Einarinn negyedik legendája
JULIET E. MCKENNA
Küzdelmes hűség
(Tartalom)
A ház Urának bevezetője a D'Olbriot család Krónikájához
Írta Messire Guliel saját kezűleg
a folyó év Téli Napfordulóján,
Bölcs Tadriol uralkodásának második évében
Vannak évek, amikor, szavamra mondom, komiszabb dolog az esztendő nevezetes eseményeiről szóló almanach összeállítása, mint azon klerikusaink, levéltárosaink, intézőink és kamarásaink munkája, akik vallási, gazdasági vagy más egyéb szempontból készítik el az év számadását. Vannak napok, amikor erős kétely gyötör afelől, vajh kíváncsi lesz-e valaha valaki azokra az oly nagy igyekezettel megválogatott szavakra, amelyekkel a fontos szövetségeknek, örömmel fogadott születéseknek, fájdalmasan meggyászolt haláleseteknek és a többi jelentőségteljes eseménynek emléket állítok. Mostanában az a legfőbb félelmem, hogy a D'Olbriot-érdekek egy majdani védelmezője ugyanazzal az elnéző és lekezelő mosollyal fogja olvasgatni soraimat, mint ahogyan nem is oly régen még én is tettem elődeim ósdinak tűnő megfogalmazásaival szembesülve.
Ámde, mivelhogy igyekszem mindkét lábammal szilárd talajon állani, el kell fogadnom, hogy semmit nem tehetek azon tévhitek és előítéletek ellen, amelyek ezen évkönyv leendő olvasóit befolyásolni fogják. Mégis bízom abban, hogy amikor elmesélem a legutóbbi esztendő rendkívüli történéseit, elhiszik nekem, hogy soraim őszinték és legjobb tudásom szerint hitelesek is, minthogy erre a ház fejeként tett esküm is kötelez.
Az új uralkodó trónra lépésétől számított első év legfontosabb eseménye a messze-messze a keleti óceánban fekvő szigetek felfedezése volt. Olyan nép lakja ezeket, amely nagy veszedelmet jelent Tormalin-földre nézve. Különös idegen mágia támogatja őket, mely minden ízében eltér a mifelénk használt varázslatoktól. Ezek a jégszigeti emberek – vagy ahogyan magukat nevezik: elietimmek – valamiféle titokzatos szándéktól sarkallva arra vetemedtek, hogy megtámadják egyes nemes családok sarjait (köztük a mi szeretett atyafinkat is), elrabolván tőlük drágaköveiket és féltve őrzött relikviáikat. Jelen év kezdetén Planir, Hadrumal ősmágusa meggyőzött engem arról, hogy működjek vele együtt az elietimmek ellen való hadakozásban; átengedtem hát számára egyik hűbéresem, Ryshad Tathel szolgálatát, aki már tíz és még jó valahány esztendeje, hogy fölesküdött a házunkra. Ryshad már korábban is kitüntette magát az elietimm gonosztevők elleni küzdelemben, hiszen amidőn azzal bíztam meg, hogy kutassa föl atyafim bántalmazóit, ő bukkant rá rejtekhelyükre, a távoli szigetcsoportra. Jó szívvel fogadtam meg tehát az ősmágus másik tanácsát, és megjutalmaztam Ryshadot egy ősi karddal, mely éppen akkoriban került vissza házunk tulajdonába.
Esküszöm; fogalmam sem volt róla, hogy ez az ártatlannak tetsző adományozás miféle sajnálatos következményekkel jár Ryshadra nézve, de becsületem abban a tekintetben is köt, hogy bevalljam: minden bizonnyal akkor is ugyanezt teszem, ha ismerem a későbbi fejleményeket. Elvégre a ház fejének fájdalmas kötelessége, hogy a közösség javát védelmezze, még akkor is, ha ez mégoly szerencsétlen következményekkel jár valamelyik tagjára nézve.
Az elietimmek üldözőbe vették Ryshadot és a társaságában lévő varázslókat, hogy elrabolják tőlük a kardot és a mágusoknál lévő más becses relikviákat. Az események balszerencsés fordulatot vettek, és a jégszigeti gazfickók elérték, hogy Ryshad rabszolgaként az Aldabreshi-szigetvilágba került. Csakis leleményességének és bátorságának köszönhető, hogy épen és egészségesen sikerült megmenekülnie ezekről a barbár déli szigetekről. Sajnálatos módon azonban nem a kontinensen ért partot, hanem a varázslók titokzatos szigetén, Hadrumalban. Az Ősmágus úgy vélte, hűbéresem kardja ősi tudást rejthet, melyet varázslattal börtönöztek a pengéjébe. Nem állítom, hogy értem, miképpen, de tény, hogy, arra is sikerült rájönnie, hogy ez a fegyver – s tetejében mind a többi kincs, amelyet az elietimmek oly nagy indulattal kerestek – arról a mesés gazdagságú elveszett gyarmatról származik, melyet tormalin nemesek alapítottak még az utolsó Nemith idejében, és amelyet a Régi Birodalommal együtt elnyelt a Káosz köde.
El tudom, képzelni, ismeretlen olvasóm, hogy már most is hitetlenkedve csóválod a fejed, ám most következik azon történések leírása, melyeknél már komolyan félek, hogy haragosan hajítod a sarokba ezt az almanachot. Kérlek mindenre, ami szent számodra, ne tedd! Lehetnek más feljegyzések is, amelyek megerősítik mindezt, annál is inkább, mert azt itt leírtakat a Hercegek Gyűlésén is előadtam élőszóban.
Planir és az általam fölbérelt zsoldosok átszelték a hatalmas keleti óceánt. (Megjegyzendő, hogy mind a katonák, mind a hajók költségeit a D'Olbriot nemzetség aranyai fedezték.) Az óceán túlfelén aztán rábukkantak az elveszett gyarmat romjaira, de ami még döbbenetesebb, a hajdanvolt lakók közül is több százat találtak – még mindig élve! Ha ugyan életnek lehetett azt nevezni: varázslat szőtte álomban sínylődve vészelték át az emberöltők beláthatatlan sorát. A mágia újonnan fölfedezett formája ezúttal a tormalin érdekek szolgálatába állt, és életre keltette ezeket a szerencsétleneket.
Ma már világos, hogy az elietimmek célja az örök álomba merült egykori tormalinok megsemmisítése volt, mert a szigetek virágzó termőföldjére fájt a foguk. Látván hitvány ármánykodásuk kudarcát, az elietimmek megtámadták az expedíciót, ám véres küzdelemben sikerült visszaverni őket. Ryshad Tathel ebben a harcban is kitüntette magát, ám a legfontosabbnak a varázslóink védőmágiája bizonyult, mely dacolni tudott az elietimmek praktikáival.
Kénytelen-kelletlen a továbbiakban is együtt fogok tehát működni az Ősmágussal, mert csak ez a szövetség biztosítja szárizomra a varázslók segítségét, ha egy napon az elietimmek Tormalinföldre törnek. Emellett minden követ megmozgatok, hogy eme Mesterségnek nevezett ősi mágiaforma titkának nyomára bukkanjak – talán a családi archívumban vagy a védelmünk alá tartozó templomok irattáraiban is föllelhetőek értékes adatok. Meggyőződésem, hogy ezeknek az újra felfedezett varázslatoknak a minél alaposabb ismerete sarkalatos jelentőségű lehet az elkerülhetetlennek látszó háborúskodásban. Bizony előfordul, hogy a tűz ellen tűzzel kell fölvennünk a harcot.
Az év végének közeledtével egyre megkönnyebbültebben látom, hogy nem tűntek föl újabb fosztogató hajók sem a tormalin partoknál, sem az óceán túlfelén. A régi telepesek túlélői között az egyetlen magasabb rangú nemes Temar, az ifjít D'Alsennin méltóság ennek szegfelelően igyekszünk számára minden támogatást megadni valaha volt gyarmata újjászervezéséhez. A telepesek jelenleg is, és a tél folyamán a szigeteken fognak munkálkodni, és amint a Tavaszi Napéjegyenlőség megenyhíti a téli viharokat, a D'Olbriotok címerével ékesített hajók kifeszítik a vitorláikat, hogy további segítséget szállítsanak nekik.
Mindazonáltal azt még erősen kérdésesnek látom, hogy a D'Olbriot-uradalmak és a tengeren túli gyarmat milyen módon és mértékben lesznek képesek az együttműködésre. A régi telepeseket ugyanis olyan vallási hiedelmek és téveszmék vezérlik, amelyeket haladó világunk már réges-rég elvetett. Előre látom, hogy a D'Olbriot családra vár az a kényes feladat, hogy a racionalisták korszerűbb felfogása felé terelje ezeknek a hányatott sorsú embereknek a gondolkodását.
Ostrin szentélye, Bremilayne,
Bölcs Tadriol uralkodásának 3. évében,
Nyárelő 9. napjának délutánján
„Úgy zuhog, mintha dézsából öntenék.” – Odahaza, Zyoutesselában ezt mondjuk, amikor az óceán felől érkező szél olyan záport hoz, hogy jószerivel látni sem lehet. Eleinte csak szemerkél az eső, de ez csak ízelítő; hamarosan összefüggő vízfüggönnyé változik, a viharos erejű szél pedig befújja mindenhová, ruhaujjba szintúgy, mint csuklya alá. Igencsak sanyarú a sorsa annak, akit az utcán kap el a zivatar. Az ember úgy érzi ilyenkor, nemcsak a ruházata, de talán még a csontjai is átáztak, és csak jóval a vihar távozása után melegíti annyira át a nap, hogy már nem vacog a foga.
Összerázkódtam az emléktől, pedig az adott pillanatban nem volt okom panaszra: egy kényelmes hegyi szállásról figyeltem a távoli kikötő nyüzsgését.
– Hadrumalban is előfordulnak efféle viharok, Casuel? – kérdeztem. – Gondolom, a Solurai-tenger szelei nem kímélik azt a szigetet sem.
Útitársam csak egy mordulással nyugtázta megjegyzésemet, miközben ujjait a gyertyatartó köré fonta. A kanóc szikrázva tiltakozott az ellen, hogy tűzszerszámok nélkül szólítják szolgálatba, de hamarosan megbékélt, és a gyertya lángja barátságos fénybe borította a szobát. Szükség is volt erre, hiszen a borús égbolt nem engedett át még annyi világosságot sem, amennyi elegendő lett volna az olvasáshoz. Casuel egész napját egy kalendárium, egy halomnyi térkép és egy árapálytáblázat között töltötte. Fölteszem, már ez is felüdülés volt számára azok után, hogy egy egész esztendőn keresztül ódon kódexeket nyálazott végig az elveszett Mesterség nyomait vadászva, és közben keresztül-kasul átutazta egész Tormalinföldet. Csodáltam a szorgalmát, de az ő helyében én inkább pihenéssel töltöttem volna azt a kevéske időt, míg az az annyira várt hajó felbukkan keleten. A fedélzetén érkezők talán épkézláb értesüléseket is hozhatnak Casuel kutatási témájában.
Visszafordultam az ablak felé, de ekkor hirtelen heves csörgést-csattogást hallottam a hátam mögül. Odapillantva láttam, hogy Casuel figyelmetlenül arrébb tolta a játéktáblámat, és a bábuk a földre szóródtak. Az erdő fái összekeveredtek a fenyőrigókkal és a varjakkal, alig néhány maradt az ütött-kopott táblán. Egy pillanatra felfortyantam, de szerencsére sikerült megőriznem a lelki nyugalmamat. Végül is, nem vágytam rá különösebben, hogy befejezzük ezt a játékot, annál is inkább, hiszen Casuel úgysem tanult volna semmit az újabb vereségéből, ahogy nem okult az előző háromból sem. Meglehet, hogy a varázsló igencsak képzett a misztikus tudományok területén, ám sohasem lesz képes arra, hogy megnyerjen egy Fehér Holló játszmát. Szőrszálhasogató természete megakadályozta abban, hogy végtelenül nyakatekert tervek helyett inkább egyszerű, de hatásos cselfogásokat alkalmazzon.
Hunyorogtam a félhomályban; az ablakot a lecsorgó esővíz szinte átláthatatlanná tette. Odakint testes szürke fellegek gomolyogtak, hasuk a földet verdeste. Az eső függönye időnként pillanatokra föl-föllebbent, láthatóvá téve a fehér tarajú hullámok áradatát.
– Az nem egy vitorla ott? – pislogtam.
Casuel vádló pillantást vetett a kandallón álló időmérő szerkezetre.
– Alig hinném – válaszolta zordan. – Még alig járunk a közepén a délutánnak, és azt mondták, ne várjuk őket a késő esti dagály előtt.
– Szerintem nem számítottak arra, hogy ez a hirtelen jövő vihar a part felé tolja őket – vontam vállat. Az a sötét pötty ott az örvénylő tengeren túlontúl szabályos volt ahhoz, hogy csupán jókora hullám vagy egy felhő árnyéka lehessen. A fölötte lobogó fehér folt pedig lényegesen határozottabb formájú volt az illékony hullámtarajoknál. De vajon tényleg ez az a hajó, amely immár két nap semmittevésre kárhoztatott bennünket? Elővettem az aznap reggel vásárolt távcsövemet. Valódi mestermunka volt, egy kiöregedett tengerésztől vettem meg csengő aranyakért. Kinyitottam a felső ablakszemet, és a távcsövet az ablakkeret alsó részére támasztottam. Hallottam, hogy a bezúduló huzat meglobogtatja az asztalon heverő papirosokat, de nem törődtem vele.
– Saedrin szerelmére, Ryshad! – Casuel mérgesen kapott a megbokrosodott papírlapok és az immár csak füstölgő gyertya felé.
Rá se hederítettem, inkább pásztázni kezdtem a látcsővel a tarajos hullámokat. Hol bujkálhat az a vitorla? Egy pillanatra elemeltem a fejem a messzelátótól, hogy szabad szemmel megkeressem azt a bizonyos pöttyöt. Hunyorogtam. Igen, ott van! Így már hamar megtaláltam a távcsővel is: kétséget kizáróan óceánjáró hajó volt, nem afféle part menti vizekre tervezett lélekvesztő. Láthattam magas, tömör építésű oldalait, három jókora árpocát széltől feszülő vitorlákkal és farában a fenyegető külsejű tatbástyákat.
– Esedékes ma másik óceánjáró érkezése is dél felől? – kérdeztem Casueltől. A szememet egy pillanatra sem vettem le a hajóról. Egy-egy nagyobb széllökés időnként kivitte a látóteremből, ilyenkor gyorsan utána igazítottam a látcsövet.
– Nem – felelte a varázsló –, egyetlen hajó sem várható Zyoutessela vagy Kalaven felől az évszak közepéig.
– Ezt a papírjaidból olvastad ki? – Korántsem osztoztam Casuel lelkesedésében és feltételen bizalmában a hajólajstromok és a kalendáriumok iránt. Zyoutesselában nőttem föl, és bár az apám kőműves volt, éppen elég tengerészt ismertem, hiszen a nagy földnyelvre épült várost keleten és nyugaton is kikötők szegélyezik. Most is könnyen elképzelhetőnek tartottam, hogy valamelyik kapitány a sokszoros haszon reményében megkockáztatta ezt a menetrenden kívüli utazást. Úgy tapasztaltam, a legtöbb tengerész különös keverékét képezi az esztelenül vakmerőnek és a túlságosan elővigyázatosnak. Idegesítően körültekintően képesek megtervezni egy-egy egyszerűnek látszó utazást, de ha úgy hozza a szükség, a szélbe hajítják ezt az óvatosságot bármely bizonytalan nyereség kedvéért.
Casuel odajött mellém, és kutatóan nézett át az esőáztatta ablaküvegen.
– Talán Inglisből érkezett – találgatta.
Meg akartam rázni a fejem, de a távcső gyűrűjének érintése megállított; a hajó így is kicsúszott egy pillanatra a látókörömből.
– Nemigen hiszem – feleltem hangosan –, mert akkor nem abból az irányból hoznák az áramlatok.
Türelmetlenül próbáltam olyasféle zászlót találni az árbocokon, amelyről beazonosíthatnám, honnan érkezett a hajó. Fölszisszentem.
– Mi az? – kérdezte Casuel.
– Túl sok a vitorlája ehhez a viharhoz – mormoltam, egyre jobban aggódva a hajó miatt. Bár a vitorlákat a lehető legjobban behúzták, így is elég nagy volt a felületük ahhoz, hogy a szél játékszerként dobálja a hajót.
Elvettem a szememről a távcsövet, és kinéztem a háborgó óceánra. A kapitánynak rossz és még rosszabb közül kellett választania. Ha úgy állítja a vitorlákat, hogy a szél bevigye a kikötőbe, azt kockáztatja, hogy egy váratlan széllökés a sziklás partfalnak csapja a hajót. Ha pedig megpróbál szembefordulni a viharral, kisodródhat a nyílt óceánra, ami szintén végzetes lehet a jelen időjárási körülmények között. Elképzelhető, hogy megmenti így a hajóját, de a kapitány bizonyára tisztában van azzal, a Tengerek Ura nem csak a parti sziklákat fente borotvaélesre. Láttam is messze a távolban, amint a kikötőt nagy ívben körülölelő zátonyokon megtört a hullámok tajtékzó ostroma. „Dastennin legyen irgalmas hozzájuk!” – mormoltam.
Casuel, aki csak a vállamig ért, most lábujjhegyre ágaskodott, és megpróbált mellém tolakodva kikukucskálni a felső ablakszemen. A szél ezúttal a szövetségesemmé szegődött: éppen a megfelelő pillanatban fecskendezett be az ablakon egy jókora adag esőt, és ez hátratántorította a mágust. Dohogva simította félre homlokába tapadt hullámos barna fürtjeit. Gyorsan letöröltem a távcső lencséjét, és most az eget vettem szemügyre. Palaszínű felhők száguldottak odafent, hatalmas esőcseppekkel permetezve a tengeren rohanó hullámokat. Ugyanolyan tomboló szél hajtotta a tornyozódó fellegeket, mint a tajtékzó óceánt. Sós illatot csapott az orromba az ablakon bevágódó újabb széllökés, kellemesen megbizsergetve a tagjaimat. Az ember könnyen csodálhatja az elemek tombolását efféle meleg és – főképpen – esővédett helyről.
A díszes ormányárboc ékként fúrta bele magát egy újabb hatalmas hullámba, úgy, hogy a hajó egy pillanatra el is tűnt a habok között. Aztán előkerült, de innen is látszott, hogy minden része remeg a megterheléstől, és óriási mennyiségű víz ömlik le a fedélzetről, magával sodorva mindent, amit nem rögzítettek megfelelően. Szinte hallottam a halálra vált utasok sikoltásait, a tehetetlen matrózok átkozódását, a faépítmények éktelen recsegését és a korbácsként végigzúduló víz fülsiketítő dörgését. Hatalmas vászon vált el az egyik árboctól, és óriási fehér madárként röpült tova. Ezek szerint a kapitány már nem látott más esélyt, mintsem hogy levágja a vitorlákat, végképp kiszolgáltatva így a hajóját a vakszerencsének. A hullámok és a széllökések ide-oda rángatták a kormánylapátot és a tőkesúlyt.
– El fognak süllyedni? – kérdezte Casuel bizonytalan hangon.
– Fogalmam sincs... – Az ujjperceim egészen elfehéredtek, úgy szorultak a messzelátóra, a gyomrom pedig sajogni kezdett a szorongástól. – Mintha valami olyasmit mondtál volna, hogy van egy varázsló azon a hajón. Nem tudnád fölvermi vele a kapcsolatot, hogy aztán együttműködjetek valamiképpen?
– Még ha feltételezzük is, hogy ez valóban a telepesek hajója, ami felől jogos kétségeink lehetnek, akkor is tudomásul kell vennünk azt a tényt, hogy a képességeim a földelemre épülnek – felelte a varázsló szokásos körülményességével. – Annak az esélye, hogy ilyen távolságból befolyásolni tudjam a víz és a levegő tombolását... – Casuel hangjában őszinte együttérzés csengett.
Egy nem várt szélroham nyomán a hajó újfent kicsúszott a távcsövem látóköréből. Magamban átkozódva eresztettem le, hogy szabad szemmel keressem meg a kétségbeejtő helyzetben lévő óceánjárót, amikor belém szakadt a levegő a megdöbbenéstől.
– Ott van még egy!
– Hol? – Casuel dühösen törülgette az ablaküveget, amely bepárásodott a lélegzetétől.
– Húzz egy képzeletbeli vonalat a halpiactól a kikötői bástyán át a tenger felé – magyaráztam sietve, miközben ismét a szememhez emeltem a látcsövet, hogy jobban szemügyre vehessem az újonnan felfedezett hajót. Megdöbbenve húztam össze a szemöldökömet. – Kedvező időjáráshoz van igazítva a vitorlázata...
– Ez teljes képtelenség! – vágott közbe Casuel tévedhetetlenségének biztos tudatában.
– Felhívom rá a figyelmed, hogy a távcső az én kezemben van – feleltem lassan. Nyugalmat kényszerítettem magamra. Sajnálatos módon, muszáj együttműködnöm a varázslóval, és emiatt akkor is udvariasnak kell lennem vele, ha erre Casuel a legelemibb szinten sem hajlandó.
De most nem vesztegethettem az időt ilyen ügyekkel. Figyelmemet ismét a második hajó felé fordítottam. Kisebb, kerek fenekű, rövidjáratú bárka volt. Szép nyugodtan haladt a háborgó tengeren, háromszögletű vitorlái derűsen gömbölyödtek, miközben a tomboló viharnak már réges-rég szét kellett volna szaggatnia mindet. Fikarcnyit sem törődött a dühöngő hullámokkal, amelyek újra és újra megkísérelték nekitaszítani a partközeli szikláknak, nyílegyesen siklott a kikötő felé.
Most már Casuel is látta, mi történik: arcán neheztelés tükröződött.
– Varázslat! – A felismeréshez nem volt szükségem arra, hogy a mágusokhoz hasonló bensőséges viszonyban álljak az elemekkel, hiszen jól látható volt, hogy a hajó csak kacag a hullámokon és a szélviharon.
– Gyakorlott mágiahasználóra vall – ismerte el Casuel savanyú arccal.
Megpróbáltam a mágia egyéb nyomára bukkanni a hajón, olyasfélére, mint a kékesen tündöklő fényaura vagy az árboccsúcsok földöntúli ragyogása. Sokat tapasztalt tengeri medvéktől hallottam már erről, Dastennin Szemének nevezik az ilyesmit. De ezúttal semmi effélét nem láttam. Úgy látszik, az ismeretlen varázslathasználó megelégedett azzal, hogy megóvta a vihar következményeitől a bárkát, és mágiájának nem volt ilyen hatásvadász mellékhatása.
Visszafordítottam a távcsövet az elsőként felfedezett hajó felé. Ez időközben aggasztóan megdőlt, és életveszélyesen közel sodródott a part menti zátonyokhoz; minden egyes hullám közelebb taszította az éhesen nyújtózó kőagyarakhoz. A hajón utazók helyzete kezdett kifejezetten kétségbeejtővé válni. Újabb hatalmas hullám csapott át a fedélzeten, és a keresztülhömpölygő vízözön néhány pillanatra teljesen eltüntette az óceánjáró elülső részét, csupán a tatbástyák dacoltak a tomboló tengerrel.
Lélegzetvisszafojtva vártunk, amíg a meggyötört hajó ismét kibukkant a habok közül. A helyzete egy csöppet sem lett rózsásabb: még az eddiginél is jobban megdőlt. A bezúduló víz hatására a gyomrában szállított áru jelentős része alighanem ugyanazon oldalra csúszott, felborítva ezzel a hajó egyensúlyát, és ez bizony számos utas számára végzetes lehetett.
– Azért mennek, hogy segítsenek rajtuk.
Kicsit oldottabbá vált a lélegzetem, amikor láttam, hogy Casuelnek igaza van. A kicsiny rövid utakra tervezett bárka most a zátonyok felé vette az irányt.
– Dastennin fogára! – Önkéntelenül hátrahőköltem, amint a szürke viharfellegek közül hirtelen egy vakító villám sújtott le az óceánjáró főárbocára. Lelki szemeimmel már szinte láttam, ahogy a faszerkezet lángra kap, és az átnedvesedett kötélzeten sisteregve szaladnak a vörös tűznyelvek. A különös, kékes színű mennykő azonban bevilágította a hajót, majd továbblendült, és hullámról hullámra pattanva csíkot húzott egészen a kisebb bárkáig. Hamarosan egyfajta félelmetesen ragyogó mágikus vontatókötél láncolta össze őket. Az óceánjáró jól láthatóan megremegett, amikor a kis lélekvesztő megindult, és húzni kezdte maga után. A nagyobb hajó olyan könnyedséggel fordult meg a tengelye körül, hogy a távolból nézve szinte játékszernek tűnt.
Mintha még a dühöngő óceán is megdermedt volna egy pillanatra a döbbenettől: én magam is leesett állal bámultam a történéseket. Rendes körülmények között a ronccsá vált óceánjárónak magával kellett volna rántania a pusztulásba a törékeny dereglyét, ám az szemernyit sem törődött a természet és az ésszerűség törvényeivel. Még a sebessége is alig csökkent, ahogy vontatta maga után a hatalmas hajót; ugyanolyan kedélyesen szelte a tajtékzó habokat, háromszögletű vitorlái szemnyugtatóan gömbölyödtek. A szemtelen kis bárka valósággal kacagott a vad szélviharon, amelynek már régen a hullámok közé kellett volna temetnie ezt a gyönge építésű lélekvesztőt.
Casuel ekkor megrántotta a távcsövemet, mire fölszisszentem. Csupán föl kívánta hívni valamire a figyelmemet, de ezt is a maga goromba módján végezte, s majdnem kinyomta a szememet a messzelátóval. Elhatároztam, hogy higgadt maradok, majd a jelzett irányba fordultam. Az óceánjáró fedélzetén alakok mozogtak. Még ilyen távolságból is érzékelni lehetett, hogy mozdulataikban megkönnyebbülés vegyül a tanácstalan rémülettel. A vihar szürke förgetegébe zöld és arany lobogás hasított bele, ahogy felvonták az árboczászlót. A lobogó harántcsíkját ékesítő harcias hiúzpofa csak elmosódott foltnak tűnt ilyen távolságból, de én így is fölismertem a D'Olbriotok címerállatát.
– Ők azok! – csaptam Casuel vállára a szükségesnél szándékoltan kicsit nagyobb erővel. – Menjünk le eléjük a rakpartra.
