ashley talán meg is halt, kétszeresen köti az ígéret. Ezért még kimerültségében is gyűlölte Melanie-t, a csecsemő nyöszörgő hangját, amely egyre halkabbá vált. Otthagyhatta volna őket Atlantában, a kórházban, de tudott volna valaha is még Ashley szemébe nézni?! Ó, Ashley! Vajon hol lehet most, míg ő itt vergődik előre ezen a szellemjárta vidéken, a feleségével és gyermekével? Él-e még? Gondol-e rá ott Rock Island rácsai mögött? Vagy hónapokkal ezelőtt elvitte a himlő, és valami sekélyre ásott tömegsírban fekszik, ezer más szegény katonával együtt?
Scarlett túlcsigázott idegei szinte megpattantak, amint egyszerre mély, ijesztő hang hallatszott a bozótból a közelben. Prissy hangosan felsikoltott rémületében, leejtette a szekér aljára a kicsit, és hasra Vetette magát. Melanie megmozdult gyöngén, kezével a gyermekét kereste, Wade meg két apró tenyerével eltakarta a szemét, de nem mert sírni, nem mert kiáltani sem. A bozótban topogás, csörtetés hangzott, és nehéz paták dobogása. Újra felhangzott a mély hangú bőgés.
− Csak egy tehén! − mondta Scarlett nyersen, de ő is reszketett a félelemtől. − Ne légy már olyan ostoba, Prissy. Leejtetted a kisfiút, és megijesztetted Melly asszonyságot meg a fiatalurat.
Prissy egy pillanatra kikukucskált a szekér oldala fölött. Látta, hogy csakugyan egy tehén, vörös-fekete foltos tehén. Szelíden állt ott az úton, és könyörögve nézett rájuk nagy, ijedt szemével. Aztán megint kinyitotta a száját, és keservesen elbődült.
− Valami baja van ennek? Nem így szokott a tehén bőgni.
− Úgy látszik, rég nem fejték meg, és megdagadt a tőgye − vélte Prissy szakértelemmel. − Bizonyosan Macintosh úrék egyik tehene, a niggerek talán bekergették az erdőbe, hogy a jenkik meg ne fogják.
− Magunkkal visszük − határozta el Scarlett. − legalább lesz tejünk a kisbaba számára.
− Minek az, Scarlett kisasszony? Neki most úgysem jó a tehén teje, ha meg is tudná fejni valaki.
− Szedd le az alsószoknyádat, szakítsd darabokra, és kösd meg a tehenet!
− Scarlett kisasszony, nagyon jól tetszik tudni, hogy már egy hónapja nem is kaptam alsószoknyát, és ha lenne, akkor sem szaggatnám el. Én sohasem dolgoztam tehenek körül, én háztartásbeli nigger vagyok, és félek a tehéntől.
Scarlett letette a gyeplőt, és felemelte a ruháját. Csipkeszélű alsószoknya volt rajta. Rhett hozta Nassauból a vásznat és a csipkét, és egy egész hétig dolgozott rajta nagy gonddal, hogy csinos legyen. Levette. Rángatta, tépte, aztán fogával próbálta beszakítani. Végre sikerült. Csíkokra hasította az egészet. A darabokat összegörcsölte összevissza vágott, sajgó kezével.
− Itt van. Kösd a szarvára! De Prissy összehúzta a nyakát.
− Én félek a tehenektől, Scarlett kisasszony. Énnekem sohasem mondták, hogy tehenet kössek meg. Én házbeli nigger vagyok, nem durva munkára való.
− Haszontalan, buta nigger vagy, és papa életében nem tett nagyobb ostobaságot, mint hogy megvett téged − förmedt rá Scarlett. − És ha nem fájna olyan nagyon a karom, eltörném rajtad ezt a botot.
„Tessék − gondolta aztán. − Most én is úgy mondtam, hogy nigger, pedig a mama hogy tiltotta mindig.”
Prissynek választania kellett, melyik veszélyt látja kisebbnek, a verést vagy a tehenet. Úgy látszik, Scarlett látszott veszélytelenebbnek, mert nem mozdult.
Scarlett szállt le hát a bakról. Fájó dereka úgy sajgott, hogy majdnem felsikoltott. Meg aztán ő is félt mindig, még a legszelídebb borjútól is. De ez a tehén csakugyan jámbor állat volt. Semmiféle fenyegető mozdulatot nem tett, amint Scarlett a szarva köré kötötte a vászondarabot, s a másik végét a szekéroldalhoz erősítette.
Melanie gyenge hangon kérdezte:
− Drágám, otthon vagyunk már? Scarlett szemét forró könny lepte el. Otthon... Melanie még nem tudta, hogy sohasem lesznek otthon.
−· Még nem − mondta nyugodtan és gyöngéden, már amennyire kiszáradt torokkal, érdessé vált hangjával gyengéd tudott lenni. − De nemsokára. Éppen most találtunk egy tehenet, jó lesz neked és a kicsinek a tej.
− Szegény kicsim! − suttogta Melanie, és próbálta elérni a kezével.
Scarlettnek minden erejét össze kellett szednie, hogy vissza tudjon mászni a bakra. De fenn ült végre, és kezébe vette a gyeplőt. A ló lehorgasztott fejjel állt. Nem akart mozdulni. Scarlett ütötte. Remélte, Isten megbocsátja, hogy így kínozza szegény állatot. Tara már közel van, és csak egy negyedkilométernyi utat bírjon még, aztán összeroskadhat.
Végre újra elindultak, a ló baktatott, a tehén gyászosan, panaszosan bőgött. Scarlett alig bírta hallgatni. Arra gondolt már, hogy elengedi. Mit csináljanak vele, ha Tarán úgysem várja őket senki? De mégsem engedte el. Nem sok volt, amit a magáénak mondhatott, és a tehén mégis érték.
Fátyolos lett a szeme, mikor végre odaértek a kis domb aljára, melynek másik oldalán állt a ház. Elnehezült a szíve. A nyomorult ló nem fogja bírni ide felhúzni a szekeret. Mindig olyan könnyűnek, olyan semminek tűnt fel előtte ez a kis emelkedés, vágtatva szeretett felrohanni rajta, ficánkoló lova hátán. Hogyan lehetett ilyen meredek azóta, hogy utoljára látta?
Fáradtan szállt le a szekérről, és megfogta a gyeplőt.
− Ugorj ki, Prissy! − mondta. − Vedd le Wade-et is! Vidd, vagy vezesd kézen fogva! A kisbabát fektesd le az asszonyság mellé!
Wade ijedten kezdett szipogni, Scarlett nem értett belőle egyebet, csak annyit, hogy fél, mert sötét van. Prissy is rákezdte:
− Én nem bírok gyalog menni, Scarlett kisasszony. Fáj a lábam. Én nem vagyok kövér, engem elbír a ló, én...
− Ki abból a szekérből! Szedd a lábad, mielőtt én rángatlak le! Vagy gyalogolsz, vagy itt maradsz, ahol vagy, egyedül! Egykettőre!
Prissy nyögött. A sűrű fák közé tekintett, kétoldalt fekete sötétség fogta közre az utat. Keserves szipogással tette le a kisgyermeket Melanie mellé, lemászott, és leemelte Wade-et is.
„Mi a csodának a gyerek a világon? − törte elkeseredetten a fejét Scarlett, s minden erejével a lovat rángatta és húzta felfelé a domboldalon. − És mi a csodának mentem én feleségül Charles Hamiltonhoz?”
Agyában egy dal derengett fel, amelyet Rhett meg ő együtt énekeltek valaha:
Csak még néhány nap és lerakjuk a terhünk ...
„Csak még néhány lépés − ismételgette magában −, csak még néhány lépés, és akkor lerakjuk a terhünk...”
Aztán felértek a dombtetőre.
Ott feküdt előttük Tara, tölgyfák sűrűjében. Nagy, fekete sötétség az esti égbolt előtt. Scarlett a szemét erőltette: lát-e világosságot valahol? Nem látott.
„Nincs itt senki − mondta a szíve mélyén egy hang, és úgy érezte, nem bír lélegzeni. − Elmentek.”
Mindegy. Továbbindult. Bevezette a lovat a cédrusfasorba. Fejük fölött összeért a lomb, fekete sötétség vette őket körül. Scarlett előrehajolt, erőltette a szemét, hogy a házat lássa... a fekete romokat, a kéményt. Képzelődik? Vagy csakugyan fehérre meszelt fal dereng ott előtte? Az otthoni ház? A fehérfüggönyös ablakok, a drága fehér falak, a széles veranda?... Nemcsak a sötétség rejti el előle a pusztulást?
Mintha mérhetetlenül hosszú lett volna a fasor. A ló egyre nehezebben, egyre lassabban vonszolta a szekeret maga után. Csakugyan, a tető mintha ép lenne. Lehetséges?... Lehetséges?... De hiszen minden ház leégett, minden elpusztult... A háború semmit nem kímélt, Tarát, az ötszáz évre épült Tarát sem.
A derengő, elmosódott sötét foltok lassan mind kivehetőbbek lettek. Scarlett gyorsabban rángatta a lovat maga után. Fehér falak világítottak elő a sötétből. Sehol füstszag, sehol kormos kémény... Tara áll! Ledobta a gyeplőt, otthagyta a szekeret, és rohanva tette meg az utolsó néhány lépést, kitárt karokkal, mintha a falakat akarná magához ölelni.
Egy alak vált ki a sötétből a verandalépcsőn. Valaki áll ott... Valaki itthon van!
Örömében felkiáltott, de elfulladt a hangja. Miért van olyan csend itt a ház körül? Miért nem mozdul az a valaki ott a verandán? Mi a baj? Tara áll... de mégis ugyanaz a kísérteties csönd lebeg fölötte, mint a lepörkölt, szétrombolt házak körül.
Végre megmozdult a lépcsőn álló sötét alak. Lassú, merev léptekkel jött lefelé.
− Papa! − suttogta rekedten Scarlett, és nem bírta mindjárt elhinni, hogy csakugyan őt látja. − Papa... én vagyok, Scarlett... Hazajöttem!
Gerald feléje indult, lassan, mint valami álomkóros, merev jobb lábát maga után húzva. Kábultan a szemébe meredt, mintha azt hinné, hogy képzelődik. Kinyújtotta a kezét, a vállára tette. Scarlett érezte, hogy reszket a keze, mintha most ébredne lidérces álom után.
− Lányom! − mondta elakadó nyelvvel. − Lányom! Aztán újra elhallgatott.
„Milyen öreg!” − gondolta Scarlett fájó szívvel.
Gerald válla meggörnyedt. Arca bágyadt volt, színtelen, beesett. És a szemében szinte Wade ijedt, tehetetlen kifejezése ült. Kis, megtört öreg lett belőle. Scarlett félni kezdett. Félni valamitől, amit még nem tud, ami csak most következik. És nem bírt szólni, csak állt ott, és nézte az apját.
Aztán halk sírás hallatszott a szekér felől. Gerald mintha nagy érdeklődéssel emelte volna fel a fejét. Figyelt.
− Melanie van ott, meg a kisfia − suttogta Scarlett. − Nagyon gyenge.... elhoztam.
Gerald levette a kezét Scarlett válláról, és igyekezett felegyenesedni. Lassan a szekérhez ment, valami szívfájdítóan szomorú hasonlóság volt ahhoz benne, ahogyan valaha gavalléros örömmel fogadta vendégeit. Meghajolt és megszólalt:
− Melanie húgom! Melanie halkan felelt valamit.
− Melanie, mától kezdve itt az otthonod. A Tizenkét Tölgy ültetvény elpusztult. Felégették. Nálunk fogsz maradni.
Scarlett felrázta magát. Melanie-nek ágyba kell kerülnie, a gyermeket meg kell etetni.
Halk csoszogás hallatszott. Még egy sötét alak bukkant elő a nyitott előcsarnok ajtaján. Pork rohant le a lépcsőn.
− Scarlett kisasszony! Scarlett kisasszony! Scarlett boldogan fogta meg a kezét. Pork, drága öreg Pork, aki úgy hozzátartozik Tarához, mint akár a falak és a fák! Érezte, hogy nedvesíti be az öreg néger könnye a kezét.
− Csakhogy vissza tetszett jönni! Csakhogy vissza tetszett jönni!
Erre Prissy is sírásba fogott örömében, hogy apját látja. És a kis Wade, aki bátorítást merített a többiek zokogásából, szintén rákezdte:
− Wade szomjas! Wade éhes! Scarlett rendelkezett:
− Pork, Melanie asszonyság itt fekszik a szekéren. Nagyon gyenge, nem bír járni. Hozd be nagyon vigyázva, és fektesd le a vendégszobában! Prissy, te viszed a kisbabát, és vezesd Wade fiatalurat! Adj neki vizet inni, hallod, hogy szomjas. Itt van Mammy is, Pork? Mondd meg neki, hogy beszélni akarok vele.
Azonnal ugrott mindenki. Pork á szekérhez hajolt. Amint Pork felemelte Melanie-t, fájdalmasan nagyot nyögött, de aztán Pork izmos karjaiban volt, feje, mint egy gyermeké, esett a szolga vállára. Prissy, egyik kezében a kisbabával, másik kezével Wade-et vezetve, engedelmesen utána indult, s hamarosan eltűntek a lépcsőház sötétségében.
Scarlett keze az apjáét kereste. Simogatta.
− Jól vannak a többiek, papa?
− A lányok gyógyulnak lassan.
Csend lett megint. És a csendben egy gondolat ötlött fel Scarlett agyában, amely olyan rettenetes volt, hogy nem bírta szavakba formálni. Nem, nem bírta kimondani. Nyelt és újra nyelt, úgy érezte, hogy egészen száraz a torka és összetapad. Ezért van olyan csend ebben a házban?... Gerald erőlködve megszólalt:
− A mama...
− A mama?
− A mama tegnap meghalt.

 

Apja karját szorosan a magáéban tartva lépett be Scarlett a házba, mely még így, vaksötéten is olyan ismerős volt, mint a saját lelke, ösztönösen kerülte ki a magas hátú székeket a hallban, a régi nagy szekrényt, melynek előreálló görbe lábában könnyen meg lehetett botlani. Valami odavonzotta a kis oldalszobába, Ellen irodájába, ahol örökösen számolgatásain bíbelődött. Bizonyosan ott találja az anyját az íróasztal előtt, fel fog tekinteni rá, kezében a tollal, aztán feláll, és halkan suhogó verbénaillatos ruhájával odajön a lánya elé. Nem halt meg, lehetetlen... hiába mondják!
De Gerald, mint valami papagáj, amely csak egyetlen mondatot tud, egyre ismételgette:
− Tegnap meghalt, tegnap meghalt... tegnap meghalt.
„Különös − gondolta Scarlett −, nem bírok mást érezni, mint hogy fáradt vagyok és éhes.”
Majd később gondol az anyjára. Most nem lehet. Nem szabad! Máskülönben ő is úgy összegörnyed, mint az apja, s botladozva csoszog összevissza a házban, vagy sírni fog, mint Wade.
Pork jött le a lépcsőn, sietett, hogy Scarletthez jusson.
− Miért olyan sötét a ház, Pork? − kérdezte Scarlett. − Hozz gyertyát!
− Elvitték mind a gyertyát a jenkik, Scarlett kisasszony, éppen csak egy maradt, az is kicsi már. Mammy egy darab rongyot tett disznózsírba, azzal világít a kisasszonyok szobájában.
− Hozd azt a darabka gyertyát, ami még maradt − mondta Scarlett. − Ide hozd, az édesanyám szoba... az irodába.
Pork továbbment a sötétben, Scarlett pedig tapogatózva kereste meg a kis iroda ajtaját. A szuroksötétben leült az ócska kis díványra. Az apja még mindig mellette volt, pillanatra sem engedte el Scarlett karját. Gyönge, tehetetlen, bizakodó, támaszt kereső volt a keze. mint a nagyon kicsi gyermekeké és a nagyon öregeké.
„Öreg lett. Fáradt. öregember” − gondolta Scarlett, és megint csodálkozott, hogy nem érez semmit.
Világosság vetődött be a szobába, amint Pork belépett, magasra tartva a tányérra ragasztott gyertyacsonkot. A sötét szoba életre kelt. Ott állt az ócska dívány, amelyen Scarlett apjával ült, a magas írószekrény és a mama törékeny, faragott karosszéke, előtte az apró fiókok, a rekeszek, melyekből most is egész halom papír állt ki, a kopott szőnyeg... minden, minden a régi volt, csak az anyja nem ült a helyén, Ellen tűnt el innen, édes verbénaillatú, halkan suhogó selyemruhájával, jóságos tekintetével. Scarlett szíve megsajdult, mint mikor a kábítás után lassan kezd felvérezni a vágott seb. De nem szabad még! Ott van előtte az egész élet, amikor gyászolhatja, sirathatja.
Rátekintett az apja hamuszínű arcára. Először életében látta borotválatlanul. Pork letette a gyertyát. Scarlett érezte: ha most kutya lenne, farkcsóválva fektetné ölébe a fejét, és vinnyogna egy kis simogatásért.
− Pork, felelj! Hány néger maradt itt?
− Ó, Scarlett kisasszony, a piszkos niggerek mind megszöktek, mikor a jenkik jöttek, és volt, aki velük ment el, de...
− Azt kérdeztem, hányan maradtatok?
− Hát én, Scarlett kisasszony, meg Mammy, ő ápolta a kisasszonyokat egész nap, egész éjjel, meg Dilcey. Mi hárman.
− Hárman... mikor többen voltatok száznál. − Scarlett erőlködve emelte fel a fejét.
−− Van valami ennivaló, Pork? Egész nap nem ettem.
− Nincs. Elvittek mindent.
− A kertben?
− Mindent széthánytak, kikotortak. − A yamgyökérágyakat is?
A néger vastag ajka mosolyra húzódott.
− Azt nem. Nem tudták, hogy az ennivaló. Azt hiszem, yamgyökér van még a földben.
− A hold nemsokára felkel. Menj ki, szedj, és süss belőle nekünk. Nincs semmi más? Kukoricaliszt? Aszalt körte? Csirke?
− Semmi, semmi. Ami csirkénk meg tyúkunk volt, mind kitekerték a nyakát, és elvitték. De Mammy elásott egy zsák almát is a ház mögött. Ma azt ettünk.
− Hozz belőle. És, Pork... bor nincs a pincében?
− Ó, Scarlett kisasszony, legelőször a pincébe mentek. Scarlett szédült az éhségtől, szomjúságtól. Keményen szorította a faragott rózsákat a dívány karfáján.
− Bor sincs − mondta maga elé, s látta a pince végeláthatatlan palacksorait. Aztán valami eszébe jutott.
− Pork. Emlékszem, hogy a papa egy kis hordó rozspálinkát elásott a nagy fa alatt.
Újra vigyorgás jelent meg Pork arcán. Elismerően szólt:
− Hogy milyen okos, Scarlett kisasszony! Mindenre emlékszik. Én egészen elfelejtettem a rozspálinkát. De az már nem lesz jó. Több mint egy éve, hogy ott van a földben. Meg aztán a pálinka nem való úriasszonyságoknak...
Milyen ostobák a négerek! Semmire sem gondolnak maguktól. Mindent mondani kell nekik. És a jenkik fel akarják szabadítani őket!
− Hozd csak be. Siess! Két poharat is hozz, meg egy kis mentát és cukrot.
Pork szemrehányóan nézett rá.
− Tetszik tudni, milyen régóta nem volt Tarán cukor! És a katonák lova mind fellegelte a mentát a kertben, a poharakat meg összetörték.
Scarlett már nem bírta idegekkel.
− Várj, Pork... annyi minden tennivaló van... gondolkoznom kell. Szaladj, és hozd gyorsan a whiskyt, ha nincs egyéb, tisztán isszuk. Aztán... igen... egy lovat meg egy tehenet hoztam, a tehenet meg kell fejni, a lovat leszerszámozni, megitatni. Mammy nézze meg a tehenet. Melanie asszonyság kisbabájának tej kell, különben meghal, és...
− Az asszonyságnak nincs... izé...
− Az asszonyságnak nincs teje.
(...Szegény mama meghalna, ha ezt hallaná.)
− Hiszen az nem baj, Scarlett kisasszony! Dilcey majd megszoptatja a kisbabát. Dilceynek is van kisbabája, s annyi a teje, hogy jut belőle bőven. (Kisbabája... itt is kisbaba... minek teremt az Isten ennyi gyereket... De hiszen nem ő teremti őket, hanem ostoba emberek...)
− Nektek is kicsikétek van, Pork?
− De mekkora! Nagy, kövér fekete fiú!
− Mondd meg Dilceynek, hagyja ott a kisasszonyokat, majd felmegyek hozzájuk én magam. Ő a kisbabát etesse, és nézze meg Melanie asszonyságot. Ti meg Mammyval vigyétek már a tehenet s a lovat az istállóba.
− Nincs istálló, Scarlett kisasszony. Felégették...
− Ne beszélj már nekem arról, hogy mi volt, hogy mi nincs. Szedd a lábad, és hozd a whiskyt meg a yam-gyökeret.
− De Scarlett kisasszony, mivel világítsak? Nem latok ásni.
− Nem gyújthatsz tüzet egy darab fával?
− Nincs fa. Felégették...
− Bánom is én, mit csinálsz, vagy mit gyújtasz fel, de a whisky itt legyen! Siess!
Pork a nyersebb hangra szaporán igyekezett ki a szobából. Scarlett egyedül maradt az apjával. Gyöngéden megveregette a térdét. Most vette észre, milyen lágy lett minden izma, mennyire lefogyott. Mereven, kifejezéstelen arccal bámult maga elé, mintha nem látna, nem hallana semmit. Valamit kell tennie, hogy felrázza ebből a lelkiállapotból. De nem bírt volna az anyjáról kérdezősködni. Majd... majd később...
− Papa, miért nem égették fel a jenkik a házat? Gerald lassan feléje fordította a fejét, és ránézett, de nem értette meg, mit kérdez. Scarlett megismételte. Az öregember oldalt hajtotta a fejét.
− Hát hiszen ők is itt laktak.
− Jenkik? Ebben a házban?
Beleszédült az elkeseredésbe, Ezeket a falakat mocskolták be a jelenlétükkel! Ezt a házat, amely szent, mert az anyja élt benne!
− Ebben, lányom. Láttuk a Tizenkét Tölgy ültetvény füstjét odaát a folyón. De India meg Honey néhány hü négerrel jó előre Maçonba menekültek. Mi nem mehettünk Maconba. A lányok nagyon rosszul voltak... az anyád is... nem mehettünk. A többi néger szétfutott... magam sem tudom, hová. Elvittek minden szekeret, minden öszvért. Mammy és Dilcey meg Pork, ők nem szöktek el. A lányok... az anyád... meg sem lehetett őket mozdítani...
− Igen, igen... (...Csak a mamáról ne beszéljen. Akármi másról. Akár arról is, hogy maga Sherman tábornok lakott itt, ebben a szobában.)
− Jonesboróba igyekeztek a jenkik, hogy elvágják a vasútvonalat. Jöttek át a folyón, fel az úton... ezer és ezer katona jött... ágyúk, lovak... én itt álltam a kapu előtt.
„Ó, bátor, derék kis öreg apám!” − áradt Scarlett szívében melegen a büszkeség a gondolatra, amint ott áll Gerald a verandán, mintha egy hadsereg lenne a háta mögött, s úgy várja az ellenséget.
− Azt mondták, menjek, mert felgyújtják a házat. Azt mondtam, rendben van, felgyújthatják a fejem fölött. Mi nem mehetünk. Két lányom meg a feleségem tífuszban fekszik.
− És aztán?
− Megmondtam, hogy biztos a haláluk, ha ilyen állapotban elviszem őket. De csak tessék, itt a háztető, meggyújthatják. Mi benne maradunk. Én nem akarok elmenni innen... Inkább bennégünk. Nem is akartam elmenni. Scarlett... Nem akartam itt hagyni Tarát.
Egészen halkká olvadt a hangja, és eltűnődve nézett a falakra. Scarlett megértette. Sok-sok ír ős alakja sorakozott Gerald mögött, akik utolsó leheletükig ragaszkodtak az ősi röghöz, a földjükhöz, akik harcoltak, amíg lehetett, és inkább meghaltak, mint hogy otthagyják a házat, ahol éltek.
− És akkor?
− Akkor... az a fiatal tiszt, aki a katonákat vezette, becsületes úriember volt....
− Egy jenki? Becsületes úriember? Papa!
− Úriember. Ellovagolt, és hamarosan egy kapitánnyal meg egy orvossal jött vissza. Az orvos megnézte a lányokat meg a mamát.
− Beengedtél egy átkozott jenkit a szobájukba?
− Volt ópium ja. Nekünk nem volt. Megmentette a lányokat. Suellennek súlyos vérzése volt. Nagyon derék ember volt az orvos. Olyan kedves volt, hogy rendesebb, kedvesebb nem is lehetett volna. És mikor visszajött és jelentette, hogy a beteget nem lehet szállítani, nem égették fel a házat. Valami tábornok jött a vezérkarával, és itt vettek szállást. Minden szobában laktak, csak a betegszobában nem. A katonák pedig...
Elhallgatott, mintha nagyon kimerítette volna a beszéd. Szeme alatt az ernyedt bőr lelógott arca két oldalán meg az állán is. Nagy nehezen beszélt tovább:
− A katonák is itt tanyáztak. A ház körül, a gyapotföldeken, a kukoricásban. Kék volt tőlük a levegő. Éjszaka, ha kinéztem az ablakból, ezer tábortüzet láttam körös-körül. Leszedték a sövényt, és felégették, szétszedték az istállókat, a fészereket, a füstölőházat. Annak a tüze mellett főztek. Levágták a teheneket, a disznókat, a csirkéket meg a pulykákat is. Gerald mindig szerette a pulykáit.
− Elvittek mindenfélét a szobákból... leszedték a képeket... összecsomagolták a porcelánt...
− És az ezüst?
− Mammy meg Pork elvitték valahová az ezüstöt, azt hiszem, a kútba engedték le. Nem emlékszem már. Aztán csata volt... innen vezették, Taráról. Rettenetes lárma volt. Ide-oda futkostak, lovagoltak. Aztán Jonesborónál az ágyú... mintha folyton dörgött volna. A lányok is hallották, akármilyen rosszul voltak... egyre mondták: papa, kérlek, tedd, hogy ne dörögjön már!...
− És... és mama? Tudta, hogy itt vannak a jenkik a házban?
− Nem. Ő már nem tudott semmiről.
− Hála istennek! Ettől megkímélte hát őt a Jóisten. Nem tudta, hogy itt az ellenség a házban, nem hallotta járkálni őket szobáról szobára, nem hallotta a jonesborói ágyúkat, nem tudta, hogy Tara földjét a jenkik tapossák.
− Én se igen láttam őket, mert legtöbbnyire fenn voltam a lányokkal s anyáddal együtt a betegszobában. Az orvossal beszéltem többször. Jó ember volt, Scarlett. Ha bekötözte a sebesülteket, leült melléjük, és kérdezősködött és vigasztalta őket. Hagyott nálam orvosságot, mielőtt elmentek, és megmondta, hogy a lányok jobban lesznek, de a mama... Azt mondta, hogy nagyon törékeny, és legyöngült a szervezete... azt mondta, hogy visszaélt az erejével és az egészségével...
Csend nehezedett rájuk. Scarlett látta az anyját, olyannak, amilyen az utolsó napokban lehetett, mikor még fenn járt: Tara erőssége, oszlopa, de nagyon vékony, nagyon törékeny oszlop... őrli a fáradság, a munka, a gond, nem alszik és nem eszik, hogy más alhasson és jóllakhassék...
− Aztán elmentek − mondta halkan, rekedten Gerald. − Aztán elmentek.
Hallgatott az öregember, és lassan, ügyetlenül megsimogatta Scarlett kezét.
− Úgy örülök, hogy hazajöttél! − mondta egyszerűen.
A hátsó bejáratnál csoszogás hallatszott. Szegény Pork megszokta, hogy mielőtt belép, letörölje a lábát. Most sem feledte el. Aztán bejött. Két tökhéj-víztartót hozott vigyázva, kiömlött szesz erős szaga kísérte.
− Sok kiloccsant belőle, Scarlett kisasszony. Nagyon nehéz volt a hordóból merni a sötétségben.
− Nem baj, Pork. Köszönöm.
Átvette a lucskos edényt, az erős pálinkaszag majdnem elszédítette.
− Igyál, papa!
Odaadta az edényt Gerald kezébe, s a vízzel telt másik korsóért nyúlt. Gerald engedelmesen, mint valami kisgyermek, szájához emelte a whiskyt, és mohón, nagy kortyokkal ivott. Scarlett a vizet is odanyújtotta neki, de megrázta a fejét. Eltolta.
Most Scarlett emelte a tökhéj-edényt a szájához, s közben látta, hogy Gerald tompa szemében valami megcsillan. Ijedtség. Ellenkezés.
− Tudom, hogy úrihölgyek nem szoktak pálinkát inni − mondta. − De én ma nem vagyok úrihölgy. Sok még a dolgom.
Mélyet lélegzett, és elszántan ivott. Gyorsan. Az erős pálinka végigégette a torkát, le egészen a gyomráig. Fulladozott, könny szökött a szemébe. De még egyszer nekikészült, s felemelte az edényt.
− Scarlett! − mondta az apja szigorúan, most először régi hangján, mióta látták egymást −, elég volt. Nem vagy hozzászokva, és elkábulsz tőle. Becsípsz.
− Becsípek? − nevetett fel keserűen Scarlett. − Szeretnék részeg lenni, hogy mindent elfelejtsek.
Újra ivott. Lassan meleg zsibbadás terjedt szét a tagjaiban, az ujjai hegyéig. Áldotta a zsibbadó meleget. Mintha a szívébe is behatolt volna. Visszatért az ereje. Letette az edényt, és látta Gerald összeráncolt homlokát, régi hetyke mosolygásával ütött a térdére.
− Már hogyan csíphetnék be, papa? Hiszen a te lányod vagyok. Tőled örököltem a fejemet, te pedig asztal alá ittad egész Claytont!
Gerald majdnem mosolygott ebben a pillanatban, őt is átjárta a whisky melege. Scarlett még egyszer odanyújtotta neki az edényt.
− Még egyet iszol, aztán szépen felviszlek a szobádba, és ágyba foglak fektetni.
Hirtelen elhallgatott. Most jött rá, hogy úgy beszél az apjával, mintha Wade-hez szólna. De az apja éhesen leste minden szavát.
− Igen... még egyet iszom...
−... és ágyba fogsz feküdni − mondta még egyszer Scarlett. − És ha akarod, ezt mind megihatod még odafenn. Scarlett itt van, papa, nem kell már semmivel törődnöd. Igyál, papa!
Ivott. Engedelmesen. Scarlett megfogta a két karját, és felállította.
− Pork...
Pork egyik kezébe vette a pálinkásedényt, másikkal a gazdája karját fogta meg. Scarlett a gyertyacsonkot tartotta a kezében. Így mentek ki hárman a sötét hallba, és indultak fel a kanyargó lépcsőn, Gerald szobája felé.

 

Rettenetes levegő volt abban a szobában, ahol Suellen és Carreen feküdtek eszméletlen lázban, ugyanazon az ágyon egymás mellett. Az asztalon, tányérba öntött disznózsírban, összecsavart rongy égett és bűzlött. Ez adott valami kis világosságot. Mikor Scarlett benyitott a hetek óta zárt ablakú szobába, ahol megrekedt a betegség és a gyógyszerek mindenféle szaga az égő zsíros rongy szagával együtt, majdnem elájult. Az orvosok talán csak úgy mondják, hogy nem jó a tífuszbetegnek a friss levegő, de Scarlett érezte, hogy meghal, ha csak egy pillanatot kell is ebben a szobában töltenie. Az ablakhoz rohant, és kinyitotta mind a hármat, hogy bejöjjön a tölgylombok és a friss föld illata.
Suellen és Carreen csontig soványodva, sárgásfehér arccal hol aludtak, hol lázálomban dadogtak és vergődtek a négyoszlopos, széles ágyon, ahol kiskoruk óta aludtak együtt, és sugdosódtak nevetve, boldog esték idején. A másik sarokban üres ágy állt, magas, szűk, francia divatú ágy, melyet még Ellen hozott magával Savannah-ból. Itt feküdt Ellen...
Scarlett leült a lányok ágya szélére, és kábultan, tompán nézte őket. Úgy érezte, a csontja velejéig fáradt. Úgy érezte, napokig tudna aludni egyfolytában.
Ó, ha lefekhetne, alhatna, s egyszerre Ellen rázná meg gyöngéden a karját, és föléje hajolva mondaná: „Késő van már, Scarlett. Ne légy olyan lusta.”
De ez soha nem lesz többé. Soha.
Ó, ha nem is az anyja, de lenne itt valaki, akihez odamehetne, hogy támaszt kérjen, akinek az ölébe fektethetné a fejét, akinek átadhatna minden terhet a válláról...
Halkan nyílt ki az ajtó, és Dilcey jött be, keblén Melanie gyermekével. A whiskys edényt hozta. A füstös, bizonytalan világosságban mintha sokkal soványabb lett volna, mint azelőtt, és arcán erősebben kiütközött az indián vonás. Fakult kalikóruhája nyitva állt a keblén, és bronzszínű emlőjén ott csüngött az apró rózsaszín gyermek. Csöppnyi két öklével mohón motoszkált rajta. Scarlett ránézett.
− Szép volt tőled, hogy itt maradtál, Dilcey.
− Már csak nem mehettem el azokkal a piszkos niggerekkel, mikor Gerald úr olyan jó volt, és Prissyvel együtt megvett minket! Meg az úrasszony is mindig nagyon jó volt hozzám.
− Ülj le, Dilcey. Nincs a babával semmi baj? És Melanie asszonyság hogy van?
− A kicsinek semmi baja, csak éhes volt. Kap itt nálam eleget. S Melanie asszonyság jól van. Nem hal meg, ne tessék félni, Scarlett kisasszony. Sokat láttam én ilyent, mint ő, fehéret is, feketét is. Nagyon fáradt, és aggódik a baba miatt. Majd megnyugszik. Adtam neki inni egy kicsit, most aztán szépen alszik tőle.
Így hát a whisky mindenkinek orvosság ma este? Scarlett hirtelen arra gondolt, ne adjon a kis Wade-nek is? Hátha elállítja örökös csuklását.
Melanie nem hal meg. És ha Ashley hazajön... ha ugyan hazajön... nem, ezen most nem akar gondolkozni. Majd később... annyi minden van, amire majd csak később szabad gondolni... bár soha ne kellene. Egyszerre riadtan ugrott fel. Nyikorgás hangzott odalentről.
− Mammy húzza a vizet a kútból, jön, hogy lemossa a kisasszonyokat − mondta Dilcey, és letette a pálinkásedényt az asztalra, két orvosságosüveg közé. Scarlett idegei felmondták a szolgálatot. Felnevetett. Ha már a kút kereke is megijeszti... Dilcey komolyan, mozdulatlanul nézte, arca ünnepélyes, csöndes maradt. De Scarlett tudta, hogy megérti őt. Fáradtan dőlt hátra egy karosszékben. Ó, ha levehetne a szoros fűzőt magáról, kikapcsolhatná a ruhája nyakát, ledobhatná a cipőjét, ami még mindig tele van homokkal és apró kaviccsal, s égeti, szúrja a talpát...
Lassan nyikorgott a kútkerék, amint jött fel a vödör. Nemsokára felhúzza Mammy a vizet, és idejön hozzá. Az anyja dajkája. Az ő dajkája. Mammy erős, nyugodt, csöndes. Némán, szó nélkül várta.
Dilcey emlőjéről lecsúszott a kicsi ajka, visszaigazította, és azután maga némán ült és várt. Scarlett fülelt, hallotta Mammy lépteit a hátsó udvaron. Milyen csendes az éjszaka!
A lépcső nyikorgott és nyögött Mammy súlya alatt. Jött, jött... aztán egyszerre idebenn volt a szobában. Mammy, az öreg Mammy. Két hatalmas vállát lehúzta a két nagy vizesvödör, jóságos fekete arcán a majmok kifejezhetetlen, titokzatos szomorúsága.
Felvillant a szeme, mikor meglátta Scarlettet, foga megcsillant, és letette a két vödröt. Scarlett hozzászaladt, ráejtette fejét széles mellére, mely már annyi fejet tartott vigasztalóan, feketét és fehéret. „Itt, itt nyugalmat és biztonságot találok − gondolta Scarlett −, valami mégis a régi maradt.”
De Mammy megszólalt, és Scarlett megértette, hogy csalódás várja megint.
− Csakhogy itthon van Mammy édes kicsinye! Mammy drágasága! Ó, Scarlett kisasszony, mióta Ellen kisasszony a sírban fekszik, nem tudom, mit csináljak, mi legyen velünk. Ó, ha én is lefekhettem volna melléje! Nem tudok meglenni Ellen kisasszony nélkül. Nem maradt más nekünk, mint a bánat. És nehéz teher, drága szép kicsinye Mammynak, sok nehéz teher...
Amint ott tartotta Scarlett a fejét Mammy mellén, két szó ragadt meg a fülében: „nehéz terhünk”... Ez a két szó kínozta egyhangúan egész úton. És egyszerre eszébe jutott újra a dal...

Csak még néhány nap és lerakjuk nehéz terhünk,
Mindegy, igaz, 'sz sose lesz könnyebb,
Csak még néhány nap, míg utunkon megyünk ...

Nem baj, ha nem is lesz már könnyebb... sohasem lesz hát könnyebb már a teher? Nem azért jött haza Tarára, hogy megpihenjen és megenyhüljön, hanem hogy még több terhet hordjon ezután? Felegyenesedett. És fáradt, csöndes mosollyal simogatta meg Mammy ráncos, fekete arcát.
− Jaj, a keze az én gyönyörűmnek! − kapta el Scarlett felhólyagzott, feltört kezét Mammy, és rémülten, megbotránkozva emelte a szeméhez. − Hányszor, de hányszor mondtam, Scarlett kisasszony, hogy az úrihölgynek vigyáznia kell a kezére! És hol sütötte így le a nap? Jaj, az a szép tejszín bőre...
Szegény Mammy. Most még csak az következik, hogy így nem fog férjet kapni. Scarlett a szavába vágott.
− Mammy, beszélj nekem mamáról! Papával nem bírtam beszélni róla.
Könny buggyant ki az öregasszony két szeméből, amint újra lehajolt, hogy felvegye a vödröket. Csöndesen csoszogott oda az ágyhoz, levette a takarót, és hozzákezdett, hogy a hálóinget is levegye a két lányról. Carreen rongyos, de tisztára mosott hálóingben feküdt, Suellenre már csak egy régi, barna, gazdagon csipkézett pongyolát tudtak ráadni. Mammy csöndesen sírva mosta végig a két mezítelen, vékony csontszoborhoz hasonló, lesoványodott testet valami ócska kötényből tépett ronggyal.
− Jaj, Scarlett kisasszony, ennek is azok a semmirevaló, átkozott Slatteryék voltak az okai. Azok ölték meg Ellen kisasszonyt. Mindig mondtam, és ezerszer is mondtam, hogy hagyja őket, nem érdemlik meg azok, hogy velük vesződjön, csak baj lesz belőle. De ő nem hallgatott rám. Mert olyan lágy volt a szíve, hogy nem tudta nézni, hogy másnak baja történt. Azok lettek betegek először. Éppen ez a bajuk volt − mutatott a két lányra víztől csepegő rongyával. − Először a lányuk kapta meg, Emmie, és az asszony egyenesen ideszaladt, hogy Ellen kisasszony segítsen rajta. Mert mindig idejöttek mindenért. Miért nem ápolta ő maga a lányát? Ellen kisasszonynak úgyis éppen elég volt a gondja meg a munkája. De azért elment hozzájuk. És ápolta Emmie-t. Pedig ő sem volt egészséges, Scarlett kisasszony, már régen nem volt egészen egészséges. Még annál is kevesebbet evett, mint amennyit ehetett volna. Mint egy madár. És én megint mondtam, és százszor mondtam, hagyja már azokat a koldusokat, de rám se hallgatott. Amikor aztán Emmie jobban lett, Carreen kisasszony feküdt ágyba. Igen, a tífusz átrepült a kerten, és idejött hozzánk, és ráragadt Carreen kisasszonyra és aztán Suellen kisasszonyra. Akkor aztán Ellen kisasszony ápolta őket is. Amellett az a sok dolog. És a jenkik itt jártak a környéken, senki sem tudta, mi lesz, hogyan lesz. A rettentő sok gondban azt sem tudtam, hol áll a fejem, és mindnyájan csak szaladgáltunk volna összevissza. De Ellen kisasszony nem. Ő olyan nyugodt volt, mintha semmi baj sem lenne, és azt mondta: Isten kezében vagyunk. És dolgozott és ápolt és nem evett, és megint dolgozott, és csak az gyötörte folyton, hogy nincs orvosság a kisasszonyok számára. És mikor egy este már vagy tizedszer mostuk le mind a kettőt, olyan forróak voltak, mint a tüzes vas, azt mondta nekem: Mammy, sohasem hittem, hogy eladnám valaha a lelkemet, de most el tudnám adni egy kevés jégért, amit a lányaim fejére tehetnénk. Nem akarta, hogy az úr bejöjjön ide, vagy Rose, vagy Teena. Senkit sem bocsátott be, csak engem. És akkor megkapta ő is, és én mindjárt láttam, hogy itt hiába minden.
Mammy nagy nehezen kiegyenesedett, és a kötényével törölgette csorgó könnyeit.
− Gyorsan vége lett, Scarlett, kisasszony, és még az a jó jenki doktor sem tudott segíteni. Nem is tért magához szegényke. Szólítottam, beszéltem hozzá, de engem sem ismert meg, nem tudta, hogy Mammy van mellette, az öreg Mammy ja...
− És engem... engem nem említett? Nem hívott?
− Nem az, drágaságom. Azt hitte, újra kicsi kislány, és Savannah-ban van. Senkit nem szólított a nevén.
Most megmozdult Dilcey. Térdére fektette az alvó gyermeket.
− De igen, Scarlett kisasszony. Valakit szólított. Hallottam.
− Te fogd be a szád, te indiánképű nigger! − förmedt rá dühösen Mammy.
− Csitt, Mammy! Dilcey, beszélj! Kit szólított? A papát?
− Nem. Nem az urat. Azon az éjszakán volt, mikor a gyapot égett...
− A gyapot... égett?
− Igen. A katonák mind kicipelték a raktárból, és felgyújtották. Kiabáltak, hogy: itt van Georgia legnagyobb örömtüze!
...Három esztendő gyapottermése. Százötvenezer dollár. Vége.
− És a tűztől olyan világos lett a házban, mintha fényes nappal lett volna, és akár egy tűt is meg lehetett látni a földön. És mikor bejött az ablakon a nagy világosság, akkor Ellen asszonyság egyszerre felült az ágyán, és háromszor kiáltotta, nagyon hangosan: Philippe! Philippe! Philippe!... Sohasem hallottam ilyen nevet, de ezt kiáltotta, és nem sokkal azután meghalt.
Mammy, mintha kővé vált volna, úgy állt mozdulatlanul, haragos szemét Dilceyre meresztette. Scarlett két tenyerébe rejtette az arcát. Philippe... Ki lehetett ez a Philippe, hogy az anyja halála órájában is őrá gondolt?...
A hosszú út, Atlantából Taráig, befejeződött Ellen szobájában, s ott mezítelen, kemény fal várta Ellen karja helyett Scarlettet. Soha többé nem fekhet le atyja házában azzal a biztos érzéssel, hogy anyja védő szeretete úgy betakarja, mint valami könnyű és meleg hattyúpihepaplan. Sehol menedék, sehol biztonság a számára. Hiába vergődik, hiába fordul akármerre, nem menekülhet. Nincs senki, akinek vállára átrakhatná a terheit. A háznép úgy kapaszkodik a szoknyájába, mintha természetes lenne, hogy Ellen halála után a lánya lesz a ház vezetője, fenntartója, lelke.
A kelő hold tétova fényénél ott feküdt Tara. Elhagyatott földjei, néptelen négerkunyhói, lerombolt fészerei... Mintha a saját vérző, elgyötört teste lett volna a föld. Ez hát az út vége. És akinek támaszul kell szolgálnia az elhagyatott és árva háznépnek, az Scarlett O'Hara, tizenkilenc éves özvegyasszony, egy gyerekkel.
Mit csináljon velük? A kisfiával meg a többiekkel? Józanul igyekezett gondolkozni. Melanie-t és a csöpp babát Burrék vehetik magukhoz Maconban, Pittypat néni úgyis ott van már. Ha a két lány felépül, Ellen családjának kell eltartania őket. Ő pedig az apjával és a kis Wade-del elmehet James vagy Andrew bácsihoz.
Nézte a húgai sovány testét. Eszméletlen lázukban ide-oda dobálták magukat a lucskos, átizzadt, vízzel lecsöpögtetett lepedőn. Sohasem szerette Suellent. Most egyszerre egészen tisztán látta, hogy soha nem tudta szeretni. És Carreent sem szerette túlságosan, senki nem tudott közel férkőzni a szívéhez, akiben gyengeséget érzett. De a véréből való vér mindkettő, Tarához tartoznak. Nem, nem engedheti, hogy szegény rokon módjára tengődjenek a nagynénjük házában. Az O'Harák közül senki sem lesz szegény rokon! Az O'Harák közül senki ne süllyedjen odáig, hogy kegyelemkenyérre szoruljon.
Nem, nem!... Nincs hát menekülés semerre? Fáradt agya olyan lassan mozdult. Olyan nehezen emelte fel fejéig a két karját, mintha a levegő sűrű víz lenne, melynek árja ellen úszik. Aztán magához húzta a tökhéjedényt. Volt még az alján egy kevés whisky. Hogy mennyi, nem látta a bizonytalan világosságban. Különös. Most nem is érezte kellemetlennek a szagát. Lassan itta. És a pálinka nem égette már a torkát, tompa, kábító meleg terjedt szét tagjaiban.
Letette az üres edényt. Még egyszer körülnézett. Csak álom lehet ez. A füstös szoba, a két csontos leánytest, Mammy óriási, torz alakja, amint valami ősi bálványhoz hasonlóan az ágy mellett gubbaszt, Dilcey, bronzból öntött másik bálvány, barna mellén az apró, rózsaszín gyermekkel. Valami eszeveszett álom, amelyből mindjárt felébred majd, s megérzi a konyhában sülő friss szalonna szagát, meghallja a reggelire készülő négerek torokhangú nevetését, a földekre induló szekerek nyikorgását... és Ellen gyöngéd, sürgető keze végigsimogatja a karját.
Arra eszmélt, hogy saját szobájában van, az ágyában. Halvány holdfény tűz be a sötétségbe, és Mammy meg Dilcey vetkőztetik. A halcsontok nem nyomták már a derekát. Mélyen, szabadon tudott lélegzeni, le a tüdeje legaljáig. Érezte, hogyan húzzák le óvatosan a harisnyát róla, és hallotta Mammy részvevő mormogását, amint vigyázva megmossa feltört lábát. Hűvös volt a víz és lágy, hűvös és lágy volt az ágya is. Jó volt itt feküdni, gyermek módra. Felsóhajtott és elnyújtózott. Majd, nem tudta, egy év vagy egy másodperc múlva, egyedül maradt, és a szoba világosabb lett, amint a hold magasabbra hágott odakint. Zöldes fény csíkozta az ágyát végig.
Nem tudta, hogy részeg. Azzá tette a kimerültség és a pálinka. Csak azt tudta, hogy otthagyta valahol fáradt testét. Fenn lebeg a magasságokban, ahol nincs fájdalom, és emberfölötti tisztasággal lát mindent.
Valahol, a hosszú úton, Tara felé, otthagyta a leányságát. Nem volt alkalmazkodó, lágy agyag többé. Az agyag megkeményült a tűzben, ezen a rettenetes napon, amely ezer év hosszúságúra nyúlt. Ma este történt utoljára, hogy úgy gondoskodtak róla, mint valami kisgyermekről. Asszony lett. A fiatalságának vége.
Tudta már, hogy nem fogja sem az anyja, sem az apja rokonságának segítségét igénybe venni. Az O'Harák sohasem fogadtak el alamizsnát. Maguk intézték a sorsukat mindig. Ami teher van a vállán: az övé, és elég erős a válla, hogy elbírja a terhet. Meglepődés nélkül érezte azt is most, letekintve valahonnan a magasból, hogy az ő válla elég széles és elég erős, mert elbírta a legnehezebbet is.
Nem szabad elmennie Taráról. Nem hagyhatja el gyáván. Hozzátartozik ehhez a vörös agyagföldhöz. Benne gyökerezik az élete a vérszín termőföldben, és ebből kapja az erőt és táplálékot, akár a gyapotcserjék. Itt marad, élni fog, és vele élnek a többiek: az apja, a gyermeke, a húgai, Melanie, Ashley fia és a négereik. Holnap... ó, holnap igába hajtja a fejét. Holnap sokat kell dolgozni. Elmegy a Tizenkét Tölgy ültetvényre és MacInthosék telepéhez, megnézni, nincs-e valami a romok közt, aminek hasznát vehetnék. Végig kell kutatni az elhagyott kerteket. Végig kell járni a folyó menti ingoványt, nem kódorog-e benne valami állat, disznó, csirke, borjú. Aztán el kell menni Jonesboróba és Lovejoyba Ellen ékszereivel, valaki csak ad érte ennivalót. Holnap... holnap... Egyre halkabban, lassabban mozgott az agya, mint a lejáró óra, de azért tisztán végig tudott gondolni mindent.
És a régi családi történetek is, amelyeket valaha unatkozva és kedvetlenül hallgatott, amelyeket csak félig értett meg, most kristálytisztán vetődtek feléje. Gerald egy fillér nélkül felvirágoztatta Tarát. Ellen valami titokzatos bánattal a lelkében magasra tudott emelkedni, és gondviselése lett mindenkinek, aki körülötte élt. Egyik nagyapja, az öreg Robillard, aki Napóleon bukásával ment tönkre, a gazdag georgiai partokon új vagyont szerzett. Egyik dédapja, Prudhomme, egész kis királyságot sajátított ki Haiti sötét posványai mélyén, s amikor ezt elvesztette, új életet és új méltóságot tudott szerezni Savannah városában. Voltak a családban Scarlettek, akik együtt verekedtek az ír önkéntesekkel a szabad Írországért, és a férfiakkal együtt akasztották fel és lőtték agyon őket, és voltak O'Harák, akik Boyne csatájában pusztultak el, mert halálig küzdöttek azért, amit a magukénak éreztek.
Mind szerencsétlenségeken mentek át, de a sors nem tudta őket megtörni soha. Sem a királyságok és birodalmak bukása, sem a lázadó rabszolgák mészárlásai, sem háborúk, sem forradalmak, sem zsarnokság, sem átok. A nyakukat eltörhette a balsors, de a szívüket és gerincüket nem. Soha nem siránkoztak. Verekedtek. És ha meghaltak, akkor is büszkén és emelt fejjel haltak meg, ha holtfáradtan is. Mindezek az ősök, akiknek vére ott folyt az ereiben, most mintha összegyülekeztek volna körülötte a holdfényes szoba mélyén. És Scarlett nem félt tőlük, és nem csodálkozott, hogy itt vannak nála a rokonok, akik elfogadták a rosszat, amit a sors rájuk mért, és kikapálták belőle a jót.
Tara az ő sorsa. Itt kell megharcolnia a maga harcát, és győznie kell.
Álmosan, kábultan fordult az oldalára. Lassan kezdte elborítani agyát a sötétség. Igazán itt lebegnek körülötte az árnyak, s bátorítóan suttogtak a fülébe, vagy csak álom ez is?
„Akár itt vagytok, akár nem − mondta magában félálomban −, jó éjszakát... és köszönöm.”

 

 

25

Másnap reggel Scarlett olyan összetört testtel ébredt, hogy minden mozdulatra felsírt volna. A sok gyaloglás, a megerőltetés, a szekér rázása most éreztette hatását. Arcán vörös volt a napégette bőr, tenyere felhólyagosodott.
De a nyelve is nehéz volt, és a torka égett, mintha tüzet raktak volna a gyomrában. Hiába ivott vizet, a víz nem oltotta szomjúságát. Úgy érezte, mintha óriásira dagadt volna a feje, és ha megmozdította, vagy csak kissé elfordította a szemét, rettenetes fájdalmat érzett. Mikor behoztak neki egy-két frissen sült, gőzölgő yam-gyökeret, olyan gyomorémelygést kapott az étel szagától, ami terhességének első hónapjaira emlékeztette. Gerald megmondhatta volna neki, hogy ez az ivás természetes következménye, de az öregúr nem vett észre a leányán semmit. Ott ült az asztalfőn, ősz hajú öregember, tétova, elfakult szemét az ajtóra függesztve, kissé féloldalt hajtva a fejét, mintha Ellen ruhája suhogását figyelné. Mikor Scarlett csendesen leült, hozzáfordult egy pillanatra, és halkan kérdezte:
− Nem várjuk meg a mamát? Milyen későn kel ma reggel.
Scarlett felkapta lüktető, sajgó fejét, és hitetlen rémülettel meredt rá. Szeme Mammy kérő, figyelmeztető, szomorú pillantásával találkozott. Scarlett keze la torkára tévedt, bizonytalan mozdulattal felállt, s lenézett az apjára a reggel éles világosságában. Az apja félénken, kérdőn visszatekintett rá. Feje, keze állandóan remegett.
Scarlett mindeddig ösztönösen számított rá, hogy az apja, ha meg is öregedett, de támasza lesz, irányítani fogja, megmondja, mit tegyen. De most... Nem értette a dolgot. Az este egészen magánál volt. Igaz kábultnak, gyengének látszott, de összefüggően beszélt. Ma reggel pedig még arra sem emlékezik, hogy a felesége meghalt? Ellen halála és a jenkik pusztítása felőrölte erejét... Már szólni akart, de Mammy megrázta a fejét Gerald háta mögött, és vörös szeméhez emelte a kötényét.
Scarlett kábultan ült le újra.
„Lehetséges, hogy papa elvesztette az eszét? − villant az agyába a kérdés, és kínzóan fájó feje úgy esett előre, mintha le akarna válni a nyakáról. − Nem, ez nem lehet! Majd el fog múlni. Mit csinálnék, ha ilyen maradna? Nem szabad rágondolnom. Nem gondolok most semmire, sem rá, sem mamára, sem semmi szörnyűségre. Most gondolkoznom kell és dolgoznom kell, azon fogom a fejem törni, amin segíthetek; nem azon, í ami változhatatlan.”
Egy falatot sem evett, úgy kelt fel az asztaltól, s kiment a hátsó udvarba, ahol Pork mezítláb, ünnepi libériájának foszlányaiban ült a küszöbön, és mogyorót tört. Scarlett úgy érezte, kalapálnak a fejében, és az éles napfény a szemébe vágott. Hogy egyenesen tartsa magát, minden erejére szüksége volt, és igyekezett minél rövidebben beszélni. Olyan nyers, kurta kérdéseket vetett oda Porknak, hogy az öreg néger elképedve vonta fel a szemöldökét. Ellen soha nem beszélt így, még akkor sem, ha dinnyelopáson ért valakit. A földekről akart tudni Scarlett mindenfélét, a kertről, az állatokról, összehúzott zöld szemében valami kemény fény villant meg, amit Pork eddig sohasem látott.
− Bizony, Scarlett kisasszony, a ló megdöglött, ott feküdt reggel, ahová kötöttem. Az orra benne volt a vödörben, a vödör meg felborult, de már nem tudta meginni a vizet. Nem, a tehén nem döglött meg. Szép kis borja lett az éjjel, azért bőgött olyan keservesen.
− Szép kis bába lesz Prissy bői − jegyezte meg Scarlett nyersen. − Azt mondta, azért bőg, mert meg kell fejni.
− Prissy nem is készül tehén-bábának, kisasszony − felelte Pork. −− És nem is érdemes azért veszekedni, a fontos, hogy van tehén, és van borjú, és lesz ennivaló a lábadozóknak. A jenki doktor úgyis azt mondta, sok tejet igyanak.
− Van még valami állat itthon?
− Semmi. Az öreg anyadisznót meg a malacait kikergettem a posványba, a folyópartra, hogy a jenkik el ne vigyék. De hogy meg lehet-e még találni őket, azt nem tudom.
− Pedig össze kell szedni őket. Te meg Prissy el is indulhattok.
Pork fel volt háborodva.
− Scarlett kisasszony, ez közönséges niggernek való munka. Én házi néger vagyok.
Scarlett úgy érezte, hogy valami kis szörnyeteg belül tüzes ollóval csipkedi a szemgolyóját.
− Te meg Prissy megkeresitek a disznót a malacokkal együtt, vagy elmentek innen, mint a közönséges niggerek.
Pork szemében könny reszketett. Ó, csak Ellen asszonyság itt lenne! Ő megértette az ilyen dolgokat, és nagyon jól tudta, hogy milyen nagy a különbség a közönséges néger és a házi alkalmazott között.
− Menjek el? Hová menjek, Scarlett kisasszony?
− Nem tudom, és nem is bánom. De aki nem akar itt dolgozni, az szaladhat a jenkik után. Ezt megmondhatod a többieknek is.
− Igen, asszonyság.
Most már nem hívta kisasszonynak. − Mi van a kukoricával meg a gyapottal?
− A kukoricát lelegelték a lovak, és amit még meghagytak, azt a jenkik zsákba tették és elvitték. A gyapotföldeket pedig egészen tönkretették, mert arra jártak át az ágyúkkal meg szekerekkel. Csak néhány acre maradt a patak mentén, amit nem vettek észre. De azzal nem is érdemes semmit kezdeni, legfeljebb ha három bálányit ad ki.
...Három bála. Scarlett a sok ezer bála tiszta fehér gyapotra gondolt, amit Tara szállított évenként a kikötőkbe, és a szíve még jobban fájt. Három bála. Körülbelül ennyit termeltek Slatteryék. És az adó? Miből fogják az adót fizetni? A Konföderáció gyapotban is elfogadta az adót, ha valakinek nem volt pénze. De három bála... semmi. Ámbár, ha elég lenne is, a gyapot ott pusztul a cserjéken, mert a rabszolgák szétfutottak, és nincs, aki leszedje.
„Erre sem akarok gondolni − döntötte el magában. − Az adó úgysem az asszony dolga. A papa intézte mindig... a papa... nem, erre sem fogok gondolni. A Konföderáció futhat az adója után. Most az a fontos, hogy legyen mit ennünk.”
− Pork! Voltatok már a Tizenkét Tölgy ültetvényen vagy Macintosh úrék földjén, megnézni, nem maradt-e ott valami?
− Nem, asszonyság. Nem is mertünk elmenni Taráról, nehogy megfogjanak a jenkik.
− Akkor ma Dilcey átmegy Maclntoshékhoz. Hátha talál ennivalót. Én pedig átmegyek a Tízenkét Tölgyhöz.
− Kivel, asszonyság?
− Magam. Mammynak a kisasszonyokkal kell maradnia, Gerald úr sem jöhet...
Pork akkorát kiáltott, hogy Scarlett haragjában szerette volna megrázni. Hogy a Tizenkét Tölgy közelében szökött katonák, csavargók, jenkik lehetnek. Nem mehet egyedül.
− Elég, Pork! Hallgass, és mondd meg Dilceynek, hogy menjen rögtön. Te pedig Prissyvel keresd meg a disznót.
Ezzel sarkon fordult és bement. Mammy ócska, nagy karimájú kalapja kifakultan, de tisztán ott lógott a szögön. Ezt tette a fejére, és mintha álom lett volna, úgy gondolt vissza a zöldtollas kalapra, amelyet Rhett hozott neki Párizsból. Felkapott a konyhában egy faháncs-kosarat, és máris indult a hátsó lépcsőn lefelé, bár minden lépés a fejébe nyilallt, és úgy érezte, hogy a gerince mindjárt átszúrja a fejét.
A folyó felé vezető kanyargós út vörösen, felrepedezve feküdt a tönkretett gyapotföldek mentén. Sehol egyetlen fa sem adott árnyékot, és a nap könyörtelenül tűzött át Mammy ócska kalapján, mintha nem is erős kalikóból, de finom tarlatánból készült volna. A por belepte az orrlyukait és torkát, úgy érezte, összetörnének a hangszálai, olyan szárazak, ha megszólalna. Mindenfelé mély árkok, keréknyomok vágták fel a földet és az utat, nehéz ágyúkat vonszoltak itt a katonalovak az érett gyapot-földeken keresztül. Letaposva, összetörve feküdt minden. A gyapotcserjék között itt-ott mindenféle hulladék: lószerszámdarab, laposra nyomott, törött cinedény, kocsikerék, gomb, rongyos katonasapka, harisnya, véres rongy, amit az átvonuló hadsereg eldobált.
Odaért a cédruscsoporthoz, mely az alacsony kőfalon belül állt, és beárnyékolta a családi sírokat. Igyekezett nem gondolni arra az új sírra ott, a három kisfiú köve mellett. Ó, a mama... Összeszorította a száját, és tovább gyalogolt elszántan, lefelé a porfödte dombháton, elhaladt a kormos kémény és a hamurakás mellett, mely Slatteryék házának helyét jelölte, és vad keserűséggel gondolta, bár valamennyien bennégtek volna. Ha Slatteryék nincsenek, ha az az utálatos Emmie, akinek törvénytelen gyermeke született az ő felügyelőjüktől, meg nem betegszik, az anyja most is élne.
Kemény kavics került a cipőjébe, és a talpába szúrt. Felszisszent. Kirázta. De mit is keres ő itt tulajdonképpen? Miért gyalogol ezen a távoli, elhagyatott, gödrös úton, majdnem mezítláb, nagy kosárral. a karján, ő, Scarlett O'Hara, a környék szépe, Tara óvott büszkesége? Az ő lába táncra, nem gyaloglásra való, vékony cipője sima padlóra, nem kövek közé. Arra született, hogy kényeztessék és kiszolgálják. S most betegen, elcsigázottan, éhesen a szomszédok kertjébe megy ennivalót keresni.
Lenn, a domb alján, a folyó kanyargott. Milyen hűvösség, milyen csend volt a víz fölé hajló nagy fák árnyékában, a zöld bozót mélyén! Levetette magát a partra, ledobta rongyos harisnyáját, poros cipőjét, és a vízbe engedte két égő lábát. „Ó, milyen jó lenne egész nap itt ülni − gondolta −, ahonnan nem látja az otthoni kérő, ijedt szemeket, ahol a levelek álmosítóan susognak, és a víz csöndes csörgedezéssel folyik, mintha semmi sem történt volna a világon.”
Mégis felállt. Felhúzta a harisnyáját és cipőjét. És lassan továbbindult a mohás, süppedékes part mentén. A jenkik felégették a hidat, de tudott egy gázlót nem messze, ahol gerendákat fektettek végig a négerek a vízen. Átment rajta, s megindult felfelé a napégette dombon, amelynek tetején fél mérföldnyire ott volt a Tizenkét Tölgy.
Előtte magasodott már a tizenkét tölgy, amely az indiánok ideje óta itt állt. De leveleik elsárgultak és megfeketedtek a tűztől, egy-egy hatalmas águk egészen elperzselődött és megszenesedett. Köztük pedig ott hevertek John Wilkes házának romjai, a szép, oszlopos fehér kastély kormos maradványai, mely olyan derűs és előkelő méltósággal állt a dombtetőn. A mély gödör a hajdani pince helyén, a megfeketedett alapkövek, a széttört oszlopok és két hatalmas kémény jelölték a helyét. Egy kormos oszlop végigzuhant a gyepen, s összetörte a jázminbokrokat.
Scarlett ráült az oszlopra. Beteges gyengeség fogta el. Nem bírt innen továbbmenni. Semmi nem hatott úgy a szívére, mint az, amit itt látott. Íme, a Wilkes család büszkesége. Por a lába alatt. Ez lett a vége annak a szép, gazdag háznak, ahol mindig örömmel fogadták, amelynek valaha gyermekes álmaiban asszonya kívánt lenni. Itt táncolt és lakomázott és kacérkodott, itt nézte féltékenyen, titkos fájdalommal a szívében, hogyan mosolyog Melanie Ashley szemébe. Itt, a hűvös lombok alatt történt, hogy Charles majdnem összeroppantotta a kezét, mikor megmondta, hogy a felesége akar lenni.
„Ó, Ashley! Remélem, hogy meghaltál! Nem tudnám elviselni, hogy ezt lásd.”
Ashley még ide hozta el a menyasszonyát. De a fia és fiának fiai soha nem élnek már ebben a házban, ahol Scarlett úgy szeretett volna élni. A ház meghalt, s Scarlettnek úgy rémlett: halottak mind a Wilkesek is.
„Erre nem szabad gondolni. Nem szabad! Majd később. Most nem bírom el” − gondolta, és elfordította a fejét.
Felkelt. Fájó lábbal, sántítva járta körül a romokat az összetaposott rózsáskertben, amelyet a Wilkes lányok olyan féltő gonddal ápoltak. Átment a hátsó udvaron a füstölőház, fészerek, tyúkólak hamurakásai felé. A kert éppen úgy össze volt dúlva és taposva, mint Tarán. Nehéz kerekek, lópaták és emberi lábak taposták bele a földbe a veteményeket. Itt nem volt már semmi számára.
Visszament az udvarba, és az elhagyatott, néma, meszelt kunyhók felé indult, a rabszolgasorra. Néha megállt, és kiáltott egyet, de nem felelt senki. Még csak egyetlen kutya sem ugatott sehol. Scarlett tudta, hogy Wilkeséknél minden rabszolgának külön kis kertje volt, amelyet kedvére művelhetett. Remélte, hogy ezeket nem taposták össze a katonák.
Igaza volt. De annyira elfáradt már, hogy örülni sem tudott, amikor meglátta a káposztafejeket meg a répasorokat, a sárgára aszott, de még használható babot. Leült, és lassan tölteni kezdte a kosarát, kézzel kaparta ki a répát meg burgonyát a földtől. Ma jó vacsora lesz Tarán, ha nem is ehetnek füstölt húst a főzelék mellé. Talán Mammy nem égette fel mind a szalonnazsírt, s maradt valami, hogy felhasználhassák. El ne felejtse megmondani Mammynak, hogy fenyőszurkot égessen. A zsír kell a főzéshez.
Az egyik kunyhó háta mögött retekágyat talált, és egyszerre éhséget érzett. Elrontott gyomrával vágyott a retek friss, fanyar ízére. Nem is nagyon törölte le ruhájával a földet, beleharapott. Fás volt, pudvás és olyan csípős, hogy könnybe lábadt a szeme tőle. Alig nyelte le az elsőt, üres gyomra tiltakozni kezdett ellene, s ott, ahol volt, lefeküdt a puha földre, és keservesen hányt.
A négerszag, amely még mindig ott lengett a kunyhók körül, még fokozta az émelygését. Keservesen vergődött görcsei közt, s gyorsan forgott körülötte a meszelt kunyhók sora és a facsoport a közelben.
Aztán ez is elmúlt. Kimerülten feküdt ott, arccal a puha földnek, a moha olyan volt, mint valami párna. Gondolatai összevissza ugráltak. Ő, Scarlett O'Hara, itt fekszik egy néger kunyhó mögött, túlságosan rosszul van ahhoz, hogy mozdulni tudjon, és senki a világon nem tudja, senki nem törődik vele. Valaha a leejtett harisnyáját sem vette fel a földről. Valaha nem kötötte meg maga a cipője zsinórját. Valaha, ha a feje fájt, az egész ház körülötte futkosott. Most senki sem törődhetett vele, mindenkinek volt éppen elég gondja enélkül is.
Amint ott hevert, halálos gyengeséggel a tagjaiban, nem volt ereje rá, hogy a gondolatait távol tartsa magától. És jöttek, mint a halottkereső ölyvek. Hiába mondogatta magában: „Majd később gondolok a mamára és papára és Ashleyre és a romokra... majd később. Ha kibírom.” − Úgy érezte, most nem bírja ki, és mégis bírnia kellett. A gondolat-ölyvek ott keringtek fölötte, leszálltak, szívébe vájták karmukat és csőrüket.
Hosszú, véghetetlen hosszú ideig nem mozdult onnan. Emlékezett mindenre, ami fájt, azokra, akik meghaltak, az életre, a régi életre, amely szintén meghalt mindörökre... és a jövendőre, amely sötéten feküdt a szeme előtt.
De mikor végre felkelt és megállt a Tizenkét Tölgy romjai között, magasra emelte a fejét. Valami fiatalos kedvesség, valami finom báj, valami gyermeki szépség mindörökre eltörlődött az arcáról. Ami elmúlt, elmúlt. Aki meghalt, meghalt. A régi napok boldog bősége nincs többé. És amint karjára vette a nehéz kosarat, melynek füle a húsába vágott, éppen úgy vette magára az új élet gondjait is.
Vissza nem lehet menni. Induljunk hát előre.
...Ötven évig lesznek még Délen keserű szemű asszonyok, akik a régi jó időket fogják emlegetni és emlékeikből élnek; akik a halott éveket és halott kedveseiket siratják, fájó és céltalan emlékeket idéznek fel; akik keserű büszkeséggel viselik majd a nyomorúságot, mert valaha gazdagok és gondtalanok voltak. De Scarlett nem akart többé a múltba nézni.
Rápillantott a megfeketedett kövekre, és utoljára látta olyannak a Tizenkét Tölgyet, amilyen valaha volt, gazdagnak, büszkének, egy emberfajta és egy életrend jelképének. Azután a húsába vágó nehéz kosárral a karján elindult a dombon.
Éhség rágta üres gyomrát megint, mikor hangosan odakiáltotta az elhagyatott tájnak, a leperzselt tölgyeknek:
− Isten a tanúm, Isten engem úgy segéljen, a jenkik engem nem fognak megverni! Ki fogom böjtölni mindezt, és ha túlleszünk a legnehezebb időkön, soha nem akarok éhezni többé. Nem, sem én, sem az enyéim. Még ha lopnom kell is, vagy gyilkolnom érte, Isten a tanúm, nem fogok éhezni többé!

 

Tara akár Robinson Crusoe elhagyatott szigete lehetett volna, úgy éltek a következő napokban, távol a világtól. Alig néhány mérföldnyire tőlük zajlott az élet, de akár ezer mérföldnyi zúgó vízár is lehetett volna Tara és Jonesboro vagy Fayetteville között, sőt akár Tara és a szomszédos ültetvények között is. A szegény gebe megdöglött, s egyiküknek sem volt sem ideje, sem ereje, hogy mérföldeket gyalogoljon embereket látni.
Néha, hosszú keserves munkában telt napok után, mikor az ennivalóért való verekedéstől és a három beteg ápolásától úgy fájt a háta, hogy alig bírt kiegyenesedni, azon vette észre magát, hogy figyel, nem hall-e valami ismerős hangot? Kis néger gyermekek visongó nevetését, szekérnyikorgást, Gerald lovának dübörgő vágtatását, hintókerekek zörgését a ház előtti kavicson, vidám vendégek zaját... De hiába hallgatózott. Az út némán, elhagyatottan veszett a távolba, és sehol nem kavargott vörös porfelhő, amely vendégeket jelzett volna. Tara sziget volt: sziget a hullámzó zöld dombok [és vörös agyagföldek között.
Valahol a világban családok biztonságos fedelek alatt ettek és aludtak. Valahol fiatal lányok táncoltak, harmadszor átalakított ruháikban, kacérkodtak és énekelitek: Ha vége lesz a háborúnak, édes ... mint ahogyan ő is táncolt, kacérkodott és énekelt alig néhány héttel ezelőtt. Valahol ágyúk dörögtek, csata folyt, városok lángoltak. Valahol piszkos háziszőttes egyenruhában, mezítlábas sereg menetelt, verekedett, aludt, éhesen és reménytelen fáradtsággal. Valahol jenki egyenruhától kéklettek Georgia dombjai, jóllakott jenki katonák egyenruháitól, akik kukoricán hízott lovaikat táncoltatták.
Tarán túl volt a világ és a háború. De Tarán már nem volt semmi. Elsüllyedt a világ, és elsüllyedt a háború is. Csak az emlékek jöttek, s azokat is el kellett űzni, ha alattomosan közeledtek a pihenés óráiban a kimerült lélek felé. Egyetlen gondolat élt Scarlett előtt, egyetlen feladatot ismert a magáénak: ennivalót szerezni a ház népe számára, napról napra, akárhonnan is!
Enni! Enni! Miért eresebb a gyomor minden gondolatnál? Scarlett le tudta győzni a szívet tépő fájdalmakat, de az éhséggel ő sem bírt. Ha reggel, félálomban, összekuporodva feküdt az ágyában, mielőtt ráébredt volna a háborúra és éhínségre, álmosan várta a sült szalonna és a friss sütemény illatát. És minden reggel olyan vágyódva és éhesen szimatolt utána, hogy ez ébresztette fel.
Volt egy kevés almájuk, yamgyökerük, mogyorójuk és tejük. De még ebből sem annyi, hogy jóllakhattak volna. És ha háromszor naponta ugyanazt látta Scarlett az asztalon, visszagondolt a régi lakomákra, a gyertyafényben csillogó asztalra, az ételek illatára.
Milyen gondtalanok, milyen pazarlók voltak akkor! Friss sütemény, kukoricafánk, kétszersült, vajastészta, minden egyszerre volt az asztalon. Sonka az egyik pecsenyés tálon, sült csirke a másikon. Vajbab felhalmozva porcelán tálon. Sült úritök, főtt zöldség, tejfölös mártásba rakott sárgarépa. Aztán a mindenféle nyalánkság! Mindenki vehetett, ami tetszett: csokoládés, vaníliás sütemények, tejszínhabos torták. A halál és háború látása nem könnyeztette meg, de ezek az emlékek igen, és örökösen követelődző gyomra megfájdult. Mammy mindig panaszkodott az étvágya miatt, most kétszeresen panaszkodhatott volna. Mert az egészséges, tizenkilenc éves fiatal szervezet a kemény munka mellett még inkább megkövetelte a maga jogait.
De nemcsak ő volt éhes Tarán. Amerre nézett, mohó, sóvárgó szemek lestek minden mozdulatát. Carreen és Suellen, a lábadozó tífuszbetegek kínzó étvágyát érezték napról napra erősebben. A kis Wade egyre nyafogott:
− Wade éhes... Wade nem szeleti a yamgyökelet... Wade cuklot kél... − A többiek sem hallgattak.
− Scarlett kisasszony, ha nem kapok enni, hogyan szoptassam a két kisbabát?
− Asszonyság, ha a gyomrom üres, nem bírok fát aprítani.
− Báránykám, szegény öreg Mammy éhen fog halni.
− Leányom, nem ehetnénk mást, mint mindig csak yamgyökeret?
Csak Melanie nem panaszkodott, Melanie, akinek napról napra keskenyebb lett az arca, és még álmában is meg-megvonaglott a szája a fájdalomtól.
− Én nem vagyok éhes, Scarlett. Add oda Dilceynek az én részem is.
Lemondása és bátor önmegtagadása még jobban bántotta Scarlettet, mint a többiek követelődzése. Azokra rászólhatott, de Melanie gyöngéd türelmével szemben tehetetlen maradt. És lassan Gerald, Wade és a négerek is mind Melanie-hez húzódtak, mert még betegen és gyengén is jólelkű, gyöngéd és kedves volt, amit Scarlettről ezekben a napokban nem lehetett elmondani.
Különösen Wade szeretett ott lenni Melanie szobájában. Volt valami baj ezzel a gyerekkel, de hogy mi, Scarlett nem ért rá kitalálni. Elhitte Mammynak, hogy a gyereknek gilisztái vannak, és szárított herbalevelekből és füvekből elkészítette a keveréket, amit Ellen adott, ha valakinek gilisztái voltak. De a hashajtótól még sápadtabb lett a, kisfiú. Scarlett nem is úgy gondolt rá ebben az időben, mint valami külön egyéniségre, csak egy gonddal többet jelentett neki, egy éhes szájjal többet. Úgy gondolta, majd ha jobban mennek a dolgok, leül vele játszani és ábécére tanítja, de most sem ideje, sem türelme nincs hozzá. És mert mindig olyankor volt láb alatt, mikor legtöbb tennivalója lett volna, gyakran szólt rá haragosan is.
Bosszantotta, hogy az első kemény szóra olyan ijedtség ül ki a fiú nagy kerek szemébe, s ilyenkor olyan ostobának látszik. Nem értette meg, hogy a gyermek olyan megrázkódtatáson ment keresztül, amit felnőttek sem tudtak baj nélkül végigélni. Élő rémület volt Wade örökös társa, rettegés tartotta állandó szorongás-. ban a lelkét, ez riasztotta fel éjszakánként keserves sírásra. Minden váratlan nesz, minden kemény szó felébresztette benne a szörnyű rettegést, mert a lelkében a haragos beszéd összeforrt a jenkik fogalmával, s a jenkiktől jobban félt, mint Prissy kísérteteitől.
Míg az atlantai ostrom meg nem kezdődött, boldog, csendes, védett élete volt. Ha az anyja nem is sokat törődött vele, volt, aki kényeztesse, mindennel ellássa. Mindenki gyöngéden szólt hozzá. Az ostrom első éjszakáján, mikor a pincébe kellett menekülniük, akkor kiáltott rá s verte meg az anyja először életében. A régi békés élet a Barackfa utcában, az egyetlen élet, amelyet addig ismert, akkor hirtelen megszűnt, s azóta mindig attól rettegett, hogy a jenkik jönnek, megfogják és feldarabolják. Az atlantai menekülésből is csak ennyit értett. És ha Scarlett ráförmedt, felébredt lelkében minden szörnyű emlék. A haragos szó és a jenkik fogalma mindörökre egybeolvadt kis agyában, és az anyjától is félt már.
Scarlett kénytelen volt észrevenni, hogy a gyermek kezdi kerülni őt, és ez bántotta. Ez még kellemetlenebb volt, mint mikor egész nap utána tipegett, és a szoknyáját fogta. Meg volt sértve, hogy éppen Melanie ágya mellett keres menedéket. Órákig el tudott itt játszani szép csendesen, vagy hallgatta a meséket, amiket Melanie mondott neki. Wade rajongott „Melly néniért”, akinek olyan lágy, kedves hangja volt, aki mindig mosolyogva nézett rá, és sohasem mondta, hogy: „Hallgass már, Wade! Megfájdul a fejem a nyafogásodtól.”
Scarlettnek sem kedve, sem ideje nem volt arra, hogy becézgesse, de féltékeny volt, amikor látta, hogy Melanie kényezteti. Mikor egyszer észrevette, hogy Melanie ágyára dől, és megcsókolja őt, megverte a gyermeket.
− Nem tudsz okosabbat tenni, mint hogy ide dőlsz Melly néni ágyára, és megnyomod a gyomrát, mikor fáj neki? Azonnal menj ki az udvarra játszani, és be ne tedd ide a lábad!
Melanie kinyújtotta vékony karját, és megpróbálta visszahúzni a gyermeket.
− Ne sírj, Wade! Ne sírj! Hiszen te nem akartad megnyomni a gyomromat, ugye nem? Nem bánt ő engem, Scarlett. Hagyd nálam. Engedd, hogy legalább azzal segíthessek neked, hogy vigyázok rá. Úgysem tehetek még többet, és neked elég a dolgod enélkül is.
− Ne légy olyan ostoba, Melanie! − förmedt rá Scarlett. − Egyáltalán nem tudsz megerősödni, ha nem vigyázol magadra, és tudod jól, hogy minden árt. Semmi szükség rá, hogy Wade az ágyadat rázza, és a gyomrodra dőljön. Hallgass ide, Wade! Ha észreveszem, hogy a néni ágyánál vagy, megverlek. Most pedig ne bőgj! Mindig bőgsz.
Wade sírva szaladt ki, és elbújt a ház mögött. Melanie az ajkába harapott, és tele lett a szeme könnyel. Mammy mindent látott és hallott − kint állt a felső lépcsőházban −, és csak magában morgott, szuszogva és nagyokat nyelve. De senki sem mert Scarlettnek egy szót sem szólni ezekben a napokban. Mind féltek tőle, attól az új valakitől, akivé változott.
Scarlett volt Tara ura és parancsolója, és mint sokaknak, ha váratlan hatalomra tesznek szert, minden lappangó zsarnoksága megnyilvánult. Nem mintha nem lett volna alapjában véve jólelkű. De ő maga is annyira meg volt ijedve, és annyira tapasztalatlan volt, hogy attól félt, ha nem elég nyers és kemény, a többiek rájönnek, hogy sokszor maga sem tudja, mit csináljon. Meg aztán volt benne valami megnyugvás és vigasztalás, hogy rákiabálhatott a többiekre, és azok féltek tőle. Ez csillapította az idegeit. Ő maga is érezte, hogy nagyon megváltozott. Néha, ha látta Pork vagy Mammy arcán a nehezen visszafojtott elkeseredést, hallotta Pork elkeseredett morgását, hogy „némelyek nagyon magas lóra ültek mostanában”, el-eltűnődött, hová lett régi úri modora. A belenevelt udvariasság, az előzékenység, a kedvesség úgy eltűnt a beszédéből, mint ahogyan a fák levelei lehullanak az első őszi viharban.
Ellen újra és újra figyelmeztette: légy határozott, de szíves és gyöngéd az alantasokkal, különösen pedig a négerekkel szemben. De tudta, ha szíves és gyöngéd hozzájuk, akkor egész nap a konyhában ülnek, és véghetetlen időkig beszélgetnek a régi jó időkről, mikor a házi négernek nem kellett külső munkát végeznie. S közben felkophat az álluk.
− Szeresd és becézd a húgaidat. Légy jó a betegekhez − mondta Ellen. − Mutass gyengédséget azok iránt, akik szenvednek.
Nem tudta most szeretni a húgait. Túlságosan sok gondot és bajt okoztak. És ami a becézést illeti, vajon nem mossa-e le őket mindennap többször is? Nem fésüli őket, nem fonja be a hajukat, nem eteti őket, pedig mennyit kell gyalogolnia mindennap, hogy valami főzelékfélét találjon idegen kertben? Nem tanult meg fejni is? Pedig valahányszor leült az alacsony székre, mindig a torkában érezte a szívét, ha az a félelmetes állat feléje fordította a szarvait. A gyöngédség időpocsékolás lett volna. Meg aztán ha túlságosan gyöngéd lenne hozzájuk, annál tovább hevernének kényelmesen az ágyban, pedig alig várta már, hogy felkeljenek és segítsenek neki.
Lassan lábadoztak, és gyöngén, lesoványodva bámultak bele a világba. Mialatt ők betegek voltak, minden megváltozott körülöttük. Jöttek a jenkik, elmentek a rabszolgák, anyjuk meghalt. Három hihetetlen dolog, aminek következményeit még mindig nem tudták agyukba befogadni. Néha azt hitték, még mindig lázálomban vannak. Scarlett is olyan más lett. Arról beszél, mi mindent kell majd dolgozniuk, ha erősebbek lesznek. Csak bámultak rá elképedten. Nem tudták megérteni, hogy nincsenek már rabszolgáik. Nem tudták megérteni, hogy az O'Hara kisasszonyoknak dolgozniuk kell.
− De drágám! − nézett fel Carreen gyermekes arcocskájával. − Hogyan gondolod, hogy én aprófát vágjak? Hiszen tönkreteszi a kezemet!
− Nézd meg az enyémet! − mondta Scarlett kemény és gonosz mosollyal, és odanyújtotta eléje hólyagos, feltört tenyerét.
− Igazán kiállhatatlan vagy, hogy így beszélsz velünk! − kiáltotta Suellen. − Bizonyosan csak hazudsz, és meg akarsz ijeszteni minket. Ó, bár itt lenne a mama! Ó nem engedné, hogy ilyeneket mondj. Még hogy tűzifát aprítsunk!
Suellen minden erejével gyűlölte Scarlettet, szentül hitte, hogy csak gonoszságból bántja őket. Tudta, hogy majdnem meghalt. Azonfelül elvesztette anyját. Most, hogy jobban lett, vágyott rá, hogy becézzék, örüljenek a felépülésének, mindenki kedves legyen hozzá. Ehelyett Scarlett mindennap úgy állt meg az ágyánál, mintha azt figyelné, mennyit erősödött, s mikor kergetheti dolgozni. Arról beszélt, hogy az ágyakat ők vetik meg, főzni fognak, vizet hordanak a kútról, tűzifát hasogatnak. És mintha még tetszett volna is neki, amit mond.
Igen, tetszett neki. Zsarnokoskodott a négerek fölött, rémítgette a húgait, és nem törődött a többiek érzésével. Nemcsak mert nagyon is fáradt volt, és sok volt a gondja, hanem azért is, mert így könnyebben viselte a saját keserűségét.
Mindabból, amire az anyja tanította, most semmit sem használhatott, és ezt most megdöbbenéssel fedezte fel. Nem jutott eszébe, hogy Ellen nem láthatta előre, hogyan omlik majd össze az a civilizáció, amelyben lányait nevelte. Nem gondolhatott rá előre, hogy eltűnnek azok a társadalmi helyek, amelyekre olyan jól előkészítette lányait. Scarlettnek nem jutott eszébe, hogy Ellen ugyanolyan tetszetősnek látta a jövendő esztendőket, mint az elmúltak voltak, amilyen eseménytelenek voltak a saját életének évei, és ezért tanította őt arra, hogy legyen kedves és szíves, becsületes és jószándékú, szerény és őszinte. Az élet jól bánik az olyan asszonyokkal, akik jól megtanulták ezt a leckét, mondogatta Ellen. Scarlett most kétségbeesetten gondolta:
„Semmi, de éppen semmi sincs segítségemre mindabból, amire tanított. Mire jó az, ha kedves vagyok? Mit érnek a nemes érzések? Jobb lett volna, ha megtanulok szántani, vagy gyapotot szedni, mint a négerek. Anyám, nem volt igazad!”
Nem tudta másképp megítélni a helyzetet, csak úgy, hogy Ellen rendezett világa mindörökre letűnt, és helyére egy durva világ került, amelyben semmi sem időálló, és minden érték megváltozott. Csak azt látta, hogy anyjának nem volt igaza, és igyekezett gyorsan megváltozni, hogy megfelelhessen annak a világnak, amelyre nem készült fel.
Minden megváltozott benne, csak Tara iránti érzése maradt a régi. Ha fáradtan, elcsigázottan jött haza a földekről, és meglátta messziről a fehér házat, még mindig feldobogott a szíve az örömtől. És ha kinézett az ablakán, boldog önfeledtséggel gyönyörködött egy-egy pillanatra a zöld legelőkben, a vörös földhullámokban, a folyóparti bozót sűrűjében.
Ha Tarát nézte, ködösen értett valamit belőle, miért háborúskodnak a férfiak. Rhett tévedett, mikor azt mondta, hogy pénzért. Nem. Földért. Barázdált vetéstáblákért, zöld füves legelőkért, lustán hömpölygő sárga folyókért, magnóliafák hűsében álló fehér házakért. Ez az egyedüli érték, amiért érdemes harcolni, a vörös földért, amely az övé és a fiaié lesz, a vörös földért, mely fehér gyapotpamacsokat terem a zöld cserjéken fiai és fiainak fiai számára.
Tara összetaposott, szétdúlt földje volt mindaz, ami a számára megmaradt, most, hogy az anyját és Áshleyt elvesztette, most, hogy az apja agya elborult, most, hogy pénz, rabszolga, biztonság, vagyon, minden elrepült az életből. És mintha valami más világban történt volna, emlékezett az apjával való beszélgetésre a földről. Csodálkozott, hogyan lehetett valaha olyan tudatlan, olyan gyermekes, hogy ne értse meg, amit az apja mondott.
−... akiben egy csöppnyi ír vér van, az úgy szereti a földet, amelyen él, mint az anyját. Ez az egyedüli, ami örökké tartó, amiért érdemes dolgozni, harcolni, meghalni.
Igen. Taráért érdemes harcolni. És egyszerűen, ellenvetés nélkül elfogadta és állta a harcot. Senki el nem veszi tőle Tarát. Senki nem fogja rákényszeríteni, hogy ő és az övéi alamizsnán éljenek. Megtartja Tarát, még ha beletörik is mindnyájuk dereka.

 

 

26

Két héttel az Atlantából való megérkezése után történt, hogy Scarlett lábán az atlantai úton szerzett egyik hólyag helye gyűlni kezdett, s a nagyujja megdagadt. Nem bírt cipőt húzni rá, s Csak a sarkán sántikált ide-oda a szobában. Kétségbeeséssel nézte a csúnya sebet. Hátha vérmérgezést kap, mint a sebesült katonák, és meghal? Akármilyen keserű is lett az élete, nem akart most meghalni. Ki vigyázna Tarára, ha ő nem lenne itt?
Az első napokban még remélte, hogy az apja régi lelkiereje visszatér, és átveszi tőle a vezetést. De ez alatt a két hét alatt már látta, hogy Gerald soha többé nem gyógyul meg. Tudta, hogy az ő kezére van bízva az egész ültetvény sorsa. Gerald csak ült egész nap. Gyöngéd volt, csendes, és ha kérdezett tőle valamit, halkan felelte: − „Tedd, ahogyan jónak látod, leánykám.” Vagy, ami még rosszabb volt: „Beszéld meg a mamával, Puss.”
Többé nem változik meg, és Scarlett most minden izgalom nélkül vette tudomásul, hogy az apja, míg csak meg nem hal, egyre a felesége ruhájának suhogását fogja várni. Valami határvonalon élt, ahol az idő megállt, és Ellen mindig ott volt a számára, valahol a szomszéd szobában. Életének minden ereje, erejének rugója tört el, mikor a felesége meghalt. Ellen volt a közönség, előtte játszotta Gerald hetyke, félig álmodó, nagyhangú játékait. A függöny mindörökre lehullt, a lámpák kialudtak, a közönség eltűnt. Az öreg színész ott állt meghökkenve és kábultan a színpadon, és várta a végszót még mindig, még mindig.
Csöndes reggel volt. Scarlett, Wade és a három beteg kivételével mindenki elment a mocsárba, a disznót keresni. Még Gerald is felélénkült kissé, és csoszogva botorkált a feltúrt földeken. Egyik kezével Pork karjába kapaszkodott, másikban az összetekert kötelet vitte. Suellen és Carreen álomba sírták magukat − legalább kétszer napjában. Csak rágondoltak az anyjukra, és addig hullt a könnyük, amíg a halálos fáradtság el nem bódította őket, és beesett arcukra rászáradt a könny. Melanie-t ma támogatták fel párnákkal először, hogy üljön. Összefoltozgatott takarója alá fektették a két kisgyermeket is: egyik karján a saját fiacskájának pihés szőke feje volt, a másikon Dilcey gyapjas fekete gyermekéé. Wade az ágya lábánál ült, és figyelmesen hallgatta a tündérmesét.
Scarlett kibírhatatlannak érezte a csendet a házban. Arra a szörnyű napra emlékeztette, mikor a kihalt, elpusztított, leégetett vidéken jött át hazafelé. A tehén meg borjú órák óta hallgattak. Egyetlen madár nem csipogott, mintha mind elköltöztek volna a magnóliafákról. Karosszéket húzott oda a nyitott ablakhoz a hálószobájában, és nézte az üres legelőt az úton túl. Ruháját felhajtotta a térde fölé, állát a könyöke hajlására nyomta, amint az ablakdeszkához támaszkodott. A padlón mellette nagy vödör hideg víz állt. Néha beledugta lüktető lábát.
Éppen akkor kellett a lába ujjának meggy ülnie, mikor legtöbb a dolog. Ezek a szamarak sohasem fogják megtalálni a disznót. Egy hétbe telt, míg a malacokat egyenként nagy nehezen összeszedték. Az anyadisznó pedig most, két hét múltán is szabadon kódorgott a posványban. Scarlett tudta, ha ő is ott lehetne velük, feltűrné ruháját, fogná a kötelet, és rádobná a hurkot a nyakára, mielőtt azt mondaná valaki, hogy: kukk!
De ha elfogják is a disznót − ha ugyan elfogják −, mi lesz, ha megeszik a malacokkal együtt? Jön a tél. Nincs mit enni. Már a szomszéd kertekben is alig találtak valamit. Legalább száraz körtéjük lenne, lisztjük, rizsük és... ó, mennyi mindenre volna szükség! Kukoricát is kellene szerezni, meg gyapotmagot, hogy a tavasszal elvethessék, aztán meleg ruhákat. Honnan szerezze? Miből fizesse meg?
Titkon kikutatta az apja zsebeit meg a pénzesdobozt. Csupa konföderációs hadikölcsönkötvényt talált, meg vagy háromezer dollárt konföderációs bankókban. − Talán elég lesz egy ebédre mindannyiuk számára − gondolta keserű mosollyal. De még ha lenne is pénze, és vehetne is ennivalót, hogyan szállíthatná ide Tarára? Miért is döglött meg az a ló? Akármilyen gebe volt is, amit Rhett lopott neki azon az éjszakán, jobb lenne a semminél. Ó, az a sok jóltartott öszvér, amely ott rugdalózott a legelőn valaha, a szép parádés lovak, az ő kis hátaslova, a húgai pónijai, az apja nagy ménje... Bárcsak egyetlenegy itt volna közülük.
Mindegy. Csak gyógyuljon meg a lába, elmegy Jonesboróba gyalog is. Igaz, soha életében nem próbált ennyit járni, de megteszi, ha muszáj. Ha fel is pörkölték a jenkik az egész várost, csak talál valahol valakit, aki megmondja, hol lehet ennivalót szerezni. Wade beesett, sápadt, fonnyadó arca üldözte álmaiban. Egyre azt mondta, hogy nem szereti a yamgyökeret, árpacukrot kívánt, rizskását, édességet.
Az udvar vakító napfénye egyszerre elhomályosodott, és a fák lombja elmosódott Scarlett könnyfátyolos szeme előtt. Leejtette a fejét a karjára, és igyekezett a sírását elfojtani. Mi a csudának? Ezzel nem segít az ember. Egyetlen esetben van értelme a sírásnak: ha férfitól akar kicsikarni valamit az asszony.
Amint ott ült, és erőszakkal fojtotta vissza a könnyeit, megdöbbent. Mintha lódobogást hallott volna. De nem emelte fel a fejét. Olyan gyakran képzelte el ezt a zajt mostanában éjjel is, nappal is, hogy azt hitte, most is csak álmodik, mint mikor Ellen ruhájának suhogását véli hallani. Vert a szíve erősen, mint ilyenkor mindig, míg csak rá nem szólt magára:
− Ne bolondozz! Legyen eszed.
De a patkócsattogás még mindig hangzott, és meglassult a feljárónál. A kavics csikorgott. Ló ez, igazán ló!
Tarletonék? Fontaine-ék? Hirtelen kitekintett az ablakon.
Egy jenki lovaskatona jött.
Ösztönösen húzódott a függöny mögé, és meredten bámult ki a sötét anyag résein át, és annyira megrémült, hogy hangos sóhaj tört fel a tüdejéből.
Zömök, széles vállú, durva képű férfi volt, gondozatlan fekete szakálla leért kék katonakabátjáig. Apró, közel ülő szemével körültekintett sapkaellenzője alól. Aztán lassan, kényelmesen leszállt, és rádobta a gyeplőt egy kerítésoszlopra.
Scarlett mostanáig nem bírt lélegzeni, mintha valaki gyomron ütötte volna. Most hirtelen levegő után kapott. Jenki! − Jenki katona, hosszú revolverrel az övében! És ő itt van a házban a három beteggel és a kicsikékkel egyedül.
Amint a katona lassan jött át az udvaron a ház felé, kezét a pisztolyán tartva, apró, gonosz szemével jobbrabalra figyelve, Scarlettnek minden az eszébe jutott, amit Pittypat nénitől a jenkikről hallott. Védtelen asszonyok megtámadása, elvágott torkok, felgyújtott házak... minden borzalom, ami ebbe az egy szóba volt sűrítve: − jenki.
Első rémült ösztöne az volt, hogy elbújik valahol, bemászik az ágy alá, lerohan a hátsó lépcsőn, sikoltozva fut el a mocsárba, csak megmeneküljön. Aztán hallotta a verandalépcsőn az óvatos lépteket, és tudta, hogy késő. Nem bírt moccanni sem, úgy figyelt a léptekre odalenn, amint szobáról szobára ment a katona. Hogy senkit sem talált, egyre bátrabban viselkedett, és hangosabban járt. Most az ebédlőben van... mindjárt kiér a konyhába...
Erre a gondolatra hirtelen düh áradt szét Scarlett belsejében, olyan erősen, hogy szinte késszúrásnak érezte. Eltűnt a félelme már. A konyha!... Ott a tűzhelyen, két fazékban, az ennivalójuk. Egyikben aszalt körte, másikban mindenféle főzelék, amit nagy nehezen össze tudtak szedni Wilkesék rabszolgáinak kertjében. A keservesen szerzett ebéd, amiből kilenc embernek kell jóllaknia, pedig ketten megennék. Scarlett órák óta éhes volt, de türtőztette magát, hogy megvárja a többieket.
Most arra a gondolatra, hogy a jenki katona meg találja enni sovány ebédjüket, remegett haragjában.
Verje meg az isten őket! Idejönnek, mint a sáskák, és lassú éhhalálnak teszik ki őket, most pedig még egyszer vissza mer egyikük jönni, hogy elvegye, ami kevés még maradt? Üres gyomra megmozdult. Hát ez a jenki nem rabol többet életében!
Lerúgta magáról ferde sarkú, elnyűtt cipőjét, és mezítláb szaladt az asztalhoz. Még csak nem is érezte gennyes nagyujját. Nesztelenül nyitotta ki a felső fiókot, s vette elő Charles revolverét. Megtöltötte. Nem reszketett a keze. Gyorsan futott ki a folyosóra, s indult le a lépcsőn, a korlátba fogózva fél kézzel. Másik kezében a pisztoly volt, elrejtve a ruhája ráncai közé.
− Ki van ott? − ordított egy durva orrhang, és Scarlett hirtelen megállt a lépcső közepén. A vér úgy lüktetett a fülében, hogy alig hallotta az újabb kiáltást: − Ki az? Megállj!
A jenki ott állt az ebédlő küszöbén, ugrásra készen, kissé meghajolva, jobb kezében lövésre emelt pisztolyával, a másikban a kis rózsafa varródobozzal, melyben aranygyűszű, aranyozott kis olló, arany makkba rejtett varrókészlet volt. Scarlett jéghidegnek érezte a lábát, de az arca haragtól lángolt. Az anyja varródoboza ennek a jenkinek a kezében! Rá akart kiáltani: tegye le! Tegye le azonnal, piszkos disznó... De nem jött hang a torkából. Csak bámult rá némán a korlát fölött. A katona kemény, ijedt arca lassan zsíros mosolygásra húzódott.
− Hát mégis van itt valaki? − szólt, és visszatette a pisztolyát az övébe, aztán döngő léptekkel odajött a lépcsőhöz, és feltekintett Scarlettre hunyorgatva. − Egyedül vagyunk a házban, szép kicsikém?
Mint a villám, kapta előre Scarlett a pisztolyt, s mielőtt a katona az övéhez nyúlhatott volna, elsütötte. Egyenesen belelőtt meghökkent, szakállas arca közepébe. A pisztoly hátrataszította, amint a lövés eldördült, a dörrenés ott csengett a fülében, és csípős puskaporfüst csípte az orrát. A katona hátrazuhant az ebédlő felé, megremegtek az összes bútorok. A varródoboz kiesett a kezéből, s minden szétgurult belőle. Scarlett lerohant a lépcsőn, és megállt előtte, föléje hajolt, és nézte, mi maradt meg az arcból a szakáll felett: egy lyuk, ahol az orr volt, és az üvegesedő szemek, amelyeket megperzselt a puskapor.
Meghalt. Megölt egy embert.
Egy végtelennek tűnő pillanatig állt ott, és a nyári reggel meleg csendjében ezerszeresen hallott minden neszt, a szíve dobogását, a magnóliafák leveleinek suttogását, egy mocsári madár távoli panaszos sírását, az édes illatú virágok hajladozását a könnyű szélben, az ablak előtt.
Embert ölt, ő, aki nem bírja elviselni a disznó visítását, mikor ölik, aki nem nézte meg soha, ha levágták a csirkét, vagy lelőttek egy nyulat.
„Gyilkos vagyok − gondolta tompán. − Öltem. Ez nem lehet, ezt nem tehettem!”
Tekintete ráesett anyja varródobozára, és hirtelen feltört benne az életerő, az életöröm, egy állati, vad káröröm. Bele tudott volna vájni a sebekbe, és örült, amint lábával a vért érezte.
Most megbosszulta Tarát... és megbosszulta az anyját is.
Odafentről sietős, gyenge lépések hallatszottak, megszűntek, újra kezdődtek... gyenge, vánszorgó léptek, közben-közben halk acélpengés... Scarlett lassan magához tért, és feltekintett.
Meglátta fenn a lépcsőn Melanie-t. Nem volt rajta más, mint az egy szál rongyos ing, amint felkelt az ágyból, és gyenge kezét lehúzta Charles nagy lovassági kardja. Azt vonszolta. Ott állt, lenézett, és mindent látott már: a kék kabátos, elterült férfit a vértócsában, a kiborult varródobozt. Scarlettet mezítláb, szürke arccal, a pisztollyal kezében.
Némán találkozott a szemük. És Melanie máskor olyan szelíd, félénk arcában most valami égő büszkeség volt, vad diadal és rajongó szeretet Scarlett iránt.
„De hiszen... de hiszen... azt érzi, amit én! Melly megért engem! − gondolta Scarlett ebben a véghetetlen pillanatban. − Ő is így cselekedett volna...”
Új érdeklődéssel nézte a törékeny, vékony, szédülő asszonyt odafenn, akire sohasem gondolt másképp, mint ellenszenvvel és megvetéssel. Most, az Ashley felesége iránti gyűlölettel küszködve, valami más érzés ébredt a szívében iránta: elismerés és összetartás. Nem volt most semmi kicsinyes és önző gondolat a lelkében, és tisztán látta, hogy Melanie lágy hangja és galambszelíd szeme mögött a törhetetlen acél ereje csillog, hogy karcsú, gyenge teste olyan, mint a vékony penge.
− Scarlett! Jaj, Scarlett, mi az? − sikoltoztak odafenn rémülten Suellen és Carreen.
Wade magából kikelve sírt:
− Melly néni! Melly néni!
Melanie Scarletthez fordult, ajkához emelte az ujját, letette a lépcsőre a nehéz kardot, és nehézkesen, Összeszorított foggal indult vissza az ajtó felé. Kinyitotta a betegszoba ajtaját.
− Ne ijedjetek meg olyan nagyon, kis csirkéim! − kiáltott be tréfás vidámsággal. − Szép dolog, egy kis dörrenéstől így megrémülni! Nénétek a férje pisztolyát tisztogatta, és véletlenül elsült. Nincs semmi baj... Ejnye, Wade, micsoda férfi vagy te? A mama elsütötte a papád katonapisztolyát. Majd ha nagy leszel, te is elsütheted. Mekkorát fog szólni! Jó lesz?
„Hogy tud hazudni! − gondolta Scarlett elismeréssel. − Én se találhattam volna ki okosabbat ilyen hirtelen. De minek? Úgyis megtudják.”
Újra letekintett a halottra. Most eltűnt már az izgalom és harag a szívéből. Érezte, hogy a térde reszket, a korlátba kapaszkodva halovány alsó ajkát a foga közé harapta. Melanie megint odavonszolta magát a felső lépcsőhöz, és elindult lefelé.
− Menj vissza az ágyadba, csacsi, tönkreteszed magad! − szólt rá Scarlett, de Melanie csak jött egyre lejjebb.
− Scarlett − suttogta, mikor közel ért −, azonnal el kell innen vinnünk... eltemetjük... Hátha nem volt egyedül, és ha itt találják...
Leért már, és Scarlett karjára támaszkodott. Most kelt fel először, és nagyon gyönge volt.
− Egyedül lehetett −· mondta Scarlett. −· Senkit sem láttam az ablakból. Azt hiszem, katonaszökevény.
− Ha egyedül volt is, nem kell hogy más tudjon róla. A négerek nem tudnak hallgatni, a hír elterjedhet... idejöhetnek, és letartóztathatnak téged. Scarlett, értsd meg, el kell tüntetnünk, mielőtt a többiek hazajönnek a mocsárból.
Scarlett Melly sürgető szavaira összeráncolt homlokkal gondolkozott.
− Eláshatom a kertben, a nagy fa alatt, abban a gödörben, ahol a whiskyshordó volt. Ott puha a föld. De hogyan viszem oda?
− Te megfogod az egyik lábát, én a másikat, és húzzuk − mondta Melanie nyugodtan.
Scarlett csodálata újra nőtt. De haragosan förmedt rá Melanie-re.
− Te egy macskát sem tudnál elhúzni. Majd húzom én. Menj vissza az ágyba, mondom, hogy belepusztulsz. Nehogy megpróbálj segíteni nekem, mert megfoglak, és magam cipellek fel a lépcsőn!
Melanie sápadt arcán kedves, megértő mosoly suhant végig.
− Te olyan jó vagy, Scarlett − mondta, és lágyan megcsókolta az arcát. Scarlett elképedve nézett rá. Melanie folytatta, ugyanazon az édes, szelíd hangon:
− Köszönöm, hogy törődöl velem. De ha te magad húzod oda, én majd azalatt felmosom a... a foltokat, mielőtt hazajönnének... és... Scarlett...
− Na?
− Gondolod, hogy nagyon csúnya dolog lenne kikutatni a zsebét meg a tarisznyáját? Hátha van nála valami ennivaló.
− Dehogy gondolom, hogy csúnya dolog lenne! − legyintett Scarlett, és bosszankodott, hogy ez nem jutott eszébe már előbb. − Te nézd meg a tarisznyáját, én kifordítom a zsebeit.
Undorodva hajolt le a holttest fölé, de kigombolta a kabátját, és hozzáfogott, hogy megnézze valamennyi zsebét.
− Úristen − suttogta, és hatalmas, dagadt bőrtárcát szedett elő, mely piszkos ronggyal volt körültekerve. − Melanie... Melly... azt hiszem, ez pénzzel van tele!
Melanie nem szólt egy szót sem. Hirtelen leült a földre, és bágyadtan támaszkodott neki a falnak.
− Nézd meg te − mondta remegő hangon. − Én egy kicsit gyenge vagyok.
Scarlett letépte a rongyot, és reszkető kézzel nyitotta ki a tárcát.
− Melly! Ide nézz! Melly!
Melly nagy szemmel nézte. Egész csomó bankjegy volt a tárcában, zöld hasú jenki pénz és néhány konföderációs bankó, aztán egy tízdolláros és két ötdolláros arany.
− Most ne töltsd az időt számolással − fogta meg Melanie Scarlett kezét, amint lapozgatni kezdte a bankjegyeket. − Erre ráérünk.
− Tudod, Melanie, hogy ez mit jelent? Azt, hogy nem halunk éhen.
− Igen, igen, drágám. Tudom, de most nincs vesztegetnivaló időnk. Nézd meg a többi zsebét, és add közelebb a tarisznyát.
Scarlett alig akarta letenni a tárcát a kezéből. Micsoda gazdagság!... Pénz, a jenki lova, ennivaló... Ott guggolt a földön, és ragyogó arccal nézte a tárcát. Ennivaló... Melanie elvette tőle, és félredobta.
− Siess, Scarlett!
A nadrágzsebben nem volt más, mint egy darab gyertya, egy zsebkés, kevés rágódohány, meg egy kis gombolyag varrócérna. Melanie ezalatt a tarisznyát bontotta ki. Először is egy kis csomag kávét szedett elő, amelyet olyan élvezettel szagolt meg, mintha a legfinomabb illatszer lett volna, aztán, megvonagló arccal, gyönggyel kirakott arany rámában egy kislány finom miniatűrjét, egy arany melltűt, két széles arany karperecet, egy arany-gyűszűt, ezüst gyermekpoharat, arany hímzőollót, gyémántgyűrűt meg egy gyönyörű gyémánt fülbevalót, az ékszereken óriási gyémántok, még így a hozzá nem értő szemével is látszott, hogy mindegyik darab több egykarátosnál.
− Rabló volt! − suttogta Melanie, és továbbhúzódott a hullától. − Ezt mind lopta!
− Természetes. És azért jött hozzánk, hogy még többet lopjon.
− Örülök, hogy lelőtted − mondta kemény tekintettel Melanie. − Siess, drágám, vidd el innen hamar!
Scarlett lehajolt, lábánál fogva megragadta a halottat, és vonszolni kezdte. Milyen nehéz volt, és milyen gyengének érezte magát egyszerre. Mi lesz, ha nem tudja elrejteni? Úgy fordult, hogy háttal volt a hullának, a két lábát két karja alá vette, és így vonszolta tovább. Mozdult a halott, és újra rántott egyet rajta, de beteg láb ujja, amelyről az izgalomban megfeledkezett, most hasogató fájdalommal kínozta, úgyhogy össze kellett szorítania a fogát és a sarkán táncolni tovább. Rángatva vonszolta a nehéz testet, csurgott az izzadság a homlokáról, de levonszolta az előcsarnokba. Egy vörös vonal jelezte útjukat.
− Ha így vérzik végig az udvaron, nem tudjuk elrejteni a nyomokat − nyögte. − Add ide az ingedet, Melanie, és bekötözöm a fejét vele.
Melanie fehér arca egészen kipirult a szégyenkezéstől.
− Ne legyél bolond, oda se nézek − mondta Scar lett. − Ha volna rajtam egy bugyi vagy egy alsószoknya, azt használnám fel.
A falhoz bukdácsolt Melanie, lehúzta magáról a rongyos vászoninget, szinte cibálta a fején keresztül, és szó nélkül odadobta Scarlettnek, közben kezével takargatta testét, ahogy tudta.
„Még szerencse, hogy én nem vagyok ilyen szégyenlős” − gondolta Scarlett, és inkább csak érezte, mint látta Melanie riadalmát, amikor a rongyos inget a szétlőtt arc köré csavarta.
Sorozatos nekilendüléssel, ugrándozással levonszolta a testet az előcsarnokból a hátsó udvarra, és amíg megállt, hogy keze fejével letörölje az izzadságot a homlokáról, visszanézett Melanie-re, aki a puszta falnak támaszkodva ült, vékony térdeit meztelen melléhez támasztva. „Micsoda ostobaság Melanie-től, hogy még ilyenkor is szégyenkezik, mikor annyi más baj van” − gondolta Scarlett ingerülten. De hát ez is az édeskedésére és nyafogására vallott, amiért Scarlett mindig megvetette.
Aztán elszégyellte magát. Végtére is Melanie kivonszolta magát az ágyból közvetlenül a szülés után, és most is betegen segítségére sietett fegyverrel a kezében, amelyet alig tudott vonszolni. Ehhez bátorság kellett. Az a fajta bátorság, ami − Scarlett ezt őszintén bevallotta magának − hiányzott belőle. Az a hallatlan bátorság, amely Melanie-t jellemezte azon a borzalmas éjszakán, amikor Atlanta elesett, és az egész úton is hazáig. Ez ugyanaz a kétkedéstől mentes bátorság volt, amellyel minden Wilkes rendelkezett, egy olyan tulajdonság, amelyet Scarlett nem értett meg, de elismert.
− Bújj vissza az ágyba −− kiáltotta félvállról vissza −, belehalsz, ha nem fekszel le. Majd én feltisztogatok, ha eltemettem ezt az embert.
− Feltisztogatok én itt az egyik rongyszőnyeggel − suttogta Melanie, és undorodó arccal nézte az alvadt nagy vérfoltot.
− Hát csak öld meg magad, mit bánom én! És ha valaki a mieink közül hazaérkezne, mielőtt végeztem, csak tartsd őket ott a házban, és mondd azt nekik, hogy a ló csak valahogy idekerült.
Melanie reszketve ült a reggeli napfényben, és befogta a fülét, hogy ne hallja, amint a halott feje újra és újra nagyot koppan az udvar kövezetén.
...Senki sem kérdezte, honnan került ide a ló. Természetesnek találták, hogy elkóborolt valami csata után, és nagyon örültek neki. A jenki katona csendesen feküdt a gödörben, amelybe Scarlett eltemette. A fa mellett levő lugasra sűrű indák futottak fel. Scarlett éjszaka kiment, és konyhakéssel elfaragta az egyik rothadt karót. A futóka ráhullott az alacsony sírhalomra. Semmi sem látszott belőle. Úgy nézett ki, mintha a kertnek ezt a részét rendbe kellene hozni, de Scarlett nem siettette, és ha a négerek talán sejtették is, hogy miért, némák maradtak.
Egyetlenegyszer sem kísértette a katona szelleme a hosszú éjszakákon, mikor álmatlanul feküdt, mert olyan fáradt volt, hogy nem bírt aludni sem. Soha nem érzett sem borzalmat, sem megbánást azért, amit tett. Csodálkozott is rajta. Vajon ki gondolná hogy a csinos kis Mrs. Hamilton, akinek gödröcskék vannak az arcán, és ha megrázza a fejét, csilingel a fülbevalója, aki olyan bájos és nőies, most lyukat lőtt egy jenki katona arcába, aztán maga ásta be egy sebtében kapart gödörbe?! Scarlett keserűen nevetett magában. Ha tudnák az ismerősei, hogy elképednének!
„Nem érdemes gondolni rá − határozta el. − Ha nem én öltem volna meg, ő ölt volna meg minket. De az bizonyos, hogy egy kicsit megváltozhattam, másképpen nem bírtam volna megtenni.”
Nem is igen gondolt rá egyébként, de ezentúl ha valami nagyon nehéz feladat előtt állt, aminek nehezen mert nekimenni, tudata mélyén erőt adott neki az emlékezés:
„Ha ölni tudtam, ezt is elbírom.”
Különben csakugyan megváltozott, jobban, mint gondolta, és lassan vastagodni kezdett az a megkeményedett kéreg a szíve körül, amely akkor keletkezett, mikor betegen feküdt a Tizenkét Tölgy rabszolgakertjének földjén.

 

Most, hogy lova volt, Scarlett úgy gondolta, ideje utánanézni, mi történt a szomszédokkal. Mióta hazaért, kétségbeesetten tűnődött rajta ezerszer is vajon csak ők maradtak itt a környéken? Mindenki mást elűztek, felégettek? Mindenki Maconba menekült? Ha a Tizenkét Tölgy ültetvényre és MacIntoshék kormos kéményeire gondolt, szinte félt megtudni az igazat. De mégis úgy gondolta, jobb, ha tisztán lát. Úgy határozott, hogy először is Fontaine-ékhoz lovagol át, nem azért, mert ők voltak a legközelebb, hanem mert remélte, hogy az öreg Fontaine doktor otthon lesz, és eljöhet. Melanie-nek orvosra lett volna szüksége. Scarlett aggódott, hogy olyan sápadt és gyenge még mindig.
Amint tehát a lábujja annyira meggyógyult, hogy cipőt bírt húzni, felült a jenki lovára. Egyik lábát a rövidre fogott kengyelbe tette, a másikat felhúzta maga elé, mintha hölgynyerge lett volna. Így ügetett a földeken át Mimosa felé, s előre készítette magát a látványra, hogy kormos romot fog találni.
Nagy meglepődésére és örömére már messziről meglátta a fakósárga stukkós házat a mimózafák között. Meleg, szinte könnyes boldogság öntötte el, mikor a három asszony kiszaladt eléje a házból, és csókokkal, öleléssel fogta körül.
De mikor az első boldog pillanat elmúlt, mikor bementek az ebédlőbe és leültek, Scarlett megborzongott, A jenkik nem jártak itt, mert Mimosa távol esett a főúttól, de azért éppen olyan halálos csend lebegett az ültetvény felett, mint máshol. Négy asszonyon kívül innen is megszökött minden néger, amint a jenkik megjelentek. Nem volt férfi az egész ültetvényen, az elesett Joe özvegyének, Sallynak a kisfián kívül, akit nemrég vettek ki a pólyából. A házban egyedül élt a legöregebb Mrs. Fontaine, a nagymama, aki hetvenéves múlt, a fiatalasszony, a nagymama menye, akit még mindig így hívtak, bár túl volt az ötvenen, és a legfiatalabb köztük, az ő menye, Sally, aki most húszesztendős. Távol laktak minden ismerőstől, szomszéd nélkül, támasz nélkül, de ha félt is Valamelyik, nem mutatta. Talán azért − gondolta Scarlett −, mert Sally is, meg a „fiatalasszony” is mindennél jobban félnek a törékeny, de ugyancsak keményszívű nagymamától. Maga Scarlett is tartott tőle, mert éles szeme és még élesebb nyelve volt.
Egyik sem volt vérrokona a másiknak, és korban is nagyon különböztek, mégis sok minden összekötötte a három asszonyt. Egyforma otthon szőtt és otthon festett gyászruhát viseltek, mind a hárman szomorúak, keserűek voltak. Szó nélkül, panasz nélkül viselték a sorsukat, de a bánat és a keserűség ott égett mosolygásuk és örvendező szavuk mögött is. Sally férje, Joe, Gettysburg-nál esett el, a „fiatalasszony” is özvegy lett, mert a fiatalabb Fontaine doktor vérhasban halt meg Vicksburg-ban. A két másik fiú, Alex és Tony valahol Virginiában járt a sereggel, ha ugyan élnek még − az öreg Fontaine doktor szintén.
− Pedig a vén szamár hetvenhárom éves múlt, de úgy tesz, mintha fiatal volna, holott minden tagja fáj a reumától és csúztól − mondta a nagymama, aki nagyon büszke volt a férjére, és a szeme csillogása egészen mást mondott, mint a szava.
− Hallottak valamit, Sally, mi történt Atlantában a megszállás óta? − kérdezte Scarlett. − Mi tökéletesen el vagyunk zárva a világtól Tarán.
− Még kérdezed? − vette át a szót a nagymama szokás szerint. − Nekünk talán külön posta járatunk van? Semmi egyebet nem tudunk, mint hogy Sherman bevette a várost.
− És most hol folynak a harcok?
− Honnan a csodából tudjon ilyesmit három magányos asszony itt az erdő közepén, mikor hetek óta nem láttunk egy levelet vagy újságot? − förmedt rá az öreg hölgy. − Egyik négerünk találkozott egy másik négerrel, akinek a harmadik néger mondta... így kapjuk a híreket. Azt hallottuk, hogy a jenkik beszállásolták magukat Atlantába, de hogy igaz-e vagy nem, azt te éppen úgy tudhatod, mint én. Nem mintha nem szorultak volna rá egy kis pihenésre, elég kemény munkát adtunk nekik.
− Ha elgondolom, hogy egész idő alatt ott voltatok Tarán, és mi nem is tudtunk róla! −csóválta fejét a fiatalabb Mrs. Fontaine. − Ó, úgy bánt, hogy egyszer sem mentem át hozzátok. De annyi a dolgunk most, hogy a négerek szétfutottak, hogy igazán eszembe sem jutott. Azt hittük, hogy a jenkik Tarát is felégették, és hogy mind Maconba mentetek. Azt meg nem is sejthettük, hogy te itthon vagy, Scarlett.
− Nem is gondolhattunk mást, mikor a négereitek ide szaladtak át hozzánk, és beszélték, hogy a jenkik fel akarják gyújtani Tarát − szólt közbe a nagymama újra.
− És láttuk is a füstöt − tette hozzá Sally.
− Ezt majd én mondom el − fordult hozzá az öregasszony. − Azzal jöttek, hogy a jenkik egészen elözönlötték Tarát, és valamennyien Maconba mentetek. Azon az éjszakán pedig piros lett az ég Tara fölött, és egészen reggelig tartott a tűz. Ettől ijedtek úgy meg a mi négereink, hogy szétfutottak. Mi égett hát, ha nem a ház?
− Minden gyapotunk − mondta Scarlett keserűen. − Százötvenezer dollár értékű gyapot.
− Örülj, hogy mégsem a ház volt − mondta a nagymama, és botjára hajtotta az állát. − Gyapot mindig nő, de házat építeni kell. Igaz, hozzákezdtetek már a gyapotszedéshez?
− Nem − mondta Scarlett −, de tönkre is ment majdnem az egész termés. Letaposták a katonák. Egy kevés maradt a patak menti földön, de az is mit ér? A négerek megszöktek, nincs aki szedje.
− Ó, jaj! − gúnyolódott az öregasszony. − A négereink megszöktek, nincs, aki szedje... Hát te?
− Hogy én gyapotot szedjek? − kiáltotta Scarlett. − Mint valami néger? Mint valami földmunkás vagy koldus? Mint Slatteryék?
− Koldus... persze! Micsoda elpuhult nemzedék ez mostanában! Vésd az eszedbe, fiam, hogy mikor én kislány voltam, az apám elvesztette minden pénzét, és én nem szégyelltem segíteni, akár gyapotot is szedni, amíg újra nem lett annyink, hogy négereket vegyünk. Bizony szántottam is, vetettem is, gyapotot is szedtem, és ha kell, ma is megpróbálom! Nagyon úgy forduhaak a dolgok, hogy sor kerülhet rá. Miért lenne az ember mindjárt koldus?
− De mama, kérem − kiáltotta a fiatalabb M rs. Fontaine, könyörgő pillantást vetve a fiatalabbakra, hogy segítsenek lecsillapítani a nagymamát −, az már régen volt, ma más időket élünk...
− Az idők mindig egyformák, ha becsületes munkára van szükség, hozzá kell látni − jelentette ki a nagymama mérgesen. − Szégyellem magam az anyád helyett, Scarlett, hogy így beszélsz, mintha a tisztességes munka mindjárt lealacsonyítana valakit. − És idézni kezdte a régi angol közmondást: „Míg Éva sző és Ádám földet túr, hol lehet ott a földesúr?!”
Scarlett igyekezett másra terelni a beszélgetést.
− Vajon mi van Calvertékkel és Tarletonékkal? Az ő házuk is leégett? Maconban vannak?
− Tarletonék háza éppen úgy távol esik a főúttól, mint a miénk. De Calvertékhez beállítottak, elrabolták a marhákat és a baromfit, és beszédet tartottak a négereknek, hogy szabadok, és jöjjenek velük... − kezdte Sally.
A nagymama megint közbekiabált:
− Selyemruhát ígértek a néger lányoknak, és arany fülbevalót. Cathleen Calvert mondta, hogy a katonák mögött ott ült a nyeregben egy-egy buta lány. Hát csak menjenek. Lesz egy csomó sárga gyerekük. Ha a jenkiknek tetszik a vérkeveredés, az ő dolguk, én nem bánom...
− De nagymama...
− Ugyan ne vágj olyan ijedt képet, Jane. Utóvégre mind asszonyok vagyunk, nem? És láttunk egynéhány mulatt gyereket eddig is.
− És a ház? Nem gyújtották fel?
− A második Mrs. Calvert, az a jenki asszony meg a felügyelő, Hilton, addig beszéltek a jenki kapitánynak, míg nem bántotta a házat − legyintett a nagymama, aki még mindig a második Mrs. Calvertnek hívta a volt nevelőnőt, bár az első több mint húsz éve meghalt. − Mi a szívünk mélyén hűségesen rokonszenvezünk a dicső jenki sereggel − utánozta csúfolódva az asszony orrhangját az öregasszony. − Ő is, meg a felügyelő is megesküdtek mindenre, hogy az egész Calvert család sülve-főve együtt tart az északiakkal. Cathleen azt sem tudta, mit csináljon. Mr. Calvert elesett. Raiford Gettysburgnál maradt a csatatéren. Cade Virginiában van a sereggel... azt mondja szegény lány, annyira el volt gyötörve, hogy inkább szerette volna égni látni a házat. Mit szól majd Cade, ha hazajön? − kérdezte sírva. De így jár az ember, ha jenki asszonyt vesz feleségül. Nincs abban egy szemernyi büszkeség vagy becsület, mindig csak a maga bőrére gondol... Hát Tara hogyan kerülte el a bajt?
Scarlett tétovázott egy pillanatig. Tudta, mi lesz a következő kérdés. Hogy hogy vannak a többiek. Érezte, hogy nem bír az anyjáról beszélni. Nem bírja elmondani, hogy meghalt. Tudta, ha egy szóval is említi ezek előtt az asszonyok előtt, akik sajnálni fogják, beteggé sírja magát. Nem engedhette meg magának a sírást, mióta hazajött Atlantából. Mostanáig elkerülte. De ha csak egyszer gyönge lesz... Viszont azt is tudta, hogyha eltitkolja az anyja halálát, Fontaine-ék sohasem bocsátják meg neki. Különösen a nagymama szerette Ellent, pedig ugyancsak kevés ember volt, aki előtt meghajtotta a fejét.
− Beszélj hát! − mondta a nagymama, és élesen nézett a szemébe. − Vagy nem tudod, kisasszony?
− Én... én nem voltam otthon, csak az atlantai csata napján jöttem haza... akkor már nem voltak ott a jenkik... a papa mondta, hogy... hogy ő megmondta nekik, hogy Suellen meg Carreen nagyon betegek, tífuszban feküsznek, és nem lehet elvinni őket sehová...
− Először hallom életemben, hogy a jenkik valami emberséges dolgot cselekedtek − jelentette ki az öregasszony, mintha fájna neki, hogy el kell ismernie a jót az ellenségről. − És hogy érzik magukat most a lányok?
− Ó, köszönöm, már jobban, sokkal jobban, csak nagyon gyöngék −· felelte Scarlett. Aztán, mert látta, hogy az öregasszony újra kérdezősködni akar, sietve folytatta. − Ha... ha nem haragszik meg a nagymama... azt szeretném kérni, nem segíthetnének-e ki valamivel? A jenkik úgy kipusztítottak mindenből, mint a sáskasereg. De ha itt sincs elég ennivaló, csak tessék őszintén megmondani, és...
− Küldd át Porkot egy szekérrel, mindennek megkapod a felét. Van rizsünk, lisztünk, néhány sonkánk meg csirkénk − mondta az öregasszony, de még mindig keményen a szemébe nézett.
− Ó, az sok is... igazán, én...
− Egy szót sem! Mire való a szomszéd, ha nem arra, hogy segítsen?
− Igazán olyan jók mindnyájan... ki sem tudom mondani, milyen hálás vagyok. De mennem is kell már... aggódni fognak értem az otthoniak.
A nagymama most felállt, és megfogta Scarlett karját.
− Ti ketten itt maradtok! − nézett a másik két asszonyra. − Én majd kikísérem ezt a gyermeket. Egyedül akarok vele beszélni. Segíts le a lépcsőn, Scarlett.
A „fiatalasszony” meg Sally engedelmesen elbúcsúztak Scarlett-től, és megígérték, hogy hamarosan átjönnek. Égette őket a kíváncsiság, mi mondanivalója lehet a nagymamának, de tudták, hogy hacsak az öregasszony maga el nem mondja, hiába kérdezgetik.
Scarlett megállt a ló mellett, megfogta a gyeplőt, és lehajtotta a fejét. Tompán vert a szíve.
− Most beszélj! − mondta az öregasszony. − Mi a baj nálatok? Mit hallgattál el az előbb?
Scarlett feltekintett a két éles, öreg szembe, és tudta, hogy nyugodtan, sírás nélkül elmondhat mindent. Fontaine nagymama előtt ugyan senki sem mert volna sírni az ő külön engedelme nélkül.
− Mama meghalt.
Az öregasszony szorítása erősebb lett a karján. Sárga szemhéja megrebbent.
− A jenkik ölték meg?
− Tífuszban feküdt. Mire én hazaértem, már nem találtam élve.
− Most ne gondolj rá! − mondta a nagymama, és Scarlett látta, hogy ő is nagyot nyel. − Mi van az apáddal?
− A papa... nem olyan, mint azelőtt.
− Hogyan érted ezt? Beszélj! Beteg?
− A csapás... olyan különös lett... nem úgy beszél...
− Mit hebegsz összevissza? Az agya zavarodott meg? Szinte megkönnyebbülés volt ilyen egyszerűen hallani az igazságot. Milyen jó ez az öregasszony, hogy nem érzékenykedik, és nem engedi sírni.
− Igen − mondta tompán. − Megzavarodott. Egészen kábult, és néha emlékszik rá, hogy a mama meghalt, néha nem. Rettenetes nézni, amint ott ül, és várja a mamát órákon át olyan türelmesen, mikor azelőtt egy pillanatnyi nyugta sem volt soha. De még rosszabb, ha ráébred, hogy a mama nem jön már. Néha, ha már nagyon sokáig várt, egyszerre csak felkapja a fejét, és kirohan a házból, a temetőbe! Egészen fáradtan jön vissza, vonszolja a lábát, az arca csupa könny, és ezerszer is mondja, hogy alig bírom hallgatni: − Scarlett, a mama meghalt, Scarlett, a mama, meghalt. − És én néha, éjszaka, hallom, hogy hívja és kiabál. Akkor felkelek, az ágyához megyek, és azt mondom neki, hogy lement a négerekhez, mert beteghez hívták. És ő morog szegény, hogy minek fárasztja magát örökösen mások miatt. És alig lehet újra lefektetni. Olyan, mint egy kisgyermek. Ó, úgy reméltem, hogy a doktor bácsi itthon van. Tudom, hogy tehetne valamit szegény papáért. És Melanie-nek is szüksége lenne rá. Nem épült fel a baba születése után.
− Melanie? Kisbabája van? És ő is ott van nálatok?
− Igen.
− Mit keres Melly Tarán? Miért nem ment el Maconba a rokonaihoz? Sohasem vettem észre azelőtt, hogy nagyon szeretnéd, ha százszor Charles húga volt is. Beszélj.
− Hosszú történet az, nagymama. Ne menjünk vissza a házba, hogy leülhessen?
− Tudok én állni, ne félj − mondta kurtán az öregasszony. − Ha odabenn mondod el, azok rögtön óbégatni kezdenek, s akkor megsajnálod magad, és te is sírsz. Fogj hozzá.
Scarlett akadozva, lassan kezdte az ostrommal és Melanie állapotával, de amint belemelegedett, és a két öreg szem rebbenés nélkül figyelt rá, egyre jobban beleélte nragát, és átélt megint mindent. A szédítően forró nap, amikor a baba megszületett, a rémület, à menekülés, Rhett visszaindulása. Beszélt az ijesztő sötétségről azon az éjszakán, a lobogó tábortüzekről, amelyekről nem lehetett tudni, ellenség üli-e körül, vagy jóbarát, a puszta kéményekről, a szerte heverő halottakról és cjöglött állatokról, az éhségről, a kétségbeesésről, a félelemről, hogy Tara is leégett...
− Azt hittem, ha hazajöhetek mamához, akkor rendben lesz minden. Akkor letehetem a terhet a vállamról. Egész úton azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem történhetik velem. De mikor megtudtam, hogy meghalt, éreztem, hogy ez volt a legrosszabb mégis...
Lenézett a földre, és várta, hogy az öregasszony beszéljen. Hosszú csend lett. Olyan soká tartott, hogy Scarlett már azt kezdte hinni, az öregasszony talán nem is értette meg, mit beszélt. Végre megszólalt a nagymama, és Scarlett soha nem hallotta még ilyen lágynak és jóságosnak a hangját.
− Nagyon rossz, gyermekem, ha egy asszony szembenézett a legrosszabbal, ami érheti, mert azután nem tud már félni semmitől. Márpedig jaj annak az asszonynak, aki semmitől sem fél. Azt hiszed, nem értem meg, mit szenvedtél, min mentél keresztül? Tévedsz. Nagyon jól tudom. Körülbelül olyan idős voltam, mint te most, mikor a Mims-erődben történt mészárlás után kitört a zendülés. Igen... − tette hozzá távolba vesző hangon. − Ennek most ötven és egynéhány éve. Én elbújtam a bokrok közé, és onnan láttam, amint az indiánok felégették a házunkát, és megskalpolták a testvéreimet. Én nem mozdulhattam, még csak nem is sírhattam, csak azon kellett imádkoznom, hogy a lángok fényénél meg ne lássák búvóhelyemet. Aztán kivonszolták az anyámat, és ott ölték meg, alig húsz lépésre onnan, ahol feküdtem. És őt is megskalpolták, és ahány indián elment mellette, mind belemártotta tomahawkját a testébe. Én... én az anyám kedvence voltam. Ott feküdtem, és láttam mindent. Reggel elindultam a legközelebbi telep felé, és harminc mérföldet gyalogoltam, bujkálva, a mocsarakon át, az indiánok között. Három napba telt, míg odaértem. Mindenki azt hitte, hogy elvesztettem az eszemet. Ott találkozam Fontaine doktorral. Ápolt, gyógyított... Látod, mondom, ennek ötven éve, de azóta sem tudtam semmitől és senkitől félni, mert tudtam, hogy ami a legrosszabb, azon már túlvagyok. És ez, hogy nem féltem, hidd el, sok bajt okozott nekem, és sok boldogságtól fosztott meg életemben. Isten félénk, ijedős lénynek teremtette a nőt, és van valami természetellenes az olyan asszonyban, aki nem fél. Scarlett, mindig legyen valami, amitől félni tudsz, mint ahogyan mindig legyen valaki, akit szeretsz...
Elhalt a hangja. Csendesen állt ott, öreg szemével visszatekintett ötven esztendő távolába, arra a napra, mikor még félt. Scarlett megmozdult. Türelmetlen volt. Azt várta, a nagymama ad majd valami jó tanácsot, foglalkozik a gondjaival. De öregemberek szokása szerint, régi dolgokról beszél, amelyek már senkit nem érdekeltek. Bár inkább ne mondott volna el neki semmit.
− Menj haza, gyermekem − mondta az öregasszony −, mert aggódni fognak érted. Küldd el Porkot mielőbb az ennivalóért... és ne gondold, hogy valaha is leteheted a válladról a terhet. Soha többé. Én tudom.
Az indián nyár soká tartott ebben az évben. Még novemberben is szép meleg idők jártak, és Tara fürdött a napfényben. Lassan mindenki csillapodni kezdett. Úgy érezték, túlvannak a legrosszabb időn. Volt lovuk, nem kellett már senkinek gyalogolnia. Volt reggelire friss tojásuk és ebédre sült sonkájuk, nem kellett mindig yamgyökeret, mogyorót meg aszalt almát enniük. Néha-néha, ünnepélyes alkalmakkor, leöltek egy csirkét is. Az öreg disznót elfogták végre, és malacaival együtt elégedetten röfögött az így-úgy helyrehozott ólban, a ház alatt. Néha olyan hangosan sivalkodtak, hogy alig hallhatta ki-ki a saját szavát, de kellemes volt arra gondolni, hogy ez friss szalonnát jelent a fehérek és kolbászféléket a négerek számára, ha beáll a disznóölésre alkalmas hideg idő.
Scarlettet jobban megnyugtatta és megerősítette a nagymamával folytatott beszélgetés, mint maga is gondolta volna. A tudat, hogy nincsenek egyedül a környéken, élnek a szomszédok és jó barátok közül néhányan, enyhítette azt a szörnyű elhagyatottságot, amely heteken át kínozta. Meg azután Fontaine-ék is, Tarletonék is nagy szeretettel és bőkezűséggel osztottak meg velük mindent. Régi törvény volt errefelé, hogy szomszéd segítse a szomszédot. Pénzt nem fogadtak el semmiért. Azt mondták, tudják, hogy ő is ugyanezt tenné értük, s majd visszaadja mindazt, amit kapott, jövőre, ha újra lesz Tarán termés.
Scarlett elégedetten gondolta el néha, hogy van már ennivalójuk a télre, van lovuk, azonkívül jól elrejtve ott a pénz meg ékszer is, amit a jenki katona zsebéből és tarisznyájából szedtek ki Melanie-vel. Most a téli meleg ruha kérdése foglalkoztatta leginkább. Tudta, hogy kockázatos dolog lenne Porkot a lóval a városba küldeni, mert akár a jenkikkel, akár a Konföderációs sereggel találkozik, elveszik tőle. De utóvégre pénz van, ló is van, sőt egy szekeret is összeütött így-úgy Pork, és hátha nem történik semmi baja az úton? Igen, most már túlvannak a nehezén.
Valahányszor Scarlett felkelt, megköszönte Istennek a halványkék fényes eget és a meleg napot, mert minden nappal eltolódott az az idő, mikor a meleg ruhákra elengedhetetlenül szükség lesz. És minden meleg nap azt jelentette, hogy több és több gyapot gyűlt össze a patak menti földekről az üres rabszolgakunyhókba − ezeket használta Scarlett raktárhelyiségül a leégett fészerek helyett. Több gyapot volt a bántatlanul maradt földön, mint amennyire ő meg Pork számítottak. Lehetett négy bála is. És a kunyhók szépen teltek.
Scarlett még Fontaine nagymama éles megjegyzése után sem készült arra, hogy ő szedjen gyapotot, mint Slatteryék. Úgy gondolta, a négerek majd elvégzik ezt a munkát, s ő a három lábadozóval a házat tartja rendben. De a négereknél még erősebb kasztkülönbséget talált, mint a fehérek között. Pork, Mammy és Prissy felháborodva és vérig sértve kiabáltak, hogy ők nem földmunkára való niggerek. Mammy különösen el volt •keseredve. Hevesen magyarázta, hogy Robillardék előkelő házában született, nem a rabszolgatelepen, és hogy az úriasszony hálószobájában nőtt fel, ahol az ágy lábánál aludt. Dilcey volt az egyetlen, aki egy szót sem szólt, s ha ránézett Prissyre a merev tekintetével, az is behúzta a nyakát és elhallgatott.
Scarlett nem akart a jajgatásukkal törődni, s könyörtelenül kivonszolta őket a földekre. De Mammy és Pork olyan lassan dolgoztak, és annyi keserves siránkozás közepette, hogy végül is visszakergette Mammyt főzni és Porkot halászni meg hurkot vetni az erdőbe. Gyapotot szedni nem engedte Porkot a méltósága, de hogy nyulat fogjon hurokkal, azt igen.
Most aztán Melanie-vel és a húgaival tett Scarlett próbát, de ennek sem volt több eredménye. Melanie tisztán, ügyesen, gyorsan, szorgalmasan és szívesen dolgozott vagy egy óra hosszat a forró napon, aztán egyszerre szó nélkül elájult, és utána egy hétig nem bírt felkelni az ágyból. Suellen, akiben égett a dac és gyűlölet, szintén úgy tett, mintha elájult volna, de azonnal magához tért, és köpködött, mint valami dühös macska, mikor Scarlett egy egész vödör vizet loccsantott az arcára. Végül egyszerűen megtagadta a munkát.
− Nem fogok a földeken dolgozni, mint valami néger! Nem kényszeríthetsz rá. Mit mondanának az ismerőseink, ha tudnák? Mi lenne, ha... ha Kennedy valaha is meghallaná? Ó, ha a mama ezt megérte volna...
− A mamáról hallgass, Suellen, azt megmondom! Még egyszer merd említeni, és elverlek! − kiáltotta Scarlett. − Vedd tudomásul, hogy a mama sokkal többet dolgozott valamennyi rabszolgánál, és te is láthattad volna, ha van szemed! Te kényes, te!
− De nem a földeken dolgozott. Meg fogom mondani a papának!
− Csak azt próbáld meg! − kiáltott rá haragosan Scarlett, mert attól tartott, húga csakugyan felzaklatja apjukat. Carreen szelíden szólt közbe:
− Én majd segítek. Scarlett, ne haragudj. Én szívesen dolgozom veled. Sue helyett is elvégzem a munkát. Látod, még nem érzi magát egészen jól, és megárt neki a nap.
Scarlett lecsillapodva, hálásan szólt oda neki:
− Köszönöm, kis cukorbabám.
De aggódva nézte közben a kishúgát, aki valaha olyan szép rózsaszínű volt, mint a barackvirág. Most fehér almavirág lett belőle, de édes, finom kis sziromarcocskája volt még mindig. Nagyon csöndes volt, kissé szinte kábult, mióta felkelt és új világot talált maga körül. Nem tudta megérteni, nem tudta elhinni, mi történt, és úgy ment, ahová küldték, mint valami alvajáró. Törékeny és gyenge volt, meg is látszott rajta, milyen nehezen bírja a munkát, de készségesen, szelíden, engedelmesen mindenre vállalkozott. Ha pedig Scarlett nem parancsolt valamit, akkor kezébe vette a rózsafüzérét. Állandóan imádkozott az édesanyjáért és Brent Tarletonért. Scarlettnek eszébe sem jutott, hogy a lány ennyire mély érzelmeket táplált szívében Brent iránt, és a seb nem gyógyult be. Scarlett szemében Carreen még mindig „kisbaba” volt, túl fiatal egy komoly szerelemhez.
Scarlett, amint ott állt az égető napon, a, barázdák között, a folytonos hajladozástól sajgó háttal, a gyapotszedéstől kérges, felrepedezett kézzel, felsóhajtott. Bár lenne olyan testvére, akiben benne van Suellen ereje és szívóssága, Carreen jósága és megértése mellett. Mert Carreen, miután egy-két órát dolgozott, éppen úgy összeesett, mint Melanie, s haza kellett küldeni, feküdjön le ő is.
Végül senki sem maradt mellette a hosszú földbarázdákon, csak Dilcey és Prissy. Prissy lustán, lassan, rendetlenül dolgozott, egyre panaszolta, hogy fáj a lába, fáj a háta, fáj a gyomra, fáradt, míg csak az anyja nem kapott elő egy botot, és el nem verte. Akkor aztán elhallgatott egy időre, és jobban igyekezett, lehetőleg minél messzebb az anyja kezétől.
Dilcey fáradhatatlanul végezte a dolgát, mint valami gép. Gyorsan, némán. Mintha kergetnék. Scarlett odanézett néha, és arra gondolt, hogy megéri aranyban a saját súlyát.
− Dilcey − mondta egyszer −, ha megint jobb idők lesznek, nem fogom elfelejteni, hogyan viselkedtél. Nagyon jó asszony vagy te, Dilcey.
A bronz óriásasszony nem mosolyodott el boldogan, és nem vonogatta a vállát szégyenlős örvendezéssel, mint a többi néger szokta, ha dicsérik őket. Egy pillanatra odafordította mozdulatlan arcát, és nyugodt méltósággal felelte:
− Köszönöm, asszonyság. De Ellen asszonyság meg Gerald úr is mindig jók voltak hozzám. Gerald úr megvette az én Prissy met is, csak azért, hogy ne fájjon utána a szívem. Én félig indián vagyok, és az indiánok nem felejtik el, ha valaki jót tett velük. Csak az bánt, hogy az én Prissym olyan haszontalan. Nem ért ez semmihez, nem szeret dolgozni. Egészen nigger lett, olyan, mint az apja volt, az volt ilyen munkakerülő.
És sóhajtva legyintett egyet. Scarlett csak ekkor tudta meg, hogy Pork második férje Dilceynek.
Akármennyi baja volt is Scarlettnek a többiek miatt, akik nem szívesen segítettek a munkában, és akármennyire fáradt és elgyötört volt is a megerőltetéstől, lassan jobb kedvű lett, amint látta, milyen szépen gyűlik a gyapot a kunyhókban. Ez biztonságot adott neki. Tarát a gyapot tette gazdaggá, mint ahogyan az egész déli tartományt a gyapot emelte fel, és Scarlett igazi déli létére erős meggyőződéssel hitte, hogy Tara és a Dél újra magasra emelkedik majd a vörös agyagban termő gyapot révén.
Sok nem volt a nagy nehezen összegyűjtött gyapot, de mégis valami. Egy kis pénzt majd csak kap érte, és ez segíteni fog, hogy ne kelljen olyan hamar kiadni a zöld hasú jenki bankókat és az aranyakat. Tavasszal majd megpróbálja szabadságoltatni Samet, az óriást és a többi négert, akiket elvittek a katonák, s ha nem akarnák hazaengedni őket, akkor bérnapszámosokat fogad. Tavasszal vetni fognak...sokat, sokat vetni.
Kiegyenesítette fáradt hátát, és a barna őszi földeken ott látta már képzeletben a tavaszi zöld vetést.
Tavasszal... Ó, hátha addig be is fejeződik végre a háború, és visszajönnek a jó idők? Akár győz a Konföderáció, akár nem, mindenképpen jobb lenne. Minden jobb, mint ez a folytonos rettegés, hogy valamelyik sereg idetéved, és elrabol mindent. Békeidőben szorgalmas munkával mindig meg lehet élni. Ó, csak vége lenne már a háborúnak, hogy az ember azzal a tudattal vethetne, hogy aratni is fog!
Reménység kezdett ébredezni a szívében. A háború nem tarthat örökké. Van egy kevés gyapotjuk, van itthon ennivaló, van ló a háznál és egy kevés elrejtett, félretett pénz. Igen, a legrosszabbon túlvannak már...

 

 

27

November közepén éppen ebédnél ültek. A csemegénél tartottak, melyet Mammy kukoricalisztből és szárított gyümölcsből főzött. A levegő éles volt és hideg. Pork, amint Scarlett széke mögött állt, összedörzsölgette a kezét, és bizalmas vigyorgással kérdezte:
− Nem lenne lassan itt az idő, hogy leöljük a disznót, asszonyság?
− Örülnél már, mi? − mosolygott vissza Scarlett. − Bizony én is vágyom már egy kis friss szalonnára. Ha az idő még néhány napig kitart, hát...
Melanie szólt közbe, a kanál megállt a szája előtt.
− Figyelj csak, drágám... valaki jön.
− Kiabálnak! − fordult meg nyugtalanul Pork is. A ködös, nedves novemberi levegőben lódobogás hallatszott, olyan gyors és tompa nesszel, mint mikor nyugtalanul és ijedten ver az ember szíve. Női hang kiáltotta élesen, áthatóan:
− Scarlett! Scarlett!
Rémülten néztek össze mind az asztal körül. Aztán hátrataszították a székeiket, és felugráltak. Ráismertek Sally, a legfiatalabb Mrs. Fontaine hangjára, aki alig egy órával azelőtt indult el tőlük lóháton. Útközben nézett be Jonesboro felé menet. Lova csupa hab volt, haja kibomolva lobogott utána, kalapja lecsúszott a fejéről. Nem lassított. Vadul rohant feléjük, és hadonászott, vissza-visszatekintve.
− Jönnek a jenkik! Láttam őket! Lenn az úton... a jenkik...
Az utolsó pillanatban kapta vissza a lovát, mielőtt nekiugrott volna a verandalépcsőnek. Két hátsó lábán állva fordult meg az állat, s a következő pillanatban hatalmas ugrással már át is jutott a sövényen megint. Hallották a patkó csattogását a hátsó udvaron s le a szűk ösvényen, a rabszolgakunyhók között... Tudták, hogy Sally átvág a földeken, és megy hazafelé, Mimosára.
Egy pillanatra szinte bénultan álltak. Aztán Suellen és Carreen felzokogtak, és egymásba fogóztak. A kis Wade úgy állt ott reszketve, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Nem bírt sírni sem. Amitől az atlantai éjszaka óta félt, most bekövetkezett. Jönnek a jenkik és elviszik.
− Jenkik? − kérdezte tétován Gerald. − De hiszen a jenkik már voltak itt egyszer...
− Úristen! − kiáltott fel Scarlett, és szeme találkozott Melanie ijedt tekintetével. Eszébe jutott minden átélt borzalom, a jenki katona, amint ott áll az anyja varródobozával a kezében az ebédlő küszöbén. És ezt gondolta: hadd haljak meg! Meg akarok halni! Azt hittem, már nem jön ilyen szörnyűség ránk... nem bírom, nem bírom!
Aztán a lóra esett a pillantása. Felkantározva állt a sövény mellett, mert Porknak Tarletonékhoz kellett volna átmennie. A ló... az egyetlen lovuk! A jenkik elviszik... ezt is, a tehenet is, a borjút is... meg a disznót a malacokkal... és a kakast, a tyúkokat, a kacsákat, mindent, amit Fontaine-éktől kaptak... az almát, a yamgyökeret, a lisztet, rizst... a pénzt a jenki erszényével együtt. Mindent el fognak vinni, és itt hagyják őket, hogy éhen haljanak.
− Nem fogják elvinni! − kiáltott fel magánkívül, és mind ijedten néztek rá. − Nem adom! Nem fogok éhen halni! Nem adom!
− Mi az, Scarlett? Mit akarsz?
− A ló, a tehén, a malacok... nem... nem... – Odafordult a négerekhez. Mind a négyen összebújva kuporogtak a kapuban, arcuk különös hamuszürke színt öltött.
− A mocsárba menjetek... a mocsárba hamar! Vigyétek a disznót meg a malacokat... Pork, te meg Prissy másszatok be az ólba, és kergessétek ki őket... Suellen, Carreen, tegyetek kosárba annyi ennivalót, amennyit vinni bírtok, és siessetek az erdőbe. Bújjatok el. Mammy engedd le az ezüstöt a kútba megint. És Pork! Pork, figyelj ide, ne bámészkodj... vidd magaddal a papát! Ne kérdezd, hová! Akárhová, ahová te mész. Menj Porkkal, papa! Szépen menj el Porkkal, úgy, úgy.
Még rémületében is gondolt rá, milyen hatással lenne a kékkabátos jenki katonák látása az öregemberre. Wade reszketve állt itt még mindig, s Melanie ruháját szorongatta. Melanie hangja csöndes volt és nyugodt.
− És én mit csináljak, Scarlett?
Halottfehér volt az arca, és egész testében reszketett, de uralkodott magán. Nyugodt hangja Scar lettnek is erőt adott. Melanie ott állt mindenre készen, s várta az utasítást.
− A tehén és a borjú − mondta gyorsan − a legelőn vannak. Ülj fel a lóra, s hajtsd be a mocsárba, aztán...
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Melanie lerázta magáról Wade kapaszkodó kezét, és futott a ló felé, felkapva hosszú szoknyáját. Megfogta a gyeplőt, nekiütötte sarkát a ló oldalának, aztán egyszerre megvonaglott az arca, és rémülten hátrakiáltott:
− A kicsikém! Scarlett, a kicsikém! Megölik a jenkik! Adjátok ide!
Elengedte a gyeplőt, s már azon volt, hogy újra leszálljon, de Scarlett rikoltva kiáltott oda neki:
− Menj! Menj! Hajtsd a tehenet! Én vigyázok a kicsire! Mondom, hogy indulj. Azt hiszed, engedem, hogy Ashley gyermekének baja essék? Menj!
Melanie kétségbeesett arccal nézett hátra még egyszer, de engedelmesen megszorította a ló oldalát, és csak úgy repült szanaszét a kavics, amint vágtatva indult meg a legelő felé.
Scarlett fejcsóválva nézett utána.
„Azt sem hittem volna soha, hogy Mellyt férfi módra látom lovagolni” − gondolta. De már rohant is be a házba. Wade a sarkában volt halk, rémült szipogással, s próbálta megfogni a szoknyáját. Amint három lépcsőfokot ugorva egyszerre rohant az emeletre, látta a lépcsőház ablakából Suellent és Carreent. Nagy kosarakkal siettek a mosóház irányában. Pork pedig, nem túlságos gyöngédséggel, Geraldot vonszolta a karjánál fogva. Gerald ingerülten ellenkezett, úgy kellett rángatni, mint valami durcás gyermeket.
A hátsó Udvarból Mammy éles hangja hallatszott:
− Te, Priss! Bemászol végre a ház alá és kihozod a malacokat, vagy nem? Tudod jól, hogy én nem férek be oda! Dilcey, gyere ide, és tanítsd rendre ezt a buta kölyköt, ment...
„Milyen buta voltam, hogy a ház alatti odúba zártam a disznót meg a malacokat, abban a reményben, hogy onnan el nem lopják! − villant át Scarlett agyán a gondolat, amint a szobájába szaladt. − Miért is nem csináltattam nekik új ólat a mocsár szélén?”
Kirántotta a felső fiókot, és összevissza kotorászott benne, míg a jenki tárcáját megtalálta. Aztán a fülbevalót és gyémántgyűrűt is elővette varródobozából, és betette a pénzhez. Most hová rejtse? Az ágya matracába? A kéménybe? A kútba? A keblébe? Nem, oda nem. Meglátszana a ruháján, és a jenkik meztelenre vetkőztetnék, úgy kutatnák át...
„Meghalnék, ha ezt megtennék” − gondolta kétségbeesetten.
Odalentről futkosás, lárma, hangos sírás hallatszott. Scarlett fejvesztett kapkodása közben is arra gondolt egy pillanatig, milyen jó lenne, ha Melly itt volna most. Melly a nyugodt hangjával, Melly, aki olyan bátran viselkedett, mikor lelőtte a jenkit. Melly három mással felér. Melly... Mit is mondott Melly? Ó, a kisfiú!
Egyik kezében a tárcával rohant át Scarlett Melanie szobájába, ahol a kis Beau aludt alacsony bölcsőjében. Felkapta. A csöppség felébredt, álmosan kezdett óbégatni, és hadonászott apró öklével. Odakint Suellen kiabált magánkívül:
− Gyere már, Carreen! Gyere már, elég lesz! Ó, hagyd a többit, csak siessünk!
A ház alól, a hátsó udvarból mérges röfögés, felháborodott visongás hallatszott. Scarlett az ablakhoz futott, s meglátta Mammyt, amint gyors léptekkel igyekszik a mocsár irányába, két vastag karja alatt egy-egy visító malaccal. Mögötte Pork, szintén két malaccal, és maga előtt lökdöste, a gazdáját. Gerald meg-megbotlott minden lépésnél, és haragosan hadonászott a botjával. Nem akart menni. Scarlett kihajolt az ablakon, és lekiabált:
− A disznót fogjátok meg, Dilcey! Szólj rá Prissyre, bújjon be az odúba, és kergesse ki! Aztán hajtsátok a földek felé!
Dilcey feltekintett ijedt bronzarcával. Kötényében egész halom ezüst volt. Odamutatott a ház aljára. − A disznó megharapta Prissyt, és mikor ki akart bújni, beszorult! „Úgy kell neki” − gondolta Scarlett. Visszaszaladt a szobájába, mert eszébe jutott, hogy a többi apróságot, amit a jenkinél találtak, még nem szedte össze. De hová tegye? Bajos volt fél kézzel a kicsit cipelni, másikkal a tárcát és a többi holmit. Letette a kis Beau-t az ágyra. A csöppség keserves óbégatásba kezdett. És Scarlett agyában hirtelen megvillant egy gondolat. Lehet-e jobb rejtekhelyet találni, mint a pólyásgyerek pelenkája? Gyorsan kibontotta, felhajtotta az ingecskéjét, és elhelyezte a tárcát, hogy lehetőleg ne nyomja túlságosan. Aztán bepólyázta megint.
− Most pedig − mondta mély lélegzettel − szaladhatok én is a mocsárba.
Az ezüstpohárkát, aranykeretű képet s néhány apróságot, ami nem fért a tárcába, egyik kezébe markolta, a másikkal Beau-t szorította magához. Így rohant ki a folyosóra. Egyszerre félelem fogta el, és úgy érezte, megroggyan a térde... Milyen csendes lett egyszerre a ház. Milyen ijesztően csendes... Mind elmentek hát, és itt hagyták egyedül? Senki sem várt rá? Erre nem is í számított. Hiszen tudhatják, hogy akármi megtörténhetik egy magányos asszonnyal ezekben az időkben! Ha jönnek a jenkik... Megrázkódott, mert neszt hallott hirtelen. Megfordult, s ott látta gubbasztani a korláthoz húzódva elfelejtett kisfiát. Szeme nagyra tágult a rémülettől. De nem futott el. Ott maradt vele. Beszélni próbált, de csak tátogott szegényke, egyetlen hang nem jött ki a torkán.
− Állj fel, Wade! − mondta Scarlett gyorsan. − Állj fel szépen, és gyere a mamával. Mama most nem tud felvenni téged, a kis Beau-t kell cipelnie. Te már nagy fiú vagy.
Wade odarohant hozzá, és arcát odarejtette a ruhája ráncaiba. Scarlett érezte, hogyan fogja át lábát a ruha alatt vadul és reszketőlen. Lefelé indult a lépcsőn, de alig bírt mozdulni Wade miatt. Rákiáltott:
− Engedj el, Wade! Engedj el, menj szépen egyedül! De a kisfiú annál kétségbeesettebben kapaszkodott beléje.
Mikor leért a hallba, mintha minden régi, jól ismert bútor megmozdult volna, meghajolt volna feléje búcsúzóul: isten veled! listen veled! Zokogás ingerelte a torkát. Ellen kis irodájának ajtaja, ahol annyit dolgozott, nyitva állt, s látszott az íróállvány egyik sarka. Itt volt az ebédlő, a székek összevissza, az asztalon az étel meg a tányérok, amint otthagyták. Itt voltak a szőnyegek, amelyeket az anyja maga szőtt és festett. És az öreg Robillard nagymama képe, félmeztelen kebellel, magasra fésült hajával, kirajzolt orrcimpával, hogy mindig olyan volt, mintha fojtott haraggal mosolyogna. Minden, minden, ami része volt a gyermekkora emlékeinek, lelkének, mintha búcsúzott volna: isten veled, Scarlett O'Hara!
A jenkik fel fogják égetni mind... mind... Most látja talán utoljára az otthonát... talán a mocsár bozótjából nézheti majd, amint a magas kémények eltűnnek a füstfelhőben, s a tető ropogva szakad be a lángok között.
Összekoccant a foga. Mégis megállt.
„Nem tudom itthagyni a házat − gondolta. − Ha a papa esze ép lenne, ő sem hagyná itt. Megállna a kapuban, s azt mondaná nekik: gyújtsák fel a feje fölött. Gyújtsák fel a fejem fölött. Nem tudom itthagyni. Ez mindenem, ami megmaradt.”
Egyszerre, mintha elrepült volna a szédült rettegés a szívéből. Csak valami kábult, tompa nyugalom volt, amit érzett. Amint ott állt a küszöbön, közeledő lódobogás ütötte, meg a fülét. Sok ló lehet. Nem mozdult. Kardcsörgés hangzott, sarkantyúpengés, harsány parancsszó. Lehajolt a kisfiúhoz, ós egyszerre szokatlanul gyöngéd lett a hangja.
− Engedd el mama ruháját, Wade, kicsi fiam! Figyelj ide. Szaladj gyorsan a hátsó udvarba, és onnan ki a mocsárba, Melly nénihez. Mammy is ott van. Szaladj gyorsan, kicsikém, ne félj.
Erre a hangra Wade könnyben úszó szemmel nézett fel rá. De nem mozdult.
„Csak sírógörcsöt ne kapjon most! − gondolta Scarlett elkeseredetten. − Istenem, csak sírógörcsöt ne kapjon a jenkik előtt! Ne lássák, hogy félünk tőlük!”
És mikor meglátta, hogy a gyermek nem megy el tőle, hanem még közelebb simul hozzá, halkan, megnyugtatóan szólt:
− Akkor hát, ha itt maradsz, ne félj, légy bátor katona, Wade. Láthatod, hogy csak egypár átkozott, gyáva jenki jön!
És lejjebb ment a verandalépcsőn, eléjük.

 

Sherman végigmenetelt Georgián, Atlantától a tengerig. Mögötte álltak Atlanta füstölgő romjai, mert felgyújtatta, mikor katonái kivonultak belőle. Előtte pedig háromezer mérföldnyi védetlen terület hevert, csak itt-ott volt még egynéhány csapatnyi katona és a helységekben az öregekből és gyermekekből állított őrség.
Ott feküdt a kövér termőföld, teleszórva ültetvényekkel − és sehol senki, csak asszonyok és gyermekek, nagyon öreg emberek és néhány néger. Nyolcvan mérföldnyi széles sávon vonultak előre pusztítva és égetve a jenki seregek. Száz és száz otthon állt lángokban, száz és száz otthon belsejében visszhangzott nehéz lépésük. De mikor Scarlett ott állt a veranda előtt, és nézte őket, amint közelednek, nem úgy fogta fel mint közügyet, mint az ország ügyét. Tisztára személyes ügynek tekintette, maga és az övéi elleni támadásnak.
Állt a lépcső előtt, karjában a kicsivel, a szoknyájába kapaszkodó Wade-del maga mellett. A jenkik elözönlötték az egész házat, és amint elrohantak mellette, durván ide-oda taszigálták. Kicipelték a bútorokat, szuronynyal hasogatták fel a székeket, hogy lássák, nincs-e elrejtve valami a szövet alatt. Matracokat, párnákat téptek fel, a pihe sűrű fehér felhőben kavargott odabenn a szobákban. Lassan szállt le néhány fehér toll Scarlett fejére is. Tehetetlen harag égett a szívében, lángoló harag és semmi más érzés, amint ott kellett állnia és néznie a pusztítást, lopást és rablást.
A katonák vezetője, a törzsőrmester karikalábú, ősz fejű kis ember volt, jókora adag dohánnyal a pofájában. Ő ment oda elsőnek Scarletthez, nagyokat köpött a padlóra és Scarlett szoknyájára.
− Mi van a kezében, asszonyság?
Scarlett egészen elfeledkezett az apró ékszerekről, melyek nem fértek a tárcába. Odadobta a földre, és szinte kéjjel, olyan arccal, amelyről azt hitte, méltó Robillard nagymama gúnymosolyához, nézte, hogyan verekednek rajta össze a katonák.
− Kérem csak azt a gyűrűt meg a fülbevalót is.
Scarlett a hóna alá szorította a kicsit, aki kivörösödött arccal kezdett óbégatni, és kivette a füléből a fülbevalót: Ellen kapta esküvői ajándékként Geraldtól. Aztán a nagy zafírköves gyűrűt is levette, amit Charles adott neki eljegyzésük napján.
− Nehogy ledobja! Adja szépen ide nekem − mondta a kis karikalábú őrmester, s eléje nyújtotta a kezét. − A többiek már eleget összeszedtek. Mi van még?
Tekintete az asszony keblének domborulatát fürkészte. Scarlettet már az ájulás környékezte a gondolatra, hogy ezek a kezek a ruhája alá nyúlnak, és végigtapogatják a testét.
− Nincs már semmim − mondta −, de úgy tudom, az urak ki is szokták kutatni a védtelen nőket.
− Nekem elég a szava − mondta jólelkűen a karikalábú őrmester. Scarlett ringatni kezdte a kicsit, hogy megnyugodjon, és kezét ott tartotta a pólya kidudorodó helyén. Milyen jó, hogy Mellynek gyermeke van, s a kicsinek pólyája.
Hallotta fenn a nehéz csizmák kopogását, a súlyos bútorok nyikorgását, amint elhúzták a faltól, a porcelán edény csörömpölését, a szitkokat, amikor látták, hogy nem találnak semmit. A hátsó udvarból kétségbeesett röfögés, visitas hangzott és kiabálás: „Ne engedd! Csípd el!”... A kacsák hápogtak, a tyúkok kotkodácsoltak... Aztán csend lett. Majd egy lövés... a visitas is elhallgatott. Scarlett szíve megállt egy pillanatra. A disznónak is vége. Haszontalan Prissy! Megszökött, és ott hagyta. Csak legalább a malacok megmeneküljenek!
Csak legalább mindenki biztonságban lenne a mocsárban... de nem tudhatott semmit róluk.
Csöndesen, némán állt ott, míg a katonák ordítozva, káromkodva futkostak körülötte. Wade nem engedte a szoknyáját. Scarlett érezte, hogyan reszket, de nem bírt beszélni, hogy csillapítani próbálja. Nem bírt a katonákhoz sem szólni, sem könyörgően, sem haragosan. Csak azért adott hálát az Istennek, hogy egyenesen bír állni, hogy van még benne erő, és magasan tartja a fejét. De mikor látta, hogy egy katona ölre fogva cipel ki mindenfélét, és Charles kardja nagyokat koppan a lépcsőn, felsikoltott.
Ez a kard Wade-é volt, a nagyapjáról maradt rá. Scarlett a kisfiú születésnapján ünnepélyesen odaadta neki.
Melanie megmagyarázta Wade-nek, hogy mi minden történt ezzel a karddal. Sírt, büszke, emlékező fájdalommal, megcsókolta Wade-et, és azt mondta neki, legyen majd olyan bátor katona, mint a nagyapja és apja volt.
Wade büszke boldogsággal szorította magához, és gyakran felkapaszkodott az asztalra, hogy felágaskodjon és megsimogassa, ott a falon. Scarlett mindent némán nézett végig, de hogy kisfia büszkeségét is elvigyék...
Wade is kitekintett a szoknyája mögül, és egyszerre hangosan zokogni kezdett. Még a rémületét is elfeledte.
Kinyújtotta reszkető kis kezét.
− Enyém!... Enyém!...
− Azt nem vihetik el − szólalt meg Scarlett is.
− Nem? − vigyorgott rá a katona arcátlanul. − Miért ne? Kutya lázadó kardja.
− Nem! Nem! Ez a mexikói háborúból való kard. Nem viheti el. A kisfiámé. A nagyapjától maradt rá, ó, kapitány úr − fordult a kis karikalábú őrmesterhez −, kérem, mondja meg neki, hogy adja vissza!
Az őrmesternek hízelgett ez az előléptetés. Közelebb jött.
− Add csak ide azt a kardot, hadd nézzem meg. A katona mogorván nyújtotta oda.
− Színarany markolata van −mondta dühösen. Az őrmester felemelte, és a nap fényében elolvasta a markolatba vésett betűket.
„William R. Hamilton ezredesnek vitézsége jutalmául tiszttársai, Buena Vista, 1847.”
− Hm, asszonyság − mondta aztán. − Én is ott voltam Buena Vistánál akkoriban. Az volt ám a verekedés, nem láttam olyant ebben az egész mostani háborúban. Lám, lám, hát ez a kard ennek a kis kölyöknek a nagyapjáé volt?
− Igen.
− Akkor hát tartsa meg − mondta az őrmester. Meg volt elégedve a zsebkendőjébe kötött fülbevalóval meg gyűrűvel.
− De színarany markolata van! − ismételte dühösen a katona.
− Mindegy − vigyorgott az őrmester. − Itt hagyjuk emléknek.
Scarlett fél kézzel átvette a kardot, de egy szót sem szólt, azt sem, hogy köszönöm. Azt köszönje meg ezeknek a tolvajoknak, ami az övé? Magához szorította a kardot, mert a katona még mindig vitatkozott az őrmesterrel.
− Istenemre, ezt megemlegetik ezek az átkozott lázadók − kiáltotta a közlegény, mikor az őrmester végre megelégelte a vitát, és rákiáltott, hogy menjen a fenébe, és ne feleseljen. Az apró ember vicsorogva ment a hátsó udvar felé. Scarlett fellélegzett. Nem mondták, hogy menjen innen, mert felgyújtják a házat. Talán... talán... nem is gyújtják fel. A katonák lassan mindenfelől a földszinti hallba gyűltek.
− Mit találtatok? − kérdezte az őrmester.
− Egy disznót, néhány tyúkot meg kacsát.
− Egy kevés kukoricát, egy zsáknyi yamgyökeret meg babot. Úgy látszik, az a vadmacska, akit lovon láttunk, mindenüvé előre elvitte a hírt, hogy jövünk. Sietni kellene, mielőtt mindenki eldugja, amit tud.
− Kerestetek a füstölőház alatt? Rendesen ott szokták elrejteni az ennivalót.
− Nincs füstölőház.
− Kerestetek a négerkunyhókban?
− Csak gyapot volt benne. Azt felgyújtottuk.
Scarlett egy pillanatra behunyta a szemét. Érezte újra a véghetetlen hosszú forró délutánok gyötrelmeit, amint ott hajladozott a gyapotföldeken, és dolgozott, dolgozott... Leégett a válla, kisebesedett a keze. Vége. Hiába volt. A gyapot elégett.
− Úgy látszik, asszonyság, nem maradt valami sok a nagy gazdagságból.
− A sereg már járt itt egyszer − felelte Scarlett hidegen.
− Az igaz, szeptemberben jártunk itt − mondta egy katona, s valami apró, fényes tárgyat forgatott a tenyerén. − Ezt akkor itt felejtettem.
Scarlett meglátta, hogy Ellen kis aranygyűszűje van a kezében. Hányszor, látta felcsillanni az anyja ujján. Egyszerre visszajött a karcsú kéz fájó emléke... Most ott fekszik a gyűszű az idegen katona piszkos tenyerén, s hamarosan valami jenki asszony ujjára kerül, messze északon, aki majd büszkén viseli ezt a lopott holmit. Az anyja gyűszűje...
Scarlett mélyen lehajtotta a fejét, hogy az ellenség ne lássa a könnyeit. Lassan hulltak le a csöppek a kisgyermek fejére. Fátyolosan látta, hogy az emberek az udvarra jönnek ki, hallotta az őrmester kiáltozó hangját. Elmennek. Nem bántják a házat. De most, hogy az anyja emléke töltötte be a szívét, már alig érzett örömet. Elgyengülten nézte, hogyan cipelik magukkal a ruhaneműt, takarókat, képeket, tyúkokat, kacsát meg a leölt disznót.
Egyszerre felkapta a fejét. Füstszagot érzett. Az ebédlőablakon át meglátta a négerkunyhókból kiszivárgó lusta füstcsíkokat. Ott a gyapjú. Ott az adó, és ott a pénz, amelyből élelmet és ruhát vehetett volna télre. És nem tehet semmit. Csak nézi. Tudta jól, hogy a gyapot, ha egyszer tüzet fog, olthatatlan. Hála istennek, hogy a kunyhók olyan távol vannak a háztól. Hála istennek, hogy legalább nincs szél, s nem repülhetnek át a szikrák a háztetőre, Tara tetejére...
Egyszerre felrezzent, s úgy fordult meg, mint aki kísértetet lát. Rémült szemmel meredt a folyosó végébe, a konyhaajtó felé. Onnan jött a füst!
Valahová, maga sem tudta, hová, letette a kisgyermeket. Valahol letépte magáról Wadè kezét, és nekilökte a gyermeket a falnak. Berohant a konyhába, köhögve, fulladozva. Egyszerre tele lett a szeme könnyel a csípős füsttől. Tenyerét az arca elé kapta, úgy hunyorgott az ujjain keresztül, és látta, látta, amint vékony lángocskák futnak a padlón végig a falak mentén. Valaki kidobálta az égő hasábokat a tűzhelyből, és a szalmaszáraz fenyődeszka padló éhesen itta fel a lángot.
Visszarohant az ebédlőbe, s felkapta az egyik rongyszőnyeget. Két szék borult fel nagy robajjal.
Tara ég! Tara ég! Ó, ha itt lenne valaki, hogy segítsen...
Amint végigrohant a folyosón, ott látta feküdni a fiát a földön, a kardot szorította magához. Szeme csukva volt, arca halottsápadt, angyalian békés.
„Csak nem halt meg! − döbbent beléje a rémület. − Csak nem rémítették halálra a jenkik?...”
De nem állt meg. Elrohant mellette a teli. vödör vízzel, amely mindig ott állt a konyhaajtó előtt, a sarokban. Belemártotta a szőnyeg egyik végét, s mély lélegzetet vett. Aztán újra benyitott a füstbe, s betette maga után az ajtót. Köhögve, fulladozva verte a lángokat. Egy örökkévalóságig tartott ez. Kétszer fogott tüzet lebegő ruhája, kétszer fojtotta el puszta kézzel. Érezte pörkölöd ő haja émelyítő szagát, érezte, hogy kiesnek a haj tűi. A lángok körülötte táncoltak, gonosz kígyók módjára. Lassan egyre ólmosabb kimerültséget érzett. Hiába, hiába minden...
Aztán kinyílt az ajtó, és a hirtelen léghuzat még magasabbra szöktette fel a lángokat. De rögtön utána be is csapódott, és a kavargó füstben, félig vakon, ráismert arra, aki bejött hozzá. Melanie volt. Lábbal taposta a tüzet, verte, csapdosta, valami nehéz, sötét ronggyal. Tántorgott, köhögött, szemét összehúzva, halottfehér arcán halálos elszántsággal, hajladozott vékony teste, és csapkodott a ronggyal, csapkodott...
Újra egy véghetetlenség... Verekedtek, egymás oldalán, szó nélkül. Scarlett látta, hogy a lángok hátrálnak... kisebbednek. Aztán egyszerre feléje fordult Melanie. Felsikoltott. Teljes erejével a vállára sújtott a nedves, lucskos szőnyeggel. És Scarlett kavargó sötétséget látott maga körül, aztán összerogyott.
Mikor kinyitotta a szemét, a hátsó pitvaron találta magát. Ott feküdt a földön, fejével Melanie térdén. A lenyugvó délutáni nap egyenesen az arcába tűzött. Keze, homloka, válla elviselhetetlenül sajgott az égési sebektől. Még mindig jött a füst a négerkunyhók felől. Sűrű felhőben kavargott. Erősen érzett az égő gyapot szaga. Scarlett látta, hogy a konyhaajtón is jön ki füst, és kétségbeesetten próbált felülni. De Melanie megszólalt halk, kedves hangján, és visszaerőltette a fejét:
− Pihenj még egy kicsit, szívem. A tűz elaludt.
Pihent. Behunyt szemmel, megkönnyebbülten. A közelben hallotta valahol a kisgyermek gügyögését és Wade csuklását. Nem halt hát meg! Hála istennek! Feltekintett Melanie arcába. Gondosan fésült fekete fürtjei megpörkölődtek, arca fekete volt a koromtól, de a szemében valami törhetetlen fény égett, és bátran mosolygott vissza rá.
− Fekete vagy, mint egy néger − mondta Scarlett, és kényelmesebben elhelyezkedett a térdén.
− Te sem vagy szebb, olyan, akár egy kéményseprő − felelte Melanie.
− Miért ütöttél úgy rám?
− Hogy miért, drágám? Mert a hátadon égett a ruha. Nem hittem, hogy elájulsz tőle. Persze, szegénykém, éppen eleget álltál ki. Nem csoda... Amint a lovat, tehenet meg borjút meg tudtam kötözni az erdőben, visszajöttem. Azt hittem, belehalok a gondolatba, hogy te, Wade meg a kicsi itt vagytok egyedül... bántottak a jenkik?
− Arra gondolsz, erőszakoskodtak-e? Nem − mondta Scarlett, és felszisszent, amint megpróbált felülni. Melanie ölében ugyan puhán nyugodott a feje, de az udvar kövei törték a testét. − Viszont elvittek mindent. Nincs semmink... Minek Örülsz?
− Nem veszítettük el egymást, édesem, és az én fiacskám is, a te fiacskád is élnek, s még fedél is van a fejünk felett − felelt Melanie. Szinte zengett a hangja. −
Mi mást remélhet az ember ezekben az időkben?... Egek, hogy ez a fiú milyen nedves... Kitelik a jenkiktől, hogy még a pelenkát is elvitték... Te, Scarlett, mi a csoda van ebben a pelenkában?
Ijedten bontotta ki a pelenkát, benyúlt, és kivette a tárcát. Egy pillanatra rábámult, mintha sohase látta volna, aztán egyszerre kacagni kezdett, gyöngyöző, vidám, egészséges nevetéssel.
− Ez is csak neked juthatott az eszedbe! − kiáltotta, és átkarolta Scarlett vállát. Megcsókolta két oldalról. − Te vagy a legdrágább, legbátrabb testvér a világon!
Scarlett tűrte az ölelést. Nagyon fáradt és gyenge volt. De nemcsak ezért. Jólestek a dicsérő szavak. És még valami... ott, a füstös konyhában, mélyebb lett benne a sógornője iránti megbecsülés, s melegebb a testvéri érzés.
„Azt az egyet meg kell adni − ismerte be magában kénytelen-kelletlen −, hogy mindig ott van, ha az embernek szüksége van rá.”

 

 

28

Hirtelen beállt a kemény hideg. Fagyos szél fújt be a küszöbök alatt, és rázta a rozoga ablakrámákat, folytonos egyhangú zörgéssel. A mezítelen fákról lehulltak az utolsó levelek is, csak a fenyők álltak sötéten, felöltözötten, hideg közömbösséggel, hátterükben a halvány éggel. A göröngyös vörös utak átfagytak.
És az éhség nyargalt a széllel Georgia felett.
Scarlett keserűen gondolt vissza a két hónappal ezelőtti beszélgetésre, mikor Fontaine nagymamának azt mondta, hogy a legrosszabbon már túlesett. Mintha évek teltek volna el azóta. Pedig akkor egészen őszintén, a szíve mélyéből beszélt. Most afféle kislányos sopánkodásnak tűnt. Mielőtt Sherman emberei másodszor is kirabolták volna Tarát, volt egy kis tartalékja mindenből, amellett voltak jobban ellátott szomszédai, akiktől segítséget remélhetett a jövő tavaszi termésig. Most azonban a gyapot elégett, ami elvihető volt, elvitték, s a pénzzel sem kezdhetett semmit, mert senkinek nem volt eladnivalója. A szomszédok még nagyobb szükséget szenvedtek, mint ő. Náluk legalább ott volt a tehén, a borjú, a ló meg néhány malac, de mások alig tudtak valamit hirtelen elásni vagy elrejteni.
Fairhillt, Tarletonék házát porig égették, és Mrs. Tarleton meg a négy lány a felügyelői háziban húzták meg magukat. Munroe-ék házát Lovejoyban ugyanaz a sors érte. Mimosa fából épült szárnya szintén leégett, és csak a főépület kemény kőfalainak meg a három asszony és a néger asszonyok hősies munkájának lehetett köszönni, hogy nedves lepedőkkel, fejszével, homokkal sikerült megállítani a tüzet. Calverték háza újra megmenekült. Hiltonnak, a felügyelőnek közbenjárására, de egyetlen állat és egyetlen harapás ennivaló nem maradt számukra.
Tarán és az egész államban egy gondolatuk volt az embereknek: mit eszünk? A legtöbb családnak nem volt egyebe, mint az a néhány yamgyökér, amit még a földben találtak, néhány szem mogyoró, és ami vadat csapdával tudtak fogni az erdőben. Ha valakinek volt valamije, elosztotta a többiek között, mint ahogyan testvérek voltak a gazdagabb napokban is. Hamarosan eljött azonban az az idő, mikor senkinek sem volt mit elosztania.
Tarán nyulat ettek meg apró halat, ha Pork szerencsével járt. Egyébként egy kevés tej, mogyoró, pörkölt makk és yamgyökér volt az egész táplálékuk, örökösen éhesek voltak. Scarlettet majdnem az őrületbe kergette a tehetetlenség, a sok kinyújtott kéz, kérlelő, rimánkodó tekintet. És ő is éppen olyan éhes volt, mint a többi.
Leölette a borjút, mert nagyon sokat fogyasztott a tejből, ebből a drága kincsből. Ezen az estén valamennyien betegek lettek, olyan mohón ették a friss húst. Tudta, hogy hamarosan sor kerül az egyik malacra is, de napról napra halogatta, mert remélte, hátha megnő egy kicsit. Olyan aprók voltak a malacok. Alig lesz rajta mit enni, ha most vágják le; mennyivel több lenne, ha várhatnának... Esténként soká vitatta Melanie-vel, merje-e elküldeni Porkot a lóval és néhány északi dollárral, hogy ennivalót szerezzen? De mindig visszatartotta a félelem, hogy elvehetik tőle a lovat is meg a pénzt is. Nem tudhatták, merre vannak a jenkik. Lehet, hogy ezer mérföldnyire, de lehet, hogy éppen csak ideát vannak a folyón túl. Scarlett egyszer kétségbeesésében elhatározta, hogy maga indul el, de valamennyien olyan rémülten futkostak körülötte, annyira féltek a jenkiktől, és annyira nem akarták elengedni, hogy lemondott a tervéről.
Pork néha messzire elkóborolt, és sokszor csak éjszaka jött haza. Scarlett nem kérdezte, hol volt. Néha vadat hozott, máskor néhány szem kukoricát, egy-egy zacskó szárított körtét. Egyszer egy kakast. Azt mondta, az erdőben találta. A család jóízűen, de némi lelkiismeret-furdalások közepette lakomázott belőle, mert nagyon jól tudták, hogy Pork éppen úgy lopta, mint a kukoricát meg a körtét. Egyszer, nem sokkal ezután, sötét éjszakán Pork kopogott Scarlett ajtaján, mikor az egész ház már aludt, és szégyenkezve mutatta a lábát. Megsörétezte valaki. Mialatt Scarlett bekötözte, zavarodottan számolt be róla, hogy egy tyúkot próbált megközelíteni Fayetteville-ben, de észrevették. Scarlett nem kérdezte, kinek a tyúkóla volt. Megveregette a vállát, és könny volt a szemében. „Hiába. A négerek néha szemtelenek, buták és lusták, de van bennük hűség − gondolta. − Egynek érzik magukat gazdáikkal, és az életüket is kockára teszik értük.”
Más időkben ugyancsak szigorúan ítélte volna meg mindenki Pork kirándulásait. Korbáccsal büntették a lopást. Ellen mindig mondta, hogy nem szabad elfelejteni: a gazda felelős rabszolgái erkölcseiért. Úgy kell őket nevelni, hogy ne kövessenek el bűnt. Isten bízta rájuk a feketéket, és testi-lelki jólétük a gazda kezében van. A néger olyan, mint a gyermek. Vigyázni kell rájuk, és jó példát kell nekik mutatni.
Most azonban Scarlett mindezzel nem törődött. Hogy szinte bátorítja a lopásra Porkot, s hogy azok, akiktől Pork lop, talán éppen olyan szükségben vannak, mint ők, csöppet sem nehezedett a lelkiismeretére.
− Jobban kell vigyáznod, Pork. Még csak az kellene, hogy valami bajod legyen, s egyszer ne tudj hazajönni. Nagy szükségünk van ám rád! Mit is csinálnék nélküled? Igazán jó, derék ember vagy, és majd ha újra sok lesz a pénzem, veszek neked egy szép nagy aranyórát, és belevésetek valami mondást a bibliából.
Pork képe csak úgy ragyogott. Óvatosan dörzsölgette meg bekötött lábát.
− Nagyon szépen köszönöm, asszonyság. És mikor lesz sok pénze?
− Azt már nem tudom, Pork, de egyszer gazdag leszek megint.
Olyan keserű és kemény lett a szeme, hogy a néger szinte ijedten mozdult meg.
− Majd egyszer, ha vége lesz a háborúnak, sok-sok pénzem lesz, és akkor nem fogunk sem fázni, sem éhezni. Senki közülünk nem fog sem fázni, sem éhezni. Szép ruháink lesznek, és sült csirkét eszünk mindennap, és...
Egyszerre elhallgatott. Ő maga hozta parancsba Tarán, hogy nem szabad a jó ételekről beszélni.
Pork csendesen kisompolygott a szobából, ő pedig sötéten bámult a messzeségbe. Milyen bonyolult és sokrétű volt valaha az élet. Ott volt a gond: megnyerheti-e Ashley szerelmét, meg hogy miként tudja egy tucat gavallérját úgy táncoltatni, hogy sem túlságosan sokat, sem túlságosan keveset ne ígérjen nekik. Voltak ügyei, amiket igyekezett eltitkolni a szülei előtt, voltak féltékeny barátnői, akikkel ügyesen kellett bánni, ki kellett gondolni, milyen mintára varrassa az új ruháját, milyen színű anyagból. Hajviseletet kellett próbálni... és annyi egyéb gond járt még a fejében. Most egyszerű lett az egész. Enni, csak enni, hogy éhen ne haljon. Ruházkodni csak annyira, hogy a hideg ne járja át nagyon a testét. Fedelet találni a feje fölé, csak éppen hogy ne csurogjon rá a hideg eső.
Ezekben a napokban történt, hogy Scarlett először látta azt a szörnyű álmot, amely újra és újra megkínozta éveken át. Mindig ugyanaz az álom volt, a részletek sohasem változtak, de egyre jobban meggyötörte a rémület. Annyira félt tőle, hogy nappal sem tudott másra gondolni. Nagyon jól emlékezett arra a napra, mikor először jött az álom.
Hideg eső zuhogott már napok óta, a ház nyirkos volt, léghuzatos, jeges. A tűzhelyen alig füstölgött a nedves fahasáb, s nem lehetett érezni a melegét. Egész nap nem volt más ennivalójuk, mint egy kis tej. Pork csapdái és horgai üresen maradtak aznap. A yamgyökér is elfogyott. Scarlett tudta, hogy másnap le kell ölni az egyik malacot, ha egyáltalán enni akarnak valamit. Beesett, éhes, sápadt fekete és fehér arcok meredtek rá, és némán enni kértek. Ráadásul Wade is megbetegedett. Meghűlt, a torka fájt, nagyon lázas volt, és nem tudtak sem orvost, sem gyógyszert keríteni a számára.
Éhesen, a virrasztástól fáradtan heveredett le délután Scarlett az ágyára. Rábízta Melanie-re a gyermekét, s úgy gondolta, alszik egy kicsit. Fázott a lába, és nem tudott nyugodtan elszunnyadni. Egyre forgolódott. Félelem és kétségbeesés gyötörte.
„Mit tegyek? Kihez forduljak? Mi lesz velünk? Nincs senki a világon, aki segíthet rajtam?”
Eltűnt hát a világ minden biztonsága? Miért nincs itt valaki, okos és erős ember, aki átvenné tőle a terheket? Ő nem bírja tovább, ő nem elég erős, ő nem tudja, mit kellene tenni.
Így nyomta el végre a nyugtalan álom.
Vad, idegen vidéken járt. Olyan sűrű volt a kavargó köd körülötte, hogy ha arca elé emelte a kezét, nem látta azt sem. Ingadozó, bizonytalan volt a lába alatt a föld. Síri némaság feküdt a kísértetjárta vidéken. Eltévedt. Eltévedt és félt, mint a gyermek sötét éjszaka. Nagyon fázott, nagyon éhes volt, és nem tudta, mi rejtőzik a sűrű köd mögött. Sikoltani próbált, de nem bírt. Ujjak nyúltak ki a ködből, hogy belekapaszkodjanak a ruhájába, kísérteties szellemkezek akarták az ingadozó posványba rántani. Tudta, hogy valahol az opálszín homályban menedék várja, segítség, biztonság, melegség. De hol?... Oda tud-e érni, mielőtt a kísértetek körülveszik, és belevonszolják az iszapba?
Egyszerre érezte, hogy fut, őrülten fut a ködön át, sikoltozva, kiáltozva, széttárt karral, de csak ködöt ölelés üres, hideg levegőt. Hol a menedék?...Nem találta.
Pedig tudta, hogy itt kell lennie elrejtve valahol. Ó, ha el tudná érni... Biztonságban lenne végre. De érezte, hogy a lába egyre jobban reszket a félelemtől, egyre jobban szédül az éhségtől. Kétségbeesetten, rekedten felsikoltott... és Melanie aggódó arcát látta maga fölött.
Melanie gyöngéd, költögető kezét érezte a karján.
Az álom visszajött, valahányszor üres gyomorral kellett elaludnia. Ez pedig elég gyakran megtörtént. Annyira félt ettől az álomtól, hogy nem mert elaludni, bár haragosan mondta magának, hogy mi félni való van egy ilyen ostoba álmon? Miért retteg úgy a ködtől? Semmi ok rá, tudta jól, de az a gondolat, hogy újra ott találja magát a szürkén gomolygó ködfelhők között, annyira ijesztette, hogy Melanie szobájába tetette át az ágyát. Melly aztán, amint nyöszörögni és forgolódni kezdett álmában, rögtön felébresztette.
Elsápadt. Lefogyott. Arca nem volt már olyan bájosan kerek. Arccsontjai előugrottak, ferde, zöld szeme lázasan fénylett. Olyan volt most, mint valami leskelődő, éhes, elvadult macska.
„Nem elég, hogy a nappalok is olyanok, mint a lidércnyomásos álom” − gondolta kétségbeesetten, és úgy próbált menekülni ez elől az álom elől, hogy a napi adagját, ha kibírta addig, csak lefekvés előtt ette meg.

 

Karácsony táján Frank Kennedy vezette Tarán keresztül a rekviráló csapatát, kukoricát és vágóállatokat kerestek a hadsereg számára. Teljesen hiábavaló volt ez az útjuk. Nem volt mit behajtani a Konföderáció hadserege számára. Rongyos társaság volt, mintha csupa csavargó lett volna. Sánta, kehes lovakon jöttek, látnivaló volt, hogy a katonák már nem használhatták szegény állatokat, ezért kapta meg a segédszolgálat. Akár az állatok, sánták és bénák voltak az emberek is. Mind katonaviselt, sebesülésükből így-amúgy felgyógyult rokkantak... Kennedyt kivéve, valamennyinek hiányzott vagy a fél szeme, vagy a fél karja, de legalábbis nem bírta mozgatni az egyik lábát. Legtöbben a jenki hadifoglyok sötétkék köpönyegét viselték, úgyhogy egy rémült pillanatig Scarlett és a többiek attól féltek, hogy Sherman serege jött vissza.
Éjszakára ott maradtak Tarán. Az ebédlőben aludtak, a földön. Boldogan nyújtóztak el a bársonyos, puha szőnyegen. Hetek óta nem volt fedél a fejük felett, s fenyőgally meg a kemény föld volt a párnájuk. De piszkos szakálluk ellenére is a régi jól nevelt úriemberek maradtak. Kedvesen bókoltak, illedelmesen beszélgettek és tréfáltak, örültek, hogy a karácsonyestét úri házban tölthetik, csinos fiatal hölgyek között, mint valaha rég, a jó időkben. Nem ejtettek egyetlen komoly szót a háborúról, képtelen hazugságokat találtak ki, hogy megnevettessék az asszonyokat és kisasszonyokat. S a puszta, kifosztott házba hónapok óta ők hozták az első vidámságot.
− Szinte mintha megint estélyt adnánk, nem? − suttogta Suellen Scarlett fülébe. Suellen azt sem tudta, mit tegyen elragadtatott örömében, hogy itt van a gavallérja, s alig vette le róla a szemét. Scarlett csodálkozva vette észre, hogy nagy soványsága ellenére szinte csinos. Kipirult az arca, és valami lágy, bársonyos fény égett a szemében.
„Úgy látszik, csakugyan kedveli Frankot − gondolta Scarlett megelégedéssel. − Azt hiszem, egészen emberi lesz, ha egyszer férjhez megy, még ha olyan öreg, házsártos férje lesz is, mint ez a Frank.”
Carreen is felélénkült kissé. Az egyik vendég ismerte Brent Tarletont, mellette volt aznap, mikor elesett. Elhatározta, hogy alaposan kikérdezi majd vacsora után.
A vacsoránál Melanie is meglepte őket azzal, hogy erőt vett a félénkségén, és szinte vidám volt. Nevetett, tréfált, és majdnem kacérkodni kezdett egy félszemű katonával, aki szebbnél szebb bókokat mondott neki. De csak majdnem. Scarlett tudta, milyen nagy erőfeszítésébe kerül ez. Melanie mindig nagy félénkséggel küzdött férfitársaságban. Emellett még mindig nem volt egészséges. Hiába erősítgette, hogy semmi baja, hiába dolgozott talán még többet, mint Dilcey, Scarlett nagyon jól tudta, hogy beteg. Ha valami nehezet emelt, hirtelen elsápadt, és le kellett ülnie, mintha nem bírná a lába. De ma este ő is megtett mindent, akárcsak Carreen és Suellen, hogy a szegény katonáknak vidám karácsonyestéjük legyen. Csak Scarlett nem örült a vendégeknek.
A katonák odatették pirított kukoricájukat meg füstölt húsukat a szárított körte, mogyoróval kevert főtt álma mellé, amit Mammy tálalt fel, és kijelentették, hogy hónapok óta nem ettek ilyen lakomát. Scarlett nézte őket, amint esznek, és nyugtalankodott. Nemcsak hogy irigyelt tőlük minden falatot, de ügyelnie kellett, nehogy rájöjjenek, hogy Pork előző este leölte az egyik malacot. Ott lógott most az éléskamrában, és Scarlett sötéten megfenyegette a háziakat, hogy kikaparja a szemüket, ha elárulnak róla valamit, vagy kikottyantják, hogy van még néhány malac az új ólban, a mocsár biztonságos bozótja mélyén. Ezek az éhes férfiak egyszerre falnák fel az egészet, s aztán mi maradna nekik? A malacokat pedig elvinnék a hadsereg számára. Félt a ló meg a tehén miatt is, sajnálta, hogy nem vitte le azokat is a mocsárba, ahelyett hogy a régi legelőn maradtak egy-egy fához kötve. Ha a bizottság elviszi a lovat és a tehenet, nem húzhatják ki a telet. Nem volt miből és honnan pótolni. Hogy a seregnek van-e mit ennie, azzal ebben a pillanatban nem sokat törődött. A hadsereg gondoskodjon magáról, ahogy tud. Neki elég gond volt, hogy az övéi számára szerezzen ennivalót.
Mikor a csemegénél tartottak, a katonák elővették tarisznyáikból a népszerű „puskavesszőt”. Scarlett életében először kóstolta meg ezt a konföderációs csemegét, miután már sok tréfát hallott róla. Dugóhúzószerűen csavarodott pálcika volt, kemény, mint a fa. A katonák nevetve biztatták, harapjon le egy darabot. Akkor jött rá, hogy füstös külseje alatt sótalan kukoricatészta rejtőzik. A katonák elkeverték a kukoricalisztet vízzel − ha éppen akadt, sót is tettek hozzá −, aztán a puskavesszőjükre csavargatták a pépet, és megsütötték a tábortűz fölött. Olyan kemény volt, mint a kő, és ízetlen, akár a fűrészpor. Scarlett gyorsan visszaadta. A katonák jobbra-balra dőltek nevettükben. Összenézett Melanievel, s mind a ketten ugyanezt gondolták: hogyan harcoljanak ezek a szegények, ha ilyesmit kapnak enni?
A vacsora elég vidáman telt el, és még Gerald is mintha felébredt volna kissé tétova kábultságából. Néha bizonytalanul el-elmosolyodott. A többiek beszélgettek és nevettek. De Scarlett, amikor hirtelen Kennedy felé fordult, hogy Pittypat néniről kérdezősködjön, meghökkent az arckifejezése láttán. Elfelejtette, mit akart mondani.
Kennedy körültekintett a szobában. Nézte Gerald gyermekes, tétova szemét, nézte a padlót, amelyről eltűntek a vidám rongyszőnyegek, csak az egyetlen nagy, drága bársonyszőnyeg feküdt még a szoba közepén. Nézte a letöredezett pohárszéket, a jenki szuronnyal felszakított székeket, a repedt tükröt, a fakó helyeket a falakon, ahol képek függtek valaha, a szegényes evőeszközöket, a gondosan varrt, de fakult ruhákat, Wade kis nadrágját, amely ócska liszteszsákból készült.
Frank arra a Tarára gondolt, amelyet a háború előtt ismert, és arcán fájdalom és tehetetlen düh tükröződött. Szerette Suellent, kedvelte a testvéreket, tisztelte Geraldot, és rajongott az ültetvényért. Amióta Sherman katonái végigpusztították Georgiát, Frank elég borzalmas és szívet tépő látványnak volt tanúja rekviráló körútjain végig a feldúlt országon, de semmi sem hatott annyira rá, mint Tara megváltozott képe. Szeretett volna tenni értük valamit, különösen Suellenért − és nem tudott.
Önkéntelenül is megcsóválta a fejét, és nyelvével tehetetlenül csettintett, mikor Scarlett elfogta a tekintetét. Az ágaskodó büszkeség lángját látta az asszony szemében, és szégyenkezve sütötte le szemét a tányérjára.
A lányok éhesen nyelték a híreket. Atlanta eleste óta, négy hónapja szünetelt a postaforgalom, és fogalmuk sem, volt róla, merre jár a jenki sereg, hogyan áll a déliek ügye, mi történt Atlantával és az ismerősökkel. Frank eleven újság módjára számolt be mindenről, sőt még használhatóbb volt, mert mindenkit ismert, akit ők, Macontól Atlantáig, és személyi pletykákat is tudott, ami az újságból hiányzott. Mikor Scarlett tekintete elől lesütötte szemét, sietve menekült a hírmondó szerepe mögé. A konföderációs sereg, miután Sherman kivonult, újra megszállta Atlantát, de nem ért semmit, mert Sherman felgyújtotta, és majdnem egészen leégett a város.
− De hát azt hittem, hogy Atlanta leégett az éjszaka, amikor én elmenekültem onnan − kiáltotta Scarlett elképedve. − Úgy tudtam, hogy a mieink gyújtották fel.
− Nem, Scarlett − felelte Frank határozottan−, sohasem gyújtottuk fel egyetlen városunkat sem, amelyben a saját népünk élt. Amit maga égni látott, azok az áruraktárak és azok a készletek voltak, amelyeket nem akartuk, hogy a jenkik kezébe kerüljenek. A felszerelést és a lőszert is felrobbantottuk, de ez volt minden. Mikor Sherman bevette a várost, a házak, épületek éppúgy álltak még, mint azelőtt. Ott szállásolta el az embereit.
− És mi történt a lakossággal? Lemészárolta őket?
− Sokat megölt, de nem golyóval −mondta a félszemű katona keserű mosollyal. − Amint Sherman bevonult Atlantába, kijelentette a polgármesternek, hogy a lakosság pusztuljon a városból, a helyre nekik van szükségük. Minden teremtett léleknek el kellett mennie. Voltak sokan betegek és öregek, akiket nem lett volna szabad elmozdítani hazulról, meg asszonyok, akik... akiket szintén békén kellett volna hagyni. De Sherman kikergette őket, rettenetes viharban, zuhogó esőben. Százan és százan bújtak meg az erdőben, Sherman katonái majdnem Rough-ig kergették őket, aztán átüzentek Hood tábornoknak, hogy adjon szállást nekik. Sokan tüdőgyulladást kaptak, és meghaltak! − De hát miért tette ezt? Hiszen nem árthattak neki semmit − kiáltotta Melanie majdnem sírva.
− Kijelentette, hogy a városra szüksége van, hogy az emberei és lovai pihenhessenek − felelte Frank −, és csakugyan ott pihentette őket majdnem november közepéig, aztán kivonult. És felgyújtotta az egész várost, úgyhogy minden leégett.
− De hát csak nem minden! − sikoltottak a lányok kétségbeesetten.
Lehetetlen volt elképzelni, hogy a vidám, zajos, eleven város nincs többé. Az árnyas fák alatt álló kedves, barátságos otthonok, a nagy áruházak, a büszke paloták... nem lehet! Melanie nehezen fojtotta Vissza a sírását. Atlantában született, és egész eddigi életét ott töltötte.
Frank kétségbeesetten kutatott az agyában valami olyan emlék után, ami kissé felvidítaná az asszonyokat. Scarlett szíve vérzett, hiszen úgy megszerette a várost, hogy csak Tarát szerette jobban.
− Hát majdnem minden és minden ház elégett − hajtotta le a fejét Frank. Azután, hogy látta az arcokon szavainak hatását, igyekezett vidám arcot vágni, és könnyedén megjegyezte.· − Tulajdonképpen nem is minden ház égett le.
A nők izgalma mindig erősen hatott rá, és tehetetlen érzéssel töltötte el. Nem tudta magát rászánni arra, hogy minden rosszat elmondjon. Majd elmondja más, vagy majd megtudják.
Nem tudta elmondani nekik mindazt, amit a hadsereg látott, amikor visszatért Atlantába: mérföldeken át hamuhalmazok felett egész utcasorokat feketén tornyosuló kéményekből, félig égett kőfalak omladékait, lezuhant téglafalak fekete, üszkös, áthatolhatatlan rakásait az egész úttesten, tűztől haldokló öreg fákat, melyeknek letört, megszenesedett ágaik úgy hajoltak a romok fölé a jeges szélben, mint levágott végtagok. Emlékezett, hogy rosszullét fogta el a látványra, emlékezett a konföderációsok keserű káromkodásaira, amikor meglátták a város maradványait. Remélte, hogy a nők soha nem hallanak majd arról a rémes látványról, amit a földúlt temető nyújtott, és tudta, hogy ő maga soha életében nem felejti el. Ott volt eltemetve Charlie Hamilton és Melanie apja, anyja. A temető látványa még most is lidércnyomásként nehezedett rá itt a vidám társaságban is, mikor eszébe jutott. A jenki katonák azt hitték, hogy ékszerestől temették el a halottakat, ezért feldúlták a sírokat, feltörték a kriptákat. Kiszedték a holttesteket, valósággal levetkőztették azokat, kiszedtek mindent, ami számukra értéknek látszott, fülbevalót, karkötőt, sőt a díszes koporsókról az arany és ezüst névtáblákat és fogantyúkat is letörték. A félig rothadt hullák és csontvázak szanaszéjjel hevertek a dúlt temető romjai között, és azt sem lehetett tudni, hogy melyik hová tartozik.
És Frank nem tudott beszélni a társaság nőtagjainak a kutyákról és macskákról. Ezek a kedvenceik voltak. És az ezer és ezer éhen pusztuló állat, amely hontalanná vált, amikor uraikat olyan kegyetlenül kilakoltatták, éppolyan döbbenetesen hatott rá, mint a temető, mert Frank szerette a kutyákat és macskákat. A gazdátlanná vált állatok a hidegben, élelem nélkül olyan vadakká váltak, mintha erdőből kerültek volna ki. Az erősebbek halálra marták a gyengébbeket, a gyengék lestek a még gyengébbek pusztulását, hogy felfalhassák. És a romokban fekvő város felett vihar dúlt, pusztított. Még az ég is kegyetlen volt hozzá.
− Azért még néhány ház áll − mondta végre −, különösen azok, amelyek távolabb estek a központtól. A templomok is épen maradtak. Meg néhány áruház.
− Akkor hát az az áruház, amelyet Charlie hagyott rám, teljesen elpusztult − kiáltotta Scarlett keserűen.
− Ha ott volt az állomás közelében, akkor bizony vége − mondta Frank. De hirtelen nevetni kezdett. Hogy is nem jutott ez eddig eszébe. − De ne búsuljanak, Pittypat néni háza sértetlenül áll. Persze nem olyan, mint volt, de áll.
− Hogy menekült meg?
− Hát semmi nem volt fából, teljes egészében téglából épült, és talán az egyetlen cseréptetős ház volt egész Atlantában. A szerteszóródó szikrák nem tudták felgyújtani. Amellett majdnem egészen a város végén van, és a tűz erre nem pusztított annyira, mint másfelé. Persze az ott tanyázó jenki katonák annyi kárt tettek benne, amennyit csak tudtak. Felégették még a padlót is, a mahagóniszékeket aprófának hasogatták föl, de ez mind nem baj. A fő, hogy áll. Mikor múlt héten Macon-ban Pittypat kisasszonnyal találkoztam...
− Találkozott vele? Hogy van? Mit mondott?
− Jól. Nagyon jól. Mikor megmondtam neki, hogy áll a háza, azonnal haza akart indulni, és azóta bizonyosan ott is van már, ha ugyan Peter, az az öreg néger, aki úgy zsarnokoskodik fölötte, megengedte. Sokan visszajöttek már, mert nem bírták tovább a maconi idegességet. Sherman nem érte el Macont, de mindenki fél, hogy Wilson csapatai hamarosan ott lesznek, s Wilson még rosszabb, mint Sherman.
− De ha alig maradt ház épen Atlantában, miért jöttek vissza? Hol laknak? Milyen ostobák!
− Hogy hol? Sátrakat emeltek, fészereket ütöttek össze, és deszkakunyhókat. Az épen maradt házakban pedig néhol hat-hét család is meghúzódik. Hozzáfogtak az építéshez rögtön. Ismerik az atlantaiakat. Bolondul rajonganak a városukért. A későbbiek nem fognak egyetlen téglát vagy követ találni a házuk helyén, mert mindenki ott szerez építőanyagot, ahol akad. Éppen tegnapelőtt jártam ott, és láttam Mrs. Merriwethert meg a lányát, Maybelle asszonyt, amint öreg dajkájukkal egyetemben téglát gyűjtöttek, s egy taligán cipelték haza. Mrs. Meade azt mondta nekem, hogy amint a férje hazajön, együtt építenek majd egy kis deszkaházat. Azt mondja, akkor is deszkaházban élt, mikor először jött Atlantába, és soha ne− legyen nagyobb baj, mint az, hogy újra deszkaházban fog lakni. Lehet, hogy félig tréfált, de ebből látni, hogyan gondolkoznak.
− Ha Pittypat néni visszamegy Atlantába − szólalt meg Melanie −, akkor nekünk is vissza kellene mennünk. Hiszen meghal a félelemtől egyedül.
− Hogyan mehetnék én el innen, Melly? − kérdezte Scarlett rosszkedvűen. − Ha annyira mehetnéked van, tessék. Nem erőltetlek.
− Ó, nem úgy értettem, drágám! − kiáltotta Melly. − Milyen meggondolatlan vagyok! Természetes, hogy nem jöhetsz el most Taráról és... és azt hiszem, a néni egészen jól meglesz majd Peter bácsival meg a szakácsnőjével. Azok vigyáznak rá.
− Mondtam, hogy te azért mehetsz − jelentette ki Scarlett hidegen.
− Tudod jól, hogy én melletted maradok − felelte Melanie. − Ha te nem lennél mellettem, én... én halálosan félnék...
− Szedd össze magad. Különben se tudsz rávenni, hogy visszatérjek Atlantába. Mire felépül egypár ház, Sherman visszatér, és újra felgyújtja.
− Oda nem tér már vissza − mondta Frank, és bárhogy erőltette, nem tudott mosolyogni −, végigvonult a partvidéken, keresztül az egész államon. Savannah-t a héten elfoglalta, és úgy mondják, hogy a jenkik Dél-Carolina felé vonulnak.
− Savannah-t elfoglalta!
− Bizony. Nem volt segítség. Nem volt elég katonája, hogy védje, habár összeszedtek annyi embert, amennyit csak bírtak, mindenkit, aki az egyik lábát a másik után tudta húzni. Talán hallották már, hogy amikor a jenkik Milledgeville felől vonultak, a mieink elvitték a katonai akadémia növendékeit is, az alsóbb osztályosokat is, bármilyen fiatalok voltak; sőt a börtönöket is megnyitották, és a rabokat csapatokba szervezték. Bizony, szabadon engedtek minden elítéltet, aki kész volt harcolni, és kegyelmet ígértek valamennyinek, aki végigharcolja a háborút. Szörnyű látvány volt a gyereknyi kadétokat egy sorban látni elvetemült rablókkal és gyilkosokkal.
− A jenkik már úgyis ránk szabadították a rablókat és gyilkosokat!
− Sajnálom, hogy ennyire izgatja magát ez, Scarlett. Elég messze vannak innen, megnyugodhat. Ami pedig az elítélteket illeti, jó katonáknak bizonyultak. Úgy látszik, ha valaki tolvaj is, attól még lehet jó katona.
− Én azt hiszem, ez is a mi diadalunk − mondta Melanie lágyan.
− Én nem hiszem − jelentette ki Scarlett nyíltan. − Éppen elég nekünk az a sok tolvaj az északiak csapataiból, és van...
Hirtelen elhallgatott, nem akart többet mondani, de megértették és nevettek.
− A jenkiket és az élelmezési biztosainkat egy kalap alá veheti, ha erre gondol − kiáltották minden oldalról. Scarlett elvörösödött.
− De hát hol vannak Hood tábornok seregei? − vetette közbe sietve Melanie. − Azok bizonyára megvédték volna Savannah-t.
− Dehogyis, Melanie − mondta szemrehányóan Frank. − Hood tábornok egyáltalán nem volt azon a vidéken. Fent Tennessee-ben harcolt, és megkísérelte, hogy kivonja a jenkik erőit Georgiából.
− De nem valami nagyon jól végezte a feladatát − állapította meg gúnyosan Scarlett. − Hagyta, hogy a jenkik végigvonuljanak egész államunkon, miközben csak iskolás gyerekek, rabok és a polgárőrök maradtak itt, hogy védjenek bennünket. Védjenek bennünket ezektől az átkozott, gaz jenkiktől.
− Lányom − kiáltott Gerald, és felháborodottan felállt −, nagyon közönségesen fejezed ki magad! Anyád megfordul a sírjában.
− Átkozott, gaz jenkik, igenis azok! − kiáltotta Scarlett magából kikelten. − Soha nem is fogom másképp nevezni őket.
Ellen említésére elhallgattak, elakadt a beszélgetés is. Melanie ismét közbelépett, hogy másra terelje a szót.
− Ha Maconban járt, Mr. Kennedy, nem látta véletlenül a sógornőimet, Honeyt vagy Indiát? Nem hallottak... valamit... Ashleyről?
− Ejnye, Melly asszony, ejnye! Nem gondolja, hogy ha Ashleyről lenne valami hír, egyenesen idelovagoltam volna, s ez lett volna az első szavam? Nem, nem tudnak semmit, de ne aggódjék Ashley miatt. Tudom jól, hosszú a várakozás, viszont nemigen lehet olyan emberről hírt kapni, aki be van zárva. A jenki táborokban nem olyan rossz a világ, mint minálunk. Nekik van ennivalójuk, gyógyszerük, takarójuk. Ők nincsenek olyan nyomorúságban, mint mi, akiknek magunknak sincs mit ennünk, nemhogy foglyainknak adhatnánk.
− Tudom, persze, a jenkiknek mindenből van elég − kiáltotta Melanie keserűen. -− De nem adnak a hadifoglyoknak belőle. Nagyon jól tudja ezt maga is, Mr. Kennedy. Csak azért beszél így, hogy vigasztaljon. Tudja, hogy a mieink éhen pusztulnak, megfagynak, gyógyszer nélkül vergődnek, mert a jenkik annyira gyűlölnek minket... Ó, csak el lehetne pusztítani, ahány jenki van a világon! Tudom, hogy Ashley már...
− Ki ne mondd! − kiáltotta Scarlett. Torkában érezte a szívét. Úgy érezte, amíg valaki ki nem mondja, hogy Ashley halott, még mindig van valami halvány remény. De abban a pillanatban, mikor ezt a szót kimondják, meghal.
− Ha átjönnek velem a nappaliba, énekelnék egy-két karácsonyi dalt − mondta Melanie, hogy másra terelje a beszédet. − A zongora nagyon nehéz, azt nem tudták elcipelni a jenkik. Nagyon le van hangolódva, Suellen?
− Borzalmasan − mondta Suellen, és boldogan mosolygott Frankra. Hívta a szemével. De amint valamennyien kimentek, Frank ott maradt. Megrántotta Scarlett ruháját.
− Beszélhetnénk négyszemközt? ·
Scarlett egy ijedt pillanatig arra gondolt, hogy ki akarja vallatni, mi minden van itthon. Már valami alkalmas hazugságon törte a fejét. De Frank nem kérdezett semmit.
Amint ott álltak ketten a tűz mellett, egyszerre eltűnt az arcáról minden ráerőszakolt vidámság. Száraz és barna lett az arca, akár az utolsó őszi levelek, amelyeket odakint kavart fel a szél.
− Nagyon fáj a szívem az édesanyjáért, asszonyom.
− Kérem, ne beszéljünk erről.
− Igen, bocsánat... és a papa... mindig ilyen azóta, hogy...
− Igen... amint láthatja, ő... nem a régi.
− Bizonyosan nagyon hiányzik neki.
− Nagyon kérem, Mr. Kennedy, hagyjuk ezt.
− Bocsánatot kérek, asszonyom. A dolog úgy áll, hogy szerettem volna valamit megbeszélni a kedves papával, és most látom, hogy bajosan fog sikerülni.
− Talán én helyettesíthetem, Mr. Kennedy. Amint látja, most én vezetem a házat.
− Hát tetszik tudni, én... én... − kezdte Frank − én már régen... én, asszonyom, Suellen kisasszony kezét szerettem volna megkérni.
− Azt akarja mondani − kiáltotta nevetve Scarlett −, hogy még mostanáig nem beszélt a papával Suellenről? Hiszen évek óta jár a házhoz!
Mr. Kennedy elpirult, zavartan nevetett, s olyan volt, mint valami félénk, szégyenlős siheder.
− Én... én nem tudtam, hogy Suellen kisasszony... akarja-e, hogy... Én annyival idősebb vagyok nála... és annyi jóképű fiatal gyerek volt itt mindig.
„Hm − gondolta Scarlett. − Azok nekem udvaroltak, nem neki!”
− És még most sem tudom, hogy... hogy hogyan gondolkodik, és tetszem-e neki... úgy gondoltam, beszélek Mr. O'Harával, és megmondom neki az igazat. Asszonyom, nekem most egy fillérem sincs. Volt egy kis vagyonom, bocsásson meg, hogy ilyen dolgokról beszélek, de ma nem mondhatok egyebet a magaménak, mint a lovat, amin ülök, s a ruhát, ami rajtam van. Tetszik tudni, mikor beálltam segédszolgálatosnak, eladtam a földjeimet, és konföderációs papírokba fektettem a pénzt. Tudja, mit ér ez most. Kevesebbet, mint a papír, amire nyomtatták. De különben is, az egész elégett, mikor a jenkik felgyújtották a testvérhúgom házát. Tudom, hogy ilyen körülmények között nem is illő megkérnem Suellen kisasszony kezét, de... valami vigasztalás lenne nekem, és talán neki is biztonságot adna, ha eljegyezném. Nem merem addig feleségül venni, míg meg nem javulnak az anyagi viszonyaim, asszonyom, és nem tudhatom, mikor kerülhet erre sor. De ha egy igaz, hűséges szívet meg tudnak becsülni, bizonyos lehet benne Suellen kisasszony, hogy gazdag lesz, ha egyébként nem lenne is semmink.
Valami őszinte mélységes érzéssel mondta ezeket az utolsó szavakat, valami egyszerű méltósággal, ami meghatotta Scarlettet, bár alapjában mosolygott az agglegény vallomásán. Nem tudta megérteni, hogyan szeretheti valaki Suellent. önző, kényeskedő, kiállhatatlan és megbízhatatlan teremtésnek tartotta a húgát.
− Kedves Mr. Kennedy − mondta jóakarattal −, ez ellen semmi kifogásom nem lehet. Bizonyos vagyok benne, hogy a papa is örömmel fogadná ajánlatát. Tudom, hogy mindig becsülte, és gondolt már rá, hogy Suellen a felesége lesz.
− Igazán? − kérdezte Frank boldogan.
− Hogyne − mondta mosolyogva Scarlett, s arra gondolt, hányszor csapott Gerald vacsora közben dühösen az asztalra, hogy Suellenre kiáltson: „Hallod-e, mi lesz azzal a te tüzes gavalléroddal? Nyilatkozott-e már? Megkérdezzem tőle én, hogy mit akar a házamban?”
− Ma este megkérem Suellen kisasszonyt − mondta izgatottan Frank, és Scarlett kezét szorongatta.
− Olyan kedves volt hozzám, asszonyom, olyan jóságos...
− Majd beküldőm Suellent − biccentett feléje Scarlett, és indult a nappali felé. Melanie most kezdett játszani. A zongora keservesen le volt hangolódva, de a húrok lágyan zsongtak, és Melanie édes hangja felcsendült:
Pásztorok, pásztorok, örvendezzetek ...
Scarlett megállt. A régi karácsonyi ének hallatára lehetetlennek érezte, hogy kétszer végigsöpört fölöttük a háború hulláma, hogy az éhhalál küszöbén állnak, hogy minden elpusztult...
Hirtelen Frankhoz fordult:
− Mire gondolt, mikor az este azt mondta, hogy itt a világ vége?
− Nyíltan beszélek − mondta a férfi elgondolkozva −, de nem szeretném, ha a többi hölgyet is felizgatná azzal, amit most mondok. A háború nem tarthat tovább. Nincs több ember, hogy betöltse a hézagokat, és a szökevények száma nagy, sokkal nagyobb, mint amennyit a hadsereg beismer. Hiszen láthatja, az emberek nem maradhatnak el tovább a családjaiktól, amikor tudják, hogy azok otthon az éhhalál küszöbén állnak, hanem hazamennek, és megkísérlik, hogy gondoskodjanak róluk. Még csak szemrehányás sem érheti őket ezért, de a hadsereget mindenesetre nagyon legyengíti. Amellett maga a hadsereg sem harcolhat élelem nélkül, és nincs semmi élelem. Ezt tudom, hiszen mint láthatja, rám tartozik, hogy megszerezzem az élelmet. Mióta Atlantát visszavettük, végigjártam az egész vidéket keresztül-kasul, és nincs elég ennivaló a mezei madarak számára sem. Pontosan ugyanez a helyzet háromszáz mérföldön át délre, egészen Savannah-ig. Az emberek az éhhalállal küzdenek, a síneket feltépték, nincs sehol egyetlen új puska, kifogy a lőszer, és egyáltalán sehol sincs egy darab bőr sem a bakancsok megfoltozására. Itt van tehát a vég...
De a Konföderáció kihunyó reményei kevésbé sújtották Scarlettet, mint az a megjegyzés, hogy nincs élelem. Az volt a szándéka, hogy Porkot a lóval, kocsival és északi aranyakkal elküldi valahova, hogy élelmet és ruhaanyagot vásároljon, de ha az igaz, amit Frank mondott...
De Macon még áll. Ott még kell élelmiszernek lennie. És éppen e percben határozta el, hogy amint a bizottság továbbindul, útnak indítja Porkot Macon felé. Meg kell kockáztatnia, mielőtt elkésik.
− Üljön le az édesanyám kis irodájában, Mr. Kennedy − fordult oda a férfihoz −, majd odaküldöm Suellent, hogy nyugodtan beszélgethessenek.
Frank pirulva, zavart mosolygással, engedelmesen indult, és Scarlett utána tekintett.
„Nagy, kár, hogy nem veheti rögtön feleségül Suellent − gondolta. − Egy éhes szájjal kevesebb lenne a házban.”