Ellentmondásos gondolatok keringtek a fejemben. Föllélegeztem, hogy a hajó végül mégis biztonságban elérte a partot, ám újra és újra megborzongtam a tudattól, hogy hajszál híján Messire minden terve a hullámok közé veszett az óceánjáróval együtt, és vele az én reményeim is elsüllyedtek volna. Ugyanis csupán azért újítottam meg eskümet hosszas vívódás után, mert abban bíztam, hogy egy újabb jelentős és dicső tettel ismét előreléphetek a vazallusi ranglétrán, és imígyen valóra válthatom minden álmomat.
A megkönnyebbülés azonban hamar felülkerekedett a komor gondolatokon: a hajó, fedélzetén a becses utasokkal már a kikötő biztonságot jelentő hullámtörői között siklik. Végre vége a tétlenségnek! Most majd valóban az uram javára tudok lenni a szolgálataimmal, és talán a saját becsületbeli ügyem elintézésének érdekében is cselekedhetek. Ha mindkét téren sikerrel járok, azt hiszem, joggal reménykedhetek abban, hogy elérem az olyannyira óhajtott függetlenséget, és boldogan élhetek Livakkal az oldalamon. Lelkesülten vágtam keresztül a szobán, és csak az ajtónál jöttem rá, hogy Casuel nem mozdult, még mindig homlokát ráncohm, fancsali képpel álldogál az ablaknál.
– Gyere! – sürgettem. – Szükségük lehet a segítségünkre.
– Az a mágus, aki ilyen hatalommal bír, nem szorul rá az én segítségemre – horkant föl Casuel megvetően.
Szerte Tormalinföldön ismert nézet, hogy a varázslók olyan mihaszna, habókos teremtmények, akiktől jobb távol tartani magunkat. Nos, Casuel éppen az a mágus volt, akire ez a vélemény tökéletesen ráillett. Mielőtt Messire parancsa és Dastennin szeszélye belesodort volna ebbe a végeláthatatlan, páratlan kalandba, nem volt alkalmam varázslókkal találkozni. Mint oly sokan, én is úgy véltem, hogy a mágikus születés együtt jár valamiféle titokzatos bölcsességgel. Casuel azonban alaposan rácáfolt erre: utoljára kisiskolás koromban találkoztam olyan csökönyös szűklátókörűséggel, amilyen őt jellemezte. Minden figyelmét az kötötte le, hogy mások mit gondolnak róla, és meg volt győződve arról, hogy nem kapja meg mindazt a tiszteletet, melyet megérdemelne. Egyszerű kézműves családba születtem, majd zsoldosként fegyveremmel szolgáltam egy nemesi házat, hozzá vagyok tehát szokva a nyers szókimondáshoz és a tudásukban túlzottan bízók konok nyakasságához is, de Casuel még az én türelmemet is keményen próbára tette.
De azt el kellett ismernem, hogy tudósként megszállottan dolgozott, és tehetségét sem lehetett vitatni. Az is szem előtt tartandó szempont, hogy mivel tormalin nemesi családból származott, tisztelte szülőföldem szokásait és hagyományait – senki sem lehetett tehát nálánál alkalmasabb arra, hogy kapcsolatot tartson Hadrumal és Toremal között. Az már csupán személyes balszerencsém, hogy ilyen nehezen lehet kijönni vele. Fölsóhajtottam.
– Azért vagyunk itt, hogy köszöntsük Kellarin telepeseit Messire D'Olbriot és az ősmágus nevében, nemde? – mondtam csöndesen, kezemet még mindig az ajtókilincsen tartva. Elegendően hosszú ideje kalauzoltam már Casuelt Tormalinföld ösvényein és országútjain, miközben omladozó könyvtárak mélyén eltemetett kötetek után kutatott, így volt időm megtanulni azt, hogy ha vitatkozni kezdek vele, makacskodó öszvérként támasztja meg lábát a szoba kövezetén. Így, hogy nyugalmat és némi alázatot tettettem, hamarosan vette a köpenyét, és az orra alatt mormogva megindult a nyomomban.
Amint kiléptünk a vendégházból Ostrin szentélyének udvarára, szorosabbra húztam a köntösömet. A zord szél hátracsapta a csuklyámat, de nem nyúltam utána: inkább legyen vizes a hajam, mint hogy egész úton káromkodva küszködjek a vitorlaként duzzadó kámzsával – ahogyan Casuel tette. Az őr grimaszolva lépett ki a biztonságot jelentő bódéjából, de amint észrevette a kezemben fölcsillanó pénzdarabot, vonásai rögvest meglágyultak, és készségesen mosolyogva tárta ki előttünk a gyalogkaput. A nehéz tölgyfaalkotmány dörrenve zárult be mögöttünk.
Belekaroltam Casuelbe, és félrerántottam egy nagy sebességgel robogó szekér elől. Mi esetlenül rakosgattuk a lábunkat a csúszós, sáros utcaköveken, ám a helyiek olyan könnyedén siettek lefelé Bremilayne hírhedten meredek utcáin, mint a hegyi kecskék az ember számára járhatatlanul omladékos meredélyeken. A palatetőkről eső csorgott az utcákra, a nyakunkba is jutott bőségesen. Az épületek olyan lépcsőzetesen épültek errefelé, hogy az egyik ház ajtajának küszöbe gyakran egy vonalban volt a szomszéd ablakának tetejével.
A felsőváros széles, tágas utcái hamarosan szűk és piszkos sikátoroknak adták át a helyüket. Mire leértünk a rakpartra, már jókora tömeg verődött össze a hajóra lesve. Főképpen a környékbeli kocsmákból keveredtek elő. Voltak, akik csak kíváncsiskodtak, de jó néhányan abban bíztak, hogy az óceánjáró érkeztével ők is gazdagabbak lehetnek néhány garassal. A rakodómunkások a sörre és az eledelre valót akarták megkeresni, az utcai árusok és a szajhák komolyabb üzletet reméltek. Utat törtem magamnak, át a kikötői söpredéken, egyik kezemet elővigyázatosan az erszényemen tartva. Casuel szorosan a nyomomban ügetett.
– Nem láttam még olyat, hogy ilyen erejű mágiát használjanak egy hajó megmentésére – szólalt meg valaki a közelemben, akinek hangjában csodálkozás keveredett a kíváncsisággal.
– És én mondom, nem is fogsz többé, cimbora – dörmögte a mellette álló megkönnyebbülten.
– Jobban jártunk volna, ha hagyják elsüllyedni! – torkolta le őket a harmadik, aki kapzsi tekintettel fürkészte a hajó összetört árbocait. – Arra gondoljatok, miket vetett volna partra a tenger, ha egyszer elül a vihar. És kiváló üzlet lett volna az elmerült hajóroncs átkutatása is.
Végre sikerült áttörnöm a gyülevész népségen, és elém tárult a hatalmas óceánjáró. Még mindig erősen az oldalára dőlt; a legénység és a kikötői munkások össze-vissza szaladgálva karvastagságú kötelek tucatjaival igyekeztek kibiztosítani. Én is lerántottam a kesztyűmet, és megragadtam az egyik hajókötelet, amelynek két megtermett fickó feszült neki dühös erőfeszítéssel.
– Casuel! Segíts már, ember!
A rakparton végig sorakozó kétfejű fémbakok váratlanul sárgás fénnyel izzani kezdtek, a matrózok káromkodva hőköltek hátra. Én magam is döbbenten markoltam a kötelet, nem számítottam ugyanis arra, hogy Casuel varázsolni fog. A rendíthetetlen fémcövekek egyszerre meghajlottak, és kinyúltak. A végük kampóvá alakult, megragadva és maga köré tekerve a hajóköteleket, majd villámgyorsan visszaalakultak azzá, amik voltak: kikötői cövekekké, magukkal ragadva a kötélzetet és hajót. Akár egy megszigonyozott bálna, a vihartépázta hajó megremegett és előrelendült, majd erősen a dokk falának csapódott. A fültépő reccsenés végigvisszhangzott a rakparton, aztán csönd lett.
– Szép munka volt, Casuel!
Eldobtam a kezemben tartott kötelet, és tekintetem végigfutattam a hajó zsúfolt fedélzetén.
– Temar! – A tatbástya korlátjánál álló vékony testalkatú fiatalember felkapta a lejét a kiáltásomra, és körülnézett. Megvártam, amíg észrevesz, és felém int.
– Minél hamarabb el kell hagynotok a hajót! – kiáltottam. A hajó tovább süllyedt, és olyan bizonytalanul imbolygott, mint egy gyors folyású patakba hullott falevél. Az a kár, melyet most Casuel okozott, feltehetőleg, befejezte a vihar által elkezdett munkát. A rakományt éppenséggel össze lehet szedni a kikötő fenekéről, de semmi kedvem nem volt hullák után kutakodni.
A hajóról egy csapóhidat dobtak a partra. A dokkmunkások már nekilódultak, hogy kikötözzék, ám meglepetten hátrahőköltek, amikor aranyló szikrázás támadt körülötte Casuel felé pillantottam, és láttam, hogy sértődött arccal áll, karját a palló felé emelve. Az emberek félrehúzódtak előle, így pillanatok alatt ösvény támadt közte és a csapóhíd között, és körülötte is észrevehetően megritkult a sokaság.
Temar csizmája máris a pallót tapodta, nem törődött azzal, hogy Casuel mágiájának utolsó szikrái csak léptei nyomán hervadnak el.
– De örülök, hogy látlak, Ryshad!
– Már attól tartottam, a hínár közül kell majd kihalászni benneteket! – ragadtam meg az alkarját, elfogadván a felkínált ódon kézfogást. Közben megállapítottam, hogy tenyere már nem egy elpuhult nemesifjúé: majdnem olyan vastagon borították a bőrkeményedések, mint az enyémet. Szavaimra önkéntelenül megkeményedett a szorítása, éreztem a zord munkában megerősödött izmokat.
– Amikor az az utolsó hullám átcsapott a fedélzeten, szavamra, azt hitten, csak a Másvilágon fogunk partot érni! De Dastenninnek hála, mégis sikerült kikötnünk. – Még mindig erősen érezni lehetett beszédén az ősi tormalin kiejtést, ám néhány szó már egészen korszerűen csengett, főképpen a lescari hangsúlyozásra emlékeztetett.
Fölpillantottam az óceánjáróra, és a korlátnál újabb ismerős arcokat pillantottam meg: azokét a zsoldosokét, akik vállalták, hogy télen a Régi Birodalom újra felfedezett gyarmatán maradnak. Most az embereket terelgették lefelé a csapóhídon.
– Még hogy Dastennin! – szólalt meg mellettünk Casuel. Szemöldökét ráncolva próbálta megérteni Temar szavait. – Közöld az urasággal, hogy inkább a modern mágiának kellene köszönetet mondania, mintsem ilyen ősi természetfölötti agyrémeknek!
A varázsló tormalin kereskedőcsaládból származott, és nem ez volt az első eset, hogy kiütközött racionalista neveltetése. Némi kárörvendéssel állapítottam meg magamban, hogy ez nem kevés lelki vívódást okozhat számára, hiszen ez a filozófiai irányzat nem csak a vallási hiedelmeket támadta élesen, hanem az elemi mágia alkalmazóit is.
Ahogy a mágusra pillantottan, szúrós pillantással szembesültem. Hirtelen észbe kaptam.
– Casuel Devoir; Térvar D'Alsennin – mutattam be őket egymásnak kicsit megkésve.
– Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem, méltóságos uram.
Casuel olyan mélyen és szertartásosan hajolt meg, mintha a császári trón előtt fejezné ki hódolatát. Temar udvariasan viszonozta a mozdulatot, de egyben éreztette, hogy ki a magasabb rangú kettőjük közül.
– Jól értem – kérdezte a varázsló –, hogy a hajó kapitánya pusztán a tengerésztudományára támaszkodott, amikor átszelte az óceánt? Azt hittem, általánosan elfogadott, hogy botorság mágia támogatása nélkül nekivágni ennek a veszedelmes útnak.
– Egyetértek – bólintott Temar hidegen. – Volt egy mágus a hajónkon, és kiválóan helyt is állt mindaddig, amíg egy sajnálatos balesetben eltörte mindkét lábát. – Azzal a csapóhíd felé intett, ahol két tagbaszakadt matróz cipelt lefelé egy hordszéket. A benne illő boldogtalannak a lábait szemlátomást sín rögzítette, és mindkettő vastagon be volt bugyolálva.
– Tessék? – Casuel egy futó pillantást vetett a szerencsétlenül járt varázsló felé. – Szíveskednél egy kicsivel lassabban beszélni?
Úgy éreztem, itt az ideje, hogy némileg könnyedebb témák felé tereljem a beszélgetést.
– Mikor vágattad le a hajadat? – kérdeztem mosolyogva.
Temar végigsimította rövid sörtéit, melyek fölváltották hosszú tincseit. A haja sötét volt, mint az enyém, de selymes és egyenes szálú.
– Mostanság a célszerűség a legfontosabb szempont Kel Ar'Ayenben – válaszolta. – A divat olyan fényűzés, amelyet egyelőre nem engedhetünk meg magunknak. – Örömmel láttam, hogy tiszta szívvel tréfálkozik saját magán, és közben megenyhült szögletes arcának komolysága.
– Jobb lenne, ha mielőbb biztonságba helyeznénk a hajórakományt, Temar – mondtam a közelben álló raktárépületre mutatva, amelyet még akkor lefoglaltam, amikor Bremilayne-be értünk. A hajóról jókora hevederek segítségével rakodták le a szállítmányt; minél előbb könnyíteni akartak az ingatag óceánjáró terhért. A nagy sietségben azonban csak rendezetlenül ledobálták a terhet, elrongyolódott zsákok és viharvert ládák hevertek egymás hegyén-hátán. Észrevettem, hogy a bámészkodók közül néhányan mohó pillantásokkal méregetik őket.
– Mindjárt intézkedem! – Temar sarkon fordult, és szapora léptekkel visszasietett a pallóhídhoz.
– Az lesz a legjobb, ha utánanézek, ki is ez a varázsló – mondta Casuel fontoskodó hangon. A sebesültet közben hordágyra fektetették.
– Nagyszerű – bólintottam. Amíg Casuel elfoglalja magát a varázslókkal kapcsolatos ügyekkel, én nyugodtabban intézhetem a saját kötelességeimet.
Körülnéztem, és a raktárnál egy köpcös fickót pillantottam meg, aki köpenyén a D'Olbriotok jelvényét viselte. Odamentem hozzá, betereltem a jókora, visszhangos csarnokba, és minden bevezetés nélkül így szóltam:
– Ennek a hajónak az érkezése még jó darabig beszédtéma lesz a csapszékekben, ezért nem ártana védelemmel ellátni a raktárt a kikötői patkányok túlzott kíváncsisága ellen. – Belegereblyéztem elázott hajamba: az esővíz kövér patakokban indult meg lefelé a nyakamon.
– Egy tucatnyi csatlós és négy hűbéres van a kíséretemben. – A férfi erős szálú, szürkés haja teljesen egybenőtt tömött szakállával, amely előreugró hegyes orrot és nagy, kerek szemeket szegélyezett. Összességében úgy nézett ki; mint egy borostyánbokor ágai mögül kipislogó bagoly. – Sajnálom, hogy csak most érkeztem. Már tegnapelőtt itt lehettünk volna, de az egyik lovunk lesántult útközben.
– Glannar vagy ugye, a Katlan-völgyi birtokról? – A vastag hangjáról ismertem meg. Ő volt a katonai felügyelője Messire D'Olbriot legtávolabbi birtokának.
A fickó arca széles vigyorra húzódott.
– No, most megfogtál, cimbora! Rémlik, hogy találkoztunk már, és hogy meggyűlt a bajod az újoncokkal, de a nevedre őszintén szólva nem emlékszem.
– A nevem Ryshad – viszonoztam a mosolyát. – Ryshad Tathel.
– Úgy hallottam, melléd szegődött a szerencse mostanában – jegyezte meg Glannar a felkaromon hordott réz karperecre pillantva. Az ő karján lévő hasonló rendjelt már egészen kifakították az évek. Magabiztos mosolyát és őszinte tekintetét látva úgy gondoltam, nem érdemtelenül viseli.
– Nem tettem egyebet, mint hű maradtam az eskümhöz – válaszoltam egyszerűen.
Tudtam, Glannar valóban csak beszélgetni akar, nem pedig titkokat kiszedni belőlem, vagy sikamlós pletykákat hallani, mint oly sokan azok közül, akikkel az utóbbi időben találkoztam. Sajnálatos módon Messire szigorú titoktartási parancsa nem érte el teljesen a célját, és kiszivárgott néhány féligazság szigetvilágbéli kalandjaimról.
– Hogy boldogulsz az ifjú csatlósok kiképzésével? – kérdeztem, mert jól emlékeztem, én mennyit szenvedtem az olyan újoncokkal, akik éppen csak, hogy elengedték az eke szarvát, és hozzávetőleg annyi eszük volt, mint annak az ökörnek, aki húzta.
– Nem lesz velük gond – bólintott Glannar. – Egy kivételével mindannyian ólombányászok fiai. Meglásd, úgy vigyázzák majd ezt a raktárt, mint macska az egérlyukat.
– Nagyszerű – biccentettem elégedetten.
A raktár hatalmas ajtaja ekkor nyikorogva kitárult, és ázott ládákat cipelő dokkmunkásak nyomultak be rajta. Elnyomtam a késztetést, hogy köpenyemet ledobva magam is beálljak közéjük; nem csak az én csillogó új rangom sértené, ha bekoszolnám a kezemet, de alighanem Glannar felügyelői tekintélyének is ártana. Így aztán csak figyeltem, ahogy gyors, pattogó vezényszavakkal eligazítja a legényeket, akik nyomban szorgoskodni kezdtek. Láttam arcukon a lelkesedést és az elszántságot: a ház szépreményű ifjú szolgái minden erejükkel azon voltak, hogy méltónak bizonyuljanak az eskü letételére, amely a D'Olbriot-ház urához csatolja őket.
Kicsit vágyakozva figyeltem odaadásukat. Magam is letettem ezt az ősi esküt sok-sok évszakkal ezelőtt, és hittem is benne teljes szívemmel mindaddig, mígnem aztán az elmúlt másfél esztendő eseményei alapjaiban rengették meg bizalmamat. Már csaknem odáig jutottam, hogy visszaadom az esküpénzemet, elszakítván a D'Olbriotokhoz fűződő köteléket, hiszen úgy éreztem, a ház is cserbenhagyott engem. Aztán amikor méltányos jutalmat és a familiárisi rangot kínálták fájdalomdíjul megpróbáltatásaimért, hosszú vívódás után elfogadtam az ajánlatot. Nem voltam elég biztos magamban ahhoz, hogy eldobjam egész addigi életemet egy bizonytalan jövőért. Persze ekkor már egyéb kötelezettségeket is magamra vettem, pedig jól tudtam, hogy esküm mellett nem lehetne helye más hűségnek a szívemben.
Glannar pattogó parancsai elhalkultak mögöttem, ahogy kisétáltam az épületből. Az eső elcsöndesedett, ám az égbolt továbbra is szürke volt, és mogorva. Legalább annyira mogorva, mint Casuel, aki a kikötői rakodóépület gyér védelmében álldogált, és egy kék köpönyegbe burkolózó karcsú alakkal beszélgetett. Megálltam, amíg elengedtem magam előtt egy hatalmas hordó alatt roskadozó dokkmunkást, majd odasiettem hozzájuk.
– Ryshad Tathel, ez itt Velindre Ychane, Hadrumal mágusa. – Casuel olyan arccal mutatott be minket egyarásnak, mint aki citromba harapott.
– A levegő elemének mestere, ahogy erre minden bizonnyal magadtól is rájöttél. Ő húzta ki a csávából az óceánjárót.
– Hölgyem – hajoltam meg mélyen –, mindannyian a lekötelezettjeid vagyunk.
Személy szerint kételkedtem benne, hogy Casuel érez bármiféle hálát a hajó megmentéséért, ám a D'Olbriotoknak minden okuk megvan erre, és akárhogyan is, én itt mégiscsak a házat képviselem.
– Micsoda szerencse, hogy éppen arra jártál – kottyantotta közbe Casuel.
– A szerencsének ehhez semmi köze – felelte a nő, és halványan elmosolyodott. Ez a gesztus a szavait egyszerű tényközléssé enyhítette, noha tűnhettek volna éppen önteltségnek vagy rendreutasításnak is. – Az utóbbi fél évben a széljárást tanulmányoztam az Ezerszél-fok környékén. Annikor meghallottam, hogy D'Alsennin őméltóságának érkezése az évszak közepe felé várható, elhatároztam, hogy észak felé indulunk a part mentén. Távolbalátó varázslat segítségével rátaláltam a hajójára, és a közelgő viharról is tudomást szereztem. Jobbnak láttam tehát, ha a segítségére sietek; Urlan balesete csak megerősített ebben a szándékomban.
Miközben beszélt, felém fordult, és tudomást sem vett az egyik lábáról a másikra álló Casuelről. Hangja mély volt, és valamelyest rekedtes, hanghordozása pedig éppoly magabiztos, mint a testtartása. Noha Mandarkin-béli nevet viselt, kiejtése tisztán a jól ismert hadrumali ejtésmód volt. Úgy véltem, alighanem a távoli titokzatos szigeten nőhetett föl egészen kicsi gyermekkorától kezdve.
– Temarral kívánsz találkozni? Úgy értem, az ifjú D'Alsennin méltóságos úrral? – Nos, ha új figurát helyezünk a táblára, amikor már javában folyik a játék, az egyaránt jelenthet jót és rosszat. Úgy döntöttem, óvatos maradok: szerettem volna többet megtudni erről az ismeretlen hölgyről, mielőtt értesüléseket osztanék meg vele a tengerentúli gyarmat és a D'Olbriot-ház ügyeiről. Bármit is állítson Casuel a minden mágust összekötő együttműködésről, én már senki emberfiában nem voltam hajlandó megbízni feltétel nélkül.
– Természetesen szeretnék, ha ideje engedi – válaszolta Velindre. Szélesebbre húzódó mosolya nőies vonásokat csalt szinte férfiasan kemény vonalú arcára. Nem hiszem, hogy akadt valaha valaki, aki különösebb szépségnek találta őt, de azt el kellett ismerni, hogy volt valami a megjelenésében, ami magára vonta a férfitekinteteket, még akkor is, ha ez a csáberő elsősorban nem a szokványos női külsőségeket jelentette. Ahogy finom szálú szőke hajának néhány tincse kiszabadult nehéz köpenyének kámzsája alól, karcsú kezével félresimította őket sápadt homlokából. – Szóval te vagy Ryshad – vett szemügyre érdeklődve. – Rengeteget hallottam felőled.
– Igen? És ha szabad tudnom, kitől? – Úgy elöntöttem, fölveszem az eldobott kesztyűt.
– Elsősorban Otricktól. – Egy pillanatra szomorúság felhőzte be mogyoróbarna szemét. – Később pedig Troannától.
– Mi dolgod neked Troannával? – Casuel idegesen rángatta köpenyének csatját. Szemlátomást teljesen felháborodott azon, hogy olyan dolgok is történhetnek Hadrumalban. amelyekről ő nem tud.
– Ő lát el hírekkel otthonról – vonta meg a vállát Velindre könnyedén. – Esetleg adjam át neki az üdvözletedet?
Casuel riadtan pislogott; teljesen fölkészületlenül érte az ártatlannak álcázott gonoszkodó kérdés. Még nem láttam át teljesen a hadrumali varázslók hierarchiájának szerfelett bonyolult hálózatát, nem ismertem a Tanács és a Csarnokok összes, rendszerint nem kielégítően körülírt, egymást gyakran átfedő rangját, de ahhoz már eleget hallottam róla, hogy megsejtsen, Casuel nem szeretné fölhívni magára Troannának, a vízmágia leghatalmasabb használójának figyelmét. Ha a Felhők Ura és a Hullámok Úrnője látják el értesülésekkel, Velindre nem akármilyen barátokkal rendelkezhet.
– Miben tudna segíteni neked D'Alsennin őméltósága? – kérdeztem udvariasan.
Velindre ismét elmosolyodott.
– Temar D'Alsennin ismeretlen partok mellett hajózott, és átszelte az óceánt olyan áramlatok és szelek segítségével, amelyeket még egyetlen mágus sem ismer. Melyik varázsló hagyná ki ezt a páratlan lehetőséget az ismeretszerzésre?
Ez kétségkívül mind igaz volt, de caladhriai málhás szamár legyen belőlem, ha tényleg csak ennyi van emögött.
– Majd utánanézek, hogy tudunk-e szállást biztosítani számodra – mondta Casuel fontoskodva.
Velindre pillantása megkeményedett. Láttam rajta, hogy most tényleg sikerült kihozni a sodrából, és már azt hittem, nem hagyja szó nélkül Casuel kicsinyességét, ám egy újonnan érkezett megmentette a helyzetet.
– Nagyon örülök, hogy látom, Devoir mágus. – Az ifjú hölgy, aki ekkor lépett mellénk, idegesen pukedlizett; rózsaszín szoknyájának szegélye a rakpart porát söpörte.
– Allin, te mit keresel itt? – Casuel hangján meglepetés és bosszúság érződött.
– Éppen annyi jogod van Casuelnek szólítani, mint bárki másnak – jegyezte meg csípősen Velindre Allin felé fordulva. – Mondd csak, hogy van Urlan?
Az Allinnak nevezett lány elvörösödött a rosszalló szavaktól, és tördelni kezdte a kezét.
– Mindkét lába eltörött – mondta lesütött szemmel –, és a fedélzetmester szerint a jobb sípcsontjánál a csontszilánkok át is ütötték a bőrét. A templom ispotályában helyezték el.
Míg Velindre alig volt alacsonyabb nálam, Allin még Casuelnek is csak a válláig ért. Noha vastag köpönyegbe burkolózott, azt így is sejteni lehetett, hogy idomai éppolyan kerekdedek, mint rózsaszín arca. Apró gombszemében azonban éles ész és jóindulat tükröződött, amely tulajdonságoknak bizony a nálánál csinosabb lányok többsége igencsak híján volt.
– Találtatok már szállást magatoknak? – kérdeztem tőle.
– Az az ember a templomban azt mondta, esetleg mi is ott maradhatunk – felelte, és homlokába hulló sötétbarna fürtjei alól szégyenlősen pislogott felém. Folyékonyan beszélte a tormalin nyelvet, ám kiejtésén összetéveszthetetlen lescari akcentus érződött.
– Ha bármi nehézségetek adódna, azonnal jelentsétek nekünk. A felső vendégházban vagyunk elszállásolva – rendelkezett Casuel hivatalos hangon.
– Rendben van, akkor veletek vacsorázunk – vágta rá Velindre. Még egyszer rám villantotta a mosolyát, majd sebesen sarkon fordult. Mielőtt még a meghökkenten tátogó Casuelnek ideje lett volna tiltakozni, a varázslónő hosszú léptekkel hallótávolságon kívül ért.
– Szóval ki is ez a hölgy tulajdonképpen? – kérdeztem Casueltől.
A mágus előkelő vonásairól nehezen olvadt le a harag.
– Velindre varázslóként kivívott magának bizonyos elismertséget Hadrumalban, ám mindig is szívesen hangoztatta, hogy inkább a tanulmányainak szenteli az idejét, mintsem hogy a sziget egészét érintő ügyekkel foglalkozzon.
Egy pillanatig eltűnődtem azon, hogy vajon a Casuel ábrázatát elcsúfító vicsor voltaképpen ki ellen irányul, ám aztán úgy döntöttem, ostoba előítéletei nem érnek meg annyit, hogy elmélkedjek rajtuk.
– Szóval úgy érted, hogy nem szerepelt Planir intrikáiban az elmúlt év során?
A varázsló elhúzta a száját.
– Nem hiszem, hogy az „intrika” a legmegfelelőbb szó arra a nagyon is szükséges gondoskodásra, amivel Planir viseltetik Hadrumal ügyei iránt – mondta élesen.
– Megtennéd, hogy érintkezésbe lépsz az Ősmágussal? – kérdeztem gyorsan. – Csak tudasd vele, hogy Velindre itt van, és úgy néz ki, a gyarmat ügyei iránt érdeklődik. – Kérésem jól kiszámított udvariassággal ügy fogalmaztam meg, hogy lesimítsam Casuel fölborzolt tollait.
– Ez természetesen magamtól is szándékomban állt – válaszolta ő gőgösen.
Egyáltalán nem lepett meg, hogy azt tervezte, beszámol az ősmágusnak a varázslónő terveiről. Az árulkodás szintén azon kisiskolás tulajdonságok egyike, amelyek annyira jellemzőek voltak a mágusra, és amelyeket az elmúlt fél esztendőben sajnos módomban állt alaposan megismerni.
– Kíváncsi vagyok – folytatta Casuel –, Planir tudja-e, hogy Troanna és Velindre ilyen szoros kapcsolatban vannak.
– Mi lenne, ha rögvest hozzá is fognál? – indítványoztam. – Könnyen lehet, hogy Planir meg tudja mondani, mit keres itt Velindre, és Urlan hogyléte is egész biztosan érdekli.
Az volt a szándékom, hogy az összes madaram ott sorakozzon a táblán. mire megmérkőzöm Velindrével, de sajnos én magam keveset tehettem ennek érdekében.
– Ó, igen, azt sem ártana megkérdezni az Ősmágustól, milyen hírei vannak számunkra. Eleget ácsorogtunk már idekint az esőben! – Casuel e szavakkal fölszegte finom vonású állát, összehúzta a köpönyegét, s határozott léptekkel megindult a vendégház felé.
Amikor odaértünk, a varázsló habozás nélkül abba a szalonba sietett, amelyet érkezésünkkor azonnal kisajátított magának dolgozószoba céljára, és máris hozzáfogott mágiájának előkészítéséhez. Az utóbbi évszakban többször is alkalmam volt megfigyelni, amint Casuel különböző varázslatokat használ. Érdekes módon olyankor volt a legkevésbé elviselhetetlen, amikor figyelmét a mágia misztériuma kötötte le.
Leült egy székre az asztalhoz, maga elé rakott egy acéltükröt és egy gyertyát: a kanóc egy csettintésére föllángolt. Tenyerét a gesztenyefából készült asztal lapjára fektette, és tekintete rezzenetlenül meredt a gyertyaláng imbolygó tükörképére.
Leültem a sarokba, és megelégedtem azzal, hogy figyelek és hallgatózom: a beszédet ezúttal teljesen ráhagytam Casuelre. Voltaképpen mindössze annyit akartam, hogy Planir, aki feltehetően bír annyi hatalommal, hogy megzabolázza ezt a Velindre nevű nőszemélyt, tudomást szerezzen a varázslónő érkezéséről. Így aztán az ősmágusnak lehetősége lesz cselekedni, ha úgy gondolja, Velindre olyan személyes terveket dédelget, amelyek veszélyeztethetik a küldetésünk sikerét. Alapjában véve nem volt rá különösebb okom, hogy gyanakodjak a mágusnőre, de arra sem, hogy meghízzam benne. És hát, az igazat megvallva, Planir irányában sem voltam igazi bizalommal, kiváltképpen azóta, mióta alkalmam volt a saját bőrömön tapasztalni az ősmágus szívélyesség álarca mögé rejtett könyörtelenségét. Mindazonáltal most még hasznos is volt, hogy tisztában voltam vele: mindig és minden körülmények között megvédi a saját érdekeit, hiszen ebben az esetben az ő érdeke egybeesett az enyémmel és a házéval, amelyet szolgáltam.
A gyertyaláng sápadt pislákolását hamarosan vérvörös ragyogás váltotta föl, amely a fémtükörre is átterjedt. A tükörben ragyogó kép egyre gyorsulva forogni kezdett, mint a víz, amelyet egy bottal megkevernek. Ott, ahol a förgeteg középpontjának kellett volna lennie, egy tölcsér keletkezett a levegőben, és végigfolyt a fém felszínén. Az elemek lassacskán megadták magukat a mágia akaratának. Casuel elsápadt, fogai összecsikordultak az összpontosítástól; a gyertyaláng hajlongó fénye megcsillant az előreszegezett mutatóujját ékesítő aranygyűrűn. Noha jó néhányszor alkalmam volt már megfigyelni varázslókat mágiahasználat közben, most is éreztem az izmaimban a feszültséget annak láttán, ahogy a természet kizökken jól bevált rendjéből.
Hirtelen egy kép jelent meg a tükörben. A színek és a körvonalak egyre élesebbé váltak: az Ősmágus a dolgozószobájában, az asztalnál ült. Könnyen megismertem e helyet, mivel kényszerű hadrumali tartózkodásom során nem is egyszer jártam itt. Jól emlékeztem hát a szoba elegáns berendezésére és hideg célszerűségére.
Planir lassan fölemelte a fejét, sötét szeme egyenesen ránk szegeződött a köztünk lévő megszámlálhatatlan mérföld ellenére. Csodálkozva húzta föl finom vonalú, fekete szemöldökét.
– Tessék?
– A telepesek megérkeztek – hadarta Casuel. – Alig bírtak kikötni, mert Urlan balesetet szenvedett útközben, és megsebesült.
– Mennyire súlyos a sérülése? – hajolt előre feszülten Planir. – Találkoztál vele?
– Hát, még nem... – hebegte Casuel olyan hangsúllyal, mint mikor apám egyik inasa próbált kimagyarázkodni a mestere előtt. – Úgy tudom, a lábával lett valami, és az ispotályban ápolják...
Az ősmágus tükörbéli képmása fölemelte a kezét, félbeszakítva ezzel Casuelt. A gesztusa félreérthetetlenül elbocsátó volt.
– Akkor menj, nézd meg, és majd utána jelentkezz! – Nos igen, apám sem sokat udvariaskodott, ha egy tanonca félig elvégzett feladattal állott elé.
– Velük egy időben Velindre is Bremilayne-be érkezett – hadarta Casuel elnyomva a rátörő köhögési ingert. – A nyakamat tenném rá, hogy azért, mert találkozni akar D'Alsenninnel.
– Úgy gondolod? – kérdezte Planir egykedvűen, de a távolság ellenére úgy láttam, a szemében érdeklődés csillan.
– Utasítást várnék, mitévő legyek most – mondta idegesen Casuel. – Van valami üzeneted a számára?
Magamban arra gondoltam, Velindre leginkább dicséretet érdemelne, amiért megmentette az óceánjárót.
– Mutasd csak be azoknak, akikkel meg kíván ismerkedni. – Planir némiképpen bosszúsnak tűnt, hogy Casuel ezt nem találta ki magától is.
– Aztán figyeld meg, kikkel beszél, és jegyezd meg a kérdéseit és a válaszokat is. Közben pedig folyamatosan tájékoztass engem.
Casuel attól a tudattól, hogy magának az Ősmágusnak a spionja lehet, úgy fújta föl magát, mint a kiskakas a szemétdombon. Nekem inkább úgy tűnt, már megint ellene fordították az önteltségét. Planir arca mindenesetre olyan könyörtelen mosolyra görbült, mint egy vérszomjas cápáé.
– Vajon azért van itt Velindre, hogy a pályafutását egyengesse? – kötötte az ebet a karóhoz Casuel. – Folyton azt mondja, az elemének minél alaposabb megismerése sokkal fontosabb számára, mint a rang vagy a Tanácsbéli elismertség. – Casuel arcán őszinte méltatlankodás tükröződött amiatt, hogy valaki ennyire semmibe veszi azokat a titulusokat, amelyekre ő olyan kétségbeesetten ácsingózott.
Planir látszólag nyugodt maradt, ám hallottam, hogy ujjaival az asztalon dobol; ez leleplezte a lelkében gyülekező feszültséget.
– Úgy hallottam, Velindre is szóba került jelöltként, mint jövendőbeli Felhők Úrnője – mondta könnyedén. – Érdekelne, mond vagy tesz-e bármi olyasmit, amiből az derül ki, hogy ő is ezzel számol... Mindazonáltal te magad semmiképpen ne hozd föl ezt a témát, Casuel! Gondolom, ez érthető.
– De jelenleg még Otrick a Felhők Ura, nemdebár? – köszörülte meg a torkát Casuel.
– Így van – vágta rá Planir. – És az is marad, bármit is mondjon Troanna.
No igen, de hát a vén varázsló az elietimmek által ráidézett mágikus kábulat foglyaként fekszik, és nem tudni, lelke visszatér-e egyáltalán börtönéből valaha. Még akkor került ebbe a nyomorúságos állapotba – jó néhány társával együtt –, amikor tavaly nyáron Kellarin szigetén Temarral, az uram által rendelkezésünkre bocsátott zsoldosokkal és a hadrumali mágusokkal együtt összecsaptunk az elietimm gazfickókkal. Keserves áldozatok árán, de végül győzelmet arattunk fölöttük. Annak, hogy végül is úgy döntöttem, továbbra is Messire D'Olbriot szolgálatában maradok, lényeges oka volt az a remény, hogy esetleg olyan eszközre lelhetünk, amellyel megmenthetjük Otrickot és a többi szerencsétlent. Az uram ugyanis, mint a birodalom egyik legbefolyásosabb hercege, jelentékeny szerepet vállalt az elveszett éteri mágia utáni kutatásban, amely kulcsfontosságú lehet ezen boszorkányság megszüntetésében is. Ez okból töltöttem hát az esztendő első felét Casuelt kísérgetve egyik poros könyvtártól a másikig, és ezért indult el a kedvesem, Livak, hogy átszelje az egész Régi Birodalmat a Hegyek és az Erdők Népének körében kutatva az elveszett ősi tudás után.
Planir ismét megszólalt, és ez kizökkentett a Livak hogylétén való álmodozásból.
– Csak most látom, hogy te is itt vagy, Ryshad.
Némiképpen meglepett arcot vághattam, hiszen eddig azt hittem, hogy az a sarok, ahol üldögélek, jócskán kiesik a varázslat hatóköréből.
– Üdvözöllek, ősmágus. – Udvariasan bólintottam a tükör felé, de nem mentem közelebb.
– Néhány nappal ezelőtt híreket kaptam Usarától – folytatta Planir barátságos hangon. – Livak jól van. Északnak tartanak, hogy a végére járjanak, vajon mit taníthatnak nekünk a Hegyek Népének ősi legendái.
– Találtak valami említésre méltót az Öregerdőben? – kérdezte idegesen Casuel. Annak idején nem késlekedett kifejezni megvetését Livak elméletével kapcsolatban, miszerint az ősi népek hagyományai elveszett bölcsességet rejthetnek. A kedvesem szert tett egy régi könyvre, amelyben olyan dalok voltak, amelyek szerinte az eltűnt éteri mágia nyomait rejthetik, és elszánta magát, hogy bizonyítékot is talál erre. Ha tehát a lány mégis sikerrel jár, azt Casuel minden bizonnyal személyes kudarcként fogja elkönyvelni.
– Semmi érdemleges nem derült ki. – Az ősmágus ismét fölemelte a kezét, és a tükörben fölerősödött az izzás. – Nos, ha nincs több kérdésed, akkor éppen eléggé elfoglalt vagyok...
– Add át az üdvözletem Usarának, ha legközelebb érintkezésbe léptek!
A mágikus örvénylés haragosan lobogva magába zárult, majd egy szemkápráztató villanást követően szertefoszlott. Pislogtam néhányat; sajnos nem voltam biztos benne, hogy Planir hallotta az utolsó szavaimat. Nos, legalább annyit sikerült megtudnom. Hogy Livak jól van, és egészséges. Belekapaszkodtam ebbe a gondolatba. Végül is, Usarával van, és emlékeztettem magamat arra, hogy nem általában a mágiával szemben vagyok bizalmatlan, hanem csupán egyes használóival szemben. Usara értett a hivatásához, és becsületes volt, mégpedig ez sokat nyomott a latban, ha Planir szívélyes könyörtelenségével vagy Casuel kicsinyes rosszindulatúságával kellett szembenéznem.
– Azt hiszem, most megnézem, hogyan van Urlan – mondta Casuel könnyedén. – Aztán meg az lesz a leghasznosabb, ha átnézem a jegyzeteimet, hogy letisztázzam magamban a D'Alsenninnek felteendő kérdéseket.
És persze azért is, hogy kiválassza a legértékesebbnek látszó tudásmorzsát megfakult pergamendarabjairól és ódon könyveiből. Aztán majd, ha legközelebb beszél Planirral, mintegy mellékesen megemlíti ezt az értesülést, hátha túlszárnyalhatja azt, amit Livak szerez az erdő mélyén és hegyek között. Nem is igazán tudtam elítélni Casuelt a buzgólkodásáért: abban én is bizonyos voltam, hogy ha a kedvesem sikeresen tér vissza a messzeségből, még jó darabig a varázsló orra alá fogja dörgölni a diadalát.
Hirtelen fájdalmas erővel kezdtem vágyódni a lány után, de elfojtottam magamban ezt az érzést. Hiszen végeredményben én is beleegyeztem ebbe az utazásba, tehát nemigen áll jogomban panaszkodni a távolléte miatt. Livak küldetése csak az egyik fele volt annak a kétoldalú tervnek, amelytől azt reméltük, megalapozhatjuk vele a közös jövőnket. És nem Casuel lesz az egyetlen személy aki megtapasztalhatja a leány éles nyelvét, ha arra tér vissza, hogy én nem végeztem el a saját feladatomat.
Elmosolyodtam erre a gondolatra, majd magamra kanyarítottam még mindig nedves köpenyemet.
– Megyek, megnézem, hogyan boldogulnak a rakparton.
Casuel rám sem hederített, máris fülig merült a jegyzeteibe. No, ennyit arról, hogy mennyire érdekli a másik mágus egészségi állapota. Lemondóan sóhajtottam, és visszasétáltam a kikötőbe. Elégedetten nyugtáztam, hogy Glannar emberei már a raktár bereteszelt kapuja előtt strázsálnak, így inkább Temar után néztem. Hamarosan rá is találtam. Éppen öles termetű dokkmunkások gyűrűjében álldogált, és pénzdarabokat számolt a vezetőjük kérges tenyerébe.
– Busásan megfizeted őket – állapítottam meg, a fickó piszkos markában gyülekező tormalin aranykoronákra pillantva. A dokkmunkás minden egyes érmét elégedetten mormogva fogadott.
– Úgy gondoltam, erre a ronda időre való tekintettel úgy tisztességes, ha felszámolok valamit az eső és a hideg miatt – felelte Temar, és két ezüstmárkát dobott az aranykupacra. A kikötőmunkások vezetője elégedetten elvigyorodott, fölfedve hiányos, barna foltos fogazatát.
– Öröm veled üzletet kötni, nagyságos úr. – bólogatott. A pénzt az övéről lógó erszénybe süllyesztette, majd füttyentett az embereinek, és a közeli kocsma felé mutatott.
– Csak vigyázz, nehogy az legyen a híred, hogy könnyű megkopasz-tani – figyelmeztettem Temart.
Ő mosolyogva vállat vont.
– Ha híre megy, hogy Kel Ar'Ayen hajói jól fizetnek, sohasem leszünk híján munkásoknak, akik kirakodják őket. – Megfordult, és a másik hajó felé intett. – Mondd csak, ki az a varázsló, akinek az életemmel tartozom? És csupán a sors szeszélye, hogy éppen a kellő pillanatban érkezett?
– A neve Velindre, de jóformán ez minden, amit tudok róla – ismertem el kényszeredetten. – Azt állítja, hogy pusztán Kellarin szelei és áramlatai érdeklik, ám Planir azon a véleményen van, hogy nyakig benne lehet a varázslók szigetének hatalmi harcaiban, és itt is inkább a saját pecsenyéjét sütögeti.
– Nos, ha azok közé tartozik, akik mielőbb föl akarják prédálni a gyarmatot, csak azt ajánlhatom neki, hogy álljon be a hosszúra nyúlt sor végére – mondta Temar gondtalan arccal.
Kutatóan az arcába néztem, és láttam, hogy a nemtörődöm szavak mögött zord komolyság rejtőzik. Már az előző évszakban is az volt a pletykatéma a hűbéresek és a familiárisok között, hogy a D'Olbriot család minden hatalmat magának fog követelni Kellarinban. Jószerint én voltam az egyetlen, aki amellett érvelt, hogy az események még más fordulatot is vehetnek.
– Temar! – Csengő női kiáltás zökkentett ki komor gondolataim közül. Sudár hölgy sietett felénk a macskaköveken, csuklyája hátrahullott, látni engedve ősz hajszálakkal sávozott barna haját. Az aggodalom mély barázdákat vésett a szája és a szeme köré. Fölismerten Tor Arrial kisasszonyt, az ősi Kellarin kevés túlélő nemeseinek egyikét. Noha az eső már elállt, a hölgy még mindig a homlokába hulló nedves tincseket törölgette oda sem figyelő mozdulatokkal, és pergő nyelvvel beszélni kezdett Temarhoz. A Régi Birodalom nyelvének erőteljes árnyalatai és a régies szavak túl idegenek voltak számomra, hogy megértsem az ilyen gyors beszédet.
Temar bólintott, és rám pillantott.
– Avila azt szeretné tudni, hol leszünk elszállásolva. A legénység és a többi utas nagy része már szétszéledt, hogy szobákat vegyenek ki a környező vendégfogadókban.
– Ostrin szentélyének vendégházában már mindent előkészítettünk a fogadásotokra. – Lassan beszéltem, és igyekeztem minden szót külön is hangsúlyozni. Avila Tor Arrial éles pillantást vetett rám, miközben az egyik kezével a köpenyére tűzött, rubintokkal és rózsaszínű gyémántokkal ékesített melltűt szorongatta. Egy kis szünet után bólintott, és én szavak nélkül is értettem a gesztusát.
Megindultam előttük, és hamarosan magunk mögött hagytuk a nyüzsgő rakpartot, beérve az Ostrin hajlékát övező szűk utcácskákba.
– Az igazat megvallva arra számítottam, többen jöttök – jegyeztem meg Temarnak.
A fiatalember vállat vont.
– Amikor döntésre került a sor, mindenki nagyszerű indokokat talált, hogy otthon maradhasson. Valójában meg is értem őket: minél többet beszélgettünk a tengerészekkel meg a mágusokkal, annál többet tudtunk meg arról, mennyire megváltozott a mi világurak. Odahaza, Kellarinban már legalább sejtjük, mi várhat ránk... – Hirtelen elhallgatott, és kínos csöndben lépdeltünk tovább, míg el nem értük Ostrin hajlékát.
– Erre gyertek! – intettem a kapu felé, mely vendégszeretően mosolygott mindenkire, aki jó szívvel lépett be erre a megszentelt helyre. Bent nagy, kavicsos udvart pillanthattunk meg, amely zsúfolásig megtelt újonnan érkezettekkel. Egy lármás család kászálódott lefelé két hatalmas társzekérről. Szemlátomást birkákat tereltek északnak vagy délnek.
– Talán igazuk is volt azoknak, akik inkább otthon maradtak – mormolta Temar. – Annyira más itt minden... Egyáltalán nem olyan, mint amilyenre emlékszem.
– Gyertek, minél hamarabb melegedjetek meg – sürgettem őket, mert aggasztott a fiatalember arcának sápadt árnyalata.
Ellenkezés nélkül követtek a kényelmes vendégházba, amely közvetlenül Ostrin templomának főépülete mögött feküdt. A szobalányok azonnal sürögni kezdtek körülöttünk, azzal a buzgalommal és vendégszeretettel, amely fő jellemezője volt istenüknek. Puha törülközőket, mosdótálakat és gőzölgő vizeskancsókat nyújtottak az átfázott utazóknak. Az asztalon forró tea várt minket. A csomaghordók csöndesen lerakták a kopott utazóládákat az előszobákban.
– Szobákat foglaltunk számodra és Tor Arrial kisasszony számára – mondtam.
Temar és én fölsétáltunk az emeletre vezető széles lépcsősoron. A falakat elegáns intarzia borította, mely sok-sok évnyi gondos tisztogatástól csillogott.
– A tengerészeknek és a kereskedőknek elegendő hely van a kikötői vendégfogadókban és kocsmákban, de Messire úgy vélte, benneteket kellemesebb szállás illet meg. – Ez valójában a saját döntésem volt: a matrózok és kalmárok eltúlzott történetei hetekre való témát adnak majd a város pletykafészkeinek, úgy gondoltam, helyesebb, ha nem tesszük ki Temart a gátlástalan kíváncsiskodóknak.
Erről a gondolatról rögtön az eszembe villant egy másik is, miközben kitártam annak a szobának az ajtaját, melyet Temar számára választottam.
– Ez a Velindre nevezetű mágushölgy meghívatta magát velem és Casuellel vacsorára. Azt hiszem, az volna a legjobb, ha te és Avila az emeleti szalonban étkeznétek.
Temar összehúzott szemmel méregetett egy pillanatig, majd vállat vont.
– Legyen, ahogy jónak látod.
– Odabent találsz törülközőt, szappant és borotvát – intettem a mosdótál felé. – A szomszéd szobában leszek, ha esetleg bármire szükséged volna.
Haboztam, nem tudván eldönteni, hogy fölajánljam-e a társaságomat, vagy inkább hagyjam egyedül a fiatalembert, hadd szedje össze a gondolatait. Léptek hallatszottak mögöttem. Egy szolgálólány érkezett, kezében gőzölgő vizeskorsóval, így aztán félreálltam, hogy bemehessen.
– Biztos át akarsz öltözni – mutatott Temar az átázott bőrcsizmára a lábamon. A szája kényszeredett mosolyra húzódott, de a szeme komoran csillogott. Megértettem az egyértelmű célzást, és visszavonultam, behúzva magam mögött az ajtót.
Gyorsan átszaladtam az udvar túloldalán lévő konyhába. A köpenyem a szárítóhelyiségben hagytam, majd ellenőriztem, hogy a vacsora előkészületei valóban az utasításaimnak megfelelően folynak. Ahogy visszatértem a vendégházba, Casuelt és Allint a fogadószobában találtam. Nagyjából úgy néztek ki, mint két fölborzolt tollazatú kakas. Allin fülig vörösödött, és ez nem állt túlságosan jól neki. Összefont karjai mindenesetre azt mutatták, hogy a végsőkig elszánt. Casuel egy fehér ruhaköteget tartott a kezében, és arcán inkább zavarodottság tükröződött, mintsem harag.
Fölbukkanásom jó ürügyet biztosított Allinnak a csendes menekülésre.
– A vacsoránál találkozunk – mondta. Idegesen pukedlizett, aztán sarkon fordult és gyors léptekkel távozott.
– De hiszen csak annyit kértem tőle, hogy foltozza meg az alsóneműimet – mentegetőzött kissé bűntudatosan Casuel.
– Szerintem bármelyik szobalány szívesen megcsinálná néhány garasért – javasoltam. – Nem hiszem, hogy különösebb kifogásuk lenne egy varázsló fehérneműje ellen.
Casuel szemlátomást csak ebben a pillanatban ébredt rá, hogy a szalon közepén állva az alsóruháit lengeti a kezében. Sebesen visszavonulót fújt, és sietősen fölviharzott a lépcsőn. Nem sokkal később én is követtem a példáját. A szobámban hálásan bújtam ki átázott ruháimból, és a forró fürdő csakhamar átmelengette a tagjaimat. Alaposan végigdörzsölgettem testemet egy vastag törülközővel, aztán ráérősen megborotválkoztam. Közben arra gondoltam, meg kellene tudnom, mit is remél Temar ettől a látogatástól. Meg persze az is hasznos volna, ha legalább részben sikerülne fölfednem Velindre szándékait. Végül úgy döntöttem, lehet, hogy nem árt emlékezetni a hölgyet, milyen rangot viselek a D'Olbriot-ház hierarchiájában.
Némi tűnődés után magamra húztam a legelegánsabb ruhámat; amelyet csak a toremali szabók mesterségbeli tudása és Messire pénzes erszénye elérhetővé tett számomra, remélvén, hogy híven tükrözi fontosságomat. A ruha sötétzöld színe nem volt éppen a kedvemre való, de ezzel törődtem a legkevésbé.
Éppen az ingemet gombolgattam, amikor óvatosan kopogtattak az ajtón. A templom intézője nézett be hozzám megtudakolni, meddig szándékozunk maradni, és pontosan hány szobát igénylünk. Úgy döntöttem, nem árt túlesni az ilyen kevéssé emelkedett feladatokon.
Ostrin szentélye, Bremilayne,
Bölcs Tadriol uralkodásának 3. évében,
Nyárelő 9. napjának estéjén
Temar az ágyra vetette magát, és arcát a rosszul kitömött párnába temette. Kezét szorosan a fülére szorította, hogy kizárja a vendégház mindennapi hangzavarát. Egy fickó kiabált valamit az ajtaja előtt elhaladva, kicsit odébb valaki más tiszta törülközőket kért; a lépcsőn nehéz terheket cipeltek fölfelé éktelen pufogással. De hiába próbálta kirekeszteni a külső zajokat, a rátörő emlékeket nem volt képes elfojtani. Hallani vélte a sebesült mágus szenvedését, társainak rémült fohászkodását az istenekhez, hogy Dastennin csöndesítse le a háborgó óceánt, hogy Larasion zabolázza meg a kíméletlen szélvihart, és hogy Saedrin kegyelmezzen nyomorult lelküknek. Emlékei között a matrózok végsőkig kétségbeesett szitkozódása visszhangzott, valamint az, ahogy a hajó gerendái tiltakoztak eget verő recsegéssel az óriási nyomás ellen. Valamelyik túlfeszített kötél fülsiketítő csattanással pattant el, és valaki vérfagyasztó hangon felüvöltött, ahogy az elszabadult vég irdatlan korbácsként sújtott le rá.