 

 

29

Következő áprilisban történt, hogy Johnson generális, akit −− mikor már reménytelen volt a helyzet, és. ez már csak árnyéka volt egykori seregének − visszahívtak a sereg élére, letette Észak-Carolinában a fegyvert, és a háborúnak vége lett. De Tarára csak két héttel később érkezett meg a hír.
Túl sok tennivaló volt Tarán ahhoz, hogy bárki utazgatással, kirándulással tölthette volna az időt, hogy összeszedje a pletykákat. Mivel pedig a szomszédoknál ugyanez volt a helyzet, ők is ugyanilyen elfoglaltak voltak, alig-alig érkezett látogató, és a hírek nagyon lassan ι terjedtek.
Javában folyt a tavaszi szántás, és a gyapotot meg a zöldségféléket, amiknek magvát Pork szerencsésen elhozta Maconból, elvetették. Porkot úgyszólván semmire sem lehetett használni azóta, hogy a városból visszajött, annyira büszke volt rá, hogy épségben és biztonságban visszatért a szekérrel, és hozott ruhaneműt, magvakat, ennivalót, tyúkot, sonkát, füstölt húst, lisztet.
Ezerszer is elmondta, milyen nehezen tudott megmenekülni mindenféle veszedelmekből, hogyan bujkált az erdőkben, kerülő utakon, milyen ravasz furfangokkal kerülte el a bajt, és milyen hősies bátorsággal védte meg a rakományt. Öt teljes hétig maradt el, és Scarlett már kétségbeesett aggodalmában. De egy szóval sem szidta, mikor végre megérkezett, úgy örült. Amellett, hogy sok minden volt a szekérben, meglepően keveset költött a rábízott pénzből. Scarlettnek az volt a gyanúja, hogy az ennivaló nagy részét nem becsületes úton szerezte. De Pork szégyellte volna, hogy drága pénzt adjon baromfiért vagy sonkáért, amikor annyi füstölőház és annyi tyúkketrec akadt az útjába.
Most, hogy volt egy kis ennivaló Tarán, mindenki megpróbált belehelyezkedni az új életbe. Volt munka mindenki számára, sok munka, soha meg nem szűnő, nehéz munka. A földeket meg kellett tisztítani a tavalyi gyapotcserjék maradványaitól, hogy szántani és vetni lehessen, és a jenki lova, amelyet még sohasem fogtak ilyen munkára, ugyancsak kelletlenül rótta a barázdákat. A kertet is rendbe kellett hozni, felásni, bevetni.
Tűzifát kellett vágni és gyűjteni, rendbe hozni a tyúkólakat, az istállót meg a sok mérföldre terjedő sövényt, amit a jenkik felégettek. Pork vermeit és csapdáit naponta kétszer meg kellett nézni, valamint a horgokat is. Ágyat is kellett vetni, padlót söpörni és súrolni, ebédet főzni, edényt mosogatni, disznót, csirkét etetni, tojást összeszedni. A tehenet megfejni, legeltetni.
Amellett egy embernek állandóan a környéket kellett figyelnie, nem jönnek-e valamerről a jenkik vagy Kennedy a bizottsággal, hogy mindent eltüntethessenek előlük. Még a kis Wade-nek is volt munkája. Minden reggel nagy fontoskodással indult el, kis kosárral a karján, gallyakat és fenyőtobozt gyűjteni a begyújtáshoz.
A Fontaine fiúk jöttek haza először a háborúból, ők hozták meg a fegyverletétel hírét. Alexnek még mindig volt bakancsa, de Tony, aki mezítláb volt, szőrén ült meg egy öszvért. Tony mindig szerét tudta ejteni, hogy neki jusson a jobbik rész. Feketébbek voltak, mint valaha, napon, szélben, viharban, majdnem mindvégig szabad ég alatt töltött négy esztendei katonaélet után soványabbak, szikárabbak voltak −alig ismert rájuk valaki, mert bozontos, fekete szakáll nőtte be egész arcukat.
Útban Mimosára és hajtva a vágytól, hogy mielőbb hírt halljanak az övéikről, csak egy pillanatra álltak meg Tarán, „épp csak hogy egy csókot kapjunk a hölgyektől”, és elmondták a fegyverletétel hírét. Mindennek vége, minden elmúlt, nem is nagyon bántak már semmit, és nemigen beszéltek a háborúról. Inkább ők szerették volna tudni, Mimosa is leégett-e. Amerre jártak, Atlantától délre mindenütt csak füstös kémény akadt a szemük elé a hajdani baráti házak helyén. Nem volt már reményük, hogy a saját házukat épen találják. Megkönnyebbülten sóhajtottak fel, mikor meghallották, hogy a főépületet sikerült megmenteni, Sally sikeres vad vágtája révén és azáltal, hogy idejében kiürítette a raktárukat.
− Nagyszerű nő ez a Sally − mondta Tony. − Elég baj az, hogy Joe-t, egy ilyen asszony férjét is megölték. Van egy kis rágódohányotok, Scarlett?
− Csak falevelünk van. A papa azt szívja kukoricaszár szipkából.
− Arra még eddig nem fanyalodtam rá − csóválta a fejét Tony. − De talán még arra is sor kerül.
− Nem hallottátok, Dimity Munroe él? − kérdezte Alex, és Scarlett most halványan emlékezett, hogy tetszett neki Sally húga.
− Él, persze hogy él. Fayetteville-ben van a nagynénjével. Tudjátok, hogy Lovejoyban leégett a házuk. A család többi tagja Maconban van.
− Eh, azt akarja tudni, hogy nem ment-e férjhez Dimity valami vitéz polgárőr ezredeshez? − kötekedett Tony, és Alex vasvilla szemekkel nézett rá.
− Persze hogy nem ment még férjhez − nevetett Scarlett.
− Talán okosabb lett volna, ha férjhez megy − mondta Alex sötéten. − Hogy az ördögbe, bocsánat, Scarlett... De hogy kérjen meg az ember egy leányt, hogy legyen a felesége, mikor valamennyi négerét felszabadították, minden tartalékja, földje elpusztult, és nincs a zsebében egy megveszekedett vas sem.
− Tudhatod, hogy emiatt nem kell aggódnod Dimitynél − felelte Scarlett. Megengedhette magának, hogy jót mondjon Dimity Munroe-ról, mert hiszen Alex sohasem volt az udvarlója.
− Hogy a pokol tüze égesse fel... Bocsánat, abba kell hagynom a káromkodást, mert a nagymama kiver a házból. Én nem kérhetek meg egy leányt, hogy jöjjön feleségül egy koldushoz. Lehet, hogy őt ez nem aggasztaná, de annál jobban gyötörne engem.
Mialatt Scarlett odakinn a verandán beszélgetett a fiúkkal, Suellen, Carreen és Melanie, amint meghallották la háború elvesztésének hírét, csöndesen bementek a házba. Mikor a fiúk nekiindultak a földeken át hazafelé, Scarlett is utánuk ment, és hallotta, hogy sírnak együtt Ellen kis irodájának ócska pamlagán. Vége lett a gyönyörű álomnak, a sok lelkesedésnek... ez lett a rengeteg áldozatból... sárba tiporva az Ügy, amelyért feláldozták férjeiket, vőlegényeiket, vagyonukat, amelyért koldussá lettek és szenvedtek valamennyien. Az Ügy, amelyet győzhetetlennek hittek, elveszett mindörökre.
De Scarlett nem ejtett egyetlen könnyet sem. Az első pillanatban, mikor meghallotta a hírt, ez villant át az agyán: hála istennek! Most nem vihetik már el a tehenüket, a lovukat, kivehetik az ezüstöt a kútból, s mindenkinek jut kés is, villa is.
Micsoda megkönnyebbülés! Nem kell már felriadnia álmából a képzelt neszre, hogy lódobogás, jenki vezényszó hallatszik a ciprusfasor felől. Nem kell rettegnie attól, hogy Tara leég. Nem kell ott állnia a sövénynél, s látnia, hogyan szivárog a füst az ablakon át, hogyan roskad be a lángoló tető.
Igen, az Ügyet eltiporták, de a háború mindig őrültségnek tetszett előtte, s bármibe kerülhet is a béke, jobb így. Sohasem állt ott könnyes, ragyogó szemmel, mikor a csillagos-csíkos zászló felrepült, és nem borzongott a háta a gyönyörűségtől, ha a déliek jenki-szidó, négercsúfoló himnusza, a Dixie felhangzott. Sohasem tudott annyira önzetlen lenni, hogy az ápolás keserves kötelességét, az ostromot és az utóbbi hónapok éhezését azzal a fanatizmussal vállalja, mint mások, akik azt mondták, kibírnak mindent, csak az Ügy győzzön. Minden befejeztetett, és esze ágában sem volt emiatt sírni.
Vége a háborúnak, amiről már azt hitte az ember, örökké fog tartani. Vége a háborúnak, amely elpusztított, megváltoztatott mindent, annyira, hogy szinte emlékezni sem tudott már a régi gondtalan napokra. Nem kívánta és nem akarta ezt a háborút, amely kettévágta az életét. Az nem izgatta fel, ha visszaemlékezett a csinos Scarlettre, észbontó zöld selyemcipellőiben és levendulaillatú ragyogó ruháiban, de nem tudta, lesz-e még valaha ugyanaz, aki volt: Scarlett O'Hara, akinek lábainál hever az egész ország, száznál több rabszolgája van, hogy ugorjon egyetlen szavára, mögötte Tara, mint ledönthetetlen támaszték, és szüleinek gazdagsága, akik teljesítik szíve minden vágyát. Az elrontott, gondtalan Scarlett, aki Ashley esetét kivéve nem ismert egyetlen teljesíthetetlen vágyat... nem tűnt-e el mindörökre?
Hová lett az a Scarlett, aki zöld cipőcskéjében, selyemruhájában, illatosított hajjal mosolygott a világba? ő volt az igazán?
A hosszú, kanyargós úton, amely a négy éven vezetett keresztül, elmaradt valahol az a mosolygó fiatal leány. Helyette egy. asszony ért el idáig, éles tekintetű zöld szemében kemény csillogással, aki ugyancsak megszámol minden centet, mielőtt kiadná, és nem ijed meg semmiféle nehéz munkától − egy fiatalasszony, akinek semmije sem maradt, csak a puszta föld, amelyén megvetette a lábát.
Amint ott állt az előcsarnokban, s hallgatta a többiek zokogását, már lázasan tervezgetett.
„Több gyapotot kell ültetni, még sokkal több gyapotot. Holnap átküldőm Porkot Maconba, hozzon magot. Most már nem kell félni attól, hogy a jenkik felgyújtják, Milyen magasra szökik majd idén a gyapot ára!”
Bement az irodába. Nem is tekintett a dívány felé. Leült az anyja helyére, és számolgatni kezdett, mennyibe kerülne, ha több gyapotot ültetnének, s mennyi pénzt szánhat még a vetőmagra.
„Vége a háborúnak − gondolta, és hirtelen kiesett kezéből a toll, mert boldogság szédítette el a szívét. − Ha a háborúnak vége, Ashley is hazajön, ha még él...
Vajon Melanie gondol-e erre az Ügy miatti nagy gyászában?”
„Nemsokára levél jöhet tőle... nem, levél bajosan, de... ó, majd küld hírt... és jön... jön...”
De a napok és a hetek múltak, és Ashleytől nem érkezett hír. Igaz, a postaszolgálat, ha meg is indult, még mindig bizonytalan volt, a külső körzetekben pedig egyáltalán nem működött. Néha egy-egy arra járó ismerős Pittypat nénitől hozott levelet, aki visszatért Atlantába. Könyörögve kérte Melanie-t és Scarlettet, jöjjenek hozzá.
De Ashleyről semmi hír...
A fegyverletétel után állandó háború kezdődött a ló miatt Scarlett és Suellen között. Most, hogy nem kellett már a jenkiktől félni, Suellen látogatóba szeretett volna menni a szomszédokhoz. Unatkozott, hiányzott neki a régi idők vidám társas élete, és már csak azért is vágyott az ismerősökhöz, hogy lássa, másoknak sincs jobb dolguk, mint nekik Tarán.
Scarlett azonban hajthatatlan volt. Kijelentette, hogy a lónak dolga van a földeken, s ha onnan hazakerül, fát kell hozni az erdőből, és Porknak kell ennivalóért mennie a városba. Vasárnaponként viszont megérdemli, hogy békén pihenjen és legeljen szegény állat. Ha Suellen látogatóba akar járni, menjen gyalog.
Suellen talán száz métert sem tett meg soha gyalog, s ez a lehetőség nemigen tetszett neki. Inkább otthon maradt, nyafogott, siránkozott, és túlságosan gyakran emlegette: − Ó, ha a mama élne!
Erre aztán Scarlett jól hátba vágta, amit régóta ígérgetett neki, és az ütés olyan erős volt, hogy Suellen sikoltozva esett neki az ágy lábának. Nagy megütközést keltett az egész házban. Utána azonban Suellen kevesebbet nyafogott, vagy legalábbis Scarlett jelenlétében ügyelt magára.
Scarlett igazat mondott, amikor azt mondta, hogy pihentetni akarja a lovat, de ez csak féligazság volt. Tulajdonképpen körüljárt látogatóba a vidéken mindjárt a fegyverletétel utáni első hónapban, és a régi barátok és ültetvények láttán jobban elkeseredett, mint magának is bevallotta.
Hála Sally emlékezetes lovasbravúrjának, amikor hírül hozta a fosztogató jenkik közeledését, a Fontaine-ek jártak még a legjobban, de ez is csak viszonylagos volt: legjobban ahhoz képest, ahogyan a többi szomszéd állott. Fontaine nagymama soha nem szedte össze magát teljesen az akkor elszenvedett szívroham után, amivel a tűzoltás és a ház megmentése járt számára. Dr. Fontaine, az öreg orvos elvesztette az egyik karját, és csak nehezen épült fel. Alex és Tony ügyetlenül láttak hozzá a szántáshoz és gazdálkodáshoz. Mikor Scarlett meglátogatta őket, odatámaszkodtak a kerítéshez, hogy kezet szorítsanak vele, és nevették ócska, zötyögős kocsiját. Fekete szemükben azonban keserűség volt, mert tulajdonképpen saját magukat nevették ki. Ültetni való kukoricát keresett Scarlett, meg is ígérték neki, és ezzel együttjárt az, hogy megvitatták a gazdálkodás kérdéseit. Fontaine-éknak tizenkét csirkéjük, két tehenük, öt disznójuk és az az öszvérük volt, amelyet a háborúból hoztak haza. Az egyik disznó éppen elpusztult, és attól féltek, hogy a többit is elveszítik. Scarlett ilyen komoly szavakat hallván a megdöglött disznóról ezektől az egykori ficsúroktól, akik egész életükben mással sem törődtek, mint hogy elég divatos volt-e a nyakkendőjük, maga is nevetett, de ezúttal az ő nevetése is nagyon keserű volt.
Mindannyian szívélyesen fogadták Mimosán, és ragaszkodtak ahhoz, hogy adnak vetőmagot, nem pedig eladnak neki. A Fontaine-ek lobbanékony természete lángot vetett, amikor egy északi tízdollárost az asztalra tett, hogy fizessen, és erélyesen visszautasították, hogy pénzért bármit is eladjanak. Scarlett elfogadta hát a magot, és titokban egy bankjegyet csúsztatott Sally kezébe. Sally egészen másképp nézett ki, mint az a nő, aki nyolc hónap előtt üdvözölte Scarlettet, amikor hazaérkezett Tarára. Akkor is sápadt és szomorú volt, de volt valami izzás körülötte. Most ez az izzás eltűnt, és a fegyverletétel megfosztotta minden reményétől.
− Scarlett − suttogta, mialatt elrejtette a bankjegyet −, mire volt ez jó? Egyáltalán miért harcoltunk? Szegény Joe, szegény kis árva gyermekem!
− Nem tudom, miért harcoltunk, és nem is törődöm már vele − felelte Scarlett. − Nem érdekel tovább. Nem is érdekelt soha. A háború a férfiak ügye, nem az asszonyoké. Engem most már csak az érdekel, hogy lesz-e jó gyapottermés. Tedd el ezt a pénzt, és vegyél rajta ruhát a kis Joe-nak, nagy szüksége van rá. Bármennyire udvariaskodnak is Alex és Tony, nem akarlak kifosztani benneteket.
A fiúk kikísérték Scarlettet a kocsihoz, és bármilyen rongyosak voltak is, a régi udvariassággal segítették fel, ragyogott rajtuk látszólag a Fontaine-ek élettel telt vidámsága, de szemükből nem tűnt el egy pillanatra sem a gond és aggodalmak elkínzottsága. Ez a kép maradt meg Scarlettben, és valahányszor útban hazafelé eszébe jutott, lúdbőrös lett tőle a háta. Hiszen olyan fáradt volt már, belefáradt már a szegénységbe és a garasoskodásba. Jó lenne már olyan embereket is látni, akik gazdagok, és akiket nem gyötör a gond, hogy honnan kerítik elő az ételt a legközelebbi étkezéshez.
Cade Calvert is otthon volt az ültetvényükön, és mikor Scarlett felment a lépcsőn a régi házba, ahol olyan sokat táncolt a boldogabb napokban, a halál közeledését látta a férfi arcán. Végsőkig lesoványodott, és szüntelenül köhögött, amint ott ült a karosszékben, a napfényben, pokrócokba takargatva. Arca azonban megelevenedett és kipirult, amikor Scarlettet meglátta. Fel akart állni, hogy üdvözölje, és azt mondta, hogy csak egy kicsit megfázott, túl sokáig aludt a szabad ég alatt, zuhogó esőben. De nemsokára elmúlik, és akkor ő is kiveheti részét a munkából.
Cathleen Calvert hallotta a beszélgetés hangjait, és kijött. Tekintete fivére feje felett találkozott Scarlett tekintetével, és reménytelenséget, kétségbeesést árult el. Cade nem tudja, hogy milyen súlyos az állapota, de Cathleen tudta. Az ültetvény elhanyagolt volt, gaz nőtte be, az egykori irtások helyén mindenütt fenyőcsemeték bújtak elő, és maga a ház is omladozó és gondozatlan volt. Cathleen arca soványnak és elgyötörtnek látszott.
Ők ketten itt maradtak jenki mostohaanyjukkal, négy apró mostohatestvérükkel és Hiltonnal, a jenki felügyelővel, itt maradtak a csendes, furcsán kongó házban. Scarlett sohasem szerette Hiltont jobban, mint Jonas Wilkersont, saját elbocsátott felügyelőjüket, most meg különösen visszariadt tőle, amikor elébe sietett, és úgy üdvözölte mint vele egyenrangút. Azelőtt benne is éppen úgy keveredett a szolgalelkűség és szemtelenség mint Wilkersonban, de most, hogy Calvert, a gazda, Raiford, az öcs, elestek a háborúban, és Cade beteg volt, kiveszett minden szolgálatkészség a magatartásából. A második Mrs. Calvert sohasem tanulta meg, hogyan kényszerítse tiszteletadásra a néger szolgákat. Lehetetlen volt tehát tőle azt várni, hogy megtanulja ezt egy fehér emberrel szemben.
− Hilton úr olyan kedves volt, és e nehéz időkben egész idő alatt velünk maradt − mondta Mrs. Calvert idegesen, és riadt pillantásokat vetett szótlan mostohalánya felé. − Nagyon kedves tőle. Azt hiszem, hallotta is már, hogyan mentette meg kétszer is a házunkat, amikor Sherman emberei itt voltak. Nem tudom, hogy boldogultunk volna nélküle, amikor semmi pénzünk nincs, és Cade...
Hirtelen vér futotta el Cade fehér arcát, és Cathleen hosszú szempillái félig leereszkedtek, amint száját megkeményítette. Scarlett tudta, hogy lelkükben tehetetlen harag dúlhat amiatt, hogy lekötelezettek voltak jenki felügyelőjükkel szemben. Mrs. Calvert is legszívesebben leírt volna. Keserveset sóhajtott. Mindig sóhajtozott. Habár már húsz esztendeje élt Georgiában, nem tudta megérteni ezeket a délieket. Sose tudta, hogy mit nem kellett volna mondania mostohagyermekeinek, és bármit mondott vagy tett, mindig túl udvariasak voltak hozzá, feléül annak, hogy eltitkolják igazi érzelmeiket. Titokban azért fohászkodott, hogy visszatérhessen Északra Baját családjához, magával vihesse a gyermekeit, és itt hagyhassa ezeket a konok, ijesztő délieket. Ε látogatások után Scarlettnek nem sok kedve volt hozzá, hogy a Tarletonokat is lássa. Most, hogy a négy fiú elesett, a ház leégett, és a család a felügyelő házában tengődött, nem tudta elszánni magát, hogy elmenjen hozzájuk. De Suellen és Carreen könyörgött, és Melanie is kijelentette, hogy nem jó szomszédhoz illő, hogy nem mennek el látogatóba, és nem üdvözlik Mr. Tarletont, jaki most tért vissza a háborúból. Így aztán egy vasárnap mégis elmentek.
Ez volt a legszörnyűbb valamennyi között.
Amint elhajtottak a kastély romjai mellett, látták Beatrice Tarletont viseltes lovaglóruhában, egy cső kukoricával a hóna alatt ült az istállóablak üres keretében, és a semmibe bámult. Mellette topogott a rövid lábú kis néger, aki a lovait edzette, és ugyanolyan kialudt lélekkel bámult a világba, mint az asszony. Az egykor telivér kancákkal és nyughatatlan ménekkel tele lóistálló most üresen állott, egyetlen öszvér volt bent, az a sovány állat, amelyen Tarleton a fegyverletétel után hazajött.
− Esküszöm, nem tudom, mihez kezdjek most, hogy kedveseink elpusztultak − mondta Mrs. Tarleton, és lemászott az ablakból. Idegenek azt hihették, hogy négy halott fiáról beszél, de a tarai lányok tudták, hogy csak a lovaira gondol. − Mind elpusztultak gyönyörű lovaink és szegény Nellie-m. Legalább Nellie megvolna. De csak ez az átkozott öszvér van itt. Jaj, ez az átkozott öszvér! − ismételte felháborodottan, és villámló pillantásokat vetett a sovány gebére. − Egyenesen sérti telivér kedveseim emlékét, hogy egy ilyen öszvér áll itt a helyükön. Az öszvérek torzszülöttek, szörnyek, és törvénnyel kellene megtiltani nevelésüket.
Jim Tarleton, akit majdnem felismerhetetlenné tett bozontos, nagy szakálla, kijött a felügyelő házából, hogy csókkal üdvözölje a lányokat. Mögötte négy vörös hajú lánya özönlött ki foltozott ruhákban, utat törve maguknak a tucatnyi néger és a megszámlálhatatlan kutya között, amely utóbbiak nagy csaholással rohantak ki az idegen hangok hallatára. Az egész család olyan begyakorolt és elszánt elevenséggel köszöntötte őket, hogy Scarlett jobban megborzongott tőle, mint a Mimosán tapasztalt keserűségtől és a halál árnyékától Calvertéknél.
Tarletonék ragaszkodtak hozzá, hogy a lányok maradjanak ott ebédre. Mondták, hogy olyan ritka mostanában a vendég, hogy nagyon jólesik nekik, és szeretnének mindenről hallani. Scarlett nem akart maradni, mert nyomasztó volt számára ez a légkör, de Melanie és a két fiatal lány örült annak, hogy hosszabban maradhatnak. Ottragadtak hát ebédre, de csak keveset ettek a babfőzelékből és oldalasból, amivel megvendégelték őket.
Sokat nevettek a visszásságokon, és különösen akkor vihogtak sokat a Tarleton lányok, amikor arról beszéltek, hogyan varrtak maguknak ruhát. Úgy mesélték el, mintha a legjobb tréfát mondanák. Melanie is ilyen jókedvűnek látszott. Meglepte Scarlettet, milyen eleven volt, amikor a tarai megpróbáltatásokról számolt be, és a tréfás oldalát mutatta minden szenvedésüknek. Scarlett azonban alig tudott részt venni a beszélgetésben. Úgy érezte, üres a ház a négy öles Tarleton fiú nélkül, akik hanyagul heverésztek, dohányoztak és csipkelődtek. És ha neki ilyen üresnek látszik a ház, vajon milyen érzés tölti el a Tarletonokat, akik ilyen szívélyesen és ilyen mosolygó arccal fogadják a szomszédokat?
Carreen alig szólt valamit az ebéd alatt, de mikor felálltak, átsuhant Mrs. Tarleton oldalára, és valamit súgott neki. Mrs. Tarleton arca megváltozott, a nevetés lehervadt róla, átkarolta Carreent, és kimentek a szobából. Scarlett maga is úgy érezte, hogy egy percig sem bírja tovább ezt a légkört, és követte őket. Végigmentek a kerten, és Scarlett látta, hogy a temetkezési helyük felé mennek. Most már ő sem térhetett vissza, durvaság lett volna tőle. De mi az ördögöt akar Carreen, hogy odavonszolja Mrs. Tarletont a fiúk sírjához, amikor az asszony olyan bátran tartotta magát?
A szomorúfüzek alatt két téglába épített új márványlap állott, olyan új, hogy még az eső sem verte fel rá a vörös sarat. − A múlt héten kaptuk − mondta Mrs. Tarleton büszkén. − A férjem ment be Maconba és hozta haza kocsin.
Sírkövek! És mibe kerülhettek! Scarlett egyszerre már nem sajnálta annyira a Tarletonokat, mint eleinte. Senki, aki sírkőre dobhatja ki a pénzét akkor, amikor az félelem olyan drága és majdnem megszerezhetetlen, nem érdemel rokonszenvet. Vésett kövek voltak, és milyen drága lehetett a vésetés. Úgy látszik, az egész család megbolondult! Rengeteg pénzbe kerülhetett már az is, hogy a három fiú holttestét hazaszállították. Boydnak, a negyedik fiúnak a tetemét sohasem lelték meg.
Brent és Stuart sírja között egy kövön ez állott: „Kedvesek és szeretetre méltók voltak, míg éltek, és halálukban sem váltak el egymástól.”
A másik kövön Boyd és Tom neve állott valami latin felirattal „Dulce et...”, de ez nem mondott semmit Scárlettnek, akinek fayetteville-i tanulása idején sikerült kibújnia a latintanulás alól.
És ennyi pénzt kiadni sírkövekre! Tisztára bolondok! Olyan felháborodást érzett, mintha az ő pénzét pazarolta volna valaki.
Carreen szeme gyanúsan csillogott.
− Azt hiszem, nagyon kedves − suttogta, és az első sírkőre mutatott.
Furcsa szót használt. Kedvesnek találta. Különben is nagyon érzelgős volt.
− Igen − mondta Mrs. Tarleton, és lágy volt a hangja −, mi is úgy találtuk, hogy nagyon ideülő lesz, hiszen majdnem egy időben haltak meg, előbb Stuart, aztán Brent, miután felragadta a fivére által elejtett zászlót.
Mikor hazafelé hajtottak Tarára, Scarlett egy ideig csendes volt. Elgondolkozott azon, amit a különféle otthonokban látott, akarata ellenére visszaemlékezett a környék fénykorára, amikor mindezekben a nagy házakban nyüzsögtek a vendégek, pénz volt dögivel, négerektől hemzsegett a szolgatelep, és az ápolt földeken fehérlett a gyapot.
„Még egy év, és a földeket mindenütt ellepik a fenyőcsemeték − villant fel az agyában, és félelemmel tekintett a környező erdő felé. − A négerek nélkül éppen csak annyit tehetünk, hogy testünk és lelkünk együtt maradjon. Nélkülük senki sem vezetheti tovább az ültetvényeket, és a legtöbb föld megműveletlenül marad. Ismét erdők lepik el majd a földeket. Senki sem ültethet sok gyapotot, és akkor mi lesz velünk? Mi lesz a vidéki lakossággal? A városiak még csak boldogulnak valahogy. Valahogy mindig éltek, de a falusi nép száz év óta úttörő volt, feltörte a földeket, holdanként terjeszkedett, és csak tengődött.”
„Nem! − húzta ki magát elszántan. − Tara sorsa nem ez lesz. Még akkor sem, ha nekem magamnak kell szántanom. Az egész környék, az egész állam visszatérhet az erdei állapotokhoz, ha akar, de Tarát nem engedem. Nem vagyok hajlandó sírkövekre vesztegetni a pénzem, sem az időmet arra, hogy a háborún siránkozzam. Valahogy majd csak boldogulunk. Tudom, hogy boldogulnánk valahogy, ha a férfiak nem estek volna mind el. Nem az a legnagyobb baj, hogy a négereket elvesztettük. A férfiak, az ifjak elvesztése a legsúlyosabb.”
Megint a négy Tarletonra, Joe Fontaine-re, Raiford Calvertre és a Munroe fivérekre meg mindazokra a fiúkra gondolt, akiknek a nevét az elesettek listáján olvasta.
„Ha volna elég férfi, valahogy csak átverekednénk magunkat a nehéz időkön.”
Egy gondolat úgy hatott rá, mintha mellbe vágták volna. Tegyük fel, hogy újra férjhez akarna menni. Persze szó sincs arról, hogy férjhez akar menni, egyszer is elég volt már ebből. Különben is az egyetlen férfi, akihez férjhez ment volna, Ashley volt, ő pedig már nős, ha ugyan egyáltalán él még.
De tegyük fel, hogy férjhez menne. Kihez mehetne? Riadtan gondolt rá.
− Melly − mondta −, mi lesz a déli lányokkal?
− Mire gondolsz?
− Ahogy mondom. Mi lesz velük? Nincs senki, aki elvegye őket. Látod, Melly, elesett az a rengeteg fiú, és ezrével lesznek majd lányok Délen, akik vénlányokként inalnak meg.
− És sohasem lesz gyermekük... − fűzte hozzá Melanie, neki ez volt a legfontosabb.
Úgy látszik, a gondolat nem is volt új Suellen szálmára, aki hátul ült a kocsiban, és egyszerre sírni kezdett.
Suellen karácsony óta nem hallott semmit Frankról. Nem tudhatta, a posta-e az oka, vagy a férfi csak futó hangulatában beszélt neki a házasságról, s azóta elfeledte. Vagy talán megölték a háború legvégén? Ezt inkább el tudta volna viselni, mint a hűtlenséget, mert lábban volt valami méltóság, ha valakinek a vőlegénye vagy legalább az udvarlója elesett. Így gyászolta India Stuartot, Carreen Brentet. De ha az embert elhagyják...
− Hallgass már! − förmedt rá Scarlett.
− Könnyű neked kiabálni! − szipogott Suellen. − Te férjhez mentél, gyermeked született, és mindenki tudja, hogy többen megkértek. De itt vagyok én! És méghozzá te szoktad mondani, hogy olyan vagyok, mint egy vénlány, ha csak egy szóval merek panaszkodni valamiért... a szememre veted... mit tehetek róla?
− Ne nyafogj mindig! Légy nyugodt, szakállas vén gavallérod biztonságban ül valahol, s egy szép napon ellj ön érted, mert nincs elég esze ahhoz, hogy mást keressen magának. Én azonban inkább vénlány maradnék, mint hogy hozzámenjek feleségül. Egy ideig csend volt, csak Carreen vigasztalgatta Suellent, szelíden simogatva és veregetve a kezét. De ő sem szólt. Nagyon messze járt a lelke. Három éve volt, hogy Brent Tarleton és ő együtt sétálgattak. Szemében lázas, földöntúli fény lobogott.
− Istenem − mondta Melanie −, mi is lesz a Dél azok nélkül a derék fiúk nélkül? Ha ők élnének, milyen más lenne minden. Scarlett, felneveljük a fiainkat, hogy olyan bátrak és erősek legyenek, mint azok, akik harcoltak értünk.
− Olyan férfiak sohasem lesznek többé − mondta halkan Carreen. − Soha senki nem állhat a helyükre.
Ettől fogva hazáig egész úton egy szót sem szóltak többé.
Nem sokkal ezután, alkonyattájban Cathleen Calvert jött el Tarára. Oldalnyerge kehes, csontos, sánta öszvér hátára volt vetve, az állat lapos, hosszú füle búsan lekonyult. Cathleen arca sem volt derűsebb, mint az állaté, amelyen ült. Ruhája napon fakult, olcsó szövetből volt, amilyent valaha csak a cselédség viselt, kalapja egy darab zsineggel volt megkötve az álla alatt. Odaügetett a bejárat elé, de nem szállt le. Scarlett és Melanie éppen a napnyugtát nézték, s amint észrevették, eléje siettek. Cathleen olyan sápadt volt, mint Cade, a bátyja, aki tüdőbajjal jött haza. Kemény kifejezés volt a szemében és valami merevség a vonásain, mintha álarc lett volna rajta. De egyenesen ült a nyeregben, és magasra tartotta a fejét.
Scarlett hirtelen arra a napra gondolt, Wilkeséknél, mikor együtt suttogtak ketten Rhett Butlerről. Milyen csinos volt akkor Cathleen, mint valami friss virág, halványkék organtinruhájában, övén rózsaszín vadrózsával, lábán apró fekete selyemcipővel, ami szalaggal volt átkötve karcsú bokáján. Most nehéz lett volna ráismerni.
− Köszönöm, nem szállok le − mondta mereven. − Csak azért jöttem el hozzátok, hogy megmondjam: férjhez megyek.
− Micsoda?
− Kihez?
− Mikor?
− Örvendek, Cathy!
− Holnap − mondta Cathleen csendesen, és volt valami a hangjában, amitől egyszerre mind elkomolyodtak. − Holnap lesz az esküvőm Jonesboróban, és... és nem hívlak meg benneteket.
Csak nyeltek egyet szó nélkül, és néztek rá. Aztán Melanie szólalt meg:
− Kihez mégy? Ismerjük mi is?
− Igen − mondta kurtán Cathleen. − Mr. Hilton lesz a férjem.
− Mr.... Mr. Hilton?
− Igen. A felügyelőnk.
Scarlett egyetlen szót sem tudott kimondani. Cathleen összehúzott szemmel nézett Melanie-re, kissé lehajolt, és vadul, fojtott hangon mondta:
− Nehogy sírni merj, Melly! Nehogy sírni merj, mert én... én ki nem bírom! Én belehalok.
Melanie nem sírt. Nem is szólt. Csak megsimogatta Qathleen lelógó, ormótlan, otthon készült rongypapucsba bújtatott lábát. A fejét pedig lehorgasztotta.
Cathleen felkapta a lábát. Rúgott egyet.
− Ne is simogass! Azt sem bírom!
Melanie leejtette a kezét, de még mindig nem nézett fel.
− Mennem kell − mondta Cathleen. − Csak ezért jöttem.
A fehér álarc újra ott volt rajta. Megfogta a gyeplőt.
− Hogyan érzi magát Cade? − szólalt meg végre Scarlett, hogy valamit mondjon a rettenetes csendben.
− Haldoklik − mondta Cathleen kurtán, szárazon. − De amennyire tőlem függ, akármi lesz is, békén és kényelmesen, gond nélkül fog meghalni, anélkül hogy aggódjon miattam, mi lesz velem, ha ő elment. A mostohaanyám a gyermekeivel holnap utazik északra. Mondom, mennem kell. Sietek.
Most felemelte a fejét Melanie, és összenézett Cathleennel. Nagy, fényes könnycseppek függtek Melly szempilláján, s a szemében megértés és szeretet égett. Ezt már nem bírta elviselni Cathleen. Szája legörbült, mint az önmagát biztató, bátor kisgyermeké, aki nem akar sírni. Scarlett még mindig nem értett semmit. Kábán állt ott. Cathleen a felügyelőjük felesége lesz, Cathleen Calvert, akinek Scarlett után a legtöbb udvarlója volt a környéken.
Cathleen lehajolt, Melanie lábujjhegyre állt. Megcsókolták egymást. Aztán Cathleen ráütött a gyeplő végével az öszvér hátára, s a sánta állat elindult...
Melanie könnyes szemmel nézett utána. Scarlett csak bámult, még mindig nem tudott magához térni.
− Melly, hát megbolondult? Hiszen nem szereti, nem szeretheti!
− Szerelem? Ó, Scarlett, hogy is feltételezheted, hogy szerelemből teszi. Szegény lány! Szegény Cade!
− Eh! − vont vállat Scarlett, mert kezdett elérzékenyedni, és semmi esetre sem akart. Kissé bosszantotta is, hogy Melanie gyorsabban átlátja a helyzetet, mint ő maga felfogta, mi is történt. Cathleen elhatározását inkább megdöbbentőnek látta, de nem végzetesnek. Persze hogy kellemetlen még rágondolni is, hogy valaki egy jenki, egy fehér szolga felesége legyen, de hát végeredményben is egy lány nem élhet magányosan az ültetvényen, kell hogy legyen egy férje, aki segít neki az ügyek intézésében, a gazdálkodásban.
− Látod, Melly, úgy van ez, ahogy a minap mondtam. Nincsenek ifjak, akikhez a lányok férjhez mehetnek, és hát valakihez csak férjhez kell menniük.
− Semmi szükség arra, hogy férjhez menjenek. Nem szégyen a vénlányság. Nézd csak Pittypat nénit. Inkább lássam Cathleent holtan, mint így. Tudom, Cade is így gondolkozik. Ezzel vége szakad a Calverteknek. Képzeld csak el, milyen gyermekei lehetnek. Scarlett, nyergeltesd fel a lovat gyorsan, és nyargalj utána. Mondd neki, hogy inkább jöjjön ide, éljen itt nálunk.
− Jóságos ég! − kiáltotta Scarlett, felháborodott, hogy milyen természetesen kínálta fel Melanie Tarát. Scarlettnek esze ágában sem volt még egy szájat etetni. Már majdnem megmondta ezt Melanie-nek, de a másik könnyektől barázdált arca megnémította.
− Nem jönne − mondta egy kis idő múlva megváltozott hangon. − Tudod, hogy nem jönne. Azt hinné, puszta jótékonykodásból tesszük, és ő olyan büszke.
− Igaz, igaz − mondta lehangoltan Melly, és figyelte, hogyan tűnik el lent az úton a kis vörös porfelhő. „Hónapok óta velem vagy − gondolta magában Scarlett, és sötéten tekintett sógornőjére −, és sohasem jutott eszedbe, hogy magad is jótékonyságból élsz. Remélem, nem is jut eszedbe. Te is azok közé tartozol, akik semmit sem változtak a háború hatása alatt. Úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, mintha még mindig Krőzusok lennénk, több ennivalónk lenne, mint amennyit el tudunk fogyasztani, és a vendégek sem számítanak. Azt hiszem, egész életemre a nyakamon maradsz. De ez elég nekem. Cathleent nem vállalom.”

 

 

30

A békekötés utáni meleg nyár napjaiban Tara csendje és elhagyatottsága egyszerre megszűnt. Hónapokon át jöttek, néha magányosan, néha csapatokban a hazafelé tartó madárijesztők, szakállas, piszkos, toprongyos és éhes, ó, milyen éhes katonák, akik lihegve, sántítva vánszorogtak fel a dombon, és kimerülten dőltek le az árnyékos verandalépcsőre, hogy egy falat ételt és egy éjszakára szállást kérjenek. Hazafelé, hazafelé... A vonat elvitte Johnston seregének maradványait Észak-Carolinából Atlantáig, ott letették őket, és gyalog folytatták zarándokútjukat. Mire Johnston emberei végigvonultak Tarán, megérkeztek a virginiai veteránok meg a nyugati csapatok. Mentek, mentek, délnek mind. Régi otthonuk felé, mely talán már rég hamu, családjaikhoz, mely rég kihalt vagy szétszóródott. Ezek közül is a legtöbb gyalog vágott neki a véghetetlen messzeségnek. Némelyik girhes gebén vagy öszvéren poroszkált, botladozó nyomorúságos állatok voltak, és a vak is láthatta, hogy nem fogják kibírni az utat Floridáig vagy Dél-Georgiáig.
Haza! Haza! Ez volt a szétbocsátott katonák egyetlen vágya még. Egyik szomorúan és hallgatagon, másik jókedvűen, hetykén, a Mállott nélkülözésekkel büszkélkedve, de mind haza akart menni. Ez a sóvárgás tartotta még fenn őket. Kevés volt közülük rosszkedvű. Keseregjenek az asszonyok és az öregek. Ők megtették, ami tőlük telt, verekedtek becsülettel. Nem tehetnek róla, hogy megverték őket. Így akarta a sors. Most aztán nincs más hátra, mint hogy szépen hazamenjenek, s szántsanak, vessenek tovább a földjükön a zászló alatt − amely ellen harcoltak.
Haza! Haza! Egyébről nem tudtak beszélni. Nem emlegették a csatákat, a sebeiket, a fogságot, a jövőt. Később majd erre is rákerül a sor. Gondolatban újra és újra végigélnek majd mindent, beszélnek gyermekeiknek és unokáiknak a seregről, a háborúról, a menetelésekről, a sebekről. De most nem. Most nem. Némelyik fél karral jött, más fél szemmel, sok hozott a testén sebhelyeket, melyek sajogni fognak időváltozáskor, ha hetven évet élnek is még, de ez most mind semmi. Majd később...
öreg és fiatal, fecsegő és hallgatag katonák özönlöttek át Tarán egymás után, gazdag ültetvényesek, arisztokrata családokból valók és nyomorúságos crackerek.
Valamennyinek volt egy közös vonása: tetvesek voltak, és vérhasban szenvedtek. A konföderációs katona annyira megszokta és természetesnek vette ezt az állapotot, hogy fel sem vette, és nyugodtan vakarózott nők jelenlétében is. Ami pedig a vérhast − vagy ahogyan a nők finomkodva mondták: véres folyást − illeti, az úgy látszik, nem kímélt a közkatonától a tábornokig senkit. Négyévi majdnem-éhhalál, négyévi fejadag romlott, be nem érett vagy megférgesedett nyersanyagból, súlyos következményekkel járt, és valahány katona elvonult Tarán, mind vagy lábadozóban volt, vagy súlyosan szenvedett ettől a betegségtől.
− Nincs egyetlen egészséges ember az egész konföderációs hadseregben − állapította meg Mammy sötéten, miközben izzadt a tűz felett, mert szüntelenül valami orvosságot főzött eperfagyökérből, ami Ellen csalhatatlan orvossága volt ez ellen a betegség ellen. − Úgy nézem, nem a jenkik győzték le a hadseregünket. A saját beleik tették tönkre a katonákat. Ki tudna harcolni, mikor belül tele van vízzel és vérrel?
Akár akarták, akár nem, Mammy nem sokat kérdezősködött, mindet megitatta a maga italával és nem kérdezte, milyen állapotban vannak a beleik. Ők pedig, akár tetszett, akár nem, alig-alig ellenkezve itták meg. Arcuk nem sokat árult el, s alighanem távoli helyek?egy-egy fekete dajkaarca jutott ilyenkor eszükbe, és egy-egy ellenkezést nem tűrő fekete kéz, amint az orvosságot tartja az ajkuk elé.
A „bandát” illetőleg Mammy kérlelhetetlenül szigorú volt. Egyetlen tetves katona sem tehette be a lábát Tarára. Elcipelte őket a sűrű bokrok közé, leszedte róluk az egyenruhát, nagy tálban vizet és lúgos szappant adott nekik, hogy megmosakodjanak, és adott nekik lepedőket, törülközőket, hogy eltakarják meztelenségüket, míg ki nem főzi ruháikat egy erre a célra felállított nagy szánban. Hiába tiltakoztak ellene a lányok, hiába mondták, hogy ez megalázó a katonákra. Mammy azt felelte, hogy a lányok még szégyenletesebbnek tartanák, ha egyszer felfedeznék, hogy ők maguk tetvesek.
Mikor egyre sűrűbben kezdtek jönni, majdnem naponként, Mammy tiltakozott az ellen, hogy a vendégszobákban szállásolják el őket. Mindig félt, hogy akármennyire vigyáz, egy-egy féreg befurakszik hozzájuk. Scarlett, hogy ne kelljen állandóan vitáznia, a nappalit nevezte ki hálóteremnek, s ott terítették szét a nagy puha szőnyeget. Mammy ezt is hangos jajszóval panaszolta. Szentségtörésnek érezte, hogy a piszkos katonákat Ellen szőnyegén engedjék aludni, de Scarlett ebben az egyben szilárd maradt. Valahol aludniuk kell a katonáknak. S hónapokon s hónapokon át aludtak rajta, néha kevesen, néha sokan. A szép bársonyszőnyegen hamarosan meglátszott a használat nyoma, kopott lett, foltos, néhol ki is rongyolódott. Volt katona, aki sarkantyústul hevert le rá.
Minden egyes érkezőtől megkérdezték, nem tud-e Ashley-ről valamit. Suellen pedig Kennedyt tudakolta. De egyik sem tudott semmit.
Minden újabb csalódás után közrefogták Melanie-t a többiek, és próbálták bátorítani. Ashley nem halt meg a fogolytáborban! Ha meghalt volna, csak lett volna annyi becsület valamelyik jenki lelkészben, hogy megírja. Persze hogy megjön. Szörnyű messzeségben van az a fogolytábor... Még vonaton is hány napba telik, míg ideér az ember. És Ashley is bizonyosan gyalog jön, mint a többi... Hogy miért nem írt? Drágám, hiszen tudod, milyen megbízhatatlan mostanában a posta. Még ott is hány levél elvész, ahol már kijavították az utakat, és rendesen jár a vasút. Micsoda? Hogy talán... hogy talán, mikor hazafelé jött, útközben lett beteg, és meghalt valahol? Ugyan, Melanie! Nem gondolod, hogy a jenki asszonyok közül az, aki ápolta, megírta volna neked?... Nem, nem, hidd el, Melly, azok sem vadállatok, azoknak is van szívük.
− Igen, igen, vannak rendes jenki nők is − folytatta aztán. − Igenis, vannak. Az Isten se teremthetett egy egész nemzetet úgy, hogy egyetlen rendes nő ne legyen közöttük.
De csak úgy mondta. Nem hitte. Amikor a többiek is vigasztalni igyekeztek ezzel Melanie-t, és az egyik emlékeztette Scarlettet, hogy Saratogában találkoztak egy rendes jenki asszonnyal, akkor kirobbant:
− Rendes az ördög. Azt kérdezte tőlem, hány vérebünk van arra, hogy velük hajszoljuk a négereinket? Igaza van Mellynek. Ha visszagondolok, mégis azt kell mondanom, sohasem láttam egyetlen rendes jenkit, se nőben, se férfiban. De ne sírj, Melly, Ashley haza fog jönni. Hosszú az út, és lehet, hogy... nincs cipője sem...
Arra a gondolatra, hogy Ashley mezítláb vándorol, sírni tudott volna. Azt nem bánta, ha más katona mezítláb vagy rongyba, letépett szőnyegdarabba bugyolált lábbal sántikál, de szörnyűnek találta a gondolatot, hogy esetleg Ashley is így járja végig az országutat. Pompás paripán kellene jönnie, finom ruhában, ragyogó csizmával a lábán, tollal a kalapján. Valósággal lealázónak találta még a gondolatot is, hogy Ashley ugyanúgy vándorol, mint a többi katona.
Egy csöndes júniusi délután az egész háznép összegyűlt a hátsó udvarban. Mohón figyelték Porkot, amint ja legelső, félig érett görögdinnyét vágta fel. Egyszerre lódobogást hallottak a feljáró felől. Prissy álmosan baktatott a főajtó felé, mert odaküldtek, hogy nézze meg, ki jön. A többiek ezalatt izgatottan vitatkoztak, dugják-e el a dinnyét, vagy tálalják fel vacsorára, ha megint valami katona érkezik.
Melly és Carreen úgy vélték, hogy a katona is kapjon belőle. De Scarlett, akinek Suellen és Mammy állt a háta mögött, dühösen sziszegte oda Porknak, hogy tüntesse el azonnal.
− Ne legyetek már olyan buták! − förmedt Melly re és Carreenre. − Nekünk is alig jut egy-egy harapásnyi belőle, mi az két-három kiéhezett katonának? Akkor mi még csak meg sem kóstolhatjuk!
Pork még ott állt, és tétován szorította magához az apró dinnyécskét. Egyszerre hallották, hogy Prissy kiabál odakint.
− Jaj, jaj! Scarlett asszonyság! Melly asszonyság! Tessék jönni!
− Ki az? − kiáltotta Scarlett. Felugrott a lépcsőről, ahol ült, és rohant végig a folyosón. A többi a sarkában volt.
„Ashley − gondolta lihegve. − Ó, talán Ashley...”
− Peter bácsi van itt! − visongatta Prissy. − Pittypat kisasszony Petere!
Mind kiszaladtak a verandára, s meglátták Pittypat néni házának vén, szürke fejű zsarnokát, amint nagy méltósággal kászálódik le egy kurta farkú, girhes lóról, Széles, fekete arcán a szokott méltóságteljes komolyság és kenetesség mellett öröm is volt, aminek eredményeképpen homloka, mint mindig, ráncokba volt húzva, de a szája nyitva állt, mint valami fogatlan, jókedvű vén kutyáé.
Mindenki elébe futott, hogy kezet szorítson vele, fehérek is, feketék is. Egyszerre kiabáltak mindenfélét. De Melly hangja hallatszott legtisztábban:
− Csak nem beteg a néni?
− Nem, hála istennek! − mondta Peter, de mindjárt utána becsukta a száját, és szigorúan nézett először Mellyre, aztán Scarlettre, úgyhogy egyszerre bántani kezdte őket a lelkiismeret, csak azt nem tudták, miért. − Hanem, mondhatom, majdnem a szíve szakadt meg amiatt, hogy mit műveltek vele az asszonyságok, de még nekem is.
− Mit? Hogyhogy? Hiszen...
− Csak ne is kezdjék a mentegetőzést. Úgyis hiába. Nem írt a kisasszony, hogy tessék hazajönni? Nem láttam-e a magam szemével is, mennyi levelet írt szegény? És hozzá sírt és sírt, és az asszonyságok mindig csak azt írták vissza, hogy e miatt a rongyos föld miatt nem jöhetnek...
− De Peter bácsi...
− Hogyan lehetnek olyan szívtelenek az asszonyságok, hogy ott hagyják Pittypat kisasszonyt egymagában? Mikor tudják, hogy fél mindig! Sohasem szeretett egyedül lenni, és úgy reszket még a lába is abban a kicsi cipőjében, mint a kocsonya, amióta visszajöttünk Macon-ból. Megmondta nekem, hogy mondjam csak meg nyíltan, hogy ő nem tudja megérteni, mivel szolgált rá arra, hogy ilyen szívtelenül elhagyják a szükség napjaiban.
− Most aztán elég! − kiáltotta Mammy, mert már azért is dühös volt, hogy Peter bácsi rongyos földnek mondta Tarát. Mit tud az ilyen buta városi néger arról, mi a különbség holmi rongyos föld meg egy úri ültetvény között? − Most aztán elég! Talán nekünk nincs szükségünk Scarlett asszonyságra meg Melly asszonyságra? Talán mi nem szenvedünk szükséget? Ott van Pittypat kisasszonynak a bátyja, hívja el őt, ha nem akar egyedül maradni.
Peter bácsi megsemmisítő pillantást vetett feléje.
− Semmi dolgunk nem volt Henry úrral már hosszú esztendők óta, és most már öregek vagyunk ahhoz, hogy elkezdjük − jelentette ki méltósággal. Aztán visszafordult a fiatalasszonyokhoz, akik alig tudták lenyelni a mosolygásukat. − Mondhatom, az asszonyságok nagyon szégyellhetik magukat, hogy így otthagyták Pittypat kisasszonyt, mikor olyan egyedül van, és Atlantában csak úgy hemzseg a jenki katona meg a felszabadított nigger.
Scarlett és Melly mostanáig csak hallgatták a szidást, amíg bírták komolysággal, de az a gondolat, hogy Pittypat néni Petert küldte értük, egyszerre megkacagtatta őket. Egymás vállába kapaszkodtak, úgy nevettek. Belefájdult még az oldaluk is. Pork, Dilcey meg Mammy persze mély torokhangon velük együtt kacagott. Suellen és Carreen kuncogtak, sőt még Gerald arcán is megjelent egy tétova mosoly. Mindenki nevetett, csak Peter nem. Ő felháborodva állt hol az egyik, hol a másik nagy, lapos talpára.
− Mi baj, öreg nigger? − kérdezte tőle vigyorogva Mammy. − Olyan vén vagy már, hogy nem tudsz magad vigyázni a kisasszonyodra? He?
Peter egyre mérgesebb lett.
− Még hogy én vén vagyok? Én? Hát még mit nem? Tudok én még vigyázni a kisasszonyra, mint azelőtt. Nem én vittem át Maconba, amikor menekülni kellett? És nem én hoztam vissza, mikor Maconba jöttek a jenkik? Nem cipeltem még az ezüstöt is vele együtt? Arról beszélek, hogy néz ez ki.
− Mi hogy néz ki?
− Az, hogy hagyják, hogy Pittypat kisasszony egyedül éljen. Az emberek botránkozva beszélnek hölgyekéről, akik leány létükre egyedül élnek − magyarázta Peter, és nyilvánvaló volt, hogy számára Pittypat még mindig az a csinos, tizenhat esztendős lány, akit óvni kell a világ nyelvétől. − Nem akarom megengedni, hogy az emberek megszólják... És én azt sem engedtem meg, hogy lakótársat vegyen oda. Megmondtam neki, addig senki sem jöhet oda, míg a maga húsából és véréből való hozzátartozói élnek. Ezt mondtam. Most pedig maguk, akik egy húsból és vérből vannak vele, megtagadják őt. Pitty kisasszony csak egy gyermek...
Erre Scarlett és Melly még jobban hahotáztak, és lerogytak a lépcsőre. Végre Melly megtörölte a szemét.
− Szegény Peter bácsi! Bánt, hogy így nevettem. Igazán nem teszem többet. Na! Már egészen komoly vagyok. Ne haragudj, Peter bácsi, de Scarlett meg én most nem mehetünk Atlantába. Majd talán szeptemberben, ha készen vagyunk a gyapotszedéssel, átmegyek. És mondd csak, Pittypat néni csak azért küldött ide téged ezen a girhes gebén, hogy leszidj bennünket, vagy hogy hazacipelj?
Erre a kérdésre az öreg Peternek egyszerre leesett az álla, és ijedten pillantott maga köré.
− Jaj, Melly asszonyság, látom már, hogy csakugyan buta vén nigger vagyok. Tisztára elfelejtettem, miért küldtek. Pedig hát fontos dolog nagyon. Levelet hoztam az asszonyságnak. A kisasszony nem merte postára bízni, sem senki másra, csak rám, és...
− Levelet?... Nekem?... Kitől?...
− Hát tetszik tudni, az úgy volt. A kisasszony azt mondta, hogy szép kíméletesen mondjam meg az asszonyságnak, hogy...
Melly lassan felállt a lépcsőről, kezét a szívére szorítva.
− Ashley... Ashley... meghalt...
− Nem! Nem! − kiabálta Peter, és lázasan kapkodott egyik rongyos zsebétől a másikhoz. − Él! Éppen ő írta a levelet! Jön haza... Jaj, jaj, fogd meg már szegénykét, Mammy! Várj, majd én beviszem...
− Hozzá ne nyúlj, te vén, bolond! − mennydörögte Mammy, és a két karjával emelte magához Melly eszméletlen könnyű testét. − Te fekete majom! Nem mondták, hogy tapintatosan mondd meg? Pork, fogd meg az asszonyság lábát! Carreen kisasszony, a fejénél segítsen. Úgy. Fektessük le szépen a nappaliban.
Zsivaj, futkosás keletkezett körös-körül. Mindenki ott tett-vett Melanie mellett, egyik jajgatott, másik párnáért, vízért szaladt, csak Scarlett nem. Egy pillanatra egyedül maradt az öreg Peterrel a verandalépcső előtt. Úgy állt a helyén, mintha gyökeret vert volna a lába, s csak bámult az öreg négerre, aki bátortalanul tartotta a levelet a kezében. Vén fekete arca olyan volt, mint a gyermeké, aki rossz fát tett a tűzre, és az anyja leszidja.
Scarlett hallotta, hogy a lelkében egy hang zengőn kiáltja: él! él! − de nem érzett semmit. Tompa, kábult aggyal, mozdulatlanul meredt maga elé. Aztán az öreg Peter panaszos, siránkozó hangja jött valahonnan messziről:
− Maconba hozta el a levelet egy rokonuk, Willie Burr úrfi, merthogy ő éppen abban a fogolytáborban volt, ahol Ashley úr, de Willie úrfinak lova volt, hát hamarább ért haza. Ashley úr gyalogol, és...
Scarlett elkapta a levelet a kezéből. Mellynek volt címezve, Pittypat néni írásával, de ez egy pillanatra sem okozott neki lelkifurdalást. Feltépte. A néni hozzámellékelt cédulája a földre esett. A borítékban egy darab gyűrött, nagyon piszkos papír volt, látszott rajta, hogy heteken át feküdt valami mocskos kabátzsebben. A széle beszakadozott. Tetején Ashley írásával a cím:

Mrs. George Ashley Wilkes Atlantában, vagy a Tizenkét Tölgy ültetvényen
(Jonesborói kerület)

Scarlett kibontotta:

Szerelmem! Jövök vissza hozzád ...

Könnyek csorogtak végig az arcán, úgyhogy nem bírta tovább olvasni. Szíve majd kiugrott az örömtől. Szédült, édes boldogság borította el. Magához szorította a levelet, felrohant a verandalépcsőn, végigfutott a folyosón. Elszaladt a nappali mellett, ahol a többiek egymás sarkára lépve buzgólkodtak Melanie körül, be az anyja kis irodájába. Kulcsra zárta az ajtót, s a recsegő vén pamlagra vetette magát. Ott sírt és nevetett, és a levelet csókolta.
− Szerelmem − suttogta −, jövök vissza hozzád...

 

A józan ész azt mondta nekik, hogy hacsak Ashley-nek szárnya nem nőtt, hetek vagy talán hónapok telnek bele, míg megérkezik Illinoisból Georgiába. De a szívük vadul megdobbant, valahányszor rongyos, fáradt katona közeledett ezekben a napokban Tara felé. Akármelyik szakállas madárijesztőről kisülhet, hogy Ashley. És ha nem is ő, talán tud valamit róla, talán találkozott vele, vagy levelet hoz tőle. Az egész háznép: fehér, fekete egyképpen, lélekszakadva rohant ki ilyenkor az ajtóhoz. Otthagyták a legelőn a tehenet, a földeken a munkát, a fűrészbakon a tűzifát. Mióta Ashley levele megérkezett, a munka megállott. Senki sem akart távol lenni a háztól, amikor Ashley megérkezik. Scarlett legkevésbé. És nem kívánhatta a többiektől, hogy szorgalmasabban végezzék a munkájukat, mikor ő is elhanyagolta az övét.
De amint a hetek múltak és múltak egymás után, és sem Ashley nem jött, sem hír nem érkezett róla, Tara lassan megnyugodott, s ment minden úgy, mint rég. Scarlett szívébe titkos félelem lopózott. Hátha valami baja történt útközben? Talán legyengülten vagy betegen indult el a fogolytáborból. Egy fillér nélkül kell végiggyalogolnia olyan országon, ahol gyűlölik a délieket. Ó, ha legalább tudta volna, merre jár, hogy pénzt küldhetett volna neki, elküldte volna szívesen az utolsó fillérjét is, és hagyta volna a családját éhezni, csak ő jöhetett volna haza vonaton... gyorsan...
„Szerelmem, jövök vissza hozzád...”
Első boldogságában, mikor először olvasta ezt a néhány szót, nem is gondolt rá, hogy nem neki szól a levél. Úgy értelmezte, hogy Ashley hozzá jön vissza. Most már tudta, hogy Ashley Melanie-nek írta ezt. Melanie-hez jön vissza, aki néha boldogságában csengő hangon énekelve járkált a házban. Scarlett keserűen töprengett rajta, miért is nem pusztult el Melanie, mikor Atlantában a gyermekét olyan nehezen hozta világra. Ez mindent olyan egyszerűvé tett volna. Bizonyos idő után szépen feleségül mehetett volna Ashleyhez, és jó anyja lett volna Melanie gyermekének.
És a katonák jöttek, még egyre jöttek, hol egyesével, hol párosával, hol csapatostul, és éhes volt mind. Scarlett néha kétségbeesetten gondolta, hogy a sáskajárás sem lenne nagyobb csapás. Átkozta magában a vendégszeretet parancsát, a régi szokást, amely nem engedte, hogy a hajléktalan vándort, akár szegény, akár gazdag valaki, továbbengedjék éjszakai pihenés nélkül, vacsora nélkül, udvarias kiszolgálás nélkül. Tudta jól, hogy az ilyen nagylelkűségek kora lejárt, de a háznép nem tudta, és nem akarta tudni. És a katonák sem... mindeniket úgy fogadták, mintha rég várt vendég lett volna.
Amint egyre véghetetlenebb sorokban jöttek, mind keményebb lett a szíve. Felették az ennivalót, amit az övéinek gyűjtött. Felették a zöldségfélét, amit sajgó, hajladozó háttal maga öntözgetett, gyomlált a kertben.
Felették azt, amiért véghetetlen mérföldeket lovagolt la forró napon, hogy drága pénzen megvásárolja. Olyan nehéz volt ennivalót kapni, és a megölt jenki tárcájában fogytán volt a pénz. Már csak két zöld hasú bankó ι és két arany lapult meg benne. Miért tömje ezt a hordát? A háborúnak vége. Nem érheti őket veszedelem.
Kiadta Porknak a rendeletet, hogy ha katonák vannak itt, takarékosan kell bánni az ebéddel és a vacsorával. Ez a módszer be is vált, míg csak észre nem vette, hogy Melanie, aki soha nem volt valami erős, különösen mióta a kis Beau megszületett, titokban rávette Porkot, hogy az ő tányérjára csak nagyon keveset tegyen, s a többit adja a katonáknak.
− Ezt nem tűröm, Melanie! − förmedt rá. − Még mindig nem vagy egészséges, és ha nem eszel eleget, egészen legyengülsz. Akkor aztán ágyba kell feküdnöd, s a sok munka mellett még ápolhatunk is. Hagyd azokat a katonákat! Egy kis éhezés már nem árt nekik.
− Megszokták. Négy éven át talán egyszer sem laktak jól. Melanie hozzáfordult könyörgő, szelíd szemével.
− Ó, Scarlett, ne szidj érte! Engedd, hogy megtegyem! Nem tudod, milyen könnyebbség ez számomra. Valahányszor egy ilyen szegény katonának odaadom a részemet, arra gondolok, hogy valahol az országút mentén, északon, talán éppen most adja oda egy jenki asszony az én Ashleymnek az ebédje felét, és segít rajta, hogy hazajöhessen hozzám.
„Az én Ashleymnek...”
„Szerelmem, jövök vissza hozzád...”
Scarlett szó nélkül fordult el. Melanie észrevette ezután, hogy nincs kevesebb ennivaló az asztalon, ha katonák esznek náluk. De Scarlett most is felpanaszolt magában minden harapást, amit idegen kapott.
Ha valamelyik katona olyan beteg volt, hogy nem bírt továbbmenni, Scarlett ágyba fektette, bár nem szívesen. Minden beteg egy embert jelentett, akit ápolni kell otthon, és egy embert, aki nem segíthet a sövényt fonni, ásni, gyomlálni, a földeken dolgozni. Egy fiatal fiút − arcán most kezdett ütközni a szőke bajusz és szakáll − eszméletlenül, a vállán lógatva hozott Tarára valami lovaskatona, aki Fayetteville-be igyekezett. Ott találta az útszélen szegényt. A lányok úgy gondolták, hogy valamelyik kadétiskolából kerülhetett a háborúba, de az igazat sohasem tudhatták meg róla, mert meghalt, anélkül hogy magához tért volna, és a zsebében nem találtak semmi igazoló iratot.
Csinos arcú fiatal fiú volt, láthatóan úricsaládból való. Valahol délen ki tudja hányszor szaladt ki az anyja a kapuba, nézni, nem jön-e még... Éppen mint ahogyan Melanie leste, dobogó reménységgel a szívében, Ashley érkezését. Eltemették a kis katonát a családi temetőbe. a három kis O'Hara fiú mellé, és Melanie keservesen sírt, mialatt Pork beföldelte. Arra gondolt, vajon nem tették-e ugyanezt Ashleyvel is valami idegen családban.
Will Benteen is úgy került hozzájuk, mint a névtelen fiú, egy katona nyergén keresztbe fektetve. Willnek tüdőgyulladása volt, és mialatt ágyat vetettek neki, bizonyosra vették, hogy hamarosan ő is odakerül a kis katona mellé, a temetőbe.
Arca a dél-georgiai crackerek malária gyötörte arca volt, haja vörösesszőke, szeme halványkék, és még a lázálomban is szelíd és nyugalmas tekintetű. Egyik lába térdből le volt vágva, és a csonkhoz egy alig-alig legyalult, esztergályozott falábat illesztettek. Láthatóan cracker volt, ahogyan az eltemetett fiún meglátszott, hogy egy ültetvényes fia lehetett. De hogy miből állapították meg, azt nem tudták volna megmondani a lányok. Annyi bizonyos, hogy Will sem volt sem piszkosabb, sem bozontosabb, sem tetvesebb, mint a finom urak, akik eddig Tarára érkeztek. A nyelv, amelyen lázálmában szólott, alig volt nyelvtanilag rosszabb, mint ahogyan a Tarleton ikrek beszéltek. De ösztönösen megérezték, ahogyan a telivér lovat meg tudták különböztetni a többitől, hogy ez az ember nem az ő osztályukhoz tartozik. Ez a felismerés azonban nem gátolta őket abban, hogy mindent elkövessenek megmentésére.
A hosszú fogság egy jenki fogolytáborban meg a véghetetlen út, amelyet kezdetleges falábával megtett, elvették erejét, és nemigen maradt, amivel legyőzze a betegséget. Napokon át nyögve és hánykolódva vergődött az ágyán, és átélte a csatákat és keserves nélkülözéseket. De egyszer sem emlegette a hozzátartozóit, anyját, húgát, feleségét vagy kedvesét. Ez aggasztotta Carreent.
− Csak van valakije mindenkinek − mondta. − Ez a szegény ember pedig olyan, mintha nem tartozna senkihez az egész világon.
De akármilyen sovány volt is, úgy látszik, szívós szervezete lehetett, mert a jó ápolás megmentette. Egy szép napon felnyitotta világoskék szemét, most már egészen értelmes tekintettel, és ránézett Carreenre, aki ott ült mellette, s az olvasóját morzsolgatta. A reggeli napfény átsugárzott könnyű szőke haján.
− Akkor hát mégsem álmodtam, hogy itt van mellettem − mondta csöndes, tompa hangján. − Remélem, kisasszony, hogy nem terheltem a betegségemmel túlságosan.
Lassan, sokáig lábadozott. Csendesen feküdt napokon át, és nézett ki az ablakon a magnóliafákra. Igyekezett minél kevesebb alkalmatlanságot okozni. Carreen szívesen volt vele, mert oly csendes tudott lenni, és olyan nyugodt és türelmes volt. Ott üldögélt mellette néha hosszú forró délutánokon át, legyezgette, és egyik sem szólt egy szót sem.
Carreen egyáltalán keveset beszélt mostanában. Törékeny és halvány volt, mint valami tavaszi virág, de kitartóan, engedelmesen és szolgálatkészen dolgozott. Sokat imádkozott is. Ha Scarlett kopogás nélkül nyitott a szobájába, mindig ott találta rózsafüzérével kezében térdepelni az ágya előtt. Scarlettet bosszantotta ez. Úgy érezte, hogy most nincs idő imádkozni. Ha a Jóisten jónak látta, hogy ilyen büntetésekkel sújtsa őket, akkor bizonyosan nem kívánja, hogy imádkozzanak. Valahányszor Carreen imádkozott, ahelyett hogy délután aludt vagy foltozott volna, úgy érezte, hogy kivonja magát valamiből.
Ezt meg is mondta egyszer Will Benteennek, mikor a fiú már annyira jobban lett, hogy egy karosszékben üldögélt az ablaknál. És nagyon meglepődött, mikor Will ezt felelte nyugodt, fakó hangján:
− Hagyja őt, Scarlett asszonyság. Ez egy kicsit megvigasztalja.
− Megvigasztalja?
− Igen. Az édesanyjukért imádkozik meg... őérte.
− Ki az az ő?
A férfi meglepődés nélkül nézett rá homokszín pillái alól csöndes kék szemével. Semmi sem lepte meg, semmi sem tudta kihozni a sodrából. Lehet, hogy nagyon sok váratlan és ijesztő dolgot látott, s most már semmi sem izgatta fel. Azt sem találta különösnek, ha Scarlett nem tudja, mi van a húga lelkében. Ezt éppen olyan természetesnek vette, mint azt, hogy Carreen neki, az idegennek mondta el a titkát.
− Ki? Az a Brent, akit megöltek Gettysburgnál. Az udvarlója.
Scarlett csodálkozva nézte a sovány fiút, csontos, hanyagul tartott vállát, vöröses haját, csöndes, nyílt szemét. Lám, ez olyan dolgokat is tud róluk, amit ő nem tartott érdemesnek felderíteni. Ezért sóhajtozik hát a kis Carreen, s ezért imádkozik folyton? Majd kinövi. Sok lány felejti el lassan a vőlegényét, sok asszony a férjét... Ő is alig gondol már Charlesra. És ismert egy lányt Atlantában, aki háromszor ment férjhez egymás után a háború alatt, és még most is ugyancsak törődik a férfiakkal. Ezt is megmondta Willnek. De az csak a fejét rázta.
− Carreen kisasszony nem ilyen.
Will-lel jól el lehetett beszélgetni, mert keveset szólt, de okosan, és amellett hallgatni is megértően tudott. Scarlett neki panaszkodott a gondjairól, vele beszélte meg az ültetést, a kert átrendezését, a disznók hizlalását, a tehén dolgait, és Will jó tanácsokat tudott adni, mert volt valaha egy kis mocsári telepe Dél-Georgiában, és két rabszolgája is. Tudta, hogy a rabszolgái elmentek, a farmja elgyomosodott, és vígan nőnek rajta a fenyőcsemeték. Egyetlen rokona, testvérhúga, évekkel ezelőtt Texasba ment férjhez, azóta sem hallott róla semmit. Egészen egyedül állt a világban. De mintha ez mind nem bántotta volna túlságosan, mint ahogyan a lába miatt sem panaszkodott, amelyet otthagyott Virginiában. Igen, Will támasz volt Scarlett számára a nehéz napokban, mikor a négerek panaszkodtak a földmunka miatt, Suellen nyafogott és kényeskedett, Gerald pedig túlságosan gyakran kérdezősködött Ellen után. Willnek fel lehetett mondani mindent. Még azt is, hogy megölt egy jenki katonát. Nem rémüldözött, hanem csak annyit jegyzett meg:
− Jó munka volt!
Alkalomadtán a család minden tagja bement hozzá valami panaszával, még a legrátartibb Mammy is.
Mikor már járkálni is bírt, és ide-oda kopogott a házban, hozzáfogott, hogy kosarat fonjon faháncsból, és javítsa a bútorokat, amelyeket tönkretettek a jenkik. Ügyesen faragcsált, és Wade el nem mozdult az oldala mellől. Játékot is faragott neki, ezek voltak a kisfiú első játékai életében. Most, hogy Will a házban volt, mindenki nyugodtabban ment el hazulról, tudhatták, hogy vigyáz a gyermekekre. Olyan ügyesen tudott bánni velük, mint akár Mammy, és csak Melly tudta gyorsabban lecsendesíteni a fehér vagy fekete pólyást, ha valamelyik óbégatott.
− Nagyon jó volt hozzám, Scarlett asszonyság − mondta Will −, pedig hát vadidegen vagyok. Tudom, hogy sok bajt, munkát és gondot okoztam, s ha nem bánja, itt maradnék a háznál, és segítenék a munkában, amíg visszafizetek valamit. Egészen úgysem tudom visszafizetni a sok jóságot, mert az életéért hiába ad akármit az ember, nem elég.
Így aztán ottmaradt. És lassan, észrevétlenül, a terhek jó része átcsúszott Scarlett válláról Will Benteen széles, csontos vállára.
Szeptember volt, a gyapotszedés ideje. Will Benteen ott ült Scarlett lábánál, a főbejárat lépcsőjén, az őszi délután napsütésében, és fakó hangján arról beszélt, milyen rettenetesen sokba kerül a gyapot megmunkáltatása a Fayetteville közelében levő új tilolótelepen. De úgy hallotta, hogy egy negyedébe kerül csak az egész, ha valaki egy lovat és szekeret tudna kölcsönadni két hétre a telepesnek. Nem akart addig biztosat mondani neki, míg Scarlett-tel nem beszélt.
Scarlett rátekintett a csontos fiúra, amint ott ült a lépcsőn, a verandaoszlophoz támaszkodva, s egy szalmaszálat rágott. Mammy gyakran emlegette, hogy Willt a Jóisten küldte nekik segítőül, és Scarlett el-elgondolkozott, mit csináltak volna nélküle az utóbbi hónapok alatt. Sohasem tett úgy, mintha valami szerepe volna köztük, mindig keveset beszélt, és csöndes volt, de mindenkiről tudott mindent, és segített, ahol módja volt rá. Csöndesen, türelmesen, nyugodtan intézte a dolgát. Egy lábbal is jobb munkás volt, mint Pork kettővel. És, ami Scarlett szemében még a munkánál is többet jelentett, Pork is szívesebben dolgozott, mióta ő biztatta. Mikor a tehén kólikát kapott, s a lónak valami titokzatos betegsége támadt, Will éjszakákon át ült az állatok mellett, és megmentette mind a kettőt. Ravasz és ügyes üzletember volt, és jól tudott vásárolni. Néha elindult hazulról egykét kosár almával, édes yamgyökérrel meg mindenféle zöldséggel, és magot, ruhára való szövetet, lisztet meg ezerféle egyéb szükséges dolgot hozott haza. Scarlett belátta, hogy ő nem tudott volna a portékáért ennyit kapni.
Lassan egészen családtagnak kezdték számítani, és Gerald szobájának kis benyílójában állt az ágya.
Scarlett arra gondolt néha, hogyha Carreennek annyi esze lenne, mint egy egérnek, láthatná, mennyire oda van érte Will. Scarlett igaz hálát tudott volna érezni Will iránt, ha Carreen kezét megkéri tőle. Természetes, hogy a háború előtt nem lett volna Valami kívánatos rokon. Nem volt ültetvényes családból való, ha nem is tartozott a fehér koldusnépséghez sem. Egyszerű telepes volt, cracker, kisfarmer, nem túlságosan sok iskolát járhatott, és nem oktatták ki magasabb műveltségre. Olyan ügyesen nem tudott bókolni, mint valaha az O'Hara kisasszonyok lovagjai. Scarlett gondolkozott rajta, úriembernek lehetne-e mondani egyáltalán, és úgy döntött, hogy nemigen. De Melanie hevesen védte, és kijelentette, hogy akinek olyan jó szíve van, és aki annyira megértő, az csak úri származású lehet. Scarlett tudta, hogy Ellen elájulna a gondolatra, hogy ilyen ember legyen egyik lányának a férje. De hová lettek Ellen, tanításai... Kevés a férfi, a lányoknak férjhez kell menniük valakihez, és Tarán férfira van szükség.
De Carreen egyre többet térdelt az imakönyve előtt, és egyre jobban elszakadt minden földi gondolattól. Olyan gyöngéd szeretettel bánt Will-lel, mintha a bátyja lenne, és körülbelül annyira nézte férfinak, mint Porkot. „Ha Carreenben lenne egy szemernyi hálaérzés irániam, hozzámenne feleségül, és nem engedné, hogy elmenjen innen − gondolta Scarlett mérgesen. − De ő csak sóhajtozik az után a buta fiú után, aki talán soha nem is gondolt komolyan arra, hogy elvegye.”
Scarlett egy kis gondolkozás után hozzájárult, hogy a kocsit és a lovat két hétre odaadják, bár ez azt jelentette, hogy ebben az időben nem mozdulhatnak el hazulról. Előre tudta, Suellen megint sopánkodni fog. Suellennek az volt a legkedvesebb mulatsága, hogy átmenjen Jonesboróba vagy Feyetteville-be Will-lel, mikor üzleti dologban járt. Ellátogatott ilyenkor a régi ismerősökhöz, akik nagy örömmel és megbecsüléssel fogadták, és rövid időre az előkelő O'Hara kisasszony volt megint.
„Kényes kisasszony két héten keresztül szépen itthon fog ülni” − gondolta Scarlett, és előre számolt a rosszkedvével és nyafogásával.
Később Melanie jött ki a verandára, kisfiával a karján. Leterített egy ócska takarót, és letette reá Beau-t, hogy mászkáljon egy kicsit.
Mióta Ashley levele megérkezett, Melanie hol édesen, szédülten boldog volt, hol reménytelenül kétségbeesett. De csak annál jobban lesoványodott, annál átlátszóbb lett. Panasz nélkül kivette minden munkából a részét, de nehezen bírta. Az öreg Fontaine doktor alaposan megvizsgálta egyszer. Kijelentette, hogy valami női baja van, és egyetértett dr. Meade-del, hogy nem lett volna szabad a kisfiút világra hoznia. Azt is megmondta őszintén, hogy ha még egy gyermeke lenne, az megölné.
− Amikor ma bent jártam a városban − mondta Will a nyugalmas beszélgetés közben −, találtam valamit, elég furcsát és különlegeset, ami talán érdekli a hölgyeket, ezért hazahoztam.
Nadrágja hátsó zsebében turkált, elővette kalikóból készült és fakéreggel megerősített pénztárcáját, amelyet Carreen készített számára, és abból kiszedett egy konföderációs bankjegyet.
− Nem vagyunk egy véleményen, ha azt hiszi Will, hogy a konföderációs bankjegy ritkaság − mondta Scarlett kurtán, mert a konföderációs pénznek a puszta látása is felingerelte. − Háromezer dollárunk van pillanatnyilag a papa fiókjában, és Mammy egyre nyaggat, hogy adjam oda neki, betapasztja vele a fal réseit, mert nagyon érzékeny a huzatra. Azt hiszem, oda is adom, legalább valami hasznát látjuk.
− A császár meghalt, csak por és hamu maradt utána − szavalta Melanie szomorú mosollyal. − Ne add oda, Scarlett. Tedd el Wade-nek, egykor majd büszke lesz rá.
− Én ugyan nem tudok semmit a halott császárról − mondta Will nyugodtan −, de amit Wade-ről mondott, azzal egyetértek. Ez a bankjegy azért mégis különlegesség. Egy verset írtak ennek a bankjegynek a hátára. Tudom, Scarlett kisasszony nem rajong a versekért, de ez az egy talán érdekli.
Megfordította a bankjegyet. A másik oldalra vastag barna papirost ragasztottak, erre írták a verset halványuló, otthon készült tintával. Will megreszelte a torkát, aztán lassan, böngészgetve az írást, olvasta:
− A címe: Sorok egy konföderációs bankjegy hátára.

Semmit sera képvisel se égen, se földön És elmerül a végtelen vizekbe, Egy letűnt nemzet egykor tett fogadalmaként Őrizd, barátom, s olykor vedd kezedbe.
Mutasd meg majd azoknak, akik meghallgatják
A történetet, mert hisz ez a papír mesél
Nekik szabadságról, mely már csak egy viharvert és
Letűnt nemzet honfiainak álmában él.

− Milyen szép, milyen megható! − kiáltotta Melanie. − Scarlett, ne add oda Mammynak. Ezek a bankjegyek nem egyszerű papirosok. Olyanok, mint a vers is mondja: egy letűnt nemzet egykor tett fogadalmai...
− Ugyan, Melly, ne légy olyan szentimentális. A papír papír, s úgyis kevés van itthon. Mammy örökösen panaszkodik, hogy a padlásra becsurog az eső és befúj a szél. Remélem, ha Wade megnő, tudok neki elég jenki bankót adni ezek helyett.
Will csöndesen játszott a kisfiúval, magához csalogatta Beau-t egy konföderációs bankóból hajtogatott legyezőcskével. Egyszerre feltekintett, a feljáró felé fordult, és megszólalt:
− Vendégünk lesz ebédre.
Scarlett is odanézett. A ciprusok között szakállas, toprongyos ember közeledett lassan. Megszokott látvány... A katona fáradt lehetett nagyon. Lehajtott fejjel vánszorgott, s alig húzta a lábát.
− Azt hittem, már nem jön több mostanában − mondta Scarlett összehúzott szemmel. − Remélem, nem lesz nagyon éhes.
− Ez éhes lesz − mondta Will. Melanie már fordult.
− Megmondom Dilceynek tegyen még egy tányért az asztalra, és szólok Mammynak, nehogy durván támadjon rá szegény emberre, mert a múltkor...
Olyan hirtelen hallgatott el, hogy Scarlett csodálkozva nézett fel rá. Melanie a torkához kapta keskeny kezét, mintha fájdalom gyötörné, és Scarlett láthatta, hogy lüktetnek fehér bőre alatt a kék erek: Arca még fehérebb lett, szelíd barna szeme kitágult.
„El fog ájulni” − gondolta Scarlett. Felugrott, és megkapta a karját.
De Melanie kitépte magát a kezéből és egy pillanat alatt lerohant a lépcsőn. Futott lefelé, repült, olyan könnyen, mint valami madárka. Fakó, ezerszer foltozott szoknyája libegett rajta, két karját kitárta... És most már Scarlett is tudta... tudta... Úgy érte ez a gondolat, mint valami ütés.
Hátratántorodott az oszlopig, mikor a közeledő férfi megállt, és felemelte bágyadt fejét, felnézett piszkosszőke szakállal benőtt arcával, lázasan fénylő szemével a házra, mintha egy lépést sem bírna tenni már. Szíve nagyot ütött, aztán elhallgatott, aztán újra vert néhányat... és Melly valami dadogó kiáltással vetette magát a piszkos katona karjába, aki lehajolt hozzá... Ekkor ő is futni akart. Két lépést tett lefelé a lépcsőn, mikor Will megfogta a ruháját, és megállította.
− Ne zavarja őket.
− Engedjen el! Nem hallja? Engedjen el! Hiszen ez Ashley!
De Will csak még erősebben fogta ruháját.
− Tudom. De utóvégre ő a felesége, nem?...
Egészen csöndesen mondta ezt. És Scarlett, amint tehetetlen haraggal küszködve, de egyben vad és boldog izgatottsággal a szívében, lenézett rá, megértést látott a szemében és... szánalmat.

 

 

 

Negyedik rész

 

31

Egy hideg januári délután, 1866-ban, Scarlett a kis irodában ült, és Pittypat néninek írt levelet. Tizedszer magyarázta el részletesen, miért lehetetlen, hogy akár ő, akár Melanie és Ashley visszamenjenek Atlantába. Kissé türelmetlenül firkált, mert nagyon jól tudta, hogy Pittypat néni úgysem fogja végigolvasni a levelet, csak a bevezetését nézi meg, s a következő héten újra jön majd a levél, hogy: „Félek egyedül ebben a házban!”
Fázott. Írás közben ráfújt a körmére, és megdörzsölgette a kezét, lábát is jobban bebugyolálta az ócska takaróba. Cipőjének a szó szoros értelmében alig volt már talpa, és szőnyegmaradékot dugott bele, hogy ne a harisnyáján járjon. Éppen úgy érezte a hideget, mintha mezítláb lett volna. Will aznap reggel bement Jonesboróba a lóval, hogy megpatkoltassa. Scarlett sötét, arccal nézett utána, és arra gondolt, hogy szép kis élet az, amikor a lovak patkóját megcsináltatják, de az emberek csupasz lábbal járnak, mint a kutya.
Újra felvette meggémberedett ujjaival a tollat, hogy befejezze végre a levelet, mikor meghallotta Will lépteit. Most jött be a hátsó ajtón. Messziről hallatszott falábának halk kopogása. Scarlett várt, bejön-e. Nem jött. Erre kiszólt, hogy jöjjön. Will belépett, füle vörös volt a hidegtől, vörös haja égnek állt, így nézett Scarlettre a küszöbről, szokott csöndes mosolyával.
− Na, asszonyság − kérdezte −, mennyi készpénz van a fiókban?
− Talán feleségül akar venni a pénzemért, Will? − kérdezte Scarlett, de alig mosolyodott el.
− Nem én, asszonyság. Csak tudni szeretném.
Scarlett rápillantott. Nem volt komoly az arca, viszont Will sohasem vágott másféle arcot. Mégis megérezte rajta, hogy baj van.
− Tíz dollárom van aranyban − mondta −, az utolsó, ami a jenki pénzéből maradt.
− Hát ez bizony nem elég.
− Mire?
− Az adóra − felelt Will. Odasántikált a kandallóhoz, lehajolt, és hidegtől vörös kezét odatartotta a lánghoz.
− Az adóra? − kérdezte elsápadva Scarlett. − De Will, hiszen mi már lefizettük az adót!
− Tudom. De a városban azt mondják, hogy nem fizettünk eleget. Ma hallottam Jonesboróban.
− Nem értem, Will. Miről van szó?
− Scarlett asszonyság, igazán nem szívesen terhelem ezekkel a dolgokkal, és rosszul esik, hogy még tetéznem kell a gondjait, de mit csináljunk? A hivatalban azt mondták, hogy sokkal több adó járna ezért az ültetvényért, mint amennyit fizetett ebben az évben. Úgy láttam, hogy az új becslésnél magasabbra értékelték Tarát, mint bármelyik más ültetvényt a környéken.
− De már csak nem követelhetik újra az adót, ha egyszer megfizettük?
− Látszik, hogy sohasem jár be a városba, és nem tudja, milyen más világ van mostanában. Nem is jó úriasszonynak ott járni, az bizonyos. De ha benn lett volna velem, láthatta volna azt a sok sehonnait és a republikánusokat meg a politikai jöttmenteket, kalandorokat, akik a szót viszik, és az ügyeket igazgatják. Belebolondulhat az ember. Aztán jönnek a felszabadított niggerek, és lelökik a fehér embert a gyalogjáróról az út sarába, és...
− De mi köze ennek a mi adónkhoz?
− Mindjárt arról kezdek beszélni, asszonyság. Valami okból ezek az alávaló gazemberek úgy felemelték Tara adóját, mintha ezer bálát termeltünk volna az idén. Mikor ezt megtudtam, kinyitottam kicsit a fülemet, és meghallgattam a pletykákat. Úgy hallottam, hogy valaki meg akarja venni Tarát árverésen, ezért emelik az adót, hogy az asszonyság meg ne tudja fizetni. Mindenki nagyon jól tudja, hogy nincs annyi pénze, hogy a külön kivetett adót kifizesse. Azt még nem tudom, ki az, aki szemet vetett Tarára. Azt hiszem, Hilton, az a kétes alak, aki feleségül vette Cathleen Calvertet, tudja, mert gyanúsan nevetett, mikor ki akartam kérdezni.
Will leült az ócska díványra, és fél lába csonkját dörzsölgette. Hidegben fájt ez a csonka láb, amellett a rossz faláb nem is nagyon illeszkedett rá, és nem is volt kényelmes. Scarlett vad ijedtséggel meredt rá. Olyan csöndesen és nyugodtan beszélt, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy... De hiszen a halálharangot kongatta meg Tara fölött! Elárverezik... Hová mennek akkor? És kié lenne Tara?.... Nem, ez elképzelhetetlen...
Annyira belemerült a munkába, hogy helyreállítsa Tarán a rendet, és minél többet csikarjon ki a földből, hogy fogalma sem volt róla, mi történik közben a világban. Most, hogy itt volt Will és Ashley, akik eljárhattak Jonesboróba vagy Fayetteville-be, ha valami hivatalos ügy akadt, ritkán mozdult ki az ültetvényről. S mint ahogyan süket füllel hallgatta az apja háborús beszélgetéseit valaha régen, éppen úgy nem figyelt mostanában a férfiak beszélgetéseire, ha vacsora után, az asztalnál, az új kormányzatra és az újjáépítésre terelődött a szó.
Hogyne, hogyne, hallott az árulókról, déliekről, akik egyszerre fordítottak egyet a köpönyegükön, és jenki zsoldba szegődtek, hallott a jenkikről is, akik elözönlötték Délt, akár a keselyűk a háború után, és minden földi vagyonuk elfért egy kofferben. Ezért koffereseknek is nevezték őket. Hallott egyet-mást a Felszabadítottak Irodájáról és a vele kapcsolatos kellemetlen tapasztalatokról is. Tudta, hogy a négereknek fejébe szállt a dicsőség, és sokan közülük igencsak arcátlanul viselkednek. Ezt azonban nemigen tudta elképzelni, mert életében nem látott még ilyen arcátlan négert.
De bizony volt sok minden, amit Will és Ashley szándékosan eltitkoltak előtte. A háborús borzalmakat az újjáépítés borzalmai követték, de a két férfi megállapodott abban, hogy ha otthon beszélgetnek a helyzetről, nem említik a legijesztőbb részleteket. Különben is, ha Scarlett nagy nehezen elszánta magát, hogy egyáltalán figyeljen rájuk, amit mondtak, az többnyire egyik fülén be, a másikon ki.
Ashley mondta egyszer, hogy a déli államokkal úgy bánnak, mintha leigázott provincia lenne. Meg hogy a győzők politikája az, hogy minél jobban elnyomják a veszteseket. Ez értelem nélküli üres szóbeszéd volt Scarlett számára. Politika. Férfiak dolga. Will egyszer kifakadt, hogy Észak nem akarja engedni, hogy Dél újra lábra állhasson. „Mi a csudának aggódnak ilyen ostobaságokon a férfiak?” − gondolta Scarlett ekkor. Őt ugyan nem verték meg a jenkik, és ő bizony lábra áll, és fütyül rájuk. Csak dolgozzon az ember, dolgozzon minden erejével, és ne törődjön azzal, mit csinál a jenki kormányzat. A fontos csak az, hogy végre vége van a háborúnak!
Scarlett nem ébredt rá, hogy minden megváltozott, és hogy a becsületes munkának nincs már értéke. Georgia még mindig a háborús törvényeket nyögte. A jenki katonák ott állomásoztak a kerületekben, a Felszabadítottak Irodája korlátlanul parancsolt, és olyan rendeleteket hozott, amelyek egyedül csak nekik feleltek meg.
Ez a hivatal ezrével ontotta a városokba a felszabadított rabszolgákat, mindenfelől, akiket elbódított az újvilág, és akik azt hitték, hogy most már örökké csak lustálkodhatnak. Az iroda munkanélküli segélyt adott nekik, eltartotta őket, és ezzel megmérgezte a gondolkodásukat gyógyíthatatlanul. Jonas Wilkerson, Gerald egykori felügyelője volt az iroda főnöke, helyettese pedig Hilton, Cathleen Calvert férje volt. Mind a kettő szorgalmasan terjesztette azt a hírt, hogy a déliek és a demokraták csak várnak az alkalomra, hogy a négereket visszakényszerítsék a rabszolgaságba, és a négerek egyedüli reménysége, hogy elkerüljék ezt a sorsot, ha minden fenntartás nélkül alárendelik magukat az iroda és a republikánus párt védelmének.
Wilkerson és Hilton még azt is mondta a négereknek, hogy ők éppen olyan értékes polgárai az államnak, mint a fehérek, semmi különbség nincs közöttük, és hamarosan törvényesíteni fogják a négerek és fehérek közötti házasságot, hamarosan felosztják a hajdani ültetvényeket, és minden néger kap negyven acre földet meg egy öszvért. Közben állandóan izgatták őket a déliek kegyetlenkedéseiről szóló mesékkel és adatokkal, úgyhogy itt Georgiában is, ahol pedig mindig a legszebb békesség uralkodott a rabszolgák és gazdáik között, és kegyetlenkedésekről soha senki nem hallott, egyre égőbb lett az osztály- és fajgyűlölet.
Az iroda intézkedéseinek a jenki katonaság fegyveres ereje szerzett érvényt, és karhatalommal intéztek el minden felmerült vitát. Könnyen lecsuktak valakit ebben az időben, elég volt, ha valaki az iroda működését bírálgatta. A katonai rendeletek mindenre kiterjedtek. Beleszóltak az iskoláztatásba, a kórházak dolgaiba, az egészségügyi intézkedésekbe, a kereskedelembe és mindenbe, még azt is megmondták, ki milyen gombot hordhat a ruháján. Wilkersonnak és Hiltonnak hatalmában volt, hogy beavatkozzanak Scarlett bármely ügyletébe, és rákényszerítsék a maguk szabta árat, bármit akart is eladni.
Szerencse, hogy Scarlett nagyon keveset érintkezett ezzel a két emberrel, mert Will rábeszélte, engedje őt a városba menni, s törődjön csak az ültetvénnyel. Szelíd, csöndes módján sok kellemetlen ügyet elintézett, és otthon nem is szólt a legtöbbről. Elbánt volna ő a kofferes kalandorokkal is és az adóval is, ha lehetett volna. De ezt már nem intézhette el egymaga. A külön kivetett adót és az alattomos tervet, amelyet Tara ellen szőttek, nem hallgathatta el Scarlett előtt egy pillanatig sem.
Scarlett villámló szemmel állt ott.
− Az isten verné meg őket! − kiáltotta. − Nem elég, hogy megvertek bennünket? Nem elég, hogy koldussá tettek? Most még ezeket a gazembereket is a nyakunkra szabadítják?
A háborúnak vége, békét kötöttek, de a jenkik még mindig szabadon kirabolhatják. Ezt csak most, ebben a percben értette meg Scarlett. Éhen halathatják, kikergethetik a saját házából. És ő, ostoba, azt hitte, hogy ha csak tavaszig ki bírja húzni, ha kitart tűzön-vízen keresztül, akkor minden rendbe jön. Ez a rettenetes hír, amit Will hozott, s ami egyesztendei kemény, keserves munka után érte, volt az utolsó csepp a pohárban.
− Ó, Will... és én azt hittem, hogyha vége lesz a háborúnak, nem lesz többé semmi bajunk!
Will felemelte széles, becsületes arcát, és belenézett a szemébe.
− Nem, asszonyom, a bajok még csak most kezdődnek igazán.
− Mennyi különadót kellene fizetnünk?
− Háromszáz dollárt.
Scarlett egy pillanatra egészen megnémult. Háromszáz dollár! Éppen így mondhattak volna hárommillió dollárt is.
− Akkor hát − tört ki aztán −, akkor hát szereznünk kell háromszáz dollárt valahol.
− Igen, asszonyság. Még a szivárványt és egy-két csillagot is hozzá.
− De Will! Nem tehetik, hogy eladják Tarát!
A férfi szelíd kék szemében gyűlölet és keserűség égett.
− Nem tehetik? De mennyire tehetik! És meg is fogják tenni! Ezek a kofferesek, kalandorok, sehonnaiak meg egyéb gazemberek mind szavazhatnak, és mi demokraták alig néhányan. A demokrata csak akkor szavazhat, ha 1865-ben nem volt kétezer dollárnál több vagyon a nevén. Így aztán kimaradtak olyan emberek, mint a papája, Tarleton úr, a Fontaine fiúk, hogy másokról ne is szóljak. Az sem szavazhat, aki ezredesi vagy még magasabb rangot kapott a háborúban, márpedig fogadok, hogy itt több volt az ezredes a háború végén, mint valamennyi többi államban együttvéve. És az sem szavazhat, akinek valami tisztsége volt a Konföderációban, így aztán kimaradnak a bírák és jegyzők is. Egyszóval a jenkik úgy intézték, hogy aki csak valami is volt, vagy valamit is ért, az nem szavazhat. Sem akiknek vagyonuk volt, sem akiknek iskolázottságuk volt, sem akiknek eszük volt. Látja, én szavazhatnék, ha letenném azt az átkozott esküt. Engem a kutya sem ismer. Nem volt vagyonom hatvanötben, és nem voltam ezredes, sem semmiféle nagyfejű. De én ugyan le nem teszem az esküjüket! Nem én! Ha a jenkik becsületes ellenfél módjára jártak volna el, és ha látnám, hogy tisztességes módon rendet akarnak teremteni, az más lenne. De így nem. Legfeljebb nem fogok szavazni. De persze az olyan semmirevalók, mint ez a Hilton, ő szavazhat, az olyan csirkefogók, mint Jonas Wilkerson és az olyan szegény fehér, mint ez a Slattery, azok igen. Azok szavaznak. És most ők intéznek mindent. És ha százszor jut az eszükbe, hogy különadót vetnek ki, százszor megtehetik. Éppen úgy, mint ahogyan akármelyik nigger nekimehet egy fehér embernek, és megölheti, anélkül hogy felakasztanák érte... − Itt szünetet tartott, mert visszaemlékezett arra a megdöbbentő esetre, mi történt egy magányos fehér asszonnyal egy elszigetelt farmon Love joy közelében. Erről Scarlett is hallott. − Igen. A niggerek akármit tehetnek, a katonák puskatussal állnak ott, nehogy egy hajuk szála meggörbüljön, és mi még csak nem is szavazhatunk!...
− Nem szavazhatunk! − kiáltotta Scarlett dühösen. − Fütyülök a szavazatokra! Mi a csodának kell ez, Will? Most az adóról van szó! Várjon... Mindenki tudja, milyen jó itt a föld. Vehetünk föl rá kölcsönt. Megfizetjük az adót.
− Asszonyság, én tudom, hogy van magához való esze, de néha úgy beszél, mint egy gyerek. Kinek van itt pénze, hogy kölcsönadhasson? Kinek másnak, mint a koffereseknek és az árulóknak? Azok meg már csak azért sem adnak, mert ők vetettek szemet Tarára.
− Ott a gyémánt fülbevaló, amit elvettem a jenkitől. Eladom.
− Kinek? Ki adhat ma pénzt érte? Az embereknek arra sincs pénzük, hogy szalonnát vegyenek, nem ékszert. Ha van tíz dollárja aranyban, ez több, mint amennyit a legtöbb hajdani gazdag ember tárcájában találhatna.
Újra csend lett. Scarlett úgy érezte, mintha szilárd kőfalba verné a fejét. Csak most már túl sok áttörhetetlen falba ütközött az idén.
− Mit szándékozik tenni?
− Még nem tudom − mondta Scarlett, és egyszerre úgy érezte, már szinte nem is bánja. Egyszerre nagyon fáradtnak érezte magát. Olyan fáradtnak, hogy fájt minden csontja. Minek dolgozzék, kínlódjon, minek őrölje fel az erejét? A végén mindig itt a fal, amely megállítja.
− Will, kérem, ne mondja meg a papának. Minek aggódna szegény.
− Nem mondom meg.
− Szólt már valakinek?
− Nem, egyenesen az asszonysághoz jöttem. „Igen − gondolta Scarlett −, mindenki hozzám jön a rossz hírekkel. Egyenesen hozzám. De már elég belőle.”
− Hol van Mr. Wilkes? Hátha ő ki tud valamit találni?
Will ránézett a szelíd szemével, és Scarlett érezte, mint aznap, mikor Ashley megérkezett, hogy mindent tud.
− Lenn van az alsó udvaron. Fát vág. De pénze neki sincs.
− Ha beszélni akarok vele, megtehetem, nem gondolja? − fortyant fel Scarlett. Felállt az asztal mellől, és lerúgta magáról a rongyos pokrócot.
Will nem sértődött meg, tovább dörzsölgette kezét a tűznél.
− Jó lesz, ha felveszi a kendőjét az asszonyság. Hideg van odakint.
De Scarlett kendő nélkül szaladt ki, mert a kendő odafenn volt a hálószobájában, és ő azonnal látni akarta Ashleyt, azonnal meg akarta osztani vele a gondját.
Milyen szerencse volna, ha most egyedül találná végre! Soha egyetlen szót sem válthatott még vele külön, mióta visszajött. Mindig ott ténfergett körülötte valaki, Melanie különösen. Fogta a kezét, simogatta a karját, hogy újra és újra meggyőződjön róla: itthon van a férje. Ez a boldog, kisajátító mozdulat mindig felébresztette Scarlettben azt a féltékeny ellenségeskedést, amely már-már elaludt a hosszú hónapok alatt. Akkor azt hitték, Ashley meg is halt talán. De most, hogy él... Elhatározta, hogy egyedül beszél vele. Ezúttal senki a világon meg nem akadályozhatja abban, hogy egyedül beszéljen Ashleyvel.
Szaladt az alsó udvar felé a mezítelen fák fekete ágai alatt. A lucskos gyom átnedvesítette a cipőjét. Már messziről hallotta a baltacsapások zaját, amint Ashley fát aprított a tönkön. Sok fa kellett. Tüzelésre is, meg a kerítés pótlására is,− amelyet a jenkik elégettek. Nehéz munka volt ez, de minden olyan hosszan tartó, nehéz munkával járt, hogy már belefáradt; fáradt, beteg volt mindentől, úgy érezte, meg kell bolondulni a sok gondtól. Ha legalább az ő férje lenne Ashley. Milyen édes lenne akkor most hozzásietni, vállára fektetni a fejét, sírni és elmondani, mi a baj, és kérni, segítsen, ahogy tud.
Megkerülte a gránátalmacsoportot − a csupasz gallyak fázva rázkódtak meg a hideg szélben. És ott állt Ashley, keze fejével törülgette a homlokát. Háziszőttes nadrágjának maradványa volt rajta, és Gerald egy ócska inge, amely jobb napokban valaha ünneplőnek számított: finom fodros ing volt. Kurta volt Ashleynek. Kabátját egy csonka ágra akasztotta, mert kimelegedett a munkában, és most a fejsze nyelére támaszkodva várt.
Amint ott látta Ashleyt rongyokban, fejszével a kezében, Scarlett szívében vadul kezdett égni a fájó szerelem. Az ő szép, előkelő, úri Ashleyje... nem, nem bírta rongyokban, durva munka mellett látni! A keze nem arra való, hogy feltörje a szerszám, a teste nem arra való, hogy dideregjen a rongyaiban. Isten arra teremtette, hogy szép nagy házban üljön előkelő emberek társaságában, zongorázzon és gyönyörű dolgokat írjon, ha nem is volt semmi értelmük.
El tudta viselni, hogy a saját gyermeke rizseszsákból készült ruhácskában didereg, hogy a testvérhúgai ócska, olcsó szőttesben járnak, amilyent a négerek hordtak azelőtt, nem bánta, ha Will féllábú rokkant létére is minden fizetés nélkül többet dolgozik, mint a legutolsó rabszolga, de Ashley... ó, Ashley más. Neki az nem való. Ő sokkal magasabb rendű... Inkább maga hasogatta volna a fát, mint hogy őt lássa dolgozni.
− Azt mondják, Lincoln is favágóként kezdte a pályafutását − fogadta Ashley mosolyogva Scarlettet. − Nem gondolod, hogy ilyen előkelő munka nem is való nekem?
Scarlett összehúzta a szemét. Ashley mindig ilyen könnyedén emlegette a nyomorúságukat. Pedig ez halálosan komoly dolog volt, és néha már bosszantották a férfi megjegyzései.
Sietve elmondta, milyen hírt hozott Will a városból, kurta, ijedt szavakkal, és mialatt beszélt, valami édes, langyos megnyugvást érzett. Ashley bizonyosan segít majd valahogy. Elhallgatott és várt. Ashley nem felelt egyelőre semmit, hanem, mert látta, hogy Scarlett kendő nélkül van és reszket a hidegtől, levette a saját kabátját a csonka ágról, és ráterítette a vállára.
− Nem gondolod, Ashley − mondta végre Scarlett −, hogy valahogyan meg kellene szerezni ezt a pénzt?
− Igen, igen − mondta Ashley −, de honnan?
− Éppen ezt kérdezem tőled − mondta bosszankodva Scarlett. A felszabadulás édes érzése eltűnt. Még ha nem is tud segíteni, miért nem mond legalább valamit? Legalább annyit mondana: − Sajnálom.
Ashley mosolygott.
− Mióta hazajöttem, egyetlen emberről hallottam, akinek pénze van − mondta. − Ez az egy ember pedig Rhett Butler.
Pittypat néni éppen múlt héten írta, hogy Rhett Butler visszajött Atlantába, díszes hintón jár, két gyönyörű lóval, és a zsebe tele van pénzzel. Hanem mindenki tudja, hogy nem becsületes úton jutott hozzá. A néninek az volt a véleménye − és ezzel sokan egyetértettek Atlantában −, hogy Butler valamiképpen rátette kezét a Konföderáció eltűnt titkos millióira.
− Ne beszélj nekem Rhett Butlerről! − mondta Scarlett. − Gyáva patkány. Arról beszélj, mi lesz velünk?
Ashley letette a fejszét. Valahová messzire nézett, í, olyan távolra, ahova Scarlett nem is tudta követni.
− Azt én is szeretném tudni, Scarlett. Nemcsak velünk itt Tarán, hanem mindnyájunkkal itt Délen.
Scarlett szeretett volna toppantani egyet mérgesen: ördög vigye a többieket! Most rólunk van szó! − de hallgatott. Mert újra azt a véghetetlen fáradtságot érezte, amit az előbb odafenn a házban. Látta már, hogy Ashleytől hiába vár segítséget.
− Hogyan, mi lesz velünk? − folytatta Ashley. − Semmi más, mint ami mindig történik, valahányszor egy civilizáció összeroskad és felbomlik. Azok, akiknek van eszük és bátorságuk, újra a felszínre evickélnek, azok, akiknek nincs, alámerülnek. Mindenesetre elég érdekes, ha nem is kellemes látvány, az ilyen Götterdämmerung.
− Micsoda?
− Istenek alkonya. Sajnos mi déliek amolyan félisteneknek képzeltük magunkat.
− Az ég áldjon meg, Ashley! Ne beszélj nekem ilyen ostobaságokat, mikor arról van szó, hogy ki akarják húzni a párnát a fejünk alól!
Kétségbeesett hangja felriasztotta a férfit álmodozásából. Visszatért a földre. Kezébe vette Scarlett agyondolgozott két kezét, és nézte feltört, sebes tenyerét.
− A legszebb kis kéz a világon − mondta, és megcsókolta könnyedén mind a kettőt. − Gyönyörű két kis kéz. Erős és tiszta. Minden seb vitézségi érem rajta, Scarlett. Minden ütődés bátorságot és önzetlenséget jelent. Érettünk lett ilyen a kezed, Scarlett, az apádért, a kisfiadért, Melanie-ért, a gyermekünkért, a négerekért; és értem is. Drágám, tudom, mit gondolsz most. Azt gondolod: itt áll ez az álmodozó bolond, és butaságokat mond nekem halott bálványokról, ahelyett hogy segítene, mikor élő emberek vannak veszedelemben. Nem igaz?
Scarlett csak bólintott, és azt kívánta, bár tartaná Ashley örökké kezében a kezét. De elengedte már.
− És azért jöttél hozzám, mert azt hitted, tudok rajtad segíteni. Nem tudok, Scarlett.
Keserű lett a tekintete, amint odanézett a baltára és a farakásra.
− Az otthonomnak vége. A pénzem, amit olyan biztosnak éreztem, hogy míg volt, meg sem tudtam becsülni, eltűnt. Nem találom helyemet az új világban, mert én abból a régi világból való vagyok. Nem tudok segíteni neked, Scarlett, legfeljebb azt tehetem meg, hogy amennyire tőlem telik, elvégzem az elém adott munkát. Ezzel azonban nem fogod tudni Tarát megtartani. Érzem én jól, milyen keserű ez az élet, mikor hónapok óta élünk a te kenyereden... Igen, Scarlett, a te kenyereden, a te könyörületedből. Soha nem tudom visszafizetni, amit értem és az enyéimért tettél. Mindennap jobban és jobban érzem, és mindennap jobban és jobban fáj. És mindennap jobban látom azt is, mennyire nem tudok megfelelni az új világ új követelményeinek. Átkozott természetem van, Scarlett. Visszaborzadok a valóságtól, rettenetes a szemébe néznem annak, ami van és ami változhatatlan. Érted, mit mondok?
Scarlett csak bólintott megint. Nem tudta volna pontosan megmondani, mit beszél Ashley, de csüggött minden szaván, és a szívébe zárta.
Először történt meg, hogy beszélt neki olyasmiről, ami gondolatait foglalkoztatta, eddig sohasem tette, mert túlságosan távol esett tőle. Most Scarlettet ez annyira izgalomba hozta, mintha valami új, rendkívüli felfedezésre jutott volna.
− Átok ez, Scarlett, ha valaki nem mer és nem tud mindennek a szemébe nézni. A háború előtt az élet sohasem volt elevenebb valóság a számomra, mint valami függönyre vetődő árnyék. Nem szeretem az élesen körvonalazott képeket. Jobban tetszik minden, ha kissé elmosódott, ködös...
Elhallgatott. Halovány mosoly volt az arcán, de megborzongott, mert a hideg szél meglibegtette a rongyokat rajta.
− Magyarán, Scarlett, gyáva vagyok.
Az, amit a függönyre hulló árnyékról meg az elmosódott körvonalakról mondott, nem sokat jelentett Scarlett szemében. De az utolsó szavakat megértette. Felnézett. Ez nem igaz. Ashley nem gyáva. Minden arcvonása, karcsú testének egész tartása bátor és egyeneslelkű ősökről beszélt, háborús kitüntetéseinek történetét pedig könyv nélkül tudta Scarlett.
− Miért mondasz ilyet? Ez hazugság. Felmászott volna valami gyáva ember az utolsó ágyúra Gettysburg-nál, és lelkesítette volna utolsó pillanatig az embereit? Ha gyáva lettél volna, írt volna a tábornok olyan levelet Melanie-nek rólad? És...
− Ez nem bátorság − mondta Ashley fáradtan. − A harc olyan, mint a pezsgő. Az ember fejébe száll. Minden bolond bátor lehet kint a csatatéren. Én másról beszélek, Scarlett. Az én gyávaságom sokkal veszedelmesebb és rosszabb, mintha megfutamodtam volna az első ágyúszótól.
Lassan, nehezen ejtette ki a szavakat, mintha fájna minden szó, amit kimond, mintha akarata ellenére tenne és szíve elszorulna attól, amit mond. Ha akárki más így beszélt volna, Scarlett álszerénységnek nyilvánította volna, kihívásnak, hogy dicsérjék azért, mert így tett, és erélyesen tiltakozott volna a dolgok ilyen beállítása ellen. De Ashleyn látszott, hogy komolyan gondolja, amit mond, és volt valami a tekintetében, ami meghökkentette az asszonyt, nem félelem, nem mentegetőzés, hanem mintha valami belső kényszer hajtaná, amelynek nem tud ellenállni. A hideg szél végigsöpört átnedvesedett bokáján, és Scarlett újból didergett, de nem annyira a széltől, mint inkább attól a rémülettől, amelyet szavai keltettek szívében.
− Mitől félsz hát, Ashley?
− Ô, megnevezhetetlen dolgoktól. Legfőképpen attól, hogy az élet csupa valóság legyen, csupa lapos, egyszerű, józan valóság... Bánt, hogy eltűnt minden szépség az életből. Azelőtt tökéletes volt az élet, békés, szimmetrikus, harmonikus, akár a görög művészet. Talán nem is volt ilyen az élet senki számára. Ma már tudom ezt. De nekem az élet a Tizenkét Tölgyön igazi szépség volt. Ehhez az élethez tartozom én. Most eltűnt... és nem találom helyemet. Félek. Tudom, hogy régebben sem az igazi életet éltem, álmodoztam, és árnyékok játékát figyeltem. Elkerültem mindazt, ami lármás volt, erős, vad, kemény, józan. Téged is megpróbáltalak kerülni, Scarlett. Te az élet voltál, az eleven élet, és én olyan gyáva voltam, hogy jobban szerettem a halk, csöndes árnyékokat és kósza álmokat.
− De... de... Melly?
− Melanie a legszebb, legkedvesebb álom, és része annak az áloméletnek, amelyre készültem valaha. Ha a háború nem jött volna, élek tovább boldogan, eltemetkezve az ültetvényemen. De a háború kiragadott onnan, és elém dobta az életet, nyersen, olyannak, amilyen. Mikor először kerültem tűzbe, látnom kellett gyermekkori barátaimat darabokra szaggatva, hallottam a haldokló lovak rikoltását, megismertem azt á borzalmas, gyötrő érzést, mi az, mikor lövésemre emberek a levegőbe kapnak, és vért köpnek. De hidd el, Scarlett, nem ez volt a legborzasztóbb a háborúban. A legborzasztóbbak az emberek voltak, akikkel együtt kellett élnem.
Egész életemben magamban szerettem lenni, gondosan választottam meg a barátaimat. A háború megmutatta, hogy álomemberekből teremtettem magam körül egy igazi világot. Megmutatta nekem, milyenek igazában az emberek. De arra nem tudott megtanítani, hogy azon túl közöttük élhessek. És attól félek, sohasem tudom már megtanulni. Tudom, hogy ha el akarom tartani a családomat, verekednem kell, utat kell törnöm olyan emberek között, akik idegenek a számomra. Te, Scarlett, arra irányítod az életet, amerre akarod. De én... Hidd el, Scarlett, nem vagyok én itt jó helyen, ebben a világban. Ezért félek.
A halk, zengő, fájdalmas hang szállt, szállt a szélben, és Scarlett hallgatta. Nem értette meg jól, néha elkapott egy-egy szót, és próbálta megfogni az értelmét, de elrepült a tenyeréből, mint a riadt madár. Valami űzi, hajtja Ashleyt, kegyetlenül kergeti sorsa felé, de Scarlett nem értette, mi az.
− Nem is tudom, hogy a keserves felismerés mikor tört rám, a felismerés, hogy magán-árnyékszínjátékomnak vége. Talán az első csatában, amikor láttam földre bukni az első embert, akit én öltem meg. Akkor tudtam, vége, nem játszhatom tovább a színjátékot. Egyszerre az volt az érzésem, ott állok a lehullt függöny mögött, nagy, üres pózban, üresen hadonászva. Belső világom eltűnt, kivesztek belőle az emberek, akik addig hozzátartoztak, és akiknek a gondolatvilága ugyanolyan idegen volt, mintha hottentották lettek volna. Átgázolnának durva lábbal az én világomon, és számomra nem maradt hely, ahova meneküljek, hogy a rosszat is elviselhessem. Mikor a fogolytáborban voltam, ezt gondoltam: majd ha vége lesz a háborúnak, visszatérhetek régi életemhez, álmodhatom régi álmaimat, és nézhetem messziről az élet színjátékait. Tévedtem. És hidd lel, Scarlett, az, amivel most szembe kell néznem, rosszabb, mint a háború volt, és rosszabb, mint a fogolytábor. Nekem a halálnál is rosszabb... Látod, Scarlett, így megbüntetett az élet, amiért gyáva voltam.
− De Ashley − kezdte akadozva Scarlett −, ha attól félsz, hogy nem tudunk megélni, hogy éhen halunk, én... én elintézem valahogy... majd... én tudom, hogy sikerülni fog!
Egy pillanatig magán érezte a szemét, nagy, tiszta, kristályos szürke szemét. Nyílt csodálat volt benne. Aztán újra elfátyolozódott ez a két szem, és Scarlett tudta már, hogy Ashley nem az éhhalálra gondolt. Mindig, mindig úgy voltak ők ketten, mintha két különböző nyelvet beszéltek volna. De annyira szerette Ashleyt, hogy ha lélekben eltávolodott is tőle, mint most, olyan volt neki, mintha a meleg nap tűnne el az égről, s ott maradna egyedül a sötétben, ijesztő árnyak között. Szeretett volna megkapaszkodni a két vállában, hozzásimulni, ráébreszteni, hogy a való élet is szép. Ó, ha újra érezné azt az összetartozást, azt a boldog egybeolvadást vele, mint azon a távoli napon, mikor hazaérkezett Európából, és megállt táncoló lován Tara verandája előtt... és felmosolygott rá...
− Nem jó éhezni − mondta Ashley −, tudom, mert megpróbáltam. De nem ettől félek. Attól félek, hogy minden szépség nélkül kell élnem.
„Melanie bizonyosan tudná, mi ez” − gondolta Scarlett kétségbeesetten. Melly meg ő mindig olyan bolondos módon tudtak beszélni egymással. Ashley nem attól fél, amitől más ember. Nem a követelőző gyomortól, nem a hideg téli széltől, nem attól, hogy Tarát elveszik tőlük. Valami más félelem tölti el, amit ő, Scarlett, soha nem ismert, és nem tud megérteni. Mert mi félnivaló van más a földön, mint az éhség, hideg, hontalanság?
Miért is nem figyelt jobban? Hátha megértette volna mégis, és felelni tudna rá.
− Ó! − mondta csüggedten. Hangjában olyan csalódás volt, mint mikor a gyermek valami szépen összekötözött csomagot talál, kibontja, s nincs benne semmi. Erre a hangra a férfi csöndesen, szinte mentegetőzve elmosolyodott.
− Bocsáss meg, Scarlett, hogy így beszéltem. Nem tudom megértetni veled ezt, mert te nem tudod, mi, mi a félelem. Neked bátor szíved van, és semmi képzelőtehetséged, ami nagy szerencse. Irigylem tőled. Te sohasem bánod, ha a valósággal kerülsz szembe, és nem akarsz megszökni az élet elől, mint én.
− Megszökni?...
Mintha ez lett volna az egyetlen érthető szó a férfi egész beszédében. Tehát Ashley is belefáradt a vergődésbe, akárcsak ő, és szeretne menekülni... megszökni... Gyorsabban lélegzett.
− Ó, Ashley! − kiáltotta −, mennyire tévedsz! Én is meg akarok szökni! Úgy unom már az egészet... olyan fáradt vagyok!
A férfi hitetlenül húzta fel a szemöldökét. Scarlett lázas, sürgető kézzel kapaszkodott a vállába.
− Figyelj rám! − mondta gyorsan. − Mondom, hogy fáradt vagyok, nem bírom tovább... Csontom velejéig belefáradtam a sok munkába, a hiábavaló kínlódásba. Pénzért vergődtem, ennivalóért, és vetettem, szántottam, gyapotot szedtem, de minden hiába volt. Én mondom neked Ashley, Dél meghalt. A mi államunknak vége. A jenkik, a szabad niggerek meg a kofferesek elvették, és nekünk nem marad már semmi. Ashley, szökjünk meg innen!
Ashley élesen nézett a szemébe. Közelebb hajolt, hogy jobban lássa. Scarlettnek égett az arca.
− Igen, Ashley, szökjünk meg, hagyjunk itt mindenkit! Minek dolgozzam mindig másokért? Valaki majd csak gondot visel rájuk. Mindig akad valaki, aki gondot visel azokra, akik nem tudnak önmagukra gondot viselni. Ó, Ashley, gyere velem! Csak mi ketten... te meg én... Elmehetnénk Mexikóba, a mexikói seregben szükség van képzett katonatisztekre, olyan boldogok lehetnénk. Dolgoznék érted, Ashley. Mindent megtennék érted, Ashley. Tudom, hogy nem szereted Melanie-t...
Ashley szólni akart, arca megvonaglott, de Scarlett olyan gyorsan beszélt tovább, hogy belefojtotta a hangot.
− Te magad mondtad, hogy engem jobban szeretsz. Akkor, azon a napon... emlékszel arra a napra? És látod, én nem változtam. És te sem változtál! Tudom jól, hogy nem változtál! És éppen az előbb mondtad, hogy csak álom... Ó, Ashley, menjünk el innen! Olyan boldoggá tudnálak tenni téged. És... Melanie... Fontaine doktor mondta, hogy nem lehet többé gyermeke... ő... nem adhat neked már... gyermeket... de én igen... én adnék.
A férfi olyan erősen megfogta a két vállát, hogy fájt. Scarlett elhallgatott.
− Azt a napot, ott a Tizenkét Tölgyön, Scarlett, el kell felejtenünk. Megértetted?
− Gondolod, hogy valaha is el tudom felejteni? Te elfelejtetted? Mered a szemembe mondani, hogy már nem szeretsz?
Ashley nagyot lélegzett, és gyorsan mondta:
− Nem szeretlek.
− Hazudsz!
− Még ha hazudnék is − mondta Ashley, és halálosan nyugodt volt a hangja −, nem beszélhetünk róla soha mi ketten.
− Hát te... te nem...?
− Gondolod, hogy itthagynám Melanie-t és a kisgyermeket, még ha gyűlölném is őket? Meg tudnám törni Melanie szívét? Rábíznám őket valami idegen alamizsnájára? Scarlett, őrült vagy? Nincs benned becsületérzés? Nem hagyhatod itt te sem őket... az apádat, a húgaidat... a fiadat! Értük te vagy felelős. Melanie-ért és Beau-ért én. És akár belefáradtál, akár nem, akár unod, akár nem, viselned kell a felelősséget.
− Én... én... itt tudnám hagyni mindnyájukat... én nem bírom... engem már beteggé tesznek...
Ashley lehajolt hozzá, és Scarlett egy pillanatig lélegzet-visszafojtva hitte, hogy a karjába akarja venni. De csak megsimogatta a vállát, és úgy beszélt hozzá, mint mikor síró gyermeket vigasztal az ember.
− Tudom, drágám, hogy fáradt vagy, hogy belebetegedtél. Ezért mondtál ilyeneket. Három férfinak sok lett volna, amit véghezvittél. De majd én segítek neked. Nem leszek mindig ilyen ügyetlen...
− Egyetlen mód van rá, hogy segíts − mondta Scarlett −, az, ha elviszel magaddal innen, és új életet kezdünk valahol, boldogan. Nincs semmi, ami itt tartson bennünket.
− Semmi − hajtotta le a fejét Ashley. − Csak a becsületünk.
Fojtott vágyakozással nézett rá Scarlett, és mintha most látta volna először, milyen tiszta aranyszínű a szempillája vége, mint az érett búza, milyen büszkén emelkedik szép formájú feje a rongyos ingből kibukkanó szoborsima nyakán, hogyan árad egész karcsú testéből a kiválasztottak fensőbb rendű szépsége, a nemes ősök méltósága még így, rongyokban is.
Összevillant a szemük. Az asszonyéban mezítelen, sóvár könyörgés, a férfiéban tartózkodás. Olyan volt most ez a szürke szem, mint a tengerszem, ha szürke fölötte az ég.
Scarlett látta, hogy őrült vágyakozása, vad álma nem teljesül.
Úgy érezte, megszakad a szíve. Lehajtotta a fejét, és sírva fakadt. Ashley sohasem látta még sírni. Sohasem gondolta, hogy ennek az erős asszonynak könnye is van. Egyszerre önvád és nagy gyöngédség árasztotta el a szívét. Hozzáhajolt, és a következő pillanatban ott volt Scarlett a karjai között. Magához ölelte, simogatta, vigasztalta, ringatta, fekete fejét a szívéhez szorította, suttogott:
− Drágám, édesem, bátor légy... ne, nem szabad sírni... ne sírj!
A férfi érintésére egy pillanat alatt megváltozott minden. Egyszerre forró láng csapott ki a karcsú asszonyi testből, láng csapott ki ai sóvár zöld szemből, amint feltekintett Ashley szemébe, és a tekintetét kereste. Egyszerre eltűnt a kopár téli táj.
Tavasz volt körülöttük, Ashley egy régi-régi tavaszt érzett újra, félig elfelejtett tavaszt, a frisszöld gallyak, halkan csordogáló forrás, gondtalan ifjúság tavaszát. A keserű évek nem feküdtek a lelkén többé... látta, hogy a remegő, piros ajak várja a csókját. Lehajolt, és megcsókolta.
Scarlett fülében furcsa, zúgó morajlás zsongott. Egybeolvadt a testük, és időtlen időkig álltak úgy ott, amint a férfi ajka szomjasan vette el az övét.
Mikor Ashley hirtelen elbocsátotta, úgy érezte, nem bír magállni a lábán, és a kerítéshez támaszkodott. Aztán felemelte a férfira izzó, diadalmas szemét.
− Szeretsz! Szeretsz! Mondd ki... Valld be végre! A férfi két keze még ott volt a vállán, érezte, hogy remeg, és szerette a remegését. Újra feléje húzódott, de Ashley messzire eltartotta magától, és rátekintett riadt, elgyötört, kétségbeesett szemével.
− Ne jöjj közelebb! − mondta fojtottan. − Ne jöjj közelebb, mert... mert magamévá teszlek, itt, most, azonnal.
Scarlett csak mosolygott. Édes, meleg, mindenről elfeledkező mosollyal. Mit bánta, hol vannak. Csak a férfi ajkát érezte a száján még mindig.
Ekkor megrázta őt Ashley, megrázta erősen, hogy fekete haja lebomlott a vállára. Rázta vad dühvel, haragudott rá − és önmagára is.
− Nem lehet! − mondta rekedten. − Hallod? Ez nem történhet meg.
Ashley homlokán verejték ütött ki, két öklét összeszorította, mintha halálos fájdalom gyötörné. Összehúzott, kemény szemmel nézett vissza rá, szinte átszúrta a lelkét.
− Az én hibám − mondta rekedten −, az én hibám, nem a tiéd, és nem fog többé megtörténni. Elmegyek innen. Elviszem Melanie-t és a kicsit.
− El akarsz menni? − sikoltotta Scarlett. − Nem... nem...
− De igen, elmegyek! Gondolod, hogy csak egy pillanatig is itt tudok maradni ezek után? Ha ez újra megtörténik...
− De Ashley... Te nem mehetsz el. Miért mennél el? Hiszen szeretsz!
− Azt akarod, hogy megmondjam? Hát rendben van. Igen, szeretlek.
Hirtelen olyan vad fény lobbant fel a szemében, hogy Scarlett ösztönszerűen hátrahőkölt előle.
− Szeretlek, érted? Szeretem a bátorságodat, szeretem a konokságodat, szeretem a tüzet, ami benned ég, és a könyörtelenségedet... szeretlek úgy, ahogy vagy. Mennyire szeretlek? Annyira, hogy egy pillanattal előbb el tudtam volna feledkezni a vendégszeretetről és könyörületről, amivel a házadba fogadtál, és hónapok óta kenyeret adtál nekem és a családomnak, el tudtam volna feledkezni a legjobb asszonyról, a legszentebb feleségről, akit férfi valaha a magáénak mondhatott, és magamévá tudtalak volna tenni, itt a sárban, mint valami...
Scarlett vergődött, hogy tisztán megértse minden szavát, és olyan éles fájdalom volt a szívében, mintha jégcsap fúrta volna át. Fojtottan szólt:
− Ha így érezted... és mégsem tettél magadévá... akkor nem szeretsz.
− Sohasem tudom magam veled megértetni. Elhallgattak. Egymásra néztek. Scarlett egyszerre megborzongott. És mintha hosszú-hosszú utazásról jött volna vissza, meglátta megint, hogy tél van, a földek mezítelenek, fagyos a tarló, és érezni kezdte, hogy minden csontja átfázott. Látta azt is, hogy Ashley area sovány és szenvedő, nem olyan, mint rég volt. Kemény, fájdalmas, önvádtól elgyötört.
Szerette volna itthagyni Ashleyt, visszafutni a házba, elrejtőzni, de olyan fáradt lett hirtelen, hogy mozdulni sem bírt. Még a beszéd is nehezére esett.
− Most már nincs semmim − mondta végre. − Semmim. Sem akit szeressek, sem akiért küzdjek. Te elmégy, és Tarát is elveszik.
A férfi sokáig nézett rá, aztán hirtelen lehajolt, és felkapott egy kevés vörös földet a lába elől.
− De igenis, maradt valamid − mondta, és régi, kedves mosolya rémlett fel egy pillanatra az arcán, szelíd gúny volt ebben a mosolyban, fájdalmas gúny, ami nemcsak Scarlettet, de önmagát is érte. − Valamid, amit jobban szeretsz nálam, ha talán nem is tudod még. Tara a tiéd, s a tiéd fog maradni.
Megfogta bágyadtan alácsüngő kezét, és a tenyerébe tette a sáros földet. Nem égett már forró láz sem a férfi kezében, sem az asszonyéban. Scarlett ránézett egy pillanatig a vörös sárra. Semmit sem jelentett neki. Aztán a férfira nézett, és lassan, homályosan felködlött előtte a magyarázata mindennek: valami pajzs védi Ashley lelkét, amelyet nem törhet át emberi kéz.
Ha belehalna is, sohasem hagyná el Melanie-t. Ha lánggal égne is Scarlettért, akár élete végéig, sohasem tenné magáévá, és minden erejével küzdene, hogy távol tartsa magától. Páncéllal vértezte fel magát, és Scarlett soha többé nem fog tudni áttörni ezen a vérten. Ashley számára többet jelentenek a szavak, hogy vendégszeretet, tisztesség, becsület, lojalitás a vendéglátó ház iránt, mint amennyit Scarlett jelent számára.
A rög fagyos, hideg volt a kezében, és dideregve nézett le rá ismét.
− Igen − mondta Scarlett −, ez még mindig megmarad nekem.
Eleinte a szavak nem jelentettek semmit, és az a rög csak vörös agyag volt, de akaratlanul is felötlött benne, hogy csak egy része annak a tengernyi vörös földnek, amely Tarát övezte, milyen kedves volt ez számára, és hogy harcolt érte, hogy megtarthassa, milyen kemény küzdelmet vállal még ezután is, hogy mindörökre megtarthassa. Ashleyre pillantott, és arra gondolt, hogy a forró érzés milyen hirtelen kiveszett most belőlük.
Gondolkozni tudott, de érezni nem. Semmit. Sem iránta nem volt érzés a szívében, sem Tara iránt, mintha kiveszett volna belőle minden izgalom.
− Nem kell elmenned − mondta tiszta, emelt hangon. − Nem akarom, hogy éhen pusztuljatok csak azért, mert én a nyakadba akartam magam varrni. Ne félj! Nem teszem többé.
Megfordult, és indult visszafelé a házba a sáros kerten keresztül, menet közben csavarta össze a haját és tűzte meg a nyakszirtjén. Ashley nézte, amint megy, nézte, amint igyekszik kiegyenesíteni keskeny vállát. És ez a mozdulat jobban a szívébe nyilallt, mint mindaz, amit mondott.

 

 

32

Mikor felment a verandalépcsőn, a vörös agyag még akkor is ott volt a kezében. Átkerült a ház homlokzati oldalára, mert Mammy a hátsó bejáratnál tett-vett, és tudta, hogy azonnal meglátná rajta a felindulást. Nem kívánta most Mammyt látni. Senkit sem kívánt látni. Nem bírta volna elviselni, hogy valaki ránézzen, vagy szóljon hozzá. Nem érzett most szégyent, sem csalódást, sem keserűséget, csak valami különös gyengeség volt a térdében és tompa üresség az agyában. Olyan erősen összeszorította a nedves földet, hogy kiszivárgott az ujjai közül. Újra és újra gépiesen ismételgette magában: „Igen, ez még az enyém, ez még az enyém”.
Úgy érezte, semmi sincs más a világon, ami az övé lenne már, csak ez a vörös agyagföld, amit olyan szívesen eldobott volna magától alig néhány perccel ezelőtt. Most drága volt számára megint, és eltűnődött, micsoda őrület szállhatta meg. Ha Ashley hallgatott volna rá, el tudott volna menni, itthagyta volna a családját, a házat, anélkül hogy egyszer visszanézett volna, de még így is érezte, nehéz volna eltépnie a szívétől a drága vörös dombhátakat, a hosszúra nyúló völgyeket, a fekete fenyőket. Éhesen járt volna vissza a gondolata haláláig. Még Ashley sem bírta volna egészen kitölteni a szívét. Milyen bölcs Ashley, és milyen jól ismeri őt. Csak oda kellett szorítania a nedves földet a tenyerébe, és észre tért...
Már a hallban volt, és magára akarta zárni az ajtót, mikor gyors patkócsattogást hallott. Hogy most látogatót kelljen fogadnia, ez már sok volt a számára. Elhatározta, hogy a szobájába menekül, és kiüzen, hogy a feje fáj.
De mikor a kocsi közelebb ért, megdöbbenve maradt állva a kapuban. Szép, fényes új hintó kanyarodott elő a ciprusok közül, a lószerszám is ragyogóan új volt, fényesre dörzsölt fémcsatokkal. Úgy látszik, idegenek. Az ismerősök közül ugyan senkinek nincs mostanában ilyen hintója.
Ott maradt a nyitott kapuban, a hideg léghuzat csapkodta lucskos szoknyáit a bokája körül. Aztán megállt a hintó a ház előtt, és Jonas Wilkerson szállt le róla. Scarlett álmodni sem merte volna, hogy hajdani felügyelőjük ilyen előkelő fogaton jöjjön Tarára, ilyen gyönyörű, divatos téli köpönyegben. Egy pillanatig szinte nem hitt a szemének. Will említette, hogy nagyon jól megy a dolga, mióta megkapta az új állást a Felszabadítottak Irodájában. − Sok pénzt szerez − mondta Will −, becsapja a négereket és a kormányt, egyiket a másik után, vagy elárverezteti valakinek a gyapotját, és megesküszik rá, hogy a konföderációs kormány gyapotja volt. Az bizonyos, hogy ezekben a nehéz időkben becsületes úton nem juthatott ennyi pénzhez.
És most itt száll le a hintójáról, Tarán, s könnyű kézzel segít le a kocsiról egy asszonyt, aki tetőtől talpig vadonatúj ruhában pompázik. Scarlett azonnal meglátta, hogy a ruha kissé túlságosan színes, de azért mohón nézte. Olyan régen nem látott már divatos ruhát. Tehát a krinolin nem olyan széles az idén, mint rég. És milyen rövid ez a fekete bársony kabátka! A kalap pedig... lám, a nagy kalapok kimentek a divatból, az egész kalap csak valami lapos, piros bársony palacsinta.
A szalagot sem az áll alatt kell megkötni, mint azelőtt, hanem hátul, a hajfürtök mögött. A haj hátrasimítva, sűrű fürtökbe fésülve omlik le a kalap alól... Ennek a hölgynek a fürtjei mintha hamisak lennének.
Amint lelibbent a földre és megfordult, Scarlett rögtön látta, hogy ez a nyúlra emlékeztető arc ismerős. Hiába van olyan fehérre bemeszelve.
− Emmíe Slattery! − kiáltotta nagy meglepetésében.
− Igenis, én vagyok − mondta Emmie, és kecsesen, fensőbbségesen megbiccentette a fejét. Aztán indult a lépcső felé.
Emmie Slattery! Ez a piszkos, borzas fejű utcalány, akinek törvénytelen gyermekét Ellen keresztelte meg és temette el. Emmie, aki a tífuszt hozta rájuk, aki megölte az anyját! És ez a kiöltözött, közönséges, piszkos söpredék lábbal meri érinteni Tara lépcsőit, és be akar jönni a házba! Scarlett az anyjára gondolt, és egy pillanat alatt vad, gyilkos haraggal lett teli az előbb még üres szíve.
− Le arról a lépcsőről, te sehonnai! − süvöltötte. − Pusztulj innen!
Emmie hirtelen megállt, előrenyújtotta az állát, és Jónásra nézett, aki összeráncolt homlokkal állt mögötte. Látszott rajta, hogy fojtogatja a düh, de igyekezett megtartani méltóságát.
− Nem tűröm, hogy így beszéljen a feleségemmel.
− A felesége? − kiáltott Scarlett, és élesen, megvetően felnevetett. − Végre valami tisztességes dolgot is hallok önről. Ugyan ki keresztelte meg az újabb fattyaikat, mikor az anyámat már megölték?
Emmie hápogva, rémülten akart volna visszafordulni, de a férje visszatartotta. Keményen megfogta a karját.
− Látogatóba jöttünk − mondta békés hangon. − Baráti látogatásra. Üzleti ügyet szeretnénk megbeszélni, mint régi barátaimmal...
− Barátaival? Látogatóba jött? − Scarlett hangja vágott, mint a szíjkorbács. − Mikor barátkoztunk mi valaha ilyenféle emberekkel? Slatteryék az alamizsnánkon éltek, és azzal fizették vissza a jót, hogy megölték az anyámat. Ön pedig... a papa azért bocsátotta el, mert erkölcstelenül élt, nagyon jól emlékezhetik rá. Méghogy a barátait jött látogatni? Menjen innen, mielőtt idehívom Mr. Wilkest vagy Mr. Benteent, azt mondom!
Emmie kirántotta magát a férje kezéből, és futott vissza a kocsihoz. Scarlett látta égőpiros sarkú fekete lakkcipőjét.
De most aztán Jonas Wilkersont is elfutotta a méreg. Sárga képe olyan vörös lett, mint a haragos pulyka bőre.
− Még mindig ilyen gőgösek vagyunk, he? Pedig túladok jól mindent, tudom, hogy leszakadt a cipő az előkelő kisasszonyok lábáról... Tudom, hogy az apjuk meghülyült...
− Ki innen!
− Nem soká beszél ilyen nagy hangon. Letörtek a nagy uraságok. Nem tudják megfizetni az adót. Azért jöttem, hogy jó árat ígérjek a birtokért, mert Emmie mindenáron itt szeretne lakni. De most aztán nem kapunak egy centet sem! Majd megtanítom én ezt a gőgös, büszke társaságot arra, ki az úr mostanában errefelé! Kidobom innen az egész családot, földönfutóvá lesz az egész gőgös ír társaság! Dobra fog kerülni az ültetvény és a ház! Én, én megveszem a földet, a házat, bútorostul, mindenestül, és csak azért is itt fogok élni!
...Így hát Jonas Wilkerson vetett szemet Tarára! Jonas Wilkerson és Emmie. Scarlett érezte, hogy minden idegszála reszket a gyűlölettől. Ugyanolyan szédület fogta el, mint mikor a jenki katonára fogta rá a pisztolyt. Bár itt volna a fegyver most is nála!
− Inkább magam bontom le a két kezemmel ezt a házat, kő kövön nem marad, inkább leégetem az egészet, és beszórom a földet sóval, mint hogy betehesse ezen a küszöbön a lábát! − kiáltotta. − És most mentjén! Menjen!
Jonas rámeredt, mondani akart még valamit, de legyintett és megfordult. Visszament a kocsihoz. Felkapaszkodott a szipogó, vinnyogó felesége mellé, és megfogta a gyeplőt.
Amint kocsijuk távolodott, Scarlett legszívesebben leköpte volna őket. És köpött is. Tudta, hogy ez nagyon közönséges, gyerekes gesztus, de ettől valahogy jobban érezte magát. Sajnálta, hogy nem akkor köpött, mikor még láthatták volna.
Ezek az átkozott négerbarátok ide mernek jönni, és csúfolódni mernek szegénységén! Ez a kutya alkudozni mer Tarára! Ilyen ürüggyel jöttek ide, hogy ő maga és Emmie a szemébe vágják csúfolódásaikat. Ez a mocskos sehonnai, tetves senkiházi szemet mert vetni Tarára, és azt képzelte, hogy ott élhet majd!
Aztán egyszerre hideg rémület szállta meg, és a haragja hirtelen ellobbant. Jóságos ég, ide akarnak jönni, és itt akarnak élni! Nem tehet semmit ellene, hogy megvegyék Tarát, hogy bemocskolják a házat, az anyja szobáját, hogy az ő ágyában aludjanak, az ő tükrébe nézzenek bele, az ő asztalánál egyenek. És a Robillard család ezüstvilláját tegyék a szájukba. Minden darab olyan drága volt itt neki, bármennyire is tönkretették a tárgyakat a jenki támadók.
„Nem engedem! − gondolta vadul Scarlett. − Nem engedem, nem engedem! Inkább égjen le a ház! Emmie Slattery nem teszi a lábát arra a helyre, ahol az anyám járt valaha!”
Betette az ajtót, nekitámaszkodott, és reszketni kezdett. Jobban megrémült, mint aznap, mikor attól félt, hogy felégetik Tarát a feje fölött. Ez még annál is rosszabb volt. Hogy ezek a közönséges, ocsmány, alávaló emberek itt lakjanak! Bizonyosan még négerek is jönnének hozzájuk látogatóba, s hencegnének, hogy kidobták az O'Hara családot! Will mondta, hogy Jonas ugyancsak tartja a barátságot a négerekkel, hangsúlyozza mindenütt az egyenjogúságot, meglátogatja őket, együtt esznek-isznak, magával viszi őket a hintóján, ölelgeti őket.
Ha arra gondolt, hogy még ezt a végső inzultust is megérheti Tarán, úgy vert a szíve, hogy alig bírt lélegzeni. Próbált gondolkozni, valamit kitalálni, de valahányszor össze akarta szedni a gondolatait, újra elöntötte a tehetetlen harag. Kell lennie valami kiútnak... kell hogy valahol pénz legyen. Valakinek van pénze... és eszébe jutott, amit Ashley mondott:
„Egy emberről hallottam, akinek pénze van, és ez Rhett Butler.”
Rhett Butler.
Scarlett a nappaliba ment, és betette maga után az ajtót. A behúzott redőnyök mögött a téli félhomály magába nyelte. Ezt a szobát most nem használták. Tudta, hogy itt nem fogják keresni. Gondolkozni kívánt. Olyan egyszerű gondolata támadt, hogy csodálkozott, miért nem jutott előbb az eszébe.
„Rhett majd ad kölcsön pénzt. Odaadom neki a gyémánt fülbevalót. Vagy örökbe, vagy ha akarja, zálogba. Majd visszakapom, ha lefizetem a kölcsönt.”
Egy pillanatra úgy megkönnyebbült, hogy egészen gyenge lett tőle. Kifizeti az adót, és arcába nevet Jonas Wilkersonnak. De alig gondolta ezt végig, megint felsóhajtott.
„Nemcsak ebben az évben van szükségem pénzre. Jövőre is fel fogják emelni az adót, és mindig. Ha most kifizetem, legközelebb még többet követelnek. Ha jó lesz a termés, elviszik adóba. Ha rossz, akkor is fizetni kell.
Még az is kitelik tőlük, hogy egyszerűen konföderációs értéknek nyilvánítják a Tarán termett gyapotot, és elkobozzák. Egész életemben, amíg az ő uralmuk tart, egy pillanatig sem lehetek biztonságban. Mindig félnem kell ezentúl, mindig gyűjtenem kell a pénzt garasról garasra, mindig halálra kell dolgoznom magam, az eredmény pedig az lesz, hogy elrabolnak tőlem mindent... Ha most háromszáz dollárt veszek kölcsön, hogy megfizessem az adót, az éppen csak egy pillanatra tömi be a rést. Nekem több kell, biztosíték kell, hogy bármikor van készpénz nálam, hogy nem vehetik el tőlem Tarát. Csak akkor alhatom nyugodtan, ha nem kell rettegnem tőle, mi lesz holnap, a jövő hónapban vagy jövő évben.”
Jártak a gondolatai körbe-körbe. Hidegen, józanul kezdett a terv kialakulni benne. Rhett járt az eszében, látta fehér fogát, amint kivillan fekete arcából, látta gúnyolódó, bársonyos, dédelgető és merész sötét szemét, amint szinte simogatja a pillantásával. Visszaemlékezett a forró éjszakára Atlantában, az ostrom idején, újra érezte kezének sütését a karján, amint suttogja:
„Jobban kívánom, mint életemben valaha is kívántam asszonyt.”
„Hozzámegyek feleségül − gondolta nyugodtan. − Akkor aztán nem kell tovább rettegnem a pénz miatt,”
Milyen áldott gondolat! Milyen boldogság! Soha nem lesznek többé pénzgondjai. Tudni fogja, hogy Tara biztonságban van, hogy az övéi jóllaknak mindennap, lesz ruhájuk, lesz fedél a fejük felett. Nem érez többé tehetetlen gondot...
Egyszerre nagyon-nagyon öregnek érezte magát. Délután mintha minden érzés kihalt volna a szívéből. Először a rossz hír jött az adóról, aztán Ashley... aztán Jonas Wilkerson... Nem, minden érzését eltékozolta már, nem maradt semmi. Máskülönben tiltakoznia kellett volna a szívének ez ellen a terv ellen, hiszen ő gyűlöli Rhettet, gyűlöli, mint senki mást a világon. De ezt sem érzi most...
Nem érezte, csak gondolkozni tudott, és a gondolatai nagyon gyakorlatiasak voltak.
„Igaz, hogy képtelen gorombaságokat mondtam neki akkor éjszaka, mikor otthagyott az országúton, de majd elfeledtetem vele − határozta el fensőbbségesen, szépségének hatalmában bízva. − Majd leveszem a lábáról megint. Olyan szelíd és kedves leszek, mintha háromig sem tudnék számolni. Azt fogja hinni, hogy mindig szerettem, csak meg voltam ijedve akkor éjjel. A férfiak olyan önhittek, hogy akármit elhisznek, ami hízeleg nekik... Az a fő, hogy ne sejtse, milyen nyomorúságban vagyunk. Még álmodnia sem szabad. Csak majd aztán mondom meg, ha már elvett feleségül. Ha gyanút fogna, rögtön tudná, hogy csak a pénzét akarom. De honnan képzelhetné? Még Pittypat néni sem tud semmit. Ha pedig elvett, kötelessége, hogy segítsen. Nem engedheti, hogy a felesége családja éhezzen.”
A felesége családja... Rhett Butler felesége... Mélyen, a gondolatai alatt, felemelte valami halk, tiltakozó borzongás a szavát, de mindjárt el is csitult. Rövid házasélete kellemetlen és ízléstelen emlékei jutottak az eszébe. Charles ügyetlen, forró keze, félszeg izgatottsága. És Wade...
„Most néni akarok erre gondolni. Nem akarok. Majd aztán is elég lesz emiatt gyötrődni, ha a felesége vagyok már.”
Ha a felesége már... Emlékezetében megcsendült valami megint. Hideg szaladt végig a hátán. Arra az estére gondolt, Pittypat néni verandáján, amikor azt kérdezte tőle, hogy talán házassági ajánlatot tesz? És akkor, utálatos nevetéssel, azt felelte Rhett:
„Drágám, én nem vagyok az az ember, aki házasodni szokott...”
Hátha még most sem akar házasodni! Hátha hiába minden, hiába kívánja, hiába próbálja elszédíteni, nem veszi feleségül! És hátha... jaj... hátha már el is felejtette őt, és más asszonyra vadászik!
„Jobban kívánom, mint bármelyik másik asszonyt...” Scarlett keményen összeszorította az öklét, körme mélyen belevágott a tenyerébe.
„Ha elfelejtett is, majd az eszébe juttatom magam megint. Ha már nem is kíván, majd megkívántatom magam.”
És ha semmi áron nem akar házasodni, de kívánja és szereti mégis? Akkor is van mód rá, hogy megkapja a pénzt. Egyszer már tett ajánlatot neki, hogy legyen a szeretője.
A nappali szürke félhomályban Scarlett megvívta harcát lelkének három legerősebb őrzőjével.
Az anyja emléke volt az egyik, vallásának tiltó szava a másik, Ashley iránt érzett szerelme a harmadik. Tudta, amit most az eszében forgat, az rettenetes az anyja szemében, még odafenn a másvilágon is, a legboldogabb mennyország ölén. Tudta, hogy a vallás szerint az erkölcstelen élet halálos bűn. És tudta azt is, hogy Ashley iránti szerelmével a szívében ez kettős vétek, kettős árulás.
Hanem ez mind-mind eltűnt könyörtelen meggondolása és a kétségbeesés tehetetlensége előtt.
Ellen meghalt. És lehet, hogy a halál után a lélek jobban megérti, ami a földön maradtakkal történik. A vallás tiltja az erkölcstelenséget, de ha az egyház még abba is beleavatkozik, hogyan óvja meg Tarát a feldúlástól, és hogyan menti meg családját az éhhaláltól, hát ez az egyház gondja, bánja is ő. Legalábbis most nem. Ashley pedig... Ashley nem akarja őt. Nem szereti. De igen, igen, szereti! Forró szája bevallotta ezt neki, mikor az ajkára tapadt. Szereti, de nem viszi el soha magával. Milyen különös. Ha Ashleyvel szökött volna meg, azt nem érezte volna bűnnek. De hogy Rhett szeretője legyen...
A téli alkonyat hideg sötétségében elérkezett annak a hosszú útnak a végére, amelyre Atlanta elestének éjszakáján indult. Egy elkényeztetett, önző, tapasztalatlan fiatal gyermek tette lábát az útra, aki csupa meleg, ösztönös érzés volt, és akit könnyen megijesztett az élet. Most, az út végén, mi maradt ebből a gyermekből? Semmi. Az éhség, kemény munka, félelem, rettegés, a mindenféle nélkülözés pörölye kiölt belőle minden melegséget, lágyságot, édes, fiatal könnyedséget. A kagylóhéj kiformálódott a szíve körül, bezáródott, és a hosszú hónapok alatt rétegről rétegre vastagodott, egyre keményebb lett.
Mégis, egészen máig, két reménység éltette még. Remélte, hogy a háború befejezése után lassan visszazökkennek a rendezett élet régi medrébe. És remélte, hogy Ashley visszatérése hoz majd valami boldogságot és értelmet az életébe. Most mind a két reménye odaveszett.
Mikor meglátta Jonas Wilkersont Tara lépcsőjén, megértette, hogy a háború az ő számára és Dél számára sohasem fejeződik be többé. A legkeserűbb, legkeményebb küzdelem csak most kezdődik. És megértette azt is, hogy Ashleyt minden börtönfalnál jobban őrzi néhány szó.
A béke megtévesztette őt, és Ashley is megtévesztette. Egy és ugyanazon a napon. Az utolsó kis nyílás volt ez még a kagylóhéjon. Most ez is beforrott. Az lett, amitől Fontaine nagymama óvta:, olyan asszony, aki már semmitől sem fél, mert átélte a legrosszabbat, ami történhet vele. Nem félt már sem az anyjától, sem az élettől, sem a szerelem elvesztésétől, sem az emberek véleményétől. Csak az éhség és a tehetetlen gond lidérces álmaitól tudott még félni.
Valami könnyűség, valami szédítő szabadság különös érzése járta át most, hogy hátat fordított a régi életnek és régi mivoltának. Döntött a sorsáról. És, hála istennek, félelem nélkül indult neki. Nincs mit vesztenie, és mindenre felkészült, a legrosszabbra is.
Csak sikerüljön rávenni Rhett Butiért a házasságra. Akkor jó lesz minden. De ha ez nem sikerül... hát akkor is meg kell szereznie a pénzt. Egy pillanatra valami egészen személytelen csodálkozással töprengett el, vajon mi minden lehet tulajdonképpen egy szerető kötelessége. Követelheti-e majd Rhett, hogy Atlantában lakjon, mint ahogyan, az emberek mondták, a Watling lánytól is megkövetelte? De akkor, ha már Atlantában tartja, legalább fizesse meg jól, fizessen annyit, amennyi kárpótolja azért, hogy távol kell maradnia Tarától. Scarlettnek fogalma sem volt a férfiak úgynevezett titkos életéről és annak költségeiről, értékéről, és nem tudhatta, mennyit jövedelmezhet ez az élet, mi mindennel jár. Azon is elgondolkozott, lesz-e vajon gyermeke megint? Ez borzalmas volna.
„Erre sem gondolok most. Nem, nem akarok erre gondolni. Majd később.”
Minél távolabb űzte magától ezt a gondolatot, nehogy megingassa elhatározását. Még ma este meg kell mondania a többieknek, hogy holnap Atlantába megy, és kölcsönt szerez, ha másképpen nem megy, a földre. Ennyi egyelőre elég addig az időpontig, míg majd elkerülhetetlenül meg nem tudják az igazságot, amikor már nem lehet tovább elhallgatni.
Most, hogy tettre volt szükség, újra magasabban tartotta a fejét és egyenesebben a vállát. Tudta, hogy nem könnyű, amire vállalkozik. Valamikor Rhett kért tőle kegyet, és ő tartotta a hatalmában. Most neki kell közelednie, ő a koldus, és a koldus nem szabhat feltételeket.
„De én nem úgy akarok elmenni hozzá, mint valami koldus. Úgy akarok megjelenni előtte, mint királynő, aki kegyet oszt. Nem szabad tudnia, hogy szegény vagyok.”
Odament a nagy tükörhöz, és magasra emelt fejjel nézett farkasszemet önmagával. De a töredezett aranyrámából egy idegen nézett vissza rá.
Mintha egy év óta először látta volna igazán az arcát. Belepillantott a tükörbe minden reggel, hogy lássa, nem borzas-e, és tiszta-e az arca, de annyi dolga volt mindig, hogy nem szentelhetett sok figyelmet önmagának. Most pedig... ez az idegen... Lehetetlen, hogy ez a beesett arcú, sovány asszony Scarlett O'Hara... Hiszen Scarlett csinos, kacér, vidám teremtés volt... csupa gödröcske, csupa mosolygás. Ez az asszony egyáltalán nem szép és nem bájos. Sápadt, elgyötört, szenvedő. Két fekete szemöldöke a ferde, összehúzott zöld szem felett olyan, mint az ijedt madár kiterjesztett szárnya. És a szemében az a kemény, elgyötört kifejezés...
„Nem vagyok elég szép! Nem tudom már meghódítani! − gondolta, és a kétségbeesés újra ellepte a szívét. − Sovány vagyok... milyen rettenetesen lefogytam!”
Megütögette az arcát, megtapogatta a kulcscsontját, érezte, hogyan áll ki a ruhája alól. És a keble is milyen kicsi lett, majdnem mint Melanie-é... Fodrokat kell majd a mellénykéjére varrnia, hogy teltebbnek hasson, pedig mennyire lenézte mindig azokat a lányokat, akik ilyesmihez folyamodtak!... Ez a ruháját juttatta az eszébe. Lenézett a ruhájára. Szétteregette a tükör előtt megfoltozott szoknyája fodrait. Rhett az olyan asszonyokat szerette, akik divatosan, szépen öltöznek... Sóvárogva gondolt szép zöld ruhájára, amelyet akkor viselt, mikor letette a gyászt. Ugyanakkor, mikor azt a párizsi kalapot kapta Rhett Butlertől. És emlékezett rá, milyen tetszéssel nézett végig rajta akkor a férfi. Irigy gyűlölséggel gondolt most Emmie Slattery feltűnő és közönséges, de új, piros posztóruhájára meg lapos kalapjára a feje tetején. Ha kicsit feltűnő is, nem baj...hiszen most feltűnő kívánt lenni. Legalábbis Rhett Butlernek kívánt feltűnni minél jobban. Ha ebben az ócska ruhában látja, mindjárt tudni fogja, hogy bajban Tarán. Ezt pedig nem szabad megtudnia.
Ó, milyen bolond is volt, mikor elgondolta, hogy nekiindul Taráról, és újra meghódítja Butiért, annyira, hogy feleségül kérje... ő, a sovány nyakával, éhes macskaszemével, szegényes, fakó szoknyáiban! Ha akkor nem tudott házassági ajánlatot kicsikarni tőle, mikor szépsége teljében volt, és új, divatos ruhában mit előtte, mit várhat most, mikor megcsúnyult, és a ruhája szánalmasan szegényes? Pittypat néni azt írja, hogy több a pénze, mint egész Atlantának együttvéve... Azt az asszonyt kaphatja meg, akit akar, jót is, rosszat is. Igen ám, gondolta, de van valamim, amije a legtöbb nőnek nincs: eszem van, és tudom használni.
Ó, ha csinos új ruhája lenne...
De egész Tarán nem volt egyetlen új ruha, nem volt olyan ruha, amit már legalább kétszer át nem alakítotak, ki nem fordítottak, össze ne foltoztak volna.
„Hát így áll a dolog” − gondolta csüggedten, és a padlóra meredt. Nézte Ellen mohazöld bársonyszőnyegét, amely kopott volt, rongyos − letaposták és tönkretették a szegény katonák, akik aludtak rajta. Még jobban elszorult a szíve. Egész Tara éppen olyan lerongyolódott, olyan nyomorúságos, mint ő. Nyomta a lelkét a félhomályos, néma szoba levegője, önkéntelenül odament az egyik ablakhoz, kinyitotta, és felhúzta a redőnyt, hogy a téli napnyugta utolsó sugarait beengedje az ablakon. Aztán újra becsukta az ablaktáblát, és a bársonyfüggönybe kapaszkodva, ráhajtva a fejét, nézte a kopár legelőt és a családi temetőkert körül a sötét, mozdulatlan ciprusokat.
A függöny mohazöld bársonya bizsergetően simult a kezébe, és jólesett hozzádörzsölnie az arcát, mint amikor a macska hozzádörgölődzik a gazdája lábához. És egyszerre rámeredt...
Egy pillanattal később már a nehéz márványlapos asztalt vonszolta arrafelé a sarokból. Rozsdás vaskerekei nyikorogtak. Odagördítette az ablakfülkébe, összefogta a szoknyáit, felkapaszkodott rá, és lábujjhegyre állt, hogy elérje a nehéz, faragott függönytartót. Nehezen érte el, s mikor végre sikerült, türelmetlenségében akkorát rántott rajta, hogy a szögek kiestek a falból, s a függönytartó nagy robajjal zuhant le a földre.
A nappali ajtaja, mintha varázslat történt volna, abban a pillanatban felpattant, és Mammy széles fekete arca bukkant elő, égő kíváncsisággal és izgatott gyanakvással minden ráncában. Rosszallóan, felháborodva tekintett Scarlettre, amint ott állt az asztalon, térde fölé emelt szoknyájával, leugrásra készen. Arcán izgalom és diadal égett, ami egyszerre bizalmatlanságot keltett Mammyban.
− Mit akar az asszonyság az én Ellen kisasszonyom függönyével?
− Mit akarsz te a folytonos hallgatózásoddal? − vetette oda Scarlett. Leugrott, és kezdte felszedni a hatalmas, nehéz, poros bársonyfüggönyt.
− Az nem ide tartozik − jelentette ki Mammy, és csípőre tette a kezét. − Semmi dolga azzal a függönynyel. Micsoda dolog ez, kihúzni a szöget, és lerántani a függönyt? Micsoda dolog ez, ezt a finom drága bársonyt ledobni a poros padlóra?
Scarlett ránézett a zöld szemével Mammyra. Lázas vidámság lobogott ebben a két szemben, olyan volt most, mint rossz, rakoncátlan kislány korában, a régi, szép napok idején, amelyeket Mammy annyiszor visszasírt.
− Szaladj fel a padlásra, Mammy, és hozd le a szabásmintáimat! − kiáltotta, s még gyengéden meg is lökte a karját. − Új ruhám lesz még ma este!
Mammy nem tudta, miért háborodjon fel jobban. Hogy másfél mázsás termetével a padlásra küldik, poros skatulyák után kotorászni, vagy mert valami rettentő gyanú kezd ébredezni a lelkében?
Gyorsan kikapta Scarlett kezéből a bársonyt, és hatalmas, lihegő, himbálózó keblére szorította, mintha szent ereklye lenne, amit meg akarnak szentségteleníteni.
− Az én Ellen kisasszonyom függönyéből nem lesz senkinek új ruhája, azt megmondom! Nem addig, amíg én élek és lélegzeni tudok, és mozdítani tudom egyetlen tagom is.
Scarlett arca egy pillanatig konok és kemény lett, amint szembenézett Mammyval, de aztán kedves, hízelgő mosoly varázslódott a szája köré.
− Mammy, ne légy olyan önző. Atlantába kell mennem pénzt kérni kölcsön, és ilyen régi ruhában nem utazhatom.
− Minek új ruha, ha az ember pénzt akar kölcsönkérni? Másnak talán van új ruhája? Aki igazi úrihölgy, az mostanában régi ruhában jár. Mégpedig büszkén hordja. Nem tudom, hogy Ellen kisasszony tulajdon gyermeke miért ne hordhatná a rongyos ruháját, mikor ebben sokkal jobban tisztelik, mintha selymet venne magára.
Scarlett area kezdett megint dacos és konok lenni.
„Rettenetes − gondolta Mammy −, hogy Scarlett minél idősebb lesz, annál inkább hasonlít Gerald úrhoz, és annál kevésbé az anyjához.”
− Mammy, figyelj! Tudod, hogy Pittypat néni azt írta nekünk, hogy Fanny Elsingnek szombaton lesz az esküvője, s ha már ott vagyok, elmegyek a lakodalomra. Akkor pedig igazán új ruha kell.
− Az asszonyságnak sem kell szebb ruhában lenni, mint amilyent Fanny kisasszony vesz fel a saját esküvőjére. Azt is írta Pittypat kisasszony, hogy Elsing úrék most nagyon szegények.
− De nekem új ruha kell! Mammy! Nem érted, mennyire fontos, hogy pénzt hozzak? Az adó...
− Tudom én, mi van az adóval, de...
− Tudod?
− Hát az Úristen csak adott fület, hogy halljak, nem? Különösen mikor Will úr be sem csukta az irodaajtót.
Mindent ki tud lesni Mammy? Scarlett csak azon csodálkozott, hogy ez a hatalmas, kövér asszony, akinek léptei alatt dübörgött a föld, hogyan tud olyan nesztelenül lopózni ajtótól ajtóig, mikor hallgatózni akar.
− Hát ha mindent hallottál, akkor talán azt is hallottad, hogy itt volt Jonas Wilkerson meg Emmie Slattery...
− Hallottam bizony − mondta villámló szemmel Mammy.
− Ne légy hát olyan konok, mint valami öszvér, Mammy. Értsd meg, hogy pénzt kell szereznem Atlantában, máskülönben nem tudjuk megfizetni az adót, Pénzt kell szereznem! Kell, érted, kell!
Két kis öklét ütögette össze felindultságában.
− Az isten szerelmére, Mammy, hiszen kidobnak az utcára, ha nem fizetünk! Mi lesz akkor, hova megyünk? A mama függönyei miatt akarsz itt veszekedni velem, mikor az a rongy teremtés, Emmie Slattery, aki megölte a mamát, ide akar jönni lakni, és abban az ágyban akar aludni, ahol a mama aludt?
Mammy egyik lábáról a másikra állt, mint valami tétovázó elefánt. Halványan érezte, hogy elvesztette a talajt a lába alól.
− Nem, asszonyság, én nem akarom, hogy ő abban az ágyban aludjon, ahol az én Ellen kisasszonyom, s azt sem akarom, hogy mindnyájunkat kidobjanak az utcára, de...
Hirtelen gyanakvó, vádló szemmel nézett Scarlettre.
− De kitől akar pénzt szerezni, ha ahhoz új ruha kell?
Scarlett meghökkent egy pillanatra. Aztán emelt fővel csak ennyit mondott:
− Az az én dolgom.
Mammy áthatóan nézett rá, éppen úgy, mint rég, amikor valami rosszban járt, és hiába próbálta eltitkolni a szándékait. Mintha olvasott volna a gondolataiban. Scarlett önkéntelenül lesütötte a szemét, mert először érezte vétkesnek magát abban, amit kigondolt.
− Úgy? − kérdezte Mammy. − Az asszonyságnak vadonatúj ruha kell ahhoz, hogy pénzt kapjon kölcsön? Hát ez nekem nem tetszik. És azt sem akarja megmondani, honnan jön az a pénz. Ez sem tetszik.
− Nem mondok semmit! − kiáltotta Scarlett mérgesen. − Mondom, hogy ez az én dolgom. Senkinek semmi köze hozzá. Ideadod a függönyt, és segítesz megvarrni az új ruhát, vagy nem?
− Igenis, asszonyság − mondta Mammy lágyan, olyan hirtelen megadással, hogy Scarlett gyanakodva nézett rá. − Nagyon szívesen segítek, és éppen azon gondolkozom, hogy a függönyök béléséből a vászon jó lesz alsószoknyának, s a fehér függöny széléről a csipkét rá lehetne varrni az asszonyság nadrágjára.
Odanyújtotta Scarlettnek a bársonyt, és ravasz mosoly terült szét ráncos képén.
− Melly asszonyság megy az asszonysággal Atlantába? − kérdezte.
− Nem − mondta Scarlett kurtán. − Egyedül megyek.
− Azt csak az asszonyság gondolja − jelentette ki Mammy −, de én is elmegyek az asszonysággal meg az új ruhával. Igen bizony, minden lépésénél ott leszek.
Scarlett egy pillanatra rémülten látta magát Atlantában, amint Rhett Butlerrel beszél, és Mammy nem mozdul a háta mögül, strázsálja, mint valami nagy, kövér, fekete Cerberus. De csak mosolygott megint, és még meg is simogatta Mammy karját.
− Mammy, derék jó asszony vagy. Velem akarsz jönni, hogy segíts nekem. De gondolj csak arra, mit csinálnának itt a többiek nélküled? Ki főzne? Tudod, hogy rajtad fordul meg Tarán minden.
− Hm − mondta Mammy. − Ne is próbálgassa a szép beszédet rajtam, asszonyság. Azt mondom, hogy elmegyek Atlantába az asszonysággal, hát el is megyek. Az én Ellen kisasszonyom ne forduljon meg a sírjában, hogy a leánya egyedül indul el Atlantába, mikor a város tele van mindenféle szemét népséggel, jenkikkel, felszabadított niggerekkel...
− De hiszen Pittypat nénihez megyek! − mondta Scarlett.
− Pittypat kisasszony nagyon kedves úrihölgy, és azt hiszi, hogy mindent észrevesz, de azt sem látja meg, ami az orra előtt van − mondta Mammy. És ezzel, mint aki befejezte a beszélgetést, már indult is ki a hallba. Beleremegtek a falak, amint kiáltozni kezdett:
− Prissy, Prissy, hallod-e, te lány! Szaladj fel a padlásra, és keresd meg Scarlett asszonyság szabásmintáit! Aztán köszörüld meg a nagy ollót, de siess, nehogy fent töltsd az egész éjszakát.
„Szép dolog − gondolta Scarlett elkeseredve. − Akár egy vérebet küldtek volna a nyomomba.”

 

Mikor leszedték az asztalról a vacsoraedényt, Scarlett meg Mammy kiteregették a szabásmintákat, míg Suellen és Carreen buzgón fejtették a függöny fehér vászonbélését, és Melanie egy új hajkefével kefélte ki a bársonyból a port. Gerald, Ashley meg Will a sarokban ültek, és pipázva, mosolyogva figyelték ezt az asszonyi sürgölődést. Mindnyájukra átragadt Scarlettről a kellemes izgalom, noha nem tudták megérteni, és nem is sejtették az okát. Scarlett arca kipirult, szemében vidám, gondtalan, kemény ragyogás fénylett, hangosan és sokat nevetett. Mindnyájan örültek neki, mert az elmúlt hónapok alatt ritkán volt nevető kedvében. Különösen Geraldnak tetszett így. Kissé felélénkült, szeme mindenhová elkísérte, és ha elment mellette, megsimogatta a karját vagy a ruháját, ahol érte. A lányok olyan izgatottak voltak, mintha bálba készültek volna, és fejtettek, téptek, szabtak nagy igyekezettel mindnyájan.
Scarlett Atlantába megy, és pénzt szerez kölcsön a földre. Scarlett megmagyarázta, hogy könnyen kifizetik majd az adósságot a jövő évi termésből. Még pénzük is elég marad. Olyan határozottan beszélt, hogy eszükbe sem jutott kételkedni. És mikor megkérdezték, kitől fog pénzt kölcsönözni, csak nevetett, és célzásokat tett, hogy vannak neki milliomos ismerősei. Ezen a többiek nagyot kacagtak, és Rhett Butlerrel bosszantották, mert tudták, mennyire gyűlöli.
− Egészen biztosan Butler kapitányra gondolsz − mondta kedves, tettetett ravaszsággal Melly, és mindnyájan felnevettek ezen a képtelenségen, hiszen Scarlett soha nem is említette másképpen, mint: az a csirkefogó.
De Scarlett most az egyszer nem nevetett. És Ashley, aki kacagni kezdett, hirtelen abbahagyta, amint látta, hogy Mammy gyors, kutató pillantást vet Scarlett felé.
Suellent is fellelkesítette az általános hangulat, és felajánlotta ír vertcsipke gallérját az új ruhához. Carreen pedig erősködött, hogy az ő cipőjét vegye fel Scarlett, mert ez volt még a legjobb állapotban egész Tarán. Melanie kérte Mammyt, szabjon gondosan, hogy a maradékból új kalapra is jusson Scarlettnek.
− A kakas tollaival fogjuk díszíteni − tervezgette, és kijelentésével hangos kacagást váltott ki. − De ha H kakas el nem menekül a mocsárba, feltétlenül meg kell válnia bronzvörös és zöldesfekete farktollaitól − határozták el.
Scarlett nézte a buzgólkodást, hallgatta a nevetést. Rejtett keserűség és megvető lenézés volt a szívében.
„Ezeknek fogalmuk sincs róla, mit történik velem, és mi történt mindnyájunkkal. Még mindig azt hiszik, hogy semmi szörnyűség sem eshetik meg velük igazában, mert hiszen ők az O'Hara, a Wilkes, a Hamilton család tagjai, előkelő hölgyek és urak. Még a négerekben is benne van ez a gőg. Micsoda bolondok! Így fognak élni, és így fognak gondolkozni halálukig, semmi meg nem tudja változtatni őket. Melly járhat rongyokban, szedhet gyapotot, segíthet nekem megölni egy embert, mégis úriasszony marad. Még mindig a kitűnően nevelt, finom Mrs. Wilkes. A tökéletes úrhölgy! És Ashley láthat halált és háborút, nyomort és bűnt, fekhet szemétben és bűzben a börtön fenekén, jöhet haza, mint valami koldus, mégis ugyanaz az előkelő úr, aki a Tizenkét Tölgy ültetvényen volt. Will más. Ο jól tudja, hogyan állnak a dolgok, de neki nem is volt soha sok vesztenivalója. Suellen meg Carreen még mindig abban bíznak, hogy az egész csak most van, hamarosan elmúlik, és minden úgy lesz, mint régen volt. Semmit sem változnak, hogy jobban megfelelhessenek a megváltozott viszonyoknak. Azt hiszik, hogy a Jóisten külön az ő kedvükért tesz majd valami csodát. De ez nem fog bekövetkezni. Egyetlen csoda történik majd itt, az, amit én művelek Rhett Butlerrel... Nem, ezek sohasem lesznek mások. Lehet, hogy nem bírnak megváltozni, ha akarnának sem. Én vagyok az egyedüli, aki megváltozott, és ha rajtam állt volna, én is szívesebben maradtam volna a régi.”
Végül annyira jutott a munka, hogy Mammy kiküldte a férfiakat a szobából, és az egyes darabokat összetűzték Scarlett alakján. Pork felsegítette Geraldot a lépcsőn, és lefektette. Ashley meg Will egyedül maradtak a hallban, a lámpa fényében. Egy darabig hallgattak. Will türelmesen rágta a dohányát. De az arca nem volt türelmes.
− Ez az atlantai út − mondta végre lassú hangon − nem tetszik nekem. Sehogyan sem tetszik nekem.
Ashley gyorsan rátekintett, aztán éppen olyan gyorsan elfordította a fejét. Nem szólt, pedig szerette volna megkérdezni, hogy Willt is ugyanaz a rettenetes gyanú nyugtalanítja-e, ami őt. De nem. Ez lehetetlen. Will nem tudhatja, mi történt az alsó udvaron ma délután, hogyan jutott Scarlett a kétségbeesés végső határáig. Will nem láthatta Mammy arcát, amikor Rhett Butiért említették, és Will mit tudhat egyáltalán Rhett Butler pénzéről és a hírekről, amiket róla suttognak? Legalábbis remélte, hogy nem tud semmit, bár tapasztalta már, hogy Will, akárcsak Mammy, szó nélkül is megért mindent. Sőt szinte előre megérez egyet-mást. Valami baljós feszültség volt a levegőben. Hogy mi, nem tudta Ashley bizonyosan, csak azt tudta, hogy tehetetlen, és nem tudja Scarlettet megvédeni. Egyetlenegyszer sem nézett a szemébe egész este, és zajos, idegen vidámsága megijesztette. Olyan rettenetes gyanúja támadt, hogy nem is merte, nem is bírta volna szavakba önteni. Érezte, hogy nincs joga azzal megsérteni, hogy megkérdezze: „ezt” akarod tenni?
Összeszorította az öklét. Semmihez sincs joga. Ha lett volna, mint rokonnak, azt is eljátszotta ma délután. Nem segíthet rajta. Senki sem segíthet rajta. Senki sem mentheti meg. De mikor Mammyra gondolt és arra az elszánt tekintetre, amellyel Mammy hozzálátott, hogy feldarabolja a bársonyt, kissé felvidult. Mammy majd vigyáz Scarlettre, akár akarja Scarlett, akár nem.
„Én vagyok az oka mindennek − gondolta kétségbeesve. − Én vittem bele ebbe az elhatározásba.”
Arra gondolt, hogyan egyenesítette ki szegényke a vállát, mikor elment tőle ma délután, hogyan kapta fel makacsul a fejét. A szívét tudta volna a lába elé tenni, tehetetlenségében kimondhatatlanul gyötrődött. És csodálta Scarlettet. Bámulattal nézett fel rá. Scarlett bizonyosan értetlenül csóválná a fejét, ha azt mondaná neki, hogy ilyen előkelő, nemes lelket még nem ismert.
Ashley négy év óta olyan sok bátor embert látott. Annyi férfit, előkelő és nemes lelket, akik nem fogadták el a vereséget, akik hősiesen, emelt fővel indultak a sorsuk felé. És ők is vereséget szenvedtek, mindenek ellenére, a többiekkel együtt.
Amint ott ült Will mellett a tarai hallban, a félhomályban, arra gondolt, hogy ilyen hőssel még nem találkozott, mint amilyen Scarlett O'Hara, aki elindul meghódítani a világot anyja bársonyfüggönyében, kalapján a vén kakas farktollaival!

 

 

33

Hideg szél fújt, és a palaszürke égen nehéz felhőfüggönyök lógtak, mikor másnap délután Scarlett és Mammy leszálltak a vonatról az atlantai állomáson. Az épület helyére még nem emeltek másikat. Ott álltak a kormos, füstös romok és kémények alig néhány lépésnyire a sínektől. Scarlett gépiesen tekintett körül. Megszokta, hogy Peter bácsi várja a kocsival, valahányszor Taráról a városba érkezik. Aztán bosszankodva ébredt rá a saját feledékenységére. Hiszen nem írta meg, hogy jön, tehát nem várhatják. Nem is lett volna idő tudatni a nénivel. Különben nemrég kapták a gyászos hírt Pittypat nénitől, hogy a vén gebe, amelyet Maconban szerzett Peter, hogy kisasszonyát hazahozza Atlantába, és amelynek hátán Peter bácsi Tarára is ellátogatott egyszer, kimúlt.
Még egyszer körülnézett a gödrös, feltépett talajú térségen, nem látja-e valami ismerős vagy rokon kocsiját. Hátha elvinné Pittypat néni házáig. De nem ismert senkit, sem fehéret, sem feketét. Lehet, hogy a régi ismerősök közül senkinek sincs kocsija mostanában. Ha mind igaz, amit Pittypat néni írt, akkor ez nagyon valószínű. Nehezek az idők, éppen elég gond, hogy az embernek lakása és ennivalója legyen. Ki gondolhat hintóra ilyenkor? Pittypat néni ismerősei és rokonai, éppen úgy, mint ő maga is, gyalog jártak mostanában.
Néhány szekér álldogált a tehervonatok mellett, meg egypár magas kocsi, idegenekkel a kocsiülésen, és összesen két városi hintó. Az egyik csukott volt, a másik nyitott, s egy jól öltözött asszony meg egy jenki katonatiszt ült benne. Scarlett visszafogta a lélegzetét az egyenruha láttán. A néni megírta ugyan, hogy Atlantában nyüzsögnek a jenki katonák, mégis meghökkentette és megijesztette az első egyenruha. Nehéz volt hozzászokni a gondolathoz, hogy nincs már háború, és a jenkik nem bánthatják, nem rabolhatják ki.
Elhagyatottnak, kihaltnak tűnt az állomás. Scarlett visszagondolt arra a napra, mikor 1862-ben először jött ide, mint fiatal özvegy, hosszú gyászfátyollal a fején, és unalommal, keserűséggel a szívében. Milyen élet volt itt akkor! Milyen forgalom! Mennyi kocsi, szekér! Lovasok nyargaltak, ismerősök kiabáltak egymásnak... Felsóhajtott. Kedves, könnyű napok voltak azok a háború elején. Aztán arra gondolt, hogy gyalog kell menniük egészen Pittypat néni házáig, és még keservesebbet sóhajtott. Csak azt remélte, hogy valahol a Barackfa utca hosszában majd mégis talál ismerőst, aki kocsival van, és felveszi őket.
Amint ott álldogáltak, a csukott kocsi megmozdult, s a bakon ülő néger feléjük hajtott. Kihajolt az ülésről, és megkérdezte:
− Hintó tetszik? Két dollárért elviszem akárhová Atlantában.
Mammy megsemmisítő pillantással mérte végig.
− Bérkocsi? − hőkölt vissza undorral. − Tudod te, nigger, kik vagyunk?
Mammy ugyan falusi néger volt, de valaha nagyvárosban élt, és jól tudta, hogy előkelő hölgy nem ül bérkocsira, különösen csukott kocsira, legfeljebb szükség esetén, akkor is csak úgy, ha családjának egy férfitagja kíséri. Még egy öreg néger szolgáló jelenléte sem volt elegendő, nem enyhíthette a helyzetet. Megrovóan pillantott Scarlettre, aki vágyódva nézett a kocsira és a kényelmes ülésre.
− Menjünk innen, asszonyság! Bérkocsi és szabad nigger? Ez nem kell nekünk!
− Én nem vagyok szabad nigger! − tiltakozott a néger kocsis. − Én az öreg Talbot asszonyság niggere vagyok, és ez az ő kocsija, és azért fuvarozok pénzért, hogy szerezzek valamit a konyhára.
− Micsoda Talbot asszonyság az?
− Susanne Talbot asszonyság, Milledgeville-ből. Idehurcolkodtunk, amikor az urat megölték.
− Ismerjük ezt az asszonyságot? − fordult Mammy szigorúan Scarlett felé.
− Én nem.− mondta sajnálkozva Scarlett. − Senkit sem ismerek Milledgeville-ből.
− Akkor gyalogolunk − jelentette ki Mammy szilárdan. − Mehetsz tovább, nigger.
Felkapta az útitáskát, amelyben benne volt Scarlett új ruhája, új kalapja meg hálóinge, hóna alá szorította a tarka kendőbe kötött batyut, melybe saját ingóságait csomagolta, és megindult. Scarlett szó nélkül ment tana. Nem akart vitát kezdeni mindjárt az első percen Mammyval. Mióta tegnap a függönyt felszabták, valami gyanakvó, éber fény volt a szemében, ami semmiképpen sem tetszett neki. Tudta, hogy nehéz lesz megszabadulni tőle, kibújni felügyelete alól, és nem szerette volna időnek előtte felajzani a harckészségét, míg nem elkerülhetetlen.
Amint a keskeny gyalogjárón a Barackfa utca felé mentek, Scarlett egyre nehezebb szívvel nézett körül. Milyen más lett a város. Csupa rom, csupa kormos, félig ledőlt fal. Elhaladtak a telek mellett, amelyen egykor az Atlanta Hotel állott. Valaha Henry bácsi meg Rhett is ott laktak, most csak néhány fal meredezett a helyén.
A raktárakat és boltokat, amelyek félkilométernyire húzódtak az állomásépület környékén, a puszta földig lerombolták, csak négyszögletes alapépítményeik feküdtek kopáran a sötét ég alatt. A sínek mezítelenül húzódtak a sáros földön. Scarlett tudta, hogy valahol valamelyik romhalmaz vagy puszta telek az ő öröksége, melyet Charles, hagyott rá. Henry bácsi tavaly megfizette a vagyonadót helyette − ezt is vissza kell még majd adnia valamikor. De ez a gond nem volt nyomasztó számára.
Amint befordultak a Barackfa utca sarkán és a város központja felé tekintettek, Scarlett nem bírt visszafojtani egy halk sikoltást. Frank Kennedy megmondta nekik, hogy a város egészen leégett, de azért ezt mégsem képzelte volna. Álmában a város még mindig olyan volt, mint rég, álltak a büszke, magas házak a ragyogó Fő utca hosszában. Most kopár vidéket látott. Vajon az a sáros út ez, amelyen ezerszer kocsizott vidáman a háború idején, amelyen leszegett fejjel futott végig rémülettől fáradhatatlan lábbal, ágyútűz közepette az ostrom alatt, s amelyen valaha a forró napfényben vánszorgott, hogy az orvost megkeresse? Sírnia kellett volna.
Sok új ház ütötte ugyan fel fejét azóta, hogy Sherman felégette a város közepét, de még mindig nagy, üres helyek tátongtak itt is, ott is, és halomban feküdt a kormos, füstös téglatörmelék, a fagyos bozót és mindenféle szemét és hulladék közepette. Látta néhány ismerős ház tetőtlen falait, melyek között átvilágított a szürke téli fény, üveg nélküli ablakok néztek rá, magános kémények nyújtóztak az égnek. Itt-ott örömmel fedezett fel egy-egy ismerős boltot, melyet úgy-ahogy helyrehoztak már, az új téglák pirosan virítottak ki a régi, kormos falból. Némelyik új boltajtó fölött ismerős neveket látott, de sokkal több volt az idegen név. Különösen meglepte a rengeteg új orvos, ügyvéd és gyapotkereskedő. Valamikor a szó szoros értelmében mindenkit ismert Atlantában, és most a lelkére nehezedett, hogy ennyi az idegen. Csak az vidította fel némileg, hogy mégis látott új épületeket végig a hosszú úton, vagy legalább megkezdett és folyamatban levő építkezéseket.
Sok volt az új ház, némelyik háromemeletnyi magas. Az építkezés lázasan folyt. Amerre nézett mindenünnen kalapács, fűrész zaja hallatszott, állványok emelkedtek, és munkások másztak a létrák tetejére, téglával a vállukon. Végigtekintett az utcán, amelyet úgy szeretett, és könny fátyolozta el a szemét.
„Felgyújtottak − gondolta −, felgyújtottak és a földdel egyenlővé tettek mindent. De nem győztek le, nem tudtak legyőzni. Újra élni fogsz, és olyan eleven és olyan szép leszel, mint régen!”
Ment, ment, előre, nyomában csoszogva és döcögve bandukolt Mammy. A gyalogjárón éppen olyan sokan tolongtak, mint a háború legmozgalmasabb hónapjaiban. Ugyanaz a forgatag, ugyanaz a sürgő-forgó zsivaj, az élet gyors lüktetése, mint mikor először jött el Pittypat nénihez. A sárban éppen annyi kocsi járt, csak a sebesültszállító társzekerek tűntek el. Lovak és öszvérek álldogáltak a boltok fából ácsolt eresze alatt megrakottan. De a tömegben kavargó arcok éppen olyan idegenek lettek, mint a boltok névtáblái. Nyers arcú, soha nem látott férfiak, cifrán öltözött nők... Sok-sok ide-oda őgyelgő néger. Nekitámaszkodtak a falnak, vagy valami lépcsőn ültek, és a robogó kocsikat nézték, mint a kíváncsi gyermek a cirkuszban.
− Felszabadított falusi niggerek − horkantott megvetően Mammy. − Soha életükben nem láttak még egy igazi hintót. Milyen arcátlanok! Milyen tolakodó a tekintetük!
Csakugyan tolakodó volt a tekintetük. Scarlett rögtön látta. De nem sokat törődött a négerekkel, mert minduntalan visszatért az előbbi rossz érzése, amint itt is, ott is feltűnt a kék jenki egyenruha. Mennyi katona! Gyalog, lóháton, katonai társzekéren... az utcán, a kapukban, a kocsmaajtókban...
Összeszorította az öklét.
„Sohasem fogok tudni hozzájuk szokni! Soha!” − gondolta.
Hátraszólt:
− Siessünk, Mammy, hogy kijussunk ebből a tömegből.
− Majd szétlökdösöm én ezt a sok fekete niggert az utamból − felelte Mammy ugyancsak hangosan, és fenyegetően megforgatta kezében az útitáskát, mert egy néger ott vakarózott előtte, és nem volt hajlandó kitérni. Most bezzeg ész nélkül ugrott oldalt. − Nekem nem tetszik ez a város, Scarlett asszonyság. Nagyon sok benne a jenki meg a nigger.
Átmentek a túlsó oldalra, a sárba rakott csúszós köveken. Elhagyták a Decatur utcát. Mikor a kápolnához értek, Scarlett megállt, és keserűen felnevetett. Eszébe jutott, mennyire meg volt ijedve 1864-ben, aznap, hogy Beau a világra jött. Hogy szaladt az orvosért. Hogy hanyatlott le itt fáradtan. Milyen gyermek volt! Mennyi minden történt vele azóta!...
Csukott kocsi közeledett feléjük a Barackfa utcán. Scarlett kíváncsian hajolt előbbre, nem talál-e ismerőst. Még meglehetősen messze volt a ház. Mammy is megállt. Scarlett barátságos mosolyra igazította az arcát, és már-már felemelte a kezét, mikor egy asszony feje jelent meg az ablakban, finom prémkucsmával tűzvörös haján. Scarlett gyorsan hátralépett. Az ő arcán is, a vörös hajú arcán is látszott, hogy megismerik egymást. Belle Watling volt... és Belle Watling orrcimpája megremegett a láttára. Különös... Belle Watling az első ismerős, akit lát.
− Ki volt ez? − kérdezte Mammy gyanakodva. − Ismeri az asszonyságot, de nem köszönt. Soha életemben nem láttam ilyen színű hajat. Ez olyan, mintha festve volna!
− Festett is − mondta kurtán Scarlett.
− Az asszonyság festett hajúakat ismer? Azt kérdeztem, ki volt?
− Egy rossz asszony − felelte Scarlett −, és nem ismerem, csak tudom, hogy ki, fogd hát be a szád.
− Nahát ilyet! − szuszogta Mammy, és leesett állal bámult a hintó után. Nem látott igazi rossz asszonyt azóta, hogy eljöttek Ellennel Savannah-ból, több mint húsz éve, és most nagyon bánta, hogy nem nézte meg jobban.
− Aztán ilyen szépen van felöltözve, s ilyen finom hintója meg lova van − mormogott magában. − Én nem tudom, hogy mit is gondol magában az a Jóisten, hagyja a rossz asszonyt hintóban ülni, mikor a magunkfajta alig eszik, és mezítláb jár.
− A Jóisten már abbahagyta, hogy velünk foglalkozzék − legyintett Scarlett elkeseredve. − És ne mondd, hogy a mama megfordul a sírjában, ha ilyeneket mondok, mert nem bánom, akármit beszélsz.
Az bántotta, hogy különbnek akarta magát érezni Belle Watlingnál, és nem érezte magát különbnek. Ha minden sikerül, amit kitervelt, akkor olyan lesz, mint ő, és ugyanaz a férfi fogja eltartani őt is. Nem bánta meg az elhatározását, de gyötörte a gondolat.
„Nem törődöm most ezzel” − határozta el, és meggyorsította a lépéseit.
Elhaladtak a kőrakás előtt, ahol valaha Meade doktorék háza állt. Most csak néhány lépcső maradt épen, és a feljáró, amely nem vezetett sehová. Whitingék háza helyén kopasz föld volt. Még a kémény meg az alapzat is eltűnt. Szekérnyomok mutatták, merre szállították el az építőanyagokat. Elsingék téglaháza azonban állt, új tető volt rajta, és új volt a második emelet is. Bonnellék házát ügyetlenül foltozták meg itt-ott, nyers deszkából volt a fedele zsindely helyett, és úgy látszott, lakható. De sehol egyetlen ablakból sem hajolt ki senki, egyetlen ajtóban nem jelent meg senki, sehonnan nem kiáltott, nem integetett feléje senki. Scarlett örült. Nem kívánt most ismerőssel találkozni.
Aztán előbukkant Pittypat néni házának új palateteje és vörös téglafala. Scarlett szíve megdobbant. Milyen jó az Isten mégis, hogy megvédte ezt a házat. Az udvarból most jött ki Peter bácsi, piaci kosárral a karján, és mikor meglátta, hogy Scarlett és Mammy jönnek felfelé, hitetlen, bámész vigyorgással szakadt ketté fekete ábrázata.
„Meg tudnám csókolni a vén bolondot, úgy örülök, hogy látom” − gondolta Scarlett. Odakiáltott neki:
− Szaladj és hozd a néninek a repülősót, Peter! Csakugyan mi vagyunk!

 

Vacsorára az elkerülhetetlen kukoricakása meg aszalt körte volt Pittypat néni asztalán is. Míg evett, Scarlett megesküdött magában, hogy soha többé nem tálaltat ilyesmit, ha újra pénze lesz. Márpedig kerüljön, amibe kerül, gazdag akart lenni megint, több pénzt akart szerezni, mint amennyivel Tara adóját kifizeti, sokkal, sokkal több pénzt, ha gyilkolnia kell is érte.
Ott ültek az ebédlő sárga lámpafényében, és beszélgettek. Scarlett tapintatosan a néni anyagi viszonyairól kezdett kérdezősködni. Hátha Charles családja tudna pénzt adni neki. Bár erről nem illett beszélni. Pittypat néni, boldogságában, hogy végre van nála valaki a rokonságból, nem gondolkozott rajta, illendő-e ilyesmiről beszélni, vagy nem, és őszintén panaszkodott. Könnyezve mesélte el, milyen szerencsétlenség érte őket. Nem tudta, hogyan és mi módon, de a sok föld, a vagyon, az értékpapír mind elveszett. Henry azt mondja, hogy alig maradt néhány krajcárjuk. Nehezen tudták az adót is megfizetni. Éppen csak a ház van még meg. Pittypat néni szerencsére nem ébredt rá, hogy a ház sem az övé, hanem fele Melanie-é, fele Scarletté. Scarlett nem is világosította fel. Pittypat néni suttogva árulta el, hogy még a házadót is Henry bácsi fizette ki. És hogy minden hónapban ad neki valami kis pénzt, amiből éljen, pedig nagyon lealázó a számára, hogy éppen tőle fogadjon el alamizsnát, mikor olyan rég haragban vannak.
− Henry mindig azt mondja, nem tudja, meddig bírja még a terheket, az elviselhetetlenül magas adót, de persze az is lehet, hogy hazudik, és tele van pénzzel, csak nekem nem akar adni.
„Persze hogy neki sincs pénze − gondolta magában sötéten. − Rendben van, kihúzzuk a névsorból őt is, Pittypat nénit is. Senki más nem maradt, csak Rhett. Meg kell tennem. Meg keli tennem. De most nem gondolok erre... előbb beszélnem kell a nénivel Butlerről, hogy tudjam, itt van-e. Ha lehet, meghívatom holnap ebédre.”
Mosolyogva szorította Pittypat néni kövér kezét a két tenyere közé.
− Drága nénikém − mondta −, ne beszéljünk ilyen szomorú dolgokról. Felejtsük el, ami bánt. Mesélje el, mi van a régi jó ismerősökkel. Hogy van Mrs. Merriwether meg Maybelle? Hallottam, hogy a kis kreol baj nélkül visszakerült hozzá. Mit csinálnak Elsingék meg a doktorék?
Pittypat néni arca egyszerre felderült, és könnyeit felszárítva, részletesen beszámolt mindarról, amit a szomszédokról meg ismerősökről tudott. Mit csinálnak, hol laknak, milyen ruhát hordanak, mit esznek. Elszörnyedve említette, hogy mielőtt René Picard hazajött volna, Mrs. Merriwether úgy szerzett pénzt, hogy Maybelle-lel együtt süteményeket sütött, és eladta a jenki katonáknak. Képzeld! Néha két tucat jenki is állt a konyhaajtó előtt, várva, hogy elkészüljön a friss sütemény. Most, hogy René hazajött, szereztek valahol egy ócska szekeret, azon viszi mindennap a jenkik táborába a süteményt meg pástétomot, és eladja. Mrs. Merriwether azt mondja, ha megtakarítanak egy kis pénzt, pékboltot nyitnak valahol a városban. Pittypat néni kijelentette, hogy nem akarja bírálni az eljárásukat, de inkább éhen halna, mint hogy a jenkiknek zsemlét süssön. Valahányszor végigmegy az utcán − mondta −, és egy jenki katonával találkozik, megvetően végignéz rajta, és átmegy az út másik oldalára, akármilyen nagy a sár. Scarlett ebből láthatja, milyen áldozatokra képes ő még mindig a Konföderációért.
Mrs. Meade meg a doktor háza leégett, és sem pénzük, sem erejük vagy kedvük hozzá, hogy újraépítsék, mikor mind a két fiuk meghalt. Mrs. Meade azt mondta, hogy neki nem kell otthon többé. Minek, ha nem lesz benne sem gyermek, sem unoka? Hogy így egyedül maradtak, Elsingékhez mentek lakni, akik úgy-ahogy rendbe hozták a házukat. Whitingéknek is van ott egy szobájuk, és Mrs. Bonnell szintén oda akar költözni, amint ki tudja adni a házát bérbe valami jenki katonatisztnek és családjának.
− De hogyan férnek be annyian? − csodálkozott Scarlett.
− Mrs. Elsing meg Fanny a nappaliban alusznak, Hugh pedig a padláson − magyarázta Pittypat. − Drágám, nem szívesen mondom el az ilyesmit, és Mrs. Elsing a világért nem mondja másképp, mint hogy fizető vendégei vannak, de bizony ez nem más, mint hogy panziót tart, szállást meg ellátást ad pénzért. Nem borzasztó? Mrs. Elsing panziósné lett!
− Nekem nagyon tetszik − mondta Scarlett kurtán. − Csak lettek volna nekünk fizető vendégeink tavaly Tarán a sok ingyenélő helyett! Akkor nem lennénk ilyen szegények.
− Scarlett! hogy mondhatsz ilyesmit? Szegény anyád megfordulna a sírjában, ha valaha is pénzt fogadnátok el, amiért Tarán lakik valaki! Persze szegény Mrs. Elsing nem tehetett mást, mert hiába próbált hímezni, hiába festett Fanny olyan szépen porcelánra, és Hugh hiába hasogatott egész nap fát, hogy alágyújtósnak eladja, nem kerestek annyit, hogy megélhettek volna belőle. Képzeld el szegény drága Hugh Elsinget, amint aprófát vág, holott kész ügyvéd, méghozzá kitűnő ügyvéd! Sírni tudnék, milyen sorsra jutottak a fiaink!
Scarlett a gyapotföldekre gondolt, a bronzszínű könyörtelen nap alatt Tarán. A véghetetlen barázdákra, amint lassan haladt rajta végig munka közben, sajgó háttal, holtfáradtan. Emlékezett az érzésre, amint gyakorlatlan tenyerében tartotta az eke szarvát. Úgy gondolta, Hugh Elsing sem érdemel különösebb sajnálatot, mint a többi. Milyen bohó öreg gyermek Pittypat néni, és mennyire védett élete van még mindig a romok és a teljes összeomlás közepette.
− Ha nem tetszik neki a fahasogatás, miért nem próbál ügyvédeskedni? Nincs elég pörösködés Atlantában?
− Hogyne volna, hogyne volna, drágám! Nagyon sok van. Úgyszólván mindenki pörösködik a másikkal. Gondold csak el, mikor annyi ház leégett, és az építőanyagokat elhordták, a telekhatárok eltűntek, és senki sem tudja, mi az övé, mi nem... De nem kapsz pénzt az ügyvédeskedésért, mert senkinek sincs miből fizetni. Így aztán Hugh folytatja a favágást... Ó, majdnem elfelejtettem! Nem írtam meg? Fanny Elsingnek holnap lesz az esküvője, és most, hogy itt vagy, természetesen el kell jönnöd! Mrs. Elsing nagyon fog örülni. Remélem, hoztál valami más ruhát is? Nem mintha nem lenne nagyon kedves ez a ruha, és nem állna jól, de... mégis... kissé már elviselt. Micsoda? Új ruhád van? Szép bársonyruhád? Jaj de örülök! Tudod-e, hogy ez lesz az első esküvő, amire elmegyek, mióta Atlanta leégett? Sütemény is lesz, meg bor, utána pedig tánc, bár igazán nem tudom, miből fizetik Elsingék a mai nehéz időkben.
− Ki a vőlegény? Azt hittem, hogy mert Dallas McLure Gettysburgnál elesett, Fanny nem is fog már férjhez menni.
− Drágám, nem szabad elítélned ezért Fannyt. Nem mindenki olyan hű a halottjához, mint te szegény jó Charlie-hoz. Várj csak... mi is a neve? Sohasem tudok emlékezni a nevekre... valami Tom. Ismertem jól az anyját, együtt jártunk a La Grange-féle leányiskolába. Tomlinson volt a vezetékneve, és az apja... ki is volt? Perkins? Parkins? Megvan! Parkinson! Spartából való. Nagyon jó család, de azért... hiszen tudom, hogy nem szép ilyesmit mondani, de nem értem, hogyan tudta Fanny elhatározni magát, hogy a felesége lesz...
− Talán iszik, vagy...
− Dehogy! Nagyon becsületes, tisztességes ember, csakhogy megsebesült az alsó testén, és a lába olyan furcsa lett. Nem szeretek ilyesmit mondani, de valahogy furcsán nyújtogatja a lábát. Olyan közönséges a járása. Hogyan lehet ilyen emberhez feleségül menni?
− Ma nemigen válogathatnak a lányok. Valakihez menniük kell.
− Kell? − sértődött meg Pittypat néni. − Én sem mentem!
− Drága nénikém, az más! Mindenki tudja, hogy a néni nem azért nem ment, mert nem kérték. Emlékszem jól, hogy az öreg Carlton főbíró milyen szemeket vetett a nénire a háború alatt, mikor itt voltam Atlantában!
− Ó, Scarlett! Ne is emlegesd azt a vén bolondot! − pirult el a néni, és szendén a tenyerébe nevetett. − De Fannyt is mindenki szereti és jobb házasságot is köthetett volna. Nem is hiszem, hogy szeretné ezt a nem is tudom milyen Tomot. Talán még mindig Dallast siratja, de hiába, ő nem olyan, mint te vagy, drágám, aki hű maradtál Charlie-hoz, bár tudom, hogy tizenkétszer is férjhez mehettél volna már azóta. Melly meg én gyakran emlegettük ezt, mikor mindenki más úgy beszélt rólad, hogy szívtelen kacér teremtés vagy.
Scarlett tapintatosan másra terelte a szót, és egyik ismerős után a másikról kezdett beszélni, de közben egyre várta az alkalmat, hogy Rhett Butiért hozhassa szóba. Tudta, hogy nem lenne jó egyenesen kérdezősködni, mindjárt most, a megérkezése után. Elég, ha majd később kezd Pittypat néni gyanakodni, ha Rhett megtagadja, hogy feleségül vegye.
A néni boldogan fecsegett tovább, gyerekesen boldog volt, hogy van, aki türelemmel hallgatja. − Szörnyű dolgok történnek manapság Atlantában − jelentette ki. − Persze mindennek a republikánusok az okai. A legborzasztóbb pedig, hogy mindenféle képtelen gondolatot ültetnek a szegény négerek fejébe.
− Drágám, azt akarják, hogyanégerek szavazzanak! Hallottál már ilyen ostobaságot? Bár... nem tudom... ha meggondolja az ember, Peter bácsinak több esze van, mint akárhány republikánusnak, akit életemben láttam, és sokkal jobb a modora is. De persze Peter bácsi nem akar szavazni. Hanem a butább négerek egészen elvesztették a fejüket. És némelyik igazán szemtelen. Az ember élete nem biztos, ha este kimegy az utcára, és fényes nappal is lelökik a hölgyeket a gyalogjáróról a sárba. Ha pedig valami tisztességes úriember szót emel emiatt, lezárják... és... Jaj, Scarlett, nem mondtam még, hogy Butler kapitány börtönben van?
− Rhett Butler?
Még ezt a megdöbbentő hírt sem bánta túlságosan Scarlett, annyira megörült, hogy végre maga Pittypat néni hozta őt szóba.
− Igen bizony! − bólogatott az izgalomtól pirosra gyúlt arccal Pittypat néni. − Börtönben ül, mert megölt egy négert, és lehet, hogy fel is akasztják ezért! Képzeld!
Scarlett lélegzete egy pillanatra elakadt. Csak bámult Pittypat néni arcába.
− Még nincs egészen bizonyítva, hogy ő volt, de valaki megölte a négert, mert megsértett egy fehér asszonyt. És a jenkik nagyon fel vannak izgatva, mert sok tolakodó négert megölnek, senki sem tudja, kik. Ha nem is tudták rábizonyítani a gyilkosságot a kapitányra, példát akarnak mutatni, elrettentő példát, és Meade doktor azt mondja, hogy ha csakugyan felakasztják, ez lesz az első jó, amit a jenkik életükben tettek. De én mégis úgy gondolom... Isten, tudja... Még egy hete is itt járt a kapitány nálam, és egy gyönyörű kövér fürjet hozott pecsenyének, és rólad kérdezősködött. Azt mondta, fél, hogy megsértődtél valami megjegyzés miatt, és hogy talán soha nem is fogsz neki megbocsátani.
− Mennyi időre zárták le?
− Azt senki sem tudja. Hiszen mondom, hogy talán fel is akasztják! Bár lehet, hogy mégsem tudják rábizonyítani a gyilkosságot, és akkor nem tudom, mi lesz vele. Ugyan a jenkik nem sokat bánják, bűnös-e valaki, vagy sem, csak valakit felakaszthassanak.
Pittypat néni titokzatosan szája mellé emelte kövér tenyerét, és úgy mondta:
− Azért vannak úgy felizgatva, mert megalakult a Ku-Klux-Klan. Van odalenn is, nálatok? Egészen bizonyos, hogy van, csak Ashley nem akar előttetek ilyesmiről beszélni. Aki a Klánhoz tartozik, az titoktartást fogad. Körbe-körbe lovagolnak a környéken éjszakánként, kísértetnek öltözködve, és bekopogtatnak a kofferesekhez, akik rabolnak, meg a négerekhez, akik tolakodóan viselkednek a fehér nőkkel szemben. Néha csak megijesztik és megfenyegetik őket, követelik, hogy hagyják el Atlantát, de ha ez nem használ, meg is verik, és...
Pittypat néni szeme nagyra tágult, amint suttogta:
− Néha meg is ölik őket, és ott hagyják valahol a holttestüket, rá van tűzve a cédula, hogy a Ku-Klux-Klan járt itt... A jenkik pedig nagyon dühösek, és kiabálnak, hogy majd megmutatják, így meg úgy... De Hugh Elsing azt mondja, nem hiszi, hogy felakasztják Butiért, mert a jenkik is hallották, hogy tudja, hol van a Konföderáció pénze, és szeretnék belőle kicsikarni a titkot.
− A Konföderáció pénze?
− Ezt sem tudod? Hát nem írtam meg? Drágám, látszik, mennyire távol éltél a világtól! Mindenkinek csak elállt szeme-szája, mikor egy szép napon megjelent a kapitány a városban gyönyörű hintóval, finom új ruhában, pénzzel teli zsebbel. A többiek meg nem tudták, miből fognak ebédelni. Természetes, hogy mindenki dühös lett, hogy ez az árdrágító így meggazdagodott, mikor mindenki más tönkrement. Mindenki szerette volna tudni, honnan szerezte a pénzét, de nem merte senki megkérdezni tőle, csak én. Ő nevetett és azt mondta: hát bizonyos lehet benne, Pittypat kisasszony, hogy nem becsületes úton jutottam hozzá. Hiszen tudhatod, milyen nehéz valami értelmes feleletet kicsikarni belőle.
− De hiszen mindenki tudhatja, hogy a blokád idején szerezte a vagyonát!
− Igen, igen, egy részét. De ez csak egy csöpp a tengerben ahhoz képest, amennyi pénze van. Mindenki azt hiszi, hogy több millió dollárt rejtett el aranyban valahol a Konföderáció pénzéből. Ezt hiszik a jenkik is.
− Több millió dollárt, aranyban?!...
− Igen, igen! Nem emlékszel, mennyi gyapotot vitt át Nassauba és Angliába a háború alatt? − kérdezte Pittypat néni diadalmasan − és persze nemcsak a maga gyapotját vitte, hanem a kormányét is. Tudod, hogy milyen nagy ára volt a gyapotnak a háború alatt Angliában. Megadtak minden árat érte. Butler a kormány szabad ügynöke volt, és az volt a megbízatása, hogy eladja a gyapotot, a pénzért fegyvereket vegyen, és hozza el ezeket. Nahát, mikor aztán a zárlat nagyon szorosra zárult, nem hozhatta már be a fegyvereket, és nem költhette el a gyapotért kapott pénz egy századrészét sem, úgyhogy több millió dollár hevert az angol bankokban; Butler és a többi blokádtörő helyezte ott letétbe, várván, hogy új alkalom nyíljon a zárlat áttörésére. Szó sincs róla, hogy a pénzt a Konföderáció nevében helyezték volna letétbe. A maguk nevére tették be, és még mindig ott van. Mindenki beszélt erről, és nem mondhatnám, hogy jó szemmel nézték a városban. Mikor aztán ι jenkik bezárták a néger miatt, úgy látszik, ők is meghallották a dolgot, mert az kívánták tőle, hogy mondja meg, hol a pénz. Most minden közpénz a jenkiké. Legalábbis ők így tartják. Butler kapitány azt felelte, hogy ő nem tudja. Meade doktor szerint mindenképpen fel kellene akasztani, de ez még nagyon is könyörületes halál az ilyen tolvaj és hadinyerészkedő számára. Scarlett... Mi bajod? Olyan különös arcot vágsz. Drágám... nagyon felizgatott, amit mondtam? Hiszen igaz, udvarolt neked valaha, de azt hittem, már rég elfelejtetted. Én őszintén szólva sohasem örültem neki, mert olyan csirkefogó...
− Nekem nem. udvarolt − mondta Scarlett nagy erőlködéssel. − Különben is összevesztem vele, mikor elmentem Atlantából az ostrom idején. És hol... hol tartják?
− A tűzoltók házában, kint a gyakorlótér mellett.
− A tűzoltólaktanyában? Pittypat néni nagyot nevetett.
− Igen, a tűzoltólaktanyában van. A jenkik azt használják most katonai fogdának. A jenkik sátrakban laknak a városháza körül, az egész nagy térségen, és ott szemben van á tűzoltólaktanya, talán kissé odébb az utca végén, és oda zárták be Butler kapitányt is. És hallod-e, Scarlett, tegnap hallottam a legfurcsább dolgot Butlerről. Nem emlékszem már, hogy ki mondta. Tudod, hogy mindig milyen jól öltözött, valóságos dandy volt, most pedig ott tartják a tűzoltólaktanyában, még mosakodni sem tud mindennap, ő pedig naponta követelte, hogy engedjék megfürödni. Végül kivezették a cellájából a főtérre, ott egy hosszú vályú van, ebben fürdött meg az egész hadsereg, egy és ugyanabban a vízben. Azt mondták neki, itt ő is megfürödhet, de erre azt felelte: „Nem, köszönöm, én szívesebben hordom magamon a saját déli piszkomat, mint hogy a jenkik piszka tapadjon rám.”
Scarlett hallotta a fecsegést, de nem értett már belőle semmit. Két gondolat járt a fejében. Rhettnek több a pénze, mint álmodta volna, és Rhett a börtönben van. Az, hogy lecsukták, és talán fel is akasztják, talán még javította is a kilátásait. Nem sokat gondolt vele, mi lesz a sorsa. Olyan kétségbeesetten kívánta a pénzt, hogy ezzel nem maradt ideje és ereje törődni. Különben is még mindig haragudott rá, és félig-meddig egyetértett dr. Meade nézetével, hogy az akasztás túl enyhe büntetés Butler számára. Az olyan férfi, aki otthagy egy asszonyt éjnek éjszakáján, egyedül az országúton, két ellenséges hadsereg között, megérdemli, hogy felakasszák. Ha szerét lehetne ejteni, hogy mindjárt ott a börtönben feleségül vegye, mielőtt felakasztanák, a sok milliót mind ő örökölné. Ha pedig nem is vehetné feleségül ilyen gyorsan, valami pénzt bizonyosan kapna tőle, ha megígérné, hogy a felesége lesz, amint kibocsátják. Vagy mást ígér... akármit... És ha felakasztják, nem kell az ígéretét megtartania.
Egy pillanatra elragadta a képzelete, s arra gondolt, hogy a jenki kormányzat jóvoltából talán hamarosan újra özvegy lesz. Millió dollár aranyban! Hogy rendbe hozhatná Tarát, mennyi gyapotot ültethetne! Milyen szép ruhákat vásárolhatna mindnyájuknak, mennyi ennivalót... Suellen, Carreen mennyi mindent kaphatnának! Wade annyi tápláló ételt ehetne, amennyi a gyomrába fér, megtelne a két kis sápadt arca, meleg ruhákat szabatna neki, nevelőnőt fogadna melléje, és később az egyetemre küldhetné... nem nőne fel mezítláb, tudatlanul, mint valami koldusgyerek. Aztán valami ügyes orvossal megvizsgáltathatná az apját, és Ashley... mi mindent tehetne Ashleyért...
Pittypat néni hirtelen abbahagyta a fecsegést, és más hangon szólt:
− Mi az, Mammy, mit akarsz? Scarlett felriadt álmodozásából.
Mammy ott állt a küszöbön, két kezét a köténye alatt tartotta, szemében az éles, kutató csillogás. Ki tudja, mióta figyelte őket. Úgy látszik, mindent hallott, meglátszott ravasz, vén arcán.
− Scarlett asszonyság fáradtnak látszik. Úgy gondolom, legjobb volna, ha lefeküdne.
− Igazán nagyon fáradt vagyok − mondta Scarlett. Felállt, és gyerekes gyámoltalansággal nézett Mammy szemébe. − Félek, hogy egy kicsit meg is hűltem az úton. Pittypat néni, nagyon tetszene haragudni, ha ágyban maradnék holnap délelőtt? Mindenesetre ott szeretnék lenni este Fanny esküvőjén, és ha rosszabbul leszek, itthon kell maradnom. Ha délutánig ágyban fekszem, bizonyosan nem lesz holnap estére semmi bajom.
Mammy tekintetében őszinte aggodalom kezdett fényleni, amint megtapogatta a csuklóját és homlokát. Bizonyos, hogy nem volt jó színben. Sápadt volt, és remegett a térde. Gondolatainak zűrzavaros körforgása is elakadt.
− Jaj, az én drága gyermekemnek a keze olyan hideg, mint a jég! Jöjjön hamar az ágyba. Mammy főz jó meleg teát, és meleg téglát is hoz, hogy kiizzadja a meghűlést.
− Milyen meggondolatlan voltam! − kiáltotta kétségbeesve Pittypat néni. Felugrott a székből, és simogatni kezdte Scarlett karját. − Csak beszélek és beszélek, arra pedig nem gondolok, hogy te... Drágám, feküdj csak le hamar, és maradj az ágyban, pihenj, majd beszélgetünk még később, ha jobban leszel. Nem, holnap délelőtt lehetetlen... jaj de sajnálom! Pedig úgy szerettem volna az ágyad mellett ülni. De megígértem Mrs. Bonnellnek, hogy elmegyek hozzá. Influenzát kapott ő is meg a szakácsnője is. Mammy, de örülök, hogy itt vagy! El fogsz jönni velem hozzájuk, és megfőzöd az ebédjüket.
Mammy nem törődött már semmi mással, cipelte fel Scarlettet magával a lépcsőn, és dohogott, hogy nem vigyáz magára, és hideg a keze. Scarlett szelíd volt, féloldalt lógatta a fejét, és nagyon meg volt elégedve. Ha továbbra is el tudja altatni Mammy gyanúját, és sikerül elérni, hogy ő is, Pittypat néni is elmenjenek délelőtt a háztól, rendben van minden. Akkor aztán felkelhet, elmehet a börtönbe, és meglátogathatja Rhettet.
Mialatt felkapaszkodtak a lépcsőn, távoli mennydörgés reszkettette meg az ablakokat. Scarlett megállt egy pillanatra a jól ismert lépcsőházban, és arra gondolt, hogy egészen olyan, mintha az ágyúk szólnának most is. Megborzongott.
Amíg él, a mennydörgésről most már mindig az ágyúdörgés és a háború jut majd az eszébe...