Mindazok után, amin keresztülmentek, amit már átvészeltek, Dastennin pillanatnyi szeszélyéből csaknem megfulladtak egy kőhajításnyira a parttól, amikor már úgyszólván kézzel is elérhetőnek tűnt a biztonság. Velük együtt a gyarmat minden reménye is a tenger fenekére veszett volna, és ők, akik oly nagy terveket dédelgettek lelkükben, csupán az éhező tengeri dögevőknek szolgálhattak volna múlandó örömmel...
Az idő szinte észrevétlenül suhant, mígnem a fölötte lévő szobából lehallatszó lárma keresztültörte magát: Temar nyomorúságára. Kivörösödött szemmel emelkedett föl a párnáról, arcán kosz és könnyek keveredtek. Egy pörlekedő hang méltatlankodva csattant odafönt, nyomban utána hasonlóan harsány válasz érkezett, amelyet még a mennyezeten keresztül is tisztán hallani lehetett.
Temarnak nem sikerült megértenie, miről van szó. Jaj, miképpen is teljesíthetné a Guinalle-nek tett hangzatos ígéreteit, amikor még az is leköti a teljes figyelmét, hogy egyáltalán megértse, miről beszélnek körülötte? Albarn, Brive meg a többiek visszariadtak attól a tébolyult ötlettől, hogy újra felkeressék azt a világot, amelyet egyszer már elvesztettek. És ki neheztelhetett rájuk emiatt? Ó, hát miért nem követte ő is a példájukat?
„Azért, mert a rangod megtagadja tőled ezt a szabadságot!” – Noha Guinalle-t egy fél világnyi távolság választotta el tőle, Temar gondolatban szinte hallotta a leány szigorú válaszát. Igen, és azért is, mert kötelességei vannak a népével szemben, és az egyetlen cselekedet, amellyel a javukra lehet, az volt, hogy vállalta a hatalmas óceánon való átkelést, és vele minden mást, amit ezen a furcsa új világon talál. A sors átláthatatlan szeszélyéből Saedrin az ő gondjaira bízta ezeket a szerencsétleneket, és ha kudarcot vall... Temar megborzongott. Semmilyen érvelés nem lehetne elég meggyőző ahhoz, hogy megmagyarázza szégyenletes bukását; amikor majdan a Másvilág kapuján kopogtatva bebocsáttatást kér a kulcsok őrzőjétől. És mit gondolna róla Guinalle, ha látná, amint könnyes arcát a párnájába fúrja, mint egy gyermek, aki attól tart, hogy árnyékemberek lépnek ki valamelyik sötét sarokból?
Kábultan fölemelkedett az ágyról, és nekilátott a mosdásnak, ami már igencsak ráfért. Ügyet sem vetett a szoba újszerű kényelmi felszereléseire. Hamar rájött arra, hogy a borotválkozással egyelőre hiba volna megpróbálkoznia, hiszen annyira remegett a keze, hogy mosakodás közben is jócskán szétlocsolta a vizet a márvány mosdóállvány körül. Zord fintor villant föl az arcán, majd letérdelt, hogy föltörölje a szétfröcskölt vizet.
A zaklatott mosakodás nyomainak eltüntetése kicsit elterelte a figyelmét, így az idegeit szorongató rémület is engedett egy kissé. Amikor azonban kopogtattak az ajtón, a szíve ismét hevesebben kezdett dobogni. A torka elszorult, de még sikerült annyit kinyögnie, hogy „szabad”.
Az ajtó kitárult, és Avila lépett be rajta. A szeme kialvatlan és beesett volt, az arca pedig fakó a fáradtságtól.
– Szóval kényelmesen berendezkedtél itt? – tudakolta.
Temar érezte, hogy ez a választ nem igénylő bugyuta kérdés csak ürügyül szolgált ahhoz, hogy Avila bejöhessen hozzá.
– A Kel Ar'Ayen-i nélkülözés után? – mutatott a hófehér ágyneműre, a csiszolt padlóra és a függönyre, amelyre Ostrin hűséges vadászkutyái voltak hímezve. – Azt hiszem, ha megtehetném, három napig is képes lennék aludni egyhuzamban.
– Nos, aligha lesz erre lehetőségünk. – Avila halványan elmosolyodott. – Vannak a vendégházban mások a hajóról?
– Nem, nincsenek. – Temar meg sem próbálta elrejteni sajnálkozását. Az út során összebarátkozott néhány matrózzal és zsoldossal, és bár ezek csupán alkalomszülte, felületes ismeretségek voltak, mégis szívesebben töltötte volna úgy az estéjét, hogy megoszt egy flaska sört bárkivel közülük, mint hogy kettesben vacsorázzon Avilával. Az út önmagában is elég kemény megpróbáltatás volt, és Avila állandó szemrehányásai csak fokozták a gyötrelmeit.
A templom öregharangja hasított bele váratlanul a beállt kényelmetlen csöndbe. Miközben a harangjáték nagyobbik tagja nyolcat ütött, Temar fürkészően nézte a nőt. Látta, hogy fáradtan csillogó szeme és sápadt arca ugyanolyan félelmeket tükröz, mint az övé. Lehet, hogy most nem azzal kellene tölteni az időt, hogy szokás szerint a veszekedés határáig bosszantják egymást? Amint érzékelte, hogy a rendszerint magabiztos és öntudatos nő most bizonytalan és lehangolt, Temar rögvest határozottabbá vált.
– Milyen kellemes harangjáték! Biztosan arra figyelmeztet, hogy itt az ideje enni valamit. – Bátorító mosolyt erőltetett magára, ám Avila továbbra is kedvetlenül méregette. – Talán kóstoljunk meg egy kis bort vagy valamilyen édességet előtte, hogy előkészítsük a hasunkat?
– Örömmel látom, hogy az étvágyaddal semmi gond nincs. – Avila visszafogott hanghordozása csak halovány visszhangja volt a megszokott tapintatlan szókimondásának.
Temar a karját nyújtotta, Avila pedig belékarolt, és lesétáltak a lépcsőn. A fiatalember csizmája keményen csikordult a fokokon, Avila könnyű lábbelije azonban alig ütött zajt. Temar újra nagyon egyedül érezte magát; nyoma sem volt már a hirtelen támadt önbizalomnak. A gyomrát összefacsarta az aggodalom, nem sok helyet hagyván az éhségnek. Ám máris a lépcső alján voltak, ahol a templom egyenruháját viselő éthordófiú várta őket egy jókora letakart tálcával, követték hát őt egy déli fekvésű szobába, amely egyszerű eleganciával volt bebútorozva. Temar emlékezett rá. hogy az efféle helyeket a cégmúltban az Ostrin vendégszeretete miatt hálás utazók adományaiból rendezték be, de nem tudta eldönteni, hogy még mindig dívik-e ez a szokás.
Amikor Avila elengedte a karját, a széles ablakhoz lépett, amely az óceánra nézett. A ragyogóan kék égbolton aranyszegélyű bárányfelhők göndörödtek. A nap még utoljára szétfecskendezte sugarait, mielőtt nyugovóra tért volna a magas hegyek mögött, amelyek már sötét árnyékot festettek nyugaton. Kinézett a tengerre, melyen az apró hullámok külön-külön csillogtak. Nyoma sem volt már annak a pusztító haragnak, amely csaknem megölte őket. Mélyen a zsebébe dugta a kezét, hogy megállítsa remegését.
– Kisasszony, méltóságos úr, parancsoljanak. – A komornyik letakart tálakat helyezett az asztalra, és egyenként megemelte a fedőket. – Nos ez itt petrezselymes-kapros borsóköret, párolt harcsa fokhagymaszósszal, ürühús rozmaringgal és majoránnával tűszerezve, valamint vörösborban pácolt tinóru... Csöngessenek, ha bármire szükségük van. – Egy apró ezüstcsengettyűt helyezett az asztalra, Temar keze ügyébe. Mielőtt behúzta maga mögött az ajtót, még futólag kacsintott egyet, a fiatalember őszinte elképedésére.
Mindamellett kicsit megkönnyebbülten fordult vissza az ablak felé. Lehet, hogy talán nem is vetődött olyan messzire Kel Ar'Ayen népe a régen tovatűnt rokonaitól? Erről a gondolatról az is eszébe jutott, vajon merre járhat most Ryshad.
– Mit gondolsz, miben sántikál az a kettő? – Avila ügyet sem vetett az ínycsiklandozó fogásokra, inkább Temar mellé lépett, és együtt szemlélték a templomkert ösvényeit és füves térségeit. – Egy kicsit belefáradtam már abba, hogy ezek a mágusok úgy bánnak velünk, mint valamiféle csodabogarakkal.
Temar is odanézett, ahol a két varázslónő kilépett egy másik vendégház ajtaján. Rájött, hogy teljes mértékben osztozik Avila érzéseiben: dühöt és némi fásultságot érzett, ha a mágusokra gondolt.
– Lehet, hogy ők is csupán nyughatatlan kíváncsiskodók, akiket Kel Ar'Ayen titkai érdekelnek – szólalt meg végül.
– Ezek az úgynevezett tudósok nem veszik számításba, hogy teljesen újra kell építenünk az életünket, éppen úgy, mint amikor először partra szálltunk a gyarmaton – jegyezte meg Avila morózusan.
– Azért azt se felejtsük el; hogy mennyit segítenek nekünk – felelte, Temar, aki megpróbált igazságos lenni. – Hadrumal mágusai nélkül még most is mindannyian a mágikus sötétségben raboskodnánk.
– De ugye, nem várják el tőlünk, hogy egész életünkben fizessük ezt az adósságot? – fintorgott Avila.
Temar nem tudta, mit feleljen erre, ám a nő már hátat fordított neki, és öntött magának egy pohár zamatos vörösbort egy kristálykehelyből.
– Kérj elnézést a nevemben a szolgáktól, de ez az étel túlságosan nehéz az én gyomromnak – mondta, miközben kivett egy karéj fehér kenyeret egy díszes ezüstkosárkából – Holnap reggel találkozunk.
Avila távozása láttán Temar egyszerre érzett megkönnyebbülést és némi ijedtséget. Nem mintha annyira kedvelte volna, és ráadásul erősen benne élt a meggyőződés, hogy a vénkisasszonynak erősen benne lehetett a keze abban, hogy Guinalle annak idején visszautasította a leánykérését. De hát mégis csak a csípős nyelvű hölgy volt az egyetlen, akit legalább valamennyire ismer az óceánnak ezen az oldalán.
Leemelte az ezüstfedelet az egyik tálról, de a gyomra összerándult a birkahús fűszeres illatától, ezért úgy döntött, először csak bort tölt magának. Nem, mégsem Avila az egyetlen, akit ismer. Hiszen ott van Ryshad. Vajon a kardforgató valóban olyan megbízható barátnak bizonyul, amilyennek az előző évben vélte? Temar lassan iszogatta a kiváló aromájú bort, és megpróbált elfeledkezni arról a kényelmetlen emlékről, hogy milyen nagyképű és felelőtlen ígéreteket tett Guinalle-nek, mielőtt nekivágott ennek az útnak. Úgy gondolta, azzal szolgálja leginkább Kel Ar'Ayen érdekeit, ha a Napforduló ünnepére Toremalban összegyűlő nemesek között személyesen képviseli a gyarmatot, és fogadalmat tett a lánynak: nem hagyja, hogy a sziget kapzsi martalócok prédájává legyen. Most kezdett csak szorongani, most szembesült csak a feladata nehézségével, amint látta, milyen borzalmasan megváltozott ez a hajdan parányi város.
Szüksége van Ryshadra, ez nem lehet vitás. Letette a bort, és a szoba ajtajához lépett. Amikor kinyitotta, éppen azt látta azonban, ahogy a főbejáratnál a komornyik betessékeli a két varázslónőt az előcsarnokba. Temar elbizonytalanodott, majd inkább hamar visszacsukta a szobaajtót.
– Tagadhatatlan, hogy bizonyos mértékű hálával tartozol Casuelnek, utóvégre ő ismerte föl a tehetségedet, és ő vitt el téged Hadrumal szigetére. Ez azonban korántsem hatalmazza föl arra, hogy úgy bánjon veled, mintha a cselédje lennél – hallotta odakintről. Velindre hangja éppolyan zord határozottsággal csengett, mint Aviláé, amikor a legházsártosabb oldalát mutatja.
Temar somolygott egy kicsit, aztán résnyire kinyitotta a szoba ajtaját, hogy figyelemmel kísérje, amint a komornyik bevezeti a két hölgyet az ebédlőbe.
– Velindre Ychane és Allin Mere úrhölgyek – jelentette be őket szertartásosan. A megtisztelő titulus helyénvalónak is látszott, ahogy a magasabbik varázslónő elegáns szoknyasuhogás közepette bevonult a terembe, nyomában Allinnal, aki szemlátomást távolról sem volt ennyire biztos magában. Temar futó együttérzéssel viseltetett az irányában.
– Jó estét a hölgyeknek! – Ryshad udvarias köszöntését hallva Temar bosszúsan csettintett a nyelvével. Tehát ezek szerint jelenleg esélye sincs arra, hogy négyszemközt beszélhessen a kardforgatóval. Miközben azon tűnődött, mitévő is legyen most, egy másik varázsló, az a bizonyos Casuel masírozott le a lépcsőn rosszul leplezett kíváncsisággal: már jó előre hegyezte a fülét, vajon miből is maradhatott ki. Miközben beviharzott az ebédlőhelyiségbe, még egyszer végigsimította vastag, sötétbarna bársonyból varrt bő köpönyegét.
„Hőgutát fog kapni ebben a ruházatban ez a futóbolond” – vélekedett Temar az együttérzés legkisebb nyoma nélkül, ám aztán az is az eszébe ötlött, hogy Guinalle folyton szemrehányást tett neki, amiért ilyen gyorsan ítéletet mond az emberekről. Ujjaival elgondolkodva dörzsölte meg hegyes állkapcsát. Ha azt akarja, hogy Guinalle valaha is megváltoztassa a róla alkotott véleményét, muszáj, hogy sikeresen térjen vissza erről az utazásról. És ebben a bonyolult, küzdelmes helyzetben az ismeretlen, saját pecsenyéjüket sütögető varázslók csupán újabb tüskéket jelentenek a körme alatt. A fiatalember felsóhajtott, majd halk léptekkel az ebédlő ajtajához lopakodott, és szégyentelenül hallgatózni kezdett.
– A telepesek is csatlakoznak hozzánk? – hallotta meg Velindre hangját. Temar elhúzta a száját: micsoda ostoba kérdés ez, hiszen maga is látja az ellenkezőjét!
– Ma este nem tartanak velünk – válaszolta Ryshad a tőle megszokott udvariassággal, majd visszakérdezett: – Voltaképpen miért érdekel annyira Kellarin? – No igen, minden udvariassága dacára mellbevágóan szókimondó is tud lenni. Temar fölszabadultan vigyorgott.
– Ó, semmi, semmi, csak úgy eszembe jutott – vágta rá a mágushölgy – Csupán annyiban érdekel a dolog, amennyiben összefügg az elietimm fenyegetéssel.
Temar érezte; hogy a jéglakók nevének puszta említésétől is libabőrös lesz a karja, és a többiekben is hasonlóan kellemetlen hangulatot kelthetett, mert a csukott ajtón keresztül is feltűnő volt a hirtelen támadt fagyos csönd.
– Nincs okunk azt feltételezni, hogy lemondtak hódító terveikről – folytatta Velindre olyan hangon, mintha csak valami sikamlós társasági témáról csevegne.
– És az nem jutott az eszedbe – szúrta közbe vádlóan Casuel –, hogy mielőtt olyan nagy fontosságú ügybe ártod bele magad, amelynek szálai elérnek egészen az uralkodóig, ki kellene kérned az Ősmágus engedélyét és iránymutatását?
– Tekintve, hogy csak néhány általános kérdést tettem föl, nem láttam szükségét – felelte jéghidegen Velindre.
– Tavaly a Kellarin elleni elietimm támadás várható és érthető volt – köszörülte meg a torkát Casuel. – Az is világos, hogy az ezt megelőző dicstelen tormalinföldi ténykedésük is részét képezte az elveszett gyarmat utáni kutatásuknak. De vállalkozásuk csúfos kudarccal ért véget, és most már tudják, hogy értelmetlen próbálkozniuk. Minden bizonnyal feladták tehát őrült terveiket.
Temar lehunyta a szemét a hirtelen rátörő emlékektől. Gyönyörű álmokat szőttek az óceán túlsó felén egy szebb jövőről, ám a sötét lelkű elietimm gonosztevők mindent tönkretettek. Lemészárolták a telepesek színe-javát, majd eszeveszett, kétségbeesett lépésre kényszerítették a túlélőket: egy, csak félig-meddig ismert varázslat nyújtotta borzalmas menedékre kellett bízniuk magukat, hiszen nem maradt már semmi reményük... Lelki szemei előtt a mészárlás vérgőzös képei kavarogtak, a meggyilkoltak halálhörgése még mindig a fülében visszhangzott.
– Csak azért győzedelmeskedtünk Kellarinban, mert Temarnak és nekem sikerült megölnünk a varázslójukat. – Ryshad józan mondata visszarántotta Temart a valóságba. – Szerencsére az elietimm harcosak igen erős függésben állnak a vezéreiktől. Hogy pontosan mi ennek a függőségnek az oka, valamilyen elietimm boszorkányság vagy csak kegyetlen megfélemlítés, nem tudni. Mindenesetre amint a vezetők elhullottak, az alattvalók rögvest megadták magukat. Amíg azonban egyetlen elietimm varázsló is életben van, a haderejük halálos ellenséget jelent.
– Te éppen egy korábbi gaztettük után kutakodtál Tormalinföldön, amikor kapcsolatba kerültél ezzel a dologgal, ugye? – Velindre érezhetően csak azt akarta, hogy Ryshad erősítse meg egy már meglévő értesülését. Temar elfintorodott. No igen, ilyennek ismerte meg a varázslókat: talán még a saját anyjuknak sem hinnének feltétel nélkül.
– Messire D'Olbriot egyik unokaöccsét megtámadták, kifosztották és megnyomorítva a sorsára hagyták. Éppen a forró nyomot követtem, amikor találkoztam Darnival, az ősmágus ügynökével, és megtudtam tőle, hogy Hadrumal is érdeklődik az ügy iránt – mesélte Ryshad érzelemmentes hangon, ám Temar tudta az igazságot a kardforgató elkeseredett harcáról az életéért és szabadságáért, melyet azért szenvedett el, mert meg akarta torolni urának sérelmét. Közben az is átsuhant az agyán, hogy lesz-e valaha olyan erős önuralma, mint Ryshadnak.
– Akkoriban kezdtük el először gyanítani, hogy ezek az emberek eleddig ismeretlen szigeteken élhetnek messze az óceánban – használta ki sietve Casuel, hogy Ryshad éppen levegőt vett. – És ekkor jöttünk rá arra is, hogy valamiféle idegen mágiát használnak.
És ezeknek a jégborította szigeteknek a lakói azoknak a gonosztevőknek a leszármazottai voltak, akik akkor régen megtámadták és lemészárolták az első Kel Ar'Ayen-i telepeseket, Temart és a többi túlélőt pedig a mágikus álomba kényszerítették, hiszen semmilyen más módon nem tudták megmenteni magukat. Most, amikor oly sok emberöltővel később fölébredtek, messze-messze attól a világtól, amelyiket ismertek, ugyanazon ellenfelek szorongatják őket, mint korszakokkal ezelőtt... Poldrion démonaihoz méltó fintora ez a sorsnak.
Temar összeszorította az állkapcsát. Ez a harc azonban most már nem csak az ő magányos küzdelmük volt, és a közös ellenség szükségszerűen barátokat, szövetségeseket is hozott. Mivel az elietimmek olyan nagyhatalmú hercegeket is magukra haragítottak, mint például D'Olbriot uraság, a telepeseknek ezúttal volt hová fordulniuk segítségért. Akármilyen sok minden változott is meg a bűvös rabság végtelennek tűnő esztendői alatt, a remény és a becsület bástyája ugyanolyan szilárdan magasodott, mint egykoron.
Odabent Velindre újra megszólalt. Határozott, mély tónusú hangját hallva Temar önkéntelenül is összerázkódott.
– Igen, ez az, amit éteri mágiának neveznek. Olyasféle boszorkányság, amit mi, mágikus születésűek megérteni sem tudunk, nemhogy elsajátítani.
Akár a legtöbb varázsló, akivel Temar szót váltott azóta, hogy visszatért erre a furcsán megváltozott világra. Velindre is olyan fitymálóan beszélt erről az „új” mágiaformáról, mintha puszta létezését is személyes sértésnek tekintené. Lehet, hogy többek között éppen ezért van itt?
– Ez a fajta mágia a Régi Birodalom egyik alapvető tartóoszlopa volt, nemde? – A józan közbevetés valószínűleg a fiatalabbik nőtől, Allintól származott.
– A régiek Mesterségnek nevezték – erősítette meg bátorító hangon Ryshad. – Ám amikor a birodalom a Káosz ingoványába veszett, ez a tudás csaknem teljes egészében elenyészett.
– Ugyan, csöppet sem kár érte! – jelentette ki rátartian Casuel. – Hiszen csupán ostoba hablatyolás az egész, ezzel a templomok műveletlen papjai tévesztik meg a hiszékenyeket.
Hogyan merészel ez a piperkőc bolond megítélni valamit, amiről semmit sem tud, vagy még annál is kevesebbet?! Hiszen a Mesterség nagyobb birodalmat tartott össze hajdanán, mint amekkorát ez a züllött kor egyáltalán el tud képzelni! Temar már nyúlt az ajtókilincs felé, amikor valaki váratlanul rendreutasította Casuelt.
– Az elietimmek mágiája szétszaggatja a tudatot, és meghajlítja az akaratot! – csattant föl Velindre. – És ami ennél is rosszabb: ha egy elemi mágus varázslatot használ, akkor az elméje különösen sebezhetővé válik az éteri mágia számára. Hiszen Otrick, a Felhők Ura most, ezekben a pillanatokban is álomtalan álomban fekszik, köszönhetően ezeknek a gazfickóknak. Amíg nem vagyunk képesek védekezni ellenük, az elietímmek állandó fenyegetést jelentenek, Függetlenül attól, hogy már a következő nyáron vagy csak egy emberöltő múlva indítják meg a támadásukat Hadrumal ellen.
– Éppen ekkora veszélyt jelentenek Tormalinföld, sőt, az egész kontinens számára – mutatott rá udvariasan Ryshad. – Nem tennék rá még egy fagarast sem, hogy nem fognak néhány évszakon belül újra átkelni az óceánon. Láttam azokat a kopár sziklaszirteket, amelyeket az otthonuknak neveznek; senki ép ésszel nem lenne hajlandó ott élni a saját jószántából... Éppen azért indította útnak az elmúlt évi expedíciót Planir és Messire D'Olbriot az elveszett gyarmat fölkutatására, mert úgy ítélték meg, hogy megéri a kockázatot, ha sikerül olyan használható tudást találni, amelyikkel föl tudják venni a harcot az elietimm boszorkányság ellen.
Temar elkomorodott. Már belefáradt abba, hogy folyton emlékeztettek, a mágikus rabságban kínlódók megmentése csak mellékes ügy volt az expedíció szempontjából; az ő életük nem sokat osztott vagy szorzott, hiszen Kellarin ennél sokkal jelentősebb hasznot is hozhatott.
– A gyarmat újrafelfedezése évszakokra való témát adott a pletykafészkeknek az Ezerszél-foktól egészen az északi hegyvidékig – kottyantotta közbe Allin.
– Nos, több száz ember egy titkos föld alatti üregben alussza korszakokon át mágikus álmát, és közben a testüket nem fogja sem az idő, sem az enyészet... – tamáskotlott Velindre. – Őszintén szólva, még mindig meglehetősen hihetetlennek találom.
Temar úgy érezte, ezzel betelt a pohár. Egyetlen mozdulattal kitárta az ajtót, és benyomult a szobába.
– Hiszed vagy sem, élő bizonyítéka vagyok annak, hogy igaz! – kiáltotta, segítségül hívva az összes önérzetet, amelyet nemesi származású ifjúként a Régi Birodalom végnapjai idején elsajátított. Sikeresen emlékeztette magát arra, hogy manapság kevés olyan ember van, aki előtt térdet illik hajtania.
– Temar, engedd meg, hogy bemutassam a hölgyeket: Velindre Ychane, Hadrumal mágusa és Allin Mere, ugyancsak varázsló. – Ryshad szó nélkül hozott még egy széket a szoba másik feléből. – Hölgyeim, van szerencsém bemutatni Temar D'Alsennin őméltóságát.
– Részemről a megtiszteltetés. – Temar mélyen meghajolt.
– Parancsolsz esetleg bort? – készségeskedett Ryshad. – Akad itt fehérbor Kalavere nyugati lankáiról, amelyet nyugodt szívvel ajánlok figyelmedbe. Ez pedig sitalcani vörösbor, de sajnos nem ismerem.
– Akkor fehéret kérek, köszönöm.
Ryshad üdvözlésre emelte a poharát, majd megrázott egy apró ezüstcsengettyűt. Temar helyet foglalt az imént hozott széken.
– Szóval milyen volt? – kérdezte Velindre érdeklődő arccal. Egyszerű szabású, magasan zárt nyakú ruhát viselt, mely sötétkék gyapjúszövetből készült. Nem festette ki magát, és egyetlen ékszere is csupán egy rövid ezüst nyaklánc volt, minden medalion vagy ékkő nélkül. Hosszú szőke haját hátul szorosan összefonta: a homlokába hulló elszabadult tincseken látszott, hogy végüket egészen fehérre szívta a tengeri napfény. Temar úgy vélte, Velindre legalább öt-hat esztendővel idősebb lehet Ryshadnál.
– Többnyire olyan volt, mintha csak aludnék – felelte végül a fiatalember fegyelmezetten, semleges arccal. – Néha álmokat láttam, de ezek inkább csak összefüggéstelen lidércnyomások voltak. – Nem kívánt hosszas magyarázatba bonyolódni afelől, hogy zavaros látomásai voltak mindazokról, akik a hosszú évszázadok alatt az egészről mit sem sejtve birtokolták a kardot, amelyben a lelke öntudatlan álomban raboskodott.
Velindre már nyitotta a száját, hogy föltegye következő kérdését, ám ekkor egy szolgálólány lépett be megrakott tálcával. Ryshad egy mozdulattal jelezte számára, hogy Temarnak is terítsen meg, majd mindannyian némileg kínos csöndben ültek, amíg a lány elrendezte az asztalon a borban és zöld olajban párolt, ínycsiklandozó illatokat árasztó malachúst és a jókora mártásostálat.