 

 

34

Másnap reggel sütött a nap. Az éles szél elűzte a felhőket az égről, megzörgette az ablaktáblákat, és panaszos nyöszörgéssel kóborolt a kürtőben. Scarlett hálaimát mondott magában, hogy az éjszakai eső elállt. Régóta fülelt már ébren, hogy esik-e még. Tudta, hogy vége lett volna a bársonyruhának és az új kalapnak. Most, hogy besütött hozzá a nap, újra bizakodó lett és jókedvű. Nagy megerőltetésébe került az ágyban maradni, és szenvedő képpel, rekedt köhögéssel tanúsítani beteg voltát mindaddig, míg Pittypat néni, Mammy meg az öreg Peter szerencsésen el nem indultak Bonnellékhez. Mikor végre becsapódott a ház kapuja, és tudta, hogy egyedül van az öreg szakácsnővel, aki a konyhában énekel, kiugrott az ágyból, és elővette a szekrényből az új ruháját.
Az alvás felfrissítette, és új erőt meg bátorságot adott neki. A szíve mélyén felkészült a harcra. Volt valami izgató élvezet a gondolatban, hogy egy nagy szellemi ütközet következik egy férfival, a sok élettelen ellenfél, a munka, a gond, a rászakadó csapások után most férfival, élő emberrel kell megküzdenie megint, és győznie kell, győznie a maga erejéből.
Nehéz volt az öltözködés egyedül, de valahogy sikerült. Feltette tollas kalapját, és átszaladt Pittypat néni szobájába, hogy a nagy tükörben megnézze magát.
Határozottan tetszett önmagának. Lám, milyen csinos! A kakastoll valami kihívó vidám kinézést adott a kalapjának, és a sötétzöld bársony hátterében úgy ragyogott a szeme, mint a smaragd. A ruha nagyon szép lett. A finom bársony lágy redőkben omlott le rajta. És milyen előkelő és méltóságteljes a megjelenése! Csodálatos érzés volt végre megint új ruhában lenni. Jó érzés volt tudni, hogy szép, szinte kihívó. Hirtelen előrehajolt, és megcsókolta a tükörképét. Aztán nevetett a saját bohóságán. Az anyja selyemkendőjét hozta magával, azt vette a vállára, de a kifakult selyem színe nagyon elütött a ruha mohazöld színétől, és az egész öltözéket kissé kopottassá tette. Kinyitotta Pittypat néni szekrényét. Szép fekete posztókabátot talált benne, amit a néni csak vasárnaponként vett fel. Ez jól állt a ruhájához. Belekapcsolta fülébe a gyémánt fülbevalót, és megrázta a fejét, hogy lássa a hatást. Halk csörrenéssel csendült meg az ékszer. Nagyon jól állt neki. Elhatározta, hogy minél többször meg fogja rázni a fejét, ha ott lesz Rhettnél. Az ilyesmi tetszik a férfiaknak.
Milyen szégyen, hogy Pittypat néninek csak egy pár kesztyűje van, és azt is felhúzta kövér kezére, s elvitte magával! Igazi úrhölgy nem is megy ki az utcára kesztyű nélkül. De mit tegyen? Mióta elment Atlantából, nem volt kesztyűje. Sebaj, elviszi Pittypat néni kis fekete muffját, s abban fogja a kezét tartani. Annál is inkább, mert a nehéz munkában ugyancsak eldurvult a keze. Nem lehetett éppen szépnek mondani. Hiába.
így, hogy a muff is nála volt, érezte, hogy nagyon elegáns. Ha valaki látja, ugyancsak nem gondolná, hogy nyomor és szükség nehezedik a vállára. A legfontosabb, hogy Rhett ne gyanakodjon. Azt kell hinnie, hogy kizárólag gyengéd érzelmei vezették hozzá.
Lábujjhegyen ment le a lépcsőn, és óvatosan kiosont a házból. A néger asszony gyanútlanul motoszkált a konyhában. Mellékutcára tért bê, s úgy sietett le a városba, nehogy meglássa valami mindent meglátó szomszéd. Az Ivy utcában, egy leégett ház előtt, leült egy kőre, s várt, hogy valami arra járó kocsi vagy szekér felvegye. A nap hol bebújt a felhők közé, hol újra kisütött, s valami félig síró, félig nevető fénnyel öntötte el a tájat. A szél rángatta a nadrágocskája széles fehér csipkéjét. Hidegebb volt, mint gondolta volna. Erősen beburkolózott Pittypat néni köpönyegébe, és türelmetlenül didergett. Éppen mikor már nekikészült volna a hosszú útnak a városon át a tűzoltólaktanyáig, a jenki táborba, ütött-kopott szekér közeledett, öregasszony ült a bakon, viharvert ráncos arca felett fején széles karimájú kopott szalmakalap volt. A gyakorlótér felé vezetett az útja, és morogva ugyan, de megengedte, hogy Scarlett felüljön melléje. Látszott azonban, hogy ferde szemmel nézi a bársonyruhát meg a tollas kalapot.
„Azt hiszi, rossz asszony vagyok − gondolta Scarlett. − És ki tudja? Talán nem is téved.”
Mikor nagy nehezen kiértek a város másik végébe, és felmagasodott előttük az épület nagy, fehér kupolája, megköszönte az öregasszony szívességét, leszállt és megvárta, míg a szekér továbbzörög. Aztán körültekintett, nem látja-e valaki. Megcsipkedte az arcát, hogy pirosabb legyen, s az ajkát harapdálta. Megigazgatta a kalapja szalagját, hátrasimította a haját, és megindult.
A kétemeletes, vöröstéglás, nagy ház, a városháza, túlélte a várost, nem égett le. De olyan árvának, olyan gondozatlannak tűnt a piszkosszürke ég alatt. Körülötte, ameddig csak ellátott a szem, apró katonasátrak és barakképületek sorakoztak. Nyüzsgött mindenfelé a jenki katona. Scarlett elszorult szívvel nézett körül. Eltűnt a bátorsága. Hogyan találja meg Rhette-t itt, az ellenség táborában?
A laktanya felé tekintett. Látta, hogy a bezárt, nagy szárnyas kapu előtt két őr lépked fel és alá. Rhett odabenn van. De mit mondjon az őröknek?
Kiegyenesedett, és hátrafeszítette a vállát. Ha nem félt megölni egy jenkit, miért félne beszélni velük?
Óvatosan lépegetett át a sárból kiálló csúszós köveken, míg egy őr, aki jól begombolkozott kék kabátjába a jeges szél ellen, meg nem állította.
− Hová, asszonyság?
A kiejtése idegenszerű volt, középnyugati tájszólásra vallott, de a hangja udvarias és tisztelettudó.
− Szeretnék bemenni... egy foglyot szeretnék meglátogatni.
− Hát... nem tudom, lehet-e, kérem... − mondta az őr, és megvakarta a tarkóját. − Nagyon szigorúak a tiszt urak, és...
Elhallgatott, és jobban megnézte a bársonyruhás hölgy arcát.
− Ejnye! Asszonyság! Csak nem fog sírni? Ne tessék sírni. Tessék csak bemenni az őrség parancsnokához, és kérje meg szépen a tiszt urakat. Bizonyosan beengedik.
Scarlett, akinek esze ágában sem volt, hogy sírjon, napsugaras mosollyal bólintott feléje. Az őr sarkon fordult, és odaintette a másikat. Az lassú, kimért léptekkel közeledett.
− Hallod-e, Bili? Gyere csak ide.
Odajött a másik őr is. Nagy, vastag ember volt, felgombolt köpönyege gallérjából ijesztően borzas fekete szakáll lógott elő. Nagyokat cuppogott a sár a léptei nyomán.
− Vezesd fel ezt a hölgyet az irodába. Scarlett megköszönte, és indult.
− Vigyázzon az asszonyság, ki ne ficamítsa a vékony bokáját ezeken a csúszós köveken − mondta a fekete szakállú katona, és karon fogta. − Kicsit fel is foghatná a ruháját, mert besározódik.
Ez is olyan idegenül, magas orrhangon beszélt, mint a másik, de éppen olyan udvariasan és kedvesen is. A keze pedig megnyugtatóan erős volt és lovagias. Lám, a jenkik sem olyan rossz emberek.
− Ilyen kutya időben nem lenne szabad hölgyeknek kint járni − mondta a szakállas katona. − Messziről jött az asszonyság?
− Bizony, nagyon messziről, éppen a másik végén lakom a városnak − felelte Scarlett, akinek jólesett a katona meleg hangja.
− Elég rosszul tette az asszonyság, hogy kimozdult a házból ilyenkor, mikor a náthaláz olyan ragadós − mondta a katona szinte megrovóan. − Itt az iroda, asszonyság.
− Ez, ez itt a parancsnokság? − Scarlett feltekintett a kedves öreg épületre, amelynek homlokzata a térre tekintett, és sírni tudott volna.
Megálltak az épület előtt, ahol Scarlett valaha annyit táncolt, ahol virágfüzéreket és fenyőgallyakat aggattak a falakra, ahol a Konföderáció zászlói lobogtak vidáman... Most hatalmas jenki zászló a homlokzatán.
− Mi az, mi történt?
− Semmi... semmi.. csak... ismertem azokat az embereket, akik itt laktak.
− Hát ez szomorú lehet. Azt hiszem, ők maguk sem ismernék fel az épületet, ha látnák, de különösen belül dúltak a falak és a lépcsők. De hát menjen csak be, asszonyom, és keresse a kapitányt.
Scarlett felment a lépcsőn, végigsimogatta a kopott, töredezett fehér lépcsőkorlátot. Aztán felért, kinyitotta az előcsarnok ajtaját. Hideg és sötét volt itt, mint valami kriptában. Didergő katona állt őrt a hajdani étkezőterem bejárata előtt.
− A kapitány urat keresem − mondta Scarlett. Az őr széttárta az ajtót, és Scarlett belépett. Erősen dobogott a szíve, és érezte, hogy az arca ég az izgalomtól. Erős burnótszag fogadta, amelybe belekeveredett a tűz füstjének, a dohánynak, bőrnek, nedves posztóruháknak, mosdatlan testeknek szaga is. Scarlett ködösen látta a tépett kárpitot a falakon, az ide-oda imbolygó alakokat, a szögeken függő sapkákat és kabátokat, a dohogó, ropogó tüzet, a papírokkal teleszórt hosszú asztalt meg a fényes rézgombokkal, díszített egyenruhákban álldogáló tiszteket.
Nyelt egy nagyot, és összeszedte a bátorságát. Nem szabad, hogy ezek a jenkik félni lássák. Csinosnak kell lennie, hetykének, közömbösnek.
− Kérem szépen a kapitány urat...
− Én is kapitány vagyok − mondta egy kövér ember, kigombolt kabátban.
− Kérem, kapitány úr, egy foglyot szeretnék látni Rhett Butler a neve.
− Megint Butlerhez jött valaki? Ejnye, de népszérű a hölgyek körében ez az ember! − nevetett a kövér kapitány, és kivette az agyonrágott szivart a szájából. − Aztán kije-mije az asszonyságnak? Rokona?
− Én... én... a húga vagyok.
Megint jót nevetett.
− Sok húga lehet. Tegnap is volt itt egy közülük. Scarlett elpirult. Egy azok közül a némberek közül, akikkel Rhett szórakozni szokott, talán éppen az a Watling nevű. És ezek a jenkik azt hiszik, hogy ő is „olyan”. Elviselhetetlennek érezte a gúnyt. Még Tara kedvéért sem tűri el, hogy a jenkik sértegessék. Szótlanul fordult az ajtó felé, és haragosan fogta meg a kilincset. De most egy másik katonatiszt lépett oda hozzá. Simára volt borotválva, fiatal volt, kedves, vidám szemű.
− Kérem egy pillanatra, asszonyom. Tessék, foglaljon helyet, és melegedjen át kissé. Majd meglátom, mit tehetünk a dologban. Szabad kérnem a nevét? A... izé... tegnapi hölgyet nem akarta a fogoly látni.
Scarlett leült az odakínált karosszékbe, odavillantotta a szemét a kiállhatatlan kövér kapitány felé, és megmondta a nevét a fiatal tisztnek. Az felvette a köpönyegét, és kiment. A többiek az asztal másik végénél álltak, halkan beszélgettek, és rakosgattak a papírok között. Scarlett hálásan nyújtotta oda lábát a tűz felé. Most érezte csak igazán, mennyire fázott. Miért is volt olyan ostoba, hogy elfelejtett papirost tenni a cipője talpába belül, ahol lyukas?
Egyszerre hangokat hallott az ajtó felől... felcsengett Rhett jól ismert kacagása. Az ajtó nyílt, hideg léghuzat csapott keresztül a szobán, és megjelent Rhett, kalap nélkül, vállán hanyagul rávetett hosszú, galléros köpönyeggel. Piszkos volt, borotválatlan, nyakkendő sem volt rajta, mégis gőgösnek és hetykének tűnt, és fekete szeme a régi örömmel villant fel, amint a látogatóját meglátta.
− Scarlett!
Egyszerre kezébe fogta mind a két kezét, és mint mindig, valami forró, erős ütés érte Scarlettet az érintésére. Mielőtt megérthette volna, mit akar tulajdonképpen, lehajolt hozzá, és arcon csókolta. Hogy megérezte Scarlett megütődését és elhúzódását, még szorosabban ölelte magához.
− Drága, édes kicsi húgocskám!
És a szemébe nevetett gonoszul, mintha örülne neki, hogy most nem háríthatja el a csókját és ölelését. Scarlett akarata ellenére visszanevetett rá, mert lehetetlen volt nem nevetni azon, milyen sietve kihasználja kényszerhelyzetét. Micsoda gazember! A börtön sem változtatott rajta semmit.
A kövér kapitány rosszkedvűen morgott valamit a szivarja mögül a vidám szemű fiatal tisztnek.
− Ez szabályellenes. A tűzoltólaktanyában a helye. Tudja az előírást. Nem lett volna szabad áthozni a foglyot.
− Ugyan, hagyd már, Henry. Megfagyott volna ott ez a szegény kicsi asszony abban a hodályban.
− Jó, jó, én nem bánom. Te vagy érte felelős.
− Biztosíthatom önöket, uraim − fordult feléjük Rhett, de még egyre átölelve tartotta Scarlett vállát −, a húgocskám nem hozott magával sem kötélhágcsót, sem reszelőt, hogy megszökhessem.
Mind nevettek. Csak Scarlett nem. Ijedten nézett körül. Ezek azt akarják, hogy hat jenki tiszt előtt beszéljen Rhett-tel? Olyan veszedelmesnek tartják, hogy nem engedik őket egy pillanatra sem egyedül?
A fiatal katonatiszt megértette a tekintetét. Kinyitott egy oldalajtót, és halkan beszólt. Két tisztiszolga ugrott fel a hangjára. Felkapták a puskájukat, és kimentek az előcsarnokba. Betették maguk után az ajtót.
− Ha tetszik, bemehetnek ide a mellékszobába − mondta a fiatal tiszt. − Nehogy megpróbáljon kiszökni. Az őrök az ajtó előtt állnak.
− Látod, kis húgom, milyen veszedelmes gonosztevő vagyok én − mosolygott Rhett. − Köszönöm szépen, kapitány úr. Igazán kedves.
Könnyedén meghajolt, aztán karjába fűzte Scarlett karját, és bevezette a sötét kis mellékszobába. Scarlett sohasem tudott emlékezni rá, milyen is volt ez a szoba tulajdonképpen, csak azt tudta, hogy kicsi volt, félhomályos és hideg, s piszkos falain kézzel írt hirdetmények lógtak. Fejőszékek voltak bent, és még mindig tehénszőr és mocsok tapadt hozzájuk.
Rhett, amint betette az ajtót, gyorsan hozzálépett, és föléje hajolt. Scarlett elfordította a fejét, de a szeme sarkából kihívóan mosolygott rá.
− Ejnye! Hát igazán nem csókolhatom meg?
− A homlokomat! − felelte álnok szelídséggel Scarlett.
− Köszönöm. Erről lemondok. Inkább várok még egy kicsit.
Szeme az ajkát kereste, és rajta nyugodott egy ideig.
− De milyen aranyos magától, hogy meglátogat, Scarlett! Tudja, hogy maga az első tiszteletre méltó emberi lény, aki látni kíván bebörtönöztetésem óta? Ilyenkor tudja csak megbecsülni az ember igazán a hű barátait. Mikor jött fel a városba?
− Tegnap délután.
− És ma reggel már itt is van? Hát ez több, mint jóság.
Lemosolygott rá olyan őszinte örömmel, amilyent még sohasem látott Scarlett az arcán. Titkon izgatottan elmosolyodott, és elfordította a fejét, hogy Rhett meg ne lássa.
− Persze hogy mindjárt eljöttem − szólt lehetőleg közvetlenül. − Pittypat néni már az este elmondta, mi történt, és... és alig tudtam aludni az éjjel, annyira felizgatott. Rhett, ez rettenetes.
− Scarlett... igaz ez, Scarlett?
Lágy volt a hangja, és valami remegés érzett benne. Mikor Scarlett feltekintett az arcára, nem találta ott a régi kételkedő gúnyt, a cinikus mosolygást. A férfi egyenes tekintete előtt most már igazi zavarral sütötte le a szemét. A dolog könnyebben ment, mint álmodta volna.
− Érdemes az embernek börtönben lennie, hogy magát láthassa, és ilyen kedves szavakat halljon, Scarlett. Nem akartam a fülemnek hinni, mikor mondták, hogy maga van itt. Látja, attól féltem, soha nem fogja megbocsátani, hogy azon az éjszakán, Rough közelében, olyan hazafiasan viselkedtem. De ez a látogatás talán mégis azt jelenti, hogy megbocsátott?
Scarlettet elöntötte a harag, még most is, ennyi idő után is düh fogta el, ha arra gondolt, ahogy éjszaka ott hagyta a sötét úton, de fékezte magát, és kötekedőn megrázta a fejét, hogy a fülbevalók csengve lendültek meg.
− Nem − toppantott Scarlett −, azért sem bocsátottam meg!
− Megint összeomlott egy reményem. Így bánik velem, mikor felajánlottam az életemet a hazáért, és mezítláb harcoltam a jeges hóban! Ez a jutalom azért, hogy olyan sokat szenvedtem, és még egy finom kis vérhast is felszedtem.
− Hallani sem akarok a szenvedéseiről − mondta az asszony, még toppantott is, de szeme sarkából mosolyogva nézett a férfira. − Borzalmasan viselkedett azon az éjszakán. Nem lehet azt megbocsátani, hogy ott hagyott engem egyedül, mikor akármi történhetett volna!
− De nem történt semmi! Látja, nem hiába bíztam én magában. Tudtam jól, hogy szerencsésen haza fog érni, és az ég irgalmazzon minden jenkinek, aki a körmei közé kerül!
− Rhett, nem értem, miért állt be katonának az utolsó pillanatban, mikor mindig tudta, hogy meg fognak verni bennünket! Nem maga mondta, hogy mind hülye, aki kimegy és lelöveti magát?!
− Scarlett, ne, ne... Örökké szégyellni fogom magam, ha rágondolok.
− Hát annak örülök, hogy szégyelli magát, amiért úgy bánt velem.
− Félreértett. Sajnálattal vagyok kénytelen kijelenteni, hogy a lelkiismeretem egy pillanatig sem furdalt amiatt, hogy ott hagytam az országúton. De hogy beálltam katonának... ha visszaemlékszem rá, hogyan csatlakoztam a sorhoz a kifényesített csizmámmal, fehér vászonruhában, két párbajpisztollyal felfegyverkezve... És azok a hosszú, hosszú, hideg mérföldek a hóban, mikor a csizmám lerongyolódott, és nem volt köpönyegem, nem volt mit ennem... igazán, magam sem értem, miért tettem. Én magam sem értem, miért nem szöktem meg. Tiszta őrültség volt. De hiába, ez benne van az ember vérében. A déliek mindig a vesztes oldalára állnak. Mindegy, most már ne törődjünk ezzel. Az a fő, hogy bűneim meg vannak bocsátva.
− Téved. Szörnyeteg!
De ezt úgy turbékolta, mintha ezt mondta volna: drága.
− Ne tréfáljon. Már rég megbocsátott nekem. Csinos ifjú hölgyek nem merészkednek a jenki őrök sorfalán át valakinek a börtönébe, csak azért, mert irgalmasság van a szívükben, s különösen nem öltöznek fel ilyen szép bársonyruhába, tollas kalapba... Scarlett, hogy milyen szép maga! Hála az égnek, nem jár sem rongyokban, sem gyászruhában. Beteggé tesznek a kopott ruhás, gyászfátylas asszonyok. Maga olyan, mintha egyenesen Párizsból jött volna. Forduljon csak meg, hadd lássam!
Lám. Észrevette hát az új ruhát. Persze hogy azonnal észrevette! Ilyen ő. Scarlett halkan, izgatottan nevetett, és lábujjhegyre állva, kinyújtott kézzel fordult meg lassan maga körül, úgy, hogy szoknyája felhúzódjék kissé, és a széles nadrágcsipke is kivillanjon. A férfi fekete szeme egyetlen pillantással befogta az asszonyt kalapjától cipője hegyéig, és e pillantásából semmi sem hiányzott abból a régi, vetkőztető tekintetből, amelytől mindig meghökkent.
− Nagyon, nagyon előkelő jelenség, Scarlett, divatos, szép, és olyan bájos, hogy meg lehetne enni. Ha nem lennének odakint azok a jenkik... de így, sajnos, teljes biztonságban van, drágám. Na, üljön le, Scarlett. Nem akarok olyan tolakodó lenni, mint legutóbb.
Látszólagos alázattal és megadással dörzsölgette borostás arcát.
− Öszintén szólva, Scarlett, nem gondolja, hogy nagyon önző volt azon az éjszakán? Gondolja csak el, mi mindent tettem magáért! Lovat loptam! Kockára tettem az életemet, aztán felajánlottam véremet a dicső Ügyért! És mi volt a köszönet? Kemény szavak és egy még keményebb pofon.
Scarlett leült. A beszélgetés már megint rossz vágányra siklott. Eleinte milyen kedves volt Rhett, hogy örült, hogy itt van. Majdnem olyan volt, mint más tisztességes ember, és nem olyan gonosz, amilyennek tulajdonképpen ismerte.
− Magának mindenért köszönet kell? És ellenszolgáltatás?
− Természetesen. Nem tudja még, hogy én önző szörnyeteg vagyok? Ha adok valamit, azért fizetést követelek.
Egy kis hideg borzongás futott végig Scarlett hátán. De felkapta a fejét, és újra megcsilingeltette a fülbevalóit.
− Ó, maga nem is olyan gonosz ember, Rhett. Csak úgy tesz, mintha az lenne.
− Mi az, Scarlett? Mióta változott meg ennyire? − nevetett a férfi. − Megtért, és irgalmas szívű, megbocsátó lett? Fenntartottam a kapcsolatot Pittypat nénivel, de semmit nem mondott arról, hogy magában ennyire kifejlődött a nőies kedvesség. Mondjon hát többet is magáról. Mit csinált, mióta nem láttam?
A régi harci kedv most itt lüktetett Scarlett szívében, és már az ajkán voltak a heves szavak. De idejében meggondolta. Szelíden mosolygott. Arcán megjelentek a régi gödröcskék.
A férfi egy széket húzott oda melléje, és Scarlett, mintha véletlenül tenné, karjára tette a kezel.
− Ó, köszönöm, egészen jól megvagyok. Tarán is minden rendben megy, már amennyire mostanában lehet. Persze nagyon rossz idők voltak azok, mikor Sherman katonái elvonultak a közelben, de nem égették fel a házat, és tehenünk és lovunk is maradt, mert a négerek elrejtették a mocsárban. Elég jó volt a termésünk ahhoz mérten, hogy kevés a munkás. Húsz bála gyapot. Igaz, hogy az semmi ahhoz képest, amit Tara valamikor hozott, de a mai viszonyok mellett szép, és a papa azt mondja, jövőre megint másképpen lesz minden. Hanem, Rhett, olyan unalmas mostanában vidéken! Képzelje csak, nincs egyetlen bál vagy kirándulás, és mindenki a nehéz idők miatt panaszkodik. Már majd belebetegedtem! Végül a múlt héten már nem bírtam tovább, így aztán a papa azt mondta, hogy menjek el szórakozni egy kicsit. Feljöttem ide, csináltatok magamnak néhány ruhát, aztán átmegyek Charlestonba is a nagynénimhez. Milyen jó lesz megint bálba menni!
„Lám − gondolta −, ezt jól elintéztem. Nem tettem úgy, mintha nagyon gazdagok lennénk, de nem is sejtheti, hogy szegények vagyunk.”
− Magának, Scarlett, nagyon jól áll az estélyi ruha, és ezt tudja is, ami elég baj! Azt hiszem, az igazi oka ennek az utazásnak az, hogy térdre kényszerítette már az összes vidéki gavallérokat, és most új vadászterületet keres.
Scarlett megkönnyebbüléssel gondolt rá, hogy Rhett az utóbbi hónapokat valahol Európában töltötte, és csak nemrég jött vissza Atlantába. Máskülönben nem mondott volna ilyen nevetséges dolgot. Scarlett a vidéki gavallérokra gondolt... a rongyos, keserű kis Fontaine fiúkra, a nyomorúsággal küszködő Munroe-ékra, a jonesborói és fayetteville-i fiatalemberekre, akik szántanak, vetnek, fát hasogatnak, kerítést szögeznek, és vén, beteg állataikat gondozzák. Mennyire elfelejtette mind az olyan dolgokat, mint bál, udvarlás, szórakozás... De újra csak nyelt egyet, és féloldalt hajtott fejjel, hamiskásan nevetett.
− Ne túlozzon olyan nagyon − intette a férfit kacéran.
− Milyen szívtelen teremtés maga, Scarlett! Bár lehet, hogy ettől olyan bájos.
Mosolygott, szája egyik szeglete lehúzódott. De Scarlett tudta, hogy most bókolni akart.
− Ami igaz, igaz, maga sokkal bajosabb, mint amennyire egyáltalán engedhetné a törvény. Még én is éreztem és érzem, akármilyen kőkemény a szívem. Sokszor csodálkoztam, mi az tulajdonképpen, ami nem engedi, hogy elfelejtsem, mikor pedig láttam elég asszonyt, aki szebb volt magánál, mindenesetre okosabb és műveltebb, és attól félek, őszintébb és jobb lelkű is. Mégis mindig magára kellett gondolnom. Még az utóbbi hónapokban is, mikor Franciaországban és Angliában éltem, és nem láttam magát, nem hallottam magáról, és sok szép asszony között megfordultam, mindig maga járt az eszemben, és eltöprengtem, ugyan milyen lehet a sorsa.
Scarlett egy pillanatig felháborodott, hogy azt mondja, más szebb, okosabb és jobb nála, de ezt a sértést hamar elfelejtette annak kedvéért, hogy Rhett nem felejtette el őt. Ez könnyebbé tesz mindent. Amellett pedig alapjában véve ma igazán tisztességesen viselkedik. Mint valami igazi úriember. Most már csak úgy kell fordítani a beszédet, hogy lássa, ő sem feledkezett el róla, és akkor...
Megszorította kissé a férfi karját, s arcán újra megjelentek a gödröcskék.
− Ó, Rhett, hogy tud így kicsúfolni egy szegény, egyszerű vidéki asszonyt, mint amilyen én vagyok! Nagyon jól tudom, hogy eszébe sem jutottam azóta, hogy faképnél hagyott az út közepén. És kivált mikor annyi szép francia és angol hölgy vette körül... De nem is azért jöttem, hogy bohóságokat hallgassak. Hanem... hanem...
− Hanem?
− Ó, Rhett, annyira aggódom magáért. Úgy kétségbe vagyok esve, hogy bezárták. Mikor fogják kiengedni erről a borzasztó helyről?
A férfi hirtelen rátette kezét Scarlett kezére, s úgy szorította oda a karjához.
− Igazán... szép, hogy aggódik értem. Hogy mikor engednek ki, azt nem tudom. Talán ha kicsit jobban meghúzzák majd a kötelet.
− A kötelet?
− Igen, alighanem azért visznek majd ki innen, hogy felakasszanak.
− Csak... csak nem fogják felakasztani?
− De igen, ha bizonyítékot szereznek ellenem.
− Ó, Rhett! − kiáltotta Scarlett őszinte ijedelemmel, kezével a szívén.
− Sajnálna egy kicsit? Mondja, hogy igen, akkor nem feledkezem el magáról a végrendeletemben.
Ránevetett a fekete szemével, és még erősebben szorította a kezét.
A végrendeletében?... Scarlett gyorsan lesütötte a szemét, mert félt, hogy Rhett meglát valamit benne.
− A jenkik − folytatta Rhett − meg vannak győződve róla, hogy van miről végrendelkeznem. Rendkívül érdeklik őket anyagi ügyeim. Mindennap maguk elé citálnak, és mindenféle ostobaságokat kérdeznek. Az a kósza és ostoba hír járja, hogy kereket oldottam a Konföderáció titokzatos millióival.
− És... igaz?
− Micsoda kérdés! Nagyon jól tudhatja, hogy a Konföderáció nem aranyból verte a pénzt, csak papírból nyomatta.
− Akkor hát honnan szerezte a vagyonát? Csak üzletekből? Pittypat néni azt mondja...
− Micsoda tapintatlan kérdései vannak!
Az ördög vinné el! Persze hogy van pénze. Scarlett annyira izgatott lett, hogy alig bírt édesen, szelíden mosolyogni.
− Rhett, mondom, nagyon aggódom maga miatt. Nincs mód rá, hogy kiszabaduljon?
− Nihil desperandum, ez az én jelszavam.
− És mit jelent ez?
− Azt, hogy „talán”, bájos kis tudatlankám. Scarlett megrebbentette a szempilláját, és egy pillanatra feltekintett, azután megint lesütötte szemét.
− Ó, maga nagyon okos, maga nem fogja engedni, hogy felakasszák. Majd kitalál valamit, hogy kijöhessen. És aztán....
− És aztán? − kérdezte halkan a férfi, és közelebb hajolt.
− Aztán... én...
Gyönyörűen zavarba jött, és elpirulva lesütötte a szemét. Nem is esett nehezére, mert csakugyan nagyon izgatott volt, és úgy vert a szíve, mintha valami dobot pergetnének.
− Rhett... én... én sajnálom... hogy olyanokat mondtam magának... akkor... Én... én úgy féltem... és fel voltam izgatva... és maga...
Lenézett. Látta, hogy a férfi erős keze megremeg a kezén, és még jobban érezte a szorítását.
− És... és azt hittem, hogy sohasem tudom megbocsátani, de... de tegnap... mikor Pittypat néni mondta, hogy... hogy talán fel is akasztják... akkor egyszerre...
Feltekintett. A pillantásában félénkség volt és szívszakasztó fájdalom.
− Ó, Rhett! Én is meghalok, ha magát felakasztják... Én...
Nem bírta tovább a forró lángot, ami kicsapott a férfi szeméből. Újra lesütötte a szemét.
„Mindjárt sírni fogok − gondolta csodálkozva és rémülten. − Sírhatok? Nem lesz ez különös? Vagy csak annál természetesebb?...”
− Scarlett! − mondta fojtott hangon a férfi. − Lehet az, hogy maga...
És keze annyira szorította az asszony kezét, hogy már fájt.
Scarlett szorosan behunyta a szemét, hogy kiszorítson néhány könnycseppet. De azért kissé felemelte az arcát, hogy a férfi nehézség nélkül megcsókolhassa. Mindjárt ott lesz az ajkán az ajka, kemény, mohó ajka, amitől úgy elgyengült... Már a gondolatára is elzsibbadt a teste.
De hiába várt. Rhett nem csókolta meg.
Csalódottan nyitotta ki kissé a szemét, és lopva rápillantott.
A férfi fekete feje az ölébe hajolt, és felemelte először az egyik kezét, hogy megcsókolja, aztán a másikat.
Majd az arcához szorította. Scarlettet, aki erőszakosságot várt, meglepte ez a gyöngédség. Szerette volna látni, milyen kifejezés van az arcán, de Rhett még mindig lehajtva tartotta a fejét.
Ő is gyorsan lenézett megint, nehogy a férfi megláthassa a szemét. Tudta, hogy diadal van a szemében. Most mindjárt feleségül fogja kérni... vagy legalább megmondja, hogy szereti. És akkor...
Amint nézte a férfi lehajtott fejét a szempillájának fátylán keresztül, látta, hogy Rhett megfordítja a kezét, hogy a tenyerét is megcsókolja. Aztán egyszerre nagyot lélegzett, és felegyenesedett. Scarlett is letekintett a saját tenyerére, és meglátta... meglátta olyannak, amilyen valójában. Hideg ijedelem futott végig rajta. Ez egy idegen asszony keze volt, nem Scarlett O'Hara lágy, gödröcskés kacsója. Ez a kéz durva volt a munkától, barna a napsütéstől, érdes a gyapotszedéstől. Körme berepedezett, tenyerén megkérgesedett a bőr, félig gyógyult égett seb látszott a hüvelykujja alatt. Ez a vörös sebhely, amit a kiolvasztott zsír hagyott rajta a múlt hónapban, szinte lángolt most. Csúnya volt. Ο ímaga is rémülten nézte, és gyorsan összecsukta az öklét.
A férfi még mindig nem nézett fel. Még mindig nem lehetett az arcát látni. Csak nyugodtan, ellenállhatatlan erővel kifeszítette az asszony. öklét, és gondosan megvizsgált a tenyerén minden sebet, minden vonást.
− Nézzen rám! − mondta végre. Most felemelte a fejét, és hangja nagyon nyugodt volt. − És hagyja abba ezt a komédiát.
Kelletlenül, ellenkezve nézett fel. Kemény dac volt [már a tekintetében. A férfi pedig, fekete szemöldökét felemelve, villogó tekintettel nézett rá.
− Szóval nagyon jói vannak Tarán mindnyájan? Igen? Annyi pénzt szedtek össze, hogy utazgatásra, szórakozásra is jut? Mit csinált a kezével tulajdonképpen? Szántott?
Megpróbálta kirántani a kezét, de nem lehetett. Rhett végigsimogatta tenyerét a hüvelykujjával.
− Ez nem úrihölgy keze − mondta aztán, és visszadobta az ölébe mind a kettőt.
− Ó! − kiáltotta Scarlett, és egy pillanatig valami csodás megkönnyebbülést érzett, hogy nem kell már színészkednie. − Kinek mi köze hozzá, hogy mit csinálok a kezemmel?
„Milyen ostoba vagyok − gondolta közben haragosan. − Valahonnan mindenképpen szereznem kellett volna egy pár kesztyűt. Tudhattam volna, hogy észreveszi. El kellett volna lopni vagy kölcsönkérni Pittypat néni kesztyűjét. De nem is gondoltam rá, hogy ilyen szörnyűek a kezeim. Most aztán talán elrontottam mindent! Ó, éppen amikor már azt hittem, hogy nyilatkozni fog!”
− Ebben igaza van, nekem legalábbis semmi közöm hozzá − mondta Rhett hidegen, és hátratámaszkodott a széken. Kifürkészhetetlen volt az arca.
Kezd kiállhatatlan lenni. De mit csináljon az ember? Szelíden el kell viselni szeszélyeit. Ha győzni akar, mindent kénytelen megpróbálni az ember. Talán még szép szóval sikerül...
− Nem gondolja, hogy gorombaság magától így ledobni az én szegény két kezemet, csak azért, mert a múlt héten kesztyű nélkül hajtottam, és feltört, és...
− Hajtott! Fenét! − mondta ugyanazon a száraz hangon. − Dolgozott ezzel a kézzel, hónapokon át dolgozott, mint a legutolsó nigger. Nos? Mi ennek a magyarázata? Miért hazudta nekem, hogy jól vannak Tarán?
− Kérem, Rhett...
− Higgye el, jobb, ha igazat mond. Mi volt igazi célja a látogatásának? Már majdnem befont a kacérkodásával, majdnem elhittem, hogy csakugyan törődik velem, és sajnál...
− De Rhett! Igazán sajnálom, igazán...
− Nem. Nem sajnál. Esze ágában sincs. Maga miatt akár a legmagasabb fára is felakaszthatnának. Valamit akar tőlem, mégpedig annyira fontosnak tartja, hogy érdemes volt színházi jelenetet rendeznie miatta. Miért nem mondta meg mindjárt nyíltan, mi kell? Sokkal inkább remélhette volna, hogy teljesítem a kívánságát, mert tudhatja, hogy amit elsősorban becsülök az asszonyban, az a ritkán található bátor őszinteség. De nem, idejön, és rázogatja a fülbevalóját, és csilingel vele és turbékol, kacérkodik, mint valami rossz nő, aki pénzes legényt akar magának fogni.
Nem emelte fel a hangját, nem is hangsúlyozta egy szavát sem, de Scarlettet úgy érte, mint az ostorcsapás. Kétségbeesetten látta, hogy a reménységeinek vége: Rhett már nem fogja feleségül kérni. Ha dühösen kifakadt volna, ha a hiúsága lett volna megsértve, ha szidta volna, mint más tenné a helyében, tudta volna, hogyan bánjon vele, hogyan védekezzen. De hangjának halálos közömbössége megrémítette, és nem tudta, mihez fogjon. Bár börtönbe volt zárva, s a szomszéd szobában ott ültek a jenkik, mégis érezte, hogy veszedelmes Rhett Butlerrel ujjat húzni.
− Úgy látszik, kezd romlani az emlékezőtehetségem. Tudhattam volna, hogy maga éppen olyan, mint én, és hogy soha nem tesz semmit ok és cél nélkül. Nos, lássuk. Mit tartogat a gondolatai mélyén, kedves Mrs. Hamilton? Csak nem képzelt olyan csodát ártatlanságában, hogy feleségül fogom kérni?
Scarlett arca bíborszínű lett, de nem felelt.
− De hiszen csak nem felejtette el sokszor hangoztatott elveimet? Nem emlékszik, hányszor mondtam, hogy én nem akarok megházasodni?
Scarlett még mindig nem felelt. A férfi rákiáltott:
− Elfelejtette? Feleljen!
− Nem felejtettem el − mondta Scarlett meggyötörten.
− Micsoda szerencsejátékos maga, Scarlett! − gúnyolódott a férfi. − Arra számított, hogy mert olyan rég el vagyok zárva a nőktől, talán könnyebben megolvad a szívem a bájai láttára. Most hát majdnem mindent tudunk már, kivéve az indítóokot... Nem tudom, megmondhatja-e, miért akart tulajdonképpen házasságra csábítani, de mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok rá.
Majdnem kedves volt most a hangja, és Scarlett kissé felbátorodott. Talán még sincs minden veszve − gondolta. − Igaz, hogy a házasságról most már szó sem lehet, de ennek, minden kétségbeesése mellett, titkon örült is kissé. Ez a különös, mozdulatlan, éles tekintetű férfi nyugtalanította. Félt tőle. De talán ha ügyes és kedves lesz, talán sikerül kölcsönt kapni tőle. Féloldalt hajtotta a fejét, és olyan ártatlan, kedves arccal nézett fel rá, mint valami kisgyermek.
− Ó, Rhett... ha akarná, segíthetne rajtam. Olyan ] kedves tud lenni, ha akar.
− Mást se akarok, csak kedves lenni.
− Maga olyan régi jó barátunk. Tegyen meg nekem egy szívességet.
− Végre az érdes kezű hölgy is kezd a tárgyra térni. − Már féltem, hogy hivatásszerűen látogatja az elítélteket és betegeket. Mi kell? Pénz?
Ez a nyílt, nyers kérdés tönkretette minden reményét, hogy kellő köntörfalazással és érzelmi megalapozással tudja előadni a dolgot.
− Ne legyen olyan kegyetlen hozzám, Rhett − mond ta kérő hangon. − Igen, pénzre van szükségem. Arra szeretném kérni, adjon kölcsön háromszáz dollárt.
− Lám, végre itt az igazság. Szerelemről beszél, és pénzre gondol. Nagyon nagy szüksége van rá?
− Ó, i... Nem, nem olyan borzasztó az egész, de szeretném.
− Háromszáz dollár. Sok pénz. Mire kell?
− Ennyi különadót vetettek ki Tarára.
− Hm. Szóval kölcsönt kíván. Nos, ha már ilyen üzleti módon beszélgetünk, én is mint üzletember folytatom. Milyen biztosítékot tud adni?
− Mit?
− Biztosítékot, garanciát a pénzemre. Gondolhatja, hogy nem akarom elveszíteni a pénzemet. − Hangja érdes, majdnem csúfolódó volt, de Scarlett nem is hallotta. Abban reménykedett, hogy talán végül még minden jóra fordul.
Megtévesztően lágy, szinte selymes hangon szólt:
− Odaadom a fülbevalómat.
− Fülbevaló nem cikk.
− Ráírathatja Tarára.
− Mit csináljak én egy ültetvénnyel?
− De ez nagyon jó ültetvény. Kitűnő a földje. És úgysem kerül rá a sor, hogy... Mi kifizetjük, igazán. A jövő évi gyapottermésből.
− Nem vagyok benne olyan bizonyos. Hátradőlt a székén, és zsebre tette a kezét.
− Különben is a gyapot ára esik. Nehezek az idők, kevés a pénz.
− Ó, Rhett, maga csak kínozni akar engem. Hiszen milliói vannak!
Meleg, táncoló, gonosz fény lobbant fel a férfi szemében.
− Úgy. Az előbb azt mondta, hogy minden jól megy, és nem is kell olyan nagyon a pénz, csak szeretné. Hát ennek nagyon örülök. Az embernek jólesik, ha kellemes híreket hall az ismerőseiről.
− Ó, Rhett, az isten szerelmére...
Már kétségbeesetten beszélt. Kezdett megtörni a bátorsága és önfegyelmezése.
− Csendesen beszéljen. Nem kell hogy a jenkik meghallják. Mondta már valaki magának, hogy olyan a szeme, mint a macskáé a sötétben?
− Rhett, ne gyötörjön! Én... én elmondok mindent... Nekem nagyon kell a pénz. Mindenáron kell. Én hazudtam magának, mikor azt mondtam, hogy jói vagyunk. Nagyon rosszul vagyunk, Rhett. A papa... a papa beteg. Nem az, aki volt. Mióta szegény mama meghalt, nem egészen beszámítható, és... és nem lehet számítani rá semmiben. Olyan, mint a kisgyerek, szegényke. És nem maradt egyetlen földmunkásunk, egyetlen külső rabszolgánk... és olyan sokan vagyunk... Tizenhárom embernek kell főzni... És az adó... olyan rettenetes! Rhett!
Mindent elmondok. Mindent. Több mint egy éve, hogy éppen csak éhen nem halunk. Maga nem tudja! Nem tudhatja, mi az! Soha nem volt annyi, hogy jóllakjunk, és olyan rettenetes éhesen lefeküdni és éhesen felkelni! És nincs meleg ruhánk, a gyerekek fáznak és betegeskednek, és...
− Hol szerezte ezt a ruhát?
− Az anyám bársonyfüggönyéből szabtam − mondta kétségbeesetten Scarlett, már ezt sem szégyellte elmondani. − De kiálltam volna mindent, az éhséget, a hideget... hanem most a kofferesek szemet vetettek az ültetvényre. Felemelték az adónkat. És nekem nincs pénzem. Egyetlen ötdolláros az egész vagyonom. Meg kell fizetni az adót! Nem érti? Ha nem fizetjük meg, elveszítjük Tarát, és ezt... ezt nem bírom ki... ezt nem lehet...
− Miért nem kezdte mindjárt ezzel, ahelyett hogy esendő férfiszívemet próbálta megkörnyékezni? Tudta, hogy gyenge vagyok, ha szép hölgy kerül a szemem elé? Ne sírjon, Scarlett. Mondom, ne sírjon. Sajnos érzelmeimet teljesen megváltoztatta az a kiábrándító felfedezés, hogy nem saját becses személyem, hanem anyagi ok volt az, ami idehozta.
„Komolyan beszél?” − gondolta Scarlett. Emlékezett, hogy Rhett hányszor beszélt nyers őszinteséggel, mikor saját magát gúnyolta, saját magát és másokat is. Felnézett rá. Csakugyan érzelmeiben bántotta meg? Vagy csak gúnyolódik? Sohasem tudhatja az ember. Mégis igazán szereti? Talán, talán még... De fekete szemében most nem volt semmi sóvárgás, és nyíltan a szemébe nevetett.
− Nem kell az ültetvény. Én nem vagyok gazdaember. Milyen biztosítékot adhat még?
Idejutottak hát végre. Meg kell tenni! Mély lélegzetet vett, aztán egyenesen belenézett a férfi szemébe, minden kacérság, minden tettetés, minden szépítgetés nélkül.
− Itt vagyok... én magam.
− Igen?
Scarlett keményen felszegte a fejét, és a szeme fénylett, mint a smaragd.
− Egyszer egy este az ostrom alatt, Pittypat néni verandáján, azt mondta... azt mondta, hogy... kíván, akar engem.
A férfi könnyedén hátrahajolt a széken, úgy nézett az asszony arcába. Az ő sötét, kemény arca kifürkészhetetlen volt a homályban. Valami felvillant a szemében. De egy szót sem szólt.
− Azt mondta... azt mondta, hogy még sohasem kívánt annyira egy asszonyt sem, mint engem. Megteszek mindent, amit akar. Csak arra kérem, ha istent ismer, adjon háromszáz dollárt. Megesküszöm rá, hogy mindent megteszek, amit akar. Nem vonom vissza a szavamat. Ha akarja, írásba is adom.
A férfi különös tekintettel nézte még mindig. És amint Scarlett gyorsan, gyorsan beszélt tovább, nem tudta, mulat-e rajta, vagy haragszik. Csak egy szót mondana legalább! Érezte, hogy csupa láng a két arca.
− Hamar kell a pénz, Rhett. Ki akarnak lökni Ëtz utcára, a papa volt felügyelője, az az átkozott jenki ott akar lakni, és...
− Várjunk csak egy pillanatig. Miből gondolja, hogy én még mindig fenntartanám azt a régi ajánlatot? És miből gondolja, hogy háromszáz dollárt megér? A legtöbb asszony nem kér magáért ennyit.
Scarlett a haja tövéig elvörösödött. Teljes volt a megaláztatása.
− Miért küszködik egyáltalán? Miért nem hagyja ott az ültetvényt, és miért nem jön be a városba? Hiszen a ház fele a magáé.
− De az égre, hát nem érti? − kiáltotta magánkívül. − Nem hagyhatom Tarát elpusztulni! Nem akarom! Az az otthonom! És amíg egy lélegzetnyi élet van bennem, megvédem!
− Az ír vér − bólintott Rhett. Kivette a kezét a zsebéből. − Az ír megátalkodott egy fajta! Annyi konoksággal ragaszkodnak a tévedéseikhez. Például a föld... Egyik darab föld olyan, mint a másik. Intézzük el hát nyíltan a dolgot, Scarlett. Maga üzleti ajánlattal jött hozzám. Én adok magának háromszáz dollárt, és maga a szeretőm lesz.
− Igen.
Most, hogy ezt kimondta, valamivel könnyebben érezte magát. Új remény éledt benne. Hiszen azt mondta, hogy ad háromszáz dollárt. Nem vette észre, hogy ördögi fény villan a férfi szemében.
− Viszont ugyanezért az ajánlatért egyszer kiutasított a házból. A legkülönfélébb nevekkel és címekkel illetett. És olyanfélét is emlegetett, hogy nem akar egy csomó törvénytelen gyereket a nyakára. Nem, drágám, ez nem akar szemrehányás lenni. Csak elmélkedem azon, milyen különös a gondolkozása. Saját maga kedvéért nem tenné meg, de megteszi azért, hogy a szükség ne kopogtasson az ajtaján. Nem, ne higgye, kedves, hagy vájkálni akarok a sebeiben. Sajnos ebből is csak az a tanulság, hogy minden erénynek megvan az ára.
− Rhett, nem bánom, sértegessen, ha tetszik, eltűrök mindent, de adja ide a pénzt.
Könnyebben lélegzett már. Tudhatta előre, hogy Rhett meg fogja gyötörni. Kegyetlenül. Jó, elviseli. Mindent elvisel. Taráért érdemes. Egy pillanatra feltűnt előtte a selyemkék nyári ég, Tara sűrű virágos bokrai − mintha nyár lett volna ebben a pillanatban, s ott heverne a magas fűben, nézné a tornyosuló felhővárakat meg a föléje hajló virágos gallyakat, és hallgatná a méhzümmögést. Délután van, elpilledt csend, és messziről hallatszik a hullámos földeken át közeledő szekerek nyikorgása, zöreje. Ez mindent megér, még ennél is többet.
Felemelte a fejét csöndesen.
− Ideadja a pénzt?
A férfi mintha kéjelgett volna a helyzetben. Nyersen mondta:
− Nem. Nem adom.
Egy pillanatra nem értette, nem fogta fej, amit mondott. Gondolkozni sem bírt. De Rhett folytatta:
− Még ha akarnám, sem adhatnám most oda. Nincs nálam egy cent sem. Nincs egy dollárom sem Atlantában. Van valamennyi pénzem, az igaz, de nem itt. És nem mondom meg, hol van, sem azt, hogy mennyi. Ha megpróbálnék utalványt kiállítani a maga számára, a jenkik úgy csapnának le rám, mint a kacsa a cserebogárra. Akkor aztán se magának, se nekem. Érti már?
Az asszony arca egyszerre csúnyán elzöldült. Világosan látszottak rajta a szeplők. Elkínzott szája olyan lett, mint Geralde, vak dühében. Rekedt kiáltással szökött fel − a szomszéd szobában egyszerre ijedt csend támadt. Rhett olyan hirtelen ugrott hozzá, mint egy párduc. Nehéz kezét a szájára tapasztotta, karjával szorosan körülfogta a derekát. Scarlett vergődött, verekedett vele, a kezébe harapott, rugdalta, sikoltozni szeretett volna haragjában, kétségbeesésében, megtörtségében, megalázottságában. Hajladozott, próbált kibújni a karja alól, a szíve majdnem szétfeszült, fűzőjének halcsontjai beékelődtek a bordái közé. Alig bírt lélegzeni. A férfi olyan durván, vasmarokkal szorosan tartotta, hogy ajka a fogaira szorult, és az állkapcsa majd kiugrott a helyéből. Rhett is sápadt volt, tekintete erélyes, úgy emelte fel a földről Scarlettet, mint egy gyermeket, és melléhez szorította. Aztán leült, és az ölébe ültette.
− Drágám, az istenért, ne... ne... Csitt... ne kiabáljon... Azonnal bejönnek... Csendesüljön le... azt akarja, hogy így lássák a jenkik?
Mit bánta azt már Scarlett, ki látja? Vad vágyat érzett, hogy megölje Rhettet. Aztán különös szédülés fogta el. Nem bírt lélegzeni. A férfi karja megbénította, fűzőjének halcsontjai mint vaspántok szorították, és mélyen a húsába vágtak. Úgy érezte, hogy fulladozik. Haraggal és gyűlölettel telten, tehetetlenül vergődött a férfi karjai között... Aztán mintha nagyon távolról, nagyon halkan jött volna a hangja, és egyre sűrűbb ködbe veszett körös-körül minden.
Mikor gyenge úszómozdulatokkal próbált visszatérni az eszmélet világába, véghetetlenül fáradtnak érezte magát. Ott feküdt a karosszékben, kalapja nem volt a fején, Rhett a csuklóját dörzsölte, és fekete szeme aggodalmasan kereste a tekintetét. A kedves fiatal jenki kapitány brandyt próbált a szájába tölteni, de az ital végigcsurgott a nyakán. A többi tiszt is ott sürgölődött tehetetlenül, suttogtak és fejüket csóválták.
− Én... én úgy látszik, elájultam − mondta, de még mindig olyan távolról hallotta a saját hangját, hogy megijedt tőle.
− Igyon még egy kicsit − mondta Rhett, és elvette a fiatal kapitánytól a poharat, és Scarlett ajkához tartotta. Az asszonynak most eszébe jutott, hogy mi történt, és riadt pillantást vetett a férfira, de túl fáradt volt ahhoz, hogy igazán haragudni tudjon.
− Igyon, kérem, az én kedvemért, igyon!
Nyelt egyet, de cigányútra szaladt a korty. Köhögni kezdett. Rhett újra a szájához nyomta a poharat. Ivott. Nagyot nyelt. Az erős szesz végigégette a torkát.
− Azt hiszem, uraim − szólt Rhett −, jobban van már. Nagyon köszönöm a kedvességüket. Mikor megtudta, hogy ki akarnak végeztetni, elájult szegényke.
A jenki katonák egymásra néztek, megköszörülték a torkukat, és lassan, zavarodottan, egymás után kimentek a szobából. A fiatal kapitány még egyszer megállt a küszöbön.
− Tehetek még valamit őnagyságáért?
− Semmit, köszönöm.
Ő is kiment. Betette az ajtót maga után.
− Igyon még egy kicsit! − mondta Rhett.
− Nem.
− Igyon!
Még egy kortyot nyelt. A meleg szétáradt a testében. Lassan tért vissza remegő térdeibe az erő. Eltolta a poharat, és fel akart kelni, de Rhett visszatartotta.
− Vegye le rólam a kezét! Megyek.
− Még ne menjen. Várjon. Újra elájulhat.
− Inkább az utcán ájulok el, mint hogy egy levegőt szívjak magával.
− De én nem akarom, hogy elájuljon az utcán.
− Engedjen! Gyűlölöm!
Halvány mosoly suhant át a férfi arcán.
− Látja, most már elhiszem, hogy jobban van. Egy pillanatig békén, behunyt szemmel feküdt még, próbálta összeszedni a haragját, az erejét... de nagyon fáradt volt. Annyira fáradt volt, hogy nem volt ereje gyűlölködni, nem volt ereje törődni akármivel is. Ólom módjára feküdt a vereség tudata a lelkén. Mindent kockára tett, és mindent elveszített. Még csak a büszkesége sem maradt meg. Odaveszett utolsó reménysége is.
Vége Tarának. Mindannyiuknak vége.
Amint ott feküdt, hallotta a férfi nehéz lélegzését. Aztán az erős ital álnok melege és kölcsönadott ereje szétáradt a testében. Mikor végre kinyitotta a szemét, és Rhett arcába nézett, újra fellobbant haragja, összehúzta szemöldökét, és felült. Rhett mosolyogva nézte.
− Mondom, hogy jobban van. Már mérges.
− Igen, semmi bajom. Rhett Butler, gyűlölöm magát. Olyan gazember, akinek párját nem találni a világon. Maga nagyon jól tudta elejétől fogva, már amikor a számat kinyitottam, hogy mit akarok mondani, és tudta azt is, hogy nem akar pénzt adni. És mégis hagyta, hogy mindent végigmondjak. Igazán megkímélhetett volna ettől...
− Megkímélni magát? Hiszen akkor elmulasztottam volna, hogy mindezt halljam. Nagyon sajnáltam volna. Olyan kevés szórakozásom van. Nem emlékszem rá, hogy mikor hallottam ilyen kedves, kellemes dolgokat − megint hirtelen hangosan nevetett.
Felugrott, és felkapta a kalapját. Rhett hirtelen megfogta a két vállát, és a szemébe nézett.
− Még nem végeztünk. Elég erős már ahhoz, hogy okosan beszélhessünk?
− Hagyjon! Megyek.
− Látom, egészen jól van. Figyeljen. Csak egy kérdésem van még. Én vagyok az egyedüli férfi, akivel próbát akart tenni? − Átható tekintettel figyelte az asszonyt, lesett minden legkisebb jelet is az arcán.
− Van valami köze hozzá?
− Több, mint gondolná. Nos? Én vagyok az egyedüli? Vagy másokkal is megpróbálta? Mondja meg őszintén.
− Nem.
− Hihetetlen. El sem tudom képzelni, hogy legalább öt vagy hat férfi ne legyen tartalékban a háta mögött. Nos, valaki majd csak akad, aki elfogadja ezt a csábító ajánlatot. Olyan bizonyosra veszem, hogy adnék egy jó tanácsot.
− Nem kell a tanácsa.
− Azért csak hallgasson rám. Most sajnos nem tudok semmi mást adni. Ha szüksége van valamire, legyen türelmesebb, csábítóbb. Mikor felajánlotta nekem azt az... izé... biztosítékot, úgy nézett rám, olyan keményen, mint valami őrmester. Láttam ilyenféle tekintetet párbajpisztoly fölött, húsz lépés távolból, nem mondhatom hát, hogy valami kellemes látvány. Ezzel nem éleszti a lángot a férfiúi keblekben. Így nem lehet bánni az emberekkel, nem lehet semmit elérni náluk, kedvesem. Úgy látszik, egészen kijött már a gyakorlatból.
− Nem magától fogom megtanulni, hogyan kell viselkednem − mondta Scarlett, és fáradtan tette fel a kalapját.
Csodálkozott, hogyan tud így tréfálni ez az ember, mikor kötél van a nyaka körül, és tudja, milyen körülmények között van ő, milyen kéréssel jött el hozzá. Nem vette észre, hogy a férfi keményen összeszorítja zsebre dugott öklét, mintha saját tehetetlenségévei szeretne megbirkózni.
− Legyen jókedvű − mondta, amint Scarlett gyorsan megkötötte a kalapja szalagját. − Eljöhet majd az akasztásomra, ez jót fog tenni a kedélyének. Ezzel kiegyenlítődik minden adósságom. Még ez is. És ígérem, meg fogok emlékezni magáról a végrendeletemben.
− Köszönöm, de attól félek, nem akasztják fel elég hamar, és nekem sürgősen meg kell fizetnem az adót − vetette oda keserű gúnnyal, amely méltó volt a férfiéhoz.
Aztán elment.

 

 

35

Mikor kijött az épületből, esett az eső, és az ég olyan volt, mintha piszkos lenne. Az őrök bebújtak a faköpönyegekbe. Az egész utca elhagyatottnak látszott. Sehol egyetlen kocsi vagy szekér nem tűnt fel, és tudta, hogy gyalog kell végigmennie a hosszú úton, az egész városon át.
Amint megindult a sárban, a brandy melege lassan eltűnt a testéből. A hideg szél megborzongatta, a tűszerű jeges esőcseppek szurkálták az arcát. A víz gyorsan átszivárgott Pittypat néni vékony köpönyegén, és lassanként ázott rongyként lógott rajta a kabát. Érezte, hogy a ruhája tönkremegy. A kalapján olyan csapzottan lógott a kakastoll, mint mikor előbbi tulajdonosa szaladgált esős időben a tarai udvaron.
A gyalogjáró kőlapjai között néhol egészen nagy hézagok voltak. Ilyen helyeken bokáig ért a sár. A cipője mindegyre beragadt, néha le is jött a lábáról. Valahányszor lehajolt, hogy kivegye a sárból, ruhája széle a lucsokba merült. A végén már nem is kerülgette a pocsolyákat. Belegázolt, és vonszolta maga után vizes ruháját. Érezte az alsószoknyák meg a nadrág hideg nedvességét a bokája körül, de mit törődött mindezzel? Nem tudott már törődni a ruhával, amelytől pedig olyan sokat remélt. Reményvesztetté, kishitűvé vált.
Elérkezett a teljes kétségbeeséshez.
Hogyan menjen most vissza Tarára? Hogyan álljon a többiek elé, a tegnapi bátor biztatás után? Hogyan mondja meg, hogy mindannyiuknak el kell menniük?... Hogyan tudják otthagyni a házat, a vörös földeket, a magas fenyőket, a sötét mocsári bozótot, a csöndes temetőt, ahol Ellen fekszik a cédrusok árnyékában?
Gyűlölet égett a szívében Rhett iránt, amint ment, ment előre vakon, a hideg lucsokban. Micsoda gazember! Remélte, hogy felakasztják. Így legalább nem kell többé eléje kerülnie, hogy emlékeztesse őt a megaláztatásra. Hála istennek, legalább most nem láthatja, amint megázottan, csapzott hajjal gyalogol, dideregve. Milyen csúnya lehet most! Hogy kinevetné!
Négerek mentek el mellette. Rávigyorogtak, összenevettek a háta mögött, amint sietett, el-elcsúszott, lihegve vonszolta magát a sárban, elvesztette a cipőjét, és próbálta a lábát visszadugni... Hogyan mernek ezek a fekete majmok rajta nevetni? Scarlett O'Harán, Tara kisasszonyán! Mindet megkorbácsoltatná, hogy vér serkenne a hátukon. Micsoda ördögök ezek a jenkik, hogy szabadon engedték őket, hadd csúfolják ki a fehéreket!
A környék olyan puszta és kihalt volt, mint a saját lelke. Hiányzott a képből az az elevenség és derű, amelyet a Barackfa utcán észlelt. Ezen a tájon is sok szép ház állt valamikor, de keveset építettek fel a tűz után. Füstös romok, magános kémények, amelyeket mostanában „Sherman-őröknek” neveztek, felburjánzott kertek és sehová nem vezető lépcsők... Minden házat ismert, minden tulajdonos nevét tudta még, de most mind üres, gazdátlan. Hideg szél és eső, sár és mezítelen fák, csend és elhagyatottság. „Milyen nedves a lábam − gondolta −, és milyen messzire kell még mennem!”
Kerékzajt és patkócsattogást hallott maga mögött a cuppogó sárban, és félreállt, nehogy Pittypat néni kabátja is besározódjon. Magas, kétüléses, fedeles kocsi bukkant elő az utcán. Scarlett elhatározta, hogy ha fehér ember ül rajta, megkéri, vigye tovább, akárki is.
Az esőtől nem látott tisztán, de azt észrevette, hogy a kocsin ülő férfi lehajol a viaszos vászon takaró alól. Valami ismerős vonás villant fel előtte, és mikor közelebb lépett a kocsihoz, halk, nyikorgó köhögés ütötte meg a fülét, és jól ismert hang kiáltott örömteli meglepetéssel:
− Scarlett asszonyság! Csakugyan maga az?
− Ó, Mr. Kennedy! − kiáltotta Scarlett, és nekirohant a tócsáknak, odaszaladt a kocsihoz, és belekapaszkodott a kerékbe. Mit bánta már a kabátot! − Életemben nem örültem még így senkinek!
Frank Kennedy elvörösödött örömében erre a meleg, őszinte hangra, és ügyesen, gavallérosan leugrott a kocsiról. Lelkesen megrázta Scarlett kezét, aztán felemelte a takaró egyik szélét, és segített neki felszállni.
− Scarlett asszonyság, mit keres itt ezen az elhagyatott vidéken? Nem tudja, milyen veszedelmesek a külső kerületek manapság magányos, fiatal nők számára? És milyen lucskos. Takarózzon be jól, hamar.
Amint a férfi körülugrálta, mint egy csirkéiről gondoskodó tyúk, Scarlett átadta magát a fényűző érzésnek, hogy nem kell magának gondoskodnia magáról. Boldogan élvezte, hogy más gondoskodik róla. Olyan jó volt érezni, hogy férfi van mellette, aki aggodalmaskodik, támogatja és dédelgeti, még ha ez a nadrágot hordó vénkisasszony Frank Kennedy is. Különösen jólesett neki ez Rhett Butler durvasága után. És milyen öröm volt látni egy barátságos, ismerős falusi arcot most, mikor ilyen messzire volt otthonról. Amellett Frank Kennedy csinosan, rendesen volt öltözve, s a kocsi is egészen újnak látszott. A ló fiatal volt és jól táplált, de Frank mintha sokkal öregebb lett volna, mint akkoriban, Tarán, múlt karácsonykor, mikor embereivel ott járt.
Fakó, rőt szakálla szögletesebb volt, mint valaha, dohánylé tapadt rá, és ahogy kezével lesimogatta, mintha összeragadt volna. De ellentétben azzal a szomorúsággal, gondterheltséggel és elnyűttséggel, amelyet Scarlett mindenfelé látott az emberek arcán, Frank Kennedy ragyogott, és tekintete vidám volt.
− Öröm nekem, hogy láthatom − mondta Frank boldogan. − Nem is tudtam, hogy feljött a városba. Pedig múlt héten találkoztam Pittypat kisasszonnyal, de nem mondta, hogy várja. Izé... jött fel más is Taráról, vagy... egyedül van?
Persze Suellenre gondolt a vén bolond.
− Nem − mondta Scarlett, és igyekezett minél jobban bebújni a takaró alá. − Egyedül vagyok. Nem írtam előre Pittypat néninek sem.
Megsuhintotta a lovat, és elindultak, óvatosan gördültek végig a hepehupás, sáros úton.
− Mindenki jól van Tarán?
− Elég jól.
Scarlett tudta, hogy valami kellemes, vidám beszédtémát kellene találnia. De mit? Olyan nehezére esett. Legszívesebben egészen lefeküdt volna a meleg takaró alá, és azt mondta volna: én most nem gondolok sem Tarára, sem semmire. Majd később, ha nem fog annyira fájni.
Ó, ha beszélne ez az ember egész úton, s neki nem kellene mást mondania, mint közben egy-egy szót, hogy igen, meg hogy milyen kedves...
− De én igazán meg vagyok lepve, hogy itt látom, kedves Kennedy. Tudom, nem szép tőlem, hogy nem kerestem a kapcsolatot a régi barátokkal, de nem tudtam, hogy itt van Atlantában. Azt hittem, hogy valahol Mariettában van.
− Mariettában is szoktam lenni, üzleti dolgaim vannak ott − bólogatott. − Nem mondta Suellen, hogy itt telepedtem le véglegesen, Atlantában? Hiszen megírtam! És a boltomról sem beszélt?
Scarlettnek derengett valami homályosan az agyában... de sohasem vetett nagy ügyet arra, amit Suellen mondott. Neki elég volt tudni, hogy Frank jelentkezett, él, és egyszer majd csak elviszi Suellent Taráról.
− Egy szót sem tudok semmiről − hazudta nyugodt lélekkel. − Boltja van, igazán? Milyen ügyes ember maga!
Kennedy kissé sértődötten nézett fel, hogy Suellen még csak arra sem érdemesíti az ő híreit, hogy a testvérének elmondja. Annál jobban esett neki a bók.
− Igen, üzletet rendeztem be, és mondhatom, egészen jól megy. Az emberek azt mondják, született kereskedő vagyok.
öntelten nevetett azzal a kotkodácsoló nevetéssel, amely Scarlettet mindig annyira bosszantotta. „Beképzelt vén bolond” − gondolta magában.
− Ô, meg vagyok róla győződve, hogy amihez maga hozzákezd, Mr. Kennedy, az mindig sikerül. De hogy tudta berendezni az üzletet? Hiszen mikor Tarán járt karácsonykor, azt mondta, hogy egy fillérje sincs.
Kennedy megköszörülte a torkát, szakállát dörzsölgette, és idegesen, hunyorogva mosolygott.
− Hosszú história ez.
„Hála istennek! − gondolta Scarlett. − Talán eltart hazáig.” Feltekintett kérőn a férfira, mint valami kisgyermek.
− Mondja el!
− Emlékszik arra az időre, mikor Tarán jártunk, behajtani a hadsereg számára a járandóságokat? Nem sokkal azután frontszolgálatra jelentkeztem. Hiszen úgysem akadt már semmi behajtani való, nem volt már semmi, amit össze lehetett volna szedni a hadsereg számára, és úgy éreztem, minden tisztességes épkézláb ember helye kint van a harctéren. A lovasságnál voltam, és együtt verekedtem a többiekkel, míg csak golyót nem kaptam a vállamba.
Nagyon büszkén mondta ezt, és Scarlett elszörnyedt;
− Jaj de borzasztó!
− Nem volt veszedelmes, csontot nem ért sehol − mondta vigasztalóan Frank. − Délre küldtek egy kórházba, és éppen mikor jobban kezdtem lenni, jött a jenki ellentámadás. Nehéz helyzet volt. Nem jelezték nékünk idejében. Aki csak mozogni tudott, ott volt, hogy segítsen kiüríteni a katonai raktárakat és a kórházakat. De alig volt időnk rá, hogy összeszedjük a raktárakból a legszükségesebb élelmiszert, felszerelést, gyógyszert és a többit. Fel mindent a vonatokra! Csak az első vonat berakodásával készültünk el, mikor a jenkik elözönlötték a várost. Éppen csak fel tudtunk ugrani a vonatra. Szomorú látvány volt, amint ott ültünk a vonatrakomány tetején, a sínek mentén mindenütt felhalmozott, elszállításra váró készlet. A város másik végén már jöttek be a jenkik, és nyomban felgyújtották ezeket a halmazokat. Scarlett, ezek elégettek mindent, de mindent, amit mi el akartunk szállítani.
− Borzasztó!
− Igen, ez a helyes kifejezés. Borzasztó volt. Hová vigyük a vonatot? Jöttünk vele ide, Atlantába. Akkor kaptuk hírét, hogy vége a háborúnak. A vonat itt állt, rajta nagy halomban porcelán edény, takaró, matrac, miegymás. A kutya sem törődött vele. Nem követelte rajtam senki. Én meg nem tudtam, mit csináljak. Őriztem. Őszintén szólva, úgy gondoltam, jogosan a jenkiké lett volna. Úgy tudom, így szóltak a fegyverletétel feltételei. Maga is így tudja?
− Hm − mondta Scarlett szórakozottan. Kezdett átmelegedni és el is álmosodott kissé.
− Még máig sem tudom, helyesen cselekedtem-e, vagy nem − mondta kissé idegesen Frank Kennedy. − De arra gondoltam, a jenkik úgyis csak felégetnék az egészet. Kár lenne érte, hiszen a mieink jó pénzben megfizették mindezt, ezért úgy véltem, mindez még mindig a Konföderációé. Érti, hogy gondolom?
− Hm.
− Örülök, hogy egyetért velem, Mrs. Hamilton. Valahogy mégis ránehezedett a lelkiismeretemre. Mindenki azt mondta ugyan, ne törődjön vele, Mr. Kennedy, de nem tudtam nem gondolni rá. Nem tudtam emelt fővel menni az emberek közé, ha arra gondoltam, olyasmit tettem, ami nincs rendjén. Gondolja, hogy mégis helyesen cselekedtem?
− Természetesen − mondta Scarlett, de jóformán nem is tudta, miről beszél ez a vén bolond. Ha valaki már olyan idős, mint Frank Kennedy, tudhatna már annyit, hogy nem kell aggódni olyasmi miatt, ami nem számít. De hát mindig ilyen ideges, fontoskodó és vén-kisasszonyos volt.
− örülök, hogy maga is így vélekedik. Hiszen amellett mindenkinek szüksége van ezekre a dolgokra, s jó pénzt fizet érte akárki. Mikor leszereltem, tíz dollárom volt ezüstben, semmi más vagyonom a világon. Tudja talán, mi történt Jonesboróban a házammal és a raktárammal. Szétszedték. Újra kellett kezdenem mindent. A tíz ezüstdolláron deszkát vásároltam, azzal befedtem egy bolthelyiséget idebenn a város közepe táján, Five Pointsnál, beraktam a vonatról, amit a kórházból elhoztam, és kezdtem eladni. Mindenkinek kellett tányér meg matrac. Olcsón adtam, mert úgy véltem, éppen úgy a másé is mindez, mint ahogyan az enyém. De azért beszedtem egy kis pénzt. Ezen aztán megint vásároltam egyet-mást, és most megvan, forog a bolt. Azt hiszem, ha így megy tovább, hamarosan szép kis pénzt tehetek félre.
Erre a szóra, hogy: pénz, egyszerre felfigyelt Scarlett. Nem volt már álmos, sőt agya egyszerre kristálytiszta lett.
− Azt mondja, pénzt tud félretenni?
Frank kiegyenesedett. Szinte hízott, hogy Scarlettet így érdeklik az ő dolgai. Suellenen kívül nemigen törődött vele valaha is asszonyszemély. Hogyne hízelgett volna neki, hogy ilyen elismerten szép asszony, mint Scarlett, akiért az egész környék rajongott, így lesi a szavát. Visszafogta a gyeplőt, hogy legyen ideje elmondani az egész történetet, mielőtt megérkeznek.
− Nem vagyok milliomos, asszonyság, sőt, összehasonlítva azzal a vagyonnal, amit elvesztettem, még gazdag sem vagyok. De ebben az évben ezer dollárt kerestem. Igaz, ötszáz dollárt be is fektettem mindjárt áruba, bért is kellett fizetni, javításokra is volt szükség. De a másik ötszázat félretettem, és ha így megy, kétezret szeretnék hozzátenni jövőre. Szükségem lenne rá, mert van még egy tervem.
Most, hogy pénzről beszéltek, hirtelen megélénkült, és nagy érdeklődéssel figyelt arra, amit a férfi mond. Óvatosan elfátyolozta azonban a szemét nagy, felkunkorodó szempilláival, és egy kissé közelebb húzódott hozzá.
− Mit akar ezzel mondani, Mr. Kennedy?
A férfi nevetett, és a gyeplőszárral megsuhintotta a ló hátát.
− Attól tartok, untatom magát, ha üzletről beszélek, Scarlett asszonyság. Egy csinos fiatalasszonynak, mint maga, nem kell jóformán semmit sem tudni az üzleti ügyekről.
Ó, a vén bolond!
− Igen, tudom, én buta liba vagyok az üzleti ügyekhez, de annyira érdekelnek. Kérem, mondja el, és majd megmagyarázza, amit nem értek.
− Hát a másik tervem egy fűrészmalom.
− Micsoda?
− Ahol deszkát készítenek a nyersfából. Még nem vettem meg, de szeretném. Van itt egy ember, Johnson a neve, akinek kint a Barackfa utca végén, az erdőben van ilyen fűrészmalma, de nincs készpénze. Eladná, és heti bérért vezetné tovább. Most még nagyon kevés ilyen fűrészmalom van a környéken, mert a jenkik felgyújtották a legtöbbet, pedig ha az építkezés teljes erővel megindul, sok deszkára lesz szükség. Aranybánya lesz az ilyen vállalkozás hamarosan, hiszen annyit kérhet a deszkáért, amennyit akar. A jenkik annyi házat felgyújtottak, hogy nincs hol lakjanak az emberek, és rávetették magukat az újjáépítésre. De nem kaphatnak elég deszkát, és nem kaphatnak elég gyorsan. A nép csak úgy tódul vissza a városba. Mindazok ideözönlenek az egész megyéből, akik nem tudnak boldogulni a földeken a négerek nélkül. A jenkik meg a kofferesek is jönnek, hogy még néhány bőrt lenyúzzanak rólunk. Figyeljen a szavamra: Atlanta hamarosan nagyobb város lesz, mint valaha volt. Azonnal meg fogom venni a fűrészmalmot, amint... amint néhány adósomtól meg tudom kapni a pénzt. Azt hiszem, jövő ilyenkorra könnyebben lélegzem, már ami a pénzt illeti. Hiszen... hiszen tudja, miért szeretnék hamar pénzhez jutni.
Elpirult, és kotkodácsolt egyet-kettőt. „Suellenre gondol” − nyelt egyet Scarlett.
Egy pillanatig arra gondolt Scarlett, hogy megkéri, adjon kölcsön háromszáz dollárt, de lemondott erről. Meghökkenne, elképedne, dadogna, kifogásokat hozna föl, de nem adná ide a pénzt. Keményen dolgozott érte, hogy tavasszal elvehesse Suellent, s ha most ideadná, ki tudja, mikor kerülne a házasságra sor. De még ha hivatkozna neki a család iránti rokonszenvére és jövendő kötelességére, és elérné, hogy beleegyezzen, Suellen bizonyosan közbeszólna. Suellen egyre jobban aggódik amiatt, hogy tulajdonképpen máris vénlány, és eget-földet meg fog mozgatni, hogy mielőbb férjhez mehessen.
Tulajdonképpen mi is tetszhetik azon a nyafogó, kényeskedő, kellemetlen természetű leányon ennek a vén bolondnak, hogy olyan puha fészket készít neki? Suellen nem érdemli meg a gondos férjet, a boltot meg a fűrészmalmot! Abban a pillanatban, amint egy kis pénzt kap a kezébe, tűrhetetlenül fenn fogja hordani az orrát, és egy fillér nem sok, annyit sem fog rászánni Tarára. Esze ágában sem lesz! örülni fog, hogy ő elkerült onnan, és miatta akár felégethetik Tarát, vagy elárverezhetik. Csak neki legyenek szép ruhái, és odaírhassa a neve mellé, hogy: Mrs.
Amint Scarlett elgondolta Suellen jövendő életét és az övékét Tarán, elfogta a méreg, hogy a sors ilyen igazságtalan. Gyorsan elfordította a fejét, kitekintett a kocsiból a sáros utcára, nehogy Frank a szemébe lásson. Az a veszély fenyegeti, hogy mindenét elveszti, amije csak volt, viszont Sue... Hirtelen nagy elhatározás éledt benne.
„Suellen nem kapja meg Frankot, meg a boltját, meg a fűrészmalmot!”
Az esőbe tekintett ki izgatottan. „El tudnám vele feledtetni Sue-t? Rá tudnám venni, hogy gyorsan, gyorsan megkérje a kezemet, és elvegyen? Ó, ha Rhett majdnem megkért, akkor Frankkal csak el tudok bánni!”
„Suellen nem fogja megkapni sem Frankot, sem a boltját, sem a malmát!”
„Suellen nem érdemli meg mindezt. Ha az övé lenne, csak magának akarná.” Scarlett Tarára gondolt, és Jonas Wilkersonra emlékezett, erre a sötét csirkefogóra, amint ott állt a főbejárat lépcsőjénél, és ettől a gondolattól megragadta a feléje sodródó utolsó szalmaszálat hajótörött életében. Rhettben csalódott, de a sors kárpótlásul Frankot küldte útjába.
Rátekintett megrebbenő szempillái alól. „Hát szépségnek nem lehet mondani szegényt − gondolta józanul. − És olyan vén, hogy az apám lehetne. Hozzá még ideges és félénk. De utóvégre úriember, és azt hiszem, könnyebb lenne mellette az élet, mint Rhett mellett lett volna. Bánni mindenesetre könnyebben lehet vele. Meg aztán a koldus nem válogathat.”
Hogy Suellen vőlegényéről gondolkozik így, az nem bántotta a lelkiismeretét. Az után a teljes erkölcsi összeomlás után, ami Atlantába űzte, Rhetthez, ez apróságnak tűnt, amin most, ilyen helyzetben még gondolkodni sem érdemes.
Az új reménység felmelegítette. Nem érezte már, hogy átázott a lába és fázik. Olyan állhatatosan nézett Frankra, hogy a derék ember egészen megzavarodott. Most aztán gyorsan lesütötte Scarlett a szemét, mert eszébe jutott, Rhett búcsúzóul milyen megjegyzést tett a szemére: „Láttam már ilyen tekintetet, párbajban, pisztoly felett... Nem kelt meleg érzéseket a férfiak keblében...”
− Mi a baja, Scarlett asszonyság? Csak nem hűlt meg?
− Nem... nem... de nem haragszik, ha... − tétovázott szemérmesen −, nem haragszik, ha a zsebébe dugom a kezemet? Olyan hideg van, a muffom is átázott, és a kabátja olyan jó melegnek látszik...
− Tessék csak, tessék! És még csak kesztyű sincs a kezecskéjén! Jaj, jaj, micsoda buta vagyok én, itt jár a szám, ahelyett hogy sietnék, hogy mielőbb meleg szobába kerülhessen! Az ám! Azt. meg még meg sem kérdeztem, hogy tulajdonképpen miért is járkált odakint ebben az esőben?
− A jenki táborban voltam − felelte Scarlett, mielőtt meggondolhatta volna, mit mond.
Franknak felszaladt a két vörös szemöldöke.
− De hát... de hát... miért?
„Jaj, csak most jusson valami jó hazugság az eszembe!” − sóhajtott magában Scarlett. Franknak nem szabad sejtenie, hogy valami dolga volt Rhett-tel. Frank a legsötétebb gazembernek tartja Rhettet, akivel tisztességes nő szóba se állhat. − Azért mentem oda... azért mentem oda... hogy... hogy megpróbáljam, nem venné-e meg valamelyik katonatiszt a hímzéseimet... a felesége számára... tudja hímezni szoktam, és...
Frank hátrahőkölt az ülésen, felháborodás és ijedtség volt az arcán.
− A... a jenkikhez ment... de hát... tudja a papa? És Pittypat néni?...
− Meghalok, ha elmondja valakinek! − kiáltotta őszinte rémülettel Scarlett, és valódi könnyekre fakadt. Könnyű volt sírni, mert el volt keseredve és fázott. Az eredmény egyenesen meghökkentő volt. Talán akkor sem döbbent volna meg jobban a férfi, ha hirtelen vetkőzni kezdett volna. Frank magánkívül volt, a fejét csóválta, és hadonászott tehetetlen rémületében. Vakmerő gondolat szaladt át az agyán, hogy meg kellene vigasztalnia ezt az asszonyt, a vállára kellene fektetnie a fejét, meg kellene simogatnia, de nem tudta, hogyan fogjon hozzá, hiszen ezt még soha egyetlen nővel sem tette. Scarlett O'Hara, aki annyira szellemes és olyan szép, itt sír a kocsijában! Scarlett O'Hara, a legbüszkébb a büszkék között is, hímzéseket visz titokban eladni a jenki táborba! Szíve valósággal égett.
Scarlett tovább hüppögött, egyet-mást mondott is, és Frank kivette belőle, hogy Tarán nem mennek valami jól a dolgok. Mr. O'Hara még mindig „nem a régi”, és ennivaló sincs elég annyi ember számára. Így aztán eljött Atlantába a hímzéseivel, hogy egy kis pénzt szerezzen a maga és fia eltartására. Frank egyszerre, maga sem tudta, hogyan történt, arra eszmélt, hogy Scarlett feje ott van a vállán, és a szép asszony a mellére borulva sírt. Életében nem érzett még ilyen csodálatos izgalmat és gyönyörűséget. Eleinte félénken kezdte veregetni a vállát, aztán, mikor Scarlett nem lökte el, bátrabb lett. Micsoda édes, szép, tehetetlen kis teremtés! És milyen bátor, és milyen kis bohó! Hímzéssel akarja fenntartani magát. Hanem a jenkikhez nem szabad többet elmennie.
− Nem szólok Pittypat kisasszonynak egy szót sem, megígérem. De maga viszont nekem ígérje meg, kicsi asszony, hogy nem tesz ilyent soha többé. Már a puszta gondolat is, hogy Mr. O'Hara leánya...
Scarlett fényes zöld szeme gyámoltalanul nézett fel rá.
− De Mr. Kennedy, valamit csak kell próbálnom! Valakinek el kell tartania az én szegény kisfiámat... senki sincs, akihez fordulhatnék...
− Bátor, derék kicsi asszony − simogatta őt Kennedy −, de az ilyesmiről szó sem lehet. A családja meghalna a szégyentől, ha tudná.
− Akkor hát mit tegyek?
A könnyben úszó két szem olyan segítségkérően, olyan tehetetlenül várta a szavát, mintha csak tőle függne a sorsa.
− Izé... most így nem tudom... de majd kitalálunk valamit.
− Ó, tudom biztosan, hogy valamit ki fog találni! Maga olyan... olyan okos és ügyes... Frank...
Soha nem mondta még így a nevét. Kennedy szíve megrezzent erre a hangra. Szegény gyermek, bizonyosan odavan, hogy észre sem vette a bizalmas megszólítást. Nagyon gyöngéden gondolt rá, védelmező pártfogással. Ha valamit tehet Suellen testvéréért, természetes, hogy megteszi. Kivette a nagy, tarka zsebkendőjét, és odaadta Scarlettnek, mert látta, hogy nincs már mivel törülnie a szemét. Scarlett hálásan vette át, és remegő szájjal mosolygott.
− Olyan buta kis liba vagyok... kérem, ne haragudjon...
− Szó sincs róla! Maga nem buta, maga bátor, derék és okos kicsi asszony, és nagyon is nehéz terhet kell viselnie. Attól félek, Pittypat kisasszony nemigen segíthet a baján. Hallom, ő is elvesztette a vagyonát, és Henry Hamilton is nehéz helyzetben van. Bár lenne otthonom, amit felajánlhatnék! De ne felejtse el, amint Suellen a feleségem lesz, a házam mindig nyitva áll a sógornőm és kisfia előtt!
Most... meg kell lennie. Nyelt egyet, nagy szemekkel nézett fel a férfira, és kinyitotta a száját, mintha beszélni akarna, aztán becsukta megint ijedten.
− Csak nem akarja azt mondani, hogy nem tudott a terveimről! Hiszen múlt karácsonykor beszéltünk róla − mosolygott idegesen Frank. Aztán, hogy látta újra elkönnyesedő szemét, ijedten kérdezte:
− Mi a baja? Csak nem beteg Suellen kisasszony?
− Nem... nem... de...
− Látom, valami baj van. Mondja el!
− Én nem... én nem akarom... ha ő nem írta meg... én...
− Scarlett... mi az? − Frank egész testében remegett.
− Ó, Frank, a szívem szakad meg... nem tudom elmondani! Ilyet tenni egy ilyen jólelkű úrral!
− De hát mit tett?
− Csakugyan nem írta meg? Alighanem szégyellte megírni. Szégyellte is magát. Hogy nekem legyen ilyen gonosz húgom!
Frank most már kérdezni sem tudott. Csak ült, arca hamuszürke volt, tekintete rámeredt Scarlettre, kezében egészen lazára csúszott a gyeplő. Végül kinyögte:
− Tudni akarom!
− Suellen... Suellennek Tony Fontaine tetszik... úgy tudom, már meg is beszélték, hogy a jövő hónapban... ne haragudjon, Frank, hogy éppen én mondom el magának... de már nagyon belefáradt a várakozásba... és... félt, hogy vénlány marad.
Mammy a ház kapujában állt, mikor Frank lesegítette Scarlettet a kocsiról. Látszott, hogy régen ácsoroghat már idekint, mert a ruhája és ócska kendője csuromvíz volt. Ráncos képe fenyegetően sötétlett. Előrenyújtott nyakkal nézett Frankra. De a következő pillanatban hirtelen megváltozott az arckifejezése, öröm, meglepetés és szinte bűntudat rajzolódott fekete arcára. Vendégszerető vigyorgással kacsázott oda a sárban Kennedyhez, és megfogta a szoknyája két szélét, bókot csapott előtte.
− Jaj de jó ilyen becsületes ismerős urakat látni! − örvendezett. − Hogyan tetszik lenni, Mr. Kennedy? Jaj milyen szép új kocsit vásárolt! Ha tudtam volna, hogy Scarlett asszonyság Kennedy úrral van, dehogy aggódtam volna olyan nagyon. Tessék csak képzelni, hazajövök, ő meg nincs idehaza, úgy futkostam összevissza, mint a csirke, mikor levágják a fejét. Azt sem tudtam, hová kapjak. Egyedül elmenni a városba, mikor ezek a piszkos niggerek le-föl járkálnak! Miért is nem mondta az én drága gyermekem, hogy Kennedy úr kocsiján megy el?
Scarlett ravaszul intett Franknak, nehogy elárulja a titkukat. És Frank, akármilyen riasztó híreket hallott is az előbb, mosolygott, mert nem volt kellemetlen érzés, hogy közös titka van az asszonykával.
− Szaladj, Mammy, készíts ki száraz ruhát nekem − mondta Scarlett. − És főzz egy kis meleg teát!
− Jaj, jaj, a szép új ruha csupa lucsok! − kesergett Mammy. − Lesz dolgom, amíg megszárítom és tisztára kefélem, hogy rendben legyen az esti esküvőre.
Bement a házba. Scarlett odahajolt Frankhoz, és a fülébe súgta:
− Jöjjön el ma vacsorára, jó? Olyan egyedül vagyunk. Aztán együtt mehetünk Elsingékhez. Maga lesz a lovagunk. És kérem, ne szóljon egy szót sem Pittypat néninek Suellenről! Nagyon bántaná...
− Nem, nem szólok, dehogy szólok − ígérte Frank gyorsan.
− Véghetetlenül kedves volt hozzám, Frank, és olyan jót tett velem, hogy ki sem mondhatom. Most egészen másképen érzem magam. Visszakaptam az életkedvemet.
Megszorította a kezét búcsúzóul, és szemének minden tüzét rálövellte.
Mammy már újra ott állt a küszöbön, fürkésző pillantást vetett rá, és szuszogva, lihegve cipelte fel a hálószobába. Némán szedte le róla a nedves ruhákat, akasztott fel mindent a székek hátára, és dugta be az ágyba Scarlettet. Aztán egy csésze forró teát hozott fel, és meleg téglát, törülközőbe csavarva.
Most megállt az ágynál, és szinte mentegetőzve szólt:
− Miért nem mondta meg Mammynak az ő kis galambja, hogy miért jött Atlantába? Nem kellett volna ezt a hosszú utat megtennem ilyen rossz időben. Öreg vagyok én már, és kövér ahhoz, hogy ide-oda szaladgáljak.
− Mit beszélsz, Mammy?
− Mézem, kis madaram, engem nem lehet becsapni. Ismerem én az én virágomat. Láttam Frank úrnak is az arcát az előbb, meg a galambocskámét is. És hallottam a suttogást Suellen kisasszonyról. Úgy olvasok én az arcáról, mint a bibliából a pap. Ha csak egy szóval mondta volna, hogy Frank úrról van szó, otthon maradok a helyemen.
Scarlett jól betakarózott, és látva, hogy Mammyt nem könnyű falhoz állítani, kurtán kérdezte:
− Hát mit gondoltál, kiről van szó?
− Gyermek, nem tudom biztosan, de nem tetszett nekem tegnap a szeme nézése. És emlékszem rá, hogy Pittypat kisasszony írta Melly asszonyságnak, hogy az a semmirevaló Butler mennyi pénzzel jött vissza. Én nem szoktam elfelejteni, amit egyszer hallok. De Frank úr, az más. Az úr, ha nem is valami szép.
Scarlett élesen pillantott rá, és Mammy néma bölcsességgel tekintett rá vissza.
− Most aztán mit csinálsz? Fecsegni fogsz Suellennek?
− Segíteni fogok mindenben az én galambocskámnak − jelentette ki Mammy, és jobban begyűrte Scar lett háta mögé a takarót.
Scarlett némán feküdt a helyén. Mammy csöndesen tett-vett körülötte, megkönnyebbülés volt, hogy nem kellett magyarázgatnia és vitatkoznia. Mammy megérti és hallgat. Mammyban több reális érzék volt, mint benne magában. A ráncos, fátyolos öreg szem mélyre lát, tisztán lát, a vad és a gyermek ösztönével. Megérzi, mikor fenyegeti veszedelem a kedvencét. Scarlett volt a legkedvesebbje most, hogy Ellen meghalt, s amit ő akar, legyen meg. Suellen jogaival nem törődött. Tudta, hogy Scarlett bajban van, és Tarát akarja megmenteni. Pillanatnyi tétovázás nélkül állt melléje.
Scarlett érezte ezt. S amint a meleg tégla lassan kiűzte a borzongást tagjaiból, a remény félénken pislogó lángja is lobogni kezdett a szívében. Lüktetve vert a szíve. Visszatért testébe az erő, és valami gőgös, izgatott öröm töltötte el. Szinte kacagni tudott volna. „Nem győztek még le, nem!” − gondolta izgatottan.
− Add csak ide a tükröt, Mammy!
− Maradjon a takaró alatt, épp csak a kezét szabad kidugni! − förmedt rá Mammy. De a tükröt odaadta, és mosoly ült az ajkán.
Scarlett megnézte az arcát.
− Sápadt vagyok, mint valami kísértet, és a hajam rendetlen, mint a gebe farka.
− Nem mondom, hogy nem volt csinosabb az én galambom máskor.
− Nagyon esik.
− Szakad.
− Azért, Mammy, mégis elmégy a városba, ha szépen kérlek.
− Ebben az esőben? Nem én!
− De bizony igen. Ha te nem mégy, elmegyek magam.
− Mi az a sürgős dolog, ami nem várhat? Nem volt elég a mai napra a kószálásból?
Scarlett figyelmesen nézte magát a tükörben.
− Egy üveg szagos víz kell − mondta. − Meg fogod mosni a hajamat, és beillatosítod. Aztán veszel egy tégely hajkenőcsöt, hogy szép sima és fényes legyen.
− Én nem fogom megmosni a haját ebben a hideg időben, mikor úgyis meg van hűlve, és nem szagosítom be, azt csak a rossz asszonyok szokták. Nem én, amíg egy kis szusz van a testemben.
− Dehogynem. Vedd elő a tárcámat, egy ötdolláros, arany van benne. Menj a városba. És... igen, Mammy... ha már úgyis ott vagy, hozhatnál nekem... hozhatnál nekem egy kis pirosítót is egyúttal.
− Miiiit? − kérdezte Mammy.
Scarlett hidegen és bátran nézett a szemébe, bár az igazat megvallva, nem volt olyan nyugodt. De tudta, hogy csak így tud felülkerekedni.
− Pirosítót. Mit állsz itt, mintha életedben nem hallottál volna ilyesmiről? Siess, indulj!
− Pi-pi-pi... pirosítót... − hápogta Mammy. − Pirosítót! Az asszonyság elvesztette az eszét. Az én Ellen kisasszonyom hogy forog most a sírjában! Az arcát akarja festeni, mint valami...
− Ugyan hallgass! Tudod jól, hogy a nagymama is festette valaha az arcát, és...
− Igen, Robillard asszonyság festette az arcát, és összesen csak egy alsószoknyát hordott, az sem volt keményítve, hogy meglátszott még a lába formája is. Azért nem kell mindent utánozni! Akkor ilyen botrányos idők voltak, amikor az öreg asszonyság fiatal volt, de azóta más idők járnak.
− Ejnye a mindenit! − kiáltott Scarlett. Elfogyott a türelme. Ledobta magáról a takarót. − Fordulj, indulhatsz vissza azonnal Tarára!
− Nem küldhet vissza, ha nem akarok menni! Én szabad néger vagyok már, a többivel együtt. És itt akarok maradni. Bújjon vissza a takaró alá. Bújjon vissza, na! Tüdőgyulladást akar kapni az én kis virágom? Tegye le azt a fűzőt. Tegye le, na, drágám. Kis cukrom! Nem engedem, hogy ebben az időben kitegye a lábát. Bújjon vissza... én nem mehetek pirosítót venni! Hogyan gondolja azt? Meghalnék a szégyentől, hiszen mindenki tudná, hogy az én kis galambocskámnak viszem! Scarlett asszonyság, kis kisasszonykám, hiszen olyan szép az arcocskája, olyan gyönyörű színe van, minek az ilyen szép fiatal asszonynak festék? Lám, lám, hiszen tudja, hogy csak a rossz asszonyok használnak ilyesmit!
− Hát van is eredménye, nem?
− Jaj, a szívem! Jaj, ilyet hallani! Galambocskám, ne engedjen ki ilyen beszédeket a száján! Nem engedhetem, hogy elmenjen, és megvegye azt a pirosítót... Az én Ellen kisasszonyom kísérteni jönne hozzám éjszaka... inkább megyek én... inkább megyek... talán találok olyan boltot, ahol nem ismernek bennünket...
Este, Elsingéknél, mikor Fannyt összeeskették a vőlegényével, és utána az öreg Lévi meg a többi muzsikus hangolni kezdtek a tánchoz, Scarlett boldogan nézett körül. Olyan izgalmas öröm volt újra társaságban lenni. Jólesett a meleg fogadtatás. Mikor Frank karján bevonult a szobába, mindenki odafutott, kiabáltak, ölelgették, csókolták, a kezét rázták, ezt mondták, hogy nagyon hiányzott mindenkinek, és nem szabad visszamennie Tarára. A férfiak elfelejtették, milyen igyekezettel próbálta megtörni a szívüket annak idején, és a lányok, hogy, ha csak lehetett, elhódította gavallérjaikat. Még Mrs. Merriwether, Mrs. Whiting, Mrs. Meade és a többi tekintélyes hölgy sem emlékezett azokra a dolgokra, melyek valaha megbotránkoztatták őket, és csak arra gondoltak, hogy ugyanazt szenvedte végig, amit ők, és hogy Pittypat néni rokona és Charles özvegye. Könnyes szemmel emlegették édesanyja halálát, és kérdezősködtek a húgairól, az apjáról, Melanie-ről és Ashleyről, és hogy miért nem jönnek vissza Atlantába.
Minden öröme és jókedve mellett egy kis zavart is érzett Scarlett, mégpedig a bársonyruhája miatt. Még mindig nedves volt kissé a térdénél, és Mammy meg a szakácsnő hiába dolgoztak vele forró gőz felett, kefével és tiszta törlőkkel. Egy kis sárfolt benne maradt. Scarlett attól félt, mindenki tudni fogja, hogy ez az egyetlen tisztességes ruhája. Megvigasztalta kissé, hogy mások ruhája mellett az övé gyönyörű és vadonatúj hatását kelti. Mindenki kopott, foltozott, nagy gonddal mosott és vasalt ruhában jelent meg, csak Fannyn fehérlett igazi békebeli menyasszonyi ruha. Hogy hol szerezték, mikor alig volt betevő falatra pénzük...
Visszaemlékezett arra, amit Pittypat néni mondott neki Elsingék anyagi helyzetéről, és csodálkozott, hogy ugyan honnan vették a pénzt a szatén menyasszonyi ruhára, a vendéglátásra, a lakás feldíszítésére és a zenészek díjazására. Sok pénzbe kerülhetett mindez. Talán kölcsönbe kaptak pénzt, vagy az egész Elsing törzs összeadta a költségeket, hogy Fanny esküvője kellő dísszel történjék. Egy ilyen esküvő ezekben a nehéz időkben Scarlett előtt olyan különleges túlzásnak látszott, amilyennek a Tarleton fiúk sírjára állított sírkövet is tekintette, és szinte zavarta őt, és ugyanúgy nem tudott rokonszenvezni ezzel a pöffeszkedéssel, amilyen rossz érzéssel állott Tarletonék sírkertjében. Elmúltak azok az idők, amikor gondtalanul dobálhatták a pénzt. Miért ragaszkodnak az emberek ahhoz, hogy a régi szép napok gesztusait megtartsák, mikor maguk a szép napok már letűntek?
Vállrándítással lerázta magáról pillanatnyi rossz érzését. Nem az ő pénze, és nem akarta, hogy esti szórakozását elrontsák más emberek értelmetlen bolondságai.
Kitűnt, hogy a vőlegény régi ismerős. Tommy Wellburn, Spártából, 1863-ban ápolta is, mikor vállsebet kapott. Akkor csinos, fiatal óriás volt, az orvosi egyetemről ment katonának. Most kis öregembernek látszott, olyan meghajolva járt a csípőjén kapott seb miatt. Csakugyan, ahogyan Pittypat néni is megállapította; valahogyan furcsán kifordult a lába csípőből, és nagyon közönségessé tette a járását. De nyilván egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy milyen szánalmas jelenség, vagy nem is törődött vele, és úgy viselkedett, mint aki semmit sem kíván már az emberektől.
Arról már rég lemondott, hogy egyetemi tanulmányait folytathassa. Munkavezető lett egy ír építési vállalkozónál, aki az új szállodán dolgozott. Scarlett csodálkozott, hogyan tudja intézni a munkáját, mikor ilyén nehezen jár, de nem akart kérdezősködni. Úgy látszik − állapította meg magában −, ha kell, minden sikerül.
Tommy, Hugh Elsing meg a fekete kis René Picard Scarlett körül álltak, míg a bútorokat a fal mellé húzogatták, hogy megkezdhessék a táncot. Hugh nem változott, mióta Scarlett 1862-ben látta. Keskeny vállú, érzékeny, sápadt fiú volt, halványbarna fürt hullott a homlokára, és keskeny, gyenge keze erőtlenül pihent egy szék hátán. René azonban más lett. Fekete szemében ott csillogott a gall életkedv, de minden könnyed nevetése ellenére volt valami keménység a vonásain, amit azelőtt nem lehetett látni rajta. Meg a régi zuáv egyenruha tarka eleganciája is eltűnt.
− Arca, mint a rózsa, szeme, mint a smaragd! − idézte, mialatt kezet csókolt Scarlettnek. Látszott rajta, hogy hódolattal adózik még a pirosítónak is az arcán. − Éppen olyan szép és fiatal, mint mikor a jótékony célú bazáron először láttam. Emlékszik? Nem feledtem ám el, hogy a jegygyűrűjét dobta a kosaramba! Bátor cselekedet volt. Szép volt. Csak azt nem hittem volna, hogy ilyen sokáig marad az a szép vékony ujjacskája gyűrű nélkül.
Szeme gonoszkodva csillant meg, és könyökével tréfásan oldalba lökte Hugh-t.
− Én meg nem hittem volna, hogy valaha péklegény lesz, René Picard − vágott vissza Scarlett. Ahelyett hogy szégyenkezett volna, René jókedvűen, hangosan felkacagott. Hátba ütötte Hugh Elsinget.
− Telitalálat! Szeretett anyósom, ő tanított meg dolgozni. Én, akit arra neveltek, hogy versenylovakat tartsak és hegedüljek! Most péklegény vagyok, és jól érzem magam. Anyósom őnagysága nagyszerű hölgy. Neki kellett volna a hadvezérnek lennie a háborúban, akkor megnyertük volna, mi, Tommy?
Scarlettnek tetszett ez a beszéd. Jól érzi magát, mert péklegény. A családjának tíz mérföldnyi birtoka volt a Mississippi mentén, és New Orleansban igazi palotában laktak.
− Ha az anyósaink vezettek volna, egy hét alatt miénk a győzelem − helyeselt Tommy. Oldalt nézett, az anyósa még mindig karcsú, finom alakja felé. − És hogy ilyen soká kitartottunk, azt is csak annak köszönhetjük, hogy ezek az asszonyok álltak a hátunk mögött.
− Ők nem adják be a derekukat soha − mondta Hugh. Büszke volt a mosolya, de kissé keserű. − Itt nincs egyetlen asszony ezen az estén, aki letette a fegyvert, akármi történt is a férfiak részéről Appomattox-nál. Pedig nekik talán még nehezebb volt a dolguk. Mi legalább verekedhettünk.
− Ők pedig gyűlöltek − fejezte be Tommy. − Ugye, Scarlett, rosszul esik a hölgyeknek látni, mi lett a férfiakból, hová süllyedtek. Talán keservesebb volt látni és tűrni, ami velünk történt, mint nekünk végigélni. Azt is, ami most van... Hugh bírónak készült, René hegedűművésznek, én meg orvosnak, és...
− Várj csak egy kicsit! − kiáltotta René. − Én leszek Dél pástétomkirálya! Hugh az aprófaherceg, te meg, Tommy, ír munkásokat tartasz majd néger rabszolga helyett. Így sokkal érdekesebb az életünk. És a hölgyek mivel foglalkoznak? Scarlett asszonyság, Melly asszonyság? Fejnek, gyapotot szednek?
− Tulajdonképpen nem! − Scarlett elvörösödött, ő még mindig szégyellte a szegénységet, s nem tudott felülkerekedni rajta. − Négereink végzik ezt a munkát.
− Hallom, hogy Melly asszony Beauregardnak nevezi a fiát. Mondja meg neki, hogy én, René, nagyon helyeslem, mert szerintem a Jézus kivételével nincs még egy ilyen szép név.
És habár nevetett, szeme büszkén ragyogott fel Louisiana hősének neve hallatára.
− De ott van még Robert Edward Lee neve is −-jegyezte meg Tommy −, és habár nem akarom kisebbíteni a jó öreg Beauregard érdemeit, első fiamat mégis Bob Lee Wellburnnek fogják hívni.
René nevetett, és vállát vonogatta.
− Elmondok egy tréfát, de ha tréfa is, valóban megtörtént eset. És ebből meglátja majd, hogy mi kreolok hogyan gondolkozunk a mi Beauregardunkról és a maguk Lee tábornokáról. New Orleans közelében egy virginiai ember a vonaton összetalálkozott egy kreollal Beauregard csapatából. A virginiai Lee csapatából volt, és folyton arról beszélt, hogy Lee tábornok ezt mondta, Lee tábornok azt mondta és így tovább. A kreol udvariasan pislogott, és ráncolta a homlokát, mintha erősen gondolkozna, hogy visszaemlékezzen, és végül mosolyogva mondta: „Ki is az a Lee tábornok? Ja, már tudom! Az az ember, akiről Beauregard tábornok néha jót is mondott!”
Scarlett igyekezett udvariasan nevetni, de nem találta érdekesnek a történetet, és csak azt látta belőle, hogy a kreolok ugyanolyan begyepesedett lokálpatrióták, mint a charlestoniak vagy a savannah-iak. Különben is mindig az volt a véleménye, hogy Ashley fiát az apja után kellett volna keresztelni.
A bevezető hangok után a zenészek most áttértek az első táncra.
− Akar táncolni, Scarlett? Én sajnos nem kérhetem fel, de Hugh vagy René...
− Nem, köszönöm − mondta gyorsan Scarlett. − Még gyászolom az édesanyámat. Inkább leülök.
Körülnézett, megkereste a szemével Frank Kennedyt, és odaintette magához. Mikor a másik három férfi továbbment, és Frank odaért hozzá, rámosolygott.
− Szívesen itt maradnék ebben a sarokban, ha hozna egy kis frissítőt nekem. Akkor aztán elbeszélgethetünk.
Frank elrohant egy pohár borért meg egy darab süteményért. Scarlett gondosan elrendezte a ruhája ráncait, hogy ne lehessen látni a sárfoltokat. Elhárította magától a lealázó emléket, Rhett szavait. Majd holnap gondol rá, ha nem lesz olyan nehéz... Ma nem. Ma zenét hall, embereket lát, ma élni akar, jókedvű akar lenni... Még az ujja hegyén is érezte a muzsikát, minden idegszála izgatott volt, remény égett csillogva a szemében.
A homályos fülkéből kitekintett a nagy nappaliba, ahol a vendégek táncoltak. Emlékezett rá, milyen gyönyörű volt ez a terem akkoriban, mikor a háború alatt először járt Atlantában. A padló fénylett, mint a tükör, a csillárokban száz és száz gyertya fényét verték ezerszeresen vissza az üvegprizmák, a falakon régi, értékes festményekről néztek le méltóságteljesen és vendégszeretően a rég halott ősök. Puha ölű rózsafapamlagok álltak mindenfelé, a legszebb, faragott díszű éppen itt, ebben a fülkében, ahol azelőtt is szívesen üldögélt Scarlett a gavallérjaival. A nagy nappalit is, meg rajta túl az ebédlőt is láthatta innen; emlékezett a nagy mahagóniasztalra, a hosszú sor karcsú lábú székkel kétoldalt, a nehéz ezüstre és vakítófehér damasztra... hétágú ezüst gyertyatartókkal, kis tálakkal, kancsókkal, csipkékkel a tányérok alatt és csillogó poharakkal. Scarlett a háború első éveiben gyakran ült ezen a támlás díványon, mindig egy-két csinos tiszt volt körülötte, úgy hallgatta a hegedűk és a kürtök hangját, a harmonikát és a bendzsót, és figyelte azt az izgalmas halk neszt, amelyet a táncoló lábak hallatnak a viasszal fényesített padlón.
Most a csillár sötéten lógott törött prizmáival, kissé ferdén, mintha a jenki megszállók célpontul használták volna, ahova a csizmájukat dobálják. A termet egy olajlámpa és néhány gyertya világította meg nagyon homályosan. A kandallóban lobogó tűz több fényt adott. Lángja mutatta, hogy a padló csupa repedés, pörkölés, megszenesedett folt. A falról foszlányokban lógott a tapéta, s itt-ott más színű négyszögű foltok jelezték a festmények helyét. A mahagóniasztal sánta lábbal állt az ebédlőben, rajta néhány borosüveg meg tányér. A karcsú lábú székek, a nehéz ezüstkanalak, az abroszok közül egy sem maradt. Eltűntek az aranyszövésű függönyök is, amelyek az ívelt üvegajtókat takarták, csak a keskeny, fehér csipkedrapéria maradt meg felül, ezerszer foltozottan, de tisztára mosva.
A puha rózsafapamlag helyén egyszerű, kemény pad állt a fülkében, nem valami kényelmes. Lehetőleg kecsesen helyezkedett el rajta. Sajnálta, hogy szoknyája nincs olyan állapotban, hogy táncolhatna, pedig de jó lenne megint táncolni. Csakhogy itt ebben a külön félhomályos fülkében jobban boldogulhat Frankkal, mint a tánc lélegzetelállító forgatagában, és elbűvölten hallgathatja beszédét, biztathatja, bátoríthatja, hogy nagyobb bolondságokat is elkövessen.
A zene azonban nagyon csábító volt. Cipője vágyakozóan kopogott, amint az öreg néger Lévi zenekara húzta a talpalávalót, és a bendzsó ütemes pengetése hívta, hívogatta a táncra. A lábak csosszantak, dobbantak, topogtak aszerint, ahogy a négyesnek ebben a gyorsított figurájában a két szemben álló sor egymáshoz közeledett, helyére hátrált, forgott, és átjáró kapukat ívelt a párok közé. A zene szólt...

A jó Dan Tucker berúgott
(Röpítsd a párod),
Árokba esett, hogy csak úgy zúgott
(Csúszni hölgyek, nincs árok!)

Tara csendje, örökös munkája, nyomott hangulata után olyan öröm volt táncmuzsikát hallani, kacagó, ismerős arcokat nézni a gyertyafényben, régi tréfákat dobálni egymásnak, régi szavakat, vidáman, kacérul, kötődve. Mintha halottaiból támadt volna fel, s új életre ébredt volna... Mintha az öt esztendő előtti szép napok tértek volna vissza. Behunyt szemmel, ha csak a zenét és csoszogásokat hallaná, ha nem látná a kopott, ezerszeresen átalakított ruhákat és lyukas vagy foltozott, nehezen csúszó cipőket, ha nem gondolna arra, hány ismerős arc hiányzik a négyes soraiból, talán el is lehetne hinni. De nem tudta behunyni a szemét. Látta a ruhákon a foltokat, a csizmák félretaposott sarkát, a nők elhordott cipőjét, az arcokon a szenvedés nyomát... és amint az öregurak összegyülekeztek a borosüvegek körül, az asszonyok a falak mentén, a padokon, a fiatalság pedig járta a táncot, egyszerre hideg szaladt át rajta. Nem kísértetek ezek itt?
Ugyanúgy néztek ki, mint egykor, de mégis mások voltak. Miben? Csak azon múlott, hogy, öt évvel idősebbek lettek? Nem, valami több is történt, nemcsak az idő múlt el felettük. Valami kiveszett belőlük, kiveszett a világukból, öt évvel ezelőtt a biztonság érzete úgy körülölelte őket, hogy még csak nem is voltak tudatában ennek az érzésnek. Védettségükben virágoztak. Ez elmúlt, és ezzel eltűnt a régi beidegzettség, a gyönyörűségek és kellemes izgalmak érzése, életmódjuk régi ragyogása.
Scarlett tudta, hogy ő maga is megváltozott, de ez nem olyan változás volt, mint a többieké, és ez meghökkentette. Ült és figyelte őket, és idegennek érezte magát közöttük, idegennek, elhagyatottnak, mintha egy másik világból került volna ide, olyan nyelven beszélne, amelyet a többiek nem értenek, és ő sem érti a többiek nyelvét. És akkor tudta, hogy ez az érzése ugyanaz, amit Ashleyvel szemben érzett. Mellette és a hozzá hasonló emberek körében − márpedig körülötte a legtöbb ember ugyanahhoz a világhoz tartozott − az volt az érzése, hogy kívül áll ezen a világon, amelyet nem ért meg.
A régi világból nem maradt más, mint az arcuk, a modoruk és a gondolkodásuk. Valami időtlen méltóság, kortól független gáláns lovagiasság, finomkodás volt bennük, ami el sem múlik soha, s a sírjukba viszik magukkal, a keserűséggel együtt, mely gyógyíthatatlanul benne él szívükben. Halk beszédű, érzékeny, fáradt nép ez, megverték a harcban, de nem akarja belátni, és makacsul magasan tartja a fejét. Tehetetlen, letaposott polgárai lettek egy legyőzött tartománynak. Tűrniük kell, hogy szeretett országukat a sárba tiporják, hogy aljas gazemberek megcsúfolják törvényeiket, hogy előbbi rabszolgáik félrelökik őket, és megsértik asszonyaikat... És emlékeztek még a sok-sok sírra...
Minden megváltozott, de a régi életforma külsőségei nem. A régi szokások makacsul itt maradtak, azokat tartani kell, mert hiszen másuk sincs már, csak a formák. Végsőkig ragaszkodtak mindahhoz, amit szerettek: a könnyed udvariasság, a lovagias finomkodás, minden kellemetlen és durva dolog emlegetésének kerülése, főleg pedig a férfiak védő, óvó magatartása az asszonyok iránt. Mintha még mindig távol tudnák tartani asszonyaiktól mindazt, ami nem szép, ami nem az ő szemüknek való. Ez bosszantotta Scarlettet a legjobban. Micsoda képtelen komédia! Ugyancsak kevés durvasága maradt az életnek, amit a legféltettebben óvott asszony is ne látott volna ez alatt az öt esztendő alatt. Sebesülteket ápoltak, haldoklók szemét fogták le, háborút, ostromot, tüzet, megszállást tűrtek, menekülést, rémületet, éhséget, ínséget...
Mindegy, akármit láttak és éltek is át, hölgyek és urak maradtak mégis. Száműzetésben is előkelő fajta. Keserű, kemény, kifelé gőgös, hajthatatlan, semmihez sem alkalmazkodó, egymáshoz udvarias és előzékeny, gyémántkemény, akár a törött üvegprizmák odafenn a mennyezeten.
A régi szép napok letűntek. De ezek az emberek továbbra is úgy járnak a maguk útján, mintha még mindig olyan szép napokat élnének, elbűvölök, könnyedek, eltökélt szándékuk, hogy nem lesznek kapzsik, és nem habzsolják a pénzt, mint a jenkik, eltökélt szándékuk, hogy nem szakadnak el régi életmódjuktól.
Scarlett jól tudta, hogy ő maga is mennyire megváltozott, különben nem tehette volna meg mindazt, amit megtett, mióta utoljára Atlantában járt; különben nem tudná megtenni azt, amit kétségbeesetten akart éppen most, és remélte, hogy sikerül. De más volt a többiek konoksága, és más volt az övé, bár pillanatnyilag nem tudta volna megmondani, hogy mi a különbség a kettő között. Talán az, hogy nem volt a világon semmi, amire ő maga ne vállalkozott volna, a többiek pedig inkább meghaltak volna, mint hogy egyet-mást megtegyenek. Talán azon múlott, hogy a többiekből kiveszett a remény, de még mindig mosolyogva néztek az életre, kecsesen hajbókoltak, és elsuhantak mellette. Scarlett ezt nem tudta megtenni.
Nem tudta nem, tudomásul venni az életet. Élni akart, és az élet durva, ellenséges volt, túlságosan ellenséges ahhoz, hogy mosolyogva tudott volna nekivágni. Barátainak kedvességéből, bátorságából és törhetetlen büszkeségéből Scarlett semmit sem látott. Ő csak egy bolondos nyakasságot, önfejűséget figyelt meg, amellyel észrevették ugyan a valóságot, de mosolyogtak, és nem voltak hajlandók szembenézni vele.
Amint a táncosokat bámulta, az jutott eszébe, hogy vajon tépelődnek-e ezek is mindazon, amin ő töpreng, eszükbe jutnak-e a harctereken elesett udvarlók, a nyomorék férjek, az éhező gyerekek, a lábuk alól kicsúszó föld, a szeretett egykori otthonok, amelyeknek födele most idegeneket védelmez. Persze hogy nem tépelődnek! Az életkörülményeiket majdnem olyan jól ismerte, mint a sajátját. Ugyanolyan veszteségek érték a többieket is, mint őt, és ugyanolyan problémák gyötörték őket is, mint őt. De ők másképp fogadták a nehézségeket. Ezek az arcok, amelyeket itt a teremben most látott, nem is arcok voltak, álarcok, kitűnően sikerült álarcok, amelyek sohasem hullanak le.
De ha a rettentő körülményektől ők is ugyanúgy szenvednek, mint ő, Scarlett, pedig hát biztosan ugyanúgy szenvednek, hogy tudnak hát ilyen könnyű szívvel ilyen vidámak és mosolygósak lenni? Mi készteti egyáltalán őket arra, hogy így viselkedjenek? Ez felfoghatatlan volt számára, és kissé zavarta is. Nem tudott olyan lenni, mint a többiek. Nem tudta közönyösen, felületesen nézni a világ összeomlását. Olyan meghajszolt volt, mint egy üldözött róka, futott tört szívvel, és el akarta érni a biztos menedéket, mielőtt még a vadászebek beérik.
Gyűlölet villant fel a lelkében, amiért ezek így tudják viselni a szenvedést, ő pedig nem. És nem is akarta. Gyűlölte a büszkeségüket, a botorságukat. Gyűlölte az asszonyokat, akik nehéz munkát végeznek, de tagadják önmaguk előtt is, és úgy tesznek, mintha nem ők maguk vasalták volna ki a ruhájukat. Ő nem érezte már előkelőnek magát, hiába volt rajta a bársonyruha, és hiába illatozott a haja, hiába származott büszke, előkelő családból, és hiába volt egykor gazdag. Tara földje, a gyapotföldek munkája kiölte belőle a könnyedséget. Úgy érezte, majd csak akkor tud újra úriasszony lenni, ha az asztala fehér abrosszal lesz leterítve, ezüsttel megrakva és gőzölgő, drága ételekkel, ha lesz megint lova, kocsija... és ha újra fekete kezek fogják a gyapotot szedni Tarán.
„Εz a különbség − gondolta haragosan, és visszafogta a lélegzetét. − Ha szegények is, uraknak és úriasszonyoknak érzik magukat, én pedig nem. Ezek az ostobák nem tudják, hogy pénz nélkül senki sem lehet úr!”
Közben a lelke mélyén még így is érezte, hogy legalább ami a magatartásukat illeti, talán nekik van igazuk. Ellen is így tenne. Bántotta ez az érzés. Tudta, hogy neki is velük kellene tartania. Tudta, hogy ő is éppen úgy kellene hogy ragaszkodjon a hitéhez, mint a többiek, ahhoz, hogy egy született hölgy úrhölgy marad még a nyomorban is, de ezt nem tudta most elhitetni magával.
Egész életében hallotta, hogy lenézik a jenkiket azért, mert nem a születési, de a vagyoni arisztokráciát emelték magasra. Most, akármennyire keserű is volt számára a gondolat, úgy érezte, ha semmi másban, de ebben az egyben igazuk van. Pénz kell hozzá, hogy valaki uraskodhasson. Tudta, hogy Ellen elájulna erre a szóra. Őt meg nem hajlíthatta, meg nem szégyeníthette volna semmi nyomorúság. Scarlett szégyellte a szegénységet. Keserűen szégyellte. És szégyellte a munkát is. A négerek munkáját.
Mindegy. Vállat vont. Lehet, hogy így szebb, de vajon mit hoz a jövő? Ezek a gőgös urak itt vajon dolgoznak-e, küszködnek-e, aggódnak-e minden idegszálukkal, becsületüket és nevüket is kockára téve, hogy visszaszerezzék, amit elvesztettek? Legtöbben méltóságukon alulinak tartották, hogy pénzért dolgozzanak. Pedig nehéz és durva idők voltak. Nehéz és durva küzdelemnek tartották, ha valaki fölébük kerekedett. Scarlett tudta, hogy a családi hagyományok sokakat visszatartanak közülük attól, hogy ilyen küzdelmet vállaljanak − pénzt csináljanak, és elismerjék, hogy mekkora segítség az. Ezek még azt is illetlennek tartották, hogy társaságban pénzről beszéljen az ember. Természetesen akadtak kivételek. Mrs. Merriwether meg a leánya a süteményükkel, René a pástétomos kocsijával és a péklegénységével... Hugh Elsing, amint aprófát árul... Tommy, amint a munkásokkal veszekszik... Frank, akinek volt annyi esze és találékonysága, hogy boltot nyisson. De a legtöbb?... Az ültetvényesek keservesen megművelnek néhány holdat, és nyomorognak. Az ügyvédek és orvosok ott fognak ülni a szobájukban, várják az ügyfeleket és betegeket, akik nem jönnek... A többiek pedig, akik nem dolgoztak soha, csak a jövedelmükből éltek? Mi lesz azokkal?
Nem, Scarlett nem akart nyomorúságban maradni. Nem akarta várni a sült galambot. A csodát. Verekedni akart a jövőért. Apja egy krajcár nélkül, szegényen érkezett a tengerentúlról. A saját ügyességével, ravaszságával szerezte meg Tarát. Amit ő megtett, megteheti a lánya is. Nem ül le sírni az elveszett Ügy miatt, és nem lesz büszke a mártíromságára. Ezek a múltból merítik az erejüket. Ő a jövőből, a reménységből akarja meríteni. A jövő pedig az ő számára Frank Kennedy. Van boltja, és van készpénze. Ha sikerül elvétetnie magát vele, Tara egy évre biztonságban van. Azután... Franknak meg kell vennie a fűrészmalmot. Nagyon jól megértette, hogy az csakugyan aranybánya lesz, hiszen a város rohamosan épül...
Valahonnan régről Rhett néhány szava jutott az eszébe. A háború első éveiben mondta arról a pénzről, amelyhez a blokádtöréssel jutott. Akkor nem sokat gondolkozott rajta, de most világos lett előtte, mint a nap. Csak a fiatalság tette, hogy olyan értetlen volt akkor, vagy buta is volt? − tűnődött el magában.
„A civilizáció romlásából éppen úgy lehet pénzt szerezni, mint a felépítéséből.”
„Ez az az összeomlás, amelyet ő előre látott − gondolta Scarlett −, és igaza volt. Még mindig sok pénzt lehet szerezni, és bárki megszerezheti, aki nem fél a munkától, sem attól, hogy magához ragadja, amit lehet.”
Frank közeledett feléje az ebédlő irányából, egyik kezében egy pohár szederborral, a másikban, kis tányéron, vékony szeletke süteménnyel. Scarlett gyorsan édes mosolyt varázsolt az arcára. Fel sem ötlött benne a kérdés, vajon megéri-e Tara azt, hogy ő férjhez menjen Frankhoz. Tudta, hogy Tara ezt is megéri, és ezzel el volt intézve, többé nem is gondolkozott ezen.
Szürcsölte a bort, és felmosolygott a férfira, azzal a tudattal, hogy pirosabb az arca, mint a táncoló lányoké. Összébb húzta a ruháját, hogy Frank melléje ülhessen, és szórakozottan meglibbentette a zsebkendőjét, hogy édes, bódító illat csapjon az agglegény sápadt arcába. Büszke volt az illatos zsebkendőjére és hajára, mert a többi jelen lévő nőnek nem volt illatosítója. Frank megérezte az illatot, és behunyta a szemét. Aztán vakmerően súgta oda neki, hogy olyan szép és illatos ma este, mint egy szál gyönyörű rózsa.
Jaj, csak ne lenne olyan félénk a szerencsétlen! Valami vén, ijedt, barna mezei nyúlra emlékeztette Scarlettet. Lenne benne valami a Tarleton fiúk gavallérságából, vagy akár Rhett Butler arcátlanságából. Viszont akkor talán nem lenne ilyen buta, és megérezné a ravaszságot, megsejtené, milyen kétségbeesés rejtőzik a piros arca és édes mosolya mögött, szendén lesütött pillái alatt...
Frank azonban nem tudott eleget a nőkről ahhoz, hogy gyanút foghatna, milyen csapdát készít számára Scarlett. Ez volt az asszony szerencséje, de nem mondható, hogy ez emelte volna szemében a férfi tekintélyét.

 

 

36

Két héttel később felesége lett Frank Kennedynek, akit úgy elszédített, hogy azt sem tudta, hol áll a feje. És Scarlett, alig kétheti udvarlás után, piruló arccal súgta meg neki, hogy ennyi lánggal lobogó szenvedélynek nem bírt tovább ellenállni.
Nem tudta Frank, hogy ez alatt a két hét alatt hányszor járt fel és alá éjszakákon át a szobájában Scarlett, összeszorított foggal. Hányszor rettegett, hogy levél érkezik Suellentől, ami elront mindent. Mennyire örült, hogy Suellen olyan lusta levélíró. „Mégis, hátha... hátha...” − gondolta a véghetetlen éjszakai séták idején, amint a hálószobája nyikorgó, szálkás padlóján járkált álmatlanságában és idegességében, Ellen ócska selyemkendőjével a hálóinge fölött. Frank nem tudta, hogy levelet kapott Willtől, melyben beszámol róla, hogy Jonas Wilkerson újra ellátogatott Tarára. Mikor megtudta, hogy Scarlett Atlantában van, úgy tombolt a dühtől, hogy végül is Ashley meg Will megfogták és kidobták a házból. Will levele után még jobban érezte, hogy sietni kell, mert az adóvégrehajtók nem várnak. Vad kétségbeesés gyötörte, amint a napok múltak, szerette volna megállítani az időt, megfogni és visszatartani a perceket.
De olyan tökéletesen el tudta rejteni a nyugtalanságát, a gondjait, olyan ügyesen játszotta a szerepét, hogy Frank nem sejtett semmit, és nem látott mást, mint amit ő akart, Charles Hamilton szép és gyámoltalan fiatal özvegyét, aki alig várja esténként, hogy eljöjjön Pittypat néni szalonjába, s ilyenkor nagy, ámuló, rajongástól égő szemmel, lélegzet-visszafojtva figyel a szavára, amint jövendő terveiről számol be. A boltról szeretett beszélni, meg hogy mennyi pénz kell még a fűrészmalomhoz. Édes gyöngédsége, nőies ragaszkodása, ártatlan csodálata igazi balzsam volt a szívének. Hiúsága, a félénk, öregedő agglegény hiúsága, mély sebet kapott Suellen állítólagos hűtlenségétől. Nem írhatott Suellennek, és nem tehetett szemrehányást hűtlenségéért; visszariadt már a gondolattól is. De könnyíthetett a szívén azzal, hogy beszélt róla Scarlettnek. Scarlett viszont, anélkül hogy egyetlen kedvezőtlen jelzőt iá mondott volna Suellenre, megmondhatta Franknak, hogy megérti, milyen gonoszul bánt el a húga vele, és hogy mennyivel jobb bánásmódot érdemelt volna Frank egy olyan nő részéről, aki megbecsüli.
Mrs. Hamilton, ez a piros arcú, kis csinos özvegyasszonyka milyen más, mint a hűtlen Suellen. Ha szomorú sorsára gondol, és elborul a szeme, az ember szeretné megsimogatni, megvigasztalni. Ha pedig jókedvű és nevet, mintha apró ezüstcsengők csilingelnének. És milyen hálás minden apró tréfájáért, kedvességéért, gyöngédségéért! Amellett ördöngösen szép. A zöld bársonyruha, melyet Mammy gyönyörűen rendbe hozott, kiemeli karcsú derekát. És milyen virágillat lengi mindig körül, árad zsebkendőjéből és hajából. Beleszédül az ember. Igazán szégyen, hogy így, magányosan kell élnie, ebben a kegyetlen világban, amelynek embertelen durvaságát fel se fogja. Kár érte! Nagy kár! Nincs férje, aki védelmezze, az apjára sem számíthat szegény. Pedig kellene valaki melléje, mert manapság igazán nem élhet egyedül egy ilyen szép, fiatal asszony.
Frank minden este eljött. Olyan kedves volt hozzá mindenki a házban, szinte belekábult. Mammy mély meghajlással, tisztelettudó mosolygással fogadta már a kapuban, Pittypat néni körülugrálta, s azt sem tudta, mivel kínálja meg, kávéval vagy brandyvel. És Scarlett csak úgy csüngött minden szaván. Néha, ha szép idő volt, délutánonként elvitte üzleti körútjára kocsikázni Scarlettet. Ilyenkor nagyon vidáman telt az idő, mert a kicsi asszony olyan kedves, bohó dolgokat kérdezgetett tőle. Igazi asszony módra − gondolta elégedetten. Nevetnie kellett, milyen járatlan a férfiak minden dolgában és az üzleti ügyekben, és Scarlett is nevetett, édesen és szégyenlősen, és oldalt hajtott fejjel mondta:
− Hiszen tudhatja, hogy a magamfajta csacsi asszony nem érti ezt úgy, mint az okos férfiak.
Csendes, elvonult életében most először történt meg vele, akit vénkisasszonynak csúfoltak, hogy erős, bátor férfinak érezte magát, akit Isten arra teremtett, hogy védelmezze a gyámoltalan, szegény asszonyokat.
Amikor pedig végül ott álltak ketten együtt, bízó kis keze Frank nagy kezében, és az asszony leengedett sűrű szempillái sötét árnyat vetettek rózsaszín orcájára, Frank még mindig nem tudta, hogy is történt mindez. Csak azt tudta, hogy életében először valami romantikusát, valami kellemesen, elragadóan izgalmasat cselekedett. Ő, Frank Kennedy, levette ezt a bájos teremtést a lábáról, és karjaiba emelte. Nagyon felemelő érzés volt ez.
Sem barátok, sem rokonok nem jöttek el az esküvőre. A tanúk is idegenek voltak, úgy hívták be őket az utcáról. Scarlett ragaszkodott ehhez, és a férfi beadta a derekát, bár nem szívesen, mert szerette volna, ha nővére és sógora Jonesboróból itt állnak mellette. És annak is örült volna, hogyha Pittypat néni szalonjában ott nyüzsögnek körülötte boldog barátai, hogy megosszák vele örömét, és felköszöntsék az ifjú asszonyt, de Scarlett hallani sem akart erről. Még azt sem akarta, hogy Pittypat néni ott legyen.
− Csak mi ketten legyünk ott, Frank − kérte Scarlett, és megszorította a férfi karját. − Ez olyan így, mintha megszöktettél volna. Mindig úgy szerettem volna férjhez menni, hogy valaki megszöktessen! Ez olyan érdekes. Kérlek, édes szerelmem, a kedvemért!
Franknak még soha senki nem mondott ilyent. Édes szerelmem! És még hozzá nagy, kerek könnycsepp jelent meg az asszonyka zöld szeme szögletében, amint könyörögve nézett fel rá... Végeredményben is az ember tehet egy kis engedményt a menyasszonyának, különösen a lakodalom tekintetében, hiszen az asszonyok az ilyen érzelmi dolgokban olyan kiszámíthatatlanok.
És mire feleszmélt, már házasember volt.
Frank eleinte nem akarta odaadni a háromszáz dollárt, mert ez sok szép tervének elodázását jelentette, de aztán nem bírta megtagadni az asszonytól. Utóvégre nem engedheti, hogy a felesége családja koldusbotra jusson. Kedvetlensége pedig hamarosan eltűnt, mikor Scarlett ragyogó, boldog arcocskáját látta. Olyan hálás tudott lenni, hogy tudta dicsőíteni Frank nagylelkűségét. Frankot még sohasem dicsőítette asszony a nagylelkűségéért, és lassanként arra a meggyőződésre jutott, hogy végeredményben jól használta fel a pénzt.
Scarlett azonnal útnak indította Mammyt Tara felé, hármas küldetéssel. Adja át Willnek a pénzt, jelentse be a házasságát, és hozza el a kis Wade-et. Két nap múlva rövid levelet kapott Willtől, melyet jó ideig állandóan magával hordott, és százszor is újra elolvasott. Will beszámolt róla, hogy megfizette az adót, és Jonas Wilkersont „majd megütötte a guta”, de most már be kell fognia a száját, és nem tehet semmit. Will a levél végén boldogságot is kívánt neki röviden és egyszerűen. Scarlett tudta, hogy Will mindent ért, és tudja azt is, miért tette. Nem kárhoztatja és nem dicséri érte. De mit gondolhat Ashley?... Néha forróság öntötte el erre a gondolatra. Mit gondolhat most rólam, azok után, amiket Tarán mondtam neki?
Jött levél Suellentől is, ideges, elkeseredett írással. Alig lehetett kibetűzni, csupa hiba volt az egész, és csupa könny. Tele volt gyűlölettel, keserűséggel, vad szemrehányással, és olyan őszinte és helytálló kifejezésekkel Scarlett jelleméről, hogy Scarlett soha nem felejtheti el és nem bocsáthatja meg a levél írójának. De Suellen levele sem tudta elrontani a boldogságát, hogy Tara, legalább egy időre, biztonságban van.
Nehéz dolog volt beleszokni, hogy ezentúl Atlantában kell laknia, s nemigen láthatja Tarát. Mikor kétségbeesésében idejött, csak arra gondolt, hogy meg kell menteni a földet. Hogy milyen árat fog fizetni érte, azon nem törte előre a fejét. Az ár: száműzetés lett. Keserű honvágy gyötörte néha. De mit tehetett volna? Megkötötte az üzletet, a feltételeket állnia kell. És őszintén hálás volt Franknak, amiért megmentette Tarát. Meleg szeretetet érzett iránta, és szilárd elhatározás élt benne, hogy soha ne kelljen Franknak megbánnia a házasságát.
Az atlantai asszonyok majdnem ugyanolyan jól ismerték a szomszédjaik ügyes-bajos dolgait, mint a sajátjaikat, és sokkal inkább érdeklődtek iránta, mint a saját ügyeik iránt. Mindannyian tudták, hogy Frank Kennedy évek előtt megállapodott Suellen O'Harával. Nemrégiben is még szégyenlősen ismételgette, hogy tavaszra meg akar nősülni. Így aztán Scarlettet nem is lephette meg a pletykáknak, gyanúsításoknak és rágalmaknak az özöne, amely a csendes esküvőt követte. Mrs. Merriwether, aki ha csak tehette, rövid úton kielégítette kíváncsiságát, nyíltan megkérdezte Franktól, hogy képzeli azt, hogy elveszi az egyik testvért, mikor a másikkal járt jegyben. Utána beszámolt Mrs. Elsingnek arról, hogy a férfitól csak egy különös pillantást kapott válaszul. Scarlettet azonban még Mrs. Merriwether, ez a bátor lélek sem merte megkérdezni. Egyszerűnek, kedvesnek, boldognak látszott Scarlett ezekben a napokban, de volt valami fölülkerekedés is a pillantásában, ami meghökkentette az embereket, és olyan magatartása volt, hogy senki sem merte megzavarna Scarlett tudta, hogy a városban beszélnek róla, de nem törődött vele. Utóvégre abban semmi rossz sincs, ha valaki férjhez megy. Tara biztonságban van. És aki akar, beszéljen. Van ennél fontosabb gondja is.
Az a legfontosabb, hogy Frankkal meg tudja értetni, hogyan hozna a bolt több pénzt. Tapintatosan szeretett volna hozzáfogni a dologhoz. Mindenképpen kell valamit gyűjteni, mert hiszen nemsokára meg kell fizetni a jövő évi adót. Az után a riadalom után, amit Jonas Wilkerson látogatása keltett benne, sohasem nyugodhat mindaddig, amíg neki és Franknak nincs egy kis tartalékolt pénzük. De még ha Frank üzlete nem is fejlődne, meg kell találnia a megoldást, hogy többet keressen, mert Scarlettnek eltökélt szándéka volt, hogy már most félre akarja tenni a pénzt a jövő évi adóra. Az sem hagyta nyugodni, amit Frank a fűrészmalomról mondott. Mennyi pénzt lehetne azzal szerezni! Nagyon el volt keseredve, hogy Franknak kevés volt a pénze a tarai adóra is meg a fűrészmalomra is. Elhatározta, hogy akárhonnan is, de hamarosan szerez pénzt, hogy megvehesse a fűrészmalmot, még mielőtt elvinnék az orra elől. Jól látta, hogy nagyon olcsó, alkalmi vétel lenne.
„Ha férfi lennék, kölcsönt szereztem volna az üzletre, és már meg is vettem volna a fűrészmalmot” − gondolta sokszor. De mikor házasságuk második reggelén óvatosan szóba próbálta hozni a dolgot, Frank mosolyogva hallgattatta el azzal, hogy ne zavarja meg szép kis fejét ezekkel a száraz üzleti dolgokkal. Meglepetés volt a számára, hogy ez a kicsi asszony nem is olyan tudatlan az üzleti dolgok terén, mint látszott. Tudja, mi az a törlesztéses kölcsön. Frank eleinte mulatott rajta. Jókedve azonban hamarosan elmúlt, s néhány nappal az esküvő után már komoly ijedtséggé vált. Egyszer meggondolatlanul el találta árulni a feleségének, hogy némelyek − neveket nem említett − tartoznak neki pénzzel, de nem tudnak most fizetni, s ő természetesen nem akar kellemetlenkedni régi ismerőseinek. Keserűen megbánta ezt, mert ezentúl nem volt nyugta. Scarlett nagyon kedvesen, kisgyermek módra tudott beszélni, de rettenetesen kíváncsi volt, hogy ki tartozik és mennyivel. Frank nemigen nyilatkozott. Idegesen köhögött ilyenkor, és ismételgette a szokott butaságot, hogy az ilyesmi nem való csinos fiatal asszonyoknak.
Lassan aztán felderengett előtte, hogy némely csinos fiatal asszonykának annyi esze van, hogy számolni is tud. Jobban, mint a férje. Ez nyugtalanító és kellemetlen tapasztalat volt a számára. Azt hitte, megfordul vele a világ, mikor rájött, hogy Scarlett gyorsan, fejben összead akármilyen nagy számot, amihez neki papírra, ceruzára és sokkal több időre van szüksége. Meg azután a törtek... Scarlett a törtekkel is teljesen tisztában volt. Frank úgy érezte, szinte illetlenség, hogy asszony ilyen nőietlen tulajdonsággal rendelkezzen. El kellene titkolnia, mint valami testi hibát. Most már nagyon nem szeretett üzleti dolgokról beszélni a feleségével, látta, hogy pontosan ért mindent, és sértve érezte magát férfiúi önérzetében.
Franknak azelőtt az volt az érzése, hogy mindez meghaladja Scarlett szellemi képességeit, és gyönyörűségét lelte benne, hogy megmagyarázza neki a dolgokat. Most azonban azt kellett látnia, hogy túlságosan jól megértett mindent az asszony, és ez a szokásos férfiúi felháborodást váltotta ki belőle, amit a férfiak akkor éreznek, ha az asszonyok okosabbak náluk. Egyenesen csalódást érzett, mikor rájött, hogy Scarlettnek esze van.
Hogy házassága melyik szakában jött rá Frank, hogy Scarlett megtévesztette őt, mikor Suellent hűtlenséggel vádolta, az sohasem derült ki. Talán akkor kezdett derengeni előtte az igazság, mikor Tony Fontaine látszólag egészen szabad fiatalemberként üzleti ügyben Atlantába látogatott. Talán a férfi húga írta meg neki Jonasboróból, aki egyáltalán nem helyeselte a házasságát, Suellentől magától semmi esetre sem tudhatta meg. Suellen soha többé nem írt neki, és természetesen Frank sem magyarázhatta meg a dolgot. Minek is próbálta volna megmagyarázni, mikor változtatni úgysem lehet már semmin? Önmagában néha felszisszent a gondolatra, hogy Suellen soha nem fogja megtudni, milyen ártatlan az egész dologban, és haláláig fogja gyűlölni vélt hűtlensége miatt. Lehet, hogy mások is rosszat gondolnak róla. Félszeg helyzetben érezte magát. De az ember csak nem magyarázhatja meg, hogy elvesztette a fejét, mert egy csinos kicsi asszony megbabonázta, és úriember nem mondhatja el, hogy a felesége hazugsággal vette rá a házasságra.
Scarlett a felesége volt, és a feleség joggal elvárta férjétől, hogy megadja neki a kellő tiszteletet. Amellett azt sem tudta elhinni, hogy Scarlett puszta számításból ment hozzá férjhez, és semmit sem érez iránta. Férfiúi hiúsága nem engedte, hogy ez a gondolat megragadjon az agyában. Sokkal kellemesebb volt arra gondolni, hogy Scarlett olyan hirtelen, fellángolóan beleszeretett, hogy képes volt még hazudni is neki csak azért, hogy Frank szerelmét elnyerje. Csakhogy mindez olyan rejtélyes, olyan zavaros volt. Végeredményben jól tudta, hogy egy fele olyan idős és annyira csinos, bájos asszony számára nem volt valami jó fogás, de Frank úr volt, és kétségeit, megdöbbenését magába fojtotta. Scarlett a felesége volt, és nem sértheti meg azzal, hogy különös kérdéseket intéz hozzá, amelyek lényegében már nem is változtathatnak a helyzeten.
Nem mintha változtatni kívánt volna rajta. A házasság egészen jól ütött ki. Scarlett aranyos, kedves kis feleség volt, tökéletes háziasszony, s csak egy hibát lehetett volna a szemére hányni, azt, hogy önfejű. Amíg mindent ráhagy, minden jól megy. Ilyenkor vidám, mint valami kisgyermek, kacag, bohó tréfákat talál ki, az ura térdére ül, és Frank húsz esztendővel fiatalabb, mióta Scarlett a felesége lett. Kimondhatatlanul gondos és gyöngéd tud lenni. Előkészíti az ura papucsát, mire este hazajön, szeretettel forgolódik körülötte, ha fejét meghűti, ami Franknál gyakran megtörtént. Nem felejti el, hogy szereti a csirke zúzáját, és hogy három darab cukor kell a kávéjába. Igen, az élet szép volt Scarlett mellett, mindaddig, míg nem mondott ellent neki senki.
Mikor kéthetes férj volt Frank, influenzát kapott, és Mr. Meade ágyba parancsolta. A háború első évében két hónapot feküdt súlyos tüdőgyulladással, és azóta nagyon félt, hogy ez megismétlődik. Így aztán szelíden izzadt három meleg takaró alatt, és engedelmesen itta a forró kotyvalékokat, melyeket Mammy meg Pittypat néni óráról órára odahoztak az ágyához.
A betegség nem akart múlni, és Frank napról napra jobban aggódott a boltja miatt. Kénytelen volt az inasra bízni az egészet, aki minden este eljött és beszámolt, de Frankot nem tudta megnyugtatni. Addig kesergett és aggódott, míg végre Scarlett − aki már alig várta az alkalmat − kedvesen odatette hűvös kezét a homlokára, és becézve így szólt:
− Ejnye, szerelmem, igazán megharagszom, ha így izgatod magad. Elmegyek a városba magam, és megnézem, hogyan áll a dolog.
El is ment, és mosolyogva hárította el Frank gyenge ellenkezését. Már három hete, mióta a felesége lett, leste az időt, hogy megnézhesse az ura üzleti könyveit, lássa, hogyan állnak tulajdonképpen. Ilyen szerencsét, mint ez az influenza!
A bolt közel volt a város központjához. Új teteje messziről kivilágított a füstös falak közül. Fából készült széles eresz nyúlt a gyalogjáró fölé, és az ereszt tartó vasrudakhoz lovak és öszvérek voltak odapányvázva. Rongyos takaróval a hátukon szomorúan lógatták fejüket a hideg, szemetelő esőben. Belül a bolt körülbelül olyanféle volt, mint a jonesborói üzletek, éppen csak nem ácsorogtak beszélgető férfiak a sarokban dohogó tüzes vaskályha körül. Nagyobb és sötétebb is volt, mint azok. A külső, széles eresz még jobban elfogta a téli nap bizonytalan világosságát. A magasan vágott, apró, légypiszoktól pettyes ablakon át szűrődött csak be egy kevés derengés. A korhadt padló fűrészporral volt felszórva, mindenütt piszok és por. Elöl még látszott valami kis rend a polcokon, ahol ruhanemű, edény, porcelán, miegyéb volt sorba rakva. De a raktárhelyiségekben, hátul, teljes volt az összevisszaság.
Itt padló sem volt, és az összezsúfolt portéka halomba rakva hevert a keményre döngölt földön. A félhomályban ládákat meg bálákat látott Scarlett, szövetet, lószerszámot, ekét, nyerget, olcsó fenyőfa koporsót. Használt bútor volt felhalmozva az egyik sarokban, közönséges olcsó székek és finom rózsafa szekrénykék egymás tetején. A falak mentén sötét fülkék feketéllettek. Mikor Scarlett odatartotta a lámpát, láthatta, hogy egyikben különféle magvak vannak, másikban szegek és zárak, harmadikban szerszámok.
„Azt hittem, hogy Frank, amilyen kényes és vénkisasszonyos volt mindig, nagyobb rendet tart a boltjában − gondolta, és zsebkendőjébe törölte bepiszkolódott kezét. − Ez az egész bolt egy nagy disznóól. Hogy lehet így vezetni egy üzletet? Ha kitakaríttatná a helyiséget, leporoltatna mindent, és gondosabban tenné a kirakatba a portékát, az emberek láthatnák, mi minden van, és egészen biztosan nagyobb lenne a forgalom, több pénzt szerezhetne.
Ha az áru ilyen állapotban van, milyen lehet a könyvelés?”
Elhatározta, hogy azonnal megnéz mindent. Fogta a lámpát, és visszajött a bolthelyiségbe. Willie, az inas nem akarta odaadni a nagy, piszkos hátú pénztárkönyvet. Akármilyen fiatal volt is, abban egyetértett Frankkal, hogy az ilyesmi nem asszony kezébe való. De Scarlett néhány nyers szóval leintette, s elküldte ebédelni. Egyedül jobban érezte magát, mert a fiú gyanakodó képe bosszantotta. Leült a kályha mellé egy repedt hátú székre, egyik lábát maga alá húzta, és ölébe tette a könyvet. Ebéd ideje volt. Kevés ember járt az utcán, egyetlen vevő sem jött.
Lassan forgatta a lapokat egymás után, összehúzott szemmel futott végig a Frank macskakaparásszerű kézírásával beírt neveken. Úgy volt, amint sejtette. Frank nem ért az üzlethez! Majdnem ötszáz dollár kinnlevőség. Némelyik adósság több hónapos. Az öreg Mrs. Merriwethertől és Mrs. Elsingtől kezdve majdnem minden ismerős adósa volt Franknak. Frank hímező-hámozó kijelentéseiből arra következtetett, hogy csak kis összegekről van szó. De ennyi pénzt hevertetni!
„Ha nem tudnak fizetni, miért vásárolnak? − gondolta bosszankodva. − És ha Frank tudja, hogy úgysem fizetnek, miért ad nekik árut? Tulajdonképpen miért ne fizetnének? A legtöbb fizetne, legalábbis részletekben, de tudják, hogy Frank úgysem kéri. Ha Elsingék menyasszonyi ruhát tudtak varratni Fannynak, akkor az adósságukat is megfizethetik. Ha csak a fele itt lenne ennek a pénznek, meg lehetne venni a fűrészmalmot, és könnyen nélkülözhette volna azt a pénzt, amit az adóra adott! De Frank túlságosan lágyszívű, és az emberek kihasználják ezt.”
Elgondolkozott, és összeráncolta a homlokát. Hogyan vezetné Frank a fűrészmalmot? Ha a boltjából jótékonysági intézményt alakított, mi lesz a fűrészmalom? Hogyan akar ez az ember pénzt szerezni? Egy hónap múlva elárvereznék.
„Én jobban tudnám vezetni ezt a boltot, mint ő, az biztos! És a fűrészmalmot is jobban tudnám vezetni, bár egyelőre semmit sem értek a deszkákhoz.”
Meghökkentő gondolat volt az, hogy egy nő ugyanúgy tudná intézni az üzleti ügyeket, mint egy férfi, ha ugyan nem jobban; forradalmi gondolat volt, különösen Scarlett részéről, akit abban a tudatban neveltek, hogy a férfiak mindent tudnak, az asszonyoknak pedig amilyen hosszú a hajuk, olyan rövid az eszük. Igaz, hogy rég rájött ennek a tételnek sántító voltára, de kellemesnek tartotta, hogy ragaszkodjék hozzá. Nyíltan még soha nem merte szavakba önteni a véleményét. Most ott ült, ölében a nagy könyvvel, szája kissé nyitva maradt a gondolkozástól. Ebben a pillanatban ébredt tudatára, hogy Tarán is férfimunkát végzett, mégpedig jól. És vajon anyja nem végzett férfimunkát? Mrs. Tarleton nem végzett férfimunkát?... Őt arra nevelték, higgye azt, hogy egy nő egymagában semmit sem ér, és semmit sem tud elvégezni, mégis Will megérkeztéig egyedül vezette az ültetvényt, minden férfisegítség nélkül. Miért, vajon miért?! Nem tudott belenyugodni. Mindegyre azt hajtogatta magában: „hiszem, hogy a nők a világon mindent el tudnak végezni férfisegítség nélkül, kivéve persze azt, hogy gyerekük legyen. De hát a jó isten tudja, valahogy úgy van ez, hogy egyetlen nő sem szülne gyereket, ha elkerülhetné.”
Az a gondolat, hogy van ő is olyan okos, mint a férfiak, egyszerre önérzetet adott neki, és sóvár, izgatott vágyat, hogy kipróbálja, tudna-e csakugyan úgy dolgozni, férfi módra, mint ahogyan elképzelte. Tudna-e pénzt szerezni? Pénzt, ami csak az övé, amit nem kellene odaadni senkinek, amiről nem kellene beszámolnia...
Bár lenne annyi pénzem, hogy megvehetném a fűrészmalmot magam − mondta, és nagyot sóhajtott. − Biztos, hogy jól menne. És biztos, hogy én ugyan egy forgácsot sem adnék hitelbe senkinek!
Újra sóhajtott, még nagyobbat. Kitől kaphatna pénzt? Ez csak szép álom. Rá kell venni Frankot, hogy hajtsa be a követeléseit. Akkor aztán, ha megvan a fűrészmalom, valamiképpen majd hat rá, hogy több élelmességgel vezesse, mint a boltot.
Kitépett egy üres lapot a pénztárkönyvből, s kezdte lemásolni azoknak az adósoknak a nevét, akik hónapok óta tartoztak, és semmit sem törlesztettek. Elhatározta, hogy amint hazaér, azonnal beszél Frankkal. Bizonyosan meg fog ijedni. Azt mondja majd, hogy minek bántsa őket, mikor tudja, hogy nincs pénzük. Hiszen ez igaz. A szegénység, pénztelenség nem volt újság előtte. De valami pénz mégis bejönne, és talán tudnának fizetni ékszerrel vagy más egyébbel, amit megmentettek a nagy felfordulás idején. Frank ilyesmit is elfogadhatna készpénz helyett.
Elképzelte, hogy siránkozik majd erre Frank. Elvenni az ismerősök és barátok utolsó drágaságait... „Hát csak siránkozzék − gondolta Scarlett. − Ha ő koldus akar maradni az ismerősök kedvéért, maradjon. Én nem maradok. Frankba lelket kell önteni, fel kell rázni, és fel is rázom, még ha akármi lesz is! Boldogulnia kell. Pénzt kell szereznie, még ha Scarlett viseli is a nadrágot a családban, hogy Frankot rávegye a cselekvésre.”
Javában írt, buzgóságában előrecsücsörített szájjal, nyelvét a foga közé szorítva, mikor egyszerre kinyílt az ajtó, s erős léghuzat söpörte végig a boltot. Magas férfi lépett be, s indián könnyedségű, rugalmas léptekkel jött feléje. Scarlett feltekintett. Ott állt előtte Rhett Butler.
Gyönyörű új ruhában volt, új téli köpönyegben, melynek divatos, nagy gallérja hátra volt vetve széles vállán. Magas tetejű kalapját mély meghajlással kapta le a fejéről, s bal kezét a mellére szorította közben. Fehér foga felvillant, és vakmerő, hetyke pillantása égetett, mint rég.
− Drága, kedves, jó Mrs. Kennedy! − örvendezett álnokul, és sietve jött még közelebb. − Micsoda szerencse! Kedves, jó Mrs. Kennedy! Milyen rég nem láttam!
Hangosan, jókedvűen felnevetett.
Scarlett az első pillanatban úgy megrémült, mintha kísértetet látott volna. De aztán gyorsan kihúzta a lábát maga alól, kiegyenesedett, és hideg tekintettel mérte végig.
− Mit akar itt?
− Pittypat kisasszonynál voltam, ott hallottam a házassága hírét, és azonnal idesiettem, hogy őszinte szívvel szerencsét és boldogságot kívánjak.
Kézszorítására Scarlett elvörösödött, amint megalázottságára és szégyenére gondolt.
− Nem értem, hogyan van mersze még elém kerülni! − kiáltotta.
− Ugyan! Inkább én kérdezhetném, hogyan van mersze a szemembe nézni!
− Ó, én még ilyen...
− Ne kössünk egy kis fegyverszünetet? − mosolygott le a férfi. Arcátlan vakmerőség volt ebben a mosolyban. Scarlettnek, bár nem akart, szintén mosolyognia kellett, kissé ferde szájjal.
− Milyen kár, hogy nem akasztották fel!
− Attól félek, sokan osztoznak ebbeli véleményében, drága Mrs. Kennedy. Jöjjön, Scarlett, ne legyen már olyan mérges. Úgy néz rám, mintha apját-anyját öltem volna meg, és ez nem áll jól magának. Már csak volt ideje rá, hogy elfelejtse azt az én... izé... kis tréfámat.
− Tréfáját? Haha! Soha nem fogom elfelejteni.
− Dehogynem, dehogynem! Csak azért húzza így össze a szemöldökét, mert azt hiszi, hogy illik haragudni érte. Leülhetek?
− Nem.
Kényelmesen leereszkedett egy székre, és nevetett.
− Lám, lám, még csak két hetet sem tudott rám várni − mondta. − Milyen ingatagok a nők!
Scarlett nem felelt. Tovább beszélt.
− Scarlett, mondja meg nekem őszintén, mint régi barátokhoz illik, nem lett volna okosabb várni, míg kiengednek a börtönből? Vagy talán a házasság az öreg Frank Kennedyvel jövedelmezőbb és kellemesebb, mint a törvénytelen viszony velem?
Mint mindig, amikor csúfolódásai bosszantották, Scarlett most is küszködött magával, nem tudta, bosszankodjék-e, vagy nevessen a férfi szemtelenségén.
− Ne beszéljen képtelenségeket.
−− És hajlandó lenne kielégíteni kíváncsiságomat egy kérdést illetőleg, amely egy idő óta gyötör? Nem lázadozott magában a nő, nem érzett bizonyos belső ellenkezést, amikor férjhez ment nem egy, hanem két olyan emberhez is, akiket nemcsak hogy nem szeretett, de még csak vonzalmat sem érzett irántuk? Vagy talán rosszul tájékoztattak a déli asszonyok ilyenfajta érzékenységéről?
− Rhett!
− Ezzel már meg is kaptam a választ. Mindig éreztem, hogy a nőkben van valami keménység és tűrni tudás, amilyet a férfiak nem is ismernek, bár egyébként gyermekkoromban arra tanítottak, hogy a nők félénkek, gyengédek, érzékenyek. Végeredményben az európai illemszabályok szerint nagy illetlenség, ha a férj és feleség szerelmesek egymásba. Egyenesen ízléstelenség. Mindig az volt a benyomásom, hogy az európaiaknak teljesen igazuk van ebben. Házasságot kötni a legelőnyösebben, és szeretni az örömök kedvéért − ez a helyes. Nagyon jó rendszer ez, nem gondolja? Úgy látszik, maga e tekintetben közelebb áll az óvilághoz, mint gondoltam.
De jó lenne most rákiáltani: „Nem előnyökért kötöttem házasságot!” De szerencsétlenségére Rhett jól ismeri az ügyeit, és a sértett ártatlanság bármely tiltakozása csak még több csípős megjegyzést váltana ki belőle.
− Megint képtelenségeket beszél − mondta az asszony hűvösen, és azután, hogy végre témát változtassanak, megkérdezte:
− Hogyan szabadult a börtönből?
− Nem volt nehéz − legyintett Rhett. − Ma reggel bocsátottak ki. Egy kis zsarolási művelet révén sikerült szabadulnom, amely egy befolyásos washingtoni barátom ellen irányult. Nagyszerű ember, tudja, igazi jenki hazafi. Tőle vásároltam a blokád idején a puskát meg a golyót a mi Szent Ügyünk céljaira. Amikor kellemetlen helyzetem és fenyegető vallomásom megfelelően tudomására hozták, sietett felhasználni befolyását, és engem kiengedtek. A befolyásos ismerős nagyon sokat ér, Scarlett. Ne felejtse ezt el, ha netalán becsuknák. Az, hogy valaki bűnös vagy ártatlan, igazán csak elméleti kérdés.
− Meg mernék rá esküdni, hogy maga nem volt ártatlan.
− Hát tudja, most, hogy már szabad lettem, megvallom, hogy vétkes vagyok. Megöltem a niggert. Tolakodó volt egy hölggyel szemben, s ilyenkor mit tehet a valódi úriember? És ha már a vallomásoknál tartunk, azt is meggyónom, hogy némi szóváltás után egy jenki lovastisztet is lepuffantottam a kocsmában. Ezt nem is tudják, lehet, hogy azóta már valami szegény ördögöt felakasztottak helyettem.
Olyan nyugodtan beszélt a gyilkosságairól, hogy Scarlettnek végigszaladt a hideg a hátán. Felháborodva akart felelni, de egyszerre eszébe jutott a jenki katona, aki ott fekszik a futókaindák alatt, Tarán. Éppúgy nem érzett lelkiismeret-furdalást miatta, mintha csak egy kukacot taposott volna el. Hogyan törjön pálcát Rhett felett, ha ő sem különb?
− Sőt, ha már ennyit megmondtam, azt is bevallom, de ne mondja el Pittypat kisasszonynak, hogy igenis ott van a pénz Liverpoolban.
− A pénz?
− Igen. A pénz. A jenkik nagyon szimatoltak utána, de hiába. Nézze, Scarlett. Nemcsak önzés és gonoszság volt, hogy nem adtam magának oda a háromszáz dollárt. Értse meg, hogy akármilyen óvatosan intéztem volna, a nyomára akadhatott volna valaki, s akkor fuccs! Egyetlen reményem volt, hogy hallgatok, mint a csuka. Elhatároztam, hogyha ez sem használ, és mégis kiszimatolják a pénzt, akkor én is előállók, és sorra megnevezem azokat a jenki hazafiakat, akiktől muníciót meg egyéb jókat kaptam a blokád idején. Akkor aztán nagy kavarodás lett volna, mert némelyik közülük ugyancsak tisztelt személyisége a jenki társadalomnak Washingtonban. A végén éppen ennek a fenyegetőzésnek köszönhettem a szabadságomat. Én...
− Rhett. Igazán a magáé a Konföderáció aranya?
− A Konföderációé? Dehogy, nem mind. Voltunk legalább ötvenen blokádtörők, akik szétvittük a gyapotot meg egyebet Nassauba, Angliába, Kanadába. Persze, ezzel népszerűtlenné tettük magunkat azok előtt a patrióták előtt, akik nem voltak ilyen ügyesek. Őszintén megmondom, félmillió dollár jutott nekem. Gondolja el, Scarlett, félmillió dollár, ha egy kicsit fékezi tüzes természetét, és nem rohan bele újabb házasságba...
Félmillió dollár. Scarlett szinte fizikai fájdalmat érzett erre a szóra. Csúfolódása elfutott a füle mellett, mintha nem is hallotta volna. Nehéz volt elhinni, hogy ennyi pénz egyáltalán akad valahol ebben a nyomorúságos világban. És ez a rengeteg pénz, ilyen töméntelen pénz másé, egy olyan emberé, aki könnyen vette, és nem is volt szüksége rá. Neki meg mije van? Beteges, öreg férje, kis, sötét, piszkos boltja, odakinn meg az ellenséges, hideg világ... Igazán nem igazság, hogy ilyen gazembereknek, mint Rhett Butler, ennyi vagyona legyen, neki meg, aki annyit dolgozott és olyan nehéz terhet viselt, majdnem semmi. Gyűlölte őt, amint itt ült világfias eleganciával és fölényeskedett vele. Nem, nem hizlalja a máját azzal, hogy szerencsét kíván neki okosságához és ügyességéhez. Bárcsak eszébe jutnának megfelelő éles, szúrós szavak, hogy fájdalmat okozhatna neki.
− Úgy látszik, maga azt hiszi, hogy tisztességes dolog, ha magának tartja meg a Konföderáció pénzét. Pedig nem az. Ez egész nyilvánvaló lopás, és maga jól tudja ezt. Én nem venném lelkemre.
− No nézzenek oda, milyen savanyú a szőlő ma − felelte a férfi, és komoly arcot vágott. − És tulajdonképpen kit loptam meg?
Scarlett elhallgatott. Gondolkozott, hogy tulajdonképpen kit is lopott meg Rhett. Végeredményben nagyban ugyanazt tette, amit Frank kicsiben.
− Nézze, Scarlett. A fele pénzt becsületesen szereztem azoktól a becsületes jenki patriótáktól, akik becsülettel eladták volna az egész Uniót a háta mögött, persze százszázalékos haszonra. A másik részét félig a gyapot hozta, amit olcsón vettem a háború elején, és drágán adtam el a végén, amikor az angol gyárak nyersanyag nélkül álltak, és megadtak egy fontot is a gyapotért. Félig pedig az ügyes spekuláció. Élelmiszerrel kereskedtem. Miért engedtem volna, hogy csak a jenkik nyerjenek a háborún? Elismerem azonban, hogy van olyan része is a pénznek, amit a Konföderáció gyapotjáért kaptam. A Konföderáció azzal bízta rám a gyapotot, hogy lehetőleg drágán adjam el Angliában, és hozzak érte bőrt és gépalkatrészeket. Addig azonban, míg a szállítást végrehajthatom, a gyapotért kapott pénzt, utasítás szerint, a saját nevemre kellett betennem egy angol bankba. Most emlékezzen rá, hogy amikor a blokád teljessé vált, nem hozhattam haza sem az árut, sem a pénzt, mert a jenkik úgyis elvették volna. Mit tehettem volna? Kivonjam mind az aranyat az angol bankból, holott ez csak egy csepp lett volna a tengerben, és kíséreljem meg, hogy becsempésszem Wilmingtonba? Hogy aztán a jenkik tegyék rá a kezüket? Hát az én hibám volt, hogy olyan szorosra fogták a zárlatot? Az én hibám, hogy elvesztettük a háborút? A pénz a Konföderációé volt, igaz, de hol van most a Konföderáció? Kinek adjam vissza? A jenkiknek? Nagyon bánt, hogy az emberek tolvajnak tartanak.
Kivette zsebéből a tárcáját, kiválasztott egy hosszú szivart, és élvezettel megszagolgatta. Közben tettetett aggodalommal figyelte Scarlett arcát, mintha félve várná, mit fog felelni.
„Vinné el az ördög − gondolta Scarlett mérgesen −, mindig fölém kerekedik. Valahol bizonyosan van valami hiba az okoskodásában, de nem tudom megtalálni.”
− Szétoszthatná ezt a jogtalanul szerzett pénzt azok között, akik nyomorognak − mondta méltósággal. − A Konföderációnak vége, de van sok konföderációs katona és sok család, akiknek nincs mit enni.
Rhett hátravetette a fejét, és nyersen felkacagott.
− Tudja, hogy maga sohasem olyan bájos, mint mikor szenteskedni próbál? -− mondta őszinte elragadtatással. − Maga nem tud hazudni. Legyen őszinte egy kicsit. Maga egy hajítófát sem adna az egész elpusztult Konföderációért, és szikrányit sem törődik az éhezőkkel. Ha én mondanám, hogy szétosztom a pénzemet, jajgatna és kiabálna, hogy a világért se tegyem, csak abban az esetben, ha maga kapná legalább a felét.
− Nekem nem kell a maga pénze − mondta Scarlett, és igyekezett nagyon gőgösen fölemelni az állát.
− Csakugyan nem akarja? A tenyere viszket a pénz után. Ha egy bankjegyet mutatnék, abban a pillanatban ugrana érte.
− Ha azért jött ide, hogy sértegessen, és mulasson a szegénységemen, akkor jó napot kívánok! − viszonozta az asszony, és megkísérelte, hogy leemelje magáról a nehéz könyveket, felállhasson, és ezzel szavainak nagyobb súlyt adjon. Rhett abban a pillanatban talpon volt, fölé hajolt, és nevetve visszakényszerítette a székbe.
− Mikor jut el végre odáig, hogy ne haragudjon meg, ha az Igazságot hallja? Maga egyáltalán nem zavartatja magát, és kimondja az igazságot másokról, miért nem szereti hát hallani saját magáról? Én nem sértegetem magát. Véleményem szerint az élelmesség nagyon értékes tulajdonság.
Scarlett nem volt benne egészen biztos, hogy mit ért az élelmességen, de mivel Rhett vele kapcsolatban dicsérte, kissé megenyhült.
− Nem azért jöttem, hogy csúfolódjam a szegénységén, hanem azért, hogy sok szerencsét kívánjak a házasságához. Különben mit szólt Suellen testvére a maga kalóztettéhez?
− Mihez?
− Ahhoz, hogy ellopta tőle Frankot.
− Én nem...
− Jól van, ne veszekedjünk a szavakon. Mit szólt Suellen?
− Semmit − felelte Scarlett. A férfi szeme nagyot villant erre a hazugságra.
− Milyen önzetlen és szép tett ez tőle. Hát akkor beszéljünk most a maga szegénységéről. Nekem kétségtelenül jogom van tudni erről azután, hogy azt a kirándulást tette hozzam a börtönbe. Franknak nem volt annyi pénze, mint maga remélte?
Nem lehetett megbirkózni a férfi szemtelenségével. Vagy belenyugszik, vagy felszólítja, hogy távozzon. De most nem akarta, hogy elmenjen. Szavai csípősek voltak, de ezek az igazság csípései. Rhett nagyon jól tudta, hogy Scarlett mit tett, és miért tette, és úgy látszik, ezért nem becsülte kevesebbre. És habár kérdései nagyon kellemetlenek voltak, mégis őszinte baráti érdeklődést árultak el. Rhett volt az a személy, akihez Scarlett őszinte lehetett. Valósággal fellélegzett, mert már nagyon régen nem akadt senki, akinek elmondhatta volna az igazat saját magáról és elhatározásának okairól. Valahányszor kimondta, mit gondolt, mindenki megbotránkozott. Rhett-tel beszélgetni olyanfajta érzés volt, mint egy szűk báli cipőt felcserélni a kényelmes házicipővel, kellemes és megnyugtató volt.
− Megkapta a pénzt az adóra? Ne mondja azt, hogy a hiénák még mindig ott leselkednek Tara körül. − Most egészen más volt a férfi hangja. És mert az asszony nem felelt rögtön, újra megkérdezte:
− Megkapta Franktól az adóra a pénzt?
Most komoly aggodalom csendült meg a férfi hangjában. Scarlett feltekintett rá, és mikor meglátta az arckifejezését, először elcsodálkozott, aztán kedves, hálás mosoly derítette fel az arcocskáját. Nagyon-nagyon régen nem tudott már így mosolyogni. „Rhett kiállhatatlan, gonosz gazember, de milyen kedves tud lenni néha” − gondolta. Megértette már azt is, hogy a férfi igazi célja nem az volt ezzel a látogatással, hogy bántsa őt, hanem hogy megtudja, rendbe jött-e minden. Scarlett tudta most már, hogy a férfi a sietség minden legkisebb látszata nélkül azért sietett hozzá, mihelyt kiszabadult a börtönből, hogy kölcsönadja neki a pénzt, ha még mindig szüksége van rá. Mégis kínozta, sértegette, és tagadta, hogy ez volt a szándéka. Teljesen kiszámíthatatlan és kifürkészhetetlen volt. „Vajon mégis tetszem neki, jobban, mint ahogyan bevallja?... Vagy valami más oka van mindennek? Ki tudhatná?...”
− Megkaptam a pénzt − mondta végre. − A hiénák nem leselkednek többé Tara kapujánál.
− Bizonyára nem minden küzdelem nélkül. Sikerült ellenállnia Frank csábításának mindaddig, amíg a karikagyűrűt az ujjára nem húzta?
Scarlett megkísérelte, hogy ne nevessen ezen a börtönbeli viselkedésére való emlékeztetésen. A férfi újból leült, és hosszú lábát kényelmesen kinyújtotta.
− Meséljen el szépen mindent, Scarlett. Azt is, hogy miért olyan gondtelt még mindig. Talán Frank gazdagabbnak mutatta magát, mint amilyen valójában? Előttem nem kell titkolóznia. Tudom én magáról a legrosszabbat is, ezek után már nem ijeszt meg semmi.
− Hát ide figyeljen. Frank nem vezetett félre, de... olyan ügyetlen! Nézze. Egész szép összeg kinnlevőség van, és nem meri behajtani. Ha csak azt behajtaná, a fejem se fájna a gondoktól. De olyan érzékeny. Ötven adós! Gondolja csak el. Azt mondja, egy úriember nem teheti meg ezt egy másik úriemberrel. Hónapok telhetnek el, míg a fele befolyik.
− És? Nincs addig mit enniük?
− Van, de... de nekem nagyon kellene most még egy kis pénz.
− Minek? Még mindig adóra kell?
− Mi köze ehhez magának?
− Látom, hogy tőlem akar kölcsönt kérni. És adok is kölcsönt, drága Mrs. Kennedy... adok kölcsönt... anélkül hogy igénybe venném azt a csábító biztosítékot, amit a múltkor kedves volt felajánlani. Természetesen azért elfogadom, ha ragaszkodik hozzá.
− Hát tudja, maga a legutolsó...
− Dehogy, dehogy. Csak meg akartam nyugtatni a lelkiismeretét. Tudom, kissé aggódott. Nem nagyon, de egy kicsit. Mondom, szívesen adok kölcsönt. De akkor pontosan tudni kívánom, mire költi. Ha új ruhát vagy hintót akar venni magának, áldásom rá. De ha nadrágot akar vásárolni ajándékba Ashley Wilkesnek, akkor nem adok egy fityinget sem.
Scarlett arca egyszerre égőpiros lett a haragtól, s előbb csak hebegett, mielőtt szóhoz bírt volna jutni.
− Ashley Wilkes sohasem fogadott el egy fillért sem tőlem! Vegye tudomásul, hogy nem fogadná el akkor sem, ha éhen halna! Maga nem érti azt, milyen magasrendű, milyen büszke, milyen értékes, milyen rendkívüli ember... Persze honnan is érthetné, mikor maga...
− Ne keressen újabb megtisztelő jelzőkéi. Mondhatnék én is szebbeket, mint amilyeneket maga tud kitalálni. Ne felejtse el, hogy Pittypat kisasszony révén sok mindenről értesültem, és a drága jó lélekből könnyű kiszedni mindent. Tudom, hogy Ashley Tarán van, mióta a fogságból hazajött. Tudom, hogy a feleségét maga ápolta, és maga tartotta el, ott tűrte a házban, ami elég keserves lehetett...
− Ashley...
− Ó, igen − mondta a férfi és legyintett. − Ashley túlságosan kifinomult ahhoz, hogy az én anyagias földi szellemem felérhetne hozzá. Legyen szíves, ne felejtse el, hogy egy érdeklődő tanúja voltam kettőjük gyengéd jelenetének a Tizenkét Tölgyön, és valami azt súgja nekem, hogy ő azóta sem változott meg. Különben maga sem. Aznap nem volt olyan légiesen kifinomult figura, legalábbis ha jól emlékszem, és nem hiszem, hogy ma más. Miért nem fogja a családját, megy el és talál magának valami munkát? Miért él még mindig Tarán? Persze ez csak az én észrevételem, de egy centet sem szándékozom kölcsönözni magának Tarára azért, hogy őt eltartsa. A férfiak körében nagyon csúnya neve van az olyan férfinak, aki nőkkel tartatja el magát.
− Hogy mer ilyesmit mondani?! Úgy dolgozott, mint egy napszámos − kiáltotta Scarlett. Bármennyire elöntötte a harag, szívébe mart az az emlék, amint látta Ashleyt fát aprítani.
− És természetesen legalább annyit ér aranyban, amennyi a súlya. Micsoda kitűnő napszámos lehet ilyen finom modorral...
− Ő egészen...
− Igen, tudom. Megengedem, hogy tőle telhetőleg mindent megtesz, de nem hiszem, hogy valami nagy segítséget jelent. Maga sosem fog Wilkesből napszámost csinálni. De nem is lesz belőle soha hasznos ember. Nevelése olyan, hogy ez lehetetlen. Most nyugtassa meg felborzolt idegeit, és gondolja végig kifogásaimat, amelyeket a tiszteletre méltó és büszke Ashley ellen emeltem. Majd meglátja, hogy az illúziói hogy eloszlanak, még magánál is, aki pedig olyan keményfejű. Mennyi pénzt akar, és mit vesz rajta?
Scarlett hallgatott. A férfi megismételte.
− Mennyi pénzt akar és mit vesz rajta? De igazat mondjon! Mire kell a pénz? De ne higgye, hogy egy hazugsággal megússza. A valóságban jobb, ha nem hazudik, mert higgye el, hogy hamar rájövök, és képzelje el, milyen kellemetlen lenne. Mindig gondoljon erre, Scarlett; gondoljon arra, hogy semmiképpen nem tűröm el a hazugságot. El tudom viselni, hogy ellenszenves vagyok magának, el tudom viselni a kirobbanásait, egyéb szeszélyeit is, de a hazugságait nem. Mondja hát, mire kell a pénz.
Még mindig forrt Scarlettben a harag Rhett durva támadása miatt Ashley ellen, és akármit adott volna érte, ha büszkén leköpheti, és pénzét gúnyos arcába vághatja. Egy pillanatig úgy érezte, hogy meg is teszi, de a józan ész felülkerekedett, és visszatartotta magát, nagy nehezen lenyelte a mérgét, és megpróbált nagyon tekintélyes, nagyon nyugodt és fensőbbséges lenni. A férfi hátradőlt a székébe, és mintha semmi sem érdekelné, a kályha felé nyújtotta a lábát.
− A világon semmi sem mulattat annyira − jegyezte meg Rhett −, mint mikor azt látom, hogyan küzd magában a felháborodás az anyagias meggondolással. Előre tudom, hogy a gyakorlatias gondolkozás fog győzni. De azért résen leszek, mert hátha egy szép napon lelkének jobbik fele kerekedik felül. Ha ez egyszer mégis megtörténik, összepakolok, és örökre itthagyom Atlantát. Sajnos már úgyis túl sok olyan nő van a városban, akikben lelkük jobbik fele diadalmaskodott. Nos, térjünk a tárgyra. Mennyit adjak és mire?
− Nem tudom pontosan, mennyi kellene − mondta durcásan Scarlett −, de egy fűrészmalmot szeretnék venni, és azt hiszem, most olcsón megkaphatnám. Aztán két szekér is kell, meg két öszvér. De jó öszvér. És egy ló meg egy kis kocsi a magam használatára.
− Fűrészmalmot?
− Igen. Ha kölcsönadja a pénzt, felesben a magáé lehet, míg vissza nem fizetem.
− Mit csináljak én egy fűrészmalommal?
− Pénzt szerezhet vele! Ha akarja, kamatot fizethetek a pénzéért. Várjunk csak. Mennyi kamatot szokás kérni?
− Ötven százalék már nagyon szép kamat, azt mondják.
− Ötven százalék? Megbolondult? Ne nevessen, én komolyan akarok tárgyalni magával.
− Éppen ezért nevetek. Hogy maga ehhez is ért! Vajon ismeri-e magát még valaki a világon, és sejti-e, mi minden van e mögött az édes, ártatlan arcocskája mögött?
− Mit bánom én, sejti-e vagy nem! Ide hallgasson, Rhett, meglátja, ez nagyon jó üzlet. Frank mondta nekem, hogy ismer valakit, akinek fűrészmalma van odakint az erdőben, a Barackfa utca mentén, de sürgősen pénzre van szüksége, és ezért eladná. Most még nincs nagyon sok fűrészmalom a környéken, a város pedig gyorsan épül, sok faanyag kell. Gondolja csak el, milyen áron adhatjuk el a deszkát! Ez az ember ott is maradna a malomban, és vezetné tovább hetibérért. Frank maga vette volna meg a malmot, ha lett volna pénze, azon szerette volna megvenni, amit nekem adott az adóra.
− Szegény Frank! Mit szól majd hozzá, ha megmondja neki, hogy megvette a fűrészmalmot az orra elől? És hogyan magyarázná meg neki, hogy én adtam kölcsön a pénzt?
Scarlett ezen még nem is gondolkozott. Csak a pénz járt az eszében.
− Hát nem mondom meg.
− Tudni fogja, hogy nem egy bokor alatt találta.
− Hát akkor azt mondom... igen, eladom magának a gyémánt fülbevalómat. Itt van. Ez lesz a biztosíték, vagy mi a csodának hívják.
− Nekem nem kell a fülbevalója.
− De nekem sem kell. Nem tetszik nekem. Tulajdonképpen nem is az enyém.
− Hát akkor kié?
Gondolatban most hirtelen visszakalandozott arra a forró délutánra Tarán, a vidék csendjében, amikor a kék egyenruhás halott ott feküdt az előcsarnokban.
− Valaki nekem adta, aki azonban már halott. Jog szerint az enyém. Vegye el, nem kell nekem többet. Inkább pénzt akarok érte.
− Hallja Scarlett! − kiáltotta türelmetlenül Rhett. − Sohasem gondol maga másra, csak a pénzre?
− Nem ·− felelte Scarlett nyíltan, és ránézett szúrós zöld szemével. − És ha tudná, min mentem keresztül, nem is csodálkozna rajta. Rájöttem, hogy a pénz a legfontosabb dolog a világon, és Isten a tanúm, nem akarok többet nyomorúságban élni!
A forró napra gondolt kint a Tizenkét Tölgy ültetvény kormos omladékai között, a lágy vörös földre a feje alatt, amint ott feküdt betegen, a négerszagra a kunyhók körül, a fogadalmára:
„Nem akarok éhezni többet! Nem akarok éhezni többet!”
Halkan, határozottan mondta:
− Igen, Rhett. Pénzt akarok szerezni, hogy mindig vehessek ennivalót, és ne kelljen a holnaptól félnem. És akkor soha többé nem lesz kukoricakása és szárított körte az asztalomon. És új ruhát veszek magamnak, és minden selyemből lesz rajtam...
− Épp minden?
− Minden. Pénzt fogok szerezni, hogy a jenkik és a többi gazember el ne vehessék Tarát. Új fedelet akarok csináltatni a házra, és új kerítést az egész ültetvény körül, és jó, erős öszvéreket akarok venni a szántáshoz, és több gyapotot akarok termelni, mint amennyit maga valaha is látott. És a fiam soha ne érezze többé, mi az, ha valami nincs. Soha! Legyen meg mindene a világon. És senki, senki, aki hozzám tartozik, ne legyen éhes többé. Így akarom. Maga ezt nem érti. Maga nem próbálta, mi az, mikor a kofferesek ki akarják dobni az otthonából. Maga sohasem fázott, és sohasem volt rongyos, sohasem éhezett, és sohasem érezte úgy, hogy eltörik a gerince a munkától.
− Nyolc hónapig voltam a Konföderáció seregében − mondta csöndesen a férfi. − Ott kitűnően végigélvezhettem mindezt.
− A seregben? Ojjé! Mi az? Maga nem szedett gyapotot, nem vetett és nem szántott... maga... ne nevessen ki, hallja?
Rhett újból megfogta az asszony kezét, mikor annak hangja megint érdessé vált.
− Nem magán nevetek, Scarlett. Azon nevetek, milyen más maga, mint amilyennek látszik. És arra a kerti ünnepre gondolok Wilkeséknél, mikor először láttam magát. Zöld ruhácskája volt, és könnyű zöld cipője, gázolt a férfiszíveken, és azt hitte, maga a világ közepe. Fogadni merek, azt sem tudta akkor, hány cent van egy dollárban. Egyetlen gondolata az volt, hogyan tudná behálózni Ashleyt.
Scarlett haragosan lökte el a férfi kezét.
− Rhett, ha jó barátságban akar velem lenni, ne emlegesse Ashleyt. Mindig rajta veszünk össze, mert maga nem tudja megérteni.
− Maga persze érti, mintha nyitott könyv lenne az élete − mondta gonoszul Rhett. − Nem, Scarlett, ha én kölcsönt adok magának, azt kívánom kamat fejében, hogy annyiszor emlegethessem Ashley Wilkest, ahányszor tetszik. Majd egyszer, ha nagyon gazdag lesz, arról beszélhet másokkal, amiről akar. De amíg nem gazdag... Úgy látom, még mindig szereti...
− Nem.
− A tagadásából még jobban látom. Maga...
− Nem tűröm, hogy a barátaimról rosszat mondjon, és csúfolódjon rajtuk.
− Hagyjuk ezt. Csak azt mondja meg, szereti-e még magát, vagy Rock Island más embert faragott belőle? Esetleg megtanulta, milyen megbecsülhetetlenül jó felesége van?
Melanie emlegetésére Scarlett nehezen lélegzett, és alig bírta elfojtani magában a vágyat, hogy elmondja: igenis, Ashley őt szereti, és csak a becsület tartja Melanie mellett. Már ki is nyitotta a száját, de becsukta megint.
− Hm. Szóval még mindig nincs elég esze hozzá, hogy meglássa, milyen asszony a felesége. És a börtön rideg levegőjében sem aludt ki a magáért lobogó láng a szívében.
− Semmi értelmét nem látom, hogy ezekről beszéljünk.
− De én látom − mondta Rhett. Valami különös zengése volt a hangjának, amit Scarlett nem értett, de szinte megijedt tőle. − És, esküszöm, beszélni fogunk róla, és maga felel nekem. Szóval szereti magát?
− Na és ha szeret? − kiáltotta Scarlett nyugtalanul. − De erről nem akarok magával vitázni, mert maga nem értheti meg az olyan embert, sem a szerelmét. Az egyetlen szerelem, amilyet maga ismer, az olyan − hát olyan, amilyent maga azokkal a Watling-szerű nőkkel folytat.
− Úgy, szóval én csak a hús örömeit ismerem? − jegyezte meg Rhett halkan.
− Jól tudja, hogy igazam van.
− Megértem, hogy tétovázik, és nem akarja velem megvitatni ezt a kérdést. Tisztátlan kezem és ajkam bemocskolja égien tiszta szerelmét. Így gondolja?
− Igen, valami ilyet.
− Engem érdekel ez a tiszta szerelem...
− Ne kellemetlenkedjék, Rhett Butler! Ha elég gonosz, és azt képzeli, hogy Ashley és köztem volt valaha is valami...
− Dehogy, ilyesmi soha eszembe se jutott. Éppen ezért érdekel az ügy. Tulajdonképpen miért nem történt semmi rossz maguk között?
− Azt képzeli, hogy Ashley képes volna...?
− Úgy, szóval Ashley az és nem maga, aki harcol a tisztaságért! Ejnye, Scarlett, igazán nem kellene ilyen könnyelműen elárulnia magát.
Scarlett zavartan és felháborodással nézett a férfi sötét, most elviselhetetlennek látszó arcába.
− Nem beszélünk többet erről, és nem kell a pénze. Megértette? És most menjen.
− Dehogynem kell a pénzem! És miért hagyjuk abba? Hiszen semmi illetlen nincs abban, ha olyasmiről beszélünk, amiben nem volt soha semmi rossz... Ashley tehát a lelkét szereti, a gondolatait, az egyéniségét...
Scarlett szavakat keresett. Mit mondjon? Igen, Ashley ezt szereti benne, olyan értékeket, amelyeket csak ő lát a lelkében. De így, hogy Rhett szájából hallotta, minden másnak tűnt. Pedig ez az egy tette elviselhetővé számára az életet: hogy Ashley másnak látja, mint a többiek, szereti, s csak azért nem lehet az övé, mert a becsület visszatartja. Ó, hogy tud Rhett erről olyan gúnyos hangon beszélni?
− Igazán boldog vagyok, hogy visszatértek gyermekkorom illúziói − mondta Rhett. − Még manapság is van ilyen szerelem! Semmi testi vágy nincs tehát ebben az érzésben? Akkor is ugyanilyen lenne, ha maga csúnya, mint az éjszaka, s a bőre nem ilyen őrjítően fehér? És ha nem ilyen ragyogó zöld a szeme, hogy láttára a férfinak arra kell gondolnia, vajon hogyan csillogna, ha megölelné? És nem tudná úgy ringatni a csípőjét, hogy minden kilencven éven aluli férfiban megmozdul a vér? És az ajka... jaj! Igazán szörnyűség. Szóval Ashley mindezt nem látja, Ashley minderre nem gondol? Vagy ha látja és gondol is rá, hideg marad tőle, mint a jegelt hal?
Scarlett arra a délutánra gondolt, mikor Ashley a karjába szorította, mikor lecsapott rá a szája, mintha soha nem akarná elengedni. Bíborszínű lett az arca, amit Rhett persze azonnal észrevett.
− Úgy − mondta Rhett, és hangja egy kissé megremegett, mintha haragudna −, értem. Csak szellemi képességeiért szereti magát.
„Hogy merészel piszkos ujjaival beleturkálni ebbe! − gondolta Scarlett haraggal. − És ezzel egy ilyen gyönyörű, szent dolgot ilyen gonosszá varázsolni?” Ez az ember hideg számítással, eltökéltséggel töri össze benne az utolsó erőtartalékokat is, és egyre elviselhetetlenebbé vált arról beszélnie, amit meg akart tudni.
− Igenis, azért szeret! − kiáltotta, és elhárította gondolataiból az Ashley ajkára való visszaemlékezést.
− Kedvesem, azt se tudja, hogy magának van-e egyáltalán esze. Ha az esze lenne az, ami őt elbűvölte, akkor nem kellene védekeznie maga ellen, mint ahogyan védekezett, hogy ezt a szerelmet, mondjuk, ilyen „szentnek” tarthassa. Nyugodtan élhetne, mert hát végeredményben is egy férfi megcsodálhatja egy nő eszességet, lelkét, attól még megmaradhat tiszteletre méltó úrnak, és hű maradhat a feleségéhez, de nagyon nehéz lehet számára megőrizni a Wilkesek becsületét, mikor valaki annyira vágyik a maga testére, mint Ashley.
− Maga mindenkit a saját alacsony gondolkodása szerint ítél meg.
− Ó, én soha nem is tagadtam, hogy vágyódom maga után. De, szerencsére, engem nem zavarnak olyanféle gátlások, hogy mit szól hozzá a becsületem. Ami nekem kell, azt megszerzem, ha lehet. Micsoda pokollá tehette maga szegény Ashley életét! Majdnem hogy sajnálom.
− Én? Pokollá tettem az életét?
− De mennyire! Ott volt a szeme előtt, állandó kísértés gyanánt, de mert ő többre tartja a becsületét mindennél, küszködött és ellenállt. Most aztán a végén szegény ördögnek sem szerelmi boldogsága, sem becsülete nem maradt, ami mellett melegedjék.
− Miért? Igenis van... szerelme is, becsülete is!
− Van? Akkor hát feleljen még egy kérdésemre, és abbahagyjuk az egészet. A pénzt odaadom, tőlem akár az ablakon is kidobhatja.
Rhett felállt. Valami félelmetes, vad könnyedség volt minden mozdulatában, valami féktelenség, ami Scarlettet az ostrom éjszakáján is megijesztette.
− Ha szereti magát, hogy a pokolba tudta eltűrni és megengedni, hogy maga Atlantába jöjjön pénzért? Hogy feláldozza magát? Ha én szeretek egy asszonyt, mielőtt ezt elviselném, inkább...
− Nem tudhatta! Nem tudhatta, hogy én...
− Nem tudhatta? Maga elhiszi, hogy nem tudhatta? Vad harag lángolt a hangjában.
− Ha szereti, tudnia kellett! Tudnia és éreznie kellett, hogy miért megy el! Tudnia kellett volna, mire képes maga, ha kétségbe van esve. És inkább meg kellett volna ölnie, mint hogy hagyja, hogy idejöjjön... éppen hozzám! Az isten szerelmére, én...
− De mondom, Rhett, hogy nem tudta!
− Hát ha ezt nem tudta, nem is fogja tudni soha, mi él magában, és milyen érték a lelke.
Milyen igazságtalan! Mintha Ashley gondolatolvasó lenne. És mintha Ashley megakadályozhatta volna, ha tudja is a szándékát. De Scarlett ebben a pillanatban tisztán érezte, hogy Ashley visszatarthatta volna. Csak egy szó, csak egy tekintet, egy kis biztatás, hogy valaha még jóra fordulnak a dolgok... és Rhett eszébe sem jutott volna. Valami kis gyöngédség, vagy mikor már a vonathoz indult, egy búcsúzó pillantás... és más tervet próbált volna szőni. De Ashley csak a becsületéről beszélt... önmagáról. Igaza lenne Rhettnek?... Valóban ismerhette Ashley a gondolatait?
Azonnal elűzte magától ezt a méltatlan gondolatot. Ashley soha nem is tehette volna fel róla, hogy ilyen dolgot forgat a fejében. Ashley túlságosan finom érzésű ahhoz, hogy ilyesmi eszébe jutna. Rhett csak el akarja homályosítani ennek a szerelemnek a ragyogását. De majd egyszer, ha sok lesz a pénze, ha jól megy a bolt, és ha a fűrészmalommal vagyont keres, visszafizeti a pénzét, és visszafizeti ezt a sok megaláztatást is!
A férfi ott állt előtte, figyelte az arcát, és mintha mulatott volna magában. Most már egészen nyugodt volt megint, teljesen lehiggadt.
− Tulajdonképpen mit törődik maga ezekkel a dolgokkal? − kérdezte Scarlett. − Az én dolgom meg Ashleyé, nem a magáé.
Rhett vállat vont. − Scarlett, nekem tetszik a maga állhatatossága és keménysége. Kíváncsi vagyok, meddig bírja, és nem szeretném, ha túlságosan sok malomkő őrölné egyszerre. Ott van Tara. Ez magában véve is férfigond. Aztán ott van a beteg apja. Ez is éppen elég. És a lányok. Meg az ottmaradt négerek. Most még a nyakába vett egy beteges vén férjet is, ráadásul pedig valószínűleg Pittypat kisasszony is haláláig a maga házában fog élni. Ashley Wilkes és családja nélkül is éppen elég teher van a nyakán.
− Ő nem teher a nyakamon. Ő dolgozik. Ő segít...
− Ugyan, az ég áldja meg, ne beszéljen már ilyen ostobaságokat. Dehogy segít. A maga nyakán marad, vagy valaki más nyakán, amíg meg nem hal. No, nekem elegem van ebből a témából. Mennyi pénz kell ahhoz a malomhoz?
Scarlett azt sem tudta, mit mondjon. Ezek után, hogy a sárba taposta mindazt, ami neki a legszentebb, még azt hiszi, hogy pénzt fogad el tőle? Milyen jó lenne kidobni, felülkerekedni... de aki szegény, az hallgasson. Aki nincs másra szorulva, az mérgelődhet. Majd ha sok lesz a pénze... De ha egyszer gazdag lesz − ó, milyen csodaszép, felemelő gondolat ez −, ha egyszer gazdag lesz, akkor nem törődik semmivel, nem tesz semmit, ami nem tetszik neki, nem mond le semmiről, sőt udvarias is csak azokkal lesz, akik tetszenek neki.
„Akkor aztán megmondhatom nekik, hogy menjenek a pokolba − gondolta −, és Rhett Butler lesz az első, akinek ezt megmondom.”
Erre a gondolatra felcsillant a szeme, és szinte mosolyra húzódott az ajka. Rhett is mosolygott.
− Hogy maga milyen csinos, Scarlett! Különösen mikor rosszban töri a fejét. Ezért a kedves mosolyáért, ezért a gödröcskéért az arcán annyi öszvért vásárolok magának, amennyit akar.
Az ajtó kinyílt. Az inas jött be. Scarlett felállt, magára vette a kendőjét, megkötötte a kalapját, jó szorosan az álla alatt. Felkészült a gyors intézkedésre.
− Nagyon sok a dolga? Nem jöhetne most mindjárt velem? − kérdezte Butlertől.
− Hová?
− Ki a malomhoz. Megígértem Franknak, hogy nem megyek oda egyedül.
− Ki a malomhoz ebben az esőben?
− Igen. Meg akarom venni. Most, rögtön. Mert hátha maga meggondolja magát?
Rhett nevetett, olyan hangosan, hogy a fiú a pult mögött megijedt, és rátátotta a száját.
− Elfelejtette, hogy férjes asszony? Mi lesz, ha a városban suttogni fogják, hogy Mrs. Kennedy azzal a gazember Butlerrel ment kocsin, akit nem is fogadnak becsületes társaságban? Megfeledkezett a jó hírnevéről?
− Hallgasson már! Fütyülök rá, mit beszélnek rólam! Nekem a fűrészmalom kell, mielőtt maga visszavonná az ígéretét, vagy Frank megtudná, hogy meg akarom venni. Ne legyen olyan kényes, Rhett! Mi az a kis eső? Nem olvadunk el. Siessünk!

 

Ó, az a fűrészmalom!
Frank nagyot nyögött, valahányszor gondolt rá, és átkozta önmagát, hogy egyáltalán szóba hozta Scarlett előtt. Éppen elég borzasztó volt az is, hogy eladta a gyémántos fülbevalóját Butler kapitánynak (éppen neki!), és megvette a fűrészmalmot, anélkül, hogy megkérdezte volna a férjét, mit szól hozzá. S még csak rá sem bízza, hanem maga fogott a vezetéséhez! Rettenetes! Mintha nem bízna üzleti képességeiben.
Frank, mint minden férfi, természetesnek találta, hogy a felesége hozzá alkalmazkodjék, az ő véleményét tartsa mindenben csalhatatlannak, és azt kövesse, ne a saját ötleteit. Egyébként asszonyi szeszélyek dolgában igazán türelmes volt és elnéző. Különben is gyengéd és szelíd léleknek született. Megbocsátóan mosolygott volna holmi bohóságokon, és legfeljebb szeretetteljes atyai szavakkal dorgálta volna meg az asszonyt, ha nagyon is nagy csacsiságot művel. De amit Scarlett tett, az túlment minden határon!
Majd a guta ütötte meg, mikor a felesége édes mosollyal kijelentette, hogy maga akarja vezetni a malmot. „Beledolgozom magam a deszkaszakmába”, mondta. Beledolgozza magát a szakmába! Hihetetlen! Frank sohasem felejtheti el a rémületet, amit abban a pillanatban érzett. Nő létére maga vezesse az üzletet! Ez elképzelhetetlen volt. Atlantában senki nem látott ilyen nőt. Frank nem is hallotta soha életében, hogy asszony üzlettel foglalkozzék. Ha az asszonyok rá is szorultak a mostani nehéz időben, hogy egy kis pénzt keressenek, nőies, elfogadható úton-módon tették. Mrs. Merriwether sütött-főzött, Mrs. Elsing porcelánt festett, és lakókat tartott, Mrs. Meade tanított, a Bonnell kisasszonyok zeneórákat adtak. Ezek a hölgyek is pénzt kerestek, de még foglalkozásuk mellett is otthon tartózkodtak, otthonukban maradtak, ahogyan ezt egy nőnek kell. De hogy egy asszony otthagyja otthona védő falait, és kimenjen a durva férfiak világába, üzleteket kötni... kiteszi magát bántalmaknak és annak, hogy pletykázzanak róla... különösen mikor nem is kényszeríti rá senki, hiszen a férje szépen el tudja tartani!
Frank eleinte remélte, hogy csak tréfál, vagy be akarja csapni, de hamarosan rájött, hogy komolyan gondolta. Kiment, és utánanézett a munkának, maga vezette a fűrészmalmot. Felkelt kora hajnalban, mikor ő még aludt, és gyakran megesett, hogy csak este ért haza, azután, hogy ő becsukta a boltot. A kocsi bakján Peter bácsi ült − az sem szívesen ment vele −, így tette meg a hosszú, félelmetes utat az elhagyatott vidéken, ahol felszabadított négerek és mindenféle csavargók ólálkodtak. Frank nem mehetett vele, a bolt lefoglalta minden idejét, de ha kifogásokat emelt, Scarlett letorkolta:
− Ha nem tartom ott a fél szememet azon a gazemberen, ellopja a deszkámat. Eladja, és zsebre teszi a pénzt. Amint kapok valami tisztességes embert a helyére, nem megyek ki olyan sokszor, ne félj. Akkor aztán már csak a városban fogok dolgozni, magam adom el a portékámat.
Még csak ez kellene! Hogy deszkát adjon el a városban! Most is megtette néha, hogy nem ment ki a fűrészmalomhoz, hanem házalt a deszkájával. Ilyenkor Frank szeretett volna bebújni a pult alá, hogy ne lásson, ne halljon semmit. A felesége deszkát árul!
És miket beszéltek róla az emberek! Lehet, hogy nemcsak az asszonyról. Lehet, hogy róla is, amiért megengedi, hogy a felesége ilyen nőietlenül viselkedjék.
Meghökkentette, ha a vevői azzal jöttek hozzá:
− Láttam Mrs. Kennedyt az imént odaát a...
Mindenki igyekszik tudatni vele, hol látta a feleségét. Mindenki arról beszélt... Mindenki arról beszélt, mi történt az új szálló építésénél. Scarlett odahajtatott a kocsiján, éppen mikor Tommy Wellburn egy másik deszkakereskedővel tárgyalt. Megállította a kocsit, leszállt a durva kőművesek közé, odament Tommyhoz, és nyíltan megmondta neki, hogy vigyázzon, mert becsapják. Félóra hasszat magyarázta, hogy ő jobb deszkát ad, olcsóbban, számokat mondott neki, és azt is megmondta, hogy körülbelül mennyi deszka kellene ehhez az épülethez. És mikor Tommy beadta a derekát, és megrendelte nála a deszkát, akkor sem tett úgy, mint más asszony tett volna, hogy boldogan, pirulva és szelíden hazasiet, hanem még ott ácsorgott, és szóba állt Johnnie Gallegherrel, az ír munkások vezetőjével, egy görbe lábú, fekete, goromba fickóval, akitől mindenki félt, mint a tűztől. Hetekig beszéltek erről a városban.
Ami pedig mindennek a teteje volt: Scarlett csakugyan ügyesen vezette az üzletet, és pénzt keresett a deszkájával. Melyik férfinak kellemes, ha a felesége ilyen nőietlen tevékenységgel is sikert ér el? Ráadásul nem adta oda a férjének a pénzt, és nem fektette az üzletbe. Nem. A legtöbbet hazaküldte Tarára, és hosszú leveleket írt Willnek, mit hogyan intézzen. És egy napon azt mondta Franknak, hogy ha Tarán már nem lesz szükség több pénzre, és a javításokat mind befejezték, akkor kamatra fog adni kölcsönt.
− Ejnye, ejnye! − sopánkodott Frank.− Tisztességes asszonynak azt sem illik tudni, mi az a kamat!
Scarlett tele volt merész új tervekkel. Még az is az eszébe jutott, hogy nem lenne-e jó vendéglőt építtetni azon a telken, amelyet Charlestól örökölt, s ahol a raktárház állt, míg Sherman katonái le nem égették. Frank nem volt éppen antialkoholista, de rémülten tiltakozott. Egy kocsmaépületet tartani csúf üzlet, szerencsétlen üzlet, majdnem olyan visszataszító, mint prostitúcióra bérbe adni egy házat. De hogy tulajdonképpen miért lenne ilyen visszataszító, azt nem tudta megmagyarázni, és zavaros érveire Scarlett csak annyit felelt:
− A macska törődik vele. A kocsmatulajdonosok mindig jó bérlők. Henry bácsi is ezt mondta. Valami tisztességes kocsmárost szerzek, aki pontosan fizeti a bérét. Figyelj csak ide, Frank. Az egész vendéglőt olcsón felépítem másodrendű deszkából, amit úgysem tudok eladni, és jó bért kapok érte. És ha innen is lesz pénzem, meg a kölcsönadott összeg után is, akkor még több fűrészmalmot fogok venni vagy építeni.
− Drága szerelmem, minek neked még több fűrészmalom? −− rémült el Frank. − Inkább azt is eladnád, ami már megvan. Csak fárasztod vele magad, édesem, és mennyi a gondod ezekkel a szabad négerekkel, akik nem akarnak dolgozni...
− Azt tudom, hogy a szabad néger kutyát sem ér − biccentett Scarlett. − Dolgoznak egy-két napig, aztán lustálkodnak, míg el nem költik a pénzüket. Minél jobban látom a dolgokat, annál inkább értem, milyen ostobaság volt őket felszabadítani. Nem értek ők még meg arra, hogy rendelkezzenek maguk felett. A legtöbb egyáltalán nem dolgozik, s aki nagy nehezen vállalkozik is valamire, olyan lusta és tehetetlen, hogy semmit sem ér. Ha pedig az ember csak egyszer is rájuk förmed, vagy üt egyet a hátuk közepére, jön a Felszabadítottak Irodája, és olyan lármát csap, hogy...
− Kedvesem, csak nem engedted meg, hogy Johnson verje azokat az embereket!
− Természetesen nem! − − felelte Scarlett ingerülten. − Nem mondtam, hogy a jenkik bezárnának, ha ezt megengedtem volna?
− Fogadok, hogy az édesapád soha életében meg nem ütött egyetlen négert sem − mondta Frank.
− Egyet mégis. Egy istállófiút, aki nem kefélte le a lovát egy egész napi vadászat után. De Frank, hát az más volt akkor. A felszabadított négerek másmilyenek, és egy jó verés a legtöbbnek csak használna.
Frank nemcsak azon ütközött meg, amit a felesége cselekedett, de azon talán még inkább, milyen csodálatos változás esett rajta azóta, hogy olyan szelíden és gyámoltalanul ült mellette zöld bársonyruhájában. A rövid idő alatt, amíg udvarolt neki, azt gondolta róla, hogy soha még nem látott nőiesebb nőt, elragadóbbat azokban a megnyilatkozásaiban, amelyekkel az élet jelenségeit fogadta, tudatlan, szerény és szinte tehetetlenül gyámoltalan volt. Most minden megnyilatkozása férfias.
Elvesztette a nőiességét. Hiába volt rózsaszín az arca most is, hiába lett gödrös az álla, ha nevetett, a beszéde, a viselkedése férfiasabb volt, mint az övé. Határozottan, kurtán megmondta a véleményét, és mindig pontosan tudta, mit akar. Nem olyan kerülő utakon érvényesítette az akaratát, mint ahogy azt nők általában szokták.
Nem mintha Frank soha nem látott volna parancsokat osztogató asszonyokat. Atlantában is, mint minden déli városban, rengeteg olyan idős asszony volt, akiknek senki sem mert ellentmondani. Senki nem volt uralkodóbb és hangoskodóbb természetű, mint Mrs. Merriwether, senki hatalmaskodóbb, mint Mrs. Elsing, sem ügyesebb abban, hogy a maga igazát biztosítsa, mint az ezüst hajú, fuvolahangú Mrs. Whiting. De bármilyen eszközökhöz is folyamodtak ezek a hölgyek, hogy a maguk akaratát érvényesítsék, eszközeik mindig nőiesek voltak. Céljuk is volt, hogy más legyen a felfogásuk, mint a férfiaké. Udvariasan igyekeztek úgy feltüntetni a dolgot, mintha az vezérelné őket, amit a férfiak mondanak, és tulajdonképpen ez a külsőség számított. Scarlettet azonban semmi más nem vezérelte, csak a saját akarata, és ügyeit férfi módra intézte, ami miatt az egész város megszólta.
„És talán engem is megszólnak − gondolta Frank elkeseredetten −, mert hagyom, hogy ilyen nőietlenül viselkedjen.”
Aztán ez a Butler! Mit keres itt ez olyan gyakran Pittypat kisasszony házában? Frank ezt érezte talán a legnagyobb megaláztatásnak. Sohasem szerette őt. Főképpen pedig azért utálta, mert mindenki azzal vádolta, hogy ellopta a Konföderáció vagyonát. De hiába volt minden, Rhett jött és újra jött.
Frank mindig utálta, már a háború előtt is, amikor üzleteket kötött vele. Sokszor átkozta azt a napot, amikor Rhettet elvitte a Tizenkét Tölgy ültetvényre, és bemutatta barátainak. Megvetette őt azért, hogy milyen hidegvérrel spekulált a háború alatt, és azért is, mert nem állt be a hadseregbe. Azt, hogy Rhett nyolc hónapig szolgált a Konföderáció seregében, csak Scarlett tudta, mert Rhett megkérte, ne mondja el senkinek. Tréfásan azt mondta, hogy nem akarja, hogy tudjanak „szégyenéről”.
Hivatalosan Pittypat néni volt az, akit látogatott, a néninek pedig nem volt annyi esze, hogy átlátott volna a szitán; elhitte, hogy neki szólnak a látogatások, és nagyra volt velük. Frankban azonban felülkerekedett az a kényelmetlen érzés, hogy nem Pittypat néni az a vonzó jelenség, aki miatt Rhett odajár.
A kis Wade nagyon szerette őt. Amilyen félénk volt másokkal szemben, olyan örömmel futott eléje. Azt sem tudta elfelejteni, hogy Rhettről mindenki tudta, hogy Scarlettnek udvarolt a háború idején. Már akkor is pletykáztak róla és Scarlettről. Mit pletykázhatnak akkor most? Erről senki nem ejtett előtte egy szót sem. De észre kellett vennie, hogy egyre ritkábban hívják meg őket a régi ismerősökhöz, és egyre kevesebb látogató jön hozzájuk. Scarlett nem törődött ezzel, mert annyira el volt foglalva a fűrészmalmával, hogy örült, ha nem volt vendég. Frank azonban aszerint intézte az életét, hogy: „mit mondanak az emberek?”, és most tehetetlenül kellett tűrnie a felesége képtelen viselkedését.
Frank egész életében alávetette magát annak a gondolatnak: „Ugyan mit szólnak ehhez majd a szomszédok?” Most védtelen volt azokkal a kellemetlenségekkel szemben, amelyeket az okozott, hogy felesége egyáltalán nem törődött ezzel. Tudta, hogy mindenki helyteleníti Scarlett pénzügyi dolgait, és róla is rossz véleménnyel vannak, mert megengedi, hogy női mivoltát ennyire semmibe vegye. Scarlett rengeteg olyasmit tett, amit egy férjnek, legalábbis Frank nézetei szerint, nem kellett volna megengednie, de ha megkísérelte, hogy letiltsa, ha vitatkozott vele, vagy bírálta valamelyik intézkedését, nyomban kitört a vihar, és teljes erejével Frank fejére zúdult.
„Jaj, jaj − gondolta ilyenkor tehetetlenül −, gyorsabban kezd tombolni, és hosszabban őrjöng, mint akármelyik nő, akit eddig láttam!”
Még akkor is, amikor a dolgok a legjobban mentek, megdöbbentő volt, hogy az a kedvesen kötekedő, hízelgő asszony, aki jókedvűen, magában dúdolva járt körül a házban, milyen hirtelen és minden átmenet nélkül változott éppen az ellenkezőjévé. Elég volt annyit mondani neki: „Kedves, ha a helyedben lennék, én másképp...” − és Scarlett máris tombolt.
Az asszony fekete szemöldöke összehúzódott, kígyózva dudorodott orra felé, és Frank ilyenkor nyomban fedezéket keresett. Vad tatár természete volt Scarlett-nek, olyan félelmetes volt, mint egy vadmacska, és ilyenkor nem törődött vele, hogy mit mond, sem azzal, hogy amit mond, mennyire fáj. Ilyenkor sötét felhők tornyosultak a ház fölé. Frank korán elsietett az üzletbe, és későig elmaradt. Pittypat néni bezárkózott a hálószobájába, mint egy rejteket kereső kis nyúl. Wade és Peter bácsi visszavonultak a kocsiszínbe, a szakácsnő pedig semmi pénzért el nem hagyta volna a konyhát, de ilyenkor nem zengett a házban istenes éneke. Csak Mammy viselte el Scarlett kitöréseit egykedvűen, mert sokévi gyakorlata volt Gerald O'Hara kitöréseinek elviselésében.
Scarlettnek tulajdonképpen nem volt szándékában, hogy ilyen hirtelen természetű legyen, mert igazán szeretett volna jó felesége lenni Franknak. Ragaszkodott hozzá, és hálás volt neki azért, hogy segített Tarát megmenteni. De annyiszor próbára tette türelmét, és olyan sokféleképpen!
Scarlett soha nem tudott tisztelni egy olyan férfit, aki hagyta, hogy a fejére nőjenek, és rettenetesen ingerelte Franknak az a szerény, tétovázó magatartása, amit Frank tanúsított minden kényelmetlen helyzetben Soarlett-tel és másokkal szemben is. De mindezeken még túl tudta volna tenni magát, és akár boldog is lehetett volna most, amikor már nagyjából megoldódtak egyes pénzügyi kérdései, de mindannyiszor elöntötte a harag, valahányszor olyasmi került szóba, ami arra vallott, hogy Frank nem jó üzletember, sőt azt akarja, hogy Scarlett se legyen az.
Mint várható volt, Frank megtagadta, hogy behajtsa a kifizetetlen számlákat, mindaddig, amíg Scarlett rá nem kényszerítette, és akkor is mentegetőzve, kelletlenül tette. Ez a tapasztalat győzte meg végleg Scarlettet, hogy a Kennedy családnak mindaddig nem lesz semmi többje a puszta megélhetésnél, amíg ő maga nem keresi meg azt a pénzt, amelyre elhatározta magát. Most már tudta, hogy Frank megelégedne azzal, hogy naphosszat ott ácsorogjon kis piszkos boltjában, akár élete végéig is. Úgy látszik, nem jött rá arra, hogy milyen vékony jég áll alattuk a jövő biztonságuk tekintetében, és mennyire fontos lenne minél több pénzt szerezni azokra a zavaros időkre, amikor a pénz lesz az egyetlen védelem az újabb bajokkal szemben.
Lehet, hogy az üzlet Frank kezében is elég jól ment volna a régi békés időkben. De ma nem. Scarlett sokszor alig bírta nyelni a mérgét. Hogy milyen lassú, és milyen makacsul ragaszkodik a régi szokásokhoz! Nincs benne semmi erély! Scarlettben volt. Nekilátott, és szerzett is pénzt, akár tetszett Franknak, akár nem. És a pénzre szükség volt, de keményen meg kellett dolgozni érte. Elvárta volna hát Franktól, hogy legalább ne zavarja és ne hátráltassa!
Eddigi üzleti ismeretei mellett Scarlettnek nem volt könnyű az új fűrészmalmot is vezetni, amellett a versengés egyre erősebb volt, úgyhogy rendszerint fáradt, gondterhelt és kedvetlen volt, amikor késő este végre hazaért. Amikor aztán Frank mentegetőző krákogások közepette megszólalt, hogy: „Kedvesem, én ezt nem így tenném”, vagy „Ha a helyedben lennék...”, az egyetlen, amit Scarlett tehetett, hogy fékezte magát, nehogy kirobbanjon, viszont legtöbbször nem is fékezte magát. Ha Frankban nem volt elég üzleti szellem, hogy sarkára álljon és pénzt szerezzen, miért talált mindig hibát abban, amit ő tett? És olyan bolondos apróságok miatt kötött bele! Mit számít az ilyen időkben, hogy nem viselkedik nőiesen? Különösen akkor, mikor nem nőiesen vezetett fűrészmalma pénzt hozott, amire pedig olyan nagy szüksége volt neki is, családjának is, Tarának is, de még Franknak is.
Frank teljes szívvel csendet és békét kívánt. A háború tönkretette az egészségét, elvette a vagyonát, öreg emberré tette. Szeretett volna nyugodalmasan, biztonságos otthonban élni, kedves arcokkal maga körül, jó barátok társaságában. Hamarosan megértette, hogy a házi békének nagy ára van, az, hogy hagyja Scarlettet, tegyen, amit akar. Így aztán megvásárolta a házi békét. Néha úgy gondolta, meg is éri. Ha Scarlett, hideg alkonyi időn hazasietve, betoppant a szobába, odament hozzá a tűz mellé, és megcsókolta. Megcsókolta a fülén vagy az orrán, vagy valami más alkalmatlan helyen, de jó érzés volt ez is és az is, amikor az asszony feje álmosan hajolt a vállára a meleg takaró alatt. Az otthoni élet nagyon kellemes tudott lenni, ha Scarlett útjait nem zavarták. De ezt a békét, látszólagos nyugalmat annak az árán vásárolta meg, hogy mindenről lemondott, amit helyesnek ítélt a házaséletben.
„Egy asszony törődjön többet a háztartással és a családjával, és ne mászkáljon összevissza, mint egy férfi − gondolta Frank. − Ha legalább egy gyermekünk lenne...”
A férfi mosolygott, ha erre gondolt, és nagyon gyakran gondolt arra, hogy lesz-e gyermekük. Scarlett a leghatározottabban ellene volt, hogy gyerekük legyen, de hát a kisbabák ritkán várnak arra, hogy hívják őket.
Frank tudta, hogy sok asszony mondta, hogy nem akar gyereket, de ez csak bohóság volt, na meg félelem. Ha Scarlettnek kisgyereke lenne, szeretné, örömmel maradna otthon és ápolná, mint a többi asszony. Akkor kénytelen lenne eladni a fűrészmalmot, és a férfi problémái is megoldódnának. Ahhoz, hogy egy asszony igazán boldog legyen, kell hogy gyermeke legyen, és Frank tudta, hogy Scarlett nem boldog. Bármilyen keveset tudott is az asszonyokról, nem volt olyan vak, hogy ne lássa, a felesége olykor boldogtalan.
Néha Frank arra riadt fel éjszaka, hogy párnába fojtott sírás hangját hallja. Amikor először ébredt fel árira, hogy az ágy rázkódik Scarlett zokogásától, riadtan megkérdezte:
− Kedves, mi az?
De Scarlett indulatosan kiáltott rá:
− Ugyan, hagyjál békében!
Igen, ha gyermeke lenne, boldog lenne, és elterelné a gondolatait azokról a dolgokról, amelyekkel nem is kellene törődnie. Néha Frank sóhajtva gondolt arra, hogy díszes, lángoló, tarka, csodálatos madarat fogott, holott neki egy veréb is jó lett volna. Tulajdonképpen még jobb is lett volna.

 

 

37

Egy lucskos áprilisi éjszakán Tony Fontaine jött el hozzájuk habzó lovon Jonesboróból. A ló szinte feldőlt a kimerültségtől, és Tony is, míg a kopogtatóval dörömbölt a kapun. Felverte őt és Frankot álmukból, és úgy megriadtak, hogy a torkukban érezték a szívüket. Négy hónapon belül másodszor érezte Scarlett, úgyszólván a bőrén, hogy az újjáépítés minden vonatkozásban mit is jelent, jobban megértette, hogy mire gondolt Will akkor, amikor azt mondta: „A nehézségeink még csak most kezdődnek.” Jobban felfogta azt is, mit jelentettek Ashley súlyos szavai, amikor Tarán a szélsöpörte udvaron azt mondta: „Az, amivel most szemben állunk, rosszabb a háborúnál, rosszabb a fogságnál, rosszabb a halálnál.”
Az újjáépítés lényegével akkor került először szemtől szembe, amikor meg kellett tudnia, hogy Jonas Wilkerson a jenkik segítségével kidobhatja őt Taráról. De Tony megjelenése most itt, a békés otthonban még elriasztóbb formában idézte mindezt eléje. Tony a sötétben, zuhogó esőben érkezett, és néhány perc múlva Örökre beleveszett, vissza az éjszakába, de ebben a rövid időközben felrántotta a függönyt új borzalmak jeleneteiről, és Scarlett úgy érezte, hogy ez a függöny soha többé nem hull le.
Azon a viharos éjszakán, amikor a kopogtató olyan türelmetlen sietséggel zörgetett a kapun, Scarlett a földszinten állt, szorosan maga köré csavarta pongyoláját, és egy pillanatra, mielőtt még Tony odahajolt volna és elfújta volna Frank kezében a gyertyát, megpillantotta a fiú sötét, napégette, szélfújta képét. A sötétben hozzásietett, megszorította nedves, hideg kezét, és hallotta, amint suttogja:
− Jönnek utánam... Texasba megyek... a lovam majdnem kidőlt... egész nap nem ettem... ne gyújtsátok meg a gyertyát! Ne ébresszetek fel senkit! Nem akarom, hogy benneteket is bajba keverjelek... Ashley mondta, ti majd segíttek.
Scarlett gondosan becsukta a konyha fatábláit, és lehúzta a redőnyöket. Így már megengedte Tony, hogy világosságot gyújtsanak. Halkan, gyors szavakkal beszélt Frankkal, míg Scarlett kisietett, hogy valami ennivalót szedjen össze neki.
Nem volt rajta felső kabát, és bőrig ázott. Kalap sem volt rajta, és fekete haja odatapadt kis, kemény koponyájához. De a Fontaine fiúk vad, töretlen, hetyke vidámsága most is ott volt sötét szeme fényében, amint nagyot nyelt a whiskyből. Scarlett odaállította eléje az asztalra az ennivalót meg az italt, s magában örült, hogy Pittypat néni olyan békén hortyog fenn a szobájában. Biztosan nagy lármát csapna rémületében.
− Egy átkozott sehonnai miatt van az egész − mondta Tony, és odatartotta poharát, hogy újra megtöltsék. − Tegnap éjszaka óta egyhuzamban jövök. A bőrömről van szó, bizony! Megpróbálok kijutni Texasba, és ott szép csendesen megülök egy ideig. Ashley volt velem Jonesboróban, és ő mondta, hogy jöjjek ide hozzátok. Egy másik ló kellene, Frank, ezt halálra űztem az egész napi hajszában, és valamennyi pénz is kellene. Úgy jöttem el hazulról, mint egy bolond, kabát nélkül, kalap nélkül, egy fillérnyi pénz nélkül. Nem mintha sok pénz lenne odahaza.
Nevetett, és éhesen harapott egyet a kukoricalepényből, aztán a hideg főzelékhez látott, melyen fehér foltokban állt a fagyott zsír.
− Elviheted az én lovamat − mondta Frank csendesen. − Most csak tíz dollár van nálam, de ha holnapig várhatsz...
− Már hogyan várhatnék? − kiáltotta Tony kedélyesen. − Mondom, hogy a sarkamban vannak! Ha Ashley nem vonszol ki a kocsmából, és nem ültet fel a lóra, azóta már hosszabb lenne a nyakam néhány ujjnyival. Jó fiú Ashley.
Ashley is bele van keverve ebbe a szörnyűségbe... Talán a jenkik kezén van? Scarlett a szívéhez kapta hideg kezét. Miért nem kérdi már Frank, hogy mi történt? Miért veszi az egészet ilyen nyugodtan? Beszélni próbált...
− De... Tony... kicsoda...
− Kicsoda? Az apád régi felügyelője, Jonas Wilkerson.
−... Meghalt? Tony bólintott.
− Ejnye az istenit, Scarlett O'Hara, ha én már rászánom magam, hogy valakit feldaraboljak, csak nem gondolod, hogy megelégszem azzal, hogy a késem fokával egy kicsit megkarmolom? Nem, istenemre mondom, belemártottam a késemet a bordái közé.
− Helyes − jegyezte meg Frank közönyösen −, amúgy sem szerettem soha azt a fickót.
Scarlett rátekintett. Ez nem az a puhány Frank volt, akit ismert, az a szakállát idegesen simogató Frank, akit eddig ismert, megrémült volna az esettől. Valami hideg és határozott légkör fogta körül Frankot, és a fejleményeket felesleges szavak nélkül fogadta. Férfi volt ő is és Tony is, márpedig az erőszaknak ez az esete férfiak dolga, és a nőknek nem kell belekeveredniük.
− De Ashley... ő is?...
− Nem. Ő akarta leszúrni, de azt mondtam, hogy nekem van jogom hozzá, mert hiszen Sally az én sógornőm, és végül belátta, hogy igazam van. Velem jött Jonesboróba arra az esetre, ha Wilkerson elbánna velem... De azt hiszem, a jó öreg Ashleynek nem lesz emiatt semmi baja. Legalábbis remélem. Nincs valami lekvárotok erre a kukoricamáléra? És tudnátok valamit becsomagolni az útra?
− Tony, én kiabálok, ha nem mondasz el azonnal mindent!
− Majd aztán kiabálhatsz, ha elmentem. Jó, elmondok mindent, ha Frank addig átnyergeli a lovat. Ez a Wilkerson okozott minden bajt. Rég tudjuk, hogy igyekszik nagyon jóban lenni a négerekkel, elbolondítja őket mindenféleképpen. Nem hittem volna, hogy valaha megérem, hogy meggyűlölöm a négereket! Ördög vigye fekete lelküket, mindent elhisznek, amit ezek a csirkefogók mondanak nekik, és mindent elfelejtenek, amit mi tettünk értük. Most a jenkik arról beszélnek, hogy a négerek szavazhatnak. Bennünket pedig nem engednek szavazni. Most, hogy mindenkit kizártak a szavazásból, aki a konföderációs hadseregben harcolt, alig van maroknyi demokrata az egész járásban, akinek szavazati joga van. Ha pedig megadják még a négereknek a szavazati jogot, ez lesz a végünk. De az ördögbe is, hát ez a mi államunk! Nem a jenkiké! Az istenit neki, Scarlett, ennek nem szabad megtörténnie, és nem is fog megtörténni! Még ha új háborúra kerülne is a sor. Hiszen nemsokára majd néger bíráink, néger törvényhozóink lesznek, köztük talán olyanok is, akik most kerültek ide az őserdőből.
− Kérlek, Tony, siess, és mondd már el. Mit tettél?
− A végén aztán azt is mondta nekik, hogy... izé... hogy joguk van a fehér asszonyokhoz... Adjál csak még egy szeletet abból a kukoricakenyérből, mielőtt elcsomagolnád. Szóval hát híre járta, hogy Wilkerson kissé túlzásba vitte ezt a négerek egyenjogúsági ügyét. Egyszóval... de miért vagy olyan sápadt?
− Ó, Tony, ez nem lehet...
− Nem lehet? Így van. Nem csodálom, ha belebetegszik valaki ebbe a gondolatba. De hiszen rég tudhattad ezt, Scarlett! Itt, Atlantában is mondják ezt a négereknek.
− Én... én nem tudtam.
− Frank bizonyosan nem akart előtted beszélni ilyesmiről. Egyszóval már amúgy is elhatároztuk, hogy egyszer látogatást teszünk csendes esti órában Wilkerson úrnál, és kérdőre vonjuk, hogyan képzeli ezt a dolgot. De mielőtt erre sor kerülhetett volna... Scarlett, emlékszel Eustisra, arra a nagy, fekete ördögre, aki az ültetvényünkön előmunkás volt?
− Igen.
− Annak idején ő is megszökött. Most egyszerre előkerült, és tegnap este, mikor Sally a konyhában főzte a vacsorát, bement hozzá. Hogy mit mondott, vagy mit tett, nem tudom, és bizonyosan nem is fogom már tudni. Elég az hozzá, hogy mikor Sally sikoltására kirohantam, ott találtam tökrészegen a feketét... bocsánat, Scarlett, kicsúszott a számon...
− Mondd csak tovább.
− És... és Sally félájult volt. A niggert azonnal lelőttem. Amint az anyám bejött, és fellocsolta Sallyt, lóra ültem, és indultam Jonesboróba, Wilkersonhoz. Tudtam, hogy ő van a dolog mögött. Ő biztatja fel ezeket mind. Mikor Tara mellett lovagoltam el, Ashleyvel találkoztam, és persze azonnal ajánlkozott, hogy velem jön. Kérte, engedjem át Wilkersont neki, mert olyan gyalázatosan viselkedett veletek szemben, de én azt mondtam, ez mind semmi ahhoz, ahogy a sógornőmmel szemben viselkedtek, s így, bár egészen Jonesboróig veszekedtünk, mégis enyém maradt az elsőség. Utóvégre Sally a halott bátyám özvegye, és nem engedhetem megtorlatlanul az ilyen sértést. Mikor aztán beértünk a házak közé, akkor vettem észre, hogy még csak a pisztolyomat sem hoztam magammal. Olyan dühben voltam, hogy nyergelés közben otthon felejtettem az istállóban.
Nagyot harapott a lepényből. Scarlett megborzongott, A Fontaine fiúk gyilkos dühéről több történet járt szájról szájra már a háború előtt is.
− Elővettem hát a késemet, A kocsmában volt. Egy sarokba hívtam, míg Ashley visszatartotta a többieket. Megmondtam neki, miről van szó, aztán beledöftem. Azonnal vége volt. Arra ocsúdtam fel, hogy Ashley a lovamra ültet, és azt súgja a fülembe, hogy meg ne álljak a házatokig. Jó, ha Ashley közel van, mikor az ember bajba kerül. Sohasem veszti el a fejét.
Frank jött be, nagy galléros köpönyegével a karján. Szótlanul nyújtotta oda Tonynak. Ez az egy kabátja volt, de Scarlett egy szóval sem ellenkezett.
− De Tony... talán nem is kellene elmenned hazulról... ha megmagyaráznád...
− Frank, a feleséged bolond − mondta vigyorogva Tony, míg belevergődött a nagy kabátba. − Azt hiszi, a jenkik még majd meg is jutalmazzák az embert, ha ilyen gyalázatos támadásoktól megvédi a családja nő-tagjait. Meg ám! Kötéllel. Adj egy csókot, Scarlett, Frank nem fog haragudni érte, és lehet, hogy nem látjuk egymást többé. Texas messze van. Nem merek írni, majd tudassátok valahogyan az otthoniakkal, hogy idáig szerencsésen elérkeztem.
Scarlett engedte, hogy megcsókolja, és a két férfi kiment a zuhogó esőbe. Egy pillanatig még ott álltak, beszélgetve az udvaron. Aztán hirtelen távolodó patkó-dobogás hangzott. Tony elment. Scarlett kinyitotta az ajtót résnyire, és látta, hogy Frank egy ziháló, botladozó lovat vezet be az istállóba. Becsukta az ajtót, és leült, mert remegett a térde.
Most tudta, mit jelent az újjáépítés. Ugyanúgy tudta, mintha a házat csupa meztelen vad venné körül. Zúgott a feje attól, ahogy emlékezetébe özönlöttek mindazok az esetek, amelyekre nem sok gondot fordított, beszélgetések, amelyeket hallott, de nem figyelt, férfibeszélgetések, amelyeket hirtelen félbeszakítottak, ha belépett a szobába, kis incidensek, amelyeknek akkor nem tulajdonított semmi jelentőséget.
Most értette, miért aggódik mindig Frank, ha a vén Peterrel elindul a fűrészmalomhoz, az erdőn keresztül.
A négerek szabadok.
A négerek szabadok, s a jenkik szuronyos puskával állnak mögöttük. Megölhetik, erőszakot követhetnek el rajta, és nagyon valószínű, hogy emiatt semmi sem történne. Sőt. Ha bárki megkísérelné, hogy megtorolja, amit ellene tettek, azt a jenkik bíráskodás nélkül, rövid úton felakasztanák. A jenki tisztek nem ismerték a törvényt, és egyáltalán nem törődtek azzal, hogy senki sem jogosult a bíráskodásra, csak a bíróság. Ezért könnyen a nyakába vetették egy délinek a kötelet.
− Mi lesz itt? − tördelte tehetetlenül a kezét.
Nem, ezt nem lehet kibírni. Tony is azt mondta... és igaza van. Ezt nem lehet kibírni. De mit tehetnének, mikor olyan tehetetlenek? Érezte, hogy egész testében reszket. S talán először történt, hogy nemcsak önmagára és a családjára gondolt. Látta, hogy ezer és ezer asszony remeg így, mint ő, tehetetlenül. És ezer meg ezer férfi, aki leengedte fegyveres karját Appomattox-nál, most újra felemeli a pisztolyt vagy kést, és készen áll, hogy az életét tegye kockára asszonyaiért.
Volt valami Tony arcában, ami visszatükröződött Frank arcán is; egy kifejezés, amelyet Scarlett az utóbbi időben látott más atlantai férfi arcán is, de csak észrevette, nem vizsgálta az okát. Egészen más volt, mint annak a fáradt tehetetlenségnek a kifejezése, amelyet akkor látott a férfiak arcán, mikor a fegyverletétel után hazajöttek a háborúból. Azok az emberek akkor nem törődtek semmi mással, csak azzal, hogy hazakerüljenek. Most megint mással is törődtek, a megbénult idegek ismét életre keltek, és a régi szellem újra lángolni kezdett. Hideg, nyughatatlan elkeseredettséggel törődtek megint a dolgokkal. És mint Tony, ők is arra, gondoltak: „Ennek nem szabad megtörténnie.”
Scarlett látott délieket, lágy hangúakat és veszedelmeseket is a háború előtti napokban, látta őket, hogyan változtak keményekké és erélyesekké a harc utolsó kétségbeesett napjaiban. De a két férfi arcán, akik az imént a gyertyafénynél egymásra meredtek, valami egészen mást látott. Valamit, ami lelkesítette is, de meg is riasztotta; és szavakban ki nem fejezhető vad harag, egy elhatározás, amely nem riad vissza semmitől.
Scarlett most egynek érezte magát a többiekkel. Egy volt velük félelmében, keserűségében, elhatározásában. Nem, ezt nem szabad tűrni. Nem szabad engedni, hogy így tönkretehessék ezt az országot és ezt a népet, nem szabad engedni, hogy beletapossák őket a jenki csizmák a sárba, nem szabad engedni, hogy ezt a szép országot a whiskytől és szabadságtól megittasult, tanulatlan négerek kénye-kedvére bízzák.
Egynek érezte magát Tony Fontaine-nel, aki éjszaka volt kénytelen menekülni hazulról. Eszébe jutott, hogy az ő apja is így jött el Írországból, gyilkosság vádjával, amit sem ő, sem családja nem tartottak gyilkosságnak. Gerald vére mozdult meg benne. Emlékezett rá, hogyan lőtte le a rabló jenki katonát. Ott lüktet mindnyájukban az erőszakos vér az udvarias, halk hang, a finom beszédmodor alatt. Ahány férfit csak ismert, még a bágyadt, álmodozó Ashley is, a tétovázó, kényes, beteges vén Frank is ilyen... ha rákerül a sor, felemeli a fegyverét! Rhett sem marad el a sorból. Ő maga mondta el, hogy megölt egy négert, mert „tolakodó volt egy hölggyel szemben”.
Mikor Frank csöpögő kabáttal meg kalappal, köhögve bejött, Scarlett felugrott.
− Ó, Frank, meddig fog ez így tartani?
− Míg a jenkik gyűlölnek bennünket, kis szerelmem.
− És senki nem tehet ez ellen semmit?
Frank fáradtan simított végig nedves szakállán.
− Teszünk egyet-mást.
− Mit?
− Minek beszéljünk erről, amíg semmit nem végeztünk? Még évek telhetnek bele. De lehet... megtörténhet, hogy a Dél örökre így marad.
− Csak nem!
− Gyere lefeküdni, kedves. Nagyon átfázhattál. Egész testedben reszketsz.
− Mikor lesz mindennek vége?
− Majd ha újra szavazhatunk, kedves. Majd ha mindenki, aki a Délért harcolt, leadhatja szavazatát egy délire és demokratára.
− Szavazat? − kiáltotta az asszony kétségbeesetten. − Mit ér a szavazat, ha a négerek megbolondultak, mert a jenkik megmérgezték a lelküket, és ellenünk uszítják őket?!
Frank szokott nyugodt modorában elmagyarázta Scarlettnek a szavazás kérdését, és azt is, hogy a szavazattal hogyan lehet a helyzeten segíteni, de ez túl bonyolult volt Scarlettnek ahhoz, hogy követni tudja. Csak arra gondolt hálával, hogy Jonas Wilkerson sohasem lesz többé terhére Tarának. És még Tonyra gondolt.
− Szegény Fontaine-ék! Most már csak Alex van otthon a fiúk közül, és mennyi a dolog Mimosán! Miért nem volt Tonynak annyi esze, hogy éjszaka szúrta volna le azt az embert, hogy ne tudja senki? Ki fog segíteni Alexnek a tavaszi szántásban?
Frank átölelte. Máskor ez a mozdulata tétovázó volt, mintha attól félne, hogy Scarlett türelmetlenül lerázza magáról a kezét, de ma éjjel valahogy messzire, elrévülten nézett, és karjának a szorítása erős és határozott volt.
− Vannak most fontosabb dolgok is, mint a szántás, kis szerelmem. Amíg olyan fiúk vannak itt, mint Tony, nem kell félteni az országot. Ha összeállunk és nem engedünk egy tapodtat sem, egyszer majd csak mi kerekedünk felül. Ne törd a fejecskédet ezen, kis szerelmem. Hagyd a férfiakra. Lehet, hogy mi már nem érjük meg, de egyszer csak belátják a jenkik, hogy kár bennünket tönkretenni. Akkor aztán nyugodtan nevelhetjük a gyermekeinket.
Scarlett Wade-re gondolt, és a titokra, amelyet már napok óta hordott magában szó nélkül. Nem, nem akarta ilyen gyűlöletes világban felnevelni a gyermekeit, bizonytalanság, nyomorúság, félelem közepette... Az ő gyermekei ne tudják, mi a szenvedés. Biztonságos, jól rendezett világot kívánt, ahol a gyermekek csak jóságot és gyöngédséget érezzenek, és mindig legyen elegendő ételük és meleg ruhájuk.
Frank azt hiszi, ezt szavazással lehet elérni? Mit gondolnak ezek? Szavazással! Nevetséges. Rendes déli embereknek többé soha nem lesz szavazati joguk. Csak egyetlen dolog van a világon, amely biztos védelmet nyújt mindazon baj és zavar ellen, amit a sors még hozhat, és ez a pénz. Lázasan gondolkozott, és egyre csak azt hajtogatta magában, hogy pénzt kell teremtenie, sok-sok pénzt, hogy megvédje őket a bajok ellen.
Egyszerre feltekintett a férjére, és megmondta neki, hogy gyermeke lesz.
Tony szökése után hetekig jártak a jenki katonák hozzájuk, hogy átkutassák a házat. A legkülönbözőbb időkben, minden figyelmeztetés nélkül érkeztek. Végigmentek minden szobán, kinyitották a szekrényeket, becéztek az ágyak alá. Valahonnan megtudták, hogy Tony ide készült. És azt hitték, még most is náluk rejtőzködik, vagy valahol a szomszédságban.
Ennek folytán Pittypat néni állandóan ájuldozó állapotban volt. Méghozzá sohasem tudhatta, nem nyit-e be a hálószobájába is egy jenki. Sem Frank, sem Scarlett nem beszélt neki az éjszakai látogatásról, így aztán szegény még akkor sem árulhatott volna el semmit, ha akar. Becsületesen megesküdött minden alkalommal, hogy színét sem látta a szökevénynek. Tony Fontaine-nel különben is csak egyszer volt szerencséje találkozni, 1862 karácsonyán járt nála.
− Akkor is − szipogott −, akkor is be volt csípve.
Scarlett, aki áldott állapota elején nagyon rosszul érezte magát, és sokat betegeskedett, hol vad gyűlöletet érzett a jenkik iránt, akik ide-oda jártak, és ha valami apróság megtetszett nekik, szó nélkül elvitték, hol remegett a félelemtől, hogy Tony miatt mégis bajba kerülnek. Tudta, hogy a börtönök tele vannak foglyokkal, s ha a gyanúnak csak árnyéka is rájuk bizonyul, nemcsak Frankot és őt, de az ártatlan Pittypat nénit is fogságba vetik.
Egy időben annak is híre járt, hogy Washingtonban azt követelik, fizettessék meg a déliekkel a háború költségeit, úgy, hogy mindenkinek a vagyonát elkobozzák. Scarlett nagyon megijedt. Scarlett remegett, hogy a házat, boltot meg a fűrészmalmot is elvehetik tőlük amellett, hogy börtönbe kerülnek. Most mindezt még kiegészítette az, hogy Atlanta tele volt vad hírekkel arról, hogy mindazoknak elkobozzák a vagyonát, akik vétenek a katonai kormányzat törvényei ellen, és Scarlett izgult, nehogy Frank és ő elveszítsék nemcsak szabadságukat, hanem a házat, üzletet és fűrészmalmot is. De még ha a katonaság nem is kobozná el vagyonukat, éppen annyi lenne, mintha elveszítenék, ha ő és Frank börtönbe kerülnek, mert hiszen távollétükben ki törődne az üzlettel.
Most gyűlölte Tonyt, amiért ilyen bajt hozott rájuk. És Ashley! Hogyan lehetett olyan meggondolatlan, hogy hozzájuk küldje azt a fiút? Nem is fog menedéket adni többé senkinek. Persze Ashley kivételével... Tony szökése után hetekig alig tudott aludni, egyre felriadt a gondolatra, hogy talán Ashley zörget a kapun, Texasba kell menekülnie, amiért megszöktette Tonyt. Nem tudhatta, hogyan állnak a dolgok, mert nem mertek Tarára írni egy szót sem Tonyról. De hogy múltak a hetek, és Ashley nek nem történt baja, kezdtek megnyugodni, hogy elkerülte a gyanút. Lassan a jenkik zaklató látogatásai is elmaradtak.
De ez sem szabadította meg Scarlettet a félelemtől, amit Tony éjszakai útja keltett benne. Rosszabb volt ez a szorongás az ostrom bombáitól való rettegésnél, talán még a Sherman pusztító seregeitől való irtózásnál is. Mintha azon a szeles, esős éjszakán Tony dörömbölése egyszer s mindenkorra lerántotta volna a fátyolt a valóságról, s ráébresztette volna őket életük teljes bizonytalanságára.
1866 hideg, esős tavaszán világosan meglátta Scarlett, mi vár rá és az egész Délre. Tervezhet és számolhat, dolgozhat keményebben minden rabszolgánál, felülkerekedhet a nyomorúságon, erős akarattal és kitartással olyan dolgokat vihet véghez csodával határos módon, melyekre előző élete semmiben sem készítette elő, de akármit tesz is, önfeláldozása, minden erőfeszítése hiábavaló lehet, elvehetnek tőle mindent, bármelyik pillanatban. És ha ez megtörténik, nincs kinek panaszkodnia, nincs törvényes védelem vagy menedék a számára. Hová menjen? Tony említette keserű hangon a katonai vészbíróságokat, ahol mindent jenki szempont szerint néznek, és soha nem lehet a délieknek igazuk. Csak a négeréknek, mindig csak nekik van joguk. A jenkik leigázták a délieket, és ezt az állapotot fenn is akarták tartani. Egy gonosz óriás keze leterítette Délt, és azok, akik valaha kormányozták, most tehetetlenebbek, mint rabszolgáik voltak valaha.
Georgia tele volt északi ősapátokkal, és Atlantában nyüzsögtek a katonák. A parancsnokoknak korlátlan hatalmuk volt a városok felett, élet és halál felett rendelkeztek, és éltek is ezzel a hatalmukkal. Bebörtönöztethettek akárkit, elkobozhatták a vagyonát, felakaszthatták. Beleszólhattak a polgárok magánügyeibe, ellenőrizhették, hogyan vezetik üzleti ügyeiket, mit fizetnek szolgáiknak, mit beszélnek a nyilvánosság előtt, és mit beszélnek, ha azt hiszik, hogy senki sem hallja őket. Még azt is megmondták, mit írjanak az újságok. Előírták, hova ültessenek és mit, és meghatározták, hogy mit szabad a hadiözvegyeknek és árváknak énekelni és mit nem. A Dixie vagy a Kék zászló éneklése bűnténynek számított, majdnem hazaárulásnak a jenkik szemében. Néhol még azt is megtették, hogy nem adták ki sem a postán érkezett levelüket, de még házassági engedélyt sem adtak olyanoknak, akik nem tették le a gyűlölt esküt az új kormány előtt.
A lapok olyan szigorú ellenőrzés alatt állottak, hogy egyetlen jajkiáltás nem juthatott a sorok közé, s ha valaki barátai körében panaszkodni próbált, másnap lecsukták. Ott tartották okét hosszú ideig minden vizsgálat és tárgyalás nélkül. A törvényt és az esküdtbíróság rendszerét felfüggesztették. A polgári bíróságok még működtek ugyan, de úgy, ahogy a katonaság megkövetelte, és senki más nem befolyásolhatta az esküdtbíróság döntését, úgyhogy ha valakit szerencsétlenségére bebörtönöztek, az tisztára a katonai hatóságok kénye-kedvétől függött. Pedig de sokakat bebörtönöztek! És hányan kerültek ártatlanul a börtönbe! Elég volt a gyanú, hogy valaki a Ku-Klux-Klanba tartozik, vagy egy néger panasza egy fehér ellen, már bilincset tettek a kezére. Tanú, bizonyíték... minek az? Elég volt, ha valaki ellen vádat emeltek. És hála a Felszabadítottak Irodájának, illetve ennek a rendszernek, mindig találtak olyan négert, aki kész volt vádat emelni.
A négerek még nem kapták meg a szavazati jogot, de északon már elhatározták, sőt megvitatták azt is, hogy kedvezően kell őket hangolni a jenki kormányzattal szemben. Így aztán valósággal dédelgették őket. Mindenben pártjukat fogták, és a jenki katonák mindenben fedezték cselekedeteiket.
A hajdani rabszolgák voltak most a világ urai, és a jenkik segítségével éppen a legalsóbb és legtudatlanabb réteg került felülre. A felsőbb rétegből valók visszautasították az ilyen szabadságot, és éppen úgy megszenvedték a változás következményeit, mint fehér uraik. Ezer és ezer néger nem fogadta el a felszabadítást, hanem önként ott maradt régi helyén, és végezte a lealázó munkát az ínséges időkben, melyet rabszolgakorában soha nem kellett végeznie. A városokban hemzsegő és ide-oda csavargó „szabad négerek” nem is ezek sorából kerültek ki. Legtöbbje közönséges földmunkás volt, akiket semmi másra nem lehetett használni.
A rabszolgaság idején ezeket az alsóbb rendű négereket kisebb értékűeknek tartották, és a belső szolgálaton, valamint a ház körül foglalkoztatott négerek egyaránt lenézték őket. Szerte Délen mindenütt úgy tettek a háziasszonyok, mint Ellen. A kis néger gyerekeket különféle gyakorlatókon próbálták ki, és alkalmasságuk szerint a legjobbakat válogatták ki azokra a tisztségekre, amelyek nagyobb felelősséggel jártak. Akik azután felnőve a mezei munkákra kerültek, azok vagy nem akartak, vagy nem tudtak tanulni, nem tudták összeszedni magukat, nem voltak megbízhatóak, és hiányzott belőlük a becsületérzés, ezek voltak a legvadabb és legkegyetlenebb emberek, hiszen a legtudatlanabbak is ők voltak. Most pedig a néger társadalomnak ez a legalsóbb rétege került felül, és tette nyomorúságossá az életet Délen. Az egykori mezei munkások a Felszabadítottak Irodáját irányító kalandorok segítségével és attól a szinte vallásos fanatizmusú gyűlölettől hajtva, amellyel az északiak érvényesítették elhatározásaikat, most egyszerre hatalmi pozíciókba kerültek. Minthogy pedig gyenge szellemi képességű emberek voltak és tudatlanok, ennek megfelelően viselkedtek. Mint a majmok vagy kisgyerekek dúlták fel az értékeket, amelyeknek igazi értékét fel sem tudták fogni, egészen vadak voltak, vagy azért, mert élvezték a rombolás puszta gyönyörét, vagy azért, mert nem is tudták, hogy mi az, amit elpusztítanák.
A négerek becsületére legyen mondva, beleértve a legtudatlanabbakat is, nagyon keveset vezérelt közülük a rossz szándék, és az ilyenek azok közül kerültek ki, akiket már a rabszolgaság idején is gazembereknek ismertek. Összességükben azonban gyerekes gondolkozásúak voltak, könnyű volt vezetni őket, hiszen hosszú idő óta megszokták, hogy parancsoljanak nekik. Azelőtt fehér uraiktól kapták a parancsokat. Most új uraik voltak, az Iroda és a kofferesek, ezek pedig így rendelkeztek:
„Ti éppen olyanok vagytok, mint a fehérek, tehát így is viselkedjetek. Mihelyt leadhatjátok szavazatotokat a republikánusokra, megkapjátok a fehér emberek vagyonát. Már most is olyan, mintha a tietek lenne. Ha tehetitek, vegyétek el.”
Ε mesék hatása alatt a szabadságot valami örökké tartó, meg nem szakadó ünnepélynek, a hét minden napjára eső népünnepélynek, a tétlenség, lopás és garázdálkodás farsangjának tekintették. A mezei munkáknál használt négerek beözönlöttek a városokba, és a földműves járásokat munkaerő nélkül hagyták. Atlanta hemzsegett tőlük, és még mindig százak és százak jöttek be, olyanok, akik a nekik tanított új doktrínák hatása alatt lustákká és veszedelmesekké váltak. Kis, összetákolt kunyhókba zsúfolódtak, tífusz, himlő és tüdővész pusztított köztük. A szolgaság idején, ha betegek voltak, megszokták, hogy úrnőjük ápolta és gondozta őket, és ezért nem is tudták, hogyan ápolják magukat vagy betegeiket. A régi időkben megszokták azt is, hogy az uraik gondoskodtak az aggastyánokról és csecsemőkről, és így most nem volt bennük semmiféle felelősségérzet a tehetetlenjeik iránt. Az Irodát pedig sokkal inkább érdekelték a politikai ügyek, semhogy pótolták volna azt a gondoskodást, amelyben ezek az emberek rabszolgatartóik jóvoltából részesültek.
Elhagyott néger gyerekek futkároztak, mint megriadt kis állatok a városban, míg jószívű fehérek be nem vitték konyhájukba, hogy ott felneveljék őket. öreg falusi négerek, akiket gyermekeik magukra hagytak, megriadva a zajos várostól, utcasarkokon ültek, és az arra haladó nők után kiáltoztak:
− Kérem, asszonyom, írjon az uramnak oda Fayette járásba, hogy én itt vagyok. Ő majd eljön, és elviszi haza ezt a szegény öreg négert. Az istenre kérem, tegye meg, nékem semmi hasznom nincs ebből a szabadságból!
A Felszabadítottak Irodája, amelyet elárasztottak ezek a beözönlők, csak későn ismerte fel, hogy sok mindenben tévedett, és igyekezett a négereket visszaküldeni korábbi tulajdonosaikhoz. Azt mondta a négereknek, hogy ha visszamennek, ott szabad munkásokként dolgozhatnak, külön szerződések védik őket, és szabályozzák a bérüket is. Az idősebb négerek örömmel mentek vissza az ültetvényekre, de a szegénység sújtotta ültetvényes csak a terhét látta ennek, de nem volt szíve hozzá, hogy kidobja őket. A fiatalok továbbra is Atlantában maradtak. Nem akartak többé semmiféle munkások lenni, és sehol. Minek dolgoznának, ha jóllakhattak anélkül is?
Életükben először a négerek hozzájuthattak annyi whiskyhez, amennyit csak akartak. A rabszolgaság napjaiban ez olyasmi volt, amit soha meg sem kóstolhattak, kivéve talán karácsonyt, amikor az ajándéka mellé mindegyikük kapott egy kortyot. Most azonban nemcsak az Iroda agitátorai és a kofferesek bujtogatták őket, hanem a whisky-mámor is, és a kilengések elkerülhetetlenek voltak. Sem az élet, sem a vagyon nem volt biztonságban tőlük, és a törvényektől nem védett fehéreket terrorizálhatták. A férfiakat az utcán részeg négerek zaklatták, a házakat és istállókat éjszaka felgyújtották, lovat, tehenet, baromfit lopták fényes nappal, a bűntettek minden fajtáját elkövették, de a gonosztevők közül csak nagyon kevesen kerültek börtönbe.
De mindezek a veszélyek és alkalmatlanságok jelentéktelenek voltak ahhoz a veszélyhez képest, ami a fehér nőket fenyegette; közülük nagyon sokan a háború folytán férfivédelem nélkül maradtak, magányosan éltek külvárosokban, és elhagyatott utcákon jártak. A sok zaklatott nő érdekében és feleségük s leányuk örökös féltése miatt szánták el magukat a déliek arra, hogy egyik napról a másikra megteremtsék a Ku-Klux-Klant, és itt rideg elhatározással kiélhessék dühüket. Ez a titkos éjszakai szervezet volt az, amely ellen az északi újságok legnagyobb lármát csapták, anélkül hogy valaha is felismerték volna, milyen tragikus események váltották d ezt a szervezkedést. Észak azt akarta, hogy a Ku-Kux-Klan minden egyes tagját elfogják és felakasszák, mert merészeltek önhatalmúlag ítélkezni és büntetni olyan időkben, amikor a rendes törvénykezés és a törvényes rend felborult, s éppen a hódítók borították fel.
Az az elképesztő helyzet alakult ki, hogy egy nemzet egyik fele szuronyt szegezve akarta a nemzet másik felére rákényszeríteni a néger törvényt és kormányzatot, habár a négerek között nagyon sok maga került ki az afrikai őserdőkből, vagy legfeljebb az apja. Nekik meg kellett adni a szavazati jogot, ugyanakkor korábbi tulajdonosaiktól meg kellett tagadni. Dél elnyomás alatt kell hogy álljon, és a fennhatóság a fehérek felett elősegítette ezt az elnyomást. A legtöbben azok közül, akik harcoltak a Konföderációért, tisztségeket viseltek, segélyezték a harcokat, elvesztették a szavazati jogukat, és nem volt beleszólásuk abba, hogy ki lesz, aki a tisztségeket betölti hivatalaikban, és így teljesen ellenséges emberek kormányzata alatt álltak. Sokan józanul fogták fel Lee tábornok szavait és példáját, le akarták tenni a hűségesküt, hogy ismét teljes jogú polgárokká váljanak, és elfeledhessék a múltat. De nem engedték őket esküre. Mások viszont, akiket esküre engedtek volna, határozottan visszautasították ezt, és felháborodtak még a gondolatára is annak, hogy hűségesküt tegyenek egy olyan kormányzatnak, amely kegyetlenkedett velük, és megalázta őket.
Scarlett számtalanszor hallotta, hogy már sikoltani tudott volna, ha ismételték:
− Ha rendesen viselkedtek volna, mindjárt a fegyverletétel után letettem volna azt az átkozott esküt. Én lehetek hűséges polgára az Egyesült Államoknak, de istenemre mondom, nem engedem meg, hogy „visszacsatoljanak”.
Ezekben az izgalmas napokban éjjel-nappal félelem gyötörte Scarlettet. A törvényen felül álló négerektől és jenki katonáktól való félelem, a rettegés, hogy elkobozzák a vagyonát, ölökké gyötörte, még álmában is, és a legborzalmasabb álmok kínozták. Nem volt abban semmi különös, hogy elgyötörve a saját maga, barátainak és az egész Délnek a tehetetlenségétől, ezekben a napokban számtalanszor visszaemlékezett Tony Fontaine nagy hévvel kiáltott szavaira:
„Istenemre, Scarlett, ennek nem szabad megtörténnie!”

 

Hiába söpört el fölötte a háború, a tűzvész, a rekonstrukció, Atlanta újra forgalmas, eleven város lett. Sok tekintetben hasonlított a Konföderáció első éveinek eleven, szorgos városához. Csak az volt a különbség, hogy az utcákon sétáló katonák más egyenruhát hordtak, a pénz nem azoknál volt, akiknél azelőtt, és a négerek vígan éltek, míg régi uraik nehezen küszködtek mindennapi kenyerükért, és sokat éheztek.
A felszín alatt éhség, elkeseredés, keserűség lappangott, de külsőleg ragyogó, friss képet nyújtott a város, amint csodálatos gyorsasággal épült fel újra romjaiból. Atlanta, úgy látszik, mindig siet, mondták, akármi történik is a világon. Savannah, Charleston, Augusta, Richmond, New Orleans sohasem sietnek. Rossz nevelésre és jenki hatásra vall, ha valaki siet. De ebben az időben Atlanta rosszabb nevelésű és északibb volt, mint valaha is volt vagy lesz. Új arcok tűntek fel mindenfelé, az utcákon lármás tömeg hullámzott reggeltől estig. A jenki katonatisztek feleségei ragyogó hintókon jártak, és az újgazdagok, a kofferesek sarat fröcsköltek a régi családok rozoga, kopott bricskájára. Gazdag idegének építettek palotákat az előkelő, elszegényedett családok ütött-kopott, úgy-ahogy helyrehozott otthonai köré.
A háború véglegesen igazolta, hogy mekkora jelentősége van Atlantának a Dél ügyeiben, és az eddig kétes hírű várost szerte az egész országban ismerték. A vasútvonalak, amelyekért Sherman egész nyáron át harcolt, és ezer és ezer embert megölt, ismét szabályozták annak a városnak az egész életét, amelyet tulajdonképpen a vasutak hoztak létre. Atlanta ismét egy széles körzet tevékenységének központjává vált, mint „amilyen volt a rombolás előtt is, és a városba nagy tömegben özönlöttek az új polgárok, olyanok is, akiket szívesen láttak, és olyanok is, akikről szívesebben lemondtak volna.
Az ideözönlő kofferesek Atlantát tették meg főhadiszállásukká, és az utcákon fenekedtek a legrégibb déli családok tagjai ellen, akik hasonlóképpen újonnan jött lakói voltak a városnak. Olyan vidéki családok jöttek fel a városba, akiknek a gazdasága leégett Sherman seregeinek vonulása idején, és négerek nélkül, most, hogy nem kaptak munkást a gyapotszedésre, nem tudták tovább művelni ültetvényüket. Tennessee-ből és Carolinából, ahol még nehezebbek voltak az állapotok, szintén napról napra érkeztek új települők. Az Unió hadseregének megannyi volt ír és német zsoldosa leszerelés után Atlantában telepedett le. A jenki katonák családja kíváncsian jött el megnézni, milyen az a hely, ahol négy évig háború folyt. Mindenféle kalandor özönlött be a világ négy tájáról, és négerek is még egyre érkeztek, százával jöttek a földekről.
És a város elnyelte mind. Tárva állt előttük, mint egy határváros, és még csak kísérletet sem tett arra, hogy takargassa erőszakosságait és bűneit. Éjszakánként zsivajos zene szólt a kocsmákban, kettő, néhol három is akadt egymás mellett. Az utcán tántorogtak a részegek, fehérek és feketék egyaránt. Betörők, tolvajok, zsebmetszők osontak végig a sötét sikátorokon, és leskelődtek ki a fénybe. Kártyabarlangok virágoztak, és alig volt éjszaka, hogy valakit le ne lőttek vagy meg ne késeltek volna mulató társai. A tisztességes polgárok szégyenkezve és megdöbbenéssel tapasztalták, hogy Atlanta vöröslámpás negyede még elevenebb és nagyobb szabású lett, mint volt a háború idején. Hajnalig szólt a zene a csukott ablakok mögött, ittas nevetés, hangos beszéd, sikoltozás hallatszott ki, néha egy-egy pisztolylövés is.
Ezeknek a házaknak a lakói elszántabbak voltak, mint a háborús napok prostituáltjai, félmeztelenül lógtak ki az ablakokon, és leszólították a járókelőket. Vasárnap délutánonként azután az elegáns zárt kocsikban a házak gazdasszonyainak vezetésével kikocsikáztak, és kocsikorzót rendeztek a főutakon; a lányok zsúfolásig megtöltötték a kocsikat, legszebb ruháikban voltak, és a leengedett selyem redőnyök mögül szívták a friss levegőt.
Belle Watling volt a legismertebb és leghírhedtebb tulajdonosnő. Saját új éjjeli mulatóját nyitotta meg egy nagy kétemeletes épületben, amely mellett a körzet szomszédos házai kopott, nyúlketrecéknek látszottak. A földszinten hosszú ivóterem volt, körülaggatva olajfestményekkel, és egy néger zenekar játszott minden éjszaka. Az emeleteken, így hírlett, a szalonok a legfinomabb bársonypárnás karosszékekkel, súlyos függönyökkel voltak bebútorozva, és a falakon aranyozott rámákban külföldről hozott tükrök ragyogtak. A tucatnyi fiatal leány, a ház lakói egyszerűen, diszkréten viselkedtek, és bár erősen ki voltak festve, sokkal nyugodtabban, csendesebben szórakoztatták a vendégeket, mint a többi hasonló házban. Legalábbis a rendőrséget ritkán hívták Belle Watling házába.
Ez a ház olyasmi volt, amiről az atlantai matrónák megbotránkozással suttogtak, a papok pedig szószékről beszéltek ellene, beszédeikben a nyugtalanság, fertő és botrányok központjának nevezték. Mindenki tudta, hogy egy olyan nő, mint Belle a maga keresetéből nem gyűjthetett össze annyi pénzt, hogy egy ilyen fényűzéssel berendezett háza legyen. Valaki kellett hogy álljon a háta mögött, méghozzá nagyon gazdag ember. Rhett Butlerben sohasem volt annyi tisztesség, hogy titkolja Belle-lel való kapcsolatát, így hát nyilvánvaló volt, hogy csak ő lehetett az asszony pénzembere. Ha Belle alkalomadtán megjelent nyilvánosan, nagyon egyszerű és tartózkodó jelenség volt, legtöbbször zárt kocsijában hajtatott végig az utcákon, a bakon egy mulattal. Ha kocsija végiggördült az elé fogott -.két gyönyörű lóval az utcákon, a kisgyerekek, akik ki tudták szakítani magukat anyjuk kézéből, a kocsi után szaladtak, hogy belessenek, és izgatottan suttogták egymásnak:
− Ő az, Belle néni, láttam a vörös baját!
A kormos, megpörkölt falak, a deszkával kitoldott roskadozó tetők mellett egyre több új ház emelkedett, egyre több kofferes jöttment és hadigazdag építtetett magának gyönyörű palotát”, tornyocskákkal, manzárdszobákkal, íves ablakokkal, kis parkkal körös-körül. Az új házakban késő éjszakáig látszott a gázvilágítás, és tánczene szűrődött ki az utcára. Merev, színes selyembe öltözött nők sétáltak az erkélyen, frakkos urak oldalán. Pezsgődugók pukkantak, a csipkés szélű abroszokkal leterített asztalokon hétfogásos ebédeket tálaltak fel. Borban főtt sonka, sült kacsa, parfék, torták, különleges gyümölcsök halmozódtak gazdagon az asztalokon.
A régi házak rozoga kapui mögött nyomor és éhség tanyázott. Annál keserűbb, mert hajdan más élethez voltak szokva ezek az arisztokrata családok. Annál nehezebben elviselhető, mert olyan kétségbeesetten igyekeztek még mindig fenntartani a látszatot. Meade doktor sokat tudott beszélni a régi családokról, akik saját házukból bérelt lakásba, onnan albérleti szobákba, végül külvárosi tömeglakásokba kerültek. Sok hölgybetege volt, aki „szívgyöngeség”-ről és szédüléséről panaszkodott. Tudta − és ők is tudták, hogy tudja −, semmi más ez, mint lassú éhhalál. Tüdővész támadott meg egész családokat, és a pellagra, ami valaha csak a koldusoknál fordult elő, most Atlanta hajdani legbüszkébb, legelőkelőbb családjait kereste fel. A csecsemők vízfejűek, idomtalanok, angolkórosok voltak, és az anyák sorra panaszkodtak, hogy nincs tejük, nem bírják táplálni őket. Valaha az öreg doktor hálát adott az Úristennek minden gyermekért, akit ő segített a világra. Most már kezdett kételkedni benne, érdemes-e az élet arra, hogy örüljön neki az ember. Nehéz idők jártak a gyermekekre is, és olyan sok meghalt élete első hónapjaiban!
Ragyogó új lámpák és bor, hegedűszó és tánc, brokát és finom szövetek a tükrös új házakban, a sarkon túl, a másik utcában pedig éhhalál és didergés. Gőg és zsarnokság a győző lelkében, keserű dac és gyűlölet a legyőzöttében. Ez volt Atlanta.

 

 

38

Scarlett mindent látott. Ebben élt nappal, ezzel feküdt le este, és rettegve várta, mi fog még következni. Tudta, hogy ő ils, Frank is benne vannak a jenkik fekete könyvében Tony miatt. Tudta, bármikor bekövetkezhetik valami szerencsétlenség. De most nem hagyhatta abba a munkáját, mikor tudta, hogy gyermeke lesz, mikor a fűrészmalom csakugyan pénzt kezd hozni, mikor Tarának szüksége van a keresetére, legalább az új termésig. Jaj lenne, ha elvennének tőle mindent! Ha újra semmi nélkül állna... Ha újra neki kellene mennie a könyörtelen, félfordult világnak, hogy kiverekedje övéinek az életet, és nincs más fegyvere, mint piros szája, fényeszöld szeme és ravasz, eleven agya a jenkik ellen és mindazzal szemben, amit a jenkik képviselnek. Mit tehetne akkor? Úgy érezte, inkább megöli magát, mint hogy még egyszer újrakezdjen mindent.
Az 1866-os esztendő tavaszának romjai és zűrzavara közepette minden erejét, minden gondolatát a fűrészmalomra összpontosította. Atlantában folyt a pénz. Megvolt az alkalom hozzá, hogy szerezzen belőle, és tudta, szerezni is fog, ha megmenekül attól, hogy bebörtönözzék. Éppen ezért nagyon vigyázott, hogy óvatosan beszéljen, szelíden viselkedjen, elnyeljen minden sértést, és soha meg ne haragítson senkit, sem fehéret, sem feketét, aki árthatott volna neki. Ó, hogy gyűlölte most az arcátlan feketéket! Hogy összeszorult az ökle, valahány szór magán érezte tolakodó tekintetükét, és hallotta nevetésüket, amint utána fordultak az utcán. De soha még csak megvetően sem nézett rájuk. Hogy utálta a sehonnai és kofferes jöttmenteket! De egyetlen szóval sem mondta ki a véleményét. Senki Atlantában nem vethette meg nála jobban a jenkiket. Ha egy kék egyenruhát meglátott, szinte rázta a tehetetlen düh. De még otthon, mikor egyedül volt a családjával, még ott sem említette őket soha.
„Én nem járatom a szám − gondolta. − Engem nem kapnak rajta semmin. Csak hadd keseregjenek mások a régi idők miatt, és sirassák a halottakat, akik nem jönnek vissza. Hadonásszanak a jenki uralom ellen és a szavazati joguk elvesztése miatt, aminek csak az az eredménye, hogy valamennyiüket lecsukják. Hadd beszéljenek a Ku-Klux-Klanról, vagy lépjenek be, s akasszák fel őket. (Ettől a titokzatos szótól is majdnem úgy rettegett Scarlett, mint a négerektől.) Hadd büszkélkedjenek más asszonyok azzal, hogy a férjük is oda tartozik. Hála istennek, Frank békés, csendes ember, sohasem avatkozik ilyesmibe. Hadd forrjanak és füstölögjenek a haragtól mások, tervezgessenek és háborogjanak olyan dolgok miatt, amelyeken nem tudnak segíteni. Ugyan mi jelentősége van a múltnak a veszedelmes jelennel és kétes jövővel szemben? Mi jelentősége van a szavazati jognak, mikor az igazi kérdés az a mindennapi kenyér, a fedél a fejük felett és az, hogy hogyan maradjanak börtönön kívül. Ó, csak júniusig ne történjen semmi baj!”
Csak júniusig dolgozhasson még! Scarlett tudta, hogy Ρ ebben az időben kénytelen lesz abbahagyni mindent, be kell zárkóznia Pittypat néni házába, és ott kell maradnia, míg a gyermek meg nem születik. Az emberek máris rossz szemmel néztek rá, amiért idegenek előtt mutatkozik ilyen állapotban. Soha úrhölgy nem tartotta ezt illőnek. Pittypat néni és Frank napról napra könyörögtek, hogy ne tegye ki magát és őket a megszólásnak. Végre megígérte, hogy júniustól kezdve otthon marad.
Csak júniusig még! Júniusra annyira ki kell fejlőd nie a fűrészmalom-üzletnek, hogy magától is menjen. Júniusra annyi pénzének kell lennie, hogy támaszkodhasson valamire, ha szerencsétlenség történik... Annyi még a tennivaló, és oly kevés az idő! Amint lázasan dolgozott és hajszolta a pénzt, az órákat és perceket számolta.
Folytonos nógatása annyi eredményt hozott, hogy a bolt rendesebb és tisztább lett, és jobb kezdett lenni a forgalom is. Néhány régi számla értéke is befolyt. De azért elsősorban a fűrészmalomban reménykedett. Még mindig nagyobb volt a kereslet építőanyagban, mint a kínálat. A deszka, gerenda, tégla, építőkő ára magasra emelkedett, és Scarlett kora hajnaltól lámpagyújtásig üzemben tartotta a vállalatát.
Mindennap kiment a fatelepre, szemügyre vett mindent, ellenőrzött mindent, vigyázott, hogy meg ne lophassák, de bizonyos volt benne, hogy megteszik. Legtöbb idejét mégis azzal töltötte, hogy ide-oda kocsizott a városban, építkezéstől építkezésig. Tárgyalt az ácsokkal, vállalkozókkal, építőmesterekkel, sőt idegenekhez is beállított, akikről hallotta, hogy építkezni fognak, s felajánlotta nekik áruját, rávette őket, ígérjék meg, hogy tőle és csakis tőle vásárolnak.
Hamarosan ismerni kezdte mindenki Atlanta utcáin, amint új, vígan zörgő bricskáján robog a méltóságteljes, kelletlen arcú, öreg néger mögött ülve, takarójával körülbugyolálva, kis kesztyűs kezét összekulcsolva az ölében. Pittypat néni csinos, divatos galléros köpenyeget varrt neki zöld szövetből, amely eltakarta az alakját. Ehhez zöld, divatosan lapos zöld kalapkát hordott, ] ami nagyon jól illett a szeméhez. Üzleti útra is mindig ilyen csinosan felöltözött. Arcán egy kevés pirosító, ruháján egy kevés illatszer; bájos jelenség volt mindaddig, míg le nem szállt a kocsijáról, s nem látszott az alakja. De erre ritkán volt szükség, mert ha mosolygott és intett, a férfiak sietve gyűltek oda a kocsijához, és gyakran zuhogó esőben is levett kalappal tárgyalták meg vele az üzletet.
Nem ő volt az egyedüli, aki jó üzletnek ismerte fel a deszkaeladást, de nem félt a versenytársaitól. Tudta, büszkén érezte, hogy akármelyikkel felér. Gerald leánya volt, és Gerald éles, ravasz eszét örökölte. Kereskedői képességét nagyszerűen kifejlesztette a szükség.
A többi vállalkozó eleinte csak nevetett rajta, jóakaratú lenézéssel. Asszony a szakmában! De most már nem nevettek. Káromkodtak magukban, amint meglátták a kocsiját. Asszony voltát gyakran előnyére kamatoztatta, mert olyan ártatlan és szelíd arccal nézett az üzletfeleire, hogy a szívük azonnal meglágyult. Minden nehézség nélkül tudta azt a hatást kelteni, hogy csak a szükség és erős akarata szorítják rá erre a nőietlen foglalkozásra. Szegény kis fiatal asszonyka, akinek sokat kellett szenvednie, és talán éhen is halna, ha nem venné meg az ember a deszkáját. Ha azonban ilyen eszközökkel nem ért célt, akkor egyszerre üzletszerű lett, és sokszor áron alul is eladta a fát, hogy kiüsse a többi vállalkozót a nyeregből, és új vevőt szerezzen magának. Még azt sem tartotta bűnnek, hogy másodrendű fát adjon elsőrendű deszka árán, ha úgy gondolta, hogy nem veszik észre, és lelkiismeret-furdalás nélkül csepülte le a többi deszkakereskedőt. Sóhajtozva tudta elmondani a reménybeli vevőnek, milyen megbízhatatlan a többi vállalkozó, akik korhadt, görcsös, értéktelen anyagot adnak el méregdrágán.
Mikor először mondta el ezt a hazugságot, zavarodottnak és vétkesnek érezte magát. Zavarodottnak, hogy ilyen könnyen tudta kimondani. És vétkesnek, mert az villant az eszébe: mit szólna ehhez a mama, szegény?
Nem kétséges, hogy Ellen mit mondana leányáról, aki hazudik, és nőietlen gyakorlatiasságában meg nem engedett eszközökhöz folyamodik. Nem hinne a szemének, és gyengéd, fájdalmas, minden szelídsége mellett is égető szavakat mondana a becsületről, tisztességről, igazságról, embertársai iránti kötelességekről. Scarlett szívébe belenyilallt a bűntudat, amint elképzelte az anyja arcát. De aztán elhalványult a kép, eltörölte a kemény, mérlegelés nélkül való mohó vágy a pénz után, ami a tarai nehéz napok alatt született meg benne, s amit az élet mostani bizonytalansága napról napra erősebbé tett. Így ment el e mellett a mérföldkő mellett is, mint már sok mellett elhaladt egy kis sóhajtással, hogy nem olyan, amilyennek az anyja szerette volna. Vállat vont, és az örök varázsigét mondta maga elé: „majd máskor gondolok erre, nem most, nem most...”
De nem gondolt rá máskor sem. Megszokta, hogy ilyen üzleti fogásokat használjon. Biztonságban tudta magát. Védte a déli lovagiasság. Akármilyen hazugságot mondott volna is egy hölgy valamelyik férfiról, az nem viszonozhatta és még kevésbé mondhatta meg valakinek, hogy a hölgy hazudott. A többi deszkakereskedő csak füstölöghetett a haragtól, és titkon, zárt családi körben emlegethette Mrs. Kennedy istenit, azzal a kívánsággal kiegészítve, hogy bárcsak öt percre lenne férfi, majd megkapná a magáét.
Egy szegény fehér deszkás, akinek a Decatur utcában volt fűrészmalma, megpróbált ugyanilyen fegyverrel harcolni Scarlett ellen, és nyíltan megmondta, hogy Scarlett hazug csaló. De ezzel többet ártott magának, mint segített. Mert mindenki felháborodott azon, hogy éppen egy szegény fehér beszél így egy régi, előkelő családból való asszonyról, egy nőről, még ha az a nő nem is viselkedik nőiesen. Scarlett méltósággal viselte el megjegyzéseit, és amint megtudta a dolgot, olyan igyekezettel adott el a szerencsétlen ember vevőinek elsőrendű deszkát olcsón, titkon persze nagy keserűséggel, hogy a végén tönkrement a versenytárs, és fatelepét Scarlett vette meg, Frank elszörnyedésére, s olyan olcsó áron, amennyiért akarta.
Most aztán, hogy Scarlett megvette a második fűrészmalmot, nyakán volt a nagy probléma, mert megbízható emberre lett volna szüksége, aki vezesse. Semmi kedve nem volt olyan emberekkel kínlódni, mint Johnson, a másik fűrészmalom vezetője. Tudta, hogy minden ébersége ellenére Johnson meglopja, de azt hitte, könnyen talál más megfelelőbb embert. Hiszen annyi tisztességes fiú van nehéz sorban, aki jó családból való, ismerős, megbízható. Kaphatott volna akárhány szegény embert. Még mindig sokszor kopogtak be az ajtón szegény katonák, akiknek Frank néhány centet adott, Pittypat néni pedig ennivalót csomagolt be.
De Scarlett arra gondolt, hogy aki egy év alatt nem tudott valami munkát szerezni magának, annál valami baj lehet. Csakugyan, mindenkinek olyan megvert kutya kinézése volt. Neki nem ilyen alázatos, koldustermészetű ember kellett. Erélyes, élelmes, leleményes embert szeretett volna, mint Tommy Wellburn vagy René Picard. Ezek nem úgy néznek a világba, mint a katonák a fegyverletétel után: mit bánom én, nem törődöm semmivel. Ők nagyon is törődtek vele, hogy boldoguljanak.
Nagy meglepetésére azonban hiába fordult néhány ismerőshöz, akikről tudta, hogy jólesne nekik a pénz. A Simmons fiúk téglaégetőt rendeztek be, Rells Whiting pedig valami szert gyártott anyja konyhájában, amitől kiegyenesedik a göndör haj, és garantálta, hogy hatszori használat után a legmakacsabb néger haj is odasimul a fejbőrhöz. Így hát mindenütt udvarias visszautasításra talált. Hiába emelte föl a felajánlott bért. Mrs. Merriwether egyik unokaöccse hetykén felelte, hogy bár nem nagyon rajong a fuvarozásért, legalább a saját szekerét hajtja és nem a Scarlettét.
Egy délután Scarlett René Picard süteményes szekere mellett állította meg a kocsiját. René Picard oldalán ott ült Tommy Wellburn is, akit a munkahelyéről vitt haza szívességből a barátja.
− Hallja-e, René, miért nem jön hozzám dolgozni? Már csak úribb dolog, ha valaki egy fűrészmalmot igazgat, mint ha péklegény? Azt hiszem, maga szégyelli is ezt a munkát.
− Én? De még mennyire szégyellem! − vigyorgott René. − De hát ki akar úri dolgot végezni? Nem voltam elég ideig úr? Míg csak a háború fel nem szabadított, akárcsak a négereket. Soha többé nem kell úriaskodnom és unatkoznom. Szabad vagyok, mint a madár Î Én szeretem a péklegény munkáját. Szeretem ezt a szekeret. Szeretem az öszvért. Szeretem a drága jenkiket, akik olyan szépen megveszik anyósom őnagysága pástétomait. Nem, Scarlett, én pástétomkirály akarok lenni. Ez a végzetem! Mint Napóleon, követni kívánom a csillagomat!
Vígan hadonászott közben ostorával.
− De magát nem arra nevelték, hogy péklegény legyen, mint ahogyan Tommyt sem arra nevelték, hogy kőművesekkel bajlódjon. Az a munka, amit én kínálok, sokkal...
− Persze, Scarlett, magát arra nevelték, hogy fűrészmalmot vezessen!? − mondta Tommy, és a szája széle megmozdult. − Szinte látom, amint kicsi korában a mamája ölében ül, és felmondja a leckét: soha ne adjunk el jó deszkát, ha a rosszért is elég pénzt kapunk.
René majd leesett a szekérről, akkorát nevetett, és hátba verte Tommyt. Kis majomszeme csak úgy csillogott.
− Ne legyen ilyen arcátlan − mondta Scarlett hidegen, mert nem látott semmi nevetségeset a dologban. − Természetes, hogy nem arra neveltek. Melyikünk él úgy, ahogyan nevelték?
− Egyikünk sem, Scarlett. Nem akartam bántani. Maga fűrészmalmot vezet, éspedig nagyon ügyesen, mi is mind mást dolgozunk, mint amire készültünk, de így van ez jól. Szánalmas ember és szánalmas nemzet az, amelyik csak leül, és siratja önmagát, mert az élet nem ütött be úgy, ahogyan várta. Hanem miért nem próbálkozik valami vállalkozó szellemű kofferessel, Scarlett? Tele van velük az erdő.
− Nem kell kofferes − emelte fel Scarlett a fejét. − Azok mindent ellopnak, ami nem olyan forró, hogy hozzá sem lehet nyúlni, vagy nincs leszögezve. Ha tisztességes emberek lennének, ott maradtak volna, ahol voltak, s nem jönnének ide a zavarosba halászni. Nekem tisztességes ember kell, jó családból való, akiben megbízhatom, emellett ügyes, értelmes, életrevaló, erélyes...
− Hm. Nem is kíván sokat. Hanem előre megmondom, nem is kapja meg sehol ezért a bérért. Az ilyen emberek, még ha el is nyomorodtak a háborúban, mind találtak már valami munkát maguknak. Lehet, hogy zabot hegyeznek, de mégis inkább ragaszkodnak ehhez, mint hogy egy asszony keze alatt dolgozzanak.
− Úgy látom, a férfiaknak nincs valami sok eszük − vetette oda Scarlett.
− De büszkeségük van elég − vágott vissza Tommy.
− Büszkeségük? A büszkeség nagyon jóízű lehet, különösen ha jól megkelt kenyér héjáival eszik, és ráakasztanak egy sózott halat is − mondta Scarlett csípősen.
A két férfi nevetett, kissé kelletlenül. Scarlett látta, hogy férfias összetartással összefognak ellene. Tommy-nak azonban igaza van, azt el kellett ismernie.
Gondolatban végigfutott azoknak à nevén, akikhez eddig fordult, vagy ezután akart fordulni. Mindannyian nagyon elfoglaltak voltak, keményen dolgoztak, sokkal keményebben, mint a háború előtt egyáltalán lehetőnek tartották volna. Senki sem azt csinálta, amire eredetileg készült, és amit szeretett volna, sem azt, amit legkönnyebb lett volna, s amire alkalmasak voltak, hanem mindenki valami mást csinált. Túlságosan nehéz idők voltak ezek ahhoz, hogy az emberek válogassanak. És ha sajnálták is elvesztett reménységeiket, vágytak is az elvesztett életmód után, erről soha senkinek sem beszéltek. Egy újabb háborút vívtak, sokkal keservesebbet, mint az igazi háború volt. De legalább ismét törődtek az élettel. Ugyanazzal az élni akarással és hévvel törődtek vele, mint amilyen lelkesek voltak, mielőtt a háború kettévágta volna életüket.
Kis csend lett. Aztán Tommy egyszerre lehorgasztotta a fejét.
− Elhiheti, Scarlett, nagyon nehéz most szívességet kérnem magától, mikor az előbb csakugyan arcátlan voltam, de azért megteszem. Talán mégis ajánlhatok valakit. A sógorom, Hugh Elsing, semmire sem jut az aprófával való házalással. A jenkiken kívül mindenki maga szedi össze az erdőben az alágyújtani való fát. És higgye el, segítene vele Elsingéken. Rosszul megy a soruk. Én... én megteszem, amit lehet, de ketten vagyünk Fannyval, és a saját anyámat meg két nővéremet is segítenem kell. Hugh kedves, tisztességes fiú, jó családból, amint maga kívánta, és megbízhat benne.
− Ez mind igaz, de nem életrevaló. Különben sikerült volna, amibe belefogott.
Tommy megvonta a vállát.
−− Nagyon nehéz tökéletes embert találni, Scarlett. De azért csak gondolja meg a dolgot. A becsületessége ér annyit, mintha több életrevalóság lenne benne.
Scarlett nem felelt. Nem akart goromba lenni. Ő az életrevalóságot értékelte mindenkiben leginkább.
Miután azonban mindhiába járt-kelt még egy darabig a városban, és visszautasított egy csapatnyi tolakodó, ajánlkozó idegent, mégis elhatározta, hogy megpróbálkozik Hugh Elsinggel. Csinos, jókedvű, mulatós katonatiszt volt a háború alatt, de két nehéz sebesülés meg négyévi tábori élet kiszívott belőle minden életerőt. A béke új feladatai előtt úgy állt meg, mint egy rémült gyermek. Valami olyan kifejezése volt a szemének, mint a kivert kutyának, amint házról házra járt az aprófával. Nem, egyáltalán nem olyan ember volt, amilyent Scarlett keresett.
„Hugh ostoba − gondolta Scarlett. − Semmit sem ért az üzlethez, és lefogadom, azt se tudja, hogy kétszer kettő négy. Nem is hiszem, hogy valaha is megtanulja. De hát legalább becsületes, és nem fog becsapni.”
Scarlett az utóbbi időben nem sokat törődött azzal, hogy ő maga becsületes legyen, de minél kevesebbre tartotta ezt a tulajdonságot saját magában, annál inkább kezdte becsülni másokban.
„Kár, hogy Johnnie Gallegher le van kötve Tommy Wellburn építkezéseinél − gondolta az asszony.
− Ő az az ember, akire nekem szükségem van. Kemény, mint az acél, és simulékony, mint egy kígyó. Sőt még becsületes is tud lenni, ha kifizetődik neki. Én megértem őt, s ő megért engem, és ketten együtt nagyon jó üzleteket tudnánk csinálni. Talán ha ez a szálloda felépül, megkaparinthatom, addig pedig meg kell elégednem, hogy az egyik malmot Hugh, a másikat Johnson vezesse. Ha a régiben meghagyom Johnsont és emide Hugh-t állítom be, akkor én bennmaradhatok a városban, és utánajárhatok, hogy eladjam azt, amit a fűrésztelepeken feldolgoznak. Mindaddig, amíg Johnnie-t nem sikerül elszipkáznom, vállalnom kell a kockázatot, hogy Johnson fosztogat egész idő alatt, amíg a városban leszek. Csak ne lenne olyan nagy gazember. Azt hiszem, hogy azon a telken, amely Charlestól maradt rám, fatelepet létesítek. Az egyik felén. Csak Frank ne veszekedne velem olyan nagyon azért, mert egy kocsmát építek a másik felén. De hát mindegy, hogyan fogadja, én mégis felépítem a kocsmát a fele telken, amint lesz elég pénzem hozzá. Csak ne lenne Frank olyan érzékeny.
Ó, istenem, csak ne most jönne a gyerek, éppen most! Nemsokára már olyan terebélyes leszek, hogy ki se mehetek az utcára. Jaj, csak ez a gyerek ne jönne! És, istenem, csak ezek az átkozott jenkik békében hagynának. Ha...”
Ha! Ha! Ha! Annyi „ha” volt mostanában az életében, soha semmiben sem lehetett bizonyos, soha semmiben sem érezte biztonságban magát, állandóan reszketett, hogy mindent elveszít, hogy megint fázni és éhezni fog. Persze Frank is most egy kicsit többet keresett, de mindig náthás volt, és nagyon gyakran napokig az ágyat kellett nyomnia otthon. Mi lesz, ha annyira megrokkan, hogy nem dolgozhat tovább? Nem, nem engedheti meg magának azt, hogy nagyon számítson Frankra. Senki másra nem támaszkodhat, csak saját magára. Pedig amit maga megkeresett, az olyan nyomorúságosan kevésnek látszott. Ó, mit is csinálna, ha a jenkik jönnének, és mindent elvennének tőle. Megint ha...! ha...!
Scarlett minden hónapban Tarára küldte a fele jövedelmét Willnek. A másik feléből fizetett valamit Rhett-nek törlesztésül, s a többit eltette. Soha nem számolta még fösvény olyan mohón az aranyait, és egyetlen zsugori sem félt még úgy, hogy elveszti a pénzét. Nem merte betenni a bankba a pénzt, nehogy elvesszen, vagy elértéktelenedjen, vagy esetleg a jenkik elkobozzák. Tárcában a fűzőjébe dugva hordta, ami pedig nem fért be, eltette a bibliája lapjai közé, a kályha egy kijáró cserepe alá, a szekrényébe. És amint a hetek múltak, egyre ingerlékenyebb és türelmetlenebb lett, mert minél többet takarított meg, annál többet kellett féltenie.
Frank, Pittypat meg a cselédek kimondhatatlan, őrjítő jósággal viselték ezeket a kitöréseket, és terhességi állapotának tulajdonítottak minden bajt, a valóságot sohasem sejtették. Frank tudta, hogy a terhes asszonyokkal gyengéden kell bánni, lenyelte hát az érzékenységét, és egy szóval sem emlegette már azt sem, hogy ne járjon ki a fűrészmalmokhoz, és ne mutassa magát a városban emberek előtt. Állandóan nyomta a lelkét Scarlett magaviselete, de azért csak tűrt és tűrt. Azzal vigasztalta magát, hogy majd elmúlik minden, ha a kisbaba megérkezik. Néha azonban kénytelen volt megállapítani magában, hogy Scarlett úgy viselkedik, mint valami megszállott.
Senki sem sejtette, mi szállta meg, mi űzi előre, mint valami őrültet. Hajszolta a vágy, hogy mindent elintézzen, rendbe hozzon, mielőtt bezárják mögötte az ajtót, és otthon kell maradnia. Azt akarta, hogy minél több pénze legyen arra az esetre, ha újra özönvíz jön rájuk, elegendő dollárból állíthasson gátat, ha a jenkik gyűlölete újra kiárad. A pénz volt a rögeszméje ezekben a napokban. Ha gondolt is a gyermekre, csak fojtott haragot érzett, amiért ilyen rosszul választotta ki az időt.
„Halál, adó, gyermekszülés! Soha egyik sem érkezik jókor.”

 

Atlanta éppen eléggé megbotránkozott, mikor Scarlett, egy nő, megvette és vezetni kezdte a fűrészmalmot, de most már csak legyintettek az emberek, ha róla volt szó, és az volt az általános vélemény, hogy minden kitelik tőle. Felháborító volt az az üzleti érzék, amit elárult, ő, akinek anyja az arisztokrata Robillard családból született. És kimondhatatlanul kínosnak érezték, hogy bár mindenki tud a terhességéről, még mindig kinn jár az utcán. Soha fehér nő, de még néger is ritkán járt ki a házból attól a pillanattól kezdve, amikor észrevették, hogy másállapotban van. Mrs. Merriwether egyszer azt mondta, hogyha ez így megy, a gyermek is az utcán fog megszületni.
De az, ami most járt szájról szájra, felháborítóbb volt mindennél. Scarlett nemcsak hogy üzletet köt a jenkikkel, de úgy látszik, barátkozik is velük!
Mrs. Merriwether és még néhányan szintén kénytelenek voltak üzleti vonatkozásba kerülni a jenkikkel, de mindenki tudta, hogy ez csak keserű kényszer, és ők maguk minden alkalommal kifejezték ebbeli álláspontjukat. Scarlett azonban nem érezte annak, vagy legalábbis nem mondta soha, ami éppen olyan rossz. Híre járt, hogy még teát is ivott egy-egy jenki katonatiszt feleségénél! Még csak az hiányzott, hogy viszonzásul meghívja őket. Ezt is bizonyosan csak Pittypat néni és Frank miatt nem meri megpróbálni!
Scarlett tudott erről a pletykáról is, de nem bánta. Nem volt ideje rá, hogy törődjön vele. Éppen olyan gyűlölettel nézte a jenkiket, mint azon a napon, mikor fel akarták égetni Tarát, de le tudta nyelni és el tudta titkolni az érzéseit. Tudta, ha pénzt akar, elsősorban a jenkiktől szerezheti. És rájött, hogy legjobban kedves szóval és barátságos mosolygással ér el eredményt náluk.
Majd egyszer, ha nagyon gazdag lesz, és biztonságban elrejtve tarthatja a pénzét, ahol a jenkik nem találják meg soha, akkor, akkor majd a szemükbe mondja, amit tart róluk. Megmondhatja, hogy gyűlölte, utálta, megvetette őket mindig. Milyen öröm lesz ez! De addig a józan ész parancsolja, hogy bánjon velük kesztyűs kézzel. Atlanta beszéljen, amit akar, pöffeszkedjék, ahogy akar.
Csodálkozva jött rá, hogy a jenki tiszteket milyen könnyű meghódítani. Magányos száműzetésben éltek az ellenséges ország közepén, és sokan közülük ráéheztek, hogy úrinővel beszélhessenek. A tisztességes asszonyok elhúzódtak tőlük, még a ruhájukat is összefogták, ha elmentek mellettük, és úgy néztek rájuk, mintha legszívesebben arcul köpnék őket. Csak utcanőknek és néger nőknek volt barátságos szavuk hozzájuk. De Scarlettről tudták, hogy úrhölgy, sőt előkelő család tagja, ha dolgozik is, és szívük feldobogott, ha látták ragyogó mosolyát és veszedelmes zöld szemét.
Gyakran megtörtént, hogy ha Scarlett a bricskájában ült, és a jenkikkel beszélgetett, megjátszotta kisded üzleti játékait, irtózata, amit irántuk érzett, annyira felülkerekedett benne, hogy alig tudta megállni, hogy ne vágjon káromkodásokat az arcukba. De visszatartotta magát, és rájött, hogy a jenkiket az ujja köré csavarni semmivel sem nehezebb, mint volt annak idején a déli férfiakat. Csak ez most nem szórakozásból, hanem fontos üzleti érdekből történt. Azt a szerepet játszotta, hogy kifinomult, édes déli hölgy, aki bajba jutott. Méltóságteljes tartózkodással megfelelően távol tudta magától tartani áldozatait, és mégis volt valami báj a modorában, amitől átmelegedett a jenki tisztek szíve, ha Mrs. Kennedyre gondoltak.
Sok katonatiszt idehozatta a családját, mert nem tudhatta, meddig kell Atlantában maradnia. És mert a szállók és bérlakások zsúfolva voltak, szívesen építettek egy-egy kis családi házat, melyhez a faanyagot természetesen a kedves Mrs. Kennedy adta, aki barátságosabb volt hozzájuk, mint bárki más az egész városban. A kofferesek és egyéb újgazdagok is kellemesebbnek találták a vele való tárgyalást. A hajdani konföderációs katonák udvariasak voltak ugyan, de az udvariasság néha sértőbb volt a nyílt gorombaságnál.
Így azután, mivel csinos és elbűvölő volt, s ha kellett, meglehetősen tehetetlennek és elveszettnek is tudott mutatkozni, szívesen pártfogolták. Nemcsak az ő vállalkozását lendítette fel a sok új ismeretség, Frank boltjába is egyre többen tértek be. Úgy érezték, segíteni kell ezt a bátor kis asszonyt, akinek olyan ügyetlen férje van, hogy nem tudta egyedül eltartani. És Scarlett érezte, hogy mindebből nemcsak pénzt takarít meg, hanem a jenkik jóakaratát is biztosítja, ha valami baj találna bekövetkezni.
A férfiakkal tehát egészen jól ment minden. De jöttek az asszonyok is. Scarlett szívesen elkerülte volna őket, csakhogy a jenki nők szinte égtek a vágytól, hogy összeismerkedjenek vele. Kíváncsiak voltak, milyenek a déli nők, és Scarletten kívül nemigen volt alkalmuk más úriasszonnyal beszélni. Más atlantai asszony hallani sem akart róluk, még a templomban sem viszonozta a bólintásukat, és így, ha Scarlett megérkezett, mintha megrendelésre jött volna. Ha Scarlett, kocsija megállt valahol, s egy-egy katonatiszt odament, hogy üzletről tárgyaljon vele, kiszaladt az asszony is a házból, és vagy részt vett a beszélgetésben, vagy erőltette, jöjjön be egy csésze teára. Scarlett ritkán utasította vissza a meghívást, akármilyen nagyot nyelt is hozzá, mert remélte, hogy valami tapintatos módon eszébe juttathatja az asszonyoknak, hogy Frank boltjában vásároljanak. Bizonyos azonban, hogy nagyon próbára tette türelmét a sok ostoba és elfogult kérdés, amivel megostromolták, és az a fölényeskedő magatartás, amit Dél minden dolgával szemben tanúsítottak.
A jenki asszonyok Tamás bátya kunyhóját olyan hitelesnek és szó szerintinek vették, mint a bibliát, és a vérebekről akartak hallani, mert szerintük minden déli tartott ilyeneket, hogy velük tépesse szét a megszökött rabszolgákat. És soha nem hittek neki, ha azt mondta Scarlett, hogy életében csak egyetlenegy vérebet látott, az is egy kis játékos kölyökkutya volt, és nem valami óriás vadállat. Ezek a jenki asszonyok kérdezősködtek arról a borzalmas égetővasról, amellyel az ültetvényesek megbélyegezték rabszolgáik arcát, és a bikacsökről, amellyel halálra verték őket. És azt is megállapították, hogy Scarlett nagyon ostoba és tájékozatlan, sőt neveletlen is, mert nem beszél nekik a rabszolgák vadházasságairól. Scarlett azonban többször rámutatott arra, hogy a mulatt csecsemők száma főként azóta szaporodott el Atlantában, amióta jenki katonák szállták meg a várost.
Bármely más atlantai asszony vad tombolásban tört volna ki, ha ilyen konok ostobaságot kellett volna hallgatnia, de Scarlett tudott uralkodni magán. Ezt az is elősegítette, hogy sokkal inkább kiváltották irántuk való megvetését, mint haragját. Végeredményben is jenkik voltak, és ki várhat valami jobbat a jenkiktől. Így a meggondolatlan sértések, amelyek államáról, népéről, ennek erkölcseiről hangzottak el, leperegtek róla, és sohasem hatoltak olyan mélyre, hogy mást, mint jól álcázott megvetést váltottak volna ki mindaddig, amíg egy olyan eset nem történt, hogy őt is elöntötte a harag, és megmutatta neki, ha ugyan egyáltalán kellett még erre bizonyíték, hogy milyen nagy a szakadék Észak és Dél között, és mennyire nem lehetett áthidalni.
Egy délután Scarlett hazafelé kocsizott, Peter bácsival a bakon, mikor egy házhoz ért, ahol három katonatiszt vevője lakott a családjával. A három asszony kint állt a kapu előtt, s intettek neki, hogy álljon meg. Aztán odaszaladtak hozzá, és beszélni kezdtek kellemetlen orrhangjukon, ami mindig idegessé tette Scarlettet.
− Jaj de jó, hogy látom, édes, kedves Mrs. Kennedy! − örvendezett egy hosszú, sovány nő. − Szeretnék valamit kérdezni, ebben az elátkozott városban azt sem tudom, kihez forduljak.
Scarlett nyelt egyet, és mosolygott, ahogy tellett tőle.
− Miben segíthetnék?
− A dajkánk, Bridget, hazautazott. Azt mondja, egy napig sem marad tovább itt a négerek országában. És már azt sem tudom, hol áll a fejem, annyira idegesítenek a gyermekek! Kérem, mondja meg, hogy tehetnék szert egy tisztességes, megbízható lányra?
− Ez nem nehéz − mondta nevetve Scarlett. − Ha talál egy néger lányt, aki most jött csak be faluról, és még nem zavarta meg a fejét a Felszabadítottak Irodája, fogadja fel. A világ legmegbízhatóbb cselédje lesz. Álljon itt a kapuban vagy egy félórát, szólítson meg minden néger lányt és asszonyt, aki erre jár és biztos...
A három asszony egyszerre kiáltott fel elszörnyedésében.
− Gondolja, hogy egy ilyen fekete majomra bízom rá a gyermekeimet? Nekem tisztességes európai lány kell! Ha lehet, ír!
− Attól félek, ír · cselédet nem kap Atlantában − mondta hűvösen Scarlett. − Őszintén szólva én soha életemben nem is láttam fehér szolgálólányt, és nem szívesen venném a házamba. Meg azután − tette hozzá egy kis gúnnyal − a négerek nem kannibálok, amint önök is tudják, és nagyon megbízható emberek.
− Nekem ugyan ne jöjjön a házamhoz! Irtózom tőlük! És hozzá ne nyúljon egy ilyen fekete állat a gyermekeimhez, mert...
− Egy pillanatig sem bíznék bennük, ha nincsenek a szemem előtt, nemhogy a gyerekeimet bízzam rájuk...
Scarlett Mammy jóságos, lágy fekete kezére gondolt, ami Ellen dajkálásában, az ő dajkálásában és Wade dajkálásában öregedett meg. Mit tudnak ezek az idegenek a feketékről? Mit tudják, milyen édesen tudnak gyermeket altatni, dédelgetni, betegeket ápolni? Kurtán felnevetett.
− Különös, hogy így gondolkoznak, mikor önök szabadították fel a négereket.
− Én ugyan nem, drágám! − nevetett a jenki asszony. − Soha életemben nem is láttam négert, míg a múlt hónapban ide nem jöttem, és nem sírnék, ha nem is látnék soha többé. Libabőrös leszek, ha közelembe jönnek. Nem bízom meg bennük egy csöppet sem.
Scarlett csak most vette észre, hogy az öreg Peter nagyon egyenesen ül a helyén, és keményen, nehezen lélegzik. A lovak fülét nézi meredten. Az egyik asszony szeme követte Scarlett tekintetét, és meglátva Petert, hirtelen nevetni kezdett, és odamutatott rá.
− Nézzétek csak ezt a vén niggert, még a végén megharagszik, hogy ilyeneket mondunk! Hogy felfújja magát! Fogadni mernék, hogy valami régi, elkényeztetett rabszolga lehet... Hiába, önök déliek nem tudtak soha a négerekkel bánni. Egészen elrontják őket.
Peter ajkába harapott, és ráncos homlokán mélyebbek lettek a barázdák, de a szeme nem rebbent. Soha életében fehér ember nem beszélt még így hozzá. Más négerek mondták niggernek, de fehérek nem. Sértésekkel halmozzák el ezek a jenkik őt, aki egész életében hűségesen szolgálta a családot, aki ott verekedett a mexikói háborúban az ura oldalán, aki kihozta őt a golyózáporból. Akire rábízta az ura a gyermekeit és Pittypat kisasszonyt, aki felnevelte Mellyt és Chariest, gondozta a kisasszonyát, elvitte Maconba az ostrom alatt, és visszahozta. Még hogy nincsenek megbízható négerek...
Scarlett látta, hogy az öreg néger álla megremeg. Egyszerre elöntötte a keserű düh. Eltűrt mindent mostanáig. Lenyelt mindent, tűrte, hogy becsméreljék a Konföderáció hadseregét, pocskondiázzák Jeff Davist, a déliek elnökét, és azzal vádolják a délieket, hogy halálra kínozták a rabszolgáikat. Ha hasznát látná, eltűrné azt is, hogy őt személyében sértegessék, becsületébe gázoljanak. De hogy ezt a hűséges öregembert bántsák... egy pillanatig a nagy pisztolyra nézett Peter bácsi övében. Megérdemelnék ezek a buta, gőgös asszonyok, hogy lelője őket. De összeharapta az ajkát, mert még nincs itt az ideje, hogy megmondja a jenkiknek, mi a véleménye róluk. Majd egyszer, talán... Most csak annyit mondott megcsukló hangon:
− Peter bácsi a családunkhoz tartozik. Jó estét! Hajts, Peter.
Peter olyan hirtelen ütött a lóra, hogy az ijedt állat felágaskodott, s a bricska nekilódult. Scarlett hallotta még az egyik jenki asszony éles hangját:
− A családhoz tartozik? Csak nem lehet rokon? Hiszen olyan fekete. Különben nézd az asszony haját, az is milyen fekete.
„Az ördög vinné el őket! − gondolta Scarlett. − Tőlem letörölhetnék őket a föld színéről. Ó, csak lenne már elég pénzem!”
Rátekintett Peterre, s látta, hogy könny gördül le az orrán. Egyszerre meleg gyöngédség, szeretet és sajnálkozás fogta el. Mintha valaki egy gyermeket bántott volna meg.
Ezek az asszonyok megsértették Peter bácsit, Petert, aki végigcsinálta a mexikói háborút az öreg Hamilton ezredes mellett, Petert, aki karjaiba fogta haldokló gazdáját, aki felnevelte Mellyt és Chariest, gondoskodott az ostobácska, bolondos Pittypatról, elvitte, mikor menekülnie kellett, és szerzett lovat, hogy visszahozza őt Maconból a fegyverletétel után, a háborútól megviselt országon keresztül. És ezek az asszonyok azt mondják, hogy nem tudnának megbízni egy négerben!
− Peter − mondta halkan, és megszorította az öregember vékony karját. − Szégyellem, hogy sírsz. Mit törődsz vele, mit mondtak ezek az átkozott jenkik?
− Úgy beszéltek előttem − panaszkodott Peter −, mintha öszvér lennék, és nem érteném, mit mondanak, mintha valami afrikai vad lennék, aki fel sem foghatja szavaik értelmét.
Nagyot szipogott keserűségében.
− Niggernek mondtak, én sohasem hallottam még ezt fehér embertől, és azt mondták, hogy el vagyok kényeztetve! Meg hogy a niggerben nem lehet megbízni! Bennem nem lehet megbízni? Mikor az ezredes úr haldoklott, ő maga mondta nekem: Peter, te fogsz a gyermekeimmel törődni. És te vigyázol Pittypat kisasszonyra, mert a húgomnak annyi esze sincs, mint egy szöcskének. És én vigyáztam rá annyi sok éven keresztül...
− Senki Gábriel arkangyalon kívül nem tehetett volna többet − vigasztalta Scarlett az öreget. − Nem is élhetnénk nélküled, Peter.
− Igen, asszonyság, köszönöm szépen, hiszem és tudom, hogy az asszonyság tudja, de ők nem akarják tudni. Hogyan jönnek azok hozzá, hogy a mi dolgainkba avatkozzanak? Azok nem értenek meg minket, konföderalistákat.
Scarlett nem szólt. Még mindig égett benne az indulat. Némán kocsiztak hazafelé. Peter lassan abbahagyta a szipogást, de az alsó ajka egyre jobban előrebiggyedt.
Scarlett elgondolta: micsoda átkozott furcsa emberek ezek a jenkik! Ezek az asszonyok azt hitték, hogy mivel Peter bácsi fekete, nincs füle, hogy halljon, és nem érez éppen olyan érzékenyen, mint ők, tehát nem sérthetik meg. Nem tudták, hogy a négerekkel nagyon gyengéden kell bánni, mintha csak gyerekek lennének, irányítani, dicsérni, bátorítani vagy dorgálni kell őket. Nem értették meg a négereket, sem azt, hogy milyen volt a viszony a négerek és korábbi uraik között. És mégis ők voltak azok, akik harcoltak, háborút viseltek, hogy felszabadítsák őket. Mikor pedig felszabadították őket, tudni sem akartak róluk többet, kivéve, hogy felhasználták a négereket arra, hogy terrorizálják a délieket. Nem szeretik őket, nem bíznak bennük, meg sem értik őket, mégis egyre azt ordítozzák, hogy a déliek nem tudnak bánni a négerekkel.
Nem bíznak egy négerben! Scarlett sokkal inkább bízott bennük, mint a legtöbb fehér emberben, s biztosan sokkal inkább, mint bármelyik jenkiben. Voltak a hűségnek, a fáradhatatlanságnak és szeretetnek olyan kiváló értékei a négerekben, hogy ezt sem pénzért nem lehetett megvásárolni, sem semmivel ki nem lehetett irtani belőlük. Visszaemlékezett arra a néhány hűségesre, akik a jenki beözönlés idején is ott maradtak Tarán, habár elszökhettek volna, vagy csatlakozhattak volna a könnyű életet keresők tízezreihez. De maradtak. Scarlett Dilceyre gondolt, amint fáradhatatlanul ott dolgozott mellette a gyapotföldeken, Porkra, aki az életét kockáztatta, hogy baromfit lopjon, mert nem volt mit ennie a családnak, Mammyra, aki vele jött Atlantába, hogy óvja és megóvja őt könnyelmű lépésektől. Ismerősei szolgáira gondolt, akik hűségesen ott álltak fehér tulajdonosaik oldalán. Védték uraik asszonyát, míg a férfiak a harctéren jártak, végigvándoroltak velük a háború viszontagságai közepette, ápolták a sebesülteket, eltemették a halottakat, vigasztalták a gyámoltalanokat, dolgoztak, koldultak, loptak, hogy étel kerüljön az asztalra. És még most is, amikor a Felszabadítottak Irodája csodákat ígér nekik, továbbra is ott maradnak fehér uraik mellett, és sokkal keményebben dolgoznak, mint dolgoztak valaha is a rabszolga időkben. De a jenkik nem érthetik meg, és nem is fogják sohasem megérteni.
− Peter − próbálta megnyugtatni őt Scarlett −, azért mégis a jenkik szabadítottak fel benneteket...
− Engem ugyan nem! − mondta Peter. − Én nem akarom, hogy engem ilyen rongy népség szabadítson fel. Én még mindig Pittypat kisasszonyé vagyok, és ha meg fogok halni, a Hamilton család temetőjébe temettetnek el, mint ahogyan illik. És a kisasszonyom el fog ájulni, ha megtudja, hogy az asszonyság engedte, hogy engem a jenkik bántsanak.
− Én engedtem? Eszem ágában sem volt! − kiáltotta Scarlett.
− De igen, Scarlett asszonyság. Mert ha az asszonyság nem állna velük szóba, nem tudtak volna engem bántani. Nem beszélhettek volna rólam úgy, mintha valami öszvér lennék. És az asszonyság nem is mondott ellent.
− Dehogynem! Nem hallottad, mikor azt mondtam, hogy a családhoz tartozol?
− Az semmi. Az csak a puszta igazság. Én csak azt mondom, asszonyság, ne szűrje össze a levet ezekkel a jenkikkel. Más úrhölgy nem tesz ilyesmit, Pittypat kisasszony még a csöpp kis cipőjét sem törli hozzájuk. Nem fog tetszeni neki, amit én ma elmondok, tudom, hogy nem fog neki tetszeni.
Peter szavai jobban fájtak Scarlettnek, mint Pittypat néni és Frank minden intése és könyörgése. Annyira bosszantotta a dolog, hogy szerette volna a fogatlan öreg négert alaposan megrázni. Igazat mondott, de megalázó volt számára, hogy ezt éppen egy négertől hallja, méghozzá egy házi négertől.
− El vagyok kényeztetve! − kesergett Peter. − Én azt hiszem, hogy ezután a kisasszonyom nem is fogja engedni, hogy én hajtsam az asszonyság kocsiját.
− Ne beszélj ostobaságokat! − förmedt rá Scarlett.
−· Nekem nagyon fáj a hátam − mondta Peter sötéten. − Már többször akartam mondani, és éppen most is úgy fáj a hátam, hogy alig tudok ülni. Az én kisasszonyom nem kerget dolgozni, mikor a hátam olyan nagyon fáj... És jobban tenné az asszonyság, ha nem állna szóba a jenkikkel, a városban amúgy sem sok jót mondanak magáról.
Ez éppen olyan helytálló összegezése volt a helyzetnek, hogy semmit sem lehetett ellene vetni, és Scarlett megszégyenülten hallgatott el. Igen, a győzők felkarolták őt és családját, de ismerőseik nem. Tudta, hogy mi mindent beszélnek a városban róla, és most még Peter is annyira ellene fordult, hogy nem akar többé nyilvánosan mutatkozni sem vele. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Mindeddig nem törődött a közvéleménnyel, közömbös volt iránta, félvállról vette. De Peter szavai égették a lelkét, védelmi állásba kényszerítették, és egyszerre úgy érezte, éppúgy nem szereti környezetét, ismerőseit, mint amennyire utálja a jenkiket is.
„Mi közük hozzá, hogy mit teszek? − gondolta Scarlett. − Azt hiszik, örülök, hogy érintkezhetem a jenkikkel, és úgy dolgozhatom, mint egy napszámos? Ezzel még csak még nehezebbé teszik a dolgomat. De nem bánom, akármit gondolnak. Nem akarok ezzel törődni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy még ezzel is törődjem. De majd eljön a nap...”
Egyszer, ha megint biztonságban lehet majd élni, leül a pamlagon, összeteszi a kezét, és igazi nagyúri hölgy lesz, mint az édesanyja volt. Gyámoltalan, védelemre szoruló, fehér kezű, gyenge, mint ahogyan illik, s akkor mindenki szereti majd. Ó, milyen jó is lesz, ha egyszer mégis lesz sok pénze! Akkor majd megengedheti magának, hogy olyan kedves, szívélyes legyen, mint Ellen volt. Jóságos lesz, gyöngéd, türelmes, nem fogja gyötörni semmi félelem, semmi nyugtalanság. Lesz ideje rá, hogy játsszon a gyermekeivel, és kikérdezze a leckéjüket. Délutánonként hölgyek jönnek majd látogatóba hozzá suhogó selyemruhában, teát, finom süteményt hordanak fel a cselédek, és tétlenül, gondtalanul beszélgetnek órák hosszat a pálmalevél-legyezők lengetése mellett. És akkor olyan jó lesz azokhoz, akik szerencsétlenek, kosarakba ennivalót fog csomagolni a számukra, levest meg gyümölcsöt küld a betegeknek, és a kocsijára is felvesz néha egy-egy fáradt embert. Igazi nagyúri hölgy lesz, olyan, ahogyan azt a déliek értelmezik. És mindenki úgy emlegeti majd, mint ahogyan Ellent emlegették.
Eszébe sem jutott, hogy ő nem akar igazában jó és önfeláldozó, adakozó és türelmes lenni, csak a látszatot kívánja. De ahhoz nem volt elég érzékeny az agya, hogy az ilyen árnyalatnyi különbségeket észrevegye. Neki elég volt a gondolat, hogy majd egyszer, ha gazdag lesz, újra szeretni fogják, és jót mondanak róla.
Majd egyszer... de most még nincs itt az ideje, hogy előkelő úrhölgy lehessen.
Peter jól megjósolta, mi fog történni. Pittypat néni ájuldozott, Peter hátfájása pedig annyira erősödött az éjjel, hogy másnap és soha többé nem tudott a bricskára ülni. Ezután Scarlett egyedül hajtott, és tenyere, amely már gyógyulni kezdett, hamarosan újra feltört.

 

Így múlt a tavasz. A hideg április esői után május frisszöld reggelei, édes napsütéses délutánjai következtek. Egyre több lett a munka és a gond, egyre nehezebben tudott mozogni előrehaladott állapota miatt. A régi ismerősök egyre hidegebben köszöntötték, és otthon mindenki egyre óvatosabban szólt hozzá, és még kevésbé értették meg. Ezekben a nehéz, vergődő, lázas napokban egyetlen ember volt, aki nem járt körülötte teljesen vakon: Rhett Butler. Különös, hogy éppen ő volt az, aki megnyugtatóan hatott Scarlettre, hiszen ő maga olyan nyughatatlan volt, mint a higany, és olyan megveszekedett, mint egy pokolból most kiugrott ördög. De bizonyos, hogy olyan megértéssel és barátsággal beszélt mostanában, amire Scarlett soha nem tartotta volna képesnek.
Gyakran megtörtént, hogy titokzatos utakon járt New Orleansban. Sohasem beszélt arról, mit keres ott, de Scarlett valami furcsa féltékenységgel érezte, hogy asszony vagy asszonyok lehetnek a dologban. Mióta azonban Peter bácsi nem ült többé a bricska bakjára, Rhett Butler egyre ritkábban utazott el Atlantából.
Ha a városban volt, legtöbb idejét azzal töltötte, hogy valamelyik bárban kártyázott, vagy a gazdag jenkikkel és kofferesekkel bonyolított le nagy pénzügyi ügyleteket Belle Watling bárjában, és a városbeliek még jobban gyűlölték, mint azelőtt. Mostanában nem járt már a házhoz, talán mert nem akarta, hogy Pittypat néni elájuljon, amiért férfilátogató jön hozzájuk, mikor Scarlett gyermeket vár. De véletlenül majdnem mindennap találkozott vele Scarlett. Ha ott kocsizott, egyedül a Barackfa utca elhagyott részében vagy az erdő másik oldalán, a Decatur utca felé, hol innen, hol onnan bukkant elő nagy fekete lován. Egy ideig a kocsi mellett lovagolva beszélgetett ilyenkor, vagy odakötötte a lovát a kocsi mögé, és beült Scarletthez. Scarlett sokkal könnyebben kifáradt már ebben az időben, mint azelőtt, és hálásan adta oda a gyeplőt, bár soha be nem vallotta volna. Mielőtt a város első falai feltűntek volna, Rhett elbúcsúzott, de azért mindenki tudott ezekről a találkozásokról, és Scarlett bűnlajstromára egy vonással többet jegyeztek fel.
Maga Scarlett is eltöprengett néha, vajon lehet-e, hogy csak véletlenül találkoznak mindig? Amint a hetek múltak, és a városban mind több néger erőszakoskodásról esett szó, úgyszólván mindennap ott várta őt Rhett az erdőben. De miért akar vele éppen most együtt lenni, mikor olyan csúnya? Most csak nem tetszhet neki, és kérdés, tetszett-e valaha is igazán. Scarlett kételkedett már benne. Hónapok teltek el azóta, hogy a börtönben olyan dolgokat mondott...Most sohasem említette Ashleyt, és nem tett semmi tolakodó megjegyzést arról, hogy szereti vagy kívánja őt. Scarlett úgy gondolta, jobb, ha nem firtatja a találkozások okát. Végtére is azzal magyarázta önmaga előtt, hogy mert a városban mindenki gyűlöli, örül, ha akad valaki, akivel szóba állhat.
Nem is töprengett sokat rajta, miért keresi Rhett a találkozást. Örült neki. Rhettnek elpanaszkodhatott mindent. Egy-egy vevője elvesztését, a munkavezető tolvajlásait, Hugh tehetetlenségét. Ha pedig valami sikerült, Rhett őszintén vele örült a diadalnak, holott Frank csak mosolygott, és Pittypat néni majdnem botránkozva sápítozott:
− No de ilyet!
Scarlett azt is gyanította, hogy üzletet szerez neki, ami nem eshetett nehezére, mert minden gazdag embert ismert a városban. De persze körömszakadtáig tagadta azt is. Most sem bízott benne, és mindig résen állt, de felderült a kedve, ha egyszerre előbukkant valamelyik erdei úton. És ha felkapaszkodott a bricskára, kivette kezéből a gyeplőt, és valami hetyke, arcátlan megjegyzést vetett oda neki, egyszerre fiatalnak és csinosnak érezte magát megint, és elfelejtette a gondjait és nehézkességét. Előtte nem kellett titkolni semmit, szépíteni sem kellett semmit, tekintettel sem kellett lenni az érzékenységére, mint Franknak.. vagy akár Ashleynek is − vallotta be önmagának Scarlett néha. Kellemes volt érezni a barátságát most, hogy valami okból tisztességesen igyekezett viselkedni. És olyan kevés barátja volt ezekben a napokban...
− Rhett − kérdezte hevesen, nem sokkal azután, hogy Peter elmaradt a bricska bakjáról −, miért bánnak velem így az emberek? Miért mondanak annyi rosszat rólam? Igazán nem tudom, én vagyok-e a szemükben nagyobb szörnyeteg vagy a kofferesek? Én mindig csak a magam dolgával törődtem, és nem tettem nekik semmi rosszat, és...
− Ha nem tett semmi rosszat, az csak azért történt, mert nem volt alkalma rá. Lehet, hogy ezt ők nagyon jól tudják.
− Ugyan, beszéljen már egyszer komolyan. Úgy bántanak. Mi az én vétkem? Hogy egy kis pénzt akarok szerezni?
− Hogy mi a vétke? Másképpen cselekedett, mint más asszonyok, és ami még nagyobb bűn, sikerült is, amibe belekezdett. Mint ahogyan már mondtam egyszer, az, ha valaki különbözik a többitől, megbocsáthatatlan vétek. Aki kirí a többi közül, azt kiátkozzák. Nem érti, Scarlett? Az, hogy ügyesen végzi a munkáját, és pénzt szerez a fűrészmalmaival, sért minden férfit, aki nem boldogul. Ne felejtse el, hogy a tisztességes asszony helye otthon van, a családi körben, s nem tud semmit a külső világ durvaságairól.
− De hiszen ha otthon maradtam volna, már nem lenne otthonom.
− Viszont akkor büszkén, előkelő és illő módon halt volna éhen.
− Ó, macskafülit! Itt van Mrs. Merriwether. Neki szabad pástétomot sütni és eladni a jenkiknek? Nem rosszabb az, mint hogy én fűrészmalmot vezetek? Mrs. Elsing varr, és lakókat tart, Fanny borzalmas porcelán figurákat fest, és senki sem bántja őket, inkább még segíti...
− De édes lelkem, nem látja a lényegét az egésznek? Ők nem boldogulnak úgy, mint maga, ők éppen csak megélnek valahogy. Így tehát nem is bánthatják meg a lovagias férfiszíveket. Inkább sajnálják őket. Szegénykék, szegény kis bohók, hogyan igyekeznek!... Ezt mondják. És még egy. A fent említett hölgyek nem élvezik a munkát, nem hivatásból dolgoznak, hanem mert muszáj. Mindig azzal a feltétellel végzik, hogy ha akad férfi, aki eltartja őket, boldogan abbahagyják. De maga szereti a munkáját. Maga nem adná át senkinek. Természetes, hogy a kutya sem sajnálja. Ezt pedig nem fogják magának soha megbocsátani. Olyan jó érzés, ha valakit sajnálni lehet.
− Szeretném, ha egyszer már komolyan beszélne.
− Hallotta már azt a török közmondást, hogy: a kutya ugat, a karaván halad? Hagyja őket ugatni, Scarlett. Attól félek, a maga karavánját úgysem állítja meg senki és semmi.
− De miért bántja őket az, ha egy kis pénzt szerzek?
− Mindent nem lehet kívánni, Scarlett. Vagy pénzt szerez és mindenki görbén néz magára, vagy szegény és előkelő, mint a régi ismerősei. Választott, most már nem lehet segíteni a dolgon.
− Nem akarok szegény lenni −− mondta gyorsan. Aztán tétovázva nézett fel. − De ugye, jól választottam?
− Ha a pénz az, amit leginkább akar...
− Igen. Azt akarok.
− Akkor nem is választhatott volna másképp. Viszont mindenért meg kell fizetni. Ezért is. Magányossággal.
Ez lecsendesítette Scarlettet egy pillanatra. Való igaz. Magányos lélek lett. Asszonybarátnője egyetlenegy sem volt. Azelőtt, ha nagyon egyedül érezte magát, hazamehetett Ellenhez. Ellen halála után pedig ott volt Melanie, bár maga sem értette, mi kötötte őket össze a tarai közös munkán kívül. Most... senki, hiszen Pittypat néninek fogalma sem volt az életről, az egészből csak a maga kis pletykakörét ismerte.
− Azt hiszem... azt hiszem, tulajdonképpen mindig magamban voltam, ami a barátnőket illeti. Nemcsak a mostani munkámért nem szeretnek engem az atlantai asszonyok. Sohasem szerettek. Anyámon kívül nem is szeretett semmiféle asszonynép. Még a húgaim sem. Nem tudom, miért, de már a háború előtt is, mielőtt Charles felesége lettem volna, akármit tettem, nem tetszett nekik... semmi sem tetszett...
− Elfeledkezik Mrs. Wilkesről − mondta Rhett, és szeme gunyorosan csillogott −, mindig helyeselt mindent, amit maga tett, a végtelenségig. Merem állítani, hogy mindent helyeselt, amit maga cselekedett, kivéve ha gyilkolt volna.
Scarlett elborultan gondolta:
„Még azt is helyeselte, amikor gyilkoltam” − és elégedetten mosolygott.
− Ó, Melly! − mondta, és ajkbiggyesztve hozzáfűzte − bizonyára nem válik dicséretemre, hogy Melly az egyetlen asszony, aki helyesli cselekedeteimet, mert egyáltalán nincs érzéke a dolgok iránt. Ha lenne némi érzéke...
Zavarodottan elhallgatott.
− Ha lenne némi érzéke, alighanem észrevenne egypár olyan dolgot is, amit mégsem helyeselne − fejezte be a mondatot Scarlett helyett Rhett. − Persze maga erről többet tud, mint én.
− Hogy az ördög vinné el a maga jó emlékezőtehetségét és rossz modorát!
− Szótlanul elsiklom e felett a jogtalan gorombasága felett, és visszatérek az előbbi tárgyhoz. Gondolja csak végig. Aki más, mint a többi, elkülönül nemcsak a saját kortársaitól, de szüleinek és gyermekeinek nemzedékétől is. Erre el lehet készülve. Soha nem fogják megérteni, és talán szégyellni is fogják a tetteit. De a nagyszülei valószínűleg büszkék lennének magára, és azt mondanák: ez a kislány ránk ütött! Az unokái pedig irigyen sóhajtanak majd fel, hogy: micsoda asszony volt a nagymama! És megpróbálják követni a példáját.
Scarlett nevetett.
− Milyen igaza van! Robillard nagymamáról sokat hallottam. Mammy vele fenyegetett, ha rossz voltam kiskoromban. Azt mondják, olyan hideg volt, mint a jégcsap, és nagyon szigorúan vette az illemszabályokat, de háromszor ment férjhez, és egész csomó párbajt vívtak miatta, pirosította az arcát, és nagyon kivágott ruhákat viselt.
− Maga pedig rajongott érte, bár igyekezett olyanná lenni, mint az édesanyja volt. Látja, nekem pedig kalóz volt az egyik nagyapám.
− De csak nem egy vízbe ugrató kalóz? − döbbent meg Scarlett. Arra gondolt, hogy a kalózok az elfogott hajók vagyonosabb utasaiból úgy zsaroltak ki hitelleveleket, hogy végighajtották őket a fedélzeten, és ha nem adták be a derekukat, a vízbe kellett ugraniuk, ahol aztán elvesztek.
− Bizony, azt hiszem, nyugodtan végigfuttatta őket a fedélzeten, ha pénzt remélt ebből. Mindenesetre sok pénzt szerzett, és nagy vagyont hagyott az apámra. De a család mindig úgy emlegette óvatosan, hogy tengerészkapitány volt. Egy kocsmai verekedésben ölték megy még mielőtt én megszülettem volna. Mondanom sem kell, hogy halála nagy megkönnyebbülést szerzett gyermekeinek, mert az öregúr legtöbbnyire részeg volt, és ilyenkor olyan emlékeket hozott elő, hogy leszármazottainak a haja is égnek állt tőle. És én mégis rajongtam érte, és sokkal inkább kívántam hozzá hasonlítani, mint az apámra, aki rendkívül rokonszenves úriember, csupa kenetes jóakarat és gerinces elv. Látja, a maga gyermekei sem fogják érteni magát, Scarlett. Valószínűleg lágy, elkényeztetett teremtések lesznek, mint a kemény egyéniségek gyermekei szoktak lenni. Amellett, ami még rosszabb, maga is azt akarja, mint a legtöbb anya, hogy soha ne érezzék az élet kemény öklét, mindent odahordana eléjük. Pedig ez nem helyes. A szenvedés és küzdelem vagy megtöri, vagy megteremti az embert. Hát. csak várjon szépen az unokáira, azok majd elismerik.
− Kíváncsi vagyok, milyenek lesznek az unokáink.
− Azt akarja ezzel mondani, hogy magának és nekem közös unokáink lesznek? De Mrs. Kennedy!
Scarlett hirtelen tudatára ébredt nyelvbotlásának, és elpirult. Nemcsak csúfolódó szavai szégyenítették meg, hanem hirtelen tudatára ébredt annak, hogy állapota folytán mennyire terebélyesedik a teste. Eddig egyikük sem tett semmilyen formában célzást állapotára, és köpenyét mindig úgy fogta össze a hónalja alatt, valahányszor Rhett-tel találkozott, hogy megnyugtathatta magát a szokásos női altatással, hogy semmit sem árul el abból, amit eltakar. Ezért most egyszerre elöntötte a harag saját állapota miatt, és szégyenkezett, mert hátha a férfi tudja.
− Szálljon ki azonnal a kocsiból, maga szennyes gondolkozású csirkefogó! − kiáltotta Scarlett, és hangja remegett a haragtól.
− Eszem ágában sincs − felelte a férfi nyugodtan. − Sötét este lesz, mire hazaér, és a következő erdőrésznél egy új négertelepülés van kunyhókból és sátrakból, úgy hallottam, gonosz alakok, és nem látom semmi okát, hogy maga alkalmat adjon a Ku-Klux-Klannak egy megtorló rohamra, alkalmat nyújtson nekik, hogy felvegyék a hálóingüket a ruhájukra, és körülnyargalásszanak még ma este.
− Szálljon ki! −kiáltotta az asszony, és megrántotta a gyeplőt, de hirtelen hányás fogta el. Butler gyorsan megállította a lovat, két tiszta zsebkendőt nyújtott át Scarlettnek, és ügyesen tartotta az asszony fejét, amint kihajolt a kocsiból. A délutáni napfény már majdnem vízszintesen sugárzott át a friss hajtású levelek között, és néhány pillanatra arany fénybe és zöldbe borult Scarlett előtt a világ. Amikor a rosszullét elmúlt, az asszony kezébe hajtotta a fejét, és a szégyentől és tehetetlenségtől sírva fakadt. Nemcsak hogy hányt egy férfi előtt, ami már magában is a legszörnyűbb, ami érhet egy asszonyt, de ezzel egyben a legvilágosabban elárulta állapotosságának megalázó tényét. Úgy érezte, hogy soha többet nem nézhet a férfi szemébe. Hogy a világ minden embere közül éppen Rhett előtt történjen ez vele, aki amúgy sem tiszteli a nőket! Sírt, és arra számított, hogy néhány olyan durva és csípős megjegyzést hall majd a férfitól, hogy azt soha életében nem felejti el.
− Ne legyen bolond − mondta Butler higgadtan −, és bolond, ha azért sír, mert szégyelli magát. Nézze, Scarlett, ne legyen gyerek. Bizonyára tudnia kellett, hogy miután nem vagyok vak, tudhattam, hogy állapotos.
Scarlett csak annyit tudott kinyögni: „Ó”, nyöszörgő hang volt, és ujjait még kétségbeesettebben szorította az arcához. Maga a szó is megbotránkoztatta. Frank, ha az állapotáról volt szó, mindig tartózkodóan beszélt, az apja pedig óvatosan úgy kerülte meg ennek az említését, ha valakinél szóba került: „családi helyzet”. A nők gyengéden úgy emlegették az áldott állapotot: „benne van a bajban”.
− Maga igazán gyerek, ha azt hiszi, hogy nem tudtam. Akárhogy takargatta is az ölét a ruhájával, természetesen tudtam. Mit gondol különben, miért lennék itt...
Hirtelen elhallgatott, és szótlanul ültek. A férfi kezébe, vette a gyeplőt, és csettintett a lónak. Azután nyugodtan, csendesen beszélni kezdett, és ahogy hangja kellemesen hatolt be az asszony fülébe, lehajtott arcáról fokozatosan eltűnt a szégyen pírja.
− Nem hittem volna, hogy ennyire megbotránkozik, Scarlett. Azt hittem, maga értelmes ember, és nagyon csalódtam. Lehetséges, hogy a túlzott szemérmesség még mindig benne van magában? Lehet, hogy nem vagyok úriember, mert szóvá tettem ezt. Sőt biztos, hogy nem vagyok úriember, ha abból ítéljük meg, hogy az állapotos asszonyok nem döbbentenek meg annyira, mint illenék. Úgy találtam, hogy éppolyan normális lényeknek lehet tekinteni őket, mint másokat, és nem kell a földre szegezni a tekintetet, vagy az eget nézni, vagy valami mást csinálni, de még véletlenül sem a derekukra pillantani. Én a legilletlenebbnek azokat a tekinteteket találom, amelyeket ilyenkor vetnek az asszonyokra. Mire jó ez? Ez egy teljesen rendes állapot. Az európaiak e tekintetben sokkal értelmesebbek, mint mi vagyunk. Szerencsét kívánnak a várandós asszonyoknak. Én ugyan talán még nem mennék ilyen messzire.
Ide mindenesetre ennek több értelme van, mint ahogyan mi igyekszünk teljesen figyelmen kívül hagyni. Ez normális állapot, és az asszonyoknak büszkéknek kellene lenniük erre, ahelyett, hogy zárt ajtók mögé rejtőznének, mintha valami bűnt követtek volna el. − Büszkék! − kiáltotta elképedt hangon Scarlett. − Mire lennének büszkék?
− Hát maga nem büszke arra, hogy gyermeke lesz?
− Ó, istenem, nem! Én gyűlölöm a gyermeket!
− Úgy gondolja, hogy gyűlöli Frank gyermekét?
− Nem, minden gyermeket.
Egy pillanatra megint rosszullét környékezte, mert azt hitte, hogy megint nyelvbotlást követett el, és ezért értette félre Rhett, de a férfi úgy beszélt tovább, könnyedén és nyugodtan, mintha semmit sem mondott volna.
− Ez a különbség közöttünk. Én szeretem a gyermekeket.
− Maga szereti őket? − kiáltott fel az asszony, és olyan elképedten tekintett a férfira, hogy elfelejtette előbbi zavarát is. − Hogy hazudhat ekkorát!
− Én szeretem a csecsemőket és a kisgyerekeket mindaddig, amíg el nem kezdenek nőni, és nem vesznek fel felnőtt tulajdonságokat a gondolkodásmódjukban, nem tanulnak meg hazudni, pletykálni és bemocskolni magukat. Különben ez nem lehet újság magának, maga tudja, hogy mennyire szeretem Wade-et, noha nem olyan, mint kellene lennie.
„Ez igaz − gondolta Scarlett, és elcsodálkozott.· − Úgy látszik, csakugyan szeret Wade-del játszani, és gyakran hoz neki ajándékokat.”
− Most pedig, hogy ezt a borzalmas témát napvilágra hoztuk, és maga beismerte, hogy nem is olyan messze jövőben gyermeke születik, mondok valamit, amire már régóta készülök. Kettőt is. Az első az, hogy túlságosan veszedelmes egyedül kocsikázni. Maga is tudja ezt, elég gyakran mondták magának. Ha személy szerint nem is törődik vele, hogy megerőszakolják-e vagy sem, gondoljon a következményekre. Megtörténhet, hogy a maga nyakassága miatt abba a helyzetbe kerül, hogy gáláns férfi ismerősei kénytelenek lesznek bosszút állni a magán elkövetett sérelmek miatt, és felakasztani néhány négert. Emiatt aztán a jenkik őket rohamozzák meg, és közülük akasztanak fel néhányat. Soha nem jutott még eszébe, hogy az egyik oka talán annak, amiért az ismerős asszonyoknak nem tetszik a maga viselkedése, az, hogy magatartása könnyen férjük vagy fiuk fejébe kerülhet? Ezenkívül ha a Ku-Klux-Klan még sok négert felakaszt, a jenkik el vannak szánva, hogy olyan bosszút állnak Atlantán, amihez képest Sherman magatartása angyali volt. Tudom, amit tudok, hiszen szorosan együttműködök a jenkikkel. Szégyenletes állapot, úgy kezelnek, mintha hozzájuk tartoznék, és egészen nyíltan beszélnek előttem. El vannak szánva, hogy kiirtják a Ku-Klux-Klant, vagyis felgyújtják az egész várost, és felakasztanak minden tíz évnél idősebb férfit. Ez a bőrére mehet, Scarlett. Könnyen elveszítheti a pénzét. És azt aztán senki sem tudja megmondani, hogy a repülő kő hol áll meg, ha egyszer elhajították. Elkobozzák a vagyonokat, magasabbra emelik az adókat, a gyanúsított asszonyokra bírságot rónak ki − mindezt hallottam, hogy tervbe vették. A Ku-Klux-Klan...
− Ismer egyetlen tagot is? Tommy Wellburn vagy Hugh, vagy...
A férfi türelmetlenül vonta fel a vállát.
− Honnan tudhatnám? Én renegát vagyok, köpönyegforgató, sehonnai. Hogyan is tudhatnám meg? Azt azonban tudom, hogy a jenkik kiket gyanúsítanak, csak egy áruló lépés, és nyomban felakasztják őket. Tudom ugyan magáról, hogy egyáltalán nem sajnálná, ha az ismerősei az akasztófára kerülnek, de annál inkább sajnálná, ha elveszítené a fűrésztelepet. Konok pillantásán látom, hogy nem hisz nekem, és szavaim falra hányt borsóként hatnak. Éppen ezért csak annyit mondhatok, hogy tartsa kéznél a revolverét, és ha én itt vagyok a városban, mindig megkísérlem, hogy magával tartsak.
− Rhett, maga igazán... Maga azért védelmez engem...
− Igenis, kedvesem, ez az én sokat hirdetett lovagiasságom, ez késztet arra, hogy védjem magát...
A csúfolódó fény megint felvillant a férfi fekete szemében, és arcáról eltűnt a komolyság minden nyoma. − Hogy miért? Mert annyira szeretem, Mrs. Kennedy. Igen, és némán éheztem és szomjaztam magáért, messziről bálványoztam magát, de minthogy én is olyan tisztességes férfi vagyok, mint Mr. Ashley Wilkes, ezt titkoltam maga előtt. Végeredményben is maga Frank felesége, és a becsület tiltotta, hogy ezt megmondjam magának. De ahogyan Mr. Wilkes becsülete is néha zökken egyet, az enyém is zökkent most, és elárulom titkos szenvedélyemet, és...
− Az istenért, fogja már be a száját! − szakította félbe Scarlett, és éppolyan kényelmetlenül érezte magát, mint mindig, amikor Rhett beképzelt majomnak tüntette fel; és különben sem akarta, hogy Ashley és a becsülete a további beszélgetés tárgya legyen. − Mi volt a másik, amit mondani akart?
− Mi az! Témát változtat, amikor én maga elé ontom szerelmes, de titkon érző szívem vérét? Hát jó. A másik, amit mondani akartam, a következő.
Szemében kialudt ismét a tréfás fény, arca újból sötét és nyugodt volt.
− Valamit tennem kell ezzel a lóval kapcsolatban. Csökönyös, és olyan kemény a szája, mint a vas. Magát nem fárasztja ki, ha hajtja? Ha ez az állat egyszer megvadul, kizárt dolog, hogy maga meg tudja fékezni. Márpedig ha maga most az árokba fordulna, belehalna maga is és a gyermeke is. Magának egy egész könnyű harapású, könnyen kezelhető lóra van szüksége, és engedje meg, hogy szerezzek magának egy ilyet.
Az asszony feltekintett a férfi színtelen, borús arcába, és zavara éppúgy megszűnt, mint ahogyan előbbi döbbent érzése eltűnt az állapotosságáról folytatott beszélgetés után. Rhett kedves volt hozzá, különösen pár perccel ezelőtt volt hozzá kedves, amikor legszívesebben meghalt volna a szégyentől, de a férfi megnyugtatta. Most még kedvesebb volt ezzel a gondoskodással. Valami hálaérzet töltötte el iránta, és azon gondolkozott, hogy miért nem lehet Butler mindig ilyen.
− Csakugyan nehéz ezt a lovat hajtani − ismerte be csöndesen. − Néha egész éjszaka fáj a karom a hajtástól. Tegyen ebben az ügyben, amit legjobbnak lát, Rhett.
A férfi szeme gonoszul szikrázott.
− Ez nagyon édesen és nőiesen hangzik, Mrs. Kennedy. Egyáltalán nem a maga szokásos hangja. Úgy látszik, csak kellően kell kezelni, hogy haragos hang helyett ilyen nyöszörgés jöjjön magából.
Scarlett újra haragra lobbant, és szinte lángolt.
− Vagy kiugrik rögtön a kocsiból, vagy végigvágok magán az ostorral. Egyáltalán nem tudom, miért tűröm magát, miért igyekszem kedves lenni magához? Maga egészen modortalan. Maga erkölcstelen. Maga semmi más, mint egy... Ugorjon ki! Komolyan mondom.
De amikor a férfi lemászott, és eloldotta lovát a kocsitól, s ott állott az alkonyfényben az úton, kínzóan mosolyogva rá, maga Scarlett sem tudta megállni, és mosolyogva hajtott tovább.
Igen, goromba volt, kellemetlen volt, az ember nem is tudja, hogyan bánjon vele, és nem tudhatja, hogy mikor ad fegyvert a kezébe, hogy egy védtelen pillanatban ellene fordítsa. De mindenek ellenére éppen olyan megnyugtató volt, mint egy jó pohár pálinka.
Ezekben a hónapokban szokott Scarlett hozzá a brandyhez. Mikor késő alkonyatkor hazaért, lucskosan az esőtől, sajgó háttal és karral a hosszú órákon át tartó kocsiban való ülés után, semmi más nem tartotta fenn, csak az a gondolat, hogy otthon az asztala titkos fiókjából előveheti majd az üveget, amit gondosan elzárt Mammy szeme elől. Meade doktor nem gondolt rá, hogy figyelmeztesse, hogy terhes állapotban nem szabad inni. Soha nem is jutott volna az eszébe, hogy úrhölgy mást igyon, mint egy kis pecsenyebort. Kivéve persze egy-egy pohár pezsgőt lakodalmak alkalmával, vagy forralt bort, ha kihűlt. Hiszen akadnak szerencsétlen nők, akik iszákosak, és szégyenére válnak családjuknak, de éppen így vannak olyan asszonyok is, akik elválnak vagy őrültek, vagy, mint Susan Β. Anthony, azt hangoztatják, hogy a nőknek is kell szavazati jog. Akármennyi mindent feltételezett is Scarlettről az orvos, azt nem is álmodta volna, hogy iszik.
Scarlett rájött, hogy ha vacsora előtt kortyol egyet-kettőt az üvegből, sokkal jobban érzi magát. Utána kávébabot rágott, vagy kiöblítette a száját kölnivízzel. Néha, mikor Frank hortyogott mellette, és nem jött a szemére álom, amikor hánykolódott, és elfogta a nyomorúságtól és jövőtől való félelem, a Tara utáni honvágy és az Ashley utáni sóvárgás, talán megőrült volna, ha nincs kéznél a brandys üveg. Amint a jól ismert meleg szétterjedt a testében, egyszerre halványodni kezdett minden fájdalom, minden gond. Három korty után már ezt tudta mondani magának:
„Erre csak holnap fogok gondolni, mikor már könnyebben elviselem.”
De voltak éjszakák, mikor a brandy sem segített. Mikor a fájdalom a szívében erősebb volt, mint a vagyona elvesztése miatti aggodalom. A honvágy gyötörte ilyenkor, Tara után vágyott. Néha úgy érezte, megfojtja a város, a szűk, zajos, forgalmas utcák, az idegen arcok. Szerette Atlantát, de ó... a falusi csönd, Tara vörös földjei és a sötét fenyők körös-körül... Ó, ha visszamehetne Tarára, akármilyen keserű lenne is az élet, akármennyit kellene is dolgoznia! Ó, ha Ashley közelében lehetne, csak éppen hogy láthassa, hallhassa a hangját, érezhesse, hogy szereti! Melanie minden levele, Will minden beszámolója a szántásról, a vetésről, a gyapot növekedéséről újra feltépte a szívét.
„Hazamegyek júniusban − gondolta. − Úgysem tudok itt mit csinálni azután. Hazamegyek néhány hónapra...”
Ezzel vigasztalgatta magát.
Haza is ment, de nem úgy, mint gondolta.
Június legelején rövid értesítést kapott Willtől, hogy az apja meghalt.

 

 

39

A vonat sokat késett, és a júniusi mélykék, csöndes alkonyati homály már ott feküdt az elhagyatott vidéken, mikor Scarlett Jonesboróban leszállt. Sárga lámpafény látszott a boltokban és házakban itt-ott, de csak kevés ház állt a feldúlt telep helyén még mindig. Itt-ott nagy hézagok tátongtak a főutcán is. Golyóverte falak, tűzégette romok álltak néhol feketén. A boltok előtt néhány ló és öszvér várakozott. A poros, téglavörös, messzire kanyargó út üres volt és néptelen. Egyéb zaj nem hallatszott, csak az utca végén levő kocsmából szűrődött idáig néhány részeg kurjongatása.
Itt sem építették fel az állomásépületet és a raktárakat a háború után, s csak egyetlen fából ácsolt fészer álldogált a sínek mentén. Scarlett odament, és ráült egy üres hordóra. Körül-körülnézegetett. Will Benteent kereste. Willnek itt kellett volna lennie, hogy várja. Tudhatta, hogy az első vonattal jön rövid értesítése után, hogy Gerald meghalt.
Olyan sietve indult, hogy kis táskájában éppen csak a hálóinget meg fogkefét hozta magával, még fehérneműt sem hozott, hogy válthasson. Kényelmetlenül érezte magát a szűk fekete ruhában, amit Mrs. Meade adott hamarjában kölcsön, mert arra nem volt ideje, hogy gyászruhát varrasson magának. Scarlett még gyászában és fájdalmában sem bírta elfelejteni, milyen csúnya lehet most, és utálattal nézett le magára. Alakja tönkrement, aroa és bokája felpuffadt. Mostanáig nemigen törődött vele, milyen, de az a gondolat, hogy Ashley fogja így látni, égette. Még most, mikor az apját siratta, még most is visszarettent attól, hogy más férfi gyermekét hordozva álljon eléje. Hiszen szeretik egymást! És ez a gyermek mintha hűtlenségének lett volna bizonyítéka. De hát bármennyire is nem örült, hogy így fogja látni, karcsúságától és könnyed járásától megfosztottan, ez is olyasmi volt, amit nem kerülhetett el.
Türelmetlenül topogott. Willnek rég itt kellene lennie. Igaz, hogy átmehetne Bullard holtjába, s kérdezősködhetne, vagy megkérhetne valakit, vigye el Tarára, ha Will mégsem jött volna érte. De nem akart odamenni. Szombat este volt, és tudta, hogy nagyon sokan vannak a boltban. Talán az egész környék. Nem akarta, hogy ebben a szűk, rosszul álló fekete ruhában lássák. És nem akarta, hogy részvéttel és sajnálkozással emlegessék előtte apját. Félt, hogy sírva fakad, amint valaki a nevét említi. És nem akart sírni. Tudta, ha egyszer elkezdi, nem lesz vége, úgy sír majd, mint mikor a vén gebe nyakára hajolt ott az országúton, éjszaka közepén, amikor Atlanta elesett, és Rhett otthagyta őket egyedül.
Nem, nem fog sírni! Érezte a torkában a fojtó görcsöt, amint emelkedik, mint már többször útközben, mióta megkapta a hírt. De mit ér a sírás? Csak elgyengíti, megzavarja. Miért, ó, miért nem írta meg Melanie, Will vagy valamelyik húga, hogy Gerald beteg? Azonnal sietett volna Tarára, hogy ápolja, orvost hozott volna Atlantából... Bolondok! Nem tudnak semmit elintézni nélküle? Utóvégre ő sem lehet egyszerre két helyen, és csak a Jóisten a megmondhatója, mennyit dolgozott és küszködött értük Atlantában.
Megfordult a hordón, és idegesen nézett újra körül. Will még mindig nem volt sehol. Hol lehet? Egyszerre hallotta, hogy csikorog a kavics a sínek között, és hátranézett. Alex Fontaine-t látta meg, amint egy zsák zabbal a vállán megy a szekere felé.
– Úristen, te vagy az, Scarlett? – kérdezte. Ledobta a zsákot, és odasietett hozzá. Kezébe vette a kezét, öröm volt fekete, sovány, kis arcán. – Mennyire örülök, hogy látlak. Will átment a kovácshoz, hogy megpatkoltassa a lovat. Tudtuk, hogy a vonat késik, azért gondolta, hogy van még ideje. Elmenjek érte?
– Igen, kérlek, Alex – mondta, és mosolygott kissé, mert olyan jólesett ismerős arcot látni.
– Ó... izé... Scarlett... – kezdte ügyetlenül Alex, és még mindig fogta a kezét – én... én nagyon sajnálom az apádat. Igaz érzéssel és...
– Köszönöm – mondta fojtottan Scarlett, és kívánta, bár ne mondta volna ezt. Egyszerre maga előtt látta apja piros, kerek arcát, és hallotta harsogó hangját, amilyen azelőtt volt.
– Talán egy kis vigasztalásodra szolgál, Scarlett – folytatta Alex –, hogy mindnyájan nagyon büszkék vagyunk rá. Tudod, úgy halt meg, mint igazi katona. Hősi halála volt.
„Mit akar ez mondani ezzel? – gondolta révetegen Scarlett. – Katona? Talán lelőtte valaki? Verekedésbe keveredett a kofferesekkel, mint Tony Fontaine?” Nem, nem akar többet hallani. Mindjárt sírni fog. És nem szabad sírnia, míg csak biztonságban nem ül a szekéren Will-lel, s nem járnak kint a határban, ahol senki nem láthatja. Will nem számít. Ő olyan, mintha a bátyja lenne.
– Alex, kérlek, ne beszélj erről. Nem akarom.
– Nem csodálom, Scarlett, egy csöppet sem csodálom – mondta sötét arccal Alex. – Természetes, hogy nem akarsz beszélni erről. Ha az én húgomról lenne szó, hát én... tudod, életemben nem szóltam egy rossz szót asszonynéphez, ide megverném. És nem ártana, ha valaki eltörné a botját Suellen hátán, azt is őszintén megmondom.
„Micsoda ostobaságot beszél ez? – gondolta kábultan Scarlett. – Mi köze van mindehhez Suellennek?”
– Hidd el – folytatta Alex –, egyetlen ember nincs a környéken, aki ne így gondolkozna. Will az egyetlen, aki védeni próbálja, és Melly. De tudod, hogy ő szent, és senkiben sem látja meg a rosszat, és...
– Mondtam már, hogy ne beszéljünk róla! – mondta nyersen Scarlett. De Alex nem haragudott meg. Úgy nézett rá, mint aki érti és megbocsátja a kemény hangot. Ez még bosszantóbb volt. Idegentől tudjon meg valami rosszat a családjáról? Miért nem írt meg Will mindent?
Szerette volna, ha Alex nem néz rá olyan merően. Érezte, hogy tud az állapotáról, s ez zavarodottá tette. Alex azonban nem erre gondolt. Amint az arcát nézte az egyre sűrűsödő alkonyatban, azon tűnődött·, hogy megváltozott ez az édes, szép arcocska. Talán azért, mert gyereke lesz? Ilyenkor néha nagyon megváltoznak az asszonyok. Meg aztán a szíve is nagyon fájhat az apja után. A legkedvesebb gyermeke volt O'Harának, azt tudta jól. De mindez nem magyarázta meg eléggé azt a megváltozott arckifejezést, ami Alexnek feltűnt rajta. Tulajdonképpen csinosabb volt, mint mikor utoljára látta, teltebb, nyugodtabb. Jobb színben volt. Látszott, hogy mindennap jól szokott lakni. És az az üldözött vadra emlékeztető kifejezés sem volt a szemében. Azelőtt ijedt, kétségbeesett volt a szeme. Most hideg és kemény. Biztonság, parancsoláshoz szokott fensőbbség volt ezen az arcon még akkor is, ha mosolyogni próbált. Igen, nagyon megváltozott. Ugyancsak boldog lehet mellette az öreg Frank... Szép asszony, az bizonyos, de az a lágy kedvesség, a báj, az édes könnyedség eltűnt róla, és az a hízelkedő, kedves tekintet is, amellyel úgy nézett fel a férfiakra, mintha a Jóisten után mindjárt ők következnének.
De nem változtak-e meg mindnyájan? Alex végignézett saját magán, és rongyai láttán keserűen elhúzta a szája szélét. Éjszaka, ha álmatlanul feküdt, és azon töprengett, honnan szerez pénzt, hogy az anyját megoperáltathassa, hogy Joe kis árváját iskolába küldhesse, hogy még egy öszvért vehessen, néha azt kívánta, bár tartana még a háború. Nem tudták megbecsülni akkor a jó dolgukat – gondolta. – Valami ennivaló csak került, ha kukoricakenyér is, valaki parancsolt, és ők engedelmeskedtek. Nem volt más gondjuk, mint hogy a következő összecsapásnál nem harapnak-e a fűbe. Semmi felelősség, semmi tehetetlenség... Most itt van Dimity Munroe is. Szerette volna elvenni, de hogyan hozza haza, mikor máris annyian várták, hogy eltartsa őket. Rég szerették már egymást, s a leány arcáról kezdenek lehervadni a rózsák. Bár legalább Tonynak ne kellett volna Texasba szöknie. Ha még egy férfi lenne a házban, megváltozhatna minden. Lobbanékony, kötekedő, de kedves öccse minden pénz nélkül valahol Nyugaton... Hogyne változtak volna meg mindannyian. Nagyot, nehezet sóhajtott.
– Még meg sem köszöntem, amit te meg Frank Tonyért tettetek – mondta halkan. – Tudom, hogy ti segítettétek megszökni. Igazán hálás vagyok érte. Üzenetet küldött Texasból, hogy szerencsésen megérkezett. Féltem írni és levélben kérdezni, de most mondd meg, kérlek, adtatok neki pénzt is kölcsön? Mert akkor visszafizetem.
– Ugyan, Alex, kérlek, hagyd! Hallgass! – kiáltotta Scarlett. Most az egyszer nem tudott pénzzel törődni. Alex hallgatott egy pillanatig.
– Majd idehívom Willt – mondta végül. – Holnap mindnyájan átjövünk hozzátok a temetésre.
Amint újra vállára vette a zaboszsákot ós megfordult, nyikorgó kerekű szekér fordult ki a mellékutcából, s egyenesen feléjük tartott. Will már messziről kiáltott:
– Elkéstem, Scarlett, bocsánatot kérek!
Nehézkesen kapaszkodott le falábával az ülésről, lehajolt, és megcsókolta Scarlett arcát. Sohasem csókolta még meg, és sohasem szólt hozzá ilyen közvetlenül, a keresztnevén, mindig asszonyságnak szólította. Scarlett nagyon meglepődött, de jól is esett neki a kedvesség. Átmelegedett tőle a szíve. Tetszett neki Will, amint testvér módjára bánt vele, és gondosan felsegítette a szekérre. Scarlett látta, hogy ugyanaz a szekér, amellyel azon a szörnyű estén elindult az égő Atlantából Tara felé. Hogyan tudta Will így kijavítani, és ennyi ideig használatban tartani? Sokat dolgozhatott rajta. Megborzongott, mikor ráült a deszkára. Ha mezítláb kell járnia, vagy koplalnia kell, akkor is küld legközelebb annyit, hogy Will új szekeret vehessen. Ezt pedig égessék el.
Will eleinte egy szót sem szólt, és Scarlett hálás volt érte. Leült Scarlett mellé, megfogta a gyeplőt, ócska szalmakalapját hátradobta a szekérderékba, csettintett a lónak, és megindultak. Will szakasztott olyan volt, mint azelőtt, sovány, csontos, vörös hajú, szelíd kék szeme türelmesen bámult bele a világba.
Maguk mögött hagyták Jonesborót, és elindultak a véghetetlen vörös országúton Tara felé. A nyugati égen még derengett egy kis pirosság, és a kövér, pihés felhők széle aranyfényű volt. Mögöttük egészen halványzöld foltok látszottak. A természet alkonyi csendje úgy szállt le rájuk, mint valami imádság. Hogyan is bírta elviselni ilyen soká – gondolta Scarlett –, hogy ne érezze ezt az édes, tiszta levegőt? Hogy ne lássa a felszántott földeket, ne érezze a nyári éjszaka melegét. A nedves, vörös földnek olyan jó, ismerős, barátságos szaga volt. Szeretett volna leszállni, és felmarkolni egy keveset belőle. A mézvirág illata felszállt az út menti gyomok közül, tisztán és frissen, mint eső után szokott. Felettük egy csapátnyi füstifecske cikázott el hirtelen. Néha egy-egy mezei nyúl futott át a szekér előtt, fehér farkbojtja megvillant. Scarlett elégedetten látta, hogy a gyapotföldek jól állnak. A zöld cserjék erőteljes sorokban guggolnak a vörös föld felszínén. Milyen gyönyörű itt minden! A halványszürke köd a mocsarak fölött, a vörös föld, a fejlődő gyapotvetés, a menedékes földhátak, a fekete fenyők sorfala, mint megannyi lándzsa... Ó, miért, miért is maradt olyan soká Atlantában?
– Scarlett –- szólalt meg csendesen Will –, mielőtt elmondanám, mi történt Mr. O'Harával – éspedig mindent el szeretnék mondani, mielőtt hazaérünk –, előbb kikérem a véleményét valamiről. Úgy vélem, most maga a ház feje.
– Mit akar, Will?
Szelíd, józan szemét rászegezte egy pillanatig.
– Szeretném, ha beleegyezne, hogy feleségül vegyem Suellent.
Scarlett úgy meglepődött, hogy belekapaszkodott a deszkaülésbe. Suellent feleségül venni! Mióta elvette tőle Frank Kennedyt, nem hitte volna, hogy Suellen valaha is férjhez megy. Kinek kell Suellen?
– Hogyan jutott ez az eszébe, Will?
– Remélhetem, hogy nem fogja ellenezni?
– Ellenezni? Dehogy. Csak... csak elakad a lélegzetem. Miért Suellent? Hiszen mindig azt hittem, hogy magának Carreen tetszik.
Will a lovak fülét nézte, és megrántotta kissé a gyeplőt. Arca nem változott, de Scarlett úgy hallotta, mintha sóhajtana egyet.
– Lehet, hogy úgy is volt.
– Akkor hát? Ő nem akar magához menni?
– Soha nem is kérdeztem.
– Ó, Will. Miért? Kérdezze meg. Legalább kétszer annyit ér, mint Suellen.
– Scarlett, maga nem tudhatja, mi minden történt Tarán. Nem sokat törődött velünk az utóbbi időben.
– Nem? – fortyant fel mérgesen Scarlett. – Mit gondol, mit csináltam Atlantában? Kocsikáztam, és bálba jártam, mi? Nem küldtem minden hónapban pénzt? Nem fizettem meg az adót? Nem vettem új ekét meg öszvéreket? Nem javíttattam meg a háztetőt? Nem...
– Nem kell mindjárt mérgelődni – szakította félbe zavartalan nyugalommal Will. – Ha valaki tudja, hogy mi mindent tett, én tudom, és mondhatom, két férfinak is elég munka lett volna.
Scarlett erre lecsillapult, és csendesebben kérdezte: –, Akkor hát?
– Úgy értettem, hogy megigazíttatta a tetőt, és mindenfélét küldött, pénzt is, eszem ágában sincs letagadni, de azzal ugyan keveset törődött, hogy kinek mi van a fejében és szívében, és mire, gondol. Nem veszem én ezt rossz néven, Scarlett. Ez a maga szokása. Mikor itt volt, akkor sem sokat törődött ilyesmivel. Azt akarom csak megmagyarázni, hogy azért nem is kérdeztem meg Carreen kisasszonyt, nem akarna-e a feleségem lenni, mert tudom, hogy úgyis hiába lett volna. Olyan volt hozzám, mintha a kis húgom lenne, és jólesett nekem, hogy, azt hiszem, nyíltabban elmondott nekem mindent, mint akárki másnak a világon. De soha nem tudta azóta sem elfelejteni azt a fiút, akit szeretett, és nem is akarja. Nem is fogja. Azt is mindjárt megmondhatom, hogy legjobban szeretne belépni Charlestonban a zárdába.
– Tréfál?
– Tudtam, hogy haragudni fog érte. Éppen ezért mondtam el most, és nagyon szépen kérem, Scarlett, ne vitatkozzon vele, és ne ellenkezzen. Ne szidja. Ne nevesse ki. Hagyja, hadd menjen. Hadd legyen békés, nyugodt élete. Ígérje meg, Scarlett, hogy nem bántja egy szóval sem.
– De az isten szerelmére! Ezren és ezren vannak, akiknek megtört a szíve, mégse rohantak a zárdába. Nézzen rám. Én a férjem vesztettem el.
– De ez nem törte meg a szívét – mondta Will nyugodtan, és egy szalmaszálat vett fel a kocsi mélyéből, szájába dugta, és lassan rágcsálta. A megjegyzéstől Scarlettnek elakadt a lélegzete. Mint mindig, ha az igazat mondták neki, akármilyen bárdolatlan formában is, becsületes alapérzete arra késztette, hogy elismerje az igazságot. Egy pillanatra néma maradt, igyekezett megbarátkozni a gondolattal, hogy Carreen apáca lesz, azután felelte:
– Jól van hát, megígérem – mondta, és melegebb megértéssel nézett a falábú emberre, aki annyira szereti Carreent, hogy ennyire pártját fogja, és most mégis Suellent akarja elvenni.
– De hiszen maga nem is szereti Suellent.
– De szeretem, úgy, ahogy őt szeretni kell – mondta Will, és kivéve szájából a szalmaszálat, olyan figyelemmel nézegette, mintha a világ legérdekesebb tárgya lenne. – Suellen nem olyan rossz, mint gondolják, és azt hiszem, egészen jól megleszünk egymással. Az egyedüli baj Suellennel az, hogy férj kell neki meg gyerekek. Minden asszonnyal az a baj.
A szekér tovább zörgött a gödrös úton, és mind a ketten hallgattak néhány percig. Scarlett gondolkozott. Valami másnak is kell még lennie a dologban. Valami fontosabbnak, ami most egyszerre arra készteti ezt a szelíd, csendes fiút, hogy sietve feleségül vegyen egy ilyen kényes, nyafogó, semmirevaló teremtést, mint Suellen.
– Miért jutott éppen most az eszébe ez a házasság, Will? Ha a család feje vagyok, jogom van tudni.
– El is mondom – bólintott Will. – És remélem, megérti. Én nem szeretném itthagyni Tarát. Úgy érzem már magam, mintha itthon lennék. Ismerem és szeretem minden kövét. Úgy dolgoztam rajta, mintha az enyém lenne. Azt hiszem, tudja, mi az, ha az ember úgy dolgozik valahol...
Scarlett bólintott. És mert Will szeretetét látta a föld iránt, melyet ő is szeretett, még mélyebb lett a testvéri érzés benne.
– így gondolom, Scarlett. Most, hogy a papa meghalt, és Carreen zárdába megy, Suellen meg én maradunk ketten Tarán, és ez nem lehet másképpen, csak úgy, ha feleségül veszem. Tudja, mit szoktak az emberek ilyenkor beszélni.
– De... de Will... hát Melanie és Ashley?... Ashley nevére odafordtult hozzá a férfi. Halványkék szeme kifürkészhetetlen volt. Scarlettnek az a különös érzése támadt, hogy Will mindent tud, mindent megért, semmit sem kárhoztat, és semmit nem helyesel.
– Hamarosan elmennek ők is innen.
– Elmennek? Hová? Miért? Nekik sincs más otthonuk, mint Tara!
– Nekik Tara nem otthonuk. És éppen ez gyötri Ashleyt. Nem az ő otthona, és mindig úgy érzi, hogy nem érdemli meg az eltartást. Hogy a munkája nem ér meg annyit. Nagyon jól tudja, hogy ügyetlen a földmunkában. Isten látja, mennyire igyekszik, és én is látom, de nem arra teremtődött, hogy szántson és vessen, és ezt maga is tudja, Scarlett, éppen úgy, mint én. Ha fát aprít, belevág a lábába. Ha kézbe fogja az eke szarvát, a kis Beau is jobban belenyomja a földbe. Ha le lehetne írni, mi mindent vét el, egy nagy könyv lenne teli. Nem az ő hibája. Mondom, nem erre született. És egyre rágja a lelkét, hogy egy asszony alamizsnáján él itt, és nem tudja viszonozni.
– Alamizsnán? Mondott valami ilyent?
– Nem, soha egy szóval sem panaszkodott nekem. Ismerheti Ashleyt. De aki nem vak, az látja. Tegnap este aztán, hogy együtt virrasztottunk a szegény papa mellett, megmondtam neki, hogy megkértem Suellent, legyen a feleségem, és Suellen bele is egyezett. Akkor Ashley azt felelte, hogy ennek nagyon örül, mert ő úgy érezte magát már itt Tarán, mint a kutya a kútban, és attól félt, hogy Melly mindenképpen itt kíván maradni, csak azért, mert most, hogy Mr. O'Hara meghalt, nem hagyhatná egyedül Suellent velem. És akkor azt is elmondta, hogy már rég töri a fejét, hogy munkát keres valahol.
– Milyen munkát? Merre?
– Nem tudom pontosan, mi a szándéka, de valami olyant mondott, hogy északra megy. Van valami jenki barátja New Yorkban, aki egy bankban kínált neki állást.
– Nem! Nem! – kiáltott fel Scarlett. Will újra rátekintett, mint az előbb.
– Talán mindenkinek jobb lenne, ha elutaznának Északra.
– Nem! Nem! Én nem hiszem... és tudom, hogy nem...
Lázasan cikáztak ide-oda a gondolatai. Ashley... New Yorkba... De hiszen akkor talán soha nem láthatja többé! Bár így sem találkoztak hónapok óta, bár nem váltott vele egy szót sem azóta, hogy az a szörnyű jelenet volt köztük az alsó udvarban, egyetlen nap nem múlt el anélkül, hogy rá ne gondolt volna, és jólesett a tudat, hogy az ő fedele alatt él. Soha egy dollárt nem küldött Willnek a nélkül a gondolat nélkül, hogy ezzel Ashley életét is könnyebbé fogja tenni. Tudja jól természetesen, hogy nem farmernek való. „Ashley különb dolgokra van teremtve – gondolta büszkén. – Ashleynek szép palotában kellene élnie, szolgasereg közepette, gyönyörű paripák hátán sétalovaglásra mennie, verseskönyveket olvasnia. Nem, Ashleynek igazán nem való a szántás meg faaprítás. Hbgy nem volt már kastélya, se lova, se négere és alig-alig volt könyve, az egyáltalán nem számított. Ashley nem arra született, hogy szántson és fát aprítson. Nem csoda, ha elvágyik innét.”
De nem engedheti el Georgiából. Ezt tisztán érezte. Nem, nem engedheti el! Legalább Georgiában maradjon. Ha kell, inkább rákényszeríti Frankot, adjon neki munkát a boltjában. Igaz, hogy... Ashley a pult mögé sem való. Ashley Wilkes mint kereskedő! Nem, nem... valami mást kell kitalálni... Ó, hiszen ott a másik fűrészmalom! Annyira megkönnyebbült erre a gondolatra, hogy akaratlanul elmosolyodott. De vajon elfogadná-e tőle ezt az ajándékot? Nem fogja ezt is alamizsnának venni? Kellő módon kell beállítani a dolgot, úgy, mintha ő tenne vele neki szívességet. Igen, elküldi Johnsont, és Ashleyt teszi a fűrészmalomhoz. Hugh vezetheti az elsőt. Meg fogja magyarázni Ashleynek, hogy Frank beteges, és nagyon sok a boltban a dolga, nem segíthet neki. És hogy mostani állapotában megbízható helyettesre van szüksége a fűrészmalomban... Meg fogja magyarázni, hogy nem is tudja, mit tesz, ha ő nem jön a segítségére. Fizetés helyett inkább a fél érdekeltséget adja neki a malomból, csak jöjjön. Akármit, akármit, csak a közelében lehessen, csak láthassa a mosolygását néha, csak érezhesse egy-egy lopott pillantását, amiből tudni fogja, hogy még mindig szereti. Azt megígérte, hogy soha, soha nem beszél vele többé szerelemről. Soha nem erőlteti többé, hogy a becsületét válassza helyette. Mert ha attól félne, hogy újra olyanféle jelenet lesz köztük, mint akkor, bizonyosan nem akar eljönni majd...
– Atlantában is tudnék neki munkát – szólalt meg végre.
– Ez már nem az én dolgom – vonta meg Will a vállát, és visszatette a szalmaszálat a szájába. – Gyű, te, Sherman! Hanem, Scarlett, még valamit kérnék, mielőtt elmondanám, mi történt a papával. Nem akarom, hogy egy rossz szót is szóljon Suellenhez. Amit tett, azt megtette, most már hiába, és ha ki is rázná a lelkét, azzal sem tudná az édesapját ebbe a világba visszahozni. Amellett ő legjobb meggyőződése szerint hitte, hogy helyesen cselekszik.
– Éppen ezt akartam kérdezni, Will. Mi van Suellennel? Alex úgy beszélt, hogy egy szót sem értettem az egészből. Hogy meg kellene verni. Mit tett az a szerencsétlen?
– Hát ami igaz, igaz. Akivel ma Jonesboróban találkoztam, mindenki azzal fenyegetőzött, hogy legalábbis elvágja a nyakát. De majd csak elfelejtik. Hát ígérje meg, Scarlett, hogy egy szót sem szól. Nem akarom, hogy veszekedés legyen a házban, mikor Mr. O'Hara ott fekszik a nappaliban a ravatalán.
„Ő nem akarja, hogy veszekedés legyen! – gondolta Scarlett gőggel. – Mintha már az övé lenne Tara!”
Aztán Gerald jutott az eszébe, amint ott fekszik a nappaliban, és egyszerre sírva fakadt. Sírt, keserű fulladozó zokogással. Will magához ölelte fél karral, melegen, támogatóan, és nem szólt semmit.
Amint a szekér lassan döcögött velük a sötétedő országúton, amint ott tartotta fejét Will vállán, s nem érezte, hogy a kalapja ferdére csúszik, Scarlett elfelejtette azt a Geraldot, akit az utóbbi két évben ismert. Nem a tétova, zavaros tekintetű, roskadt öregembernek látta, amint az ajtót nézi és egy asszonyt vár, aki elment, és soha nem fog visszajönni többé. Azt az életerős, hetyke, lármás kis öregurat képzelte maga elé, makacsul göndör ősz sörényével, kiabáló vidámságával, fényesre kefélt lovaglócsizmájában, ügyetlen tréfáival, takargatott jólelkűségével, akiért annyira rajongott. Emlékezett rá, hogy gyermekkorában őt tartotta a legkülönb embernek a világon. Emlékezett rá, hogyan ültette maga elé a nyeregbe, ha a kerítésen ugratott át, hogyan fordította a térdére, és paskolta meg, ha rossz volt, hogyan sírt vele együtt, ha sírt, és hogyan adott neki egy-egy negyeddollárt, hogy megvigasztalja. Emlékezett, amint haza-hazajött Charlestonból vagy Atlantából, nagy halom hasznavehetetlen drága ajándékkal, emlékezett, könnyes mosolygással, hogyan érkezett meg a hajnali órák felé a jonesborói politikai gyűlések után pityókosan, sövényeket ugratva át, recsegő hangon énekelve: Elindult Peg a kiskocsin ... És emlékezett rá, hogyan szégyellt másnap Ellen szeme elé kerülni. Most... most már együtt vannak, Ellen meg ő, megint...
– Miért nem írta meg, Will, hogy beteg? Azonnal hazajöttem volna...
– Nem volt ő beteg egy pillanatig sem. Itt a zsebkendőm, édes. Szépen megtörli az orrát, én meg elmesélek mindent.
Scarlett kifújta az orrát, s megtörölte a szemét Will tarka zsebkendőjével, mert úgy jött el Atlantából, hogy még zsebkendőt sem hozott magával. Aztán visszahelyezkedett Will karjába. Milyen jó fiú ez. Sohasem izgatja fel semmi.
– Hát így történt, Scarlett. Maga csak küldte és küldte a pénzt, és Ashley meg én fizettük az adót, és vásároltunk öszvért, disznót meg tyúkot és csirkét. Melly nagyon ügyesen bánik ám a baromfival, mondhatom, hogy nagyon okos kicsi asszony az. Egyszóval mikor mindent megvettünk Tarára, ami kellett, nemigen maradt kidobni való pénz. De senki nem is panaszkodott emiatt, csak éppen Suellen.
Melly és Carreen legszívesebben otthon ültek, és hordták a régi ruháikat, mintha még büszkék is lettek volna rá, de hiszen ismerjük Suellent mind a ketten, Scarlett. Ő sohasem tudja megszokni, hogy semmi sincs úgy, mint azelőtt. Fájt neki, hogy mindig csak a régi ruhát kell felvennie megint, mikor eljött velem Jonesboróba vagy Fayetteville-be. Különösen mert néhány kofferesnek a felesége meg lánya úgy kiöltözködik mostanában, hogy majd elrepül. Hát talán éppen ezért a régi úri családok asszonyai csak azért is a legrégibb ruhájukban jártak a városban, hogy lássák, mennyire nem törődnek az ilyesmivel. De, amint mondom, Suellen új ruhákat szeretett volna, meg azután hintót és lovat. Egyre tarról beszélt, hogy a nénjének is van.
– Nem hintó az, csak bricska – mondta mérgesen Scarlett.
– Az, már mindegy. Megmondhatom azt is, hogy Suellen sohasem tudta lenyelni, hogy maga ment Frank Kennedyhez, nem ő, és őszintén szólva, ezt nem is csodálom. Érezheti, hogy ez nem volt valami szép játék a húgával szemben.
– Nem volt valami szép játék? Tehetek én arról, hogy jobban tetszettem neki, mint ő?
– Maga nagyon ügyes asszony, Scarlett, és ha úgy akarta, hogy jobban tessék, jobban tetszett. Az ilyesmit meg tudják tenni az asszonyok. De hiába, ami igaz, az igaz, Suellennek a vőlegénye volt. Hiszen alig egy héttel azelőtt, hogy maga Atlantába ment, azt írta· neki, hogy siet összeszedni egy kis pénzt, hogy az esküvőt mielőbb megtarthassák. Tudom, mert megmutatta nekem a levelet.
Scarlett elhallgatott, nem tudta, mit mondjon erre. Soha nem várta volna, hogy Will üljön fölötte törvényt. És soha nem nehezedett a lelkiismeretére az egész dolog. Ha valaki nem tudja megtartani a gavallérját, az ő baja.
– Ne legyen olyan rossz hozzám, Will! – mondta végre. – Ha Suellen lett volna Frank felesége, gondolja, hogy adott volna egy centet Tarára vagy a mi megélhetésünkre?
– Dehogy. És azt is tudom, hogy a saját szempontjából helyesen járt el, mert ügy gondolkozott, hogy aki bírja, marja – fordult csöndes mosolygással feléje Will. – Nem, egészen biztos, hogy nem láttunk volna az öreg Frank pénzéből semmit. De ez mégis pimasz trükk volt egy testvérrel szemben, és ha nem tetszik, hogy így mondom, csakugyan nem tartozik rám, és nem az én dolgom, hogy panaszt emeljek a viselkedése miatt. Csakhogy ezért Suellen mégis joggal keseredett el, s mondhatom, mindnyájan éppen eleget nyeltünk miatta. Nem mintha nagyon szerelmes lett volna a jó öreg Frankba, de nagyon bántotta a hiúságát. És egyre arról beszélt, hogy a nénjének milyen szép ruhái lehetnek most, és kocsin jár, Atlantában él, ő pedig el van temetve Tarán. Hiába, Suellen szeret társaságba járni, beszélgetni, új ruhákat hordani. Nem rovom fel neki. Az asszonyok általában ilyenek.
Hát vagy egy hónapja lehet, megint elvittem Jonesboróba. Mikor hazafelé jöttünk, csendes volt, mint egy kis egér, de láttam, hogy úgy fel van izgatva, hogy majdnem szétpattan a szíve. Azt hittem, talán valami érdekes pletykát hallott, és nem vetettem sok ügyet rá. Vagy egy hétig úgy járt-kelt a ház körül, hogy csak néztünk egymásra, mi lesz. Nem szólt senkihez egy árva szót. Elment, hogy meglátogassa Cathleen Calver-tet. Scarlett, az ember sírni tudna, ha őt látja. A szerencsétlen lány inkább a halálba ment volna, mint hogy férjhez menjen ehhez a széltoló jenkihez, Hiltonhoz.
Hallotta már, hogy kölcsönt vett fel a földekre, kártyán elvesztette, és most el kell hagyniuk az ültetvényt?
– Nem, ezt nem tudtam, és hallani sem akarok róla. Most a papáról akarok mindent megtudni.
– Igen, rátérek már – mondta Will nyugodtan. – Mikor aztán Suellen visszajött a látogatásból, kijelentette, hogy valamennyien rosszul ítéltük meg Hiltont. Hilton úrnak nevezte, és azt mondta, hogy nagyon kellemes ember, de mi kinevettük. Egyszerre csak észrevettük, hogy kezdi délutánonként sétálni vinni az édesapját. Sokszor, ha hazafelé jöttem a földekről, láttam, amint ott ülnek ketten a temetőkert kőkerítésén, és Suellen ugyancsak beszélt neki, hadonászott, magyarázott. Az öregúr meg csak hallgatta és lógatta a fejét, legfeljebb csak néha nézett fel megütközéssel. Hiszen tudhatja, milyen volt szegény. Az utóbbi időben még csak romlott az állapota. Jóformán nem is tudta már magáról, kicsoda-micsoda. Egyszer észrevettem, hogy Suellen rámutatott az édesanyja sírjára, s akkor a szegény öreg zokogni kezdett. Mikor aztán bejöttek a házba, és láttam, hogy Suellen ugyancsak jókedvű, félrehívtam egy sarokba, és megmondtam neki a magamét, hogy: hallja a kisasszony, miért nem hagyja békén az édesapját, miért juttatja mindig eszébe a szegény mamát? Mikor legtöbbnyire nem is emlékszik rá, hogy meghalt. Minek így kínozni, hogy mindig a sírjához viszi ki? Ő meg csak felkapta a fejét, és nevetett, és azt mondta, hogy törődjek a magam dolgával, és lesz idő, mikor mind örülni fogunk annak, amit ő tenni akar. Melly említette tegnap este, hogy neki beszélt valamit Suellen a terveiről, de nem akarta elhinni, hogy komolyan gondol rá. Azt is kijelentette Melanie, hogy nem akarja senkinek elmondani, amit Suellentől hallott, olyan felháborító.
– Mit, Will? Már félúton vagyunk, és mindjárt hazaérünk. Tudni akarom, mi történt a papával.
– Hiszen azt próbálom elmondani – bólogatott Will. – Majd inkább meg is állítom a lovat, míg be nem fejezem.
Meghúzta a gyeplőt, a ló megállt és felnyerített. Ott voltak a MacIntosh-ültetvény vadnarancssövénye mellett. Scarlett, amint betekintett a bozótba, látta a félhomályban a magasra nyúló, füstös kéményt. Megborzongott, legalább ne itt álltak volna meg.
– Nem akarom hosszú lére engedni. Egyszóval az volt az egész terv, Scarlett, hogy a jenkik fizessék vissza a gyapot árát, amit felégettek, meg az állatokat, a sövényt, a letaposott termést.
– A jenkik?
– Nem hallott róla? A jenki kormány visszafizeti mindenkinek a kárát, aki bizonyítani tudja, hogy rokonszenvezett az északiakkal.
– Hallottam – mondta Scarlett –, de mi közünk nekünk ehhez?
– Suellen úgy gondolta, hogy van közünk. Kisült, hogy aznap, mikor Jonesboróban volt velem, MacIntoshékkal találkozott, és azok eldicsekedtek vele, hogy mennyi pénzt kaptak, amiért a hadsereg felégette a házukat, mert ők az északiakkal rokonszenveztek, és semmiféle módon nem segítettek a Konföderációnak a háborúban.
– Nem segítettek azok soha senkinek – szólt közbe megvetően Scarlett. – Skótok.
– Lehet. Én nem ismerem őket, nem tudok róluk semmit. Szóval a kormányzat, nem tudom, hány ezer dollárt adott nekik. Szép összeg volt, az biztos. Ez szöget ütött Suellen fejébe. Egész héten gondolkozott, de nekünk nem szólt, mert félt, hogy ki találjuk nevetni. Cathleen Calvert férje, az a gaz Hilton nagyon mellette volt a dolognak. Elmagyarázta, hogy a papa nem is született itt, hanem ír bevándorló, nem vett részt a harcokban, sőt azonfelül egyetlen fia sem vett részt a háborúban, mert kiskorában meghaltak a fiai, és ő maga sem volt katona, sem tisztséget nem viselt a Konföderációban. Ki bizonyíthatja hát, hogy konföderációs volt? Még azt is megígérte, hogy ha Suellen ad neki valamit a pénzből, elintézi a dolgot. Csak arra kell rávenni az öregurat, mondta, hogy írja alá az eskümintát az északi alkotmányra. Így aztán Suellen, amint hazajött, megkezdte a munkát, és napról napra ott lógott az apja nyakán. Fogadok akármibe, hogy szegény öregnek fogalma sem volt semmiről. Hiszen éppen arra számított Suellen, hogy az öreg a felét se érti annak, amit mond neki, és leteszi az államhűségi esküt, anélkül, hogy tudná, mit csinál.
– És a papa... letette az esküt? – kiáltotta Scarlett.
– Mondom, hogy az utóbbi időben jóformán azt sem tudta már, kicsoda-micsoda, és Suellen éppen ebben bízott. Gondolja el, egyikünk sem sejtett semmit, tudtuk, hogy valamit forral, de arra nem is gondoltunk, hogy a halott édesanyját használja fel, mintha ő tenne szemrehányást, amiért a lánya rongyokban jár, holott százötvenezer dollárt kaphatna a jenkiktől. A jenkik százötvenezer dollárt akartak neki fizetni.
– Százötvenezer dollár... – suttogta Scarlett, s egyszerre nem is találta olyan nagyon rettenetesnek a dolgot.
Mennyi pénz volt ez! És egyszerűen meg lehetett volna kapni azért, hogy aláírja a hűségesküt, hűséget fogad az Egyesült Államok kormányának, esküvel hitelesíti, hogy az aláíró mindig híve volt a kormánynak, és sohasem támogatta vagy melengette az ellenséget. Százötvenezer dollár! Ennyi pénz egy olyan kis hazugságért! Hát nem is tudja kárhoztatni Suellent. Jó ég! Ez volt az, amiért Alex agyon akarja verni? Hogy képzeli a környék, hogy ki akarja vetni magából Suellent? Bolondok mind, ahányan vannak. Mi mindenre telt volna ebből a pénzből. Mí mindent vehetne bárki ennyi pénzen ezen az elpusztított vidéken. És mit számít ehhez képest egy olyan kis hazugság. Végeredményben amit ki tud csalni a jenkiktől, az becsületes pénz, akármilyen úton jut is hozzá az ember.
– Tegnap aztán – folytatta Will –, déltájban, mikor Ashley fát vágott, én meg a kerítést javítottam odalenn, Suellen befogott a szekérbe, felültette az édesapját, és elmentek a városba, anélkül hogy valakinek egy szót szóltak volná. Melanie sejtette, hogy hova mennek, de remélte, hogy valami közbejön, imádkozott is érte, ezért nem szólt nekünk. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Suellen ilyesmire képes.
Ma hallottam meg, hogy tulajdonképpen mi történt. Annak az ocsmány fickónak, Hiltonnak, csakugyan volt befolyása a többi sehonnainál és republikánuspártinál. Megbeszélték, hogy megosztoznak a pénz egy részén, nem tudom, mennyit ígért nekik Suellen, s megszereztetik az öreg O'Harának a százötvenezer dollárt. Suellen megígérte nekik, hogy azért is kapnak a pénzből, ha nem veszik nagyon szigorúan, mit mond az öregúr és mit nem. A papának nem kellett egyebet tennie, mint végighallgatni az esküt és aláírni, hogy ír alattvaló, nem vett részt a harcokban, hűséggel van az Unió iránt, és a többi. Azonnal ment volna az irat Washingtonba.
Elhadarták előtte az eskümintát, és ő nem szólt egy mukkot sem. Minden jól ment egészen odáig, míg a kezébe nem adták a tollat, hogy aláírja. Ki tudja, miért, de nem akarta aláírni. Mintha kicsit magához tért volna, vagy mi. Csak megrázta a fejét. Suellen, úgy látszik, nem tudott vele bánni. Erre persze még idegesebb lett. Karon fogta az öregurat, kivitte az utcára, felültette a szekérre, ide-oda kocsikázott vele, és beszélt és beszélt. Hogy a mama hogy sír a koporsóban, mert nekik szenvedni és nyomorogni kell, pedig élhetnének másképp is, éppen csak alá kellene írni azt a papirost. Azt mondják, szegény öreg ott ült a szekéren, és sírt, mint a gyerek, hiszen tudja, mindig sírt, ha a feleségét emlegették előtte. Az egész város látta őket, és Alex Fontaine oda is ment megkérdezni, mi baj, de Suellen ráförmedt, hogy törődjön a maga dolgával.
Nem tudom, honnan vette az ötletet, délután Suellen szerzett egy üveg brandyt, és visszavitte az apját a hivatalba, s ott kínálgatni kezdte. Scarlett, maga tudja, hogy itt Tarán nincs egy korty ital sem, csak víz meg egy kis szederbor, amit Dilcey főz. Mr. O'Hara elszokott egészen az italtól. Az öregúrnak fejébe szállt a brandy, és Suellen nyaggatására azt mondta, hogy nem bánja ő már, akármi, aláírja, ha olyan nagyon muszáj.
Újra felolvasták az eskümintát, kezébe adták a tollat, s akkor, az utolsó percben, kiszaladt Suellen száján: „Na most henceghetnek aztán MacIntoshék és Slatteryék!” A papa erre felnézett, összehúzta a szemét, és kiegyenesedett. Nem látszott már sem pityókosnak, sem bolondosnak, hanem ugyancsak kemény hangon kérdezte: „Slatteryék és MacIntoshék is aláírtak ilyen papirost?” Suellen csak hebegett, mire az öregúr ráripakodott: „Mondd meg, aláírták-e azok az átkozottak is?” Mire Hilton nagy szolgálatkészen bizonygatta: „Hogyne, hogyne, Mr. O'Hara, persze hogy ők is éppen ilyent írtak alá! És mennyi pénzt kaptak érte!”
Ekkor az öregúr akkorát kiáltott, hogy mindenki megijedt tőle, és összeszaladt az egész utca. Még lenn, a kocsmában is hallották. És ráordított Hiltonra: „És ti azt hittétek, gyalázatosak, hogy én, Gerald O'Hara, olyant írok alá, amit az a piszkos szemétnép aláírt?” összetépte a papirost, és Suellen arcába dobta. Odakiáltott neki: „Nem vagy a lányom!” – aztán már kinn is volt az irodából, mielőtt valaki egy szót szólhatott volna.
Alex látta őt végigrohanni az utcán, mintha neki akarna menni a világnak. Azt mondja, az öregúr egészen olyan volt, mint valaha rég, most először volt igazán ő maga, mióta a felesége meghalt. Kissé tántorgott, kivörösödött és szitkozódott, ahogy a torkán kifért. Alex esküszik rá, hogy még sohasem hallott ilyen remek káromkodásokat. Alex lova ott állt, egy karóhoz kötve. A papa se szó, se beszéd, eloldotta, felpattant rá, és már nyargalt is, mint a szél, Tara felé. Csak egy porfelhő maradt utána, és a hangja hallatszott, amint káromkodott minden lélegzetvételnél.
Hát úgy naplemente idején Ashley meg én ott üldögéltünk a lépcsőn, néztük az utat, és nagyon nyugtalankodtunk. Melly odafenn a szobájában sírt. Egyszerre csak kiabálást hallottunk, valaki torka szakadtából ordított, mintha száz hajtó űzné a vadat rókavadászaton, és Ashley felütötte a fejét. Azt mondta: „Ejnye, de furcsa! Ez éppen olyan, mint amikor a háború előtt Mr. O'Hara jött hozzánk látogatóba.”
Akkor egyszerre megláttuk a legelő másik végén. Úgy jött fel a dombon, mint maga az ördög, énekelt teli tüdővel, énekelt, mintha övé lenne az egész világ. Azt dalolta, hogy: Elindult Peg a kiskocsin. Ütötte a lovat a kalapjával, és az állat vágtatott, mint az őrült. Nem is rántotta meg a gyeplőt, mikor a dombtetőre ért, éppen olyan vadul rohant neki a lejtőnek lefelé is, és mikor közel volt a magas kerítéshez, hallottuk, hogy kiabál. „Ellen! Ide nézz! Jövök hozzád!”
Akkor a ló a kerítésnél hirtelen megállt, és nem akart ugrani. És a papa átbukott a feje fölött. Nem szenvedett egy pillanatig sem. Mire odaértünk, már halott volt. Azt hiszem, a nyakát törte.
Will várt egy percet. De Scarlett nem szólt semmit. Megfogta hát a gyeplőt, és meglegyintette kissé a ló hátát.
– Gyű, te, Sherman.
A ló tovább poroszkált Tara felé.

 

 

40

Scarlett keveset aludt ezen az éjszakán. Mikor megvirradt, s a nap felfelé kezdett kapaszkodni a fekete fenyők mögött a keleti domboknál, felkelt összegyűrt, forró ágyából. Leült az ablak melletti székre, karjára hajtotta elgyötört fejét, és kitekintett az udvaron túl a földekre. Minden csupa harmat volt, csupa csend. Ragyogó zölden feküdt előtte a táj. Tara jól gondozott, derűs, friss képet mutatott így napkeltekor, szinte mosolygott, mintha nem tudná, hogy halva fekszik a gazda. A lapos, hosszan elnyúló új tyúkólak gondosan be voltak tapasztva agyaggal a patkányok és görények ellen, és tisztára voltak fehérítve mésszel. Az udvar gyomlálva, kisöpörve feküdt a friss reggeli fényben. A kertben szépen öntözött, gonddal gyomlált zöldséges ágyak húzódtak. A gyümölcsfák zöld lombja között lassan érő almák meg körték villantak meg. A baromfi most ébredt, vígan indultak ki a földek felé, ahol a frissen kapált helyeken kövér kukacokat találhattak.
Scarlett szíve túláradt hálával és szeretettel Will iránt, aki így rendben tudott tartani mindent, és ilyen emberfölötti szorgalommal tett csodát. Akármennyire szent és sérthetetlen volt előtte Ashley, nagyon jól tudta, hogy ezt nem neki, az ültetvényes arisztokratának köszönheti. Tara, ha rendezettnek látszott is, nem volt már ültetvény, hanem jól megművelt kisbirtok. Nem a száz négerhez szokott ültetvényes, de a maga munkájában bízó kétlovas, szekeres kisfarmer keze nyoma látszott rajta. Nem a régi nagyúri hely volt... vége a luxusnak, a lótenyésztésnek, a sok rúgkapáló csikónak, öszvérnek; A távolabb eső földeket elborította a fenyő. De amit meg bírt munkálni Will, az alaposan és gondosan meg volt művelve. Ha jobbak lesznek az idők, majd újra fel lehet szántani a többi földet is, csak kövérebb és termőbb lesz a pihenés után.
Will többet is tett, mint hogy megművelt néhány hektárt. Megóvta Tarát attól a sorstól, amelynek a legtöbb georgiai ültetvény áldozatul esett, ahol a földeket és a kertet, a legelőt és az udvart benőtte a szederinda és a törpefenyő. Végig az országban mindenütt a kastélyokig vagy a megszenesedett romokig ért a gaz.
Scarlettnek elszorult a szíve, mikor arra gondolt, milyen könnyen juthatott volna ide Tara is. Igen, ő meg Will jó munkát végeztek. Nem engedték be ide a jenkiket, a koffereseket, a vadszedret... semmi ellenségét. Egyébként Will még az este megmondta neki, hogy amint a gyapotot leszedi, ne küldjön neki többé pénzt, kivéve, ha a kofferesek megint szemet vetnének Tarára, és égig emelnék az adót. Szeretne a maga emberségéből megélni.
Scarlett tudta, hogy Willnek nehéz dolga lesz egyedül, de annál inkább csodálta és becsülte az önállóságát. Addig elfogadta a pénzt tőle, míg fizetett alkalmazottnak tudta magát, de ezentúl, hogy sógora lesz, és ő lesz a férfi a házban, meg akart állni a maga lábán.
Igen... Willt a Jóisten küldte hozzájuk.
Pork már este megásta a gödröt Ellen sírja mellett, és korán reggel elegyengette a földet körös-körül. Ott állt, ásójára támaszkodva a nedves agyagföldrakás mellett, s várta, hogy visszalapátolja ura koporsójára a göröngyöket. Scarlett egy görcsös, alacsony törzsű cédrus foltos árnyékában állt mögötte. A júniusi reggel napja máris forrón tűzött le a tájra. Igyekezett elfordítani a szemét a gödörtől. Jim Tarleton, Hugh Munroe, Alex Fontaine meg az öreg McRae-nek, Gerald régi barátjának legfiatalabb unokája hozták vállukon a koporsót. Lassan, ügyetlen és ingadozó lépésekkel jöttek a ház irányából a szűk kerti ösvényen. A koporsó két tölgyfahusángra téve nehezedett a vállukon. Mögötte, tisztelettudó távolságban, hosszú sor kopott ruhás, hallgatag ember haladt. Ismerősök, szomszédok. Amint feltűntek a napos kerti úton, Pork lehajtotta fejét ásója nyelére, és sírva fakadt. Scarlett csendesen nézte, és csak most vette észre, hogy gyapjas haja, amely néhány hónapja még egészen fekete volt, mennyire megőszült.
Fáradt, eltompult szívvel adott hálát az Istennek, hogy éjszaka elsírta minden könnyét. Egyenesen, száraz szemmel tudott a helyén állni. Suellen szipogása a válla mögött annyira bosszantotta, hogy össze kellett szorítania az öklét, nehogy visszaforduljon, és felpüffedt arcába üssön. Ő okozta az apja halálát. Most legalább legyen benne annyi tisztesség, hogy fegyelmezze magát az ellenséges érzésű szomszédok előtt. Egyetlen ember nem szólt hozzá ma reggel, egyetlen ember nem pillantott részvéttel rá. Megcsókolták Scarlettet, megszorították a kezét, kedves, gyöngéd szavakat mondtak Carreen-nek, sőt még Porknak is, de úgy tettek, mintha Suellen ott sem volna.
Az ő szemükben Suellen rosszabbat tett, mintha meggyilkolta volna az apját. Az Ügyet, a Dél szent ügyét akarta elárultatni vele. És ennek az elkeseredett, kemény gerincű közösségnek olyan volt ez, mintha a becsületüket dobta volna oda. Megtörte a hadállásukat. Azzal, hogy pénzt akart szerezni az ellenségtől, a kofferesekkel és jöttmentekkel, az árulókkal azonosította magát, akiket jobban gyűlöltek, mint a jenki katonákat.
Ő, egy régi arisztokrata ültetvényes család sarja, átpártolt az északiakhoz, s ezzel szégyent hozott valamennyi családra.
A gyászolók szívében égett a harag és a keserűség. Különösen hárman bírtak nehezen az indulatukkal. Az öreg McRae, aki Gerald legjobb barátja volt, amióta csak sok-sok éve Savannah-ból idetelepedett, Fontaine nagymama, aki azért szerette, mert Ellen férje volt, és Mrs. Tarleton, aki közelebb állt Geraldhoz, mint bármelyik szomszédjuk, mert, mint gyakran hangoztatta, Gerald volt az egész környéken az egyetlen igazi ló-szakértő.
Mikor a besötétített nappaliban, Gerald ravatala körül ott látták a vihart ígérő arcokat, Ashley és Will kényelmetlen előérzettél összenéztek, és bementek Ellen irodájába, hogy megtanácskozzák a tennivalókat.
– Ezek közül valamelyik szóvá akarja tenni Suellen dolgát – mondta ki egyenesen a véleményét Will, és kettéharapott egy szalmaszálat. – Azt hiszik, jó okuk van rá, hogy kinyissák a szájukat. Lehet, hogy csakugyan lenne rá okuk. Hanem azt megmondom, Ashley, hogy akár igazuk van, akár nem, mi nem hagyhatjuk annyiban, mint a család férfitagjainak, helyt kell állnunk. Akkor aztán baj lesz a vége. Az öreg McRae-vel nemigen lehet szót érteni, mert süket, mint a föld. Olyan ember pedig még nem született a világra, aki el tudná hallgattatni Fontaine nagymamát, ha beszélni akar. Ami végül Mrs. Tarletont illeti, nem tudom, láttad-e, hogyan villogott a vörös nyúlszeme, valahányszor Sue került eléje? Szinte hátracsapta a fülét, mint az ideges ló, és alig várja, hogy kiabálhasson. Márpedig éppen elég a bajunk anélkül is Tarán, hogy itt valami ellenségeskedés legyen a temetés után.
Ashley nyugtalanul sóhajtott. Ismerte a szomszédok természetét, még sokkal jobban, mint Will, és ismerte a szokást is, hogy az elhunyt ismerősök koporsójánál akárki felszólalhatott, és ebből a szokásból származott a háború előtt a legtöbb veszekedés, verekedés, sőt lövöldözés is. Ilyenkor néha dicsérték a hozzátartozókat, de néha nagyon is könyörtelenül lerángatták a leplet egyről-másról. Nemegyszer megtörtént, hogy a legjobb szándékú szavakat is félreértették a hátramaradottak, és alig dobták az utolsó ásónyi földet a sírhalomra, máris kirobbant a veszekedés.
Pap hiányában Ashley vállalkozott rá, hogy imádkozik a sírnál. Carreen adta oda imakönyvét, miután a jonesborói metodista és protestáns lelkészek felajánlott segédletét udvariasan elhárították. Carreen, aki buzgó katolikus volt, nagyon rossz néven vette, hogy Scarlett elfelejtett Atlantából lelkészt hozni. Csak az vigasztalta meg kissé, hogy ha Suellen és Will összeesketésére eljön a pap, meg fogja áldani a szülei sírját is. Carreen volt az, aki ellenezte, hogy a szomszédos protestáns papok végezzék a szertartást. Inkább Ashleyre bízta, és lei jelölte számára a felolvasandó imádságokat. Ashley éppen ezért tudta, hogy neki mint a szertartást végző személynek kell megakadályoznia a veszekedést, és amint most az öreg asztalnak támaszkodott, törte a fejét, mit tehet, hiszen ismerte a szomszédok hirtelen természetét.
– Nincs itt semmi segítség, Will – mondta, és felborzolta a haját. – Nem üthetem le sem Fontaine nagymamát, sem az Öreg McRae-t, és nem foghatom be Mrs. Tarleton száját. Márpedig a legszelídebb dolog, amit mondani fognak, az lesz, hogy Suellen gyilkos és hazaáruló, és ha ő nincs, az apja még ma is élne. Ördög vinné el azt a szokást, hogy beszédet mondanak a halott fölött. Valóságos barbárság. ·
– Figyelj, Ash! – mondta Will. – Én nem akarom, hogy egy rossz szót is mondjanak Sue-ről. Bízd csak rám. Mikor befejezted az imát, mondd azt: ha valaki szólni akar néhány szót, szóljon. De közben nézz rám, hogy elsőnek én beszélhessek.
Scarlett máskor olyan éles szemét azonban elkerülte minden baljós jel. Amint a támolyogva, imbolyogva közeledő koporsóvivőket figyelte, nem tudott másra gondolni. Ólomnehéz szívvel érezte, hogy amikor az apját temetik, újra eltemetnek valamit, ami összekötötte őt a boldogság és felelőtlenség régi édes napjaival.
A négy ember végre letette a koporsót a gödör mellé, Ashley, Melanie és Will is bejöttek, és odaálltak a három O'Hara lány mögé. A közelebbi ismerősök, akik még elfértek, körülöttük álltak meg, a többiek kívül maradtak az alacsony téglafalon. Scarlett most nézett körül először, és meglepte, mennyien vannak itt. Ezekben az Időkben, mikor alig volt az embereknek egy-egy rossz gebéjük vagy öszvérük, igazán szép volt az ismerősöktől, hogy így összegyűltek. Ötven vagy hatvan embert látott, némelyik olyan messziről érkezett, hogy csodálkozott, honnan tudhatta meg a hírt ilyen hamar. Egész családok voltak ott Jonesboróból, Fayetteville-ből meg Lovejoy-ból, néhány néger szolgával együtt. Aztán sok kisfarmer a vízen túlról, crackerek a mocsarak vidékéről, meg az erdei telepesek. A mocsári emberek sovány, sárgaarcú, szakállas óriások voltak, prémsapkával a fejükön, könnyedén tartották a puskájukat, és arcuk kidagadt a rágódohánytól. Asszonyaikat is elhozták, mezítláb jöttek. Maláriás sárga arcuk beesett volt, de ragyogó tisztára megmosdottak, és olcsó kalikóruhájuk is frissen volt mosva, vasalva, keményítve.
A közelebbi ismerősök közül egy sem hiányzott. Fontaine nagymama sárgán, törődötten, megviselten, mint valami vedlett vén madár, a botjára támaszkodott, mögötte ott álltak Sally meg a „fiatalasszony”. Hiába integettek neki, hiába suttogtak a fülébe, és rángatták a szoknyáját, hogy üljön le az alacsony téglafalra. A nagymama férje, az öreg doktor, nem volt már ott. Két hónapja halt meg, s azóta a nagymama szeme nem csillogott a régi, kemény fényben. Cathleen Calvert-Hilton külön állt, egyedül, mint olyanhoz illik, akinek férje részes volt a tragédia előidézésében. De azért itt volt ő is, és kopott napernyője mögé rejtette lehajtott fejét. Scarlett elképedve látta, hogy perkálruháján zsírfoltok vannak, és keze szeplős, tisztátalan, fekete körmű. Semmi, semmi nyoma nem volt rajta a régi előkelőségnek. Egyszerű cracker asszony volt, vagy még az sem. Jöttment fehér asszonynak gondolhatta volna az ember. Félszegen, megalázottan, lomposan állt ott.
„Mindjárt szipákolni fog, ha ugyan még nem tette meg – gondolta elképedten Scarlett. – Mennyire letört megint!”
Scarlett megborzongott, és elfordította a szemét Cathleentől. Milyen keskeny a szakadék az úrinép és a szegény emberek durva élete között!
„Ha nincs bennem erő, ilyen lennék én is” – gondolta, és egyszerre büszkeség töltötte el, amint ráébredt, hogy ő meg Cathleen egészen egyforma fegyverekkel indultak neki az életnek a háború után, csinos arccal, üres kézzel. A különbség csak azután világlott ki: hogy mi van a fejükben és szívükben.
„Nem is olyan rosszul álltam meg a helyemet” –· gondolta, és mosolyogva emelte magasra az állát.
De azonnal elkomolyodott az arca, amint magán érezte Mrs. Tarleton megbotránkozó tekintetét. Mrs. Tarleton szeme vörösre volt sírva. Szemrehányó pillantást vetett Scarlettre, aztán ismét Suellenre emelte égő tekintetét. Sötét gyűlölet lángolt szeméből. Mögötte ott állt a férje és négy leánya, vörös hajuk kirívó volt a fekete gyülekezetben, vöröses szemük éppen úgy villogott, mint fiatal állatoké, élettel, haraggal telten és veszedelmesen.
Mozdulatlanul álltak, a kalapok lekerültek, a kezek összetevődtek. Ashley előrelépett, kezében Carreen kopott kis imakönyvével. Egy pillanatig maga elé nézett a földre, s a napsugár ott játszott aranyszőke haján. Mélységes csend szállt le a tömegre, olyan mély, hogy a magnóliafák merev leveleinek halk zörgése és egy távoli madár sikongató kiáltása kibírhatatlanul hangosnak és bánatosnak tűnt. Ashley olvasni kezdte az imát, és minden fej mélyebbre hajolt, amint lágy, édesen zengő, kiművelt hangján sorra kiejtette a súlyos, méltóságteljes szavakat.
„Milyen gyönyörű a hangja – gondolta Scarlett, és a torka összeszorult. – Ha már valakinek el kellett temetnie papát, örülök, hogy Ashley temeti. Talán így még szebb, mintha egy idegen pap állna itt a sírjánál.”
Amikor Ashley az imádságban ahhoz a részhez ért, ahol a purgatóriumba jutott lélekről van szó, amit különben Carreen jelölt ki számára, hirtelen abbahagyta a bibliaolvasást és becsukta a könyvet. Csak Carreen vette észre, hogy elhagyta ezt a részt, és megütközéssel nézett rá, amikor Ashley a miatyánkba kezdett. Ashley tudta, hogy a jelenlevőknek több mint a fele sohasem hallott a purgatóriumról, és akik hallottak is róla, személyes sértésnek vennék, ha fel merné tételezni, hogy egy olyan finom úr, mint Gerald O'Hara nem egyenesen a mennyországba jut. Megalkudván hát a közvéleménnyel, elsikkasztotta a purgatóriumnak még az említését is. A gyülekezet lelkesen csatlakozott a miatyánk mondásához, de meghökkenten hallgattak el, amikor az Üdvözlégy Máriába kezdett. Sohasem hallották még ezt az imádságot, és csodálkozva néztek egymásra, amikor az O'Hara lányok, Melanie és a tarai szolgák feleltek: „Imádkozzál érettünk, bűnösökért most és halálunk óráján, ámen.”
Ekkor aztán Ashley felemelte a fejét, és egy pillanatra bizonytalanná lett. A szomszédok szeme várakozón függött rajta, kényelmesebben igyekeztek állni, mert felkészültek egy hosszú beszédre. Várták, hogy belekezd a hosszadalmas igehirdetésbe, hiszen senkinek közülük még csak eszébe sem jutott, hogy már végére értek a szertartásnak és a katolikus imádságoknak. A vidéki gyászszertartások mindig hosszadalmasak voltak. A baptista és metodista lelkészek, akik a szertartást végezték, nem kész imádságokat mondtak, hanem aszerint rögtönöztek, ahogyan a körülmények megkívánták, és nem-. igen álltak meg addig, amíg valamennyi gyászoló könnyezni nem kezdett, és az árván maradt nőszemélyek hangosan nem zokogtak. Senki Ashleynél jobban nem tudta, hogy a szomszédok mennyire megütköznének, megdöbbennének és felháborodnának, ha mindössze ebből a rövid imádságból állna az egész szertartás egy olyan halott temetésén, akit olyan barátian szerettek, mint Geraldot. Szerte a járásban heteken át erről beszélgetnének az ebédeken, és az egész környék véleménye az lenne, hogy az O'Hara lányok nem tanúsítottak kellő tiszteletet atyjuk iránt.
Ezért egy futó, mentegetőző pillantást vetett Carreen felé, és ismét lehajtva fejét, emlékezetből mondani kezdte annak a gyászszertartásnak a szövegét, amelyet számtalanszor olvasott fel a Tizenkét Tölgy ültetvényen a rabszolga-temetéseken.
„Én vagyok az Élet és a feltámadás... és aki... hisz Bennem, sosem hal meg.”
Nem emlékezett egészen pontosan, lassan beszélt, néha meg is állt, és erőltette emlékezetét, hogy eszébe jussanak a szavak és kifejezések. De ez a lassúság és akadozás csak még mélyebbé tette szavainak benyomását, és a gyászolók, akik eddig száraz szemekkel álltak, most zsebkendőjükért nyúltak. A nyakas baptisták és metodisták, akik azt hitték, hogy ez hozzátartozik a katolikus szertartáshoz, nyomban megváltoztatták eddigi véleményüket a katolikus szertartásokról, amelyeket hidegeknek, ridegeknek és pápáskodóknak ismertek. Scarlett és Suellen éppilyen keveset tudtak a szertartásról, és a szavakat nagyon szépeknek, vigasztalóknak találták. Csak Melanie és Carreen vették észre, hogy egy hithű katolikus ír embert az anglikán egyház szertartásai szerint temetnek el. Carreen azonban túlságosan összetört volt és túlságosan bántotta őt Ashley eljárása ahhoz, hogy beavatkozzék.
Mikor befejezte az imádságot Ashley, szomorú, mély szürke szemével körülnézett. Kis szünet után egyenesen Willhez fordult, és így szólt:
– Van itt valaki, aki néhány szót szeretne mondani még?
Mrs. Tarleton idegesen megrezzent, de mielőtt előléphetett volna, Will már odakocogott falábával a koporsóhoz, s levett kalappal beszélni kezdett:
– Barátaim – kezdte rekedtes, halk hangon –, kedves ismerősök és szomszédok. Lehet, hogy van, aki azt gondolja magában, hogy több jogot követelek magamnak, mint amennyi nekem jár, mikor az ima után elsőnek akarok beszélni, én, aki csak az utolsó egy-két esztendőben ismertem O'Hara urat, holott vannak itt, akik húsz vagy még több év óta jól ismerik. De van rá mentségem. Ha csak egy hónapig élt volna tovább, nekem is jogom lett volna hozzá, hogy apámnak hívjam.
Meglepett moraj futott végig a gyülekezeten. Sokkal jobb nevelésűek voltak, mint hogy suttogtak volna, de minden szem Carreen lehajtott feje felé fordult. Az egész vidék tudta, milyen néma rajongással veszi őt körül Will. A férfi pedig látva, hogy merre néznek valamennyien, folytatta beszédét, és úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre.
– Minthogy pedig feleségül fogom venni Suellen kisasszonyt, amint papot tudunk hozni Atlantából, úgy gondolom, talán nem fog rám haragudni senki, ha szót merek kérni.
Az utolsó mondatot már alig lehetett hallani az izgatott mozgolódás zúgásában. Mintha dühös méhraj zümmögött volna. Csalódás és felháborodás érzett benne. Mindenki szerette Willt, becsülték és elismerték a munkáját, tudták, mennyit tett Taráért. De tudták azt is, hogy Carreent szereti. Miért veszi hát el a kiközösített, megvetett Suellent? Ez a derék, kedves Will elveszi ezt az ostoba, nyafka kis Suellen O'Harát!
Egy pillanatra feszült volt a hangulat. Mrs. Tarleton szeme veszedelmesen összehúzódott, ajka mozgott, de hang nem jött ki a száján. A csendben hallatszott az öreg McRae vékony, magas hangja, amint unokáját faggatja, hogy mi történt. A falábú ember szembefordult valamennyiükkel. Szelíd és nyugodt volt az arca, mint mindig, de halványkék szemében volt valami kihívó kérdés: mer-e valaki csak egy rossz szót is mondani leendő feleségéről?... Egy pillanatig majdnem felbillent az egyensúly. Mi lesz erősebb: gyűlöletük Suellen-nel szemben vagy a szeretet Will iránt? Will győzött. Folytatta beszédét, mintha a szünet csak természetes pihenés lett volna.
– Én nem ismertem O'Hara urat olyannak, mint régi barátai. Én csak egy derék, jóságos urat ismertem, akinek a szíve megtört a sok szomorúságtól, a felesége utáni gyásztól, és már csak félig élt közöttünk. Félig abban a másik világban járt, ahová most egészen elköltözött. De hallottam róla, milyen volt, és el tudom képzelni. Igazi harcos ír férfi volt, azt is elmondhatom róla, igazi déli gavallér, előkelő úriember, és amellett hűséges konföderalista utolsó leheletéig. Ennél nagyobb dicséretet pedig senkiről sem lehet mondani. És nem is igen fogunk ilyen embert látni többé, azok az idők, amikor ilyen férfiak születtek és éltek, éppen olyan halottak, mint ő maga. Idegen országban született, de a szíve szerint georgiai lett, igazibb georgiai, mint akárhányan, akik itt születtünk. Leélte az életét, szerette a földet, ami az övé volt, és szép halála volt, mert a mi Ügyünkért halt meg, akár a katonák a háborúban. Közülünk való volt. Benne éltek a mi jó tulajdonságaink, de benne éltek a hibáink is. Volt benne igazi erő, ami mindnyájunké, de volt benne olyan gyengeség is, ami mindnyájunkban benne van. Semmi a világon meg nem állíthatta, ha valamit a fejébe vett, és nem félt senki emberfiától. És semmi sem győzhetett rajta, ami kívülről jön. Sem háború, sem nyomorúság, sem veszedelem.
Amikor még otthon volt, Írországban, nem félt az angol bíróságtól. Azt tette, amit vére parancsolt, s hogy fel akarták akasztani, átjött ide, egy cent nélkül. De attól sem ijedt meg. Dolgozott, és pénzt teremtett a földből. Nem félt idejönni, bár akkoriban még nagyjából vadon volt ez a vidék, mert az indiánokat csak nemrég kergették ki az erdőkből. És a vadonból szép, nagy ültetvényt varázsolt. Mikor pedig jött a háború, és elvitte a pénzét, akkor sem ijedt meg. A jenkiktől sem félt. Nem futott el, mikor jöttek, hanem megállt a háza kapujában, és azt mondta nekik: felgyújthatják a födelet a feje fölött, ha akarják, de ő nem megy el innen. Nem bánta volna, ha tűz égeti el, vagy megölik. Nem volt legyőzve. Megállt a talpán, és nem tudták elmozdítani onnan. Ezért mondtam, hogy semmi nem győzhetett rajta, ami kívülről jön és kívülről éri az embert.
De az, ami belül van, erősebb volt nála. Ez az a gyengeség, ami mindnyájunkban él. Amit az egész világ nem bírt megcselekedni, azt megtette vele a saját szíve. Amikor Mrs. O'Hara, a felesége meghalt, a szíve is meghalt vele. Nem volt már a régi. Akit mi itt láttunk járni, az már nem ő volt, csak a teste, csak a ruhája.
Will elhallgatott, és csöndes, nyugodt szeme körbejárt a tömegen. Úgy álltak ott az emberek a forró napon, mintha bűvölet érte volna őket, és ha volt a szívükben gyűlölet Suellen iránt, elfelejtették. Will szeme egy pillanatig Scarlett arcán pihent, s a szeme sarkában megsűrűsödtek a ráncok, mintha vigasztalóan feléje hunyorított volna. És Scarlett érezte is a vigasztalást, vissza tudta szorítani felgyülemlő könnyeit. Will egyszerűen, józanul és okosan beszélt, ahelyett hogy nagyhangúan szónokolt volna a jobb hazát emlegetve és az élet fájdalmait meg a meg nem érdemelt szenvedéseket. Scarlett pedig mindig megnyugvást és vigasztalást talált a józan megállapításokban.
– Nem szeretném azért, ha valaki is kevesebbre becsülné, mert a szíve erősebb volt nála, és le tudta győzni. Mindnyájan ilyenek vagyunk. Ami két lábon jár, nem verhet meg minket. Sem a jenkik, sem a kofferesek, sem a jöttmentek, sem a kemény idők és nagy adók, sem a keserű éhség. De a szívünk uralkodik rajtunk, és legyőzhet egy szempillantásnyi idő alatt. És annyit mondhatok: akinek az élete rugója eltört, mint ahogyan annak, akit most temetünk, eltört abban a pillanatban, mikor eltemette élete társát, annak jobb, ha megpihen, és nem gyötrődik tovább. Azok nem találják a helyüket a földön, s nem tudnak boldogok lenni soha többé. Ne keseregjen senki Mr. O'Hara halála miatt, és ne is lázadozzunk, mert a Jóisten magához vette őt. Akkor volt ő sajnálatra méltó, amikor Sherman járt erre, és Mrs. O'Hara nehéz betegségben meghalt. Most, hogy a teste is elment a szíve után, nem tudom, miért lenne okunk gyászolni, ha pedig mégis megtesszük, ez nagy önzés mindnyájunktól. Ezt én mondom, aki igaz szívvel szerettem őt, mintha csakugyan az édesapám lett volna... Most pedig talán jobb lenne, ha nem esne több szó, ha van egy kis ν jóakarat a tisztelt gyülekezetben. A családtagokat nagyon meggyötörte a búcsúzás fájdalma, és nem lenne szép, ha még jobban feltépnénk fájó szívük sebét.
Will elhallgatott, Mrs. Tarletonhoz fordult, és halkabban, gyorsabban mondta:
– Kérem szépen, Mrs. Tarleton, talán lenne olyan szíves, és bevinné Scarlett sógorasszonyomat a házba. Nem tesz jót neki, ha olyan sokáig áll a napon. És Fontaine nagymama se nézzen olyan szemrehányóan, nem tiszteletlenségből mondtam.
Scarlett erre a váratlan fordulatra elvörösödött. Érezte, hogy minden szem feléje fordul. Mi jut Willnek az eszébe, hogy még jobban felhívja az emberek figyelmét áldott állapotára? Szégyenkező, haragos tekintetet vetett feléje, de Will pillantása nyugodtan állta ezt is.
„Kérlek – mondta a szeme. – Tudom, mit csinálok.”
Scarlett nem akart jelenetet rendezni. Szó nélkül fordult Mrs. Tarleton felé, akinek a gondolatai, mint Will remélte, azonnal elterelődtek Suellenről. Karon fogta Scarlettet.
– Gyere, menjünk a házba, édes! – szólt neki. Arca szenvedő kifejezést öltött, és Scarlett nagyot nyelve engedte, hogy átvezessék a tömegen. Részvevő, rokonszenves mormogás kísérte őket, amint szűk ösvény nyílt számukra a temetőkert kapujáig, és baráti kezek simogatták meg útközben. Mikor kiértek a téglakerítéshez, Fontaine nagymama nyújtotta feléje sárgás, kiaszott kezét.
– Nyújtsd a karod, gyermekem! – mondta, és a segítségére készülő Sallyt meg a fiatalasszonyt leintette: – Nem, ti ne jöjjetek. Nincs szükségem rátok.
Elindultak a mögöttük bezárult tömegből a keskeny úton a ház felé, és Mrs. Tarleton abban az igyekezetében, hogy segítséget nyújtson, olyan erősen tartotta könyökénél fogva Scarlettet, hogy majdnem felemelte minden lépésnél a földről.
– De hát hogy tehetett Will ilyet? – kiáltotta Scarlett hevesen, amikor elég távol jutottak a tömegtől. -– Mintha azt mondta volna, nézzetek rá, másállapotban van!
– Hát ami azt illeti, csakugyan másállapotban vagy, nem? – mondta Mrs. Tarleton. – Okosan tette Will, bolond voltál, hogy ennyi ideig ott álltál a forró napon, amikor összeeshettél volna, és koraszülés lett volna belőle.
– Willt nem a koraszülés aggasztotta – mondta nagymama kissé lihegve, mert fárasztó volt számára az út a főbejárat lépcsői felé. Arcán megértő mosoly ragyogott. – Will nagyon okos. Azt akarta, hogy se te, Beatrice, se én ne legyek ott a sírnál. Attól félt, hogy kinyitjuk a szánkat, és tudta, hogy ez az egyetlen lehetőség, hogy megszabaduljon tőlünk... De talán még mást is akart. Azt akarta, hogy Scarlett ne legyen ott, és ne hallja, amint az első göröngyök a koporsóra hullanak. Ebben is igaza volt. Majd emlékezzél vissza, Scarlett, hogy mit mondtam: amíg az ember nem hallja ezt a hangot, addig az, akit eltemettek, mintha nem is halt volna meg. De ha egyszer hallja... Ez a legborzalmasabb végső hang a világon. Segítsetek felmenni a lépcsőn, gyerekek, Beatrice, add ide a kezed. Scarlettnek már nincs szüksége rá, mint ahogy nincs szüksége mankóra sem, viszont én nem vagyok olyan mozgékony, mint Will gondolta... Will tudta, Scarlett, hogy te voltál apád kedvence, és nem akarta, hogy még rosszabb legyen számodra, mint amilyen már most is. Tudja, hogy testvéreidnek nem lesz olyan nehéz elviselni. Suellen a szégyene miatt kénytelen keményen tartani magát, és Carreen az istene miatt. De neked nincs semmid. Vagy talán van?
– Nincs – felelte Scarlett, és segített az öregasszonynak a lépcsőkön. Kissé meglepte az az igazság, amely a rekedtes öreg hangból hangzott felé. – Nincs semmi, amire támaszkodhatnék, csak – anyám.
– De amikor őt is elvesztetted, rájöttél, hogy meg tudsz állni a magad lábán is. De vannak, akik nem tudnak. Ilyen volt apád is. Willnek igaza van. Ne gyászold. Apád nem tudott boldogulni Ellen nélkül, és most boldogabb. Mint ahogyan én is boldogabb leszek, ha odakerülök majd a jó öreg doktor mellé.
Úgy beszélt, mint aki nem vár rokonszenv-nyilatkozatot, és a másik kettő nem is érzett különösebb rokonszenvet iránta. Kurtán és olyan természetesen beszélt, mintha a férje még élne, és ott lenne Jonesboróban, és egy rövid kocsikázással összekerülhetnek. A nagymama már túlságosan öreg volt, és túlságosan sokat látott ahhoz, hogy féljen a haláltól.
– De maga, nagymama, szintén meg tud állni a maga lábán – mondta Scarlett.
Az öregasszony rápillantott a szeme sarkából.
– Igaz, de néha istentelenül kényelmetlen.
– Hallja, nagymama – szakította félbe Mrs. Tarleton –, nem kellene, hogy így beszéljen Scarlett előtt. Ügyis már eléggé felzaklatott. Elég volt neki ideutazni, ezt a szoros ruhát viselni, elég neki a maga gyásza és a hőség, mindez elég lenne ahhoz, hogy elvetéljen akkor is, ha maga nem kezd most gyászról és szomorúságról beszélni.
– A fene, aki eszi – kiáltott Scarlett ingerülten. – Nem vagyok annyira felzaklatott. És nem tartozom azok közé az asszonyok közé, akik az izgalmaktól idő előtt szülni kezdenek.
– Azt sose tudhatja az ember – mondta Mrs. Tarleton nagy komolyan. – Én váratlanul megszültem az első gyermekemet, mikor láttam, hogy egy bika felökleli az egyik négerünket, és emlékszel még az én pej-kancámra, a Nellie-re? Ez volt a legegészségesebbnek látszó kanca, amelyet valaha is láttam, mégis ideges volt, riadós, és ha nem vigyáztam rá...
– Beatrice, fogd be a szád! – mondta a nagymama. – Scarlett nem fog elvetélni riadozásból. Üljünk le itt a hűvös előcsarnokban. Itt van egy kis kellemes huzat. Beatrice, te menj, és nézd meg a konyhában, talán találsz egy pohár aludttejet. Vagy nézd meg a kamrában, hátha van egy kis bor. Én is meginnék egy pohárral. Mi addig itt maradunk, míg az emberek be nem jönnek, hogy elköszönjenek.
– Scarlettnek jobb lenne, ha ágyba feküdne – vetette közbe Mrs. Tarleton, és olyan szakértő szemmel fürkészte Scarlett alakját, mint aki az utolsó pillanatig ki tudja számítani a másállapot tartamát.
– Eredj már! – szólt rá a nagymama, és botjával még meg is taszította. Mrs. Tarleton kiment a konyhába, kalapját útközben odadobta az egyik bútordarabra, és kezével végigsimított égővörös haján.
Scarlett hátratámaszkodott székében, és szűk blúzának felső gombjait kigombolta. A magas előcsarnokban kellemesen hűvös félhomály volt, és a nap égetése után lehűtötte Scarlettet az az enyhe huzat, amely belülről a főajtó felé járta át a csarnokot. A nyitva hagyott ajtón át az asszony a társalgóba pillantott, ahol az imént még Gerald feküdt ravatalán, de aztán kitépte magát a gyászos gondolatokból, és felpillantott Robillard nagymama képére a kandalló felett. Mint mindig, a szuronnyal felszakított kép a magasra tornyosuló hajjal és a félig leplezett keblekkel meg azzal a hűvös, gunyoros tekintettel, most is felingerelte.
– Nem tudom, melyik csapás volt Mrs. Tarleton számára súlyosabb, a fiai vagy a lovai elvesztése – mondta a nagymama. – Nem sokat törődött egész életében sem a férjével, sem a lányokkal, ezt tudjuk. Ő is egyike azoknak, akikről Will beszélt. Benne is eltört az élet rugója. Sokszor azt hiszem, hogy ő is olyan lesz, mint az édesapád volt. Soha nem tudott boldog lenni, csak akkor, ha lovakat vagy embereket nevelhetett, férfiakat, viszont egyik lánya sem ment még férjhez, és nem is sok kilátásuk van arra, hogy itt a járásban férjet fogjanak maguknak. Így aztán nincs, ami foglalkoztassa. Ha szíve mélyén nem lenne olyan jólelkű, egész közönséges teremtés lenne... Megmondta Will az igazat, hogy miért veszi el Suellent?
– Igen – mondta Scarlett, és nyíltan a szemébe nézett az öregasszonynak. Te jó ég, most vissza tudott emlékezni arra az időre, amikor ő maga is halálosan félt Fontaine nagymamától. Azóta sem sokat változott, és nagyon kell vigyáznia magára, hogy ne mondja azt, hogy menjen a pokolba, ha beleavatkozik Tara ügyeibe.
– Okosabbat is tehetett volna – mondta a nagymama elgondolkozva.
– Csakugyan? – kapott a szón Scarlett.
– Na csak szállj le a magas lóról, kisasszony – mondta az öregasszony csípősen –, nem bántom a drágalátos testvéredet, bár ha ott maradtam volna a gyászszertartáson, nem hallgattam volna el a véleményem. Én csak arra gondolok, hogy milyen kevés férfi van itt a környéken. Will akármelyik lányt elvehette volna. Ott van Mrs. Tarleton négy vadmacskája, ott vannak a Munroe lányok, a McRae lányok...
– De Will Sue-t veszi el és kész.
– Örülhet Sue, hogy férjet kap.
– Tara szerencséje.
– Te szereted ezt a helyet? – Igen.
– Annyira szereted, hogy azt se bánod, ha a húgod alacsonyabb osztályból kap férjet, a fontos csak az, hogy van egy férfi, aki gondoskodik Taráról, ugye?
– Osztály? – hökkent meg Scarlett. – Osztály? Ugyan mit számít most az osztály, ha egy lány férjet kaphat, aki gondoskodik róla.
– Hát ez vitatható kérdés – mondta az öregasszony. – Akadhatnak, akik azt mondják, hogy okosan beszélsz, mások azt fogják mondani, hogy engedtetek a színvonalból, bár ez helytelen. Will kétségtelenül nem tartozik az arisztokráciához, családotok pedig oda tartozott.
Sastekintete Robillard nagymama képére szegeződött.
Scarlett Willre gondolt, féllábú, nem is megnyerő külsejű, szikár, csendes; örökké rágja a szalmát, egész megjelenéséből hiányzik az erély, olyan, mint a többi cracker. Nem áll mögötte a gazdag, kiváló és nemes vérű elődök hosszú sora. Lehet, hogy az első, aki Will családjából Georgia földjére tette a lábát, valami száműzött vagy jobbágyi szolga volt. Will felsőbb iskolákba se járt. A valóságban a négy esztendő, amíg az erdei iskolába járt, volt az egész iskolai nevelés, amelyben részesült. Becsületes volt és hűséges, türelmes volt és keményen dolgozott, de hát ez mind nem minősítés és nem nemesi érdem. Egészen bizonyos, hogy ha a Robillardok mértékével mérik, Suellen rangon alul megy férjhez.
– Szóval te helyesled, hogy Will a családotokba kerül?
– Igen – felelte Scarlett hevesen, készen arra, hogy nekiugrik az öregasszonynak, ha egy szóval is kifogást emel.
– Csókolj meg ezért – mondta a nagymama meglepetésszerűen, és vidám mosolya őszinte helyeslést fejezett ki. – Eddig nem nagyon szerettelek, Scarlett. Mindig kemény dió voltál már mint gyermek is, és én nem szeretem a nehezen kezelhető nőket, beleértve magamat is. De nekem tetszik az, ahogyan te a dolgokat kezeled. Nem csinálsz nagy lármát olyan dolgok miatt, amelyeken úgyse tudsz segíteni, még akkor se, ha nagyon kellemetlenek. Tiszta vizet öntesz a pohárba.
Scarlett bizonytalanul mosolygott, és engedelmesen hajolt le, hogy megcsókolja az öregasszony odanyújtott szélcserzett arcát. Jólesett neki, hogy dicsérő szavakat hall tőle, habár nem egészen fogta fel az értelmüket.
– Sokan lesznek itt errefelé, akiknek kifogása lesz az ellen, hogy megengeded, hogy Sue férjhez menjen egy crackerhez, habár különben mindenki szereti Willt. Egy szuszra el fogják mondani azt is, hogy milyen kitűnő ember, és azt is, hogy milyen szörnyű az, hogy egy O'Hara lány rangján alul megy férjhez. De ne törődj velük.
– Sose törődöm azzal, hogy az emberek mit mondanak.
– Igen, hallottam. – Volt egy kis csípősség az öregasszony hangjában. – Igazad van, ne is törődj azzal, amit mondanak az emberek. Lehet, hogy egész jól sikerül ez a házasság. Will persze mindig olyan marad, mint amilyenek a crackerek, és a házasságtól nem fog megjavulni a kiejtése. És ha aranyhegyeket hozna is össze, akkor sem fog olyan fényt és tündöklést kölcsönözni Tarának, mint amilyent az apád adott neki. A crackerek nem nagyon tündökölnek, de Will szívében nemes érzésű. Nagyon jó ösztönei vannak. Csak egy ilyen kiváló ember tapogathatta ki ennyire pontosan, hogy mi bajunk van, mint ő tette ott a temetésen. A világ nem tud legyőzni bennünket, de mi megsemmisíthetjük magunkat azzal, hogy túlságosan is vágyódunk olyan dolgok után, amelyek többé nincsenek, és azzal, hogy túl sokat emlékezünk. Igen, Will javára lesz Suellennek is és Tarának is.
– Tehát maga helyesli, hogy megengedem Willnek, hogy feleségül vegye Sue-t?
– Dehogyis! – felelte az öregasszony; hangja fáradt, keserű, de határozott volt. – Helyeselni azt, hogy egy cracker beházasodik egy ősi családba? A crackerek jók, megbízhatók, becsületesek, de...
– Hiszen az előbb azt mondta, hogy jó házasság lehet belőle! – kiáltotta Scarlett megdöbbenten.
– Én arra gondoltam, jó, hogy Snellen férjhez megy Willhez vagy akárki máshoz, mert nagyon nagy szüksége van már egy férjre. És hol a csodában találna egy másikat? Amellett hol találnátok ti egy ilyen jó intézőt Tarára? De ez nem jelenti azt, hogy nekem jobban tetszik a helyzet, mint neked.
„De nekem tetszik – gondolta Scarlett, és igyekezett felfogni az értelmét annak, amit az öregasszony mondott. – Örülök, hogy Will elveszi a húgom. Miért gondolja a nagymama azt, hogy én nem vagyok megelégedve vele? Meg van győződve róla, hogy éppúgy kifogásolom, mint ő.”
Kissé megszégyenülnek és zavartnak érezte magát. Mindig zavarban volt, ha az emberek érzéseiket és belső okaikat tárták eléje, és azt hitték, hogy ő is ugyanúgy gondolkozik, mint ők.
A nagymama legyezni kezdte magát pálmalevelekből készült legyezőjével, és száraz hangon folytatta:
– Nem örülök jobban ennek a házasságnak, mint te, de én a praktikus oldalát nézem a dolognak, ugyanúgy, mint te. És ha arra kerül a sor, hogy valami kellemetlenségről van szó, de úgyse lehet rajta segíteni, nem látom semmi értelmét, hogy az ember sikoltozzon és dühöngjön. Ezzel úgyse lehet semmire se jutni az életben, ahol egyszer fel a kerék, másszor le. Ezt tudom, mert családom is és a jó öreg doktor családja is ugyancsak kivette a részét ezekből a váltakozásokból. És ha nekünk van egy jelmondatunk, akkor ez csak ez lehet: „Ne békétlenkedj, mosolyogj, és nézd, hogy boldogulj.” Sok mindenen felülkerekedtünk ezzel a jelszóval, mosolyogtunk, és igyekeztünk boldogulni, végül szakértők lettünk abban, hogy mindenen túltettük magunkat. Kénytelenek voltunk vele. Mindig a lemaradó lóra fogadtunk. Franciaországból a hugenottákkal menekültünk, Angliából a kiűzött lovagokkal, Skóciából a száműzött Károly herceggel; Haitiből az indiánok űztek ki, és most a jenkik győztek le bennünket. De néhány év alatt mindig felszínre kerülünk. Tudod, miért?
Megrázta a fejét, és Scarlett úgy vélte, hogy a nagymama most leginkább egy öreg, szajkózó papagájhoz hasonlít.
– Nem, nem tudom – felelte udvariasan. Rettentően unatkozott, mint azon a napon, amikor a nagymama felfrissítette az indiánlázadás emlékeit.
– Hát majd én megmondom. Mert mindig megalkuszunk azzal, ami elkerülhetetlen. Mi nem búza vagyunk, hanem pohánka. Ha a vihar jön, lefekteti az érett búzát, mert száraz, és nem tud a széllel hajladozni. De az érett pohánka fenntartja a fejét, és hajladozik. Ha aztán a szél elvonult, újra felüti a fejét, és ugyanolyan erős, mint vihar előtt volt. Mi sem vagyunk megmerevedett nyakú emberek. Hajlékonyak vagyunk, és ha viharos szél fúj, hajladozunk, mert tudjuk, hogy majd elmúlik. Szájalás nélkül térünk ki az elkerülhetetlen elől, ha a neheze jön, dolgozunk, mosolygunk és igyekszünk boldogulni. Együtt haladunk az árral, és rajta vagyunk, hogy hasznát lássuk. Elég erősek vagyunk, és boldogulunk azoknak az embereknek a bőrén, akiknek a nyakára tudtunk mászni. Gyermekem, ez a titka annak, az ember mindent túlél, és mindenen felülkerekedik.
Egy kis szünet után még hozzátette:
– Most átadom neked a titkot.
Az öregasszony mosolygott, láthatólag szórakoztatták a szavai, bármennyi keserűség is volt bennük. Egy kis ideig várta, hogy Scarlett megjegyzést tesz rá, de Scarlett nem sokat értett a szavaiból, és semmi sem jutott eszébe, amit mondhatna.
– Bizony – folytatta aztán az öregasszony –, a vihar két vállra fektette az embereinket, de újból fel fognak kelni. De nem mindannyian. Nézd ezt a Cathleen Calvertet, mi lett belőle. Szegény fehér, és jóval alacsonyabbra került még annál a férfinál is, akihez férjhez ment. Nézd a McRae családot. Teljesen letörtek, gyámoltalanok, nem tudják, mihez kezdjenek, és egyáltalán mit csinálhatnának. Vagy nézd a többit, bárkit itt a környéken, kivéve az én Alex fiamat, Sally menyemet, magadat, Tarletonékat és még egyet-kettőt. A többi mind lemerült, mert nincs bennük semmi erő, nincs bennük elég mozgékonyság ahhoz, hogy újra felülkerekedjenek. Ezek az emberek mást sem ismertek, csak a pénzt és a négereket, és most, hogy se pénz, se néger, egy nemzedék múlva crackerek lesznek.
– Elfeledkezett Wilkesékről.
– Dehogy feledkeztem el róluk. Csak udvarias akartam lenni, és nem említeni őket, mert látom, hogy Ashley házatok vendége. De ha már te felhoztad, hát nézd őket is. Ott van India, aki mint hallom, kiszáradt vénkisasszony, és minden igyekezete az, hogy özvegynek tekintsék, mert Tarleton Stuart elesett, és most meg sem kísérli, hogy elfelejtse és más férfit fogjon magának. Igaz, hogy csakugyan koron felül van, de azért még szerezhetne egy özvegy férfit valamelyik nagy családból, ha megkísérelné. A szegény Honey pedig mindig férfibolond volt, és annyi esze van, mint egy csirkének. Ami pedig Ashleyt illeti, hát csak tekints rá.
– Ashley finom és kiváló ember – vetette közbe Scarlett melegséggel.
– Ezt nem is tagadom, de olyan tehetetlen, mint egy hátára fordított teknősbéka. Ha a Wilkes család mégis túléli ezeket a nehéz időket, azt csak Mellynek köszönheti, nem pedig Ashleynek.
– Mellynek! Nagymama! Miket beszél itt össze? Elég sokáig éltem együtt Mellyvel, hogy tudjam, hogy beteges, riadt, és nincs benne annyi bátorság sem, hogy elkergessen egy gágogó libát.
– Hát miért zavarna egy libát, ha éppen gágogni akar? Mi szükség erre? Igaz, hogy nem száll szembe egy libával, de szembeszáll a világgal, vagy a jenki kormányzattal, vagy bármi mással, ami veszélyezteti az ő drága Ashleyjét és fiát vagy az érzelmeit. Ő más utakon jár, Scarlett, mint te vagy én. Olyan utakon jár, amilyeneken az anyád járna, ha még élne. Melly mindig az anyádat juttatja eszembe, fiatal korára gondolok... És talán átsegíti a Wilkeseket ezeken a nehéz időkön.
– Ó, igen, hát Melly egy nagyon jóindulatú kis senki, de maga, nagymama, igazságtalan Ashleyhez.
– Az ördögöt! Ashleyt arra nevelték, hogy könyveket olvasson, és semmi mást ne csináljon. Ezzel nem sokra jut az ember, ha bajba kerül, amilyenben mi most vagyunk. Amennyire hallottam, a legügyetlenebb a mezei munkákban az egész járásban. Csak hasonlítsd össze Alexszel. A háború előtt Alex volt a legüresebb ficsúr az egész világon, soha mással nem törődött, mint az új nyakkendőjével, azzal, hogy jó nagyokat igyon, rálőjön valakire, ha éppen kedve tartotta, és hajszolja az olyan lányokat, akik semmivel sem jobbak, mint amilyeneknek az ilyen lányoknak lenniük kell. De nézd meg most! Megtanulta a földmunkát, mert meg kellett tanulnia. Másképp éhen halt volna ő is, mi is. Most a legjobb gyapotot termeli az, egész járásban, bizony! Sokkal jobb, mint a tarai gyapot, és tud disznót, csirkét nevelni. Nagyszerű fiú, akármilyen rossz természete van is. Mindenen felül tud kerekedni, megváltozik, ha változnak az idők, és ha ez az egész visszacsatolási nyomorúság elmúlik, majd meglátod, hogy Alex ugyanolyan gazdag ember lesz, mint az apja és nagyapja volt. De Ashley...
Scarlettnek fájt, hogy Ashleyt becsmérelik.
– Ez csak üres fecsegés – vágta oda hűvösen.
– Hát ne vedd annak – mondta a nagymama, és átható tekintettel nézett Scarlettre. – Te magad is más úton jártál, mióta Atlantába mentél. Igen, mi hallottuk, mi mindent csináltál, bármennyire is el vagyunk itt temetve. Úgy változtál, ahogy a szél fújt. Hallottunk arról, hogy mint a pióca, belekapaszkodtál a jenkikbe, a fehér csőcselékbe és az újgazdag kofferesekbe, hogy minél több pénzt húzzál ki belőlük. Amennyire hallottam, nem estél a fejed lágyára. Jól teszed, én csak ennyit mondhatok. Szedjél ki belőlük minden centet, amit tudsz, de ha lesz elég pénzed, köpjél az arcukba, és fordíts nekik hátat, mert úgysem lehetnek többé javadra. Így tegyél és ügyes legyél, mert ha hagyod, hogy belekapaszkodjanak a kabátodba, csak visszahúznak és tönkretesznek.
Scarlett a nagymamára nézett. Szemöldökét összehúzta, és erőlködött, hogy megeméssze a szavakat. Még mindig nem egészen értette, de változatlanul haragudott azért is, mert Ashleyt hátára fektetett teknősbékának nevezte.
– Azt hiszem, nincs igaza Ashleyt illetőleg – mondta hirtelen.
– Scarlett, nem vagy okos.
– Ez a maga véleménye, nagymama – mondta gorombán Scarlett, és legszívesebben ököllel vágott volna az öregasszony képébe.
– Igen, ami a dollárokat illeti, abban elég ügyes és okos vagy. De ez a férfiak okossága. Női ügyesség és okosság nincs benned. Egyáltalán nem tudsz az emberekkel bánni.
Scarlett szeme kezdett szikrát hányni, és keze minduntalan ökölbe szorult.
– No most már eléggé megbolondítottalak? – kérdezte mosolyogva az öregasszony. – Pontosan ez volt a szándékom.
– Ez? De az istenért, miért?
– Sokféle jó okom volt erre.
A nagymama hátradőlt a székben, és Scarlett hirtelen rájött, hogy az öregasszony nagyon fáradt és elképesztően öreg. A kis, összezsugorodott kéz, amely ölbe téve nyugodott a legyezőn, viaszsárga volt, mint egy halottnak a keze. Scarlett haragja lecsillapodott, odahajolt az öregasszonyhoz, és megfogta az egyik kezét.
– Maga egy kedves vén hazug – mondta szeretettel. – Egy szót sem vett komolyan mindabból, amit itt most összefecsegett. Csak azért beszélt annyit, hogy elterelje a figyelmemet szegény papáról.
– Ne hízelegj nekem – mondta az öregasszony, és durván ellökte a kezét. – Részben ugyan ezért mondtam, de részben azért is, mert mindaz igaz volt, amit mondtam, de te ostoba vagy, és nem érted meg.
Azért mégis mosolygott egy kicsit, és meleg tekintettel nézett Searlettre. Scarlett most már Ashley miatt sem haragudott az öregasszonyra. Bizonyára azt sem vette komolyan.
– Mégis köszönöm. Kedves volt magától, hogy beszélt, és örülök, hogy tudom, hogy maga is mellém áll Will és Suellen ügyében, még akkor is, ha sokan helytelenítik.
Mrs. Tarleton jött vissza két pohár aludttejjel. Nagyon ügyetlen volt a háztartási dolgokban, és mind a két pohár tartalma kilötykölődött.
– Egészen hátra kellett mennem a nyárikonyhába – mondta. – Igyátok meg gyorsan, mert az emberek már jönnek a temetőből. Mondd csak, Scarlett, csakugyan megengeded, hogy Suellen férjhez menjen Willhez? Nem mintha Will nem lenne túlságosan is jó Suellen számára, de hát tudod, hogy egy cracker, és...
Scarlett tekintete találkozott a nagymamáéval. Az öreg szemekben gúnyos szikra villant feleletül arra, amely Scarlett szemében is felvillant.