– Babona vagy sem, de tapasztalatom szerint Otrick szolgálóinak titoktartási fogadalmában valóban meg lehet bízni – szólalt meg Ryshad, miközben a lány kisétált a szobából. Még bizonytalanul visszapillantott, aztán behúzta maga mögött az ajtót.
– Te is áldozatává váltál ennek az ősi varázslatnak, ugyebár? – kérdezte Velindre kihívóan.
– Igen, az Ősmágus mesterkedésének köszönhetően. – Ryshad a kezében tartott metszett üvegpohárban körbe-körbe forgatta a bort. – Ügyesen elintézte, hogy uram a rendelkezésemre bocsássa Temar kardját. Ennek köszönhetően elkezdtem álmokat látni Temarról és a gyarmatról, mégpedig abban az állapotában, ahogy hajdan, a felfedezése után állt. Ez sokat segített a barlang megtalálásában.
Az idősebb férfi félmosolyát látva Temar is beleegyezően bólintott. Valóban nem tartozik senki másra az, ami akkoriban történt. Temar rabságban senyvedő lelke megpróbálta Ryshadot felhasználni ahhoz, hogy kitörjön évszázados fogságából. A végleges őrülettől való félelem mindkettőjüket megérintette, miközben elkeseredett harcot vívtak a Ryshad teste fölötti uralomért.
Velindre azonban szemlátomást nem elégedett meg ezzel a válasszal, és visszafordult Temar felé.
– Úgy hallottam, a hajóval a Mesterség egyik beavatottja is Bremilayne-be érkezett.
– Igen, Avila Tor Arrial kisasszony – felelte Temar, őszintén irigyelve Ryshad önuralmát. – Azt szeretné kideríteni. hogy mi történt a családjával azok alatt a végtelennek tetsző esztendők alatt, amíg elveszítette kapcsolatát a világgal. Arra is fényt kíván deríteni, megmaradt-e bármi abból a tudásból, amelynek őrzésére ezt a templomot alapították. – Az igazat megvallva lemar erősen kételkedett ebben, látva, mennyire megváltozott ez a hely.
Velindre kérdően húzta föl a szemöldökét.
– Úgy tudtam, Guinalle Tor Priminale gyakorolja a legmagasabb fokon ezt a bizonyos Mesterséget...
– Úgy is van – helyeselt Temar. – Annál is inkább az az elsődleges kötelessége, hogy ott maradjon a gyarmaton, hiszen azért szelte át az óceánt, hogy segítse és védelmezze a telepeseket. – Igen, a rabság hosszú-hosszú évei mit sem változtattak ezen. Talán lehetséges, hogy Temar egy szép napon elnyeri Guinalle szerelmét, de abban biztos volt, hogy ez az érzés sem rendítheti meg a lány mindent elsöprő kötelességtudatát.
– No igen, mindenkinek megvan a maga keresztje. – Velindre ajkán halovány mosoly csillant föl egy pillanatra. – Én azonban, hogy őszinte legyek, abban bíztam, Guinalle Tor Priminale segít majd tisztázni a bennünket körülvevő rejtélyek egy részét.
– Guinalle már most is együttműködik Col és Vanam tudósaival – mutatott rá Ryshad. – Legalábbis azokkal közülük, aki hajlandóak voltak ezért átkelni az óceánon.
– Számos igen figyelemreméltó adatot találtunk Tormalinföld legkiválóbb nemesi házainak levéltáraiban – vágott közbe Casuel méltóságteljes hangon, mert attól félt, kimarad a társalgásból. – A munkatársaim és én napról napra újabb részleteit tárjuk föl az éteri mágiát övező titoknak.
– Mindig is komoly tehetséged volt abban, hogy poros pergamenek között kutakodjál, Casuel – válaszolta némileg lesajnálóan Velindre, és az asztal felé intett, ahol az időközben ismét megjelent szolgálólány egy újabb megrakott tál szortírozásával foglalatoskodott. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy hozzálássunk a vacsorához. – Azzal vágott magának egy szeletet a fűszeres csirkemellből, és kanalazott mellé az aranysárga galuskából.
– Parancsolsz bort, Allin? – emelte meg az üvegkorsót Ryshad.
– Fehéret kérek, köszönöm, de csak egy fél pohárral.
Temarnak már a nyelvén volt egy csipkelődő megjegyzés, amiért a lány ilyen feltűnően óvakodik a szeszes italtól, hiszen nagyjából egyidősek lehettek; legalábbis mindketten jóval fiatalabbak, mint akár Ryshad, akár Casuel. A következő pillanatban azonban eszébe ötlött, hogy Allin is varázsló, ezért inkább letett a tréfálkozásról.
Az asztal ínycsiklandozó fogásoktól roskadozott; azokat a tálakat is áthozták, amelyeket Temar a másik helyiségben hagyott. A fiatalember csak most ébredt rá némi meglepetéssel, hogy a gyomra olyan hangosan követelőzik, mint a koldus kutyájáé. Átvette Ryshadtól az almaborban párolt homárt és a fokhagymaszószt. Szedett magának, majd egy aszalt fügével és főtt sonkával megrakott tál után nyúlt.
Akármik is legyenek Velindre szándékai, jelenleg mindenesetre elégedettnek látszott, így Temar is beletörődött abba, hogy falatozott és figyelt. A mágusok élénk társalgásba kezdtek csupa olyan emberről, akiket nem ismert. Velindre és Ryshad összehasonlította a tapasztalatait Toremal legdélebbi kikötőit illetően, Casuel pedig újra és újra sikertelen kísérleteket tett, hogy magára vonja a figyelmet Caladhria politikai helyzetére vonatkozó teóriáival.
Allin ritkán szólt bele a társalgásba, és állandóan elpirult, ám amikor a szolgálólányok leszedték az asztalt, félénk mosollyal Temarhoz fordult:
– Nagy a különbség a mostani és a... khm... és az egykori ételek között?
– Szinte semmi – felelte Temar, maga is meglepődve ettől a fölismeréstől. – Végül is, akármilyen sokféleképpen lehet elkészíteni, a hús meg a hal lényegében ugyanaz marad.
Egy újabb szolgálólány lépett a szobába, aki porcelántányérokon süteményeket és más édességeket tett eléjük, egy inas pedig csemegebort hozott.
– Tudtad, hogy elég lescarias a kiejtésed? – kérdezte Allin egy dióval és mazsolával töltött aprósüteményt rágcsálva.
– Azok a harcosok, akik az elmúlt évben Kel Ar'Ayenra jöttek, többségükben Lescarból származnak – bólintott Temar. – Jó néhányan voltak közöttük, akik úgy döntöttek, maradnak. Abban bíznak, hogy miután barátokat szereztek a gyarmaton, előbb-utóbb talán családot is alapítanak, és új életet kezdhetnek közöttünk. Nem csoda, hogy magamra szedtem valamicskét a kiejtésükből.
Allin olyan megdöbbenten sóhajtott föl, hogy félrenyelte a szájában lévő falatot, és hevesen köhögni kezdett. Temar gyorsan odanyújtotta neki a poharát. a lány azonban eltolta a kezét, miközben továbbra is levegő után kapkodott.
– Zsoldosok?! – pihegte elkerekedett szemekkel, amint végre elmúlt a köhögési rohama. – Ha a tűzhelyed mellett neveled is föl a farkaskölyköt, attól még megeszi a juhodat... Jobban meg kellene válogatnod a barátaidat.
Temar kissé rémülten segélykérő pillantást vetett Ryshad felé, mert nem értette, mivel bántotta meg a lányt.
– A lescari polgárháború a családodat is sújtotta, igaz? – kérdezte Ryshad együttérzően Allintól.
– Carluse közelében éltünk, egy kicsivel északra tőle. – A lány a haja tövéig elvörösödött, de sikerült érthető választ adnia. – Sharlac zsoldosai fölégették az otthonunkat, és ezért Caladhriába kellett menekülnünk.
– És az volt az a hely, ahol én rábukkantam Allinra, és fölismertem a tehetségét – húzta ki magát Casuel. – Most pedig, ha jól értelmezem, a te tanítványod – pillantott Velindre felé rosszul leplezett méltatlankodással.
– Elnézésedet kérem – fordult Temar bocsánatkérően Allin felé –, de szinte semmit sem tudok a mai Lescar viszonyairól. Az én időmben nem volt egyéb, mint a birodalom egyik békés tartománya.
Magának azonban szégyenkezve vallotta be, hogy ha egy kicsit is jobban figyel, emlékezhetett volna a zsoldosok nagyhangú történeteiből annyira, hogy Lescar már vagy tíz emberöltő óta polgárháború martaléka. Saját balsejtelmeit látta tükröződni Ryshad barna szemében: hogyan boldogul majd az udvari intrikák bonyolult útvesztőjében, ha ennyire kevés ismerettel rendelkezik a birodalom jócskán összement határain innen és túl folyó politikai eseményekről? Sokkal nagyobb horderejű dolgok is megváltoztak az emberek beszédénél, vagy annál, hogy miképpen készítik el az ételeket...
Miközben Ryshad előzékenyen odakínált Allinnak egy tányér mézes süteményt, hogy időt nyerjen számára az önuralma visszaszerzéséhez, Casuel harsány kérdése törte meg a hirtelen támadt csöndet.
– Nos, Velindre, akkor a továbbiakban velünk utazol Toremalba?
– Jól tudom – biccentett a varázslónő Ryshad felé fordulva –, hogy a Napfordulós Ünnepségekre igyekeztek a fővárosba?
Ryshad bólintott, és közben fehér rumot töltött apró kristálypoharakba.
– Messire D'Olbriot már alig várja, hogy bemutathassa D'Alsennin őméltóságát a birodalom legelőkelőbb nemesi házainak.
– Szeretnék találkozni Tor Arrial kisasszonnyal, mielőtt útnak indultok – jelentette ki Velindre – hogy minél többet tudhassak meg a Mesterségről és felhasználási módjairól. Gondolom, itt maradtok néhány napig, hogy kipihenjétek az utazás fáradalmait.
Ryshad Temarra pillantott, aki bizonytalanul vállat vont.
– Azt hiszem; tényleg nem ártana várnunk legalább egy napot, hogy Avila egy kicsit összeszedje magát.
– Még szép, hogy várunk! – kottyantotta közbe Casuel. – A holdak állása most a lehető legrosszabb az utazásra. A kisebbik éppen a felénél tart a fogyásban, a nagyobbik meg már szinte teljeseri sötét.
– Jó lenne, ha tudnánk pihentetni a lovainkat útközben. – szállt vitába Ryshad. – Márpedig a Napforduló nem vár a kedvünkért, de még Saedrin kedvéért sem.
– Hogyan utazunk? – tudakolta Temar.
– Lóháton – szögezte le Ryshad.
– Hintón – vágta rá Casuel ellentmondást nem tűrő hangon.
– Nos, egy ilyen rémálomba illő hajóút után a magam részéről inkább vállalom, hogy törjön fel a nyereg, mintsem hogy összerázzon a hintó – vetette közbe Temar. – Persze lehetséges, hogy Avilának más a véleménye.
– Én mindenesetre hintóval fogok utazni, ti pedig azt csináltok, amit akartok! – fortyant föl Casuel.
– Nem győzök eléggé hálás lenni a mágikus tudásnak azért, hogy megóv az ilyen választásoktól mosolygott Velindre. – Először is biztonságban hazaszállítom Urlant Hadrumalba, azután majd találkozunk az ünnepségeken. Most pedig itt az ideje, hogy nyugovóra térjünk. Gyere, Allin.
Velindre olyan elegáns tartásban vonult ki a szalonból, hogy az – mint Temar magában megállapította – bármely kor bármely nemesének becsületére vált volna. Casuel méltatlankodva pillantott utána.
– Már éppen indulni akartam, hogy intézkedjek Urlan ellátásáról, csak éppen...
Ryshad huncutul mosolyogva vágott közbe:
– Toremalban mi akkor szoktunk malac történeteket mesélni, amikor a hölgyek távoztak.
Casuel felháborodottan szisszent föl. Temar viszont szélesen vigyorgott.
– No tessék, ismét valami, ami semmit sem változott az általam elszalasztott emberöltők alatt!
– Nagyon is sok dolog van, amivel jobban tisztában kellene lenned – hajolt előre Casuel feszült arccal. – Már készítettem is egy listát, de meg kellene határoznunk, hogy elsősorban mely területekre összpontosítsunk.
– Ha megbocsátasz, jobb lenne, ha ma este már nem kezdenénk hozzá – szabadkozott Temar.
– Adhatnál egy kis időt neki, hogy kifújhassa magát – figyelmeztette a varázslót Ryshad.
Temar hirtelenjében borzasztóan kimerültnek érezte magát; ekkor ébredt csak rá, mennyire elgyötört. Bizonytalan mozdulattal az asztalra állította félig kiürült poharát.
– Igazán hálás vagyok, hogy így törődsz velem – szólt Casuel felé fordulva –, és a későbbiekben bármit hajlandó vagyok megtanulni, amit csak lehet; de most, azt hiszem, jó éjszakát kell kívánnom.
– Arimelin küldjön néked kellemes álmokat – búcsúzott Ryshad.
Temar éles pillantást vetett rá, ám a férfi arcán nem látott hátsó szándékot.
– Neked is – felelte hát halkan, és kisietett a szobából.
Ostrin szentélye, Bremilayne,
Bölcs Tadriol uralkodásának 3. évében,
Nyárelő 10. napjának reggelén
Vigyázatlanul buktak ki a számon a közhelyes szavak a kellemes álmokat küldő istennőről, és csak Temar megnyúlt ábrázatát lárva döbbentem rá, mit is beszélek. Ekkor nekem is fölállt a szőr a hátamon. Miután Temar távozott, hamar jó éjszakát kívántam Casuelnek, azután meglehetősen kedvetlenül baktattam a gyéren megvilágított lépcsősoron a hálószobám felé. Ha eddig abban a hitben ringattam magam, hogy az eltelt egy esztendő elegendő volt számomra kiheverni azt a lidércnyomást, hogy magamon kívül egy társbérlőt is vendégül láttam az agyamban; nos, akkor most rá kellett jöjjek, hogy tévedtem. Már az is az eszembe jutott, hogy visszamegyek egy üveg szíverősítőért, és kellemes részegségbe fojtok mindenfajta fenyegető álmot, de aztán komoran emlékeztettem magamat arra, hogy már forrófejű ifjonckoromban is tudtam, mennyire hatástalan a dolgoknak ez a fajta elintézési módja.
Álmatlanul forgolódtam az ágyamon. Bár küzdöttem az érzés ellen, de az igazat megvallva igencsak zavart Temar jelenléte a vékony falon túl. Elszántan próbáltam arrafelé irányítani a gondolataimat, hogy Livak vajon hogyan buldogul a saját vállalásával; ennek ellenére pitymallatig számoltam a templom harangjátékának ütéseit.
Ám Arimelinnek nyilván máshol akadt dolga azon az éjjelen. Amikor végre elszenderedtem, nem álmodtam sem az én vörös hajú szerelmemről, sem másról, és amikor kinyitottam a szememet, üdén áradt be a szobámba a reggeli napsütés. Megmosakodtam, megborotválkoztam, sietve felöltöztem, így olyan korán sikerült leérnem az alsó szintre, hogy a szalonban söprögető szobalány meglepetten pillantott föl rám.
– Már megterítettünk az ebédlőben, uram – mondta, miközben kikergetett egy apró porfelhőt a nyitott ajtón. – Megfelel a gyógytea, vagy hozzak valami mást a konyhából?
– Köszönöm, egyelőre beérem teával – biccentettem. – A reggelivel inkább megvárnám a többieket.
Beléptem a tágas ebédlőbe. Az egyik fal mellett alacsony polc állt kecses cserépcsészékkel. Mellette egy rakás üvegcsupor sorakozott, nyakuk körül apró ezüsttáblácskák fityegtek, jelezve, miféle gyógyfű található bennük. A nyitott tűzhely fölött bádog teáskanna függött, apró gőzpamacsokat eregetve a kémény irányába.
Éppen kiskanalat kerestem, amikor megnyikordult az ajtó mögöttem. Hátrafordulva Temart pillantottam meg, aki első pillantásra valamivel jobban festett egy kiadós éjszakai alvás után.
– Kérsz teát? – lóbáltam meg a kezemben tartott, láncon lógó ezüst teaforrázó labdacsot.
Ahogy Temar bágyadtan elmosolyodott, észrevettem, hogy a szeme még mindig úgy fehérlik, mint egy agyonhajszolt csatalóé.
– Kel Ar'Ayenben muszlindarabokba szoktuk göngyölni a teának való gyógyfüvet – mondta.
– Az óceán innenső felén is akadnak, akik ezt a módszert alkalmazzák. – Kinyitottam a teafőző golyóbist, és citromfüvet kanalaztam belé. – De az itteni nemes vendégek nem szívesen mondanának le az ilyen apró luxusszokásaikról.
Temar arckifejezésére pillantva nem tudtam eldönteni, helyesli-e ezt, vagy éppen ellenkezőleg. Már az üvegcsuprokat tanulmányozta, majd némi tűnődés után vett magának a vörös szegélyű mentából.
– Az én időmben ez a templom félreeső épület volt, a világtól való elvonulásra és a Mesterség tanulmányozására szolgált... – Komor arckifejezését hirtelen széles mosoly váltotta föl. – „Az én időmben”... Ez úgy hangzik, mintha valami nagyapó gyászolná az elmúlt ifjúságát.
Szöszmötölt egy kicsit a teafüvekkel közben a mosoly fokozatosan, lehervadt az arcáról.
– Nos, annyi bizonyos – szólalt meg újra –, hogy híre-hamva sincs annak a világnak, akárcsak a nagyapámnak vagy bárki másnak, akit ismertem.
– De új barátokat szereztél, és még szerezhetsz is bőségesen – feleltem bátorítóan. – A D'Olbriot-ház pedig olyan szívesen fogad, mintha vér szerint is a nemzetségükhöz tartoznál.
Temar kibámult az ablakon, elfeledkezve a teájáról.
– Természetesen tudtam, hogy semmi sem maradt meg a régi világból – mondta merengve –, és hogy akiket ismertem, már mindannyian a föld alatt porladnak; de hát odaát. Kel Ar'Ayenben nem sokat változtak a dolgok ahhoz képest, mint amikor először kikötöttünk ott. Igaz, hogy elveszítettünk mindent, amiért akkoriban annyit dolgoztunk, de ezzel is tisztában voltunk, elvégre az elietimmek zavartalanul pusztítottak, miután elmenekültünk... – Hangja megbicsaklott és elhalt.
Kivettem a teatojást a kezéből – Temar talán észre sem vette –, és keserűfüvet kanalaztam belé: ha jól emlékszem, ezt javasolta az anyám búskomorság ellen.
– És mi változott most, hogy itt vagy? – kérdeztem, mialatt fogtam a kannát, és forró vizet öntöttem két csészébe. Őszintén reméltem, hogy senki sem fog megzavarni bennünket.
– Hiszen jószerivel azt sem tudom, hol vagyok! – sóhajtott föl Temar, és az ujjait rákulcsolta a jóleső meleget sugárzó teáscsészére. – Bremilayne az én időmben kicsiny halászfalu volt csupán, a helyiek néhány csónakkal szedegették a rákokat a partmenti sziklák közül...
Mindketten a tenger felé pillantottunk, ahol tekintélyes méretű hajóraj igyekezett vissza az éjszakai halászatról.
– A Mesterség beavatottjai azért itt alapították a szentélyüket – folytatta Temar –, mert ez a hely teljesen elhagyatott volt, a földet senki nem használta semmire, és nem is érdekelődött utána senki. Ez bizony alaposan megváltozott... – A jókora épületsorra mutatott, amelyek a szentély nyüzsgő gazdasági udvarán túl húzódott.
– Ez a kikötő bonyolítja a Gidesta felé menő teljes kereskedelmet – magyaráztam. – Az árut a hegyekből csónakokon úsztatják le Inglisig, majd aztán itt rakodják ki őket a tengerjáró hajókról.
– Hogy aztán továbbszállítsák a hegyeken át nyugat felé? – intett Temar a távoli hegységen látható hasadék irányába. – Még a hegyek vonala is megváltozott... Mikor zárta el a földcsuszamlás a régi utat?
Ahogy arra néztem, amerre mutatott, magam is megláttam azt a mélyedést, ahol a hatalmas mennyiségíj kő- és földomladék lezúdulhatott a magasból valamelyik elmúlt korban. A beroskadt magaslatot nem volt könnyű észrevenni, mivel olyan erdőség zöldellt a meredélyen, amelynek akármelyik fája alkalmas lett volna hajóárboc készítésére.
– Nos, mindenesetre nem az én életemben történt – válaszoltam –, és ahogy elnézem, még csak nem is az ükapám idejében.
– Talán megkérdezhetnénk Casuel barátodat – javasolta Temar egy bátorító félmosollyal.
– Nagyjából tisztában vagyok vele, hogy mit érzel – emlékeztettem.
A fiatalember belekortyolt az italába, és közben őszinte kétkedéssel pillantott föl rám.
– Úgy gondolod?
– Az Aldabreshi-szigetvilág éppen olyan idegen hely volt a számomra, mint ez itt neked – magyaráztam. – Végül mégiscsak megálltam a helyemet valahogy. Elég sok időbe fog telni az utazás, és figyelmeztetlek, Casuel elszánta magát, hogy megtanítson neked mindent, amit szerinte tudnod kell, sőt, lefogadom, még azt is, amit nem... Akárhogyan is, a Napfordulós Ünnepségek mindössze öt napig tartanak, és amint ennek vége van, hajóra szállhatsz hazafelé Kellarinba, amikor csak akarsz.
Temar lerakta a csészéjét.
– Még nem is kértem bocsánatot tőled azért, amiért okozója voltam annak, hogy rabszolgává tettek.
Ez a kijelentés meglehetősen váratlanul ért.
– Aligha tudhattad, mi történik veled; éppen annyira akaratlanul kerültél a varázslat hatása alá, mint ahogy én. Ami történt, megtörtént; most már ajánlatosabb volna az előttünk álló feladatokra összpontosítanunk, nem pedig fölforgatni a tavaly őszi avart. – Megpróbáltam tréfával elütni a dolgot, mert őszintén szólva az egész ügyért főképpen és elsősorban Planirt kárhoztattam.
Temar egy ideig tanulmányozta az arcomat, aztán oldódni látszott a feszültség a vonásain.
– És, már amennyire meg tudjuk állapítani, az elietimmek voltak azok, akik belepiszkáltak az agyamba – ütöttem tovább a vasat. – Ők ébresztettek föl tehát téged Relshazban, és ők indítottak arra, hogy keresni kezdd a társaidat.
A telepesek ugyanúgy lelketlen tárgyakban raboskodva szunnyadtak, mint Temar, és amikor a fiatalember „fölébredt” az agyamban, és tudata fölébe nőtt az enyémnek, elkeseredett harcba kezdett, hogy a testemet használva megkaparintsa az egyik ilyen ereklyét. A vége az lett, hogy börtönben végeztem, rablás vádja alatt. Büntetésképpen elárvereztek rabszolgának, hogy így térítsék meg az általam okozott kárt.
– Az az elietimm boszorkánymester – folytattam –, akivel időközben végeztünk Kellarinban, rávette egy aldabreshi hadúr egyik feleségét, hogy vásároljanak meg engem. Abban bízott, hogy ily módon majd megszerezheti a nálam lévő kardot, amelybe a te lelkedet zárták, és amely összekötött bennünket: téged, engem meg a telepeseket. – Bár forrt bennem a harag a hadrumali varázslók, különösképpen Planir iránt, annyira nem vakított el a gyűlölet, hogy ne tudjam, ki a valódi ellenség.
– Bizony, így történt. – Temar arca megkeményedett. – Semmi kétségem nincs afelől, hogy az elietimmek újra támadni fognak, állítson bármit is Devoir mester. Azt akarom elérni, hogy meg tudjuk védeni önnön magunkat! Nem szeretnék újfent az Ősmágus lekötelezettjévé válni.
– És pontosan mire volna szükséged? – tudakoltam.
– Az első és legfontosabb dolog visszaszerezni az összes hiányzó ereklyét – vágta rá Temar. – Jó néhányan vannak, köztük számos kiemelkedő képességű Mesterség-használó, akiket a lelküket őrző tárgy hiányában még mindig nem tudtunk fölébreszteni.
– Hányan szunnyadnak még odalent? – kérdeztem. Megborzongtam, ahogy lelki szemeim előtt megjelent a dohos, sivár barlang képe, amely némán lapult a szikla irdatlan tömege alatt, az eltelt évszázadok ellenére épen és változatlanul, akár a dermedt testek, amelyeket őrzött.
– Több mint háromszázan. – Temar hangja némileg magabiztosabbnak tűnt. – Ezért is időzítettem az érkezésem éppen az ünnepségek idejére. Úgy gondoltam, ez a legmegfelelőbb időszak arra, hogy fölkutassam a hiányzó ereklyéket, hiszen a nemesi családok ilyenkor mind összegyűlnek a fővárosban.
– És Kellarin dúskál aranyban, drágakövekben, prémekben és még ezerféle, a kereskedelem számára értékes termékben – egészítettem ki Temar szavait. – Messire D'Olbriotnak pedig megvannak a megfelelő kapcsolatai ahhoz, hogy segítsen megszerezni a pénzt, a szerszánokat, a nyersanyagokat, a mesterembereket; bármit, amire szükség lehet a telepek újjáépítéséhez. Említette is a minap, hogy még öt év, és Kellarin árui kisöprik Gidestát a piacról.
– De hát mit tehetek én mindössze öt nap alatt? – A fiatalember ismét meglehetősen elesettnek látszott.
– Ne aggódj, végig ott leszek melletted – nyugtattam meg.
– No igen, de te Messire D'Olbriot szolgálatában állsz, és lefoglalnak majd a saját kötelességeid – ellenkezett Temar, szemlátomást azt remélve, hogy ellentmondok neki.
– Te pedig a D'Olbriot család vendége vagy – emlékeztettem. – Messire személyesen rendelte el, hogy legyek mindenben a segítségedre. – Nagy szerencse, hogy ezt parancsolta, hiszen bizonyosan mindent megtettem volna Temarért, a hűbéruram engedélyével vagy akár anélkül.
Az emeletről az ébredező vendégház szokványos zajai szivárogtak le hozzánk. Kis kortyokban kóstolgattam a csészémből a lassan kihűlő citromfüves tea kesernyés-savanykás ízét.
– Amikor legutóbb találkoztunk, még nem voltál ilyen buzgó, hogy visszatérj az urad szolgálatába – jegyezte meg óvatosan Temar. – Ha jól emlékszem, azt tervezted, hogy visszaadod a hűbérpénzt, és a saját lábadra állva, a magad uraként alapozod meg az életedet annak a lánynak az oldalán... Vagy talán már nem is vagytok együtt?