 

 

41

Mikor a legutolsó vendég is elbúcsúzott, Scarlett bement Ellen irodájába, és elővett valamit a sárgult papírok közül. Már tegnap este iderejtette. Amint meghallotta, hogy Pork szipogva, nagyokat nyelve teríti az asztalt az ebédlőben, kikiáltott érte, Pork bejött, fekete képén a gazdátlan kutyák vigasztalhatatlan bánatával.
– Pork – mondta szigorúan –, ne merj sírni, mert akkor... én is sírok! Ebből elég legyen!
– Igenis, asszonyság... én próbálok nem sírni, de mikor az eszembe jut, hogy Gerald úr most már...
– Ne jusson az eszedbe. Ha más sír, azt inkább el tudom viselni, mint ha téged látlak. Nem érted? Tudom, hogy te nagyon szeretted őt. Fújd ki az orrodat, Pork. Valami szép ajándékot akarok neked adni.
Pork engedelmesen kifújta az orrát, és udvarias érdeklődéssel várt.
– Emlékszel arra az éjszakára – kezdte Scarlett –, mikor tyúkot loptál és megsöréteztek?
– Én, Scarlett asszonyság? Soha életemben nem...
– Ugyan, ne tagadd most már. Tudom jól. Emlékszel, hogy akkor mit mondtam neked? Hogyha lesz egyszer pénzem, szép aranyórát kapsz a hűségedért.
– Igenis, emlékszem, de úgy gondoltam, hogy az asszonyság elfelejtette.
– Nem felejtettem el. Nesze, itt van. Odanyújtotta a nehéz aranyórát, melynek láncáról sokféle apró csecsebecse függött.
– Úristen, Scarlett asszonyság! – kiáltotta Pork. – Ez Gerald úr órája! Ezerszer és ezerszer láttam rajta, ezt hordta mindig!
– Igen, a papa órája volt, és most neked adom. Vidd!
– Nem én, asszonyság! – hátrált rémülten Pork. – Ez fehér embereknek való óra. Hogy is mondhat ilyet, hogy nekem adja? Ez az óra a kis Wade úrfié.
– A tiéd. Talán Wade ápolta a papát, mikor beteg volt? Te ápoltad. Te fektetted ágyba minden este, és te öltöztetted fel reggel. Te fürdetted és borotváltad. Te voltál mellette, mikor a jenkik jöttek. Te loptál, hogy legyen mit ennie. Ha valaki megérdemelte ezt az órát, te megérdemelted, Pork. Tudom, hogy a papa is helyesnek tartaná, és örülne, hogy neked adom. Vedd hát.
Megfogta a néger nagy fekete kezét, és a tenyerére tette az órát. Pork rábámult, és lassan felderült az arca.
– Igazán az enyém, Scarlett asszonyság?
– Igazán.
– Hát... hát köszönöm. Köszönöm.
– Azt akarod, hogy elvigyem a városba, és belevésessek valamit? Valami szép mondást?
Pork gyorsan hátralépett, és magához szorította az órát.
– Nem... köszönöm... jó így is.
– Mi az, Pork? Nem bízol bennem?
– De igen, asszonyság, csakhogy... csakhogy félek, hátha meg tetszik gondolni... ez az óra sok pénzt ér. Hátha eladná.
– A papa óráját, Pork?
– Hát... ha éppen pénz kellene az asszonyságnak...
– Hallod, ezért megérdemelnéd, hogy megverjelek. Hallod, megharagszom, és mindjárt visszaveszem az órát.
– Dehogy akarja! – Most derengett fel gyászba borult arcán az első halvány mosoly. – Én ismerem magát. És tudja, Scarlett kisasszony...
– Mit, Pork?
– Ha maga csak fele olyan kedves lenne a fehér emberekhez, mint amilyen a négerekhez, a világ is jobban bánna magával.
– Nem panaszkodhatom, nem bánik rosszul velem – mondta Scarlett. – Most szaladj, mondd meg Mr. Ashleynek, hogy beszélni akarok vele. Jöjjön rögtön.
Ashley odaült Ellen írószekrénye elé, és hallgatta, amint Scarlett felajánlotta neki a fűrészmalom fele hasznát. Egyetlenegyszer sem nézett fel rá, egyetlenegyszer sem szakította félbe. Ott ült, és a saját kezét nézte. Akármilyen nehéz munkával teltek is a hónapok, még mindig karcsú volt a keze, ideges, jól ápolt, fehér.
Lehajtott feje és hallgatagsága megzavarta kissé az asszonyt, aki annál nagyobb erőfeszítéseket tett, hogy a malmot vonzó szíriben tüntesse fel. Mosolyogni próbált, arcán megjelentek a gödröcskék, és szeme meleg volt és könyörgő. De kárba veszett az egész. Ashley makacsul lenézett. Csak egyszer tekintene fel! Egy szóval sem említette, amit Willtől hallott, hogy Ashley északra akarna menni, és úgy beszélt, mintha meg lenne győződve róla, hogy semmi akadálya nincs a fűrészmalom átvételének. Ashley még mindig nem szólt. Végre aztán Scarlett is elhallgatott. Valami szokatlan konokság látszott keskeny válla tartásában, ami megriasztotta az asszonyt. Csak nem fogja visszautasítani? Mi oka lenne rá?
– Ashley! – akarta újrakezdeni, de elakadt a szava. Nem akarta az állapotát felhozni érvnek, visszariadt még attól is, hogy Ashley így lássa őt, megcsúnyulva. De mert nem volt más mód, úgy látszott, többi érve nem hatott, elhatározta, hogy ezt is meg fogja próbálni.
– Ashley... Atlantába kell jönnötök. Nagy szükségem van a segítségedre. Én most már nem járhatok ki a fűrészmalmokhoz, hónapok telhetnek el, míg újra olyan erős leszek, hogy... tudod...
– Kérlek – mondta nyersen Ashley –, ne beszélj erről, Scarlett.
Felállt, hirtelen az ablakhoz ment, és kinézett rajta. Háttal állt meg Scarlettnek. Odakint az udvaron hosszú sor kacsa vonult el méltóságteljesen.
– Ezért... ezért nem akarsz rám nézni? – kérdezte Scarlett halkan. – Hiszen tudom, hogy csúnya vagyok.
Egy szempillantás alatt visszafordult, és úgy nézett Scarlett szemébe, hogy az asszony a torkához kapta a kezét.
– Mit bánom én, milyen vagy! – kiáltotta hevesen. – Tudhatod, hogy én mindig gyönyörű szépnek látlak.
Scarlettet úgy elöntötte a boldogság egyszerre, hogy a szeme is könnybe lábadt.
– Milyen kedves, hogy ezt mondod. Lásd, én úgy szégyelltem, hogy így látsz, és...
– Te szégyellted? Mit szégyellnél? Semmi okod rá. Nekem van okom rá, hogy szégyelljem magam. Ha nem lettem volna olyan ostoba, most nem ülnél így itt. Soha nem mentél volna feleségül Frankhoz. Nem lett volna szabad megengednem, hogy elmenj Taráról. Ó, én bolond! Tudhattam volna... tudhattam volna, mikor olyan kétségbeesett voltál... nekem... azt kellett volna... mondanom...
Scarlettnek vadul vert a szíve. Most sajnálja Ashley, hogy nem szökött meg vele akkor... most sajnálja...
– Ha egyebet nem tudtam kitalálni, kimehettem volna az országútra, hogy leüssem és kiraboljam az első embert, aki arra jár, és így segítsek rajtad, hogy kifizethesd az adót. Te befogadtál minket, koldusokat, és én....
Nem, Scarlett nem ezt remélte. Csalódottan, fájó szívvel sóhajtott.
– Mindenképpen elmentem volna – szólt fáradtan. – Különben is most már megtörtént, nincs mit beszélni róla.
– Igen, megtörtént – mondta Ashley keserűen. –· e nem akartad volna, hogy én valami becstelenséget kövessek el, de te eladtad magad egy férfinak, akit sohasem szerettél, és az ő gyermekét hordod, hogy én meg a családom éhen ne haljunk. Kedves volt tőled, hogy védted, pártoltad a tehetetlenségem. Szép és kedves volt tőled, hogy pártfogoltál gyámoltalanságomban. Hangja kissé élesen hangzott. Elárulta azt a sebet, mely belül égette, és szavai megszégyenítették asszonyt. Ashley ezt rögtön észrevette, és arca megenyhült.
– Csak nem gondolod, hogy korhollak? Az istenért, Scarlett, dehogyis. Te vagy a legbátrabb asszony, akit valaha is ismertem. Én magamat korholom.
Megfordult, kinézett az ablakon, s a válla nem volt már olyan egyenes, mint az előbb. Scarlett soká várt türelmesen. Remélte, hogy Ashley visszaesik az előbbi hangulatba, és arról fog beszélni, hogy neki ő mindig milyen szép. Olyan rég nem látták egymást. Olyan rég kellett az emlékeiből élnie... már egészen elkoptak mind.
Tudta, hogy igen, Ashley szereti. Még mindig szereti. Látszott az arcán, válla tartásán, kiérzett keserű, önmagát marcangoló szavaiból. Felindulásából, amiért Scarlett Frank gyermekét hordja. És úgy vágyott rá, hogy beszéljen róla, hogy szavakkal mondja ki, ismételgesse... Mennyire szeretett volna kérdezni valamit, amire felelnie kellett volna Ashleynek... de nem mert megszólalni. Emlékezett a fogadalomra, ott az alsó udvarban, emlékezett rá, mikor azt mondta Ashleynek, hogy nem kell félnie, nem kerül sor ilyen beszélgetésekre többé. Érezte, hogy nem szegheti meg ezt az ígéretét, ha azt akarja, hogy Ashley a közelében maradjon. Ha csak egy szót mond, csak egy sóvárgó tekintetet vet rá, Ashley New Yorkba menekül. És nem szabad elmennie!
– Ó, Ashley, ne hibáztasd magad. Eljössz Atlantába, és segítsz nekem, ugye?
– Nem.
– De Ashley, kérlek... hiszen úgy számítottam rád. Igazán nem is tudom, mit csináljak. Frank nem segíthet nekem. Annyi dolog van a boltjában, és ha te nem akarsz jönni, honnan szerezzek valami megbízható embert? Atlantában mindenki, aki csak egy kicsit is ügyes, az a maga dolgával van elfoglalva, a többi pedig hasznavehetetlen...
– Ne magyarázd, Scarlett.
– Inkább mennél New Yorkba, és élnél a jenkik között, mint hogy Atlantába jöjj?
A férfi megfordult hirtelen, homloka ráncokba redőződött.
– Ki mondta ezt neked?
– Will.
– Igen. New Yorkba akarok menni. Egy régi barátom, aki még a háború előtt együtt járta velem végig Európát, állást ajánlott fel nekem az apja bankjában. Jobb lesz így, Scarlett, hidd el. Nem lennék a hasznodra úgysem. Nem értek a deszkaüzlethez.
– És a banküzlethez értesz? Pedig az még sokkal nehezebb. És azt is tudhatod, hogy én inkább elnézem a tapasztalatlanságodat, mint valami idegen jenki!
Ashley felszisszent, s Scarlett ijedten nézte, hogy nem azt mondta, amit kellett volna. Ashley szó nélkül fordult az ablakhoz megint.
– Én nem akarom, hogy nekem elnézzék a tapasztalatlanságomat. Meg akarok állni a magam lábán, és annyit keressek meg, amennyit megérdemlek. Mit csináltam mostanáig? Igazán ideje, hogy vagy felküzdjem magam, vagy ha nem vagyok érdemes rá, lemerüljek. Máris túlságosan soká vettem igénybe a vendégszeretetedet.
– De én a fele részt ajánlom fel neked, Ashley! A fűrészmalom fél érdekeltségét! A magad lábán fogsz állni, amennyit dolgozol, annak a fele a tiéd. És a fűrészmalom is a tiéd tulajdonképpen...
– Nem mindegy ez mind? Pénzért veszem meg tőled a fűrészmalom felét? Nem. Ajándékul adod. És már sok volt az ajándékokból, Scarlett. Enni adtál, lakást adtál, még ruhát is adtál mindhármunknak. Én meg semmivel sem viszonoztam.
– Dehogynem! Will egyedül nem bírta volna a munkát...
– Igaz. Jó. Fát aprítani már egészen jól tudok.
– Ó, Ashley! – kiáltotta Scarlett kétségbeesetten, és könny gyűlt a szemébe erre a keserű hangra. – Mi történt veled, mióta én elmentem? Olyan kemény vagy, olyan konok, olyan rosszkedvű! Nem voltál ilyen azelőtt.
– Hogy mi történt, Scarlett? Nagyon különös dolog. Gondolkoztam. Nem is hiszem, hogy igazán komolyan elgondolkoztam volna, mióta visszakerültem a fogolytáborból, csak mostanában, mikor elmentél. Nem törődtem mással, minthogy volt mit ennem, volt hová feküdnöm. De mikor te elutaztál Atlantába, férfigondokkal a válladon, megláttam magam, és megundorodtam magamtól. Gondolhatod, hogy ha az ember nem tudja magát semmire becsülni, nem lehet valami jókedvű. Nem akarok tovább is így élni. Mások sem kerültek ki szegényebben a háborúból, mégis megéltek. Én is meg fogok élni. És elmegyek New Yorkba. Dolgozni.
– Nem értem, Ashley. Ha dolgozni akarsz, miért nem éppen olyan jó neked Atlanta is, mint New York? És a fűrészmalom...
– Nem, Scarlett. Ez az utolsó alkalom a számomra. Északra megyek. Ha elfogadom az ajánlatodat, és Atlantában maradok, és neked dolgozom, mindennek vége.
Vége... vége... vége... – csengett Scarlett agyában, mint valami halálharang. Hirtelen feltekintett a férfira. De a szeme tágra nyílt, kristálytiszta volt, szürke, mint a csendes tó. Valahová messzire nézett. Scarlett nem látta, nem értette, hová.
– Mindennek vége? Talán tettél valamit, amiért Atlantában elfognának a jenkik? Mert Tonynak segítettél megszökni? Vagy... ó, Ashley, csak nem vagy benne a Ku-Klux-Klanban?...
Ashley szeme megrezzent, Scarlettre nézett, és kis félmosollyal mondta:
– Elfelejtettem, hogy te betű szerint értesz mindent. Nem, nem a jenkiktől félek. Úgy értem, ha Atlantába megyek, és segítséget fogadok el tőled megint, akkor mindörökre eltemethetem a reményt, hogy önállóan a magam lábára állok valaha.
– Ó! – sóhajtott fel Scarlett. – Ennyi az egész?
– Igen – mosolygott hidegen, keserűen Ashley. – Ennyi. Csak a férfibüszkeségem, csak az önbecsülésem, vagy, ha így akarod mondani, a halhatatlan lelkem.
– De Ashley – próbálkozott Scarlett –, ha megtakarítasz egy kis pénzt, lassan megveheted tőlem az egész fűrészmalmot, és akkor egészen a tiéd lesz, és...
– Scarlett – vágott szavába vadul –, hagyd már abba! Mondtam, hogy nem lehet. Van rá más okom is.
– Milyen okod?
– Azt te tudhatod a világon a legjobban.
– Ő... az? – kérdezte Scarlett gyorsan. – De hiszen... hiszen az semmi. Az rendben van. Én megígértem neked, tudod, odalenn az alsó udvaron, múlt télen, és megtartom az ígéretemet, hogy...
– Igen? Akkor talán te biztosabb lehetsz magadban, mint amennyire én bízok magamban. Én nem tudok ígérni semmit. Nem lett volna szabad ezt sem kimondanom, de azt akarom, hogy megértsd, hogy nem jöhetek. Most pedig ne beszéljünk róla többet. Vége. Amint Suellen és Will megtartották az esküvőjüket, indulok New Yorkba.
Még egyszer, felkavart lelkének minden gyötrődésével, Scarlett szemébe tekintett, aztán sietve ment ki. Már ott volt a keze a kilincsen. Scarlett rémülten nézett rá. Vesztett. Hirtelen érezte, hogy valami gyengeség fogja el. Nem bírták tovább az idegei a megpróbáltatást. Most tört ki rajta minden. Az ijedtség, a gyász, a fáradtság, a csalódás, a fájdalom. Felsikoltott:
– Ó, Ashley!
Levetette magát az ócska pamlagra, és vadul felzokogott.
Hallotta, amint a férfi bizonytalan léptekkel jön visszafelé az ajtótól, megáll mellette, és halkan, kérőn ismételgeti a nevét. Aztán gyors lábdobogás közeledett a konyha felől, és Melanie rohant be a szobába, rémült szemmel.
– Scarlett... csak nincs valami baj a bébivel? Scarlett a poros huzathoz nyomta az arcát, és tovább sírt.
– Ashley... olyan kiállhatatlan! Olyan önző! Nem akarja megtenni, amire kértem!
– Mi jutott az eszedbe, Ashley? – fordult szembe a férjével Melanie megütközve. Aztán letérdelt, és átölelte Scarlett vállát. – Mit mondott Ashley? Mi történt? Mivel bántott meg, édesem? Tedd ide szépen a vállamra a fejed. Ügy. Mi a baj? Igazán, Ashley, hogyan lehettél ilyen?
– Ne bántsd! – kiáltott hirtelen Scarlett, és elkapta a fejét Melly válláról. – Azt tehet, ami neki tetszik, nem erőltethetem semmire.
– Melanie – mondta Ashley sápadtan –, engedd, kérlek, hogy megmagyarázzam. Scarlett olyan kedves volt, hogy munkát ajánlott fel Atlantában. Azt akarja, hogy vezessem az egyik fűrészmalmát...
– Nem, hogy vezesd! – kiáltotta haragosan Scarlett. – Oda akartam adni a felét, hogy a magad munkája után gazdálkodj, de te...
– De én azt mondtam, hogy már New Yorkban van állásom, és akkor...
– Ó! – kezdett el Scarlett újra zokogni. – Magyaráztam neki, hogy milyen nagy szükségem lenne a segítségére, hogy nem kapok becsületes embert, hogy most már én nem dolgozhatom, mert várom a kicsit... de ő azt mondta, hogy nem jön és nem jön! És most aztán... most aztán nem tehetek mást, mint hogy eladom a fűrészmalmot, pedig tudom, hogy nem is fogok jó árat kapni érte, s elvesztek egy csomó pénzt, de mit törődik ő azzal, ha éhen is halunk!
Odaejtette a fejét Melanie keskeny vállára, és zokogott, zokogott, de már nem egészen őszintén. Fellobbant a remény újra a szívében. Érezte, hogy Melanie fel van háborodva. Még az ő tökéletes Ashley jétől sem akarta eltűrni, hogy Scarlettet bántsa! Úgy ugrott neki a férjének, mint valami mérges kis kakas, életében először.
– Ashley! Hogy lehet valaki ilyen? Visszautasítani Scarlett kérését. Mikor annyi jót tett velünk! Mikor most ő van ránk szorulva, mert várja a kicsit... Milyen lovagiatlan vagy. Mennyit tett értünk, és most, mikor tőlünk vár segítséget, te...
Scarlett titkon odalesett Ashleyre, és látta, hogy bizonytalanság és meglepődés tükröződik az arcán. Ő is meg volt lepve Melly váratlan erélyességétől, mert tudta, hogy Melanie szemében Ashley a Jóisten után következik és csalhatatlan.
– Melanie! – hebegte Ashley, és tehetetlenül emelte maga elé a kezét.
– Hogyan lehet így gondolkozni, Ashley? Mondd! Hogyan lehet egy pillanatig is így gondolkozni? Meghaltam volna, mikor Beau született, mind a ketten meghaltunk volna, ha Scarlett nincs mellettem! És... és egy jenki katonát is megölt, hogy minket ne bántson. Nem tudtad? Igen. Embert ölt értünk. És dolgozott, mint valami fekete rabszolga itt Tarán, mielőtt te meg Will jöttetek volna, hogy éhen ne haljunk. És ha elgondolom, hogyan szedte a gyapotot reggeltől estig... ó, Scarlett! Drágám!...
Lehajolt, és megcsókolta Scarlett felborzolt haját.
– Most aztán, mikor végre valamivel visszafizethetnénk a jóságát...
– Nagyon jól tudom, mit tett értünk Scarlett. Nekem nem kell magyarázgatnod.
– Ó, Ashley... és gondold csak el, mit jelent ez? Atlantában élhetnénk megint! Nem kellene idegenek közé mennünk! Atlantában van Pittypat néni, Henry bácsi és minden régi ismerősünk... Beau-nak lesznek pajtásai, iskolába járhat... Ha északra mennénk, nem engedhetnénk a jenki gyerekek közé, hogy a hazáját hallja ócsárolni, nevelőnőt kellene tartanunk, és ki tudja, lenne-e pénzünk rá...
– Igazán Atlantába szeretnél menni, Melanie? – kérdezte Ashley tompa, nehéz hangon. – Ennyire vágysz oda? Soha egy szóval sem mondtad nekem.
– Minek mondtam volna, mikor azt hittem, hogy nem lehet? Csak búsítsalak? Arról volt szó, hogy New Yorkban kapsz munkát. Gondoltam, az a kötelességem, hogy szó nélkül menjek veled, ahová visz a sors. De ha Atlantába mehetünk, Ashley, ha Scarlett ott kínál nekünk munkát... Ó, Ashley! Otthon lennénk! Otthon lennénk!...
Ujjongva ölelte meg Scarlettet.
– Láthatnám újra a várost, a Barackfa utcát s a régi helyeket mind... ó, mennyire hiányzott nekem Atlanta! És hátha, hátha lehet egy kis külön lakásunk? Mit gondolsz, Ashley? Nem bánom, akármilyen kicsi is, akármilyen szűk és szegényes, de a mi külön otthonunk lenne...
Ragyogott a szeme felindultságában és boldogságában. A másik kettő csak nézte. Ashley különös, kábult kifejezéssel, Scarlett meglepődve és egy kissé szégyenkezve is. Nem is jutott volna az eszébe, hogy Melly ennyire vágyik Atlantába, és arra, hogy külön otthona legyen. Olyan elégedettnek látszott Tarán. Most pedig kisül, hogy neki is honvágya van...
– Ó, Scarlett, milyen jó vagy te, hogy ránk gondolsz! Bizonyosan tudtad, mennyire sóvárogtam Atlanta után!
Mint mindig, ha Melly olyan jó tulajdonságokat fedezett fel benne, amiről jól tudta, hogy nyoma sincs a lelkében, Scarlett szégyenkezett és mérges volt. Hirtelen lesütötte a szemét. Egyikükre sem tudott most felnézni.
– Tudod-e, Scarlett, hány éve vagyunk házasok, és még sohasem volt otthonunk? Hátha bérelhetnénk egy kis külön házat...
– Lakhattok ti is Pittypat néninél. Az az otthonotok – motyogta Scarlett maga elé, és egy párnát forgatott á kezében.
– Köszönöm, drágám, de akkor nagyon is össze kellene szorulnotok. Majd keresünk valami kis lakást. Ó, Ashley, mondd már, hogy igen!
– Scarlett – mondta Ashley tompa hangon –, nézz rám!
Scarlett meglepődve feltekintett. A férfi szürke szeme tele volt fájdalommal és fáradt reménytelenséggel.
– Scarlett, elmegyek Atlantába. Kettőtökkel nem bírok megküzdeni.
Megfordult, és kiment a szobából. Scarlett szívében valami különös félelem tompította le a diadalérzést. Éppen olyan volt a szeme most, mint mikor arról beszélt, hogy ha nem megy el északra, mindennek vége.

 

Azután, hogy Suellen és Will megtartották az esküvőt, és Carreen elment Charlestonba a zárdába, Melanie, Ashley és Beau Atlantába érkeztek egy szép napon. Dilceyt magukkal hozták, hogy főzzön, és a kisfiút gondozza. Prissy és Pork egyelőre Tarán maradtak még, míg Will nem tud elég munkást kapni, azután majd ők is bemennek a városba.
Az a kis téglaház, amit Ashley kibérelt, az Ivy utcában volt, közvetlen Pittypat néni háza mögött, úgyhogy a két hátsó udvar összeért, és csak bokros sövény választotta el. Ezen könnyű volt nyílást vágni. Melanie éppen ezért kívánta ezt a házat. Sírva-nevetve ölelgette Scarlettet és Pittypat nénit, és többször is elmondta, hogy éppen elég soká élt már távol azoktól, akiket szeret, most hadd legyen újra minél közelebb hozzájuk.
A ház valaha kétemeletes volt, de a felső emeletet szétlőtték az ostrom alatt az ágyúgolyók. Mikor· a tulajdonos a háború után visszatért, nem volt pénze, hogy újra felépítse. Megelégedett azzal, hogy a megmaradt első emeletet laposan befedje, ami valami különös skatulyaszerű kinézést adott a háznak. Nevetségesnék tűnt a díszes lépcsőfeljáró meg a széles homlokzat. De enyhítette a hatást a két szép, nagy tölgy meg a magnóliafa, melyek betakarták lombjukkal a csonka, lapos tetőt. Szép zöld pázsit volt elöl, elburjánzott élő sövénnyel körülvéve, édes illatú mézvirág bújt meg a fű között. Itt-ott egy-egy elvadult rózsatő is új hajtásokat növelt, és rózsaszín meg fehér mirtusz bimbózott a lépcső mellett olyan vidáman, mintha soha nem is lett volna háború, és a jenkik lovai nem rágták volna le a töveket majdnem földig.
Scarlett képtelenül csúnyának találta a házat, de Melanie szemében még a Tizenkét Tölgy ültetvény sem lehetett volna szebb. Első otthona volt, mióta férjhez ment... Ashley, Beau meg ő végre a saját fedelük alatt lakhatnak!
Hamarosan India is megérkezett Maconból. Ő meg Honey 1864 óta éltek ott, de most, hogy Ashley letelepedett Atlantában, nála kívánt lakni. Melly és Ashley szeretettel fogadták, bár nem volt valami sok helyük. Az idők változtak, a gazdagságnak vége lett, de a régi szokások éltek még. És az ellátatlan, férjhez nem ment nőrokonok számára kellett hogy hely legyen.
Honey férjhez ment, mégpedig, mint India mondta, mélyen rangján alul. Valami nyers nyugati ember lett az ura, aki Maconban telepedett meg a háború után. Vörös képe, hangos beszéde, kedélyeskedő modora ellenszenves volt a kényeskedő, finomkodó India szemében, és India nem nagyon jól érezte magát sógora otthonában. Örömmel vette ezért, hogy Ashleynek most saját otthona van, és elhagyhatja ezt a számára kényelmetlen környezetet, megszabadulhat attól a visszataszító látványtól, hogy a húga milyen mérhetetlenül boldog egy ennyire méltatlan emberrel.
A család többi tagja magában azt gondolta, hogy a vihogó és együgyű Honey sokkal jobban járt, mint amennyire várható volt, és csodálkoztak, hogy egyáltalán sikerült férjet fognia. Férje régi családból származott, és minden tekintetben rendes ember volt; de India számára, aki Georgiában született, és virginiai hagyományokban nevelkedett, mindenki, aki nem a keleti partokról származott, paraszt és barbár volt. Lehet, hogy Honey férje éppúgy örült, hogy megszabadult India társaságától, mint ahogyan a leány örült, hogy elhagyhatja őt, mert mostanában nem volt könnyű elviselni India társaságát.
Indián most már a vak is láthatta, hogy vénkisasszony. Huszonöt éves volt, és ez meglátszott rajta. Nem is akart már tetszeni. Halovány, pillátlan szeme keményen és rosszkedvűen nézett a világba, keskeny száját gőgös méltósággal szorította össze. Valami méltóságteljes és büszke légkör fogta körül, ami, bármilyen különös, jobban illett hozzá, mint fiatalabb korában leányos kedveskedése a Tizenkét Tölgy ültetvényen. Szinte úgy viselkedett, mint valami özvegyasszony. Mindenki úgy tudta, hogy Stuart Tarleton feleségül vette volna, ha nem esik el Gettysburgnál, és így jogosnak vették ezt a beállítást. Olyan nőnek tekintették, aki nem azért maradt pártában, mert nem kellett senkinek, hanem mert vőlegénye, majdnem férje, elesett.
A kis ház hat apró szobájába lassan bútor is került. Frank boltjának raktárából hordták oda a legolcsóbb, legrozogább fenyőfa bútort, mert Ashley, akinek egy fillérje sem volt, kénytelen volt hitelbe vásárolni, nem akart több adósságot, mint amennyi feltétlenül elkerülhetetlen. Ez bántotta Frankot is, aki őszintén szerette és becsülte Ashleyt, de Scarlettet még inkább. Szívesen odaadták volna a legszebb mahagóni- és rózsafa bútort is, de Ashley és Melly visszautasították. Kínosan kopár és szegényes volt a lakásuk. Scarlettnek rossz volt tudni, hogy Ashley szőnyegtelen, függönytelen szobákban él. De mintha nem is vette volna észre, mi van körülötte. Melanie pedig boldog és büszke volt arra, hogy végre külön otthona van. Scarlett talán meghal a szégyentől, ha ilyen helyen kell fogadnia az ismerőseit, mikor még csak elég szék, teáscsésze és kiskanál sincs a háznál. Ám Melanie olyan ragyogó arccal ment a vendégei elé, mintha brokátfüggönyök és bársonypamlagok lennének körös-körül.
De akármilyen boldog volt is, és akármilyen friss és jókedvű igyekezett lenni, nem volt egészséges Melanie. A kis Beau születését sohasem tudta kiheverni, különösen mert olyan nehéz munkát végzett hónapokig utána. Olyan sovány volt, hogy csontjai szinte kibújtak áttétsző fehér bőrén. Ha a hátsó udvaron futkározott a kisfiával, gyermeklánynak gondolhatta volna akárki, mert, mint Scarlett gondolta, nem volt annyi esze, hogy fodrokat varrt volna a keblén a mellénykéjére és a csípőjén az alsószoknyájára. Arca nagyon sápadt, nagyon keskeny lett, és finom, fekete szemöldöke színtelen arcán olyan volt, mint a lepke tapogatója, finom, meg-megremegő, selymes. Kicsi arcában nagyon is nagynak tűnt mély, bársonyos szeme. De a tekintete éppen olyan volt most is, mint valaha rég, gondtalan kislánykorában. Háború, fájdalom, betegség, munka, gond nyomtalanul múlt el édes, nyugodt, tiszta pillantása fölött. Boldog volt a szeme, olyan asszonynak látszott, aki körül viharok dúlhatnak, de a lelkét meg sem érintheti semmi.
„Vajon hogyan maradhatott ilyen a szeme?” – tűnődött néha Scarlett, amint irigyen nézte. Tudta, hogy az ő szeme olyan néha, mint valami éhes, kósza macskáé. Mit is mondott egyszer Rhett Melanie szeméről? Valami bolondságot. Gyertyához hasonlította. Igen, két szentelt gyertya a gonosz világban. Minden széltől óvott két gyertya, boldog fény a kietlenségben, most, hogy ismét otthon volt, barátaik körében.
Melanie kis háza mindig tele volt emberekkel. Már gyermekkorában szerette mindenki, és amint megtudták, hogy hazajött, odagyűltek hozzá. Mindenki ajándékot vitt neki. Csecsebecsét, képet, egy-egy ezüstkanalat, párnahuzatot, asztalkendőt, ágy elé való rongyszőnyeget, apró emlékeket, amiket megmentettek Sherman serege elől, és most megesküdtek, hogy úgysem kell, csak fogadja el tőlük.
Öregemberek jöttek, akik az apjával együtt verekedtek valaha Mexikóban, és vendégeket is hoztak, hogy megmutassák nekik „az öreg Hamilton ezredes kedves leányát”. Rég halott édesanyja barátnői vették körül, akik szerették, mert Melanie mindig tisztelettel bánt az idősebbekkel, és ez jólesett a hölgyeknek a zavaros új időkben, mikor a fiatalok ugyancsak hamar elfeledték jó nevelésüket. Kortársai, fiatalasszonyok, anyák, özvegyek ültek nála, és a szívükbe zárták, mert ő is végigszenvedte mindazt, amit ők éltek át, de nem lett keserű és kemény a szíve, és türelmesen végighallgatta mindenkinek a panaszát. És jöttek a fiatalok is, egyszerűen mert jól érezték magukat ott, és mindenkivel találkozhattak, akit látni szerettek volna.
Melanie kedves, szerény, halk személye körül hamarosan egész kör támadt, fiatalokból és öregekből, az atlantai háború előtti társaság színe-java. Mind szegények voltak világi javakban, gazdagok lelkiekben, büszkék a családjukra. Mintha Atlanta szétvert, szétriasztott, haláltól megtizedelt, változástól megriasztott régi társasága megtalálta volna végre a magot, mely köré újraformálódhat.
Melanie fiatal volt ugyan, de mindenki tisztelte és becsülte. Büszkén és emelt fővel tudta a szegénységet tűrni, egyetlen jottányit nem engedett a felfogásából. Volt benne hajthatatlan erkölcsi bátorság, volt benne derű, jóság, vendégszeretet, és mindenekfölött hű volt a régi hagyományokhoz. Melanie nem változott meg, és nem akart megváltozni, nem is akarta tudomásul venni, hogy egyáltalán változott valami a világban. Ha valaki hozzá belépett, mintha a régi szép napok tértek volna vissza, s mindenki erőt és bátorságot kapott tőle ezekben a keserves időkben, mikor csak az újgazdag koffereseknek és az árulóknak volt jó dolguk.
Ha kedves, finom arcára néztek, és látták rajta a régi napokhoz és hagyományokhoz való törhetetlen ragaszkodást, elfelejtették minden gondjukat. Elfelejtették a legfájóbbat is: hogy saját soraikban akadtak árulók, akik átpártoltak az ellentáborba, és republikánusok lettek, hogy jobban tudjanak boldogulni és kikerüljenek a nyomorúságból. Pedig sokan voltak már. Akadtak jó családból való emberek, akiket kétségbeejtett a szegénység, és átálltak az ellenséghez. Akadtak hajdani katonák, akiknek nem volt bátorságuk a reménytelen küzdelemhez, és Rhett Butler vezetésével versenyeztek a kofferesekkel a különféle pénzszerzési módok kitalálásában.
De a legmegbocsáthatatlanabbul néhány legelőkelőbb atlantai családból való fiatal lány viselkedett. Ezek a háború óta nőttek fel, a háborúból csak gyermekkori emlékeik maradtak, és nem érezték a konok keserűséget, ami szüleiket és idősebb testvéreiket égette. Nekik nem esett el sem a férjük, sem a gavallérjuk. Nem emlékeztek a régi idők ragyogására. És a jenki tisztek olyan csinosak és kedvesek voltak... olyan gyönyörű bálokat rendeztek... A régi ismerős családok fiai lompos, ócska ruhákban jártak, mindig csak komoly és unalmas dolgokon járt az eszük, és annyit dolgoztak, hogy semmi idejük nem maradt az udvarlásra. Sok-sok atlantai család viselt nehéz sebet a büszkeségén egy-egy jenki katonatiszt miatt. Voltak fiúk, akik köszönés nélkül mentek el húgaik mellett az utcán, voltak szülők, akik ki sem ejtették a leányuk nevét. Ha ezekre α dolgokra gondoltak, hideg borzongás futott végig a gerincén azoknak, akik kimondták a jelszót: nem hajolunk meg! Nem adjuk meg magunkat!... és ezt a borzongást Melanie bátor, hűséges arca feledtette el velük. – Példát mutathatna minden fiatal lánynak és asszonynak a városban – mondogatták az előkelő hölgyek. És mert nem nagyképűsködött, és nem beszélt róla, a fiatal lányok sem haragudtak meg rá érte.
Melanie-nek soha eszébe se jutott volna, hogy az újonnan alakuló társaság vezetőjévé válik. Csak annak örült, hogy az emberek olyan kedvesek hozzá, látogatják, és hívják, hogy velük tartson varrókörükben, társas összejöveteleiken és zenei társulataikban. Atlantában mindig sokat zenéltek, és szerették a jó zenét, annak ellenére, hogy a többi déli város fölényesen mosolygott Atlantán, s azt állította róla, hogy kulturálatlan. Most, amint az idők nehezebbek és elviselhetetlenebbek lettek, fokozódott az érdeklődés, a lelkesedés a zene iránt. Könnyebb volt elfelejteni az utcán kellemetlenkedő fe-: kete arcokat és a kék katonai egyenruhákat, amíg az ember zenét hallgatott.
Melanie nagyon meglepődött, mikor az újonnan alakult Szombat Este Zenekör elnöknőjévé választotta. Nem értette, miért jutott éppen neki ez a tisztség, ha csak azon a réven nem, hogy akárkit akármikor szívesen kísért, még a McLure kisasszonyokat is, akiknek egyáltalán nem volt semmi hallásuk, de nagyon szerettek duettet énekelni.
Tulajdonképpen az történt, hogy Melanie jószívvel és ügyes diplomáciával egybeolvasztotta a Hárfázó Hölgyek, az Urak Énekkara és a Fiatal Leányok Mandolin- és Gitárszövetsége mindeddig egymással vetélkedő tagjait, s ebből lett a Szombat Esti Zenekör. Így igazán értékes zenét hallhattak hetenként egyszer. Sőt a körben azt tartották, hogy a Bohém Lányok zenélő körének előadásai sok tekintetben felülmúlták azokat a hangversenyeket, amelyeket New Yorkban és New Orleans-ban hivatásos zenészektől hallottak. Mrs. Merriwether akkor szólt Mrs. Meade-nek és Mrs. Whitingnak, hogy válasszák meg a kör elnökének Melanie-t, mikor Melly ügyesen bevonta a Hárfázó Hölgyek csoportját a körbe. Ha a hárfázó hárpiákkal így tudott boldogulni, akkor mindenkivel boldogulni fog, jelentette ki Mrs. Merriwether. Ő maga is zenélt, orgonán játszott a metodista templomban, és a halk hárfásokat, a maga búgó hangszere után ítélve meg, nem sokra tartotta.
Emellett Melanie-t titkárrá választották meg a hősi halottak sírjának díszítő bizottságában és a Konföderáció hadiözvegyei s árvái számára ruhaadományokról gondoskodó Varróegyesületben.
Ez az új megtiszteltetés akkor érte Melanie-t, amikor mindezek az egyesületek együttes ülést tartottak. Az ülés olyan viharos volt, hogy az a veszély fenyegetett, hogy egész életen át tartó barátságok erőszakosan megszakadnak. Az összejövetelen az a kérdés merült fel, hogy a konföderációs katonák sírja közelében eltemetett északi katonák sírjáról eltávolítsák-e a gazt, vagy sem. Ha gondozatlanul, gazzal benőtten hagyják ezeket a sírokat, akkor hiába szépítik a maguk hőseinek sírjait. A szűkre húzott fűzőkben égő láng hirtelen magasra lobbant, amint ez a kérdés felvetődött, és az összejövetelen részt vevő egyesületek tagjai ellenségesen álltak szemben egymással. A Varrókör tagjai amellett kardoskodtak, hogy meg kell tisztítani ezeket a sírokat is, a Sírápoló Egyesület hölgyei viszont hevesen kikeltek ez ellen.
Mrs. Meade fejezte ki az utóbbi csoport véleményét, amikor kijelentette:
– Megtisztogatni a jenki sírokat? Az ördög vinné el őket. Inkább kiásom valamennyi jenkit és a szenny gödörbe dobálom őket!
Ε kihívó szavakra valamennyi jelenlevő felugrált, mind egyszerre megmondta a véleményét, és senki sem hallgatott a másikra. Az összejövetelt Merriwetherék társalgójában tartották meg, és Merriwether nagypapa, akit ebből az alkalomból a konyhába száműztek, utólag kijelentette, hogy olyan lárma volt, mint mikor Franklinnál az összes ágyúk és puskák megszólaltak. És, fűzte hozzá, véleménye szerint jóval biztonságosabb volt Franklinnál jelen lenni a csatában, mint ezen a női összejövetelen.
A lárma közepette Melanie valahogy a leghevesebb csoport közepére került, és csodálatosképpen a legnagyobb zajban is meghallották halk hangját. Szívét a torkában érezte, hogy ennyire merész, és ennyi felháborodott asszonyhoz szólni mer, de addig ismételgette sírástól remegő hangon: – Kérem, hölgyeim –, míg a vihar le nem csillapult. Azután bizonytalanul kezdte:
– Azt akarom mondani... úgy gondolom már régóta, hogy nemcsak a gazt kellene eltávolítanunk a sírokról, hanem virágot is kellene ültetnünk. Én... én nem törődöm vele, hogy maguk mit gondolnak, de valahányszor virágot viszek szegény jó Charlie bátyám sírjára, mindig teszek néhány szálat egy közelben fekvő ismeretlen jenki katona sírjára is. Mert az olyan..·, olyan elhagyatottan néz ki.
A vihar újra kitört, még hangosabbak voltak a szavak, és ezúttal a szemben álló felek mind egyöntetűen ugyanazt mondták:
– Virágot jenki sírokra! Melly, hogy tehettél ilyet? Hiszen ők ölték meg Charlie-t! Majdnem megöltek téged is. Megölhették volna a jenkik Beau-t is, mikor megszületett. Fel akarták gyújtani a fejetek felett Tarát!
Melanie megkapaszkodott a szék támlájában, hogy el ne essen, mert majdnem összerogyott az eddig ismeretlen harag és rázúdult kiáltozások súlya alatt.
– De kérem – könyörgött –, engedjék meg, hogy befejezzem. Én tudom, hogy nekem nincs jogom felszólalni ebben a kérdésben, mert Charlie kivételével senkit sem öltek meg szeretteink közül, és én legalább tudom, hogy a bátyám hol nyugszik. De ma olyan sokan vannak közöttük, akik azt sem tudják, hogy fiaikat, férjüket, fivéreiket hol, merre temették el...
Hangja megcsuklott, és egyszerre halálos csend lett a szobában.
Mrs. Meade égő szemét könny borította el. A csata után megtette a fárasztó nehéz utat Gettysburgig, hogy Darcy fia holttestét hazahozza, de senki sem tudta megmondani, hol esett el, sem azt, hova temették. Valahol nagy sietséggel gödröket ástak az ellenséges földön, és oda rakták be az elesetteket. És Mrs. Allan szája is remegett. Férje és fivére részt vettek Morgannak az Ohio ellen intézett szerencsétlen támadásában, és az utolsó hír, amit férjéről és fivéréről kapott, az volt, hogy elestek a folyó partján a jenki lovasság támadása közepette. Nem tudta, hol nyugszanak. Mrs. Allison fia egy északi fogolytáborban halt meg, és ő, a legszegényebb a szegények között is, nem tudta hazahozatni fia holttestét. Hányan voltak ott még, akik az elesettek listáján azt olvasták szeretteikről: „Eltűnt – valószínűleg elesett”, és ezek a szavak voltak az utolsó hírek, amelyeket valaha is hallottak emberekről, akiket láttak elmasírozni.
Kérdő szemük, amint most Melanie-re néztek, fájón vetette szemére:
„Miért téped fel megint ezeket a sebeket? Ezek soha be nem gyógyuló sebek, mert soha meg nem tudjuk, hol nyugosznak.”
Melanie új erőt gyűjtött a csendben, és hangja most tisztán csengett.
– Szeretteink sírja ott van valahol Északon, a jenki országrészekben, éppúgy, ahogyan jenki sírok vannak itt, és milyen szörnyű lenne azt tudni, hogy egy jenki asszony azt mondja, kiásatná és a szemétre dobatná őket...
Mrs. Meade keservesen felnyögött.
– De milyen jó lenne azt tudni, hogy egy jóságos jenki asszony... kell hogy legyenek ott jóságos jenki asszonyok is... Én nem bánom, akármit mondanak, nem lehetnek mindannyian rosszak! Milyen jó lenne azt tudni, hogy ők is kiirtják a gazt szeretteink sírjáról, virágot visznek a sírokra, még ha ellenséges sírok is.? Ha Charlie valahol Északon nyugodna, nekem vigaszt adna az a tudat, hogy valaki... És nem bánom, akármit mondanak és gondolnak rólam...
Hangja ismét megtört, és most már sírva folytatta:
– Én kilépek valamennyi klubból és egyesületből, de én kiirtom a gazt minden jenki sírról, amelyet látok, és virágot ültetek rá, és senki engem meg nem akadályozhat!
Hangosan zokogott, és támolyogva az ajtó felé igyekezett.
Merriwether nagypapa egy órával később, biztonságos helyen, a Divatos Lányokhoz címzett kocsmában beszámolt Henry Hamilton bácsinak arról, hogy Melanie utolsó szavai után mindenki sírt, ölelgették Melanie-t, és az egész a szeretetmegnyilvánulás ünnepévé változott, és a végén Melanie-t megválasztották valamennyi egyesület titkárának.
– És ezentúl majd irtják a gazt. Az ördög vigye az egész társaságot, én magam is nagyon szívesen segítenék, úgy sincs semmi más dolgom. Nekem semmi bajom a jenkikkel, és azt hiszem, Mellynek igaza volt, viszont a többi nő csupa vadmacska, és nem volt igazuk. Sajnos nem vállalkozhatom arra, hogy az én koromban és derékfájásommal kijárjak a gazt irtani.
Melanie az Árvaházi Központ ülésein is részt vett, és kiküldték a bizottságba, mely gondosan megválasztotta a Serdülő Ifjak Könyvtára részére alkalmas könyveket. Még a Thespis-klub is, mely időről időre színdarabokat adott elő, követelte, hogy vegyen részt munkájukban. Melanie a világért nem vállalt volna szerepet egy darabban sem, de akár liszteszsákból is gyönyörű jelmezeket tudott varrni. Ezt az ügyességét ki is használták.
Különben Melanie volt az, aki szavával eldöntötte a vitát a Shakespeare Olvasókörben, hogy Dickens és Bulwer-Lytton műveit is olvassák ugyan, de ne olvassák Byron verseit, mint ahogyan azt egy fiatal férfi indítványozta, és Melanie azért szavazott így, mert titokban félt, hogy az olvasókör agglegény tagjait túlságosan hévbe hozzák az angol költő versei.
A nyár végi langyos estéken állandóan tele volt vendégekkel az alig világított, szegényes kis ház. Sohasem volt elég szék, és gyakran megtörtént, hogy a hölgyek és urak egy része a küszöbön és a verandalépcsőn ült, férfiak lovagoltak a korláton, kuporogtak üres ládán, nyújtóztak el a fűben. Néha, ha a vendégek így, ültükben szürcsölték a teát – egyébbel Wilkesék meg sem vendégelhették őket –, Scarlett csodálkozott, hogyan képes Melanie ilyen szégyen nélkül kimutatni előttük ι a szegénységét. Scarlett úgy érezte, hogy amíg nem tudja a házat úgy bebútorozni, mint a háború előtt volt, nem tudja a vendégeit finom bútorok között drága ételekkel, borokkal, sültekkel, süteményekkel megkínálni, addig nem is hív senkit, különösen olyan előkelő embereket nem, amilyenek Melanie-nél voltak néha.
Gordon generális, Georgia hőse gyakran eljött, valamint Ryan atya is, a Konföderáció papköltője, aki eljött, valahányszor átutazóban Atlantában járt. Sokszor el is mondta néhány versét. Aztán a Konföderáció hajdani alelnöke, Alex Stephens és mások, Ilyenkor, ha híre ment, hogy közülük jön valaki, egész tucat gyermeket hoztak a szülők, hogy valaha elmondhassák: kezet fog-_- tak Ryan atyával, megcsókolta őket a Konföderáció generálisa. Órákig maradtak fenn rendes lefekvési idejükön túl, álmosan bólogatva a szüleik ölében... Minden jelentős személyiség, aki Atlantában járt, eltalált Wilkesékhez. Ezek a vendégek gyakran éjszakára is ott maradtak. Ilyenkor Indiának a kis Beau apró gyermekszobájában kellett aludnia, és Dilcey korán reggel átszaladt Pittypat nénihez, hogy néhány tojást kérjen kölcsön tőle, de azért Melanie olyan pompásan szórakoztatta őket, mintha még régi kastélyukban élnének.
Nem, igazán nem gondolta Melanie, hogy ő valami kivételes és fontos személyiség. Éppen azért nagyon elpirult és zavarba jött, mikor egy különösen sikerült este után, mely alkalommal Shakespeare Macbethjéből olvasott fel részleteket, Meade doktor, befejezvén szerepét – ő volt Macbeth –, kezet csókolt Melanie-nek, és a következőképpen szónokolt:
– Drága asszonyom. Mindig kitüntetésnek és különös örömnek veszem, ha itt lehetek a házában, mert az on és az önhöz hasonló hölgyek az egyedüli reménysugárt jelentik elborult életünkben. Elvették férfikorunk virágait, asszonyaink kacagását. Elvették vagyonunkat. Visszavetettek ötven évvel a kultúrátlanság sötétségébe. Elvették a gyermekek reményét, akiknek iskolába kellene járniuk, és az aggok békéjét, akiknek pihenniük kellene a biztonságos napfényben... Ám mi nem csüggedünk, és új életet fogunk kezdeni, mert van olyan bátor szívünk, amilyen a magáé is, és erre építünk. És amíg ilyen a szívünk, addig a jenkik nem törhetnek meg bennünket.

 

Mindaddig, amíg Scarlett alakja olyan idomtalanná nem vált, hogy már Pittypat néni nagy fekete kendője sem tudta állapotát leplezni, mindaddig Scarlett maga is gyakran átment esténként Frankkal együtt Melanie-ék vendégei közé. Rendesen kint maradt a kertben az árnyékban, ahonnan feltűnés nélkül elnézhette Ashleyt.
Csak Ashley vonzotta, senki és semmi más. A hosszú beszélgetések untatták és elkedvetlenítették. Mindig ugyanarról volt szó; először a nehéz időkről, azután a politikai helyzetről, végül elmaradhatatlanul a háborúról. A hölgyek a drágaságról panaszkodtak, és azt kérdezték a férfiaktól, mit gondolnak, meddig fog ez még így tartani? Visszatérnek-e még a régi jó idők? És az urak mindig azt felelték: hogyne, hogyne; már csak pusztán idő kérdése. A hölgyek tudták, hogy az urak hazudnak, az urak is tudták, hogy a hölgyek tudják, hogy hazudnak. De jókedvűen tették, és a hölgyek úgy bólogattak, mintha hinnének minden szót. Mindenki tudta emellett, hogy a kemény és nehéz napok soha nem múlnak el többé.
Ha azután ezt a tárgyat kimerítették, akkor a hölgyek a szabad négerek egyre tolakodóbb viselkedését szapulták, és a kofferesek kibírhatatlan és arcátlan visszaéléseit, valamint a megaláztatást, hogy még mindig lépten-nyomon jenki katonákba botlik az ember a városban. Gondolják az urak, hogy megelégelik a jenkik végre Georgia úgynevezett újjáépítését? Az urak biztatóan remélték, hogy hamarosan vége lesz pünkösdi királyságuknak, és minden másképpen lesz, ha a demokraták újra szavazati joghoz jutnak. A hölgyekben volt annyi tapintat, hogy nem kérdezték, mikorra lehet ezt várni. És most következett a háború.
Ha két egykori konföderációs bárhol összetalálkozott, csak egyetlen beszédtémájuk volt, és ha többen is összetalálkoztak, a viták eredménye mindig az volt, hogy elméletben újra végigvívták a háborút. Mindenben a „ha” játszotta a főszerepet.
– Ha Anglia elismert volna bennünket... Ha Lee tábornok ideküldte volna a seregét... ha Longstreet engedelmeskedett volna Gettysburgnál... Ha Vicksburg nem esett volna el...
Ha így, ha ügy... a férfiak halk, lágy társalgási hangját meg-megremegtette a régi lelkesedés, amint ott beszélgettek a békés sötétségben, gyalogosok, lovasok, tüzérek előhozták emlékeiket.
„Ezek soha nem is fognak tudni másról beszélni – gondolta Scarlett –, mindig csak a háború. És nem is fognak soha másról beszélni. Csak a háborúról, míg csak meg nem halnak.”
Látott kisfiúkat az apjuk ölében, amint felragyog a szemük, és figyelnek a háborús történetekre, amint zászlók lobogása, dobok pergése készteti gyorsabb dobogásra a szívüket, és látják az esőben vonuló rongyos gárdát...
„Ezek a gyermekek sem fognak másról beszélni. Azt fogják hinni, hogy a háború gyönyörű volt, és dicsőség embert ölni, és nyomoréknak hazajönni... vagy ott maradni a csatatéren. Ezek mind így fogják ismerni a háborút, ahogyan atyáiktól hallják. Én elfelejteném szívesen... ó, bár elfelejthetném!”
Sötét arccal, meg-megborzongva hallgatta, amint Melanie elmondta, mi minden történt velük itt Atlantában, Ρ menekülés közben, és Tarán; amint ragyogó arccal mondja el Scarlett hőstetteit, dicsekedve, hogyan állt meg a jenki betolakodók előtt, hogy mentette meg Charlie kardját, hogy fojtotta el a tüzet... Ő nem tudott sem büszkélkedni, sem örülni.
„Miért nem tudják elfelejteni végre? Miért nem néznek előre, miért mindig csak hátra? Minek volt a háború? Nem lett volna jobb el se kezdeni? Legalább minél hamarább felejtsük el.”
De senki sem akarta elfelejteni, csak ő. Így aztán Scarlett szinte örült, mikor teljes joggal mondhatta meg Melanie-nek, hogy nem jön át. A sötétben sem szívesen ül idegenek között már. Melanie azonnal elfogadta a mentséget. Ő sóvárogva vágyott még egy gyermek után, de Meade doktor is igazat adott az öreg Fontaine-nek. Nem élné túl.
Félig-meddig belenyugodott már a változhatatlanba, és azzal vigasztalta magát, hogy legalább Scarlett eljövendő gyermekének örülhet. Mikor csak tehette, átszaladt hozzá. Scarlett, aki nem várta örömmel a kicsit, és bosszankodott, hogy éppen most kell megszületnie, mikor annyi dolga lenne, szentimentális ostobaságnak tartotta ezt, viszont valami bűntudatot is érzett, mert ösztönös elégedettség ébredt benne, mikor megtudta, hogy Melanie-nek és Ashleynek nem lesz gyermeke többé.
Ashleyt gyakran láthatta most, de sohasem egyedül. Minden este bejött, hogy elszámoljon a napi munkáról. De Frank és Pittypat néni mindig ott voltak, sőt legtöbbször Melly és India is. Csak néhány üzleti vonatkozású kérdést tehetett fel, megmagyarázhatta, mit hogyan intézzenek el, aztán megköszönte Ashleynek, hogy beszólt, jó éjszakát kívántak egymásnak, és Ashleyék hazamentek.
Ó, csak ne jönne most a gyermek! Soha jobb alkalom nem lenne a beszélgetésre, mint reggelenként kikocsizni kettesben a fűrészmalomhoz a hosszú erdei úton, és hazajönni estefelé. Akkor azt képzelhetnék, hogy otthon vannak megint, és nem is volt soha háború, nincsenek hajszolt napok.
Nem, soha nem emlegetné egy szóval sem a szerelmüket. Megesküdött erre önmagának. De talán, ha így egyedül lennének, Ashley levetné azt a magára kényszerített hűvös udvariasságot, amit azóta érez benne, mióta itt vannak Atlantában. Talán olyan lenne újra, mint a régi volt. Mint a Tizenkét Tölgy ültetvényen tartott mulatság előtt. Akkoriban sem beszéltek soha szerelemről. Ha nem is szerethetik egymást, jó barátok lehetnének, és melengethetné magányos, hideg szívét ennek a barátságnak a parazsánál.
Nemcsak Ashley utáni vágya tette terhessé a várakozást. Tudta jól, hogy az üzletnél is szükség volna a jelenlétére. Mióta Hugh és Ashley vezették a dolgokat, érezhetően lanyhult a forgalom.
– Csak már túl lennék a szülésen – sóhajtotta néha türelmetlenül. – Akkor együtt lovagolhatnánk és beszélgethetnénk.
Hugh ügyetlen és tehetetlen volt, akármennyire igyekezett is jól végezni a munkáját. Gyenge üzletember volt, és még gyengébb munkavezető. Akárki túljárhatott az eszén. Ha valami ravasz vállalkozó azt találta mondani, hogy silány minőségű fát adott, Hugh úgy érezte, hogy úriember ilyenkor nem tehet mást, mint hogy mentegetőzve leszámít valamit az árakból. Mikor, Scarlett megtudta, mennyi pénzt vett be a rengeteg építőanyagból, sírva fakadt mérgében. A munkásokkal sem tudott boldogulni. A négerek azt követelték, hogy napról napra fizesse őket, s este aztán kocsmába mentek, lerészegedtek, és másnap nem jöttek el dolgozni. Ilyenkor Hugh-nak először más munkások után kellett szaladgálnia, mielőtt hozzáfoghattak volna valamihez. Ennyi baj közben persze ritkán maradt ideje bemenni a városba, hogy az eladásnak utánanézzen.
Scarlett tehetetlenségében úgy látta, hogy minden pénze szétfolyik Hugh ujjai között. Megrémítette Hugh gyámoltalansága és ostobasága. Azt sem tudta, mit tegyen. Csak legyen már meg a kicsi, azonnal kimegy a fűrészmalomhoz, felmond Hugh-nak, és szerez valami okosabb embert. Akárkivel többre menne. De a szabad niggerekkel sem kínlódik tovább. Hogyan tudna bárki is jó munkát végezni az örökké veszekedő négerekkel. – Frank – mondta egy viharos jelenet után, mikor Hugh megint azzal mentegetőzött, hogy a munkásai nem jöttek el dolgozni –, Frank, én elhatároztam, hogy rabokat fogok bérelni a munkához. Nemrég beszéltem Johnnie Gallegherrel, Tommy Wellburn munkavezetőjével. Panaszkodtam neki, mennyi bajunk van ezekkel a feketékkel, és ő ajánlotta, hogy legokosabb lenne rabokat szerezni. Azt mondja, nagyon olcsón kap akármennyit az ember, és az étkezésük jóformán semmibe sem kerül. Meg azután a kutya sem törődik velük, nem úgy, mint ezekkel a négerekkel, akiknek egyre a hátuk mögött áll a Felszabadítottak Irodája, s mindenbe beleüti az orrát. Amint Gallegher szerződése lejár, felfogadom. Vezesse ő Hugh helyett a fűrészmalmot. Aki azokkal a vad bevándorolt munkásokkal el tud bánni, az nem fog félni a raboktól sem.
Frank még szólni sem bírt rémületében. Rabokat bérelni... Ez a legszörnyűbb ötlet volt Scarlett minden eddigi ötlete között. Még a kocsmaépítkezésnél is szörnyűbb. Legalábbis azokban a körökben, ahol Frank mozgott, a rabok alkalmazását valóságos halálos bűnnek tartották. Az egész intézmény úgy fejlődött ki, hogy a háború után az államnak nem volt elég pénze a közönséges gonosztevők ellátására. Így aztán kisebb-nagyobb csoportokban bérbe adta őket útépítéshez, vállalkozásokhoz, gyárakhoz, fatelepekhez. Frank és barátai belátták a dolog szükségességét, de azért lelkük legmélyéből megvetettek mindenkit, aki hasznot akart kicsikarni ezeknek a szegény ördögöknek a munkájából. Azt mondták, hogy ez sokkal rosszabb a rabszolgaságnál.
És most Scarlett is rabokat akar bérelni! Frank úgy érezte, ha ez megtörténik, soha többé nem tud emelt fejjel kilépni az utcára. Ez sokkal rosszabb, mint az, hogy Scarlett maga vezeti a fűrészmalmát, vagy bármi, amit eddig tett. Mit fognak az emberek mondani? De ez sokkal több volt, mint félelem a közvéleménytől. Mert mit fog ő maga érezni? Emberi testtel, emberi erővel való kereskedés ez, nem szebb a prostitúciónál, olyan bűn, ami az ő lelkét is nyomná, ha megengedné, hogy Scarlett elkövesse.
Ez egyszer bátorságot adott neki a felháborodás, és olyan erős és nyers hangon tiltakozott, hogy Scarlett egyelőre hallgatott. Hogy lecsillapítsa, még azt is mondta szokatlanul szelíden, hogy nem gondolt rá komolyan, csak felvetette az ötletet.
Annyira felháborodott Hugh és a szabad négerek magatartásán, hogy elöntötte a harag. Titokban ezért továbbra is arra gondolt, és az után vágyott, hogy a bebörtönzöttek munkája leveszi válláról a legsúlyosabb terheket. Csak Frank ne lenne olyan érzékeny ebben a kérdésben.
Nagyot sóhajtott. Ha legalább az egyik fűrészmalomból pénzt látna, akkor kitarthatna, de Ashley nem sokkal többre ment, mint Hugh.
Scarlett eleinte megdöbbent és csalódást érzett, hogy Ashley nem tesz csodát, amint a fűrészmalomba belép, és nem tízszereződik meg a bevétel a keze nyomán. Hiszen milyen okos! Mennyi könyvet olvasott! Miért ne tudná ezt az egyszerű üzletet pompásan vezetni, hogy csak úgy dőljön a pénz? De hamarosan látnia kellett, hogy Ashley alig ügyesebb, mint Hugh. Tapasztalatlansága, tévedései, az üzleti érzék teljes hiánya és túlzott érzékenysége sokszor nagyon hasonlóvá tették Hugh Elsinghez.
Scarlett szerelmes szíve természetesen azonnal talált ezerféle mentséget a számára. Világért sem bírálta volna el kettőjüket egyformán. Hugh egyszerűen buta volt az ő szemében, míg Ashley csak járatlan. Azt azonban észre kellett vennie, hogy Ashley nem gyors számoló, és sohasem tud határozott árat mondani, mint ő. Néha azon is eltöprengett, hogy akármennyit tanulja is, meg tudja-e különböztetni a keményfát a puhától. És mert ő maga úriember volt és becsületes, mindenkinek hitt, mindenkiben bízott. Gyakran nagy összegeket veszített volna, ha Scarlett idejekorán észre nem veszi a bajt, és tapintatosan közbe nem lép. Ha pedig valakit szeretett – és nagyon sok jó barátja akadt a városban –, annak szívesen adott portékát hitelbe is, minden fedezet és biztosíték nélkül. Ε tekintetben éppen olyan mamlasz volt, mint Frank.
De majd csak megtanulja! Addig várni kell és elnézni egy és más tévedését. Ha esténként rosszkedvűen, porosan beállított Ashley, Scarlett fáradhatatlanul magyarázott neki, adta az utasításokat, jó tanácsokat. De hiába próbálta bátorítani, biztatni, hiába beszélt vele akármilyen kedvesen, akármilyen jókedvűen, Ashley •bágyadt szemében mindig valami különös halotti tompaság volt. Ezt nem értette Scarlett. Ez megijesztette. Olyan más volt, mint azelőtt. Csak egyszer beszélhetne vele külön, hogy megkérdezné, mi a baja!
Éjszakákon át nem aludt emiatt. Aggódott Ashley ért. Azért is, mert látta, hogy boldogtalan, de azért is, mert tudta, hogy boldogtalansága miatt még ügyetlenebb, mint máskülönben lenne. Igazi gyötrelem volt tudni, hogy a két fűrészmalom két ilyen ember kezében van, mint Hugh és Ashley. Szinte a szíve szakadt meg, mikor látta, hogy a konkurrensek hogyan ragadnak magukhoz minden jó üzletet, mikor annyi igyekezettel építette ki hónapok alatt a vevőkörét! Ó, csak dolgozhatna már végre megint! Kezébe fogja venni Ashleyt, megtanítja mindenre ő maga. A másik fűrészmalmot pedig ráhagyja Johnnie Gallegherre. Ő maga az eladást intézi a városban. Így minden jó lesz. Hugh a szállítással bíbelődhet, a kocsit hajthatja, ha nála akar maradni. Ahhoz nem kell nagy tudomány, és másra úgyse jó.
Hiszen csak megkaphatná már Galleghert! Persze bármennyire ügyes és minden hájjal megkent volt is Gallegher, mégiscsak egy kíméletlen ember volt, viszont ki mást találhat? Miért nem akarnak a többiek, akik ügyesek és becsületesek is, egy nő számára dolgozni? Ha legalább egy akadna, aki Hugh helyett dolgozna neki, kevesebb lenne a gondja. De a szerződés még mindig nem járt le. Tommy Wellburn nyomoréksága ellenére egyre-másra vállalta az építkezéseket. Azt mondták, nagyon ügyes ember, és halomra gyűjti a pénzt. Mrs. Merriwether vállalkozása is egyre jobban fellendült. Most már üzletet is nyitottak. René odabenn dolgozott a boltban, méghozzá igazi francia ötletességgel, és a süteményes kocsit Merriwether nagypapa hajtotta, nagyon boldogan, hogy elszabadulhat hazulról, a kemence sarkából. A Simons fiúk téglaégetőt építettek, és kora hajnaltól késő estig dolgoztak benne. Rells Whiting is sok pénzt szerzett az anyja konyhájában kotyvasztott hajápolószerrel, mert azt mondta a négereknek, hogy csak az kap szavazatot, akinek nem göndör, hanem szép sima a haja.
Igen, mindenki hozzáfogott valamihez, akiben volt egy kis élelmesség és ügyesség, megéltek valahogy a fiatal ügyvédek, orvosok, kereskedők is. A szédült közömbösség, ami a háború után elfogta őket, elmúlt. Buzgón és teljes erejükkel dolgoztak, hogy újra felülkerekedhessenek a nehéz napok után. Akik még nem találtak maguknak munkát, akiknek nem sikerült semmi, azok rendesen olyanféle emberek voltak, mint Hugh... és Ashley.
Micsoda rettenetes dolog! Az embernek ott az üzlete, tönkreteszik, ha nem néz utána, s most le kell feküdnie, hogy gyermeket hozzon a világra!
„De most aztán elég – határozta el magában. – Soha többé nem akarok gyermeket! Meg is mondom Franknak őszintén. Én nem leszek olyan, mint azok az asszonyok, akik minden évben szülnek. Jóságos ég, ez azt jelentené, hogy évente hat hónapig nem dolgozhatnék. Pedig nem szabad elmaradnom a telepről egyetlen napig sem.”
Tudta, hogy Frank nagy családot szeretne. De valahogyan majd csak lehet beszélni a fejével. A fűrészmalmok fontosabbak mindennél.

 

 

42

Scarlettnek kislánya született. Csöpp, kopasz fejű, csúnya, majomarcú kis teremtés volt, tökéletesen hasonlított az apjához. Senki nem találhatta szépnek a legjobb akarattal sem, túl boldog apján kívül. De az ismerősökben volt annyi jóérzés, hogy emlegessék, hány csúnya kisgyerekből lett szép lány, mire felnőtt. Ella Lorenának keresztelték. Ellának Ellen után és Lorenának, mert akkoriban az volt a legdivatosabb leánynév, mint ahogyan Robert Ε. Loe és Stonewall Jackson volt a legnépszerűbb fiúnév, és Abraham Lincoln és Emancipáció volt a leggyakoribb név a néger új szülöttek számára.
Éppen azon a héten, mikor született, nagy izgalomban volt az egész város. Rémült suttogás járt szájról szájra, és baljós hírek szivárogtak ki a jól értesült körök útján. Egy négert, aki megtámadott egy fehér nőt, letartóztattak. De mielőtt a bíróság elé kerülhetett volna, a Ku-Klux-Klan tagjai felnyitották éjszaka a börtönt, és felakasztották. Állítólag azért tették, hogy megkíméljék az eddig ismeretlen áldozatot, akit a jenkik tanúnak be akartak idézni a bíróság elé. Apja és bátyja azonban megesküdtek, hogy inkább agyonlövik, mint hogy nyilvánosan meg kelljen vallania a szégyenét. Így aztán legjobb megoldás volt a négert eltenni láb alól. A város közönsége legalább így gondolkozott. De a katonai hatóságok fel voltak háborodva, ők nem értették, miért ne tehetett volna vallomást a leány.
Sok letartóztatás történt. A jenkik esküdöztek, hogy kiirtják a Ku-Klux-Klant, még ha minden férfit le kell is tartóztatniuk Atlantában. A négerek bosszúval fenyegetőztek, és állítólag fel akarták gyújtani a déliek házait a városban. Híre járt, hogy a jenkik tömeges akasztásokkal készülnek a megtorlásra, és hogy a négerek zendülést terveznek a fehérek ellen. Mindenki csukott ajtók mellett és lehúzott ablakredőnyök mögött ült otthon. A férfiak nem mertek a munkájuk után járni, nehogy otthon egyedül, védtelenül maradjanak az asszonyok és gyermekek.
Scarlett az ágyban feküdt, kimerülten és gyöngén. Magában hálát adott az Istennek, hogy Ashleynek van annyi esze, hogy ne tartozzék a Ku-Klux-Klanba, Frank pedig nagyon is öreg és beteges már az ilyesmihez. Milyen rettenetes lenne most, ha ők is benne lennének a Klánban, és a jenkik akármelyik percben idejöhetnének értük! Miért nem hagyják lenni, aminek lennie kell, ezek az ostoba, keményfejű Ku-Klux-Klan-tagok, és minek izgatják föl örökösen újra a jenkiket? Hátha nem is történt semmi baja a lánynak, csak megijedt. Miatta aztán mennyi férfinak kell meghalnia vagy szenvednie.
Mialatt kint az utcán puskaporos volt a hangulat, Scarlett gyorsan nyerte vissza erejét. Edzett volt, erős és egészséges. Két hét múlva már felült és veszekedett, hogy nem akar tovább pihenni. A harmadik héten felkelt, és kijelentette, hogy kimegy a fűrészmalomba. Mind a két telepen állt a munka, mert sem Ashley, sem Hugh nem merték őrizetlenül hagyni a családjaikat.
Akkor aztán beütött a baj.
Frank, akinek büszke apasága bátorságot adott, megtiltotta Scarlettnek, hogy ezekben a zavaros időkben kitegye a lábát a házból. Erre nem sok ügyet vetett volna, de Frank a városi istállóba küldötte el a lovát és kocsiját, és úgy rendelkezett, hogy csak az ő személyes utasítására adják ki. Ami pedig még rosszabb volt, míg Scarlett feküdt, ő és Mammy össszekeresték Scarlett ide-oda eldugott pénzét, és Frank a saját nevén betette a bankba. Így aztán még csak nem is herélhetett kocsit.
Scarlett kiabált mérgében, szidta Frankot, szidta Mammyt, aztán könyörögni kezdett, és végül egész nap sírt, mint valami elkényeztetett gyermek, akinek nem akarják megadni, amit kér. De Frank csak így vigasztalgatta:
– Drágám, drágám, lásd be végre, hogy nem lehet. Azt akarod, hogy valami bajod történjen? Még nem is vagy egészen egészséges, és nem engedhetem, hogy tönkretedd magad.
Mammy pedig megcsóválta fekete fejét.
– Ha az asszonyság nem hagyja abba a sírást, el fog apadni a teje, és a kisbaba kólikát kap! Majd meglátja. Akkor aztán sírhat.
Scarlett mérgében kiszaladt a házból a hátsó kijáraton, és az udvaron át elment Melanie-hez. Ott panaszkodta el a bánatát. Kijelentette, hogy ha gyalog kell mennie, akkor is elindul. És mindenkinek el fogja mondani Atlantában, milyen ember az ő férje, hogyan zsarnokoskodik vele. Őt ne csukják be idehaza, mint valami gyereket! Van pisztolya, elviszi magával, s ha valaki bántani akarja, legfeljebb lelövi. Egy embert már lelőtt, és szívesen lelőne, igenis szívesen lelőne még egy másikat is.
Melanie szíve nagyon megesett rajta. De ő is Frank pártján volt.
– Gondold meg, drágám, ezekben a zavaros időkben... nem is tudhatod, mi történhet... Én is meghalnék, ha neked valami bajod esne...
– De én megyek! Én megyek! Én megyek!
Melanie megértette, hogy ez nem szeszély nála, hanem konok elhatározás. Tarán is többször látta szemében ezt a fényt. Átölelte Scarlettet, és magához szorította.
– Ne haragudj rám, drágám. Látod, ennek is én vagyok az oka. Olyan gyáva vagyok, hogy nem mertem Ashleyt elengedni a fűrészmalomhoz. De majd megmondom neki, hogy csak menjen. Én meg Beau-val addig nálatok leszek. Így aztán nem fogok olyan nagyon félni...
Scarlett magának sem akarta megvallani, hogy Ashley nem tudna elintézni semmit. Dühösen förmedt rá Melanie-re.
– Hát még mit nem? Azt hiszed, érne valamit a munkája, ha mindig csak rátok gondolna és aggódna, mi van itthon? Mindenki olyan kiállhatatlan! Még Peter bácsi is. Nem akar velem jönni! De én elmegyek magam, akármi lesz is, én nem engedem tönkretenni a fűrészmalmot, én...
– Ne, ne, Scarlett, édesem, ne! Azt mondjak, hogy az új telepen, a Decatur utca mentén, csupa gonosz néger van, és éppen arra kellene menned... Gondolkozom... várj csak... Scarlett, ígérd meg, hogy ma nem mégy el sehová... Ígérd meg, hogy holnapig vársz. Kérlek, menj most szépen haza, és feküdj le, jó? Én gondolkodom... és kitalálok valamit...
Scarlettet annyira kimerítette az indulat, hogy nem is tehetett volna mást. Rosszkedvűen megígérte, hogy ma otthon marad. Hazament, de nem feküdt le, a háznép békítési kísérleteit pedig mereven visszautasította.
Ezen a délutánon különös alak baktatott végig Melanie udvarán, és hamarosan Pittypat néni kertjében tűnt fel. Mindjárt látszott, hogy azok közül való, akiket Mammy és Dilcey szerint „Melanie asszonyság az utcán szokott felszedni, és beenged aludni a pincébe”.
Melanie-ék lakása alatt három szép, tágas, száraz pincehelyiség volt, ami valaha cselédlakásul és borpincéül szolgált. Az egyikben most Dilcey lakott, a másik kettő üresen állt mindaddig, míg Melanie ki nem találta, hogyan vegye hasznát. Ettől fogva állandóan tanyázott odabenn egy-két rongyos, félelmetes külsejű csavargó. Csak Melanie tudta, kik, mik, honnan jönnek, hová igyekeznek. Lehet, hogy Mammyéknak igazuk van, s az utcán szedte fel őket. De mint ahogyan az előkelőek és azok, akik hozzájuk igyekeztek tartozni, vonzódtak hozzá, éppen úgy megtalálták a háza felé vezető utat az élet nyomorultjai is. Fedelet kaptak a fejük fölé egy éjszakára, reggelit és vacsorát, azonkívül egy csomagban útravalót. Legtöbbnyire hajdani katonák voltak, szegények, hazátlan, kenyértelen emberek, akik az országutat járták, hogy valami munka akadjon a számukra valahol.
Megszálltak itt néha szikár, korán öregedett falusi asszonyok is szőke, ijedt és csendes gyermekeikkel. Férjüket elvitte a háború, földecskéjüket az új adó. Most rokonaikat keresték, akik ki tudja, hová vetődtek a nagy felfordulásban. A szomszédság néha meg volt botránkozva, micsoda embereket bocsát be Melanie, akik még angolul is alig tudnak. Ezek valahonnan messziről jöttek, csábította őket a Dél kincseiről és termékeny földjeiről szóló mese. Egyszer egy republikánus is aludt a többi között, legalábbis Mammy erősen állította, hogy republikánus volt. Azt mondta, ráismert a szagáról, mint a ló a csörgőkígyóra. De senki sem hitte él Mammy vádjait, mert utóvégre valami határa már csak Melanie jótékonyságának és elnézésének is kell hogy legyen. Legalábbis remélték, hogy van.
„Igen – gondolta Scarlett, amint ott ült a, halovány novemberi napfényben a hátsó verandán, ölében tartva kislányát. – Melanie sánta kutyái közül való. Méghozzá csakugyan sánta.”
Olyan falába volt, mint Will Benteennek, mikor Tarára tévedt. Nagyon magas és nagyon sovány öregember volt, piszkos-rózsaszín, kopasz koponyával. Ősz szakálla olyan hosszú volt, hogy az övébe dughatta volna. Ráncos, fekete, kemény kifejezésű arcáról ítélve hatvanas lehetett, de a mozdulatain ugyancsak nem látszott meg a kor. Nehézkesnek látszott, és nem volt megnyerő jelenség. Falábával is olyan gyorsan mozgott, mint valami kígyó.
Egyenesen Scarlett felé igyekezett. Feljött a lépcsőn, és megállt. Scarlett már az első szavaknál kiérezte a kiejtéséből, hogy hegyvidéki, ember. Látszott arról is, hogy bár piszkos és rongyos volt, valami büszke méltóság áradt róla. Magasra emelve hordta a fejét, és látszott rajta, hogy nem szereti, ha tréfálnak vele. Hosszú szakálla dohányleves volt, arca kidagadt a bagótól. Keskeny, horgas keselyűorra, bozontos, fekete szemöldöke volt, két füléből szőrpamacs állt ki, hogy szinte állati módra egészen elfedte. Egyik szeme helyén csak üres fekete lyuk sötétlett, és homlokától ferdén a fél arcán végig sebhely húzódott. Akárki megijedhetett volna tőle. A másik szeme kicsi, elmosódott, hideg nézésű, merev és szúrós volt. Övéből nagy revolver agya állt ki, egészen kézhez állóan, csizmaszárába pedig nagy kés volt dugva.
Hidegen viszonozta Scarlett tekintetét, és mielőtt megszólalt volna, nagyot köpött a veranda kerítésén keresztül a kertbe. Ebben az egy szemében is megvetés ült, nem személyesen Scarlett, hanem az egész női nem iránt. Megvető hangon mondta:
– Wilkes asszonyság átküldött, hogy munkát kapok. Archie a nevem. – Lassan, rekedtes hangon szólt, mint az olyan ember, aki nem szokott hozzá a beszédhez; szinte nehézkesen ejtette a szavakat.
– Sajnálom, Archie úr, nem tudok munkát adni magának.
– Nem vagyok úr. Archie a keresztnevem.
– Bocsánat. És a rendes neve mi? Megint köpött egyet.
– Az az én dolgom. Csak hívjon Archie-nek, mint mások.
– Nekem igazán mindegy, hogyan hívják, vagy hogyan nem hívják. Mondtam már, hogy nem tudok munkát adni.
– Ördögöt nem. Wilkes asszonyság idegeskedik, mert maga bolondjára szaladgál körül a városban, átküldött, hogy hajtsam a kocsit.
– Igen? – kérdezte Scarlett mérgesen. Bosszantotta, hogy Melly a dolgába avatkozik, és hogy ez a falábú vénember ilyen tiszteletlenül beszél vele. Archie megvetően, ellenségesen vetette rá a fél szemét.
Egy szemével valami személytelen felháborodással nézett az asszonyra.
– Bizony, egy asszony ne akarjon gondokat okozni a férfiaknak azzal, hogy kénytelenek gondot viselni rá. Ha maga azonban elszánta magát, hogy körülkocsikázik, hát majd én hajtok. Én is gyűlölöm a négereket meg a jenkiket is.
A szájában levő dohánycsomót nyelvével áttolta a másik oldalra, és anélkül hogy felszólításra várna, leült a legfelső lépcsőre. Úgy ismételte:
– Igen. Ha már mindenáron kószálni akar, én is jövök. Nem mintha szeretnék asszonyokkal mászkálni, de Wilkes asszonyság jó volt hozzám, és az ő kedvéért megteszem.
Scarlett összehúzta a szemét. Aztán jobban ránézett. És a következő pillanatban elmosolyodott. Nem mintha tetszett volna neki ez a vén zsiványképű ember, de alkalmasabb kísérőt keresve sem találhatott volna. Ha ez mellette ül, nyugodtan mehet akárhová. Járhatja a várost, kimehet a fűrésztelepre, látogathatja vevőit. Sem az emberek nem mondhatnak róla rosszat, sem az útonállók nem merik megtámadni.
– Ha a férjem beleegyezik, megkötjük az alkut, Archie.
Frank, miután négyszemközt beszélt Archie-val, nehezen ugyan, de beadta a derekát. Átküldött az istállóba a lóért és a kocsiért. Bántotta és csalódott volt, hogy, Scarlettet az anyaság sem változtatta meg, hiába remélte ezt. Ha pedig már mégis elszánta magát, hogy újra kijár az átkozott malmaiba, akkor Archie-t az Isten küldte.
Atlanta nagyot nézett, mikor megjelent a bricskán a különös Pán, a vad képű, torzonborz vénember, aki falábát kidugta elöl a bak tetején, és a csinos, divatosan öltözött fiatalasszony, komoly ráncokba szedett fehér homlokával. Hol itt, hol ott lehetett őket látni, egyszer a főutcán, másszor kint, a városon túl. Láthatóan nem nagyon szerették egymást, és soha egy szót sem váltottak, ha nem volt muszáj, de csak ültek egymás mellett szépen. És a hölgyek azt mondták, hogy még mindig jobb így, mint mikor azzal az árulóval, Rhett Butlerrel járt Scarlett együtt. Kíváncsiak lettek volna, hogy Rhett hol volt ezekben a napokban, mert három hónapja váratlanul elutazott, és azóta senki, még Scarlett sem tudta, hogy hol tartózkodik.
Archie csendes ember volt, soha nem szólalt meg, ha nem szóltak hozzá, és rendszerint kurtán, gorombán válaszolt. Reggelenként feljött Melanie pincéjéből, leült Pittypat néni házának verandalépcsőjére, és addig bagózott és köpködött nagy egykedvűséggel, míg Scarlett ki nem jött, és Peter ki nem hozta a kocsit meg a lovat az udvarra. Peter bácsi valamivel jobban félt tőle, mint az ördögtől vagy a Ku-Klux-Klantól, és még Mammy is csendesen igyekezett el a közeléből, ha meglátta. Gyűlölt minden négert. Érezték rajta, és rettegtek tőle. Pisztolya meg kése mellé most még egy pisztolyt viselt, az övében, de soha nem kellett elővennie, mert ha csak messziről látták a négerek, már szétszaladtak. Egyetlen néger sem mert még csak nevetni sem, ha Archie hallótávolságban volt.
Scarlett egyszer kíváncsian megkérdezte tőle, miért gyűlöli annyira a négereket, és meglepődött a válaszon, mert különben kérdéseire Archie rendszerint durván, letorkolta azzal, hogy: „Semmi köze hozzá.”
– Minden hegyi ember gyűlöli őket. Nekünk soha nem kellett néger. Egy sem. Ezek miatt a négerek miatt volt a háború. Ezért még külön gyűlölöm őket.
– De hát harcolt a háborúban – mondta Scarlett csodálkozással.
– Azt hiszem, ehhez mégis jogom van. A jenkiket is gyűlölöm. De legeslegjobban gyűlölöm a fecsegő asszonyokat.
Ilyen válaszok miatt Scarlett rettenetesen tudott haragudni rá, és szívesen elkergette volna. De nem tehetett semmit. Igaz, hogy Archie piszkos volt, durva és neveletlen, néha nagyon büdös is, de legalább így elmehetett a fűrészmalomhoz. Egy szó nélkül, néha nagyot köpve, ült a bakon, ment, ahová Scarlett irányította, és a füle botját se mozdította, míg Scarlett a munkásokkal vagy üzletfeleivel tárgyalt. De ha az asszony leszállt, és négerek, napszámosok vagy jenki katonák közé ment, ő is leszállt a bakról, és egy lépésnyire ment mögötte.
Atlanta hamarosan megszokta Scarlett testőrét a bakon, s a hölgyek lassan irigyelni kezdték, amiért olyan szabadon járhat el Scarlett akárhová. Mióta a Ku-Klux-Klan lincselései történtek, az úrhölgyek a szó szoros értelmében házi fogságra voltak ítélve. Még a boltba sem mertek férfi nélkül elmenni, ha legalább hatan össze nem kapaszkodtak. Miután azonban szerették a társaságot és a mozgást, egymás után nyugtalankodni kezdtek, lenyelték a büszkeségüket, és megkérték Scarlettet, adja kölcsön a testőrét egy-két órára.
Archie valóságos társadalmi intézmény lett. A hölgyek versengtek a szabad idejéért. Ritkán volt olyan nap, hogy egy néger vagy inasgyerek át ne szaladt volna Scarlettékhez a cédulával:
„Édesem, ha ma délután nincs szükséged Archie-ra, kérlek, küldd el hozzám. A temetőbe szeretnék virágot vinni.”
Vagy:
„Édesem, a kalaposnőhöz kellene mennem próbálni.”
Vagy:
„Szeretném, ha Archie elvinné kissé sétálni Nelly nénit.”
Vagy:
„El kell mennem látogatóba a Peter utcába, és nagyapó nem jól érzi magát, nem kísérhet el. Ha esetleg Archie...”
És Archie elment mindenkivel, ifjú és öreg asszonyságokkal, vénkisasszonyokkal és hajadon lánykákkal egyaránt. Mindig ugyanazzal az egykedvű, megvető kifejezéssel az arcán. Melanie-t kivéve, az asszonyokat sem szerette jobban, mint a jenkiket meg a négereket.
Az asszonyok eleinte megütköztek Archie gorombáskodásain, de később megszokták, és azonkívül, hogy jó nagyokat köpött a dohánylétől, olyan csendes volt, hogy annyira odatartozott, mint maga a ló, s el is felejtették, hogy létezik. Csakugyan megtörtént, hogy Mrs. Merriwether teljes részletességgel beszámolt Mrs. Meade-nek az unokahúga lebetegedéséről, anélkül, hogy észrevette volna, hogy Archie is ott ül mellette a kocsiban.
Más időkben és más körülmények között ilyesmi semmiképpen sem történhetett volna meg.
A háború előtt Archie-t be nem engedték volna még a konyha küszöbére sem. Az ajtón keresztül adtak volna ki neki valami ennivalót, s menjen isten hírével. Most azonban megbecsülték ijesztő külseje miatt. Ő volt az asszonyok testőre, s a férfiak nyugodtabban dolgozhattak azzal a tudattal, hogy ha a családjuk elmegy hazulról, Archie lépked mellettük a falábával. Ha valakinek éjszakára kellett elmennie, akkor is Archie volt az őr.
Scarlettnek úgy rémlett, hogy mióta Archie náluk van, Frank ugyancsak gyakran megy el éjszakánként. Emlegette, hogy nagyon sok a könyvelési munka, nem ér rá máskor elvégezni, mint késő este. Máskor azt mondta, hogy egy beteg barátját kell meglátogatnia. Legtöbbször azonban azzal búcsúzott el a feleségétől, hogy politikai gyűlésre megy. Minden szerdán este tartottak a demokraták politikai gyűlést a szavazati jog ügyében. Frank soha el nem mulasztott egy összejövetelt sem. Scarlett meg volt győződve, hogy az egész semmi másra nem jó, mint hogy a férfiak még többet emlegethessék háborús élményeiket. Megvitatják John B. Gordon tábornok kiválóságát, hiszen Lee tábornok kivételével valamennyi többi fölé emelték, és újra és újra végigharcolták a riáborút. Legalábbis nem vett észre semmiféle eredményt politikai téren, legkevésbé a szavazati jog tekintetében. De Frank, úgy látszik, nagyon jól érezte ott magát, mert ilyenkor mindig későn jött haza.
Ashleynek is voltak beteg barátai, akiket ápolnia kellett, és ő is eljárt a demokraták gyűléseire. Rendesen ugyanazokon a napokon maradt el hazulról, amikor Frank. Ilyenkor Archie átkísérte Pittypat nénit, Scarlettet, Wade-et és a kis Ellát Melanie-hez, s a két család együtt töltötte az estét. A hölgyek varrogattak, Archie pedig végighevert az ebédlődíványon, és hortyogott. Minden szusszantásnál fellibbent szakálla a levegőbe. Senki egy szóval sem kínálta, hogy odafeküdjön, s mert a legszebb bútordarab volt a házban, titkon mindenki nagyot nyelt ilyenkor. De senkinek nem volt bátorsága rászólni, hogy tegye le onnan a sáros lábát. Különösen mikor kijelentette, hogy nagy szerencse, hogy aludni tud, másképpen rég megbolondult volna, mikor ennyi asszony kárál körülötte.
Scarlett elgondolkozott rajta néha, vajon milyen lehetett Archie élete, mielőtt Melly pincéjébe került, de már nem kérdezett tőle semmit. Olyan mord volt egyszemű, sötét arca, hogy nem mert kíváncsiskodni. Csak annyit tudott róla, hogy hangja és szavai az északi hegyekre vallanak, szolgált a hadseregben, és közvetlenül a fegyverletétel előtt elvesztette a fél lábát és a fél szemét. Azok a heves szavak, amelyeket Hugh Elsing ellen haragjában ejtett, végül is kikényszerítették az igazságot Archie múltjáról. Véletlenül kisült minden.
Az öreg egy nap ahhoz a fűrészmalomhoz vitte ki Scarlettet, amelyet Hugh vezetett. Mikor odaértek, néma csend fogadta őket. Egyetlen munkás sem dolgozott sehol. Hugh kényelmesen üldögélt egy fa alatt. Elmondta, hogy ma reggel nem jöttek el a négerek, most nem tudja, mit csináljon. Scarlettet elöntötte a méreg, és meglehetősen nyíltan kifejtette Hugh előtt a véleményét. Éppen most kapott egy nagy megrendelést sürgős szállításra. Mennyit fáradt érte, hogy sikerüljön! S most tessék, a fűrészmalom áll.
– Vigyen át a másik fatelephez! – mondta kurtán Archie-nak. – Igen, tudom, hogy messze van, tudom, hogy nem tudunk ebédre hazaérni, de ha maga nem ebédel, én sem ebédelek, és utóvégre nem azért fizetem, hogy a bakon üljön! Meg kell mondanom Mr. Wilkes-nek, hogy hagyjon abba mindent és siessen ezt a rendelést elintézni. Csak attól félek, hogy az a fűrészmalom is áll. Azt a mindenit! Soha életemben nem láttam ilyen tehetetlen vénasszonyt, mint ez a Hugh Elsing. Csak lejárjon Johnnie Gallegher szerződése! Úgy kiröpítem innét, hogy a lába sem éri a földet. Hogy a jenkik mellett harcolt? Ő legalább tud dolgozni. És torkig vagyok a felszabadított négerekkel is. Az ember sohasem bízhat meg bennük. Rabokat fogok bérelni. Azokból majd kihajtja a munkát Gallegher.
Archie hozzáfordult. Fél szeme gonoszul megvillant. Harag reszketett rozsdás, nyikorgó hangjában.
– Attól a naptól fogva, hogy rabokat bérel, én nem hajtom a kocsiját!
– Már miért? – bámult rá Scarlett.
– Én tudom, mi az rabokat bérelni. Gyilkolni a rabokat, semmi más. Úgy adni-venni az embereket, mintha öszvérek lennének.... szép az? Aztán ütni-verní őket, koplaltatni, halálra dolgoztatni...
– Mi köze hozzá?
– Van közöm – mondta Archie egykedvűen. – Magam is rab voltam negyven esztendőn keresztül.
Scarlettnek elállt a lélegzete. Szó nélkül, ijedten dőlt hátra a kocsiban. Ez hát a magyarázata a sok rejtélynek Archie körül, annak, hogy nem akarja megmondani a vezetéknevét, a születési helyét, semmit sem akar elmondani a múltjáról, ez a magyarázata annak, hogy olyan nehezen beszél, és annyira gyűlöli a világot. Negyven esztendő... Egészen fiatal lehetett, mikor a börtönbe került. De hiszen akkor életfogytiglanra ítélhették el.
– Maga... maga embert ölt?
– Igen – mondta Archie nyugodtan, és megrántotta kissé a gyeplőt. – A feleségemet.
Scarlett riadtan pislogott.
A szája a szakáll felett mozogni látszott, mintha Archie gúnyosan mosolyogna az asszony félelmén.
– Ne reszkessen, nem ölöm meg, ha ettől ijedt meg. Csak egyetlen ok lehet arra, hogy az ember az asszonyt megölje.
– Maga a feleségét ölte meg!
– Megcsalt a tulajdon öcsémmel. Az öcsém megszökött. Az asszonyt megöltem. A becstelen asszonyt meg kell ölni. A törvény nem igazságos, hogy ilyesmiért bezárják a becsületes embert.
– De hogy szabadult ki? Megszökött vagy kegyelmet kapott?
– Nevezhetjük kegyelemnek is. – Sűrű szemöldökei úgy húzódtak össze, mintha nagy erőfeszítéssel szedegetné össze a szavakat.
– Mikor hatvannégyben Sherman bejött, én Milledgeville-ban voltam a tömlöcben, és az őrök összehívtak bennünket rabokat, aztán kihirdették, hogy aki be akar állni a seregbe, és becsülettel harcol, az, ha életben marad a háború végére, szabad lesz. Márpedig én, ha van valami, amit a négereknél és az asszonyoknál, jobban gyűlölök, az a jenki.
– Miért? Ismert valaha is jenkiket?
– Nem, asszonyom, de hallottam róluk. Hallottam, hogy nekik sose elég, hogy csak a maguk dolgával törődjenek. Én pedig gyűlölöm azokat az embereket, akik beleártják magukat más dolgába. Mi a csodát keresnek ők Georgiában, eljöttek felszabadítani a négereket, felgyújtani a házainkat, leölni az állatainkat. Erre mondta a fegyházőr, hogy a hadseregnek nagyon kellenek a katonáik, és aki a háború végén életben marad, az kiszabadul. De bennünket, életfogytiglaniakat, gyilkosokat nem akar a hadsereg látni sem, azt mondta az őr. Bennünket valahová máshová kellett volna fegyházba küldeni. Én megmondtam az őrnek, hogy én nem vagyok olyan, mint a többi életfogytiglani, én csak azért vagyok bent, mert megöltem a feleségem, és hát őt meg kellett ölni, olyan asszony volt. Én harcolni akarok a jenkik ellen. Az őr is belátta, hogy igazam van, és kiszöktetett a többi bevonuló fogollyal. Kis szünetet tartott és krákogott.
– Hát az aztán nagyon mulatságos volt. Bezártak engem azért, mert öltem, és kiengedtek egy puskával a kezemben és teljes szabadsággal, hogy még többet öljek. Bizony nagyon jóleső érzés volt szabad embernek lenni egy puskával a kezemben. Mi, akik Milledgeville-ből jöttünk, jól harcoltunk, és sok jenkit megöltünk, de sokat megöltek ők is közülünk. Egyről sem tudok, aki megszökött volna. Mikor aztán jött a fegyverletétel, mi szabadok lettünk. Elvesztettem a lábam és elvesztettem a szemem. De nem sajnálom.
– Ó! – mondta Scarlett gyenge hangon. Visszaemlékezett, hogy Frank említette, mikor náluk volt karácsonykor, hogyan masíroztak egy sorban a börtönből kiengedett gonosztevők a katonaiskolás gyermekekkel.
Mit is mondott? Nem tudott visszaemlékezni, mert az emlékei abból az időből nagyon zűrzavarosak voltak. Egy pillanatra újra átérezte azoknak a napoknak a rémületét, hallotta az ostrom éjszakájának fegyverropogását, látta az úton a vércsíkot a zötykölődő kocsi nyomán, látta az elvonuló polgárőrséget, a kis kadétokat és gyerekeket, mint amilyen Meade doktor Phil fia volt, és az öregembereket, mint Henry bácsi és Merriwether nagypapa. És a rabok is meneteltek, hogy meghaljanak a Konföderáció alkonyán, megfagyjanak a hóban vagy elpusztuljanak Tennessee-ben az utolsó harcban.
Egy pillanatra arra gondolt, milyen bolond volt ez az Öregember, hogy harcolt azért az államért, amely negyven évet rabolt el az életéből. Georgia elvette tőle az· ifjúságát és érett korának legszebb éveit egy olyan bűnért, amelyet ő nem is tartott bűnnek, ő mégis készségesen odaadta fél lábát és fél szemét Georgiának. Eszébe jutottak azok a keserű szavak, amelyeket Rhett ejtett a háború első napjaiban. És emlékezett rá, hogy azt mondta, sohasem fog harcolni egy olyan társadalomért, amely őt kiközösítette. De mikor a végső válság elkövetkezett, ő is elment, hogy harcoljon ugyanezért a társadalomért, ugyanúgy, mint Archie. Scarlettnek az volt az érzése, hogy a déli emberek, akármilyen magas rangúak voltak, vagy alacsony fokon álltak, mind érzelgős bolondok voltak, és kevésbé törődtek a meneküléssel, mint a szavakkal, amelyeknek nem volt számukra semmi értelmük. Félénken pillantott Archie pisztolya és görbe kése felé. Vajon sok ilyen hajdani rab járkál az utcán? Gyilkosok, kalandorok, betörők, rablók, akiknek a Konföderáció kegyelmet adott. Hiszen akkor akármelyik idegen, akivel az utcán találkozik, gyilkos is lehet. Bizonyára. Ha Frank megtudná az igazat Archie-ról... vagy Pittypat néni... talán meghalna ijedtében. És Melanie! Scarlett szinte kívánta, hogy bár elmondhatná Mellynek. Legalább megtanulná, hogy ne hozzon mindenféle koldusnépet a rokonai és szomszédjai közelébe.
– Én... én köszönöm, hogy őszinte volt hozzám, Archie, és ígérem, hogy senkinek sem fogom elmondani. Különösen Wilkes asszonyságnak nem.
Archie megvetően köpött egyet.
– Wilkes asszonyság rég tudja. Mindjárt akkor megmondtam neki, mikor először bocsátott be a pincébe aludni. Csak nem gondolja az asszonyság, hogy becsapok egy olyan jó lelket?
– Szentséges szent ég... – hebegte Scarlett. – Melanie tudta, hogy ez az ember megölte a feleségét, és nem félt ott tartani a házában. Rábízta a saját fiát: A nagynénjét. A sógornőjét. Akárhányszor egyedül is maradt vele... Ő, a legfélénkebb asszony!
– Wilkes asszonyság, ahhoz képest, hogy ő is csak asszony, nagyon értelmes. Lehet, mondta, hogy igazam van. Szerinte egy hazug egész életében hazug marad, egy tolvaj mindig lop, de az emberek nem gyilkolnak többször, mint egyszer életükben. És azt mondta, hogy amiért bátor katonája voltam a Konföderációnak, levezekeltem, ami rosszat tettem. Bár szerintem ez nem így van, hiszen azzal, hogy megöltem a feleségem, nem tettem semmi rosszat... Igen, ő jó asszony, okos asszony. De aznap, mikor az asszonyság rabokat bérel, én leszállok a bakról.
Scarlett nem felelt, de hosszan elgondolkozott.
„Minél hamarabb hagy itt Archie, annál jobb. Egy gyilkos. Hogy is lehetett Melly ilyen... Hát ez hallatlan, minősíthetetlen Melanie eljárása, hogy pártfogásába vette ezt a vén gyilkost, és nem is figyelmeztette barátait, hogy micsoda fogolymadár. Szóval Melanie szerint azzal, hogy szolgált a hadseregben, jóvátette minden bűnét! Melanie ezt összekeveri a kegyességgel! De hát Melly egészen bolond volt, ha a Konföderációról, hadastyánjairól és bármi ezzel összefüggő kérdésről volt szó.”
Scarlett magában átkozta a jenkiket, és még eggyel több volt a rovásukon, mert ők felelősek azért a helyzetért, hogy egy asszony kénytelen egy gyilkost tartani maga mellett, hogy megvédje.
Űtban hazafelé, a borzongató alkonyfényben Scarlett egész csoport felnyergelt lovat, bricskát és szekeret látott a Divatos Lányokhoz címzett vendéglő előtt. Ashley a lován ült, és figyelő éberség látszott az arcán. A Simmons fiúk kihajoltak bricskájukból, és izgatott gesztusokkal magyaráztak valamit, Hugh Elsing szemébe hulló barna hajával állt ott, és hadonászott. Merriwether nagypapa pastétomoskocsija a csoport közepén állt, és amikor Scarlett közelebb ért, látta, hogy Tommy Wellburn és Henry bácsi ott kuporognak a nagypapa kocsiján.
„Jobb lenne – gondolta Scarlett kissé idegesen –, ha Henry bácsi nem ezen a rázós szekéren menne haza. Szégyellnie kellene, ha ezen látják. Nem mintha nem volna otthon saját lova. Csak azért teszi, hogy ő és a nagypapa minden este együtt mehessenek a kocsmába.”
Amint közelebb ért a tömeghez, fojtott hangú beszélgetésükből néhány szó a füléig hatolt. Ez a néhány szó félelemmel töltötte el a szívét.
„Jaj! – gondolta – remélem, nem követtek el senki ellen erkölcstelen merényletet. Ha a Ku-Klux-Klan még egy négert meglincsel, a jenkik mindannyiunkat felakasztanak.”

 

Odaszólt Archie-nak.
Álljunk oda. Valami baj van.
– Csak nem akar odaállni egy kocsma elé? – kérdezte Archie botránkozva.
– Hallotta, mit mondtam? Álljon oda! Jó estét mindenkinek! Ashley, Henry bácsi, valami baj van? Mindannyian olyan furcsán néztek ki.
A csoport feléje fordult, mindannyian levették a kalapjukat, és mosolyogtak Scarlettre, de valami meghökkentő izgalom volt a szemükben.
– Van jó is, meg baj is – húzódozott Henry bácsi. – Attól függ, milyen szemszögből nézzük a dolgot. Ahogy én megítélem, a törvényhozó testület nem is tehetett mást.
„A törvényhozó testület?” – gondolta Scarlett, és fellélegzett. Nem nagyon érdeklődött a törvényhozó testület iránt, mert az volt az érzése, hogy annak a tevékenysége nem nagyon érintheti őt. Az a kilátás rémítette meg csupán, hogy a jenki katonák megint tombolnak majd.
– Mit csinált már megint a törvényhozó testület?
– Egyszerűen visszautasította, hogy törvénybe iktassa a törvénymódosítást – mondta Merriwether nagypapa, és hangjában némi büszkeség volt. – Majd megmutatják ők a jenkiknek!
– Lehet, de pokol lesz az ára. Bocsánat a kifejezésért, Scarlett – mondta Ashley.
– Ja, a törvénymódosítás... – mondta Scarlett, és igyekezett nagyon értelmesnek látszani.
A politika nagyon távol állott tőle, és ritkán pazarolta az idejét arra, hogy ezzel foglalkozzék. Volt valami tizenharmadik törvénymódosítás vagy alkotmánymódosítás, amit törvénybe iktattak, de lehet, hogy a tizenhatodik volt, azt azonban nem tudta, hogy mit jelent az: törvénybe iktatni. A férfiak mindig ilyen ostobaságok miatt izgulnak. Arckifejezése, úgy látszik, el is árult valamit, vagy tudatlanságából, vagy a szemrehányásból, amit érzett, mert Ashley mosolyogva magyarázta:
– Arról az alkotmánymódosításról van szó, hogy a négerek szavazhassanak, tudod. A törvényhozó testület elé terjesztették, de az megtagadta, hogy törvénybe iktassa.
– Milyen bolondok! Tudhatjátok, hogy a jenkik a torkunkra teszik a kést, és kényszerítenek bennünket így is.
– Erre gondoltam én is, mikor azt mondtam, hogy pokol lesz az ára – mondta Ashley.
– Én büszke vagyok a törvényhozó testületre, büszke vagyok a bátorságukra! – kiáltotta Henry bácsi. – A jenkik nem tudják ránk kényszeríteni, ha mi nem akarjuk.
– Kényszeríteni tudnak és fognak – mondta Ashley higgadt hangon, de szeme aggodalmat árult el. – És annyival nehezebb lesz számunkra.
– Nem, Ashley, biztosan nem lesz már! Súlyosabb már nem lehet a helyzet, mint amilyen most.
– Dehogynem, lehet még sokkal rosszabb. Képzeljétek el, hogy néger törvényhozó testületünk lesz, néger kormányzó. Képzeljétek el, hogy még súlyosabb katonai uralom alatt állunk, mint most.
Scarlett fejében derengeni kezdett a szavak értelme, és szeme tágra nyílt a félelemtől.
– Én gondolkoztam azon, hogy mi lenne a legjobb Georgia számára, mindannyiunk számára – mondta Ashley elgyötört arccal. – Okos-e az, hogy úgy harcoljunk, ahogy a törvényhozó testület tette: felbőszítjük Északot, nyakunkba hozzuk az egész jenki hadsereget, hogy ránk kényszerítse a négerek szavazati jogát... Vagy... nyeljük le a büszkeségünket, ahogy tudjuk, tűrjük a jenkik intézkedéseit, és tegyük túl magunkat az egészen, amennyire csak lehet. A végső eredmény egy lesz. Teljesen tehetetlenek vagyunk. Le kell nyelnünk azt az adagot, amit nekünk szántak. Talán jobb is lenne, ha minden ellenkezés és lárma nélkül lenyelnénk.
Scarlett alig hallotta a szavakat, jelentőségüket nem is egészen fogta fel. Tudta, hogy Ashley, mint rendesen, most is mind a két oldalról megvizsgálta a kérdést. Ő csak egyik oldalát látta a dolgoknak, azt, hogy menynyire érinti őt az a pofon, amit a jenkik most kaptak.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy váljunk radikálisokká, és szavazzunk a republikánusokra, Ashley? – botránkozott meg Merriwether nagypapa.
Feszült csend következett. Scarlett látta, hogy Archie keze hirtelen a revolverré csúszik, de aztán megáll a mozdulat. Archie szerint, és gyakran ki is mondta ezt a véleményét, az öreg Merriwether nagypapa egy vén szájhős, és Archie nem akarta megengedni, hogy sértegesse Melanie férjét, még akkor sem, ha Melanie férje bolondokat beszél.
Az eddigi aggodalom helyére most harag lángja ült Ashley szemébe. De mielőtt megszólalhatott volna, Henry bácsi rászólt a nagypapára.
– Te istentől elrugaszkodott... bocsánat, Scarlett... te hatökör nagypapa, ne mondj ilyeneket Ashleynek!
– Ashley meg tudja mondani a magáét anélkül, hogy védelmetekbe vegyétek – felelte a nagypapa hűvösen. – És úgy beszél, mint egy sehonnai. Lenyelni! Nyelje a pokol! Bocsánat, Scarlett.
– Én nem hittem a szecesszióban sem – mondta Ashley, és hangja haragtól remegett. – De mikor Georgia csatlakozott a mozgalomhoz, vele tartottam. Nem hittem a háborúban sem, de harcoltam a háborúban. És nem hiszek abban, hogy jó lesz, ha a jenkiket még jobban megvadítjuk, de ha a törvényhozó testület így határozott, én a testület mellé állok.
– Archie – szólt közbe hirtelen Henry bácsi –, hajts haza Scarlett-tel. Ez nem neki való hely. A politika egyáltalán nem nőknek való, most különösen nem, mert mindjárt jönnek a káromkodások. Hajts, Archie, jó éjszakát, Scarlett!
Amint elindultak a Barackfa utcán végig, Scarlettet félelem töltötte el, és szíve hevesen dobogott. Nem sújtja-e a törvényhozó testületnek az az ostoba döntése az ő biztonságát is? Vagy esetleg annyira felbőszíti a jenkiket, hogy még ő is elveszíti a fűrészmalmait.
– Hát igen – mormogott Archie –, én hallottam már arról, hogy a nyúl az agár arcába nevet, de még sohasem láttam. Ugyanilyen az, hogy a törvényhozó testület azt kiabálja: „Éljen Jeff Davis és a déli Konföderáció mindannyiunk javára.” A négerbarát jenkik eltökélték magukban, hogy a négereket teszik meg főnökeinkül. Ez ellen nincs védekezés. De az embernek mégiscsak csodálnia kell a törvényhozó testület bátorságát.
– Csodálni? Ezer ördög és pokol! Mit csodáljak? Le kellene mindet lőni! A jenkik megint úgy vetik majd ránk magukat, mint a kacsa a cserebogárra. Miért nem tudták beiktatni, vagy mit csinálni, azt, amit a jenkik akartak, ahelyett, hogy megint feldühítik őket? Előbb-utóbb úgyis térdre kényszerítenek bennünket, és nekünk igazán mindegy lehetne, hogy mikor térdelünk le.
Archie hidegen végigmérte az asszonyt.
– Letérdelni, anélkül hogy harcolnánk? Nincs ezekben az asszonyokban semmi büszkeség.
...Amikor Scarlett tíz rabot bérelt, ötöt az egyik, ötöt a másik fűrészmalomhoz, Archie állta a szavát, és nem ült fel a bricskájára többé. Hiába könyörgött neki Melanie, hiába ígért Frank kétszeres bért. Szívesen elkísérte ezentúl is akárhová Pittypat nénit, Melanie-t, Indiát és a többi hölgyet, de Scarlettet nem. Még másokkal sem ült egy kocsiba, ha Scarlett is ott volt. Nagyon kellemetlennek érezte Scarlett, hogy ez a vén gyilkos tart fölötte ítéletet, és még megdöbbentőbb volt, hogy rokonai és ismerősei is mind helyeselték Archie felfogását.
Ashley eleinte nem akart a rabokkal dolgozni. Sok könnybe, könyörgésbe, rábeszélésbe került, míg végre belenyugodott. Scarlettnek meg kellett ígérnie, hogy amint egy kissé nyugodtabbak lesznek az idők, visszaküldi a rabokat, és újra négereket vesz fel. Az ismerősök olyan nyíltan hirdették megbotránkozásukat, hogy Frank, Pittypat néni és Melanie alig mertek kimenni az utcára. Még Peter és Mammy is szóba hozták a dolgot, kijelentették, hogy rabokkal dolgoztatni rosszat jelent, mert bűn hasznot húzni másnak a bajából.
– És mikor rabszolgákkal dolgoztattunk? – kiáltotta Scarlett haragosan.
Ó, az egészen más volt – mondták. – A rabszolgák nem voltak ilyen nyomorult szerencsétlenek. A négereknek sokkal jobb dolguk volt általában a rabszolgaság idején, mint most, hogy felszabadultak, és ha Scarlett nem hiszi, csak nézzen körül! De, mint rendesen, az ellenkezés csak feltüzelte Scarlettben a konokságot. Hugh Elsinget elmozdította a fűrészmalom igazgatásától, és a szállítókocsi bakjára ültette, aztán megbeszélte és véglegesítette a dolgokat Johnnie Gallegherrel. Ő volt az egyetlen, aki helyeselte a rabokat. Kemény golyófejét megbiccentette, és azt mondta, hogy Scarlett okos asszony. Amint Scarlett ránézett a manószerű, görbe lábú, vad képű kis emberre, aki zsoké volt valaha, arra gondolt: „akárki adta gondjaira állatait, az nem sokat törődött a lovak testi épségével. Én ugyan nem bíztam volna rá a lovaimat.”
De a rabokat minden töprengés nélkül rábízta.
– Aztán szabad kezem lesz a munkásokkal, asszonyság? – kérdezte, és a szeme hideg volt, mint a szürke agát.
– Igen. Én csak azt kívánom, hogy menjen a munka, és ha kell, mindig kapjak elég deszkát.
– Megkötjük az egyezséget – mondta Gallegher. – Bejelentem Wellburn úrnak, hogy kilépek onnan.
Amint továbbment a kőművesek, ácsok és kubikosok tömege között, Scarlett megkönnyebbülve nézett utána. Most végre olyan emberre akadt, akiben megbízhatott. Kemény, határozott ember volt, és nem ismert lehetetlent. Igazi, kiköpött ír volt. Frank ugyan nem sokra becsülte, mert lelkiismeretlennek és pénzsóvárnak tartotta, de Scarlett éppen ezért értékelte ennyire. Tudta, hogy egy ír, ha elhatározta, hogy boldogulni fog, arra számítani lehet, kíméletlenül megy élőre és érvényesül. Sokkal közelebbinek érezte magához Johnnie-t, mint nagyon sok férfit a saját környezetéből, mert Johnnie ismerte a pénz értékét.
Az első héten azonnal láthatta, hogy más kezekben van a fűrészmalom. Gallegher az öt rabbal kétszer annyit termelt, mint Hugh a tíz szabad niggerrel. Azonkívül nagyon megkönnyítette Scarlett dolgát is, és az asszonynak több szabad ideje volt, mint valaha is, mióta visszatért Atlantába. Nyíltan megmondta, hogy semmi szükség a gyakori látogatásokra.
– Az asszonyság csak adja el a deszkát a városban, mi meg fűrészelünk. A rabok tanyája nem úriasszonynak való hely, és ha más nem merte az asszonyságnak megmondani, Johnnie Gallegher megmondja. Megkapja a fát, nem? Nahát akkor! Nekem ne üljön a nyakamon napról napra, mint Wilkes úrnak. Neki kell a gyámkodás. Nekem nem.
Scarlett ezentúl ritkábban járt ki Gallegherhez, mert félt, hogy megharagítja, s még ott találja hagyni őt. Bántotta az a megjegyzés is, hogy Ashleynek szüksége van gyámkodásra, mert ebben több volt az igazság, mint amennyit szívesen beismert. Ashley nemigen jutott jobb eredményre a rabokkal sem, mint a négerekkel, de hogy miért, maga sem tudta megmondani. Amellett mindig mintha szégyellte volna magát, és nagyon, nagyon hallgatag volt ezekben a napokban.
Scarlettet aggasztotta ez a változás. Észrevette, hogy szürke szálak vannak aranyszőke hajában, és a vallanak valami fáradt, görnyedt tartása lett. Nem volt már a délceg, szép Ashley, aki elvarázsolta valaha a szívét. Titkos fájdalommal küszködő, fáradt embernek látszott, aki néha alig bírja a terhét, és a szája körül két keserű vonás húzódott, amibe belesajdult Scarlett szíve, valahányszor látta. Szerette volna magához húzni a fejét, a vállára fektetni, megsimogatni őszülő haját és megkérdezni:
„Mi bánt? Mondd meg! Én elintézek mindent...”
De olyan udvarias, olyan hideg volt mindig, hogy ezzel távol tartotta magától az asszonyt.

 

 

43

Csodálatosan szép decemberi nap volt. A nap olyan szépen sütött, mint a meleg késő őszi napokon, az indián nyár idején. Bíborszínű, száraz levelek libegtek Pittypat néni kertjében a faágakon, és a haldokló fű még mindig zöld volt néhol. Scarlett, karjában a kicsivel, lejött a lépcsőn, és egy kerti székbe ült le a napra. Új zöld ruhában volt, amelynek sok fodrát keskeny fekete szeges díszítette, és új csipkefőkötőben, amit Pittypat néni varrt neki. Jól állt a ruha is, a fejkötő is. Érezte ezt, és örömet talált benne. Milyen jó volt újra csinosnak lenni a hosszú, keserves hónapok után!
Amint ott ült, ringatva a babát, és dúdolgatott magában, közeledő lódobogást hallott az utca felől. Kíváncsian nézett ki az utcára a megritkult sövény között, és Rhett Butiért látta közeledni a ház felé.
Hónapok óta nem járt Atlantában. Közvetlenül Gerald halála után eltűnt, senki nem tudta, hová. Scarlettnek nagyon hiányzott, de most szívből kívánta, bár elbújhatna előle valamiképpen. Amint meglátta fekete arcát, egyszerre felébredt a szívében a bűntudat. Ashleyről volt szó, és bűnösnek érezte magát. És tudta, hogy Rhett elsősorban erről akar majd vele beszélni, bárhogyan értésére adja is, hogy ez a tárgy nem tetszik neki.
Odaért a kerítéshez, egy cölöpre vetette a gyeplőt, és leugrott. Scarlett idegesen figyelte, és az jutott eszébe, hogy éppen olyan, mint a kalóz Wade egy könyvében, amiből örökösen fel kellett olvasni neki.
„Csak a fülbevaló hiányzik róla, meg a kés a fogai közül – gondolta. – De ha százszor kalóz is, az én nyakamat nem fogja ma elvágni, ha foggal, körömmel kell is védenem magam.”
Amint megjelent a kertben, és közelebb ért, Scarlett a legbájosabb mosolyával kiáltott oda neki üdvözlésül. Milyen szerencse, hogy éppen az új ruhája van rajta, és ez a csinos főkötő! Amint a férfi végignézte, Scarlett érezte, hogy méltányolja a csinosságát.
– Mit látok? Kisbabája van? Ilyen meglepetést, Scarlett! – csóválta meg a fejét nevetve. – Igazán csodálatos!
Lehajolt, és lehúzta a takarót Ella Lorena csúnya kis arcáról.
– Ne ostobáskodjék! – szólt rá Scarlett, és elvörösödött. – Inkább azt mesélje el, hol volt olyan soká.
– Adja ide egy kicsit a babát, Scarlett. Ó, én ügyesen tudom tartani. Hát, tudja, sok mindenféle dolgom volt. Hogy ez a csöppség mennyire hasonlít Frankhoz! Csak a pofaszakáll hiányzik, de idővel majd az is meglesz.
– Remélem, nem, hiszen lány a kicsi.
– Egy lány? Hát ez még a jobbik eset. A fiúk olyan nehezen kezelhetők. Soha ne legyen több fia, Scarlett.
Az asszonynak már a nyelvén volt a csípős válasz, hogy egyáltalán nem akar többé gyereket, se fiút, se lányt, de idejében meggondolta, és csak mosolygott, de agya lázasan működött, hogy olyan beszédtárgyat találjon, amellyel kitolhatja annak a témának a megvitatását, amelytől félt.
– Kellemes útja volt, Rhett? Merre járt?
– Ó, voltam Kubában, New Orleansban, mindenfelé. Itt van, Scarlett, visszaadom a babát. Aranyos, kedves kis baba lehet, de az ingfodromat már összenyálazta.
Scarlett visszavette a kisbabát, Rhett a korlátra ült fél lábbal, és szivart vett elő a tárcájából.
– Maga mindig Orleansban jár – mondta Scarlett, és elbiggyesztette kissé a száját. – És sohasem akar arról beszélni, mi ott a dolga.
– Keményen dolgozom én, Scarlett. Sok a munkám.
– Maga? Keményen dolgozik? – nevetett csúfondárosan Scarlett. – Soha életében nem dolgozott maga semmit. Amit maga csinál, az annyi, hogy pénzt ad a kofferesek üzleteihez, hogy ügyesebben tudjanak lopni, és a fele haszon a magáé. Aztán megvesztegeti a jenki hivatalnokokat, és mindenféle módon pénzt csikar ki belőlünk, adófizetőkből.
Rhett hátravetette a fejét, és kacagott.
– Maga is szeretné, ha lenne annyi pénze, hogy megvesztegethesse a hivatalnokokat!
– Még csak gondolni is ilyent...
– Vigasztalódjék, még lehet annyi pénze, hogy valami más hasonló épületes dolgot tehessen. Hátha meggazdagszik a szegény rabok bőrén?
– Ó – mondta kissé elkedvetlenedve Scarlett –, már ezt is tudja?
– Tegnap este érkeztem, és a Vidám Leányhoz címzett vendéglőben töltöttem az estét. Ott minden pletykát meghall az ember. Többet ér, mint valami varródélután a hölgyek között. Mindenki azzal jött, hogy maga rabokat bérelt, és azt a kis vadállatot, Galleghert állította oda, hogy halálra dolgoztassa őket.
– Ez hazugság! – pattant fel Scarlett haragosan. – Nem fogja őket halálra dolgoztatni. Arról már én gondoskodom.
– Csakugyan?
– Persze hogy gondoskodom róla. Hogy is gyanúsíthat engem ilyesmivel?
– Ó, ezer bocsánat, drága Mrs. Kennedy. Nagyon jól tudom, hogy amit tesz, az felül van minden bírálaton. Viszont becses figyelmébe ajánlom, hogy nézzen kissé a körmére Gallegher barátunknak, nehogy valami kellemetlensége legyen, ha az ellenőr felülvizsgálatot tart.
– Törődjön a maga dolgával! – mondta Scarlett mérgesen. – Jobb, ha nem beszél többet a rabokról. Mindenki olyan kiállhatatlan volt hozzám, hogy ki sem tudom mondani. Hogy mit csinálok a rabokkal, ahhoz csak nekem van közöm... Különben mi járatban volt Orleansban? Még egy szót sem szólt erről, pedig az emberek mondják, hogy...
Hirtelen elhallgatott. Ennyit sem akart mondani.
– Mit mondanak az emberek?
– Hát... hogy magának valaki tetszik ott. És hogy meg fog házasodni. Igaz ez, Rhett?
Már nagyon rég furdalta a kíváncsiság, és nem bírta magába fojtani a kérdést. Valami különös féltékenység szúrta meg a szívét erre a gondolatra, de hogy miért, azt nem tudta volna megmondani.
A férfi szeme hirtelen megelevenedett. Erősen belenézett Scarlett szemébe, és nem engedte el a tekintetét. Az asszony lassan elpirult.
– Bántaná ez magát?
– Hát... sajnálnám a barátságunkat – mondta, s aztán közömbösséget tettetve húzta feljebb a takarót Ella Lorena fején.
A férfi hirtelen felnevetett.
– Scarlett, nézzen rám! Kénytelen-kelletlen felnézett. Még pirosabb lett az arca.
– Megmondhatja kíváncsi ismerőseinek, Scarlett, hogy ha én megházasodom, csak azért teszem, mert másképpen nem tudom megszerezni azt az asszonyt, akit megkívántam. És soha nem fogok annyira egy asszonyt megkívánni, hogy feleségül vegyem.
Scarlett most igazán nagy zavarban volt, és csalódást is érzett, mert nagyon jól emlékezett arra az estére, mikor Rhett azt mondta neki, hogy ő nem fog házasodni, és azt ajánlotta, legyen a szeretője. Rhett élesen figyelte az arcát, és ajka gonosz mosolyra húzódott.
– De ha már olyan nagyon kíváncsi, elárulhatom, hogy nem valami szép asszony miatt járok Orleansba. Hanem egy kisfiú miatt.
– Egy kisfiú miatt? – nézett fel meglepődve Scarlett. Annyira meghökkentették a férfi szavai, hogy előbbi zavara is, eltűnt.
– Igen. Törvényes gyámja vagyok, és felelősnek érzem magam érte. New Orleansban van, intézetben. Gyakran megyek el, hogy megnézzem.
– És ajándékokat visz neki? – és mindjárt eszébe jutott, hogy ezért tudja Rhett olyan jól, hogy milyen ajándékokat hozzon Wade-nek.
– I-igen – felelte Rhett húzódozva.
– Na de ilyent! És szép gyerek?
– Túlságosan az. Nem is jó neki.
– Jó kisfiú?
– Nem. Igazi ördögfióka. Bár soha meg se született volna! A fiúk sok gondot tudnak okozni. Van még valami, amit tudni szeretne?
Most egyszerre nagyon haragosnak látszott, és úgy összehúzta a szemöldökét, mintha sajnálná, hogy ennyit is mondott.
– Ha nem szívesen beszél, akkor nincs – mondta félvállról Scarlett, bár égett benne a kíváncsiság. – Csak nem tudom magát mint gyámot elképzelni.
– Ezt elhiszem – mondta Rhett. – Sohasem volt képzelőtehetsége.
Elhallgatott, és egy darabig némán szívta a szivarját. Scarlett azon gondolkozott, milyen gorombasággal torkolhatná le, de nem jutott eszébe semmi.
– Nagyon hálás lennék, ha ezekről a dolgokról nem szólna másnak – mondta végre Rhett. – Bár belátom, hogy lehetetlenség asszonytól ilyesmit kérni.
– Én tudok titkot tartani! – mondta sértett méltósággal Scarlett.
– Úgy? Nagyon kellemes dolog, ha az ember ismerőseinek rejtett jó tulajdonságairól értesül... Mosolyogjon szépen rám, hadd legyen egy-két kellemes percünk, mielőtt egy nagyon kellemetlen tárgyra térnék át.
„Ó jaj! – gondolta Scarlett. – Tudtam! Most mindjárt Ashleyről fog beszélni, meg a fűrészmalomról!” – Igyekezett mosolyogni, és gödröcskéi megjelentek az arcán.
– Merre járt még, Rhett? Csak nem volt egész idő alatt New Orleansban?
– Nem. A múlt hónapban Charlestonban voltam. Meghalt az apám.
– Ó... igazán nagyon sajnálom.
– Én nem. Tudom, hogy ő sem bánta, hogy meg kellett halni, és én sem sajnálom, hogy meghalt.
– Rhett! Hogy lehet így beszélni?
– Rosszabb lenne, ha bánatosnak mutatnám magam, holott nem vagyok az. Sohasem volt köztünk valami nagy a kölcsönös szeretet. Nem tudok olyan esetre emlékezni, hogy ne helytelenítette volna, bármit is tettem. Nagyon is hasonlítottam az apjához, és ő ki nem állhatta az apját. Amint nőni kezdtem, egyre nőtt az ellenszenve is irántam, és bevallom, keveset tettem azért, hogy megváltoztassam irányomban. Sajnos amit ő kívánt tőlem, az mind rettenetesen untatott. Végül aztán kidobott a világba egy cent nélkül, minden egyéb képzettség nélkül, mint hogy uraskodjam, tudjak célba lőni és pókerezni. Személyes sértésnek vette később, hogy nem züllöttem el, és nem haltam meg, hanem fenntartottam magam, ha mással nem, pókerjátékkal, sőt jól éltem belőle. Ez annyira felbőszítette, hogy amikor haza akartam menni látogatóba, megtiltotta az anyámnak, hogy szóba álljon velem. Az egész háború alatt hazudoznia kellett az anyámnak, és mindenféle ürügyekkel elmennie hazulról, hogy láthassuk egymást. Természetes, hogy ez sem növelhette túlságosan a fiúi rajongást bennem.
– Ó, én ezt mind nem tudtam.
– Az apám igazi előkelő úr volt, a régi iskolából való, elvhű, kenetteljes és a többi. Tulajdonképpen tanulatlan, konok, közönyös lélek volt, a látóhatára egészen szűk maradt. Mindenki rettenetesen nagyra tartotta, amiért kitagadott és halottnak tekintett. „Ha jobb szemed megbánt, tépd ki.” Én voltam a jobb szeme, legidősebb fia, és kiátkozással tépett ki.
Elmosolyodott kissé, de a tekintete kemény maradt erre a visszaemlékezésre.
– Mindezt meg tudtam volna bocsátani, és el tudtam volna felejteni, de azt nem, amit az anyámmal és húgommal tett a háború után. A szó szoros értelmében nem maradt semmijük. Ültetvényünkön a házat felégette az ellenség, a rizsföldeket feldúlták, visszahódította az erdő és mocsár. Az ültetvény eltűnt a föld színéről. A városi házunkat elárverezték adóra. Két olyan szobában laktak, ahová tisztességes néger sem tette volna be a lábát. Pénzt küldtem az anyámnak, de az apám visszaküldte. Átkozott pénz, mondta. És ahányszor Charlestonban voltam, mindig csak titkon segíthettem őket, a húgomnak adtam egyet-mást. De az apám mindig megtudta, mert szegényke nem tudott hazudni, és ilyenkor pokollá tette az életét. És mindig visszakaptam a pénzemet. Nem tudom, hogyan éltek, miből éltek... Azaz annyit tudok, hogy az öcsém küldött néha nekik, bár neki sem igen volt miből. De ő sem akart tőlem elfogadni semmit. Az ismerősök segítették őket. Így például a maga Eulália nénije nagyon kedves volt hozzájuk. Tudja, Ő az anyám egyik legkedvesebb barátnője. Ruhát is adott nekik és... Úristen! Az én anyám alamizsnakenyéren!
Most nem volt az arcán sem gúny, sem vidámság, sem hetykeség. Csak gyűlölet az apjával szemben, és véghetetlen szeretet és fájdalom az anyja iránt.
– Eulália néni? – kiáltotta Scarlett. – De hiszen neki sem igen van semmije azonfelül, amit én küldök!
– Ügy? Hát innen jött a pénz? Milyen neveletlen maga, drágám, hogy ezt felhánytorgatja. Így megaláz! Meg kell engednie, hogy visszafizethessem.
– Szívesen – nevetett Scarlett, és Rhett is visszanevetett rá.
– Ó, Scarlett, milyen ragyogóvá teszi a maga szemét egy-két dollár emlegetése! Biztos, hogy nincs magában egy kis skót vagy zsidó vér az ír mellett?
– Ne legyen ilyen kiállhatatlan. Nem akartam a szemére hányni Eulália nénit, de ő igazán úgy tesz, mintha nekem pénzes zsákjaim lennének, pedig éppen elég gondom van anélkül is. Miben halt meg az apja?
– Olyan előkelő, lassú éhenhalásban, gondolom és remélem. Ő persze azt akarta, hogy az anyám és Rosemary is vele együtt pusztuljanak éhen. De most aztán megváltozott minden. Vettem nekik egy szép kis házat, és cselédeket szerződtettem. Persze senkinek sem szabad megmondaniuk, honnan kapták a pénzt.
– Miért?
– Drágám, maga ismeri Charlestont. A családom elszegényedhetett, de erkölcsi süllyedésnek vennék, ha megtudnák, hogy én, a kitagadott fiú, aki kártyás voltam, árdrágító és mindenféle egyéb, segítem őket és ők elfogadják. Nem. Kijelentettem, hogy az ismerősöknek csinos mesét kell mondani arról, hogyan fizette az apám az életbiztosítását a legnehezebb időkben is utolsó fillérjeiből, csak hogy a halála után ne nélkülözzön a családja. Így aztán még jobban tisztelik, mint azelőtt... Mártír lett belőle, családja önfeláldozó mártírja. Remélem, megfordul néhányszor a sírjában, ha megtudja, hogy az anyám és Rosemary, minden erőlködése ellenére is, nagyon jól éldegélnek mostanában... Tudja, ő nem bírt hozzáidomulni az új körülményekhez, és nem is akart...
– Minden öregember ilyen, Rhett? – Scarlett Geraldra gondolt, és arra, amit Will mondott róla.
– Remélem, hogy nem. Nézze csak a maga Henry bácsiját, vagy azt a vén kandúrt, az öreg Merriwethert, hogy csak kettőt nevezzek meg. Valósággal új értelme lett az életüknek, amikor a polgárőrséggel harcba vonultak, és úgy látom, hogy valósággal megfiatalodtak, felélénkültek tőle. Ma reggel találkoztam az öreg Merriwetherrel, ő hajtotta René pástétomoskocsiját, és úgy káromkodott, mint egy zupás őrmester. Kijelentette nekem, hogy tíz évvel fiatalabbnak érzi magát, amióta megszökött hazulról menye örökös dorgálásai elől, és a kocsit hajtja. A maga Henry bácsija pedig boldog, hogy a bíróságon harcolhat a jenkik ellen, és kiharcolhatja az özvegyek és árvák jogait, persze attól tartok, anélkül hogy ezért díjat kapna. Védi az özvegyeket és árvákat a kofferesekkel szemben. Ha nem jön közbe a háború, már régen visszavonult volna, és a reumáját ápolná. Most megint fiatalok, mert érzik, hogy hasznos munkát végeznek, és szükség van rájuk. Örülnek az új alkalomnak, hogy az öregembereknek megint dolguk akadt. De nagyon sokan vannak olyanok is a fiatalok között is, akik úgy éreznek és gondolkoznak, mint az én apám vagy a maga apja gondolkozott. Nem tudnak és nem is akarnak az időkhöz alkalmazkodni. És ezzel el is érkeztünk ahhoz a kellemetlen tárgyhoz, amelyet szeretnék magával megbeszélni, Scarlett.
Ez a hirtelen átmenet annyira készületlenül érte Scarlettet, hogy csak hebegett.
– Mit? Miről akar...? – és magában hozzágondolta: „Na most jön, vajon boldogulok-e vele, úristen!?”
Rhett folytatta:
– Igazán nem lett volna szabad várnom, hogy megtartsa a szavát, tisztességes és korrekt legyen, hiszen ismerem magát. De lássa, olyan ostoba voltam, hogy megbíztam magában.
– Fogalmam sincs róla, mit beszél.
– Dehogynem, dehogynem. Hiszen lerí a bűntudat az arcáról. Amint az előbb végiglovagoltam az Ivy utcán, ki más szólít meg egy kerítés mögül, mint Mrs. Wilkes? Persze megálltam, és elbeszélgettünk.
– Igen?
– Igen. Nagyon kedves volt. Azt mondta, hogy már régen meg akarta dicsérni a bátor önfeláldozásomat, amiért az utolsó pillanatban beálltam a Konföderáció seregébe.
– Melly bolond. Bele is pusztulhatott volna abba, hogy akkor éjjel faképnél hagyott minket.
– Melanie asszony akkor is úgy érezte volna, hogy jó ügyért áldozza az életét. Azután tovább beszélgettünk. Mikor megkérdeztem tőle, mit csinál itt Atlantában, azt mondta, hogy most itt laknak, és maga olyan kedves volt, hogy társul vette maga mellé Mr. Ashley Wilkest.
– És aztán? – emelte magasra Scarlett az állát.
– Amikor kölcsönadtam a pénzt, hogy megvehesse a fűrészmalmot, egyetlen feltételt kötöttem ki, amit el is fogadott. Azt, hogy nem fogja vele Ashley Wilkest segíteni.
– Akkor nagyon erőszakoskodott, Rhett. Különben is, visszafizettem a pénzét, és a fürészmalom az enyém. Azt teszem vele, amit akarok.
– Lenne szíves megmondani, milyen pénzből fizette vissza az adósságát?
– Deszkát adtam el, és...
– Na látja. Szóval azzal a pénzzel szerezte ezt is, amit én adtam. Az én pénzemet használta fel arra, hogy Ashleyt támogassa. Magában egy szemernyi becsületérzés nincs, és ha vissza nem fizette volna a pénzemet, most elárvereztetném a fűrészmalmát.
Könnyedén beszélt, de a szemében harag villogott. Scarlett sietve az ellenség területére tette át a hadszínteret.
– Miért gyűlöli olyan nagyon Ashleyt? Még majd azt hiszem, hogy féltékeny rá.
A másik pillanatban már szerette volna leharapni a nyelvét, mert Rhett hátravetette a fejét, úgy kacagott. Scarlett vörösre gyúlt a szégyentől.
– Amellett, hogy megbízhatatlan, még önhitt is. Úgy látszik, soha életében nem tudta elfelejteni, hogy valaha gavallérok vették körül. Mindig azt fogja hinni, hogy tizenhat esztendős barna kislány, és ahány férfival találkozik, rögtön elcsavarja a fejét.
– Nem igaz! – kiáltotta mérgesen Scarlett. – De annyira érthetetlen a gyűlölete Ashley iránt, hogy már igazán nem tudom, mit gondoljak.
– Hát csak találjon ki valami mást, bájos kis boszorkány, mert ez nem helyes megoldása a dolognak. Ami pedig azt illeti, hogy gyűlölöm Ashleyt... nem is gyűlölöm, mint ahogyan nem is szeretem. Egyetlen érzésem van iránta és a hasonló emberek iránt, és az a részvét.
– Részvét?
– Igen. És egy kis megvetés. Most aztán fújja fel magát, mint valami pulykakakas, és jelentse ki százegyedszer, hogy Ashley ezer olyan fekete lelkű árulóval felér, mint amilyen én vagyok. Ha aztán befejezte, megmondhatom, mit gondolok. Ha ugyan érdekli.
– Nem érdekel.
– Azért mégis megmondom, mert nem engedhetem, hogy maga ilyen gondolatokkal tetszelegjen. Féltékeny vagyok! Nevetséges. Tudja mit? Sajnálom, azért, mert neki is meg kellett volna halnia, és nem halt meg. És mert nem tudja, mihez kezdjen. A régi világ eltűnt, és az új világban idegennek érzi magát.
Scarlettnek úgy tetszett, mintha hallott volna már valahol ilyesfélét. De hogy kitől, nem gondolkozott rajta, mert elöntötte a harag.
– Ha magán állna, halott lehetne Dél minden tisztességes embere.
– Az Ashley-féle emberek jobban is szeretnék, ha így lenne. Hősi halottaknak kellene lenniük, szép sírkővel a fejüknél, hogy: itt fekszik a haza egy hős katonája... Vagy: „Dulce et decorum est...” Vagy valami hasonló szép felirat...
– Nem értem, miért.
– Maga mindig csak azt érti meg, ami arasznyi betűkkel szóról szóra le van írva, és úgy tartják az orra elé. Nem lennének gondjaik, nem lennének problémáik, amelyeket nem tudnak megoldani. Családjuk pedig büszke lehetne rájuk nemzedékeken s nemzedékeken keresztül. Gondolja, hogy Ashley Wilkes boldog?
– Természetes, hogy... – kezdte Scarlett. Aztán visszaemlékezett a tekintetére, és elhallgatott.
– Boldog Hugh Elsing vagy Meade doktor? Dehogy. Mint ahogyan a maga apja és az én apám sem volt boldog.
– Nem lehetnek utóvégre egészen boldogok, mikor annyi pénzt vesztettek el.
Rhett nevetett.
– Nem a pénzük elvesztése miatt van ez, kicsikém. A világot vesztették el, amiben éltek és lélegeztek. Olyanok, mint a szárazra vetett hal. Ugyan, Scarlett, ne legyen már olyan csacsi. Mi tennivalója van itt az életben Ashley Wilkesnek, mikor a háza leégett, az ültetvényét elvették adóban, és egy centért húsz úriember fut versenyt? Tud dolgozni, akár a kezével, akár az agyával? Fogadni merek, hogy veszteséggel megy a fűrészmalom azóta, hogy ő vette át.
– Nem!
– Látja, ennek örülök. Megengedi, hogy betekintsek a könyveibe alkalomadtán, mondjuk vasárnap, mikor úgyis áll a malom?
– Betekinthet a pokol kapuján, ha jólesik! Mehet is mindjárt most, rögtön!
– Jártam én már az ördögnél, nagyon sötét alak az, édesem, és még a maga kedvéért sem megyek el még egyszer odáig. Figyeljen. Maga elfogadta a pénzemet, mert nagy szüksége volt rá. Nekünk volt egy megállapodásunk, amit nem tartott be. Ne felejtse el, gyönyörű kis szélhámos hölgyem, hogy lehet még idő, amikor könyörögni fog egy kis kölcsönért, lehetőleg alacsony kamatra, hogy több fűrészmalmot vehessen és több kocsmát építhessen, Akkor aztán fütyülhet. Nem kap pénzt.
– Ha szükségem lesz kölcsönre, a bankba megyek, köszönöm a kedvességét – mondta Scarlett hidegen, de forrt benne a méreg.
– Igen? Hát csak próbálja meg. Van nekem elég részvényem a bankban.
– Igen?
– Igen. Becsületes üzleteim is vannak.
– Több bankot is találok a városban...
– Hogyne. De mindenütt van befolyásom. És egy cent nem sok, annyit sem fog kapni. Mehet a kofferes uzsorásokhoz, ha tetszik.
– Szívesebben, mint hogy magához menjek.
– Majd meglátjuk, milyen arcot fog vágni, ha meghallja, micsoda kamatot követelnek. Szépasszony, tanulja meg, hogy a görbe utakért büntetés jár az üzleti világban. Becsületesen és nyíltan kellett volna velem szemben eljárnia.
– Milyen kedves ember maga! Annyi a pénze, hogy talán maga sem tudja, mennyi, s ilyen szegény tönkrementek fölött zsarnokoskodik, mint Ashley meg én.
– Ne számítsa magát oda. Maga nem ment tönkre. Magát senki és semmi nem teheti tönkre. De Ashley igenis tönkrement, és nem is fog felkerülni, ha valami erélyes kéz nem irányítja állandóan, amíg csak él. Nekem pedig semmi kedvem hozzá, hogy ilyen emberek felsegítésére adjak ki pénzt.
– Engem is segített, mikor bajban voltam, és...
– Maga jó üzletet jelentett, drágám, érdemes volt a kockázatért. Tudtam, hogy nem vész el a pénzem. Maga nem támaszkodott a férfirokonai vállára, és nem sírt és jajgatott, hogy tartsák el, hanem nekilátott a munkának. Meg is alapozta a szerencséjét a halott jenkitől lopott pénzzel meg az én pénzemmel, amit viszont a Konföderációtól loptam. A maga javára sok minden szól. Gyilkosság, férjlopás, illetve a húga vőlegényének elcsábítása, hazugságok, üzleti csalások, hazudozás, fosztogatás és tömegével olyan tettek, amelyek nem bírnák el az alaposabb vizsgálatot. Mind csupa csodálatra méltó cselekedet, közönséges gonosztettek és mindenféle egyéb jók. Ebből látszott, hogy magában van elhatározás és energia, s érdemes pénzt adni kölcsön a szavára. Érdemes és szórakoztató olyan embereken segíteni, akik segítenek magukon. Adnék rögtön akár tízezer dollárt annak a római matrónának is, Mrs. Merriwethernek, aki egy kosár pástétommal kezdte, és nézze meg most a boltját! Féltucat segéd sürgölődik benne, az öreg nagyipapa fütyürészve hajtja a szekeret, és a lusta René úgy dolgozik, mintha örök életében ezt csinálta volna. Vagy annak a szegény nyomorék Tommy Wellburnnek, aki így is különb legény soknál. Folytathatnám még, de minek untassam?
– Már Untat is, rég untat – mondta hidegen Scarlett, abban a reményben, hogy végre más tárgyra tér. De Rhett csak nevetett. Nem vette fel az odadobott kesztyűt.
– Az ilyen embereken érdemes segíteni. De Ashley Wilkes... eh! Valahányszor valahol baj van, az ilyenek pusztulnak el legelőször. Nem is érdemlik meg, hogy éljenek, mert nem tudnak küzdeni. Nem most először történt, hogy felfordult a világ. Volt már ilyen kavarodás sok helyen, és lesz is. Az erős fennmarad ilyenkor, a gyenge alámerül. Ez természeti törvény. És ha ilyen felfordulás jön, mindenki mindent elveszít, és mindenki egyenlővé válik. Akkor aztán újrakezdik, egyszerre együtt állnak ott az indulásnál, és egyiküknek sincs semmijük. Semmijük, kivéve az eszüket és kezük erejét. De némely embernek, mint Ashleynek is, nincs se éles esze, sem erős keze, vagy ha van is, kétli, hogy szabad-e használnia. Így aztán lemerülnek, és el is kell merülniük. A világ csak jobbá válik nélkülük. De rendszerint nagyon kevesen verekszik keresztül magukat és jutnak vissza idővel oda, ahol a világ felfordulása előtt tartottak.
– Maga is szegény volt, mikor az apja kiutasította... egyforma Ashleyvel... megérthetné, és rokonszenvet erezhetne iránta.
– Megérteni megértem – mondta Rhett –, de az ördög vigyen el engem, ha rokonszenvezek vele. A leszerelés után Ashleynek sokkal többje volt egyébként, mint nekem, mikor elindultam hazulról. Neki legalább barátai voltak, akik segíthettek, de én a kitagadott fiú voltam. De mit tett ő, hogy felkerüljön?
– Milyen önhitt! önmagával meri őt összehasonlítani? Hála istennek, Ashley egészen más! Ő nem piszkolná be a kezét azzal, hogy kofferesekkel, sehonnai kalandorokkal, jenkikkel meg más szemét népséggel Összeálljon... ő becsületes és büszke... és válogatós.
– De annyira nem büszke, hogy el ne fogadjon pénzt és alamizsnát egy asszonytól?
– Mi mást tehetett volna?
– Ki vagyok én, hogy megmondhatnám? Én csak azt tudom, mit tettem én kidobásom idején és most is. Én csak azt tudom, mit tettek mások is. Jő alkalmat láttunk a civilizáció összeomlásában, és alaposan kihasználtuk az alkalmat, egyesek becsületesen, mások gyanús eszközökkel, de most is folytatjuk, tőlünk telhetőleg kihasználjuk az alkalmat. Az Ashley-féle emberek nem látják meg a lehetőségeket. Nem tudnak élni az alkalommal. Márpedig csak az élelmesek maradhatnak fenn.
Scarlett alig hallotta már az utolsó szavakat. Hirtelen eszébe jutott, ami már az előbb kínozta. Hol is hallott ilyesmit?... Ott volt újra a hideg szélben, Tarán, az alsó udvaron. Ashley rongyos ingben, az aprított fa mellett állt, valahová messzire nézett és... mit is mondott? Valami különöset, egy idegen nevet, ami olyan pogányul hangzott, és a világ végéről beszélt. Scarlett nem értette, mire gondolt, de most riadtan fogta fel szavai derengő értelmét, és nagyon rossz érzés fogta el.
– Ashley is mondta... hogy...
– Igen? – nézett fel hirtelen éles tekintettel a férfi. – Mit mondott?
– Valami olyasfélét, hogy... az erős fennmarad... a gyengét elpusztítják... meg valami... istenek alkonya, vagy micsoda...
– Götterdämmerung! Istenek alkonya. Egyszóval ő maga is tudja, szegény. Így még nehezebb a sorsa. Legtöbben nem tudják, és soha nem is fogják tudni. Csak csodálkoznak, mi történik velük. Ő legalább érti, hogy pusztulásra van ítélve...
– Nem! Amíg lélegzet van bennem...
Rhett csöndesen nézett rá. Kifürkészhetetlen volt az arca.
– Scarlett, mondja csak, hogyan tudta rábírni, hogy Atlantába jöjjön, és átvegye a malmot? Nagyon ellenkezett?
Scarlett előtt feltűnt a jelenet Ellen kis írószobájában, Gerald temetése után... de haragosan rázta a fejét.
– Mit gondol? Mikor megmagyaráztam neki, hogy szükségem van a segítségére, mert nem bízom abban a csirkefogóban, aki a telepet vezeti, Frank pedig túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy segítsen nekem, és én hamarosan... Természetesen örült, hogy... hiszen a kicsit vártam...
– Milyen elragadóak a szende női szív titkai! Tehát így csalta lépre. Most aztán itt van szegény, s úgy érzi magát, mint a rabjai, akiken ott lóg a lánc. Hát mindkettőjüknek sok szerencsét és boldogságot kívánok. De amint már mondtam, ezentúl egy fillér nem sok, annyit sem kap tőlem, kétszínű hölgy!
Scarlett nehezen nyelte le a mérgét és csalódottságát. Éppen azt tervezte egy idő óta, hogy jó lenne kölcsönkérni Rhett Butlertől még egy kis pénzt, hogy telket vegyen és a városi faraktárt végre felépíthesse.
– Nekem nem kell pénz! – kiáltotta. – Van elég jövedelmem most, hogy Johnnie Gallegher vezeti a malmot, és nem szabad négerrel dolgoztatok, és van némi jövedelmem a kiadott kölcsönökből, és pénzt hoz az üzlet is azáltal, hogy feketézünk.
– Hallottam. Milyen ügyes, hogy pénzt húz ki a gyámoltalanokból, az özvegyekből, árvákból és a tudatlanokból. Kamatra is ad ki pénzt. Mondja, ha már mindenképpen szipolyozni akar valakit, miért nem a gazdagokat szipolyozza a gyengék és elesettek helyett?
– Mert sokkal könnyebb és biztonságosabb így – felelte Scarlett.
Rhettet rázta a kacagás.
– Hogy maga micsoda gazember, Scarlett! Scarlett összehúzta a szemét. Különös. Ez a szó fájt. Nem, ő nem gazember, mondta magában gyorsan. Nem akar az lenni. Jó akar lenni, finom, előkelő. Úriasszony. Egy pillanatra megjelent előtte az anyja, lágyan suhogó selyemruhájában, verbénaillatos csipke-kendőcskéjével, amint apró fehér keze fáradhatatlanul dolgozik a szegényekért, a betegekért... Szeretik, tisztelik, körülrajongják, áldják minden lépését... Lehajtotta a fejét, mert hirtelen megfájdult a szíve.
– Ha bántani akar – mondta –, megteheti. Tudom, nem vagyok olyan, legalábbis mostanában, amilyennek kellene lennem. Nem olyan, amilyennek az anyám nevelt. De nem tehetek róla, Rhett. Nem tudok olyan lenni. És mi is lett volna velünk? Wade meg a többiek miből éltek volna Tarán, ha... ha túlságosan lelkiismeretes maradok? Talán becsületesnek és tartózkodónak kellett volna maradnom, de erre nem is akarok gondolni. Azt hiszi, hogy amikor Jonas Wilkerson eljött, hogy kiűzzön az otthonomból, akkor is kedvesnek és tartózkodónak kellett volna lennem? Hol lennénk akkor mindannyian? Vagy ha megmaradok egyszerű, édes teremtésnek, és nem buzdítom Frankot, hogy hajtsa be a kinnlevőségeit, akkor sem tudom, hol lennénk.
Lehet, hogy kapzsi vagyok, de nem maradok mindig ilyen, Rhett. De az elmúlt évek alatt mi mást tehettem, és mit tehetek most? Az volt az érzésem, hogy egy teherrel súlyosan megrakott hajót kormányzók a viharban. Annyi nehézségem volt, hogy ár irányában tartsam, hogy nem törődhettem olyasmivel, ami nem sokat számít, azokkal a dolgokkal, amelyektől könnyen megválók, és nem is hiányzanak, mint például a jó modor, az illedelmes viselkedés és ilyesmi. Túlságosan féltem attól, hogy a hajóm elsüllyed, és kidobtam belőle mindent, ami kevéssé fontosnak látszott.
– A büszkeséget és tisztességet, az igazságot, a jellemességet és a kedvességet – sorolta Rhett az ujjain számolva. – Igaza van, Scarlett. Mindez nem fontos, ha a hajó süllyed. De nézzen körül a barátai körében. Vagy révbe viszik a hajójukat érintetlen rakománnyal, vagy nem bánják, ha a hajó velük együtt, lengő zászlókkal elsüllyed.
– Valamennyien bolondok – mondta az asszony kurtán. – Mindennek megvan a maga ideje. Lehet, hogy most rosszat gondol rólam, Rhett, de nem leszek mindig ilyen. Ha sok pénzem lesz...
– Maga akkor sem lesz más, Scarlett. Hogy a viharban el ne süllyedjen a hajója, kidobat minden fölöslegesnek vélt terhet: büszkeséget, önbecsülést, igazmondást, úri előzékenységet, jószívűséget... Most aztán nehéz lesz újra kihalászni, s azonkívül bizonyosan szétázott és használhatatlan lett már minden.
Hirtelen felállt, és fogta a kalapját.
– Már megy?
– Igen. Nem örül? Magára hagyom azzal, ami még lelkiismeretéből megmaradt.
Lenézett a kicsire, és odanyújtotta neki a mutatóujját, hogy fogja meg.
– Képzelem, Frank milyen büszke és boldog.
– Természetesen.
– Sokféle terve van a kicsivel máris, nem?
– Tudhatja, milyen bolondosak a férfiak.
– Akkor hát mondja meg neki, ha azt szeretné, hogy a tervei válóra váljanak, jobb lesz, ha nem megy el olyan sokszor késő este hazulról.
– Mit akar ezzel mondani?
– Amit mondok. Maradjon otthon.
– Ó, milyen gonosz maga! Csak nem gyanúsítja szegény Frankot, hogy...
Rhett ránézett, és kacagni kezdett.
– Hogy asszonyok után jár? Frank? Eszem ágában sincs! Még hogy Frank!... Jóságos ég!
Nevetve ment a kertkapu felé.

 

 

44

Hideg és szeles volt a márciusi délután. Scarlett ugyancsak beburkolózott a kocsitakaróba, amint végighajtott a Decatur utcán, Johnnie Gallegher fűrészmalma felé. Veszedelmes vállalkozás volt erre járni, s jól tudta ezt ő maga is. Még veszedelmesebb, mint azelőtt. Mint Ashley megjósolta, a pokol minden kínja zúdult rájuk, mióta a törvényhozó testület megtagadta, hogy törvénybe iktassa az alkotmánymódosítást. A visszautasítás arculcsapásként hatott a felbőszült északiakra, és a íegtorlás gyorsan bekövetkezett. Észak eltökélt szándéka volt, hogy kényszeríti az államot, hogy a négerek szavazhassanak, ennek megfelelően Georgiát lázadó területnek nyilvánította, és a legszigorúbb katonai törvényeket vezette be területén. Georgia léte mint állami léte megszűnt, és Floridával, Alabamával együtt „Hármas Katonai Körlet” lett belőle, élére egy szövetségi tábornokot állítottak.
Ha az élet már eddig is riasztó és bizonytalan volt, most aztán még inkább azzá lett. A katonai rendeletek, amelyek egy év előtt még olyan kibírhatatlanul szigorúaknak látszottak, enyhéknek bizonyultak azokhoz képest, amelyeket Pope tábornok adott ki. Az állam szemben állt azzal a kilátással, hogy négeruralom következik, a jövő sötétnek, reménytelennek látszott, és az elkeseredett ország csak tehetetlenül toporzékolt. Ami pedig a négereket illeti, fejükbe szállt új szerepük, és miután meggyőződtek arról, hogy a jenki hadsereg mindenben fedezi tetteiket, a kilengések egyre gyakoriabbakká váltak. Senki sem lehetett biztonságban tőlük.
Scarlett félt, nagyon félt, de azért nap nap után elindult a kocsiján, Frank pisztolyával maga mellett.
A pisztoly a kocsi párnázata alá volt rejtve, ott volt az ülés alatt. Magában szidta a törvényhozó testületet, hogy ennyi bajt zúdított rájuk. Mi jó származott ebből az elegáns gesztusból, amelyet mindenki olyan bátornak és merésznek mondott? Csak minden rosszabb lett azóta.
Amint közelebb ért a patakvölgybe épült négertelepre vezető oldalösvényhez, csettintett a lovának, s gyorsabb ügetésre nógatta. Mindig borzongó érzéssel hajtott el a piszkos, zsúfolt deszkabódék és sátrak közelében. Ennek a telepnek volt a legrosszabb híre az egész környéken, itt laktak a négerek, a néger prostituáltak meg a fehér népesség legalja. Ha valami bűntény történt, a rendőrség elsősorban itt kereste a tettest. Lövöldözés, késelés napról napra megesett, ebbe már nem is avatkoztak be a hatóságok. A telep lakói elintézhették egymás között az ügyeiket. Benn az erdő mélyén kis szeszfőző állt, ahol olcsó kukoricapálinkát gyártottak. Éjszakánként csak úgy visszhangzott a környék a részegek ordítozásától.
Maguk a jenkik is szégyellték a telepet, és hangozhatták, hogy szét kellene kergetni a lakóit, és felégetni a piszkos bódékat, de egyelőre nem történt semmi intézkedés. Pedig Atlantában is, Decaturban is állandóan panaszkodtak az emberek, akiknek erre vitt az útjuk a két város között. A férfiak töltött fegyverrel indultak útnak, és tisztességes asszony még férfitársaságban sem járt erre szívesen. Ha más bajuk nem is történt, egy-két részeg néger utcalány mindig ott ült az útszélen, trágár csúfneveket kiabálva a kocsik után.
Míg Archie vele volt, Scarlett nem sokat törődött a négerteleppel. Archie láttára a legszemtelenebb néger asszony is befogta a száját. De mióta egyedül járt, majdnem mindig akadt valami kellemetlensége. A néger lányok szinte lestek, és versenyeztek, ki tud több ocsmányságot utána kiabálni. Nem tehetett mást, mint hogy hallatlanná tegye az egészet. És még csak nem is szólhatott róla senkinek, mert mindenki azt mondta volna: látod, hiszen mindig mondjuk, hogy ne menj el hazulról egyedül. Otthon pedig elrémültek volna, s Frank újrakezdte volna a régi komédiát. Neki pedig egyáltalán nem volt szándékában beszüntetni ezeket a látogatásokat a telepen.
Amint végigtekintett az úton, megnyugodott. Egyetlenegy rongyos néger nő sem látszott az útszélen, sem a fák között. Amint végighaladt azon az útszakaszon, amely a telepen vezetett keresztül, irtózattal nézte a durván összeácsolt fakunyhók csoportját a mélyedésben, a délutáni napsütés didergető fényében. A szél rettenetes bűzt sodort errefelé a telepről. Nedves fa füstje, állott zsír, elhanyagolt félreeső helyek szaga töltötte be a levegőt. Scarlett elfordította az orrát, és rácsapott a gyeplővel a lóra. Befordult a kanyarulatnál.
Éppen mikor megkönnyebbülten fel akart lélegzeni, egyszerre torkában érezte dobogni a szívét. Óriási néger lépett elő nesztelenül egy nagy tölgyfa árnyékából. Scarlett egy pillanat alatt előkapta Frank pisztolyát, és magából kikelve kiáltotta:
– Mit akarsz?
A hatalmas néger visszabújt a fa mögé. Siránkozó hangon szólt:
– Jaj, Scarlett kisasszony, ne tessék lelőni óriás Samet!
Óriás Sam?... Az első pillanatban szinte fel se tudta fogni. Óriás Sam! Apja előmunkása Tarán, aki az ostrom idején ott gyalogolt a többiekkel... elvitték lövészárkot ásni. Hogy kerül ide?
– Gyere ide, hogy lássalak, te vagy-e az igazán, Sam?
Félve jött elő foszlányokban lógó rongyaival, mezítláb, térdig is alig érő térdnadrág és egy kék jenki blúz volt rajta, de túl rövid és szűk hatalmas testére. Mikor Scarlett ráismert, eltette a pisztolyt. Megkönnyebbülten mosolygott az óriásra.
– Hogy örülök, Sam, hogy látlak!
Sam odarohant a bricskához. Forgott a szeme örömében. Fehér foga csillogott. Két lapátnyi hatalmas mancsa közé fogta Scarlett odanyújtott kis tenyerét. Görögdinnyeszín piros nyelvét kilógatta, egész teste mozgott, mint az örvendező kutyáé.
– Jaj, csakhogy látok végre a családunkból valakit! – kiáltotta, és úgy megszorongatta Scarlett kezét, hogy majd összeroppantotta. – Hogy lehet olyan, Scarlett kisasszony, hogy rám fogja a pisztolyt?
– Sok a rossz ember manapság, Sam, nem járhatok fegyver nélkül. De mit keresel te ilyen piszkos helyen, mint ez a telep? Hiszen te mindig becsületes ember voltál, tekintélyes néger. Miért nem jöttél be a városba, hogy meglátogass?
– Hiszen én nem lakom itt, Scarlett kisasszony. Én csak épp tegnap jöttem. Nem szeretnék egy napig sem ezek között a piszkos niggerek között maradni. Én nem tudtam, hogy Atlantában van a kisasszony. Azt hittem, Tarán van. Én is úgy gondoltam, hogy amint lehet, megyek haza, Tarára.
– Az ostrom óta egész idő alatt itt voltál Atlantában?
– Nem, kérem. Utaztam! – mondta büszkén Sam. Elengedte Scarlett kezét, és az asszony ijedten tapogatta végig, épek-e még a csontjai. – Emlékszik még, kisasszony, mikor, utoljára találkoztunk?
Scarlett emlékezett arra a forró napra, mielőtt az ostrom megkezdődött, mikor Rhett-tel együtt a kocsiban ültek, és a néger menetoszlop, élen az óriás Sammel, menetelt a poros úton az erődítmények felé, és énekelt. Scarlett bólintott.
– Amikor utoljára találkoztunk, engem munkára vittek. Jaj de sokat kellett dolgozni! Lyukat kapartunk, mint a kutyák, és homokos zsákot cipeltünk. Aztán a kapitányt, aki parancsolt, leütötte egy golyó, és senki sem volt, aki megmondta volna, mit csináljak. Úgy gondoltam, hazajövök, de hallottam, hogy a jenkik mindent felégettek, elpusztítottak. Hiába is indultam volna el, mert jöttek a jenkik. Egy ezredesnek nagyon megtetszettem, és magánál tartott, hogy tisztítsam a csizmáját, és tartsam rendben a lovait. Így bizony!
Olyan belső inas lett belőlem, mint Pork! De nem is mondtam az ezredesnek, hogy odahaza földeken dolgoztam. Nem én! És az a buta jenki nem vette észre! Hát sok ocsmányságot láttam, mert amerre mentünk, a jenkik mindenütt raboltak, pusztítottak, égettek. Bizony, Scarlett kisasszony, a jenki tudatlan nép. Nem ismeri a különbséget. Velük maradtam, és velük mentem Savannah-ba, mikor Sherman tábornok odament, és mondhatom magának, Scarlett kisasszony, soha még annyi borzalmat nem láttam, mint az úton Savannah felé. Tarát is felégették?
– Felgyújtották, de eloltottuk a tüzet.
– Jaj, hála istennek! Mennyire örülök, hogy ezt hallom! Hát mikor a háborúnak vége volt, azt mondja az ezredes: na, Sam, gyere velem északra. Jó bért adok neked. Hát igen, én is olyan vagyok, mint a többi néger, kedvem támadt kipróbálni, hogy milyen ez a szabadság, s ezért nem mentem haza, hanem elmentem északra az ezredessel. Hát mentem. Washingtonba mentünk, aztán New Yorkba, Meg Bostonba, Ilyen világot látott nigger vagyok én!
– Aztán hogyan tetszett ott a világ neked, Sam? Sam megvakarta gyapjas fejét.
– Hát... a jó ég tudja. Szerettem is, nem is. Olyan sűrűn járnak ott az utcán a kocsik meg lovak, hogy egy tűt nem lehetne közéjük ejteni, Féltem is kimenni, az szent igaz.
Az ezredes nagyon jó ember volt. Értette a niggereket is. Hanem a felesége olyan buta, hogy olyant még nem láttam. Úgy hívott engem: Mr. O'Hara. És mindenki, ha találkozott velem, azt mondta nekem: Mr. O'Hara. Az ezredes mondta aztán a feleségének, hogy Samnek hívjon, de az idegeneknek nem mondhatta. Én már öreg vagyok hozzá, hogy olyan módon beszéljek a fehérekkel. Nem tudom megtanulni. Úgy tesznek, mintha én is olyan lennék, mint ők, de a szívükben, elhiheti, Scarlett kisasszony, mert én éreztem azt jól, a szívükben nem voltak jók hozzám. Nem szeretett engem senki. Féltek tőlem, mert olyan nagy vagyok. És mind azt kérdezték, hány véreb volt nálunk, meg hogy mennyiszer korbácsoltak meg. Nagyon jól tudhatja, Scarlett kisasszony, hogy sem Ellen asszonyság, sem Gerald úr sohasem bántott senkit. Hát még az olyan embert, mint én, aki munkavezető az ültetvényen!
Mikor ezt megmondtam, meg azt is, milyen jó Ellen asszonyság mindig a niggerekhez, hogyan ápolt engem is, mikor tüdőgyulladásom volt, nem akarták elhinni. És akkor, amint beszéltem ezekről a dolgokról, egyszerre nagyon fájt a szívem, és vágyakozni kezdtem Ellen asszonyság meg Tara után. A végén már nem bírtam tovább, és egy éjszaka megszöktem. Atlantáig jöttem tehervonaton úgy, hogy nem is látott senki. Ha a kisasszony megfizetné a jegyemet Taráig, nagyon megköszönném. Úgy szeretném már látni Ellen asszonyságot, Gerald urat meg mindenkit. Minek nekem a szabadság? Elég volt belőle. Sokkal jobb, ha van, aki gondoskodik róla, hogy legyen az embernek mit enni, hol aludni, mit felvenni. És mi lesz, ha beteg találok lenni? Ki törődik akkor velem? Talán az a jenki asszony, aki O'Hara úrnak hívott? Egy ujjal sem nyúlt volna hozzám, De Ellen asszonyság... Mi a baj, Scarlett kisasszony?
– A mama és a papa meghaltak, Sam.
– Meghaltak? Nem tréfál a kisasszony velem? Meghaltak?... Már csak nem lehet, hogy...
– Nem tréfálok, Sam. A mama meghalt, mikor a jenkik jöttek, és a papa... múlt évben... júniusban. Ó, Sam, ne sírj! Kérlek, ne sírj! Ha te sírsz, én is sírni fogok... majd egyszer elmondok neked mindent. Suellen-kisasszony van most Tarán, egy nagyon jó úr a férje. Benteen úrnak hívják. Carreen kisasszony pedig Charlestonban van, mert azt akarta, hogy közel lehessen a templomhoz, és mindig imádkozhasson a mamáért és a papáért... Hanem Pork és Prissy is Tarám vannak... Töröld meg az orrodat, Sam. El akarsz menni Tarára?
– Igen, de úgy gondoltam, hogy Ellen asszonyhoz, és most, hogy...
– Vagy inkább itt maradnál Atlantában, nálam? Te hajtanád a kocsimat. Akkor aztán nem kellene félnem a gonosz emberektől. Annyi rossz ember jár manapság erre.
– Azt nem is teszi jól a kisasszony, hogy egyedül jár. Tegnap is láttam a kocsiját messziről, és hallottam, hogyan kiabálnak utána. Azért vártam most itt az úton, hogy beszélhessünk, és elkergettem azokat a piszkosszájúakat. Ma aztán egy sem mert kiabálni!
– Köszönöm, Sam. Csakugyan, ma nem kiabált rám senki. Lennél hát a kocsisom?
– Köszönöm szépen, Scarlett kisasszony, de... inkább Tarára mennék. – Zavarodottan mozgatta a lába ujjait. Látszott, hogy valami bántja.
– Miért nem felelsz? Jó bért fizetek. Velem kell maradnod.
A nagy fekete arc, kissé együgyű és gyerekesen nyílt, most feléje fordult, és a szemekben félelem ült. Sam közelebb jött, és áthajolva a kocsi oldalán, Scarlett fülébe suttogta:
– Én nem mehetek Atlantába. Én... megöltem egy embert.
– Micsoda? Egy négert?
– Nem, egy fehér embert. Egy jenki katonát, és most köröznek engem. Ezért is bújtam el ide a sátorvárosba.
– Hát hogyan történt?
– Tetszik tudni, az úgy volt. Nagyon lerészegedett, és engem is itatott. Hencegett, hogy az ő nyaka olyan erős, hogy azt senki sem tudja összeszorítani. És mondata, hogy szorítsam. Én csak egy kicsit szorítottam meg, de rettentő erős a kezem, és mire észrevettem, már vége volt. Akkor nagyon megijedtem, és megszöktem, és gyalog jöttem az erdőkön keresztül, és tegnap érkeztem ide. De a városba nem mehetek, mert megfognak. Attól félek, hogy mindenütt rám ismernek. És mikor tegnap megláttam a kisasszonyt a kocsin, nagyon megörültem. Gondoltam, szépen megkérem, hadd mehessek Tarára. Ott nem fog keresni senki.
– Azt mondod, hogy köröznek? Tudják már, hogy te követted el?
– Igen, olyan nagy darab ember vagyok, hogy könnyen rám ismernek. Azt hiszem, én vagyok a legnagyobb néger Atlantában. Már az éjjel itt jártak, és kerestek engem a sátorvárosban, de egy néger lány elrejtett az erdőben, és ott maradtam, míg a jenkik el nem mentek.
Ez nagy csalódás volt Scarlett számára. Úgy örült már, hogy felfogadja Samet. De hiába. Mindenesetre segíteni kell, hogy Tarára juthasson. Will jó hasznát fogja venni. Kár lenne érte, ha felakasztanák. Az egyáltalán nem zavarta Scarlettet, hogy Sam gyilkosságot követett el, csak az bosszantotta, hogy nem lehet a kocsisa. Sam, ez a nagy darab ember, éppolyan jó testőr lenne, mint Archie volt. Az az eszébe sem jutott Scarlettnek, hogy Sam szabad ember már. Még mindig úgy gondolt rá, mintha hozzájuk tartozna, mint Pork, Mammy, Dilcey, Prissy vagy az öreg Peter.
– Ide hallgass, Sam. Még az éjjel elküldelek Tarára – mondta. – Nekem még van egy kis dolgom. Körülbelül napnyugtakor visszafelé jövök. Várj itt. Ne mondd meg senkinek, ki vagy és hová akarsz menni, és végy magadnak egy kalapot, hogy mikor velem jössz, ne láthassák meg az arcodat a városban. Itt egy negyed dollár.
– Igenis, kisasszonykám.
Ragyogott az arca örömében, hogy újra van, aki megmondja neki, mit csináljon.
Scarlett elgondolkozva hajtotta tovább a lovat. Will bizonyosan örülni fog, ha Sam Tarára megy. Pork sohasem értett valami jól a földmunkához. Így aztán Pork is eljöhet Atlantába, hogy újra együtt lehessen Dilcey-vel, ahogyan meg is ígérte neki Gerald halálakor.
Mire a fűrészmalomhoz ért, hanyatlóban volt a nap. Későbbre járt az idő, mint gondolta volna. Johnnie Gallegher a nyomorúságos pajta ajtajában állt, ahol a raboknak főztek. A másik ugyanolyan roskatag bódé előtt, amely lakásul szolgált, négy rab üldögélt az öt közül. Csíkos rabruhájuk csupa piszok volt, csupa izzadság. Ha fáradtan megmozdultak, nagyot csörrent bokájukon a bilincs. Teljes reménytelenség és szörnyű kétségbeesés volt beesett arcúkra írva. Nagyon soványaknak és betegeseknek látszanak – gondolta Scarlett, amint rájuk nézett. Pedig mikor, nem is olyan régen, megérkeztek, életerős, egészséges férfiak voltak. Még csak a szemüket sem emelték fel, mikor leszállt a bricskáról, csak Johnnie fordult feléje, és megbillentette a kalapját. Kis barna arca kemény volt, mintha úgy faragták volna.
– Nem tetszenek nekem a munkások – mondta Scarlett azonnal. – Mi a bajuk? És hol van az ötödik?
– Beteg – mondta kurtán Gallegher. – Odabent fekszik.
– Mi a baja?
– Valószínűleg lusta.
– Megyek és megnézem.
– Nem kell. Hátha meztelenül fekszik? Majd elintézem én. Holnap már dolgozni fog megint.
Scarlett tétovázva nézett a bódé felé. Közben az egyik rab felemelte a fejét, és olyan véghetetlen gyűlölettel teljes pillantást vetett Gallegherre, hogy az asszony Összeborzongott.
– Üti maga ezeket az embereket?
– Bocsánat, kedves asszonyság, de ki vezeti a fűrészmalmot? Az asszonyság vagy én? Az volt az alku, hogy nem üti bele az orrát a dolgaimba. Van valami panasza a munkám ellen? Nem kétszer annyi deszkát szállítok, mint Hugh Elsing tíz embere?
– De igen – mondta Scarlett halkan. Hanem úgy kirázta a hideg, mint mikor valaki a saját sírja helyén lép keresztül.
Valami baljós, borzongató érzése volt, amint körülnézett a néma telepen, a piszkos, füstös bódék között. Mikor Hugh Elsing volt idekint, inkább vidám volt ez a hely. Most tűnt csak fel Scarlettnek, milyen elhagyatott. Milyen kísérteties. Gallegher halálra kínozhatja itt ezeket a szerencsétleneket, senki sem hall, senki sem lát semmit. Még csak panaszkodni sem mernének a szerencsétlenek, attól való féltükben, hogy ha ő elmegy, még rettenetesebb lesz a büntetésük.
– Soványak az emberek, Gallegher, és ez nemcsak a maga dolga, hanem az enyém is. Nem kapnak eleget enni? Hiszen amennyi ennivalót én kiküldök, abból kétszer annyian is meghízhatnának. Maga a liszt és szalonna harminc dollárba került a múlt hónapban. Mit kapnak ma vacsorára?
Feleletet sem várva belépett a konyhául szolgáló fészerbe. A kövér mulatt asszony, aki kavart valamit, ügyetlenül meghajolt, aztán újra a főztjére ügyelt. Fekete szemű borsó fortyogott az üstben. És Scarlett látta, hogy a borsón meg a száraz kukoricalepényen kívül semmi más nincs a konyhában.
– Nem kapnak a rabok semmi egyebet?
– Nem, asszonyság.
– Nem adott Gallegher úr egy kis füstölt húst a borsóhoz?
– Nem, asszonyság.
– Szalonnát sem? De hiszen ez az üres fekete borsó semmit sem ér. Miért nem tettek bele szalonnát vagy húst? Hol van a raktár?
A néger asszony ijedt szeme oldalt fordult, a kis benyíló felé. Scarlett belökte az ajtót. A padlón egy nyitott kukoricalisztes hordó állt, egy kis zsák fehér liszt hevert a sarokban. Scarlett még egy kis kávét, egy kis cukrot, két sonkát meg egy s más apróságot látott. Az egyik sonka nemrég főhetett meg, s nagyon kevés hiányzott belőle. Scarlett a méregtől vörösen fordult Gallegher felé. Nem ijedt meg a szemétől.
– Hol az öt zsák fehér liszt, amit a múltkor küldtem? És a cukor meg a kávé? Ennyi van belőle? Múlt héten öt sonkát hoztak ki, és tíz font füstölt húst, szalonnát, édesburgonyát, yamgyökeret. Ha ötször etette egy nap az embereket, akkor sem fogyhatott volna el, márpedig jó, ha egyszer kaptak valamit a szerencsétlenek. Eladta! És zsebre tette a pénzt! És száraz borsón meg kukoricalepényen tartja őket! Nem csoda, ha olyan soványak mind. Álljon félre az utamból!
Kirohant.
– Hallja, ember... maga ott, igen! Jöjjön ide!
A rab felállt. Ügyetlenül jött közelebb csörgő láncával. Mezítelen bokáját vörösre törte a kemény vas.
– Mikor kaptak sonkát?
Az ember lesütötte a szemét.
– Beszéljen!
A rab még mindig hallgatott. Végre feltekintett, könyörgően nézett Scarlett szemébe, és újra lehorgasztotta a fejét.
– Fél megmondani? Nem mer beszélni? Hát ide hallgasson. Bemegy ide a kamrába, és leveszi a főtt sonkát a polcról. Rebeka, add oda neki a nagy kést. Vigye ki, és ossza szét köztük között. Rebeka, azonnal kétszersültet és kávét kapjanak az emberek. És pálinkát is. Indulj, hogy lássam, amint kiosztod.
– De abból a fehér lisztből meg kávéból csak Mr. Johnnie-nak szoktam... az ő magánkészlete – kezdte ijedten dadogni Rebeka. Scarlett toppantott.
– Az övé az ördög. Talán még a sonka is Mr. Johnnie-é? Azt tedd, amit mondtam, de hamar! Gallegher, jöjjön velem a kocsihoz.
Végigment a forgácsos udvaron, és felkapaszkodott a kocsira. Elégedetten látta, amint a szerencsétlen rabok nekiestek a sonkának. Csak úgy tömték magukba, mintha félnének, hogy visszaveszik tőlük.
– Maga olyan gazember, amilyent ritkán láttam! – mondta villogó szemmel, amint· Gallegher ott állt a kocsira könyökölve, félrecsapott kalapjával a fején.
Jó lesz, ha szépen ideadja a pénzt, amit a lisztért meg egyebekért kapott. Az az enyém, nem a magáé. Ezentúl inkább mindennap hozok ennivalót, és magam adom oda az embereknek. Akkor aztán nem fog többet meg csalni.
– Akkor én már nem leszek itt – mondta Gallegher.
– El akar menni? – hökkent meg Scarlett. Egy pillanatig olyan haragos volt, hogy szinte rákiáltott: menjen hát, de azonnal! Hanem aztán gondolkozni kezdett. Hol kap alkalmas embert megint? Éppen most szerzett egy nagy megrendelést.
– Igen. Vagy a magam módján dolgozom, vagy sehogy. Hogyan tartsak fegyelmet az emberek között, ha idejön és szétszedeti velük az éléskamrát? Mit törődik ezekkel a semmirevalókkal? Mikor felfogadott, nem mondta meg, hogy hogy vezessem az üzletet, és most se kérem a tanácsát. Semmi köze ahhoz, hogy én hogy hajtom ki ezekből az emberekből a munkát, hogy elég deszka legyen. Nem panaszkodhat, álltam az alkut. Pénzt kerestem a maga számára, és megkerestem a béremet, na meg azt is, amit ezenfelül tudtam. Most pedig idejön, beavatkozik, kérdéseket tesz fel, és lerombolja a tekintélyemet ezek előtt az emberek előtt. Hogy vár hatja tőlem ezek után, hogy fegyelmet tartsak? Mit számít az, ha néha kapnak egyet a korbáccsal? Ezek a lusta csirkefogók többet is érdemelnek. Mit számít az, hogy nem híznak kövérre? Nem érdemelnek jobb élel met. Tehát: vagy törődik a maga dolgával, és hagyja, hogy én is törődjem az enyémmel, vagy még ma este elmegyek.
Kis arca elszántabbnak látszott, mint eddig bármikor, és Scarlett bizonytalannak érezte magát. Mit tesz, ha ez az ember csakugyan itthagyja még ma este? Nem maradhat itt egész éjjel, hogy őrizze a rabokat.
Úgy látszik, észrevette Scarlett arcán a meghökkenést, mert enyhébb hangon folytatta:
– Késő lesz, asszonyság. Jobb lesz, ha hazaindul. Már csak nem fogunk ilyen apróságon összeveszni? Tudja mit? Vonjon le a következő hónapi béremből tíz dollárt, és rendben vagyunk.
Scarlett szeme odatévedt a nyomorultak felé, akik rágták a sonkát. És az ötödikre gondolt, aki betegen fekszik a bódéban. El kellene küldeni ezt az embert. Tolvaj. Gyilkos. Viszont... olyan ügyes. És isten látja, milyen szüksége van rá. Most még nem lehet elküldeni... majd gondoskodik róla, hogy ezentúl tisztességesen kapjanak enni a rabok.
– Húsz dollárt vonok le a béréből – mondta keményen –, és reggel majd tovább beszélünk a dologról.
Megfogta a gyeplőt. De tudta már, hogy nem fognak tovább beszélni a dologról. Tudta, hogy abbamarad az egész, és tudta, hogy Johnnie Gallegher is tisztában van vele.
Amint visszafelé hajtotta a lovat a Decatur utca felé, keményen küzdött benne a lelkiismeret a pénzvággyal. Tudta, ha valamelyik nyomorult rab elpusztul Gallegher keze alatt, ő is éppen olyan bűnös lesz, mint a görbe lábú kis ördög. Viszont... ha valaki áthágja a törvényt, és becsukják, nem várhat valami jó bánásmódot. Ez kissé megnyugtatta, de azért a sűrűsödő homályból egyre eléje bukkant képzeletéhen hol egyik, hol másik szerencsétlen rabnak a sápadt, beesett arca.
„Majd később gondolok rá” – határozta el... Elraktározta ezt a gondot is agyának egy ritkán használt rekeszébe, és rázárta az ajtót.
Mire a Decatur utcához ért, teljesen lement a nap. Az erdők mélyén már sötét volt. Hideg lett a levegő egyszerre, és erős szél rohant át a fák között. A száraz ágak meg-megreccsentek, a száraz levelek kísértetiesen zörögtek. Ilyen későn Scarlett még sohasem járt erre egyedül. Nagyon kellemetlenül érezte magát, és szeretett volna már otthon lenni.
Sam sehol sem volt látható. És amint meghúzta kissé a gyeplőt, és megállította a lovat, aggódva gondolta, hogy hátha a jenkik el is fogták azóta, Egyszerre gyors lépéseket hallott a telep felől. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és arra gondolt, hogy le fogja szidni Samet, amiért ilyen soká késett.
De nem Sam bukkant elő a fák közül.
Magas, toprongyos fehér ember és egy gorillaképű néger dugta ki ábrázatát a homályból. Scarlett ijedten rántotta meg a gyeplőt, és előkapta a pisztolyt. A ló nekiindult, de a fehér férfi eléje ugrott, és megfogta a zablát.
– Adjon egy negyed dollárt, asszonyság – mondta rekedten. – Éhes vagyok.
– El az útból! Nincs nálam semmi pénz! – kiáltotta Scarlett olyan bátran, ahogyan csak telt tőle. – Menjen onnan!
De a csavargó nem mozdult. Megállította a lovat, és odaszólt a négernek:
– Kutasd ki. Valószínűleg a keblében tartja a pénzt. Ami a következő pillanatokban történt, olyan volt, mint a legszörnyűbb lidércnyomás. Felkapta a pisztolyt. Ösztöne azt mondta, hogy ne a fehér emberre lőjön, nehogy a lovat találja. Amint a néger gonosz vigyorgással loholva jött a bricska felé, rásütötte a fegyvert. Hogy talált-e, nem tudhatta. A következő pillanatban valaki durván elragadta tőle a pisztolyt. Majdnem eltört a csuklója. A néger ott volt mellette, olyan közel, hogy érezte testének áporodott szagát, és nagy, piszkos kezével próbálta lerántani a kocsiról az asszonyt. Scarlett szabadon maradt bal kezével verekedett, ahogyan bírt, karmolt, harapott. De most erős kéz szorította át a torkát, s egy másik kéz a ruhát tépte fel a keblén, nyakától egészen derékig. A fekete kéz keblei közé turkált, és Scarlett olyan irtózatot és rémületet érzett, mint még soha. Éles sikoltozással vergődött a néger kezében.
– Hallgattasd már el, rántsd le a kocsiról! – kiáltotta a fehér férfi, s a fekete kéz végigcsúszott az arcán, és a szájára szorult. De még bírt vadul harapni, és sikoltani is próbált. Még sikoltott, mikor hallotta a fehér férfi káromkodását, és egy harmadik ember gyors lépteit. A fekete kéz leesett a torkáról. A néger elugrott, amint Sam odacsapott.
– Rohanjon, Scarlett kisasszony! – ordította Sam, amint a négerrel birkózott, és Scarlett, tetőtől talpig reszketve és még mindig sikoltozva, felkapta az ostort és a gyeplőt, s végigvágott a ló hátán, A ló megugrott, és rohanni kezdett. Scarlett érezte, hogy a kocsi egy pillanatra féloldalt dől, és valami puhán mennek át a kerekek. A fehér férfi volt, akit Sam leütött.
Félőrülten verte a lovat, és csoda, hogy ki nem fordult a kocsiból. Aztán lassan észrevette, hogy valaki fut utána. Újra felsikoltott a rémülettől. Ha az a fekete majom még egyszer hozzányúl, meghal, még mielőtt a kezét érezné.
– Scarlett kisasszony! – lihegte Sam a háta mögött. – Tessék megállni!
Hátranézett a válla fölött, és meglátta a hatalmas négert teljes erővel futni. Úgy szedte a lábait, mint valami gép. Megállította a kocsit. Sam felvetette magát rá, hatalmas teste a kocsi oldalára szorította Scarlettet. Verejték és vér csurgott az arcáról. Zihált a melle.
– Történt valami baj? Bántották? Megsebesült? Scarlett nem bírt felelni, de a néger szemét követve, végignézett magán, s észrevette, hogy a ruhája derékig fel van szakítva. Mezítelen keble látszott. Remegő kézzel fogta össze magán a szakadást, és lehajtva fejét, rémülten kezdett sírni.
– Tessék ideadni a gyeplőt! – mondta Sam, és kezébe vette az ostort. Az ostor pattogott, a ló vad galoppban vágtatott, hogy szinte majd felborult a kocsi. Sam odaszólt neki:
– Nem tudom biztosan, megöltem-e azt a gyalázatos négert, de ha akarja, Scarlett kisasszony, visszamegyek, megnézem, és ha még van benne szusz...
– Dehogy menj! – zokogta Scarlett. – Siessünk haza... siessünk...

 

 

45

Ezen az estén, mikor Frank átkísérte Pittypat nénivel meg a két gyermekkel Melanie-hez, s aztán ellovagolt Ashleyvel együtt, Scarlett sírni tudott volna keserű haragjában és csalódottságában. Hogyan mehet Frank ilyenkor politikai gyűlésre éppen ma éjszaka? Hogyan hagyhatja itthon magára ilyen szörnyű eset után? Hiszen akármilyen szörnyűség megtörténhetett volna vele! Meg is ölhették volna! Igazán önzőek a férfiak. Nincs bennük semmi érzés. Valami őrjítő egykedvűséggel hallgatta végig Frank az egész dolgot, még akkor sem szólt semmit, mikor Sam a karján vitte be a házba, derékig feltépett ruhájával. Egyetlenegyszer sem kapott a szakállához, míg sírva elpanaszolta neki a történteket. Csak azt kérdezte, nagyon gyöngéden:
– Megsebesültél, drágám, vagy csak megijedtél? Annyira elfogta a méreg, és úgy sírt, hogy erre nem is tudott felelni. Sam nyugtatta meg Frankot, hogy csak megijedt.
– Akkor értem oda, mikor a piszkos nigger a ruháját felszakította.
– Derék fiú vagy, Sam – mondta Frank. – Nem fogom elfelejteni, amit tettél. Ha lenne valami kívánságod...
– Tarára szeretnék menni, Frank úr, amilyen hamar csak lehet. Utánam szaglásznak a jenkik.
Frank Sam történetét is csendesen hallgatta végig, és nem kérdezett semmit. Olyanféle volt a szeme, mint mikor Tony kopogott éjszaka az ajtón. Csak annyit mondott, amennyit éppen feltétlenül kellett. Mintha ez csak a férfiakra tartozna, senki másra, és lehetőleg nem kell róla sokat beszélni.
– Ülj fel a bricskára, Sam. Peter elvisz egy darabon, Rough közelében aztán bújj el az erdőben, és reggel szállj fel a jonesborói vonatra. Biztonságosabb lesz így... Drágám, ne sírj már. Hiszen rendben van minden. Szerencsésen hazakerültél, és nincs semmi bajod. Pittypat kisasszony, szabad kérnem a repülősóját? Mammy, hozz az asszonyságnak egy pohár bort.
Scarlett mérgében újra sírva fakadt. Ez az egész? Azt szerette volna, ha simogatják, dédelgetik, vigasztalják. Ha fenyegetőznek, hogy így meg úgy, majd lesz azoknak a gonoszoknak... Még azt is jobban szerette volna, ha Frank leszidja, és veszekszik vele, az arcába vágja, hogy ő előre tudta, mi fog egyszer történni, mint hogy ilyen nyugodt, és úgy tesz, mintha az egész nem is lenne fontos. Hiszen gyengéd volt és kedves, szó sincs róla, de valamiképpen szórakozottnak látszott, mintha egészen más gondolat foglalkoztatná.
És ez a más gondolat, ez a nagyon fontos gondolat mi lett volna egyéb? Egy politikai gyűlés?
Scarlett alig hitt a fülének, mikor Frank röviden odaszólt neki, hogy öltözzön át, mert Melanie-hez kell menniük estére. Nem tudja megérteni ez az ember, hogy semmi kedve most Melanie-hez menni? Nem látja, milyen elcsigázott minden, porcikája, hogyan szeretne lefeküdni és pihenni, forró téglával, hogy átmelegedjen hideg lába, és forró groggal, hogy lecsituljon a félelme? Ha igazán szeretné, el nem menne most sehová a világért sem, fogná a kezét, és ezerszer elmondaná, hogy ő is meghalt volna, ha a feleségének valami baja történik. De hiszen csak jöjjön haza éjjel, és legyenek egyedül! Majd megmondja neki a magáét.
Melanie kis nappalija ezen az estén egészen olyan volt, mint máskor, ha Frank és Ashley elmentek hazulról, és az asszonyok összeülték varrogatni. Meleg és barátságos tűzfény világította be az egyik sarkát, és az asztalon álló lámpa aranyszínű bűvkört vetett a négy lehajló asszonyfejre. Négy kéz forgatta szorgosan a tűt, négy szoknya suhogott halkan néha, nyolc kis láb pihent a zsámolyokon. A gyermekszobából Wade, Ella és Beau nyugodt lélegzése hallatszott. Archie egy széken ült a kandalló mellett, hátát a meleg tégláknak vetve, fél pofája kidagadt a bagótól. Szorgalmasan faragcsált valami fadarabon. A szőrös, piszkos, vén csavargó s a négy, gonddal öltözött úrhölgy olyan volt egymás mellett, mint valami vén kuvasz meg négy kis, csinos macska.
Melanie halk, lágy hangján felháborodva s nagy részletességgel beszélte el a Hárfázó Hölgyekkel való legújabb kellemetlenségeket, mert a hölgyek sehogy sem tudtak összeférni a Gitározó Férfiklub tagjaival, és ki akartak lépni a Zenebarátok Köréből. Melanie minden diplomáciai ügyességére szükség volt, hogy elsimítsa az ellentéteket.
Scarlett elgyötörten akart rájuk kiabálni: „Hagyjátok már a Hárfázó Hölgyeket!” A saját borzalmas élményéről akart beszélni. Égett a vágytól, hogy részletesen elmondhassa, és rémülete lehiggadjon mások rémülete láttán. El akarta mondani, hogy milyen bátran viselkedett, hogy a hangosan kimondott szóval bizonyítsa saját maga előtt is, hogy csakugyan bátor volt. De valahányszor szóvá tette a történteket, Melanie csökönyösen másra terelte a szót, és ártalmatlan kérdésekről beszélt. Ez már szinte elviselhetetlenné vált Scarlett számára. Ugyanolyan gonoszak, gondolta, mint Frank.
Hogy lehetnek ilyen nyugodtak és higgadtak, amikor ő éppen <csak hogy megmenekült borzalmas sorsától? Még elemi udvariasságot sem tanúsítottak, amikor megtagadták tőle, hogy beszéljen a történtekről, és megkönnyebbülj ön ezáltal.
A délután eseményei jobban, megrázták, mint amennyire saját magának is bevallotta. Valahányszor arra gondolt, hogy az ijesztő fekete arc ott leselkedik az erdei út alkonyati árnyai mögött, reszketni kezdett. Ha arra gondolt, hogy a fekete kéz a mellénél turkált, és mi történt volna, ha óriás Sam meg nem jelenik idejében, lehajtotta a fejét, és rémülten hunyta be a szemét. Minél tovább igyekezett csendesen ülni a békés szobában, és kísérletezett azzal, hogy varrjon, hallgatva Melanie hangját, idegei annál feszültebbekké váltak. Úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban elpattannak azzal a búgó hanggal, mint mikor a bendzsó húrja elpattan.
Archie barátságtalan pillantásokat vetett feléje, és Scarlett ezt ráncolt homlokkal viszonozta. Egyszerre nagyon különösnek találta, hogy Archie itt ül bent a szobában, és egy darab fával foglalkozik. Az öreg rendszerint a díványon hevert azokon az estéken, amikor őrködnie kellett, szundikált, és olyan hangosan, akkora erővel fújtatott, hogy hosszú szakálla minden alkalommal a levegőbe repült. Még különösebb volt az, hogy se Melanie, se India nem szóltak rá, hogy terítsen egy darab papirost a földre, és arra gyűjtse össze a lefarigcsált forgácsot. Archie már nagy piszkot csinált maga körül a kandalló előtti szőnyegen, de úgy látszik, senki se vette még észre.
Míg Scarlett odafigyelt, Archie hirtelen a tűz felé fordult, és olyan lendülettel köpte a parázsba a dohánylevet, hogy India, Melanie és Pittypat néni úgy ugrottak fel, mintha bomba robbant volna.
– Feltétlenül szükséges, hogy ilyen hangosan köpjél? – kiáltotta India, és hangja idegességet és ingerültséget árult el. Scarlett meglepetten nézett a lányra, mert India különben mindig olyan fegyelmezett volt.
Archie viszonozta India tekintetét.
– Azt hiszem, szükséges – felelte hűvösen, és újra köpött. Melanie komoly pillantást vetett Indiára, nehogy ez újra rászóljon Archie-ra.
– Én mindig úgy örültem, annak, hogy papa nem szerette a rágódohányt – kezdte Pittypat néni. Melanie arca még jobban elborult, hirtelen a néni felé fordult, és hangja élesebb volt, mint Scarlett valaha is elvárta volna tőle.
– Ugyan hallgass, néni, olyan tapintatlan vagy!
– Ó, én szegény – ejtette le Pittypat néni a varrását, és ajka fájdalmasan legörbült –, kijelentem, hogy nem tudom, mi bajotok ma este. Te is meg India is olyan kedvetlenek és kötekedők vagytok, mint két vénasszony.
Senki sem felelt neki. Melanie még csak nem is mentegetőzött gorombaságáért, hanem látható erőszakkal folytatta a varrást.
– Túlságosan nagy öltéseket csinálsz – állapította meg Pittypat néni elégtétellel. – Az egészet fel kell majd fejtened. Mi bajod van?
Melanie még mindig nem felelt.
Tényleg van valami bajuk, csodálkozott Scarlett. Talán túlságosan lefoglalta a saját félelme ahhoz, hogy észrevegye. Igen, habár Melanie igyekszik olyanná tenni az estet, mint amilyen az eddig együtt töltött ötven este volt, mégis más volt a légkör, valami olyan idegesség volt a levegőben, hogy ennek semmi esetre sem lehetett az a riadalom és megdöbbenés az oka, amit a délutáni események váltottak ki. Scarlett lopva körülnézett, figyelte a társaság tagjait, és elkapta India tekintetét. Kellemetlen érzéssel fogadta ezt a tekintetet, mert hosszan tartó pillantás volt. India végigmérte őt, és hideg pillantásában több volt gyűlöletnél, tekintete sértőbb volt, mintha csak megvetést fejezett volna ki.
„Úgy néz, mintha én tehetnék arról, ami délután történt” – gondolta Scarlett felháborodottan.
India elfordult tőle, Archie felé nézett, és az előbbi kedvetlensége eltűnt az arcáról, mintha kérdezne valamit a tekintetével. De Archie nem nézett vissza. Archie is Scarlettre nézett, és ugyanolyan hideg, szigorú volt a tekintete, mint Indiáé.
Csönd lett a szobában. Melanie sem igyekezett már, hogy fenntartsa a látszatot. Scarlett hallotta, amint odakint zúg a szél. Egyszerre nagyon kellemetlen érzés fogta el. Nyugtalanul nézett körül. Saját izgalmában eddig semmit sem vett észre, és nem tudta, most hirtelen támadt-e ez a nyugtalanság, vagy már így volt egész este. Látta, hogy Archie is a szélre figyel, szőrös fülét szinte felmeresztette, mint valami leső állat. Melanie és India minduntalan fel-felkapták a fejüket, valahányszor patkódobogás hallatszott az útról, valahányszor megreccsent odakint egy ág, valahányszor erősödött a szél sikongása. És ha a tűz nagyot pattant, úgy ijedtek fel, mintha lépéseket hallanának.
Mi lehet a baj? Scarlett gondolkozott. Ezek várnak valamit. Valami történik, és ő nem tud semmiről. Pittypat néni ártatlan, kövér arcán látszott, hogy ő sem sejti a dolgot. De Melanie, India és Archie mindent tudnak. Szinte érezte a csöndben, hogy forognak körben-körben Melanie és India aggodalmas, gyötrődő gondolatai, hogyan vergődnek, mint mókus a kalitkában. Valamire várnak, valamit tudnak, és hiába igyekeznek azt a látszatot kelteni, mintha minden úgy lenne, mint más estéken. Egyre jobban átragadt rá is az idegesség. Ügyetlenül forgatta a tűt, s megszúrta a hüvelykujját. Sikoltására mind felugrottak. Scarlett összeszorította az ujját, és meg is jelent rajta egy vércsepp.
– Nagyon ideges vagyok, nem bírok ma varrni – mondta, és ledobta a munkáját. – Haza szeretnék menni lefeküdni. Frank pedig tudta ezt, és nem kellett volna ma este elmennie. Mindig csak beszél, beszél, beszél, hogy meg kell védeni az asszonyokat a négerektől és a kofferesektől, de amikor eljön az ideje, hogy valamit tegyen is, akkor nincs sehol. Nincs itthon, hogy ápoljon. Sőt. Szórakozik egy csomó más hozzá hasonló emberrel, akik szintén csak beszélnek és beszélnek...
Indiára tévedt a szeme, és elhallgatott. Pillátlan szeme halálos gyűlölettel meredt rá, és különös módon, gyorsan és nehezen lélegzett.
– Ha nem terhellek túlságosan, India – kérdezte haragos gúnnyal Scarlett –, lennél szíves felvilágosítani, miért nézel így rám egész este? Megzöldültem, vagy valami van rajtam?
– Nem esik túlságosan nehezemre, hogy megmondjam. Sőt örömem telik benne – mondta India, és szeme szikrát szórt. – Felháborít, amikor látom, hogy annyira semmibe veszel egy olyan rendes embert, mint Mr. Kennedy, amikor tudod...
– India! – szólt közbe figyelmeztetően Melanie, és kezében megállt a varrás.
– Azt hiszem, jobban ismerem a férjem, mint te – mondta Scarlett, és a kilátás arra, hogy veszekedhet, először életében nyíltan veszekedhet Indiával, felélénkítette, és szinte megszűnt az idegessége is. Melanie Indiára szegezte szemét, és India húzódozva bár, de összeharapta száját. Azután egy vállrándítással mégis beszélni kezdett, és hangjából hideg gyűlölet áradt.
– Meg kell bolondulni attól, amikor védettségről beszélsz, Scarlett O'Hara. Te nem törődsz azzal, hogy védett legyél! Ha törődtél volna vele, soha nem tetted volna ki magad veszélyeknek és rnegszólásoknak, mint ahogyan tetted ezt az utóbbi hónapokban, miközben kocsikáztál és forgolódtál a városban, mutogattad magad idegeneknek, mert azt remélted, hogy mind csodálni fognak. Ami ma délután történt veled, az csak az, amit megérdemeltél, és ha lenne igazság, akkor rosszabbul jártál volna.
– India, hallgass! – kiáltotta Melanie.
– Csak mondja tovább – szólt Scarlett. – Nagyon szórakoztat. Én mindig tudtam, hogy gyűlöl, csak túlságosan álszent volt ahhoz, hogy ezt beismerje. Különben, ami azt illeti, ha azt remélné, hogy valaki is megcsodálja, ebben a reményben képes lenne hajnaltól estig meztelenül járkálni az utcán.
India felugrott, vékony teste remegett az izgalomtól.
– Csakugyan gyűlöllek! – mondta remegő, de tiszta hangon. – De nem álszenteskedés tartott vissza attól, hogy ezt megmondjam neked. Valami más, amit te meg sem tudsz érteni, mert hiányzik belőled minden elemi udvariasság, elemi jólneveltség. Én azért hallgattam, mert felfogtam, hogy ha nem tartunk valamennyien össze, és nemi nyeljük le a magunk kis gyűlölködéseit, akkor nem remélhetjük, hogy legyőzzük a jenkiket. De te... te mindent megtettél, amivel a rendes emberek tekintélyét rombolhattad, dolgoztál, és szégyent hoztál egy jó férj fejére, okot adtál a jenkiknek és a jövevény söpredéknek, hogy kinevessenek bennünket, és sértő megjegyzéseket tegyenek nélkülözéseinkre. A jenkik nem tudják, hogy te nem vagy közülünk való, és nem is voltál soha. A jenkik fel sem tudják fogni, hogy benned nincsenek semmiféle nemesebb érzések. És amikor te körülkocsikáztál az erdőben, és kitetted magadat a támadásnak, ezzel egyben támadásnak tetted ki a város valamennyi rendesen Viselkedő asszonyát is, mert kísértésbe vitted a négereket és a csavargó fehér embereket. Veszélynek tetted ki férfiaink életét, mert nekik kötelességük...
– Az istenért, India! – kiáltotta Melanie, és Scarlettnek még izgatottságában is feltűnt, hogy Melanie, nála egészen szokatlanul, hiába használta Isten nevét. – Be kell fognod a szád! Scarlett nem tudja és nem is kell hogy tudja, és neked hallgatnod kell, hiszen megígérted.
– De lányok! – sápítozott Pittypat néni, és ajka remegett.
– Mi az, amit nemi tudok? – ugrott fel ismét Scarlett, és szembefordult India hideg és Melanie könyörgő tekintetével.
– Káráló tyúkok – szólalt meg váratlanul Archie, és hangja megvetést fejezett ki. Mielőtt bárki rendreutasíthatta volna, felszegte torzonborz fejét, és hirtelen felállt, – Valaki jön az udvar felől. Nem Mr. Wilkes, hagyják abba a kárálást!
Férfias erély volt, a hangjában.
Az asszonyok sápadtan nézték, amint Archie végigkopog falábával a szobán, és az ajtóhoz megy.
– Ki az? – kérdezte.
– Butler kapitány vagyok. Engedjenek be!
Melanie olyan gyorsan futott az ajtó felé, hogy majdnem térdig fellibbent a krinolinja, és csipkés nadrágocskája kilátszott a szoknya alól. Mielőtt Archie a kilincsre tehette volna nagy fekete kezét, ő már ki is nyitotta. Rhett Butler állt a küszöbön, fekete puhakalapja oldalt a szemére húzva. A vad szél dühösen lobogtatta fekete galléros köpönyegét. Ami még soha nem történt meg vele, nem is köszönt, a kalapját sem vette le, csak ennyit kérdezett Melanie-től, halkan, gyorsan:
– Hová mentek? Gyorsan feleljen. Élet-halálról van szó.
Scarlett és Pittypat néni rémülten néztek össze. India odasuhant Melanie háta mögé, és sziszegve súgta a fülébe:
– Ne mondd meg neki! Áruló, a sehonnaiak kéme!
Rhett még csak egy pillantásra se méltatta.
– Gyorsan, Mrs. Wilkes! Talán még időt nyerhetünk.
Melanie-t megbénította a rémület, és csak bámult a férfi arcába.
– De hát mi... – kezdte Scarlett.
– Fogja be mindenki a Száját! – förmedt rá Archie.. – Maga is, Melly asszonyság. Aki pedig áruló, az pusztuljon innen!
– Nem, Archie! Csend! – kiáltotta Melanie, és Rhett kapitány karjára tette a kezét, hogy megvédje Archie ellen. – Mi történt, Butler kapitány? Honnan tudta meg?
– Az istenért, asszonyom, most nincs idő magyarázgatni. Tudhatja, hogy gyanú alatt voltak már rég, de eddig elkerülték a bajt. Hogy honnan hallottam? Pókért játszottunk két részeg jenki tiszttel, és kifecsegték, hogy ma éjszaka... Azt is tudják, hol, felkészültek rá, de én nem tudom... Csapdába kerültek.
Melanie megszédült. Rhett sietve hajolt hozzá, hogy felfogja.
– Mondja meg, hol van a tanácskozóhelyük. Hamar! Talán még van idő a menekülésre...
– Ne mondd meg neki! Csapdába akar ejteni – kiáltotta India, és Rhettre meredt. – Nem hallottad, hogy ő maga mondta, együtt volt a jenki tisztekkel ma éjjel?
Rhett még mindig nem nézett Indiára. Szeme mereven és sürgetően Melanie fehér arcára meredt.
– Mondja meg. Hová mentek? Van valami összejöveteli helyük?
. Scarlett félelmén és nyugtalanságán keresztül is érezte, hogy soha még színtelenebb, kifejezéstelenebb arcot nem látott, mint amilyen Rhétté, de Melanie nyilván valami egyebet is észrevett, valamit, ami bizalommal töltötte el. Felegyenesedett, kis testét elvonta a támasztékot nyújtó kartól, és nyugodtan, halkan mondta:
– Odakint a Decatur utcában, a telephez közel. A régi Sullivan-ültetvény pincéjében. A leégett ház alatt.
– Köszönöm. Vágtatok oda. Ha a jenkik jönnének, egyikük se tudjon semmit.
Egy pillanat alatt eltűnt. Olyan gyorsan olvadt bele fekete köpönyege az éjszakába, hogy szinte képzelődésnek tarthatták volna, hogy itt volt. De ebben a percben már fel is hangzott? a gyors patkócsattogás az utcán.
– Ha a jenkik jönnének? – sikoltotta Pittypat néni, – Hát a jenkik idejönnek?
Apró lábai megbicsaklottak. Féleszméletlenül, könnyezve hanyatlott a díványra.
– Mi történik itt? Mi történt? Megbolondulok, ha meg nem mondjátok! – kiáltotta Scarlett, és megrázta Melanie-t a két vállánál fogva, mintha ki akarná rázni belőle a feleletet.
– Hogy mi történt? – kérdezte India szinte diadalmasan. – Az történt, hogy te leszel az oka a férjed és Ashley halálának. Ne rázd úgy Mellyt, még elájul.
– Nem, nem ájulok el! – mondta Melly, és egy szék hátának támaszkodott.
– Istenem! Istenemi! Nem értein! Én leszek az oka Ashley halálának? Kérlek, mondjátok hát meg...
Archie rozsdás, nyikorgó hangja vágott a szóba:
– Üljenek le! Vegyék fel a varrást. Varrjanak, mintha nem történt volna semmi! Lehet, hogy a jenkik már lesnek is be az ablakon.
Reszketve engedelmeskedtek mindnyájan. Még Pittypat is elővett egy lyukas harisnyát, közben gyermekes rémült szeme körüljárt a szobában, hogy magyarázatot leljen.
– Hol van Ashley? Mi történt vele, Melly? – könyörgött Scarlett.
– A férjedről nem is kérdezősködsz? Ő nem is érdekel? – kérdezte gonoszul India, és gyűrte, gyűrögette a rongyos törülközőt, amit az előbb foltozott.
– Kérlek, India!
Melanie uralkodott a hangján, de az arca és a szeme elárulták gyötrelmét és aggodalmát.
– Scarlett, talán meg kellett volna mondanunk, de te annyi mindenen mentél keresztül ima délután, és Frank úgy gondolta... és különben is te mindig olyan gyűlölettel beszéltél a Ku-Klux-Klanról.
– A Klánról...?
Scarlett először úgy ejtette ki a szót, mintha soha azelőtt nem hallotta volna, és fel sem fogná az értelmét, aztán majdnem sikoltva ismételte:
– A Klan! De... de Ashley... csak nincs a Klánban? És Frank?... Nem lehet... ó, hiszen megígérte nekem!
– Természetes, hogy a férjed is benne van és Ashley is, mint minden férfi, akit ismerünk – mondta India keményen. – Hiszen férfiak, méghozzá déliek! Inkább büszke lettél volna rá, mint hogy szegénynek úgy kelljen el osonnia hazulról mindenféle ürüggyel, mintha...
– Ti mind tudtátok, és én... én nem...
– Féltünk, hogy felizgat – mondta Melanie.
– Odamentek hát, mikor azt mondták, hogy politikai gyűlésük van? Ó, pedig Frank hogyan ígérte... Most aztán jönnek a jenkik, és elveszik a fűrészmalmaimat meg a boltot, őt pedig fogságba vetik... Mit mondott Rhett Butler? Mi történt?
India és Melanie összenéztek, de hallgattak. Scarlett felugrott, ledobta a varrását.
– Ha nem mondjátok meg, én lemegyek az utcára, és megkérdezem mindenkitől... én...
– Üljön le! – mondta Archie, és mereven nézte azzal az egy szemével. – Majd én megmondom magának. Mivel maga flangírozott délután, és saját hibájából bajba sodorta magát, Mr. Wilkes, Mr. Kennedy és a többiek ma este elmentek, hogy megöljék ott azt a négert, és azt a fehér embert, ha elkapják őket, és az egész települést. És ha igaz, amit ez a sehonnai mondott, akkor a jenkik gyanút fogtak, vagy valahogy megtudták, és csapatokat küldtek ellenük. A mieink pedig csapdába estek. Ha pedig nem igaz az, amit ez a Butler mondott, hanem csak kémkedett, és ő viszi a mieink nyakára a jenkiket, akkor is nagy öldöklés lesz. De ha kiderül, hogy csakugyan így volt, akkor én ölöm meg őt, még ha az életem megy is rá. Akik aztán a mieink közül életben maradnák, azoknak jó lesz, ha szedik a lábukat, és elmenekülnek valahova Texasba, és lapítanak, hogy talán soha többé vissza se jöjjenek. Ez mind a maga hibája. Vér tapad a kezéhez.
Melanie látta Scarlett arcán, hogy lassanként felfogja, mi történt, és rémület szállja még. Melanie-ben is felülkerekedett a harag a félelmén, felállt, és kezét s Scarlett vállára téve, határozott hangon mondta:
– Még egy ilyen szó, Archie, és kitakarodhat innen a házból. Nem Scarlett hibája. Ő csak azt tette, amit érzése szerint tennie kellett. Férfiaink is azt tették, amit érzésük szerint tenniük kell. Az emberek szabad akaratuk szerint kell hogy cselekedjenek. Nem mindannyian gondolkozunk egyformán, és téves úgy ítélnünk meg másokat, ahogy mi cselekednénk. Hogy tud maga is meg India is olyan kegyetlenségeket mondani, amikor Scarlett férje is és az én férjem is talán már... talán már...
– Csitt! – figyelt fel Archie. – Lovasok jönnek. Üljenek le az asszonyságok!
Melanie leült, felkapta Ashley egy ingét, és vaktában fejteni kezdte. Á patkódobogás egyre erősebb lett. Sarkantyúpengés hallatszott, zavaros beszéd. A zaj elcsendesedett a ház előtt. Kemény parancsszó harsant fel. Aztán lépések közeledtek a hátsó udvar felől. Úgy érezték, ezer ellenséges szem néz be rájuk a be nem függönyözött ablakon át a sötétből. A négy asszony reszketve hajolt össze a lámpafényben, varrásukkal a kezükben.
Scarlett szíve egyre azt sikoltotta:
– Megöltem Ashley t! Megöltem Ashleyt!
És ebben a vad, eszeveszett pillanatban még csak fel sem ötlött benne a gondolat, hogy talán ugyanúgy megölte Frankot is. Agyában nem volt hely másra, csak azt a képet látta, hogy Ashley holtan fekszik egy jenki lovas lábánál, és szőke haját vér áztatja.
Az ajtón gyors, erélyes kopogás hallatszott. Scarlett Melanie-re tekintett. És látta, hogy sápadt, keskeny arcán egyszerre büszke nyugalom ömlik el, mint az imént Rhett Butler arcán is, aki úgy nézett ki, mint mikor a pókerjátékos két puszta ásszal ámítja a többit.
– Archie – mondta csöndesen –, nyissa ki az ajtót!
Megforgatta a pisztolyát, és az ajtó felé ment kopogó falábával. Kinyitotta. Pittypat néni olyanféle sikoltással hanyatlott hátra, mint az egér, mikor az egérfogó ajtaja lecsapódik. Az ajtó mögött, egy tiszt vezetésével, egész csapat kékkabátos jenki katona állt. Scarlett megenyhülten, megkönnyebbüléssel ismert rá a tisztre. Kedves fiú volt, Tom Jaffery kapitány, Rhett egyik barátja. Scarlett adta el a deszkát nemrég épült házához. Kifogástalan, korrekt embernek ismerte. Talán nem fogja őket börtönbe vonszolni. A tiszt is ráismert, és kissé kimérten, de mélyen, udvariasan meghajolt.
– Jó estét kívánok, Mrs. Kennedy. Szabad megkérdeznem, ki a hölgyek közül Mrs. Wilkes?
– Én vagyok – mondta Melanie, és kis, sovány alakjáról igazi méltóság áradt ebben a pillanatban. – Minek köszönhetem a váratlan látogatást, uraim?
A kapitány körültekintett a szobában, mindenkinek az arcát megnézte egy pillanatig, aztán az asztalra és a fogasra tekintett, mintha azt keresné, nincs-e férfi a házban.
– Mr. Wilkesszel és Mr. Kennedyvel szeretnénk beszélni, asszonyom.
– Nincsenek itthon.
– Biztosan tudja ezt?
– Ne kételkedjék Mrs. Wilkes szavában – mondta Archie, és szakálla megremegett.
– Bocsánat, Mrs. Wilkes, ha a szavát adja, hogy nincsenek itthon, nem kutatom át a házat.
– Szavamat adom rá, de azért tessék, átkutathatják. Tanácskozáson vannak Mr. Kennedy boltjában.
– Nincsenek ott, asszonyom. Ma nem volt gyűlés – felelte a kapitány sötét arccal. – Majd odakint megvárjuk, míg hazajönnek.
Könnyedén meghajolt, és kiment. Betette az ajtót maga után. A szél elkapta a hangját, de azért odabenn is értettek minden szót:
– A házat körülfogni. Minden ablaknál, minden ajtónál egy-egy ember álljon.
Zörgés és csoszogás hallatszott. Scarlett alig bírta elfojtani rémült sikoltását, amikor egy vad, szakállas arcot látott meg az ablak mögött. Melanie leült az asztalhoz. Csöppet sem reszketett a keze, mikor felvette Victor Hugo Nyomorultak című regényét, azt a könyvet, amely annak idején a legnépszerűbb volt a konföderációs katonák körében. Bár angolul olvasták, francia címét emlegették: Les miserables, de úgy ejtették ki Lee's miserables, vagyis Lee tábornok nyomorultjai. Tábortűznél olvasgatták. Melanie találomra olvasni kezdett belőle hangosan.
– Varrjanak! – szólt a többiekre Archie rekedt suttogással. És Melanie nyugodt hangjától felbátorodva, valamennyien visszaültek a munkájukhoz.
Hogy tulajdonképpen mennyi ideig olvasott Melanie gépiesen, Scarlett sohasem tudta volna megmondani. De óráknak tűnt. Ő egyetlen szót sem értett az egészből. Most már Frankra is gondolt, nemcsak Ashleyre. Ezért volt hát látszólag olyan csöndes és nyugodt ma este! Pedig hogy megígérte, hogy soha nem fog a Ku-Klux-Klanba belépni. Bizonyosan már akkor is benne volt. Éppen ettől a szörnyűségtől félt mindig, s most itt van... Az egész elmúlt évi munkája hiábavaló volt. Hiába küszködött és félt, s dolgozott esőben és hidegben. Ki gondolta volna, hogy ez a félénk, ideges, vén Frank ilyesmin tori a fejét? Talán már meg is halt... vagy ha nem, a jenkik elfogják, és felakasztják... őt is, Ashleyt is!
Körmét a tenyerébe vájta. Hogyan tud Melanie ilyen nyugodtan olvasni, mikor tudhatja, hogy Ashley halálos veszedelemben van? Vagy talán már meg is ölték? De a vékony kis asszony halk, nyugodt hangja őt is fegyelmezte, hogy ne ugorjon fel, és ne sikoltson rettenetes aggodalmában.
Emlékezetben visszaszállt arra az éjszakára, amikor Tony Fontaine jött hozzájuk hajszoltan, kimerülten, pénz nélkül. Ha nem éri el házukat, nem kap pénzt és pihent lovat, azóta már régen felakasztották volna. Ha Frank és Ashley ebben a pillanatban nem halottak, helyzetük ugyanaz, vagy még rosszabb, mint Tonyé volt. A házat katonaság veszi körül, úgyhogy haza sem jöhetnek pénzért és ruháért, mert különben elfogják őket. És talán végig az utcán minden ház körül ilyen jenki őrség áll, úgyhogy barátaikhoz sem fordulhatnak segítségért. Esetleg már most vágtatnak vadul a sötét éjszakában Texas felé.
De Rhett... hátha Rhett idejében megtalálta őket? Rhettnek mindig van elég pénz a zsebében. Talán segít rajtuk. Talán el tudnak indulni Texas felé, vágtatva, lóhalálában, mint Tony Fontaine... „Különös – gondolta egyszerre. – Miért törődik Rhett Ashley életével? Hiszen nem szereti, sőt gyűlöli és megveti. Akkor hát...” – de most nem tudott gondolkozni. Most csak a félelmet érezte: mi lehet Ashleyvel és Frankkal?
„Jaj, hát ez az én bűnöm! – gyötörte magát. – India és Archie az igazat mondták. Az egész az én bűnöm. De hát sohasem hittem volna, hogy ilyen bolondok, és belépnek a Ku-Klux-Klanba. És sohasem hittem volna, hogy csakugyan történhet velem bármi is. Csakhogy nem tehettem másképp. Jól mondta Melly. Az embereknek azt kell tenniük, amit érzésük szerint tenniük kell. Nekem továbbra is vezetnem kell a fűrészmalmokat! Nekem pénz kell! Most megtörténhet, hogy mindent elveszítek, és valahogy mindez az én bűnöm.”
Hosszú, hosszú idő múlva egyszerre megremegett Melanie hangja. Elfulladt. Elakadt. Az ablak felé fordította fejét, és kinézett a sötétségbe, mintha nem lenne ott senki. A többiek is felfigyeltek és hallgatóztak.
Csakugyan lódobogás hangzott fel az utcán... és még valami. Tompán, mert be voltak csukva az ajtók és ablakok, és erősen zúgott a szél, de azért rá lehetett ismerni: Rhett Butler énekelte teli torokból a jenkik leggyűlöltebb katonadalát.
Alig jutott túl az első verssoron, máris még két hang hallatszott, részeg, rekedt, kiabáló két hang... Aztán Jaffery kapitány gyors, erélyes vezényszava, és siető kemény lábdobogások... Az asszonyok elképedve bámultak egymásra. Mert a két rekedt, részeg, kiabáló ember Ashley volt, és Hugh Elsing.
Éles, hangos szóváltás pattogott a kertkapunál. A jenki tiszt kérdezett valamit, Hugh sikoltón, ostobául felnevetett, és Ashley kiabált egész szokatlan, furcsa hangon:
– Mi az ördög ez? Mi... az ördög ez?
Rhett pedig mély, bizonytalan hangon énekelt tovább.
„Ez nem lehet Ashley – gondolta kábultan Scarlett. – Soha életében nem volt még részeg... és Rhett... Rhett inkább elcsendesedik ilyenkor. Sohasem hallottam még kiabálni.”
Melanie lassan felállt. Archie és a többiek is. Kívülről hallatszott a kapitány hangja:
– Ezt a két embert le kell tartóztatni!
Archie a pisztolyához kapott. De Melanie rátette kezét a karjára.
– Nem. Majd én.
Ugyanaz a fény volt a szemében, mint amikor Tarán fenn állt a lépcső tetején, egy szál rongyos ingben, kezében a nehéz karddal, amit alig bírt felemelni. Kinyitotta az ajtót, és kikiáltott:
– Hozza be, Butler kapitány! – kiáltotta tisztán, erélyes és kissé felháborodott hangon. – Hozza csak be! Látom, már megint leitatta. Mondhatom, szép dolog!
A szélből, sötétségből behallatszott a jenki tiszt hangja:
– Bocsánatot kérek, asszonyom, de Mr. Wilkes és Mr. Elsing le van tartóztatva.
– Le vannak tartóztatva? Miért? Részegség miatt? De hiszen akkor egész Atlantát és az egész jenki helyőrséget le kellene tartóztatni. Hozza be őket, Butler kapitány, egykettő! Ha ugyan meg bír állni maga is a lábán.
Scarlett agya lassan mozgott. Egy pillanatig kábán meredt Mellyre. Tudta, hogy sem Ashley, sem Rhett nem részegek, és tudta, hogy Melly is jól tudja ezt, És íme, mégis, aki olyan halk és előkelő mindig, most csípőre tett kézzel áll itt, és rikoltozik, mint valami hisztériás asszony.
Halk, rövid, részegesen morgó vita folyt a férfiak között. Egy-egy szitok esett. Aztán bizonytalan léptek csoszogtak a lépcsőn. És a küszöbön megjelent Ashley halottsápadtan, lógó fejjel, borzas hajjal, térdig belebugyolálva Rhett fekete galléros köpönyegébe. Hugh Elsing és Rhett cipelték, de ők is tántorogtak. Látszott, hogy Ashley elvágódna, ha nem támogatnák. Mögöttük jött a jenki kapitány, s gyanakodott is, de mulatott is agában. Emberei kíváncsian néztek be a válla fölött, és a hideg szél végigrohant a szobán. Scarlett megütközéssel, dermedt rémülettel tekintett Melanie-re, hol vissza a támolygó Ashleyre, és kezdte félig-meddig érteni a helyzetet. Scarlett már-már felkiáltott: de hiszen nem lehet részeg... Ám valami arra késztette, hogy hallgasson. Megérezte, hogy színjátékot lát, kétségbeesett színjátékot, amelytől emberek élete függ. Tudta, hogy sem ő, sem Pittypat néni nem vesz benne részt, de a többiek igen, és úgy adják egymásnak a végszót, mintha többször próbálták volna a jelenetet.
– Ültesse le! – förmedt Melly mérgesen Butlerre. Úgy. Maga pedig, Butler kapitány, pusztuljon innen! Hogy mer elém állni, mikor megint ilyen állapotban hozza haza a férjemet?
A két férfi leültette Ashleyt egy karosszékbe, és Rhett megtántorodott kissé, aztán belekapaszkodott a szék hátába. Szemrehányóan, fájdalommal a hangjában fordult Melanie-hez:
– Ε... e... ez a kö... kö... köszönet azért, hogy a férjét ha... ha... hazahoztam. Pe... pedig egész úton ü... üvöltött, és me... me... meg is karmolta a képemet!
– És maga, Hugh Elsing? Szégyellem magam az édesanyja helyett! Mit fog mondani szegény? Hiszen olyan részeg, hogy alig áll a lábán! És maga is ilyen árulóval, ilyen köpönyegforgatóval iszik, mint ez a Butler? Nem szégyellik magukat? Ó, Ashley! Hallod, Ashley?
– Ne... nem is vagyok olyan nagyon ré... részeg, Melly – dadogta Ashley rekedten, és a feje előrebukott az asztalra. Két karjára hajtotta az arcát.
– Archie, vigye fel a lépcsőn... és fektesse le... mint rendesen! – rendelkezett nagyon erélyesen Melanie.– Pitty néni, siess, vesd meg az ágyát. Óoooo...– fakadt könnyekre hirtelen. – Ilyen szégyen! Megint leitta magát! Pedig hányszor ígérte, hogy soha többet!
Archie már át is nyalábolta Ashleyt, mikor a kapitány közbeszólt:
– Ne nyúljanak hozzá. Le van tartóztatva. Őrmester! Amint az őrmester puskájával a vállán betoppant a szobába, Rhett tántorogva a kapitányhoz lépett, és megfogta a karját:
– Ugyan, Tom, ne csukd le szegényt. Mi a csodának? Nem olyan nagyon részeg. Láttam már részegebbnek is.
– Ha részeg, lefekhet a tömlöcben is. Bánom is én, én nem vagyok rendőr! – kiáltotta a kapitány. – Mintha nem tudnád! Ő és Elsing a Ku-Klux-Klan tagjai. Megöltek egy négert és egy fehér embert ma éjszaka. Wilkes vezette a csapatot!
– Ma éjszaka?
Rhett nevetni kezdett. Annyira nevetett, hogy hátraesett a díványra, és ököllel törölgette a szemét.
– Hát pajtás, ezek ketten velem voltak egész éjszaka, nyolc órától kezdve, vagyis amikor azt hitték, gyűlésen vannak.
– Veled? – kérdezte a kapitány összehúzott szemöldökkel, és a hortyogó Ashleyre meg csendesen sírdogáló feleségére nézett. – És te hol voltál?
– Ezt nem szívesen mondom meg – mondta Rhett, az ittas ember sunyi mosolyával, és Melanie-re hunyorított.
– Pedig csak ki vele!
– Gyere velem az udvarra, ott megmondom.
– Most akarom: hallani.
– A hölgyek előtt nem beszélek. Menjenek ki.
– Nem megyek! – toppantott Melanie. – Hol volt a férjem megint? Tudni akarom!
– Hát... Hát Belle Watling mulatójában – vallotta felhúzott vállal Rhett, – Ő volt velem, meg Hugh Elsing, Frank Kennedy meg Meade doktor és... és még egypáran. Egy kis murit csaptunk... pezsgőztünk... volt egypár csinos lány...
– Micsoda? Belle Watlingnál?
Melanie hangja annyi haraggal és fájdalommal volt teli, hogy mind ijedten tekintettek rá. Két kezével a szívéhez kapott, és mielőtt Archie felfoghatta volna, ájultan roskadt a földre.
Nagy zűrzavar keletkezett. Archie felkapta Melanie-t, India a konyhába szaladt vízért, Pittypat néni és Scarlett legyezték és a kezét dörzsölték. Hugh Elsing meg magából kikelve kiabált:
– Hát kellett ez? Hát kellett ez?
– Tessék! Most aztán az egész város tudni fog róla! – kiáltotta dühösen Rhett, – Remélem, meg vagy elégedve az eredménnyel, Tom. Holnap nem lesz egy asszony Atlantában, aki szóba állna férjével.
– Bocsáss meg, Rhett, nekem fogalmam sem volt, hogy...
A hideg szél még mindig fagyosan süvített be a nyitott ajtón, de a jenki kapitánynak verejtékes volt a homloka. – Várj csak... megesküszöl rá, hogy... hogy... izé... ott voltál?
– Akár hetvenhétszer is! – morgott Rhett. – Kérdezd meg Belle-től, ha tetszik. Felviszem szegény asszonyt a szobájába. Adja ide, Archie. Elbírom egyedül is. Pittypat kisasszony, legyen olyan szíves, hozza a lámpát.
Könnyedén karjába emelte Melanie tehetetlen, élettelen testét.
– Maga Mr. Wilkest vigye az ágyba, Archie – szólt hátra. – Én megesküdtem, hogy ma éjszakától fogva többet a színét sem akarom látni.
Pittypat néninek úgy remegett a keze, hogy a lámpa egyre féloldalt billent, s megindult a sötét lépcsőn a hálószoba felé. Archie morgott egyet, aztán átfogta Ashley t, és felemelte a székből. A jenki odalépett.
– De nékem le kell tartóztatnom ezeket az embereket!
Rhett hátrafordult.
– Reggel még mindig lecsukhatod. Ilyen állapotban nem tud megszökni. Azt sem tudtam soha, hogy törvény ellen való, ha valaki egy kicsit felönt a garatra.
Ugyan legyen már eszed, Tom, hiszen ötven tanúnk van rá, hogy Belle-nél voltunk.
– Mindig akad ötven tanú, aki bizonyítja, hol volt egy-egy déli ember, ha valahol nem kellett volna lennie – mondta rosszkedvűen a kapitány. – Ön velünk jön, Mr. Elsing. Ha van valaki, aki jótáll Mr. Wilkesért, hogy reggel kihallgatásra jelentkezik...
– Én a testvérhúga vagyok Mr. Wilkesnek – állt elő India emelt fejjel. – Szavatolok érte. Lesz most már szíves távozni? Azt hiszem, éppen elég kellemetlenséget okoztak már nekünk az urak.
– Ó, kérem, rendkívül sajnálom – hajolt meg zavarodottan a kapitány. – És remélem, hogy az urak bizonyítani tudják jelenlétüket... izé... abban a... a mulatságon. Lesz olyan szíves, asszonyom, és értesíti testvérbátyját, hogy holnap reggel jelentkezzék a katonai parancsnokság előtt?
India idegesen biccentett a fejével. A kapitány és az őrmester kihátráltak, Hugh Elsing velük ment. India becsapta utánuk az ajtót. Anélkül, hogy rápillantott volna Scarlettre, gyorsan lehúzta a redőnyöket. Scarlett egyedül állt a szoba közepén. Remegett a térde. Megkapaszkodott, hogy el ne essen. Annak a széknek a hátába kapaszkodott, amelyben az előbb. Ashley ült. Amint ránézett, látta, hogy a támlán jókora barnás színű folt van. Meghökkenve nyúlt oda, és rémületére nedves és vörös lett az ujja hegye.
– India... – suttogta. – India... Ashley... vérzik...?
– Ostobái Azt hitted, csakugyan ivott? Lerántotta az utolsó redőnyt is, s futva indult fel a lépcsőn a hálószobába. Scarlett a sarkában volt. Torkában érezte a szívét. Rhett ott állt a küszöbön, de a válla fölött meglátta Scarlett, hogy Ashley halottsápadtan fekszik az ágyban. Melanie most vágta fel hímzőollójával a vérrel átitatott inget, Archie a lámpát tartotta, és közben fél kézzel Ashley érverését figyelte.
– Meghalt? – sikoltották India és Scarlett egyszerre.
– Nem – fordult vissza Rhett. – Csak elájult a vérveszteségtől. A vállát érte a golyó.
– Miért hozta ide, maga bolond? – kiáltott India gyűlölettel. – Engedjen oda hozzá. Azért hozta ide, hogy börtönbe vigyék?
– Nem bírt volna lóra ülni, hogy elmeneküljön – mondta Rhett szárazon. – Hová vihettem volna? Meg aztán mit akar? Azt szeretné, ha hontalan bujdosó lenne álnév alatt, mint Tony Fontaine? Van lehetőség rá, hogy szerencsésen kiszabadul a bajból, ha Belle...
– Engedjen be a bátyámhoz!
– Nem, Miss Wilkes. Ne menjen be. Siessen inkább orvosért. De ne Meade doktort hívja. Ő is bele van keverve a dologba, és lehet, hogy a jenkik éppen most vallatják. Nem fél kimenni éjszaka egyedül? – Nem! – mondta India emelt fejjel, és színtelen szeme felragyogott. – Nem félek.
Lekapta Melanie-nek a fogason lógó csuklyás köpenyét.
– Bocsásson meg – mondta közben – azért, amit meggondolatlanságomban mondtam. Nem értettem meg önt. Mélységesen hálás vagyok azért, amit Ashleyért tett, de őszintén meg kell mondanom, hogy továbbra is csak áruló a szememben.
– Kérem – mondta Rhett egy kis csöndes mosollyal, amint meghajolt –, én mindenkiben tisztelem az őszinteséget, és nagyon köszönöm hozzám való kedvességét. Most pedig arra szeretném figyelmeztetni, hogy siessen, és kerülje a forgalmasabb utcákat. Ha visszajövet úgy látná, hogy katonák vannak a ház körül, inkább menjen valami ismerőshöz éjszakára.
India még egyszer odapillantott Ashley szürke arcára, aztán beburkolózott a köpönyegbe, leszaladt a hátsó lépcsőn, s a konyhaajtón át nesztelenül kiosont a házból, ki a koromsötét éjszakába.
Scarlett szinte lélegzet nélkül állt ott, s mereven tóműit Ashley felé. Egyszerre fellélegzett. Ashley kinyitotta a szemét. Melanie egy törülközőt kapott le a mosdóról, összehajtogatta, és rányomta a vérző sebre. Ashley gyengén, megnyugtatóan mosolygott fel rá. Scarlett érezte magán Rhett éles, átható tekintetét.
Tudta, hogy a férfi tudja, mit érezhet most szívében, de nem törődött vele. Ashley sebéből csurog a vér, Ashley talán haldoklik. Szeretett volna odarohanni az ágyhoz, letérdelni melléje, magához ölelni Ashleyt... de úgy reszketett a lába, hogy egy lépést sem bírt tenni. Kezét a szájára szorítva nézte, amint Melanie az átvérzett törülköző helyett másikat tesz a sebre. A törülköző, mintha varázslat történne, egyszerre piros lett.
Mennyi vér, csoda, hogy még él. De szerencsére a száján még nem jön a vér, nem jelentkeznek azok a félelmetes véres buborékok, a halál előhírnökei, amelyeket olyan jól ismert az óta a borzalmas nap óta, amikor a csata ott folyt a Barackfa utca külterületi környékén, és a sebesültek ott haltak meg Pittypat néni udvarán, véres szájjal.
– Szedje össze magát – mondta Rhett kissé keményen. – Nem fog meghalni. Vegye át Archie-tól a lámpát. Neki más dolga lesz. El kell küldenem valahová.
Archie Rhettre nézett a lámpa fölött.
– Az úr nem parancsol nekem – mondta kurtán, és nyelvével áttolta a szájában lévő bagócsomót a másik oldalra.
– Azt fogja tenni, amit Butler kapitány mond! – nézett rá szigorúan Melanie – méghozzá sietve. Engedelmeskedik Butler kapitánynak! Scarlett, kérlek, gyere ide. Fogd a lámpát.
Scarlett gépiesen ment oda, s felemelte a lámpát. Két kézzel kellett tartania, hogy le ne ejtse. Ashley újra behunyta a szemét. Mezítelen melle lassan emelkedett, gyorsan süllyedt... és a vörös kis patak egyre szivárgott Melanie ujjai közül. Tompa kábulatban hallotta, hogy Archie odakopog a falábával Rhetthez. Aztán Rhett mondott valamit gyorsan, halkan. Csak néhány szót tudott kivenni, mert minden figyelmével Ashley felé fordult:
– Üljön fel a lovamra... odakint van, a cölöphöz kötöttem... rohanjon lóhalálában.
Archie kérdezett valamit halkan. Rhett felelt:
– Kint, a Sullivan-ültetvényen. A ruhákat a legmagasabb kéményben találja meg. Gyújtson alá tüzet. Égesse el mind.
– Mhm – morgott Archie.
– Ők ketten a pincében vannak. Rakja fel mindkettőjüket a lóra, és vigye ki arra az üres telekre, ott Belle Watling háza mögött, ahol a sínek elkanyarodnak. Vigyázzon! Ha valaki meglátja, velünk együtt felakasztják. Fektesse le őket egymással szemben, s a kezük mellé tegyen egy-egy pisztolyt. Itt az én két pisztolyom.
Scarlett hátrapillantott. Látta, hogy Rhett a kabátja alá nyúl, és két pisztolyt ad oda Archie-nak. Az öreg az övébe dugta mind a kettőt.
– Lőjön egyet-egyet mind a kettővel. Azt kell hinnie mindenkinek, hogy egymásra lőttek. Érti?
Archie bólintott, mint aki mindent ért. De Scarlett nem értett semmit. Olyan zűrzavaros, olyan lidérces volt ez az este, hogy úgy érezte, soha többé nem fog tisztán látni. Csak az nyújtott némi megkönnyebbülést, hogy Rhett teljesen ura volt a helyzetnek.
Archie már megfordult, hogy induljon, de hirtelen visszatekintett, és egy szemét kérdően fordította Rhett felé.
– Éppen őt?
– Igen.
Archie krákogott, és a padlóra köpött.
– Hogy a pokol szakadjon rá, aki ezt tette – mondta, és végigkopogott az előcsarnokon a hátsó kijárat felé.
Archie falába lassan kopogott lefelé a lépcsőn.
Ez az utolsó néhány szó valami különös gyanút és rémületet ébresztett Scarlett szívében, maga sem tudta, miért. Mintha valami, jéghideg buborék szállt volna egyre feljebb... és egyre nagyobb lenne... aztán egyszerre elpattanna...
– Hol van Frank? – sikoltott fel hirtelen.
Rhett sietve lépett oda az ágyhoz, gyors, nesztelen léptekkel, mint valami macska.
– Vigyázni kell, Scarlett, a lámpára. Ne tartsa olyan ferdén! Csak nem akarja felgyújtani Mr. Wilkes ágyát? Kérem, Melly...
Melly úgy nézett fel, mint valami fegyelmezett, szolgálatkész kis katona. Annyira feszült volt a helyzet, hogy Melly először észre sem vette, hogy Rhett nem előírásos családi nevén szólította, hanem keresztnevén, amelyet csak családtagok és régi barátok használtak.
– Bocsánat, Mrs. Wilkest akartam mondani...
– Ó, Butler kapitány, ne mentegetőzzék! Megtiszteltetés számomra, ha a keresztnevemen szólít. Úgy érzek maga iránt, mintha a fivérem vagy az unokafivérem lenne. Milyen kedves és eszes maga. Hogy tudom valaha is meghálálni?
– Köszönöm – mondta Rhett, és egy pillanatra meghökkenten nézett az asszonyra. – Soha különben nem lettem· volna ilyen merész.
Hangja mentegetőző volt, amikor folytatta:
– Azt akartam mondani, hogy bocsánatot kérek, amiért Belle Watling házát említettem. És sajnálom, hogy kénytelen voltam Mr. Wilkest és a többi urat ilyen... ilyen kényes helyzetbe hozni. De nem tudtam hamarjában mást kitalálni. Kevés volt az idő. Gyorsan ki kellett agyalnom valamit, mikor innen elügettem, és csak ez a terv jutott eszembe. Tudom, hogy elfogadják a parancsnokság előtt a szavam, hiszen valamennyi tiszt ismer, és a legtöbb barátjának tart. Abban a kétes megtiszteltetésben van részem, hogy engem hozzájuk tartozónak tekintenek. Meg aztán közülük néhánnyal játszottam pókért Belle-nél lenn az ivóban valamivel előbb. Végül pedig ismerik népszerűtlenségemet, s nem fogják gondolni, hogy polgártársaim kedvéért meséket találok ki. Tucatnyi jenki katona igazolhatja ezt. Belle és a lányok, tudom, szívesen fehérre hazudják a fekete ördögöt is, megesküsznek rá, hogy Mr. Wilkes és a többi úr... izé... odafenn voltak egész este. A jenkik hinni fognak nekik, mert nem tudják elképzelni, hogy ilyen mesterséget űző nők is képesek hazafias cselekedetre, és bennük is van áldozatkészség. Atlanta egyetlen tisztességes úriasszonyának az esküjét el nem fogadnák férfiaik alibijét illetőleg, de az utcalányokét el fogják fogadni. Így aztán remélhetjük, hogy egy sehonnai meg néhány utcalány talán megmenti az urakat.
Keserű, gúnyos mosoly volt az arcán, de eltűnt, amint Melanie ragyogó szemmel, véghetetlen hálával nézett fel rá.
– Butler kapitány, én azt sem bánom, ha azt mondja, hogy a pokolban voltak ma együtt, csak megmeneküljenek! Én tudom, és mindenki, aki számít, tudja, hogy az én férjem sohasem volt ilyen helyen, és ez nekem elég.
– Hát, kérem... – mondta kissé ügyetlenül Rhett –, ami igaz, igaz, ma éjszaka bizony ott volt velem.
Melanie kiegyenesedett, és ránézett.
– Sohasem tud elhitetni velem ilyen hazugságot!
– Kérem, Melly asszony. Engedje, hogy megmagyarázzam. Oda kellett vinnem őket. A Sullivan-ültetvényről egyenesen odamentünk, persze nem a városon át. A hátsó ajtón osontunk be. Mikor odaértem, Mr. Wilkes már sebesülten feküdt. Mellette voltak Hugh Elsing, Meade doktor és az öreg Merriwether...
– Az öreg Merriwether? – nézett fel csodálkozva Scarlett.
– Egy férfi sohasem elég öreg ahhoz, hogy ne kövessen el bolondságot. És Henry bácsijuk...
– Jaj! – sikoltott Pittypat néni elhalóan.
– A többiek szétfutottak, és elrejtőztek a bozótban, de ők néhányan visszajöttek, hogy elrejtsék a kéményben a fehér kámzsákat, és megnézzék, súlyos-e Mr. Wilkes sebe. Ha ő meg nem sebesül, egyenesen Texas felé indultak volna azonnal, de így nem akarták ott hagyni, s magukkal sem vihették. Azt kellett bizonyítanunk, hogy nem voltak ott, ahol keresni akarták őket, így találtam ki, hogy elmegyünk Belle Watlinghoz.
– Ó, értem. Bocsásson meg gorombaságomért, Butler kapitány. Most már felfogom, hogy oda kellett vinni őket. De... kapitány... megláthatták őket, mikor bementek.
– Senki sem látott bennünket. A sínek felé nyíló hátsó ajtón mentünk be, amely mindig zárva van.
– Hát akkor, ha zárva van...
– Kulcsom van hozzá – jelentette ki Rhett kurtán, és tekintete véletlenül összetalálkozott Melly pillantásával.
Most, hogy felfogta a szavak értelmét, Melanie annyira zavarba jött, hogy addig babrált ügyetlenül Ashley kötésével, míg egészen le nem esett.
– Bocsánat, nem akartam... – mondta az asszony. Fehér arca belepirult, lehajolt, és sietve helyére igazította a véres törülközőt.
„Tehát igaz! – gondolta Scarlett, és furcsa ütést érzett a szívén. – Tehát együtt él azzal a Watling személlyel! Az övé a ház is!”
– Beszéltem az asszonnyal. Odaadtam neki azoknak az uraknak a névsorát, akik ma odakint voltak. Mikor kikérdezik őket, fel fogják sorolni, mint akiket vendégül láttak ma este. Akkor aztán, hogy minél feltűnőbb legyen a dolog, Belle Watling nagy lármával behívta azt a két csavargót, aki a kapu mellett szokott őrködni éjszakánként, és leráncigáltak bennünket a lépcsőn, dulakodtak velünk végig az ivón keresztül, és kidobtak bennünket, mint garázdálkodó részegeket.
Önkéntelenül elmosolyodott.
– Meade doktor nem volt valami meggyőző a szerepében. Méltóságán alulinak tartotta. De Henry bácsi és az öreg Merriwether kitűnően játszottak. Két nagy színész veszett el bennük. Úgy láttam, szinte élvezik a dolgot. Attól félek, Henry bácsinak fekete lesz holnap a szeme alja, mert ugyancsak összeakaszkodtak az öreg Merriwetherrel.
A hátsó ajtó döngve kicsapódott. India jött be, s mögötte az öreg Dean doktor. Hosszú, fehér sörénye borzas volt, kopott bőrtáskája kidudorodott a köpenyege alól. Kurtán, hangtalanul bólintott a jelenlevők felé, aztán azonnal Ashleyhez lépett, és levette a törülközőt a sebről.
– Magasan érte a lövés, nincs baja a tüdőnek – mondta azonnal. – Ha a kulcscsontja nem törött el, akkor nem komoly a dolog. Törülközőt kérek, hölgyeim, minél többet, ha van, gyapotot is és egy kevés brandyt.
Amint Melanie és India sietve teljesítették a doktor utasításait, Rhett átvette Scarlett-től a lámpát, és az asztalra tette.
– Itt már nincs semmi dolga. Jöjjön a nappaliba a tűzhöz, Scarlett.
Karon fogta, és kivezette a szobából. Valami szokatlan gyöngédség volt a hangjában és minden mozdula tában.
– Nehéz nap volt, tudom....
Scarlett engedte, hogy vezessék. Ott állt meg a kandalló előtt, a tűz kisugárzó melegében, a szőnyegen, de reszketett. Gyanúja egyre nőtt. Már majdnem bizonyos volt benne, hogy mit fog hallani, és ez borzalmas bizonyosság volt. Feltekintett Rhett mozdulatlan arcára, és egy pillanatig nem bírt beszélni. Aztán mégis megkérdezte:
– És... és Frank... nem volt Belle Watlingnál?
– Nem.
Rhett halkan, szárazon, lehajtott fejjel mondta:
– Archie most viszi oda az üres telekre a ház mögé. Meghalt. A fejét ütötte át egy golyó.