– Livakkal? – Egy pillanatra elbizonytalanodtam. – Voltaképpen igen is meg nem is. Igazság szerint sokkal könnyebb a közös jövőről álmodozni, mint megvalósítani azt.
– Igencsak független gondolkodású leányzónak tűnt.
Eltűnődtem azon, vajon mióta érdeklődik ennyire Temar a szerelmi életem iránt. Őszintén reméltem, hogy nem tanácsot vár tőlem arra, nézvést, miképpen szedje rendbe balvégzetű románcát Guinalle-lel.
– Hát, így is lehet mondani – feleltem végül –, de néha az az érzésem, hogy akkor a zsiványok meg a haramiák is csupán „független gondolkodásúak”... Sajnos, ez nem az az életvitel, amilyet én el tudnék fogadni, éppen úgy, ahogy ő sem tudna úgy élni, hogy otthon ül és hímezget, mialatt én Messire parancsait lesem.
– És akkor mi a tervetek? – Lehet, hogy Temar csupán a saját figyelmét próbálja kevésbé vészterhes témák felé terelni.
– Ha sikerülne valamiféle nagy jelentőségű szolgálatot tennem az uraságnak... – Hirtelen megakadtam, azon tűnődve, miképpen is magyarázhatnám meg ezt. – Nos, máris előléptettek hűbéresből familiárissá, a ranglétra tetejét pedig a bizalmasi fokozat jelenti. Ha méltónak bizonyulnék erre a tisztségre, talán kaphatnék olyan feladatot, amely kevesebb kötöttséggel jár, mint a jelenlegiek. Mint például, hogy igazgassak egy távolabb eső D'Olbriot-birtoktestet, vagy hogy képviseljem a család érdekeit egy olyasféle városban, mint amilyen Relshaz. Így is hasznos lehetnék a ház számára, de nem kellene folyvást készenlétben állva várnom, hogy mikor parancsol valamit az uraság. Livak és én, úgy véltük, ezzel az életformával mindketten ki tudnánk egyezni. – Mint a szép álmok többsége, ez is sokkal kevésbé tetszett véghezvihetőnek így, hangosan elmondva, mint amikor csak a fejemben alakítgattam.
– Vagy úgy – Temar meglehetősen értetlenül pillantott rám. Csak ekkor döbbentem rá, hogy az általam kifejtett, eskühöz kötött szolgálat szokása semmit sem jelent az ő számára. Ez a bonyolult szervezet csak a Káosz Kora után fejlődött ki, a Régi Birodalmat végleg megsemmisítő vérgőzös zűrzavar időszaka után, amikor a hűség hagyományos köteléke többé semmit sem jelentett, minthogy a hercegi és nemesi házak szembefordultak a hatalom nélküli, erélytelen uralkodóval, aki romlást hozott mindannyiukra. Az az összetett földbérleti rendszer, amely Temar idejében fönnállt, éppoly érthetetlennek tűnt számomra, mint a mai Bremilayne az ő számára.
– És van már valami ötleted arra, hogy miképpen valósíthatnál meg ilyen nagy jelentőségű szolgálatot? – kérdezte Temar gyanakvó hangon.
Elvigyorodtam.
– Nos, példának okáért, ha segíthetnék neked fölépíteni Kellarin dicsőséges és dúsgazdag jövőjét, amely ugyanúgy a javára válna mind a D'Olbriot-, mind a D'Alsennin-háznak...
Temar is elhúzta a száját, de csak az ajka mosolygott, a szeme komoly maradt.
– Már ha az az elietimm csürhe megengedi.
– Messire megbízottjai már hozzáláttak, hogy felkutassanak olyan varázslatokat, amelyeket föl lehet használni az elietimmek ellen Kellarin és Tormalinföld védelmében.
– Hogyan? – pillantott rám Temar reménykedve.
– Livak északra utazott az uraság megbízásából, hogy az éteri mágia nyomait fürkéssze az erdők és a hegyek lakói között, akik az Ősi Népek leszármazottai – magyaráztam. Lehet, hogy Casuelnek nem az ínyére való Livak elmélete arról az énekeskönyvről, ám Messire úgy gondolta, megér egy kis ráfordítást.
– Saedrin adja, hogy találjon valamit! – mormolta Temar, én pedig lelkesen bólogattam. Lassan egy egész esztendő telt el azóta, hogy utoljára láttuk a vészjósló fekete vitorlák körvonalait a láthatáron, és tartottam tőle, hogy a nyár újabb heves elietimm támadást tartogat. Egyetlen aprócska vigaszom volt Livak távollétéért, hogy tudtam, az utazása a lehető legtávolabbra viszi az esetleges harcmezőktől. És ha talál valami figyelemreméltót, az mindenképpen olyan nagy jelentőségű szolgálat lesz, amely a javunkra billentheti a mérleget, amikor eljön az a nap, hogy a szabadságomat kérjem az uraságtól.
Ekkor rohanó léptek zaja hallatszott az udvar felőt, majd valaki dörömbölni kezdett az ajtón. A komornyik rémülten sietett, hogy beengedje az újonnan érkezettet, mielőtt a heves ütésektől beszakadna a bejárat.
Temar meg én döbbenten néztünk egymásra, amikor Glannar robbant be a szobába, olyan arccal, mint akit villám sújtott.
– Kirabolták a raktárépületet!
– Ülj le! – toltam felé egy széket, mert attól tartottam, nyomban megüti a guta, olyan vörös volt az arca a szakálla alatt.
– Nem, nem – hárította el az ülőalkalmatosságot Glannar, miközben még mindig levegő után kapkodott. Azután bizonytalanul Temarra pillantott. – D'Alsennin őméltóságának azonnal velem kellene jönnie.
– Felőlem mehetünk-válaszolta Temar, és az ajtó felé indult.
– Nem is kérdezitek, hogyan történt? – Glannar rám pillantott, majd megint Temar felé fordult a tekintete.
– Inkább megnéznénk a saját szemünkkel. – Temar már kint is volt a szobából. Glannar és én pedig követtük a templom kapuja felé.
– Azt hiszem, kicsit lassítanunk kellene – javasoltam csöndesen, amikor kiértünk az utcára. – Nem lenne jó, ha az egész város figyelmét magunkra vonnánk.
Temar éles pillantást vetett felém, Glannar pedig vészjóslóan fölmordult, de mindketten lassabbra fogták a lépteiket.
A város még csöndes volt. A házak előtt néhány asszony söprögetett; a reggel hűvösében néhány férfi sietett a dolgára. A pala és a macskakő kékezüst színben fénylett a napsütésben, akárcsak a lágyan fodrozódó tenger odalent. A rakparton már nagyobb volt a nyüzsgés, ahogy kirakták a hajnali fogást a halászbárkákból. Fölöttük zsákmányra éhes madarak kerengtek; a munkások nemigen foglalkoztak velük, legföljebb, ha valamelyik túlságosan elszemtelenedett, egy kiáltással elhessentették.
Nem törődve a bámészkodó siserahaddal, egyenesen a raktárépülethez siettünk, ahol Glannar két embere strázsált kivont karddal. Vöröslő arcukon. szorosan összeszorított állkapcsukon látszott, hogy vezetőjük már alaposan megszégyenítette őket.
Odabent egy csapatnyi csatlós igyekezett eltakarítani azt a rendetlenséget, amely a tegnap még szépen sorakozó árukupacokból maradt. Ketten éppen létrát támasztottak a tetőn éktelenkedő jókora lyukhoz, amely beengedte a csalafinta reggeli napfényt a raktár búskomor sötétségébe. Az eredetileg a hátsó ajtó bereteszelésére szolgáló vaskos farúd félredobva hevert.
– Úgy látom, nem szükséges megkérdeznem, hogyan jutottak be azok a patkányok – fordultam Glannarhoz.
– Mozogjatok, vagy megkorbácsollak benneteket! – dörrent rá három ifjú csatlósára, akik egy pillanatra megálltak, hogy alaposan megbámuljanak bennünket. Egyikük dühtől forrongó ábrázatán látszott, nem áll messze attól, hogy olyasmit szóljon vissza Glannarnak, amit sohasem bocsátana meg neki: a másik csak szégyenkezve lesütötte a szemét, a harmadik pedig, aki egyben a legfiatalabb volt közöttük, közel állt hozzá, hogy meglehetősen férfiatlan módon könnyekben törjön ki. Alapjában véve nem is tudtam igazán elítélni ezért: az elmúlt éjszaka eseményei alighanem végleg szertefoszlatták minden reményét, hogy egy szép napon majd hűbéres lehet belőle.
Vajon csupa becsületes őrkutyával állunk szemben, vagy Glannar rókára bízta a libákat? Legyünk őszinték: az ilyesmi még a legfegyelmezettebb seregekben is előfordul néhanapján – valakit megvesztegetnek, hogy kellő pillanatban fordítsa másfelé a tekintetét, vagy hogy néhány szempillantásnyi időre süket és vak legyen, és ez az egy aztán beszennyezi a többiek becsületét is.
– Mikor történt?
– Valamikor éjfél és a hatodik harangütés között – válaszolta haragosan Glannar. – Tisztában vagyok azzal, hogy a csatlósok zöldfülűek, de azt hittem. a hűbéreseknek legalább több eszük van.
Folytatta volna a magyarázkodást, de fölemelt tenyeremmel félbeszakítottam a mondókáját.
– Személyesen szeretném kikérdezni őket.
A növendék csatlósok és a reménybeli hűbéresek egyaránt a fölfordulás eltakarításával voltak elfoglalva. Összetört ládák és szétszaggatott bálák hevertek szétdobálva. A csillogó, értékes szőrmék, amelyeket olyan gondosan olajos vászonba tekerve óvtak, most gyűrötten, piszkosan hevertek a porban. Összeszorult a szívem a látványtól.
– Szóval mi történt? – fordultam az egyik legényhez, aki kelletlenül rakosgatta a szétszórt prémeket.
– Mi éjféltől voltunk őrségben – mondta, és a tekintete elkalandozott tőlem. – Mire megjöttünk, már megvolt a baj. – Csakhogy nem jöttünk meg a hatodik harangütés előtt – vágott közbe a mellette álló, akinek legalább volt annyi esze, hogy rájöjjön, csak az őszinteség javíthat a helyzetükön.
Igyekeztem megzabolázni a lelkemben feltörő haragot.
– Miért? – kérdeztem komoran.
– Nem a mi hibánk volt... – hebegte az első. Jobbra-balra tekintgetett, mintha kibúvót keresne.
– Kerestünk egy félreeső kocsmát – felelte a cimborája lehajtott fejjel.
– Nem akartunk semmi rosszat – érvelt a harmadik, aki volt annyira férfi, hogy odajöjjön, és kiálljon bajtársai mellett.
– De miért nem számoltátok a harangütéseket? – kérdeztem vészjóslóan.
Az ifjoncok alamuszi pillantásokat váltottak.
– Belefeledkeztünk egy Fehér Holló-játszmába – ismerte be az újonnan érkezett. – Helyesebben, nem is egybe...
– Hadd találjam ki: egy titokzatos idegen, aki folyton veszített, rávett benneteket, hogy játsszatok vele kis tétekben. Aztán, amikor már jól fölemeltétek az összeget, hirtelen nyerni kezdett... Ti meg persze nem bírtátok abbahagyni, abban reménykedve, ismét fordul a szerencse – tételeztem föl indulatosan.
– Nem – vágta rá a második visszafojtott dühvel. – Nem volt idegen. Ismerjük azt a fickót; Rasicot a neve és Tor Bezaemar hűbérese. – Glannar felé pillantott, aki egyetértően morgott valamit.
– Tudod, a hűbéresek és a familiárisok eléggé összetartanak errefelé, Tathel familiáris – magyarázta. – Mivel egyik háznak sincs túl sok embere a városban, kölcsönösen segítjük egymást, ahol tudjuk.
Értetlenül csóváltam a fejem.
– És ezért felejtettétek el számolni az ütéseket?
– Amint észrevettük, mennyi az idő, hanyatt-homlok iderohantunk – magyarázkodott kétségbeesetten az egyikük. – És rögvest pihenni küldtük az előző őrséget.
– És ők mit csináltak, amikor ideértetek? – faggatóztam tovább. – Aludtak netán?
– Dehogy aludtunk! – vágott közbe valaki dühösen. – Őriztük a bejáratot ahogy parancsba lett adva.
– A tolvajok meg szépen beosontak hátul – mutattam rá. – Miképpen lehet, hogy semmit sem vettetek észre?
Ismételten csak lesütött szemekkel és bűntudatos pillantásokkal találkoztam.
– Nos? – unszoltam őket.
– Danel őrködött hátul – szólalt meg az előző fickó, aki a korábbi őrséghez tartozónak vallotta magát. – Olyan nyaklevest kapott, hogy csillagokat látott.
– Félrevonszolták, és összekötözték – szólalt meg valaki a hátsó sorokban – És senki sem kereste? – érdeklődtem hitetlenkedve.
– Éppenséggel kerestük – vetette közbe az egyik csatlós. – Amikor azonban nem találtuk, úgy gondoltuk, Brel biztosan magával vitte.
– És ki az a Brel? – tudakoltam.
– Brel és Krim a rangidős hűbéresek – intett a fickó a két katona felé, akik még mindig a létrával küszködtek. – Ők mentek el megkeresni a váltást.
– Lássuk, van-e valami mondanivalójuk! – Egy utolsó megvető pillantással magukra hagytam az újoncokat, és odasétáltam, ahol a tetőzeten tátongó lyukon keresztül betűzött a nap fénye. Mögöttem Glannar becsmérlő szavakat mormolt a Brel nevezetű alak rokonságáról és szerelmi szokásairól. A két hűbéres meglehetősen sápadtnak látszott.
– Hogyan történt? – tértem rá rögtön a lényegre.
– Már jócskán elmúlt éjfél, és a váltás csak nem akart megjönni – kezdte az idősebbik, egy vastag nyakú, csámpás orrú fickó, akinek az egyik szemfoga hiányzott. – A fiúk kezdtek igencsak türelmetlenkedni.
– Így aztán elmentünk megkeresni a többieket – fűzte hozzá a bajtársa, egy izmos, szikár katona, akinek a vonásai mintha túl szélesek lettek volna az arcához. Töppedt orrát egymáshoz közel ülő szemek koronázták.
– Mind a ketten?
– Előfordult már máskor is csetepaté az embereink és a dokkmunkások között – válaszolta az idősebbik. – Egyikünknek sem lett volna okos dolog egyedül odamenni.
– Mert te, Krim, mindig a bajt keresed! – csattant föl Glannar.
– Na, éppen ezért nem engedtem el egyedül! – A sovány fickó védekezésében hallhatóan lehetett valamelyes igazság.
Fölemeltem a kezem, hogy beléfojtsam a Krimnek nevezett hűbéresbe a kitörni készülő felháborodott méltatlankodást.
– És mi történt a váltással? Kifejezetten a hűbéresekre gondolok, mert hogy az újoncok hol voltak, azt már tudom.
– Torren azt állítja, megállapodtak, hogy a kötélverők utcájában találkoznak – vágta rá Glannar –, Ardig viszont úgy emlékszik, a szatócsbolt elé beszélték meg. Mindketten alaposan elkéstek, és azután mindkettő azt hitte, a másik már elment a csatlósokkal együtt, ezért utánuk indultak. De úgy látszik, egyikük sem szedte a lábát különösképp...
– Előkerült végül valamelyikük? – kérdeztem az előttem álló két hűbérestől.
– Csak Ardig – motyogta Krim. – Ám addigra már éjfél is jóval elmúlt.
– Torren egy takaros kis nőszemély körül sürgölődik, ahányszor csak ebben a városban jár – tette hozzá a patkányarcú. – Úgy tűnik, egyenesen hozzá ment, hogy jól befűtsön neki ezen a hideg éjszakán...
– És mit találtatok, miután visszajöttetek? – csattantam föl.
– Torren legényei ott ültek a bejárat előtt – húzta el a száját Krim. – Nagyjából annyi figyelmet fordítottak a raktárra, mint amennyire egy vadkan törődik a holdak állásával. A hátsó ajtó meg persze tárva-nyitva állt.
– És egyikőtöknek sem volt annyi esze, hogy utánanézzen, hová lett az a fickó, aki a hátsó ajtót őrizte. – állapítottam meg haragosan. – Torren majd felel a saját saráért, ti csak a magatokéval foglalkozzatok! Takarítsátok föl ezt a rémes rendetlenséget, és figyeljetek oda bármely árulkodó nyomra! Gyere, Glannar, szívjunk egy kis friss levegőt.
El akartam menekülni ebből a nyomasztó légkörből, amely valósággal bűzlött az ostobaságtól és a viszálykodástól.
Glannar kisétált velem az ajtóig. Arca vöröslött a dühtől, látszott rajta, hogy legszívesebben puszta kézzel fojtaná meg az embereit.
– Jól van, kár is minden szóért! – hadarta. – Ennek a szekérnek aztán minden kereke egyformán lötyög, egyik sem különb a másiknál. Egészen a Napfordulóig fogom rugdosni a valagukat azért, amiért nem szóltak, hogy nem érkezett meg az éjszakai váltás! De hát Raeponin legyen a tanúm, sohasem gondoltam volna, hogy bárki megpróbál betörni ide, különösképp, hogy a vak is láthatta, milyen népes őrséget állítottunk. Zord hely ez a Bremilayne, azt meg kell hagyni, ám mégiscsak kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit. Túl sok kereskedőtársaság érdekelt errefelé ahhoz, hogy üzletszerűen lehessen űzni a tolvajlást, és senki se lépjen közbe. Ha egy raktárt kirabolnak, fölbolydul az egész város, és az összes familiáris és hűbéres összesereglik. Fenekestül föl fogunk forgatni mindent, bizonyosan megtaláljuk a jómadarakat. Korbáccsal fogunk példát statuálni, hogy a többi aljanépnek elvegyük a kedvét az ilyesmitől. És persze az elrabolt árut is hiánytalanul visszaszerezzük... Ha pedig nincs semmi, amit fölajánlhatnának a nyomorult életükért cserébe, akkor várja őket a bitófa a rakpart végén. – Hirtelen elcsöndesedett, mert kifogyott a szóból és a levegőből egyaránt.
– No, akkor lássatok hozzá, forgassátok föl a köveket, aztán meglátjuk, mi mászik ki alóluk – mondtam komoran. Őszintén szólva legalább annyira haragudtam magamra, mint Glannarra. Előbb észbe kellett volna kapnom, hogy a megfakult, gondozatlan karpánt baljós előjel; hiszen a rézzel együtt fényesítjük azokat a képességeket is, amelyek érdemessé tettek bennünket a viselésére.
– Ryshad!
Hátrafordulva láttam, hogy Temar egy pergamendarabot himbál felém. Szó nélkül otthagytam Glannart, és közelebb sétáltam.
– Mi ez? – piszkáltam meg a csizmámmal egy fölismerhetetlenül szilánkosra tört, fából készült valamit.
– Vannak olyan fafélék Kel Ar'Ayenben, amelyek egyedül ott lelhetőek föl – magyarázta a fiatalember. – Az asztalosaink készítettek néhány mintadarabot, hogy látni lehessen, milyen kiválóan megmunkálható fáról van szó. – Azzal a kezembe nyomott egy apró, gondosan megmunkált fiókocskát. – Ezek mind egybe voltak csomagolva. Azt hiszem, azért törték fel ezt a ládát, mert azt hitték, valami értékes dolgot rejt.
Belepillantottam az összetört faládába. Különféle bútorok és más berendezési tárgyak kicsinyített másait láttam összedőlve; Messire mesteremberei is készítettek ilyeneket, amikor az uraság a rezidencia újrabútorozását tervezte.
– Elvittek valamit?
Temar vállat vont.
– Semmi lényegeset. Néhány prém mintha eltűnt volna a kisebbek és értékesebbek közül.
Lehajoltam, és fölemeltem egy meggyűrődött pergamenlapot.
– Ez meg micsoda?
– Följegyzések otthonról, a kézműveseinktől – ráncolta össze a homlokát Temar. – Egyik sem fontos, de mindegyiken föl van törve a pecsét.
– Betörők, akik értesüléseket keresnek, és nem értéktárgyakat? – tamáskodtam.
– Azért mégiscsak eltűnt egy-két dolog. Például hoztunk magunkkal valamennyi rezet, és most nem találom.
– Tudod, itt mindannyian azokon a meséken nőttünk föl, amelyek az utolsó Nemith elveszett gyarmatáról szólnak – pillantottam kérdően Temarra. – Aranyrudak és drágakövek... Ilyesmi nem volt nálatok?
Temar ügy mosolygott, mint egy farkas.
– Biztonságban vannak a személyes holmim között a templomban.
– Gondolom, az összes térképpel és irattal együtt, amely elvezethet Kellarin titkaihoz – kockáztattam meg, és megkönnyebbülten láttam, hogy bólint. – De aki betört ide, az ezt persze nem sejthette.
– Tehát csupán afféle besurranó tolvajok lehettek, akik kihasználták a helyzetet? – elmélkedett hangosan Temar.
Fölsóhajtottam, és az ajtó felé intettem.
– Alig hiszem, hogy az itteni csapszékekben fölszolgálnának gyógyteát, de ha gondolod, szívesen meghívlak egy korsó sörre, már amennyiben hajlandó vagy meginni ilyen korai időpontban.
Temar talán nem is hallotta a szavaimat: még akkor is hitetlenkedve csóválta a fejét, amikor már odakint sétáltunk a ragyogó napsütésben. Mindketten megkönnyebbülten szívtuk be a friss, hűvös levegőt. Átvágtunk a rakparton, és letelepedtünk egy rakás épületfára.
– Glannar emberei előadták nyomorúságos meséjüket – kezdtem –, amely balszerencsés véletlennel tetézett ostobaságról és meggondolatlanságról szól. – Ingerülten gereblyéztem végig a hajamat az ujjaimmal. – Elképzelhető, hogy a rablás csupán néhány éles szemű gazfickó műve, akik nem tudtak ellenállni a kínálkozó lehetőségnek. Hallhatták, hogy befutott egy óceánjáró, mely egy ismeretlen szigetről érkezett, és csak a mágia mentette meg a pusztulástól a zátonyokon... Azt hiszem, az egész városban meg még azon is túl pletykáltak erről a látványos esetről, így csodálkoznék, ha volna olyan csirkefogó a környéken, akihez nem jutott el a hír. Nem csodálhatjuk hát, ha néhányakat érdekelni kezdett, mit is szállíthatott az a nevezetes hajó, hogy érdemes volt ilyen erejű mágiát bevetni a megóvása érdekében.
– És annyira kíváncsivá lettek, hogy végignyálaztak minden egyes papírfoszlányt? – Temar éppen olyan szívesen vett volna egy ártatlan magyarázatot, akár én, ám ugyanannyira zavarták is a nyilvánvaló baljós körülmények.
– Nos, éppen elég hajóskapitány lehet, aki szívesen megismerné a szelek és az áramlatok járását Kellarin környékén – tűnődtem hangosan. – Bizonyára olyan is akad közöttük, aki hajlandó volna megkockáztatni egy átkelést, akár mágikus támogatás híján is, ha elegendő nyereséget remélhet az úttól.
Ekkor egy kellemetlen hang csendült föl a közelünkben.
– Mi folyik itt?! – zsörtölődött Casuel, és közelebb jött hozzánk. A haja borzosan lobogott, a csizmája pedig félre volt csatolva.
– Ellopták a Kellarinból hozott rakomány egy részét – válaszoltam nyersen, reménykedve, hogy lármás megérkezése dacára hamar magunkra hagy bennünket.
– Ki tette? – kérdezte vészjóslóan.
– Egyelőre sejtelmünk sincs – feleltem nyugalmat erőltetve magamra.
– Akkor miért nem keresitek meg őket? – csattant föl Casuel, majd tekintetét végigfutatta a kikötőn. Nyilván egy lassú lábú gonosztevőt keresett, aki még mindig maga után vonszolja az elorzott javakat.
Visszafordultam Temarhoz.
– Elvileg a kalózok is tehették. Bizonyára érdekli őket, hogy milyen áru érkezik Kellarinból, hogy mire számíthatnak az Inglis környékén zajló kereskedéshez képest.
– És ők nyilván kíváncsiak lehettek a térképekre is – biccentett Temar.
– Tolvajok vagy kalózok, nem mindegy? – Casuel megvetően fonta össze a karját.
– Ugye, jól tudom, hogy Otrick volt Velindre értesüléseinek forrása? – Közelebb léptem Casuelhez, és a magasságomat kihasználva meghátrálásra kényszerítettem. – Azt is tudjuk, hogy Otricknak remek volt a kapcsolata a kalózokkal. Nos, ha netán Velindre is hasonszőrű barátokkal büszkélkedhet, még az is lehet, hogy megtudhat tőlük valamit.
– Kizárt dolog! – vágta rá Casuel levegő után kapkodva a felháborodástól.
– A tegnap esti viselkedéséből ítélve nem hinném, hogy a hölgy ennyire vigyázatlan volna – jegyezte meg óvatosan Temar.
– Én sem tartom valószínűnek – vontam vállat. De azért lehetetlennek sem ítéltem, és ezzel a fölvetéssel legalább sikerült annyira összezavarnom Casuelt, hogy egyelőre nem szólt újra közbe. – De ha se nem tolvajok, se nem kalózok tették... – Hirtelen elhallgattam.
– Elietimmek? – biccentett komor arccal Temar. – Az őrségbe igyekvők elfelejtették a megbeszélt találkahelyet, és nem vették észre az idő múlását... Az ilyesmi lehet éppenséggel a Mesterség műve is.
– Tessék? – kapta föl a fejét rémülten Casuel. – De hiszen semmilyen nyom nem utal arra, hogy elietimmek tették, nemde?
– Nem, de lényegében nem is zárja ki semmi – sóhajtottam föl ingerülten. – Egyelőre hogyan is lehetnénk biztosak bármiben? – Azzal ismét visszafordultam Temar felé. – Vajon Tor Arrial kisasszony meg tudja állapítani, hogy az őrök varázslat hatása alatt álltak-e?
– Attól tartok, aligha. – Temar elgondolkodó arcot vágott. – De annak talán utána tud nézni. használt-e valaki Mesterséget a környéken.
Szemügyre vettem a raktárépületet.
– A réz az csak réz, és ha beolvasztják, többé senki sem mondja meg, honnan származik; úgyhogy ettől alighanem elbúcsúzhatunk. Ám a prémeket túlságosan is könnyű fölismerni, és ha a tolvajoknak van egy csöppnyi eszük, nem kockáztatják meg, hogy valahol a közelben adjanak túl rajtuk.
– Vagyis hajóra rakják őket, számtalan becsületes úton szerzett áruval együtt? – találgatta Temar.
– Át kell kutatnunk a kikötőt! – kiáltott föl Casuel. – Innen csupán egyetlenegy út vezet ki, tehát könnyedén ellenőrizhetjük a kimenő forgalmat. Biztosan megvan a módja, hogyan zárják le a kikötőt a kalózok elől. Ez azonnali cselekvést igényel; fenekestül föl kell forgatni minden egyes vitorlást!
– Mégis, kinek a parancsára? – kérdeztem mézes-mázas hangon. – Talán Planiréra? Bármennyire is ő az Ősmágus, itt nincs szava: nem háborgathatja Tormalinföld polgárait, különösen, amíg semmi bizonyíték nincs a bűnösségükre.
– És Messire D'Olbriotnak vagy a megbízottjának a parancsa sem elég? – kérdezte Temar bizonytalanul.
– Nem, általános zárlatot még ő sem tudna elrendelni. – Megpróbáltam visszaemlékezni arra, amit valaha a Régi Birodalom jogrendszeréről tanultam. – A hercegek hatalma nem terjed túl a saját bérlőiken és földjeiken. Csak azok a házak lennének hajlandóak együttműködni velünk, amelyek szövetségben vagy kifejezetten baráti kapcsolatban vannak a D'Olbriot családdal a többiek semmiképpen nem engednék meg, hogy átkutassák a hajóikat, akár van rejtegetnivalójuk, akár nincs. A független kézművesek és kereskedők szintén aligha adnák föl a szabadságukat azért, hogy behódoljanak a D'Olbriot-háznak. És ha tovább erőltetjük a dolgot, csak azt érjük el, hogy a fél földrész szembefordul velünk, és minden követ megmozgatnak, föl egészen az uralkodó Bíróságáig.
– Sokan élnek a bérlői rendszer nyújtotta biztonságon kívül? – kérdezte Temar zavart arccal.
– A Káosz szörnyűséges korszaka után a világunk gyökeres változásokon ment át – mondta Casuel kenetteljes hangon. – A kézművesek és kereskedők függetlensége a hercegi befolyás fontos ellensúlyát jelenti.
– Casuel édesapja fűszerkereskedő – magyaráztam komoly arcot erőltetve magamra. – Egyébiránt pedig... Még akkor is, ha valaki az egyik nemesi ház befolyása alatt áll, a kötelék gyakran gyöngébb, mint az a vékonyka szalag, amellyel az eskü szövegét tartalmazó pergament átkötik.
– De ki őrködik az érdekeik fölött? – érdeklődött gondterhelten Temar.
– Az uralkodó és a bárósága, természetesen – vágtam közbe gyorsan, amikor Casuel levegőt vett, hogy összefoglalja húsz emberöltő ítélkezési és jogszolgáltatási gyakorlatát. – Tehát a lényeg az, hogy ha meg akarunk bizonyosodni arról, hogy nem az elietimm gazfickók keze van ebben a rablásban, nem nagyon van más választásunk, mint előkeríteni az elveszett árut... Én először is körülszimatolok a városban: megnézem, hogy a D'Olbriot név ereje elegendő-e legalább ahhoz, hogy néhány gyanúsabb helyet átvizsgálhassunk. Temar, te menj vissza a vendégfogadóba, és reggelizz meg, aztán gyertek le Avilával, és nézzetek körül, van-e bármi nyoma éteri mágia használatának a raktár környékén. Ami pedig téged illet, Casuel – mosolyogtam rá szívélyesen a varázslóra –, te menj, és kérdezd meg, hátha mégis rendelkezik Velindre valamilyen kapcsolattal a tengeri rablók körében. – Fölemeltem a hangom, hogy elfojtsam a mágus kitörni készülő tiltakozását. – Én sem hiszem, hogy Velindre érintve volna bármiben, de azt joggal feltételezhetjük, hogy ezt a rendkívüli zsákmányt nem nagyon tudják másnak felajánlani, mint a kalózoknak, nekik is csupán a piaci ár töredékéért. Nem szalaszthatunk el egy ilyen lényeges lehetőséget, még akkor sem, ha fölöttébb valószínűtlen. Ha pedig Velindre megtagadja a segítséget, legalább lesz mit mondanod Planirnak.
Casuel méltatlankodása alábbhagyott, Temarnak pedig sikerült féket vetnie a mosolyára, amely, ahogy láttam, ott bujkált a szája szegletében.
– Tollak! – jelentette ki váratlanul Casuel.
Egy pillanatig értetlenül kiámultam rá, azután észbe kaptam.
– Hát persze! – csettintettem az ujjammal. – Nem is tudom, miért nem jutott eddig az eszembe!
– Talán azért, mert a szíved hölgye finoman fogalmazva nem jeleskedik túlságosan a választékos öltözködési szokások követésében – válaszolta önelégülten Casuel.
Eleresztettem a fülem mellett a csúfondáros megjegyzést; mert láttam, hogy Temar úgy mered ránk, mintha elvesztettük volna a józan eszünket.
– A színpompás, szembeszökő tollak olyan értékesek, hogy a súlyukat tekintve nem is tudom, hányszorosát érik az aranyénak – magyaráztam.
– Manapság az a hölgy, aki csak egy kicsit is ad magára, nem hajlandó kilépni otthonról a legyezője nélkül, amelynek tollai összhangban állnak ruhájának színével és családjának címerével – fejtegette Casuel. – A színeknek önálló jelentésük is van, példának okáért...
– Ha valaki azt hihette – vágtam el az újabb szóözön útját –, hogy egzotikus tollakat hoztatok Kellarinból, az bizonyosan megért neki egy kis betörést. – Bármennyire is ódzkodtam tőle, hogy igazat adjak Casuelnek, ezúttal a fölvetése legalábbis valószínűbbé tette, hogy egyszerű tolvajlásról lehet szó.
– Ha Guinalle legközelebb kapcsolatba lép velem, feltétlenül megmondom, hogy feszítsenek ki madárfogó hálókat – közölte Temar vele született udvariasságával. – Csodálkozom rajta, hogy eddig sem a zsoldosok, sem a varázslók nem említették ezt a lehetőséget.
– Nem hiszem, hogy holmi faragatlan martalócoknak különösebb érzékük lenne az öltözködéshez, a mágusok pedig bizonyára túlságosan elfoglaltak ehhez.
Erőltetett udvariassággal Casuel felé bólintottam. Úgy gondoltam, mivel alapjában véve sehová sem vezet, itt az ideje fölfüggeszteni a varázsló piszkálását.
– Délben találkozunk a templomban – mondtam –, és megbeszéljük, ki mire jutott. Ha csak a leghalványabb nyomát találjuk annak, hogy többről van szó, mint egyszerű besurranó tolvajlásról, akkor ez újabb érv lehet amellett, hogy a lehető leggyorsabban útra keljünk Toremal felé, ahol Messire D'Olbriot katonáinak védelmében nagyobb biztonságban lehetünk.
– És mi lesz, ha útközben támadnak meg bennünket? – aggályoskodott Casuel.
– Akkor, varázsló uram, végre bemutathatod, mire képes az újmódi mágia – válaszolta Temar szélesen mosolyogva.
Függelék a D'Olbriot-krónikához
Kelt: a Téli Napforduló idején
Szűkmarkú Tadriol uralkodásának első évében
Fidaer Őméltósága,
a Murvazug-béli birtokok várnagya tollából
A napfordulós ünnepségek némi enyhülést jelentettek azon szigorú megszorító intézkedések közepette, melyeket az új uralkodó megválasztása szükségszerűen maga után vont; az ünnepek idejére végre fellélegezhettek Toremal kereskedői és kétkezi munkából élő polgárai. Egy pillanatra sem feledkezhettünk azonban meg róla, hogy hölgyeink selymeiért és drága prémeiért ezentúl csengő aranypénzben kell fizetnünk, miután kereskedőinknek uralkodói rendelet tiltja meg hogy hitelbe adják portékáikat akár a legnemesebb családoknak is. Nos, Tadriol intézkedései valóban igen népszerűtlenek a felelőtlen csitrik körében, akiket egyéb sem éltet, mint hogy fényűző öltözködésükkel igyekezzenek napról napra túltenni egymáson, és természetszerűleg a körülöttük legyeskedő léha fiatalurak között sem találnak élénk helyeslésre az efféle megfontolt rendeletek, jómagam azonban eltérőképpen viszonyulok hozzájuk; különösképpen azután, hogy éppen az imént adtam át éves számadásaimat házunk fejének, és el kell ismernem, hosszú évek óta nem tapasztaltam ilyen mértékű gyarapodást birtokainkban és javainkban. Messire jóváhagyásával elsősorban arra fogom felhasználni e megnövekedett bevételt, hogy segítségére legyek azon bérlőinknek, akik a legtöbbet szenvedtek az előző év nagy áradásai során, a fennmaradó összegből pedig beruházásokat eszközlök azon vállalkozásainkban, amelyek a legjövedelmezőbbnek bizonyultak az elmúlt ének folyamán.
E ház fejének kifejezett utasítására a D'Olbriot család minden ága különös figyelmet szentelt a Tor Tadriol által bevezetett kiadáscsökkentéseknek, jó példával járva ezáltal a többi nemesi család előtt. Ennek köszönhetően nem ért fölkészületlenül bennünket a hír, hogy mostantól megemelt adóterheket kell kigazdálkodnunk vasalt pénzesládáink bársonnyal bélelt belsejéből. Mindazonáltal erős megkönnyebbülésünkre szolgált látni, bogi, Tor Tadriol kínos takarékossága még csak véletlenül sem az uralkodói magánvagyon gyarapítását szolgálja a közérdek viseltes álruhája mögött, mint arra már számtalan példa adódott közeli s távoli történelmünk során. Az elmúlt télen az uralkodó számtalan jelét adta bőkezűségének az egyszerű nép rászoruló gyermekei irányában, holott ebben az évben még csak nem is kellett olyan kemény hideggel számolnunk, mint egyébkor. Tadriol a nemesi családok évi rendes gyűlését szemelte ki annak bejelentésér-e, hogy a Nyári Napfordulókor esedékes uralkodói alamizsna ebben az évben valóban az lesz, aminek őseink szánták: valódi segítség az éhezőknek és nélkülözőknek, nem pedig jelképes udvariassági ajándék a templomok és céhek elöljáróinak.
Ami engem illet, a magam részéről igen nagy megkönnyebbüléssel tapasztalom, hogy szemlátomást nem tér vissza a költséges és fullasztó légkörű udvari szertartások divatja, amely olyannyira jellemző volt előző uralkodóinkra. Már a Hercegek Gyűlése is igen szerény külsőségek, közepette zajlott le, holott az ott történtek meghatározó jelentőséggel bírnak az előttünk álló évek folyására, még ha sokan nincsenek is tudatában ennek. Példának okáért amint uralkodónk néhány rövid mondatban megköszönte Tor Sylarre úr feltétlen hűségét a Tor Bezaemar család szolgálatában, Den Thasnet úr azon nyomban sietett, hogy hozzátegye a maga mondanivalóját jóval körülményesebb és cikornyásabb szóvirágokban. Elég volt azonban az uralkodó egyetlen rosszalló pillantása, hogy a torkára forrassza a szót, s ettől számítva már Den Thasnet úr is visszafogta megszokott ékesszólását. Meglehet, Tadriol nem rendelkezik azzal a szerencsés tulajdonsággal, melynek olyan sokat köszönhetnek a Tor Bezaemar-ház fiatalurai – tudniillik. hogy könnyűszerrel a maguk oldalára tudnak állítani ismeretlent s ismerőst egyaránt, főképp mézesmázos szavaikkal és simulékony viselkedésükkel –, uralkodónk azonban kétségkívül veszedelmes érvelő és vitázó hírében áll, s ennek a hírének tanúbizonyságát is adta a Hercegek Gyűlésén.
D'Olbriot uraság Messire Tor Kanselint javasolta a megüresedett posztra, Den Murivance és Den Gennael pedig egyként felsorakoztak mögötte. Ezt látván a többi nemesi ház is ennek megfelelően szavazott, elsősorban Den Janaquel vezetésével. Egyedül Tor Priminale tartózkodott a szavazástól, ez azonban aligha lepett meg bárkit a teremben, tekintve, hogy ezt a családot ugyancsak erős és tekervényes kötelékek fűzik a Tor Bezaemar-házhoz. A Tor Sauzet család feje ezek után bejelentette, hogy kiválasztotta jelöltjét, aki majdan a helyébe lép a ház ügyeinek irányításában; ugyanígy cselekedett Den Ferrand uraság is. Mindkét jelölt a család egy-egy fiatalabb sarja, azonban mindketten büszkélkedhetnek az újonnan megválasztott Tadriol szívélyes barátságával; no és persze arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy uralkodónk Tor Sauzet leányt vett feleségül.
Nos, természeteseit a Tor Tadriol-család trónra lépése jelentősen megnövelte a házhoz tartozó ifjú hölgyek házassági esélyeit. Egyedül e lapokon merem leírni, máskülönben nem szívesen említeném meg: végig az volt az érzésem, hogy a fölös leánygyermekek száma igen sokat nyomott a latban, amikor Messire és Den Murivance uraság végül a Tadriol család mellett tette le a voksát a trónutódlásban. Elvégre mégiscsak a házasság a legerősebb kötőerő két ház együttműködésében, a legegyszerűbb módja annak, hogy egy újonnan felnövekvő dinasztia méltó helyet biztosíthasson magának a legbefolyásosabb családok sorában. Most is, miközben e sorokat papírra vetem, feleségem éppen a könyvtárban üldögél, és a Tor Tadriol-ház távolabbi ágainak családfáját tanulmányozza, remélvén, hogy ráakad egy alkalmas fiú- vagy leányutódra, aki rávehető lenne, hogy beházasodjék családunkba. No igen; azon Tadriol sarjak, akik nem esnek olyazz közel az uralkodó fényköréhez, hogy önmagában eme ragyogás elkápráztathatná a tekintetüket, talán még hajlandóak visszaemlékezni rá, hogy nem is oly régen egyenlő helyzetben volt családjuk a miénkkel. Őszintén remélem, hogy jövő évi feljegyzésemben ezen a téren is biztató eredményekről számolhatok majd be.
Az ünnepeket lezáró táncmulatságon jelentették be az uralkodó legidősebb törvényes leányának eljegyzését a Tor Kanselin család leendő örökösével. Nem csodálkoznék, ha a többi öt, ifjabb leányzó is lyukasra koptatta volna a tánccipellője talpát, olyannyira kapósnak bizonyultak a bálon. Még a törvénytelen leányokat is alaposan körüludvarolták a leggazdagabb kereskedők fiai, igencsak tapintatlan tréfálkozásra ösztökélve ezzel Den Muret fiatalurat. Valami olyasfélét híresztelt emez éles nyelvű nemesifjú, hogy Tadriol talán azért szórta olyan bőkezűen magvát a házassága előtt, mivel hosszabb távú terveinek részeként imígyen próbált rokonságba keveredni a lehető legtöbb befolyásos nemesi családdal. Tapasztalataim szerint a fiataluraknak rendszerint egyáltalán nem szükséges komolyabb megfontolás az effajta cselekedetekhez, és noha valóban szokatlan dolog, hogy valaki ekkora seregnyi balkézről való gyermekkel büszkélkedjék, éppenséggel nem is teljesen példa nélkül való eset. És ami még fontosabb: még a legelvetemültebb pletykák sem állítják, hogy Tadriol akár csak egyetlenegyszer is hűtlenné vált volna esküjéhez a házassága napja óta; ez pedig egyben azt is jelenti, hogy immár legjobb meggyőződésünknek megfelelően nyíltan és uralkodói beleegyezéssel is elítélhetjük a legutóbbi Bezaemar feslett erkölcseit.
Holnap ünnepeljük az új év kezdetét, én pedig azon kaptam magamat, hogy telve vagyok derűlátással. Tor Tadriol ifjú ember; akinek szelleme ennek megfelelőezz nyitott, és már eddig is villámgyors észjárástól tett tanúbizonyságot. Hajlandónak mutatkozik rá, hogy ne csak saját házának érdekeit, de egész Tormalinföld boldogulását tartsa szem előtt, ráadásul folyvást újabb és újabb ötletekkel áll elő, hogyan bővíthetné a tormalin vidék befolyását más tartományok fölött. Az utolsó Bezaemar, akit Bőkezűnek neveztek ugyan, ám ez erényét leginkább csak talpnyalóinak legszűkebb körében gyakorolta, csaknem egy emberöltőn át uralkodott felettünk; én pedig egészen biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő évek egyre újabb és újabb lehetőségeket kínálnak majd nekünk, szerényebb családoknak. Nem is szükségeltetik jobb bizonyíték erre, minta hamarosan esedékes szavazás, ahol mindannyian közösen határozhatunk majd, miféle előnévvel is iktassuk be új uralkodónkat. Ebből az alkalomból szándékomban áll legjobb tudásom szerint gondoskodni róla, hogy bennünket, halkabb haragokat is kellőképpen meghallgassanak.
A D'Olbriot család irattárában
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek első napjának reggelén
Már iskolásfiú koromban sem rajongtam túlságosan a tanulásért, most pedig valósággal haldokoltam az unalomtól, miközben végig kellett hallgatnom, hogy valaki más a hajdanvolt uralkodók nevét magolja. Kínlódva elfojtottam egy ásítást, hátradőltem a karosszékben, és a magasan a fejünk felett ívelő mennyezet aranyozott boltívére bámultan. A fal hosszában mindenütt a D'Olbriot család címerállata, a hiúz ismétlődött, az egyhangú sort csak néhol váltotta fel egy-egy másik család címere; olyan családoké, amelyek házasság útján kerültek szorosabb kapcsolatba e névvel az idők során. Összehúzott szemmel nézegettem őket, és jobb elfoglaltság híján megpróbáltam elsorolni, melyik címer milyen családot jelképez. Mindezidáig jóval könnyebb dolgom volt ezzel a küldetéssel. Amíg Casuel kedvére beásta magát a poros pergamenek közé egy-egy újabb rémisztő külsejű könyvtárban Tormalinföld virágzó városainak valamelyikében, magam a többi familiárissal ütöttem el az időmet. No persze szigorúan csak azután, hogy átadtam uram üzeneteit a szóban forgó uradalom ügyeinek intézésével megbízott D'Olbriot leszármazottnak. Hivatalosan persze arra kaptam felhatalmazást, hogy tanácsokkal lássam el ottani bajtársaimat az újoncok oktatásának fortélyaira nézvést, a valóságban azonban természetesen leginkább a harcosok kőzött megszokott történetekkel szórakoztattuk egymást, no meg népes hallgatóságunkat. Ez utóbbi főképpen ámulva figyelő markotányosokból és tisztiszolgákból állott, kik nem győztek eléggé álmélkodni újdonsült rangomon. Ez az életmód kétségkívül kellemes változást hozott régi napjaimhoz képest, amelyeket még hűbéresként tölthettem ugyanezen vidékeken; akkoriban akár látogató voltam, akár nem, elvárták tőlem, hogy kivegyen a részevet azokból a feladatokból, amelyek a rangban hozzám hasonlókra vártak.
Az ásítás, amely már olyan régtől fogva kerülgetett, most hirtelen utat talált magának összeszorított ajkam között, és egy pergamentekercsekkel a hóna alatt arra siető könyvtárossegéd igencsak méltatlankodó arckifejezéssel viszonozta unalmamnak ezt a nyilvánvaló bizonyítékát. A teremben egyformának tűnő asztalok sorakoztak egyik kétszárnyú ajtótól a másikig, mi pedig az innenső bejárattól számítva a harmadiknál foglaltunk helyet. A falakat, ameddig a szem ellátott, roskadásig megrakott könyvespolcok borították, a vaskos kötetek sötét bőrborításának egyhangúságát csupán az törte meg, ha az ablakokon bekukkantó napfény meg-megcsillant néha valamelyik cikornyás betű aranyozásán e hatalmas és tiszteletre méltó könyvek gerincén. Ennél több nem is emlékeztetett bennünket a keskeny ablakok túloldalán zajló délelőtti nyüzsgésre. Azon a kevés falfelületen, amelyet a mindenüvé szétterjeszkedő polcok szabadon hagytak, kőből faragott szobrok unatkoztak díszes állványukon, másutt pedig mindenkitől elfeledett könyvritkaságok sárgultak fedett tárlóikban.
– Kezded már látni a rendszert az elhangzottakban? – érdeklődött Casuel kissé távolságtartóan.
– Azt hiszem, igen – bólintott óvatosan Temar, és jobb keze mutatóujját könnyedén végigfuttatta az egyik töredezett szélű pergamenlapon.
– Akkor tehát lennél szíves elölről elismételni a kérdéses családfát? – pillantott rá a mágus.
Megpróbáltam érdeklődő arcot vágni. Elvégre Temarnak muszáj megtanulnia ezeket a dolgokat, ha nem akar szégyent hozni magára és a vendéglátóira a nemesi társaságban; az ünnepek első nagyobb társasági eseménye pedig ma délutánra várható. Casuel maga ajánlkozott a feladatra, hogy felügyelje és megszervezze Temar oktatását, nekünk pedig csakhamar be kellett látnunk, hogy voltaképpen igaza van.
Temar engedelmesen lehunyta a szemét, és összeráncolta a homlokát.
– Lelketlen Modrical, Gyűlöletes Modrical... – Hirtelen megtorpant, majd hevesen kitört. – Saedrin szerelmére, hogy voltak képesek a nagyra becsült hercegek efféle neveket aggatni az uralkodóikra?! Emlékszem, micsoda felzúdulást váltott ki annak idején, amikor Nemith a „Vakmerő” előnevet kapta a Hercegek Gyűlésétől, pedig abban az időben tényleg ez volt a legrosszabb, amit ki tudtak találni. Vajon mit követhetett el ezek után a második Modrical?
Már nyitottam volna a számat, de Casuel egyetlen szemrehányó pillantására nyomban be is csuktam.
– Ezt ennyi idő elteltével senki sem tudhatja biztosan – szegte föl a fejét a varázsló. – Abban az időben még javában dühöngött a Káosz. Mielőtt Modrical hivatalosan is megkapta volna a „Gyűlöletes” előnevet, uralkodásának második évében merénylet áldozata lett a nyári napfordulós ünnepségeken.
– Mindjárt gondoltan, hogy nem életében nevezték el így – vigyorodott el Temar, és egy félszeg oldalpillantást vetett felém.
– No, és kit választottak meg a helyébe? – Casuel arca szokás szerint komoly maradt.
– Kanselint – sóhajtott Temar. – Azt hiszem, Tréfás Kanselint...
– Előbb Jámbor Kanselint, és azután Tréfás Kanselint – helyesbített a mágus.
– És azután jött Könnyelmű Kanselin, Szókimondó Kanselin, Magabiztos Kanselin, végül pedig Konok Kanselin, aki a krónikák szerint nem rendelkezett atyja, és unokabátyjai tehetségével – bólogatott Temar.
– Nos, a dolog ennél jóval bonyolultabb... Erre magad is rájössz, amint lesz egy kis időd, hogy bővebben tanulmányozd a kérdéses időszakot. – Casuelnek szemmel látható erőfeszítésébe került, hogy elfojtsa magyarázó vénáját. – Nos, melyik nemesi családra szállt ezek után az uralkodói trónus?
– A Decabral-házra – kockáztatta meg Temar.
Casuel elhúzta a pergamenlapot a fiatalember orra elől.
– És milyen előnévvel iktatták be az első uralkodót e házból? – kérdezte összevont szemöldökkel.
– Buzgó... Buzgó Decabral. Azután Türelmes Decabral, azután Ideges Decabral – darálta Temar. – Azután Erényes Decabral. azután Könyörtelen Decabral, akit a nemesi családok közös akarattal letaszítottak a trónról néhány éven belül; végezetül pedig Irgalmas Decabral. De azt meg ne kérdezd, ki kinek volt a fia vagy az unokatestvére vagy a nagybátyja...
– Azt hiszem, egyelőre éppen elég, ha a családfát fel tudod sorolni. – Casuel megpróbált bátorító arckifejezést ölteni.
– Azután a Sauzet-ház következett... A Méltóságteljes Sauzet meg a Csöndes Sauzet. – Temar az ujján számolta a neveket. – Az utóbbit Merész Perinal letaszította a trónról, nem sokkal később azonban őt is elűzte az utóda, Eszes Leoril.
– Több komolyságot, fiatalember! – Casuel méltatlankodva figyelte a Temar arcán szertehullámzó csúfondáros vigyort. – Ki következett utánuk?
– Fajankó Leoril. – Temar rám emelte a tekintetét, ám mókázó kedve csakhamar alábbhagyott, amint elkapta Casuel savanyú pillantását. – Azután Ékesszóló Leoril, azután Nyájas Leoril. Utánuk pedig... Bátor Aleonne. – Hirtelen elnémult.
– Aki akkor érdemelte ki a „Bátor” előnevet, amikor a lescari háborúk már-már a nyugati határainkat fenyegették – siettem a segítségére. – Így aztán nagy szükségünk volt a következő Aleonne jótékony segítségére, akit... Hogyan is hívtak?
– Bocsánat – vette vissza a beszéd fonalát Temar. – Ő volt Dacos Aleonne, utána következett Elszánt Aleonne, végül pedig Gavallér Aleon ne.
– Innentől kezdve nem ártana, ha több adatot is tudnál az egyes korszakokról. – Casuel maga elé húzta azt a szigorú rendben egymásra halmozott könyvkupacot, amely eddig a könyökénél várakozott, és végigfutott a címeken. Közben arra is szakított időt, hogy egy megvető pillantást vessen a Temar előtt éktelenkedő kusza halomra. Végül előhúzott egy közepes vastagságú kötetet, és némileg vonakodva a fiatalember elé csúsztatta. – A Tor Bezaemar család évkönyve. Olvass el belőle minél többet, de kérlek, vigyázz rá! A saját tulajdon példányom, és az ilyen régiségek manapság igencsak értékesek.
Temar elgondolkodva simogatta végig az ódon könyv megfeketedett kötését.
– Azt hiszem, az utolsó Aleonne után Kurta Inshol következett – jegyezte meg óvatosan.
– Úgy van – biccentettem feléje bátorítóan.