 

 

46

A városnak ebben a részében kevés család aludt ma éjszaka. A Klan bajba került... a Klan tagjaira sortüzet adtak a bokrokból... Rhett mentette meg őket... sietve szállt szájról szájra a hír, amerre India Wilkes osont el udvarról udvarra, hátsó ajtókon és kerti ösvényeken át. Meg-megállt egy pillanatra a konyhaajtóknál, suttogva mondott néhány szót, és továbbsietett a vad szélben, a sűrű sötétségben. Félelem és kétségbeesett, halvány reménység maradt mindenütt a nyomában.
Kívülről feketék, csendesek voltak a házak, mintha békén aludna a város. De belül izgatott hangok suttogtak a közeledő hajnalba. Nemcsak azok, akik tegnap este elmentek hazulról, de a Klan minden tagja elkészült a menekülésre. A Barackfa utcán végig majdnem minden istállóban fel volt nyergelve a ló, ott volt a pisztoly a nyeregkápában, és a tarisznyába reszkető női kezek csomagolták be az ennivalót. India figyelmeztetése tartotta otthon a férfiakat:
– Butler kapitány azt mondja, senki ne próbáljon szökni... az utakat figyelik... Mindent elrendezett előre Belle Watlinggal...
A sötét szobában indulatos férfihangok suttogták:
– Miért bízzunk ebben az átkozott árulóban? Hátha csapdába visz minket?
De az asszonyok könyörögtek:
– Ne menjetek... ne menjetek... Ha Ashleyt és Hugh Elsinget megmentette, titeket is meg fog menteni. Ha India és Melanie bíznak benne...
És bíztak ők is, és otthon maradtak, mert mit is tehettek volna mást?
A jenkik már korábban bekopogtattak sok házhoz és akik nem tudták vagy nem akarták igazolni, hol jártak az este, azokat letartóztatták. René Picard és Mrs. Merriwether egyik unokaöccse, a Simmons fiúk és Andy Bonnell egyaránt a tömlöcben töltötték az éjszakát. Persze ők is ott voltak a balsikerű kirándulásnál, de a lövöldözés után sikerült hazamenekülniük. Mielőtt Rhett tervét tudhatták volna, a jenkik bevitték őket. Szerencsére mind azt mondták, hogy az ő dolguk, hol töltötték az éjszakát, és nem tartozik senkire, legkevésbé az átkozott jenkikre. Becsukták őket egyelőre, míg reggel nem folytatódik a kihallgatás. Az öreg Merriwether meg Henry bácsi viszont szégyentelenül kijelentették, hogy Belle Watlingnál mulattak, és mikor Jaffery kapitány azt mondta, hogy kissé öregek már az ilyen kiruccanásokhoz, össze akartak verekedni vele.
Belle Watling maga felelt a kapitány kopogtatására, meglehetősen barátságtalanul. Még mielőtt a kapitány megmagyarázhatta volna, miért jött, kikiabált, hogy a ház be van zárva holnapig, mert egy csapat izgága részeg járt itt az éjjel, és mindenféle kárt okoztak, eltörték a drága szép tükröket, felborogatták a bútorokat, halálra rémítették a kiszolgáló hölgyeket, úgyhogy az üzletet be kellett zárni. De aztán enyhébben tette hozzá, hogy ha egy italt kíván a kapitány úr, azért kinyittatja az ajtót.
Jaffery kapitány érezte, hogy az emberei vigyorognak a háta mögött, s az volt a benyomása, hogy szétfolyó köddel verekszik. Dühösen felelt, hogy nem kell neki se nő, se ital, semmi más, csak a részegek nevei. Hogy ismeri-e őket? Hogyne, hogyne ismerné, felelte Belle, minden áldott szerda este itt vannak, és szerdai demokratáknak nevezik magukat. Hogy ez mit jelent, azt nem tudja, de nem is kíváncsi rá. És ha meg nem fizetik a kárát, fel fogja őket jelenteni. Ő tisztességes házat visz, az ő helyiségeiben nem fog ilyesmit tűrni, és... A nevüket kívánja a kapitány úr? Könyv nélkül is lehet mondani.
És Belle tétovázás nélkül felsorolta a legsúlyosabb gyanú alatt álló tizenkét férfi nevét. Jaffery százados savanyúan mosolygott.
– Ezek az átkozott lázadók olyan kitűnően vannak megszervezve, akár a titkosrendőrség – mondta.
– A lányokkal együtt meg fog jelenni holnap a katonai parancsnokságon. Megértette?
– A katonai parancsnokság megfizetteti velük a tükröket?
– Ördög vigye a tükröket! Fizettesse meg Butlerrel. Övé a ház, nem?
Még hajnal előtt tudott minden konföderacionista család a dologról. Négereik is tudták, a maguk külön dróttalan távírójuk útján, amit a fehérek nem értenek. Még a részleteket is ismerte mindenki. Frank Kennedy és Tommy Wellburn meghaltak, Ashley megsebesült...
A Scarlett iránt érzett keserű gyűlöletet némiképpen enyhítette az, hogy az egyik halott az ő férje, és tud róla, de nem szabad bevallania, és még abban sem kereshet vigaszt, hogy testét hazavitethetné. Míg reggel meg nem találják a testeket, és a hatóságok nem értesítik, neki nem szabad semmiről tudnia.
Frank és Tommy, hideg kezükben pisztollyal, ott feküdtek az elhagyatott telek gyomjai között meredten és csöndesen. A jenkik úgy fogják tudni, hogy részegségükben egymást lőtték agyon valamelyik lány miatt, Belle házában. Mindenki Fannyt sajnálta, Tommy feleségét, akinek nemrég született meg a kisfia, de senki nem mehetett el hozzá, hogy vigasztalja, mert egy szakasz jenki katona egész éjjel őrizte a házat, várva, hogy Tommy hazajöjjön. Egy másik szakasz Pittypat néni háza körül őgyelgett, hogy Frankot lessé.
Hajnal előtt terjedt el a híre annak is, hogy a katonai parancsnokság aznapra tűzte ki a tárgyalást. Álmatlanul, elgyötörten néztek egymásra az emberek. Tudták, hogy szeretteik biztonsága három dologtól függ. El bír-e menni Ashley Wilkes a tárgyalásra a maga lábán, anélkül hogy észrevennék rajta a sebesülést, megesküszik-e Belle Watling, hogy az urak nála voltak, s elfogadják-e az esküjét, és végül: Rhett Butler szavatol-e értük.
Hogyan vergődött megalázottságában a büszke déli lelök! Belle Watlingnak köszönhessék az életüket... A nagyúri hölgyek, akik gőgösen mentek át az út másik oldalára, ha meglátták, most remegtek, hátha emlékszik mindenre, hátha bosszút fog most állni? És hogy Rhett Butler, ez az árdrágító, ez az áruló húzza ki őket a pácból... a város leggyűlöltebb embere...
Szörnyű, Rhett Butler és Belle Watling, a város leghírhedtebb asszonya és leggyűlöltebb férfia, és éppen nekik legyenek lekötelezettjeik!
Nagyon fájt az a tudat is, hogy a jenkik és kofferesek nevetni fognak a dolgon. A város tizenkét legelőkelőbb nevének viselője, déli hazafiak, mint Belle éjjeli mulatójának állandó látogatói... Kettő közülük agyonlőtte egymást valami utcalány miatt, a többieket részegen kidobták a házból, mert még Belle Watling sem tűrte ott őket; mások a börtönben éjszakáztak, és tagadták, hogy Belle-nél jártak, holott az egész város tudta, hogy ott voltak.
És Atlanta nem hiába félt. A jenkik nevették. Soká szenvedték a déli családok megvetését és fensőbbséges gőgjét. Most aztán diadallal és csúfondárosan emlegették a botrányt.
A tisztek felébresztették bajtársaikat, és elmondták nekik az újságot. A férjek hajnalban felrázták feleségüket, és annyit elmondtak nekik, amennyit az illendőség határán belül asszonyoknak elmondhattak. Az asszonyok pedig nem voltak restek, sietve felöltöztek, bezörgettek a szomszédok ajtaján, és terjesztették a történetet. A jenki asszonyok nagyon jól mulattak az eseten, és úgy nevettek, hogy a könnyeik csorogtak. Ez hát az a nagy déli gavalléria és bátor kiállás! Talán majd most azok a nők sem hordják olyan magasan az orrukat, és zárkóznak el minden barátkozási kísérlet elől, amikor a városban mindenki tudja, hol töltötték a férjek azt az időt, amikor állítólag politikai gyűléseket tartottak. Szép kis politikai gyűlések!
Scarlett iránt azonban részvétet éreztek a jenki asszonyságok. Utóvégre Scarlett is a régiekhez tartozott, és mégis a kevesek közül való volt, akik barátságosan közeledtek hozzájuk. És rokonszenvüket még jobban megnyerte az, hogy dolgozott, mert a férje nem tudta, vagy nem akarta eltartani – ezzel nem voltak egészen tisztában. Ha akármilyen volt is a férje, mégis nagy csapás, hogy meghalt, és így halt meg. A jenki hölgyek elhatározták, hogy ezentúl még kedvesebbek lesznek Scarletthez. A többiek azonban, Mrs. Meade, Mrs. Merriwether, Mrs. Elsing, Tommy Wellburn özvegye és főképpen a szenteskedő kis Mrs. Ashley Wilkes, mind-mind megérdemlik, hogy kikacagják őket. Majd ez észre téríti őket!
Messze, a sötét szobákban, a város másik végén, gőgös és hajthatatlan hölgyek égő arccal és hevesen mondták férjeiknek, hogy szikrát sem törődnek azzal, mit beszélnek és mit gondolnak a jenkik. Belül azonban úgy érezték, hogy az indiánok kínzócölöpe mellett is könnyebb lenne állni, mint elviselni a jenkik gonosz vigyorgását, anélkül hogy szemükbe vághatnák az igazat.
Dr. Meade magánkívül volt, méltóságát sértette az a helyzet, amelybe Rhett sodorta őt és a többieket. Ezt meg is mondta Mrs. Meade-nek, és kijelentette, hogy ha nem sodorná ezzel a többieket is bajba, inkább bevallaná, hogy hol járt, még ha fel is akasztják érte, semhogy azt mondja, hogy Belle Watling házában volt.
– Ez sértés terád nézve is – dühöngött.
– De hát mindenki tudni fogja, hogy nem azért... izé... voltatok ott.
– De a jenkik nem fogják tudni. Nekik azt kell hinniük, hogy ott voltunk, ha meg akarjuk menteni a fejünket, és nevetni fognak. A plafonig tudnék ugrani már a puszta gondolattól, hogy mindenki elhiszi, és nevetni fog. Amellett sértő terád nézve is, kedves, mert én mindig hű voltam hozzád.
– Tudom – mondta Mrs. Meade mosolyogva, és a sötétben keskeny keze a doktoréhoz simult, – De inkább legyen igaz, mint hogy egy hajad szála is meggörbüljön.
– Asszonyom, tudja maga, hogy mit beszél? – kiáltotta az orvos, és egészen elképedt felesége váratlan realitásától.
– Tudom, tudom. Én elveszítettem Darcyt, elveszítettem Philt, és egyedül te maradtál nekem. És inkább rendszeresen látogass el abba a házba, semhogy téged is elveszítselek.
– Te az eszedet vesztetted! Azt sem tudod, mit beszélsz.
– Vén bolond – mondta gyengéden Mrs. Meade, és fejét odatámasztotta férje karjára.
Meade doktor továbbra is morgott, és oda sem figyelve simogatta az asszony állát, aztán hirtelen megint kirobbant:
– És éppen ennek a Butlernek legyünk a lekötelezettjei! Ehhez képest az akasztás kismiska. Nem, még ha az életemet köszönhetem is neki, akkor sem tudok udvarias lenni hozzá. Az arcátlansága minden képzeletet felülmúl, és felforr a vérem, ha arra gondolok, milyen szemérmetlenül csinálta háborús üzérkedéseit. Egy olyan embernek köszönjem az életemet, aki soha nem volt tagja a hadseregnek...
– Melly azt mondja, hogy Atlanta eleste után belépett a hadseregbe.
– Ez hazugság. Melly asszony minden csirkefogónak hisz. Egyáltalán nem tudom megérteni, hogy Butler miért vállalta mindezt, miért ment bele mindebbe a kényelmetlenségbe. Nem szívesen mondok ilyesmit, de hát mindig suttogtak róla és Mrs. Kennedyről. Az utóbbi évben túl gyakran láttam őket együtt érkezni vissza a városba. Alighanem miatta tette.
– Ha Scarlett miatt lett volna, a kisujját sem mozdította volna, örül, ha látja, hogy Frank Kennedyt felakasztják. Azt hiszem, inkább Melly miatt...
– Mrs. Meade! Csak nem akarod azzal gyanúsítani Mellyt, hogy valami köze van Butlerhez?
– Ugyan ne legyél olyan bolond. Csak arról van szó, hogy Melly mindig úgy ragaszkodott Butlerhez, amióta ez megkísérelte, hogy Ashleyt hadifogoly-cserével kimentse a fogolytáborból. Azt is meg kell mondanom Butlerről, hogy ha Mellyvel beszél, soha nem nevetgél olyan gúnyosan és fölényesen, mint máskor. Éppen olyan kedves és gondos, amennyire csak tőle telik, szinte egy egészen más ember. Ha azt látod, hogyan bánik Mellyvel, akkor el kell ismerned, hogy tud nagyon rendes is lenni, ha akar. Ami pedig azt illeti, az én véleményem arról, hogy miért tette ezt...
Elhallgatott, aztán vontatottan folytatta:
– Nem leszel elragadtatva az ötlettől.
– Én semmitől sem vagyok elragadtatva, ami ezzel az üggyel összefügg. De csak mondd!
– Hát azt hiszem, részben Melly miatt tette, de főként azért, mert azt hiszi, hogy alaposan megtréfál valamennyiünket. Annyira gyűlöltük, és olyan nyíltan kimutattuk, hogy most aztán belevitt bennünket abba a helyzetbe, hogy választhatunk: vagy azt mondjátok, hogy ott voltatok annak a Watling nőszemélynek a házában, és szégyellhetitek ti is magatokat, és szégyellhetik a feleségek is magukat a jenkik előtt, vagy megmondjátok az igazat, és mindannyiotokat felakasztanak. Ő pedig nagyon jól tudja, hogy mindannyian lekötelezettek leszünk iránta és az iránt a nőszemély iránt, holott inkább vállalnánk, hogy felakasszanak bennünket, mint hogy neki hálával tartozzunk. Én azt hiszem, nagyon jól mulat ezen a dolgon.
– Úgy látszott, nagyon szórakoztatja az eset, mikor felvezetett bennünket annak a háznak az emeletére – mormolta a doktor.
– Mondd csak – Mrs. Meade egy pillanatig tétovázott –, hogy néz az ki ott?
– Mi, mit beszélsz?
– Hát az a ház. Hogy nézett ki? Metszett üvegből vannak a tükrök, vörös plüssfüggönyök lógnak köröskörül, és a tükrök a mennyezettől a földig érnek? És a lányok... a lányok meztelenek voltak?
– Jóságos ég! – kiáltotta a doktor, és úgy érezte, mintha villámcsapás érte volna, mert soha eszébe nem jutott, hogy egy becsületes asszony ilyen nagyon kíváncsi legyen kevésbé becsületes asszonytársainak életmódjára. – Hogy lehet ilyen illetlen dolgokat kérdezni? Úgy látszik, egészen megzavarodtál. Mindjárt adok valami altatót.
– Nem kell altató. Szeretném tudni. Tudod, drágám, ez az egyetlen lehetőségem, hogy megtudjam, hogy néz ki egy ilyen rossz ház, és most te olyan gonosz vagy, hogy nem mondod meg nekem.
– Nem figyeltem meg semmit. Kijelentem neked, hogy annyira megdöbbentem, hogy egy ilyen helyre kerültem, hogy semmit nem láttam – jelentette ki az orvos nagy méltósággal. Felesége jellemének ez a váratlan megnyilatkozása sokkal jobban felizgatta, mint az egész est összes eseményei. – Ha megengeded, én most megkísérlem, hogy aludjak egy kicsit.
– Hát aludj... – felelte az asszony csalódottan. Aztán ahogy az orvos lehajolt, hogy levesse a cipőjét, hangja a sötétben újra felélénkült. – Remélem, Dolly mindent kiszedett Merriwether nagypapából, és majd el tudja részletesen mondani nekem.
– Jóságos ég, te asszony! Azt akarod ezzel mondani, hogy rendes házias asszonyok ilyen dolgokról beszélnek egymás közt?
– Jól van, csak menj aludni! – fejezte be Mrs. Meade a beszélgetést.

 

Másnap egész nap dara esett. Alkonyattájban jeges szél söpörte végig az utcákat. Melanie köpönyegébe burkolózva, bizonytalan léptekkel és kissé ijedten ment az idegen néger nyomában, aki az előbb jelentkezett a házban azzal a titokzatos üzenettel, hogy egy kocsihoz kérik, ami itt áll a ház előtt. Amint a lecsukott kocsihoz ért, az ajtó kinyílt, s a homályban, az ülésen egy női alak látszott.
Melanie közelebb hajolt, és benézett a kocsiba.
– Ki az? Talán tessék inkább a házba jönni. Hideg van, és...
– Kérem, üljön ide be mellém egy pillanatra, Mrs. Wilkes – szólt egy ismerős női hang.
– Ó, Watling kisasszony... Úgy szerettem volna látni! Mennyire örülök. Tessék, jöjjön be hozzám.
– Már hogy gondolhat ilyet? – szólt megbotránkozva Belle Watling. – Az asszonyság üljön be ide egy pillanatra mellém.
Melanie beült a kocsiba Belle mellé. Megfogta Belle kezét. A néger becsapta az ajtót.
– Hogyan köszönhetem meg, amit ma értünk tett?
– Asszonyság, azért jöttem, hogy megmondjam, nem lett volna szabad nekem ma reggel azt a cédulát küldeni. Nem mintha nem lettem volna büszke rá, de a jenkik kezébe kerülhetett volna. És még azt írja rajta, hogy el akar jönni hozzám... ez aztán tisztára őrültség. Még ilyent gondolni is! Alig vártam, hogy kicsit besötétedjen, rögtön idejöttem, hogy megmondjam, ezt nem szabad. Nem illik, nem lehet.
– Nem illik elmennem egy jószívű asszonyhoz, hogy megköszönjem neki a férjem életét?
– Ugyan, asszonyság! Jól tudja, mire gondolok. Melanie csendesen ült ott egy pillanatig. Ez a még mindig szép, finoman és egészen szerényen öltözött asszony nem látszott olyannak, amilyennek egy ilyen ház tulajdonosnőjét képzelte volna. Talán kissé bárdolatlan volt a hangja, és csiszolatlan a beszéde, de szavain érzett, hogy melegszívű, érző asszony.
– Én csak arra gondolok, Miss Watling, milyen nagyszerűen, milyen bátran viselkedett ma a katonai törvényszék előtt. A... a fiatal hölgyekkel együtt, maguk mentették meg férfiaink életét.
– Mr. Wilkes viselkedett nagyszerűen. Igazán nem tudom, hogyan bírt megállni a lábán, és hogyan tudott olyan nyugodtan és bátran beszélni, mikor olyan súlyos a sebe. Az éjjel láttam, hogy vérzik, mint egy leszúrt malac. Most már jobban érzi magát?
– Igen, köszönöm. Az orvos azt mondta, hogy csak húst ért a golyó, de persze sok vért vesztett. Ma reggel mindenféle gyógyszert kapott, és brandyt kellett innia, hogy kibírja a tárgyalást... de hiába lett volna minden, ha nem lettek volna mellettünk jó lelkek, akik... Maga volt az, Miss Watling, aki megmentette őket. Mikor tűzbe jött, és a betört tükörről beszélt, olyan... Olyan hihetően, meggyőzően hangzott.
– Köszönöm, asszonyság. De... ugyebár, kérem, Butler kapitány is jól megállta a helyét? – kérdezte Belle egy kis szégyenlős büszkeséggel.
– De mennyire! – kiáltotta Melly melegen. – Csodálatos volt! A jenkik kénytelenek voltak elhinni minden szavát. Amellett olyan ügyesen beszélt, hogy nem is esküdött hamisan. Soha nem tudom neki eléggé megköszönni... de magának sem! Milyen jó, milyen kedves...
– Igazán örömmel tettem, kedves jó Mrs. Wilkes. És remélem, hogy nem tetszett a lelkére venni, mikor azt mondtam, hogy a férje ismerős vendég nálunk. Mert mondhatom, hogy soha, de soha...
– Tudom, tudom. Nem vettem a lelkemre. Csak hálás vagyok.
– A többi asszonyság bezzeg nem hálás – mondta élesen Belle. – Legalábbis biztosra veszem, hogy megfojtanának egy kanál vízben, köszönet helyett. Az asszonyság az egyedüli, akitől valaha is jó szót kaptam, és aki megköszönte, amit tettem. De mit bánom én? Miattam akár valamennyiük férjét felakaszthatták volna. De az asszonyság férjét sajnáltam. Az asszonyság mindig embernek nézett engem. És én nem felejtem el senki jóságát. Mikor elgondoltam, hogy az asszonyság özvegyen marad azzal a szép kisfiúval, s az urát felakasztják, hát... Tetszik tudni, nekem is van egy kisfiam...
– Igazán? És... és... itt van?
– Ő, nem. Soha nem is volt itt Atlantában. Intézetben nevelkedik. Nem láttam szegénykémet kiskora óta. Én... hát mikor Butler kapitány mondta, hogy hazudjak, megkérdeztem, hogy kikről van szó, és mikor megtudtam, hogy Mr. Wilkes is köztük van, megmondtam a lányoknak: halljátok, a szemeteket is kikaparom, ha azt nem mondjátok, hogy Mr. Wilkes éjszaka itt volt.
– Ő... – mondta kissé zavarodottan Melly. – Igazán, igazán nagyon kedves... mindnyájuktól.
– Bezzeg Mr. Kennedyért nem tettem volna meg, akármit mondott is Butler kapitány.
– Miért?
– Ó, sok mindent tudunk mi. Az úri asszonyságok csodálkoznának, ha látnák, mennyire ismerünk mindenkit a városban. Mrs. Kennedynek nincs szíve. Megölte a férjét meg azt a kedves Welburn fiút, olyan ez, mintha ő lőtte volna agyon őket. Ő okozta az egészet, mert egyedül flangált, és egyenesen felbátorította a négereket és a söpredéket. Lám, az én lányaim közül egy se...
– Nem szabad ilyeneket mondania a sógornőmről – mondta Melanie egyszerre nagyon hidegen. Belle gyorsan Melly karjára tette a kezét valami kérlelő, kedves mozdulattal, aztán éppen olyan gyorsan el is kapta.
– Ne tessék rám haragudni, asszonyság. Én... én nem bírnám ki. Eddig mindig olyan jóságosan tetszett hozzám szólni. Hiszen én sajnálom szegény Mr. Kennedyt is, derék jó ember volt, sokszor vásároltam magam is a boltjában, és mindig olyan kedves volt hozzám. De az asszonyság... nem ugyanaz a fajta, mint maga, Mrs. Wilkes. Hideg asszony, és hát nem tehetek róla, ha nem tudom szeretni... mikor temetik Mr. Kennedyt?
– Holnap délelőtt. És higgye el, rosszul ismeri Mrs. Kennedyt. Most is egészen összetörte a bánat.
– Lehet – mondta Belle némi kételkedéssel. – Hát most mennem kell, mert félek, hogy valaki ráismer a kocsimra. Még csak az kellene, hogy a jenkik megtudják, hogy mi beszélgettünk. Ha pedig ezentúl látni tetszik engem, nehogy rám tessék mosolyogni vagy szólni hozzám. Én úgyis tudom, hogy az asszonyság szívesen megtenné.
– Igen, nagyon, szívesen. Büszke lennék rá. És remélem, hogy még találkozunk.
– Az nem lenne illő – mondta Belle. – Jó éjszakát kívánok.

 

 

47

Scarlett a hálószobájában ült a tálca előtt, amelyen Mammy hozta fel neki a vacsorát, és hallgatta a süvöltő éjszakai szél zúgását. A ház ijesztően csendes volt, még csendesebb, mint mikor néhány óra előtt Frank még ott feküdt a nappaliban a ravatalon. Akkor legalább lábujjhegyen járók halk léptei, gyászoló vendégek suttogása jött fel hozzá, kopogás hallatszott a kapun, az ismerősök részvétüket suttogták el, szoknyák suhogtak. És Frank nővére, aki Jonesboróból jött el a temetésre, néha-néha felzokogott.
Most a mélységes csend mintha fekete palástba burkolta volna az egész házat. A szoba ajtaja nyitva állt, de semmi nesz sem hallatszott odalentről. Wade és a kis Ella Mellyéknél voltak. Scarlettnek hiányzott a kisfiú futkosása és Ella halk gügyögése. Peter, Mammy és a szakácsnő egyetlen hangos szót nem ejtettek egész nap. És Pittypat néni, aki lenn a könyvtárszobában ült, nem ringatta magát a nyikorgó hintaszékben, nehogy megzavarja Scarlett gyászát.
Senki, senki nem jött fel hozzá, nem merték zavarni. Azt hitték, jobb, ha egyedül van. Azt hitték, kívánja a magányt. Pedig nem. Irtózott tőle. Ha csak a gyásza lett volna, ami gyötörte, azzal meg tudott volna birkózni, mint ahogyan eddigi gyászain is átvergődött. De hozzájárult még a Frank halálán érzett letörtségéhez a félelem, a lelkiismeret-furdalás és váratlanul támadt önvádaskodás minden gyötrelme. Életében először sajnálta, hogy megtette azt, amit tett, és ez olyan gyötrő félelemmel töltötte el, hogy időről időre riadt pillantásokat vetett arra az ágyra, ahol azelőtt Frank aludt.
Ő ölte meg Frankot. Egész biztos, hogy ő ölte meg, úgy, mintha ő húzta volna meg a ravaszt. Frank kérte őt, hogy ne járjon körül a városban egyedül, de nem hallgatott rá. Nyakassága Frank életébe került. Isten megbünteti ezért.
Valami borzasztó súllyal feküdt a lelkén. Valami, ami mostanáig egy pillanatra sem bántotta. Csak azóta, hogy meglátta csöndes, kisimult arcát a koporsóban. Valami tehetetlen fájdalom, valami titkos tragédia látszott Frank arcán, amely mintha őt vádolta volna. Isten azért is megbünteti majd, hogy feleségül vétette magát vele, mikor pedig Frank nem őt szerette, hanem Suellent. Az ítélet napján elő kell majd lépnie, és felelnie azért a hazugságért, amivel meggyötörte Frankot, és magához erőltette...
Hiába mondta most magának, hogy nem tehetett mást, hogy minden őt igazolta, hogy annyi ember élete és jóléte függött ettől a kétségbeesett lépéstől. Hogy sem a saját, sem Suellen jogait és boldogságát nem vehette számításba. Az igazság mezítelenül áll előtte, és Scarlett borzadva takarta el az arcát. Hideg szívvel lett Frank felesége. Hideg szívvel használta fel a saját önző céljai érdekében. Boldogtalanná tette, különösen az utóbbi hat hónap alatt, mikor olyan boldog lehetett volna szegény. Isten meg fogja büntetni harmadik bűnéért is, hogy nem tudott kedvesebb lenni hozzá, hogy zsarnokoskodott, erőszakoskodott, ingerült és türelmetlen volt, bántotta, gyötörte és megszégyenítette őt mindenféle módon, egyedül vezette a fűrészmalmokat, kocsmát épített, rabokat bérelt...
Igen, tudta, hogy Frankot nagyon boldogtalanná tette... és még nehezebb volt így, hogy szegény olyan úr módjára, olyan csöndes türelemmel viselt el mindent. Egyetlen, ami a javára és mentségére szolgálhat, amivel boldoggá tette valaha is: a kis Ella. De Scarlett jól érezte, hogy ha tőle függött volna, Ella sem lenne a világon.
Reszketett, borzongott, kívánta, bár élne Frank, élne még csak néhány napig, hogy jó lehessen hozzá, hogy jóvátehessen mindent... Ó, csak ne állna így az idő legalább... csak ne lenne ilyen irtózatosan csendes ez a ház... ó, ha nem kellene egyedül ülnie idefenn...
Legalább Melanie lenne itt vele. Melanie lecsendesítené a félelmét. Melanie megmagyarázná, hogy a Jóisten nem bosszúálló... de Melanie-nek otthon kell maradnia. Ápolja Ashleyt. Egy pillanatig már arra gondolt Scarlett, hogy Pittypat nénit hívja fel, annyira félt. De aztán meggondolta. Pittypat még nehezebbé tenné a dolgot. Itt zokogna a vállán. Ő a szíve mélyéből gyászolta Frankot. Inkább őhozzá illett korban, mint Scarletthez, és nagyon rajongott érte. Tökéletesen betöltötte azt a szerepet, amit a néni úgy jelölt meg, hogy: férfi van a házban. Ártatlan pletykákat és apró ajándékokat hozott neki, tréfákat mondott el esténként, míg Pittypat néni a harisnyát foltozta, felolvasott neki az újságból. Pittypat néni a kedvenc ételeit főzette, aggódott a meghűlései miatt, ápolgatta és kényeztette. Most aztán nagyon hiányzott neki minden, és újra meg újra ismételgette magában hüppögve és dörzsölgetve pirosra dagadt szemét:
– Jaj, csak ne ment volna el azokkal a Ku-Kluxok-kal! Jaj, csak ne ment volna el azokkal a Ku-Kluxok-kal!
Ó, ha lenne valaki, aki beszélne most hozzá – gondolta Scarlett gyötrődve –, megmagyarázná neki, miért érzi ezt a szörnyű, számára is érthetetlen félelmet, amely halálosan hideggé teszi a szívét! Ha Ashley... De visszariadt. Majdnem ugyanúgy megölte Ashleyt is, mint Frankot!
Nem, nem... Ha Ashley valaha megtudja az igazat, milyen hazugsággal lett Frank felesége, ha megtudja, milyen gonosz volt, milyen önző, kapzsi, ingerlékeny, dühös, egészen biztosan nem szeretné soha többet. Ashley olyan jó, olyan becsületes, olyan egyenes és tisztán látó... ha mindent tudna, megértené. Megértené, de nem tudná szeretni. Nem, nem szabad az igazat megtudnia... kell hogy továbbra is szeresse... Hogyan élhetne tovább, ha ez a titkos erő nem tartaná fenn?... Milyen megkönnyebbülés lenne pedig, ha elmondhatna neki mindent, odahajthatná fejét a vállára, és sírhatna... sírhatna...
Úgy ránehezedett a néma ház, a kísérteties csend, hogy nem bírta tovább. Óvatosan felállt, betette félig az ajtót, ha egészen nem is merte, és kotorászni kezdett a szekrény alsó fiókjában. Elővette Pittypat néni „ájulás elleni orvosságát”, valójában pálinkát, amit tegnap dugott ide, és felemelte a lámpához. Félig üres volt. Ennyit ivott volna tegnap este óta? Vizespohárba öntött belőle, és nagy kortyokban nyelte. Közben gondolt rá, hogy jó lesz teletölteni vízzel az üveget, és visszatenni a helyére a pohárszékbe. Mammy máris kereste. A temetés előtt akartak volna egy-egy korty italt adni a halottvivőknek, és az üveg eltűnése miatt már nagyon feszült volt a hangulat Mammy, a szakácsnő és Peter között.
A brandy kellemes forróságot árasztott szét a testében. Hiába, nincs ilyen szer több, ha igazán szükség van rá. Tulajdonképpen a brandy majdnem mindig jól jött, sokkal jobban, mint a bor. Miért szabad az asszonyoknak bort inni, és miért nem szabad brandyt? Mrs. Merriwether és Mrs. Meade gyanakodva szimatolták a lélegzetét a temetésen, mikor úgy tették, mintha vigasztalgatták volna. Észrevette. És látta a megbotránkozott, diadalmas pillantást, amit egymásra vetettek. Alattomos vén macskák!
Még egy fél pohárral töltött magának. Nem baj, ha kicsit becsíp ma este. Korán le fog feküdni. És mielőtt Mammy feljön, hogy kibontsa a fűzőjét, kiöblíti kölnivízzel a száját. Szerette volna, ha úgy leihatja magát, mint Gerald a jonesborói üléseken, Akkor talán el tudná felejteni Frank beesett, halovány arcát, amint vádolja őt, hogy előbb tönkretette az életét, azután megölte.
Vajon a városban mindenki őt tekinti férje gyilkosának?
A temetésen mindenki nagyon, hideg volt hozzá. Csak a jenki asszonyok vették körül őszinte részvéttel. Utóvégre mit törődik vele, mit beszél a város róla? Ez semmi. Csak az a nagy dolog, mit mond majd a Jóisten előtt.
Erre a gondolatra hirtelen ivott még egy kortyot, és megborzongott, amint az erős pálinka végigfolyt a torkán. Most már nagyon melege lett, de azért Frankot nem tudta elfelejteni egy pillanatra sem. Milyen ostobák az emberek. Azt mondják, az italtól felejt az ember. Ha nem iszik annyit, hogy összeessen, akkor mindig látni fogja Frank arcát, amint utoljára kérlelte, ne hajtson egyedül, szerény, szemrehányó és mentegetőző volt az arca.
Odakinn, a kapunál, egyszerre megszólalt a kopogtató. A hirtelen, tompa hang végigzúgott a csendes házon. Scarlett hallotta, amint Pittypat néni tipegő lépései végigkopognak a folyosón. Nyílt az ajtó. Pittypat néni köszönt valakinek... halk, kivehetetlen mormogás... Valami részvétlátogató lehet. Pittypat néni bizonyosan örül. Olyan jólesett neki újra és újra elpanaszolni a dolgot, elsiratni az elhunytat.
Egyszerre egy férfihang vált ki a beszélgetésből, felülkerekedett a néni temetési elbeszélésén, és Scarlett felkapta a fejét. Tudta már, ki az. Öröm és megkönnyebbülés fogta el. Rhett! Nem látta azóta, hogy Frank halálát megtudta tőle. Érezte a szíve mélyén, hogy Rhett az egyedüli, aki megvigasztalhatja ebben a szörnyű órában.
– Én azt hiszem, beszélgethetnék vele néhány pillanatig – mondotta odalenn a vendég.
– Nagyon sajnálom, Butler kapitány, de szó sem lehet róla. Hogyan is gondol ilyent? Hiszen már lefeküdt, és megmondta, hogy senkit sem akar látná. A vacsoráját is felvitték. Szegény gyermek egészen odavan.
– Azért talán mégis lejöhetne egy pillanatra. Kérem, tessék neki megmondani, hogy holnap elutazom, és fontos mondanivalóm lenne.
– De kérem... – hebegett Pittypat néni. Scarlett kifutott a folyosóra, és bár csodálkozva érezte, hogy a lába milyen bizonytalan, kihajolt a korláton, és lekiáltott:
– Azonnal lejövök, Rhett! Várjon egy kicsit! Látta még fél szemmel Pittypat néni felfelé fordított, elképedt, botránkozó kövér arcát. „Most aztán tele lesz a város megint, hogy nem viselkedtem tisztességesen a férjem temetésének napján” – gondolta Scarlett, amint visszaszaladt a szobába, és a tükör előtt megkefélte a haját. Állig begombolta fekete ruháját, s letűzte a gallérkát Pittypat néni fekete melltűjével.
„Nem vagyok ma valami szép – gondolta, amint a tükörbe pillantott. – Sápadt és ijedt az arcom.”
Már-már odanyúlt a fiókba, ahol a pirosítós skatulyát rejtegette, de meggondolta mégis. Szegény Pittypat néni igazán elájulna, ha piros arocal, ragyogó szemmel jönne le a lépcsőn. Felkapta a kölnivizes üveget, és gondosan kiöblítette a száját.
Már sietett is le a lépcsőn. Pittypat néni és Rhett még mindig a folyosón álltak, mert szegény néni annyira megzavarodott Scarlett hallatlan viselkedése miatt, hogy elfelejtette a vendéget bevezetni és székkel kínálni. Rhett illendő fekete ruhába volt öltözve, kemény ingmellel, egész modora, megjelenése kifogástalan volt: a ház régi jó ismerőse, aki kötelességének tartja, hogy őszinte részvétének kifejezést adjon. Valójában annyira túlzottan kifogástalan volt az öltözéke és a viselkedése, hogy már a burleszk határán volt. Éppen mentegetőzött, hogy kénytelen Scarlettet a temetés napján zavarni, valamint hogy holnapi sürgős útja miatt annyi üzleti dolga volt, hogy nem vehetett részt a temetésen.
„Mi a csoda hozta ide ma? – tűnődött Scarlett. – Egyetlen szava sem őszinte, mikor részvétről beszél, vagy mentegetőzik.”
– Ó, Mrs. Kennedy – hajolt meg Rhett mélyen. – Nagyon bánt, hogy ilyenkor vagyok kénytelen megzavarni, de meg kell valamit tárgyalnunk, ami nem szenvedhet halasztást. Mr. Kennedy és én üzleti vonatkozásban voltunk egymással...
– Ezt nem is tudtam – kapta fel Pittypat néni szinte szemrehányóan a fejét. Frank minden dolgáról el szeretett beszélgetni vele, és személyes sértésnek érezte, hogy erről nem szólt.
– Ó, Mr. Kennedy széles körű üzleti tevékenységet folytatott – mondta tisztelettel a hangjában Rhett Butler. – Bemehetünk a nappaliba?
– Ne, ne oda! – kiáltotta Scarlett. Ott állt a koporsó... ha bemenne, most ott látná... Bár soha ne kellene belépnie ide többé.
Pittypat néni, talán először életében, értett a célzásból. Nem túlságos jóakarattal ugyan, de így szólt:
– Mehettek a könyvtárszobába, Scarlett. Nekem... nekem fel kell mennem... a foltoznivalót kell elővenni... Elhanyagoltam most az utolsó héten.
Megindult felfelé a lépcsőn, s szemrehányóan nézett még egyszer vissza. De sem Scarlett, sem Rhett nem törődtek vele. A férfi félreállt, hogy előreengedje Scarlettet a könyvtárszobába.
– Mi dolguk volt maguknak egymással? – kérdezte az asszony.
Rhett közelebb hajolt hozzá, és a fülébe súgta:
– Semmi. Csak el akartam távolítani valahogyan Pittypat kisasszonyt.
Aztán egy pillanatnyi szünet után valamivel hangosabban mondta:
– Nem ér az semmit, Scarlett.
– Micsoda?
– A kölnivíz.
– Nem értem, mit beszél.
– Dehogynem. Maga ivott ma este, méghozzá meglehetősen sokat.
– És? Van valami köze hozzá?
– Lám, a harci kedv, még a gyász óráiban is... Ne igyon egyedül, Scarlett. Az emberek előbb-utóbb rájönnek, és oda a reputáció. Különben is nagyon nyomorúságos dolog egyedül inni. Mi a baj, kedves?
Rhett odavezette őt a rózsafa pamlaghoz. Scarlett szótlanul leült. – Becsukhatom az ajtót, Scarlett?
Scarlett tudta, hogy ha Mammy meglátja a bezárt ajtókat, napokig dörmög majd megbotránkozva, és telebeszéli a fülét. De tudta azt is, hogy még jobban meg lenne botránkozva, ha meghallaná ezt a beszélgetést, különösen mikor már kereste is a pálinkásüveget. Bólintott. Rhett csöndesen behajtotta az ajtókat. Mikor aztán visszajött, és leült melléje, Scarlett érezte, hogy a belőle áradó életkedv és erő, a szeméből rásütő tűz elűzi a halálfélelmet, és a szoba újra barátságos lett, a lámpafény meleg és rózsaszín.
– Mi a baj, kicsikém?
Senki a világon nem tudta ezt a bolondos szót úgy kimondani, mint Rhett, még mikor tréfált is. De most mintha nem tréfált volna. Scarlett felemelte hozzá meggyötört szemét, és megenyhült, mikor nyugodt, kifürkészhetetlen, kemény, férfias arcát látta. Vajon miért? „Talán mert olyan egyformák vagyunk” – gondolta. Igen, néha úgy érezte, hogy a világon mindenki idegen, csak Rhett tartozik hozzá.
^:– Nem tudja elmondani? – kérdezte Rhett szokatlanul gyöngéden, és megfogta a kezét. – Nem hiszem, hogy csak Frank miatt búsulna ennyire. Pénz kell?
– Nem, most nem... Ó, Rhett, én úgy, de úgy félek.
– Ugyan, Scarlett. Hiszen soha életében nem félt.
– De most félek, Rhett... nagyon.
Szinte egymásba botlottak a szavai. Igen, Rhettnek el kell mondani. Rhettnek el lehet mondani mindent. Ő maga is olyan rossz, hogy nem ítél mások fölött. Milyen jó, hogy az ember érzi: más is éppen olyan vétkes ember, mint ő, hazug, gonosz, nem becsületes, mikor az egész világ tele van olyanokkal, akik, ha az életükről lenne szó, akkor sem tudnának hazudni, és inkább meghalnának, mint hogy becstelenség tapadjon a nevükhöz.
– Attól félek, Rhett, hogy meghalok, és a pokolba kerülök.
„Ha most kinevet, én belehalok” – gondolta az asszony, de nem nevetett. Még csak nem is mosolygott.
– Úgy látom, egészen jó egészségben van. És az sem olyan biztos, hogy a pokolba kerülne. Hátha nincs is pokol.
– De van, Rhett! Én nagyon érzem, hogy van!
– Én tudom, hogy van, de itt van a földön. Nem a halál után következik. Halál után már nincs semmi, Scarlett. Hiszen éppen most ég a pokol tüzében.
– De Rhett, ez istenkáromlás!
– Viszont nagyon megnyugtató. Mondja csak, tulajdonképpen miért fél attól, hogy az örök tűzre vetik?
A férfi csipkelődött, látta a szemén a csúfondáros mosolyt, de nem bánta. Keze olyan jó meleg és erős volt, és olyan megnyugtató volt rátámaszkodni.
– Azért, Rhett, mert nem. lett volna szabad feleségül mennem Frankhoz. Nem engem, iSuellent szerette.
Minden erejével belekapaszkodott a férfi kezébe.
– Én hazudtam neki, Rhett. Azt mondtam, hogy Suellen Tony Fontaine-hez akar hozzámenni. Ó, hogy is tehettem ilyet.
– Ó, így történt? Mindig gondolkoztam, mivel vehette rá, hogy...
– És aztán ráadásul szerencsétlenné is tettem! Mindenfélére rávettem, amit nem szívesen tett, mint például hogy préselje ki a kölcsönadott pénzt az ismerősökből... holott tudtam, hogy nincs nekik miből fizessenek. És az is úgy bántotta szegényt, mikor a fűrészmalmokat megvettem, a kocsmát építtettem, és a rabokat kihozattam... Úgy szégyellte magát, alig tudott emelt fejjel járni. És a végén megöltem, Rhett. Igen, én voltam a gyilkosa. Nem tudtam, hogy ő is benne van a Klánban... Álmomban sem hittem volna, hogy ennyi férfias bátorság van benne. Pedig tudnom kellett volna. És megöltem.
– „Lemossa-e Neptunus óceánja ezt a vért?”
– Hogyan?
– Semmi, semmi. Mondja csak tovább.
– Tovább? Ez minden. Nem elég ez? Feleségül mentem hozzá, boldogtalanná tettem, és megöltem! Nem is értem, hogyan tehettem mindezt. Hazudtam neki. De mikor abban az időben olyan természetesnek tűnt, és nem láttam más megoldást... akkor nem is bántott. És milyen gonosz voltam hozzá! önző, haragos... pedig... engem nem így neveltek. Szegény mama...
Elhallgatott, és nagyot nyelt. Egész nap elkerülte, hogy Ellenre gondoljon, de tovább nem bírta már eltakarni maga elől az anyja arcát.
– Gyakran gondolkoztam rajta, milyen lehetett – mondta Rhett halkan. – Maga, azt hiszem, az édesapjához hasonlított inkább.
– Ó, a mama... Rhett, tudja, először életemben örülök, hogy nem él! Így legalább nem láthatja, mit tettem. Ő mindenkihez nagyon jó volt... Inkább kívánná bizonyosan, hogy meghaljak, mint hogy ilyen bűnök nyomják a lelkemet. És én igazán, igazán úgy szerettem volna olyan lenni, mint ő, és hiába, egy cseppet sem vagyok olyan. Nem akartam a papához hasonlítani. Szerettem, de valahogy olyan gondatlan, nemtörődöm volt... Rhett, én néha úgy, de úgy igyekeztem, hogy jó legyek másokhoz, türelmes Frankhoz, de akkor újra éreztem a lidércnyomást, jött megint a szörnyű alom, és úgy megijesztett, hogy úgy éreztem, ki kell rohannom és elragadnom az emberek pénzét, akár jogosan, akár jogtalanul.
Könnyek folytak végig az arcán, és annyira szorította a férfi kezét, hogy körmei belevágtak a másik húsába.
– Micsoda lidércnyomás? Micsoda álom? Gyöngéd, megnyugtatóan meleg volt a férfi hangja.
– Nem mondtam még el? Tudja, valahányszor nagyon jó akartam lenni, és megpróbáltam megmagyarázni magamnak, hogy a pénz nem minden, utána, ha lefeküdtem, azt álmodtam, hogy újra Tarán vagyok, azután, hogy szegény mama meghált és a jenkik mindent elpusztítottak. Rhett, maga sem tudja elképzelni, hogy milyen volt az. Még most is hideg szalad végig a hátamon, ha elgondolom. Látom, amint mindenütt füstös kémények állnak a házak helyén, olyan csönd van, mint a temetőben, és nincs mit enni. Ó, Rhett, álmomban mindig éhes vagyok megint.
– Folytassa.
– Éhes vagyok, és mindenki, akit szeretek, a papa, a lányok, Wade, a négerek éhesek és haldokolnak éhségükben, és sírnak, panaszkodnak nekem, tőlem várják, hogy adjak nekik valamit enni. És én is szédülök az éhségtől, és olyan rémület van bennem, de olyan rémület, Rhett. És azt gondolom: ha valaha megmenekülünk, soha, soha többé nem engedem, hogy valaki közülünk éhes legyen. Akkor egyszerre mintha csupa szürke köd lenne körülöttem. Én pedig szaladok, szaladok a ködbe olyan gyorsan, hogy a szívem alig bírja. Valami jön mögöttem, és kerget, de nem látom, csak tudom, hogy menekülnöm kell. És tudom, hogy valahol van valami biztonságos hely, ha oda elérek, megmenekülök. De nem látom, hogy merre kell mennem. És csak futok és futok és futok... És mikor felriadok ebből az álomból, mindig attól félek, hogy megint nehéz idők jönnek, és nekünk éheznünk kell. Úgy érzem, hogy az egész világon nincs elég pénz, annyi, hogy megvédjen bennünket az éhségtől. És ha utána reggel felkeltem, és láttam, hogy Frank éppen csak annyit fog tudni szerezni, hogy egyik napról a másikra megéljünk, és olyan lassú és olyan ügyetlen, úgy éreztem, hogy ezt nem lehet kibírni, és nem tudtam türelmesen beszélni vele. De hiába is magyaráztam akármit, nem értette meg. Úgy gondoltam, hogy majd ha egyszer sok-sok pénzt szereztem, megmondom neki, miért volt az egész, és akkor már nem kell félnem attól, hogy éhen halunk. Most pedig meghalt, és nem mondhatom meg neki... és minden hiába... késő. Olyan jónak tűnt minden, úgy éreztem, mindenben igazam volt, mikor megtettem, és most kisül, hogy minden rossz volt... csak még egyszer újrakezdhetnék mindent, másképpen próbálnám...
– Csitt, csitt! – mondta Rhett, és kiszabadítva kezét Scarlett görcsös szorításából, tiszta zsebkendőt vett elő a zsebéből. – Törölje meg szépen az arcát. Nincs értelme, hogy így gyötörje magát, Scarlett.
Scarlett megtörölte könnyes arcát. Valami kis megkönnyebbülést érzett, mintha Rhett átvett volna valamit a lelke terhéből. Olyan csendes volt, olyan megértő és nyugodt, és még a tettetett gúnnyal elhúzott száján is látszott, hogy vigasztalni akarja.
– Jobban érzi magát? Most figyeljen. Nézzünk szembe a dolgokkal. Maga azt mondja, ha még egyszer újrakezdhetne mindent, másképpen tenne. Gondolkozzon. Csakugyan másképp tenné?
– Hát...
– Nem, Scarlett. Megint csak így tenne. Volt más választása?
– Nem volt.
– Akkor miért van annyira elkeseredve?
– Mert olyan gonosz voltam, és Frank meghalt.
– Ha nem halt volna meg, még mindig gonosz lenne. Úgy látom, magát nem is az bántja, hogy hazudott Franknak, bántotta és gyötörte, és akaratlanul is halálát okozta, hanem a pokoltól fél. Így van?
– Én nem is tudom... minden úgy kavarog az agyamban...
– Kavarog a lelkében is minden. Éppen úgy tesz, mint a tolvaj, akit tetten értek, és nem az bántja a lelkiismeretét, hogy lopott, hanem szörnyű módon sajnálja önmagát, hogy most majd a hűvösre kerül.
– Tolvaj?
– Ne vegyen már mindent betű szerint. Más szavakkal, ha nem félne a pokoltól, örülne neki, hogy Franktól szerencsésen megszabadult.
– Ó, Rhett!
– Ó, Scarlett! Ha már annyi mindent meggyónt nekem, ezt is meggyónhatja. Minek újra hazudni? Bántotta magát a... hogyan is mondjam? Bántotta magát a lelkiismeret, mikor felajánlotta, hogy háromszáz dollárért megválik attól a – nevezzük úgy – ékszertől, mely drágább az életénél?
Scarlett most kezdett szédülni a brandytől. Érezte, hogy nem tud tisztán gondolkozni. De minek is hazudna Rhettnek? Mindig olvasott a gondolataiban. Hiába is lenne.
– Akkor... akkor... nem bántott. Nem gondoltam én akkor semmire, Rhett. Sem a Jóistenre, sem a pokolra. És... én azt képzeltem, hogy a Jóisten mindent lát, és meg fogja érteni.
– És azt nem teszi fel a Jóistenről, hogy azt is megérti, miért lett Frank felesége?
– Rhett, hogy tud Istenről beszélni, mikor tudom, hogy maga nem is hiszi, hogy egyáltalán van?!
– De maga hisz az igazság istenében, és pillanatnyilag ez a fontos. Miért ne értené meg magát? Vagy maga talán sajnálja, hogy Tara még a magáé, és nem kofferesek laknak benne? Sajnálja, hogy nem kell éheznie, és tisztességes ruhája van?
– Ő nem.
– Ha nem megy férjhez Frankhoz, elérhette volna ezt másképp is?
– Nem.
– Kényszerítette maga Frankot arra, hogy elvegye? Szabad akarata volt. Nem kellett volna tűrnie, hogy maga belevigye olyasmibe, amihez nem volt kedve.
– Igen, de...
– Ugyan, Scarlett. Miért gyötrődik ezen? Ha újrakezdődne az egész, maga megint hazudna, és elvetetné magát Frankkal. Maga továbbra is veszélybe sodorná magát, és neki bosszút kellene állnia ezért. Ha pedig nem magát vette volna el, hanem Sue húgocskáját, talán Suellen miatt nem kellett volna meghalnia, de talán kétszer olyan boldogtalanná tette volna, mint maga. Nem történhetett volna másképp.
– De kedvesebbnek kellett volna lennem hozzá.
– Maga talán lett volna, ha nem maga az. Maga azonban arra született, hogy mindenki fölött zsarnokoskodjon, aki engedi. Az erős azért van, hogy zsarnokoskodjék, aki gyenge, hogy fejet hajtson. Frank az oka, miért nem verte el magát néhányszor alaposan korbáccsal... Igazán meg vagyok lepve, Scarlett, hogy magának lelkiismerete is van. Az alkalom tolvajai, amilyen maga is, meglehetnek lelkiismeret nélkül is.
– Mit mondott, alkalom tolvaja? Mi az?
– Aki kihasznál minden alkalmat, minden eshetőséget.
– Bűn ez?
– Mindig rosszallták, különösen azok, akiknek, ugyanúgy megvolt az alkalmuk, csak nem használták ki.
– Ó, Rhett, maga csak tréfál, pedig én azt hittem, hogy kedves lesz hozzám.
– Kedves vagyok ahhoz képest, amilyen lenni szoktam, nem? Scarlett, édesem, maga be van csípve. Ez a haja.
– Ilyent mer mondani...
– Igen, merek. A részegségnek ebben a fázisában vajmi könnyen sírva fakadnak az emberek. Így hát inkább változtatok a tárgyon, és olyasmit mesélek magának, ami felvidítja kissé. Tulajdonképpen ezért jöttem el ma. El akartam mondani ezt az újságot, mielőtt elutazom.
– Hová megy, Rhett?
– Angliába. Lehet, hogy néhány hónapig távol maradok. Felejtse el a lelkiismeretét, Scarlett. Nem akarok tovább társalogni lelki jólétéről. Akarja hallani az újságot?
– De... – kezdte Scarlett gyenge hangon, aztán elhallgatott. A brandy szédülete és Rhett csúfolódóan tréfás, de vigasztaló szavai lassan elmosódottá tették előtte Frank halotti arcát. Hátha Rhettnek igaza van? Hátha az Isten ezt is megérti? Annyira összeszedte magát, hogy el tudta űzni a gyötrelmes gondolatokat magától, és ezt mondta a lelke mélyén:
„Majd holnap elintézem magammal... majd holnap...”
– Mi hát az a nagy újság? – kérdezte. Kifújta az orrát Rhett zsebkendőjébe, és hátravetette felborzolódott, összekócolódott haját.
– Az – felelte Rhett, és gonosz mosollyal nézett le rá –, hogy én még mindig jobban vágyom magára, mint minden más asszonyra, akit valaha ismertem.
Gondoltam most, hogy Frank jogait már nem háborgatom vele, talán érdekelni fogja.
Scarlett elkapta tőle a kezét, és felugrott.
– Maga igazán a legalávalóbb ember a világon. Most jön ide ezekkel az ocsmány gondolatokkal, mikor... ó, tudhattam volna, hogy ilyen. Szegény Frankot alighogy eltemették... ha egy kis tisztességérzet lenne magában... Kérem, hagyja abba!
– Ne kiabáljon úgy, mert rögtön a nyakunkon lesz Pittypat kisasszony! – mondta Rhett. Fel sem állt, csak megfogta Scarlett két öklét. – Attól félek, nem értett meg egészen.
– Nem értettem meg egészen? Én mindent meg szoktam érteni.
Megpróbált kiszabadulni a férfi kezéből, de nem bírt.
– Engedjen el... Menjen innen... Soha nem hallottam ilyen ízléstelenséget... ez...
– Csitt, csitt – mondta Rhett. – Nem érti? Házasodni akarok. Feleségül kérem. Akkor inkább elhiszi, ha letérdelek?
Scarlettnek elakadt a lélegzete.
– Ó! – hebegte, és hirtelen a pamlagra hanyatlott. Onnan bámult a férfira, nyitott szájjal, és gondolkozott, nem a brandy űz-e vele valami játékot. Mi ez? Megőrült Rhett? Nem ő mondta-e többször is, hogy: kedvesem, nem szoktam házasodni. Vagy ő részeg, vagy Rhett megbolondult. De Butler egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy őrült. Olyan nyugodtan nézett, mintha csak az időjárásról beszélgetnének, és hízelgő, halk hangja nem árult el különösebb izgalmat.
– Mindig vágytam magára, Scarlett, attól a naptól fogva, hogy először megláttam ott a Tizenkét Tölgy ültetvényen. Tudja, mikor felém dobta a vázát, és bebizonyította, hogy nem jól nevelt úrikisasszony. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, az enyém lesz. Miután azonban Frank felesége lévén, van már egy kis pénze is, különösen hogy maga is szerzett hozzá, tudom, hogy soha többé nem fog nekem olyan csábító ajánlatot tenni, mint amikor kölcsönt szeretett volna kipréselni belőlem. Nem tehetek tehát mást, mint hogy feleségül vegyem.
– Rhett! Ha otromba tréfát űz velem...
– Én a lelkem legbelsejét tárom fel maga előtt, és ilyen csúnyán rágalmaz. Nem, nem, Scarlett, ez egészen komoly házassági ajánlat. Nem mondom, nem valami jó ízlésű dolog temetés után ilyesmivel idejönni, de van mentségem. Holnap hosszú időre elutazom, és attól félek, ha várok, mire visszajövök, maga megint hozzámegy valakihez, akinek egy kis pénze van. Úgy gondoltam, nekem is van pénzem, miért ne jöjjön hozzám és a pénzemhez? Igazán, Scarlett, most már elég volt. Nem eshetem állandóan az alkalmat, mikor találom éppen két férjhezmenés közben, szabadon. Látszott, hogy komolyan gondolja. Semmi kétség.
Scarlett úgy érezte, kiszáradt a torka. Nagyot nyelt, és Rhett szemébe nézett. Próbálta megérteni a dolgot. Rhett szemében nevető fény volt, de mélyen, nagyon mélyen valami más is, amit sohasem vett még észre, és amit nem lehetett megmagyarázni. Könnyedén ült ott, de Scarlett érezte, hogy úgy figyeli, mint a macska a lyukból előbúvó egeret. Olyan rejtett erőt érzett benne, hogy szinte ijedten húzódott hátra.
A hihetetlen dolog megtörtént. Rhett feleségül kéri. Valaha arra készült, hogy meggyötri majd, ha ez bekövetkezik. Egyszer megfogadta magában, hogy ha Rhett kiszolgáltatja magát valaha is, meg fogja alázni, ki fogja gúnyolni. Most Rhett kimondta a szót. És semmi nem jutott az eszébe a régi tervekből, hiszen most sem volt jobban hatalmában, mint azelőtt bármikor.
Most is Rhett maradt felül, Scarlett annyira zavarba jött, mint valami kislány az első szerelmi vallomásnál, és csak pirult és dadogott.
– De én... én sohasem megyek már férjhez.
– Csodát nem megy. Maga arra született, hogy férjhez menjen. Miért ne hozzám jönne?
– De Rhett... én... én nem szeretem magát.
– A két első férjét nagyon szerette?
– Ugyan, Rhett! Igenis szerettem Frankot, és... Rhett egy szót sem szólt.
– Bizony szerettem! – ismételgette Scarlett kétségbeesetten.
– Ezen ne vitatkozzunk! – nézett fel Rhett. – Gondolkozik az ajánlatomon, míg nem leszek idehaza?
– Rhett, én nem szeretek semmit húzni-halasztani. Inkább megmondom most, őszintén, hogy hazamegyek Tarára, és India lesz itt a néninél. Haza kell mennem. Csak ott tudok pihenni. És... és soha többé nem kívánok férjhez menni.
– Ostobaság. Miért?
– Hát... hát... ne törődjön vele, miért. Egyszerűen nincs kedvem a házassághoz.
– De szegény kicsikém, hiszen maga még nem is volt soha igazán férjnél. Honnan tudhatja, mi az? Belátom, hogy a balsors hozta így, egyszer dacból kötött házasságot, egyszer pénzért. De miért ne próbálja meg egyszer csak azért, hogy lássa, milyen az a házasság? A mulatság kedvéért.
– Mulatság kedvéért? Köszönöm. Nem mulatság, ha férjhez megy az ember.
– Nem? Miért nem?
– Nem. Legalábbis nekem nem. A férfiaknak talán igen, bár csoda tudja, miért. Én soha nem tudtam megérteni, az bizonyos. Mit kap az asszony a házasságban? Ennivalót, ruhát, munkát, a férfiak mindenféle szeszélyét, meg minden évben egy gyereket.
Rhett olyan hangosan kacagott, hogy a ház szinte megrázkódott hirtelen a nagy csendességben, és Scarlett hallotta, hogy nyílik a konyhaajtó.
– Csitt, Mammynak olyan füle van, hogy a sóhajtást is meghallja zárt ajtón keresztül, és nem illik nevetni ilyen röviddel a temetés után. Ne nevessen. Tudja, hogy igazat mondtam. Mulatság! A fenét!
– Látja, milyen igaz, amit az előbb mondtam. Maga azt sem tudja, milyen igazában a házasság. Először egy kisfiú felesége volt, aztán egy öreg emberé. Hozzá még fogadni mernék, hogy az édesanyja elmagyarázta, hogy mindent türelemmel el kell viselni az anyaság örömei kedvéért. Hát lássa, mindebben sok a tévedés. Mit szólna hozzá, ha most végre egy fiatal, életerős férfihoz jönne, aki ráadásul ország-világ előtt nagyon rossz hírű ember, és általában tudják róla, hogy ért az asszonyokhoz? Nem lenne érdekes?
– Maga goromba és önhitt és... és azt hiszem, ez az egész beszélgetés olyan... olyan közönséges.
– De mulattató is, nem? Fogadni mernék, hogy soha életében nem beszélt még ilyen dolgokról férfival, Charlesszal és Frankkal sem.
Scarlett a homlokát ráncolta. Ez az ember mindent tud. Hol szedhetett össze ennyi mindent az asszonyokról? Nem is illik az ilyesmi.
– Ne ráncolja össze a homlokát. Mondja, mikor tarthatjuk meg az esküvőt, Scarlett? Nem erőltetem, várok szívesen, míg illőnek gondolja. Igaz különben, mennyit Is tartanak illőnek az emberek ilyenkor?
– Egy szóval sem mondtam, hogy magához megyek. Különben is egyáltalán nem illő, hogy most erről besszéljünk.
– Már megmagyaráztam, miért hoztam most szóba. Holnap elutazom, és nem szeretnék hiába várni. De lehet, hogy nem adtam elő kellő formában a kérésemet.
Olyan hirtelen, hogy Scarlett meghökkenve nézett rá, lecsúszott a pamlagról, letérdelt a szőnyegre, és kezét a szívére nyomva szavalta:
– Bocsásson meg, hogy így megrohantam érzelmeim fellobbanásával, drága Scarlett, azaz bocsánat, drága Mrs. Kennedy. De bizonyára nem kerülte el figyelmét, hogy az a mély vonzalom, az a baráti rokonszenv, mely bizonyos idő óta összeköt bennünket, lassan mélyebb és hatalmasabb érzéssé fejlődött keblem mélyén, mely szent, tiszta és mindenekfölött való. Szabad megneveznem eme csodálatos érzést? Ah! A szerelem tesz ily vakmerővé, hogy kegyed kis kacsója után esedezzem...
– Álljon már fel! – könyörgött Scarlett. – Kész bolondság, amit művel. Ha Mammy talál jönni, mit gondol?
– El lesz képedve, és nem hisz a szemének, hogy milyen úri módon tudok viselkedni – mondta Rhett, és felállt. – No nézze, Scarlett, maga nem gyerek, nem iskolás lány, hogy olyan ostoba kifogásokkal utasítson el, mint illem, becsületesség és így tovább. Mondja azt, hogy hozzám jön, ha visszatérek, vagy istenemre mondom, addig nem megyek el. Itt maradok maga körül, minden éjszaka itt gitározok az ablaka alatt, és torkom szakadtából énekelek, és úgy kompromittálom, hogy kénytelen lesz hozzám jönni, ha meg akarja menteni a jó hírét.
– Rhett, legyen már esze! Értse meg, hogy senkinek sem akarok a felesége lenni.
– Nem? Maga nem mondja meg az igazi okot. Ez nem kislányos félénkség. Mi lehet? Várjon csak...
Scarlett hirtelen Ashleyre gondolt. Tisztán maga előtt látta napfényes hajával, bágyadt szemével, karcsú, élettelen alakjával, méltóságteljes fejhordozásával... milyen más, mint Rhett! Igen, ő volt az igazi oka annak, hogy nem akart Rhett felesége lenni... igazában Scarlettnek semmi kifogása íiem volt Rhett ellen, és néha tetszett is neki... De ő Ashleyé... örökre... mindörökre. Soha nem volt Charlesé, soha nem volt Franké, soha nem lenne Rhetté sem. Minden porcikája, minden tette, gondolata, érzése Ashleyé... neki él, neki lélegzik. Ashley és Tara... Ez a kettő, amiért az életét áldozná. Minden mosoly, kacaj és csók, amit Charlesnak és Franknak adott, Ashleyé volt, még ha nem kívánta is soha, nem követelte is soha, még úgy is, hogy visszautasította... És a lelke mélyén valahol ott él még a vágy, hogy az ő számára őrzi meg magát, bár tudta már, hogy Ashley soha, soha nem lehet az övé.
Nem tudta, hogy megváltozott az arca egy pillanat alatt, hogy ez az elálmodozás olyan lággyá és szomorúvá tette, amilyennek Rhett sohasem látta még. A férfi belenézett a tágra nyílt, könnyfátyolos, ferde, zöld szembe, rápillantott a száj lágy vonalára, és elállt a lélegzete. Aztán szája sarka lefelé görbült, és szenvedélyes türelmetlenséggel suttogta:
– Scarlett O'Hara, maga bolond!
Mielőtt Scarlett tudhatta volna, mi történik vele, a férfi karjában találta magát. Olyan keményen szorította magához Rhett, mint valaha rég, az erdei úton Tara felé, mikor Atlantából menekültek. Érezte újra a szédítő tehetetlenséget, a különös, zsibbasztó kábulatot, azt furcsa érzést, mintha hullana, hullana valahová... Bérezte a kábító, bénító forróságot. Ashley Wilkes csöndes, sápadt arca elmosódott... a semmibe olvadt. Rhett hátrafeszítette az asszony fejét, és csókolni kezdte. Először lassan, gyengéden, aztán fokozatosan olyan erőivel, hogy az asszony szorosan a nyakába kapaszkodott, [mert úgy érezte, forog körülötte a világ, és leszédül. A férfi erőszakos szája kissé nyitva volt, és szétfeszítette Scarlett ajkait is, vad izgalomba hozva idegeit, és olyan rendellenes érzéseket váltva ki benne, amilyenekre nem Is tartotta képesnek magát. És mielőtt egészen elveszítette volna az öntudatát, érezte, hogy visszaadja a csókot.
– Ne... ne... elájulok... – suttogta, és próbálta elfordítani a fejét. Rhett kemény kézzel odasimította arcát a vállához, Szédülten, kábultan látta a férfit. Szemében vad, különös tűz égett, és a karja úgy reszketett, hogy szinte félni kezdett tőle.
– Azt akarom, hogy elájulj – suttogta. – Azt akadom, így még nem csókolt meg senki. Ugye nem? Sem drága Charlesod, sem Frankod... sem az a buta Ashley...
– Kérem...
– Azt mondtam, hogy az a buta Ashley. Urak... illedelmes lovagok... mit tudnak azok rólad? Én ismerlek.
Újra föléje hajolt forró szájával, és Scarlett ellenkezés nélkül engedte, hogy csókolja. Már nem is vergődött. Gyenge volt hozzá, hogy csak meg is mozdítsa a fejét, de nem is akarta megmozdítani. A szíve vert vadul. Rémület söpört végig rajta, félt a férfi erejétől és a saját gyengeségétől. Mi lesz vele? Igen, el fog ájulni, ha abba nem hagyja... ó, ha már abbahagyná... ó, ha soha abba nem hagyná...
– Mondd, hogy igen!
Szája ott volt, egészen közel az övéhez, és a szeme olyan nagynak tűnt, olyan nagynak, hogy betöltötte a világot.
– Mondd, hogy igen, mert...
– Igen... – suttogta Scarlett, mielőtt tudta volna, mit tesz, vagy mit mond. Szinte mintha a férfi kényszerítette volna rá az akaratát. De mialatt kimondta, valami csodálatos csönd szállt a lelkére. A kábulat eltűnt, a brandy szédületét sem érezte már. Megígérte Rhettnek, hogy a felesége lesz, pedig, nem is akarta. Maga sem tudta, hogyan történt, de nem sajnálta már... olyan természetesnek tűnt, hogy igent mondott, Szinte mintha valami magasabb, földöntúli akarat rendezte volna el helyette az ügyeket.
Rhett gyors lélegzetet vett, mikor meghallotta ezt a szót, és lehajolt hozzá, mintha újra meg akarná csókolni. Scarlett behunyta a szemét, és a feje hátrahanyatlott. De Rhett felegyenesedett, és Scarlett csalódást érzett. Különös érzéssel töltötte el, hogy így csókolják, és mégis volt benne valami izgalmas.
Nagyon, nagyon csendesen ült ott Rhett egy darabig mellette, s vállán tartotta az asszony fejét. Lassan, mintha erős akarattal fegyelmezné magát, megszűnt a karja remegése. Kissé távolabb hajolt tőle, s úgy nézett rá. Scarlett feltekintett. Látta, hogy az ijesztő fény eltűnt a szeméből. De azért nem mert valamiképpen szembenézni vele. Lesütötte a pilláit égő arccal, zavarodottan.
Mikor Rhett megszólalt, már egészen nyugodt volt a hangja.
– Nem fogja visszavonni, amit ígért?
– Nem.
– Nemcsak azért mondta, mert én... hogy is szokták kifejezni? Levettem a lábáról a... a forró szenvedélyemmel?
Scarlett nem tudta, mit mondjon, s a szemébe sem tudott nézni. Rhett fölemelte az állát.
– Mondtam már többször, hogy mindent eltűrök, csak a hazugságot nem. Az igazat akarom tudni. Miért mondott igent?
Scarlett még mindig nem tudta, mit feleljen, de lassan uralkodni kezdett magán, és a szája széle már mosolygott.
– Nézzen rám. A pénzem?
– Ó, Rhett... mit gondol?
– Mondtam, hogy nézzen rám, és ne próbálja elcsavarni a fejemet a mézesmázos beszédével. Én nem vagyok sem Charles, sem Frank, sem a gavallérjai közül való. Ne rezegtesse a szempilláját. A pénzem kell?
– Hát... részben az is.
– Részben?
Nem látszott haragosnak. Nagyot lélegzett, és egy pillanatra ő hunyta be a szemét, mintha el akarta volna takarni a fellobbanó vágyat benne, a sóvárgást... amit zavarában Scarlett úgysem látott meg.
– Tudja, Rhett... nem mondom, hogy nem szeretem a pénzt, és isten tudja, Frank után nem sok maradt... de különben is... ismerjük egymást, nem? És egészen jól megvagyunk... és maga az egyedüli férfi, akinek meg lehet mondani az igazat... olyan jó lenne, ha az embert nem tartaná a férje kócfejű bábunak, és nem várná, hogy hazudjon neki... és... és én ragaszkodom magához...
– Ragaszkodik hozzám?
– Ha... ha azt mondanám, hogy fülig szerelmes vagyok, hazudnék, sőt maga rögtön rám sütné.
– Néha, úgy látszik, túlzásba viszi az igazmondást, drága kicsikém. Nem gondolja, hogy még ha hazugság lenne is, jólesne, ha azt mondaná: szeretem magát, Rhett?
Scarlett egyre jobban megzavarodott. Mit akar? Mire gondol? Olyan különösen néz rá egyre... fájdalmas is a szeme, gúnyos is... és valami különös sóvárgás van benne. Elengedte az asszony kezét. Zsebre tette a két öklét, és Scarlett látta, hogy a száját is összeszorítja.
„Ha egy férjbe kerül is, mégis megmondom neki az igazat” – gondolta, és a vér ismét a fejébe szállt, mint mindig, ha a férfi csipkelődött. Szembenézett vele.
– Hazugság lenne, Rhett, és minek ez az érzelgős ostobaság? Mondtam, hogy ragaszkodom magához. Maga is tudhatja. Hiszen maga is azt mondta nekem egyszer, hogy nem szeret, de tetszem magának, mert annyi bennünk a közös vonás. Mind a ketten gazemberek vagyunk, azt mondta akkor...
– Ó, istenem! – suttogta Rhett, és hirtelen elfordította a fejét. – Hogy a magam kelepcéjében fogjanak meg!
– Mit mondott?
– Semmit – mondta nevetve. De a nevetése nem volt vidám. – Nos, mikor jöhetek vissza, drágám?
Újra nevetett, lehajolt, és megcsókolta a kezét. Scarlett örült, hogy újra jókedvűnek látszik. Ő is mosolygott. Rhett az asszony kezével játszott egy-két percig, és rámosolygott.
– Olvasott már a regényekben olyan különös esetről, hogy a közömbös asszony beleszeret a saját férjébe?
– Tudja, hogy én nem szoktam regényeket olvasni – mondta Scarlett, s hogy tréfára fogja a dolgot, hozzátette: – Emlékszik? Maga mondta egyszer, hogy rossz ízlésre vall, ha a házastársak nagyon szeretik egymást.
– Úgy látszik, átkozottul sok ostobaságot mondhattam – felelte kurtán, és felállt.
– Ne káromkodjon.
– Meg kell majd szoknia, sőt magának is meg kell tanulnia káromkodni. Meg kell hogy szokja minden rossz szokásom. Ez az ár egy része azért, hogy... ragaszkodik hozzám, és csinos kis pracliját a pénzemre teheti.
– Ne legyen olyan nagyon sértődött azért, mert nem hazudtam, és nem adtam alkalmat arra, hogy önhitté váljon. Hiszen maga sem szerelmes belém, miért legyek én szerelmes magába?
– Nem, nem, drágám, nem vagyok szerelmes, éppen úgy, mint maga, és ha lennék, inkább az egész világnak kikiabálnám, mint hogy magának megmondjam. Isten óvja azt a férfit, aki igazán szereti magát, összetörné a szívét, drága, gonosz, gyönyörű kis vadmacskám, aki olyan ártatlan és öntudatlan amellett, hogy még csak be sem húzza a karmait.
Felrántotta magához, és újra megcsókolta. Ezúttal azonban ajkának érintése más volt, mert úgy látszik, nem törődött vele, fáj-e vagy sem, vagy éppen fájdalmat akart okozni neki. Ajka lassan lecsúszott végig a nyakán, és végül olyan erővel szorította a selyemre a melle felett, olyan hévvel és olyan sokáig, hogy lehelete átégett a selymen, és a bőrét égette. Az asszony keze bizonytalanul mozdult, mintha túlzott tartózkodásból el akarná taszítani magától.
– Nem szabad! Hogy meri...!
– Úgy ver a szíve, mint valami ijedt kis nyuszié – mondta csúfolódva. – Ne borzolja fel a szőrét megint. Minek játssza az ártatlan iskolás lánykát? Mit hozzak magának Angliából? Gyűrűt? Milyent szeretne?
Kicsit tétovázott, hogy átengedje-e magát az érdeklődésnek, amit a férfi szavai keltettek, vagy haraggal és felháborodással, de tovább nyújtsa-e az előbbi jelenetet.
– Ó... egy gyémántgyűrűt... de nagyot, Rhett, nagyot!
– Hogy henceghessen vele a szegény ismerősök előtt, és mondhassa: ni, mit kaptam? Rendben van, hozok egy nagy, olyan nagy gyűrűt, hogy legalább az a vigasztalása meglesz, az ismerősöknek, hogy azt mondhassák róla: igaz, hogy értékes, de igazán közönséges dolog ilyen nagy gyűrűt hordani.
Hirtelen sarkon fordult, és indult az ajtó felé. Scarlett szinte ijedten ment utána.
– Mi a baj? Hová megy?
– Haza. Csomagolni.
– De... de hát...
– Micsoda de?
– Semmi... remélem, kellemes útja lesz.
– Köszönöm.
Rhett kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra. Scarlett utána ment, kissé tévetegen és csalódva. Mást várt búcsúzóul. Rhett felvette a köpönyegét, kezébe vette a kesztyűjét és kalapját.
– Majd megírom a címemet. Ha meggondolná a dolgot legalább tudassa velem.
– És... és nem...
– Mit nem?
Szinte türelmetlennek látszott már, mintha sietős lenne az útja.
– Nem csókol meg búcsúzóul? – suttogta Scarlett, mert félt, hogy meghallják.
– Nem gondolja, hogy elég volt a csókból ma estére? – felelte Rhett, és lemosolygott rá. – Ejnye, egy ilyen jól nevelt, szende ifjú hölgy. Nem mondtam, hogy mulatságos lesz?
– Ó, maga kiállhatatlan! – tört ki mérgesen Scarlett, és nem törődött, hallja-e Mammy, vagy nem. – Nem bánom, ha nem is jön vissza soha!
Megfordult, és szaladt a lépcső felé, várta, hogy Rhett utána jön, meleg és erős karjába zárja, megállítja. De már a bejárati ajtót nyitotta, és hideg léghuzat csapott be kívülről.
– Azért is visszajövök – mondta, és eltűnt. Scarlett megállt az alsó lépcsőn, és nézte a csukott ajtót.

 

A gyűrű, amit Rhett Angliából hozott Scarlettnek, csakugyan nagy volt, olyan nagy, hogy még Scarlett is gondolkozott, merje-e hordani. Szerette az ékszert, különösen ha igazán drága és értékes volt, de az a kellemetlen érzése volt, hogy az ismerősök teljes joggal azt fogják mondani a gyűrűről, hogy közönséges. Négykarátos gyémánt ült a közepén, smaragdok vették körül. Egészen az ujjpercéig ért, és szinte lehúzni látszott a kezét. Scarlettnek az a gyanúja volt, hogy Rhett nagy fáradsággal készíttette el a legdrágább gyűrűt, és puszta gonoszságból rajta volt, hogy a lehető legragyogóbb legyen.
Míg Rhett vissza nem jött Atlantába, és a gyűrű az ujjára nem került, egy léleknek, még a család tagjainak sem mondta el, mi a szándéka. Mikor aztán nyilvánossá lett az eljegyzés, felzúdult a pletyka. A Klan szerencsétlen esete óta Rhett és Scarlett voltak, a jenkik és a kofferesek mellett, a város legnépszerűtlenebb tagjai. Scarlettnek már azt sem tudták egészen megbocsátani, hogy néhány évvel Charles Hamilton halála után levetette a gyászt. Az ellenszenv egyre nőtt iránta nőietlen viselkedése miatt, hogy maga vezette fűrészmalmait, szemérmetlensége miatt, hogy áldott állapotban nyilvánosan mutatkozott, és sok minden más miatt. De amikor Frank és Tommy halálának okozója lett, és tucatnyi más ember életét végső veszélynek tette ki, az iránta megnyilvánuló ellenszenv szinte kiközösítéssé fokozódott.
Rhettet hadiüzérkedései óta mindig gyűlölték, és nem tette magát kedvesebbé a város lakói szemében azzal sem, hogy a republikánusokkal barátkozott. És bármilyen különös is, ez a gyűlölet, főként az asszonyok részéről, csak fokozódott azóta, hogy megmentette a tizenkét férfi, az egykori város legkiválóbb polgárainak életét.
Persze nem azt sajnálták, hogy még élnek. Az volt számukra keserves, hogy a férfiak életét egy olyan embernek köszönhetik, amilyen Rhett, és egy olyan megszégyenítő trükknek. A jenkik hónapokon át emlegették csúfolódva a botrányt. És az asszonyok úgy gondolták, hogy Rhett, ha akarta volna, más módon is megmenthette volna a Klánt.
Ezek az asszonyok, akik oly finom lelkűek, olyan gyöngédek voltak, annyi könyörülettel karolták fel a szegények ügyét, akik ápolták a sebesülteket, gondozták az árvákat, könyörtelenek tudtak lenni mindenki iránt, aki íratlan törvényeiket áthágta. Ez a törvény egyszerű tételekből állt. A Konföderáció eszméi iránti hűség, tisztelet a volt katonáknak, régi szokások és életformák megőrzése, büszkeség a nyomorúságban, egymás közti összetartás és engesztelhetetlen gyűlölet a jenkik iránt.
Szerintük Scarlett és Rhett a törvény valamennyi szakaszát megszegték.
A férfiak, akiknek az életét Rhett megmentette, becsületből és hálaérzetből megkísérelték, hogy elhallgattassák asszonynépüket, de kevés sikerrel. Már mielőtt közzétették volna házasságuk hírét, mind a ketten eléggé népszerűtlenek voltak, de azért az emberek tudtak még az érintkezés formái között udvariasak is lenni velük. De ez a hideg udvariasság most már lehetetlenné vált.
És most a házassági hír!... Eddig legalább valami hideg udvariasságot megtartottak irányukban. Most már ezt sem. Mint valami bomba, úgy robbant ki a dolog, és még a legszelídebb asszonyok is magukon kívül voltak. Újra asszony lesz, alig egy évvel azután, hogy a férje, akit ő ölt meg, meghalt! És ki veszi el? Ez a Butler, aki árdrágító volt a háborúban, áruló a háború után, aki a jenki tisztekkel és kofferesekkel barátkozik, és bordélyházat tart fenn. Külön-külön elviselték valahogy mindkettőt, de együtt a kettő már túl sok volt a jóból. Mind a kettő közönséges és gonosz. Ki kell seprűzni őket a városból!
Atlanta talán türelmesebb lett volna kettőjükhöz, most azonban valószínűleg az is hozzájárult ehhez a felzúduláshoz, hogy Rhett kofferes és köpönyegforgató barátai ellen soha nem érzett erővel lobbant fel a gyűlölet éppen abban az időben, mikor az eljegyzés megtörtént.
A közvélemény gyűlölete teljes hévvel fellángolt a jenkik és szövetségeseik ellen, éppen abban az időben, amikor a város megtudta Rhett és Scarlett házasságának hírét, mert a jenki uralommal szembeni georgiai ellenállás utolsó fellegvára is elesett. Az az egész leigázás! hajsza, amely akkor kezdődött, amikor Sherman elindult Dalton felől délre – négy évvel ezelőtt –, most elérte a legválságosabb pillanatát, és az állam megalázottsága teljes volt.
Az újjáépítésnek nevezett visszacsatolás három esztendeje letelt, és ez a terror három esztendeje volt. Mindenki azt hitte, hogy a helyzet olyan rossz, hogy rosszabb már nem lehet. Georgia azonban rájött, hogy a visszacsatolás legrosszabbja még csak most kezdődik.
A szövetségi kormányzat három éven át igyekezett idegen eszméket és idegen törvényeket ráerőszakolni Georgiára, és a parancsait szuronnyal támogató hadsereg segítségével ez jórészt sikerült is. De az új uralmat csak a fegyveres erő tartotta fenn. Az ország jenki uralom alatt állott, de a lakosság beleegyezése nélkül. Georgia vezetői továbbra is harcoltak azért a jogért, hogy az államot maguk igazgassák a saját eszméik szerint. Minden erejükkel ellenálltak továbbra is annak a kísérletnek, hogy őket behódolásra kényszerítsék, és Washington diktátumát saját állami törvényeiknek tekintsék.
Hivatalosan a georgiai kormány sohasem tette le a fegyvert, de harca szélmalomharc volt örök vereségekkel. Olyan harc volt, amelyben győzni nem lehetett, de legalább késleltette az elkerülhetetlent. Más déli államokban már sokfelé írástudatlan négerek ültek magas közhivatalokban, és a törvényhozó testületekben felülkerekedtek a négerek és a kofferesek. Georgia azonban nyakas ellenállásával egyelőre elhárította még ezt a végső megalázást. A három év nagyobbrészt azzal telt el, hogy a szövetségi állam fővárosa továbbra is ellenőrizte a fehéreket és demokratákat. Mivel azonban mindenütt jenki katonák ültek, az államhivatalokban mást nem is tehettek, csak éppen tiltakoztak és ellenkeztek. Hatalmuk nem volt, de legalább fenntarthatták a saját kormányukat, és ebben a kormányban csupa georgiai volt. Most aztán ez is elveszett.
Ugyanúgy, ahogy négy év előtt Johnstont és seregeit lépésről lépésre szorították vissza Daltonból Atlantáig, ugyanígy szorították 1865-től kezdődően lépésről lépésre háttérbe a georgiai demokratákat. Egyre nagyobb és nagyobb volt a szövetségi kormány hatalma az államügyekben és a polgárok élete felett. Erőszakra erőszakot halmoztak, és a katonai rendelkezések növekedő száma egyre tehetetlenebbé tette a polgári hatóságokat. Végül Georgia katonai tartománnyá vált, és elrendelték, hogy a négereket vegyék fel a szavazók névjegyzékébe, tekintet nélkül arra, hogy Georgia törvényei megengedik-e ezt.
Egy héttel Scarlett és Rhett eljegyzésének közhírré tétele előtt tartották meg a kormányzóválasztást Georgiában. A demokraták jelöltje Gordon tábornok, Georgia legtiszteltebb és leginkább szeretett polgára, a republikánusoké egy Bullock nevű ember volt. A választás három napon át tartott, ahelyett hogy egy nap alatt lebonyolították volna. Egész vonatrakományra való négert utaztattak városról városra, faluról falura, és mindenütt leszavaztatták őket. Természetesen Bullock győzött.
Ha elkeseredést okozott az, hogy Sherman leigázta Georgiát, a törvényhozó testület, az ország utolsó fellegvárának leigázása a kofferesek, jenkik és négerek részéről, egy olyan vad elkeseredést váltott ki, amilyet eddig el sem tudtak képzelni. Atlanta és egész Georgia dühöngött.
Rhett Butler pedig a gyűlölt, megvetett Bullock kormányzó személyes barátja volt!
Scarlett, aki szokás szerint úgyszólván nem is látott semmit, ami nem volt éppen az orra előtt, tulajdonképpen nem is tudta, hogy valami választás van, vagy volt. Rhett maga nem vett részt a választáson, és egészen úgy járt-kelt a városban, és beszélt a jenkikkel, mint azelőtt.
De a tény változatlanul az volt, hogy Rhett egy sehonnai kalandor és Bullock kormányzó a barátja. Ha tehát a házasságkötés megtörténik, Scarlett is sehonnaivá válik. Atlantának semmi kedve nem volt ahhoz, hogy türelmes vagy jóindulatú legyen bárki iránt is, aki az ellenséges táborhoz tartozott, és az eljegyzés híre, mivel éppen ebben az időben kelt szárnyra, emlékeztette a várost mindarra, ami rosszat Rhett és Scarlett elkövettek, de senki sem akart emlékezni arra, ami jót cselekedtek.
Scarlett tudta, hogy a város fel van háborodva, de hogy mennyire, csak akkor értette meg, mikor Mrs. Merriwether, akit többen biztattak, nyíltan beszélni próbált vele a saját érdekében.
– Az anyád meghalt, Scarlett, Pittypat néni pedig nem asszony és nem... izé... nem arravaló, hogy ilyesmit rá lehessen bízni. Úgy érzem, hogy jogom van rá, hogy figyelmeztesselek. Butler kapitány nem olyan ember, akihez jó családból való lány vagy asszony hozzámegy. Ő egy...
– Igen. És megmentette Merriwether nagypapa meg még néhány ember életét.
Mrs. Merriwether úgy felfújta magát, mint valami örvösgalamb. Alig egy órája bosszantó beszélgetése volt a nagypapával. Az öregúr azt mondta, hogy úgy látszik, nem tartja sokra az életét, ha semmi hálát sem érez Rhett iránt, akár áruló, akár nem.
– Az is csak piszkos tréfa volt tőle, hogy megszégyeníthessen bennünket a jenkik előtt – folytatta Mrs. Merriwether. – Nagyon jól tudhatod, hogy Butler közönséges gazember. Mindig az volt, és most már tisztességes úriasszony nem is állhat vele szóba. Nem is fogadják jó társaságban!
– Nem? Ez különös. Úgy emlékszem, a háború alatt gyakran láttam a házában is, kedves Mrs. Merriwether. Sőt mintha ő ajándékozta volna Maybelle menyasszonyi ruhájára is a selymet. Vagy talán rosszul emlékszem?
– A háborúban minden Imás volt. Akkor sokféle emberrel össze kellett kerülni, akikre máskor rá sem néztünk volna. Ez is csak áldozat volt a Szent Ügyért. Csak nem akarsz olyan ember felesége lenni, aki nem is volt katona, sőt kicsúfolta azokat, akik beálltak a hadseregbe?
– De igenis volt. Nyolc hónapig; Franklinnál is ott volt, és Johnston tábornokkal együtt tette le a fegyvert.
– Ezt nem hallottam – mondta Mrs. Merriwether, és látszott rajta, hogy egy szót sem hisz belőle. Majd diadalmasan tette hozzá:
– És különben is, nem kapott sebet. – Van még más is, aki nem kapott.
– Mindenki megsebesült, aki csak valamit ért. Én nem ismerek olyan bátor katonát, aki ne kapott volna.
Scarlett fellobbant.
– Azért, mert valakinek van esze, hogy vigyázzon magára, ez még nem jelenti azt, hogy nem bátor. Mondok valamit, kedves Mrs. Merriwether, és ha tetszik, mondja meg valamennyi ismerősének. Igenis hozzámegyek Butler kapitányhoz, és hozzámennék akkor is, ha a jenkik oldalán harcolt volna.
Mikor a derék hölgy haragjában ferdére csúszott kalappal hazament, Scarlett tudta, hogy a kétes értékű barátnőből nyílt ellenség lett. De nem törődött vele. Mit bánthatja őt Mrs. Merriwether? Beszélhet, amit akar. Egy ember nyelvétől félt... és az Mammy volt.
Scarlett nyugodtan elviselte, hogy Pittypat néni elájuljon a hír hallatára, elviselte, hogy Ashley hirtelen nagyon komolyan és egyenesen álljon előtte, és udvarias főhajtással kívánjon neki szerencsét. Pauline és Eulália néni levelén inkább nevetett, mint bosszankodott, mikor azt írták, hogy megtiltják, hogy férjhez menjen Baitlerhez, mert nemcsak saját magukat teszi lehetetlenné a társaságban, de őket is. Akkor is csak nevetett, mikor Melly összevonta a szemöldökét:
– Én nem mondom, Butler kapitány igazán kedves, jó ember, sokkal többet ér, mint az emberek gondolják, és megmentette Ashley életét, Katona is volt, De azért, Scarlett, nem lett volna jobb, ha nem határozol ilyen hirtelen?
Nem, semmivel sem törődött. Csak Mammytól tartott. És Mammy csakugyan komolyan megharagította és megfájdította a szívét.
– Sok mindent láttam már az asszonyságtól, ami rosszul esett volna az én Ellen kisasszonyomnak, nekem is sok minden rosszul esett. De ennél rosszabbat már az asszonyság sem tudhatott volna kitalálni. Közönséges szeméthez menni férjhez! Igen, szemetet mondtam. Ne kiabáljon közbe az asszonyság, hogy finom családból való. Az mindegy! Én láttam, mikor az asszonyság elvette Honey kisasszonytól Charles fiatalurat, és nem bánta, mit szólt hozzá. Láttam, mikor elvette testvérétől Frank urat. Én hallgattam és hallgattam, mikor ide-oda kocsikázott egyedül, és deszkákat adott el, és csalt meg hazudott, hogy több pénze legyen, és csak azért is ott járt a niggerek között. Meg azok a szegény rabok, akik még enni sem kaptak! Befogtam a szájamat, pedig Ellen kisasszony sokszor mondta nekem odafenn az égi paradicsomban: Mammy, Mammy, te nem vigyázol jól az én gyermekemre. Igen, ezt mind eltűrtem, de ezt már nem tűröm el, asszonyság. Ilyen emberhez nem fog hozzámenni, amíg lélegzet van bennem.
– Ahhoz megyek, akihez akarok! – mondta Scarlett hidegen. – Úgy látom, Mammy, elfelejted, hol a helyed.
– De ideje is, hogy elfeledkezzem róla. Ha én mindezt nem mondom meg magának, maga képes és megteszi.
– Végiggondoltam a dolgot, Mammy, és úgy határoztam, hogy legjobb lesz, ha te visszamész Tarára. Adok majd valami pénzt, és...
Mammy méltóságteljesen kiegyenesedett.
– Én szabad vagyok, Scarlett kisasszony. Nem küldhet sehova, ahova nem akarok menni. És nem megyek vissza Tarára, hanem itt maradok magával. Nem hagyom el Ellen kisasszony gyermekét, és nincs az a hatalom, amely engem innen eltávolíthat, és nem hagyom el Ellen kisasszony unokáját sem, mert nem bízom a nevelését semmiféle mostohaapára. Itt vagyok, és itt maradok!
– Nem akarom, hogy itt maradj a házamban, és goromba legyél Butler kapitányhoz. Férjhez megyek hozzá, és erről nincs többé mit beszélni.
– Erről még nagyon sokat lehet beszélni – felelte Mammy vontatottan, és ráncos, fénytelen öreg szemében a harcikedv szikrája villant. – Sohasem hittem volna, hogy ilyesmit kell mondanom Ellen kisasszonyom gyermekeinek. De Scarlett kisasszony, figyeljen ide. Maga nem más, mint egy öszvér lószerszámmal. Kifényesítheti a szőrét, és felszerszámozhatja a lószerszámmal, odaállíthatja a legszebb hintó elé, de akkor is csak öszvér marad. Nem téveszt meg senkit. Magával ugyanez a helyzet. Selyemruhákban jár, vannak malmai, üzlete, pénze, és igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy telivér ló, de azért maga öszvér marad továbbra is. És nem téveszt meg soha senkit. Ugyanez van Butlerrel is, ő is jó családból származik, és úgy viselkedik, mint egy versenyparipa, de csak a szerszám lószerszám rajta, ő is öszvér, mint maga.
Mammy szigorú tekintettel hajolt Scarlett felé, aki szótlanul állt, és remegett az izgalomtól.
– Ha azt mondja, hogy férjhez megy hozzá, maga meg is teszi, mert maga éppen olyan önfejű és nyakas, mint az apja. De figyelmeztetem, Scarlett kisasszony, nem megyek el maga mellől. Itt maradok, és végignézem, hogy mi lesz ebből.
Anélkül hogy választ várt volna, Mammy megfordult, és otthagyta Scarlettet, mintha azt mondaná: „Philippinél találkozunk.”
A mászúton New Orleansban Scarlett elmondta Rhett-nek Mammy szavait. Nagy meglepetésére és felháborodására a férfi csak nevetett Mammynak azon a megállapításán, hogy öszvérek lószerszámmal felszerelten.
– Soha nem hallottam még ilyen alapvető igazságot ilyen egyszerűen kifejezve – mondta Rhett. – Mammy egy kedves öreg lélek, és azon kevesek közé tartozik, akiknek a tiszteletét és jóakaratát szeretném megnyerni. Minthogy azonban öszvér vagyok, attól tartok, sohasem nyerem el. Visszautasította még azt a tízdolláros aranyat is, amelyet az esküvő után mint újdonsült férj ajándékképpen adtam neki. Nagyon kevés embert láttam még eddig, aki ennyire megvesztegethetetlen volt. Mammy azonban a szemembe nézett, megköszönte, és kijelentette, hogy ő nem tekinti magát szabad négernek, és nincs szüksége a pénzemre.
– Miért viselkedik így? Miért gágog mindenki körülöttem, mint egy sereg liba? Mégiscsak az én dolgom, hogy kihez megyek férjhez, és hányszor megyek férjhez. Én is mindig csak a magam dolgával törődtem. Miért nem tartják mások is ehhez magukat?
– Édesem, a világ úgyszólván minden mást meg tud bocsátani, csak azt nem, ha valaki a maga dolgával törődik. De miért vagy olyan érzékeny? Elég sokszor mondtad, hogy nem törődsz vele, mit beszélnek az emberek. Miért nem bizonyítod be? Nagyon jól tudod, hogy milyen sokszor tetted ki magad kis dolgokban bírálatnak, nem is remélheted tehát, hogy nagy ügyekben megmenekülsz a pletykáktól. Jól tudtad, hogy sok szó esik arról, ha egy olyan csirkefogóhoz mégy hozzá, mint amilyen én vagyok. Még ha alacsonyabb osztályból származó, szegény csirkefogó lennék, az emberek nem vesznének úgy meg. De egy gazdag, világát élő csirkefogónak lehetetlen megbocsátani.
– Jó lenne, ha néha komolyan beszélnél.
– Komolyan beszélek. Mindig nagyon kényelmetlen istenesnek maradni, amikor az istentelen virágzik, mint maga a tavasz. Fel a fejjel, Scarlett! Nem te mondtad egyszer, hogy főként azért szeretnéd, ha sok pénzed lenne, hogy mindenkinek azt mondhasd, hogy menjen a pokolba? Most itt az alkalom.
– Csakhogy éppen te voltál az első, akinek azt akartam mondani, hogy menjen a pokolba – mondta Scarlett nevetve.
– Még mindig a pokolba akarsz küldeni?
– Már nem olyan gyakran, mint azelőtt.
– Hát csak tedd, ahányszor akarod, ha ez neked örömet okoz.
– Nem is okoz olyan nagy örömet már – mondta Scarlett, és odahajolva, könnyedén megcsókolta a férfit. Rhett sötét szeme nagyot villant, és tekintete az asszony arcát fürkészte, valamit keresett rajta, amit azonban nem talált. Kurtán felnevetett.
– Felejtsd el Atlantát. Felejtsd el a vén tyúkokat. Elhoztalak New Orleansba, mert azt akarom, hogy jól érezd magad, és remélem, sikerül.

 

 

 

Ötödik rész

 

48

Nagyon jól szórakozott, jobban szórakozott, mint a háború előtti utolsó tavasz óta bármikor. New Orleans nagy, izgatóan idegen, mozgalmas hely volt, és Scarlett úgy élvezte, mint egy életfogytiglanra ítélt fogoly, amikor váratlanul kiszabadul. A kofferesek elözönlötték a várost, a rendes emberek közül sokakat kiűztek otthonukból, úgyhogy azt sem tudták, hol hajtják le a fejüket, és hogyan jutnak legközelebb ennivalóhoz, a kormányzóhelyettesi székben pedig egy néger ült. Az a New Orleans azonban, amelyet Rhett mutatott neki, jókedvű volt, ragyogó és vidám. Az emberek, akikkel találkozott, dobálóztak a pénzzel. Asszonyokkal találkozott, szép ruhákban, finoman ápolt, munkát soha nem látott kézzel, akik csak kacagtak mindig, és soha nem beszéltek olyan unalmas dolgokról, mint a háború és a nehéz idők. Férfiakkal, akik egészen mások voltak, mint az atlantaiak, akik szinte verekedtek, hogy táncolhassanak vele, bókoltak neki, mintha első bálján volna.
Szemükben ugyanaz a semmivel sem törődő, vakmerő fény volt, mint Rhett szemében. Sohasem beszéltek önmagukról. Mintha nem lett volna semmi múltjuk, sem jövőjük. Udvariasan elterelték a beszédet, ha Scarlett arról talált kérdezősködni, mikor és honnan jöttek New Orleansba. Ez különös volt. Atlantában minden újonnan jött sietett igazolni magát, első dolga volt, hogy a családfájáról beszéljen, és rokonságokat kutasson fel a városban.
De ezek a férfiak szűkszavúak voltak, vigyáztak arra, hogy mit mondanak. Néha, ha Rhett egyedül volt velük, és Scarlett a szomszédos szobában volt, az asszony hallotta a nevetésüket, és hallott elejtett szavakat, amelyek azonban semmit sem jelentettek számára, mert titokzatos szavak voltak, rejtélyes nevek: Kuba, Nassau a blokád napjaiban, az aranyláz, a rohamosan emelkedő árak, az árdrágítás, a fegyvercsempészés és a katonai kémkalandok; Nicaragua és William Walker, a lázadás vezetője, és a kivégzések Truxillóban... Egy alkalommal, amikor váratlanul benyitott, hirtelen megszakadt a beszélgetés arról, hogy mi történt Quantrill gerillacsapatának tagjaival...
De az bizonyos, hogy kitűnő modoruk volt, jól szabott ruhájuk, és kitűnően táncoltak. Mit törődött Scarlett egyébbel? Egyedül az számított, hogy Rhett barátai voltak. Palotáik voltak. Hintóik. Elvitték őket mindenfelé, és estélyeket rendeztek a tiszteletükre. Egyszer meg is mondta Rhettnek, hogy neki tetszenek a barátai.
– Gondoltam, hogy így lesz – mondta Rhett, és kacagott.
– Miért? – kérdezte Scarlett most is gyanakodva.
– Ezek mind fekete bárányok. Gazemberek. Kalandorok. Kofferes arisztokraták. Élelmiszerdrágítással szerezték a pénzüket, mint a te kedves férjed, vagy gyanús szállítási szerződésekkel és különböző hasonló üzletekkel, melyeket jobb nem firtatni.
– Nem hiszem. Te csak csúfolódsz. Olyan kedves, derék emberek...
– A kedves, derék emberek éhen halnak ebben a városban – mondta Rhett. – Ismerem azokat is, és bár egykori fáskamrákban laknak, de nem tudom, ők fogadnának-e engem ezekben a fáskamrákban. Tudod, kedves, a háború alatt én itt néhány nagyon sötét üzletbe keveredtem, és ezeknek az embereknek itt istentelenül jó emlékezőtehetségük van. Scarlett, te tartós örömet okozol nekem azzal, hogy tévedés nélkül mindig a legelvetemültebb embereket és a legsötétebb dolgokat válogatod össze.
– De hát a barátaid!
– Természetesen, hát én szeretem a gazembereket. Ifjúságomat hamis játékosként egy folyami hajón töltöttem, és megértem az ilyen embereket. Azt azonban pontosan tudom, hogy kicsodák ezek, és nem vagyok elvakult velük szemben. Neked viszont – nevetett Rhett ismét – nincs helyes ösztönöd, hogy megválogasd az embereket. Nem tudod, ki a rossz, ki a jó. Mi az olcsó, mi az értékes. Néha azt hiszem, hogy az egyedüli igazi úrhölgyek, akik valaha hozzád tartoztak, az édesanyád és Melly, nem voltak rád egyáltalán semmi, de semmi hatással.
– Melly? De hiszen Melly nem is szép, a ruhája kopott, a cipője mindig ócska, amellett ügyetlen, alig szól egy szót...
– Ne legyen olyan féltékeny, asszonyom. Nem a szépség teszi az úriasszonyt, de nem is a ruha.
– Nem? Várj csak, Rhett, majd én megmutatom. Most, hogy... hogy pénzem van, olyan úriasszony leszek, de olyan...
– Érdeklődéssel várom, hogy bebizonyítsd – felelte Rhett.
Hogy milyen ruhákat kapott az urától! Ez még jobban érdekelte az embereknél, Gyönyörűek voltak. És Rhett maga választotta ki a színt, szabást, kelmét. A krinolin már kiment a divatból. A szövetet hátul összefogták sűrű ráncokban, és egész virágkoszorúkkal, fodrokkal, csipkékkel díszítették a ruhákat. Scarlett eleinte idegenkedve vette fel az új divatú szoknyát, amelyben látszott a csípője és lába. De tetszett neki. És azok az édes kis kalapok! Nem is kalapok, apró kis valamik, amiket az ember a fél szemére húzott. Cseresznyével, mindenféle gyümölccsel, virággal, tollal voltak díszítve. Csak azt sajnálta, hogy Rhett könyörtelenül elégette a hamis fürtöket, melyeket egy boltban a nyakába varrtak, pedig az ő haja olyan sima volt, mint az indián asszonyoké, a fürtök meg olyan csinosan lógtak ki a kis kalapok alól..
És a finom, divatos alsónemű! Milyen csinosan áll, és milyen sok teljes készlete volt belőle! Ingek és hálóingek, alsószoknyák és bugyogók a legfinomabb vászonból, cakkosak, hímzettek és finoman azsúrozottak. És a selyempapucs, amit Rhett hozott neki! Jó magas sarka volt, és elöl nagy, csillogó csat volt rajta. És a selyemharisnyák, egy tucat is. És egyiknek sincs gyapot talpa! Micsoda gazdagság!
Mielőtt hazautaztak volna, ajándékokat vásárolt mindenkinek. Bársonyból nagy kutyát Wade-nek, aki régóta vágyott erre, Beau-nak macskát, korall karperecet a kis Ellának, opálköves súlyos nyakláncot Pittypat néninek, Shakespeare összes műveit Mellynek és Ashley-nek, gyönyörű libériát Peter bácsinak, hozzá fényes selyemcilindert, rajta a kocsisok szokásos sörtedíszítésével. Ruhára valót Dilceynek és a szakácsnőnek, drága holmikat Tarán is az egész családnak.
– És Mammynak mit vettél? – kérdezte Rhett, amint szállodai szobájukban az ágyakat elborító ajándékok között turkált, és áthordta őket a nappali szobába.
– Semmit. Nem érdemli meg. Gyűlöletes Mammy. Miért vigyek neki ajándékot, mikor öszvéreknek nevezett bennünket?
– Ugyan, Scarlett. Hogyan lehet haragudni azért, ha valaki megmondja az igazat? Szegény Mammy. Vinned kell valami ajándékot neki is. A szíve szakadna meg, ha semmit se vinnél, és olyan szívért, amilyen az övé, kár lenne, ha megszakadna.
– Nem, én nem viszek neki semmit.
– Akkor hát majd viszek én. Emlékszem, hogy az én öreg dajkám mindig azt mondta, hogy ha majd az égbe megy, szép selyem alsószoknyát fog kérni, de olyan sűrű ráncos és olyan merev legyen, hogy megálljon a földön, és úgy suhogjon, hogy a jó Isten azt higgye, angyalszárnyból készült. Szép piros tafotát veszek, és csináltatok belőle Mammynak ilyen alsószoknyát.
– Nem fogja elfogadni úgysem. Inkább meghal, semhogy viselje.
– Az lehet. De azért megcsináltatom.
A New Orleans-i üzletekben nagy volt a bőség, és izgalmas látványt nyújtott, s a bevásárlás Rhett-tel valóságos kalandnak számított. Vele étkezni szintén izgalmas és kellemes kaland volt, még talán kellemesebb, mint az üzletjárás, mert tudta összeállítani az ebédeket, sőt azt is tudta, hogy mit hogyan készítsenek el. A New Orleans-i borok, likőrök és pezsgők újak és izgalmasan kellemesek voltak számára, mert eddig csak az otthon készített ribizlibort, eperbort és Pittypat néni titkos pálinkáját ismerte. Micsoda nagyszerű ételeket rendelt Rhett! Az étel volt a legjobb New Orleansban. Ha visszaemlékezett a tarai éhezés napjaira és azokra a kimért adagokra, amelyekben még az utóbbi időben is része volt, Scarlett úgy érezte, hogy sohasem ehet eleget ezekből a nagyszerű ételekből. Rákok és gombák, homárok borban és osztriga jégen, pirított kenyérrel és vajjal, egy különleges mártással, sütemények, liba- és pulykamájak, különlegesen elkészített, olajos papírban sütött halak... Most aztán igazán nem kellett félnie, hogy éhen hal. Soha nem romlott el az étvágya, mert csak a szárított körtére és kukoricakására kellett gondolnia, a tarai nehéz napokra, és mindjárt éhes lett megint.
– Úgy eszel, mintha attól félnél, hogy soha többé nem kapsz semmit – mondta Rhett. – Ne kapard ki a tányért, Scarlett, Van még elég a konyhában. Csak a pincérnek kell szólni. Ha ennyit eszel, olyan kövérre fogsz hízni, mint a kubai asszonyok, akkor pedig elválok tőled.
De Scarlett csak a nyelvét öltötte ki rá kissé, és még egy adag édességet rendelt, sok csokoládéval és édes habbal.
Ó, milyen boldogság volt tudni, hogy költhet, amennyi jólesik, és még mindig marad elég pénzük; nem kuporgatni a centeket, és számolni, hogy elég lesz-e adóra, és új öszvérekre. Milyen kellemes vidám és gazdag emberekkel lenni, és nem olyan előkelő szegényekkel, amilyenek az atlantaiak. Milyen boldogság volt szép új ruhákat hordani, suhogó brokátot, amely kiemelte a csípőjét, meztelenül hagyta a nyakát, karját és mély kivágása a mellét is; és milyen kellemes volt érezni, hogy a férfiak mennyire csodálják szépségét. És milyen jólesett, hogy annyit ehet, amennyit akar, anélkül, hogy valaki rászólna, mert ez nem úri dolog. És annyi pezsgőt ihat, amennyit akar.
Amikor Scarlett először ivott túl sok pezsgőt, utána másnap reggel nagyon megijedt, mikor reggel hasogató fejfájással ébredt, és eszébe jutott az a rettenetes jelenet, hogy végig New Orleans utcáin, nyitott kocsiban hangosan énekelte a jenkik legkedvesebb dalát. Soha életében még egy úriasszonyt nem látott ittasnak sem, és az egyetlen részeg nő, akit valaha is látott, Belle Watling volt Atlanta elestének napján. Azt se tudta most, hogyan álljon Rhett elé, annyira szégyellte magát, de kiderült, hogy Rhett inkább nagyon jól szórakozott az eseten. Általában bármit tett Scarlett, minden mulattatta, és úgy kezelte, mintha csak egy kis játékmacska lenne.
Nagyon kellemes volt utcára vagy bárhova is elmenni Rhett-tel, mert nagyon jó megjelenésű volt. Azelőtt valahogy sohasem gondolt arra, hogy néz ki Rhett, és Atlantában mindenkit annyira foglalkoztatott Rhett ezernyi rossz tulajdonsága, hogy külső megjelenésével nem is törődtek. Itt New Orleansban azonban Scarlett láthatta, hogyan követik a női szemek Rhettet, és hogy villannak lel ezek a női szemek, ha Rhett a kezük fölé hajol. Váratlanul büszkévé tette, ha Rhett-tel megjelenhetett, pusztán az a körülmény, hogy rájött, menynyire elragadtatottan nézik az asszonyok a férjét, és talán még irigyelik is.
„Hát persze, nagyon csinosak vagyunk együtt” – gondolta Scarlett jóleső érzéssel.
Igen, ahogy Rhett megjósolta, a házasság nagyon szórakoztató is lehet. De nemcsak szórakoztató volt, hanem sok mindent meg is tanult. Ez már magában véve is különös volt, mert Scarlett azt hitte, hogy az élet már nem taníthatja őt semmire. Most úgy érezte magát, mint a fejlődő gyermek, aki naponta valami újdonsággal ismerkedik meg, valami újat fedez fel.
Mindenekelőtt kiderült, hogy a házasság Rhett-tel lényegesen különbözik attól a házasságtól, amelyben Charlesszal vagy Frankkal élt. Azok tisztelték és féltek vad kitöréseitől. Kérték a kegyeit, és ha neki tetszett, akkor megajándékozta őket saját magával. Rhett egyáltalán nem félt tőle, és, mint kénytelen volt gyakran erre gondolni, nem is tisztelte. Amit meg akart tenni, megtette, és ha Scarlettnek nem tetszett, legfeljebb kinevette. Scarlett nem szerette Rhettet, de kétségtelenül nagyon izgalmas és kellemes személy volt, kellemes volt vele élni. Az volt a legkülönösebb, hogy legszenvedélyesebb pillanataiban is, amikor néha szinte kegyetlen, máskor gúnyos tudott lenni, mintha állandóan fékezte, fegyelmezte volna magát. Vajon miért?
„Talán mert nem szeret engem igazán – gondolta Scarlett, és meg volt elégedve a dolgok állásával.
– Nem is akarnám, hogy egészen elveszítse az önuralmát.”
De a gondolat egyre izgatta, és néha szerette volna, ha mégis megtörténne.
Most, hogy vele élt, egészen új oldalról ismerte meg Rhettet. Megtanulta, hogy egyik percben lágy és selymes tud lenni a hangja, mint a macska szőre, a másik percben nyers, éles, haragos, és káromkodik. Néha szinte gyöngéd volt hozzá. Máskor könyörtelen, gúnyos. Ismét máskor féktelenül vad; örömét lelte abban, hogy Scarlett lobbanékony, szerette szítani hirtelen haragját, és élvezte a kirobbanásait. Lassan megtanulta, hogy mindig kétélűek a bókjai, és gyanakodva fogadta a legkedvesebb, leggyöngédebb szavakat is. Ez alatt a két hét alatt New Orleansban sok mindent tanult és látott, csak azt nem tudta még mindig, milyen Rhett tulajdonképpen.
Képes volt arra, hogy látható őszinteséggel és tetszelgéssel elmondjon történeteket mindazokról a helyekről, ahol járt, történeteket bátorságról és becsületről, érdemiekről és szerelmekről, hogy aztán a legelképesztőbb cinizmussal kanyarodjon nagyon közönséges befejezésekhez. Scarlett tudta, hogy egyetlen férfi sem szokott ilyen történeteket elmondani a feleségének, de szórakoztatók voltak, és durvaságukban is mindenképpen nagyon földi érzéseket ébresztettek.
Némelyik reggel elküldte a szobalányt, és maga hozta oda a reggelit Scarlettnek az ágyhoz. Etette, mint valami kisgyermeket, és kefélgette a haját, hogy csak úgy pattantak a villamos szikrák a kefe nyomában. Máskor azzal riasztotta fel álmából, hogy lerántotta róla a takarót, és megcsiklandozta a talpát. Néha nyugodt érdeklődéssel hallgatta végig, ha Scarlett üzleti dolgokról beszélt neki, máskor úgy beszélt Scarlett dolgairól, mintha egyebet sem tett volna, mint hogy csalt, útonállóskodott és lopott. Rhett elvitte Scarlettet a színházba, álszenteskedve sugdosott a fülébe, hogy az Isten talán nem is helyesli az ilyen szórakozásokat, aztán elvitte templomokba, és jó hangosan mesélt disznó vicceket, aztán rászólt Scarlett-re, ha nevetett. Hozzászoktatta, hogy mindig kimondja minden gondolatát, és hogy ne nyelje el éles megjegyzéseit. Scarlett nagyon ügyes tanítványnak bizonyult ebben. Érezte, milyen hatalmat ad mások fölött a gúnyolódás. Éles nyelvű tudott lenni, de nem volt meg benne Rhett szellemessége, sem az a fensőbbséges öngúny, ami enyhítette legkeményebb megjegyzéseit is.
Rhett játékossá, pajkossá tette Scarlettet, aki észre se vette, hogyan váltózott ilyen könnyeddé. Az élet azelőtt komoly és keserű volt. Most egyszerre csupa játékká lett, A férfi tudta, mi az a játék, és magával sodorta az asszonyt is. De ha Rhett részt is vett a játékokban, mindig férfi maradt, és nem lett gyermekké, akire le lehetett volna nézni. Vele szemben nem érzett Scarlett asszonyi fensőbbségét soha, nem tudott asszonyos fensőbbséggel nevetni rajta, ahogyan a nők ősidők óta nevettek a férfiakon, mert a férfiak szívükben mindig megmaradtak kisfiúknak.
Ez bosszantotta kissé, valahányszor erre gondolt. Olyan jó lett volna fölötte érezni magát csak egyetlenegyszer! A többi férfira gondolva, mindig legyinthetett magában: micsoda gyerek! Az apja az volt haláláig, a Tarleton fiúk azok voltak, Charles, Frank, a gavallérok... csak Ashley nem. És Rhett nem. Ők ketten felette álltak értelemben, és velük szemben nem tudott fölényes lenni, mert ők felnőttek voltak, s teljesen hiányzott belőlük minden gyermekesség.
Rhettet sem tudta mindig megérteni, de nem sokat törődött ezzel, bár néha voltak dolgok, amelyeken megütközött. Néha megérezte, hogy Rhett valami különös, kutató tekintettel néz rá, ha azt hiszi, hogy nem veszi észre. Ha hirtelen megfordult ilyenkor, akkor látta, hogy éber, fürkésző tekintettel figyeli... vár valamire...
– Miért nézel úgy engem mindig – kérdezte egyszer mérgesen –, mint a macska az egeret?!
Erre hirtelen más lett az arckifejezése, és csak nevetett egyet. Scarlett nem sokat törődött az egésszel. Az élet nagyon, nagyon kellemes lett a számára, kivéve ha Ashleyre gondolt.
Rhett annyira elfoglalta, hogy kevés ideje maradt Ashleyre gondolni. Nappal nem is igen jutott az eszébe. De éjjel, ha fáradt volt a sok tánctól, vagy kavargott a feje a pezsgőtől, egyszerre elszorult a szíve. Gyakran, ha álmosan feküdt Rhett karjában, és a holdfény betűzött az ablakon, arra gondolt, milyen tökéletesen boldog lenne most, ha Ashley karja tartaná ilyen szorosan, ha Ashley bontaná szét fekete haját, s csavarná a nyaka köré, vagy temetné beléje az arcát...
Egyszer, mikor ez jutott az eszébe, felsóhajtott, és az ablak felé fordította a fejét. Egy pillanat múlva úgy érezte, hogy a feje alatt kemény lett a férfi karja, mint a vas, és Rhett megszólalt a nagy csöndességben:
– Bár küldené az Isten a pokolra örökkévalóságokon át égni azt az álnok, képmutató lelkedet!
Aztán felkelt, felöltözött, és Scarlett hiába beszélt neki rémülten, hiába kérdezte, mi baja, otthagyta egyedül. Másnap reggel került vissza, mikor Scarlett reggelizett. Részeg volt, rendetlen, rosszkedvű, harapós. Egy szóval sem magyarázta vagy mentegette a viselkedését.
Scarlett sem kérdezett most már semmit, s úgy tett, ahogyan illőnek találta ilyen alkalommal. Sértett méltósággal, szó nélkül ette meg a reggelijét, aztán felöltözött, és egyedül ment el vásárolni. Mire hazaért, Rhett újra nem volt sehol. Csak vacsoraidőben látta megint.
Csöndesen ültek egymással szemben. Scarlett el volt keseredve, mert ez volt az utolsó estéjük New Orleans-ban, és szerette volna zavartalanul élvezni a kitűnő rákot. De Rhett vérbe borult szeme előtt nem esett jól neki semmi. Azért megevett egy jókora rákot, és pezsgőt is ivott rá jócskán. Lehet, az okozta aztán, hogy éjszaka, ami már rég nem fordult elő, újra lidércnyomása volt. Hideg verejték öntötte el, úgy riadt fel zokogva, rettegő félelemmel. Üjra Tarán volt, a földek elpusztítva, a gyapot felégetve... mama meghalt... és vele a világ minden biztonsága és nyugalma. Nem volt kihez meneküljön. Valami rém üldözte, futott, futott, futott vadul dobogó szívvel a sűrű, szürke ködben, sikoltozva, vakon.
Kereste az ismeretlen menedéket, ami várta valahol a sötétben, a biztonság révét, amelynek ott kellett lennie valahol a ködben, körülötte.
Rhett hajolt fölé, mikor felriadt. A férfi szó nélkül kapta fel, mint valami kisgyermeket, és szorosan magához ölelve ringatta, dúdolt neki, míg csak el nem állt a sírása.
– Ó, Rhett, úgy fáztam, és olyan éhes voltam, olyan fáradt, és nem tudtam megtalálni... futottam a ködben, de hiába...
– Mit nem tudtál megtalálni, kicsikém?
– Nem tudom... hiszen ha legalább tudnám...
– A régi álom volt?
– Igen.
A férfi gyöngéden visszafektette az ágyra, aztán gyertyát gyújtott. Véres szeme, kemény, beesett arca olyan kifürkészhetetlen volt a sárga fényben, mintha kőből faragták volna. Hálóinge ki volt gombolva elöl. Látszott erős, fekete, szőrös melle. Scarlett még mindig reszketett félelmében. Arra gondolt, milyen erős. Milyen biztonságos érzés mellette lenni. Suttogott:
– Fogj szorosan, Rhett...
– Drága egyetlenem! – mondta hirtelen a férfi, és magához ölelte. Leült vele a karosszékbe, mint valami kisgyermekkel.
– Ó, Rhett, borzasztó éhesnek lenni.
– Bizony borzasztó lehet éhségről álmodni olyan hétfogásos vacsora után, amilyet tegnap végigettél, kicsikém. Maga az az óriási rák...
Nevetett, de a szeme kedves volt és megértő.
– Ó, Rhett, úgy szaladtam és szaladtam, és kerestem, és még azt sem tudom soha, mit keresek. Itt van elrejtve valahol a köd mélyén. Tüdőm, ha megtalálnám egyszer, egész életemre megnyugodnék, és soha, soha nem félnék sem a hidegtől, sem az éhségtől.
– Valami ember, vagy más, amit keresel?
– Mondom, hogy nem tudom... Rhett... gondolod, hogy azt fogom álmodni egyszer, hogy megtalálom és biztonságban vagyok?
– Nem -– mondta gyöngéden, és simogatta összekuszált haját. – Álomban az ilyesmi nem szokott megtörténni. De azt hiszem, hogy hozzászoksz mellettem, hogy nem kell félned semmitől, hogy én mindig jó melegben tartalak, és biztonságban magamhoz ölellek, és mindig lesz ennivalód, akkor soha többé nem jön vissza ez az álom. És Scarlett, ígérem, hogy így lesz. Jó?
– Rhett, te olyan kedves vagy.
– Ó, köszönöm kegyes elismerése morzsáit, asszonyom. Scarlett, figyelj! Azt akarom, hogy minden reggel, ha felébredsz, ezt mondd magadban: soha többé nem lehetek éhes, soha többé nem lehet semmi bajom... amíg Rhett van mellettem, és az Egyesült Államok papírjai jól kamatoznak.
– Az Egyesült Államok papírjai? – kérdezte Scarlett megütközéssel, és az előbbi könnyek még mindig, ott csillogtak az arcán.
– Az egykori konföderációs pénz most tisztességes életmódot folytat. Igen. A vagyonunk jó részét állami, kötvényekbe fektettem.
– Azt a mindenit! – kiáltott Scarlett, és hirtelen felült az ölében. – Azt akarod mondani, hogy kölcsönadtad a pénzed a jenkiknek?
– Megfelelő kamatra.
– Azt se bánom, ha százszázalékos kamatra! Akkor el is fogod adni, de hamar! Még hogy a jenkik használják a te pénzedet!
– És ugyan mit csináljak vele? – kérdezte mosolyogva Rhett, mert látta, hogy máris elfelejtette a félelmét.
– Végy telkeket Atlantában, a belvárosban. Fogadni mernék, hogy akár egész Five Points környékét meg; tudnád venni, annyi a pénzed.
– Köszönöm, de nekem nem kell Five Points. Most, hogy a kofferesek egészen ráültek Georgia nyakára, nem lehet tudni, milyen fordulat következik. Egy megveszekedett vasat se fektetnék be ott, ahova, mint most Georgiába, a hiénák özönlenek a világ mind a négy sarkából.. Nem mondom, együtt játszom velük, mint derék árulóhoz illik, de nem bízom meg bennük. És biztosabbnak vélem egyelőre a papírokat. Azt el lehet dugni szükség esetén. A telkeket nem lehet zsebre vágni.
– Azt gondolod... – kezdte, és máris elsápadt, mert a fűrészmalmára és Franktól örökölt boltjára gondolt.
– Nem gondolok semmit. Ne nézz olyan ijedten, Scarlett. Rokonszenves új kormányzónk nagyon jó barátom. Éppen csak bizonytalannak érzem kissé a széljárást, és egyelőre nem vásárolok ingatlant.
Egyik térdére ültette át, hátranyúlt az asztalhoz, és szivarra gyújtott. Scarlett, meztelen lábát lógatva ott ült, nézte izmos, erős karját és mellét, és elfelejtette, hogyan félt az előbb.
– Ha már ingatlanokról beszélünk, Scarlett – folytatta – Rhett –, megmondhatom mindjárt azt is, hogy házat akarok építtetni Atlantában. Frankot bevonszolhattad nyakánál fogva. Pittypat néni házába, de én nem akarok a Hamilton család fedele alatt élni. Különben is Peter bácsi meggyilkolna álmomban. Ha pedig nem, belehalnék abba, hogy Pittypat nénivel kell háromszor naponta étkeznem. India Wilkes ott lehet a néninél, többet ér az, mint három férfi, majd távol tart minden betörőt és egyéb veszedelmet. Ha visszamegyünk, szállóban fogunk lakni, míg a ház fel nem épül. Már mielőtt elutaztunk volna, alkudoztam arra a szép nagy telekre a Peachtree út sarkán, a Leyden ház mellett. Tudod, melyikre gondolok?
– Ó, Rhett, tudom! Gyönyörű! Jaj, milyen régen vágytam rá, hogy saját házam legyen! Nagy, nagy házam...
– Látod, végre egy nézeten vagyunk. Mit gondolsz, nem lenne szép olyan fehér stukkós, kovácsoltvassal díszített kreol ház, mint amilyeneket itt láttunk?
– Ugyan, Rhett, az már nem divat. Tudod, milyent szeretnék? Egy újságban láttam lerajzolva. Olyan, mint valami várkastély. Magas teteje van, és a tetején is ablakok, torony a négy sarkában, és a tornyokon színes üvegablakok... és olyan díszek is, tudod... olyan cikcakkos díszek... gyönyörű... Azt hiszem, a Harper's Weeklyben láttam. Egy svájci kastélyról készült a rajz.
– Egy svájci micsoda?
– Pásztorkunyhó.
– Nem értem, kunyhó?
Scarlett bólintott, Rhett elmosolyodott, és gúnyosan sodorgatta a bajuszát.
– Gyönyörű volt. Magas manzárd teteje volt, vasráccsal körös-körül és öntöttvas díszítéssel a gerincén, egy-egy torony a ház minden sarkán. És a tornyokon vörös és kék üveges ablakok. Olyan stílusosnak látszott. Valószínűleg mindenféle tarka díszek voltak a földszinten is, ugye?
– Igen.
– És faburkolat volt a tető alatti falon.
– Igen, te biztosan láttál is ilyet.
– Igen, láttam, de nem Svájcban, hanem a koffereseknél. A svájciak intelligens emberek, és nagyon ízlésesen építkeznek. Igazán ilyen házat szeretnél?
– Ilyent, Rhett.
– Reméltem, hogy kissé befolyásolom az ízlésedet kedvező irányban, de úgy látszik, tévedtem. Nem lenne szebb mégis a fehér villa, hat szép oszloppal?
– Mondtam már, hogy nekem nem kell olyan ódivatú ház! És belül bíborszínű kárpitok legyenek, és zöld függöny a szárnyasajtókon, és sok-sok drága bútor minden szobában, és vastag szőnyegek és... ó, Rhett, mindenki belezöldül az irigységbe, aki majd a házunkat látja!
– Olyan fontos, hogy az emberek irigykedjenek? Miattam ugyan elzöldülhetnek, ha neked úgy tetszik... De Scarlett, nem jutott az eszedbe, hogy nem vall túlságos jó ízlésre olyan nagy luxussal rendezni be a lakását az embernek, mikor mindenki annyira elszegényedett?
– Nekem így tetszik! – mondta az asszony makacsul. – Azt akarom, hogy mindenki, aki olyan gonosz volt hozzám, irigykedjen. És nagy estélyeket fogunk tartani... akkor aztán mindenki bánja majd, hogy olyasmiket mondott, rólam vagy nekem.
– De ki fog eljönni az estélyeidre?
– Mindenki, természetesen.
– Tévedsz. A régi gárda meghal, de meg nem adja magát.
– Ó, Rhett, túlzol! Ha pénzed van, az emberek szeretnek.
– De nem a déliek, Scarlett. Nehezebb az árdrágítónak a déliek fogadószobájába bejutni, mint a tevének átbújni a tű fokán. De ha tetszik, megpróbálhatod, én melletted állok, majd figyelem az eredményt, és biztosítlak, hogy jól mulatok. Most pedig, hogy erről beszélünk, még valamit akarok mondani. Kapsz pénzt, amennyi tetszik. Felépíttetheted a házat, ahogyan akarod. Bebútoroztathatod. Ékszereket vehetsz, azzal a feltétellel, hogy én választom. Ne haragudj, de rettenetes az ízlésed. Ami Wade-nek és Ellának kell, kérdezés nélkül vedd meg. Ha Will Benteennek befektetésre pénz kell, küldj annak a fehér elefántnak, amennyit akarsz. Meg vagy elégedve velem?
– Igazán kedves vagy és nagylelkű.
– Várj. Egy fillért sem kapsz a boltra, és egy fillért sem arra a te emberfűrészelő malmodra.
– Ó! – mondta Scarlett megnyúlt arccal. A mézeshetek alatt egyre azon töprengett, hogyan hozza a tervét szóba. Szeretett volna ezer dollárt, hogy megnagyobbíthassa a faraktárát.
– Úgy tudom, mindig azzal hencegtél, hogy te nem: törődsz azzal, ha a feleséged okos és ért az üzletvezetéshez. Most aztán éppen úgy beszélsz, mint más férfiak. Attól félsz, hogy papucshősnek fognak gondolni.
– Attól nem félek, drágám. Engem soha senki nem tart papucshősnek, ezt tudom – mosolygott Rhett. – És különben is fütyülök arra, mit beszélnek a bolondok. Sőt, vagyok olyan rossz nevelésű, hogy örüljek, ha a: feleségemnek józan esze van. Akarom is, hogy vezesd a boltot és a fűrészmalmokat. Hiszen a gyermekeidé. Ha Wade felnő, bizonyosan nem szívesen venné, hogy a mostohaapja tartsa el, s átveheti az üzletet. De az én pénzemből nem megy oda egy fillér sem.
– Miért?
– Mert semmi közöm Ashley Wilkeshez, és nem; akarok hozzájárulni az eltartásához.
– Már megint ezt kezded?
– Nem. De te kérdezted, mi okom van rá, és én feleltem. Még valamit. Ne gondold, hogy becsaphatsz. Én tudom, mennyibe kerül ez vagy az a ruha, mennyi pénz kell a házhoz vagy a főzéshez, Nem fogsz innen is, nnan is elcsípni egy kis pénzt, hogy öszvéreket vagy valami egyebet végy Ashleynek. Át fogom nézni a számadásokat, és ellenőrzők minden kiadást. Ne játszd a sértődöttet mindjárt. Ismerlek jól. Ahol Taráról vagy Ashleyről van szó, ott tőled minden kitelik. Tarát nem bánom. Ashleyt bánom. Kényelmes gyeplőre engedlek, kicsikém, de ne feledd el, hogy a gyeplő azért az én kezemben van.

 

 

49

Mrs. Elsing az előcsarnok felé fülelt. Amikor hallotta, hogy Melanie léptei elhalnak a konyha felé, és ott edény csörömpöl, evőeszköz csörög, frissítőket ígérve, a többi asszonyhoz fordult, akik ott ültek a társalgóban, ölükben a varrókosárral, és halkan mondta:
– Ami engem illet, nem szándékozom látogatóba menni Scarletthez sem most, sem soha életemben – és saját szavainak hatása alatt arcának hideg előkelősége még dermesztőbbé fagyott.
Az özvegyek és árvák számára varró asszonyok körének többi tagja figyelve hagyta abba a szorgoskodást, és közelebb húzták széküket. Mindannyian égték a vágytól, hogy megvitassák Scarlett és Rhett esetét, de Melanie jelenléte megakadályozta őket ebben. Éppen egy nappal előbb érkezett vissza a házaspár New Orleansból, és egy lakosztályt foglalt el a Nemzeti Szállodában.
– Hugh azt mondja, hogy meg kell látogatnom őket már csak udvariasságból is, mert Butler kapitány mentette meg az életét – folytatta Mrs. Elsing –, és szegény Fanny is neki ad igazat, s azt mondja, hogy szintén elmegy látogatóba. Én megmondtam neki: „Fanny, mondtam, ha Scarlett nincs a világon, Tommy még most is élne. Tommy emlékét sérted meg, ha elmégy látogatóba.” Fanny azonban olyan ostoba, hogy azt mondja.· „Anyám, én nem Scarlettet látogatom, hanem Butler kapitányt. Ő tőle telhetőleg mindent megtett, hogy Tommyt megmentse, és nem rajta múlott, hogy nem sikerült.”
– Milyen ostobák ezek a fiatalok! – állapította meg Mrs. Merriwether. – Látogatóba menni ezekhez!
Óriási keble felháborodottan hullámzott, amint visszaemlékezett arra, hogy Scarlett milyen durván visszautasította, mert azt tanácsolta, hogy ne menjen férjhez Rhetthez. Tovább mondta:
– Maybelle-em éppen olyan bolond, mint a te Fannyd. Kijelentette, hogy ő és René elmennek látogatóba, mert Butler kapitány mentette meg Renét attól, hogy felakasszák. Én erre azt mondtam, hogy ha Scarlett nem teszi ki magát ilyen kellemetlenségeknek, René soha nem került volna veszélybe. És Merriwether nagypapa is el akar menni látogatóba, úgy érzi, ő is lekötelezettje Butlernek, sőt ki is jelenti, hogy hálás annak a csirkefogónak akkor is, ha nekem nem tetszik. Esküszöm nektek, hogy mióta Merriwether nagypapa ott járt annak a Watlingnak a házában, nagyon méltatlanul viselkedik. Látogatóba megy! Én biztosan nem megyek! Scarlett kiközösítette saját magát azzal, hogy férjhez ment egy ilyen emberhez. Butler elég nagy gazember volt már akkor is, amikor a háború alatt üzérkedett, és pénzt keresett azon, hogy mások éheznek, de most sülve-főve együtt van a kofferesekkel és sehonnaiakkal, és barátja, kebelbarátja annak a hírhedt gazfickónak, Bullock kormányzónak. Ilyeneket látogatni!
Mrs. Bonnell nagyot sóhajtott. Formátlan barna veréb volt a sok asszony között, de arca eléggé vidám volt.
– Csak egyszer látogatnak el, udvariasságból. Nem is tudom, hogy szemükre vethetem-e. Úgy hallottam, hogy mindazok a férfiak, akik azon az éjszakán kint voltak, ellátogatnak, és azt hiszem, illik is. Nekem valahogy nehéz megbékélnem azzal a gondolattal, hogy Scarlett az anyjának a leánya. Együtt jártam iskolába Savannah-ban Ellen Robillarddal, soha kedvesebb, bajosabb teremtést nem ismertem, és nagyon-nagyon szerettem. Ha az apja nem ellenezte volna, hogy férjhez menjen az unokatestvéréhez, Philippe Robillardhoz! Nem volt semmi baj azzal a fiúval, csak hát olyan volt, mint a fiúk általában, vad és fegyelmezetlen. Erre Ellennek fejjel kellett rohannia a falnak, férjhez menni O'Harához, ehhez az öregemberhez, és egy olyan lányt hozni a világra, amilyen Scarlett. Mégis úgy érzem, hogy Ellen emlékének tartozom azzal, hogy egyszer ellátogassak – Érzelgős ostobaság! – kiáltotta hevesen Mrs. Merriwether. – Kitty Bonnell, te elmégy látogatóba egy olyan asszonyhoz, aki egy évvel a férje halála után újból férjhez ment? Egy asszonyhoz... – És tulajdonképpen ő ölte meg Kennedyt – szólt közbe India. Hűvös és keserű volt a hangja. Valahányszor Scarlettre gondolt, még az is nehezére esett, hogy udvarias legyen, mert mindig, mindig visszaemlékezett Stuart Tarletonra. – És mindig az volt a benyomásom, Ι hogy már Kennedy meggyilkolása előtt is több köze volt ahhoz a Butlerhez, mint sejthettük volna.
Mielőtt az asszonyok magukhoz térhettek volna abból a rémült elképedésükből, amit India szavai támasztottak, és még inkább az, hogy vénlány létére ilyesmiről beszél, Melanie megjelent az ajtóban. Annyira elmerültek pletykálkodásukban, hogy meg sem hallották könnyű lépteit, és most vendéglátójuk előtt olyan sunyin lesütött szemmel ültek ott, mint amikor a tanár tetten éri a sugdolózó iskolás lányokat, Melanie arca egészen megváltozott, és komoly riadalmat keltett a többiekben. Kipirult a felháborodástól és haragtól, szelíd szeme szikrákat szórt, és orrcimpája remegett. Soha még senki nem látta haragosnak Melanie-t. A jelenlevők közül senki még csak képesnek sem tartotta arra, hogy dühöngjön. Mindannyian szerették, de általában a legédesebb, legszelídebb fiatalasszonynak tartották, aki egészen beadja a derekát az idősebbek előtt, és egyáltalán nincs saját véleménye.
– Hogy mersz így beszélni, India? – kérdezte Melanie halk, de annál lesújtóbb hangon. – Hová vezet a féltékenységed, hová hagyod magad elragadtatni? Szégyelld magad!
India arca elfehéredett, de fejét felszegte.
– Semmit nem vonok vissza – jelentette ki kurtán. De gondolataiban zavar támadt.
„Féltékeny vagyok? – gondolta. Ha visszaemlékezett Stuart Tarletonra és Honey és Charles tervezett házasságára, vajon nem volt-e komoly oka arra, hogy féltékenykedjen Scarlettre? Nem volt-e komoly oka, hogy gyűlölje Scarlettet különösen most, amikor joggal támadt gyanúja, hogy Scarlett valahogy hálójába csalta és kijátszotta Ashleyt? – Nagyon sok mindent mondhatnék Ashleyről és drágalátos Scarlettetekről.”
Kínozta a vágy, hogy hallgasson, és védelmezze Ashleyt, de ugyanakkor kikiáltsa az egész világnak és Melanie-nek is súlyos gyanúját. Ez arra kényszerítené Scarlettet, hogy bármilyen varázseszközzel magához láncolta is, most feloldja Ashleyt. De nem volt még itt az ideje. Semmi véglegeset nem tudott, csak gyanúja támadt.
– Nem vonok vissza semmit! – ismételte határozottan.
– Akkor igazán szerencse, hogy mi ketten nem élünk egy fedél alatt többé – mondta Melanie, és szava hidegséget árasztott.
India felugrott, arca egy pillanat alatt kipirult.
– Melanie, te, a sógornőm képes lennél veszekedni velem egy ilyen miatt, mint...
– Scarlett szintén a sógornőm – felelte Melanie, és tekintete olyan ridegséggel szegeződött a lányra, mintha vadidegenek állnának itt egymással szemben. – És kedvesebb számomra, mint akármelyik édestestvérem valaha is lehetne. Ha te meg is feledkezel arról, hogy mennyi jóban részesültél általa, én nem felejtem el. Velem maradt az ostrom egész ideje alatt, amikor hazamehetett volna, és Pittypat néni is elfutott Maconba. Világra segítette a gyermekemet, mikor a jenkik már majdnem Atlantában voltak, és viselte annak az egész útnak minden terhét, ahogyan eljutottam én és Beau Tarára, holott ott hagyhatott volna valahol egy kórháziban, hogy törődjenek velem a jenkik. Ápolt és táplált, bármilyen fáradt volt is, és bárhogyan éhezett is. Mivel én voltam a beteg és gyenge, én kaptam a legjobb fekvőhelyet Tarán. Mikor járni tudtam, nekem volt az egyetlen pár ép cipőm az egész ültetvényen. Te elfeledheted, India, amiket ő tett értem, de én nem tudom elfelejteni. Mikor aztán Ashley hazajött betegen, teljesen letörten, otthontalanul, egyetlen cent nélkül a zsebében, úgy fogadta, mint egy testvér. Mikor arra készültünk, hogy Északra költözünk, és majd a szívünk szakadt bele, hogy el kell hagynunk Georgiát, Scarlett közbelépett, és rábízta az egyik fűrészmalom vezetését, Butler kapitány pedig megmentette Ashley életét, s erre pusztán szíve jósága késztette. Egészen bizonyos, hogy Ashleynek semmi kifogása Butler ellen. Én pedig hálás, nagyon hálás vagyok Scarlettnek és Butler kapitánynak is. De te, India! Hogyan feledkezhetsz meg arról a sok jóról, amit Scarlett velem és Ashleyvel tett? Hogy becsülheted le annyira a fivéred életét, hogy sárral dobod meg azt az embert, aki megmentette? Ha térden állva mennél el Butler kapitányhoz és Scarlett-hez, az sem lenne elegendő!
– De Melly! – kezdte Mrs. Merriwether erélyesen, mert már visszanyerte lélekjelenlétét. – így mégsem beszélhetsz Indiával.
– Hallottam azt is, amit maga mondott Scarlettről – kiáltotta Melanie, és olyan lendülettel fordult a testes öregasszonyhoz, mint amikor egy párbajvívó, miután visszahúzta tőrét a már leszúrt egyik ellenfél testéből, most harcra készen veti magát a másikra. – És azt is, amit maga mondott, Mrs. Elsing. Semmi közöm hozzá, hogy tekervényes agyukban mit gondolnak, ez a maguk dolga. De hogy tudnak egyáltalán ilyen szörnyűségeket kigondolni, és hogy tudnak kimondani ilyesmit? Annyira semmit nem jelentenek maguknak a férfiaik, hogy inkább halva látnák őket? Semmi hálát nem éreznek az iránt az ember iránt, aki megmentette őket, méghozzá a saját élete, kockáztatásával? Ha kiderült volna az igazság, a jenkik könnyen ráfoghatták volna, hogy ő is a Klan egyik tagja. Minden további nélkül felakaszthatták volna. De ő vállalta ezt a kockázatot a maguk férfiaiért. Az apósáért, Mrs. Merriwether, a vejéért, a két unokaöccséért, a maga fivéréért, Mrs. Bonnell, a maga fiáért és vejéért, Mrs. Elsing... Hálátlanok, mindannyian hálátlanok! Bocsássanak meg, de...
Mrs. Elsing már felállt, varrását kosarába gyömöszölte, szája vékony vonalnyira szűkült:
– Soha nem hittem volna, hogy te valaha is ilyen neveletlenül viselkedhetsz, Melly... Nem, nem mentegetőzöm, Indiának igaza van. Scarlett egy közönséges, aljas teremtés. Nem tudom elfelejteni, hogyan viselkedett a háború alatt, és azt sem tudom, hogy mióta egy kis pénzhez jutott, miért viselkedik úgy, mint a közönséges, szemét népség.
– Azt nem tudja neki elfelejteni – vágott közbe Melanie, és csípőjére tette összeszorított két öklét –, hogy elmozdította állásából Hugh-t, mert nem volt elég ügyes, hogy vezesse a fűrészmalmot.
– De Melly! – kiáltották a többiek kórusban. Mrs. Elsing felszegte a fejét, és az ajtó felé indult.
Kezével a kilincsen megállt, és visszafordult.
– Melly – mondta, és hangja ellágyult –, édesem, ebbe beleszakad a szívem. Én voltam az édesanyád legjobb barátnője, én segítettem dr. Meade-nek, amikor világra jöttél, és úgy szerettelek, mintha az én lányom lennél. Ha ez olyasmi lenne, ami miatt érdemes, nem esne annyira nehezemre, hogy így beszélsz. De egy olyan asszony miatt, amilyen Scarlett O'Hara, aki csak arra lenne jó, hogy a cipőnkről a port letörülje...
Mrs. Elsing első szavainál könny szökött Melanie szemébe, de erre a befejezésre megkeményedett Melly arca.
– Kérem, vegyék tudomásul – mondta –, hogy senki, aki nem megy el látogatóba Scarletthez, ne jöjjön el hozzám se többet.
Valamennyien felálltak, nagy zavar támadt, mindenki beszélt, de csak a hangos mormolás hallatszott. Mrs. Elsing földre dobta varródobozát, és visszatért a szobába, hamis fürtjei izgatottan táncoltak.
– Ezt nem akarom! – kiáltotta. – Ezt nem akarom! Melly, te nem vagy magadnál, és nem is vagy felelős azért, amit mondasz. Nekünk barátoknak kellene lennünk, és nem engedem meg, hogy ez közénk ékelődjék.
Sírt, és valahogy karjaiban Melanie is sírt, de az utóbbi zokogás közben is határozottan ismételgette, hogy komolyan gondolja mindazt, amit mondott. A többi asszony is könnyekben tört ki, és Mrs. Merriwether, miután nagy trombitálással kifújta az orrát, megölelte Mrs. Elsinget és Melanie-t is. Pittypat néni, aki elkínzott tanúja volt az egész jelenetnek, hirtelen a földre csúszott, mert ezúttal tényleg elájult, ami különben nagyon ritkán történt meg vele. A könnyek és zűrzavar, csókolózás, futkározás és kiáltozás repülősóért és pálinkáért egyetlen zavaros jelenetté olvadtak, s a szobában csak egyetlen nyugodt arc, száraz szem maradt. India Wilkes néhány pillanatig nézte a jelenetet, azután eltűnt, anélkül hogy bárki is észrevette volna.
Néhány órával később a Divatos Lányokhoz címzett vendéglőben Merriwether nagypapa találkozott Henry Hamilton bácsival, és beszámolt a történtekről, ahogyan Mrs. Merriwethertől hallotta. Nagy örömmel mesélte, mert gyönyörűséggel töltötte el, hogy valakinek végre volt bátorsága, hogy szemébe mondja az igazságot a menyének. Ő bizony sose volt ilyen bátor.
– Na és az ostoba bolondoknak ez a társasága mit határozott végül is? – kérdezte Henry bácsi felháborodottan.
– Nem tudom biztosan – mondta a nagypapa –, de azt hiszem, hogy Melly végül is felülkerekedett ebben az ügyben. Lefogadom különben, hogy legalább egyszer mindannyian elmennek látogatóba. Az emberek nagyon kötik magukat az unokahúgodhoz, Henry.
– Melly bolond, és a hölgyeknek igazuk van. Scarlett nagyon közönséges, és én nem tudom, hogy Charlie egyáltalán miért vette feleségül – mondta Henry bácsi elborult képpel. – De Mellynek is igaza volt, legalábbis bizonyos mértékben, az illendőség megkívánja, hogy elmenjenek látogatóba mindazok a családok, amelyeknek tagjait Butler kapitány megmentette. Ha a dolog lényegét nézem, nem is tudok olyan sok kifogást felhozni Butler ellen. Azon az éjszakán, amikor megmentett bennünket, nagyon rendes embernek bizonyult. Nekem az a benyomásom, hogy Scarlett az, aki nagyon furcsán viselkedik. De talán ennek oka az is, hogy kissé túlságosan ügyes, ügyesebb, mint kellene. Nekem mindenesetre el kell mennem. Jöttment vagy nem, Scarlett végeredményben az unokaöcsém felesége volt. Én még ma délután el akarok menni hozzájuk.
– Én is veled megyek, Henry. Dolly megpukkad, ha meghallja, hogy elmentem. Várj, hadd iszom még egy pohárral.
– Nem, majd kapunk valami jó italt Butler kapitánynál. Majd én szólok neki az érdekedben.

 

Rhettnek igaza volt. A régi gárda nem akarta megadni magát.
Nagyon jól tudta, hogy az a néhány udvariassági látogatás nem ér semmit. Azt is tudta, ezt is minek köszönhetik. Azok jöttek el, akiknek valami rokonát megmentette. És ezek sem ismételték meg a látogatást. S ami a fő: egyik sem hívta meg őket az otthonába.
Azt is jól sejtette Rhett, hogy aki eljött, csak Melly erőszakos kívánságának engedett. Hogy hol szedte ezt, Scarlett nem értette, de nem is akarta elhinni, és megvetően utasította el a feltevést. Micsoda befolyása lehetne Mellynek Mrs. Merriwetherre vagy Mrs. Elsingre például? Hogy nem jöttek többször, azzal édeskeveset törődött. Nem is vette észre. Volt más vendége elég. Űj atlantaiak, így hívták őket a régiek, ha nem használtak kevésbé udvarias jelzőt. Gazdag és jókedvű nép, akik üzleti dologban jártak itt, de hogy ez az üzlet tulajdonképpen mi, azt nem részletezték.
Ha otthon volt Scarlett a szállóban, hintón érkező gazdag vendégeivel whistezett órák hosszat. De nem sokat volt otthon. Elég dolga akadt a házépítésnél. Majd hív akkor vendéget, ha már ott fognak lakni. Ő adja majd a legfényesebb estélyeket.
Nagyon sok „új ember” lakott a Nemzeti Szállodában, akik, mint Rhett és Scarlett is, arra vártak, hogy házuk felépüljön, Vidám, gazdag emberek voltak, nagyon hasonlítottak Rhett New Orleans-i barátaihoz, divatosan öltözködtek, bőkezűen bántak a pénzzel, és igen nagy lábon éltek. Persze mindannyian republikánusok voltak, és úgy kerültek Atlantába, hogy a kormánnyal álltak üzleti összeköttetésben. Azt azonban, hogy micsoda üzletekről volt szó, Scarlett nem tudta, és nem is nagyon igyekezett megtudni.
Rhett megmondhatta volna neki pontosan, hogy miről van szó, körülbelül ugyanolyan üzletekről, mint amikor a dögkeselyű széjjelmarcangolja az állati holttesteket.
Hullaszagot éreztek már messziről, és ez vonzotta őket ide, ezért özönlöttek ide. Georgia önkormányzata meghalt, az ország tehetetlenül vergődött, és a kalandorok nyüzsögtek benne.
Rhett sehonnai és kofferes barátainak feleségei csoportosan jártak látogatóba, és ugyanígy jöttek azok az „új emberek”, akikkel Scarlett akkor találkozott, mikor deszkát adott el nekik házuk építéséhez. Rhett azt mondta, hogy miután üzletet kötött velük, Scarlettnek fogadnia is kell őket. Amikor aztán fogadta őket, egészen kellemes társaságnak találta. Csinos ruhákban jártak, soha nem beszéltek sem háborúról, sem nehéz időkről, hanem csak divatról, botrányokról és kártyáról. Scarlett azelőtt soha nem kártyázott, és most örömmel vetette rá magát a whist-játékra, sőt hamarosan kitűnő játékos lett. A forró nyárban napokon át nem unta meg nézni, hogyan emelkedik a vörös téglaépítmény, hogyan formálódnak ki a tornyok, hogyan nő ki az egész a szomszéd házak közül. Elfeledte a boltot is, a fűrészmalmokat is a ház kedvéért. Veszekedett a kőművesekkel, az ácsokkal, a kárpitosokkal, siettette a vállalkozót.
Ahogy a falak gyorsan emelkedtek, Scarlett megelégedéssel látta, hogy ha elkészül, a legnagyobb és legszebb ház lesz a városban. Impozánsább lesz, mint a közeli James-rezidencia, amelyet nemrégiben vettek meg Bullock kormányzó, számára.
A kormányzó palotája is nagyon díszes volt, de cifrázatban elbújhatott Scarlett palotája mellett. A kormányzói palotának is volt bálterme, de az csak egy biliárdasztal volt ahhoz az óriási teremhez képest, amely Scarlett házában az egész harmadik emeletet elfoglalta. Valójában ezen a házon és ebben a házban mindenből több volt, mint bármely épületen és épületben a városban, több kupolája, cirádája, csúcsa, tornya, balkonja, villámhárítója és sokkal, sokkal több színes üvegű ablaka.
– Egy idegen, ha egy szót sem mondanak rólunk, mindjárt látja, hogy ez a ház nem tisztességesen szerzett pénzből épült – mondta Rhett. – Tudod, Scarlett, hogy a tisztességtelenül szerzett pénzből nem származik soha semmi jó, és ez a ház éppen ezt bizonyítja. Pontosan olyan ház, amilyet egy hadigazdag épít.
Scarlett azonban büszke volt és boldog, nagyon tetszett neki a ház, tele volt szórakozási tervekkel és mulatságok tervével, amelyeket majd akkor rendez, ha már rendbe jöttek a házban.
Az egész házat széles terasz vette körül, amelyhez négy lépcső vezetett fel. Zöld pázsit közepén állt a tornyos, kastélyszerű épület. A harmadik emeleten volt a bálterem, a legnagyobb az egész városban. Lenn a kertben kovácsoltvas padok álltak a fák között, vasból való lugas is készült hozzá, és két nagy vasból való szobor, egy szelindek és egy szarvas őrizte a kaput. Wade-nek és Ellának az egész palotából ez a két szobor tetszett a legjobban, különben kissé megriadtak az óriási méretektől, a ragyogástól és a divatos félhomálytól.
Odabenn is úgy volt minden, amint Scarlett kívánta. Vastag vörös szőnyegek futottak végig faltól falig, bársonyfüggönyök keretezték a szárnyasajtókat, és hatalmas bútorok álltak a szobákban. Ahol egy kis hely akadt rajtuk, mind tele volt díszes fafaragással. A székek úgy meg voltak tömve lószőrrel, hogy felpúposodtak, és a hölgyek alig mertek ráülni, mert könnyen lecsúsztak róla. A falak mentén aranyrámás tükrök csillogtak, akárcsak, mondta egyszer Rhett gúnyolódó kedvében, Belle Watlingnál. Helyenként acélmetszetek voltak, némelyik nyolc lábnál is hosszabb keretben, ezeket Scarlett egyenesen New Yorkból hozatta. A falakon sötétvörös tapéta volt, s az ablakokon nehéz bársonyfüggöny, amely kizárta a napfényt, úgyhogy az egész házban mindenütt félhomány volt.
Mindent egybevetve, az egész lakás úgy volt berendezve, hogy az embernek elállt a lélegzete a csodálattól, és ha Scarlett végigsétált a szőnyegeken, és esténként belesüppedt a puha vánkosok közé. a kipusztított tarai ház hideg, csupasz folyosóira és kemény szalmazsákjaira gondolt, és nagyon elégedett volt. Úgy érezte, nincs ilyen gyönyörű szép ház és elegáns berendezés széles e világon. Rhett azt mondta, lidércnyomást kap, ha csak körülnéz is benne. De ha Scarlett boldog lesz így, legyen. Inkább behunyja a szemét.
Scarlett csak meghúzta Rhett fülét tréfásan, és azt mondta neki: csudát!
Ismerte már annyira, hogy tudja, mennyire örül, ha megbosszanthatja. Legjobbnak vélte, ha nem veszi komolyan, mert akkor örökösen veszekedni kellett volna vele, de ő nem akart veszekedni Rhett-tel, mert tudta, hogy a szócsatákban mindig a rövidebbet húzza. Lehetőleg nem nagyon figyelt hát arra, amit a férfi mondott, és ha mégis kénytelen volt egyet-mást meghallani, igyekezett tréfára fordítani. Legalábbis egy ideig megpróbálta.
Mézesheteik alatt és még a szállóban is egészen jó barátságban éltek. De alig költöztek be az új házba, alig gyűlt össze Scarlett körül az új barátaik társasága, mind többször csapott fel köztük a veszekedés. Rhett a legmérgesebb kiabálások közepette is nyugodt és meggondolt maradt, leste az alkalmat, hogy visszavághasson az asszonynak, és mindig az övé volt az utolsó szó. Tudta, hol sebezheti meg az asszonyt. Tulajdonképpen csak Scarlett veszekedett. Ő nem. Egyszerűen megmondta a véleményét mindenről. De ezt már lehetetlen volt tréfának venni.
Scarlettet az is bosszantotta, hogy bánik Rhett Mammyval. Mammy még mindig nem adta be a derekát. Ahelyett hogy elismerte volna a ház urának, s mint ilyent, Rhett úrnak szólította volna, megmaradt a kapitány megszólítás mellett, de azt is csak akkor mondta, ha feltétlen szükség volt rá. Soha nem kapott tőle bókot, ha Mammy meglátta Rhettet, mint ahogyan illett volna, és egyetlenegyszer sem volt még rajta a piros selyem alsószoknya, amit Rhett hozott neki. Wade-et és Ellát lehetőleg elzárta előle, pedig szerette a kisfiút, és Wade rajongott a mostohaapjáért. Rhett viszont, ahelyett hogy leszidta vagy kidobta volna Mammyt, rendkívül udvariasan bánt vele, udvariasabban, mint a vendéghölgyekkel, sőt néha udvariasabban, mint magával Scarlett-tel. Mindig tőle kérdezte meg, elviheti-e kocsikázni Wade-et, s milyen babát vegyen a kis Ellának.
Ha Scarlett rászólt, miért nem bánik szigorúbban Mammyval, hadd lássa, hogy ő a ház ura, Rhett csak nevetett, és azt mondta, hogy a ház igazi ura Mammy.
Azzal is felmérgesítette Scarlettet, hogy kijelentette, előre készül rá, mi lesz itt, ha a republikánusokat ki fogják dobni Georgiából, és megint a demokraták lesznek az urak. Akkor fogja majd sajnálni őt.
– Értsd meg, kicsikém. Ha a demokraták fognak kormányzót választani Georgiában, ha felülkerekednek a törvényhozó testületben és á közigazgatásban, s a republikánus uralom megszűnik, valamennyiüket lesöprik a sakktábláról, és elmehetnek vissza mosogatni és moslékot kavarni, ahová valók. Akkor úgy maradsz, mint a szárazra vetett hal. Nem lesz körülötted senki, se demokrata se republikánus. Gondolj a holnapra, Scarlett.
Scarlett csak nevetett, némi joggal, mert Bullock kormányzó akkor állt a hatalma tetőfokán, huszonhét néger ült a törvényhozó testületben, és a georgiai demokrata szavazók ezreit megfosztották szavazati joguktól és polgári jogaiktól.
– Sohasem jönnek vissza a demokraták. Mást se tesznek, csak még jobban magukra haragítják a jenkiket, és ezzel azt érik el, hogy egyre távolabbi az a nap, amikor majd visszatérhetnek. Egyébről sem beszélnek, csak a Ku-Kluxokról.
– Visszajönnek. Ismerem a délieket. Ismerem a georgiaiakat. Nyakas, szívós nép az. Ha még egy háborút kell végigverekedniük, hát végigverekednek még egy háborút. Ha pénzen kell venniük a négerek szavazatait, mint ahogyan a jenkik tették, pénzen fogják venni. Ha tízezer halottat kell leszavaztatniuk, mint ahogyan szintén a jenkik tették, a temető minden sírjából oda fog jönni a hulla a szavazóhelyiségbe. A dolgok kezdenek úgy menni Rufus Bullock barátunk uralma alatt, hogy Georgia egykettőre ki fogja őt hányni a gyomrából.
– Rhett, ne beszélj ilyen undokul – kiáltotta Scarlett. – Úgy mondod ezt, mintha örülnél, ha visszajönnének a demokraták! Pedig nem te örülnél, hanem én. Azt hiszed, én szeretem a jenkiket? Én talán örülök, hogy itt járkálnak a katonák az orrunk előtt?... és emlékeztetnek... Utóvégre én is georgiai vagyok! Szeretném, ha visszajönnének a demokraták... de ez lehetetlenség. Soha többé nem lesz úgy, mint volt. És ha jönnének is... mi közük ehhez a mi ismerőseinknek? Ezeknek akkor is megmaradna a pénzük, nem?
– Ha meg tudják tartani. De kétlem. Még legfeljebb öt esztendőt adok a pünkösdi királyságuknak. Könnyen jött pénz könnyen megy. Nem hoz nekik semmi jót. Mint ahogyan neked nem hozott semmi jót az én pénzem. Még mindig nem változtatott öszvérből lóvá, kedvesem.
Ebből sokáig tartó harag lett. Négy napig tűrte Rhett Scarlett durcáskodását, aztán fogta magát, és elment New Orleansba. Wade-et is magával vitte, Mammy minden tiltakozása ellenére, és ott maradt, míg Scarlett le nem higgadt. A fullánk azonban, hogy Rhettet nem tudta megijeszteni, sem megalázni, benne maradt a lelkében.
Mikor Rhett, hűvös és nyugodt arccal, visszajött New Orleansból, amennyire bírta, lenyelte a mérgét, és elhatározta, hogy majd máskor gondol még rá. Most nem akart ilyen kellemetlen dolgokkal vesződni. Boldog és jókedvű akart lenni, mert itt volt az ideje, hogy megrendezzék első estélyüket az új házban. Pálmákat hozatott a lépcsőházba, zenekart rendelt, a lakoma olyannak készült, hogy előre összefutott a szájában a nyál. Meg akart hívni mindenkit, akit csak ismert Atlantában, minden új és régi ismerőst. A készülődés izgalmában olyan boldognak érezte magát, mint már évek óta nem, és feledni tudta, legalább részben, Rhett tüskéit.
Ó, milyen öröm gazdagnak lenni! Nem számolni a filléreket! Drága bútorokat, ruhákat, ételeket venni, és soha nem törődni vele, mekkora a számla. Estélyeket adni! Kitölteni egy-egy csekket, és elküldeni Eulália néninek Charlestonba, vagy Willnek Tarára... Milyen bolond mindenki, aki azt mondja, hogy a világon nem a legfontosabb a pénz! Milyen ostoba Rhett, ha azt mondja, hogy a pénz semmit sem változtatott rajta, Scarletten.

 

Scarlett szétküldte a meghívókat. Mindenki kapott, minden barátja és ismerőse, új és régi egyaránt. Még az is, akit egyáltalán nem szeretett. Mrs. Merriwether sem volt kivétel, aki pedig csak néhány pillanatra jött el a szállóba, s akkor is olyan kelletlenül ült ott, mintha kötélen vonszolták volna odáig. Mrs. Elsing is, aki olyan volt hozzá mindig, mint valami jégcsap, Mrs. Meade és Mrs. Whiting is, mert tudta, hogy nincs olyan ruhájuk, amit ilyen alkalomra viselhetnének, és ez bántani fogja őket. Mert Scarlett házavató ünnepélye, félig fogadóest, félig bál, messze felülmúlta fényben és ragyogásban mindazt, amit Atlanta eddig látott.
Aznap éjjel a ház és a házat övező ponyvaredőnyös veranda zsúfolásig tele volt vendéggel. Bőven itták a pezsgőt, ették a finom süteményt, táncoltak a pálmák és gumifák mögé gondosan elrejtett zenekar zenéjére a nagy bálteremben. De azok közül, akiket Rhett a régi gárda tagjainak nevezett, csak Melanie és Ashley, Pittypat néni és Henry bácsi, Meade doktor a feleségével és Merriwether nagypapa volt ott.
Voltak a régi gárdából, akik azonnal lemondták, amint megkapták a meghívót. Mások, Melanie-re való tekintettel és Rhett iránti hálából el akartak jönni, mert megmentette az életüket. Csakhogy, néhány nappal az estély előtt, elterjedt a hír Atlantában, hogy Bullock kormányzó is ott lesz. Erre aztán tömegesen jöttek a levelek a régi gárda tagjaitól, melyben nagy sajnálkozások között jelentik be, hogy nem fogadhatják el a kedves meghívást, mert ez vagy az jött közbe. Az a néhány régi ismerős is, aki ott volt, elbúcsúzott abban a pillanatban, mikor Bullock kormányzó megérkezett.
Scarlett úgy meg volt ijedve, úgy fel volt háborodva ezen az eljáráson, hogy nem tudta többé örömét lelni az egész estélyben. Az ő gyönyörű estélye! Mi haszna mindennek, mikor olyan kevés régi ismerős és régi ellenség látta! Hajnalban, mikor az utolsó vendég is elment, sírni és törni-zúzni lett volna kedve, ha nem félt volna, hogy Rhett kineveti, és azt mondja:
– Nem figyelmeztettelek előre?
Lenyelte hát a keserűségét, és igyekezett közömbösnek látszani. Csak Melanie-nek öntötte ki a szívét másnap délelőtt.
– Te is megsértette] engem, Melly, és hagytad, hogy Ashley és a többiek megsértsenek! Ha te nem indulsz elsőnek, a többi is maradt volna még. Ó, láttalak. Éppen mikor oda akartam vezetni a kormányzót hozzád, hogy bemutassam neked, megszöktél!
– Én... én nem hittem... nem akartam elhinni, hogy ott lesz – mondta lesújtottan Melanie. – Pedig mondták... mindenki mondta...
– Mondták? Szóval megint rólam pletykál az egész város! – kiáltotta Scarlett dühösen. – Talán ha előre tudtad volna, hogy ott lesz a kormányzó, te sem jöttél volna?
– Nem – mondta Melanie, és lesütötte a szemét. – Scarlettem, egyszerűen nem tudtam volna elmenni!
– Jóságos ég! Éppen úgy megsértettél volna, mint bárki más?
– De Scarlett! – kiáltotta Melanie nagy megdöbbenéssel. – Drágám, őszintén megmondom neked, nem jöttem volna. Ne haragudj, édesem... ne haragudj... nem akartalak megbántani. Tudod, hogy úgy szeretlek, mint a testvéremet, szegény jó Charlie felesége voltál, és...
Könyörgő szemmel simította végig Scarlett karját. De Scarlett lelökte magáról a kezét, és szeretett volna úgy kiabálni, mint az apja, ha dühös volt. Melanie azonban szembefordult a haragjával. Belenézett Scarlett indulattól égő, szikrázó zöld szemébe, kissé kiegyenesítette keskeny vállát, és egyszerre valamiképpen tiszteletet parancsoló méltóság áradt vékony kis alakjából.
– Igazán sajnálom, ha megbántottalak, Scarlett, de én nem leszek egy társaságban sem Bullock kormányzóval, sem a republikánusokkal, sem az árulókkal. Nem akarok velük találkozni. Sem a te házadban, sem másutt. Még akkor sem, ha...
Melanie gondolkozott, mi lenne a legszörnyűbb, amit mondhatna.
– Még akkor sem, ha neveletlennek kell lennem.
– Nem tőlem függ, kit hívok a házamba? A barátaimat bírálod?
– Nem, kedves. De a te barátaid, és nem az enyémek.
– Azt bírálod, hogy a kormányzót fogadtam a házamban?
Melanie sarokba szorult, de pillája sem rebbent Scarlett vádló tekintetétől.
Melanie nyugodtan állta a tekintetét.
– Drágám, hogy te mit miért teszel, azt te tudod. Bízom benned, ismerlek és szeretlek. Nem kételkedem benne, hogy okod volt rá, és helyesnek tartottad, hogy azokat az embereket meghívd. Nem akarlak bírálni. És senkinek meg nem engedem, hogy egyetlen szóval bírálgassa a viselkedésedet. De Scarlett...!
Hirtelen ömlött belőle a szó, ideges, forró szavak, és engesztelhetetlen gyűlölet áradt halk hangjából.
– Nem tudod már, mit tettek ezek az emberek velünk? Charlie meghalt. Ashley tönkrement, a Tizenkét Tölgy ültetvényt leégették... az édesanyád meghalt... az édesatyád... És, Scarlett, elfelejtetted azt a jenki katonát, aki az édesanyád varródobozát tartotta a kezében? Elfelejtetted, hogyan rabolták ki Tarát másodszor is Sherman seregei, hogy nem maradt semmi fehérneműnk télre? Elfelejtetted, hogy Tarát is porig akarták égetni, és el akarták rabolni apám kardját? És te, Scarlett, most estélyre hívtad meg őket! Ezeket, akik éheztettek, megöltek, meggyötörtek, megkínoztak, kiraboltak minket. Ugyanazokat, akik fölénk helyezték a négereket, hogy uralkodjanak felettünk, és nem engedik szavazni a mieinket! Én nem felejtem el. Nem tudom elfelejteni. Nem akarom elfelejteni. És Beau sem fogja. Az unokáimat is arra fogom tanítani, hogy ők az ellenségeire, és gyűlöljék ezeket az embereket... és ha addig élnék, az unokáim unokáit is erre tanítom! Scarlett, hogy tudtad mindezt elfelejteni?
Melanie kimerülten, lihegve hallgatott el egy pillanatra, és Scarlett csak bámult rá, még a saját haragján is felülkerekedett a megdöbbenés, hogy mennyi izgalom és erő áradt Melanie szavaiból.
– Azt hiszed, ostoba vagyok? – kiáltotta Scarlett türelmetlenül.– Természetes, hogy nem felejtettem el semmit! De ez mind elmúlt már, Melly. Rajtunk áll, hogy felülkerekedjünk, és most alkalmazkodnunk kell az új élethez. Én megkísérlem. Bullock kormányzó meg néhány republikánus nagyon sokat lendíthet a sorsunkon, ha tudunk velük bánni.
– Rendes republikánus nincs – jelentette ki Melanie –, és nekem nem kell a segítségük. És én nem akarok alkalmazkodni, ha a jenkikhez kell alkalmazkodni.
– Ugyan, Melly, mire jó ez a nagy harag?
– Bocsáss meg, Scarlett! – kiáltotta Melanie, és úgy nézett Scarlettre, mintha lelkiismeret-furdalást érezne. – Túloztam. Nem akartalak megbántani. Utóvégre mindenki másképpen gondolkozik, másképpen érez, és joga van hozzá, hogy a saját felfogását kövesse. Én szeretlek, drágám, és tudom, hogy te is szeretsz, és ezt semmi a világon soha meg nem változtatja. Te sem gyűlöltél meg azért Scarlett? Ugye nem? Ezt nem bírnám ki... hogy azok után, amiket együtt átéltünk... Mondd, Scarlett, hogy rendben van minden.
– Micsoda komédiát csinálsz! -– morogta Scarlett. – Ez az egész dolog nem ér meg ennyi szót.
De azért nem rázta le magáról Melly karját.
– Látod, úgy szeretlek – mondta Melly halkan. – És ezentúl is annyit járunk egymáshoz, mint azelőtt. Sokszor leszünk együtt. Csak mondd meg mindig előre, ha a republikánusokat és jenkiket meghívtad, s akkor szépen itthon fogok maradni.
– Fütyülök rá, itthon maradsz vagy nem! – förmedt rá Scarlett, és dühösen hazament. Melanie ijedt szemmel nézett utána, de legalább ez a tekintet megnyugtatta sértett hiúságát.

 

Az első estélyt követő hetekben Scarlettnek ugyancsak nehezére esett, hogy úgy tegyen, mintha nem törődnék az emberek véleményével. A lelke mélyéig meg volt bántva. Melanie, Pittypat néni, Henry bácsi és Ashley kivételével senki nem jött el hozzá a régi ismerősök közül. Senkitől nem kapott meghívást szerény összejöveteleikre. Ez a köszönet azért, amiért elásta a csatabárdot, és valamennyiüket meghívta első estélyére? Tudhatják, hogy ő éppen úgy utálja Bullock kormányzót, mint a többiek, és csak azért tart fenn vele barátságot, mert az érdeke úgy kívánja. Milyen buták! Ha mindenki tudna nyelni egy kicsit, és kedves lenne a kofferesekhez, egykét év alatt rendbe lehetne hozni egész Georgiát.
Nem jött rá, hogy egyetlen gesztussal elszakította az utolsó gyenge szálat is, ami a régi ismerősökhöz fűzte. Melanie befolyása sem tudott már változtatni a dolgon. És a megriadt, megtört szívű, de még mindig hűséges Melanie nem is igyekezett jóvá tenni. Még ha Scarlett akart volna is változtatni mindenen, késő lett volna már. A régi gárda olyan keményen és mereven fordult vele szembe, mint valami kőfal. Az a gyűlölet, ami Bullock kormányzót körülvette, rá is kiterjedt. Hideg, meggondolt gyűlölet volt ez, nem fellobbanó harag. Scarlett átment az ellenség táborába. Akárkinek született, akárki volt valaha, mindegy. Most már ő is republikánus, és – sehonnai.
Egy nyomorúságosan nehéz időszak után lassan ez is elmúlt, s addig látszólagos közömbössége igazivá vált. Sohasem tudta soká gyötörni valami lelki probléma. Nem törődött már vele, mit gondolnak róla Mrs. Merriwether, Elsingék, Whitingék, Bonnellék, Meade-ék meg a többiek. Melanie azért eljött, Ashleyt is elhozta, és Ashley volt a legfontosabb a szemében. Meg aztán voltak más emberek Atlantában, akik szívesen kopogtattak be nála. Kedves, vidám emberek. Sokkal divatosabban, elegánsabban öltözködő hölgyek, mint azok a vén gyöngytyúkok, akik kígyót-békát kiabáltak rá, és ezekkel a szórakoztató, vidám emberekkel mindig megtölthette a házat, ahányszor csak akarta.
Ezek az emberek újonnan jöttek Atlantába. Néhányan Rhett ismerősei voltak, másoknak részük volt azokban a titokzatos ügyekben, amelyekről Rhett csak annyit mondott Scarlettnek: „csak üzletről van szó, kedvesem”. Néhány házaspár azok közül került ki, akikkel Scarlett akkor ismerkedett össze, amikor a Nemzeti Szállodában lakott, s végül néhányan Bullock kormányzó környezetéhez tartoztak. Az a társaság, amellyel most érintkezett, nagyon férges volt. Köztük voltak a Gelertek, akik már eddig vagy egy tucatnyi államban megtelepültek, és mindenünnen sietve kellett távozniuk, amikor leleplezték csalásaikat. Itt voltak a Conningtonok, akik egy másik államban a Felszabadítottak Irodájával álltak összeköttetésben, és fényes jövedelmet szereztek maguknak abból, hogy a négerek, akiket védelmezniük kellett volna, annyira tudatlanok voltak. Ide tartoztak Dealék, akik papírtalpú cipőket adtak el a háború alatt a konföderációs kormánynak, úgyhogy végül jobbnak látták a háború utolsó esztendejét valahol Európában tölteni. Közéjük jártak Hundonék, akiket ugyan már számos város rendőrsége körözött, de mégis sikeres állami szállításokkal foglalkoztak. Carahanék is idetartoztak; ők egy játékbarlanggal kezdték a karrierjüket, most azonban nagyban folytatták a játékot, mert állami pénzzel nem létező és soha fel nem épülő vasutat építettek. Idejártak még Flahartyék, akik 1861-ben egy centért vették a sót, és 1863-ban adták el, amikor ötven cent volt az ára, és végül Barték, akiknek a háború alatt az északi metropolisban a legnagyobb bordélyházuk volt, és most a kofferesek legelőkelőbb társaságához tartoztak.
Voltak aztán jenki családok, akik idevándoroltak kis tőkéjükkel, és letelepedtek az új városban. Jenki tisztek, akiknek a családja is eljött, és mikor leszereltek, végleg itt telepedtek le. Eleinte, idegen létükre, válogatás nélkül ismerkedtek össze mindenkivel, és boldogok voltak, hogy meghívásokat kaptak a gazdag és vendégszerető Mrs. Butler pazar mulatságaira, de egykettőre ki is szálltak ebből a körből. Jóravaló emberek voltak, akiknek elég volt megismerniük a koffereseket és a kofferes kormányzatot, hogy hamarosan kiábránduljanak belőlük, és éppen úgy kezdték őket gyűlölni, mint a bennszülött georgiaiak. Sok lett közülük lelkes demokrata és délibb a régi délieknél.
Más szerencsétlenek csak azért maradtak meg Scarlett körében, mert máshová nem járhattak. Ezek sokkal szívesebben látogatták volna a régi gárda tagjait, de a régi gárda nem fogadta be őket soraiba. Ártatlan, ábrándozó jenki tanítók és tanítónők, akik azért jöttek el Délre, hogy felvilágosító munkát végezzenek a négerek körében. Vagy az árulók, akik vérbeli demokraták voltak valaha, de a háború után hasznosabbnak vélték, ha köpönyeget fordítanak és republikánusokká lesznek.
Nehéz megmondani, kiket gyűlöltek jobban, a gyakorlati érzék nélküli tanítói gárdát, vagy a sehonnaiakat, de talán mégis inkább az utóbbiakat. A tanítóféléket még el lehetett intézni azzal, hogy:
– Mit várhat az ember négerbarát jenkiktől? Persze hogy azt hiszik, a néger is van olyan jó, mint ők!
De a georgiaiak számára, akik egyéni érdekből republikánusokká lettek, nem volt mentség.
– Ha mi tudtunk koplalni, ti is koplalhattatok volna – mondta a régi gárda. A hajdani katonák közül sokan emberségesebb szívvel éreztek régi bajtársaik iránt, akik nem tudták nézni családjuk szűkölködését, és átpártoltak a jenkikhez, hogy a családjuknak legyen mit enni. De az asszonyok könyörtelenek voltak. Előttük az elveszett Ugy még szentebb volt most, hogy a sárba tiporták, mint azelőtt. Ez volt a fétisük. Szentnek tartották a hősöket, akik meghaltak érte, a temetőket, a zászlókat, a csatatereket, a halványuló írású harctéri leveleket, a zászlófoszlányokat, minden emléket. A hadastyanokat is. Ezek az asszonyok nem voltak hajlandók támogatni, vigasztalni, elszállásolni azokat, akik nemrégiben még ellenségek voltak, és most Scarlett is áruló lett a szemükben.
Ellenség. Ebben a szedett-vetett társaságban, amelyet a politikai helyzet végletességei és fonákságai tereltek itt össze, egyetlen közös valami volt: a pénz. Mivel a háború előtt egyiküknek sem volt soha életükben huszonöt dollárjuk egyszerre, most a pénzköltés orgiáját ülték, olyan orgiákat, amilyeneket Atlanta soha azelőtt nem látott.
A város, a republikánusokkal a politikai nyeregben, a pazarlás és fényűzés olyan korszakába lépett, amelyben a finomkodás külső máza csak alig takarta a mögötte meghúzódó aljasságot és közönségességet. Soha azelőtt nem volt olyan éles választóvonal a nagyon gazdag és a nagyon szegény között. Akik most a csúcson álltak, azoknak kisebb gondjuk is nagyobb volt, semhogy a kevésbé szerencsésekkel törődjenek. Kivéve persze a négereket. Nekik mindenből a legjobb jutott. A legjobb iskolák és lakások, a legdrágább ruhák, legkellemesebb szórakozások, mert ők jelentették most a politikai hatalmat, hiszen minden egyes néger szavazat számított. Azzal azonban mit sem törődtek a republikánusok, ha az elszegényedett atlantai nép hajléktalanná vált, és éhen veszett.
Scarlett diadalmasan lovagolt a közönségességnek ezen a hullámán.
Scarlett, aki szép új ruháiban végre igazán kiélvezhette az életét, és olyan csinos volt, mint talán még soha. Rhett pénze szilárd támasztékot nyújtott. A korszak és a környezet nagyon megfelelt neki; nyers, pöffeszkedő, tetszelgő volt, tele túlságosan kiöltözött nőkkel, túlcifrázott lakásokkal, túl sok ékszerrel, túl sok lóval, túl sok étellel és túl sok whiskyvel. Ha néha elgondolkozott, be kellett látnia, hogy új ismerőseit Ellen nem tartotta volna úrhölgyeknek. De olyan rég volt már az a nap ott Tarán, mikor véglegesen szakított mindazzal, amire nevelték, és elhatározta, hogy Rhett szeretője lesz... mostanában már nemigen bántotta a lelkiismerete.
Ha szigorúan vesszük, ezek az új barátai talán nem voltak kifogástalan emberek, de ugyanolyan szórakoztatóak voltak, mint Rhett New Orleans-i barátai. Sokkal, sokkal szórakoztatóbbak, mint elnyomott, templomjáró, Shakespeare-t olvasó barátai, akik régi Atlantájához tartoztak. Neki pedig, nászútja rövid időszakát kivéve, nem sok öröme volt eddig. Még kevésbé volt része a biztonság érzésében. Most, amikor biztonságban érezte magát, táncolni akart, kártyázni, zajos mulatságokon részt venni, tobzódni akart a finom ételekben és italokban, selyembe, bársonyba, csipkébe akarta, burkolni testét, kéjelegni akart a pehelytollas, finom ágyban. És mindezt el is érte. Rhett kedvét lelte benne, és tűrte mindezt, s ezzel felbátorította Scarlettet, hogy megszabadulván nevelésének utolsó fékeitől, és felszabadulván minden félelem érzése alól, megengedje magának azt a fényűzést, amelyről annyiszor ábrándozott: azt tegye, amit akar, és akinek ez nem tetszik, azt a pokolba küldje.
Ő is megmámorosodott ettől a nagyszerű érzéstől, mint azok, akiknek puszta élete arculütése a szervezett társadalomnak, mint a hivatásos kártyások, szerencsejátékosok, kémek, politikai kalandorok és mindazok, akik sikere ügyességüktől, leleményességüktől függ.
Valami édes mámor szállt rá. Azt tette, ami neki tetszett, és szeszélyét nem korlátozta semmi. Nem titkolta lenézését új ismerőseivel, a republikánusokkal és sehonnaiakkal szemben. Úgy gondolta, most már megteheti, amit mindig szeretett volna: aki nem tetszik, menjen a pokolba. Különös módon a jenki katonatisztek családjait utálta leginkább. Kifejezetten rossz modorú volt velük szemben. Gőgös és elutasító. Mindazok közül, akik most mindenfelől Atlantába özönlöttek, csak a hadsereg népét nem fogadta és nem tűrte meg társaságában. Ó, nemcsak Melanie tartotta eszében, mit jelentett valaha számukra a sötétkék egyenruha. Scarlettnek is, ha látta a sötétkék zubbonyt, a fényes aranygombokat, az ostrom napjai jutottak eszébe, a nélkülözés gyötrő ideje, a kétségbeesett éhezés, a rabszolgamunka Tarán. Most, hogy gazdag lett, és a kormányzó és annyi kimagasló republikánus barátságára számítva biztonságban érezte magát, ott sérthette meg a jenki egyenruhát, ahol lehetett. És meg is sértette.
Rhett egyszer, csak úgy odavetve, figyelmeztette, hogy többi vendégük is ugyanezt a sötétkék egyenruhát hordta nem is olyan rég, de Scarlett visszafelelte, hogy a jenki csak akkor jenki, ha sötétkék katonaruha van rajta. Mire Rhett felsóhajtott:
– Következetlenség, asszony a te neved – és vállat vont.
Scarlett, mivel gyűlölte a ragyogó kék egyenruhát, amelyet viseltek, örömét lelte abban, ha megsértheti őket, s annál inkább, minél jobban megütköztek rajta. A jenki katonacsaládok ijedten és szelíden tűrték a sértéseket. Jól nevelt, békés emberek voltak többnyire, akik nagyon árván érezték magukat az ellenséges államban, szerettek volna hazamenni, és szégyellték a felszínen levő jenki szemetet, azt a söpredéket, amelynek kormányzatát kénytelenek voltak fegyveresen fenntartani. Ez a csoport hasonlíthatatlanul jobb minőségű emberekből állott, mint akiket Scarlett társaságába fogadott. A tisztek feleségei csalódottan tapasztalták, hogy a hajdan olyan kedves Mrs. Butler szívesebben van néhány egészen közönséges és nem is jó hírű hölgy társaságában, mint például a vörös hajú Bridget Flaharty. Így aztán lassan elmaradtak ők is.
Scarlett azokkal a hölgyekkel sem bánt valami kedvesen, akik legtöbbször jártak hozzá, de azok szívesen elviselték a szeszélyeit. Előttük nemcsak gazdagságot és előkelőséget jelentett Scarlett háza, de a régi nemességet is. A régi gárda kivethette kebeléből Scarlettet, de erről ők nem tudtak. Csak azt tudták róla, hogy O'Hara leány, egy gazdag ültetvényes lánya, akinek sok rabszolgája volt, és Robillard unoka. Tudták, hogy Butler régi charlestoni család tagja. Ez elég volt számukra. Az ő szemükben Scarlett az úrhölgy eszménye volt, mert sohasem találkoztak életükben igazi úrhölggyel.
Ő volt számukra az ajtórés abba a régi társaságba, amelybe annyira szerettek volna bejutni, abba a társaságba, amely megvetette őket, nem viszonozta ismerkedő látogatásaikat, és a templomban is csak hideg biccentéssel fogadta köszönésüket. A valóságban Scarlett még több is volt, mint puszta ajtórés, amelyen át besurranhatnak a társaságba. Nekik, akik most frissen kerültek ki a sötét ismeretlenségből, Scarlett volt maga a társaság. Mivel maguk is csak látszatra voltak úriasszonyok, éppen úgy nem vették észre Scarlett látszat-törekvéseinek igazi hátterét, mint ahogyan Scarlett maga sem jutott tudatára. Magukból kiindulva határozták meg Scarlett társasági értékét, és annyira nagyra tartották, hogy igyekeztek kedvébe járni, elviselték szeszélyeit, hangulatait, fennhéjázását, gorombáskodásait és azt is, ha őszintén szemükbe vágta fogyatékosságaikat.
Ezek az előkelő asszonyságok csak nemrég kerültek elő a semmiből, és nagyon igyekeztek rendkívül finom, művelt hölgyeknek látszani. Úgy beszéltek, mintha soha nem kiabáltak volna életükben. Érzékenykedtek és kényeskedtek, szelíden lesütötték a szemüket. Ha az ember őket hallgatta, azt hihette, nincs lábuk, testüknek nincsenek természetes fizikai szükségletei, és mit sem sejtenek az élet gonoszságairól. Senki sem álmodta volna a vörös hajú Bridget Flahartyről, akinek gyönyörű fehér bőre és kifogástalanul finom, tartózkodó volt a beszéde, hogy ellopta otthon az apja eldugott pénzét, azzal jött át Amerikába, és szobalány lett egy New York-i szállóban. És ha az ember azt az angyali ártatlanságot figyelte, ami Sylvia Connington (egykor Sadie Belle) és Mamie Bart körül lebegett, senki sem sejthette, hogy az egyik Boweryben, apja kocsmája felett nevelkedett, és pincérlányként kisegített, ha nagy volt a forgalom, a másik pedig, mint mondták, férje saját bordélyházából került ki. Most mind á ketten finom lelkű, érzékeny teremtések voltak, akik a szellőtől is óvták magukat.
A férfiak, habár ők keresték a pénzt, sokkal nehezebben tanulták meg az úri szokásokat, vagy talán nem volt elég türelmük hozzá. Sokat ittak Scarlett estélyein, nagyon sokat. És gyakran megesett, hogy egyiket-másikat ott kellett tartani éjszakára, mert nem bírták hazaszállítani.
Ezek az emberek nem úgy ittak, mint azok, akiket Scarlett gyermekkorában részegen látott. Erőszakosakká, durvákká, hülyékké vagy disznókká váltak. Amellett hiába rakta körül a szobákat jól látható köpőcsészékkel, a mulatságok után a szőnyegek tele voltak a rágódohány kiköpött levével.
Scarlett nagyon megvetette ezeket az embereket, de örömét is lelte bennük. Mivel pedig örömét lelte bennük, megtöltötte velük a házát. Mivel pedig megvetette őket, mindannyiszor a pokolba küldte valamennyiüket, valahányszor untatták vagy az idegeire mentek. De ezek az emberek ezt is eltűrték tőle.
Eltűrték Rhett viselkedését is, ami sokkal inkább nehezükre esett, mert Rhett keresztüllátott rajtuk, és ezt tudták. Habozás nélkül megmondta nekik a véleményét még akkor is, ha nála voltak vendégségben, s úgy vágta az arcukba, hogy még csak nem is válaszolhattak. Minthogy Rhett maga egyáltalán nem szégyellte, hogy hogyan jutott a vagyonához, tőlük is azt várta, hogy ne szépítgessék, hogyan kezdték. Ritkán mulasztotta el az alkalmat, hogy megjegyzéseket tegyen olyan dolgokra, amelyeket, minden józan belátás szerint jobb lett volna, ha nem emel ki az udvarias feledés homályából.
Sohasem lehetett tudni, mikor teszi le a poharát ilyenféle megjegyzéssel:
– Ralph, ha egy kis eszem van, én is hamis bányarészvényeket adtam volna el özvegyek és árvák részére, mint te, ahelyett hogy a blokádot törtem át nagy kockázatok árán. Ez sokkal biztonságosabb.
– Láttám, Bill, új kocsit és lovakat vettél. Sikerült megint a nyakába sózni valakinek egy nem létező vonat részvényeit? Jó munka volt, öregem.
– Gratulálok, Amos, hallom, aláírtátok az állami szerződést. Csak az a kár, hogy annyi embert kellett megvesztegetned. Sokba került.
A hölgyek durvának és közönségesnek találták a modorát. A férfiak disznónak és fattyúnak szidták a háta mögött. Az új Atlanta sem szerette jobban Rhettet, mint a régi. Egyébként éppen annyira nem titkolta előttük a megvetését, mint hajdan a régivel szemben. Ment a maga útján, vakmerően, hetyke nevetéssel, gúnyos, sértően túlzott udvariaskodással. Scarlett még mindig talánynak látta, de már nem is bíbelődött a megfejtésével. Meg volt győződve róla, hogy semmiben sem lelte örömét, és soha nem is leli semmiben, s hogy vagy nagyon akart valamit, és nem érte el, vagy talán nem is akart soha semmit, és ezért nem is törődött semmivel. Nevetett mindenen, amit Scarlett tett, bátorította a kilengéseiben és nemtörődömségében, mulatott törekvésein és... és ami a fő, a számlákat mindig szó nélkül kifizette.

 

 

50

Rhett sohasem esett ki udvariaskodó, fegyelmezett modorából, még legbizalmasabb perceiben sem. Scarlett pedig sohasem tudott felülkerekedni azon az érzésen, hogy úgy figyeli őt, mint a macska az egeret. Valahányszor hirtelen rátekintett, mindig magán érezte a szemét, azt a különös, kutató tekintetet, amint szinte hátborzongató türelemmel vár valamit... Vajon mit? Ezt nem tudta megérteni.
Néha nagyon kellemesen élhetett mellette az ember, bár szerencsétlen szokása volt, hogy rájött minden hazugságra, és nem tűrt kifogást, ürügyet, félrevezetést. Türelmesen végighallgatta Scarlett beszámolóját a boltról, kocsmáról, a malmokról vagy a rabok ellátásának költségeiről, és ravasz üzleti fogásokra tanította. Fáradhatatlan volt, ha Scarlett táncolni vagy mulatni vágyott. És ha néha egyedül voltak este, s brandy meg feketekávé állt előttük az asztalon, nem mindig enyhe tréfával mulattatta. Scarlett rájött, hogy Rhett mindent megtesz neki, amit csak kíván, minden kérdésére nyíltan felel mindaddig, amíg maga Scarlett egyenes utakon jár, de mindent megtagad tőle, amit kerülő úton, célzásokkal vagy női eszközökkel akar kicsalni tőle. Rhettnek megvolt az a kellemetlen tulajdonsága, hogy átlátott Scarletten, és durván kinevette.
Scarlett gyakran eltöprengett rajta, bár nem igazán kíváncsian, miért vette tulajdonképpen feleségül. A férfiak rendesen azért házasodnak, hogy otthonuk legyen, hogy gyermekük legyen, vagy pénzük legyen. Rhett nem. A házat borzalmasnak találta, és százszor kijelentette, hogy inkább lakna szállóban. Gyermekről sohasem beszélt, még csak nem is célzott ilyesmire, mint Charles vagy Frank. Pénzt pedig ő hozott a házasságba és nem Scarlett. Egyszer, amikor Scarlett megkérdezte, mosolyogva szólt:
– Hogy legyen itthon egy kis vadmacskám, édesem. Nem, nem azért vette őt feleségül, amiért a férfiak elvesznek egy asszonyt! Az lehet az egésznek az oka – gondolta Scarlett –, hogy kívánta őt, és másképpen nem tudta megkapni. Azon az estén, mikor megkérte a kezét, ezt be is vallotta. Éppen úgy kívánta, mint Belle Watlingot. Nem volt valami kellemes gondolat, sőt sértette Scarlettet. De azért elintézte egy vállrándítással, mint ahogyan megszokta, hogy félvállról vegyen minden kellemetlenséget. Utóvégre üzletet kötöttek egymással, és Rhett becsülettel állta a maga részét. Nem volt miért panaszkodnia. Remélte, hogy Rhett ugyanolyan jól érzi magát, mint ő, de nem sokat törődött vele, hogy csakugyan így van-e.
Hanem egy délután, mikor Meade doktort hívatta, mert azt hitte, hogy elrontotta a gyomrát, olyasmit kellett hallania, amit nem intézhetett el egy vállrándítással. Magából kikelve rohant be a hálószobájába. Az alkonyfényben őszinte gyűlölet sugárzott szeméből, amint bejelentette, hogy gyermeke lesz.
Rhett selyem házikabátban, szivarozva lustálkodott a heverőn. Élesen figyelte az asszony arcát, amint haragosan vetette oda neki, hogy Meade doktor azt mondja, gyermeke lesz. Felháborodva, kétségbeesetten kiabált:
– Tudod, hogy nekem nem kell több gyermek! Soha nem kívántam! Valahányszor egy kicsit jobban megy a dolgom, tessék, másállapotba kerülök. Ó, ne nevess most! Hallod? Ne nevess! Te éppen úgy nem akarod, mint én, Ó, istenem!
Hogy Rhett milyen szavakat várt tőle, nem tudhatta, de nem ilyeneket, mert csakugyan elkomolyodott.
– Tudod mit? Add oda Mellynek. Ő szegény annyira közönséges és régimódi asszony, hogy kisbabát szeretne.
– Meg tudnálak ölni a tréfáidért! Mondom, hogy nekem nem kell!
– Úgy? Kérlek, folytasd.
– Lehet segíteni ezen. Nem vagyok már az az ostoba falusi liba, aki voltam. Most már azt is tudom, hogy egy asszony nem hozza a világra azt a gyereket, akinek a megszületését nem kívánja. Vannak eszközök...
Rhett felugrott, elkapta Scarlettet csuklójánál fogva. Arca ijedelmet, megrettenést, megdöbbenést árult el.
– Megbolondultál, Scarlett? Mondd meg az igazat, tettél valamit?
– Nem, semmit, de tenni akarok. Azt hiszed, tűröm, hogy elromoljon az alakom megint, éppen most, amikor visszanyertem régi karcsúságom, nagyszerűen szórakozom, és...
– Honnan szedted ezt az ostoba ötletet? Ki mondott neked ilyeneket?
– Mamie Bart... ő ért...
– Egy bordélyházi bábaasszony! Persze hogy ért az ilyen mesterkedésekhez. Az az asszony nem lépi át a házam küszöbét többé! Egyetlen szót ne merj vele váltani! Utóvégre mégis az én házam, s én vagyok itt az úr!
– Azt teszem, ami nekem tetszik. Engedj el! Mit törődsz vele?
– Nem bánom, egy gyermeked van, vagy húsz, de nem engedem, hogy meghalj!
– Hogy... meghaljak?
– Azt persze nem mondta meg neked őnagysága, milyen veszedelmet jelent az ilyen... gyógymód, amit ő ajánlott?
– Nem – ismerte be Scarlett. – Ő csak azt mondta, hogy el lehet intézni mindent!
– Megölöm azt a bestiát! – ordította Rhett elfeketült arccal. Lenézett Scarlett könnyes arcára, s kissé megenyhült a szeme, de a szája még mindig meg-megvonaglott. Hirtelen ölébe kapta az asszonyt, és úgy szorította magához, mintha félne, hogy elmenekül.
– Figyelj ide, kis vadmacskám! Én éppen úgy nem akarok gyereket, mint te, de el tudom viselni őket. Egyetlen ilyen ostoba szót se halljak többé tőled, és ha meg mered kísérelni, Scarlett... Nem engedem, hogy meghalj. Megértetted? Nehogy ilyesmit merj próbálni!
Én láttam meghalni egyszer egy lányt... Csak egy olyan... izé volt, de nagyon rendes teremtés. Nagyon keserves halál az, Én... Megremegett a hangja.
– De Rhett! – kiáltotta az asszony, akit a férfi szenvedélyes hangja valósággal kirántott nyomorúságos érzéseiből. Még sohasem látta Rhettet ilyen megindultnak. – Hol... ki...
– New Orleansban... fiatal voltam még... de nem feledtem el. Nem szép halál az, Scarlett, és nem könnyű.
Hirtelen lehajolt, és megcsókolta az asszony haját.
– Világra hozod a gyermekedet, Scarlett, még ha össze kell is bilincselnem a kezedet az enyémmel erre a kilenc hónapra.
Scarlett felült az ölében, és leplezetlen kíváncsisággal nézte a férjét. Most egyszerre nyugodt és kifürkészhetetlen lett Rhett arca megint, eltörlődött róla a felindulás minden nyoma, mintha valami varázsszerrel letörölték volna. Felemelte a szemöldökét, s a szája szélét lebiggyesztette.
– Olyan sokat jelent neked az életem? – kérdezte az asszony, és lesütötte a szemét. Rhett élesen rápillantott. Miért kérdezte ezt? Mennyi volt a kacérság a kérdésben? Mosolyogva felelt:
– Igen. Tudod, sok pénzt fektettem beléd, s nem szeretném most elveszíteni.
Melanie kimerülten, de könnyekig meghatva, boldogan jött ki Scarlett szobájából. A kislány megérkezett. Rhett a hallban ült, szivarcsutkák hevertek körülötte, és kiégették a finom szőnyeget.
– Bemehet már, Butler kapitány – mondta félénken.
Rhett felugrott. Melanie, amint utána nézett, már csak azt láthatta, hogyan hajol le széles vállával a mezítelen kisbaba fölé, akit Mammy tartott az ölében. Aztán Meade doktor becsukta az ajtót. Melanie égő arccal hanyatlott egy karosszékbe. Szégyellte, hogy akaratlanul is tanúja volt egy ilyen bizalmas családi jelenetnek.
„Milyen kedves volt szegény kapitány! – mondta magában. – Mennyire aggódott! És egyetlen kortyot nem ivott tegnap óta! Igazán szép tőle. A legtöbb férfi leissza magát ilyenkor. Bizonyosan nagyon szomjas. Merjek kínálni neki valamit? Nem, ez tolakodás lenne tőlem.”
Kényelmesen hátradőlt. Mindig fájt a háta mostanában, és néha úgy érezte, kettétörik a gerince. Ó, milyen jó Scarlettnek! Tudhatta egész idő alatt, hogy a férje itt ül kint a hallban. Bár Ashley is a közelében lett volna azon a szörnyű napon, mikor Beau megszületett. Bár az övé lenne ez a kislány odabenn, és nem Scarletté...
„Lám, milyen gonosz vagyok! – kezdte bántani rögtön a lelkiismeret. – Irigylem Scarlett-től a kicsikéjét. Pedig Scarlett milyen jó volt hozzám. Bocsáss meg, Istenem! Bocsáss meg! Nem, nem kívánom Scarlett kislányát, csak... ó, ha nekem is lehetne kislányom!”
Párnát tett sajgó háta mögé, és sóvárogva gondolt rá, mi lenne, ha neki is születne kislánya. De Meade doktor soha nem változtatta meg a véleményét, hogy nem szabad több gyermeke legyen. Ő szívesen kockára tette volna az életét, de Ashley hallani sem akart róla. Egy kislány... hogyan tudná Ashley is szeretni a kislányát!
„Ó! – gondolta egyszerre ijedten. – Meg sem mondtam a kapitánynak, hogy lány és nem fiú... pedig ő bizonyosan fiút szeretett volna.”
Melanie úgy tudta, hogy egy anyának mindegy, fia vagy lánya születik-e, de a férfiak, különösen az olyan akaratos férfiak, mint Butler kapitány, mindig fiút kívánnak. Hányszor örült, hogy Beau fiú lett! És tudta, ha ő lenne Rhett felesége, szívesebben meghalna gyermekszülés közben, mint hogy lányt merjen neki ajándékozni első gyermekéül.
Egyszerre kinyílt az ajtó. Mammy kacsázott ki rajta ragyogó képpel, és áradt belőle az elragadtatás, hogy milyen nagyszerű ember Butler kapitány:
– Hát asszonyság, ilyent még nem hallottam! Mikor megfürösztöttem a kicsikét, mondtam Rhett úrnak, ne haragudjon, amiért nem fiú. De tetszik tudni, Melly asszonyság, mit felelt erre? Azt mondja, hogy aszongya:
„Ugyan, Mammy! Ki a csodának kell a fiú! Akasztófára való mind, láthatod rajtam. Szép kislány, az kell nekem! Nem adnám ezt a szép kislányt egy tucat fiúért!” Azzal megpróbálta elvenni tőlem a csupasz kislányt, én meg rávertem a kezére, és mondtam: viselkedjen illedelmesen, Rhett úr! De ő meg csak nevetett, és mondhatom, hogy igazán örül a kislánynak! Nagyon úgy látszik, hogy tévedésben voltam mostanáig afelől, hogy Rhett úr milyen ember. Ez olyan boldog nap nekem, Melly asszonyság, hogy ki sem tudom mondani. Én tettem pelenkába Ellen kisasszonyt, Scarlett kisasszonyt meg ezt a kicsit is, hát boldog nap ez, Melly asszonyság, nagyon szép nap!
– Bizony, nagyon boldog nap, Mammy. Nines is szebb a világon, mint mikor új élet jön a földre.
Volt azonban valaki a házban, aki egyáltalán nem tartotta szépnek ezt a napot. Wade-del senki sem törődött reggel óta. Ha meglátták, ráförmedtek. Mindenütt láb alatt volt szegényke. Korán reggel átvitte Mammy reggelizni Ellával együtt Pittypat nénihez. Azt mondták neki, hogy a mama beteg, és ha lármázik otthon, csak felizgatja. Pittypat néni is beteg volt, őt is felizgatta az, hogy a mama beteg. A szakácsnő körülötte forgolódott, és az öreg Peter nem adott valami nagyon jó reggelit a gyermekeknek. Amint az idő múlt, Wade töprengeni kezdett, és egyre jobban elfogta az aggodalom. Hátha meg is hal az anyja? Wade éppen úgy szerette az anyját, mint ahogyan félt tőle. Látott már ilyent, mikor a halottaskocsi elindult a ház elől, és a gyerekek sírtak. Elképzelte, amint az ő anyját is elviszik a fekete bóbitás lovak fekete hintón. Úgy fájt keskeny bordái mögött a szíve, hogy alig bírt szegényke lélegzeni.
Mikor dél lett, és Peter a konyhában szorgoskodott, Wade kiszökött a házból, és szaladt haza ahogyan csak bírta kurta két lába. Rhett bácsi, Melly néni vagy Mammy csak megmondják neki, mi történt. De Rhett bácsit és Melly nénit nem látta sehol, Mammy és Dilcey pedig ide-oda futkostak a hátsó lépcsőn törülközőkkel meg forró vízzel, és meg sem látták a homályos hallban. Fentről néha Meade doktor kurta parancsszavai hangzottak. Egyszer pedig, mikor valami ajtó kinyílt, az anyja nyöszörgő jajgatása hallatszott. Sírni kezdett. Tudta, hogy anyja meghal. Hogy vigaszt leljen, simogatni kezdte az ablakpárkányon, a napsütésben elnyújtózó cirmos cicát. De mikor a macska hozzádörgölőzött, és dorombolni kezdett, ez már zavarta őt, a komoly fiatalembert, ezért megcibálta a macska farkát, és a képébe köpött.
Végre Mammy, amint nedves köténnyel, félrecsúszott turbánnal lejött a lépcsőn, észrevette, és szidni kezdte megint, hogy a gyermek reszketni kezdett tőle.
– Hát ilyen rossz kisfiút én még életemben nem láttam. Nem vittem át reggel Pittypat kisasszonyhoz? Menjen vissza szépen! Mennyi baj van a fiúkkal!
– Mi van a mamával? Meg fog halni?
– Te vagy a legrosszabb gyerek, akit valaha láttam. Meghalni? Dehogy fog. De sok baj van a fiúkkal, uramisten! Nem is tudom, minek születnek. Menj vissza!
De Wade nem ment vissza. Bebújt az ajtófüggöny mögé. De csak félig-meddig találta megnyugtatónak, meggyőzőnek Mammy szavait. Mindenesetre most nagyon bántotta az a megjegyzés, hogy mennyi baj van a fiúkkal, mert hiszen ő a maga részéről igazán mindent megtett, hogy jó gyereknek tartsák. Később Melly néni jött le a lépcsőn, fáradtnak látszott, de mosolygott. Melly néni mindig kedves volt hozzá. Sohasem szólt rá, mint az édesanyja, nem küldte el azzal, hogy dolga van. De ma ő is megcsóválta a fejét.
– Ejnye, Wade! Milyen engedetlen vagy. Miért nem maradtál szépen Pittypat néninél?
– Meghal a mama?
– Dehogy! Ne légy már ilyen csacsi. A doktor bácsi most hozott neki egy szép kisbabát, aki a te testvérkéd lesz. Ha jól viselkedsz, ma este megnézheted. De most szaladj játszani, és nehogy lármázz!
Wade sóhajtva ment át a néptelen, csendes ebédlőbe. Hová menjen hát? Mit tegyen egy aggódó hétéves kisfiú egyedül, mikor a felnőttek mind ilyen furcsák ma egész nap? Leült az ablakfülkében, letépett egy levelet az egyik cserép virágról, és rágni kezdte, de olyan csípős volt, hogy könny szökött a szemébe tőle. Erre aztán sírni kezdett. Ó, senki sem törődik vele, a mama talán meg is hal, és mindenki összevissza futkos, mert valami kisbaba jött. Eddig az egyetlen kislány, akit közelebbről ismert, Ella volt, és ami azt illeti, nem volt aláírna arra, hogy lelkesedjék a kisbabákért. Hosszú, hosszú idő múlva Meade doktor bácsi és Rhett bácsi jöttek le. Halkan beszéltek valamit a folyosón. Mikor aztán a doktor elment, Rhett bácsi bejött az ebédlőbe, és töltött magának egy palackból, még mielőtt Wade-et megpillantotta volna, Wade megijedt, hogy ő is le fogja szidni, amiért rossz volt, és nem maradt Pittypat néninél. De Rhett bácsi mosolygott. Wade sohasem látta még ilyen jókedvűnek. Felbátorodott, és odaszaladt hozzá.
– Tudod-e, hogy kis húgocskád van? – kérdezte, és meglóbálta a levegőben. – Gyönyörű kis húgocskád! A legszebb, akit valaha is láttál. Miért sírtál?
– Mert... a mama...
– A mama most ebédel finom csirkét, rizskását meg kávét. Később fagylaltot hozatunk neki, és két tányérral kaphatsz te is, ha kérsz. Jó lesz? Aztán megmutatom neked a kistestvérkédet.
Wade kissé megkönnyebbült ugyan, és igyekezett udvarias lenni az új kishúgát illetőleg, de nem sikerült. Lehorgasztotta a fejét. Most már Rhett bácsi is csak a kislányról beszél. Mindenki csak róla, és vele senki sem törődik.
– Rhett bácsi – kezdte –, az emberek jobban szeretik a kislányokat, mint a fiúkat?
Rhett letette a poharat, és a gyermekre nézett.
– Nem. Azt nem mondhatnám – szólt komolyan, mintha mérlegelné a dolgot. – Csak, tudod, a lányokkal több a gond, és az emberek ezért többet foglalkoznak velük.
– De Mammy éppen most mondta, hogy a fiúkkal van sok baj.
– Mammynak sok volt ma a dolga. Nem gondolta komolyan.
– Rhett bácsi! Mit akart maga inkább, kisfiút vagy kislányt? Jobban szeretné, ha kisfia született volna?
– Nem – mondta Rhett. De mikor látta, hogy Wade arca megnyúlik, sietve tette hozzá: – Minek nekem még egy fiú, mikor már van fiacskám?
– Igazán? – nézett fel kíváncsian Wade. – Hol van?
– Itt ni – mondta Rhett, és az ölébe ültette a gyermeket. – Te vagy az én kisfiam.
Wade egy pillanatig olyan boldog volt, hogy majdnem újra elsírta magát. Nagyokat nyelt, és odadugta a fejét Rhett mellényéhez.
– Lehet... lehet az ember két papának a fia? – kérdezte Wade, akinek lelkében küzdött a hűség az édesapja emléke iránt, és a meleg szeretet, ami Rhett-hez fűzte.
– Hogyne. Mint ahogyan a mamának is a fia vagy, meg Melly néninek is. – Wade meggondolta az ügyet. Tetszett neki. Mosolygott. Odadörzsölte fejét Rhett karjához.
– Ugye maga megérti a kisfiúkat, Rhett bácsi? Rhett barna arca egy pillanatra elborult, ajka remegett.
– Igen – mondta keserűen –, én megértem a kisfiúkat.
Wade-et hirtelen ismét félelem töltötte el, és egyszerre féltékenységet is érzett. Rhett bácsi most nem rá gondol, valaki más járhat az eszében.
– De több kisfia nincs? Csak én vagyok? – kérdezte féltékenyen.
Rhett letette a földre.
– Most iszunk egyet a húgocskád egészségére, Wade. Ma iszol először. Felköszöntöd a húgocskádat.
– De több... – akarta megismételni Wade a kérdést. Hanem akkor meglátta, hogy Rhett már tölt is neki, és nagy izgalmában elfelejtett minden mást. Megint csak nagyot nyelt, mert most ilyen felnőtt dologban vehet részt.
– Nekem nem szabad inni, Rhett bácsi! Én megígértem Melly néninek, hogy nem fogok inni, amíg az egyetemre nem megyek, és akkor egy szép órát fogok kapni tőle.
– Én meg ezt a szép láncot adom hozzá, ni – mutatott a mellére. – Melly néninek igaza van. De ő nem borról beszélt, hanem pálinkáról, és nem olyan napról, mikor kishúgod született. Meg kell tanulnod, hogy úri módon bort igyál, fiam, és ez a legjobb alkalom.
Gondosan töltött, a kevés borhoz vizet öntött, úgyhogy alig volt rózsaszín, s odanyújtotta Wade-nek. Ebben a pillanatban lépett be Mammy. Legszebb vasárnapi ruháját vette magára, keményített kötényt és tisztán mosott turbánt. Amint betopogott, megmozdította a csípőjét, és a. szoknyája alól selyemsuhogás hallatszott. Az aggódó kifejezés eltűnt arcáról. Fogatlan szája széles mosolyra nyílt.
– Születésnapi öltözék, Rhett úr! – mondta. Wade nagyot bámult, a pohárral a kezében. Tudta, hogy Mammy nem szereti a mostohaapját, és sohasem hívta még így. Most pedig mosolyog, hajlong és kedveskedik! Micsoda különös nap ez!
– Mammy is igyon egyet. De biztosan jobb szereti a rumot, mint a bort – mondta Rhett, és benyúlt a szekrénybe, onnan egy nagy üveget vett elő. – Ugye szép a kislányunk, Mammy?
– Szép bizony – mondta Mammy, és nagyot cuppantott, amint átvette a poharat.
– Látott már valaki ilyen szépet valaha?
– Hát Rhett úr, Scarlett asszonyság majdnem ilyen szép volt, de még ő sem egészen ilyen.
– Még egy pohárral, Mammy. És... micsoda furcsa suhogást hallok én valakinek a szoknyája alól?
– Hát mi volna, Rhett úr, ha nem a selyem alsószoknyám? – vihogott szégyenlősen Mammy, és negédes csípőriszálással újra megsuhogtatta.
– Alsószoknya? Nem hiszem. Talán száraz levelek zörögnek valahol. Mutassa csak...
– Jaaaaj! Rhett úr! Milyen illetlenség! Jeeeeah!
Mammy visított egyet, hátralépett, aztán biztos távolságban felemelte kissé a szoknyáját, hogy kilátszott a piros selyemtafota alsószoknya alsó fodra.
– Elég sokáig várt vele, míg végre felvette – ráncolta Rhett a homlokát, de szeme kacagón villogott.
– Jézusom, bizony túl soká!
Rhett aztán mondott valamit, amit Wade nem értett.
– Már nem öszvéren van a lószerszám?
– Ejnye, nem szép Scarlett asszonyságtól, hogy ezt elmondta. Azért remélem, Rhett úr, nem rója fel ezt egy szegény öreg néger asszonynak.
– Nem, egyáltalán nem rovom fel, csak hallani akartam a véleményét. Igyon még egy pohárral, Mammy. Vigye magával az egész üveget. Igyál te is, Wade! Gyere, koccintsunk.
– Sissy egészségére – kiáltotta Wade lelkesen, és egyszerre leöntötte torkán pohara tartalmát. Kaparta a torkát, köhögni, majd csuklani kezdett. A másik kettő nevetett, és a hátát ütögette.

 

Attól fogva, hogy a kislány megszületett, Rhett viselkedését még kevésbé értették meg az emberek, mint azelőtt. Scarlett is elképedve figyelte. Ki gondolta volna, hogy ilyen szégyentelenül nyílt büszkeséggel, bolondosan boldog tudjon lenni? Különösen mikor ilyen megdöbbentő a helyzet, hogy elsőszülöttje nem is fiú, hanem leány.
Az idő múlt, de Rhett boldogsága és lelkesedése nem lohadt le, s az asszonyok titkon irigyelni kezdték Scarlettet. A férjek rajongása rendesen még a keresztelőig sem tartott. Rhett, ha ismerőssel találkozott, megfogta a kabátgombját, és részletesen elmondta, micsoda csodálatos előrehaladást tett a kicsi mindenféle tudományban. Még csak nem is mentegetőzött a szokásos módon, hogy nem azért mondom, mert az én lányom, de azért... Nem. Ő hitte, és természetesnek tartotta, hogy ilyen csodálatos kislány, mint az övé, nincs több a világon, Mikor az új dajka egy darab szalonnát adott a kicsinek szopni, s ezzel átesett az első hascsikaráson, úgy kétségbe volt esve, hogy a tapasztaltabb apák és anyák elnézően mosolyogtak, amint meghallották. Elhívta Meade doktort, és még két orvost, és majdnem megverte a szerencsétlen dajkát. Azonnal kitette a szűrét. Egész sor következett ezután, legfeljebb egy hétig maradtak. Mindeniknek volt valami hibája, egyik sem volt elég jó, hogy megfeleljen mindannak, amit Rhett megkövetelt. Mammy osztotta Rhett ellenszenvét az idegen dajkákkal szemben, akik gyorsan váltakoztak. Nagyon féltékeny volt minden idegen néger nőre, és nem értette, miért ne bízhatnák rá Wade és Ella mellett a kicsit is. e hiába, kezdett már nagyon öreg lenni, és a reuma sokszor meggyötörte. Rhettnek nem volt bátorsága hozzá, hogy ezt megmondja neki. Úgy magyarázta a dolgot, hogy az olyan gazdag embernek, mint ő, nem illik egy dajkát tartani három gyermek mellé. Az nem jól néz ki. Fogad hát még kettőt, de Mammy fog nekik parancsolni. Ez nagyon tetszett Mammynak. A több szolga emelte nemcsak Rhett, hanem Mammy tekintélyét is. De azt kikötötte, hogy holmi ocsmány szabad nigger be ne tegye a lábát a gyermekszobába. Így aztán Rhett Tarára küldött Prissyért. Ismerte jól még a régi időkből, tudta, hogy ő sem tökéletes. De legalább a családhoz tartozott. Peter bácsi pedig egy Lou nevű unokahúgát hozatta el másodiknak: Lou Pittypat néni egy Burr nevű rokonának birtokáról való volt.
Scarlett még fel sem kelt az ágyából, már észrevette Rhett rajongó odaadását, és bosszankodva hallgatta, hogy henceg a vendégek előtt. Nagyon szép, hogy egy férfi ennyire szereti a gyermekét, de Scarlett valahogy úgy érezte, van valami férfihoz nem illő abban, hogy Rhett kimutatja érzelmeit. Fölényesnek és nemtörődömnek kellene lennie, mint más férfi.
– Minek viselkedel olyan bolondosan? – kérdezte Scarlett. – Igazán nem értem, miért.
– Te nem is értheted. Azért, mert ez a kislány az első lélek a világon, aki igazán hozzám tartozik.
– Hozzám is, nemcsak hozzád!
– Nem, neked van még két gyermeked. Ő az enyém.
– Jóságos ég! – kiáltotta az asszony. – Talán én szültem a gyereket, vagy mi? Különben végeredményben én is hozzád tartozom, drágám, nem?
Rhett rátekintett a gyermek fekete feje fölött, és furcsán mosolygott.
– Igaz ez, Scarlett?
Szerencsére Melly ebben a pillanatban belépett, különben újra összevesztek volna, Scarlett nagyot nyelt, és szótlanul nézte, hogyan ringatja Melly karjában a kislányt.
Eugenie Victoriának keresztelték, de aznap délután Melanie babusgatás, becézgetés közben egy szót ejtett ki, amely annyira rajta maradt a kislányon, mint ahogyan annak idején a Pittypat név örök feledésbe sodorta a keresztségben nyert Sarah Jane nevet.
Rhett hajolt akkor a gyermek fölé, és úgy mondta:
– Alighanem világoszöld szeme lesz.
– Nem igaz! – tiltakozott Melanie felháborodottan, és egy pillanatra azt is elfelejtette, hogy Scarlettnek világoszöld a szeme. – Kék szeme lesz, mint Gerald O'Haráé volt, olyan színű, mint a kedves kék zászló! [bonnie blue flag – a konföderalisták zászlójának elnevezése ]
– A kékszemű Bonnie Butler – nevetett Rhett, és elvette Melanie-től a gyermeket, hogy jobban megnézze az apró szemeket. S ettől kezdve Bonnie-nak hívták, még a szülei is elfelejtették, hogy két királynő nevét viseli.

 

 

51

Mikor végre újra kijárhatott, Scarlett behívta Lou-t, hogy fűzze be, olyan szorosan, amennyire csak bírja. Aztán megmérte a derekát. Húsz hüvelyk! Felnyögött. Tessék! Most olyan vastag lett, mint Pittypat néni, mint Mammy!
– Húzd jobban azt a zsinórt, Lou. Legalább tizennyolc és félre be kell fűznöd, különben nem tudom felvenni a ruháimat.
– Elszakad a zsinór, asszonyság – lihegett Lou. – Egy kicsit kövérebb lett, hát hiába, nem lehet rajta segíteni.
Dehogynem! – gondolta mérgesen Scarlett, amint szétszakította a ruhája oldalán a varrást, hogy bővebbre eresszék. – Nekem aztán nem kell több gyerek!
Persze Bonnie nagyon aranyos, büszke lehet rá mindenki, és Rhett odavan érte, de most már elég. Hogy hogyan intézi el, még nem tudta, de majd csak sikerül. Lehet, hogy Rhett, amilyen bolondos mostanában, jövőre egy kisfiút is szeretne, bármennyire mondogatta is, hogy vízbe dobja a gyereket, ha fiú lesz. Nohát nem lesz se fiú, se lány. Három gyerek elég minden asszonynak.
Mikor Lou megvarrta a kibővített ruhát, levasalta újra a fodrokat, és belegombolta az asszonyát, Scarlett a hintót parancsolta elő, és kihajtott a, fűrészmalmokhoz. Útközben elfelejtette a keserűséget, arra gondolt, hogy Ashleyvel fog találkozni, s ha szerencséje van, egyedül találja. Átnézik a könyveket, és beszélgetnek. Hónapok óta nem látta Ashleyt. Nem is akarta látni Bonnie születése előtt. Egyáltalán nem akarta látni, és nem akarta, hogy Ashley lássa másállapotban. Pedig annyira hiányzott neki. Meg ha nem is szóltak egymáshoz, de legalább látta azelőtt mindennap. Hiányzott neki a munka is, az üzlet is. Pedig most már csakugyan nem volt szükség rá, hogy dolgozzon. Eladhatta volna a fűrészmalmokat, s letétbe helyezhette volna a pénzt Wade és Ella nevére. De ez azt jelentette volna, hogy csak ritka alkalmakkor találkozhat Ashleyvel, ha eljönnek hozzájuk, vagy ők látogatnak el Mellyhez, de akkor meg rengeteg ember van körülöttük. Pedig Ashley mellett dolgozni igazi gyönyörűség volt, számára a legnagyobb öröm.
Odaérve elégedetten látta, hogy nagy halmokban áll a kész deszka a raktárban, és Hugh Elsing egész csoport vevővel tárgyal. Hat öszvérfogat is állt ott, melyekre néger kocsisok rakták fel a fát. „Hat öszvérfogat – gondolta büszkén. – És ezt mind én szereztem!”
Ashley kijött az irodából, öröm volt a szemében, hogy újra láthatja. Lesegítette Scarlettet a kocsiból, és úgy vezette be, mintha királynő lett volna.
Kissé csökkent a jókedve Scarlettnek, amint végignézte a könyveket. Ha összehasonlította Gallegher és Ashley számadásait, nem tudta, mit mondjon. Maga Ashley is érezte a különbséget, és leolvasta Scarlett arcáról aggodalmait, bármennyire is igyekezett leplezni az asszony afeletti elkedvetlenedését, hogy Gallegher mennyivel nagyobb hasznot ért el. Ashley sóhajtott.
– Nagyon sajnálom, Scarlett, ne haragudj. Nem tehetek róla, nem bírok ezekkel a szerencsétlen rabokkal dolgozni. Engedd, hogy négereket fogadjak fel. Meglátod, jobb lesz úgy.
– Négereket? Hiszen azoknak rettenetes bért kell fizetni! A rabok pedig ingyen dolgoznak, csak az ennivalójuk kerül pénzbe. Ha Johnnie olyan jól boldogul velük...
Ashley valahová messze nézett Scarlett háta mögött. Szeméből kialudt a fény.
– Én nem tudom úgy dolgoztatni a rabokat, mint Johnnie Gallegher. Én nem tudom megkorbácsolni őket.
– Ugyan, Ashley! Túlságosan lágy a szíved. Johnnie mondta, hogy valahányszor a rabok lustálkodni akarnak, azt mondják, hogy betegek, és te mindjárt pihenőnapot adsz nekik. Így nem lehet pénzt szerezni. Nem árt azoknak egy kis verés...
– Scarlett! Scarlett! Hallgass! Nem bírom hallgatni, hogy így beszélsz! – kiáltotta Ashley. Tekintete most visszatért az asszonyra, szemében harag lángolt, hogy Scarlett szinte ijedten hallgatott. – Nem érted, hogy azok is emberek? Szerencsétlen, gyötrődő, szenvedő, rosszul táplált emberek? Ó, édesem, nem bírom nézni, hogy eldurvítanak téged, hogy tönkreteszik a gondolkodásodat, mikor olyan kedves voltál, olyan...
– Kik durvítanak el?
– Nincs jogom hozzá, hogy erről beszéljek. De ha már megkezdtem... Rhett Butler az oka mindennek. Amihez hozzányúl, az meg van mérgezve. Téged is megmérgezett, aki olyan aranyos, nagylelkű és nemes érzésű voltál. Ezt tette veled. Megkeményített, eldurvított, érzéketlenné tett a puszta érintésével.
– Ó! – sóhajtott fel hirtelen Scarlett. Bűntudatot érzett, mert tudta, hogy Rhett ártatlan a dologban, de véghetetlen boldogságot is, hogy Ashley így beszél róla. Még mindig édesnek, nagylelkűnek tartja. Jaj de jó, hogy minden hibájáért Rhettet teszi felelőssé! Mit árt az neki? Semmit.
– Ha más férfiról lenne szó, talán nem fájna úgy... de éppen Rhett Butler! Te nem is veszed észre, hogy a gondolataid is megváltoztak, ugyanarra a göröngyös ösvényre terelte őket, mint amelyen az övéi is haladnak. Igen, igen, tudom, hallgatnom kellene... Utóvégre megmentette az életemet, és hálásnak kellene lennem... Bár lett volna akárki más, nem ő! Nincs jogom, hogy beszéljek...
– Ó, Ashley, van jogod, van jogod... senki másnak nincs, csak neked...
– Meg kell mondanom, nem bírom el, hogy az ő hatása alatt így megváltozz! És ha arra gondolok, hogy... hozzád ér...
„Meg fog csókolni! – gondolta Scarlett szédülten. – És nem is kacérkodtam vele!”
Behunyt szemmel szédült feléje. De Ashley szinte ijedten hátrált, mintha most venné észre, hogy olyasmit mondott, amit nem kellett volna mondania.
– Bocsánatot kérek tőled, Scarlett. Látod... azt mondtam, hogy a férjed nem viselkedik úriember módjára, és most bebizonyítottam, hogy én nem viselkedtem úgy! Senkinek nincs joga, hogy a férjet bírálja felesége előtt. Nincs rá mentségem, csak az, hogy... csak az...
Hebegett. Megvonaglott a szája.
– Nem. Egyáltalán nincs mentségem.
Scarlett, mikor hazafelé kocsizott, vad zűrzavart érzett az agyában. Nincs mentsége... csak az, hogy szereti!
Egész úton hazafelé gyötörte a gondolat, hogy neki Rhett karjában kell feküdnie. A puszta gondolat olyan vad dühre ragadtatta, amilyenre maga sem tartotta képesnek magát. Aztán mégis megértette a maga haragját. Hiszen tudta, hogy Ashley és Melanie csak testvéri közösségben élnek egymás mellett. Ha ezt nem tudja, gyötrelem lenne az élete. Őt viszont Rhett leigázza, erőszakkal a magáévá teszi. Ha Ashley csakugyan erre gondolt, amikor a férj és feleség viszonyáról beszélt, hát Scarlett egészen jól meglesz majd az Ölelések nélkül. Arra gondolt, milyen kedves, romantikus lesz az, ha testileg hűek lesznek egymáshoz Ashleyvel, bár külön-külön házasságban élnek. Az ötlet megragadta a képzeletét, és gyönyörűségét lelte a gondolatban. Mert amellett volt ennek más előnye is. Többek között az, hogy nem lesz több gyereke.
Mire hazaért, és elküldte a kocsit, kissé lelohadt az a felcsigázott hangulata, amelyet Ashley szavai keltettek benne, mert szembekerült azzal, hogy meg kell mondania Rhettnek, hogy külön hálószobát akar, és el akarja érni mindazt az elkülönülést, ami ezzel jár. Nehéz lesz ezt megmondani. Különben is, hogyan mondja majd meg Ashleynek, hogy kívánságára megtagadta testét Rhett-től? Mi a fenét ér egy olyan áldozat, amiről senki sem tud? Micsoda nyűg az illem és az erényes beszéd! Ha olyan nyíltan beszélhetne Ashleyvel is, mint ahogyan Rhett-tel szokott! De mindegy. Valahogy majd csak megsejteti Ashleyvel a valóságot.
Amint felment az emeletre, és benyitott a gyerekszobába, úgy találta Rhettet Bonnie kis ágya mellett, hogy ölében Ellát tartotta, és Wade a zsebeit ürítette ki a férfi előtt. Micsoda áldás, hogy Rhett ennyire szereti a gyerekeket, és ennyit foglalkozik velük! Némelyik mostohaapa ki nem állhatja a korábbi házasságokból származó gyerekeket.
– Beszélni szeretnék veled – mondta Scarlett, és bement hálószobájába. Jobb, ha túlesik ezen, amíg még megmásíthatatlannak érzi elhatározását, hogy nem lesz több gyermeke, és amíg még erőt adnak neki Ashley szavai.
Rhett bejött, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Rhett – mondta az asszony –, elhatároztam, hogy nem lesz több gyermekem.
Ha megdöbbentette is a férfit a váratlan kijelentés, nem árulta el érzelmeit.
Odabotorkált egy székhez, leült, és hintázni kezdett a szék hátsó lábain.
– Kedves – felelte aztán –, már Bonnie születése lőtt megmondtam, nekem teljesen mindegy, hogy egy gyermeked van-e, vagy húsz.
Micsoda elvetemültség Rhett-től, hogy így megkerüli kérdés lényegét, mintha egyáltalán nem is tudná, hogy gyerekek születése összefügg fogantatásukkal.
– Azt hiszem, három elég. Nem akarok minden éven szülni.
– Csakugyan, három elegendőnek látszik.
– Nagyon jól tudod... – kezdte az asszony kerülgetni a lényeget, és elvörösödött attól, amit mondani kart. – Tudod, hogy ez mit jelent?
– Tudom. De gondoltál te arra, hogy elválhatok tőled, ha megtagadod asszonyi kötelességed teljesítését?
– Elég aljas vagy, hogy mindjárt erre gondolj – kiáltotta Scarlett. Nagyon bosszantotta, hogy a beszélgetés nem úgy alakul, ahogy kitervezte. – Ha lenne benned egy szemernyi lovagias érzés, ugyanolyan rendes lennél... kedves lennél, mint... Szóval, nézd Ashleyt. Tudod, hogy Melanie-nek nem lehet több gyereke, és Ashley...
– Hagyd most Ashleyt, a gáncs nélküli lovagot – jegyezte meg Rhett, és szeme különös fénnyel ragyogott. – Kérlek, folytassuk a beszélgetést. Scarlett elakadt. Amit mondani akart, már elmondta, nem volt mit hozzáfűznie. Most látta csak, hogy bolond olt, mikor azt remélte, hogy barátságosan rendezhetik ezt a fontos kérdést, különösen egy olyan önző disznóval, mint amilyen Rhett.
– Délután a fűrésztelepen jártál talán?
– Mi köze ennek...
– Ugye te szereted a kutyát, Scarlett? Versenypályán vagy a kutyaólban szereted jobban?
Scarlett egyre súlyosabban érezte a csalódást, elöntötte a harag, és fel se fogta a célzást.
A férfi felállt, az asszony álla alá nyúlt, és maga felé fordította a fejét.
– Micsoda gyerek vagy te! Három férfival éltél már, és még mindig nem ismered a férfiak természetét. Úgy látszik, azt hiszed, olyanok, mint a vénkisasszonyok, akik mellett elsuhannak az élet változásai.
Könnyedén megszorította az asszony állát, azután lehullt a, keze. Egyik szemöldöke magasra húzódott, amint közelebb hajolt Scarletthez, és hosszasan, hidegen, mereven nézte az asszonyt.
– Értsd meg, Scarlett. Ha te és ágyad valamennyire is vonzó még számomra, nincs az a lakat és nincs az az akadály, amely távol tarthat engem tőled. S egyáltalán nem kell szégyenkeznem, bármit teszek is, mert volt egy megállapodás közöttünk. A megállapodást eddig betartottam, de te most fel akarod bontani. Hát tartsd meg szűzi ágyad, kedvesem.
– Azt akarod ezzel mondani – bosszankodott Scarlett –, hogy nem bánod...
– Belefáradtál a szerelmembe, ugye? Nos, a férfiak még könnyebbén belefáradnak egy szerelembe, mint az asszonyok. Maradj meg szentnek, Scarlett. Nem fog lesújtani. Nem számít – tette hozzá, és vállat vont. – Szerencsére a világ tele van ágyakkal, és a legtöbb ágyban asszonyok vannak.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy te képes lennél...
– Természetesen, kedves kis ártatlanságom! Csoda, hogy már ezelőtt is meg nem tettem. Sose tartottam valami nagy erénynek a hűséget.
– Minden éjjel bezárom a hálószobám ajtaját!
– Sose fáradj! Ha megkívánnálak, semmiféle zár nem gátolna abban, hogy hozzád jussak.
Megfordult, mint aki lezárta a témát, és kiment a szobából. Scarlett hallotta, hogy visszatér a gyerekszobába, ahol a gyermekek diadalordítással köszöntötték.
Hirtelen leült. Elérte, amit akart. Ezt akarta ő is és Ashley is. De valahogy mégsem volt boldog. Hiúságát bántotta. Egyenesen sértőnek találta, hogy Rhett ilyen könnyen vette a dolgot, hogy nem bánta, nem akarta őt, sőt egy szintre helyezte más asszonyokkal, akik más ágyakban fekszenek.
Szerette volna megtalálni a módját, hogy Ashleynek értésére adja, ő és Rhett nem élnek többé házaséletet. De érezte, hogy ezt nem tudja megmondani. Az egész most zűrzavarossá, gyötrelmessé vált számára, és szíve mélyén azt kívánta, bár egyáltalán ne szólt volna. Hiányozni fognak majd neki azok a hosszú beszélgetések az ágyban, amelyek alatt Rhett szivarja úgy parázslott a sötétben. Hiányozni fog vigasztaló ölelése, ha ismét azzal a szorongó érzéssel ébred lidérces álmából, hogy úttalanul, elveszetten fut a ködben.
Egyszerre nagyon szerencsétlennek érezte magát, és a szék támlájára borulva keservesen sírt.

 

 

52

Egy unalmas, esős délutánon, mikor Bonnie nemrég múlt egyéves, Wade az ablakhoz ment. és az üveghez lapította az orrát, úgy nézett ki a lucsokba. Karcsú, törékeny kisfiú volt, csöndes és félénk, korához képest elég kicsi és hallgatag, soha nem szólt, csak ha megszólították. Nagyon unatkozott, de némán viselte a maga gondját. Ella a sarokban játszott a babáival. Scarlett az íróasztalnál a számadásait nézte át, és Rhett hanyatt fekve a szőnyegen, az órájával csalogatta Bonnie-t magához.
Wade végre valami képeskönyvet talált magának, és elejtette. Scarlett haragosan fordult hátra.
– Menj már ki, Wade, a kertbe!
– Nem lehet. Esik az eső.
– Igen? Nem is vettem észre. Hát akkor idebenn játssz. Idegessé teszel a folytonos motoszkálásoddal. Mondd meg Porknak, fogjon be, és vigyen át Beau-hoz játszani.
Wade sóhajtott.
– Beau nincs otthon. Meghívták Raoul Picardhoz születésnapi uzsonnára.
Raoul Maybelle-nek és René Picardnak a kisfia volt, kis fekete majom, csúf kis kölyök, gondolta Scarlett.
– Akkor hát menj valamelyik más pajtásodhoz. Szaladj, szólj Porknak.
– Nincs otthon senki. Mindenki elment a születésnapi uzsonnára.
Csend lett. A levegőben volt a kimondatlan szó: „Mindenki, csak én nem.” De Scarlett, aki csak a számadásaival törődött, nem is vette észre. Rhett azonban felült a padlón.
– És te miért nem vagy ott, fiacskám?
Wade közelebb ment hozzá. Megint csak sóhajtott, rugdalta a szőnyeget, és lehajtotta a fejét.
– Mert engem nem hívott senki.
Rhett odaadta játszani az óráját Bonnie-nak, és könnyedén felállt.
– Hagyd azokat az átkozott számadásokat, Scarlett. Miért nem hívták meg Wade-et Raoul születésnapi uzsonnájára?
– Ugyan, hagyj békét az ilyen ostobaságokkal. Ashley úgy összezavarta ezeket a... Ó, az uzsonnára? Azt hiszem, megszokhattuk már, hogy Wade-et nem hívják meg sehová, és ha meg is hívják, nem engedem el. Ne felejtsd el, hogy Raoul Mrs. Merriwether unokája, és Mrs. Merriwether inkább meghívna egy felszabadított négert, mint tőlünk valakit.
Rhett nézte a fiú keskeny arcát, s látta, hogy megrebben a szeme.
– Gyere ide, fiacskám! – mondta, és magához vonta a gyermeket. – Szeretnél ott lenni az uzsonnán?
– Nem! – mondta a kisfiú bátran, de megremegett a hangja.
– Hm. Várj csak. Meg szokott hívni téged Joe Whiting vagy Frank Bonnell?
– Nem. Senki sem hív meg egyetlen uzsonnára sem.
– Wade, ne hazudj! – kiáltotta Scarlett. – Nem voltál három hete a Bart gyerekeknél és Gelertéknél meg Donoganéknál?
– Remek összeállítás öszvérekből lószerszámmal, jobban össze se válogathattad volna – mondta Rhett, és lágyan elhúzta a szavakat. – Jól mulattál ott náluk? Beszélj, fiacskám.
– Nem.
– Miért?
– Hát... nem tudom... Mammy azt mondja, hogy szemét népek, és...
– Megnyúzom azt a vén boszorkány Mammyt! – ugrott fel Scarlett. – Te pedig, Wade, amiért így beszélsz a mamád ismerőseiről...
– A fiú igazat mondott, és Mammy is igazat mondott – emelte fel Rhett a hangját. – De te nem látod meg az igazságot, ha belebotlasz is az utcán. Ne félj, fiam. Nem kell többé olyan helyre menned, ahová nincs kedved elmenni... Most pedig...
Pénzt vett ki a zsebéből.
– Mondd meg Porknak, fogjon be a nagy hintóba, és vigyen el téged a városba. Egyedül. Abba a boltba mégy be, ahová tetszik, és olyan cukorkát veszel, amilyent akarsz. A gyomrodat is elronthatod.
Wade-nek felcsillant a szeme. Zsebre tette a bankjegyet, s vidám mosollyal fordult anyjához, akinek jóváhagyására várt. Scarlett azonban összehúzott szemöldökkel Rhettet nézte. A férfi karjába vette Bonnie-t, magához szorította, úgyhogy a gyerek arca apja arcához tapadt. Scarlett nem tudott semmit leolvasni Rhett arcáról, de szemében valami különös fény égett, valami, mintha félne, rettegne... s önvádat érezne.
Wade felbátorodva mostohaapja nagylelkűségén, feléje indult:
– Rhett bácsi! Kérdezhetek valamit?
– Hogyne – mondta Rhett szórakozottan, amint újra leült Bonnie mellé, magához vonta a kislány fejét, és valahová messzire nézett. – Beszélj, fiacskám!
– Rhett bácsi, volt maga katona a háborúban?
– Miért kérded, fiam?
– Mert Joe Whiting meg Frankie Bonnell azt mondják, hogy nem volt a háborúban.
– És te mit feleltél? Wade lehorgasztotta a fejét.
– Én... én azt mondtam, hogy nem tudom... de nem is bánom. És megvertem őket. Volt a háborúban, Rhett bácsi?
– Igenis, voltam! – mondta Rhett hevesen. – Voltam. Nyolc hónapig jártam a sereggel, megmondhatod nekik. Lovejoytól egészen Franklinig meneteltünk, egészen Tennessee-be. És ott voltam, mikor Johnston letette a fegyvert.
Wade büszkén egyenesedett ki. Scarlett felkacagott.
– Úgy tudtam, szégyelled a katona voltodat. Magad mondtad, hogy tartsam titokban!
– Csitt – mondta Rhett keményen. – Meg vagy elégedve, Wade?
– Igen, igen! Én... én tudtam, hogy volt a háborúban... tudtam, hogy nem igaz, hogy félt... de miért nem volt abban a seregben, ahol a többi fiú papája?
– Azért, Wade, mert a többi kisfiú papája nem értett az ágyúkhoz, de én értettem. Én tüzér voltam. Az igazi tüzérségnél, nem a polgárőrségben. Sokat kell tudni és ügyesnek kell lenni annak, aki a tüzérségnél szolgál. Az bizony!
– Hüh! – mondta Wade boldogan. – És meg is sebesült, Rhett bácsi? Rhett tétovázott.
– Mondd el, hogy vérhast kaptál – gúnyolódott Scarlett.
Rhett óvatosan letette a kisgyermeket a szőnyegre, és kihúzta a nadrágjából az ingét.
– Gyere ide, Wade, megmutatom, hol sebesültem meg.
Wade izgatottan hajolt hozzá. Rhett barna mellén keresztül széles vágás futott le a hasáig. A kaliforniai aranybányákban kapta, de mindegy. Wade boldogan szuszogott, amint odadugta a fejét, és jól megnézte.
– Hát Rhett bácsi, maga is olyan bátor volt, mint az én apám.
– Csak majdnem, nem egészen – mondta Rhett, és visszagyűrte az ingét. – Az édesapád nagyon bátor volt, mindenkinél bátrabb. Most szaladj, és költsd el a pénzedet, és verd el a port alaposan mindenkin, aki azt meri mondani, hogy nem voltam a háborúban.
Wade féllábon ugrálva ment ki, Porkért kiáltozva. Rhett újra felvette a kisgyermeket.
– Miért hazudtál neki, dicsőséges katona uram? – kérdezte Scarlett.
– A fiúnak kell, hogy büszke lehessen az apjára vagy mostohaapjára. Nem hagyhatom, hogy meggyötörjék, a gyermekek könyörtelenek.
– Ugyan, eredj!
– Wade-del kapcsolatban bánt, hogy eddig még soha nem gondoltam erre. Mit érezhetett ez a szegény kis kölyök. De nem engedem, hogy ez így menjen tovább.
– Hogyan? – Nem engedem, hogy Bonnie is így szenvedjen.
– Gondolod, elviselném, hogy Bonnie szégyellje az apját? Hagynám, hogy ne hívják meg a barátnői uzsonnára, ha majd nyolc-, kilencéves lesz? Eltűrném, hogy megalázzák, mint Wade-et, olyasmi miatt, ami nem az ő hibája, de a tied meg az enyém?
– Eh... gyermekuzsonnák!
– A gyermekuzsonnákból lesz később a fiatal lányok estélye. Eltűrjem, hogy az én lányom ne mehessen jó társaságba Atlantában? Semmi kedvem északra küldeni iskolába és szórakozni, mert nem akarják befogadni se itt, se Charlestonban, se Savannah-ban vagy New Orleansban. És semmi kedvem, hogy hozzáerőltessem valami jenkihez vagy idegenhez, mert tisztességes, jónevű déli család nem kívánja a vele való házasságot, mert az anyja bolond volt, az apja gazember.
Most vették észre, hogy Wade visszajött, és az ajtónál áll. Érdeklődve, kissé ijedten figyelt a beszélgetésre, és most bedugta a fejét.
– Bonnie majd Beau felesége lesz, Rhett bácsi.
Rhett a fiú felé fordult, a harag egyszerre eltűnt arcáról. Teljes komolysággal bólintott, mintha megfontolná a kérdést. Aztán elmosolyodott.
– Ez igaz, látod. Bonnie férjhez mehet Beau Wilkeshez. De kit fogsz te feleségül venni?
– Én senkit – jelentette ki Wade, és vállat vont. Élvezte, hogy úgy beszélhet, mint férfi a férfihoz, azzal a Mellyn kívüli egyedüli emberrel, aki sohasem korholta, ha beszélt, hanem inkább bátorította. – Harvardba megyek, az egyetemre, ügyvéd leszek, mint az édesapám, és aztán bátor katona, mint amilyen ő volt.
– Fogadni merek, hogy Melly beszélte tele a fejét! – ugrott fel Scarlett dühösen. – Egy szó se legyen Harvardról, Wade! Az jenki iskola, és nem akarom, hogy jenki iskolába járj. A georgiai egyetemre mégy, és aztán a boltot fogod vezetni helyettem. Ami pedig az apádat mint bátor katonát illeti, hát...
– Csend! – szólt Rhett kurtán, mert nem kerülte el a figyelmét, hogyan fénylett a fiú szeme, mikor soha nem ismert apját említette. – Majd ha megnőttél, Wade, akkor beszélünk a többiről. Egyelőre az a fontos, hogy derék és bátor ember légy, mint az apád volt. Hogy milyen hős lehetett, arra éppen elég a bizonyíték. Mindjárt az is, hogy anyádat vette feleségül. Majd én gondoskodom róla, hogy Harvardba mehess, és ügyvéd lehess, ha akarsz. Most szaladj! Vedd meg a cukorkát.
– Légy oly szíves, hagyd rám a gyermekeim nevelését! – kiáltotta Scarlett magánkívül, amint Wade eltűnt.
– Olyan átkozott rosszul intézed, hogy nem hagyhatom – felelte Rhett. – Előre tünkreteszed Wade és Ella minden jövőbeli lehetőségét és minden apró mostani örömét. Nem fogom engedni, hogy Bonnie is ilyen elnyomott, szenvedő, szegény kis pária legyen. Bonnie hercegnő lesz, aki mindent megkap a világon, amire kedve kerekedik! Azt hiszed, tűrném, hogy ezzel a szemét néppel barátkozzék, amely a házunkba jár?
– Neked még mindig elég jók...
– Neked pedig, úgy látom, túlságosan is, kedvesem. De Bonnie-nak nem! Én nem fogom engedni, hogy ezekkel szórakozzék, és a végén azok közül legyen valakinek a felesége, akik hozzá járnak. Ír söpredék, jenkik, szemét népség, kofferes jöttmentek. Az én Bonnie-m, Butler és Robillard vérével...
– És az O'Harákéval.
– Az O'Harák tőlem akár királyok is lehettek Írországban, de az apád csak egy ügyes vállalkozó volt. S te sem vagy jobb. De nemcsak te vagy hibás. Én is vétkes vagyok. Nem törődtem semmivel mostanáig, és fütyültem rá, mit gondolnak az emberek. De Bonnie... Istenem, micsoda őrült voltam! Ha nem teszek hamarosan valamit, Bonnie hiába az én anyám és a te anyád unokája, tisztességes család be nem fogadja sem itt, sem Charlestonban, bármit tett is az anyám és a nagynéni értük. Ha csak nem teszünk valamit, méghozzá sürgősen.
– Ugyan, Rhett, nevetséges ezt ilyen komolyan venni. A te pénzeddel...
– Vigye az ördög a pénzemet! Azzal nem vásárolhatom meg a lányom boldogságát és jó hírét! Inkább hívják meg Bonnie-t száraz kenyérre Picardékhoz vagy Elsingékhez, mint bálkirálynő legyen valamelyik gazdag republikánus bálján! Scarlett, ostoba voltál. Előre jó helyet kellett volna biztosítanod a gyermekeidnek a jó társaságban, de elmulasztottad. Még csak azzal sem törődtél, hogy megtartsd az addigi helyed. Sajnos kevés most már a remény, hogy meg tudj változni. Nagyon is fontos neked a pénzszerzés és az, hogy zsarnokoskodj mások felett.
– Ez az egész komédia egyszerűen vihar egy pohár vízben – mondta Scarlett hidegen, és visszaült a számadásaihoz, mintha jelezni akarná, hogy befejezte a beszélgetést.
– Csak Mrs. Wilkes van a pártunkon – folytatta zavartalanul tovább a töprengést Rhett –, és őt is igyekszel állandóan elidegeníteni. Sértegeted, amint csak egy kis alkalom van rá. Ugyan kímélj meg az örökös megjegyzéseidtől, hogy kopott a ruhája, és milyen nagyon szegény. Ő a központja Atlantában a jó társaságnak. Hála istennek, rá számíthatok. Ő majd segít.
– Miben? Mit akarsz?
– Mit akarok? Meghódítom, ahány nőnemű sárkány akad a városban a régi gárdából, pedig van elég. Különösen szem előtt fogom tartani Mrs. Merriwether, Mrs. Elsing, Mrs. Whiting és Mrs. Meade szívének meglágyítását. Ha földre kell is borulnom minden kövér vén tyúk előtt, megteszem. Szelíd leszek, ha hidegen visszautasítanak, és megbánom régi vétkeimet. Részt veszek az átkozott jótékonysági mozgalmakban. El fogok járni az átkozott templomukba. Kérkedni fogok katonakorom hőstetteivel, és ha kell, belépek az átkozott Ku-Klux-Klanjukba is, bár Isten aligha mérhetne rám súlyosabb büntetést ennél. És nem fogok habozni, hogy emlékeztessem azokat a bolondokat, akiknek a fejét megmentettem, hogy adósaim, ön pedig, asszonyom, lesz olyan jó, és nem gáncsolja el a céljaimat azzal, hogy a hátam mögött magas kamatra ad pénzt az embereknek, vagy rothadt deszkát sóz a nyakukba, vagy valamiképpen megbánt Valakit, akit én megkörnyékezek. Bullock kormányzó nem teszi be többé a lábát a házamba. Hallottad? De ezek az előkelő tolvajok, a te cimboráid sem! Ha te kívánságom ellenére meghívod őket, a lelked rajta, de a házigazda nem lesz itthon, hogy fogadja a vendégeit. Míg itt lesznek, én ott ülök majd Belle Watling ivójában, és boldognak, boldogtalannak elmondom, hogy azért jöttem el hazulról, mert nem akarok velük egy fedél alatt lenni. Scarlett kurtán, haragosan felnevetett.
– A vén játékos, az árdrágító tisztes polgár akar lenni? Első lépésed talán inkább az lehetne, hogy eladod Belle Watling házát.
Vaktában ütött. Sohasem tudta biztosan, igaz-e, amit híresztelnek, hogy Rhett a ház tulajdonosa. Rhett hirtelen felnevetett, mint aki megértette az asszony ki nem mondott szavait, és meghajolt.
– Köszönöm a jó tanácsot.

 

Ha akarta volna, akkor sem választhatta volna meg rosszabbul az időpontot, hogy visszaszerezze tekintélyét. Rhett pedig a legnehezebb időszakot választotta. Sem azelőtt, sem azután. Soha nem volt olyan kellemetlen mellékíze a republikánus vagy sehonnai elnevezéseknek, mint akkor, mert abban az időben érte el tetőfokát a kofferes jöttmentek uralmának korruptsága. Márpedig Rhett neve a fegyverletétel óta elválaszthatatlanul összefüggött a jenki, republikánus és sehonnai jöttment elnevezésekkel.
Meg 1866-ban az atlantaiak tehetetlen dühvel érezték, hogy semmi sem lehet már rosszabb, mint a kemény katonai parancsuralom, de most, Bullock kormányzata alatt megtanulták, hogy van annál sokkal rosszabb is. Hála a néger szavazatoknak, a republikánusok és szövetségeseik szilárdan kezükben tartották a hatalmat, és kegyetlenül megnyergelték a tehetetlen, de továbbra is tiltakozó kisebbséget.
A négerek között azt híresztelték el, hogy a biblia csak kétféle politikai pártot említ, a republikánusokat és a bűnözőket. Persze egyetlen néger sem akart belépni egy olyan pártba, amely csupa bűnözőkből áll, hanem sietett csatlakozni a republikánusokhoz. Űj uraik aztán újból és újból szavaztatták őket, segítségükkél sehonnaiakat és helyi, úgynevezett szegény fehéreket, sőt néhol négereket választottak meg magas tisztségekre. Ezek a szerencsétlen négerek aztán, mint törvényhozók, főként azzal töltötték az idejüket, hogy szüntelenül mogyorót rágcsáltak, és hol kihúzták, hol bedugták lábukat a számukra szokatlan új cipőbe. Közülük csak néhány tudott írni-olvasni. Most kerültek csak elő a gyapotföldekről és a nádültetvényekről, de megvolt a hatalmuk hozzá, hogy törvényeket és adókat, no meg roppant összegeket szavazzanak meg maguknak és republikánus barátaiknak. Persze megszavazták. Az ország az adók súlya alatt nyögött, és az adófizetők fogcsikorgatva fizettek, mert tudták, hogy a köz céljaira befizetett összegek magánzsebekbe kerülnek.
Az állam fővárosát valósággal megszállás alatt tartották a vállalat-alapítók, szerződés-hajszolók, üzérek és mások, akik hasznot reméltek húzni a pénzdobálás orgiáiból, s néhányan szemérmetlenül meggazdagodtak. Egyáltalán nem ütközött nehézségbe, hogy megszerezzék az állam pénzét vasutakra, amelyek soha ki nem épültek, gépek és kocsik vásárlására, amelyeket sohasem vettek meg, épületek átalakítására, amelyek sohasem léteztek másutt, csak a vállalkozók agyában.
Milliós kölcsönkötvényeket bocsátottak ki. A legtöbb törvénybe ütközött, és nyíltan sikkasztásra ment, de kibocsátották a kötvényeket, és forgalomba hozták. Az államkincstár főnöke, egy tisztességes republikánus, tiltakozott a törvényellenes kötvénykibocsátások ellen, és megtagadta, hogy aláírja a kötvényeket, de ő is éppen olyan tehetetlen volt, mint a többiek, akik gátat akartak vetni a visszaéléseknek.
Az állami vasutak valamikor az állam jövedelmi forrásai voltak, de most holt beruházássá váltak, és adósságaik milliókra rúgtak. Nem is volt az többé vasút, csak egy feneketlen zsák, amelyből csak a zavarosban halászok húztak ki horgukon jókora zsákmányokat. A vasúti alkalmazottakat nagyobbára politikai érdemek alapján nevezték ki, tekintet nélkül arra, hogy értettek-e valamit a vasutak ügyeihez, és ezért háromszor annyi alkalmazott volt a vasutaknál, mint amennyi kellett. A republikánusoknak szabadjegyük volt a vonatokra, a négerek meg egész vonatszerelvénnyel utazgattak körül az országban, hogy mindenütt szavazzanak, ahova elérnek.
Az országutak körüli visszaélések még jobban bosszantották az adófizetőket, mert a kövezetvámból, az utak jövedelméből kellett volna fenntartani az iskolákat. Csakhogy nemcsak nem volt jövedelem, de nagy adósságok voltak, és nem volt miből fenntartani az ingyenes iskolákat. Arra pedig csak keveseknek volt pénzük, hogy gyermekeiket iskolába küldjék, és fizessék a tandíjat. Így aztán egy egész gyermeknemzedék tudatlanságban nevelkedett, és felnövekedvén, évekig az írástudatlanság szószólói lettek.
De hiába mérgelődtek a pazarlások, visszaélések, fosztogatások miatt, ennél sokkal súlyosabban esett a latba az, ahogyan Bullock kormányzó tájékoztatta Északot a lakosság magatartásáról. Ha Georgia felhördült a korrupció miatt, a kormányzó Északra sietett, megjelent a kongresszus előtt, és azt állította, hogy a fehérek súlyos kilengéseket követnek el a négerek ellen, Georgia újabb lázadásra szervezkedik, és a katonai uralom szigora nélkülözhetetlen. Egyetlen georgiai sem kívánt összeütközésbe kerülni a négerekkel, és igyekezett elkerülni minden súrlódást. Egyetlen georgiai sem akart még egy háborút, egy sem akarta a szuronyok uralmát, és nem is volt erre semmi szükség. Georgia csak azt kívánta, hogy hagyják békében, hogy rendbe hozhassa a maga állami ügyeit. De a „kormányzó hazugsággyára” címmel ismertté vált hamis híreket terjesztő központ működése folytán Észak csak a lázadó államot látta maga előtt, amelyet erős kézzel kell kormányozni, s az erős kéz politikája valóban érvényesült.
Annak a bandának a ragyogó korszaka volt ez, amely torkon ragadta Georgiát. A fosztogatás ült orgiát, és minden képzeletet meghaladt az a cinizmus, ahogyan a legmagasabb tisztségek viselői, éppen azok nyíltan loptak, akiknek a visszaéléseket meg kellett volna akadályozniuk. A tiltakozások és az ellenállási mozgalmak semmit sem segíthettek, mert a kormányzatot az Egyesült Államok hadseregének fegyveres ereje támogatta és tartotta fent.
Atlanta szidta Bullockot, a sehonnaikat, a republikánusokat, és elátkozta mindazok nevét, akik bármilyen kapcsolatban álltak velük. Rhett pedig összeköttetésben állott velük. Úgy hírlett, hogy benne volt minden disznóságukban. Most azonban megkísérelte, hogy szembeforduljon az árral, amellyel eddig úszott, és ár ellen ússzon tovább.
Nagyon vigyázva dolgozott, nehogy felébressze Atlanta gyanúját. Egyszerre azon vették magukat észre az emberek, hogy Rhett Butiért sohasem látni már a jenki tisztek, sehonnaiak és republikánusok társaságában. Demokrata gyűléseken vesz részt, mikor pedig választásra kerül a sor, nyíltan és kihívóan demokrata jelöltre adja le a szavazatát. Nem kártyázott már éjszakánként, és sokkal kevesebbet ivott. Ha Belle Watling házába el is ment, éjszaka tette, és titokban, mint más tisztességes polgár, és nem hagyta többé lovát délutánonként kipányvázva a ház előtt, mint cégért, amely jelenlétét hirdeti.
Vasárnap az áhítatos gyülekezet majdnem kiesett a padokból, mikor, kissé elkésve, végigment lábujjhegyen a templom főhajóján, kézen vezetve a kis Wade-et, mostohafiát. Éppen olyan meglepő volt Wade megjelenése, mint Rhetté. Úgy tudták, hogy a fiú katolikus; legalábbis Scarlett az volt, vagy annak tartották. De Scarlettet évek óta nem látták semmiféle templomban, mert a templom járási kedv éppen úgy kiveszett belőle, mint Ellen minden egyéb tanítása. Mindenki megbotránkozott már rajta, hogy elhanyagolja fia vallásos nevelését, s most annál jobban esett mindenkinek, hogy legalább Rhett törődik a szegény gyermekkel, ha nem is a katolikus templomba viszi.
Rhett nagyon kedves tudott lenni, ha vigyázott a nyelvére, és fekete szeme nem táncolt gunyorosan. Évek óta nem tette azt, de most komoly, méltóságteljes és lebilincselő volt, sőt egyszerűbb, kevésbé tarka mellényeket is viselt. Most újra mosolyogva köszönt jobbra-balra.
A férfiakkal, akik a fejüket köszönhették neki, nem is volt olyan nehéz összebarátkozni. Rég közeledtek volna hozzá, ha Rhett nem viselkedik úgy, mintha semmibe venné a társaságukat. Most, hogy ő kereste fel őket, Hugh Elsing, René Picard, a Simmons fiúk, Andy Bonnell és a többiek sorra behódoltak. Olyan kedvesen tudott szerénykedni, ha azt a régi dolgot hozták elő, amikor megmentette őket.
– Ugyan, ugyan – mondta. – Nem volt az semmi, barátaim. Ti is megtettétek volna a helyemben.
Szép összeget írt alá a templom javítás céljaira, és hasonlóan nagy, de nem hivalkodóan nagy összeget a katonasírokat díszítő egyesület számára. Mrs. Elsingnek adta át a pénzt, és szégyenlősen arra kérte, ne árulja el a nevét senkinek. Jól tudta, hogy így hirdetheti ki a városban a legbiztosabban és leggyorsabb módon a dolgot. Mrs. Elsing undorral vette át a pénzt – árdrágító pénze! –, de mikor az egyesület olyan rosszul állt anyagilag...
– Igazán nem értem – mondta hidegen –, miért áldoz éppen ön erre a célra.
Mikor Rhett erre nyíltan és röviden azt felelte, hogy ha visszaemlékszik hajdani bajtársaira, elszorul a szíve, és legalább ezt meg szeretné tenni értük, Mrs. Elsing arisztokratikusan finom álla leesett. Mrs. Merriwether annak idején megmondta neki Scarlett erősködését, hogy Rhett katona volt, de senki sem akarta elhinni.
– Katona volt? Hányadik ezredben? Melyik tábornok alatt?
Rhett pontosan megadta a szükséges felvilágosításokat.
– Ó, a tüzérségnél? Persze minden ismerősöm vagy a gyalogságnál, vagy a lovasságnál volt. Akkor hát ezért...
Zavarodottan elhallgatott, és várta, hogy a férfi szeme gunyorosan villanjon, de Rhett szerényen, lehajtott fejjel állt előtte, és az óraláncával játszadozott.
– Én is szerettem volna a gyalogságnál szolgálni – siklott el megjegyzés nélkül Mrs. Elsing gyanúsítása felett –, de mikor megtudták, hogy én a West Point növendéke voltam, bár nem diplomáltam, aminek egy gyerekes ostobaság volt az oka, akkor bedugtak a tüzérséghez, a katonai egységbe, nem a milíciához. Kellettek nekik képzett tüzérek. Tudja, milyen súlyosak voltak a veszteségek, mennyi tüzér elesett. Meglehetősen magamra maradtam a tüzérségnél. Egyetlen ismerőssel sem találkoztam. Azt hiszem, egyetlen atlantait sem láttam egész szolgálati időm alatt.
– És... és miért nem említette ezt soha azelőtt? – kérdezte nehéz szívvel Mrs. Elsing. Kezdte bántani a lelkiismeret, hogy éles megjegyzéseket tett többször Rhett Butler állítólagos katona voltát illetően.
Rhett egyenesen a szemébe nézett, arca sápadt volt.
– Minek erről beszélni, Mrs. Elsing? Önnek azonban megmondhatom, hogy büszkébb vagyok erre a néhány hónapra, míg a Konföderációt szolgálhattam, mint minden másra a világon, amit tettem vagy elértem. Úgy érzem... úgy érzem...
– Na de miért titkolta mégis?
– Tudja, szégyelltem róla beszélni, mert vannak olyan cselekedeteim is, amelyek nehezen egyeztethetők össze ezzel...
Mrs. Elsing később szóról szóra beszámolt a beszélgetésről Mrs. Merriwether előtt.
– És mikor arról beszélt, hogy szégyelli a dolgot, hidd el, könny volt a szemében! Igazi könny! Majdnem én is sírva fakadtam.
– Kutyafüle! – kiáltott Mrs. Merriwether hitetlenül. – Éppen úgy nem hiszek a könnyeinek, mint ahogyan nem hiszem, hogy szolgált a hadseregben. Majd én kiderítem, méghozzá hamarosan. Majd írok én egy rokonomnak, és mindjárt kisül az igazság. Carleton ezredes, aki alatt állítólag szolgált, a nagyapám egyik testvérének a leányát vette el.
Írt Carleton ezredesnének, és nagy meghökkenésére olyan dicshimnuszt kapott Rhett Butler hősiességérői és katonai erényeiről, hogy káprázott a szeme tőle. Hogy micsoda kitűnő szakember, micsoda hős katona volt, szerény, ha dicséretet kapott, vállalkozott a legvakmerőbb tettekre.
– Nahát! – dadogta Mrs. Merriwether, mikor odanyújtotta a levelet Mrs. Elsingnek. – Megáll az eszem. Úgy látszik, tévedtünk. Mégis katona volt a csirkefogó. Talán hinnünk kellett volna, mikor Scarlett és Melly azt mondták, hogy aznap állt be katonának, mikor Atlanta elesett. De azért, hogy a csoda vigye, mégis köpönyegforgató és áruló, és hozzám ugyan be nem teszi a lábát!
– Én... én nem tudom... – mondta habozva Mrs. Elsing, miután ő is elolvasta a levelet –, utóvégre talán nem is olyan rossz ember. Scarlett az, akit okolni kell mindenért. Tudod-e, Dolly, hogy néha szinte azt hiszem, szégyenkezik a felesége miatt? De utóvégre úriember létére nem tehet mást, mint hogy hallgat.
– Micsoda? Szégyenkezik? Megtalálta ott a zsák a maga foltját! Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Honnan szedsz ilyen bolondságot?
– Tegnap – mondta Mrs. Elsing –, szakadó esőben, kint kocsikázott a három gyerekkel fel és le a Barackfa utcában, a kisbabát maga fogta a karjában. Persze csukott kocsival volt. Mikor meglátta, hogy gyalog jövök, udvariasan kinyitotta a kocsiajtót, és elvitt hazáig. Én azt kérdeztem tőle: elment az esze, kapitány? Mi a csodának cipeli ki a gyerekeket ebben az időben? Ő meg csak sóhajtott, és nem szólt semmit. De Mammy bezzeg kinyitotta a száját. Hátrafordult, és ezt mondta: mikor a ház tele van kofferesekkel meg mindenféle szemét néppel, még az esőben is egészségesebb lenni ezeknek az ártatlan kisgyerekeknek, mint otthon.
– És Butler erre is hallgatott?
– Mit tehetett volna? Intett Mammynak, hogy csend legyen, és másról kezdett beszélni. Hallhattad te is, hogy Scarlett tegnap megint whist-délutánt rendezett, és egész sereg közönséges asszony volt ott. Úgy látszik, Butler nem akarta, hogy megcsókolják a kislányát.
Mrs. Merriwether erre is csak a fejét csóválta. De a következő héten már ő is beadta a derekát.
Rhett most egy íróasztalt állított be magának a bankba. Hogy mit művelt ott, vagy miért jutott az eszébe, a meghökkent hivatalnokok el nem tudták képzelni. Elég az hozzá, hogy mint derék tisztviselőhöz illik, akinek nincs ideje egész nap lustálkodni, ott töltötte a napja jó részét. Annyi részvénye volt, hogy senki sem mert ellenszegülni a kívánságának. Hiszen nem is zavart senkit, nem tett semmi rosszat, sőt néha csakugyan segítségükre volt, mert tagadhatatlanul értette a szakmát. Mindenesetre ott ült egész nap az íróasztalánál, úgy tett, mintha nagyon elfoglalt lenne, mert azt akarta, hogy ugyanolyannak látsszék, mint polgártársai, akik dolgoztak, méghozzá keményen.
Mrs. Merriwether szerette volna megnagyobbítani az üzemét, és kétezer dollárt akart felvenni a bankból. Gondolta, ráíratja a házára. De a házon már két jelzálogkölcsön volt, és visszautasították a kérését. A derék hölgy éppen viharos hangulatban akart kirohanni az épületből, mikor Rhett megállította, kikérdezte és fejcsóválva, mentegetőzve szólt:
– De kérem, Mrs. Merriwether, ez lehetetlen. Itt valami tévedés van. Tessék csak leülni, majd rendbe hozom mindjárt a dolgot. Én magam is szívesen adnék kölcsönt bármikor egy üzletasszonynak, aki ennyire ért a dolgához. A bank éppen az ilyen embereknek akar kölcsönöket adni. Tessék csak ide ülni, ide az én helyemre, majd mindjárt utánanézek a dolognak.
Hamarosan mosolyogva jött vissza azzal, hogy csakugyan félreértés volt a dologban. A kétezer dollár rendelkezésére áll bármikor. Ami pedig a házat illeti... ó, ide kell egy aláírás, és rendben van az egész.
Mrs. Merriwether azt sem tudta, mit mondjon. Éppen Butlernek legyen lekötelezve! Mérgében alig köszönte meg a szívességét. De Rhett mintha észre sem vette volna ezt. Udvariasan kikísérte az ajtóig, és ott egyszerre megszólalt:
– Kérem szépen, Mrs. Merriwether, én mindig nagyra becsültem a tudását és tapasztaltságát. Nem adna nekem tanácsot?
Kalapján alig mozdultak meg a tollak, olyan kimérten biccentette meg a fejét.
– Nos?
– Mivel szoktatta le Mrs. Merriwether a lányát arról, hogy az ujját szopja?
– Mi... micsoda?
– Az én kis Bonnie-m állandóan szopja a hüvelykujját. Nem tudom leszoktatni róla.
– Erről le kell szoktatni! – mondta erélyesen Mrs. Merriwether. – Elrontja az ujjának is meg az ajkainak is az alakját.
– Tudom! Tudom! – sóhajtott Rhett. – Pedig olyan gyönyörű szájacskája van. De nem tudom, mit csináljak.
– Scarlett tudhatná – mondta élesen Mrs. Merriwether. – Már két gyermeke volt.
Rhett a cipőjét nézte, és halkan sóhajtott.
– Már megpróbáltam szappant tenni a körmére – mondta aztán, mintha nem is hallotta volna a feleségére tett megjegyzést.
– Szappant! – Ugyan! Az semmit sem ér. Én kinint tettem Maybelle ujjára, és mondhatom, kapitány, nem is vette a szájába egyhamar.
– Kinint! Lám, ez sohasem jutott volna az eszembe! Ó, köszönöm, drága Mrs. Merriwether! Nagyon köszönöm!
Olyan kedvesen, olyan hálásan mosolygott, hogy Mrs. Merriwether egészen megzavarodva állt ott egy pillanatig. De mikor elköszöntek, már ő is mosolygott.
Nem akarta belátni, hogy tévedett, csak annyit ismert el Rhettről, hogy nem lehet egészen romlott az olyan ember, aki ennyire tudja szeretni a gyermekét. Milyen kár, hogy Scarlett nem foglalkozik eléggé azzal az aranyos kislánnyal. Van valami szívfájdító abban, ha egy férfi próbál nevelni egy kisgyermeket. Rhett jól tudta, milyen hatásos az ilyesmi, haladt a maga útján, és nem törődött vele, ha be is feketíti kissé Scarlett amúgy sem ragyogó jó hírét.
Amint Bonnie járni tudott, állandóan magával vitte mindenüvé, hol kocsin, hol maga előtt a nyeregben. Ha délután hazajött a bankból, együtt sétáltak a Barackfa utcában. Fogta kis kezét, lehajolt hozzá, a gyermek apró lépéseihez szabta a saját lépéseit. Türelmesen felelt ezer kérdésre. Ilyenkor, napszállta idején, mindenki kint volt a ház előtt, a kertben vagy az udvaron, és mert Bonnie olyan kedves, szép gyermek volt göndör fekete hajával, nagy kék szemével, mindenki megállt és megszólította. Rhett nem avatkozott bele a beszélgetésekbe, de atyai büszkeséggel állt ott, és hálásnak látszott minden kedves szóért.
Atlantának jó emlékezőtehetsége volt. Gyanakodva és lassan változott meg... de megváltozott. Nehéz idők jártak, és rossz szemmel néztek mindenkit, akinek bármi köze is volt Bullock kormányzóhoz és környezetéhez. Bonnie szép volt, mint Scarlett, és okos, mint Rhett. Az ő segítségével sikerült az ellenséges érzések hideg kőfalába éket verni.

 

Bonnie gyorsan nőtt. Minél nagyobb lett, annál jobban meglátszott rajta, hogy a nagyapja Gerald O'Hara volt. Kurta, izmos lábacskáin keményen állt meg, nagy szeme kék volt, mint az ír tavak, és erélyes állát előrenyújtotta, ha véleményt nyilvánított, ami nagyon gyakran megtörtént. Gerald lobbanékony természetét örökölte, és ha valami nem tetszett neki, sírt és toporzékolt, de amint teljesítették a kívánságát, mosolyogni kezdett, és elfelejtette a mérgét. Ha az apja mellette volt, nem is volt szüksége mérgelődésre, Rhett minden kívánságát teljesítette. Rettenetesen elkényeztette őt, hiába próbálták Scarlett és Mammy ellensúlyozni a hatását. Rhett nem talált benne semmi hibát azonkívül, hogy nagyon félt a sötétben.
Kétéves koráig minden baj nélkül elaludt ő is a közös gyermekszobában, a testvéreivel együtt. Attól fogva, minden érthető ok nélkül, sírni kezdett, ha Mammy, kezében a lámpával, kicsoszogott a szobából, és sötétben hagyta őket. Nemsokára fel is ébredt éjjel, és sikoltozni kezdett ilyenkor, felijesztette a másik két gyermeket és az egész házat. Egyszer Meade doktort is elhívták, és Rhett nem akarta elhinni, hogy csak rossz álma volt a gyermeknek. Hiába kérdezgették, csak annyit mondott reszketve:
– Sötét... sötét...
Scarlett sokat bosszankodott emiatt, és legjobban szerette volna elverni. Nem akart hallani sem róla, hogy éjszakára égve hagyják a szobában a lámpát, mert akkor Wade és Ella nem tudtak aludni. Rhett, aki aggódva és türelmesen próbálta kivenni a gyermekből, mitől fél tulajdonképpen, hidegen közbeszólt, hogy ha valakit meg kell verni, majd ő intézi el, és Scarlett kapja a verést.
A dolog vége az lett, hogy Bonnie kis ágyát átrakták a gyerekszobából abba a szobába, ahol Rhett aludt mostanában egyedül. Az asztalon ezentúl egész éjjel égett egy elsötétített lámpa. Az egész város összesúgott, mikor elterjedt a hír. Valamiképpen nem találták illőnek, hogy egy leánygyermek az apjával aludjon egy szobában, ha még csak kétéves is. Scarlett kétszeresen is megszenvedte a pletykát. Először, mert ez nyilvánvalóvá tette mindenki előtt, hogy neki és a férjének külön hálószobájuk van, másodszor, mert mindenki úgy vélte, hogy ha a gyermek fél egyedül aludni, az anyja mellett volna a helye. Scarlett nem magyarázhatta meg senkinek, hogy ő nem tud világos szobában aludni, meg hogy Rhett nem is engedné, hogy Bonnie vele legyen.
– Félóráig kiabálhatna szegényke, míg felébrednél, s a végén megvernéd – mondta kurtán.
Scarlett nagyon haragudott az egész komédiáért, hogy Bonnie ijedezett éjszaka, de azt gondolta, idővel majd rendezni tudja a ház ügyeit, és a gyereket visszatelepíti a gyermekszobába. Nevetséges! Minden gyermek fél a sötétben. Majd leszokna róla. Az egészet csak az ő bosszantására találta ki Rhett. Így akarja megmutatni, hogy rossz anya, és ezzel fizeti vissza, hogy kizárta őt hálószobájából.
A férfi egyetlenegyszer sem lépett be hozzá, de még csak a kilincset sem fogta meg, amióta Scarlett megmondta neki, hogy nem akar gyermeket többé. Amíg Bonnie nem kezdett félni, gyakrabban volt esténként távol hazulról, mint ahányszor otthon vacsorázott. Néha egész éjszaka elmaradt, és Scarlett, amint egyedül feküdt a csukott ajtó mögött, hallgatta az órát hajnal felé... és eltöprengett, hol járhat... Ilyenkor gyötrődött. De nem tehetett semmit.
Emlékezett rá, mit mondott:
– Vannak még más ágyak is, kedvesem!
Bármennyire bosszantotta is a gondolat, nem tehetett semmit Rhett viselkedése ellen. Nem mondhatott volna semmit anélkül, hogy ne idézzen elő egy jelenetet, amelyben Rhett feltétlenül megjegyzést tett volna hálószobája bezárt ajtajára, és arra, hogy milyen szerepe van ebben Ashleynek. Igen, az a bolondsága, hogy Bonnie lámpafény mellett alszik Rhett szobájában, ez is csak egyik módja volt annak, hogy Rhett viszonozza Scarlettnek, amiért elutasította.
Scarlett különben sohasem fogta fel, mekkora súlyt helyezett a férfi Bonnie bolondságára, s azt sem, hogy mennyire egész szívével csüggött Rhett a gyermeken. Nem fogta fel egészen egy borzalmas éjszakáig. A család sohasem felejtette el ezt az éjszakát.
Akkor éjjel Rhett valami régi barátjával találkozott, és sok mondanivalójuk volt egymásnak abból az időből, amikor mind a ketten blokádtörők voltak. Hogy hol ittak együtt, nem tudta Scarlett, de gyanította, hogy Belle Watlingnál. Nem jött haza délután, hogy Bonnie-t sétálni vigye, és vacsorára sem érkezett meg. Bonnie egész délután várta az ablaknál, aztán este keserves sírás közben került, Lou segítségével, ágyba.
Elfelejtette Lou meggyújtani a lámpát, vagy elaludt? Senki sem tudta, mi történt tulajdonképpen. De mikor Rhett végre hazajött, kissé bizonytalan léptekkel, az egész ház fel volt fordulva, és Bonnie sikoltása lehallatszott az istállóba. Felébredt a sötétben, hívta az apját, és az apja nem volt sehol. A névtelen rémek, melyek benépesítették gyermeki képzeletét, ott tolongtak körülötte. Hiába gyújtottak gyertyát és lámpát, hiába próbálták Scarlett és a cselédek megnyugtatni. Rhett három lépcsőt ugrott egyszerre, úgy rohant fel, magából kikelten. Mikor az ő karjában végre kissé lecsillapodott Bonnie, annyit lehetett érteni a sírásból, hogy:
– Sötét... sötét...
Rhett rátámadt Scarlettre és a négerekre.
– Ki oltotta el a lámpát? Ki hagyta a sötétben? Prissy, ezért megnyúzlak, te...
– Úristen, Rhett úr, nem is én voltam ott, hanem Lou!
– Kérem, Rhett úr, én...
– Pusztuljatok valamennyien! Menjetek ki! Ne is kerüljetek többé a szemem elé! Scarlett, adj neki valamennyi pénzt, és gondoskodj róla, hogy mire én lejövök, ne találjam a házban. Most pedig mindenki szedje a lábát!
A négerek elmenekültek, a szerencsétlen Lou a kötényébe sírt, mint a záporeső. De Scarlett maradt. Rosszul esett neki, hogy a legkedvesebb gyermeke Rhett karján szépen megnyugszik, ő pedig hiába ölelgette, hiába simogatta. Rosszul esett neki, mikor látta, hogy a gyerek hogyan öleli át kövér karocskájával az apja nyakát, mikor az ő ölében csak vergődött, és Scarlett nem tudott semmit kiszedni belőle.
– Tehát ez ült a melleden – mondta Rhett gyengéden. – Nagy volt?
– Igen, rettentően nagy. És karmai voltak.
– Még karmai is?! Jól van, no. Én egész éjjel itt ülök, és lelövöm, ha visszajön. – Rhett hangja érdeklődést árult el, és megnyugtató volt.
Bonnie lassan egészen megnyugodott. Nem volt már olyan rémült a hangja, amint részletesen elmondta, milyen szörnyeteg jött elő a kályha mögül. Scarlett-ben égett a düh. Hogyan tud így hallgatni rá Rhett, mintha ez az ostobaság mind igaz lenne?
– Ugyan kérlek, az ég áldjon meg, ez igazán... De a férfi intett, hogy csend legyen. Mikor Bonnie elaludt, óvatosan letette és betakarta.
– Élve fogom megnyúzni azt a gyalázatos niggert – mondta nyugodtan. – Pedig nemcsak az ő hibája. A tied is. Miért nem néztél be, ég-e a lámpa?
– Ne légy már olyan bolond, Rhett! – suttogta Scarlett. – Azért ilyen Bonnie, mert mindent megengedsz neki. A legtöbb gyermek fél a sötétben, de leszokik róla, ha az ember egy kicsit erőlteti. Wade is félt, de rászorítottam, hogy... Egy-két éjszaka kiabálna, aztán... Én hagynám...
– Hagynád?
Scarlett egy pillanatig azt hitte, meg fogja ütni.
– Nem tudom, ostoba vagy-e, vagy a legembertelenebb asszony, akit valaha láttam.
– Nem akarom, hogy gyáva és ideges legyen, mire megnő.
– Gyáva? Ez a gyerek gyáva? Nincs egy gyáva porcikája sem! De neked nincs semmi képzelőtehetséged, s így aztán, persze, fogalmad sincs róla, mit szenvednek emiatt mások, különösen a gyermekek. Ha egy éjszakára ráülne valami szörnyeteg a melledre, aminek szarva is van, körme is van, azt mondanád neki hidegvérrel, hogy menjen a pokolba, mi? A fene, aki eszi! Kérem, próbáljon arra az időre emlékezni, asszonyom, amikor láttam felriadni és sírni, mint valami rémült gyermeket, mert azt álmodta, hogy eltévedt a ködben. Nem is volt olyan nagyon rég.
Scarlett elhallgatott egy pillanatra, mert nem szeretett erre az álomra emlékezni. És eszébe jutott most, hogy őt is éppen úgy lecsillapította és megnyugtatta Rhett, mint most a gyermeket. Sietve másra tért át.
– Te nagyon elkényezteted, és...
– És kényeztetni is. fogom. Ha látja, hogy én megvédem mindentől, akkor lassan nem fog már félni.
– Kérlek – mondta hidegen Scarlett –, ha dajka akarsz lenni, légy szíves, maradj itthon néha éjszakára, és próbálj józan fejjel lefeküdni. Csak a változatosság kedvéért.
– Korán hazajövök ezentúl, de ha nekem úgy tetszik, részeg leszek, mint az ágyú! Megértetted?
Korán hazajött ezután. Sokkal előbb, mint amikor Bonnie-t le kellett fektetni. Ott ült mellette, míg a gyermek el nem aludt, s ki nem ejtette kezéből a kezét. Akkor ment csak le lábujjhegyen vacsorázni. Nyitva hagyta az ajtót, hogy meghallja, ha felsír, és meglássa, ha a lámpa ki talál aludni. Nem akarta, hogy még egyszer megijedjen a kislány a sötétségtől. Az egész ház ügyelt a lámpára. Scarlett, Mammy, Prissy, Pork, mind fel-felosontak lábujjhegyen a lépcsőn, megnézni, jól ég-e.
Otthon is tartózkodott az ivástól, de ez sem Scarlett érdeme volt. Hónapokon át rettentően ivott, anélkül azonban, hogy részeg lett volna. Egy este különösen erősen áradt szájából a whiskyszag. Felkapta Bonnie-t, vállára emelte, és úgy kérdezte:
– Van még egy puszid apu számára?
Bonnie fintorgatta az orrát, és rugdalózott, hogy tegye le a válláról.
– Nincs – jelentette ki nyíltan. – Utálatos.
– Mi vagyok?
– Utálatos szag. Ashley bácsi nem büdös.
– Ejnye, azt a mindenit neki! – mondta Rhett kissé ingerülten. – Sose hittem volna, hogy a családomban még az antialkoholizmusnak is akad szószólója.
De ettől kezdve mindössze egy pohár bort ivott meg este, vacsora után. Mivel Bonnie-nak mindig szabad volt a pohárban maradt utolsó cseppet kiinni, a bor szagát nem tartotta olyan utálatosnak. Az eredmény az volt, hogy eltűnt a püffedtség, amely már kezdte eltorzítani férfias, kemény vonásait, és a szeme alatt a karikák sem voltak többé olyan sötétek. Mert Bonnie nagyon szeretett a nyeregben előtte ülve lovagolni, többet volt kint a friss levegőn. A nap újra lesütötte az arcát, és egészségesebbnek, fiatalabbnak látszott, mint valaha. Sokat nevetett, és kedves volt mindenkihez. Úgy nézett ki, mint az a fiatal blokádtörő, aki a háború elején annyira elragadtatta Atlantát.
Emberek, akik sohasem szerették, most mosolyogva álltak meg az utcán, ha ellovagolt mellettük, nyergében az apró kislánnyal. Asszonyok, akik féltek tőle, mint az ördögtől, a rossz híre miatt, most meg-megálltak beszélgetni vele, és megcsodálták Bonnie-t. Igen, még a legszigorúbb öreg hölgyek is úgy érezték, hogy az olyan ember, aki ennyire tudja szeretni a kislányát, nem lehet egészen romlott.

 

 

53

Ashley születésnapja volt. Melly meglepetésül társaságot hívott estére. Mindenki tudott a dologról, csak maga az ünnepelt nem. Még Wade és a kis Beau is tudták, de megeskették őket, hogy titokban tartják. Nagyon büszkék voltak erre. Mindenkit meghívtak, aki Atlantában számított. Gordon tábornok egész családjával megígérte részvételét, Alexander Stephens azt üzente, ha gyengélkedése nem tartja otthon, feltétlenül eljön, még Bob Tomsont, a Konföderáció harcos viharmadarát is odavárták – egyszóval egész sor kiváló személyt vártak.
Scarlett, Melanie, India és Pittypat néni egész délelőtt dolgoztak a négerekkel együtt. Frissen mosott és vasalt függönyöket tettek fel, ezüstöt tisztogattak, felkefélték a padlót, főztek, sütöttek, kóstolgatták a készülő frissítőket és süteményeket. Scarlett soha életében nem látta Melanie-t ilyen izgatottnak és boldognak.
– Tudod-e, drágám, hogy Ashleynek mióta nem volt születésnapi ünnepsége? Emlékszel arra a napra a Tizenkét Tölgy ültetvényen, mikor megtudtuk, hogy kitört a háború? Az volt az utolsó. És szegénykémnek annyi a dolga és olyan fáradt, mikor hazajön, hogy eszébe sem jutott, mikor van a születésnapja. Mennyire meg lesz lepve, ha vacsora után egyszerre csak beállítanak a vendégek!
– Csak azt nem tudom, hogy lesz az, hogy a lámpákat ne vegye észre Mr. Wilkes, mikor hazajön vacsorázni? Utóvégre van szeme – szólt Archie, és köpött egyet.
Egész délelőtt nézte, mi történik, de az ujját se mozdította, hogy segítsen. Nem akarta, hogy lássák, menynyire érdekli a dolog. Soha életében nem volt még ilyen városi mulatságon, és mindez új volt neki. Megtette a maga megjegyzéseit az asszonynépről, hogy úgy futkosnak, mintha égne a ház – miért? Mert néhány ember jön el látogatóba. De azért hat ökörrel sem lehetett volna elvonszolni onnan. A színes papírlampionok, melyeket Mrs. Elsing és Fanny külön erre az alkalomra festettek, különösen érdekelték. Az ő szobájában rejtették el, a pincében, és alaposan megvizsgálta valamennyit.
– Jaj!– ijedt fel Melanie. – Erre nem is gondoltam, Archie, látja, milyen szerencse, hogy az eszébe jutott! Tessék! Most aztán mit csinálunk? Pedig igazán nagy munka szépen felaggatni a fákra és bokrokra, kis darab gyertyát tenni mindegyikbe, és meggyújtani, mikor a vendégek jönnek. Scarlett nem küldhetnéd át Porkot, míg mi vacsorázunk?
– Az asszonyságnak több esze van, mint más fehérszemélynek, de azért néha nem lát tovább az orránál – mondta Archie. – Az a bolond nigger, Pork, nem ért az ilyesmihez. Még felgyújtja az egészet. Márpedig kár lenne érte, mert nagyon csinosak. Én majd felakasztom, oszt meg is gyújtom a lámpákat, míg az asszonyság meg az úr vacsoráznak.
– Ó, Archie, ez igazán kedves! – mondta Melanie ártatlan hálás pillantással. – Nem is tudom, mit csinálnék, ha maga nem segítene. Nem lenne jó mindjárt most betenni a gyertyákat, hogy aztán este gyorsan menjen a dolog?
Mikor Archie nagy kopogással lement a pincelépcsőn, Melanie ránevetett titkon a többiekre.
– Egyre azon törtem a fejem, hogyan vegyem rá az öreget, hogy felakassza és meggyújtsa a lampionokat. De ha kértem volna, nem tette volna meg. Most legalább lenn marad egy darabig, és nem lesz útban. A négerek úgy félnek tőle, hogy dolgozni sem tudnak rendesen, ha itt álldogál és a nyakukba fújtat.
– Én nem tartanám ezt a vén zsiványt a házban – mondta Scarlett rosszkedvűen. Gyűlölte Archie-t éppen úgy, mint ahogyan Archie őt. Melanie háza volt az egyetlen hely, ahol ott maradt, ha Scarlett megjelent. De még itt, Melanie házában is nyílt megvetéssel nézett rá. – Meglátod, egyszer még nagy bajt okoz.
– Nem félek én tőle – mosolygott Melanie. – Csak bánni kell vele tudni. Úgy kell tenni, mintha az ember tőle függne. Különben is nagyon szereti Ashleyt és Beau-t, úgyhogy mindig biztonságban érzem magam, ha körülöttünk van.
– Téged szeret – mondta India, és még ő is elmosolyodott kissé. – Azt hiszem, te vagy az egyetlen személy, akit szeret, mióta a... feleségét... Azt hiszem, szívesen megölne akárkit, aki téged bánt.
– Ugyan ne túlozz – mondta Melly, és elpirult. – Rólam is csak úgy beszél, mint más asszonyokról, hallhattátok elégszer.
– Nekem ugyan mindegy, hogy ez a vén útonálló mit gondol, vagy mit beszél – vonta meg Scarlett a vállát. Mindig kényelmetlenül érezte magát, ha arra gondolt, hogyan olvasta fejére Archie a maga ítéletét a rabok miatt. – Megyek haza enni, aztán a boltba kell mennem kifizetni a segédeket, mert hét vége van, és a fatelepre is ki kell néznem. Hugh Elsing meg a fuvarosok várnak. Azoknak is viszek pénzt.
– A fatelepre mégy? – kérdezte Melly. – Ashley is átmegy estefelé, mert Hugh Elsinggel akar beszélni. Nem tarthatnád ott egy kicsit, legalább öt óráig? ötkor már hazajöhet, de előbb nem. Ha hamarabb megérkezik, éppen munka közben talál, és vége lenne a meglepetésnek.
Scarlett mosolygott magában, jókedve támadt.
– Nem bánom – mondta kegyesen.
India pillátlan, halvány szeme élesen figyelte. „Mit néz ez mindig olyan furcsán rám, ha Ashleyről van szó?” – gondolta Scarlett.
– Tartsd csak ott minél tovább, édesem! – buzgólkodott Melly. – India aztán majd érte megy... és, Scarlett, este gyere minél korábban. Kérlek, gyere korán, nem szeretném, hogy egy percet is elmulassz az estélyből.
Útban hazafelé, a kocsiban Scarlett elkomorodva gondolta:
„Nem szeretné, hogy egy percet is elmulasszak az estélyből? Akkor miért nem hívott meg, hogy Indiával és Pittypat nénivel együtt én is vegyek részt a vendégek fogadásán?”
Máskülönben Scarlett nem törődött volna azzal, hogy részt vesz-e a vendégek fogadásán Melanie szegényes fogadóestjein. De ez volt a legnagyobb fogadóest, amelyet Melanie valaha is adott, amellett Ashley születésnapja alkalmából rendezték, és Scarlett nagyon szeretett volna egész este ott állni Ashley mellett, és vele együtt fogadni a vendégeket. De tudta, miért nem hívta meg Melly, hogy részt vegyen a vendégek fogadásán. Hiszen ha nem tudta volna, Rhett félreérthetetlenül felvilágosította, amikor őszintén kijelentette:
– Egy sehonnai fogadja a vendégeket, amikor a legkiválóbb volt konföderációsok és demokraták lesznek ott? Csoda, hogy miket kívánsz! Ezt az ökörséget! Csak Melly ragaszkodásának köszönheted, hogy egyáltalán meghívtak.
Scarlett a rendesnél is több gonddal öltözött fel aznap délután, mikor elindult az üzletbe és a fatelepre. Új tompazöld tafotaruháját vette magára, amely árnyékban lilás színben játszott; halványzöld kalapját, sötétzöld tolldísszel. Hogy Rhett miért nem engedi elöl levágni és kisütni a haját! Mennyivel szebb lenne. De megesküdött, hogy álmában leborotválja az egész fejét, ha ezt meg meri tenni. Amilyen erőszakos, kitelik tőle, gondolta Scarlett, és a haja maradt, amilyen volt.
Szép, derűs délután volt, napos, de nem túlságosan forró. A könnyű szél végigtáncolt a Barackfa utcán, és meglibegtette Scarlett kalapján a tollakat. Táncolt a szíve is, mint mindig, ha tudta, hogy Ashleyt fogja látni. Talán ha hamar elintézi a dolgot a boltban és a fuvarosokkal meg Hugh Elsinggel, egyedül maradhat egy kicsit vele a fatelep irodájában. Mostanában úgyis ritkán volt alkalma, hogy lássa. Ott ülhetnének a kis irodában... beszélgethetnének... Melanie maga kérte rá, hogy tartsa ott... Nagyon mulatságos!
Vidám kedvben nyitott be a boltba. Kifizette a személyzetet, anélkül hogy csak megkérdezte volna, mi volt a napi bevétel. Pedig szombat lévén, vidékről is sokan jöttek be vásárolni a farmerek, mégsem kérdezett semmit.
Mikor továbbindult, a Fő utcán itt is, ott is megállította kocsiját, hogy elbeszélgessen a kofferes hölgyekkel, akik szintén nagyon szép hintókon vonultak fel, de – állapította meg elégtétellel – egyik sem olyan szép, mint az övé. Elegáns, divatosan öltözött hölgyek voltak. Beszélgettek vele néhány szót. A vörös porban férfiak léptek oda a kocsihoz levett kalappal, bókoltak neki, kedves dolgokat mondtak. Gyönyörű nap volt... Scarlett boldognak és csinosnak érezte magát – úgy vonult a városon végig, mint valami királynő.
A sok késlekedés miatt sokára ért a fatelepre. Hugh és a fuvarosok sorban ültek egy gerendán, és már nagyon várták.
– Itt van Ashley?
– Igen, bement az irodába – mondta Hugh, és megkönnyebbült, mikor Scarlett szokatlanul kedves, vidám arcát meglátta. Nagyon félt tőle. – Próbálja... izé...azt mondta, átnézni a könyveket...
– Ma ne fáradjon vele – legyintett Scarlett, és halkan tette hozzá: – Melly küldött, hogy tartsam itt egy darabig. Ma estére vendégeket hívott, és el akar intézni mindent, mielőtt Ashley hazajön.
Hugh mosolygott, mert ő is kapott meghívót. Szerette az ilyen összejöveteleket, és Scarlett mosolyáról arra következtetett, hogy az asszony is. Scarlett sietve kifizette a fuvarosokat meg Hugh Elsinget. Aztán otthagyta őket, és sietett az iroda felé. Nyíltan kimutatta, hogy kíséret nélkül akar menni. Ashley a küszöbön állt és várta. A délutáni nap a hajára sütött. Mosolygott. Milyen rég nem látta Scarlett így mosolyogni...
– Nini, Scarlett! Mit keresel ilyenkor itt? Miért nem vagy nálunk, hogy Mellynek segítenél előkészíteni a meglepetést?
– Ó, Ashley Wilkes! – kiáltotta Scarlett felháborodva. – Honnan tudod? Melly milyen csalódott lesz, hogy nem sikerült a meglepetés.
– Ne félj, meg leszek én lepve, de mennyire! Én leszek a legjobban meglepődött ember Atlantában – nevetett Ashley.
– Ki volt az az utálatos, aki elárulta neked?
– Minden férfi, akinek Melly meghívót küldött. Gordon tábornok volt az első. Azt mondta, neki az a tapasztalata, ha az asszonyok meglepetésül társaságot hívnak, a házigazda rendesen olyankor ül neki puskát tisztítani. Aztán Merriwether nagyapó figyelmeztetett jóakaróan. Mesélte, hogy Mrs. Merriwether akarta egyszer így meglepni, de ő volt a legjobban meglepve a végén, mert a nagyapa a reumáját titokban egy palack whiskyvel akarta gyógyítani, és úgy be volt csípve, mire a vendégek megérkeztek, hogy nem tudott felkelni az ágyból... ó, minden férfi, akinek része volt valamilyen meglepetésben, megszánt és figyelmeztetett.
– Milyen kiállhatatlanok! – csóválta Scarlett a fejét, de mosolygott ő is. Ashley egészen olyan volt most, mint régen. Mint a Tizenkét Tölgy ültetvényen... mikor ugyanígy mosolygott. Mostanában olyan ritkán mosolygott így. Minden olyan volt, mint akkor. Az egész világ. Langyos szél lebeg körülöttük, gyöngéd-melegen süt a nap, Ashley mosolyog és jókedvűen beszél... Scarlett szíve nagyot vert boldogságában. Úgy vert, hogy szinte fájt ennyi öröm... Sírni tudott volna. Egyszerre újra tizenhat évesnek érezte magát, izgatottnak, gondtalanul vidámnak. Az a vad kívánsága támadt, hogy lekapja a kalapját, és feldobja ujjongva a levegőbe. Aztán az jutott az eszébe, milyen nagyot nézne Ashley, ha megtenné. És felnevetett, ezüstös kacagással, míg végül is könnyek nem gyűltek a szemébe. Ashley is nevetett, hátravetette a fejét. Azt hitte, azon nevet Scarlett, hogy elárulták a férfiak Melly meglepetését.
– Nem jössz be, Scarlett? Átnéztem a könyveket.
Scarlett bement a szűk kis szobába, ahol szinte égetett a betűző nap. Leült az íróasztal ele. Ashley az asztal szélére telepedett, lógatta hosszú lábát.
– Ugyan ne kínlódj ma a könyvekkel, Ashley. Ma én sem törődöm semmivel. Ha új kalap van a fejemen, úgy érzem, mintha minden szám kirepülne a fejemből.
– Ha az új kalap ilyen csinos, mint ez, akkor joggal érezheted – mondta Ashley mosolyogva, – Tudod-e, Scarlett, hogy napról napra szebb leszel?
Lecsúszott az asztalról, nevetve megfogta az asszony két kezét, és szélesen széttárta, hogy a ruháját láthassa.
– Hogy milyen csinos vagy! Nem is hiszem, hogy valaha megöregszel.
Amint a férfi érintését érezte, tudta, hogy erre várt egész nap. Erre. Ezt remélte. A keze melegét, a szeme gyöngéd pillantását, egy szót, amiből megtudhatja, hogy még mindig... még mindig... Most voltak először igazán egyedül az óta a rettenetes hideg nap óta, ott Tarán, most először fogták egymás kezét nem puszta formaságból, és a hosszú, hosszú hónapok alatt Scarlett úgy vágyott ez után az érintés után... És most...
Milyen különös. Azelőtt a férfi puszta közelségétől megremegett. Most Ashley fogja a kezét, és ő nem reszket, és nem dobog erősebben a szíve. Nem is izgatottabb, mint azelőtt. Most csak valami különös baráti melegséget és elégedettséget érzett. Nem szállt tüzes szikra a férfi kezéről az ő kezére. A szívében boldog csend aludt. Ez meghökkentette. Hiszen ez Ashley, az ő Ashleyje, ragyogó, vidám kedvese, akit most is jobban szeret az életénél. De hát akkor miért?
Elűzte ezt a gondolatot. Nem elég, hogy együtt vannak? Nem elég, hogy foghatják egymás kezét? Nem jobb így, hogy egymásra tudnak mosolyogni, láz nélkül, vad borzongások nélkül? Csodálatosnak látszott, hogy így meglehetnek egymás mellett, mikor neki eszébe jutnak mindazok a kimondatlan dolgok, amelyek közöttük állnak. Tiszta, meleg fénnyel a szemében nézett rá a férfi, mosolygott, mintha soha nem esett volna köztük más, mint csak boldogság. Most nem volt sorompó a kettőjük tekintete között, nem volt lelkiismeret-furdalás. Scarlett nevetett.
– Hogy nem fogok megöregedni? Dehogynem, Ashley. Máris megöregedtem.
– Nem nagyon látom... Nem, Scarlett. Ha hatvanéves leszel, akkor is ilyennek foglak látni. Mindig emlékezni fogok rá, milyen voltál azon az utolsó gyönyörű napon, ott a Tizenkét Tölgy ültetvényen, amikor a nagy tölgyfa alatt ültél, és tizenkét fiú volt körülötted. Még azt is meg tudom mondani, milyen volt a ruhád. Várj csak... fehér ruha volt, apró, világoszöld virágmintával, fehér csipkekendőcske a nyakadon. Zöld cipőcskéd volt, fekete szalaggal megkötve, és óriási nagy kalap, zöld dísszel. Azért tudom olyan jól, mert mikor a fogolytáborban voltam, és nagyon rosszul ment a dolgom, az volt a vigasztalásom, hogy ilyen képeket képzeltem el, egészen pontosan, a legapróbb részletekig...
Hirtelen elhallgatott, szeméből, arcáról lehervadt az előbbi ragyogás. Leejtette Scarlett két kezét. Az asszony ott állt, és várta, várta, mit fog mondani.
– Hosszú utat tettünk meg azóta mind a ketten, Scarlett. Olyan utakat tettünk meg, amilyenekre sohasem gondoltunk. Te gyorsan, határozott léptekkel indultál neki, én lassan és tétovázva.
Visszaült az asztal sarkára, és újra ránézett Scarlettre, valami bánatos kis félmosollyal. Nem, nem az a gondtalan kedves mosolygás volt, mint az előbb. Egy hervadt mosoly volt csak.
– Igen, te gyorsan haladtál előre... és engem is vittél magaddal a saroglyádban... Néha azon gondolkozom, mi lett volna belőlem, ha te nem lettél volna.
Scarlett gyorsan és hevesen emelte fel a fejét, hogy megvédelmezze önmagával szemben, annál inkább, mert a lelke mélyén Rhett szavait hallotta... ezt mondta ő is.
– Ugyan, Ashley... mit tettem én érted? Semmit. Nélkülem éppen itt lennél, vagy még jobb helyzetben. Egy szép nap meggazdagodtál volna... és egy nagy ember lennél, amilyen leszel is.
– Nem, Scarlett, belőlem hiányzanak egy nagy ember adottságai. Rosszul látsz engem. Én azt hiszem, nélküled lesüllyedtem volna... egészen feledésbe merültem volna, mint a szegény Cathleen Calvert és annyian mások, régi nagy nevek viselői.
– Ne beszélj így, Ashley! Ne légy olyan szomorú.
– Nem, nem vagyok szomorú. Már nem vagyok. Valaha az voltam. Most csak... – Hirtelen elhallgatott, és Scarlett most az egyszer megérezte, mire gondol. Most először történt, hogy látta és értette a tekintetét, amint a távolba néz. Míg a szerelem vaksága elhomályosította a látását, nem tudta megérteni. Most, a szeretet békés, barátságos csöndjében, egy lépéssel közelebb jutott hozzá. Nem, már nem szomorú. Szomorú volt, mikor a fegyverletétel után hazajött. Szomorú volt, mikor ő ide hívta, Atlantába. Most már megalkudott mindennel, belenyugodott mindenbe.
– Nem szeretem, ha így beszélsz, Ashley – mondta hevesen. – Éppen mint Rhett. Mindig ilyesmiről károg, és valahogy úgy nevezi: az alkalmasak túlélik a változást és felülkerekednek. De annyira untat ezzel, hogy ordítani tudnék. Ashley mosolygott.
– Gondoltál már arra valaha, Scarlett, hogy Rhett meg én alapjában véve egyformák vagyunk?
– Dehogy! Te olyan jó és becsületes vagy, és ő... Zavartan elhallgatott.
– Egyformák vagyunk – bólintott Ashley. – Ugyanolyan családból származunk, ugyanúgy neveltek bennünket, arra neveltek bennünket, hogy ugyanazt gondoljuk, de valahol útközben más irányt vettünk. Még mindig egyformán gondolkozunk, csak nem cselekszünk egyformán. Nem hatnak ránk egyformán a benyomások, így például egyikünk sem hitt a háborúban, de én rögtön bevonultam és reménytelenül verekedtem, ő meg csak a végén állt be, addig felhasználta az időt. Mind a ketten tudtuk, hogy a háború nem volt szent. És tudtuk előre, hogy el fogjuk veszíteni. Én vállaltam, hogy harcolok a vesztett ügyért. Ő nem. Néha azt hiszem, neki volt igaza... máskor meg...
– Ô, Ashley, minek ezen gondolkozni? Az ember nem jut előbbre azzal, ha valaminek mind a két oldalát látja – mondta Scarlett, de most nem beszélt türelmetlenül, mint azelőtt· tette volna.·
– Ez igaz... Scarlett... de hát hová akarsz tulajdonképpen előbbre jutni? Már gyakran gondolkoztam rajta. Én nem akartam eljutni sehová. Én csak én magam szerettem volna lenni.
...Hová, hová akar eljutni? Ostoba kérdés. Oda, hogy sok pénze legyen természetesen, és biztonságban érezze magát. És... Scarlett zavarodottan tépelődött. Most van pénze és biztonsága, annyira biztonságban van, amennyire csak remélni lehet az ilyen bizonytalan világban. De most, hogy erre gondolt, talán ez mégsem minden. Most, hogy eltűnődik rajta, talán mégsem egészen tette boldoggá mindez, noha kevésbé fél a holnaptól, kevésbé hajszolt...
„Ha a pénz és biztonság mellett te is az enyém lennél, akkor boldog tudnék lenni, és eljutnék oda, ahova akartam” – gondolta, amint felnézett a férfira. De nem merte kimondani, félt, hogy megtöri a varázst kettőjük között, félt, hogy a férfi gondolatvilága megint bezárul előtte. Csak nevetett, kissé elmélázva.
– Te azt akartad, hogy magadra találj. Nekem a legnehezebb mindig az volt, hogy elszakadjak önmagamtól. És hogy mire akartam jutni? Azt hiszem, arra, amit el is értem. Gazdag vagyok, biztonságban vagyok.
– De Scarlett, nem jutott még az eszedbe, hogy nekem mindegy, gazdag vagyok-e vagy nem?
...Ez nem jutott az eszébe, hogy lehet olyan ember is, aki ne akarjon gazdag lenni.
– Akkor hát mit szeretnél?
– Most már nem tudom. Valaha tudtam, de elfeledtem. Főképpen azt kívántam, hogy hagyjanak békén az emberek. Élhessek nyugodtan. Ne kelljen olyanokkal együtt lennem, akiket nem szeretek, ne kelljen olyasmit tennem, ami untat vagy bánt. Talán... talán még mindig a régi életet kívánom vissza, pedig tudom, hogy hiába, az soha nem tér már vissza. De mindig kísért az emléke annak a világnak, ami leomlott körülöttem.
Scarlett keményen összeszorította a száját. Nem az bántotta, mintha nem értette volna, mit mond Ashley. A férfi hangja úgy felszínre hozta benne a régi napokat, ahogyan semmi más fel nem idézhette azokat, és neki is fájt a régi idők emléke. De amióta ő ott feküdt egyszer, elhagyatottan, betegen a Tizenkét Tölgy ültetvény rabszolgakunyhói előtt, a földön, és azt mondta: nem akarok hátranézni! Csak előre akarok nézni ezentúl! Azóta soha nem fordítottá vissza arcát a múlt felé.
– Én jobban szeretem a mai időket – mondta. De nem nézett fel közben a férfira. És remegett a hangja. – Mostanában mindig van valami érdekes esemény, összejövetel, mulatság. Most minden olyan csillogó. A régi idők szürkék, sötétek voltak. („Ó, gyönyörű, henyélő szép napok és langyos mezei alkonyatok! Az éles, hangos, derűs nevetés a négernegyed felől! Az élet akkori arany melege és a vigasztaló tudat, hogy tudják, előre tudják, mit hozhat a holnap! Hogy is tagadhatlak meg benneteket, régi szép napok!”)
– Én jobban szeretem a mai időket – ismételte meg remegő hangon.
Ashley lecsúszott az asztalról, és előtte állt. Nevetett, mint aki nem hiszi, amit hall. Álla alá tette a kezét. Felemelte az arcát.
– Scarlett, Scarlett, nem tudsz te hazudni. Milyen ügyetlen hazudozó vagy. Igen, a mai élet csillog – bizonyos tekintetben. Csakhogy ez hamis csillogás. A régi idők nem csillogtak, de szépség, melegség áradt belőlük, lassú üteme varázslatos volt.
Scarlett úgy érezte, kétfelé tépik a lelkét. Lenézett a földre. A férfi kezének érintése, lágy, gyöngéd hangja olyan ajtókat nyitott fel benne, amelyeket örökre lezárt. Az ajtók mögött ott feküdtek a gyönyörű régi napok emlékei. És fájó sóvárgás ébredt a szívében. Reménytelen sóvárgás. Tudta, hogy akármilyen szép volt, ami elpusztult: nem szabad felébreszteni a kísérteteket. Fájó emlékekkel a szívében nem küzdhet meg az élettel, nem juthat előre senki.
Ashley elengedte Scarlett állát, két tenyere közé fogta kezét, és gyengéden tartotta.
– Emlékszel? – kérdezte, és Scarlett lelke mélyén megszólalt a figyelmeztető csengettyű: ne nézz vissza! Ne nézz vissza!...
De nem akart most semmivel törődni. Csak tovább, tovább a boldogság hullámain! Végre, végre meg tudja érteni Ashleyt. Végre találkozik a lelkük... Ez a pillanat nagyon is drága, mindegy, mi jön azután, milyen fájdalom.
– Emlékszel? – kérdezte Ashley még egyszer, és a hangja bűvöletére a kis iroda falai eltűntek, az évek elgördültek az útból, és ők ketten ott lovagoltak egymás oldalán valahol egy erdőben a régi elmúlt tavasz ragyogásában. Scarlett keze ott pihent az ő kezében, és amint beszélt, gyengéden megszorította az asszony kezét... a férfi hangja bánatos volt, és félig elfelejtett régi dalok fájó varázslata zengett benne. Scarlett hallotta a lószerszám halk csengését, amint mennek Tarletonék mulatságára, az erdő mélyén; hallotta a saját gondtalan kacagását, látta a napon fényleni Ashley ezüstszőke haját, és látta büszke, könnyed tartását, amint a lovon ül... Zene volt a hangjában, hegedűk, bendzsók zenéje, amelyeknek hangjára táncoltak valaha az azóta porrá lett fehér házak termeiben. Benne volt a hangjában minden... a vadkutyák ugatása a mocsarak mélyén, hideg, sötét őszi éjszakákon, a karácsonyi ünnepek fenyőillata... a fehér és fekete arcok eltűnt mosolygása... Régi barátok és ismerősök jöttek vissza egyszerre kacagva, mintha nem lennének hosszú évek óta halottak: Stuart és Brent a hosszú lábukkal és vörös hajukkal, Tom és Boyd, vadul és féktelenül, mint a csikók, Joe Fontaine forró fekete szemével, Cade meg Raiford Calvert a könnyű mozdulataikkal. John Wilkes is, emelt ősz fejével és Gerald, az apja pálinkától kivörösödötten... aztán egy suhogás és halk, édes illat: az anyja, Ellen... S mindezen ott lebegett a biztonság érzése, annak a tudata, hogy a holnap is csak ugyanezt a boldogságot hozhatja, amit a mai nap hozott.
Ashley elhallgatott. Egy hosszú, hosszú pillanatig egymás szemébe néztek, és közöttük ott feküdt a gyönyörű, napfényes ifjúság, melyet olyan gondtalanul éltek át együtt, s örökre elvesztettek.
„Most tudom már, miért nem lehetsz soha boldog – gondolta fájó szívvel Scarlett. – Azelőtt nem értettem. Azt sem értettem, miért nem tudok én sem boldog lenni. De... ó, hiszen most úgy beszélünk, mint az öregek szoktak... Azok néznek vissza ötven év távlatába. Mi még nem vagyunk öregek... Csak mert annyi minden történt, annyira megváltozott minden, mintha ötven év múlt volna el azóta... nem, nem vagyunk öregek még!”
De mikor felnézett Ashleyre... látta, hogy már nem fiatal és ragyogó. Lehajtott fejére nézett, és látta, hogy szőke hajába ősz szálak vegyülnek. Olyan szürke lett a haja, mint az ezüst holdfény a csendes vízen. Az áprilisi délután ragyogó napsugara mintha elhalványodott volna odakint, és eltűnt szívéből az emlékezés édes bánata. Keserűnek érezte, mint az epét.
„Nem lett volna szabad engednem, hogy a múltba nézzen – gondolta kétségbeesetten. – Igazam volt, mikor megfogadtam, hogy sohasem nézek hátra. Az nagyon fáj. Fáj és vonz, az ember nem tud máshová nézni többé, ha megpróbálta egyszer. Ez a baj Ashleynel. Nem tud előre nézni. Nem látja a jelent, fél a jövőtől, csak a múltat látja. Eddig nem értettem őt. Ó, Ashley, drágám, egyetlenem, nem lenne szabad hátranézned! Látod, nem jó az. Most, hogy rávettél, nekem is fáj a szívem. Hiszen mi jó származhat ebből, csak az, hogy ha a múlt boldogságát nézed, ez a fájdalom, ez a megtört szív, ez az elégedetlenség lesz belőle.”
Felállt. Még mindig fogták egymás kezét. Úgy érezte, el kell mennie. Nem bírt itt maradni, a múltra gondolni, és nézni Ashley arcát, amely olyan fáradt, olyan szomorú, olyan sivár.
– Igazad van, hosszú utat tettünk meg azóta, Ashley – szólalt meg. Igyekezett megkeményíteni a hangját, legyőzni a forró érzést a torkában. – Gyönyörű elképzeléseink voltak akkor. És... és... semmi, semmi sem sikerült úgy, amint vártuk.
– Így szokott lenni – mondta Ashley tompa hangon. – Az élettől nem várhatjuk, hogy megadja, amit kívánunk tőle. El kell fogadni, amit kapunk, és örülhetünk, hogy nem lett a sorsunk még sokkal rosszabb.
Scarlett szíve egyszerre véghetetlenül teli lett bánattal és fájdalommal, amint a hosszú, hosszú útra gondolt a napfényes napok óta. Felébredt a lelkében Scarlett O'Hara képe, aki szerette a gavallérokat és a szép új ruhát, és azon igyekezett, hogy egyszer majd, ha itt lesz az ideje, olyan legyen, mint az édesanyja.
Hirtelen könnyek lepték el a szemét, és lassan folytak le az arcán. Ott állt tehetetlenül és ijedten, és úgy nézett a férfira, mint valami síró gyermek.
Ashley egyetlen szó nélkül vette a karjába. Fejét gyengéden a vállához simította, arcát az arcához. Scarlett behunyta a szemét, és δ is átölelte Ashleyt. Milyen boldogság volt itt lenni nála, vad, lüktető szívfájdalom nélkül, vágyódás nélkül. Megpihenni csendesen, szenvedélyek nélkül. Csak Ashley érthette meg ezt, akivel közösek voltak az emlékeik, közös volt az ifjúságuk, aki tudta, hol kezdődött az élete, és hova jutott most.
Lépéseket hallott kintről, de nem törődött vele. Azt hitte, valamelyik fuvaros jár még itt, és most indul haza. Ott állt, és hallgatta Ashley szíve verését. Aztán egyszerre érezte, hogy a férfi eltépi magát tőle, és egészen megzavarta ez a váratlan mozdulat. Csodálkozva tekintett fel. Ashley azonban nem nézett vissza rá, hanem a válla fölött az ajtóra tekintett megváltozott arccal.
Scarlett megfordult.
A küszöbön ott állt India, sápadtan. Színtelen szeme égett. Mögötte Archie, a fél szemével, mint egy rosszindulatú papagáj. És Mrs. Elsing.

 

Hogy miként jutottak ki az irodából, sohasem emlékezett rá. De azt tudta, hogy azonnal kiment, mert Ashley mondta, hogy menjen. Archie maradt benn Ashleyvel, indulatos szavak hallatszottak... India és Mrs. Elsing is odakinn voltak, de szó nélkül, hátat fordítva álltak ott. Szégyen és félelem űzte haza Scarlettet. Archie a szakállával olyan volt előtte, mint az ótestamentum bosszúálló angyala.
A ház üresen, némán állt az áprilisi alkonyatban. A cselédek egy temetésre mentek. A gyerekek ott játszottak Melanie udvarában. Melanie!
Melanie...
Scarlett érezte, hogy hideg a keze, és remeg a térde, amint felmegy a lépcsőn. Melanie meg fogja tudni. India mondta, az volt az első szava: elmondom Melanie-nek! Ó, milyen diadallal fogja elmondani! Mit bánja ő, ha befeketíti Ashley nevét, mit bánja ő, ha fájni fog Melanie-nek, ha mindezzel bánthatja Scarlettet! És Mrs. Elsing is beszélni fog, bár tulajdonképpen semmit se látott, mert India és Archie voltak elöl. De beszélni fog, hogyne beszélne! Vacsoraidőre mindenki erről fog suttogni a városban. Holnap reggelre mindenki, a négerek is tudni fogják. És ma este Melanie-nél össze fognak bújni az emberek a sarkokban, és rosszindulatúan, kéjelegve sugdosnak. Scarlett Butler lezuhan méltóságos, magas polcáról... Mi mindent beszélnek majd! Nem fognak megelégedni azzal, hogy Ashley a karjában tartotta, és ő sírt.
Épp hogy házasságtörésen érték őket. Pedig milyen szép volt a délután... milyen kedves és ártatlan... Scarlett vadul gondolta, hogy ha akkor kapták volna rajta őket, mikor egyszer katonaruhában szabadságon volt itthon Ashley, és megcsókolta őt... Vagy ott, Tarán, az alsó udvarban, mikor arra kérte Ashleyt, hogy szökjön meg vele... ha bármikor olyankor fogták volna meg őket, amikor igazán bűnösek voltak, az nem lenne olyan szörnyű, akkor lett volna okuk rosszat gondolni. De most... most... Mikor csak úgy ölelte meg, mint a testvérét... De ki hiszi el ezt? Egyetlen ember nem fogja a pártját, egyetlen hang nem emelkedik majd mellette, hogy: én nem hiszem, hogy rosszat tett. Túl sokat bosszantotta régi barátait ahhoz, hogy akadjon egyetlen is köztük, aki kiáll mellette. Új barátai talán, akik csendben annyit szenvedtek tőle? Örülni fognak, hogy nevethetnek rajta. Mindenki elhisz róla minden rosszat, és Ashleyt fogják sajnálni, hogy behálózta, és ilyen piszkos dologba keverte. Mint rendesen, ezúttal is csak az asszony lesz mindennek az oka, a férfi bűnére csak a vállukat vonogatják. S ebben az esetben igazuk is lesz. Scarlett dobta magát Ashley karjába.
Mindegy. El fogja tűrni. A megjegyzéseket, az oldalpillantásokat, az alattomos mosolyt, bármit beszél is a város... csak Melanie... Csak Melanie ne tudja meg! Nem tudta volna megmondani, miért bántotta jobban, ha Melanie tudja, mint ha bárki más. Túlságosan megriadt, és ránehezedett a múlt bűneinek súlya is, képtelen lett volna tehát felfogni, miért aggódik jobban Melly miatt. Sírni kezdett, ha arra gondolt, milyen lesz Melanie szeme, mikor India elmondja, mit látott. Mit csinál majd Melanie? Otthagyja Ashleyt? Mi mást tehetne? Mindig olyan büszke volt. És mi lesz akkor Ashtleyvel és vele? – gondolta megrettenten, és a könnyek végigpatakzottak az arcán. – Ashley belepusztul ebbe a szégyenbe, gyűlölni fogja őt, amiért ilyen helyzetbe hozta...
Egyszerre elapadtak a könnyei. Felemelte a fejét. Megállt a szíve.
Rhett?... Mit fog Rhett tenni?
Talán... talán nem is tudja meg soha. Mit is mondanak az emberek, a cinikusok? A férj tudja meg utolsónak az ilyesmit... Lehet, hogy senki sem meri majd elmondani. Ismerik... tudják, hogy Rhett előbb elsüti a pisztolyát, csak azután kérdi, miről is volt szó. Kérlek, istenem, add, hogy senkiben ne legyen annyi bátorság, hogy megmondja neki. De ha eszébe jutott Archie... hideg, gonosz arca, villanó fél szeme... Archie nem fél se istentől, se embertől, gyűlöli őt, és gyűlöli a hűtlen asszonyokat. Eléggé gyűlölte őket ahhoz, hogy egyet meg is öljön közülük. És kijelentette, hogy megmondja Rhettnek. És bárhogy igyekszik is Ashley lebeszélni, meg is fogja tenni. Ha Ashley le nem szúrja Archie-t, ez elmondja Rhettnek, mert keresztényi kötelességének tartja.
Levetette magáról a ruhát, az ágyára feküdt, és tehetetlenül gyötrődött tovább. Jó lenne bezárni az ajtót, és itt maradni biztonságban mindig... mindig. Soha senkit sem látni. Legalább ma este ne tudja meg Rhett. Azt fogja mondani, hogy a feje fáj, és nem tud átmenni Melanie-ékhez. Reggelre majd csak kitalál valami mentséget... valamit...
– Nem akarok most erre gondolni – mondogatta kétségbeesetten, és párnájába fúrta égő arcát. – Nem akarok most erre gondolni. Majd később, ha már el tudom viselni.
Lassan besötétedett. Hallotta, amint hazajöttek a cselédek. Úgy tűnt fel neki, hogy szokatlanul csendesen járnak a dolguk után. Vagy csak bűnös lelkiismerete képzelődött? Mammy odajött az ajtóhoz, és kopogott, de Scarlett elküldte azzal, hogy hagyjanak neki békét, vacsora sem kell.
Múlt az idő megint.
Egyszerre hallotta, hogy Rhett jön fel a lépcsőn. Meg sem mozdult, úgy figyelt... Rhett megállt a hallban... most... nem. Elment az ajtó előtt. Könnyebben lélegzett. Tehát nem tudja. Szerencse, hogy nem szokott a szobájába jönni, tiszteletben tartja fagyasztó kívánságát, és azóta se tette be a lábát a hálószobájába, mert ha most látná... arca mindent elárulna. Össze kell magát szednie kissé, hogy nyugodtan tudjon beszélni, és megkérje, mentse ki őt Melly előtt. Van még idő, hogy kellően lehiggadjon. Hány óra is van?... Mintha megállt volna az idő. Soká hallotta, amint Rhett ide-oda járkál a szobájában. Néha Porkkal beszélt. Scarlett még mindig nem bírta elszánni magát, hogy felálljon, és kiáltson érte. Csak feküdt az ágyán, a sötétségben reszketve. Hosszú idő után egyszerre kopogott valaki az ajtaján. Tudta, hogy Rhett. összeszedte minden erejét.
– Tessék.
– Beléphetek a hét lakat mögé, a szentélybe? – kérdezte Rhett, amint nyitotta az ajtót. Sötét volt, Scarlett nem láthatta az arcát. Hangjából sem következtethetett semmire. Rhett belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Készen vagy, Scarlett? Mehetünk.
– Sajnálom, nagyon fáj a fejem. – Milyen szerencse, hogy a hangja olyan természetesen hatott, és hogy annyira sötét volt. – Kérlek, Rhett, menj el magad, és mondd meg Mellynek, ne haragudjon.
Hosszú csend lett. Aztán Rhett kihívón, parancsolón megszólalt a sötétben:
– Micsoda alattomos, gyáva teremtés vagy te!
...Mindent tud, Scarlett reszketett. Egyetlen szót sem bírt szólni. Hallotta, amint Rhett tapogat a sötétben, gyufát keres. Fény villant. Rhett odajött az ágyhoz, és lenézett rá. Már az esti ünnepélyre volt öltözve.
– Kelj fel! – mondta nyugodtan. – Indulunk az estélyre. Sietve kell öltöznöd.
– Nem bírok, Rhett. Kérlek.
– Kelj fel!
– Rhett... Ha Archie... merészelt...
– Igen, Archie merészelt. Bátor ember.
– Meg kellett volna ölnöd, hogy hazudik.
– Az a különös szokásom van, hogy nem bántom, azokat, akik igazat mondanak. Most nincs idő vitatkozni. Öltözz!
Scarlett felült a vállkendőjébe burkolózva. Rhett arcába nézett. Kifürkészhetetlen volt. Sötét.
– Én nem megyek, Rhett. Amíg ez a félreértés nem tisztázódik...
– Ha ma nem jössz oda, míg élsz, nem mehetsz ki többé az utcára sem ebben a városban. Azt talán eltűröm, hogy a feleségem ország-világ szájára kerüljön, de azt nem, hogy gyávának mondják. El fogsz jönni, még akkor is, ha senki hozzád sem szól, még akkor is, ha Melly mindenki előtt felszólít, hogy menj ki a házából.
– Rhett... engedd, hogy megmagyarázzam...
– Nem akarok hallani semmit. Nincs idő. öltözz!
– Félreértették... India és Archie és Mrs. Elsing... Mert úgy gyűlölnek engem... India inkább a saját bátyját is megrágalmazza, csak nekem ártson. Ha engednéd, hogy beszéljek...
„Istennek szent anyja! – gondolta elkínzottan, mi lesz, ha azt mondja: – Kérlek, magyarázd meg!” – Mit tud mondani? Hogy tudja megmagyarázni?
– Ki tudja, miket hazudtak összevissza... Nem megyek, nem mehetek ma este.
– De igenis jössz. Eljössz, még ha a nyakadnál fogva kell is hogy cipeljelek, és minden lépésnél bájos alsórészedbe kell is rúgnom.
Hideg fény villant a szemében, amint felrántotta az asszonyt. Aztán odadobta a fűzőjét.
– Vedd fel. Én majd befűzlek. Ne félj, értek hozzá. Nem, ne hívd Mammyt. Nem bízom benned. Hogy bezárd az ajtót, és elbújj? Szó sincs róla. Tudom, milyen gyáva vagy.
– Nem vagyok gyáva! – kiáltotta a félelemtől magából kikelten. – Én...
– Jó, jó, lelőttél egy jenki katonát, és kiálltai Sherman emberei elé. Azért mégis gyáva vagy. Sok egyéb is. Hát mindegy. Ma este eljössz. Ha nem magad miatt, Bonnie-ért. Gyorsan vedd fel a fűzőt!
Scarlett ledobta a takarót, és egy szál ingben állt ott. Legalább idenézne Rhett, és látná, milyen csinos ebben az ingben, akkor talán eltűnne arcáról az a félelmetes kifejezés. Végeredményben is már időtlen idők óta nem látta egy szál ingben. De Rhett nem nézett oda. A szekrénynél állt, és a ruhái között válogatott. Kivette az új smaragdzöld selyemruháját. Mélyen ki volt vágva, és gazdag fodrok díszítették hátul. Rózsaszínű rózsák voltak beletűzdelve.
– Ezt vedd fel! – mondta, és odadobta az ágyra, és feléje jött. – Semmiképpen sem szemérmes matrónának való szürkét vagy sötétlilát ma estére. Magasan kell hogy lengjen a zászlód, mert különben letépik és eltiporják. És pirosítót az arcodra. Bizonyos vagyok benne, hogy a bibliai bűnös asszony, akit a farizeusok házasságtörésen értek, nem volt olyan sápadt, mint te most. Fordulj meg!
Kezébe vette a fűzőzsinórokat, és olyan erősen meghúzta, hogy Scarlett felsikoltott, ijedten, megalázottan, meghökkenten ettől a túlzott erélytől.
– Fáj? – kérdezte Rhett, és kurtán felnevetett. Scarlett nem láthatta az arcát. – Kár, hogy nem a nyakadon van.
Melanie házában ragyogtak a lámpák. Már messziről hallották a zenét. Amint a hintó megállt a kapu előtt, izgatott, vidám zsibongás jött a házból. A verandán, a kertben, az udvaron nyüzsögtek a vendégek, és sokan padokon ültek kint, a lampionok alatt.
„Nem bírok bemenni... nem bírok... – gondolta Scarlett a kocsiban ülve, és idegesen gyömöszölte zsebkendőjét. – Nem bírok. Nem akarok. Én... én kiugróm a kocsiból, és megszököm innen... akárhová... én elmegyek Tarára... Miért erőltette Rhett, hogy idejöjjek? Mit fognak velem tenni az emberek? Mit fog mondani Melanie? Nem merek eléje lépni... Elfutok.”
Rhett, mintha olvasott volna a gondolataiban, karon fogta olyan erősen, hogy fájt, egy semmivel sem törődő idegen szorítása volt ez.
– Sose hallottam, hogy egy ír ilyen gyáva legyen.. Hol a sokat emlegetett bátorságod?
– Rhett, nagyon kérlek, gyerünk haza, szeretném neked megmagyarázni...
– Ott van előtted az örökkévalóság, amíg magyarázhatod, de csak egy-két órába telik, míg mártír lehetsz az amfiteátrumban. Gyere, drágaságom, hadd látom, hogyan tépnek szét az oroszlánok. Szállj ki!
Scarlett nem tudta, hogyan jutott a földre, és hogyan ment be a házba. Rhett vitte karonfogva, és erős karja bátorságot öntött belé is. És Scarlett egyszerre felemelte a fejét. Nem fog félni. Azért sem. Kiabáljanak. Beszéljenek. Az egész társaság nem más, mint nyávogó macskák csoportja, akik mind féltékenyek rá. Majd ő megmutatja nekik. Nem bánja. Csak Melanie... csak Melanie...
Már fent voltak a verandán. Rhett jobbra-balra bókolt, kalapjával a kezében. Beszélt lágy, halk, hűvös hangján. A zene megállt, mikor beléptek, és Scarlett úgy érezte, mintha valami hatalmas hullám jönne feléje, amint az emberek odafordultak... Mindenki el fog nézni a feje fölött? Azt a mindenit! Tegyék. Felemelte a fejét, és kihívóan mosolygott.
Mielőtt odafordulhatott volna a legközelebbi ismerőshöz, hogy szóljon, valaki sietve jött a többiek közt feléje. Aztán meglátta Melanie-t. Sietett, sietett, hogy ő lehessen az első, aki Scarletthez szól, mielőtt bárki megszólalhatna. Keskeny vállát kiegyenesítette, gyermekes arcát felemelte, és kitárt karokkal ölelte Scarlettet magához.
– Milyen szép ma a ruhád, drágám! – kiáltotta csengő, gyermekes hangján. – Ezt még nem is láttam! Mint valami tündér, olyan vagy!... India nem lehet itt ma este, kérlek, segíts fogadni a vendégeket...

 

 

54

– Mikor Scarlett újra a szobájában volt, levetette magát az ágyra. Nem törődött az új ruhájával, a fodrokkal és rózsabimbókkal. Egy ideig csak feküdt, és arra gondolt, amint ott állt a küszöbön Melanie és Ashley között, és a vendégeket fogadta. Rettenetes volt. Inkább Sherman katonáit várta volna újra Tara küszöbén.
Egy idő múlva nagy nehezen felkelt, és ide-oda járkálva vetkőzött. Szétszórta a holmiját.
Most jött az utóhatása mindennek. Reszketett egész testében. Hajtűk estek ki a kezéből. Mikor leült, hogy a szokott száz simítással kefélje ki a haját, a halántékához ütötte a keféjét. Tízszer is odasettenkedett lábujjhegyen az ajtóhoz, és hallgatózott, mi van odalenn. De a hall sötét volt, fekete mélység.
Rhett egyedül küldte haza hintón, mikor vége volt az estélynek, és Scarlett hálás volt a nyugalomért. Ő nem jött még haza. Hála istennek, nem jött be hozzá. Nem tudna eléje állni ilyen szégyenkezően, megriadtan, ennyire reszketve. De hol lehet? Bizonyosan annál a teremtésnél... Scarlett először életében örült, hogy Belle Watling itt van Atlantában, és hogy olyan nőszemély is van, mint ez a Belle Watling. örült, hogy van más hely is az otthonán kívül, hogy fedelet adjon Rhett-nek, legalább addig, míg tomboló, gyilkos hangulata el nem múlik. Valami nincs rendjén, ha egy feleség annak örül, hogy a férje egy bordélyházba ment, de még ez látszott számára a legjobbnak. Azt is elviselte volna, ha Rhett meghal, csak ne kelljen ma este látnia.
Holnap... az más. Holnapra majd ki lehet valamit találni. Valamiképpen kimagyarázni a dolgot, valami ellenvádat lelni, valahogyan félrevezetni Rhettet... Holnap már nem leli a hideg a gyötrelmes este puszta emlékétől. Holnap már nem üldözi majd Ashley arcának emléke, a férfi megalázott büszkesége, szégyene, az a szégyen, amelybe ő taszította, mert hiszen Ashleynek alig volt szerepe az egészben... Meggyűlöli-e vajon kedves, becsületes Ashley je azért, mert szégyenbe taszította? Persze hogy gyűlölni fogja most, azok után, hogy mindkettőjüket csak az mentette meg, amint Melanie felháborodottan felhúzta keskeny vállát; az a szeretet, az a kifejezett bizalom hangjában, ahogyan feléje sietett a síkos, fénylő, padlón, karját a karjába fonta, és szembefordult a kíváncsi, rosszindulatú, gúnyos és titkon ellenséges tekintetekkel. Milyen ügyesen akadályozta meg Melanie azt, hogy a botrány kitörjön, pusztán azzal, hogy az egész borzalmas estén át el nem mozdult az oldala mellől. Az emberek egy kicsit hűvösek voltak, kissé megzavarodtak, de udvariasan viselkedtek.
Ó, az a szégyen, hogy Melanie szoknyája mögé kellett bújnia, s ott lelt védelmet, nehogy suttogásaikkal széttépjék ezek a gyűlölködők! Éppen Melanie, Melly vak bizalma nyújtson védelmet neki!
Scarlett megborzongott. Inni kell valamit, akármit, csak egy kortyot. Nem bír így lefeküdni.
Magára borította nagykendőjét, és kiment. Magas sarkú papucsa a mély csendben riasztóan kopogott. Fele úton volt már a lépcsőn, mikor jobban lenézett, és észrevette, hogy az ebédlőajtó alól világosság árad ki.
Egy pillanatra megállt a szíve. Égve maradt a lámpa, és nem vette észre, mikor Rhett hazajött, vagy itthon is van? Bejöhetett nesztelenül a konyhaajtón keresztül is. Ha itthon van, inkább szomjasan megy vissza az ágyába, bármennyire szüksége lenne arra, hogy pálinkát igyon. De nem akar találkozni vele. Ha egyszer bent van a szobájában, akkor biztonságban lesz, mert kulcsra zárja az ajtót...
Lehajolt, hogy levegye a papucsát, és csöndesen visszalopakodjon, de egyszerre kinyílt az ebédlőajtó. Rhett állt a fényben a küszöbön. Óriásnak látszott most, és egészen fekete volt, amint körülölelte a sárga világosság.
– Kérem, Mrs. Butler, méltóztassék besétálni hozzám – mondta. Kissé nehéz volt a hangja.
Ivott. Részeg volt, és meglátszott rajta. Scarlett sohasem látta még ilyennek, bármennyit ivott is. Tétován állt meg, szó nélkül. A férj parancsolóan emelte fel a karját.
– Idejössz, ha mondom!
„Úgy látszik, nagyon részeg” – gondolta Scarlett ijedten. Rendesen annál udvariasabb lett, minél többet ivott. Gúnyosabb volt a rendesnél, szavai csípősebbek voltak, de a viselkedése, a modora, ahogyan bármit is mondott, udvarias, sőt túl udvarias volt.
„Nem szabad mutatnom, hogy félek tőle” – mondta magában. Jobban beleburkolózott a vállkendőbe, körülfogta a torkán. Lefelé indult a lépcsőfokokon. Magasra emelte a fejét, papucsának a sarka lármásan kopogott.
Rhett az ajtónál várta, és meghajolva engedte előre olyan gúnyos udvariassággal, hogy Scarlett felszisszent.
A férfi kabát nélkül volt, nyakkendője kigombolt gallérja mellett lógott kétoldalt. Még ingét is feltépte. Kilátszott mezítelen, szőrös, fekete melle. Haja borzas volt, szeme véres. Hunyorgott. Egyetlen gyertya égett az asztalon, kis fénykör. Szörnyeteg árnyékok vetődtek a falra. A hatalmas bútorok, a pohárszék, a pamlag mintha egy-egy leselkedő, gubbasztó vadállat lett volna. Az asztalon, ezüsttálcán, ott állt a palack, üvegdugója legurult. Körülötte poharak.
– Ülj le! – mondta Rhett kurtán, amint utána jött a szobába.
Scarlett szívében új rémület ébredt. Rhett úgy viselkedett, mintha teljesen más, idegen ember lett volna. Ezt a rossz modorú, durva Rhettet nem ismerte még. Soha, még haragjában, még legbizalmasabb perceikben sem feledkezett meg az udvariasságról. Legfeljebb úgy tett, mintha semmi sem érdekelné. Eleinte ez bosszantotta Scarlettet, később azonban nagyon kényelmes megoldásnak találta. Éveken át azt hitte, hogy Rhett mindent félvállról vesz, és azt tartja, hogy az élet, beleértve Scarlettet is, nem más, mint egy tréfa.
Most, amint ránézett az asztal másik oldaláról, szédült remegéssel érezte, hogy nem közönyös többé. Nem. Egyáltalán nem közönyös.
– Nem látom értelmét, miért ne inná meg ma is a részét, asszonyom, bár vagyok olyan neveletlen, hogy ez egyszer itthon vagyok – mondta. – önthetek?
– Nem kérek – mondta Scarlett mereven. – Nem azért jöttem. Valami zajt hallottam, és...
– Semmit sem hallottál. És ha hallottál volna, annál inkább nem jöttél volna le. Itt ültem, és hallgattam, hogy futkosol összevissza a szobádban. Tudom, hogy szükséged van rá, hogy igyál. Tessék.
– Én nem...
Indulatosan felkapta az üveget, és töltött a poharába, hogy kiloccsant a fele.
– Igyál! – mondta. – Látom, hogy reszketsz. Ugyan ne komédiázz előttem. Tudom, hogy szoktál inni titokban, azt is tudom, mennyit. Már jó ideje gondoltam, hogy megmondom: minek fáradsz azzal, hogy rejtegeted a dolgot? Miért nem iszol nyíltan? Azt hiszed, törődöm vele, hogy lehajtasz esténként egy-két korty brandyt? Scarlett átvette a nedves poharat, és magában átkozódott. Vad gyűlöletet érzett most a férfi iránt. Rhett olvasott az arcában, mint mindig. Ő volt az egyedüli, aki mindent tudott róla, holott éppen előtte szerette volna elrejteni a gondolatait.
– Igyál, hallod-e?
Scarlett felemelte a poharat, és egyetlen gyakorlott, ügyes mozdulattal, merev csuklóval, felemelt könyökkel öntötte a szájába. Éppen úgy, mint ahogyan valaha Gerald ivott, és csak utólag jutott eszébe, milyen túlzott gyakorlottságra vall, és mennyire nem illik a helyzethez. Rhett észrevette. Szája széle lebiggyedt.
– Most pedig ülj le! Egy kis csevegésünk lesz a ma esti rendkívüli mulatságos vendégségről.
– Részeg vagy – mondta Scarlett hidegen. – Megyek, és lefekszem aludni.
– Nagyon részeg vagyok, és még részegebb akarok lenni ma éjjel – felelte a férfi. – De még nem fekszel le. Ülj ide!
Rhett igyekezett szokott hűvös, vontatott hangján beszélni, de mögötte ott érzett a rejtett indulat, amit nagy erővel fékezett, de mégis úgy hatott, mint egy ostorcsapás. Scarlett határozatlanul állt ott. A következő pillanatban a férfi mellette volt, s úgy megszorította a karját, hogy fájt. Egyetlen mozdulattal, de könnyedén odataszította a székre. Scarlett halkan felsikoltott. Most félt. Nagyon félt. Jobban, mint valaha is életében. Amint Rhett föléje hajolt, látta, hogy sötét az arca, és vörös folt ég a szeme alatt. A tekintetében valami ijesztő fény volt. Valami különös fény, amit nem értett. Valami, ami mélyebb volt a haragnál, erősebb a fájdalomnál, vöröses fényben égett tőle a férfi két szeme, mint két darab szénparázs. Soká, soká nézett Scarlettre. Az asszony konok tekintete nem bírta már.
Egyszerre megfordult Rhett, leült a szemközti székre, és teletöltötte a poharát. Scarlett gyorsan gondolkozott, gondolkozott, mit lehetne neki mondani? De amíg Rhett nem szól, azt sem tudhatja, mivel vádolja tulajdonképpen.
Rhett lassan ivott, közben egyre figyelte őt a pohár fölött. Scarlett összeszedte minden erejét, hogy ne reszkessen. Egy ideig mozdulatlan maradt a férfi arca. Aztán egyszerre elnevette magát, de még mindig nem vette le róla a szemét. És Scarlett remegett.
– Szép kis komédia volt ez a mai este, nem? Scarlett nem szólt. A bő papucsban a lábujjait merevítette meg, hogy abba tudja hagyni a remegést.
– Igazán szép kis komédia... A gyülekezet összejött, hogy megkövezze a bűnös asszonyt, a megcsalt férj úriember módjára felesége oldala mellett állt, hogy védelmezze, a megcsalt feleség keresztényi szívvel ráadja a bűnös nőre a feddhetetlen ártatlanság köntösét... és a harmadik, a szerető...
– Kérlek.
– Ma este ne kérj semmire. Ma este szórakozom. A szerető olyan arcot vág, mint egy átkozott hülye, és azt kívánja, bár már rég meghalt volna. Hogyan érezted magad, drágám, mikor az az asszony, akit gyűlölsz, ott állt melletted, és takargatta a bűnöd? Ülj le!
Scarlett újra leült.
– Úgy képzelem, ezután sem fogod jobban szeretni. Töprengsz rajta, tud-e mindent rólad és Ashleyről? Töprengsz rajta, miért viselkedett mégis így? Csak azért, hogy a saját büszkeségét megóvja? És arra gondolsz, hogy bár megvédte becses nyakadat, mégis bolond volt.
– Én nem hallgatom ezt végig.
– De igenis végighallgatod! Azért mondom el, hogy megnyugtassalak. Melly nem olyan ostoba, amilyennek gondolod. Látnivaló, hogy valaki elmondta neki, hogy mi történt, de ő nem hitte el. Érted? Nem hitte el. Akkor sem hinné, ha tetten érne. Túlságosan tiszta lelkű, túlságosan jó ahhoz, hogy elhiggyen valami rosszat azokról, akiket szeret. Nem tudom, mit hazudott neki Ashley, de akármilyen ügyetlen hazugság volt is, megtette a hatását, mert szereti őt és szeret téged is.. Hogy miért szeret, azt igazán nem tudom, de így van. Ez legyen a te egyik kereszted.
– Ha nem lennél ilyen részeg, és nem sértegetnél folyton, meg tudnék mindent magyarázni – mondta Scarlett, és igyekezett visszanyerni a méltóságos magatartását. – De így...
– Nem érdekelnek a magyarázataid. Jobban tudom én, mi hogyan volt, mint te magad. Te, ha még egyszer felkelsz arról a székről... Különben is, ami még a ma esti komédiánál is mulatságosabb, az, hogy míg előttem erélyesen elzártad az ajtód, megtagadtad tőlem ágyad örömeit, tekintettel számtalan bűnömre, azalatt álmodoztál és sóvárogtál Ashley Wilkes után. Szíveddel sóvárogtál Ashley után. Ez a pontos megjelölés, a legkifejezőbb frázis. Sok ilyen szép frázis van szíved könyvében, ugyebár?
„Milyen könyv? Ugyan milyen könyv?” – forgatta Scarlett idegesen az agyában, és kissé megrettent, amikor kendő, csodálkozó szemmel körültekintett a szobában, és meglátta, hogy a nehéz ezüst milyen sötéten csillog a félhomályban, milyen ijesztően sötétek a szoba sarkai.
– Engem pedig azért dobtál ki, mert durvának találtad à szerelmemet, durvának a te kifinomult érzéseidhez, de tulajdonképpen azért, mert nem akartál több gyereket. Micsoda rettentő érzés volt ez, kedvesem! Mennyire lesújtott! Én aztán elmentem, és kellemes vigaszt találtam, gondolván, hogy tartsd meg magadnak a kifinomult érzelmeidet. Te pedig ezt az időt arra használtad fel, hogy lépten-nyomon kövesd a sokat szenvedett Wilkes urat. Hogy az ördög vinné el, hát mi baja van? Nem tud gondolatban hű maradni a feleségéhez, illetve nem tud testileg hűtlenné válni hozzá? Hát miért nem szedi össze azt a kis eszét? Te se elleneznéd, ha tőle lenne gyereked – és aztán ráfoghatnád, hogy tőlem van, ugye, kedvesem?
Az asszony felugrott, és elkeseredett kiáltás szakadt ki belőle. Rhett is felállt. Nevetett azzal a lágy nevetéssel, amelytől felforrt Scarlett vére. Rhett nagy barna kezével visszaerőszakolta Scarlettet a székre, és föléje hajolt.
– Nézd meg a kezem, édesem – mondta, és széttárt tenyérrel Scarlett szeme elé tartotta a kezét. – Darabokra téphetnélek, méghozzá minden nehézség nélkül, és talán meg is tenném, ha kitéphetném az agyadból Ashleyt. De ezt nem lehet. Ezért más megoldást kell találnom, hogy mindörökre eltávolíthassam tőled. Ráteszem a két kezem a koponyádra, és két oldalról összenyomom, mint egy diót, és ettől talán majd kipusztul onnan.
Keze ott volt az asszony fején, a kócosan röpködő haj alatt, erősen szorította Scarlett fejét, és arcát maga felé fordította. Az asszony egy idegen arcba bámult, mintha egy nehéz beszédű, ittas idegen lenne előtte. Scarlettből sohasem hiányzott az állati bátorság, és most, szemben a veszéllyel, megint feláradt ereiben, megkeményítette gerincét, s összehúzta szemét.
– Te részeg bolond – mondta. – Vedd el a kezed! Legnagyobb meglepetésére Rhett csakugyan elvette a kezét, és az asztal sarkára telepedve újra töltött magának.
– Mindig csodáltam bátorságodat és lélek jelenlétedet, kedvesem. De soha jobban, mint most, amikor sarokba szorultál.
Scarlett még szorosabbra vonta maga körül nagykendőjét. Ó, ha legalább elérhetné a szobáját, kulcsra zárná az ajtót, és egyedül lehetne. Valahogy el kell távolítania magától, le kell ráznia magáról ezt a Rhettet, akit soha azelőtt nem látott ilyen állapotban.
Scarlettnek remegett a térde, de felemelte a fejét, jobban összefogta csípőjén a kendőt, és hátravetette arcába hullt haját.
– Nem vagyok sarokba szorítva – mondta éles hangon. – Soha nem fogsz sarokba szorítani, Rhett Butler, sem megfélemlíteni. Részeg és gonosz vagy. Annyi dolgod volt piszkos asszonyokkal, hogy nem is érted, mi minden más lehet még a világon. Nem tudod megérteni Ashleyt, és nem tudsz megérteni engem. Túl soká éltél a szennyben, hogy másról is tudhass. Olyasmire vagy féltékeny, amit nem is ismersz. Jó éjszakát.
Lassan megfordult, és az ajtó felé indult, de a férfi hangos nevetése megállította. Visszafordult, Rhett pedig imbolyogva feléje indult. Az istenért, legalább abbahagyná ezt a szörnyű nevetést! Mi volt itt egyáltalán nevetséges? Ahogy a férfi közeledett feléje, Scarlett az ajtó felé hátrált, és egészen a falhoz szorult. Rhett az asszonyra emelte nehéz kezét, és a falhoz szorította vállát.
– Ne nevess!
– Azért nevetek, mert sajnállak.
– Engem sajnálsz? Magadat sajnáld.
– Bizony téged sajnállak, kedves kis bolondom. Talán fáj ez neked? Nem tudod eltűrni sem a nevetést, sem a sajnálkozást.
Abbahagyta a nevetést, és olyan súllyal borult az asszony vállára, hogy fájt. Arca megváltozott, és olyan közel hajolt az asszonyhoz, hogy súlyos, pálinkás leheletétől Scarlett szédülni kezdett.
– Féltékeny vagyok? – kérdezte Rhett. – És miért ne? Akarod tudni? Igen, féltékeny vagyok Ashley Wilkesre. Ne, ne próbálj beszélni, ne próbáld magyarázgatni. Tudom, hogy fizikai értelemben nem voltál hűtlen hozzám. Tudtam én ezt mindig. Hogy honnan tudtam? Ismerem az ilyen Ashley Wilkes vágású urakat. Tudom, hogy becsületes úriember. Ez pedig, drágám, több mint amennyit rólad mondhatnék, vagy, ha úgy tetszik, magamról. Mi nem vagyunk urak, és nincs becsületünk, mi? Ezért tudtunk felkapaszkodni és virágozni, mint a tavaszi fák.
– Engedj a szobámba! Nem akarom hallgatni a sértéseidet.
– Nem sértegetlek én. Inkább dicsérlek. Testi kiválóságaidat dicsőítem. Te, Scarlett, hidd el, a férfiak nem olyan bolondok, mint ahogyan hiszed. Kár lebecsülni az ellenfél erejét és intelligenciáját. Én sem vagyok olyan bolond, amilyennek látszom. Nem gondolod, hogy tudom, mialatt karjaimban feküdtél, arra gondoltál, bár Ashley karjaiban lennél?
Scarlettnek leesett az álla, félelem és csodálkozás volt az arcára írva.
– Mondhatom, nagyon kellemes. Majdnem kísérteties. Olyan, mintha hárman feküdnének az ágyban, ahol csak kettőnek kellene lenni. – Megrázta kissé az asszony vállát, csuklott egyet, és gúnyosan nevetett.
– Igen, tudom, hű voltál hozzám, de csak azért, mert Ashleynek nem kellettél. De, az ördög vinné el, nem a tested sajnálom tőle. Tudom, milyen keveset ér a női test. Hanem irigylem és féltem tőle a szívedet és azt a drága, konok, kemény, erős lelkedet. Azt. Érted? Neki, amilyen bolond, nem kell az eszed, a lelked, nekem pedig nem kell a tested. Asszonyt olcsón lehet vásárolni. De nekem a szíved és a lelked kell. És azt nem kapom meg soha, mint ahogy te sem kapod meg soha Ashley lelkét. Ezért sajnállak. Mert tudom, mi az.
Még megütközésén és félelmén keresztül is szívéig hatolt a férfi gúnyolódása.
– Sajnálsz...?
– Igen. Mert olyan gyermek vagy te, Scarlett. Gyermek, aki a holdat kívánja. Mit tenne a gyermek a holddal, ha a kezébe adnák? És mit tennél te Ashleyvel? Igen, sajnállak, nagyon sajnállak. Látom, hogyan dobod el magadtól a boldogságot, és olyasmiért ágaskodsz, ami soha nem terme boldoggá, még akkor sem, ha el tudnád érni. Nem tudod, hogy nem lehet boldogság csak ott, ahol összeillő lelkek kerülnek együvé? Ha én meghalnék, ha Melly meghalna és te megkapnád azt a drága szerelmesedet, talán boldog lennél az oldalán? Ördögöt! Soha nem ismernéd, soha nem tudnád, mit gondol, soha nem értenéd, mint ahogyan nem érted a zenét, a verseket, semmit, ami nem dollár vagy cent. Mi ellenben, drága feleségem, ha csak egy kicsit is igyekeztél volna, nagyon boldogok lehettünk volna, mert hasonlítunk egymáshoz. Mind a ketten csirkefogók vagyunk, Scarlett, és ha valamit akarunk, nem ismerünk akadályt. Boldogok lehettünk volna, mert szerettelek, Scarlett, és ismertelek, úgy ismertelek, ahogyan Ashley soha nem ismerhetne. És ha úgy ismerne, megvetne és elfordulna tőled... De nem... Neked ábrándoznod kell egy olyan emberről, akit nem értesz. Én pedig, kedvesem, továbbra is majd utcalányokkal szórakozom. S merem állítani, hogy jobban kijövünk majd egymással, mint a legtöbb házaspár.
Hirtelen elengedte Scarlettet, és támolyogva visszatért a pálinkásüveghez.
Scarlett egy pillanatig dermedten állt a helyén. Vad gondolatok kavarogtak az agyában. Rhett azt mondta, szerette? Igaz ez? Vagy csak részeg és azért...? Vagy megint egyike borzalmas tréfáinak? És Ashley... a hold...
Kirohant a sötét lépcsőházba, mintha démonok kergetnék. Ó, csak elérhetné a szobáját. Megbotlott, kibicsaklott a bokája. Leesett a papucsa. Amint megállt, hogy ledobja a lábáról, Rhett már ott volt mögötte könnyű nesztelen indiánlépéseivel. Forró lélegzete az arcába csapott.
– Kiűztél a városból, míg őt hajszoltad. De esküszöm, ma olyan éjszaka van, amikor csak ketten leszünk az ágyban.
Felkapta, mint valami pelyhet, és indult vele a lépcső felé. Scarlett feje odaszorult a férfi melléhez, hallotta, hogy őrülten ver a szíve. Olyan erősen szorította magához, hogy fájt. Scarlett tompán felkiáltott rémületében. Fel, fel a lépcsőn... Rhett úgy vitte őt, a teljes sötétségben, mintha szöktetné. Feketébb volt a sötétség minden más sötétségnél... feketébb a halálnál. Rhett olyan volt, mint maga a halál, amint vitte a karjában kegyetlen öleléssel. Scarlett újra sikoltani akart... Rhett megállt lihegve egy pillanatra, és rácsapott szájával az ajkára olyan vadul, hogy elfojtotta a sikoltását, elfojtotta a lélegzetét. Olyan erővel szorította, hogy csak a sötétséget érezte, amelybe süllyedt, és a férfi ajkát az ajkán. A férfi reszketett, mintha vad vihar rázná, szája az asszony szájáról lecsúszott oda, ahol a takaró lehullott róla, és a szabadon maradt testére borult. Szavakat mondott, amelyeket Scarlett nem hallott, nem is értett, s a férfi ajka eddig soha nem érzett érzéseket ébresztett benne. Ő maga volt a sötétség, és Rhett is maga volt a megtestesült sötétség, és ajka vándorolt, és megint az ajkán volt. Szólni akart, de a férfi ajka újra és újra ajkára tapadt.
És egyszerre vad érzés remegtette meg Scarlett testét... öröm, félelem, őrület, önkívület, behódolás az erősebb karnak, a túl mohó ajkaknak, a túl gyors sodródásnak. Megadta magát. Életében először találkozott valakivel, aki erősebb volt nála, akit nem tudott megtörni, aki felett nem tud hatalmaskodni, aki megfélemlítette és megtörte őt. Két fehér karja a férfi nyaka köré fonódott, ajka remegett az ajka alatt...
És mentek, mentek valahová, mentek a sötétségbe, amely lágy volt, szédítő és minden beleveszett...
Mire másnap reggel felébredt, Rhett már elment, és ha nem látja maga mellett a gyűrött párnákat, azt hihette volna, hogy az egész csak egy vad, eszeveszett álom volt. Elpirult az éjszaka emlékeitől, és nyakáig felhúzva takaróját, mozdulatlanul hevert, szinte fürdött a napfényben, így kísérelte meg, hogy elrendezze fejében zavaros benyomásait.
Két érzés, két gondolat állt előtérben. Évek óta együtt élt Rhett-tel, vele hált, vele evett, veszekedett vele, gyermeket szült neki és... és mégsem ismerte. Az az ember, aki felvitte a sötét lépcsőn, egy idegen volt, akinek a létezéséről még csak nem is álmodott. És most, amikor megkísérelte, hogy gyűlölje, hogy felháborodjék azon, amit tett, nem sikerült. Rhett megalázta, fájdalmat okozott neki, egy őrült, vad éjszakán át durván használta a testét, és ő mégis megdicsőülést érez.
ó, szégyellnie kellene magát, vissza kellene rettennie a forró, sötét szédület emlékétől! Egyetlen asszony, igazi úriasszony sem járhatna emelt fővel egy ilyen éjszaka után. De a szégyenkezésnél sokkal erősebb volt az elragadtatás, az odaadás gyönyörének érzése. Életében először életre termettnek érezte magát, elragadta a szenvedély ugyanolyan egyszerűen, kezdetlegesen, ahogyan Atlanta elestének éjszakáján, menekülés közben a félelem elhatalmasodott rajta, ugyanolyan kábító, diadalmas, édes érzéssel, mint mikor lelőtte a jenki katonát.
Rhett szereti! Legalábbis azt mondta, hogy szereti, és mi oka lenne, hogy kételkedjék ebben? Milyen különös, milyen hihetetlen, hogy szereti őt, Rhett, ez a vadállati idegen szereti őt, bár eddig ilyen hűvösen éltek egymás mellett. Nem volt egészen bizonyos a saját érzéseiben, nem is tudta pontosan, mit érez e felismerés nyomán, de hirtelen eszébe jutott valami, amitől hangosan felnevetett. Majdnem teljesen elfelejtette azt az egykori vágyát, hogy elérje, Rhett annyira szeresse, hogy szemtelen, kötekedő fekete feje felett tarthassa ostorát. Most visszaemlékezett erre, és nagy elégtétellel gondolt rá. Egy éjszakára Rhett tartotta őt hatalmában, de legalább most már tudja, hol üthet rést a vértezeten. Mostantól kezdve feltétlen hatalmában tartja. Azt tesz vele, amit akar. Sokáig fölényeskedett vele, kényszerítette meghunyászkodásra, de most úgy a kezében van, hogy mint a megszelídített állat, azon a karikán ugrik át, amelyet Scarlett elébe tart.
Izgatott gyönyör érzése fogta el arra a gondolatra, hogy újra találkozik majd vele, szemben állnak majd egymással a józan nappali fényben. Izgatta, de idegesítette is, és kissé félt tőle.
„Olyan izgatott vagyok, mint egy menyasszony – gondolta. – Méghozzá Rhett miatt!”
És a gondolatra bolondul vihogott.
De Rhett sem ebédnél nem jelentkezett, sem a vacsoraasztalnál nem foglalta el a helyét. Elmúlt az éjszaka, hosszú éjszaka volt, Scarlett ébren hevert az ágyán hajnalig, fülelt minden neszre, leste, mikor hallja, hogy Rhett kulcsa fordul a zárban. De nem jött. Mikor a második nap is elmúlt, anélkül hogy hírt hallott volna felőle, tombolt csalódásában és az aggodalomtól. Elment a bank előtt, de Rhett nem volt bent. Bement az üzletébe, mindenkivel veszekedett, mert valahányszor nyílt az ajtó, hogy egy-egy vevő belépjen, mindannyiszor reménykedőn, szívdobogva nézett fel, abban a hiszemben, hogy Rhett érkezik. Kiment a fatelepre, és addig gyötörte Hugh-t, hogy az a végén már elbújt előle a farakások mögé. De Rhett ide sem jött el Scarlettért.
Nem alázhatta meg magát annyira, hogy barátaitól kérdezősködjék, hátha látták. Nem kérdezősködhetett a szolgálóknál sem, hogy hírt halljon Rhettről. De érezte, hogy tudnak valamit, amiről ő nem tud. A négerek mindig mindent tudtak. Mammy is szokatlanul hallgatag volt ez alatt a két nap alatt. Szeme sarkából figyelte Scarlettet, de semmit nem mondott.
Mikor a második éjszaka is elmúlt, Scarlett felkészült, hogy a rendőrségre megy. Talán valami szerencsétlenség érte Rhettet, talán levetette a lova, és összeroncsolta, segítség nélkül, tehetetlenül hever egy árokban. Talán – ó, rettenetes még a gondolat is –, talán már nem is él!
Másnap reggel, éppen megreggelizett, és szobájában a kalapot rakta fel a fejére, közeledő gyors lépteket hallott a lépcsőn. Hálaérzet töltötte el, s annyira elgyengült az örömtől, hogy leült az ágyra. Rhett belépett. Frissen nyiratkozott, borotválkozott, masszíroztatta az arcát és józan volt, de szeme véres, arca püffedt volt az italtól. Könnyedén integetett Scarlett felé, és vidáman köszöntötte:
– Halló! Jó napot!
Hogy lehet így beszélni: „Halló, jó napot”, mikor két teljes napig távol volt, anélkül hogy életjelt adott volna magáról? Hogy lehet ilyen könnyedén közönyös egy olyan éjszaka emlékével a vérükben, amilyet együtt töltöttek? Csak úgy, ha... ha... A gondolattól fejébe szökött a vér. Csak úgy viselkedhet így, ha az ilyen éjszakák megszokott események számára. Egy pillanatra szólni sem tudott, és elfeledkezett mindazokról a kedveskedő mozdulatokról, mosolyokról, amelyekre készült, hogy így fogadja Rhettet. A férfi a közelébe se jött, még a szokásos kézcsókját is elmulasztotta, csak állt vele szemben, nézte, mosoly volt az arcán, kezében füstölgött a szivar.
– Hol... hol voltál?
– Csak nem akarod azt mondani, hogy nem tudod? Azt hiszem, ma már az egész város tudja. Valószínűleg az egész város, kivéve téged. Ismered a régi szólásmondást: „A feleség mindig utolsónak tudja meg.”
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt hittem, hogy azok után, hogy az éjjel a rendőrség is rajtaütést rendezett Belle-nél...
– Belle?! Az a teremtés... Te nála voltál?
– Természetesen. Hol lettem volna másutt? Remélem, nem aggódtál miattam?
– Te tőlem odamentél!
– Ejnye, ejnye, Scarlett! Ne játszd a tudatlan asszonyt. Régóta tudnod kellett Belle-ről.
– Te hozzá mentél tőlem. Azok után, hogy...
– Ja úgy! – Rhett egy könnyed, hanyag mozdulatot tett. – Erről el is feledkeztem. Bocsánatot kérek azért, ahogyan a legutóbbi találkozáskor viselkedtem. Nagyon részeg voltam, amit bizonyára tudsz, és szépséged, bájaid levettek a lábamról. Soroljam el őket?
Scarlett sírni szeretett volna, levetni magát az ágyra, és zokogni az idők végtelenségéig. Rhett semmit sem változott, és ő bolond volt, ostoba, beképzelt, őrült, mert azt hitte, hogy Rhett szereti. Az egész nem volt egyéb, csak részeg tombolás. Elragadta és használta a testét részegségében, éppúgy, ahogyan ezt megtette volna akármelyik nővel Belle Watling házában. És most itt van ismét, ugyanúgy bántja, ugyanolyan gúnyos, ugyanúgy kívül esik hatalmán. Lenyelte könnyeit, és megkeményítette magát. Soha, soha nem szabad megtudnia, mit gondolt, mire készült. Hogy kinevetné, ha tudná! Nem, soha nem fogja megtudni. Scarlett hirtelen felpillantott, és meglátta Rhett arcán azt a régi, meghökkentő, figyelő villanást a szemében, a kíváncsiság, érdeklődés, várakozás villanása volt, mintha csüggne következő szaván, és remélte, hogy ezek a szavak... Vajon mit remél? Hogy bolondot csinál magából, veszekedni, kiabálni fog, és olyasmiket mond, hogy Rhett kinevethesse? Nem, azért sem! Az asszony homloka redőkbe futott össze, ridegen, hűvösen nézett a férfi felé.
– Természetesen gyanítottam, hogy milyen kapcsolatban állsz azzal a teremtéssel.
– Csak gyanítottad? Miért nem kérdeztél meg engem, én kielégítettem volna kíváncsiságodat. Egyszerűen megmondtam volna. Vele éltem egész idő alatt, az óta a nap óta, amikor te és Ashley Wilkes elhatároztátok, hogy külön hálószobánk lesz.
– Van képed ide állni, és szemembe mondani nekem, a feleségednek, hogy...
– Hagyj nekem békét az erkölcsi felháborodásaiddal. Kutyába se vettél addig, amíg rendben fizettem a számlákat. És tudod, hogy azelőtt sem voltam angyal. Ami pedig azt illeti, hogy te a feleségem vagy, hát nem nagyon voltál a feleségem azóta, hogy Bonnie megszületett. Igaz? Rossz befektetés voltál, Scarlett. Belle jobb befektetés volt.
– Befektetés? Azt akarod ezzel mondani, hogy adtál neki...?
– Üzletileg talpra állítottam, ez a pontos meghatározás, legalábbis azt hiszem. Belle ügyes asszony. Azt akartam, hogy boldoguljon, és csupán pénzre volt szüksége, hogy berendezzen egy saját házat. Te magadról is tudhatod, hogy micsoda csodákra képes egy asszony, ha van egy kis pénze. Te is így boldogultál.
– Micsoda? Te összehasonlítasz engem...
– Igen, hát mind a ketten elszánt üzletasszonyok vagytok, és mind a kettőtöknek sikerült. Belle-nek az az előnye veled szemben, hogy lágyszívű, jóindulatú lélek...
– Menj ki a szobából!
A férfi lassan az ajtó felé ment, szemöldökét felvonta, kissé csodálkozva.
Scarlett elkeseredetten és dühösen gondolta: hogyan sérthette meg Rhett ennyire? Azért ment el hazulról, hogy fájdalmat okozzon és megalázza, és sírni szeretett volna arra a gondolatra, hogy milyen vágyakozva várta hazatértét, miközben Rhett részegeskedett, és egy rossz hírű házban verekedett a rendőrökkel.
– Menj ki a szobából, és soha be ne tedd ide a lábad! Ezt már egyszer régebben megmondtam, de nem voltál elég rendes ember ahhoz, hogy megértsd. Ezentúl majd bezárom az ajtót.
– Sose bajlódj vele.
– Bezárom. Azok után, ahogyan a múlt éjszaka olyan részeg, olyan visszataszító voltál.
– Na ne mondd ezt, kedves! Talán csak nem voltam visszataszító?
– Menj ki!
– Ne aggódj. Megyek már. És ígérem, soha többé nem leszek terhedre. Ez végérvényes. És éppen azt gondoltam, megmondom neked, hogy ha szörnyű viselkedésem elviselhetetlen számodra, én beleegyezem a válásba. Add át nekem Bonnie-t, és mindenbe beleegyezem.
– Eszembe sincs szégyenbe dönteni a családot egy válással.
– Egyáltalán nem késlekednél szégyenbe dönteni a családot, ha Melly halott lenne. Szinte szédülök a gondolattól, hogy milyen gyorsan elválnál tőlem.
– Mégy már?
– Igen, megyek. Csak ezért jöttem haza, hogy ezt megmondjam. Charlestonba megyek, és New Orleansba, és hosszú utazásra készülök. Még ma elutazom.
– Ó!
– És Bonnie-t is magammal viszem. Szólj annak a hülye Prissynek, hogy csomagolja össze a kislány holmiját. Prissy is velünk jön.
– Nem engedem meg, hogy kividd a gyerekemet a házból.
– Az én gyermekem is, Mrs. Butler. Csak nincs valami kifogásod az ellen, hogy elvigyem és bemutassam a nagyanyjának Charlestonban?
– A nagyanyjához, a fenét! Azt hiszed, hogy megengedem, hogy elvidd innen a gyereket, és aztán részeg legyél minden éjszaka, és magaddal cipeld olyan helyekre, mint ennek a Belle-nek a háza?
Rhett haragosan vágta a földhöz a szivarját, amelyből vastag füst bodorodott a szőnyegről; a megpörkölődő gyapjú bűze terjengett. Pillanat alatt ott volt Rhett Scarlett mellett, és kivörösödött arca szinte fekete volt a haragtól.
– Ha férfi lennél, most kitekerném a nyakad ezért a szóért. Így azonban csak annyit mondhatok, fogd be azt az átkozott szád. Azt hiszed, én nem szeretem Bonnie-t, és képes lennék magammal vinni... a lányomat! Jóságos ég, te bolond! Ami pedig téged illet, hogy ilyen nagyon gondos anyának igyekszel látszani, ezt hagyjuk, a macska is gondosabb anya, mint te. Tettél-e valaha is valamit a gyermekeidért? Wade és Elle halálosan rettegnek tőled, és ha Melanie Wilkes nem lenne a világon, azt se tudnák, mi az a szeretet. De Bonnie az én Bonnie-m! Azt hiszed, nem tudom jobban gondját viselni, mint te? Azt hiszed, megengedem valaha is, hogy hatalmaskodj felette, megtörd a lelkét, ahogyan lelkileg megtörted Wade-et és Ellát? Ördögöt! Gondoskodj róla, hogy össze legyen csomagolva, és útra kész legyen egy órán belül, mert különben figyelmeztetlek, hogy ami a múlt éjjel történt, az gyerekjáték volt ahhoz képest, ami bekövetkezik. Mindig az volt a meggyőződésem, hogy megérdemelnéd, hogy egy ostornyelet eltörjenek a hátadon. Nagyon jót tenne neked.
Mielőtt Scarlett megszólalhatott volna, Rhett sarkon fordult, és kisietett a szobából. Hallotta, hogy átsiet az előcsarnokon, és benyit a gyermekek játszószobájába. Vidám, örömteli kiáltozás hallatszott, kacagó gyermekhangok, és hallotta, hogyan harsogja túl Bonnie kérdése Ella hangját:
– Apu, hol voltál?
– Nyúlbőrre vadásztam, hogy belecsavargassam az én kis Bonnie-mat. Adj egy puszit, Bonnie, és te is, Ella.

 

 

55

– Édesem, semmiféle magyarázgatásra nincs szükség – mondta Melanie határozottan, amint vékony kezét rászorította Scarlett ajkára. – Ne szégyeníts meg, kérlek. Mindhármunkat, magadat, Ashleyt és engem sértesz azzal, ha azt hiszed, bármi is magyarázatra szorul. Hiszen mi hárman mint jó katonák, úgy álltunk egymás mellett annyi éven át, és együtt verekedtünk az élettel... nem? Szégyenlem, ha azt hiszed, hogy ostoba pletykák éket verhetnek közénk. Hogy te és Ashley... nevetséges. Szégyenletes. Nem érted, drágám, hogy én jobban megértelek téged, mint más? Én láttalak olyannak, amilyen igazában vagy. Azt hiszed, egy pillanatra is elfeledtem, mit tettél értünk? Hogyan ültél mellettem, míg odakint röpködtek az ágyúgolyók... hogyan futottál orvosért... hogyan álltál szembe te magad minden feladattal... Azt hiszed, elfeledtem azt a képet, amint szántasz és mégy a barázdában a jenki ló után, majdnem mezítláb, s feltört kézzel fogva az eke szarvát, csak azért, hogy veletek együtt nekem és a fiamnak is legyen mit enni, és akkor higgyek ilyen szörnyűséget? Egy szót sem akarok hallani tőled, Scarlett. Egy szót sem!
– De... – hebegett Scarlett. Aztán elhallgatott.
Rhett egy órája utazott el a városból Bonnie-val és Prissyvel, és véghetetlen magányosság szakadt Scarlettre a harag és szégyen mellé. És gyötörte az érzés, hogy Melly és Ashley szeme előtt hogyan fog megállni... nem, ezt már nem bírta el. Ha Melly elhitte volna, amit India és Archie mondtak neki, ha akkor este az estélyen elfordítja tőle a fejét, megsérti, kiutasítja a házából, inkább el tudta volna viselni emelt fejjel. Küzdött volna a maga fegyvereivel. De így azzal az emlékkel, hogy Melanie ott áll közte és a társadalmi kiközösítése között, mint valami vékony, hajlékony penge, szemében harcra kész fénnyel, itt csak egyet tehetett, elhatározta, hogy becsületes lesz. Meg fog mindent vallani. Igen, mindent... de egészen a kezdettől, attól a távoli napsütéses tarai naptól kezdve...
Lelkiismerete űzte Mellyhez, gyermekkora rég elfelejtett szigorú, katolikus lelkiismerete. „Gyónd meg bűneidet, és vezekelj értük.” Érezte, hogy ez kell. Érezte, hogy ez könnyebb, sokkal könnyebb, mint hogy így járjon továbbra is, teherrel a szívén. Ellen hangját hallotta a lelke mélyén, vallási nevelése tért vissza és hatotta át... Igen, mindent el fog mondani. Nem hallgat el egyetlen szót, egyetlen gyöngéd pillantást sem. Akkor talán Isten megenyhíti gyötrődéseit, és nyugalmat ad. Az lesz a büntetése, hogy meg kell érnie azt a szörnyű pillanatot, és látnia kell, hogyan tűnik el Melanie arcáról az odaadó szeretet és bizalom, és változik át hitetlen rémületté és elutasítássá. Ó, keserves bűnhődés lesz az, gondolta elkínzottan, hogy egész életén át emlékeznie kell majd Melanie arcára, s tudva tudja majd, hogy Melanie tudott egész aljasságáról, alattomosságáról, kétszínűségéről és álszenteskedéséről.
Valamikor arra gondolt, hogy Melanie-nek arcába vágja az igazságot, és kéjjel nézi majd, hogyan omlik össze Melly bolondosan mámorosító paradicsoma; olyan gesztus lett volna, amely megérte volna azt is, hogy utána mindent elveszítsen. De most egyszerre minden megváltozott, és semmit sem kívánt kevésbé, mint ezt. Miért van ez így, azt nem tudta volna megmondani. Túlságosan nagy volt a kavarodás az agyában ahhoz_? hogy rendezhesse ellentmondó gondolatait. Csak azt tudta, hogy ahogyan egykor azt szerette volna, ha anyja szerénynek, kedvesnek, tiszta szívűnek látja, ugyanúgy szerette volna most, ha Melanie továbbra is, mint eddig, a legjobb véleménnyel van róla. Csak azt tudta, hogy mindegy, mit gondol róla a világ, még az is mindegy, mit gondol róla Rhett és Ashley, csak Melanie véleménye ne változzon meg.
Nagyon félt megmondani Melanie-nek az igazat, de feltámadt benne a ritkán jelentkező ösztön, hogy most nem szabad komédiáznia, nem szabad szebb színben feltüntetnie magát az előtt az asszony előtt, aki olyan készségesen vállalta a harcot érte.
Mindjárt reggel, amint Rhett és Bonnie elindultak, átsietett Melanie-hez. De első, hebegő, ügyetlen szavai után, hogy el akarja magyarázni, mi történt, Melly elhallgattatta. Scarlett szégyenkezve nézte égő, keskeny arcát, szeretettől és haragtól könnyes szemét. És elszorult szívvel érezte, hogy a gyónás és vezeklés könnyebbségét hiába remélte. Melanie már az első szónál örökre elhallgattatta. Scarlett most megértette egy pillanatra, hogy most is önzésből kívánt cselekedni, önzés lett volna a gyónás, önmaga megalázása... önzés, menekülés a nagyobb szenvedések elől.
Scarlett azzal a ritka őszinteséggel, amely nála nemigen jelentkezett, megérezte, hogy ha kiürítené a saját elgyötört szívét, ez a legtisztább önzés lenne. Ezzel lerázná magáról a terhet, és egy ártatlan és benne megbízó személyre hárítaná át. Adósa volt Melanie-nek azért, ahogy mindannyiszor kiállt érte, és ezt az adósságot csak a hallgatással lehetett letörleszteni. Micsoda kegyetlenség lenne azzal fizetni, hogy összetöri Melanie életét, amikor tudtára adja, hogy férje hűtlen volt hozzá, méghozzá szeretett barátnőjével.
„Nem mondhatom meg neki –- gondolta elkeseredetten. – Soha, akkor sem, ha halálra gyötör a lelkiismeret-furdalás.”
Kénytelen-kelletlen Rhett megjegyzésére gondolt, amelyet a férfi részegségében tett:
„Melanie nem tud hinni senkinek a becstelenségében, akit szeret... Ez legyen a kereszt a válladon.”
Igen, haláláig ez lesz a keresztje, hogy gyötrődéseit magának kell megtartania, lelkében kell viselnie a szégyenfoltot, ez fogja érzéseiben kínozni mindannyiszor, valahányszor Melanie gyengéden ránéz, vagy gyengéd mozdulatot tesz az évek folyamán, s neki mindörökre el kell fojtania azt a kívánságát, hogy felkiáltson:
„Ne légy olyan kedves! Ne küzdj értem! Nem vagyok érdemes erre!”
Aztán megint arra gondolt:
„Csak ne lennél olyan bolond, olyan édes, bízó, egyszerű bolond, nem lenne olyan nehéz. Nagyon sok terhet viseltem már, de ez lesz a legsúlyosabb és a legkeservesebb mindazok között, amelyek eddig rám nehezedtek.”
Melanie szemben ült vele egy karosszékben, lábát a díványra helyezte, és térdét gyerekesen magasra felhúzta; úgy ült ott, ahogy sohasem tette volna, ha haragjában és indulatában el nem feledkezik minden illendőségről. Egy hímzésre váró kendő volt a kezében, és a csillogó tűt olyan indulatosan szurkálta ide-oda, mintha egy párbajtőr lenne a kezében.
Ha Scarlettet kapta volna el egy ilyen harag, toporzékolt és ordított volna, mint Gerald tette fénykorában, Istent hívná tanúul arra, hogy milyen elvetemült az emberiség, és véres fenyegetéseket kiáltozna. Melanie-ről azonban csak a meg-megcsillanó tű és a finom ívelésű szemöldökök ránca árulta el nagy belső indulatát. Hangja hideg volt, és szavai még a szokottnál is egyszerűbbek. Mégis ezek a szavak valahogy idegenek voltak, szokatlanok Melanie-től, hiszen ritkán nyilvánított véleményt, és sohasem mondott kellemetlen szavakat. Scarlett hirtelen rájött, hogy a Wilkesek és a Hamiltonok is képesek legalább olyan nagy indulatra, néha nagyobbra is, mint az O'Harák.
– Nagyon meguntam már, hogy mindenki téged bírálgat, drágám – kezdte. – Ez volt aztán az utolsó csöpp a pohárban. Most már nem fogom tovább tűrni. És miért mindez? Mert az emberek irigykednek rád, amiért okos vagy, és boldogulsz a magad munkája után. Igen, neked sikerült, amit sok férfi nem tudott véghezvinni. Ne haragudj, drágám, hogy ezt mondom. Nem azt értem ezzel, mintha nőietlen lettél volna. Ezt mások mondják, de nincs igazuk. Az emberek nem értenek téged, és nem bírják elviselni, hogy asszony létedre több eszed legyen, mint nekik. De akármit gondolnak is, ahhoz nincs joguk, hogy úgy merjenek beszélni, mintha te meg Ashley... Csillagos mennybolt!
Az a hév, ahogyan az utolsó szavakat kiejtette, egy férfi ajkán nem kétes értelmű profanitás lett volna. Szinte ijesztő volt ez a heves kitörés, és Scarlett elképedve bámult rá.
– És még ide mertek jönni hozzám a piszkos hazugságaikkal! Archie, India, Mrs. Elsing! Hogyan merészeltek csak! Nem, Mrs. Elsing nem volt itt. Félt. De ő is mindig gyűlölt téged, Scarlett, amiért mindenki jobban szeretett, mint Fannyt, és amiért Hugh nem maradhatott meg a fűrészmalom vezetőjének. Nem is csoda. Nem ért semmihez!
Ezzel Melanie könyörtelenül eltaszította magától gyermekkori játszótársát, több mint tíz esztendőn át kitartó lovagját.
– Sajnálom, hogy azt a vén csavargót, Archie-t, úgy elkényeztettem, és elnéztem neki mindent. Tudhattam volna, hogy nem teszem jól, hiszen mindenki figyelmeztetett. Most aztán itt van. Nem szeretett téged, mert rabokat tartottál. De hát ki az, aki téged bírál? Egy gyilkos, méghozzá feleséggyilkos! És mindazok után, amit érte tettem, képes volt idejönni hozzám, és azt mondani... egy cseppet sem sajnáltam volna, ha Ashley lelövi. De útilaput kötöttem a talpára, már el is hagyta a várost.
És India... Azt hiszed, nem vettem észre az első pillanattól fogva, hogy gyűlöl téged? Féltékeny volt rád, leánykorunk óta, mert sokkal csinosabb voltál, és sok udvarlód volt. És rágta a szívét, hogy elhódítottad tőle Stuart Tarletont. Mit tehettél arról, hogy szebb vagy? Igazán nem szívesen mondok ilyesmit Ashley húgáról, de nem tudok mást gondolni, mint hogy a sok töprengésben és reménytelenségben egy kissé megzavarodott az agya. Megmondtam, hogy amíg ilyenek járnak a fejében, ne tegye a házamba a lábát, és ha meghallom, hogy pletykál valamit rólad, mindenki előtt megmondom, hogy hazudik!
Melanie kimerülten hallgatott el. A harag eltűnt az arcáról. Szomorúság ömlött szét rajta. Tépte a szívét a tudat, hogy családi ellenségeskedést kellett okoznia. Egy pillanatig nem tudta, mit tegyen... de aztán határozott. Scarlett volt a legdrágább a szívének. Scarlettnek tartozott hálával. Melléje állt feltétel nélkül, keményen.
– India mindig féltékenykedett, mert téged szerettelek legjobban, Scarlett. Soha többé be nem teszi a lábát ebbe a házba, és én meg nem maradok sehol vele egy fedél alatt. Ashley is belátta, hogy igazam van. De elhiheted, majdnem megszakad a szíve, hogy a saját testvérhúga hazudjon így...
Scarlett nem bírta tovább. Ashley nevének hallatára felzokogott. Meddig fog ez tartani? örökké viselnie kell ezt a kínzást? Hiszen ő boldoggá akarta tenni Ashleyt, mindent meg akart tenni érte... és csak bajt okozott neki, fájdalmat és keserűséget. Megrontotta az életét, megtörte a büszkeségét és önbecsülését, megzavarta lelki békéjét... és most még húgától is elidegeníti, pedig mennyire szereti. Hogy a saját becsületét és Melly boldogságát megmentse, fel kell áldoznia a testvérét, félbolond, féltékeny, hazudozó vénkisasszony szerepében kell feltüntetnie Indiát, aki mindig szigorúan fegyelmezte magát, és csak az igazat mondta... Valahányszor ezentúl India szemébe néz Ashley, ott fogja látni az igazságot... a hideg megvetést, amelynek a Wilkesek mesterei.
Ó, Scarlett jól ismerte a Wilkesek büszkeségét, tudta, hogy Ashley az életénél is többre tartja becsületét, és tudta, mit szenved most. Miért nem áll ki, miért szenved csendesen, mint ahogyan neki kell szenvednie? Miért nem lőtte le Archie-t, miért nem... Asszonyi gondolkozással jobban tisztelte volna Ashleyt, ha lelövi Archie-t, és Melanie és a világ előtt beismer mindent. Érezte, hogy ez nem lenne rendjén, de túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy igazságos tudott volna lenni. Azok a megvető lenéző szavak, amelyeket Rhett-től hallott, akaratlanul megcsendesültek a lelkében. Vajon férfiasan viselkedett Ashley?... Életében először homályosult el az álomlovag vértjének tiszta ragyogása. A szégyen és bűntudat sötét köpenyéből, amely Scarlettet beborította, Ashleynek is jutott rész. Hiába próbálta lerázni magáról a csalódottság érzését, nem bírta, és csak még jobban zokogott.
– Ne sírj! Drágám, édesem, ne sírj! – kiáltotta Melanie. Ledobta a kézimunkáját, és vállára vonta Scarlett fejét. – Nem is beszéltem volna az egészről, ha tudtam volna, hogy ennyire hat rád. Tudom, milyen borzasztó lehet neked... ne is említsük többé. Úgy teszünk, mintha soha nem is történt volna meg. De...
Felemelte a fejét.
– India és Mrs. Elsing meg fogják tanulni, hogy én nem tűröm a rágalmazást. Ne gondolják, hogy összevissza hazudozhatnak a férjemről és sógornőmről. Aki fogadja őket, vagy hisz nekik, az nekem is ellenségem.
Scarlett sírástól égő szemmel meredt maga elé, és tudta, hogy hosszú, hosszú éveken át, nemzedékeken át tartó ellenségeskedést, pártoskodást okozott a családban és a városban is.
Melanie állta a szavát.
Nem említette többé a pletykát egy szóval sem Ashley vagy Scarlett előtt. Nem beszélt róla senkivel. Ha valaki említeni merte a dolgot, másra terelte a szót. Ezekben a hetekben, míg Rhett eltűnt, és a város tele volt titokzatos pletykákkal, izgalommal és pártoskodással, Melanie nem fogadott vagy tűrt meg senkit magánál, aki Scarlett ellen volt, akár régi barátai, akár vérrokonai voltak. Melly nem beszélt, hanem cselekedett.
Úgyszólván egy pillanatra sem maradt el Scarlett oldala mellől. Együtt ment vele a boltba, a fűrészmalmokhoz, a fatelepre minden reggel. Kívánta, hogy délutánonként együtt menjenek kocsizni, bár Scarlett nem szívesen mutatkozott mostanában emberek előtt. Melanie ott ült mellette. Melanie magával vitte látogatásaira, és Scarlett ott találta magát azoknak a házaiban, akiknél több mint két éve nem járt.
Korán jöttek, és Melly nem mozdult addig, míg az utolsó vendég is el nem ment, hogy ne beszélhessenek róluk. Scarlett sokat kínlódott, de nem mert Mellynek ellentmondani. Tudta, hogy ezek az asszonyok nemcsak azt hitték el, amit Indiától hallottak. A városban azt beszélték, hogy tetten érték őket. És nehéz érzés volt a számára, hogy senki nem is szólna hozzá, ha Melly nem lenne mellette, és nem kényszerítené őket rá, mert Melanie barátságát nem akarják elveszíteni. Viszont azt is tudta, hogy ha már egyszer fogadták őt, többé nem utasíthatják el.
Jellemző volt arra, hogy Scarlettet milyen kevesen vették védelembe vagy bírálták a saját személyes érzékenysége alapján. „Nem sokat törődnek vele”, ez volt az általános vélemény. Scarlett túlságosan sok embert tett ellenségévé ahhoz, hogy most sokan álljanak a pártjára. Szavai és tettei túlságosan sok szívet keserítettek el ahhoz, hogy az emberek törődjenek vele, fáj-e Scarlettnek ez a botrány vagy sem. De mindenki nagyon sajnálta volna, ha fájdalmat okoz Melanie-nek vagy Indiának, és a vihar körülöttük kavargott sokkal inkább, mint Scarlett körül, középpontjában pedig az a kérdés állt: „Hazudott volna India?”
Akik Melanie oldalára álltak, azok diadalmasan mutattak rá arra a tényre, hogy ezekben a napokban Melanie szüntelenül együtt volt Scarlett-tel. Lehetséges az, hogy egy olyan kiváló szellemű asszony, mint Melanie, védőbajnoka legyen egy bűnös asszonynak, különösen ha ez az asszony a védőbajnok saját férjével bűnözött? Nem, ez lehetetlen! India egy megsavanyodott vénkisasszony, aki gyűlöli Scarlettet, hazudott, és rávette Archie-t és Mrs. Elsinget, hogy elhiggyék a hazugságát.
De, kérdezték India pártfogói, ha Scarlett nem bűnös, hol van Butler kapitány? Miért nem áll felesége oldalán, és kölcsönzi neki a saját pártfogásának erejét? Erre a kérdésre nem találtak feleletet, és ahogy a hetek múltak, és híre járta, hogy Scarlett áldott állapotban van, az India párti csoport elégtétellel bólogatott. Ez nem lehet Butler kapitány gyermeke, mondogatták. Hiszen már hosszú ideje köztudomású volt, hogy különváltan élnek. Hosszú ideje botránkozott a város azon, hogy külön hálószobájuk van.
A pletykázás tehát folyt, és kettéválasztotta a várost, két csoportra választotta a közeli rokonságot, a Hamiltonokat, Wilkeseket, Burrokat, Whitmanokat és Winfieldeket. Mindenki, aki rokoni kapcsolatban állott velük, kénytelen volt állást foglalni. Senki sem maradhatott semleges. Melanie hideg méltósággal, India keserű érzéssel nézte ezt, de bármelyik oldalra is álltak a rokonok, mindannyian azon háborogtak, hogy Scarlett okozta a szakadást a családban. Senki sem tartotta őt erre érdemesnek. És tekintet nélkül arra, hogy melyik oldalon álltak, a rokonok nagyon elítélték azt, hogy India magára vállalta, hogy nyilvánosan mossa a családi szennyest, és Ashleyt belesodorja egy ilyen lealázó botrányba. De most, hogy nyilatkozott, nagyon sokan védelmére keltek, és állást foglaltak mellette Scarlett-tel szemben, éppen ügy, mint mások, akik Melanie-t szerették, és ezért mellé és Scarlett mellé álltak.
Fél Atlanta rokonságban vagy valami rokoni kapcsolatban állott Melanie-vel és Indiával. Az unokatestvérek, másodunokatestvérek, unokatestvér sógorok és sógorságok révén való rokonok annyira keresztül-kasul hálózták a várost, hogy ezekben a bonyodalmas kapcsolatokban csak egy született georgiai ismerhette ki magát. Mindig törzsszerű érzés fűzte össze őket, és törhetetlen egységben álltak megrázkódtatások idején szemben a világgal, tekintet nélkül arra, hogy mi volt a magánvéleményük egyik vagy másik rokonukról. Ebben a rokonságban évtizedek óta nem volt nyílt szakadás, kivéve azt a gerillaháborút, amely Pittypat néni és Henry bácsi között folyt, s amelyen mindig nagyon jól mulattak. Jóérzésű, higgadt szavú, tartózkodó emberek voltak, és még az olyan kedveskedő csipkelődésektől is tartózkodtak, amilyenek Atlantában általában szokásosak voltak.
Most mégis kettészakadtak, és a városnak megvolt az a kiváltságos joga, hogy tanúja legyen annak, amint ötöd- és hatodunokatestvérek állást foglalnak a legnagyobb botrányban, amelyet Atlanta valaha is látott. Ez súlyos próbára tette a városnak azt a másik felét, amely nem állt rokonságban az érdekeltekkel, megkövetelte tőlük, hogy taktikusak és elővigyázatosak legyenek, meri hiszen az India-Melanie rokonság vezető szerepet töltött be a város úgyszólván minden társadalmi szervezetében. Belekeveredett valamennyi szervezet: a Thália, a konföderációs özvegyek és árvák számára Varró Kör. Az elesett hősök sírjait gondozó társaság, a Szombati Zeneestek Köre, a Nők Esti Társasága, az Ifjak Könyvtára és a többi között négy egyház is. Nagyon sok nehézségbe ütközött, hogy megakadályozzák, nehogy ugyanazoknak a bizottságoknak a tagjai is két csoportra oszoljanak.
Az atlantai idős asszonyok rendes fogadó délutánjaikon valóságos rettegésben ültek otthon délután négytől hatig, mert attól tartottak, hogy Melanie és Scarlett éppen akkor látogatnak el, amikor India és a vele összetartó rokonok ott ülnek a társalgóban.
Az egész családból Pittypat néni szenvedett legtöbbet. Szegény Pittypat néni, aki semmi mást nem kívánt, csak hogy nyugalomban éljen szerető rokonai körében. Nagyon örült volna, ha ebben az esetben mind a két oldallal együtt tarthatott volna, együtt futhatott volna a nyulakkal, és ugyanakkor vadászhatott volna az agarakkal. De sajnos sem a nyulak, sem az agarak nem engedték meg ezt.
India Pittypat néninél lakott. Pittypat néni szívből Melly pártján lett volna, de nem szólhatott, mert akkor India elköltözött volna tőle. És mit csinálna akkor egyedül? Vagy egy idegent kellett volna házába fogadnia, vagy be kellett volna csuknia a házát, és átmennie Scarletthez. Azt pedig érezte, hogy Rhett nem nagyon örülne neki. Esetleg átköltözhetett volna Melanie-ékhoz, de akkor abban a kis lyukban kellett volna aludnia, amely Beau gyermekszobája volt.
Nem mondhatni, hogy nagyon szerette volna Indiát, mert keménynyakú, rideg teremtés volt. De így kényelmesen, csöndesen élhetett, és Pittypat néni egész életében több súlyt helyezett a kényelemre és személyi szempontjaira, mint holmi lelki kérdésekre. Így hát India maradt.
Viszont ebből is baj lett. Scarlett és Melanie úgy vették a dolgot, hogy Pittypat néni India pártján áll, és nem adtak több pénzt azzal, hogy addig nem is adnak, amíg India ott van. Ashley hetenként átküldött egy összeget Indiának, India büszkén és gőgösen visszaküldte, Pittypat néni nagy keservére és sajnálkozására. A vöröstéglás házban a pénzügyek nagyon ijesztően kezdtek alakulni, de végül is Henry bácsi segített rajtuk, ami viszont Pittypat nénit alázta meg keservesen.
De legjobban az fájt neki, hogy Melanie, akit legjobban szeretett a világon, el tudott hidegülni tőle. Mintha idegenné vált volna! Nem jött már át a hátsó udvar sövényén, pedig azelőtt tucatszor is nála volt naponként. Pittypat néni átment hozzá, sírt, bizonygatta a szeretetét, de Melly nem akart ezekről a dolgokról beszélni, és a látogatást nem viszonozta.
Pittypat néni nem tudta mostanáig, mit köszönhet Scarlettnek. Azokban a nehéz napokban, a háború után, mikor vagy éhen halt volna, vagy Henry bácsitól kellett volna pénzt kérnie, Scarlett szerzett pénzt, ő ruházta, ő látta el a háztartást, ő segítette. Míg Frank felesége volt, minden költséget ő viselt. És most is nagylelkűen gondoskodott róla, mióta a saját házában lakott. Butler kapitány is, ha eljöttek látogatóba, ott hagyott hol a fiókos szekrényen, hol valamelyik asztalon egy-egy tárcát vagy csipkés zsebkendőt, amiben pénz volt. Máskor egy-egy aranyat csúsztatott be titkon a varródobozába. Mindig úgy tett aztán; mintha nem tudna róla semmit, és azzal gyanúsította Pittypat nénit, hogy valami titkos imádója van. Rendesen meg is mondta, hogy Merriwether nagypapára gondol.
Bizony Pittypat néni Melanie-nek köszönhette, hogy szeretetben élt. Scarlettnek, hogy volt miből élnie, de mit köszönhetett Indiának? Semmit, legfeljebb azt, hogy India jelenléte megóvta őt attól, hogy feladja kényelmes életét, és maga határozzon egyben és másban. Az egész nagyon visszataszító volt, nagyon, nagyon közönséges, és Pittypat néni, aki még soha életében nem döntött semmiről önállóan, most is hagyta, hogy a dolgok menjenek a maguk útján; aminek az lett az eredménye, hogy ideje legnagyobb részét könnyek között, vigasz nélkül töltötte. A végén sokan hittek Scarlett ártatlanságában, nem mintha nem tettek volna fel akármit róla, de mert Melanie hitt benne. Mások magukban fenntartották gyanújukat, de udvariasak voltak Scarletthez, és látogatták, mert szerették Melanie-t, és meg akarták tartani barátságát. India párthívei azonban hidegen viszonozták a köszöntését, sőt voltak, akik elnéztek a feje fölött. Ez kimondhatatlanul bántotta Scarlettet. De érezte, hogy ha Melly melléje nem áll, az egész város így bánna vele...

 

 

56

Rhett már három hónapja távol volt, és Scarlett ezalatt egyetlen szót, egyetlen levelet nem kapott tőle. Nem tudta, merre jár, meddig akar maradni, nem tudta, visszajön-e egyáltalán valamikor. Magasra emelt fejjel, keményen járt a dolgai után, de fájó és beteg szívvel. Nem érezte magát egészségesnek sem, először életében. Melanie erőltette, hogy mindennap elmenjen a boltba és a fűrészmalomhoz. De nem érdekelte semmi, és bár a bolt háromszor annyit hozott, mint azelőtt, és özönével folyt a pénz, nem érdekelte az üzlet sem, és sohasem volt megelégedve az alkalmazottaival. Éppen így nem tetszett neki Johnnie Galleghernél sem semmi, bár pontosan szállította le mindig a deszkát. Gallegher végül is dühbe gurult, és azzal fenyegette, hogy rögtön faképnél hagyja. Ír átkokat szórt Scarlettre, aki végül már kénytelen volt mentegetőzni.
Csak Ashley fűrészmalmát nem nézte meg egyszer sem. A fatelep irodájába sem lépett be, ha arra számított, hogy Ashley ott lesz. Tudta, hogy Ashley is kerüli őt, tudta, hogy gyakori látogatásai, melyeket Melly erőltetett, gyötrelmesek a számára. Sohasem beszéltek azóta egymással, pedig Scarlett kétségbeesetten vágyott rá, hogy megtudja, gyűlöli-e most, és tulajdonképpen mit mondott Mellynek, de Ashley távol tartotta magát tőle, és a szemében ott volt a néma könyörgés, hogy hallgasson.. Ha látta megöregedett, lelkiismeret-furdalástól elgyötört arcát, még nehezebbé vált számára a kereszt. És a szokottnál is ügyetlenebbül dolgozott mostanában... A fűrészmalom, ahelyett hogy pénzt hozott volna, veszteséggel ment, ami annyira bántotta és bosszantotta Scarlettet, hogy alig bírta némán elviselni.
Haragította, miért olyan tehetetlen Ashley. Nem tudta, mit kellene tennie, de akármit, csak tenne valamit végre! Rhett bizonyosan nem hallgatott volna így, és nem húzódna el a dolgok elől. Szembenézne mindennel. Rhett mindig tett valamit, ha rosszat is, de nem állt tehetetlenül, és Scarlett akaratlanul tiszteletet és megbecsülést kezdett érezni iránta.
Most, hogy első haragja és felindulása elmúlt, rájött, hogy Rhett nagyon, nagyon hiányzik neki. Amint múltak a napok, és nem jött tőle hír, mindig jobban és jobban hiányzott. Elragadtatás és harag, szívfájdalom és sértett büszkeség zűrzavara maradt benne a férfi után, és levertség nehezedett a vállára, úgy ült ott, mint egy varjú. Hiányzott Rhett sok tréfája, amin nevetni lehetett, hiányzott gúnyos nevetése, még sértései és visszavágásai is... de legjobban hiányoztak azok a csendes megbeszélések, amikor elmondhatott neki mindent, ami akár a boltban, akár másutt történt. Ha valakit megnyúzott, azt is el lehetett neki mondani szégyen nélkül, sőt némi büszkeséggel, és Rhett valósággal tapsolt. Pedig ha másnak csak említett is ilyesmit, rettentően megbotránkozott.
Olyan egyedül volt a házban nélküle... és Bonnie nélkül. Jobban fájt a szíve a gyermek után, mint valaha is gondolta volna. Visszagondolt Rhett utolsó kemény szavaira, és megpróbált a gyermekeivel foglalkozni. De késő volt már. Wade és Ella féltek tőle. És Scarlett egyszerre meglátta az igazat. Annyira el volt foglalva, míg kisebbek voltak, annyira nem maradt ideje és türelme velük lenni, játszani, dédelgetni őket, hogy nem tudta most már a bizalmukat megnyerni. Vagy talán még most sem volt elég türelmes hozzájuk, és hiányzott belőle a bölcsesség, hogy megnyerje bezáruló kis szívüket.
Rettenetesen bosszantotta, hogy Ella olyan kevéssé okos, pedig bizony bolondos gyerek volt. Nem tudta a figyelmét semmire összpontosítani, úgy ugrált ide-oda, mint a madár ágról ágra. Ha Scarlett mesét mondott, gyermekes kérdezősködéseivel, amelyeknek semmi közük sem volt a megkezdett meséhez, felbőszítette. Mire Scarlett valamit megmagyarázott, már el is felejtette, mit akart tudni. És Wade... igen, Rhettnek ebben is igaza volt. A fiú akaratereje meg volt törve. Félt tőle. Ez fájt. Miért féljen tőle a saját egyetlen fia? Ha megpróbálta beszélgetésre bírni, Wade csak rátekintett Charlestól örökölt nagy, komoly, barna szemével, és zavarában, félszegségében a lábával rugdosta a padlót. Bezzeg ha Melanie szólt hozzá, csak úgy dőlt belőle a szó, és előszedett a zsebéből a horgászáshoz való kukactól a piszkos zsinegekig mindent.
„Melanie tud a gyerekekkel bánni – gondolta Scarlett. – Ez tagadhatatlan.” Sóhajtott. A kis Beau egész Atlanta legkedvesebb, legjobb nevelésű és talán legboldogabb gyermeke volt. Scarlett is jobban el tudott vele beszélgetni, mint a saját gyermekeivel, mert Beau ugyancsak nem félt senkitől, és akármikor az ölébe mászott. Micsoda szép, szőke gyermek... egészen mint Ashley. Ha Wade ilyen lenne... Persze, könnyű Melanie-nek. Neki csak ez az egy gyermeke van, és nem kellett úgy dolgoznia, mint másnak... Scarlett legalábbis ezzel próbálta menteni magát. De becsületessége kényszerítette rá, hogy belássa: Melanie szereti a gyermekeket, és tudná nevelni őket, ha egy tucat lenne is körülötte. És szeretetének feleslegét Wade-ra és a többi rokon gyermekre ontotta.
Scarlett soha nem felejti el azt a megdöbbenést, mikor egyszer átment Melanie-hez Wade-ért, és már messziről nagy lármát hallott. Wade a lázadók csatakiáltását rikoltotta, Wade, aki olyan csendes volt otthon, mint valami kis egér. Beau sem maradt hátra, persze. Mikor belépett a szobába, a két fiú fakardokkal püfölte a díványt, és Melanie kipirulva, borzas hajjal mászott elő alóla.
– Gettysburg ostromát játsszuk – magyarázta. – Én vagyok a jenki sereg, és ugyancsak elraktak. Ez itt Lee generális – mutatott Beau-ra –, ez meg Pickett – és Wade vállára tette a kezét.
Igen, Melanie tud bánni a gyermekekkel, és Scarlett nehéz szívvel érezte, hogy Ő ehhez nem ért.
„De legalább Bonnie szeret engem, és szívesen játszik velem...”
Erre is felsóhajtott. Meg kellett vallania, hogy Bonnie mindig szívesebben játszott Rhett-tel, mint vele. És talán... talán soha nem is fogja Bonnie-t többé látni. Hogy hová vitte Rhett, nem tudhatta. Amennyit tudott róluk, attól akár Perzsiában vagy Egyiptomban lehetnek.
Mikor Meade doktor megmondta neki, hogy gyermeke lesz, egészen elképedt. Azt hitte, túlfeszített idegeket állapít meg az orvos. Aztán visszagondolt arra a vad éjszakára, és arca lángba borult erre az emlékre. Tehát gyermeke lesz... azaz éjszaka adta neki, a gyönyör pillanataiból születik, még ha az, ami azután történt, elhomályosította is a gyönyör emlékét. És először életében örült a gyermekének. Ó, ha fiú lenne! Szép, erős, bátor fiú, nem olyan csendes, vékony kis anyámasszony katonája, mint Wade. Hogy tudná szeretni! Milyen boldog lenne vele! Nem kell már másra gondolnia, van pénze elég... Most, hogy elég könnyű az élete, egészen neki szentelhetné magát, és van elég pénze, hogy egyengesse az útját, ó, micsoda boldogság lenne! Hirtelen az jutott eszébe, hogy ír Rhettnek az anyja címére Charlestonba, megírja, hogy jöjjön, várja...
Haza kell hogy jöjjön. Rettenetes volna, ha csak akkor érkezne meg, mikor már a világon van a kicsi. Hogyan magyarázná meg? De ha azt írja, hogy jöjjön, azt gondolná, hogy... hogy fáj utána a szíve... és kinevetné... Nem, nem szabad, hogy ezt higgye... hogy tudja... kívánta, hogy szüksége van rá.
Nagyon örült, hogy nem írt. Mert hamarosan kapott hírt Rhettről. Charlestonból jött levél, Pauline nénitől.
Úgy látszik, Rhett ott járt csakugyan az anyjánál. Mélyet lélegzett. Megkönnyebbülés volt tudnia, hogy nincs valahol messze, itt van az Egyesült Államokban, bár Pauline néni levele egyébként eléggé felbosszantotta. Rhett elvitte Bonnie-t látogatóba Eulália nénihez, és a levél tele volt dicsőítéssel:

„Micsoda gyönyörű gyermek! Ha felnő, az ország szépe lesz. De azt hiszem, nemigen fognak a gavallérok a közelébe jutni, mert az apja úgy őrzi majd, mint a sárkány! Soha életemben nem láttam ilyen odaadó apát. Szeretnék neked valamit megvallani, drágám. Mindaddig, amíg nem ismertem a férjedet, úgy éreztem, hogy rossz házasságot kötöttél. Hiszen annyi minden rosszat beszélnek róla Charlestonban, és mindenki úgy sajnálja a családját. Tudod-e, hogy Eulália meg én szinte azon törtük a fejünket, fogadjuk-e látogatását? De utóvégre a gyermek rokonunk, s így kiüzentünk, hogy szívesen látjuk. Mikor eljött, mondhatom, kellemes meglepetésben volt részünk, nagyon kellemes meglepetésben. Hogyan elronthatja egy-egy ember jó hírnevét, teljesen ártatlanul, az ostoba pletyka, és mennyire keresztényhez nem méltó hinni ilyen pletykáknak. Rhett Butlernél kedvesebb, rokonszenvesebb úriemberrel ritkán találkoztam. És milyen szép ember! Amellett komoly, udvarias, jó fellépésű. És annyira szeret téged és a gyermeket!
Valamit azonban meg kell még írnunk, ami a fülünkbe jutott, s amit sem Eulália, sem én nem akartunk eleinte elhinni. Hallottuk már azelőtt is, hogy te a boltban szoktál dolgozni, amit Mr. Kennedy hagyott rád. Tagadtuk természetesen, bár lehetőnek hittük, hogy a háború utáni idők rákényszerítettek erre is. Most azonban, hogy az idők javultak, és kivált hogy Butler kapitány olyan fényes anyagi viszonyok között él, és ami a legfontosabb, nagyszerűen ért hozzá, hogy bármilyen üzletet vezessen, igazán rábízhatnád üzleti ügyeidet. Olyan dolgokat voltunk kénytelenek megtudni, amik valóban rosszul estek nekünk, és kénytelenek voltunk nyíltan megkérdezni Butler kapitányt, mi igaz ezekből a hírekből.
Butler kapitány látható kelletlenséggel, sokszoros unszolásunkra mondta csak el, hogy a boltban senki másnak nem engeded át a könyvek vezetését. Valamint hogy van érdekeltséged valami malomban – nem erőltettük, hogy közelebbi részleteket adjon, mert túlságosan felizgattak bennünket ezek a hírek –, ahová egyedül szoktál kikocsizni, és ami valami gyilkosnak vagy hasonlónak a kézére van bízva. Scarlett, ennek véget kell vetni. Úgy látjuk, férjed túlságosan szabadjára hagyott téged. És mert anyád már nem él, kénytelenek vagyunk helyette szavunkat felemelni. Hagyj fel ezzel a nőietlen viselkedéssel! Gondold meg, mit éreznek majd a gyermekeid, ha felnőnek, és valaki az arcukba vágja, hogy anyjuk úriasszony létére boltot és malmot vezetett! Milyen szörnyű lesz számukra, ha megtudják, hogy kitetted magad durva emberek inzultusainak, és a fűrészmalom miatt kíméletlen pletykáknak. Ez annyira nem nőhöz ülő ...”

Scarlett ledobta a levelet, anélkül, hogy végigolvasta volna, és káromkodott magában. Éppen Pauline és Eulália néni fognak pálcát törni fölötte? Ugyan miből éltek évekig, ha nem abból a pénzből, amit ő olyan nőietlen módon szerzett? Szinte maga előtt látta a két nénit, amint a Battery utcai roskatag házban törvényt ülnek felette, s közben csak az választja el őket az éhhaláltól, amit Scarlett küld nekik minden hónapban. Hiszen ha ő és nőietlen viselkedése nincs, most már fedél sem lenne a fejük felett. Milyen csúnya Rhett-től, hogy ezeket a dolgokat elmondta nekik. Még hogy kelletlenül? Az ám! Tudta, hogy a markába nevetett, mikor komolynak, udvariasnak, elbűvölőnek, odaadó férjnek és apának mutatkozott a nénik előtt. Közben bizonyára nagyokat nevethetett magában, hogy Scarlett ilyen leveleket fog kapni az üzlet, a malmok és a kocsma miatt.
Lassan aztán elmúlt a mérge. Egészen lecsendesedett. Valami különös fásultság vett erőt rajta. Nem talált semmi örömet az életben. Ó, csak egyszer érezné még a szívdobogást Ashley láttára... ó, csak egyszer jönne még Rhett haza, és nevettetné meg...
...És hazajöttek. Váratlanul. Egy szép napon nagy döngessél cipelte be valami idegen kocsis a poggyászt a házba, és Bonnie hangja csendült fel a hallban:
– Mama! Mama!...
Scarlett kirohant a szobából. Látta, hogy legkisebb gyermeke ott áll a lépcső alján, és nyújtja kövér kis lábát, hogy felkapaszkodjon. Riadt kismacskát szorított a melléhez.
– A nagymamától kaptam! – kiabált.
Scarlett a karjába kapta a gyermeket, és megcsókolta, boldogan, örült, hogy nem kellett azonnal Rhett szemébe néznie. Ha Bonnie feje fölött kinézett, ott láthatta, amint kifizette a kocsist. Most ő is feltekintett, meglátta az asszonyt, és mély meghajlással emelte le a kalapját. Mikor a szemük találkozott, Scarlettnek megdobbant a szíve. Akármit tett, akármi is és bárhogy van is, mind nem számít, a fontos, hogy itthon van. Scarlett nagyon örült.
– Hol van Mammy? – kérdezte Bonnie, és máris forgolódni kezdett Scarlett karjában. Scarlett nem szívesen tette le.
Nagyon nehéz lesz, előre tudta, még nehezebb, mint, gondolta. Így találkozni Rhett-tel... megőrizni könnyű, gőgös régi hangját... és elmondani, hogy újra gyermeke lesz. Rátekintett a férfi kifürkészhetetlen arcára, amint felfelé jött a lépcsőn. Nem, várni fog, nem bírja most megmondani. Vajon... vajon örülne-e neki egyáltalán? Hiszen az ilyen újság elsősorban a férjre tartozik, és a férj mindig boldog, ha ezt hallja. De Rhettben nem volt bizonyos, hogy örülni fog.
Ott állt, a lépcsőkorlátnak támaszkodva, és várta, megcsókolja-e Rhett. De nem csókolta meg. Csak ennyit mondott:
– Sápadtnak látszik, asszonyom. Mi az? Nincs már pirosító Atlantában?
Egy szó sem arról, hogy hiányzott neki... legalább mondaná, ha nem is érzi. És már csak Mammyra való tekintettel is megcsókolhatta volna, aki, miután meghajolt Rhett felé, éppen kivezette Bonnie-t a gyerekszobába.
Még mindig csak állt a lépcsőn, és hidegen nézte az asszonyt.
– Csak nem azt jelenti ez a sápadtság, hogy hiányoztam? – kérdezte. Szája mosolygott, de a szeme nem.
Egyszóval így kezdi. Éppen olyan, mint volt. És a gyermeket, akit hordozott, Scarlett egyszerre elviselhetetlen tehernek érezte újra... Mennyire örült pedig ennek. Ez az ember pedig, aki itt áll előtte, panama kalapját könnyedén csípőre tett kezében tartja, és gondtalanul mosolyog, ez az ember a legkeservesebb terhe, ez az ember az oka mindennek. Gyűlölet volt az asszony szemében, mikor válaszolt, félreérthetetlen keserű gyűlölet, és a férfi arcáról lehervadt a mosoly. Felkapta a fejét, és gyűlölet volt a szemében, mikor felelt:
– Ha sápadt vagyok, a te hibád, de nem azért, mintha hiányoztál volna, te beképzelt alak.
Ó, milyen másképpen akarta megmondani neki... de már ott voltak a forró szavak a száján, s nem bánta azt se, ha a cselédek hallják.
– Azért vagyok ilyen sápadt, mert gyermekem lesz megint!
Rhett hirtelen visszakapta a lélegzetét, szeme végigfutott az asszony alakján. Mintha oda akart volna rohanni hozzá... De Scarlett hátralépett, és végignézett rajta. A férfi megállt.
– Úgy? – kérdezte hűvösen. – És ki a boldog apa? Ashley?
Scarlett úgy megszorította a lépcsőkarfát, hogy az oroszlánfej belevágott a tenyerébe. Jól ismerte Rhettet, de még ő sem várta ezt a sértést. Tudta, hogy tréfál, de ilyen rémes tréfára mégsem szabadna hogy sor kerüljön. A legszívesebben a szemébe vájta volna körmeit, hogy kitépje belőlük a gúnyos, különös fényt.
– Ó, te átkozott... Lihegett a haragtól.
– Mintha nem tudnád, hogy a tiéd... Mintha nem tudnád, hogy... hogy nem akarok gyermeket tőled... hogy szeretném... igen, szeretném, ha másé lenne, akárkié...
Látta, hogy megváltozik a férfi napégette arca hirtelen, harag és valami felismerhetetlen érzés ül ki rajta, s megrándul a szája.
„Ez fájt neki! – gondolta egy szempillantásnyi elégtétellel. – Ez fájt neki.”
De a férfi arca újra elsimult, megint a szokott álarc volt rajta, amint a bajuszát sodorta.
– Ne búsulj – mondta gúnyosan. – Hátha még elveszíted.
Scarlett egy szédült, rettenetes pillanat alatt végigélte mindazt, amit egy gyermek világrahozatala jelent, a kilenc hosszú hónapot, a rosszullétet, az elrútulást, a fájdalmakat... Mit tud minderről a férfi? És mégis tréfálni mer! Meg akarta karmolni. Nekiugrott, vad el-. keseredettséggel. Csak az szüntetheti meg a fájást szívében, ha a férfi vére csorog. Úgy ugrott neki, mint egy macska, de Rhett könnyedén oldalt lépett, és eléje vetette a karját, hogy elhárítsa. Scarlett a frissen fényesített lépcső szélén állt. Amint teljes erejével, felemelt karral a férfi kinyújtott karjára sújtott, elvesztette az egyensúlyát. Ijedten kapott a korláthoz vagy a felső oszlop felé, de nem érte el. Hátrazuhant a lépcsőn. Olyan fájdalmat érzett a bordái között, hogy nem bírt lélegzeni. És elveszítve lélekjelenlétét, nem tudott megkapaszkodni, csak gurult, gurult, lefelé egészen a lépcső aljáig. Aztán sötét lett körülötte a világ.

 

Scarlett életében először volt beteg. Csak olyankor feküdt, mikor a gyermekei megszülettek, de az nem is számított, akkor nem érezte magát elveszettnek, most testben-lélekben legyengülve, ismeretlen fájdalmaktól elgyötörten, halálfélelemmel küszködve feküdt az ágyán. Tudta, hogy rosszul van, – rosszabbul, mint be merik vallani neki, tudta, könnyen meghalhat. Törött bordája bele-beleszúrt, valahányszor lélegzetet vett. Összezúzott arca és feje fájt. Egész testét mintha izzó csipeszekkel tépdesték volna gonosz ördögök, ami csak az ájultság rövid időszakaira szakadt meg, de ezek sem voltak elegendők, hogy összeszedje erejét az ördögök újabb rohamához. Nem, a gyermekszülés egészen más volt. Jóízűen tudott enni két órával azután, hogy Wade, Ella és Bonnie a világra jöttek. De most csak vizet kért. Ha rágondolt is valami ennivalóra, elfogta a rosszullét.
Milyen könnyű világra hozni egy gyermeket, és milyen nehéz elveszíteni. Különös, hogy minden testi fájdalma mellett is hogy a szívébe nyilallt a tudat, hogy gyermeke nincs a szíve alatt többé. Még különösebb, hogy ez lett volna első gyermeke, akinek örülni tudott, akit igazán akart. Próbált gondolkozni rajta, miért örült úgy neki tulajdonképpen? De gyenge volt, és nem bírt gondolkozni. Semmi más nem jutott eszébe, csak a halálfélelem. Mindig a félelem. Érezte, hogy itt leskelődik a halál a szobában, és nincs ereje megküzdeni vele, nem tudja elkergetni, ó, ha lenne valaki itt mellette, aki. erős, aki védi, aki megfogja a kezét, és küszködik helyette addig, míg neki is lesz ereje hozzá.
A harag fájdalomban oldódott fel, és Rhettet kívánta... de Rhett nem volt ott. És annyira nem bírta megalázni magát, hogy hívja.
Utolsó emléke az volt, hogyan nézett rá, mikor felkapta a földről, ott a lépcső alján, a sötét hallban. Nem volt más az arcán, mint rettenetes rémület. Rekedt hangon kiáltott Mammyért. Később mintha felvitte volna a lépcsőn erős karjában... de lassan mindent elborított a sötétség. Aztán csak fájdalom és újra fájdalom, zsibongó hangok a szobában, Meade doktor arca, Pittypat néni fuldokló zokogása, az orvos kurta rendelkezései, sietős, lábujjhegyen topogó lábak és a hirtelen agyába villanó tudat, hogy meg fog halni. Sikoltani szeretett volna... de csak halk, halk suttogás kelt az ajkán, és senki nem hallotta meg.
Vagy mégis?... Valahonnan a sötétségből, az ágya mellől egy lágy hang felelt, annak a hangja, akit hívott, és akinek hangja behatolt hozzá a sötétségen keresztül:
– Itt vagyok, drágám. Itt voltam mindig.
A halál és rettegés egyszerre eltűntek, ha Melly odatette a homlokára hűvös kezét. Scarlett megpróbálta a fejét odafordítani, de nem bírta. Pedig sietniük kell... Mellynek gyermeke lesz, a jenkik jönnek, a város ég... és sietni kell, sietni... De vele kell maradnia, míg a kisgyerek meg nem érkezik, és erősnek lenni, mert Mellynek erőre van szüksége, Mellynek pedig olyan fájdalmai vannak. Forró csipeszek és reszelős kések, és újabb és újabb fájdalomhullámok... Várni kell, míg Melly lábra tud állni... várni kell... fogni kell Melly kezét...
De hiszen Meade doktor mégis eljött, bármennyire szükségük is van rá a sebesült katonáknak. Itt van, mert nyersen mondja:
– Önkívületben van. Hívják Butlert.
Sötét volt az éjszaka. Sötét. Néha azt álmodta, hogy neki van kisgyermeke, néha azt, hogy Mellynek. De azért Melly mindig mellette maradt, és hűvös volt a keze és nyugodt. Egyszer sem sírt, egyszer sem futkosott a szobában, mint Pittypat néni. Valahányszor Scarlett kinyitotta kissé a szemét, és hívta Mellyt, a halk, lágy hang megszólalt az ágya mellett:
– Itt vagyok, drágám. Itt vagyok.
Ilyenkor szerette volna neki megmondani, hogy Rhettet hívja... de aztán eszébe jutott, hogy Rhett nem szereti őt, nem akar hozzá bejönni, és nem merte kimondani a nevét. Rhett arca fekete volt, mint egy indiáné, és a foga fehéren villogott. Akarta Rhettet, de Rhett nem akarta őt.
Egyszer újra hívta Mellyt, de helyette Mammy szólt, és hidegvizes ruhát tett a homlokára. Scarlett sírt, Mellyt kívánta, de Melly soká nem jött be. Mert Melanie Rhett ágyának szélén ült akkor, és Rhett, részegen és zokogva, a padlón kuporgott; és fejét ott tartotta Melly ölében.
Valahányszor kijött Melly egy pillanatra a betegszobából, ott látta Rhettet a nyitott ajtó mögött, az ágya szélén ülve, figyelte, örökösen figyelte a felesége szobájának zárt ajtaját a folyosó másik oldalán. Rendetlen volt a szobája, teledobálva cigarettacsutkákkal. Az asztalon érintetlen ételek. Az ágy gyűrötten feltúrva. Nem engedte, hogy megvessék. Ott ült, borotválatlanul, hírtelen lesoványodva, mindig füstölgő szivarral a szájában. Soha nem kérdezett semmit, de Melly tudta, mit ár. És megállt egy pillanatra a küszöbön:
– Sajnos nincs jobban, de majd...
– Nem, még nem hívta. De hiszen önkívületben van.
– Nem szabad még feladni a reményt, Butler kapitány. Engedje, hogy egy csésze forró kávét és valami innivalót hozzak. Bele fog betegedni.
Úgy fájt a szíve Rhettért, bár ő maga is olyan fáradt és kábult volt a virrasztástól, hogy egészen elfásult már. Hogyan is tudtak az emberek rosszat mondani róla? Hogy mondhatták, hogy szívtelen, hogy gonosz, hogy hűtlen volt Scarletthez? Hiszen itt megy tönkre szeme láttára a felesége betegszobájának ajtaja előtt. Bármilyen fáradt volt is Melly, igyekezett mindig kedves lenni, ha a beteg állapotáról adott jelentést. Olyan volt, mint valami elátkozott lélek, mikor az ítéletet várja. Mint valami gyermek, aki eltévedt a sötétben.
Igaz, hogy Melanie mindenkiben gyermeket látott, s ezért tudott mindenkit szeretni.
Mikor aztán végre örömmel sietett ki, hogy megmondja, jobban van Scarlett, megdöbbenve megállt a küszöbön. Az asztalon félig üres whiskys üveg volt, a szobában alig lehetett lélegzeni az erős szesz szagától. A férfi egész testében reszketett, amint felnézett rá.
– Meghalt?
– Nem, dehogy. Sokkal jobban van.
– Ó, istenem...
Két kezébe temette az arcát, és megrándult a válla. Melanie megborzadva látta, hogy ez az erős, vad férfi sírt. Soha nem látott még férfit sírni. És éppen Rhett, aki annyira fölényesen udvarias, tréfás, gunyoros és örökké annyira magabiztos.
Ijedten nézte. Megrémítette a különös hang. Az a szörnyű érzése volt, hogy Rhett részeg, és Melanie nagyon félt a részeg emberektől. De mikor Rhett felnézett, és elgyötört tekintete találkozott az övével, belépett a szobába, betette maga mögött az ajtót, és egészen közel ment hozzá. Férfit nem látott még sírni, de gyermeket nagyon sokat, és meg tudta vigasztalni mind. Mikor lágy kezét odatette a férfi vállára, Rhett átölelte a derekát. Maga sem tudta, hogyan történt. Egyszerre ott ült az ágy szélén, Rhett a földön térdelt, és ölébe rejtette az arcát. Melly simogatta a fejét, nehéz, kemény férfifejét, a férfi pedig úgy szorította, hogy fájt neki.
– Nem kell aggódnia... jobban lesz... minden jóra fordul már... – mondta, és gyengéden simogatta a fekete férfifejet.
Rhett csak még szorosabban átfogta, és beszélni kezdett, gyorsan, rekedten. Dadogva beszélt, mintha a temetőben beszélne a síroknak, a halottaknak, akik nem adják tovább a titkát. Elmondott mindent, mindent Melanie-nek, mintha gyermek lett volna, aki az édesanyjának panaszkodik. Néha úgy elfulladt a hangja, hogy nem lehetett megérteni, néha keserű, kemény, nyers szavakat mondott, megalázva önmagát. Melanie sohasem hallott még ilyen dolgokról. Soha nem hallott ilyen gyónást. Soha asszony nem beszélt neki ezekről a titkokról. Szemérmes arcába kergette a vért, és hálás volt Rhettnek, hogy a fejét egyszer sem emelte fel.
De azért nem futott el, hanem tovább simogatta a fejét, mintha kisfia lett volna, és mondta:
– Csitt, csitt, Butler kapitány... ilyeneket nem szabad nekem elmondani. Látom, nincs magánál... csitt, csitt! – De Rhett csak beszélt és beszélt, és úgy megkapaszkodott Melly ruhájában, mintha ez lenne az utolsó reménye.
Olyan bűnökkel vádolta magát, amelyeket Melly meg sem értett, valamit mormolt Belle Watlingról, aztán nagy erővel megrázta az asszonyt, és újra és újra felkiáltott:
– Én öltem meg Scarlettet, én öltem meg! Nem érti... nem érti! Ő nem akarta, hogy gyermeke legyen, és én...
– Csitt, csitt... ilyent nem szabad mondani. Már hogyne akart volna gyermeket? Nincs olyan asszony...
– Nem, nem! Ő nem akart... tudom, Melly, maga akar... de ő nem... az enyémet nem...
– Ilyet ne mondjon.
– Nem érti, Melly? Én erőltettem... ő nem akarta... Az én bűnöm... Én részeg voltam, és őrült voltam, és... Én szerettem, de ő nem szeretett... nem szeret... sohasem szeretett... Én úgy próbáltam, olyan nagyon igyekeztem... de... mi nem is háltunk együtt.
– Csend, Butler kapitány, ezt mégse...
– Nem is tudtam, hogy gyermeke lesz... mikor hazajöttem... ó... Ő nem tudta, hogy én hol vagyok... és nem írhatta meg... de ha tudta volna a címemet, akkor sem írt volna, hiszen nem szeret... nem szeret... Hazajöttem volna rögtön, akár akarta, akár nem... hazajöttem volna...
– Tudom, tudom, hogy hazajött volna.
– Ó, én bolond és részeg voltam azokban a hetekben. És mikor hazajöttem, és megmondta nekem, mit mondtam neki? Azt mondtam nevetve, hogy ne féljen, még elveszítheti... és...
Melanie elfehéredett, és szeme nagyra tágult a borzalomtól, amint az ölében levő fekete, meggyötört fejre tekintett. A nyitott ablakon besütött a délutáni nap. Megborzadva nézte a férfi erős fekete kezét, amint tehetetlenül szorítja a szoknyája fodrait. Először látta, milyen nagy és barna a férfi keze, és mennyire benőtte a keze hátát a fekete szőr. Akaratlanul is elhúzódott ettől j; a kéztől, de Rhett nem engedte.
Talán... talán meghallotta, és elhitte azt a rettenetes hazugságot Scarlettről és Ashleyről, és féltékeny volt?... Igen, rögtön azután utazott el, hogy az a botrány történt... Nem, nem lehet... megtette ő már máskor is, hogy eszébe jutott valami, s elment hónapokra... Sokkal okosabb ember, mint hogy ilyen pletykát elhiggyen. Hiszen akkor lelőtte volna Ashleyt, vagy legalábbis felelősségre vonta volna.
Nem, nem. Csak beteg szegény, és sokat ivott aggodalmában. Részegségében és lázálmában összevissza fecseg. Belebetegedett a gyötrődésbe. A férfiak nem bírják úgy az ilyesmit, mint az asszonyok. Valami felizgathatta. Talán veszekedtek Scarlett-tel, és most minden szót fontosabbnak érez és megnagyít önmaga előtt. Talán egy és más igaz belőle. De nem lehet mindez igaz. Ez az utolsó a legkevésbé. Egyetlen férfi sem mondhat ilyet annak az asszonynak, akit olyan szenvedélyesen szeret, mint. Rhett szereti Scarlettet. Melanie még sohasem találkozott gonoszsággal, kegyetlenséggel, és most, hogy először életében szembekerült vele, teljesen hihetetlennek találta. Részeg és beteg. A beteg gyermeket meg kell nyugtatni, rá kell hagyni mindent.
– Jól van, jól van – mondta lágyan, gyöngéden. – Megértek én mindent. Majd elmúlik... majd rendbe jön... Scarlett meggyógyul...
Hirtelen felkapta a fejét, és ránézett a véres szemével.
– Dehogy érti! Istenem! Dehogy érti! Maga... maga túlságosan jó ahhoz, hogy ezt megértse. Látom, hogy nem hiszi el nekem, amit mondtam, pedig igaz. Alávaló vadállat vagyok. Tudja, miért tettem az egészet? Megőrültem a féltékenységtől. Ezért. Scarlett sohasem szeretett, és reméltem, hogy meg tudom vele szerettetni magam. De nem szeret... nem szeret... Ő mindig csak...
Vad, részeg tekintete az asszony szelíd szemébe mélyedt. Hirtelen elhallgatott. Most ébredt tudatára, kivel beszél. Az asszony arca sápadt volt, de a szeme tiszta, nyugodt, jóságos. Megrendíthetetlen. Az ártatlanság fénye úgy érte a férfit, mint valami ütés. Kijózanította. Elfojtotta a szavát. Dadogott valamit, lesütött szemmel, és hunyorogva próbálta mámorát leküzdeni, hogy látni, gondolkozni tudjon.
– Gyáva vagyok. Gazember vagyok – mormogta, és fáradtan ejtette vissza az ölébe a fejét. – De azért annyira mégsem... Minek is mondanám? Úgysem hinné. Nekem sem hinné. Mert olyan jó. Soha nem ismertem még senkit, aki ilyen jó lett volna. Ugye nem hinné el nekem, ha mondanám?
– Nem, nem hinném el – mondta gyöngéden Melly, és újra simogatni kezdte a haját. – Scarlett jobban van, ne sírjon... Hagyja abba, Butler kapitány... Scarlett sokkal jobban van.

 

 

57

Halovány arcú, sovány fiatalasszony volt, akit egy hónappal később Rhett felültetett a jonesborói vonatra. Wade és Ella az anyjukkal együtt utaztak. Még csendesebbek és ijedtebbek voltak, mint máskor, az anyjuk csöndes, fehér arcát látva. Belekapaszkodtak Prissy kezébe. Nem értették, de érezték, hogy valami ijesztő, hideg csend van az anyjuk és mostohaapjuk között.
Scarlett legyengülten Tarára vágyott. Érezte, hogy megfullad, ha csak egy napig is Atlantában marad. Gondolatai tehetetlen körben futkostak fáradt agyában, a zűrzavar körül futkostak, amelyben volt. Teste beteg, lelke elgyötört; úgy állt a lidérces sötétségben, mint eltévedt gyermek, és nem látott menedéket sehol.
Mint ahogyan valaha az ostromló sereg elől menekült Atlantából, úgy menekült most is a saját gondolatai és érzései elől. Ragaszkodott régi védelmi eszközéhez:
„Nem, most nem gondolok rá, majd holnap... majd holnap, ha kibírom. Akkor majd kitalálok valamit... Majd Tarán kitalálok valamit...”
Úgy érezte, ha otthon lesz, a zöld gyapotföldek között, H csendben, minden fájdalma és gondja el fog tűnni, és újra el tudja rendezni az életét.
Rhett a vonat után nézett, míg egészen el nem tűnt a távolban, és tűnődő, keserű töprengés volt az arcán. Felsóhajtott, hazaküldte a hintót, a lovára ült, és egyenesen az Ivy utcába vágtatott. Melanie háza előtt állt meg.
Csöndes, meleg délelőtt volt. Melanie a futókával benőtt verandán ült, előtte a harisnyás kosár, tele javításra váró harisnyákkal. Foltozott. Zavarodottan és kissé félve látta, hogy Rhett leszáll a lóról a ház előtt és bejön. Nem beszélt vele négyszemközt azóta, hogy Scarlett állapota jobbra fordult, és Rhett olyan... hiába, részeg volt. Melanie nem szeretett erre a szóra rá sem gondolni. Azóta csak néhány közömbös szót váltottak, ha Scarlett lábadozása idején találkoztak itt vagy ott, és Melanie ilyenkor sem nézett a szemébe. A férfi sem utalt egyetlen szóval sem arra a napra, vagy arra, amit akkor mondott. Ashley magyarázta neki egyszer, hogy a részegek gyakran nem emlékeznek rá, mit tettek vagy mondtak mámorukban, és Melly imádkozott, hogy bár Butler kapitány se emlékezne erre soha életében.
Úgy érezte, inkább meghalna, mint hogy kiderüljön, hogy Butler kapitány emlékszik arra, amit mondott. Szégyenkezett és megdöbbent, égett az arca, amint Rhettet várta. A férfi odadobta egy néger kölyöknek a kantárt, és lassan jött fel a házhoz. Talán nem akar semmi különöset mondani. Talán csak azért jött, hogy Beau-t engedjék el Bonnie-hoz. Csak nem lesz olyan rossz ízlésű, hogy szóba hozza azt a napot, és... és meg akarja neki köszönni, hogy... simogatta a fejét.
Felállt és köszöntötte. „Milyen könnyű a lépése, milyen fiatalos még mindig” – gondolta.
– Scarlett elutazott?
– Igen, Tara jót fog neki tenni – mondta mosolyogva Rhett. – Néha azt hiszem, olyan, mint a regebeli óriás, Antaiosz, aki mindig erősebb lett, ha Földanyját megérinthette. Scarlett mindig belebetegszik, ha túl soká nem látja a vörös földet, amit úgy szeret. Ha figyelheti, amint a gyapot nő, ez jobb orvosság lesz a számára, mint Meade doktor gyógyszerei.
– Nem ül le egy kicsit? – kérdezte Melly zavartan. Rhett olyan nagy volt, és olyan... olyan férfias. Mindig valami kényelmetlen érzése volt az ilyen emberekkel szemben. Valami vad erő áradt belőlük, amitől még kisebbnek érezte magát, mint máskor. Micsoda óriás... hogyan duzzadnak az izmai fehér vászonkabátjában, hogy szinte félt tőle... és ezt az erős, félelmetes, hatalmas férfit látta ő gyöngének? Ez hajtotta sírva az ölébe a fejét? Szinte el sem tudta hinni.
„Jaj, istenem!” – gondolta gyötrődve, és még jobban elpirult.
– Kérem, Melly asszony – mondta Rhett gyöngéden –, kellemetlen a látogatásom? Jobban szeretné, ha azonnal elmennék? Kérem, legyen őszinte.
„Jaj, istenem! – gondolta újra ijedten. – Mindenre emlékszik, és látja, milyen ideges és izgatott vagyok.”
Feltekintett rá, összeszedte minden lelkierejét, és egyszerre elmúlt a zavarodottsága. Olyan nyugodt, olyan kedves volt most a szeme Rhettnek. Hogyan lehet ettől az embertől félni? Milyen csacsiság. Fáradt és – állapította meg nagy meglepetésére – kicsit talán bánatos az arca, talán nem is kicsit. Hogyan is tehette ifel róla egy pillanatig is, hogy annyira neveletlen lesz, és olyan dolgokat akar előhozni, amiket jobb, ha mind a ketten elfelejtenek?
„Szegény, nagyon sokat aggódott Scarlett miatt” – gondolta. És már mosolyogni is tudott.
– Hogyan gondolhat ilyent? Kérem, üljön le, kapitány.
A férfi leült. Nézte, hogyan veszi elő Melly újra a munkáját.
– Nagy kéréssel jöttem, Melly – kezdte mosolyogva, de a szája megvonaglott. – Szeretném, ha segítségemre lenne egy csalásban, amelytől első pillanatban bizonyosan vissza fog riadni.
– Egy... csalásban?...
– Igen. Tulajdonképpen üzleti dolgot szeretnék megbeszélni.
– Ó, akkor talán megvárná a férjemet... én olyan liba vagyok üzleti ügyekben... én nem vagyok olyan okos, mint Scarlett.
– Attól tartok, Scarlett ügyesebb is, mint kellene – mondta. – Én magával szeretnék beszélni, Melly. Tudta, Scarlett milyen beteg volt. Most kezd csak felépülni. Ha visszajön Taráról, egészen biztosan újra hozzáfog a munkájához, és járkál hol a boltba, hol a fűrészmalmokba, amiket szívesen a levegőbe röpítenék. Féltem az egészségét, Melly.
– Igaza van, túl sokat dolgozik. Meg kellene mondania, hogy hagyja már abba, és többet törődjön önmagával.
Rhett csak nevetett.
– Mintha nem tudná, milyen makacs. Soha nem is próbálok vitatkozni vele. Mint valami makrancos gyermek. Nem akarja, hogy segítsek neki, senkinek sem engedi meg, hogy segítsen neki. Megpróbáltam már rávenni, hogy adja el a fűrészmalmokat, de hallani sem akar róla. És itt következik az üzleti ügy, Melly. Tudom, hogy Ashley nek eladná a fűrészmalmot, illetve azt a részt, amely még az övé, ha ő kérné, de másnak nem. Szeretném, ha megvennék tőle.
– Ó! – mondta Melly. – Ez nagyon jó lenne, de... Az ajkába harapott. Csak nem beszélhet Rhettnek, az idegennek arról, hogy nincs pénzük! Maga sem értette, hogyan és miért, de sohasem volt elég pénz a házban. Gyötörte a gondolat néha, miért nem tudnak semmit megtakarítani. Nem is tudta, hova, mire ment el a pénz. Ashley adott annyit, amennyi a háztartásra napról napra kellett, de ha valami külön kiadásra került sor, nagy gondban voltak. Igaz, az ő folytonos betegeskedése sokba került, aztán a könyvek és bútor, amit Ashley New Yorkból rendelt, szintén sok pénzt emésztettek fel. És ahány szegény ember a pincében aludt, annak mind ennivalót, ruhaneműt is adtak... Ashley maga mondta, hogy sohasem szabad megtagadni a segítséget olyan embertől, aki a Konföderáció seregében harcolt. És...
– Melly – mondta Rhett –, én szeretném kölcsönadni hozzá a pénzt.
– Ez nagyon kedves... de hátha nem tudnánk visszafizetni?
– Nem is akarom, hogy visszafizessék. Ne haragudjon meg rám. Kérem, Melly, hallgasson végig. Nekem bő kamat lesz az a tudat, hogy Scarlett nem fárasztja halálra magát a folytonos futkosással és az ezer gonddal, és avval, hogy mérföldeket kocsikázik naponta a telepekre. A bolt megmaradhat a számára... ez éppen eléggé lefoglalja és boldoggá teszi. A két fűrészmalmot és a fatelepet vegye át Ashley... érti már?
– I... igen – mondta Melly bizonytalanul.
– Nem szeretné, ha igazi póni lovat vehetne a kisfiának? És nem szeretné a harvardi egyetemre küldeni és később Európába?...
– Dehogynem! – kiáltotta Melly, és felragyogott az arca, mint mindig, ha Beau került szóba. – Szeretném, hogyne szeretném! De mikor olyan szegény lett mindenki mostanában, és...
– A két fűrészmalom és a fatelep nagyon sok pénzt hozhat egyszer még Mr. Wilkesnek – mondta Rhett. – És én nagyon örülnék, ha látnám, hogy Beau mindent megkap, amit a tehetségével, rokonszenves egyéniségével meg is érdemel.
– Ó, Butler kapitány, micsoda boszorkányos ereje van! – kiáltotta elpirulva, meghatott mosolygással, nagy zavarában Melanie. – Milyen jól tudja, kivel hogyan beszéljen! Az anyai hiúságomnak hízeleg... Látom jól! Ne is tagadja. Így akar levenni a lábamról. Minden gondolatát ismerem.
– Remélem, hogy nem – mondta Rhett, és egy pillanatra felvillant a szeme. De újra csendes lett és nyugodt. – Nos? Megengedi, hogy odaadjam a pénzt?
– De hol van itt a csalás?
– A csalás ott van, hogy szövetségeseknek kell lennünk, és rá kell szednünk Scarlettet is, Ashleyt is.
– Jaj, istenem! Ezt nem tudnám megtenni.
– Nézze, Melly. Ha Scarlett megtudná, mit tervezek a háta mögött, még ha érezné is, hogy a javára van, hát... hiszen ismeri a természetét. És attól félek, Ashley visszautasítaná a kölcsönt, amelyet én ajánlok. Ezért nem szabad egyiküknek sem tudnia, hogy a pénzt én adom.
– Miért utasítaná vissza Ashley a pénzt, ha kölcsönképpen adná, és ha megmagyarázná neki, hogy Scarlett javára szolgál az egész? Annyira ragaszkodik Scarletthez.
– Ezt tudom – mondta Rhett lágyan. – De azért mégis visszautasítaná. Tudja, milyen büszkék és gőgösek a Wilkesek.
– Jaj, jaj! – kiáltott Melly kétségbeesetten. – Én szeretném, ha... Igazán, én... én nem tudnám megcsalni a férjemet.
– Még akkor sem, ha Scarletten segít? – kérdezte őszinte sértődöttséggel Rhett. – Pedig Scarlett menynyire szereti magát...
Melly szemében könny reszketett.
– Tudja, hogy mindent, mindent megtennék Scarlettért. Sohasem tudnám akkor sem meghálálni, amit ő tett értem és Beau-ért és...
– Igen – mondta kurtán Rhett. – Én tudom, mit tett magáért. Nem mondhatná azt Ashleynek, hogy a pénzt, valami rokona hagyta magára örökségül?
– Ashley nagyon jól tudja, hogy egyetlen rokonom sincs, akinek egy krajcárja is lenne!
– Akkor hát mondok valamit. Nem kell hazudnia. Nem kell megcsalnia senkit. Csak azt kérem, hogy ha a férje postán kap pénzt, rábeszéli, hogy vegye meg rajta a fűrészmalmokat és a fatelepet. És nem engedi, hogy... hogy valami jótékony célra fordítsa. Nos?
Melly eleinte összehúzta a szemét, mert úgy érezte, hogy az utolsó szavakkal Rhett bírálta Ashleyt, de aztán lassan elmosolyodott, mert Rhett is megértően mosolygott.
– Ezt megígérhetem.
– Tehát rendben van? És ez az egész a mi titkunk?
– De... nekem még sohasem volt titkom a férjem előtt...
– Ebben nem kételkedem, Melly.
Amint ránézett Rhettre, arra gondolt, milyen jól ítélte meg ő ezt az embert, és milyen rosszul ismerik mások. Ő lenne az, akire az emberek azt mondják, hogy fölényeskedő, durva, becstelen, mindenre képes? Igaz, mostanában mind többen látják már be, hogy tévedtek. De Melly büszke volt rá, hogy az első pillanattól kezdve becsülte és szerette Rhett Butiért. Jó barátnak érezte. Vele mindig udvariasan, nagy tisztelettel beszélt. És milyen jó, milyen gyöngéd, milyen megértő. És főként mennyire szereti Scarlettet! Hogyan igyekszik minden módon könnyíteni Scarlett munkáján és terhén!
Egyszerre meleg érzés áradt szét lelkében, úgy mondta:
– Milyen szerencséje van Scarlettnek, hogy férje ilyen kedves hozzá!
– Gondolja? Attól tartok, Scarlett nem igazolná, amit mondott, ha hallaná. Amellett szeretnék kedves lenni magához is, Melly asszony. Többet adok magának, mint Scarlettnek.
– Nekem? – kérdezte az asszony, és meghökkent. – Ja, úgy gondolja, hogy amit Beau-ért tesz?
Rhett vette a kalapját, és felállt. Egy pillanatra meg állt, nézte a nyílt tekintetű, szív alakú, özvegyien hegyes, szögletes arcot és a komoly, sötét szemet. Micsoda minden világi valóságtól távol álló arc! Ez az arc elárulja, hogy ez az asszony teljesen védtelen az élettel szemben.
– Nem, nem Beau-ért. Megkísérlem, hogy valamivel többet adjak magának, mint amit Beau jelent, ha ugyan el tudja ezt képzelni.
– Nem, ilyet nem tudok elképzelni sem – mondta az asszony ismét riadtan. – Nincs a világon semmi, ami kedvesebb, drágább nekem Beau-nál, csak talán Ashley.
Rhett semmit sem felelt, csak nézett az asszonyra, és arca nyugodt volt.
– Igazán nagyon kedves magától, Butler kapitány, í hogy segíteni akar rajtam, de olyan boldog vagyok. Mindenem megvan, amit asszony csak kívánhat.
– Ennek örülök – mondta Rhett, és arca egyszerre elborult. – Én pedig rajta leszek, hogy ezt meg is tarthassa.
Mikor Scarlett visszajött Taráról, mintha ki lett volna cserélve. Beteges sápadtsága eltűnt. Arca kerek lett újra, és rózsaszínű. Zöld szeme élénken fénylett, és mikor az őt, Wade-et és Ellát váró Rhettet meg Bonnie-t meglátta az állomáson, hetek óta először kacagott. Mulatott rajtuk, de bosszankodott is magában. Rhett kalapjába két pulykatoll volt tűzve, és Bonnie – vasárnapi ruháján két jókora szakadással, arcán kék festékkel mázolt ferde vonalakkal, hajában akkora pávatoll, mint ő maga – így állt a sínek mellett. Bizonyosan indiánosdit játszottak, mikor itt volt az ideje, hogy kimenjenek az érkezők elé. És Rhett mosolygó, kissé zavart arcán, Mammy dörmögésén és előrenyújtott alsóajkán látszott, hogy Bonnie nem akart megmosakodni és visszaváltozni illedelmes kislánnyá.
– Micsoda kis utcagyerek vagy te! – mondta Scarlett nevetve, amint megcsókolta a gyermeket, és csókra nyújtotta Rhettnek az arcát. Sokan voltak az állomáson. Sok ismerős. Nem kerülhették el az ilyesmit, különben nem várta volna el a csókot. Azt is kénytelen volt észrevenni, hogy milyen jóakaratú mosolygással nézi mindenki Rhettet és Bonnie-t, nevetséges rendetlenségükben. Az egész város tudta, hogy Rhett fölött a kislánya zsarnokoskodik, és ez nagyon tetszett Atlantának. A közvélemény előtt sokat lendített Rhett helyzetén a gyermek iránti rajongása.
Hazafelé a kocsin Scarlett beszámolt az otthoni hírekről. A forró, száraz időben nagyszerűen fejlődik a gyapot, olyan gyorsan, hogy szinte hallani. De Will azt mondja, az árak kissé lemennek az őszre. Suellennek újra gyermeke lesz – ezt persze úgy mondta, hogy a gyermekek ne érthessék meg –, és Ella megharapta a legnagyobb kislányt, aki meg is érdemelte, mert a kis Susie szakasztott olyan, mint az anyja volt. Suellen persze dühös lett, és összevesztek, éppen úgy veszekedtek, mint a régi időkben. Wade vadászni volt Will-lel. Randa és Camilla Tarleton iskolát nyitottak. Nem nevetni való? Soha életükben nem tudtak egy szót helyesen leírni. Betsy Tarleton egy félkarú kövér lovejoyi ember felesége, és Hetty meg az apja egészen jó gyapotot termelnek Fairhille-en. Mrs. Tarleton kapott egy fajkancát meg egy csikót, most olyan boldog, mintha egymilliót kapott volna. A régi Calvert házban négerek laknak. Egész hadseregnyi néger és ház és föld az övék. Árverésen vették. Rettenetes, milyen elhanyagolt az egész hely, sírni lenne kedve az embernek, ha látja. Senki sem tudja, hová vitte el Cathleent az a gazember férje. Alex pedig Sallyt veszi el, a bátyja özvegyét. Mindenki azt mondta, hogy azért, mert az emberek már pletykálkodni kezdtek róluk, hogy egyedül laknak a házban, mióta a nagymama és a „fiatalasszony” meghalt. Ez egész megtörte szegény Dimity Munroe szívét, hiszen annyi év óta várt... De miért nem volt annyi esze, hogy már rég hozzáment volna valakihez, ahelyett hogy azt leste, mikor lesz annyi pénze Alexnek, hogy elvehesse feleségül?
Scarlett vidáman beszélt és fecsegett, de sok-sok olyan dolgot is mondhatott volna, amire nem akart gondolni, mert fájt. Végigjárta a környéket Will-lel. Megkísérelte, hogy visszaemlékezzék arra az időre, amikor ezeket a földeket mind megművelték. Valaha itt mindenütt gondozott gyapotföldek terültek el. Most ültetvény után ültetvény következett elhagyatottan. Magas bozót, fenyőcsemeték, vadszeder mindenütt... A csendes, magukra maradt romok és elhagyatott termőföldek már; alig látszottak ki itt-ott. Ahol hajdan száz és száz acre-et szántottak, ott most egyet műveltek meg nagy nehezen... Mintha óriási temetőben járt volna.
– Ez a rész ötven év alatt sem lesz olyan, mint volt, ha egyáltalán megművelik – mondta Will. – Tara a legjobb farm a környéken, mi ketten megvédelmeztük, Scarlett, de az is csak farm, kétlovas farm, nem ültetvény. A miénk után következik Alex Fontaine farmja, aztán Tarletonéké. Nem sok pénzt hoznak ki belőle, de boldogulnak és bátorítást nyernek. A többi azonban...
Nem. Scarlett nem gondolt szívesen erre a kocsikázásra. Innen, Atlanta nyüzsgő, eleven utcáiról még szomorúbb volt visszanézni...
– És itt mi történt? – kérdezte végre, mikor hazaértek, és leültek az erkélyen. Gyorsan, állandóan beszélt egész úton hazáig, attól való féltében, hogy csend lesz közöttük, amit nem bírt volna elviselni. Nem volt egyetlen szavuk sem Rhett-tel négyszemközt azóta, hogy leesett a lépcsőn. Nem is kívánta, hogy egyedül maradjanak. Félt. Nem tudhatta, mi van Rhett lelkében iránta. Mikor lábadozott, maga volt a gyöngédség, de ez is olyan volt, mintha valami idegen beteget sajnálna. Kitalálta még a kívánságát is, intézte helyette a bolt és a fűrészmalmok dolgát. De egyszer se mondta, hogy: ne haragudj... Vagy: sajnálom, ami történt. Talán nem is sajnálja. Talán mégis komolyan hiszi, hogy nem az ő gyermeke lett volna?... – Hogyan lehetne tudni, mi van kifürkészhetetlen, sötét arca mögött? De most először, mióta házasok, legalább udvarias, és igyekszik úgy tenni, mintha soha nem történt volna közöttük semmi kellemetlen. Mintha egyáltalán nem történt volna köztük semmi... mintha egészen távoli ismerősök lennének – gondolta Scarlett elkeseredetten, és nem tudott mosolyogni rajta. Nos, ha így látja jónak, legyen így.
– Rendben van minden? – kérdezte újból. – Leszállították már az új cserepeket a bolttető javításához? Eladtad azt a vén öszvért? Az ég szerelmére, vedd le már a kalapodról azt a tollat, Rhett. Még a végén akkor is a fejeden hagyod, ha a városba mégy, és az emberek kinevetnek.
– Nem engedem! – kiabálta Bonnie, és magához szorította az apja kalapját.
– Minden nagyszerűen ment idehaza – mondta Rhett. – Bonnie meg én pompásan megvoltunk, és nem hiszem, hogy csak egyszer is tisztességesen meg lett volna fésülködve, mióta elmentél. Ne szopogasd azt a tollat, kicsikém, az piszkos. Igen, a bolt fedele már ki is van javítva, új öszvért vettem, semmi újság. Kicsit unalmas volt az élet.
Aztán mintha csak most jutott volna az eszébe, hozzátette:
– Igaz. Tiszteletreméltó barátunk, Ashley Wilkes volt ideát tegnap este. Azt akarta tudni, eladnád-e neki mind a két fűrészmalmot.
Scarlettnek melege volt, toll-legyezőjével a kezében ringatózott egy hintaszékben. Egyszerre megállította a széket.
– Micsoda? Honnan a csodából van Ashleynek pénze? Melanie elkölt mindent, amit nagy nehezen keres.
Rhett megvonta a vállát.
– Én őszintén szólva, azt hittem, hogy Melly nagyon takarékos, és keveset költ, de te bizonyosan jobban ismered a Wilkes család belső ügyeit, mint én.
Ez már Rhett régi modora volt. Scarlett bosszankodva kapta fel a fejét.
– Szaladj, kicsikém, játszani! – mondta Bonniénak. – A mama szeretne beszélgetni a papával.
– Nem megyek! – mondta Bonnie, és az apja térdébe kapaszkodott.
Scarlett összehúzta a szemöldökét, és ránézett. Bonnie is összehúzta a szemöldökét, és visszanézett rá. Annyira hasonlított Gerald O'Harára, hogy Scarlett majdnem nevetett.
– Ugyan hagyd, hadd maradjon – mondta Rhett lustán. – Hogy honnan szerezte a pénzt? Úgy hallottam, valami régi bajtársa küldte neki, akit valamikor Ivalaha ápolt, azt hiszem, a fogolytáborban. Igazán öröm látni, hogy ilyen hálás szívű emberek akadnak még földön. Kezdek bízni az emberi jóságban. – Ki lehetett? Valami ismerős? – Azt nem tudom. A levél egyébként nem volt aláírva, és mint mondják, Washingtonban adta postára valaki. Ashley vissza akarta küldeni, de nem volt hová. Az ilyen önzetlen, nagylelkű férfiak, mint Ashley, annyi jót tesznek, amerre járnak, hogy igazán nem emlékezhetnek minden pártfogoltjukra. Ha Scarlett nem lett volna annyira meglepődve Ashley ajánlata miatt, felkapta volna az odavetett kesztyűt. Tarán megfogadta, hogy nem hagyja magát felbosszantani, és soha életében nem fog többé Rhett-tel veszekedni Ashley miatt. Nagyon bizonytalan talajon mozgott, és érezte, hogy míg nem tudja pontosan, hogyan állnak Ashley és Rhett vele szemben, jobb, ha hallgat.
– Meg akarja venni a fűrészmalmokat?
– Igen. Persze azonnal mondtam neki, hogy erről szó sem lehet.
– Már többször kértelek, hogy ne avatkozz az én dolgaimba. – Nevetséges. Annyit csak tudhattam, hogy a világért sem adnád oda. Megmondtam neki, hogy úgy látszik, nem ismer téged. Nem bírnád ki, hogy ne üthesd bele mindenbe az orrodat, s ha a két fűrészmalmot eladnád, nem állhatnál örökösen a háta mögött, hogy hajszold és leckéztesd, és megmagyarázd neki, hogyan intézze a saját üzleti ügyeit.
– Ezt merted neki mondani rólam?
– Miért ne? Talán nem igaz? Úgy láttam, a szíve mélyén nagyon egyetértett velem, de persze az olyan úriember, mint ő, nem mond ilyesmit hölgyekről.
– Hazugság! Azért is eladom neki! –- kiáltotta magánkívül Scarlett.
Esze ágában se volt mostanáig, hogy megváljon a fűrészmalmoktól. Többféle okból akarta megtartani, és nem is főképpen a pénzérték miatt. Akármikor eladhatta volna az utóbbi években, nagyon jó áron kérték tőle gyakran, de csökönyös volt, és hallani sem akart róla. Büszke volt a fűrészmalmaira, a legkézzelfoghatóbb bizonyítékaira annak, mit ért el minden segítség nélkül, annyi nehézséggel küzdve. És azonkívül ez volt az egyedüli ürügy, hogy gyakrabban láthassa Ashleyt, Ha eladja, csak ritkán találkozhatnak, és talán soha többé nem lehetnek ketten egyedül. Scarlett pedig beszélni akart vele. Nem, nem bír tovább is így élni, ebben a rettenetes bizonytalanságban. Tudnia kell, meggyűlölte-e... Elpusztult-e a szerelme azon a rettenetes estén, mikor Melanie estélye volt? Égeti-e még a szégyen? Ha a fűrészmalmoknál találkozhatnak, megtudhatja, hogyan áll, megpróbálhatja visszahódítani. Az üzleti kapcsolatok során ezernyi alkalma nyílhat arra, hogy felkeresse, anélkül hogy ez bárkinek is feltűnnék. És tudta, ha időt nyer, visszanyer mindent, bármennyire is kiszorult Ashley szívéből. De ha eladja a fűrészmalmot... Nem, egyáltalán nem volt szándékában eladni, de felingerelte a gondolat, hogy Rhett mennyire igazi és kedvezőtlen fényben tüntethette fel őt Ashley előtt, és nyomban megszületett elhatározása. Legyen Ashleyé a fűrésztelep, méghozzá olyan alacsony áron, hogy kénytelen legyen tudomásul venni, milyen nagylelkű Scarlett.
– Igenis odaadom! – kiáltotta. – Mit szólsz hozzá? Odaadom!
Rhett lehajolt, hogy megkösse Bonnie cipőfűzőjét, mert félt, hogy az asszony meglátja a diadalmas villanást a szemében.
– Azt, hogy meg fogod bánni – mondta csöndesen. Máris megbánta a hirtelen szavakat. És ha mással lett volna szóváltása, nem Rhett-tel, szégyenkezés nélkül vissza is vonta volna a szavát, Miért is volt ilyen elhamarkodott? Feltekintett Rhettre, és látta, hogy a férfi megint azzal a régi, figyelő tekintettel nézi, mint a macska az egérlyukat. Mikor látta, hogy az asszony összehúzza a szemöldökét, felnevetett. Fehér foga megvillant. Scarlettnek határozatlan gyanúja támadt, hogy talán készakarva bosszantotta fel. És talán...
– Nincs valami közöd neked ehhez a dologhoz? – nézett rá.
– Nekem? – emelte fel gúnyos csodálkozással Rhett a szemöldökét. – Nekem igazán semmi. Én sohasem igyekeztem jót tenni, ha valamiképpen elkerülhettem.

 

Még aznap este eladta a fűrészmalmait Ashleynek. Nem veszített pénzt, mert Ashley nem fogadta el az olcsó ajánlatot, hanem ragaszkodott ahhoz, hogy a teljes értéket kifizethesse. Mikor végre aláírták a szerződést Melly ebédlőjében, mikor a malmok végleg gazdát cseréltek, és Melanie kis poharakat állított Rhett meg Ashley elé, hogy áldomást igyanak, Scarlett úgy érezte, hogy megrabolták. Mintha egyik gyermekét vesztette volna el.
A fűrészmalmok voltak a kedvencei, büszkesége, gyűjtő, semmiből összekaparó kis keze munkájának gyümölcse. Egy kis fűrészteleppel kezdte azokban a napokban, amikor Atlanta még éppen csak elkezdte küzdelmét, hogy kiemelkedjen a romokból, hamuból, és a nincstelenség meredt az asszony arcába. Harcolt, tervezgetett, fáradozott vele azokban a sötét időkben, amikor fenyegetett a veszély, hogy a jenkik kisajátítják, amikor pénz alig volt, és a rendes embereket kivégezték. És most, amikor Atlanta már eltakarta sebeit, mindenféle új épületek szöknek a magasba, és naponta újabb és újabb emberek özönlenek a városba, most két jól felszerelt fűrészmalma van, két deszkatelepe, tucatnyi öszvérfogata, és rabok dolgoznak, hogy a termelés úgyszólván semmibe se kerüljön. Mindettől elbúcsúzni olyan érzés volt, mint mindörökre becsukni az ajtót életének egy része mögött, egy keserves, kemény küzdelmekkel teli korszaka mögött, amelyre azonban mindig vágyón és elégtétellel gondolt vissza... Ő maga teremtett mindent a két kis asszonyi kezével. És leverő érzése volt, hogy Ashley nem fogja tudni úgy vezetni, ahogyan kell. Ashley el fog veszíteni mindent, mindent, amit ő annyi fáradsággal felépített. Ashley bízik mindenkiben, és a deszkához is alig ért, nem tudja, mi a különbség a kétszer négyes és hatszor nyolcas között. És soha, soha nem is adhat neki tanácsot, nem is szólhat bele a dolgába, mert Rhett azt mondta róla, hogy mindenbe bele szereti ütni az orrát.
„Ó, ez az átkozott Rhett!” – gondolta sötéten, és egyre erősebb lett a lelke mélyén a gyanú, hogy valamiképpen ő rejtőzik a dolog mélyén. Figyelte, amint Ashleyvel beszél.
– Azt hiszem, első dolgod lesz, hogy a rabokat visszaküldöd, mi? – kérdezte Rhett.
...Visszaküldeni a rabokat? Minek? Miért? Rhett nagyon jól tudhatja, hogy főképpen azért hoznak annyit a fűrészmalmok, mert olcsó munkaerővel dolgoznak. És miért beszél Rhett ilyen határozottan arról, mit tesz vagy mit nem tesz Ashley? Mi köze hozzá? Mit tudja ő, mit gondol Ashley?
– Igazad van. Ez lesz az első dolgom – mondta Ashley. Kiegyenesedett, és elkerülte Scarlett égő tekintetét.
– Elvesztetted az eszedet? – kiáltotta Scarlett. – Hiszen el fogod veszteni a pénzed! Ugyan micsoda munkásokat akarsz fogadni?
– Szabad négereket – mondta Ashley.
– Szabad négereket! Nagyon jól tudod, micsoda bért kérnek, és milyen megbízhatatlanok. Azonkívül a jenkik minden pillanatban beleavatkoznak majd a dolgodba, és lesik, nem ütöd-e pofon valamelyiket, ha nagyon szemtelen, és kapnak-e pihepaplant éjszakára. Olyan lármát csapnak mindenért a jenkik, hogy elhallatszik innen Daltonig, és a végén még be is zárnak. A rabok, ha...
Melanie csöndesen ült, és ölében összetett két kezét nézte. Ashley felsóhajtott, kényelmetlenül nézett, de elszántság volt a tekintetében. Egy pillanatig csend volt. Aztán Rhettre pillantott, és mintha megértést és bátorítást kapott volna tőle. Scarlett jól látta.
– Nem akarok rabokkal dolgozni, Scarlett – mondta nyugodtan.
– Úgy! – Scarlettnek a lélegzete is elállt. – És miért nem? Attól tartasz, az emberek majd éppen úgy megszólnak, mint engem?
Ashley felemelte a fejét.
– Nem bánom, hogy mit mondanak az emberek, ha úgy érzem, helyesen cselekszem. Csakhogy a rabok foglalkoztatását sohasem tartottam helyénvalónak.
– De miért nem?
– Nem akarok mások nyomorán és kényszermunkáján gazdagodni.
– Hiszen neked rabszolgáid is voltak!
– Ők nem éltek nyomorban. Azonkívül apám halála után felszabadítottam volna őket, ha a háború időközeiben fel nem szabadítja valamennyit. Ez különben is más, Scarlett. A rendszer maga súlyos visszaéléseken alapul. Lehet, hogy te nem tudod, de én annál jobban. Biztosan tudom, hogy Johnnie Gallegher legalább egy embert meggyilkolt a maga telepén. Egyről biztosan tudok, de lehet, hogy többet is. Ki törődik azzal, hogy eggyel több vagy kevesebb rab van-e? Azt mondta, azért ölte meg azt az embert, mert szökést kísérelt meg, másfelől azonban hallottam, hogy ez egyáltalán nem igaz. Azt is tudom, hogy halálra dolgoztatja azokat is, akik súlyos betegek és teljesen munkaképtelenek. Nevezd előítéletnek, de nem tudom elhinni, hogy a pénz, amely mások boldogtalanságából származik, boldogságot hozhat.
– Jóságos ég! Azt akarod mondani... az istenért, Ashley, csak nem vetted be Wallace tiszteletes meséit a véres pénzről?
– Nem kellett bevennem. Már akkor tudtam, hogy így van, amikor neki még eszébe sem jutott, hogy erről beszéljen.
– Akkor szerinted minden pénzemhez vér tapad! – kiáltotta Scarlett, és fellángolt benne a harag – mert rabokkal dolgoztattam, kocsmaépületem van, és...
Hirtelen elhallgatott. Ashley megütközéssel nézett rá, Rhett kárörvendően vigyorgott. Ördög bújjék Rhett-be, gondolta indulatosan. Arra gondol, hogy már megint, mások dolgába ütöm bele az orrom, s ezt gondolja Ashley is. A legszívesebben egymáson törném össze mind a kettő fejét.
Lenyelte a mérgét. Igyekezett nyugodt és méltóságteljes lenni.
– Utóvégre nekem igazán mindegy, semmi közöm hozzá – mondta.
– Kérlek, Scarlett – szólalt meg Ashley –, ne gondolt, hogy téged akartalak bírálni. Igazán nem. Csak másképpen nézzük a dolgokat, és amit te jónak látsz, azt én nem látom jónak.
Scarlett egyszerre vad kívánságot érzett, hogy egyedül legyenek, Rhett és Melanie a világ végén legyen, és ő odakiálthassa neki:
„De hiszen én is úgy akarok látni mindent, mint te! Mondd el, amit gondolsz, amit érzel, hogy megérthesselek, és olyan lehessek, amilyen vagy...”
Csakhogy Melanie itt ült, remegve a jelenet izgalmaitól, és látszott, hogy nagyon fáj neki ez a szóváltás, és Rhett is itt ült kényelmesen elterpeszkedve a karosszékben, és egyre nevetett magában. Így hát hűvösen és kissé sértődötten csak ennyit mondhatott:
– Mondom, ez mától fogva mind a te dolgod, Ashley, és távol legyen tőlem, hogy beleszóljak olyasmibe, amihez semmi közöm. De meg kell vallanom, nem értem a viselkedésedet és a megjegyzéseidet.
Ó, bár ne kellene így beszélnie! Nem kellene megbántania minden szavával. Bár egyedül lehetnének.
– Megbántottalak, Scarlett – mondta Ashley –, pedig nem akartam. Kérlek, bocsáss meg nekem. Nincs semmi érthetetlen abban, amit mondtam. Egyszerűen csak olyan pénzen szeretnék élni, amihez nem tapad sem könny, sem vér, mert a másképp szerzett pénz ritkán hoz szerencsét.
– De mikor nincs igazad! – kiáltotta Scarlett. Nem bírt tovább uralkodni magán. – Nézz rám! Tudod, hogy jött a pénz. Tudod, hogy álltak a dolgok, mielőtt pénzt szereztem. És tudod, hogyan éltünk, mielőtt ezt a pénzt megszereztem volna. Gondolj vissza arra a télre Tarán, mikor olyan hideg volt, és a szőnyegeket vágtuk fel cipőnek, nem volt elég ennivalónk, és azon törtük a fejünket, hogyan járnak majd Wade és Beau iskolába! Emlékszel?...
– Emlékszem – mondta Ashley fáradtan –, de jobb szeretném elfelejteni.
– Boldogok voltunk akkor? Gondolkozz csak rajta, s nézd meg az életünket most! Tisztességes házban élsz, reményed van hozzá, hogy még több lesz a jövedelmed. És van valakinek szebb háza itt, mint az enyém, több ruhája, jobb lovai? Miket eszünk? És a gyermekeinknek mindenük megvan, amit csak akarnak. Honnan szereztem a szükséges pénzt? Csak úgy leráztuk a fáról? Nem! A rabok bőrén, és a kocsmabérlő és...
– Ne felejtsd el azt a jenki katonát, akit megöltél – figyelmeztette Rhett jóakarattal. – Annak az aranyaival kezdted!
Scarlett feléje fordult, igen mérgesen. Rhett a szemébe mosolygott.
– És ez a sok pénz nagyon-nagyon boldoggá tett téged, ugye drágám? – kérdezte most Rhett alattomos édességgel a hangjában.
Scarlett elhallgatott, szája is tátva maradt, és a többiekre nézett. Melanie majdnem sírt. Ashley egyszerre mintha messze, nagyon messze nézett és visszahúzódott volna, és Rhett a szivarja mögül csöndesen mosolyogva figyelte őt. Scarlett szeretett volna felkiáltani:
„Természetes! Nagyon boldoggá tettem magam!”
De valahogy nem bírt beszélni...

 

 

58

Ebben az időben, betegsége után, Scarlett újra változást vett észre Rhett viselkedésében, és Scarlett nem tudta volna megmondani, tetszik-e neki. Józan volt mindig, csendes és kissé szórakozott. Mostanában többször volt otthon vacsorára is, türelmesen beszélt a cselédekkel, és még nagyobb szeretettel bánt két mostohagyermekével, mint azelőtt. Soha nem említett semmit, ami köztük történt a múltban, sem kellemeset, sem egyebet, és szinte kihívóan nézett Scarlettre néha, mintha azt mondta volna: mered felhozni a múltat?
Scarlett is fegyverszünetet tartott. Csendesen éltek, legalábbis külső látszatra. Hűvös, udvarias figyelmességgel bánt vele Rhett, mint lábadozása idején. Soha nem vetett oda neki egy-egy gúnyos megjegyzést, mint azelőtt. Scarlett nehéz szívvel érezte, hogyha meg is haragította néha, de mégis jobb volt úgy. Azért tette, mert törődött azzal, amit Scarlett tett és mondott. Most úgy látszik, mindegy már neki minden. Udvarias volt, de közömbös is. És Scarlettnek hiányzott az érdeklődése, bármilyen izgalmas volt is, hiányoztak a régi veszekedések, a kihívások és letorkolások.
Kedves volt hozzá, de majdnem úgy, mintha Scarlett egy idegen asszony lenne, és mint ahogyan valaha őt követte szemmel állandóan, úgy figyelte most Bonnie-t. Olyan volt ez, mintha életének élénk vérkeringése egy keskeny csatornába torkollna. Néha úgy érezte Scarlett, ha fele annyi szeretettel és gyöngédséggel lenne iránta Rhett, mint Bonnie iránt, egészen más lenne az élet. Néha nehéz volt mosolyogni, mikor az emberek arról beszéltek: hogy bálványozza Butler kapitány a gyermekét.
De ha nem mosolygott volna, az emberek megütköztek volna rajta, és Scarlett még önmagának sem akarta bevallani, hogy féltékeny a saját legkedvesebb gyermekére. Scarlett mindig azt kívánta, hogy első legyen azoknak a szívében, akik körülveszik. Márpedig vak lett volna, ha nem látja, hogy Rhett és Bonnie egymást szeretik legjobban.
Rhett mostanában is kimaradt néha estére, de akkor is józanon jött haza. Gyakran hallotta halkan fütyörészni, amint elment a szobája zárt ajtaja előtte Néha férfiak is jöttek vele a késői órákban, s halkan beszélgettek odalenn az ebédlőben, a brandys üveg mellett. Nem azok, akikkel együtt ivott azelőtt. Egyetlen gazdag kofferes, egyetlen köpenyegforgató, egyetlen republikánus nem jött most a házba Rhett hívására. Ha Scarlett lábujjhegyen odaosont néha a lépcsőkorláthoz, és figyelt a hangokra, gyakran megismerte René Picard, Hugh Elsing, a Simmons fiúk, Andy Bonneil és a többi ismerős hangját. Merriwether nagypapa és Henry bácsi pedig mindig itt voltak. Egyszer, nagy elképedésére, Meade doktor hangját is hallotta. És ezek az emberek valaha azt mondták, hogy az akasztás nagyon is enyhe büntetés lenne Rhett számára!
Ezek az éjszakai beszélgetések mindig Frank halálára emlékeztették, a Ku-Klux-Klan titkos gyűléseire, és a késői órák, ameddig Rhett fennmaradt, még inkább emlékezetébe idézték a Ku-Klux-Klannak Frank halála előtti korszakát. Rettegve gondolt ilyenkor arra, hogy Rhett azt mondta, akár a Klánba is szívesen belép, csak befogadják a déliek, és Bonnie ne legyen kiközösítve, ha megnő, bár azt is hozzátette, reméli, az Isten nem mér rá ilyen súlyos büntetést. Ó, istenem, csak nem érheti ilyen szörnyűség, hogy mint Frank, Rhett is...
Egy éjszaka, mikor a rendesnél tovább maradt el, nem bírta tovább a gyötrődést. Amint meghallotta a kulcsa nyikorgását, magára kapta a takarót, és kiment a gáz világította emeleti folyosóra. A lépcső tetején találkoztak. Rhett gondolataiba merült, de arca Scarlett láttán egyszerre megváltozott, csodálkozva nézett rá.
– Rhett... tudnom kell! Tudni akarom, hogy... a Klan... azért szoktatok éjszakánként beszélgetni? Te is oda tartozol?
A táncoló gázláng fényében Rhett ránézett és elmosolyodott.
– Hol van ez már! – mondta. – Atlantában feloszlott a Klan, és talán egész Georgiában sincs egyetlen csapat. Talán kofferes és republikánus ismerőseid mondtak megint valami rémmesét?
– Nincs Klan? Hazudsz, hogy megnyugtass...
– Drágám, mikor akartalak én valaha megnyugtatni? Nem, nincs többé Klan. Mindenki belátta, hogy a Klan több bajt okoz, mint hasznot, mert állandó izgalomban tartja a jenkiket. Meg azután megokolttá teszi kedves barátunk, Bullock kormányzó intézkedéseit. Nagyon jól tudja, hogy csak addig ülhet a nyakunkon, amíg a szövetségi kormány és a jenki újságok elhiszik neki, hogy Georgia forrong, nyüzsög a lázadóktól, és minden bokor mögött egy csuklyás Ku-Klux-Klan-tag rejtőzik. Ezért találnak ki kétségbeesetten új és új rémtörténeteket a Klánról, hogy hűséges republikánusokat a lábujjuknál fogva akasztottak fel, becsületes és ártatlan négereket erőszakért meglincseltek, de ezeket a meséket már senki sem hiszi el. Ő maga is tudja, szegény, hogy nem létező célpontot bombáz, és hiábavaló minden. Köszönöm szíves érdeklődésed, de mióta megszűntem áruló lenni, és becsületes demokratává vedlettem át, nem volt egyetlen Klan-gyűlés.
A legtöbb, amit Bullock kormányzóról mondott, nem volt fontos Scarlett számára, és nem is figyelt oda. Az egészből csak az foglalkoztatta, amit megkönnyebbüléssel hallott, az, hogy nincs már Klan. Rhettet nem lövik le úgy, mint Frankot, és ő nem veszti el üzletét vagy pénzét. Az ütötte meg különösebben a fülét, hogy Rhett úgy beszél önmagáról, mint aki a demokratákhoz, a régi gárdához tartozik.
– Rhett – kérdezte hirtelen. – Te... te oszlattad fel a Klánt?
Mosolyogva nézett a szemébe, de szeme villogott.
– Szerelmem, ketten. Ashley meg én.
– Ashley és te...?
– Igen, látod, a politika idegeneket is ágyastársakká tesz. Sem Ashley, sem én nem rajongunk egymásért mint ágyastársakért. Ashley sem bízott soha a Klánban, mert ő meg van győződve róla, hogy az erőszak csak erőszakot teremt. Én sem bíztam benne, mert átkozott ostobaság, és nem ez az útja annak, hogy elérjük, amit akarunk. Ez csak arra jó, hogy ítéletnapig a nyakunkon maradjanak a jenkik. Így hát ketten addig beszéltünk a többieknek, míg azok is belátták, hogy sokkal többet lehet elérni más eszközökkel, mint hálóinggel és tűzkereszttel.
– És... és hallgattak rád... a fiúk...?
– Rám, aki üzér voltam, sehonnai, s egy tálból ettem a cseresznyét a jenkikkel. Elfelejti, kedves asszonyom, hogy én becsületes demokrata vagyok, aki utolsó csepp vérét is feláldozná, hogy hazánkat kiszabadítsuk a zsarnokság járma alól? Igenis, hallgattak rám, mert jó tanácsot adtam nekik. Egyéb politikai tanácsaim is jók. Máris elértük, hogy többségünk van a törvényhozó testületben, és szép lassan kiszorítjuk republikánus barátainkat a porondról. Nagyon is jár már a szájuk. Kissé túl sokat.
– Börtönbe akarod juttatni őket? Hiszen a barátaid voltak. Bevettek abba a vasútépítési üzletükbe is, amelyen ezreket kerestél.
Rhett hirtelen a régi bizalmaskodó mosollyal kacsintott az asszonyra.
– Ó, nem táplálok irántuk haragot szívemben. De én most a másik oldalon állok, és ha segíthetek benne, hogy odakerüljenek, ahol a helyük, meg is teszem. És mennyire növeli majd ez a tekintélyem! Ha egyszer a törvényhozó testület elkezdi kipiszkálni ezeket a dolgokat, nagyon értékes lesz mindaz, amit én az ügyekről tudok, mert részt vettem bennük. És ahogy a dolgok most kinéznek, nincs nagyon messze a nap, amikor mindezt kiássák. Kihallgatják majd a kormányzót is, és ha lehet, bezárják. Jó lesz, ha figyelmezteted kedves barátaidat, Gelertéket, Hudsonékat és a többieket, hogy csomagoljanak. Akármikor itt lehet a pillanat, hogy menekülniük kell, mert ha a mieink elkaphatják a kormányzót, hát el is kapják.
Scarlett nem tudta elhinni, amit Rhett mond. Olyan régen itt éltek már a jenkik, biztonságban, teljes kényelemben berendezkedve, és a hadsereg mindenben fedezte a republikánusokat. A kormányzó pedig túl erős volt minden törvényhozó testülettel szemben ahhoz, hogy árthassanak neki, sőt bebörtönözhessék.
– Hogy túlzói – mondta.
– Márpedig Bullock kormányzó nagyon könnyen megérheti, hogy letartóztatják. Vagy ha ettől meg is menekül, hogy a legközelebbi választáson kibukik, az bizonyos. Most demokrata kormányzónk lesz, Scarlett!
– Alighanem a te kezed is benne van – jegyezte meg Scarlett gúnyosan.
– Benne, édesem. Akarom is, hogy benne legyen. Ezért maradok fenn olyan soká éjszakánként. Ezen dolgozom. Mégpedig keményen. És, bár ez bizonyosan bántani fogja önt, asszonyom, sok pénzt is költök rá. Emlékszel arra, mit mondtál egyszer nekem Frank boltjában? Hogy nem tisztességes dolog megtartani a Konföderáció aranyát. Hát nem tartom meg. Erre szántam. Visszasegítem a Konföderáció híveit a hatalomra.
– Patkánylyukakba öntőd a pénzt!
– Micsoda? – kérdezte gúnyos felháborodással Rhett. – Te patkánylyuknak mondod a demokrata pártot? De ne tréfáljunk. Nekem nem az a fontos, ki lesz a kormányzó. Nekem az a fontos, hogy mindenki tudja, ezen fáradoztam, erre adtam pénzt, és erre emlékezni fognak, ha majd Bonnie megnő.
– Olyan kenetesen beszéltél, hogy már majdnem megijedtem, hogy csakugyan egészen megváltoztál, de most látom, hogy a demokratákat sem veszed komolyabban, mint bármi mást.
– Ó, nem, egyáltalán nem. Ez csak álca. A leopárdról szivaccsal le lehet mosni a foltokat. De azért leopárd marad.
Bonnie felébredt. Meghallotta a beszélgetést. Álmosan és parancsolóan kiabált ki a szobából:
– Papa! Gyere!
Rhett indult. De Scarlett visszatartotta.
– Várj, valamit szeretnék még mondani. Abba kell hagynod, hogy Bonnie-t délutánonként mindenüvé magaddal viszed politikai gyűlésekre. Nagyon furcsán néz ki. Micsoda ötlet az, egy ilyen kislányt olyan helyekre vinni! És olyan hóbortosnak látszol, hogy mindig rajtad lóg a gyerek. Eszembe sem jutott, hogy oda viszed magaddal a gyereket, de Henry bácsi most úgy említette, mintha én tudnék róla...
Rhett hirtelen szembefordult az asszonnyal, arcvonásai megkeményedtek.
– Mi rosszat találhatsz abban, hogy a kislány ott ül apja ölében, míg apja barátaival beszélget? Lehet, hogy neked hóbortnak tűnik, de egyáltalán nem az. Az emberek évekig emlegetni fogják, hogy Bonnie ott ült az ölemben, mialatt én segítettem nekik kiűzni innen a republikánusokat. Sokáig emlékeznek majd erre...
Arcáról leolvadt a kemény vonás, és gúnyos fény táncolt a szemében.
– Hallottad már? – mondta. – Ha megkérdezik, kit szeretsz a legjobban? Azt feleli: a papát meg a demotlatátat! És kit gyűlölsz? Azt mondja: az álulótat! Látnád, amint majdnem megeszik!
– És talán azt mondod neki, hogy én is áruló vagyok? – kérdezte Scarlett fájó haraggal.
– Papa! – hallatszott újra a kiáltás, most már türelmetlenül. És Rhett nevetve hagyta ott Scarlettet. Bement a gyermekhez, a szobájába.
Októberben Bullock kormányzó leköszönt a hivataláról, és megszökött Georgiából. Kormányzata alatt olyan általános lett a korrupció, az állami hatalommal való visszaélés, a teljes felfordulás, hogy önmagától omlott össze minden. Az általános felháborodás akkora volt, hogy saját pártjában is meghasonlás keletkezett. A demokraták megszerezték a többséget a törvényhozó testületben. Bullock tudta, mi következik. Nem várta meg, míg bevádolják, és bíróság elé kerül. Sietve és titkon elvitte az irháját, és arról is gondoskodott, hogy leköszönése csak akkor kerüljön a nyilvánosság elé, mikor már ő túljutott a határon, és biztonságban van Északon.
Mikor egy héttel elutazása után közhírré tették a lemondását, Atlanta izgatott és lelkes hangulatban ünnepelt. Emberek tolongtak az utcán, idegenek nevettek és rázták egymás kezét, asszonyok csókolóztak össze sírva. Mindenki nagy lakomákat rendezett, és annyi örömtüzet gyújtottak a suhancok, hogy a tűzoltóságnak állandóan készenlétben kellett állnia. Minduntalan kigyulladt valami valahol.
Micsoda váratlan öröm! Az újjáépítés nemsokára véget ér! Persze a helyettes kormányzó szintén republikánus volt, de decemberre várták a választást. Nem volt kétség az iránt, hogy mi lesz az eredmény. És mikor a választások elérkeztek, a republikánusok minden erőfeszítése ellenére demokrata kormányzót választottak Georgiában.
Újra örömünnepet ültek. Talán csendesebbet, de még bensőségesebbet, mint mikor Bullock elmenekült. A templomok tele voltak. Hálaadó istentiszteleteket hallgattak az emberek. Nemcsak boldogok, de büszkék is voltak. Íme, Georgia felszabadult, visszakerült a déliek kezébe, minden megpróbáltatás ellenére, annyi szenvedés és gyötrődés után. Büszkeség vegyült az áhítatos hangulatba és örömbe, büszkék voltak rá, hogy Georgiát Washington erőszakos közigazgatása, hadserege, a kofferesek, sehonnai jöttmentek és hazai republikánusok ellenére ismét a saját népe kormányozza.
Az Egyesült Államok kongresszusa hétszer egymás után szavazott meg rendkívüli törvényt, amellyel az államot leigázott gyarmattá nyilvánították. A hadsereg háromszor is hatályon kívül helyezte a polgári törvényeket. A négerek behatoltak a törvényhozó testületbe, fosztogató ellenségek éltek vissza a kormányzattal, magánosok gazdagodtak a közpénzekből. Georgiát kínozták, megalázták, leütötték, hogy egészen tehetetlen volt. De most mindennek ellenére Georgia sorsa ismét a maga kezében volt, és boldogulása a maga népétől függött.
A republikánusok hirtelen háttérbe szorítása nem okozott mindenkinek egyforma örömet. A kofferesek, republikánusok, árulók, köpönyegforgatók soraiban nagy volt a rémület és kavarodás. Gelerték és Hudsonék, akik titokzatos módon megtudták Bullock lemondását, mielőtt más csak sejthette volna, búcsú nélkül elhagyták a várost; belevesztek a becstelenségbe, amelyből előkerültek. Akik itt maradtak, ijedten, bizonytalanul tévelyegtek az utcákon, összedugták a fejüket, és várták, mit fog kisütni a vizsgálat az ő ügyeik körül. Most nem voltak hangoskodók, nagyszájúak. Megkövültek, megrettentek, féltek. A hölgyek, akik Scarlettet meglátogatták, újra és újra sopánkodtak:
– De ki is gondolta volna, hogy ez ilyen hirtelen jön? Azt hittük, a kormányzó helyzete olyan szilárd, hogy... Mi azt hittük, mindig így marad...
Scarlett is meg volt ijedve a váratlan fordulat miatt bár Rhett előre figyelmeztette. Nem mintha sajnálta volna, hogy Bullock elment, és a demokraták kerültek felül. Bár senki sem hitte volna, lelke mélyén boldog volt, hogy véget vetettek a jenki uralomnak.
Élénken emlékezetében élt még, milyen kemény harcot kellett vívnia a visszacsatolás első napjaiban, menynyire félt, hogy a katonák és kofferesek elkobozzák pénzét, minden vagyonát. Emlékezett, mennyire tehetetlen volt, milyen rettegéssel töltötte el a tehetetlenség érzése, és mennyire gyűlölte a jenkiket, akik rákényszerítették Délre ezt a keserves rendszert. Soha nem szűnt meg gyűlölni őket. Mégis igyekezett megalkudni a lehetőségekkel, megkísérelni, hogy elérje a lehető legteljesebb biztonságot, és ezért együtt tartott a győzőkkel. Bármennyire is utálta őket, körükbe tartozott, elvágta kapcsolatait régi barátaival és régi életmódjával. Most pedig megszűnt a győzők hatalma. A Bullock-kormányzat fennmaradására fogadott, és vesztett.
Amikor 1871 karácsonyán nyugtalan szívvel és zavarodottan körülnézett, nem sok vigasztalót látott, bár szülőföldjének hosszú esztendők óta ez volt az első boldog karácsonya. Meg kellett érnie, hogy Rhett, aki valaha Atlanta leggyűlöltebb embere volt, most a legnépszerűbbek közé tartozik, mert idejekorán feladta republikánus eretnekségét, és pénzzel, fáradsággal, tanáccsal előkészítette az utat a demokraták tábora felé, és meg tudta győzni őket őszinteségéről. Ha mosolyogva, köszöngetve végiglovagolt az utcákon, maga előtt a nyeregben kékruhás kislányával, mindenki lelkesen integetett, a kalapját lengette feléjük, és szeretettel nézett a kislányra. Scarlett pedig...

 

 

59

Mindenki tisztán látta, hogy Bonnie Butlernek ugyancsak szüksége lenne valakire, aki erős kézzel irányítsa a nevelését. De annyira szerette mindenki, hogy nem tudtak szigorúak lenni hozzá.
Először akkor került ki a fegyelmezés alól, mikor hónapokig utazgatott az apjával. New Orleansban és Charlestonban olyan későn feküdt le, amikor neki tetszett, ott, ahol éppen elálmosodott, színházban, vendéglőben, kártyaasztalnál. Ettől fogva a világ semmi hatalmassága nem kényszeríthette volna rá, hogy gyermekeknek való időben feküdjön le, mint az engedelmes kis Ella. Míg odajártak, Rhett azt is megengedte neki, hogy olyan ruhában járjon, amilyen neki tetszik, s Mammy hiába mérgelődött azóta, hogy ilyen kislánynak mosható ruhát és köténykét kell viselni, Bonnie kék tafotát és csipkegallért követelt.
Mióta Rhett-tel utazott, és az anyja betegsége alatt, meg amíg Scarlett Tarán volt, nem volt mód rá, hogy visszaszorítsák a fegyelem határai közé, a városban volt egyedül az apjával. Amint idősebb lett, Scarlett megpróbálta rendre tanítani, megpróbálta leszoktatni makacsságáról, lenyesegetni a kényeztetés okozta fegyelmezetlenséget. De vajmi kevés eredménnyel. Rhett mindig a gyermek pártján volt, bármilyen bolondosak voltak kívánságai, és bármilyen vad volt a viselkedése. Bátorította, hogy beszéljen, amikor csak akar, és úgy bánt vele, mintha felnőtt lenne. Meghallgatta a véleményét komoly arccal, és úgy tett, mintha hallgatna rá. Ennek eredményeképpen Bonnie belekiabált szülei beszédjébe, ellentmondott az apjának, sőt sokszor rendreutasította. Rhett nevetett, és még csak azt sem engedte meg Scarlettnek, hogy néha a kislány kezére üssön.
„Ha nem lenne olyan szép és kedves, senki sem szeretné – gondolta Scarlett csöndesen. Rájött, hogy ennek a gyermeknek éppen olyan kemény akarata van, mint neki. – De Rhettért rajong, és ha ő akarná, a kedvéért jobban viselné magát.”
Rhett azonban egyáltalán nem kívánta, hogy Bonnie jól viselje magát. Amit Bonnie tett, az mind helyes volt az ő szemében, és ha a holdat kívánta volna, lehozza neki az égről. Bolondul büszke volt a szépségére, fürtös hajára, gödröcskés arcocskájára, kecses kis testére, mozdulataira. Szerette a nyelvességét, a hetykeségét, szenvedélyességét és kimondhatatlanul kedves, hízelgő gyöngédségét. Minden kényeztetés ellenére olyan szeretetreméltó, kedves gyermek volt, hogy el kellett nézni a hibáit, s nem volt szíve megfegyelmezni. Bonnie szemében pedig Rhett volt a kisvilág középpontja, ő volt a bálványa, és az sokkal becsesebb volt számára, semhogy fegyelmezés folytán elveszítse.
A gyermek úgy járt apja sarkában, mint valami kis árnyék. Felkeltette kora reggel, mellette ült az asztalnál. Hol az ő tányérjából evett, hol a sajátjából. Előtte ült a nyeregben, ha lovagolt, és senkinek nem engedte, hogy vetkőztesse és lefektesse, csak az apjának. Még mindig ott állt kis ágya az apjáé mellett.
Mulattatta és meg is hatotta Scarlettet, hogy a gyermek milyen kemény kézzel uralkodik az apján. Ki gondolta volna, hogy éppen Rhett így fogja vállalni az apaságot? Néha azonban keservesen gyötörte a féltékenység, mert Bonnie négyéves korára jobban megértette és ismerte Rhettet, mint ő, és jobban tudott vele bánni, mint ő.
Mikor Bonnie négyéves lett, Mammy morogni kezdett, hogy nem illik ilyen nagy lánynak az apja lován lovagolni férfinyeregben, és nem illik, hogy a ruhája egészen felcsúszott a térde fölé. Rhett figyelmesen hallgatta ezeket a megjegyzéseket, mint ahogyan Mammy véleményét mindig megszívlelte. Az eredmény egy gyönyörű, fehér póni volt, hosszú, selymes sörénnyel, ezüstdíszes oldalnyereggel. Tulajdonképpen úgy mondta Rhett, hogy mind a három gyermeknek vette a lovat, és fiúnyerget is hozatott Wade számára. De Wade sokkal jobban szerette bernáthegyi kutyáját, Ella pedig minden állattól félt. Így aztán a póni Bonnie kizárólagos tulajdona lett, és Butler úr volt a neve. Bonnie egyetlen bánata az volt, miért nem ülhet úgy a lovon, mint az apja. De mikor megmagyarázták neki, hogy női nyereggel sokkal nehezebb lovagolni, megnyugodott, és gyorsan haladt a tanulásban. Rhett büszkén figyelte, milyen ügyes, milyen jó a tartása és erős a keze.
– Meglátod, ha elég nagy lesz hozzá – kérkedett többször –, hogy vadászatokra vigyem, nem lesz több ilyen női lovas az egész országban. Virginiába fogom vinni. Ott vannak a legnagyobb vadászatok. És Kentuckyba, ahol méltányolják a jó lovast.
Mikor a lovaglóruha varrására került a sor, Bonnie, mint rendesen, kéket kívánt. Kék bársonyt.
– De kicsikém! Kék bársonyruhában nem lehet lovagolni. Ez a kék bársony nekem való, ünneplő ruhának – nevetett Scarlett. – Most az a divat, hogy a kislányok szép fekete szövetruhában lovagoljanak.
Látta, hogy Bonnie összevonja a szemöldökét, és odaszólt a férjének:
– Ugyan magyarázd meg neki, Rhett, hogy nem való a bársony lovaglóruhára. Mindjárt piszkos lesz.
– Miért ne kaphasson kék bársonyruhát, ha ehhez van kedve – mondta Rhett vállvonogatva. – Ha bepiszkolódik, varratok neki másikat.
Bonnie megkapta a kék bársonyruhát, olyan hosszú szoknyával, hogy leért a ló oldaláig, mint a várkisasszonyok ruhája, amit a mesekönyvekben látott. És fekete kalapot is kapott, szép piros tollal, mert Melly néni mesélt neki ilyesmiről. Napfényes, derült napokon gyakran lehetett látni őket lovagolni a Barackfa utcán: Rhettet, amint óvatosan visszafogja nagy, fekete lovát, hogy lépést tartson a pónival, és Bonnie-t a kövér, fehér pónin. Néha vágtatva rohantak el a házak között, gyerekeket, kutyákat, csirkéket riasztva szét. Bonnie csapta Butler urat a vesszőjével, hogy jobban fusson, fürtös haja libegett, Rhett pedig mosolyogva maradt hátra, hogy a gyermek azt higgye, Butler úr nyerte meg a versenyt.
Mikor Bonnie egészen biztosan ült már a nyeregben, s az ügetés és vágtatás egyaránt pompásan ment, Rhett úgy gondolta, itt az idő, hogy ugratni is tanuljon. Persze csak egészen alacsony akadályokkal, mert a kövér póninak kurta volt a lába. A hátsó udvarban csináltatott egy alacsony, szabályozható korlátot, és Wash, Peter bácsi egyik kis unokaöccse, huszonöt centet kapott egy napra, hogy megtanítsa Butler urat ugratni. Két hüvelyknyi magassággal kezdték, és fokozatosan haladtak odáig, hogy a kövér póni már egy lábnyit is tudott ugrani.
Ezek az ugratóórák kedve ellenére voltak mind a három érdekelt félnek: Butler úrnak, Washnak és Bonniénak. Wash félt a lótól, és csak a királyi fizetés tudta rábírni, hogy napjában vagy egy tucatszor átvigye a kövér pónit az akadályon. Butler úr, aki közömbös elnézéssel tűrte, hogy ifjú úrnője befonja és felkösse a farkát, ha neki úgy tetszik, és naponta százszor is megnézze a patkóit, úgy vélte, hogy semmi szükség rá, hogy kövér testével karókat ugráljon át. Bonnie pedig nem bírta nézni, hogy más üljön az ő lova hátán, és toporzékolt a türelmetlenségtől, míg Butler úr ugrató-leckét kapott.
Mikor végre úgy találta Rhett, hogy a póni eléggé tudja a dolgát, és meg lehet próbálni az ugratást Bonnie-val a hátán, a gyermek izgalma határtalan volt. Gyönyörűen sikerült az első ugrás. Ettől fogva nem elégedett meg azzal, hogy az apja oldalán lovagolhasson. Egyre ugratni akart. Scarlettnek nevetnie kellett, ha látta Rhett és a gyermek fontoskodását és lelkesedését. Remélte, hogy Bonnie majd csak beleun ebbe is, és a szomszédságnak egy kis nyugalma lesz. De tévedett. Bonnie nem unt bele az ugratásba.
A hátsó udvar sövényén túl elhagyatott, régi csapás vezetett el. Reggelenként csak úgy zengett a környék a kiabálástól. Merriwether nagypapa, aki 1849-ben végigcsinálta az indián felkelést, kijelentette, hogy Bonnie egészen úgy kiabál, mint az apacsok, ha sikerült megskalpolniuk az áldozatot.
Az első hét után Bonnie magasabban akart ugratni. Könyörgött, hogy emeljék fel az akadályt. Csak legalább másfél lábnyira a földtől.
– Majd ha hatéves leszel – mondta Rhett. – Akkor nagyobb lovat veszek neked, és nagyobbat ugrathatsz. Butler úrnak nem elég hosszú a lába.
– Dehogynem, papa! Én már átugrottam Melly néni rózsabokrait is, pedig azok milyen nagyok!
– Nem, még várni kell! – mondta Rhett, ez egyszer szilárdan. De lassan egyre jobban meggyöngült a hajthatatlansága.
– Jól van hát, nem bánom – mondta egy reggel nevetve, és maga igazította magasabbra a fehérre meszelt rudat. – De ha leesel, ne sírj, és ne mondd, hogy én vagyok az oka!
– Mama! – kiabált Bonnie torkaszakadtából Scarlett hálószobájának ablaka felé. – Mama! Nézz ki! A papa megengedte, hogy nagyobbat ugorjak!
Scarlett éppen fésülködött. Odajött az ablakhoz, és mosolyogva nézte a hosszú, sáros kék bársonyruhában izgatottan forgolódó gyermeket.
„Kell már, hogy más ruhát varrassak neki – gondolta. – Csak azt nem tudom, hogyan szedjük le róla a régit, annyira szereti.”
– Mama! Nézd!
– Nézlek, drágám – mondta mosolyogva, Scarlett. Amikor Rhett ráemelte a kislányt a lóra, Scarlettnek átmelegedett a szíve a büszkeségtől. Olyan egyenesen ült, olyan gyönyörűen tartotta a fejét. Lekiáltott neki:
– Milyen csinos vagy, kicsikém!
– Te is! – kiáltotta Bonnie nagylelkűen, és megsarkantyúzva Butler úr oldalát, nekivágott az udvarnak. Majd megfordult, s jött az akadály felé.
– Mama! Mama! Nézd, hogy veszem ezt az akadályt!... nézd, hogy veszem ezt az akadályt.
Az emlékezés valami figyelmeztető csengettyűt szólaltatott meg Scarlett lelke mélyén. Micsoda baljós érzés futotta át, mikor ezeket a szavakat hallotta? Mi volt az, amitől úgy irtózott hirtelen?... Lenézett a kislányra, amint könnyedén ült a nyeregben, és érezte, hogy hideg verejték lepi el a homlokát.
A gyermek lobogó hajjal, ragyogó kék szemmel vágtatott mind közelebb...
„Olyan a szeme, mint a papáé volt – gondolta Scarlett. – Kék ír szem... egészen olyan...”
És ebben a szempillantásban tudta már, mire emlékezett. Mintha villám hasította volna ketté a múlt kárpitját. Egy pillanatig minden természetellenes, tiszta fényben állt... Hallotta az apja énekét, amint Tarán vágtat fel a legelőn, és hallotta a kiáltást, csengő, önfeledt kiáltást, mintha csak a gyermeké lett volna:
– Ellen! Nézd, hogy veszem ezt az akadályt!
– Nem! – sikoltotta.– Ne! Ne! Bonnie! Megállj! Még egyetlen hang sem jöhetett ki a torkán, csak éppen kihajolt az ablakon, mikor fa reccsent, félelmetesen, Rhett rekedten ordított, sötétkék ruha lobogott... kapálózó lópaták... aztán Butler úr feltápászkodott és üres nyereggel ment tovább.
A harmadik estén történt, Bonnie halála után, hogy Mammy lassan csoszogott felfelé Melly házában a hátsó lépcsőn. Feketében volt tetőtől talpig, óriási férficipőjétől, mely elöl fel volt hasítva, hogy a lábujját ne nyomja, fekete turbánjáig. Ráncos öreg szeme véres, karikás volt a sok sírástól, és a kétségbeesés áradt egész roppant testéből. A majmok kifürkészhetetlen örök, ijedt bánata ült vénséges vén, ráncos arcán, de állkapcsa elhatározást mutatott.
Halkan motyogott valamit Dilceynek, aki jóakaratúan intett. Hallgatólagos fegyverszünet volt köztük. Dilcey letette a vacsoraedényt, és lábujjhegyen ment be az ebédlőbe. Melanie azonnal kijött, le sem tette kezéből az asztalkendőt, arca izgalmat árult el.
– Scarlett asszonyság...?
– Ő csak viseli a magáét, amint tudja – mondta Mammy nehéz hangon. – Azért nem zavartam volna meg a vacsoráját az asszonyságnak. Várhatok, míg befejezi, majd aztán elmondom, miért jöttem.
– A vacsora várhat, Dilcey – mondta Melly –, vidd be a tésztát! Mammy, gyere velem.
Elindultak. Mammy mögötte csoszogott. Elmentek az ebédlő előtt, ahol Ashley ült az asztalnál Beau-val meg Scarlett két gyermekével, nagy zajt ütöttek a kanalakkal. Wade és Ella vidám hangja betöltötte a szobát. Wade és Ella számára örömünnep volt, ha Melly nénivel lehettek ilyen hosszú ideig. Melly néni mindig olyan kedves volt hozzájuk. Most meg különösen kedves volt. Nem nagyon hatott rájuk Bonnie halála. Bonnie leesett a lóról, mama sírt, és Melly néni hazavitte őket játszani Beau-val, és ahányszor csak kértek, teát és süteményt kaptak.
Melly bevitte Mammyt a kis fogadószobába, amelynek falait könyvek borították, és becsukta az ajtót.
– Éppen át akartam menni vacsora után – mondta. – Hallottam, hogy a kapitány úr édesanyja is megérkezett, és reggel lesz a temetés.
– Az a temetés, az, az! Hiszen azért jöttem – mondta Mammy. – Melly asszonyság, igen nagy bajban vagyunk, és ha nem tetszik rajtunk segíteni... nagyon nehéz teher van rajtunk, asszonyság, nagyon nehéz teher...
– Valami súlyos baj van Scarlett-tel? – kérdezte Melanie aggodalommal. – Alig láttam, mióta Bonnie... Bezárkózott a szobájába, és Butler kapitány nem volt otthon, és...
Könnyek folytak végig fekete arcán. Melanie leült melléje, megveregette a karját. Mammy felemelte fekete szoknyája szélét, és megtörölgette a szemét.
– Tessék nekünk segíteni, Melly asszonyság. Megtettem minden tőlem telhetőt, de nem tudok semmit elérni. Nem tudtam mást kitalálni, mint hogy idejöjjek.
– Scarlett... Mammy kiegyenesedett.
– Nem, nem... tetszik őt ismerni, van benne erő. Amit a Jóisten rámért, azt elviseli. Összetörte a szívét, de valahogy elviseli. Én most Rhett úr miatt jöttem.
– Úgy szerettem volna már én is beszélni vele, de mikor odaát voltam, vagy a városban járt, vagy bezárkózott a szobájába, és... Scarlett pedig úgy nézett ki, mint egy kísértet, és nem akart beszélni... Mi a baj, Mammy? Ha tudok, szívesen segítek.
Mammy megtörölte keze fejével az orrát.
– Én mondom, hogy Scarlett kisasszony el tudja viselni ezt a csapást is, mert megedződött, hiszen nagyon sok súlyos csapást kellett már elviselnie. De Rhett úr... Melly asszonyság, neki még sohasem kellett semmit eltűrnie, amit nem akart. Soha semmit. Miatta jöttem magához.
– De...
– Tessék velem jönni most mindjárt, Melly asszonyság. Tessék velem jönni. – Sürgető, erőszakos volt Mammy hangja. – Talán az asszonyságra hallgatni fog. Mindig is hallgatott az asszonyságra.
– Ó, Mammy, mire gondolsz? Mammy összehúzta magát.
– Én azt hiszem... azt hiszem, elvesztetté szegény az eszét. Nem akarja, hogy eltemessük a kicsi kisasszonykánkat.
– Eszét vesztette? Ó, Mammy...
– Úgy van, amint mondom. Nem akarja ideadni a gyermeket. Ő maga mondta nekem, alig van egy órája.
– De ez lehetetlen... csak nem akarja...
– Ebből gondolom, hogy eszét vesztette.
– De hogyan? Miért?
– Melly kisasszony, másnak nem mondanám el, de maga a családhoz tartozik, és különben is maga az egyetlen, akinek elmondhatom. És mindent elmondok az asszonyságnak. Hiszen tetszik tudni, hogy szerette azt a kislányt. Még nem láttam embert, se fehéret, se feketét, aki így rajongott volna a gyerekéért. Mindjárt akkor gondoltam, hogy nem fogja kibírni, mikor Meade doktor úr megmondta, hogy nincs segítség, a kis nyaka törött el. Fogta a puskáját, kiment, és agyonlőtte ott helyben a lovat. Azt hittem, saját magát is agyon fogja lőni. Odamentem volna hozzá, de Scarlett asszonyság elájult, és a szomszédok mind összeszaladtak, azt sem tudtam, mihez fogjak előbb. Rhett úr pedig bejött a házba, karján hozta a gyermeket, és még csak azt sem engedte, hogy lemossam az arcocskáját, ahol sáros és véres lett szegényke. És mikor Scarlett asszonyság jobban lett, és odajött, gondoltam, hála istennek, most majd csak megvigasztalják egymást. De nem. Scarlett asszonyság azt kiabálta neki...
Mammy könnyei újra folyni kezdtek, de most már le se törölte.
– Bement a szobába, ahol Rhett úr még mindig a kis Bonnie-t tartotta. Azt kiabálta neki: add ide a gyermekemet, akit megöltél!...
– Ó, nem... nem tehetett ilyet!
– De igen, ezt kiabálta: te ölted meg. És Rhett úr úgy állt ott, hogy majdnem a szívem szakadt meg érte. Sírni kezdtem, odamentem, és azt mondtam: tessék csak ideadni a Mammyjának. És elvettem tőle a gyermeket, és megmostam az arcocskáját. De alig bírtam hallgatni, hogy még mindig kiabáltak, Scarlett asszonyság gyilkosnak mondta Rhett Urat, és Rhett úr azt mondta, hogy az asszonyság sohasem törődött eléggé sem Bonnie-val, sem a többi gyermekével.
– Csitt, Mammy. Ne beszélj ilyeneket. Nem szabad ilyeneket elmondanod nekem – kiáltotta Melanie. Visszariadt attól a szörnyű képtől, amelyet Mammy lefestett előtte.
– Tudom, hogy nem való, Melly asszonyság, de mikor úgy tele van a szívem csupa fájdalommal, hogy azt sem tudom, mit mondok. Rhett úr aztán bevitte a kislányt a szobájába, az ágyára fektette, ahol aludni szokott, és mikor Scarlett asszonyság azt mondta, hogy a nappaliban kell befektetni a koporsóba, azt hittem, megüti. Azt mondta: nem, az én szobámban fog feküdni, úgy, mint eddig. Aztán nekem mondta, hogy vigyázzak, hogy senki be ne menjen a szobába, amíg haza nem jön. Felült a lovára, elment, és csak estére jött vissza, és láttam, hogy sokat ivott szegény, de jól tartotta magát, mint mindig. Bement a házba, és egy szót nem szólt Scarlett asszonysághoz, sem a vendégekhez, akik ott voltak, csak felrohant a lépcsőn, és bement a szobájába. Kiabált, hogy jöjjek. Mikor beszaladtam, nagyon sötét volt, semmit sem lehetett látni, mert az ablaktáblák is be voltak csukva.
– És Rhett úr azt mondta nekem: Mammy, ki kell nyitni az ablakokat, mert itt nagyon sötét van. Én kinyitottam az ablakokat, és mondhatom, majdnem összeestem, úgy reszketett a térdem, mert félelem volt ránézni arra az emberre. Sok gyertyát kell behozni, mondta, nagyon sok gyertyát, és törődjetek vele, hogy mindig égjen, és nem kell soha becsukni a redőnyöket, mert tudjátok, hogy Bonnie kisasszony fél a sötétben...
Melly rémülten nézett Mammyra, aki megborzongott, és csak bólintott. – Ezt mondta: Bonnie kisasszony fél a sötétben.
Bevittem vagy egy tucat gyertyát, akkor azt mondta: elég. És leült a kis kisasszonykánk mellé, és nem mozdult. Bezárta belülről az ajtót, és hiába kopogott akárki, nem nyitotta ki. Még Scarlett asszonyságnak sem, akárhogy dörömbölt és sikoltozott, így megy ez már két nap és két éjjel. És nem akar hallani a temetésről. Reggel bezárja az ajtót, bemegy a városba, Este visszajön részegen, és magára zárja az ajtót, és égnek a gyertyák. És azóta egy szemet nem aludt. Most pedig megérkeztek a rokonok, az öreg asszonyság Charlestonból és Will úr meg Suellen asszonyság Taráról, de Rhett úr nem lát, nem hall, és beszélni sem akar velük. Ó, Melly asszonyság... rettenetes volt! És ez folyton Így megy, és az emberek meg vannak botránkozva. Mammy ismét a keze fejével törölte meg az orrát.
– És ma este... – szipogott, és újra kezdte. – És ma este, mikor hazajött, Scarlett asszonyság megállította őt a folyosón, és ezt mondta neki: holnap reggel lesz a temetés. Ő pedig csak ennyit felelt neki: ha megteszed, akkor én holnap megöllek.
– Úgy látszik, csakugyan az eszét vesztette!
– Igen, úgy látszik. Aztán halkabban beszéltek, és nem értettem, mit mondtak, csak annyit vettem ki, hogy Rhett úr megint arról beszélt, mennyire félt Bonnie a sötétségtől, és a sír igazán sötét. Aztán egy idő múlva Scarlett azt mondta: finom alak vagy, hogy így viselkedsz, mikor te ölted meg, hogy kielégítsd a hiúságod. És az úr azt mondta; nem ismersz könyörületet? És Scarlett azt felelte: nem. Mert nincs többé gyermekem. És láttam, hogyan viselkedtél, mióta megölted Bonnie-t. Föl van háborodva az egész város. Egész idő alatt részeg voltál, és bolond vagy, ha azt hiszed, nem tudom, hol töltötted az időt. Tudom, hogy egész idő alatt ott voltál annak a Watling nevű nőszemélynek a házában.
– Nem, Mammy, nem igaz!
– De igen, asszonyom. Ezt mondta. És, Melly kisasszony, ez igaz is. A négerek sok mindent hamarabb megtudnak, mint a fehérek, és én már egész idő alatt tudtam, hogy Rhett úr odajár, de egy szót sem szóltam erről. De ő sem tagadta. Azt mondta: igenis, ott voltam, és te nem szólhatsz ezért semmit, hiszen egyáltalán nem törődtél vele. Egy rossz ház valóságos menedékhely az után a pokol után, ami itthon van. Belle pedig a világ legjobb szívű teremtése. Eszébe se jut szememre vetni, hogy megöltem a gyermekem.
– Ó, istenem! Az eszét vesztette! – mondta Melly, és eltakarta az arcát.
Az ő élete olyan védett volt, olyan csendes, olyan boldog, hogy szinte érthetetlen, és hihetetlen volt, amit Mammy beszélt neki. De eszébe jutott az a régi este, amikor Rhett a földön térdelt, ölébe hajtotta a fejét, és sírt... Ezt a képet olyan sietve igyekezett elfelejteni, mint ahogyan felejteni igyekezne, ha valakit meztelenül látna, Rhett beszélt neki Belle Watlingról azon az éjszakán is, amikor fejét az ölébe hajtva sírt. De szerette Scarlettet. Efelől nem lehet semmi kétség! És persze hogy Scarlett is szerette Rhettet. Mi történhetett most közöttük? Hogyan marcangolhatják így egymás szívét férj és feleség?
– Később – folytatta Mammy – Scarlett asszonyság odajött hozzám, fehér volt, mint a fal, de az álla elszántságot mutatott, és felemelte a fejét, és csak ennyit mondott: a temetés holnap reggel lesz, Mammy. És elsuhant mellettem, mint egy kísértet. A szívem majd beleszakadt, mert én tudom, hogy amit Scarlett asszonyság kimond, azt meg is szokta tenni. És amit Rhett úr mond, ő is megteszi. És megöli, ha Scarlett el akarja temettetni Bonnie-t. És úgy félek, hogy mi lesz holnap reggel... azt a szegény gyermeket el sem temethetjük békén? Rhett úr azt hajtogatja, hogy nem szabad eltemetni, mert a sírban sötét van, és a kicsi kisasszonyunk fél a sötétségtől. És én meg voltam rémülve, Melly kisasszony, mert van valami, ami úgy nyomja a lelkiismeretem, hogy alig bírom elviselni. Mert én voltam az, aki a sötétséggel ijesztgettem Liliom kisasszonyunkat.
– De, Mammy, ez most már mindegy.
– Igen, én tettem. Ez volt az én nagy bánatom. És úgy éreztem, el kell mondanom Rhett úrnak, ha megöl is érte, mert nem tudom tovább viselni a lelkiismeretemen. Odamentem az ajtóhoz és kopogtam. Beszóltam, hogy én vagyok, és szeretnék megvallani valamit... azt, hogy miért félt a mi kicsi kisasszonyunk a sötétségtől. És az úr beengedett, és elmondtam. Tetszik tudni, az úgy volt, hogy a gyermek nem félt semmitől, és mikor még egészen kicsiny volt, ha az egész ház aludt, lemászott az ágyból, és összevissza futkosott a házban mezítláb. Én meg féltem, hogy megfázik, vagy megüti magát, és ezért mondtam neki, hogy éjszaka kísértetek és szörnyetegek járnak. Én vagyok az oka. És lehajtottam a fejemet, és vártam, hogy az úr megüssön, de nem ütött meg.
És akkor, Melly kisasszony, tudja, mit tett? Egészen kisimult az arca, megsimogatta a karomat, és azt mondta: ugye milyen bátor volt? Semmitől sem félt, csak a sötétségtől. Én pedig nagyon kezdtem sírni, és még ő vigasztalt, hogy szedjem össze magamat, és hogy örül, hogy ezt megmondtam, és tudja, hogy én is szerettem Bonnie kisasszonyt. Akkor kicsit megnyugodtam, és megkérdeztem tőle: ugye, Rhett úr, meglesz reggel a temetés? De egyszerre megint szikrázni kezdett a szeme, és rám ordított: hát senki sem ért meg? Mammy! Ezt a gyermeket eltemetni a sötét sírba! Mikor úgy fél! Még most is hallom, hogyan sikolt, és életem végéig hallanám!... Nem akarom, hogy féljen. Tessék elhinni, Melly asszonyság, azt hittem, én is mindjárt elveszítem az eszemet. Nem eszik, nem alszik, csak iszik három napja, és nincs magánál az a szegény ember, és hogy mi lesz nálunk holnap, azt én nem tudom. Engem is akkor szinte kidobott a szobából, és azt kiabálta, menjek a pokolba.
Mentem le a lépcsőn, és arra gondoltam, amit mondott, hogy holnap nem lesz temetés, Scarlett meg azt mondja, holnap reggel lesz a temetés, és akkor lövöldözés lesz ebből. Az egész rokonság ott van már a házban, az ismerősök mind ott tolonganak, hogy alig van hely tőlük, és én arra gondoltam, hogy magának el kell jönnie, Melly kisasszony, és segítenie kell rajtunk.
– De Mammy, hogy avatkozzam én ebbe?
– Ha maga nem, hát ki?
– Ó, Mammy, mit tehetek én?
– Melly asszonyság, én nem tudhatom. De tessék megpróbálni valamit Rhett úrral. Ha az asszonyságra nem hallgat, kire hallgatna másra? Hallottam, nem is egyszer, amint mondta, hogy az asszonyság az egyedüli jó lélek és finom úri asszonyság, akit a környéken ismer.
– Ugyan...
Melly zavart szívvel, remegve állt fel. Hideg verejték ütött ki a homlokán félelmében, ha arra gondolt, hogy Rhett szobájába kell lépnie, beszélnie kell vele. Ott, a ragyogó világításban, a halott gyermek mellett, akit úgy szeretett ő is. Mit tegyen? Mit mondjon? Mit mondhat Rhettnek, ami enyhítheti a fájdalmát, és észre térítheti? Egy pillanatra magába merülten állt ott.
Az ajtó mögül kisfia gondtalan kacagása hallatszott. Mintha hideg kés érte volna a szívét: mi lenne, ha Beau feküdne most holtan? Ő feküdne fenn a szobában, hidegen, némán... vajon ő elbírná-e a gondolatot, hogy eltemessék, hogy lebocsássák a nedves, hideg, sötét sírba?
– Ó! Szegény, szegény ember! Jövök, Mammy, azonnal jövök...
Visszafutott az ebédlőbe, néhány halk szót mondott Ashleynek, és erősen, erősen magához szorította a kisfiát, és megcsókolta fürtös szőke haját.
Úgy indult el, amint volt, az asztalkendő még mindig a kezében, kalap, kendő nélkül. Mammy alig bírt lépést tartani vele.
Scarlett házában, a földszinti hallban, vendégek ültek. Csak átmenőben bólintott a rémült Pittypat néni, az öreg, megtört Mrs. Butler, Suellen és Will felé. Gyorsan ment fel a lépcsőn. Mammy mögötte lihegett. Egy pillanatra tétovázva megállt Scarlett zárt ajtajánál, de Mammy a fülébe suttogta:
– Ne... most ne...
Melly továbbment. Lassabban. Megállt Rhett ajtaja előtt. Tétovázva állott egy darabig, mintha meg akarna szökni. Nagyon, nagyon félt. Aztán összeszedte magát, mint valami kis katona, ha csatába megy. Megkopogtatta az ajtót. És tiszta, halk, nyugodt hangon szólt:
– Kérem, engedjen be. Melly van itt. Bonnie-t szeretném látni.
Az ajtó hirtelen kinyílt. Mammy visszahúzódott az árnyékba, és csak Rhett hatalmas, fekete alakját látta a gyertyafényben. Tántorgott. Érzett a whisky a lélegzetén. Egy pillanatig nézte Mellyt, aztán megfogta a karját, bevezette a szobába, és becsukta az ajtót megint.
Mammy óvatosan egy karosszékhez lopózott, amely ott állt az ajtó közelében. Fáradtan ült bele. Formátlan teste egészen elborította a széket. Csendesen ült ott, sírt, és imádkozott. Néha felemelte a szoknyája szélét, a szemét törölgette, de nedves lett megint. Figyelt, figyelt. Egyetlen érthető szó sem hangzott odabentről, csak halk, lassú mormogás. Hosszú, végtelenül hosszú idő után egyszerre kinyílt résnyire az ajtó. Melly fehér arca jelent meg a gyertyafényben.
– Hozz egy bögre forró kávét, Mammy! Gyorsan! És szendvicset.
Ha szükség volt rá, Mammy olyan friss és fürge tudott lenni, mint tizenhat éves korában. Kíváncsiság is űzte. Szeretett volna a szobában lenni. De csalódott. Melly megint csak résnyire nyitotta ki az ajtót, és átvette a tálcát.
Megint hosszú idő telt el. Mammy hiába hallgatózott. Csak az edény halk csörgését és Melly hangjának lágy zümmögését tudta kivenni. Aztán hallatszott, hogy megroppan az ágy, amint egy súlyos test zuhan rá, és mindjárt utána a levetett csizma koppanása.
Az ajtó újra résnyire nyílt, Melanie csúszott ki rajta. Mammy hiába próbált belesni a szobába. Melly fáradtnak látszott, szemében könny fénylett, és mintha még keskenyebb lett volna az arca, mint azelőtt. Suttogott:
– Menj, Mammy, mondd meg Scarlett asszonyságnak, a kapitány úr beleegyezett, hogy holnap reggel legyen a temetés.
– Szentséges szent isten! Hogyan tudta az asszonyság... – sápítozott Mammy.
– Ne beszélj olyan hangosan. Alszik. És Mammy, mondd meg Scarlett asszonyságnak azt is, hogy én itt fogok a kicsi kisasszony mellett ülni egész éjjel. Hozz nekem is egy kis feketekávét. Hozd ide.
– Ebbe a szobába?
– Igen, megígértem Butler kapitánynak, hogy ha alszik egyet, én itt ülök Bonnie mellett egész éjjel. Scarlett asszonyság ne aggódjon semmiért..
Mammy indult a sötét folyosón tovább, kövér lábai alatt rengett a padló. Ujjongani tudott volna fájó szívével. Megállt Scarlett ajtaja előtt, és mielőtt bekopogtatott volna, megcsóválta a fejét.
„Az angyalok segíthették Melly asszonyságot. Megmondom, hogy a temetés holnap reggel lesz, de arról inkább nem szólok egy szót sem, hogy az úr beengedte Melly asszonyságot a szegény kicsikénkhez, őt meg nem. Jobb lesz, ha hallgatok erről. Nem tetszene neki.”

 

 

60

Valami baj volt a világgal, az élettel. Valami sötét, félelmes árnyék feküdt rá mindenre, mint valami eloszlani nem akaró köd. És egyre sűrűbb lett Scarlett körül.
Nemcsak Bonnie halála okozta ezt, mélyebbre hatolt annál. Most, hogy az első gyötrelmes gyász lassan beleveszett a lemondásba, tudomásul kellett vennie, hogy elvesztette legkedvesebb gyermekét. De az árnyék mindig sűrűbb lett, a gyötrő rossz érzés egyre elviselhetetlenebb. Mintha valami baljós, fekete árny várakozna mögötte állandóan. Mintha a lába alatt iszappá változna a szilárd talaj.
Soha, soha nem érezte ezt a félelmet azelőtt. Egész életében keményen megállt a lábán, a józan észre támaszkodott, és amitől rettegett, azzal szembe is tudott nézni. Mitől is félt eddig? Éhség, nyomorúság, szegénység, igazságtalanság, Ashley szerelmének elvesztése...
Most ő, aki soha nem töprengett, soha nem szeretett gondolkozni, órákon át gyötrődött magában, de minden eredmény nélkül. Elvesztette legszebb, legkedvesebb gyermekét, de el bírta viselni, mint a többi csapást. Egészséges volt, annyi volt a pénze, hogy nem tudta volna elkölteni, ha akarta volna sem, Ashley pedig ott élt a közelében, mint azelőtt, bár egyre kevesebbet és kevesebbet látta az utóbbi időben. Ha jól meggondolta, már a szakadás, amely Melanie szerencsétlenül sikerült születésnapi estélyekor kezdődött közöttük, már az sem kínozta, mert tudta, hogy ez is elmúlik.
Nem, nem a fájdalomtól vagy éhségtől félt, nem Ashley szerelmének múlásától. Ez sohasem verte le úgy, mint a mostani félelem, ez a rettegés, hogy valamit elveszít. Csak ahhoz a régi, szörnyű lidérces álomhoz hasonlíthatta, mikor sűrű, szürke, égő, rettegő szívvel ködben futott, és nem tudta hová, keresett valamit, és nem tudta, mit...
Emlékezett rá, hogyan nyugtatta meg Rhett mindig nevető, kedves szavakkal, ha félt. Emlékezett, milyen jó volt megpihenni széles, erős barna mellén, két meleg karjában. Feltekintett rá néha mostanában, mintha hetek óta nem látta volna. És megrázta a változás, amit rajta látott. Nem, Rhett nem fog nevetni többé. Rhett nem fogja többé megvigasztalni.
Bonnie halála után, az első időben, annyira haragudott rá, annyira őt okolta, annyira el volt foglalva a saját gyászával, hogy alig bírta magát férjével szemben csak a köteles udvariasságra is rákényszeríteni, legalább a cselédek előtt. Mindig, mindig Bonnie szaladó lábacskáinak zaját vélte hallani, csengő kacagását várta... és nem jutott az eszébe, hogy a férfi talán még rettenetesebben szenved. Ebben az időben úgy beszéltek egymással, mint két idegen, akik véletlenül egy szállóban laknak. Találkoznak a folyosón, az asztalnál, megosztják a levegőt, fejük felett a fedelet, de nem a gondolataikat.
Most, hogy félt és egyedül volt, szívesen ledöntötte volna a korlátot, ha tudta volna.
De érezte, hogy a férfi távol tartja magától. Mintha nem akarna egyetlen olyan szót sem kimondani vagy hallani, ami túl van a felszínes társalgási hangon. Most, hogy a haragja elmúlt, szerette volna megmondani Rhettnek, hogy nem okolja már Bonnie haláláért. Szeretett volna sírni a karjában. Szerette volna bevallani, hogy ő is büszke volt a gyermekre, kevélyen gondolt rá, milyen ijól lovagol, és hibás gyöngédséggel hagyott rá mindent. Ó, szívesen megalázta volna magát, és meggyónta volna, hogy csak fájdalmában próbálta ráhárítani a felelősséget, hogy ne fájjon a csapás olyan nagyon. De nem akadt hozzá alkalmas idő. Rhett úgy nézett rá, üres, csöndes tekintettel, hogy nem lehetett neki semmit sem mondani. Minél több idő telt el azóta, annál nehezebbé vált, hogy előhozza a mentegetőzését... végül már lehetetlennek érezte.
Gondolkozott, hogy lehetséges ez? Hiszen Rhett a férje, hiszen két ember felbonthatatlan szövetsége van közöttük, megosztották az ágyat, nemzettek és világra hoztak egy szeretett gyermeket, együtt éltek, együtt örültek gyermeküknek, és együtt látták oly korán meghalni. Scarlett úgy érezte, sehol másutt, csak a gyermek atyjának karjában találna végre vigaszt, fájó emlékezések közben, amelyek eleinte fájnak, de lassan lecsillapítanák. De így, ahogy a dolgok álltak közöttük... nem, nem lehet. Hogyan várja, hogy ez az idegen férfi megölelje őt?
Rhett különben is ritkán volt otthon. Ha pedig együtt vacsoráztak, legtöbbnyire részeg volt már. Nem úgy volt részeg, mint azelőtt, hogy még udvariasabb, még szellemesebb, még vidámabb lett volna az italtól, és akarata ellenére is megnevettette volna. Mogorva lett, nehézkes, szótlan, és amint az est előrehaladt, leitta magát a sárga földig. Néha hajnali órákban hallotta, amint lovon érkezik a hátsó udvar felől, és dörömböl a szolgák ajtaján, hogy Pork segítse fel a lépcsőn, és fektesse ágyba. Fektesse ágyba! Rhettet, aki valaha akár az egész várost az asztal alá itta volna, anélkül, hogy igazán berúgna, és másokat fektetett mindig ágyba.
Ápolatlan, rendetlen volt mostanában. Valaha mindig tiszta volt, gonddal öltözött. Most elhanyagolta magát. Porknak kellett zsörtölődnie vele, hogy fehérneműt váltson, és rendbe hozza magát legalább vacsora előtt. Arcán is kezdett látszani, hogy sokat iszik. Egészségtelenül puffadt és sápadt volt mostanában. Véres szeme alatt duzzadt táska képződött, és még jobban kiemelte kemény állkapcsát. Hatalmas teste elernyedt, karcsú dereka megszélesedett.
Gyakran egyáltalán nem jött haza, és nem is üzent, hogy ne várják, mert elmarad egész éjszaka. Lehet, hogy csak valamelyik kocsmában feküdt le aludni, de Scarlett ilyenkor mindig azt hitte, Belle Watlingnál van. Egyszer látta Belle-t egy boltban. Közönséges kinézésű, öregedő asszony lett belőle. De festett arca ellenére anyásan jólelkűnek látszott. Ahelyett, hogy lesütötte volna a szemét, vagy kihívóan elnézett volna a feje fölött, mint más rossz hírű asszonyok szokták, ha úrhölggyel találkoztak, Belle Watling nyíltan és komolyan viszonozta Scarlett tekintetét, kutató, szinte részvevő tekintettel, ami vért kergetett az arcába.
Nem tudta már Rhettet gyűlölni, nem tudta vádolni, nem kívánt tőle hűséget, nem próbálta megszégyeníteni... éppen úgy, mint ahogyan nem tudta szóba hozni Bonnie halálát, és nem magyarázott meg semmit, azt sem, miért vádolta. Valami ijedt, ólomnehéz fásultság nehezedett rá. Valami különös, állandó boldogtalanság, amit nem értett, és ami mélyebben érte a lelkét, mint minden más érzés mostanáig. Egyedül érezte magát, és amennyire emlékezett, soha nem volt még ennyire egyedül életében. Talán nem is volt eddig ideje rá, hogy magányos legyen. Egyedül volt, félt, és nem volt senki, akihez fordulhatott volna, csak Melanie egyedül. Mert még Mammy, fő támasza és vigasza is visszament Tarára. Elment, végleg.
Nem magyarázta meg, miért akar elmenni. Fáradt, öreg szemét bánatosan emelte fel Scarlettre, mikor arra kérte, adjon neki útiköltséget a vonatra. Scarlett sírt, kérte, hogy maradjon. Csak megrázta a fejét.
– Úgy érzem, mintha az én Ellen kisasszonyorn azt mondaná: Mammy, gyere haza. Elvégezted a dolgodat. Megyek haza, Scarlett asszonyság.
Rhett, aki ott volt akkor, azonnal odaadta Mammynak a pénzt, és megveregette a vállát.
– Igaza van Ellen kisasszonynak, Mammy. Aki elvégezte a dolgát, az pihenhet. Itt nincs mái· munka, Mammy. Menj csak szépen haza, és ha valamire szükséged van, írasd meg nekem.
Scarlett haragosan akart közbeszólni, de Rhett csak intett.
„Ugyan hallgass, te bolond! Hadd menjen szegény. Minek maradna bárki is még ebben a házban most.”
Olyan fény volt a szemében, hogy Scarlett ijedten húzódott el tőle.
– Kérem, doktor úr, nem gondolja, hogy... hogy egészen elveszítheti az eszét? – kérdezte utána Meade doktortól, mert nem tudta már, hová meneküljön tehetetlenségében.
– Nem – mondta az öreg orvos –, bár rettenetesen iszik, és elpusztítja magát rövid idő alatt, ha így folytatja. Nagyon szerette a kislányt, és azért iszik, hogy felejtsen, Scarlett. Az a tanácsom, adjon neki mielőbb másik kisgyermeket. Az talán meg tudja gyógyítani.
Scarlett keserű szívvel ment ki a rendelőjéből. Könnyebb volt mondani, mint megtenni. Ó, milyen szívesen hordott volna gyermeket... akármennyit... csak Rhett meggyógyulna... csak az az ijesztő fény tűnne el a szeméből. Csak űzné el a szívéből ezt a rettenetes ürességet... ó, hogy vágyott egy kisfiúra, aki olyan fekete hajú lenne, mint Rhett... és még egy kislányra... Ó, még egy kislányra, szép, fekete fürtű, vidám, makrancos, kacagó gyermekre... Az élettelen, tompa eszű kis Ellában nem tudott örömet találni, különösen most, hogy Bonnie nem volt többé. Ha már Isten el akarta venni egyik gyermekét, miért nem Ellát vette el?
De Rhett, úgy látszik, nem, akar több gyermeket. Soha, soha nem állt meg az ajtaja előtt, pedig nem zárta már be. Néha be sem tette. Hívogatóan félig nyitva állt. De Rhett észre sem vette. Rhett nem törődik már semmivel, csak az itallal és azzal a vörös hajú asszonnyal?...
Most keserű volt azokban a hangulatokban, amelyekben azelőtt elégedetten nevetgélt, durva olyankor, amikor máskor bizakodását humorral aranyozta be. Bonnie halála után sokan a környezetükhöz tartozó jólelkű asszonyok közül, akiket azzal nyert meg, hogy a gyermekével hogyan bánt, igyekeztek kedvesek lenni hozzá. Megállították az utcán, hogy kifejezzék együttérzésüket, kerítésen át beszéltek vele, és elmondták, mennyire megértik. Csakhogy most, amikor eltűnt Bonnie, aki miatt jól neveltnek mutatkozott, vele eltűnt Rhett udvariassága is. Durván félbeszakította, visszautasította az asszonyok részvétnyilatkozatát.
De bármennyire különösen hangzik, az asszonyok nem sértődtek meg. Megértették, vagy legalábbis azt hitték, hogy megértik. Valahányszor hazalovagolt olyan állapotban, hogy a részegségtől alig tudott a nyeregben maradni, s durván rászólt mindenkire, aki szólt hozzá, az asszonyok csak sóhajtottak:
– Szegény.
Kétszeresen sajnálták, hogy elvesztette a kislányát, és hogy ha hazamegy, olyan asszony várja...
Mindenki tudta Scarlettről, hogy szívtelen, hideg teremtés. Mindenki meg volt döbbenve, milyen gyorsan fel tudott épülni Bonnie halála után, és milyen könnytelenül jár azóta is. Soha senki nem vette tudomásul, vagy nem akarta észrevenni, milyen rettenetes erőfeszítésébe került, hogy a felépültség látszatát keltse. Rhettet mindenki sajnálta, pedig nem törődött vele. Scarlettet mindenki gyűlölte, pedig most az egyszer úgy, de úgy vágyott volna rá, hogy megértsék és szeressék.
Senki, senki nem járt már a házába a régi ismerősök közül, csak Pittypat néni, Melanie és Ashley. Csak az új ismerősök jöttek fényes fogataikon, be-bekopogtattak, beszéltek neki, igyekeztek kifejezni együttérzésüket, pletykáltak más ismerősökről, ami nem is érdekelte Scarlettet, próbálták felvidítani, de mit ért ez? Idegenek mind. Nem ismerik őt. Soha nem is tudják megismerni. Mit tudják ezek, mi történt? Mit értenek ők az egészből? Fogalmuk sincs róla, milyen volt az élete, mielőtt elérkezett volna mostani biztonságához, mielőtt beköltözött volna mint a város előkelősége Barackfa utcai palotájába, Ezek nem szerettek arról beszélni, milyen volt az életük, mielőtt megszerezték a finom brokátokat és az elegáns hintókat pompás lovakkal. Nem tudtak küszködéseiről, furfangjairól, mindazokról a dolgokról, amelyek a szép, nagy háznak, csinos ruháknak, ezüst evőeszközöknek és tálaknak és a fogadóestéknek megadták számára igazi értéküket. Minderről nem tudtak. Nem is törődtek vele. Isten tudja, honnan kerültek elő, mindig csak a felszínen mozogtak, nem voltak vele közös emlékeik a háborúból, az éhezés és küzdelmek idejéből, nem eresztettek vele együtt gyökeret a vörös talajba. Maybelle és Fanny és Mrs. Merriwether és Mrs. Elsing és a többiek... azok igen. Még akár Mrs. Bonnell is. De akárki is a régi ismerősei és barátai közül. Ők tudják, mi volt. Átélték a háborút, a rémnapokat, a tüzet, látták fiatalon elhunyni legkedvesebbjeiket. Éheztek és rongyokban jártak, átélték azokat az időket, amikor a farkas ott leselkedett az ajtajuk előtt. És újra feltámadtak a romokból, új erőre kaptak. Milyen könnyebbség lett volna együtt sírni Maybellle-lel. Ő is eltemette egyik gyermekét, mikor Sherman elől kellett menekülniük. Fanny pedig, mint ő is, a férjét vesztette el a katonai kormányzat sötét napjaiban. Milyen nagyot nevethetnének Mrs. Elsinggel, ha felelevenítenék, amint az idős asszony hajtotta lovát a város központján keresztül az Atlanta eleste előtti napon, és a szétosztott raktárakból szerzett zsákmánya kiszóródott a kocsiból. És milyen jólesett volna felemlegetni Mrs. Merriwether-rel, akinek sütőműhelye szépen felvirágzott, a régi nehéz időket, mikor ő is, Scarlett is üres kézzel kezdték! És azt mondani:
„Emlékszik, milyen nehéz idők voltak azok, mindjárt a fegyverletétel után? Emlékszik, mikor azt se tudtuk, honnan szerzünk újabb cipőt? És lám, most!”
Igen, nagyon kellemes lenne.
Most megértette már azt is, miért beszélnek a hajdani katonák egyre a háborúról. Miért emlegetik annyi örömmel, büszkeséggel, szinte sóvárgással. Nehéz idők voltak, de felülkerekedtek rajta. Most már hadastyánok. Scarlett is hadastyán volt, mint ők, sok nehéz időt átküzdött, de nem volt kivel újra végigélnie a küzdelmeket. Azok, akik megérthették volna, akik végigszenvedték mindazt, amit ő végigszenvedett, eltűntek a közeléből.
Érezte, hogy a saját hibája volt. Mostanáig nem törődött vele... Csak azóta, hogy Bonnie meghalt, és ő egyedül maradt, és fél. Azóta, hogy az ezüsttel borított, fényes asztal másik oldaláról egy ittas, sötét arcú idegen néz vele farkasszemet...

 

 

61

...Scarlett Mariettában volt, mikor Rhett sürgönye megérkezett. Tíz perc múlva indult a legközelebbi vonat Atlantába. Wade-et és Ellát Prissyvel otthagyta a szállóban, és csak a tarsolyát kapta fel, máris sietett a pályaudvarra.
Atlanta csak húsz mérföldnyire volt tőle, és mintha véghetetlen lassúsággal mászott volna a vonat azon az esős kora őszi délutánon. Minden keresztútnál megállt, s türelmesen várta, hogy az utasok le- és felszálljanak. Scarlett, akit Rhett távirata megrémített, és repülni szeretett volna, alig bírta fékezni a türelmetlenségét. A vonat lassan zakatolt előre, fáradt napfényben úszó, aranyszínű erdők mélyén, elhagyatott földeken át, ahol még most is látszottak a hajdani lövészárkok a fűvel benőtt gránáttölcsérek között. Itt verekedtek olyan elkeseredetten Johnston emberei valaha visszavonulóban, harcolva minden talpalatnyi földért. Minden állomás, melynek nevét a kalauz kiáltotta, egy-egy ütközet emléke volt. Valaha rémületes emlékek rajzottak volna fel Scarlett lelkében... de most nem tudott semmi másra gondolni, csak arra, amit Rhett táviratozott: „Melly beteg. Azonnal jöjj!”
Leszállt az alkonyat, mire a vonat fáradtan beért Atlantába, és könnyű szemetelő eső tette még sötétebbé a világot. Az utcai gázlámpák elmosódott fénye piszkos-sárga volt a ködben.
Rhett várta hintóval az állomáson. Amint ránézett az arcára, még jobban megrémült, mint a távirattól. Soha nem látta ennyire némának, ennyire kifürkészhetetlennek.
– Csak nem?... – sikoltotta.
– Nem, még él – mondta Rhett, és felsegítette a hintóba. – Mrs. Wilkes házához, amilyen gyorsan csak lehet – szólt oda a kocsisnak.
– Mi baja lehet Mellynek? Hiszen mikor elindultam, egészséges volt... a múlt héten beszéltem vele... Valami szerencsétlenség? Ó, csak nem olyan komoly a baj, hogy...
– Haldoklik – mondta Rhett csöndesen, szárazon. – És azt mondta, hogy látni akar.
– Melly! Ó! Mi baja történt?
– Gyermeke lett volna, de elvesztette.
Scarlett csak dadogni tudott. Ettől a közléstől a lélegzete is elakadt, ez betetőzte mindazt, amit eddig hallott Rhett-től. A férfi ránézett.
– Nem tudtad, hogy gyermeket várt? Még csak a fejét sem bírta megrázni.
– Lehet, hogy nem tudtad – bólintott Rhett. – Nem mondta meg senkinek, úgy látszik. Meglepetésnek szánta. De én tudtam.
– Tudtad? Neked elmondta?
– Nem volt rá szükség. Láttam, hogy valami különös boldogság van a szemében az utolsó két hónapban. Nem lehetett más.
– De Rhett... hiszen az orvosok százszor megmondták, hogy meghal, ha még egy gyermeke lesz.
– Úgy van, megölte őt – bólintott Rhett, és odaszólt a kocsisnak: – Nem tudsz jobban sietni kissé, az ég szerelmére!
– De Rhett... talán mégsem fog meghalni én sem haltam meg...
– Ő nem olyan erős, mint te. Soha nem is volt. Nem tartotta fenn más, csak a szíve. A szeretet, ami benne élt.
A gyorsan robogó kocsi hirtelen megállt a lapos tetejű kis ház előtt. Rhett kisegítette Scarlettet. Scarlett reszketve, hirtelen rászakadt félelemmel kapaszkodott a karjába.
– Te is bejössz, Rhett?
– Nem.
Visszaült a kocsiba, és elhajtatott.
Scarlett berohant a házba, felsietett a lépcsőn, kinyitotta az ajtót. A sárga lámpafényben együtt ültek ott Ashley, Pittypat néni és India. Scarlett hátrahőkölt. Mit akar India ebben a házban? Melly megmondta neki, hogy ne lépje át a küszöbét többé. Mindhárman felálltak. Pittypat néni az ajkát harapta össze, hogy fel ne sírjon, India csak nézett rá tompán, rémülten, minden gyűlölet nélkül. Ashley különös, merev arca olyan volt, mint az alvajáróé. Lassan odament Scarletthez, karjára tette a kezét, és így szólt:
– Téged hívott – mondta. – Téged hívott.
– Bemehetek most?
Már fordult is Melanie ajtaja felé.
– Nem, még nem. Meade, doktor nála van. örülök, hogy eljöttél.
– Az első vonattal indultam – mondta Scarlett. Letette a kalapját és köpönyegét. – Tudod, a vonat...
Talán csak... talán mégis jobban van, Ashley? Mondjátok hát! Ne nézzetek így rám! Ugye nem...
– Mindig téged akart látni – mondta Ashley csöndesen, és a szemébe nézett. És a szeméből meglátta Scarlett a feleletet.
Egy pillanatra megállt a szíve. Aztán valami minden aggodalomnál, minden fájdalomnál erősebb félelem rázta meg. Nem, nem lehet igaz, gondolta hevesen, hogy legyűrje a félelmét... az orvosok tévednek néha... Nem hiszem! Nem szabad elhinnem. Kiáltanom kellene, ha el tudnám hinni. Másra kell gondolnom... ezt nem bírom végiggondolni...
– Nem hiszem! – kiáltotta magánkívül, és úgy nézett a megviselt, elgyötört arcokba, mintha parancsolná, hogy ne mondjanak ellent. – Miért nem szólt Melly nekem? Akkor nem mentem volna el hazulról! Ashley szeme csupa gyötrődés volt.
– Senkinek sem mondta el, Scarlett. Neked különösen nem akarta elmondani, félt a szemrehányásoktól. Várni akart, míg biztonságban nem lesz, és nem lesz bizonyos a dologban, és aztán meg akart lepni mindnyájunkat, és nevetni, hogy ő mennyivel erősebb, mint az orvosok gondolják. Olyan boldog volt. Hiszen tudod, mennyire kívánt egy kislányt. Egyszerre aztán... minden ok nélkül...
Az ajtó kinyílt. Meade doktor lépett ki Melanie szobájából. Betette maga mögött az ajtót. Egy pillanatra ott állt, szürke szakálla mellére simult. Ránézett mindnyájukra. Végül Scarletten pihent meg a tekintete. Amint feléje közeledett, Scarlett látta, hogy fájdalom ül szemében, de utálat és megvetés is, ami bűntudattal töltötte el megrettent szívét.
– Megérkeztél végre? – kérdezte.
Mielőtt Scarlett felelhetett volna, a férfi a zárt ajtó felé indult. Már egy lépést tett előre, de az orvos intett.
– Várj, Scarlett-tel akar előbb beszélni.
– Doktor úr – könyörgött India, és belekapaszkodott az orvos karjába. Habár hangja tompa, színtelen volt, kérőbb, esdeklőbb, hangosabb volt, mint bármely más szó. – Csak egy pillanatra engedjen be engem. Reggel óta várok itt... egyre várok... meg kell neki mondanom, hogy tévedtem... hogy...
Nem nézett sem Scarlettre, sem Ashleyre. De Meade doktor még mindig Scarlett arcán tartotta a szemét.
– Értem, India kisasszony. Bemehet majd, de meg kell ígérnie, hogy nem izgatja fel. Ő úgyis tudja, hogy tévedett. Nem szükséges mentegetőznie.
– Kérem szépen, doktor úr! – kezdte szipogva Pittypat néni is.
Az öreg orvos megrázta a fejét.
– Hogy sikoltozzon és elájuljon? Szó sem lehet róla. Pittypat kisasszony kiegyenesedett. Száraz volt a szeme. Szembenézett az orvossal.. Méltóság áradt belőle.
– Jól van hát – mondta engedékenyen az öregember. – Majd később. Jöjjön, Scarlett!
Odamentek lábujjhegyen a zárt ajtóhoz. Az öreg orvos rátette kemény kezét Scarlett vállára.
– Ide hallgasson. Semmi sírás, semmi könnyes vallomás a halálos ágynál. Azt megmondom. Ha a halála percét elkeseríti, kitekerem a nyakát! Ne bámuljon rám olyan ártatlanul. Tudja jól, mire gondolok. Legalább haljon meg szegényke békességben, maga pedig ne akarjon a lelkén könnyíteni azzal, hogy Ashleyről beszél. Én még soha nem ütöttem meg asszonyt, de ha valamit is mond, felelni fog érte.
Mielőtt egy szót is felelhetett volna, kinyitotta az ajtót, és betolva őt a szobába, be is csukta mögötte.
Az egyszerűen bútorozott kis szoba félhomályban feküdt. A lámpára egy újságpapírt tettek, hogy tompítsa a fényt. Olyan tiszta és kedves volt ez a szobácska, mintha valami iskolás lányka lakott volna benne. A szűk kis fehér ágy, a ragyogó tiszta kézimunkafüggönyök, a fakó, de tiszta rongyszőnyegek a padlón... Milyen más volt egyszerűségében, mint Scarlett pazar berendezésű, rózsafa bútoros, bársonyfüggönyös, kárpitos hálószobája!
Melanie ott feküdt az ágyon, a takaró alatt. Vékony, lapos kis teste alig emelkedett ki alóla. Két ágban hevert mellette befont, fekete haja. Behunyt szeme körül széles, sötét karikák. Láttára Scarlett dermedten támaszkodott az ajtónak. A szoba homályában is látszott, hogy Melanie arca viaszsárga, az élet vérkeringése megszűnt benne. Orra kissé meghegyesedett. Scarlett egész mostanig remélte, hogy Meade. doktor téved, De most tudta már, hogy nem. A háborúban nagyon sok arcon látta ugyanezt a kifejezést.
Melanie haldoklik. Nem, mégsem lehet. Nem tudta, nem akarta hinni. Lehetetlen, Melanie nem halhat meg, nem szabad meghalnia. Isten nem engedheti, hogy meghaljon, mikor Scarlettnek annyira szüksége volt rá. Mi lesz akkor vele? Soha, soha nem jutott még az eszébe, mennyire összetartoznak ők ketten. Mennyire szüksége van rá.
Csak most hatolt tudatába az igazság, és behatolt lelke legmélyebb rejtekeibe. Úgy támaszkodott Melanie-re, mint saját magára, anélkül hogy ennek valaha is tudatában lett volna. De Melanie most meg fog halni, és Scarlett tudta, hogy nélküle sohasem boldogul.
Amint lábujjhegyen ment az ágy felé, a mozdulatlan beteg felé, szívbe markoló rémületet érzett. Igen, most tudta már, hogy Melanie volt a fegyvere és pajzsa, vigasztalása és erőssége.
„Meg kell tartanom. Nem engedhetem meghalni!” – gondolta kétségbeesetten. Suhogott a selyemruhája, amikor térdre ereszkedett az ágy előtt. Megfogta a mozdulatlan kis kezet, amely ott hevert a takarón. Milyen hideg...
– Én vagyok, Melly! – mondta.
Melly fáradtan, nagy nehezen kinyitotta kissé a szemét. Látta, hogy csakugyan Scarlett. Űjra behunyta. Összeszedte az erejét, és suttogva mondta:
– Megígéred?
– Mit? Mindent...
– Beau... vigyázz rá...
Scarlett csak bólintani bírt. Úgy érezte, megfullad. És megszorította Melly kezét.
– Neked adom Beau-t.
Mintha valami halovány kis mosoly suhant volna át az arcán.
– Már egyszer neked adtam... emlékszel? Még mielőtt megszületett volna.
Ó, hogy emlékszik-e? El lehet felejteni valaha azt a napot? Mintha ugyanaz a nap lenne, rémület szorította össze a szívét. Érezte a forró, szeptemberi, rekkenő delet, a jenkiktől való rettegést, hallotta Melanie halk, gyenge hangját, amint arra kéri, viseljen gondot a gyermekére, ha ő meghal. És emlékezett arra is, hogy gyűlölte Melanie-t akkor, hogy remélte, hogy meg fog halni.
„Én öltem meg – villant az eszébe babonás irtózattal. – Olyan sokszor kívántam, bár meghalna... most aztán...”
– Ó, Melly! Minek mondasz ilyent? Meglátod, kibírod... felgyógyulsz...
– Nem. Ígérd meg. Scarlett nyelt egyet.
– Hiszen már akkor is megígértem. Úgy fogok vele bánni, mintha a saját fiam lenne. Harvardba küldöm, majd Európába utazni, és mindent megkap, amit csak kíván... és... és pónit meg zongoraleckét... és... ó, kérlek, Melly! Kérlek! Próbáld összeszedni magad... akarj élni...
Csend lett. Melanie arcán látszott, hogy nagyon nehezére esik beszélnie.
– Ashley... – suttogta végre. – Ashley és te... Hangja megint a csendbe veszett.
Ashley nevének említésére Scarlett szíve megállt. Mintha egy darab kő lett volna a mellében. Melanie tudta hát... tudta mindig. Scarlett ráejtette fejét a takaróra. Sírni próbált, de csak a torkát fojtogatta valami. Melanie tudta. Scarlett most nem tudott szégyenkezni, nem érzett semmi mást, csak lelkiismeret-furdalást, hogy éveken át gyötörte ezt a nemes szívű teremtést. Melanie tudta... és mégis mellette maradt, mégis szerette... Ó, csak életben maradna... csak élne tovább... soha a szemét sem emelné fel Ashley arcára.
„Kérlek, édes jó istenem, engedd, hogy éljen! – imádkozott forrón. – Olyan jó leszek hozzá... Soha nem szólok többé egyetlen szót Ashleyhez egész életemében... csak jobban legyen... csak meg ne haljon...”
– Ashley – mondta újra Melanie gyenge hangon, és két ujjával hozzáért Scarlett hajához. Mintha valami kis pólyás gyermek erőtlen keze lett volna, amint két ujja Scarlett hajába túrt. Scarlett tudta, mit akar. Hogy nézzen fel rá. De nem bírta felemelni a fejét, nem tudott a szemébe nézni, hogy onnan kiolvassa, hogy Melanie mindent tud.
– Ashley – suttogta Melanie újra, és Scarlett összeszedte magát.
Ha az utolsó ítélet napján kell majd ott állnia Isten előtt, talán az sem lesz ilyen rettenetes. De erőt vett a lelkén. Feltekintett.
Nem látott mást beesett, a halál álmosságától elborult szemében csak szeretetet és gyöngédséget. Sem szemrehányás, sem vád, sem félelem nem volt benne. Csak az bántotta, hogy talán nem bírja elmondani már, amit akar.
Scarlett egy pillanatra csak megkönnyebbülést érzett. Aztán hálát... és talán gyermekkora óta először szívből tudott imádkozni.
„Köszönöm, Istenem. Tudom, hogy nem vagyok rá méltó, de köszönöm Neked, hogy nem kellett tudnia...”
– Mit akarsz Ashleyről mondani, Melly?
– Vigyázol rá, Ashleyre is.
– Igen.
– Olyan könnyen meghűl... Csend volt.
– Utánanézel a... dolgainak... az üzletnek, érted?...
– Igen, értem és utánanézek. Melly vergődött, hogy ereje legyen.
– Ashley... nem elég gyakorlati.
Csak a halál győzhette le Melanie-ben a rajongását.
– Úgy vigyázz rá, Scarlett, hogy... hogy ne is vegye észre.
– Vigyázni fogok rá. Utánanézek a dolgainak is, és igyekszem, hogy ne is tudjon soha róla.
Melanie megint mosolyogni próbált. Diadalmas, szinte összeesküvő mosoly volt. Megkötötték a szerződést. Egyik asszony kezéből a másikba ment át Ashley Wilkes, hogy megóvják őt az élet keménységétől. De férfias büszkeségét soha ne sérthesse meg a tudat, hogy gondot viselnek rá...
Most, hogy a küszködés véget ért, véghetetlen békesség ömlött szét Melanie arcán, mintha Scarlett ígérete megkönnyebbülést hozott volna neki.
– Scarlett... te olyan... jó vagy... olyan bátor... olyan okos....
Scarlettből kitört a zokogás, de szájára szorított tenyerével visszafojtotta. Nem, nem szabad, hogy mint egy gyerek kikiabálja, amit érez:
„Nem, nem! Gonosz voltam hozzád! Semmit sem tettem érted! Mindent csak Ashleyért!”
Hirtelen felállt az ágy mellől. A kezébe harapott, hogy csendben tudjon maradni. Rhett szavai jutottak az eszébe: szeret téged. Ez a te kereszted.
Most még nehezebb lett a kereszt. Elég rettenetes volt, hogy mindenáron el akarta venni tőle Ashleyt. De most még rosszabb volt, hogy Melanie, aki vakon hitt neki egész életén át, most ugyanezt a szeretetet és bizalmat halálában is épjpen rá vitte át.
Nem bírt beszélni. Már azt sem mondta, hogy próbáljon élni. Tudta, hogy békén kell elbocsátania... könnyek nélkül, sírás nélkül.
Az ajtó kinyílt, Meade doktor állt ott. Parancsolóan intett neki, hogy jöjjön. Scarlett lehajolt, lenyelte könnyeit, és arcához simította Melly kezét.
– Jó éjszakát, drágám! – mondta, és nyugodtabb volt a hangja, mint ahogyan remélte volna.
– Még valamit... Ígérj meg... – jött az alig hallható suttogás.
– Mindent, Melly.
– Rhett kapitány... légy jó hozzá. Úgy szeret téged.
„Rhett?” – gondolta zavarodottan Scarlett, és szinte ijedten nézett rá. Mit akar ezzel mondani?
– Jó. Ezt is ígérem.
Megcsókolta könnyű kis kezét, és visszatette a takaróra. Amint elment a doktor mellett, az odaszólt neki:
– Mondja meg a hölgyeknek, hogy jöjjenek rögtön!
Könnytől fályolos szemmel látta Scarlett, amint Pittypat néni és India bemennek a doktorral a szobába, összefogva a szoknyájukat, hogy ne suhogjon, s ez se zavarja a haldoklót. Aztán becsukódott az ajtó. Mélységesen csendes volt a ház. Ashleyt nem látta sehol. Scarlett a falnak támasztotta a fejét, mint a sarokba állított gyermek. Szorosan fogta fájó torkát.
Ott az ajtó mögött Melanie elmegy, és vele az az erő, amelyre évek óta támaszkodott, anélkül, hogy tudta volna. Miért, ó, miért nem tudott ráébredni előbb, mennyire szereti? De ki is gondolta volna a kis, vékony Melanie-ről, hogy az erő tornya? Melanie, aki könnyekre fakadt, úgy megriadt az idegenektől, félénk volt, és nem merte véleményét kinyilvánítani, félt, szinte rettegett az idősebb asszonyok nemtetszésétől; Melanie, aki megfutamodott a sziszegő gúnártól! És mégis...
Scarlett visszanézett, esztendőkön át, arra a régi napra, mikor csöndes, forró déli nap tűzött Tarára, és lustán terjengett a szürke lőporfüst a sötétkékruhás katona teste fölött. Melanie a lépcső tetején állt, Charlie nehéz kardjával a kezében. Emlékezett rá, mit gondolt akkor: milyen ostobaság! Fel sem tudná emelni a kardot... De most tudta már, hogy ha kellett volna, Melanie lerohan a lépcsőn, felemeli és lesújt vele a jenki rablóra, vagy meghal ő maga, ha kell.
Igen, Melanie azon a napon ott állt karddal kis kezében, készen arra, hogy megvívjon érte. És most, hogy Scarlett fájó szívvel emlékezett, látta már, hogy Melanie egész életén át mindig ott állt mellette, kivont karddal a kezében, észrevétlenül, mintha Scarlett saját árnyéka lenne, szerette őt, vak, szenvedélyes hűséggel harcolt érte, megvívott a jenkikkel, a tűzzel, éhséggel, szegénységgel, közvéleménnyel és még szeretett vérrokonaival is.
Úgy érezte, elszáll belőle minden erő, minden önbizalom. A kard, amelyet Melanie tartott közé és a világ közé, mindörökre lehull.
„Melly volt az egyedüli asszony az anyámon kívül, aki valaha szeretett – gondolta kétségbeesetten. – Olyan volt, mint az anyám. Mindenki, aki ismerte, szerette, és védelmet keresett nála”.
Egyszerre mintha maga Ellen feküdt volna ott a zárt ajtó mögött, úgy érezte hirtelen. Másodszor kell meggyászolnia. Mintha Tarán lett volna. Mintha újra romokban heverne körülötte a világ. Mintha ott állna egyedül, és most szembe kellene fordulnia az élettel, a gyöngék, tiszta szívűek, a jók csodálatos ereje nélkül... és nem lenne bátorsága hozzá.

 

Bizonytalanul, ijedten állt ott a hallban, s az égő tűz mozgó árnyékokat vetett köréje a falra. Csend volt a házban... és a csend úgy hullott belé, mint finoman permetező hideg eső. Ashley! Hová lett Ashley?
A nappali szoba felé indult, kereste, mint ahogyan az állat keresi a tűz éltető melegét. De a férfi nem volt a szobában. Meg kell találnia! Akkor ébredt Melanie erejének tudatára, s arra, mennyire függött ettől az erőtől, amikor el is vesztette, de Ashley még megvan. Itt van Ashley, aki erős, okos és vigaszt ad. Ashley és a szerelme az az erő, amelyre gyengeségében támaszkodhat, az a bátorság, amely eloszlatja félelmét, az a vigasz, amely enyhíti gyászát.
Bizonyára a saját szobájában van, gondolta.
Kinyitotta Ashley szobája ajtaját. Ott állt a tükör előtt, Melanie egy régi foltozott kesztyűjével a kezében. Azt bámulta, Felvette előbb az egyiket, megnézte, mintha sohasem látta volna. Aztán gyengéden letette, és a másikat vette fel.
– Ashley!
Halkan, remegő hangon szólt, és a férfi lassan megfordult, és rátekintett. Szürke szeméből eltűnt a bágyadt fény. Mezítelen, riadt emberszem volt. Benne éppen olyan félelem, rettegés, magányosság, mint Scarlett szemében. És talán még tehetetlenebb bánat, mélyebb, mint amilyet Scarlett ismert. A rémület érzése, amely már a folyosón elfogta, csak még fokozódott, amint Ashley arcába nézett. Scarlett hozzáment.
– Félek – mondta –, didergek a félelemtől. Ó, Ashley, fogj meg! Úgy félek!
A férfi nem mozdult, csak rámeredt, kezében szorongatta a kesztyűt. Scarlett a karjára tette kezét, és suttogva kérdezte:
– Mi az?
A férfi szeme az asszony szemébe mélyedt, de ez a tekintet csak kutatott, hajszoltan kutatott valami után, amit nem lelt meg. Végül megszólalt, de mintha egy idegen ember hangja lenne:
– Vártalak, Scarlett. Úgy kívántam, hogy jöjj... Szerettem volna utánad szaladni. Menekülni hozzád, mint ahogyan az ijedt gyermek menekül. És most... most te is félsz?
– Én igen... de te... Te nem lehetsz megriadt, te nem félhetsz, soha semmi sem rémített meg... mindig olyan erős voltál...
– Erős voltam? Nem, Scarlett. Csak azért látszott úgy, mert mellettem volt.
Megtört a hangja. Gyöngéden simította ki az ócska kesztyű ujjait.
– És... és minden erőm elszáll vele együtt.
Olyan vad kétségbeesés csengett halk, nehéz hangjából, hogy Scarlett leejtette a kezét. Mély csend lett közöttük. És Scarlett úgy érezte, hogy a lelkébe lát. Életében először megérti:
– Ashley... Ashley... hiszen te szereted őt. Nehezen bírt csak felelni.
– Ő volt az egyedüli szép álom az életemben, amely nem pusztult el, amint valóra vált.
„Álom? – gondolta Scarlett, és a régi bosszankodás újraéledt benne. – Mindig csak álom! Soha józan földi valóság!”
Nehéz, keserű szívvel mondta:
– Milyen csacsi voltál, Ashley. Miért nem láttad már rég, hogy ezerszer többet ér, mint én?
– Scarlett, kérlek! Ha tudnád, min mentem keresztül, mióta a doktor...
– Hogy te min mentél keresztül? Arra nem gondoltál, hogy én... Ó, Ashley! Tudnod kellett volna, rég kellett volna tudnod, hogy őt szeretted, nem engem! Miért nem mondtad meg? Minden más lett volna... Nem tétováztam volna úgy... nem tartottál volna lekötve, a becsületről és áldozatról mondott szavaiddal. Ha évekkel ezelőtt megmondod... Én... Lehet, hogy megöltél volna vele, de lehet, hogy kibírtam volna, és... De mostanáig várni, mikor Melly meghal, hogy akkor jöjjünk rá, hogy már mindenhez késő... Ó, Ashley, a férfiaknak kell az ilyesmit tudniuk, nem az asszonyoknak! Te csak úgy kívántál engem egész idő alatt, mint... mint Rhett Belle Watlingot!
Ashley felszisszent a szóra, de nem szólt, csak a szeme könyörgött, hogy hallgasson, értse meg, vigasztalja. Arcának minden vonásán látszott, hogy igaz, amit az asszony mond. És tartása, vallanak előrehajlása is azt mutatta, hogy önmagát kegyetlenebbül meggyötörte érte már, mint ahogyan Scarlett valaha is meggyötörheti.
Lehajtott fejjel, némán állt az asszony előtt, fogta a kesztyűt, mintha megértő, gyöngéd kéz lenne. És Scarlett szívében, amint nézte, lassan elült a harag és keserűség. Sajnálat és egy kis megvetés ébredt benne. Megszólalt a lelkiismerete. Védtelen, megtört, gyenge embert bánt. Pedig megígérte Melanie-nek, hogy vigyázni fog rá.
„És alighogy megígértem, első dolgom, hogy megkínozzam. Olyan kegyetlen, gonosz, fájdalmas dolgokat mondok neki, amikre semmi szükség, hogy kimondjam, vagy bárki kimondja őket. Űgyis tudja az igazat, úgyis eleget szenved. De nem tud védekezni – gondolta vigasztalanul. – Nem tud küzdeni ellene. Ez nem felnőtt ember. Gyermek, mint én, aki fél. Melly tudta, hogy így lesz. Melly jobban ismerte őt nálam. Ezért leért, hogy vigyázzak Beau-ra is, rá is. Én kibírom ezt is, ami most történik, kibírok mindent. Annyi mindent kibírtam már. De hogy Ashley hogyan fogja kibírni nélküle. Nem fog tudni élni egyedül.”
– Bocsáss meg, Ashley – mondta gyengéden, és megveregette a karját. – Tudom, mennyire szenvedsz. De ő... ő mindig boldog volt... arra gondolj, hogy ő nem tudott semmit, és mindig boldog volt...
Ashley gyorsan hozzálépett, és vakon ölelte magához. Scarlett lábujjhegyre állt, hogy meleg arca az ő arcához simulhasson, és vigasztalóan simogassa meg a haját.
– Ne sírj, édesem! Ő akarja, hogy bátor légy. Mindjárt hívatni fog. Erősnek kell lenned. Nem szabad látnia, hogy sírtál. Bántaná. Fájna neki.
A férfi remegő karja még szorosabban fogta át. Forró, könnyes hangja ott volt a füle mellett:
– Mi lesz velem? Nem tudok nélküle élni!
„Én sem” – gondolta Scarlett, és megborzadt, ha az előtte álló hosszú évekre gondolt Melly nélkül. De összeszedte magát, Ashley hozzá menekül. Melly is hozzá menekült. Rábízta azokat, akiket szeret.
Mint egyszer valaha rég, Tarán, mikor kimerülten nézett fel az égre, most is ezt gondolta:
„Ha terhet kell viselnem, elég erős lesz a vállam hozzá.”
Igen, az ő válla erős. Ashleyé nem erős. Kissé kiegyenesítette a hátát, mintha magára venné az új terhet, és csendesen megcsókolta a férfi könnyes arcát, láz nélkül, sóvárgás nélkül, szenvedély nélkül, hűvös gyöngédséggel.
– Majd... majd sikerül.
Valahol egy ajtó nyílt hirtelen, hangosan. Meade doktor hangja hallatszott.
– Ashley! Gyere! Siess!
„Istenem! Meghalt – gondolta Scarlett. – És Ashley még istenhozzádot sem mondhatott neki. De talán...”
– Siess! – kiáltotta ő is, és tolta az ajtó felé, mert a férfi csak állt, mintha kővé változott volna.
Nyitotta az ajtót. Ashleyt felrázta az asszony hangja. Kisietett. A kesztyűt még mindig ott tartotta a kezében. Scarlett hallotta, amint bemegy Melanie-hez...
Felsóhajtott, lassan az ágyhoz ment, leült, és kezébe hajtotta fejét. Testben-lélekben halálosan fáradtnak érezte magát. A becsukódó ajtó neszére hirtelen megszakadt az éltető vérkeringés, amely eddig hajtotta, a varázs, amely erőt adott neki. Nem volt már bánat és fájdalom a szívében, sem lelkifurdalás. Semmi. Csak kimerültséget érzett, és gépiesen dolgozott az agya, mint a ketyegő óra a fiókos szekrény tetején.
A homályban egyetlen gondolat állt előtte világosan. Ashley nem szereti. Soha nem szerette igazán. De ez nem is fáj neki. Nem. Cseppet sem fáj. Pedig most gyötrődnie kellene. Sikoltoznia kellene. Hiszen az ő szerelme tartotta fenn hosszú, hosszú évekig. Fenntartotta őt oly sok sötét ponton. Mégis ez az igazság. Ashley nem szereti, és ő nem törődik vele. Nem törődik vele, mert ő sem szereti Ashleyt, és mondhat már akármit, nem fáj.
Fáradtan hajtotta fejét az idegen ágy párnájára, és látott mindent, tisztán látott mindent maga előtt. Mi értelme megkísérelni, hogy harcba szálljon az érzéseivel? Mi értelme lenne, ha azt hajtogatná:
„De hát szeretem! Évek óta szeretem. A szerelem nem változhat közönnyé egyetlen pillanat alatt.”
Pedig azzá változhat, s azzá is változott.
„Soha nem is létezett igazán, csak a képzeletemben. Sohasem is szerettem igazában Ashleyt, csak azt az álombeli királyfit, akit elképzeltem – gondolta elgyötörten. – Valakit szerettem, akit magam alkottam magamnak, és aki éppen olyan halott, mint Melly. Elképzeltem valakit. Csinos ruhát varrtam neki, és beleszerettem... és akkor jött Ashley, nap sütött a hajára, délcegen ült a lovon, és bármennyire más volt, de rám mosolygott. Ráaggattam a ruhát, akár illett rá, akár nem, és minden szép álmomat. És nem akartam meglátni, milyen valójában. Továbbra is a ruhát szerettem, és nem őt, egyáltalán nem őt.”
Visszatekintett az elmúlt sok-sok évre. Látta önmagát világoszöld ruhájában, Tara napsütötte kertjében, amint megdobban a szíve a fiatal lovag láttára, akinek szőke haja ezüstösen csillog, mint valami lovagsisak... gyermekes ábránd volt, amely csak azért lett egyre erősebb, mert nem kapta meg, amit kívánt. Valaha fülbevalót kért az apjától. Míg nem kapta meg, sóvárgott érte. Amint a tenyerében érezte, elvesztette az értékét, mint ahogyan a pénzen kívül minden elveszti szemében az értékét, ha egyszer az övé.
És ha abban az időben Ashley megkéri a kezét, és ő visszautasíthatta volna, soha nem gondolt volna rá többé. Csak egyszer lett volna olyan, mint a többi: féltékeny, szenvedélyes, könyörgő, zsarnokoskodó... csak egyszer érezte volna a hatalmában, mint a többi fiút, a vad sóvárgás, a szívfájdító rajongás úgy eltűnt volna, mint a hajnali köd a napfényben.
„Milyen ostoba voltam – gondolta keserű szívvel. – Most aztán fizethetek érte. Amit annyiszor kívántam, megtörtént. Azt szerettem volna, hogy Melly meghaljon, és Ashley szabad legyen. Most meghalt, ha akarom, megkaphatom. És nem kell. Tudom, hogy az unalmas, érzékeny becsületérzése azt fogja kívánni tőle, hogy megkérdezze, nem akarok-e elválni Rhett-től és hozzámenni feleségül. Férjhez menni hozzá? Eszem? ágában sincs. Viszont így is, úgy is a nyakamon fog maradni egész életére. Amíg meg nem halok, vigyáznom kell rá, utánanéznem a dolgainak, gondoskodnom róla, hogy éhen ne haljon, és hogy az emberek meg ne bántsák az érzéseit. Még egy gyermek lesz, aki a kötényembe kapaszkodik. Elvesztettem a szerelmesemet, és kaptam egy gyermeket helyette... Pedig... ha nem ígértem volna meg Mellynek... én... én nem bánnám, ha soha többé nem látnám életemben.”

 

 

62

Suttogó hangokat hallott odakint. Az ajtóhoz ment.. Ott álltak mind a négerek, ijedt csoportban. Dilcey karjában az alvó Beau. Peter bácsi sírt. Az öreg szakácsnő kötényével törölgette az arcát. Mind őt nézték, várták, hogy intézkedjen, mit tegyenek.
Kitekintett a hallba, ott álltak Pittypat néni és India.. Fogták egymás kezét. India kemény, merev nyaka meghajolt ez egyszer. Mint a négerek, ók is azonnal feléje néztek, amint meglátták, és várták, hogy intézkedjen. Bement a nappali szobába, és a nők odasiettek hozzá.
– Ó, Scarlett, mi lesz most már?... – kezdte Pittypat néni, és gyermekes szája remegett.
– Ne kérdezzetek engem... nem bírom... – mondta Scarlett. Az idegkimerültség élessé tette a hangját. Összeszorította az öklét, összeharapta az ajkát. Nem bírt volna most Melanie-ről beszélni. Fojtogatta a gondolat, hogy neki kell megtennie a halálozás utáni el-elkerülhetetlen intézkedéseket. – Egy szót se akarok most hallani tőletek.
A parancsoló hangra visszahúzódtak, csak gyámoltalan, megbántott tekintetüket szegezték arcára. Érezte, hogy nem szabad összetörnie, nem szabad sírnia előttük. Ha sírni kezd, ők is sírni fognak, a négerek is sírni fognak, és az egész ház megőrül, és a feje tetején fog állni. Pedig nincs rá idő. Össze kell szednie magát. Nagyon sok mindent kell elintéznie. Be kell jelenteni a halálesetet, tárgyalni kell a temetésrendezővel, meg kell rendelni a szükségeseket. Intézkedni kell, hogy a ház rendben legyen, ha jönnek a gyászolók és részvétlátogatók, hogy belesírjanak a nyakába.
„Sem Ashley, sem Pittypat néni, sem India nem fogják bírni... nekem kell majd intéznem mindent, Ó, milyen teher... milyen nehéz teher. Mindig a másokét kell hordanom...”
Ránézett Pittypat néni, India meg a négerek ijedt, megsértődött arcára, és megbánta hevességét. Melanie sohasem volt ingerült azokkal szemben, akiket szeretett.
– Ne haragudjatok, hogy ilyen... ilyen rosszkedvű voltam. Csak... csak azért, mert... mert úgy fáj a szívem. Kimegyek... egy pillanatra kimegyek... aztán majd visszajövök és... és megbeszélünk mindent. Ne haragudj, néni...
Megsimogatta Pittypat néni arcát, és sietve kiment a főajtón. Tudta, ha még egy percig benn marad a szobában, vége a fegyelmezettségének. Egyedül kell lennie... sírnia kell, különben megszakad a szíve.
Kilépett a sötét verandára, és betette maga mögött az ajtót. A nedves esti levegő hűsítette az arcát. Az eső elállt, és nem volt semmi nesz, csak néha hullt le egy-egy csepp a lombokról vagy az ereszről. A világot sűrű, szürke köd takarta. Könnyű, szürke, nedves köd, amiben már az ősz szaga érzett. A házak mind sötétek voltak, csak valahol messze látszott egy világos ablak. Nehezen küzdött a kiszivárgó sárga fény a köddel. Mintha mindent, mindent belepett volna a mozdulatlan, szürke köd fátyla. És csend volt, véghetetlen csend az egész világon.
Odatámasztotta fejét az egyik kőoszlophoz, és készült, hogy sírjon, de nem jött a szemébe könny. Túlságosan mély volt a fájdalom a szívében. Reszketett. Életének két megdönthetetlen bástyája hullt le romokban körülötte. Melly szeretete és Ashley szerelme. Ott állt egy darabig, és próbálta mondogatni a régi varázsigét:
– Majd holnap gondolok rá... holnap inkább kibírom.
De a bűvös mondásnak nem volt ereje már. Nem tudott másra gondolni, mint hogy mostanáig nem tudta, mennyire szereti Melanie-t, és mennyire szüksége van rá, s el kellett őt veszítenie. És mostanáig nem ismerte Ashleyt. Konok vaksága megakadályozta abban, hogy meglássa, milyen igazában.
Ez holnap is fájni fog. Holnapután is. Mindig, amíg csak él.
„Nem bírok most visszamenni hozzájuk, és beszélgetni velük – gondolta kétségbeesetten. – Nem tudom vigasztalni Ashleyt. Ma nem! Majd holnap... holnap reggel korán átjövök, és elintézek mindent, elmondom a vigasztaló szavakat, amelyeket el kell mondanom, de most... most nem. Hazamegyek.”
Nem volt messze a ház, csak öt háztömbnyire. Minek várjon, míg szegény öreg Peter nagy sírás közben befog? A doktort is minek várja, hogy hazavigye a kocsiján? Nem tudta volna elviselni sem az egyik könnyeit, sem a másik néma átkait. Gyalog indult. Még csak a kalapjáért és kabátjáért sem ment vissza. Megkerülte a ház sarkát, és nekiindult a dombtetőnek a csöndes, nedves, szürke ködben. Saját léptei is nesztelennek tűntek, mintha álomban járna.
Amint ment, ment felfelé, szívében el nem sírt, el nem sírható könnyek fájdalmával, valami különös érzés fogta el. Mintha valamikor megtörtént volna már ez vele, hogy így megy a ködben... nem is egyszer... sokszor... Meggyorsította a lépéseit. Micsoda ostoba gondolat! Csak az idegesség teszi ezt a félelemérzést...
De nem tudott erőt venni magán. Félt. Tétován nézett körül a gomolygó szürkeségben... olyan ismerősnek tűnt az egész. Felkapta a fejét, mint az állat, mikor veszélyt szimatol. Mintha űzte volna valaki vagy valami... veszedelmet érzett. „Eh, ki vagyok merülve, próbálta vigasztalni, megnyugtatni magát. De azért... milyen különös. Sohasem láttam ilyen sűrű ködöt... azaz... mégis...”
Most tudta már. És rémület szorította össze a szívét. Régi lidérces álma vált valóra: százszor és százszor futott így a ködben, és nem tudta, hová, nem tudta, merre. Kísértetek és árnyak imbolyogtak körülötte, utána kapkodtak... Vajon álmodik megint, vagy most az egyszer igaz minden szörnyűség?
Ott állt, és nem tudta, hol van és merre menjen. Erősebben, mint valaha, fogta el a borzadás, és tehetetlen rémülettel vert a szíve. Halálos csend volt körülötte, mint valaha Tarán. Ami értékes volt, szép volt, jó volt, romokban hevert körülötte. És a köd... a köd... és a rettegés úgy átjárta a szívét, mint jeges szél. A rémek ott voltak a ködben, és a köd rátette félelmetes kezét.
Futni kezdett. Mint ahogyan százszor és százszor futott álmában. Vakon rohant előre, nem tudta, mi elől... kereste a menedéket... leszegett fejjel, kalapáló szívvel, a fenyegetően hajlongó fekete fák árnyékai között. Valahol, valahol ott a menedék a nedves, kísérteties köd mélyén! Lihegve kapaszkodott fel a lejtőn, átnedvesedett szoknyái a bokáját csapdosták. Tüdeje égett, alig bírt szűk fűzőjében lélegzeni.
És ekkor újra meglátta a lámpavilágot maga előtt. Halovány, elmosódott fény volt... de tudta, hogy ott a menedék. Gondolatai megkapaszkodtak ebben a fényben. A fény a biztonság, emberek, valóság.
Abbahagyta a futást, kezével görcsösen vergődött, hogy kitépje magát előbbi rémületéből; rámeredt a gázlámpasorra, mert ezeknek kellett jelt adniuk az agyában, hogy nincs az álom és kísértetek félelmetes, ködös világában, hanem itt van Atlantában, a Barackfa utcában.
Leomlott egy kőre, útszéli kőtömbre, amelyhez a lovakat szokták kikötni. Szeretett volna az idegeibe markolni, mint kötelekbe, amelyek görcsösen rángatták kezét.
„Futottam, futottam, mint a bolond – gondolta, s teste remegett a szűnő félelemtől, szíve hevesen dobogott, szinte majd kiugrott. – De hova futottam?”
Most már könnyebben lélegzett, szívéhez szorított kézzel ült, és végignézett a Barackfa utcán. Ott fent a dombtetőn van a háza. Mintha minden ablaka azért árasztaná a fényt, hogy ragyogásával eloszlassa a szürke, sötétlő ködöt. Az otthona! Ez valóság! Hálásan tekintett fel a sötétbe belerajzolódó, távoli nagy épületre, sóvárogva nézte, és lassanként békesség szállt a lelkére.
„Haza... haza akarok menni. Odafutok! Haza, Rhett-hez...”
Erre a felismerésre mintha láncok hulltak volna le a lelkéről. És eltűnt a rettenetes félelem is, ami azóta gyötörte, hogy Tarára érkezett egy borzalmas estén, mikor a világ véget ért. Mikor Tarára érkezett a hosszú, nehéz út után, halottat és pusztulást talált; eltűnt a biztonság, minden erő, minden bölcsesség, minden gyengédség, minden megértés, mindaz, amit Ellen testesített meg, és lánykorának fellegvára volt. Gyermekkorának minden erőssége, az anyja nem várta többé. És akármilyen anyagi biztonságot ért is el azóta, lélekben a régi, eltévedt gyermek maradt, aki ijedten keresi a menedéket, az elveszett világot.
Most tudta már, hol a menedék, hol várja a meleg, biztonságos otthon a sűrű köd mélyén. Nem, nem Ashleynél! Sohasem volt Ashleynél. Nincs több melegség nála, mint a lidérclángban, nincs több biztonság, mintha iszapon járna. De Rhett... Rhettnél van a menedék. Az ő erős két karjában. Az ő széles mellén, ahová lehajthatja a fejét. Az ő bátor, vakmerő nevetésében, amint dacol akár az egész világgal. És teljesen megérti, mert Rhett is, mint ő, igaznak látta, ami igaz, s nem hatottak rá olyan gyakorlatilag felesleges érzések és fogalmak, mint becsület, áldozatkészség, hit az emberségességben. Szereti... Rhett szereti... Miért nem tudta megérezni már rég, bármilyen éles, csípős szavakkal mondta is? Melanie látta... és utolsó szava az volt, hogy szeresse őt is.
„Nemcsak Ashley volt ostobán vak... én is vak voltam.”
Évek óta Rhett szerelmének erős falára támaszkodott, de éppen úgy nem, látta meg, mint Melly szeretetét és védelmét. Azzal hízelgett önmagának, hogy csak a maga erejére támaszkodott. Nemcsak Melly állt mellette, karddal a kezében. Rhett védelmezte évek óta már sokkal előbb, mint hogy a felesége lett volna. Szerelte, óvta, megértette, segítette. Rhett a jótékonysági bazárban kiolvasta szeméből türelmetlenségét, és kivezette a tánc vidám sodrába; Rhett segítette ki az özvegyi gyász merev kötelékeiből; Rhett vezette tűzön és robbanásokon át azon az éjszakán, amelyen Atlanta elesett; Rhett kölcsönözte a pénzt, amellyel pályafutását kezdte; Rhett vigasztalta és nyugtatta meg, ha éjszakánként felriadt lidérces álmából, és sírt a félelemtől – teheti-e mindezt más, mint egy olyan férfi, aki rajongásig szeret?
Nedvesség csöpögött a fákról, de nem érezte. Kavargott körülötte a köd, nem bánta. Ha Rhettre gondolt, fekete arcára, villogó szemére, reszketni érezte a szívét.
„Szeretem! – gondolta, és mint mindig, elfogadta a tényt minden nagyobb csodálkozás nélkül, mint ahogyan a gyermek átveszi az ajándékot. – Szeretem. Nem tudom, mióta... de igaz. És ha Ashley re nem kellett volna gondolnom, rég észrevettem volna már. Azért nem láttam, mert Ashley állt utamban mindig...”
Olyannak szerette Scarlett, amilyen: csirkefogó, útonálló, kíméletlen, kétségek és becsület nélküli ember, legalábbis nem úgy értelmezte a becsület kérdését, mint Ashley.
„Az ördög vinné Ashley becsületét! – gondolta – Mindig a becsülete hagyott cserben. Igen, egészen kezdettől fogva, amikor rendszeresen ellátogatott hozzánk, hogy lásson, bár tudta, hogy a családja elvárta tőle, hogy Melanie-t vegye el. Rhett még sohasem hagyott cserben, még azon a szörnyű estén sem, Melanie fogadóestjén, amikor minden joga meglett volna, hogy kitekerje a nyakam. Még akkor is, amikor Atlanta elestének éjszakáján ott hagyott kint az országúton, akkor is tudta, hogy már biztonságban vagyok. Tudta, valahogy boldogulok majd. Még akkor sem hagyott igazán cserben, amikor a jenki börtönben azt követelte, hogy testemmel fizessek azért, hogy pénzt ad kölcsön. El se fogadta volna. Csak próbára akart tenni. Szeretett, végig, kezdettől fogva, mindig szeretett... És ó, milyen gonosz voltam hozzá... mennyit bántottam... újra és újra, ő pedig nem akarta mutatni, hogy fáj... És mikor Bonnie meghalt... hogyan is lehettem olyan?...”
Egyenesen állt, és feltekintett a dombon álló házra. Egy félórával előbb azt hitte, mindent elveszített a világon, a pénzen kívül mindent, ami vonzóvá tette az életét. Anyját, apját, Bonnie-t, Mammyt, Melanie-t, Ashleyt. El kellett veszítenie őket, hogy tudatára ébredjen, hogy szereti Rhettet, szereti, mert erős és kíméletlen, szenvedélyes és földi érzésekkel teli, mint ő maga is.
„Mindent elmondok neki – gondolta. – Mindent, Meg fog érteni.. Mindig megértett engem. Megmondom, milyen ostoba voltam, és mennyire szeretem...”
Egyszerre megint erősnek, boldognak érezte magát. Nem félt a sötétségtől, nem félt a ködtől, és tudta, a szíve mélyén ujjongó érzéssel tudta, hogy nem is fog félni soha többé. Jöhet akármilyen köd, tudja már, hol a menedék.
Nekiindult elszántan, fel az útnak, az otthona felé, és a háztömbök rettentő hosszúaknak látszottak. Összekapta a szoknyáit, és újra futni kezdett. Nem félelmében. Vágyódásában. Futott, mert tudta, hogy Rhett karja várja ott, ahol a világosság fénylik, a köd mélyén, az út végén...

 

 

63

A ház ajtaja nyitva állt. Scarlett lihegve rohant he a hallba, és megállt a csillár szivárványt szóró prizmái alatt. Világos volt a ház, de csendes, nagyon csendes. Nem békés, aluvó csend pihent benne. Valami fáradt, figyelő, baljóslatú csend. Egyetlen pillantással meglátta, hogy Rhett nincs sem a nappaliban, sem a könyvtárszobában, és nehéz lett a szíve. Nincs itthon?... Béliénél van, vagy bárhol másutt, ahol annyi éjszakát tölt. Nem is jön haza vacsorára? Erre nem számított.
Megindult felfelé a lépcsőn, hogy benézzen a szobájába, mikor észrevette, hogy az ebédlő ajtaja be van téve. Szégyen szorította össze a szívét. Hányszor ült e mögött az ajtó mögött Rhett egész éjszaka egyedül, és ivott, míg annyira részeg nem lett, hogy Porknak kellett az ágyba vinnie. Az ő hibája volt. De most majd megváltozik minden. „Minden más lesz mostantól fogva, csak ma ne legyen nagyon részeg. Akkor nem fog hinni nekem, és kinevet és.... nekem megszakad a szívem.”
Csöndesen kinyitotta kissé az ebédlőajtót, és benézett. Rhett ott ült az asztal előtt lomhán elnyúlva a széken. Előtte teli üveg, dugója a helyén, a pohár tiszta. Hála istennek, józan még! Visszafojtotta a vágyát, hogy odafusson hozzá. Lassan ment be. De mikor a férfi feltekintett, a pillantása egyszerre megállította a küszöbön, megdermesztett minden, szót az ajkán.
Keményen nézett rá sötét, fáradt szemével... nem villant már benne semmi fény. Nem kérdezett semmit. Nem kérdezte, miért bomlott úgy ki a haja, miért nedves a ruhája térdig, miért nincs rajta sem kalap, sem köpeny, sem kendő. Csak ült ott mozdulatlanul, ruhája összegyűrődött a hasánál, eltorzult, tönkretett mása önmagának. Eldurvult az arca, az ital és a kicsapongások megtették a magukét. Nem volt már olyan az arca, mint valami ókori pogány királyé a régi aranypénzeken. Inkább a dekadens, fáradt császárokra emlékeztetett... Csöndes, szinte jóakaró tekintete, amint a kezével szívén ott álló Scaiiettre nézett, jobban megrémítette az asszonyt minden másnál.
– Gyere be, ülj le! – mondta. – Meghalt? Scarlett bólintott. Lassan, tétovázva ment közelebb.
Bizonytalanná tette ez az új kifejezés a férfi arcán. Rhett nem állt fel, csak a lábával lökött tovább egy széket, hogy az asszony leülhessen. Jobban szerette volna Scarlett, ha nem említi Mellyt mindjárt. Nem akart róla beszélni... erről a szörnyű óráról odaát a másik házban. Hiszen akár mindennap beszélhetnek Melanie-ről. Azt, hogy szereti, csak most, most mondhatja el... azután már késő lesz... De Rhett arcában volt valami, ami megszégyenítette. Egyszerre úgy érezte, nem tud erről beszélni, mikor Melanie hidegen, halottan fekszik otthon.
– Isten nyugosztalja! – mondta nehéz hangon a férfi. – Az egyetlen tökéletes jó asszony volt, akit valaha ismertem.
– Ó, Rhett – kiáltott Scarlett, mert szavai hirtelen felidézték benne mindazt, amit Melanie tett érte, és egyszerre megint érezte a fájdalmat és a gyászt – miért nem jöttél be velem? Olyan rettenetes volt... úgy hiányoztál...
– Nem tudtam volna elviselni – mondta a férfi egyszerűen, és egy percig hallgatott. Nehezen tette hozzá: – Nagyon nemes lelkű asszony volt. Tetőtől talpig csupa szív asszony.
Messzire nézett. Most olyan volt a szeme, mint a lángok fényében, mikor Atlantából menekültek, és egyszerre azt mondta, hogy elmegy a visszavonuló sereggel... beáll katonának. Valami meglepődés érzett benne, olyan embernek a meglepődése, aki azt hiszi, hogy ismeri magát, és nem sejtett érzések és erények ébrednek benne. Nem tudja, nevessen-e...
Elrévedt szeme elnézett Scarlett válla felett, mintha látná Melanie-t, hogy csöndesen átmegy a szobán, és kilép az ajtón... és ő utána tekint búcsúzóul. Bólintott, és még egyszer mondta:
– Igazi csupa szív asszony...
Scarlett megborzongott, és eltűnt a ragyogás a szívéből, eltűnt a meleg boldogság érzése, amely szárnyakon hozta hazafelé. Ködösen megérezte, mi van Rhett lelkében, mikor elbúcsúzik az egyedüli lélektől a világon, akit igazán becsült és tisztelt, újra véghetetlenül elhagyatottnak érezte magát. Nem tudta egészen megérteni vagy elemezni Rhettet, de szinte mintha őmellette is elsuhant volna Melly, és megsimogatta volna gyöngéden még egyszer, utoljára. Rhett tekintete nem egy asszony haláláról, de egy legendabéli, emberfölötti lény haláláról beszélt, a gyöngéd, önfeláldozó, acélosan erős lelkű asszonyok megtestesült alakjáról, akikre a déli férfiak rábízhatták háború idején a házukat, és akiknek büszke és hűséges szívéhez visszatérhettek a vereség után.
Rhett visszafordult Scarletthez. Megváltozott a tekintete. Fénytelen volt, és hűvös megint.
– Szóval Melly meghalt. Most aztán könnyű lesz minden.
– Hogyan mondhatsz ilyent? – kiáltotta Scarlett, és letörölte az égő könnyeket a szeméből. – Mintha nem tudnád, hogy mennyire szerettem!
– Úgy? Valóban nem tudtam. És tekintve nagy népszerűségedet a köpönyegforgatók és kofferesek hölgyei között, nem is reméltem, hogy végül rájössz a köztük levő különbségre.
– Hogy beszélhetsz így, Rhett! Hogy én nem szerettem? Én nem tudtam, mi köztük a különbség? Talán te nem tudtad! Nem ismerted úgy, mint én. Nem érthetted meg, hogy milyen jó volt...
– Nem tudtam,? Jó. Lehet.
– Mindenkire gondolt, csak önmagára nem... még utolsó szava is az volt, hogy te...
Rhett szeme megcsillant.
– Mit mondott rólam?
– Majd... majd elmondom, Rhett.
– Most mondd.
Hideg volt a hangja, de keményen fogta át a csuklóíját. Nem akarta megmondani Scarlett, de a férfi keze kényszerítette rá.
– Azt mondta... azt mondta... légy jó a. kapitányhoz... Rhetthez... mert ő szeret téged...
Rhett rámeredt, és elengedte a kezét. Szemhéja egy pillanatra lehunyódott. Hirtelen felkelt, az ablakhoz ment, széthúzta a függönyöket, és úgy nézett ki. mintha látna valamit a ködben.
– És? Mit mondott még? – kérdezte, anélkül hogy a fejét hátrafordította volna.
– Hogy vigyázzak Beau-ra... és én megígértem, hogy úgy fogom tekinteni, mintha a saját fiam lenne.
– Aztán?
– Aztán... hogy Ashleyre is... vigyázzak. Rhett hallgatott egy pillanatig, majd felnevetett halkan.
– Így még kellemesebb, hogy maga az első feleség kért meg rá...
– Mi... mire gondolsz?
Megfordult. Scarlett még most, zavarában is meglepődött rajta, hogy nincs semmi gúny az arcán. De érdeklődés sem, csak éppen mint mikor valaki egy nem túl érdekes színházi előadást néz végig.
– Nagyon érthetően beszéltem. Melly meghalt. Van elég okod rá, hogy elválj tőlem, és amennyit már beszéltek rólad, a válás igazán nem fog a jó hírednek ártani. Templomba sem jársz már évek óta, mit törődöl a vallásoddal? Akkor aztán... Ashley a tiéd lehet. Melly beleegyezésével és áldásával megvalósul az álmod.
– De nem! Rhett! Nem!...
Felugrott, odafutott hozzá, és megfogta a férfi karját.
– Ó, Rhett! Tévedsz! Milyen rettenetesen tévedsz! Én nem akarok válni... én...
Nem bírt szavakat találni. Elhallgatott.
A férfi megfogta az állát, csendesen felemelte a fejét, és a szemébe nézett. Scarlett visszanézett rá, egész szíve ott volt a tekintetében, remegett az ajka, amint beszélni akart... de nem bírt szólni, mert nem talált választ a férfi szemében a kérdésre. Nem volt öröm ebben a szempárban. Nem volt fény. Nem volt semmi. Csak sötétség. De hát tudnia kell! De kutató, vágyó szeme csak lomha sötétséget lelt, azt, amely annyiszor megbénította.
Elengedte az asszonyt. Megfordult. Visszament a székéhez, és fáradtan levetette magát újra. Leszegte fejét, álla a mellén, fekete szemöldöke alól nézett fel, személytelenül, elgondolkozva.
Scarlett követte a székhez, keze idegesen megrándult. Megállt a férfi előtt.
– Tévedsz, Rhett – kezdte újra Scarlett. – Rhett... ina este... mikor végre megértettem... mikor megláttam... úgy futottam haza, hogy megmondjam neked... ó, drágám... én...
– Fáradt vagy – mondta a férfi, és még mindig figyelte. – Feküdj le és aludj.
– De el kell mondanom!
– Scarlett, figyelj ide! – mondta nehéz hangon a férfi. – Én nem akarok hallani semmit.
– De nem tudhatod, mit mondok!
– Édesem, az arcodra van írva. Valaki vagy valami végre felnyitotta a szemedet. Rájöttél, hogy a szerencsétlen Ashley Wilkes nem olyan ragyogó ezüstvértes lovag, amilyennek mostanáig láttad. Ugyanez a valaki vagy valami engem emelt a helyébe.
Sóhajtott.
– Nem érdemes erről beszélni.
Scarlett visszatartotta a lélegzetét a meglepetéstől. Igaz, mindig olvasott az arcából. De baj ez?... Ha úgyis tudja, csakugyan nem kell róla beszélni. Mindeddig kellemetlen volt neki ez az érzés, de most, bár először meghökkent, hogy ennyire átlátszó, most megkönnyebbült a szíve, és öröm töltötte el. Rhett tudja, Rhett megérti, és neki csodálatosan könnyűvé vált a dolga. Hiszen nem is csoda, ha keserű a szíve, mert olyan sokáig elhanyagolta, nem csoda, ha nem tud benne mindjárt bízni. Lassan, türelemmel, jósággal fogja bebizonyítani, hogy... ó, milyen boldogság lesz az!
– Drágám, értsd meg, mindent el szeretnék neked mondani – mondta, és föléje hajolt. – Olyan ostoba voltam... olyan vak...
– Ne folytasd, Scarlett. Ne alázd meg magad előttem. Ezt nem bírom. Legalább valami kis önbecsülésünk maradjon emlékül ebből a szerencsétlen házasságból. Kímélj meg, kérlek. Kíméld ezt a csekélységet.
Scarlett hirtelen felegyenesedett. Mit mondott?... Hiszen... Kíméld ezt az utolsó...
– De el akarom mondani – kiáltotta gyorsan, majdnem sírva, mintha attól félne, hogy Rhett a tenyerével szorítja le a száját –, értsd meg, hogy szeretlek. Évek óta szerettelek, és olyan ostoba voltam, hogy nem tudtam... és annyi minden fájt... Rhett, hinned kell nekem!
A férfi ránézett az asszonyra, aki ott állt előtte, és akinek egy pillanatra a szívéig hatolt a férfi átható pillantása. Scarlett látta, hogy hisz neki. De még mindig nem fénylett a szeme, nem látszott benne semmi érdeklődés. Kegyetlen akar lenni hozzá éppen most? Meg akarja gyötörni? Vissza akarja adni mindazt a szenvedést, amit kapott?
– Hiszek neked – mondta végül. – És mi lesz Ashley Wilkesszel?
– Ashley? – mondta Scarlett, és egy türelmetlen mozdulatot tett. – Igazán nem értem magam. Azt hiszem, évek óta nem szerettem már. Csak olyan gyermekes rajongás volt... Csak beszél és beszél, és amellett tehetetlen, még csak nem is okos. Rhett, azt hiszem, soha nem érdekelt volna, ha igazán olyannak láttam volna, amilyen... Olyan gyámoltalan, korlátolt alak, bármit fecseg is igazságról és becsületről, és...
– Tévedsz – mondta Rhett. – Ha igazán olyannak látnád, amilyen, megértenéd, hogy egyenes lelkű, igazi úriember, aki benneragadt egy világban, amelyben nincs helye, és a maga letűnt világának törvényei szerint tőle telhetőleg mindent megtesz.
– Miért beszélsz most róla, Rhett? Mit számít ő most! Miért nem magunkról? Nem örülsz, hogy... hogy én...
Amint találkozott a szeme a férfi fáradt tekintetével, olyan félénken hallgatott el, mint valami kislány az elsőszerelmese előtt. Miért nem teszi kissé könnyebbé a dolgát? Miért nem tárja ki a karját, hogy hálásan az ölébe másszon, és odahajtsa fejét a mellére? Egy csókkal többet el tudna mondani neki, mint akármilyen szép szavakkal. De most, hogy lenézett rá, látta, hogy Rhett nemcsak azért tartja őt távol magától, hogy gonoszkodjék. Kiszáradt, és mintha semmi nem hatott volna rá mindabból, amit az asszony mondott.
– Hogy nem örülök-e? – kérdezte tévetegen. – Valaha hálát adtam volna a jó Istennek... ó, mennyire hálát adtam volna... de most már mindegy minden.
– Mindegy? De Rhett... ez... ez nem lehet... hiszen Melly azt mondta, hogy... hogy te is szerettél.
– Igaza volt, szerettelek... de, Scarlett, nem gondolod, hogy a leghalálosabb szerelmet is meg lehet ölni végül?
Scarlett csak nézett rá ijedt szemmel, nyitva maradt szájjal.
– Az enyémet megölted – folytatta Rhett fáradtan. – Megölted Ashley Wilkesszel és azzal a csökönyösségeddel, hogy amit akarsz, ahhoz vakon ragaszkodsz, és semmit nem akarsz megérteni. Az én szerelmem halott.
– De... az igazi szerelmet nem lehet megölni, Rhett. – A te Ashley iránti szerelmed is meghalt.
– Sohasem szerettem igazán Ashleyt.
– Nem? Akkor eddig, ma estig nagyon jól utánoztad, mintha szeretnéd. Nagyon nehéz elhinni, Scarlett. Nézd, én nem akarlak bántani. Én nem teszek szemrehányást. Én nem vádollak. Ez az idő elmúlt. Kímélj meg a magyarázatoktól és mentegetőzésektől. Próbálj végighallgatni nyugodtan, anélkül hogy közbeszólnál, hogy megmagyarázzam neked. Bár igazán nem tudom, mit kellene megértetnem veled, hiszen az egész dolog olyan nyilvánvaló.
Scarlett leült. A lámpafény ijedt, fehér arcára tűzött. Belenézett a férfi szemébe, akit olyan jól ismert... akit olyan kevéssé ismert, hallgatta nyugodt hangját, a higgadtan kiejtett szavakat, amelyek eleinte nem is jelentettek számára semmit. Először történt meg, hogy így beszélt hozzá, mint egyik ember a másikhoz, úgy beszélt, mint más emberek, kötekedés, csúfolódás, kihívás nélkül.
– Nem, értetted meg soha, nem jutott az eszedbe soha, hogy úgy szerettelek, ahogy férfi csak szerethet egy asszonyt! Szerettelek éveken és éveken át, míg végre az enyém lehettél. A háború alatt elutaztam, és megpróbáltalak elfelejteni, de nem sikerült, mindig visszajöttem. A háború után megkockáztattam, hogy lezárnak, megkockáztattam, hogy megölnek, de visszajöttem, hogy megkeresselek. Annyira szerettelek, hogy mikor ott voltam tehetetlenül a börtönben, és el kellett hogy bocsássalak, azt hittem, megőrülök. Annyira szerettelek, hogy nem tudom, nem öltem volna-e meg Frank Kennedyt, ha nem hal meg szegény. Nagyon szerettelek. De nem mondhattam meg, mert te mindig gonosz voltál azokhoz, akik szerettek téged, Scarlett. Elfogadod a szerelmüket, és ostorként tartod a fejük fölé.
Az egészből csak azt fogta fel, hogy Rhett szerette őt. Hangjából kiérezte szenvedélye visszhangját, és benne is újra feléledt a vágy és az elragadtatás érzése. Ült hát, alig lélegzett, csak hallgatta, leste szavát.
– Amikor feleségül vettelek, tudtam, hogy nem szeretsz. Értsd meg, hogy tudtam Ashleyről. De elég bolond voltam, hogy azt reméljem, meg tudom szerettetni magam veled. Nevess, ha úgy tetszik, de gondoskodni akartam rólad, kényeztetni akartalak, megadni neked mindent, amit csak kívánsz. Feleségül akartalak venni, védelmezni akartalak, és tágra ereszteni a gyeplőt a kezedben mindenben, amiben örömed telik, éppen úgy, ahogyan Bonnie-val tettem. Olyan nehéz küzdelmeken mentél keresztül, senki nálam jobban nem tudta, mi mindenen mentél át, és azt akartam, ne kelljen tovább harcolnod, hadd, hogy én harcoljak helyetted, érted. Azt akartam, játssz, játssz, mint egy gyermek, hiszen az voltál, bátor, megriasztott, akaratos gyermek. Azt hiszem, tulajdonképpen még most is csak egy kis gyermek vagy. Csak egy gyermek lehet ennyire érzéketlen és csökönyös.
A férfi hangja nyugodt, sőt kissé fáradt volt, de volt valami ebben a hangban, ami kísérteties emlékeket idézett fel Scarlettben. Egyszer már hallotta ezt a hangot, életének egy másik válságos órájában. Hol, mikor? Kinek a hangja volt? Egy férfi hangja, aki érzelem, érzelgősség, szépítgetés, remény nélkül szembefordul önmagával és a világával.
De hiszen... hiszen ez Ashley volt Tarán, a télies, szélfújta udvaron, s ugyanazzal a fáradt nyugalommal beszélt az életről és az árnyjátékról, amelynek színezete végérvényesebb, lemondóbb, mint amit bármely kétségbeesett elkeseredés kifejezhetne. És ahogyan akkor Ashley hangja megdermesztette a szívét, mikor olyasmiről beszélt, amit fel sem tudott fogni, ugyanúgy elállt a szívverése most Rhett hangjától. A férfi hangja, viselkedése sokkal jobban megzavarta, mint szavainak tartalma, s arra kényszerítette, hogy felismerje, menynyire időszerűtlen volt a néhány perc előtti kellemes izgalma. Valami nincs rendjén, valami nagyon nincs rendjén! Nem tudta, mi az, de kétségbeesetten igyekezett figyelni, és szeme a férfi barna arcán függött abban a reményben, hogy hall végre olyan szavakat is, amelyek eloszlatják félelmét.
– Egészen nyilvánvaló volt, hogy mi ketten egymásnak születtünk. Annyira nyilvánvaló, hogy minden ismerősöd közül egyedül én szerethettelek még azok után is, hogy tudtam, milyen vagy a valóságban: kíméletlen és skrupulusok nélküli, mint jómagam. Szerettelek, és vállaltam a kockázatot. Azt reméltem, Ashley képe elhalványul szívedben. De – vont vállat Rhett – bármit próbáltam, semmi sem segített. Pedig mennyire szerettelek, Scarlett! Ha akartad volna és hagytad volna, úgy szerettelek volna, olyan gyengéden és annyira egész szívvel, ahogy még férfi nem szeretett asszonyt. De nem engedhettem meg, hogy tudjál az érzéseimről, mert gyengeségem jelének tekintetted volna, és megkísérelted volna, hogy felhasználd ellenem. És mindig, mindig ott volt Ashley. Majdnem beleőrültem ebbe a gondolatba. Szörnyű volt minden este ott ülni veled szemben az asztalnál azzal a tudattal, hogy te azt kívánod, bár Ashley ülne a helyemen. És éjszakánként karjaimba venni azzal a tudattal, hogy... különben ez most már mellékes. Csak azt nem tudom most megérteni, miért fájt. Ez űzött engem Belle Watlinghoz. Van abban valami disznó, aljas vigasz, ha az ember együtt van egy asszonnyal, aki nagyon szereti, és tiszteletet érez az ember iránt, mert finom úriembernek tartja... van ebben valami vigasz még akkor is, ha ez a nő csak egy írástudatlan utcalány. Hízelgett a hiúságomnak. Te, kedvesem, sohasem igyekeztél hízelegni.
Scarlett nyomorúságosan érezte magát már Belle nevének puszta említésére is.
– Ó, Rhett... – kezdte, de a férfi leintette, és maga folytatta.
– És akkor, azon az éjszakán, amikor a karjaimban vittelek fel az emeletre, akkor azt gondoltam... azt reméltem... annyira reméltem, hogy másnap reggel nem mertem a szemedbe nézni, mert féltem, hogy tévedtem, és nem igaz, hogy szeretsz. Annyira féltem, hogy kinevetsz, hogy elmentem és leittam magam. De mikor visszajöttem, reszkettem a szerelemtől, és ha csak egy kicsit közeledsz hozzám, ha csak valami jelt adsz, azt hiszem, a lábad elé borulok, és a lábad nyomát csókolom. De te semmi jelét nem adtad annak, hogy szeretsz.
– De hát, Rhett, én akkor kívántalak, de te olyan különös voltál. Kívántalak, akartalak. Azt hiszem, igen, akkor éreztem először, hogy szeretlek. Ashley... Többé sosem boldogított, ha Ashley re gondoltam, de annyira furcsa voltál, hogy én...
– Lehet – mondta a férfi. – Úgy látszik, keresztezték egymást a szándékaink és vágyaink. De most már ez sem számít. Csak azért mondom el, hogy tudjad, és többé soha ne törődj vele. Mikor beteg voltál, s az igazán az én hibám volt, ott álltam az ajtód előtt, azt reméltem, hívsz majd, de nem szólítottál egyszer sem, és akkor tudtam, mennyire bolond voltam, és azt is, hogy mindennek vége.
Elhallgatott, és keresztültekintett Scarletten, elnézett a feje fölött, éppen úgy, ahogyan Ashley is gyakran tette, mintha olyasmit látna, amit az asszony nem láthat, Ő pedig csak szótlanul bámulhat a férfi elgyötört, rángatózó arcába.
– De ott volt Bonnie, és beláttam, hogy végeredményben még nincs mindennek vége. Szerettem arra gondolni, hogy te vagy Bonnie, megint kislány vagy, olyan, amilyen akkor voltál, mielőtt még a háború és a szegénység megváltoztatott. Bonnie mindenben nagyon hasonlított hozzád, ugyanolyan akaratos volt, bátor, élénk eszű, vidám, és becézhettem és elkényeztethettem éppen úgy, ahogyan téged szerettelek volna becézni és elkényeztetni. De mégsem volt olyan, mint te, Bonnie szeretett engem. Áldás volt számomra, hogy neki adhattam azt a szeretetet, amelyet te nem akartál elfogadni... Mikor aztán elment, magával vitt mindent. Scarlett egyszerre sajnálatot érzett Rhett kánt, olyan mélységesen sajnálta, hogy ez az érzés hatalmasabb volt a saját bánatánál, sőt annál a félelemnél is, hogy mit jelenthetnek a férfi szavai. Eletében először történt, hogy valakit sajnált, anélkül hogy egyben lebecsülést is érezne iránta, mert először történt meg vele, hogy megértette a másik emberi lényt. És meg tudta érteni a férfi szemérmes zárkózottságát, amely annyira hasonlított az övéhez, konok büszkeségét, amely megakadályozta abban, hogy bevallja szerelmét, nehogy kinevethesse érte.
– Ó, kedvesem – mondta Scarlett, és közelebb jött abban a reményben, hogy a férfi majd kinyújtja karját, és odavonja ölébe. – Kedves, igazán sajnálom, de igyekszem mindent jóvátenni. Most, hogy tudjuk az igazat, most nagyon boldogok lehetünk, és, Rhett... nézz rám, Rhett! Lehet még gyerekünk, talán nem olyan, mint Bonnie volt, de...
– Köszönöm, nem kérek – mondta Rhett olyan hangon, mintha egy darab kenyeret utasítana vissza. – Harmadszor nem teszem kockára a szívem.
– Rhett, hogy tudsz ilyet mondani? Mit mondjak, hogy megérts! Mondtam már, mennyire bánom...
– Milyen gyerekes vagy, édesem. Azt hiszed, azzal, hogy kijelented: sajnálom, jóvá lehet tenni az elmúlt évek minden tévedését, és begyógyítani minden sebét, egyszerre mindent ki lehet törölni az emlékezetből, ki lehet szívni a mérget a sebekből... Itt a zsebkendőm, Scarlett. Soha még, életed egyetlen válságában sem láttam, hogy zsebkendő lett volna nálad.
Az asszony elvette a zsebkendőt, kifújta az orrát, és leült. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi nem akarja átölelni. Kezdett derengeni előtte az is, hogy mindaz, amit a férfi arról mond, hogy szerette, nem jelent már semmit. Régmúlt időről szólt a mese, és Rhett úgy tekintett rá vissza, mintha nem is vele történt volna. És ez volt az, ami Scarlettet megrémítette. Rhett szinte egészen barátságosan nézett rá, mélyen elgondolkozva.
– Hány éves vagy te, kedves? Máskor úgyse mondanád meg.
– Huszonnyolc – felelte az asszony elborultan, zsebkendőjébe mormolva.
– Nem valami magas életkor. Elég fiatal vagy még ahhoz, hogy meghódítsd az egész világot, és elveszítsd a szíved. Ne nézz olyan ijedten. Nem akarom a pokol tüzét ontani rád Ashley miatt. Csak képletesen beszéltem. Mióta csak ismerlek, mindig két dolgot akartál, Ashleyt és olyan gazdagságot, hogy mindenkinek azt mondhasd, menjen a pokolba. Nos, eléggé gazdag vagy, nagyon hányavetin beszéltél a világgal, és most a tiéd Ashley is, ha akarod. De úgy látszik, mindez még nem elég.
Scarlett megrémült, de nem attól, hogy a pokol tüze szakad rá. Arra gondolt:
„De hiszen Rhett a lelkem, és most elveszítem. S ha csakugyan elvesztem, akkor már többé semmi sem számít. Semmi, se a barátok, sem a pénz, sem semmi más. Ha Rhett az enyém, még azt sem bánnám, ha megint szegény lennék. Nem, nem törődnék a hideggel, az éhezéssel. De azt nem mondhatja komolyan; lehetetlen, hogy valóban el akarjon szakadni tőlem.”
Megtörölte a szemét, és kétségbeesetten mondta:
– Rhett, ha csakugyan annyira szerettél valamikor, valaminek még maradni kellett abból számomra!
– Az egészből csak kettő maradt, az a kettő, amit legjobban gyűlölsz: a sajnálat és a jóindulat valami különös érzése.
Sajnálat! Jóindulat!
„Istenem – gondolta kétségbeesetten. – Bármi mást érezzen irántam, csak ne sajnálatot és jóindulatot.” Ha ő maga bárki iránt ilyen érzelmeket táplált, ez mindig megvetéssel párosult benne. Vajon Rhett is megveti most őt? Bármi mást szívesebben eltűrne. Még a háborús napok cinikus hűvösséget, vagy azt a részeg őrületet, amely azon az éjszakán hajtotta Rhettet, amikor felvitte az emeletre, vagy kemény ujjainak, kezének tapintását végig a testén, vagy akár még azokat a csípős, szurkálódó szavakat is inkább, amelyekről most megtudta, hogy egy elkeseredett szerelmet takargattak. Minden mást inkább eltűrne, mint ezt a személytelen jóindulatot, amely olyan világosan rá volt írva a férfi arcára.
– Azt akarod hát mondani, hogy mindent leromboltam, és nem szeretsz már?
– Úgy van.
– De – hajtogatta konokul, mint a csökönyös gyermek, aki azt hiszi, ha kimondja, mit kíván, teljesül a kívánsága –, de én szeretlek!
– Annál kellemetlenebb neked.
Scarlett hirtelen felpillantott, hogy lássa, nem rejlik-e csúfolódás a szavak mögött. De nyoma sem volt. Rhett egyszerűen csak bejelentette, közölte vele a tényt. De ez olyan tény volt, amit Scarlett képtelen volt elhinni, nem is akart elhinni. Csak mereven nézte, szemében csökönyösség, dac égett, kétségbeesett, konok ragaszkodás, és amint most álla keményen kirajzolódott finom arcából, ez a kemény áll Gerald álla volt.
– Ne bolondozz, Rhett! Én...
A férfi tréfás rémülettel emelte fel védekezőn a kezét, és fekete szemöldöke úgy húzódott fel gunyorosan, mint azelőtt szokott.
– Ne nézz rám olyan elszántan, Scarlett! Megijesztesz. Megértettem, hogy csábító rajongásodat át akarod helyezni Ashleyről rám, de én félek ettől, a szabadságom és lelki nyugalmam féltem. Nem, Scarlett, nem akarom, hogy úgy üldözz, ahogyan a szerencsétlen Ashleyt üldözted. Különben is én elmegyek.
Az asszony álla megremegett, össze kellett szorítania a fogát, hogy ne vacogjon. Elmegy? Nem, nem szabad elmennie. Hogy lehet élni nélküle? Már mindenki elhagyta, mindenki, aki számított, kivéve Rhettet. Neki nem szabad elmennie. De hogyan tudja megakadályozni? Tehetetlen volt Rhett hűvös tárgyilagosságával, közönyös, érdektelen szavaival szemben.
– Elmegyek – ismételte a férfi. – Akkor akartam megmondani, mikor visszatérsz Mariettából.
– Megszöksz mellőlem?
– Ne játszd az elhanyagolt asszony drámai szerepet, Scarlett. Nem neked való szerep. Ezek szerint te nem akarsz elválni, sőt még a különválást is ellenzed? Helyes, majd igyekszem elég gyakran visszajönni, hogy ne pletykázhassanak.
– Ördög vigye a pletykát! – kiáltotta Scarlett magából kikelten. – Téged akarlak! Vigyél magaddal!
– Nem viszlek – felelte a férfi, és hangja végső elhatározást fejezett ki. Scarlett egy pillanatra úgy érezte, hogy nyomban vadul, gyerekesen zokogni kezd. A legszívesebben a földre vetette volna magát, átkozódni és sikoltozni, toporzékolni szeretett volna. De a büszkeségének egy halvány maradványa, a fegyelmezettség egy morzsája visszatartotta ettől. Megmerevedett. Arra gondolt, ha megtenné, Rhett csak nevetne rajta, vagy ilyen közönyösen nézné.
„Nem szabad üvöltenem, nem szabad esengenem – gondolta. – Semmit sem szabad tennem, ami miatt megvethetne. Tisztelnie kell engem, tisztelnie, még akkor is, akkor is... ha nem szeret.”
Felszegte az állát, és igyekezett higgadtan szólni.
– Hová mégy?
A férfi szemében a csodálkozás halvány fénye villant, amint felelt.
– Talán Angliába vagy Párizsba. Esetleg Charlestonba, hogy megpróbáljak kibékülni a rokonsággal.
– De hiszen gyűlölöd őket. Hányszor hallottam, hogy kinevetted őket, és...
A férfi a vállát vonogatta.
– Még mindig nevetek rajtuk, de... végére értem csavargásaimnak, Scarlett. Negyvenöt éves vagyok, abba a korba jutottam, amikor az ember kezdi megbecsülni azokat a dolgokat, amelyeket ifjúkorában olyan könnyedén félrelökött: a családi érzést, összetartozást, becsületet, biztonságot, mélyebb gyökereket... Ó, nem, nem szívok vissza semmit, nem visszakozom, nem bántam meg semmit, amit tettem. Pokolian jól éltem, olyan pokolian mozgalmas, szép volt az életem, hogy már kezd megszokottá válni, és az ember megkívánja a változatosságot. Nem, egyáltalán nem szándékozom megváltozni. De fel akarom ölteni magamra az egykori élet látszatát: azt a végtelen unalmat, amivel a tekintélyesség jár, persze úgy gondoltam, hogy engem tiszteljenek, édesem, nem én másokat, aztán azt a nyugodt méltóságot, amilyenben úriemberek élete telik, s a letűnt napok elbűvölő báját, a rég múlt napokét, mert mikor éltem őket, nem tudtam élvezni lassú menetük varázsát... Scarlett most egyszerre megint ott járt Tarán, a szélfújta udvaron, és Rhett szemében ugyanazt látta, mint akkor Ashleyében. Olyan tisztán hallotta most ugyanezeket a szavakat, mintha nem Rhett, hanem Ashley ejtette volna ki őket. Mondatfoszlányok bukkantak fel emlékezetében, és szajkózva idézte a szavakat:
– Varázslatos a tökéletességig, tökéletes arányok, mint a görög művészetben.
Rhett ingerülten kérdezte:
– Mire mondtad ezt? Pontosan ez az, amire gondoltam.
– Ezt... ezt Ashley mondta egyszer a régi szép napokról.
A férfi vállat vont, és a felvillant fény ismét kialudt szemében.
– Mindig Ashley – mondta, és egy percig néma maradt. Aztán csendesen folytatta:
– Scarlett, ha majd egyszer negyvenöt éves leszel, akkor talán megérted, miről beszélek, és talán te is belefáradsz abba, hogy mindig csak tettesd, utánozd az olcsó indulatokat, pöffeszkedő, tudálékos legyen a viselkedésed. Lehet, de én kétlem. Azt hiszem, téged mindig jobban elkápráztat a csillogás, mint maga az arany. Különben sem tudok addig várni, hogy ezt megérjem. S nem is akarok addig, várni. Egyszerűen nem érdekel többé. Elmegyek régi országokba, régi városokba, hogy az élet igazi szépségére vadásszak, mert ott talán még élnek ezek a letűnt idők. Bizony, ilyen szentimentális lettem. Atlanta nekem valahogy túlságosan nyers, túlságosan új.
– Hallgass! – kiáltotta az asszony váratlanul. Nemigen hallotta, amit a férfi mondott, agya egyáltalán nem volt képes befogadni. De nem tudta tovább kényszeríteni magát arra, hogy a férfi hangját hallgassa, ha ennyire hiányzik belőle a szeretet, a szerelem.
A férfi elhallgatott, és kíváncsian, érdeklődéssel nézett Scarlettre.
– Megértetted, mire gondolok, ugye? – kérdezte Rhett, és felállt.
Scarlett felfelé fordított tenyérrel kinyújtotta Rhett felé a kezét, a kérésnek, esdeklésnek ezzel az ősi gesztusával, és szíve, érzései ismét kiültek arcára, szemébe.
– Nem! – kiáltotta. – Csak azt az egyet tudom, hogy nem szeretsz, és elmégy tőlem. Ó, Rhett, kedves, mi lesz velem, ha elhagysz?
A férfi egy pillanatig küszködött magával, tétovázott, vajon nem lenne-e végeredményben egyszerűbb egy kegyes hazugság, mint az igazság. Aztán vállat vont.
– Scarlett, nekem sohasem volt türelmem ahhoz, hogy összeszedjem a törött darabokat, összerakosgassam és ragasszam őket, és azt mondjam, hogy a ragasztott éppen olyan jó, mint az ép volt. Ami eltört, eltört, és én szívesebben emlékezem vissza, milyen volt fénykorában, mint hogy egész életemben nézzem az összeragasztott, törött részeket. Talán ha fiatalabb lennék... – Nagyot sóhajtott. – De túl öreg vagyok ahhoz, hogy hinni tudjak olyan szentimentális fogalmakban, mint a tiszta lélek, és túl öreg ahhoz, hogy az egészet elölről kezdjem. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy vállaljam az örök hazudozás terhét, ami együtt jár azzal, hogy az ember kiábrándult, de udvarias. Nem tudnék veled élni és hazudni neked, de legkevésbé tudnék hazudni önmagamnak. Látod, még most sem tudok hazudni. Szeretném, ha még tudnék törődni azzal, mit csinálsz, hová mégy, de nem tudok.
Szusszant egyet, aztán könnyedén, de csendesen mondta:
– Édesem, a fene megevett mindent.
Scarlett némán figyelte, hogy a férfi felmegy az emeletre, és érezte, hogy fuldoklik a torkát fojtogató fájdalomtól. Ahogyan Rhett lépteinek nesze elhalt az emeleti folyosón, ezzel együtt meghalt minden, ami eddig számított. Most már tudta, hogy nincs az az érzelmi megnyilatkozás vagy alapos indok, amely rákényszeríthetné ezt a hűvös agyat, hogy megváltoztassa elhatározását. Most tudta, hogy a férfi komolyan gondolta mindazt, amit mondott, bármilyen könnyed hangon beszélt is egyről-másról. Tudta, mert megérzett Rhettben valami erőt, meg nem hátrálást, kérlelhetetlenségét, mindazokat a tulajdonságokat, amelyeket Ashleyben keresett, de hiába keresett.
Sohasem értette meg egyik férfit sem, akit szeretett, és ezért elvesztette mind a kettőt. Most már tudta, keservesen tudta, hogy ha valaha is megértette volna Ashleyt, sohasem szerette volna; ha megértette volna Rhettet, sohasem veszthette volna el. Kétségbeesetten kutatott emlékezetében, volt-e vajon valaha is ember, akit csakugyan megértett.
Valami jóságos kábultság ült most az agyára, eltompultság, amelyről azonban a hosszú gyakorlatból tudta, hogy éles, hasító fájdalommá változik, mint ahogyan a sebek, ha a sebész kése beléjük vág, az első pillanatban érzéketlenek, csak azután jelentkezik a kínzó fájdalom.
„Nem akarok most ezen tépelődni – gondolta elgyötörten, hogy felidézze a régi varázsszót. – Megbolondulnék, ha most arra gondolnék, hogy elveszítem. Majd holnap.”
„De – kiáltotta a szíve, amely félrelökte a varázsszót, és keservesen fájni kezdett – nem engedhetem el! Nem szabad elmennie. Kell hogy legyen valami, amivel megtarthatom.”
– Nem gondolok most erre – mondta aztán újból, most már hangosan. Így akarta elrejteni a gondolatot valahol agya rejtekébe, így akart gátat vetni a növekedő fájdalomnak.
„Igen, holnap, holnap hazamegyek Tarára” – és kissé megkönnyebbült.
Egyszer már hazatért Tarára, a félelem és vereség űzte oda, és védelmező falai közül megerősödve került megint elő. Amit egyszer megtett, azt megteheti másodszor is. Hogy nem jutott ez eddig eszébe! Most nem akart erre gondolni. Csak lélegzethez akart jutni, hogy kibírja a fájdalmat, egy nyugalmas helyet, hogy nyalogathassa a sebeit, egy révet, ahol elkészítheti új haditervét. Tarára gondolt, és olyan volt, mintha egy jóságos, hűvös kéz simogatná a szívét. Maga előtt látta a fehér házat, amint köszöntőn felé ragyog a sárgás, vöröses őszi lombok közül, érezte a mezei alkony hűs szellőjét, amint áldóan suhan felé, érezte a harmathullást, amint a termőföldek fehérfoltos zöld bozótjaira hull, látta a vöröses föld nyers színét és a távoli dombokon a fenyvesek méltóságteljes szépségét.
Kissé megvigasztalódott, megerősödött ettől a képtől, és fájdalma, őszinte bánata kissé háttérbe szorult gondolataiban. Állt, és egy pillanatra apróságokra emlékezett, a cédrusokkal szegélyezett útra, amely Tarára vezetett, a jázminágyásokra, a fehér falra kúszó növény élénken elütő zöldjére, a meglebbenő fehér függönyökre. És Mammy is ott lesz. Egyszerre kétségbeesetten vágyott Mammy után, ahogyan kislány korában vágyódott arra, hogy széles mellére hajtsa fejét, és hajában érezze a ráncos, érdes, öreg kéz simogatását. Mammy az utolsó kapcsolata a régi időkkel.
Felszegte az állát azzal az ősi daccal, ahogyan elődei sem ismerték el a vereséget, még akkor sem, ha arcukba meredt. Vissza tudja szerezni Rhettet. Érezte, hogy vissza tudja szerezni. Nem volt még az a férfi, akit nem tudott volna megnyerni, ha egyszer összeszedte az eszét.
„Majd holnap gondolok erre, Talán. Akkor már el tudom viselni. Holnap majd kigondolok valamit, hogy visszaszerezzem Rhettet. Elvégre a holnap az már egy másik nap.”