Amint magunk mögött hagytuk Bremilayne országútjait, és néhány napig minden különösebb nehézség nélkül sikerült továbbhaladnunk, Casuel aggodalma is alábbhagyott: egészen odáig attól tartott ugyanis, hogy a végén még kénytelen lesz mágiát alkalmazni a szolgálatunkban. Így aztán önként ajánlkozott, hogy Toremalba érkezésünkig mindent megtanít Temarnak, amire csak szüksége lehet az előkelő családok fogadásain; no meg persze sok egyéb mást is, aminek a fiú jószerével semmi hasznát sem veszi. Magam is elcsodálkoztam rajta, micsoda lelkesedéssel vetette bele magát Temar az újabb és újabb ismeretek elsajátításába. Miközben hosszú napokat töltöttünk a nyeregben végeláthatatlan utazásunk során a dombságon át, a legeslegutolsó dolog, amelyre jó érzésű ember vágyott volna, hogy ezenközben éppen Casuel legyen a tanítója, akinek megszokott savanyú arckifejezését még tovább súlyosbította minden újabb mérföld, amelyet Avila Tor Arrial társaságában kellett megtennie a lovasfogaton. Temar és én érthető módon szenvedélyesen ragaszkodtunk hozzá, hogy inkább lóháton tegyük meg az utat.
– És miután meghalt, az özvegye hozzáment a Den Bezaemar család fejéhez, akit ezek után... Nos, hogyan is neveztek? – A mágusnak esze ágában sem volt föladni Temar gyötrését.
– Szerény Bezaemar – jelentette ki Temar némi gondolkodás után. – Az ő fia volt Ravasz Bezaemar, akit elég erős szervezettel áldhatott meg az ég... Legalábbis majdnem ötven évig uralkodott. Utána az unokája következett, Bőkezű Bezaemar, de aztán a hercegek érthetően jobban szerettek volna olyasvalakit látni a trónon, aki valamivel takarékosabban bánik az aranyaikkal. Így aztán megválasztották Szűkmarkú Tadriolt. Ez a szűkmarkú viszont eléggé betegesnek bizonyult, úgyhogy csakhamar követte Hűséges Tadriol. Néhány év múlva önként lemondott a trónról, a Hercegek Gyűlése pedig történetesen nem éppen a legmegfelelőbb unokaöccsöt választotta ki az utódjául. Fáradhatatlan Tadriol ugyanis nem egészen egy éven belül meghalt. A fivérével, óvatos Tadriollal már több szerencséjük volt: tizenegy éven át uralkodott, és ezalatt lelkiismeretesen gondoskodott magának jó néhány fiúutódról. Ezek egyike a jelenlegi uralkodó, atyjának harmadik fia, Bölcs Tadriol, aki az elmúlt évben kapta meg hivatalosan is ezt az előnevet. – Azzal diadalmasan Casuel felé vigyorgott.
– A családfa helyes, de nyomatékosan meg szeretnélek kérni, hogy a tiszteletlen megjegyzéseket legközelebb inkább tartsd meg magadnak! – Casuel a szokottnál is méltatlankodóbb arcot vágott. – Felteszem, a magyarázatok egy része tőled származik – pillantott rám rosszallóan.
– Muszáj volt elfoglalnunk magunkat valamivel lovaglás közben – vontam vállat.
Rendszerint azzal ütöttük el az időt, hogy még egyszer végigvettük az aznapi leckét, azután csak beszélgettünk családról, barátokról, a mindennapi életről Kellarinban és Tormalinföldön. Miközben Casuel méltóságteljes tartásban üldögélt a lovasfogaton, mi ketten megerősítettük a véletlen furcsa játékából született barátságunkat. Mellesleg a feltűnőbb archaikus fordulatokat is sikerült kigyomlálnom Temar szóhasználatából.
– Nos. Temar, nagyon remélem, hogy vetted magadnak a fáradságot, és áttekintetted a fontosabb nemesi családok címereit, ahogyan tanácsoltam. – Casuel áthajolt az asztalon, és előhúzott egy vastag pergamenköteget, amelyet bíborvörös selyemszalag fogott össze. – Ezt is legalább akkora körültekintéssel kell áttanulmányoznod. Szerettem volna másolatot kérni róla, de a főkönyvtáros azt mondja, az írnokok túlságosan elfoglaltak, mivel ezekben a napokban ülésezik a bíróság is. Nincs más hátra, magadnak kell lemásolnod. – Azzal egy papírdarabot terített Temar elé, és egy ezüsttartóban árválkodó írószenet helyezett rá.
Temar értetlenül szemlélte a sűrűn telerótt oszlopokat: nevek, számjegyek, apró címertani ábrázolások sorjáztak szorosan egymás után.
– Tulajdonképpen mi ez?
– Az elmúlt évi földadó-regiszter. – Casuel elégedett pillantást vetett a fiatalemberre.
– A Régi Birodalom idejében nem létezett ilyesmi – emlékeztettem a varázslót. – Tudod, Temar, minden egyes nemesi család évi járandóságot fizet az uralkodó kincstárának; ennek összege pedig attól függ, mekkora birtokkal és miféle egyéb javakkal rendelkezik – magyaráztam. – A régi rendszer, amely az adók befizetését egyes kiemelkedő jelentőségű eseményekhez kötötte, már emberöltőkkel ezelőtt megszűnt.
Temar elképedten csóválta a fejét.
– Csodálkozom, hogy nagyatyám szelleme nem tért vissza a Másvilágról, és nem rugdosott föl álmomból, amikor meghallotta, hogy ilyen súlyos támadás készül a nemesi előjogok ellen!
Hirtelen felpattant az asztaltól, magukra hagyva a pergamenkupacokat, irattartókat, bőrkötésű könyveket és lepecsételt szalagokkal összefogott iratcsomókat. Sarkon fordult, és komor arccal szemügyre vette a vastag kötetekkel roskadásig rakott polcokat meg az alacsonyabb tárolókat, amelyekben térképek, vázlatok, számadások sorakoztak. Egy pillanatig nem hallatszott más zaj, csupán az egymáson elforduló könyvlapok susogása, majd valahol távolabb megnyikordult az egyik magas, vékony létra: ilyesfajta létrákat támasztottak minden egyes polchoz, hogy a magasabban lévő köteteket is el lehessen érni. Arra gondoltam, nem lehet könnyű Temar helyzete: napról napra ismét szembesülnie kell azzal, mennyire megváltozott az élet az óceán innenső oldalán.
– Ülj vissza! – Casuel bosszús pillantására sietve másfelé fordultak a kíváncsi arcok a polcok és asztalok között. A magas, keskeny ablakok színes üvege vörösre és kékre, barnára és zöldre festette a beáradó napsugarakat, mintha megannyi drágakő függne a szigorú légkört árasztó falakon.
Temar még egyszer megcsóválta a fejét, majd sóhajtva visszatelepedett a székébe.
– A nagyapám egyetlen vasalt ládában tartott minden okiratot, feljegyzést és számadást – szólalt meg kisvártatva. – Igaz, hogy emberhosszúságú volt, és legalább egy ölnyi mély, de akkor is...
– Ne feledkezz meg róla, mennyi idő telt el azóta – vágott közbe Casuel. – Ebben a levéltárban huszonöt emberöltő minden fontosabb feljegyzése megtalálható, azaz huszonötször huszonöt esztendő minden gondja-baja.
– Meglehet, sok kérdésben tudatlan vagyok, D'Evoir mágus, azt azonban nem kell magyarázni, hány év tesz ki egy emberöltőt – jegyezte meg kissé sértődötten Temar.
A tenyerem mögé rejtettem mosolyomat, látván, hogy Casuel elsápad. Temar önkéntelen arisztokratikus hanghordozása ha későn is, de emlékeztette a mágust a közöttük lévő rangbéli különbségre.
– Mindössze csak azt akartam mondani... – kezdett ideges magyarázkodásba Casuel. – Nos, voltaképpen nem is fontos. A lényeg csak annyi, hogy a Káosz időszaka után mind nagyobb súlyt fektettek az írásos dokumentumokra. A Régi Birodalom idejében mindenki pontosan tisztában volt vele, melyik birtok melyik nemesi családé, és ki kinek tartozik szolgálattal. A dolgok rendszerint igen ritkán változtak. Amikor végül sikerült visszaállítani a jog uralmát, a földbirtokokért és egyéb javakért egymást tépték a riválisok, nem csoda hát, hogy hirtelen felbecsülhetetlen értéknek kezdett számítani bármifajta írásos bizonyíték. – Casuel élesen rákoppintott a földadó-regiszterre. – Légy szíves, nézd át legalább az első három oldalt! A nevek a befizetendő adó nagysága szerint követik egymást, vagyis ha a leggazdagabbak névsorára vagy kíváncsi, nem is kell ennél jobb bizonyíték. Az első ötven családnál személyesen is tiszteletedet kellene tenned, de igazán nem fog ártani, ha legalább az első néhány százat végigolvasod.
Temar két ujja közé fogta a legfelső oldalt.
– Ha a nagyapám idejében az összes nemesi család feje össze akart volna ülni tanácskozni, hát nem töltötték volna meg ezeket a székeket – jegyezte meg halkan.
– Helyesebb volna inkább a jelenkor gondjain törnöd a fejedet ahelyett, hogy letűnt időkön merengsz. – Casuel dacosan fölszegte az állát, ügyet sem vetve jeges pillantásomra.
Temar a sűrűn telerótt oszlopok fölé hajolt.
– Nem látom be, miért nem szabad tintát behoznunk – dörmögte, miközben nekilátott a másolásnak.
– A főkönyvtáros tiltotta meg, és hozzáteszem, teljes joggal. Ki tudja, miféle balesetek vagy csalafintaságok történhetnének? – Miközben Casuel beszélt, észrevettem, hogy egy fura csomagra pislog a lába mellett a padlón. Már nem először tette az elmúlt néhány órában. – Képzeld csak, mi történne, ha valaki belejavítana valamelyik tanúsítványba! Hiszen ezek mindegyikétől egy-egy család sorsa és jövője függ!
– Azoknak a neveknek, amelyeket valaha jól ismertem, legalább a fele eltűnt, ezeknek meg itt a nagy részét soha életemben nem hallottam – szólalt meg valamivel később Temar, jobbjával a tarkóját dörzsölgetve. – Hová lett Tor Correl, Den Parisot? Hát Den Muret? És Saedrin szerelmére, ki a csuda lehet D'Estabel, Den Haurient vagy Den Viorel?
– A Káosz időszakában sok nemesi család széthullott, megsemmisült... – Casuel önkéntelenül újabb pillantást vetett a padlón lapuló csomagra, én pedig oldalra dőltem a székben, hogy lássam, mit rejteget ott. – Még manapság sem szokatlan, hogy egy nemesi ház férfiágon utód nélkül marad, és annál inkább előfordult ez abban az időben, amikor háborúság zilálta a birodalom vidékeit. Később azután újabb és újabb nemesi címeket adományoztak, sőt, néha az is elég volt, hogyha az illető egyszerűen csak valószínűsítette nemesi származását.
– Ez is Nemith lelkén szárad! – csattant föl Temar hirtelen. – Hogy Poldrion démonai fojtogassák a lelkét a bánat mocsarában!
– Hát persze... Folyton elfelejtem, hogy te személyesen is ismerted – pislogott Casuel. – Bocsáss meg, de nekünk, többieknek mindez nem több mint puszta történelem. – Amint előredőlt ültében, a székéhez támasztott bőrzsák lassan lecsúszott a padlóra, a mágust azonban annyira lefoglalták saját fejtegetései, hogy észre sem vette.
– Tényleg ismertem – szegte le a fejét Temar –, legalábbis annyira, amennyire egy kevésbé jelentős nemesi ház kevésbé jelentős ifjú leszármazottjának alkalma nyílt megismerni korának dicső uralkodóját. Ahhoz azonban éppen eleget láttam, hogy tudjam, birodalmunk egy részeges korhely kezében van, aki súlyos összegeket zsebel be a nemesi családoktól, csak hogy minél többet költhessen hírhedt kicsapongásaira, és minél többet oszthasson szét talpnyalói és ivócimborái között!
– A kutatások jelenlegi állása szerint nem egyedül Nemith rossz természete vezetett a birodalom bukásához – ellenkezett a varázsló.
– Az már igaz, Raeponin látja lelkemet – sóhajtott Temar, majd átnyúlt az asztalon, és maga elé húzta Casuel egyik könyvét. – Ez a te híres Minrineled az ő nagyra becsült Hírmondójában még csak meg sem említi a Nagy Járványt. – Arcán egy pillanatra a mélységes gyász kifejezése suhant át. – A Nemith-ház három másik leszármazottja is elfoglalhatta volna a trónt, ha nem lettek volna addigra mindhárman kihűlt hamvak egy-egy urnában, még mielőtt nagyapjuk, Tengerész Nemith átadta volna lelkét az örökkévalóságnak.
Egészen idáig azzal voltan elfoglalva, hogy a lábfejemmel megpróbáljam elérni és magamhoz húzni a bőrzsák fogantyúját, kihasználva, hogy Casuel teljes lelkesedéssel jegyzeteket firkál a papírja szélére. Most felpillantottam.
– Nem tudod véletlenül, mi zajlott le pontosan a Hercegek Gyűlésén, miután az uralkodói trónus megüresedett? Vajon mi vezetett oda, hogy ilyen végzetes következményekkel járó határozatot hozzanak?
– Sajnos fogalmam sincs. – Temar tekintetére halvány fátylat vont a gyász. – Jómagam még nem értem el a férfikort, nagyatyám pedig nem tudott részt venni a gyűlésen, mivel túlságosan elfoglalták az uradalom és a bérlők körül adódó gondok. A Nagy járvány, a fekete halál szinte mindenkit elvitt apám kortársai közül, és nem kímélte a fivéreimet, nővéreimet sem. – Hirtelen ismét az adóregiszter fölé hajolt, és dühödten körmölni kezdett. Le kellett hunynom a szememet, mivel az övéhez nagyon is hasonló érzelmek kerítettek hatalmukba: hirtelen ismét megérintett a bánat, amelyet egyetlen leánytestvérem halála nyomán éreztem.
– Értem. – Casuel bizonytalanul összefonta az ujjait. – Ne haragudj, nem akartalak elszomorítani. De hát... Tudod, mit mondott mindig anyám? „A világ minden siránkozása sem képes rá. hogy összeforrassza, ami eltört.” – Egy árnyalatnyit elvörösödött.
– Tulajdonképpen mennyi befolyással bír a D'Olbriot család Toremal politikai életére? – fordult hozzám hirtelen Temar. Hangja valósággal visszhangzott a néma csarnokban.
– Halkabban egy kicsikét, ha szabad kérnem! – csitította Casuel feszült arccal.
A Temar előtt heverő felsorolásra böktem.
– A legutóbbi adóösszeírásnál úgy számolták, hogy Messire D'Olbriot kincsesládáiba folyik be egész Toremal bevételeinek és kereskedelmi hasznának egyhuszada.
– Ha jól értem, mindössze hét vagy nyolc család tartja kézben a bevételeknek csaknem a felét – húzta el a száját Temar.
– Éppen ezért kell megtanulnod, hogy a lehető legudvariasabban viselkedj velük – jelentette ki zordan Casuel.
– Nos, kedves D'Evoir mágus, az élet meglehetősen más volt az általad oly sokszor emlegetett Káosz előtt, de viselkedni már abban az időben is megtanították az embert – felelte csípősen Temar.
Úgy döntöttem, nem hagyhatom, hogy Casuel túlságosan beleélje magát ebbe az atyáskodó szerepbe.
– Ha hinni leltet az Ősmágussal együttműködő tudósok népes hadának, a Régi Birodalom végnapjai sokkal több közös jegyet hordoztak a jelenkorral, mint bármely más időszakkal a kettő között – szólaltam meg.
– Mondd csak, kedves Casuel, hogyan lehetséges, hogy te ennyire tájékozott vagy ezekben a dolgokban? – kérdezte váratlanul Temar. – A Kel Ar'Ayenbe érkező mágusok sokszor még arra is képtelenek, hogy egyáltalán felsorolják a hajdani birodalom egykori tartományait, és alighanem zavarba jönnének, ha valaki az uralkodók pontos névsorát kérdezné tőlük. Minden erejüket az elemük tanulmányozására fordítják, és többnyire meg vannak róla győződve, hogy a világ közepe Hadrumal.
– Az én családomat viszont különleges érdekek fűzik ezekhez az ügyekhez – hebegte Casuel tőle szokatlan zavarodottsággal. A földre pillantott, nyilvánvalóan a bőrzsákját keresve, amelyet addigra már sikerült elhalásznom mellőle.
Szélesen rávigyorogtam, miközben határozott mozdulattal kinyitottam a zsákot, és előhúztam belőle egy megfakult, töredezett szegélyű pergamencsomagot, amelyet foltos szalag fogott össze.
– Szabad tudnunk, mi a csuda ez?
– Nem a D'Alsennin-ház volt az egyetlen, amely a Káosz áldozata lett – kapta ki a pergamencsomagot a kezem közül a varázsló. – Mindezidáig te vagy az egyetlen. fiatalúr, aki D'Evoirnak szólítasz, holott erre a névre nem vagyok érdemes... Még nem. – Méltatlankodó pillantást vetett rám, majd kibontotta a szalagot, és szétterítette Temar előtt a legfelső pergamenlapot. – Az utolsó D'Evoir, akit a történeti feljegyzések említenek, kormányzó volt Lescarban. Nemith uralkodásának idején gyilkolták meg, de ennél többet sajnos nem sikerült kiderítenem róla. Még azt sem, hogy voltak-e fiai, örökösei. A saját családomat tizenkilenc emberöltőre sikerült visszavezetnem, de ennél régebbről csak gyér és ellentmondásos bizonyítékok vannak. Ha sikerülne akár egyetlenegy másik D'Evoirt is találnom a Régi Birodalom idejéből, megkerülhetne a hiányzó láncszem, amely családomat az övékhez kapcsolja. – A mágus sietve becsukta a száját, de már későn: így is jól hallottuk a panaszos élt a hangjában.
Temar felvonta finom rajzolatú, sötét szemöldökét.
– Ha egy nemesi ház örökös nélkül hal ki, birtokaikat felprédálják, bérlőiket szélnek eresztik – mondta halkan. – A régi kötelezettségeket nem lehet feléleszteni, és nincs az a pénz, amely képes volna rá.
– Itt nem a vagyonról van szó, hanem a státusról – jelentette ki mereven a varázsló. – Rengeteget jelentene a családomnak, anyámnak, ha sikerülne megtalálni azt az elveszett láncszemet. Attól fogva jogszerűen használhatnánk a D'Evoir nevet, és saját címerünk lehetne.
– Értem. – Temar jól nevelten semleges arckifejezést öltött.
Magam is rácsuktam a számat kikívánkozó megjegyzéseimre az efféle felkapaszkodott, nagyravágyó tervekkel kapcsolatban. A varázsló tehát azzal kecsegteti magát, hogy nemesi vérből származik? Még az is átsuhant az agyamon, vajon kereskedő apja elegendő elégtételnek találja-e majd az újdonsült rangot fia bolondériájáért cserében, amellyel eléri, hogy családja bekerüljön a következő évi adóregiszterbe.
Csendes léptek hangzottak fel mögöttünk. Mindannyian arrafelé fordultunk, Casuel pedig sietve eltüntette a pergamenjeit egy világos kötésű, vastag könyv mögött, amelyet rég elporladt ujjak nyomai maszatoltak össze.
– Nem mintha az egész ügy különösebb jelentőséggel bírna – hebegte sietősen. – Semmi szükség rá, hogy megemlítsétek akár D'Olbriot uraságnak, akár az unokaöccsének.
Nyomban talpra ugrottam, amint Camarl D'Olbriot őméltósága az asztalunkhoz lépett. Üdvözlésül mélyen meghajoltam, Camarl őméltósága pedig némiképp meghajtotta a derekát, amennyire szűk kabátja és kezdődő pocakja engedte. Sötét haját gondos fésűvonások igazították rendezetlenséget mímelő boglyába, tekintete és szájának tartása azonban határozottságot sugallt, noha ez ellentétben állott az éppen uralkodó divattal.
– Nos, hogy ízlik a tanulás, ifjú D'Alsennin? – kérdezte tréfálkozva.
– Igen szorgalmas tanítvány – mosolygott behízelgő arccal Casuel.
– Rengeteg dolgot kellene még elsajátítanom – vont vállat kényszeredetten Temar.
– Senki sem várja el tőled, hogy egyik pillanatról a másikra eligazodj a jelenkori birodalom gazdasági és politikai életének útvesztőiben – mosolygott rá Camarl. – Az ilyesmit nem lehet az út menti kocsmákban elsajátítani egy félévszaknyi lovaglás közben. De ne aggódj: a fontosabb összejöveteleken amúgy is melletted leszek, máshol pedig Ryshad siet a segítségedre.
– Planir arra kért, hogy tegyem magamat szabaddá az ünnepségek idejére – vágott közbe reménykedő arccal Casuel. – Hogy segíteni tudjak nektek, amennyiben szükségetek lesz rám.
– Nagyon köszönjük – bólintott szívélyes arccal a varázsló felé Camarl – Bocsáss meg, Temar, attól tartok, megzavartalak a tanulásban. Voltaképpen Ryshadhoz jöttem.
Camarl megragadta a könyökömet, és néhány gyors lépéssel beterelt egy könyvespolcoktól határolt beugróba.
– Mondd csak, biztos vagy benne, hogy társaságba vihetjük anélkül, hogy szégyent hozna ránk vagy magára? – kérdezte minden teketória nélkül, miközben elővigyázatosan hátat fordított Casuel rosszul leplezett kíváncsiságának.
– Azt hiszem, igen – felelten lassan, megfontoltan. – És ahogy már említetted volt, valamelyikünk mindig mellette lesz, hogy elsimítsa az esetleges félreértéseket.
Camarl tűnődő arcot vágott.
– Tudod, komolyabb félelmeim is vannak annál, hogy Temar tökéletesen idiótának mutatja magát egy óvattam megjegyzésével. Kellarin beláthatatlan erőforrásokkal rendelkezik, és ezek az erőforrások egyelőre mind kiaknázatlanok. – Mindeddig barátságos arca most egyszeriben megkeményedett. – Rengetegen nyüzsögnek a közelben olyanok, akik mind azt szeretnék, ha Temar előjogokat biztosítana nekik erre vagy arra a termékre, nyersanyagra, kereskedelmi útvonalra. Ha valakivel megállapodna, a versenytársak máris a sarkát tiporják, és igyekeznek még előnyösebb ajánlatokat tenni. Temar éles eszű fiatalember, és be kell ismernem, hogy az elmúlt évben remekül helyt állt a reá nehezedő kötelességek súlya alatt, Messire és én azonban egyre jobban aggódunk, hogyan boldogul majd az itteni viszonyok között. Félő, hogy mire egyáltalán észbe kapna, valaki más már megsütötte és meg is ette a gesztenyéjét, ő meg szégyenszemre csak a héját viheti haza.
Mosoly suhant át az arcomon, de gondolataim csakhamar visszatértek a komorabb kérdésekhez.
– Vagyis, ha jól értem, el szeretnétek kerülni, hogy Temart túlságosan elhalmozzák kérésekkel és ajánlatokkal – összegeztem.
– A fél város előkelő családjai meghívtak bennünket magukhoz. Az ünnepségek mindössze öt napon át tartanak, és természetesen minden nemesasszony azt szeretné, ha Temar jelenlétével díszíthetné fel a fogadótermét – bólintott Camarl. – Kérlek, ne engedd, hogy meghívásokat fogadjon el, mielőtt velem megbeszélte volna! Saedrin a megmondhatója, miféle kérésekkel állhatnak elébe, és természetesen némi szabadidőt is megérdemelne, különösen azok után, hogy olyan nehéz körülmények között kell élnie Kellarin vadonjában. – Camarl kissé aggodalmas arcot vágott.
– Mindenki számára az lesz a legbiztonságosabb, ha Temar a D'Olbriot-ház körein belül marad. Messire sokkal gyakorlottabban tudja intézni helyette a Kellarin kereskedelmére vonatkozó tárgyalásokat, Temarnak meg csak a pecsétjét kell ráütnie a megkötött megállapodásokra.
Kis tűnődés után egyetértően bólintottam.
– Messire D'Olbriot valóban a legalkalmasabb személy, aki D'Alsennin embereinek érdekét képviselni tudja. – Arra gondoltam, senkinek sem válik hasznára, ha Temar érthető tájékozatlanságából fakadóan a padlóhoz szegezi a saját csizmatalpát. – Egyébként Temar mostanában amiatt aggódik a legjobban, vajon sikerül-e visszaszereznie azokat az ereklyéket, amelyek segítségével fölélesztheti a még mindig álomba dermedt telepeseket. Gyanítom, nem lesz ellenére, ha D'Olbriot uraságra hagyhatja a kereskedelmi tárgyalásokat.
Camarl elgondolkodva simogatta az állát.
– Azt hiszem, azzal nem okoz nagyobb bonyodalmat, ha sorra kérdezgeti az előkelő családokat; miféle öröklött ékszereik maradtak fenn a Káosz előtti időkből – jelentette ki végül. – Kérlek, légy résen, és figyelj oda, nehogy a terhére legyen valakinek! Az ünnepek után éppen elég ideje marad még az ilyesmire.
– Rendben van – bólintottam semleges arccal.
– Tudtam, hogy rád bízhatom a dolgot – sóhajtott fel megkönnyebbülten Camarl. – Igaz is, még mielőtt elfelejteném: ezeket neked hoztam. – Azzal három gondosan összehajtogatott és lepecsételt levelet adott át.
– Köszönöm – feleltem meglepetten. A levelek továbbítása ugyanis aligha a családfő kijelölt örökösének feladata.
– Tudod, kellett valamilyen ürügy, hogy idejöhessek – vont vállat mosolyogva Camarl. – Így nem kellett senki orrára kötnöm, miről szeretnék beszélni veled. – Könnyedén fejet hajtott búcsúzóul, majd megfordult, és odaintett a mágusnak meg Temarnak. – Uraim, örültem a szerencsének!
Temar, aki még mindig az adóregiszter fölé hajolt, elgondolkodva dörmögött valamit viszonzásul. Casuel sokáig nézett D'Olbriot őméltósága után, majd mélyet sóhajtott, és visszafordult a jegyzeteihez. A következő pillanatban méltatlankodva csettintett a nyelvével.
– Rossz oszlopot böngészel! – figyelmeztette Temart. – A gyakorlatban szinte kizárt, hogy egy eleven Den Cascadet sarjjal találkozz.
– Miért? – kapta föl a fejét csodálkozva Temar.
– Mert nincs meg hozzá a megfelelő rangjuk. Egyáltalán... Egyáltalán nem számítanak befolyásos családnak. – Casuel kissé zavarba jött, ahogy Temar rezzenetlen tekintettel rábámult. – Moretayne környékén talán ők mulatnak a leghangosabban az ünnepek idején, itt azonban elővigyázatosan meghúzzák magukat.
– Tekintélyes múltra visszatekintő nemesi család, akik főként marha tenyésztésből élnek valahol Lequesine mellett – kockáztattam meg a közbeszólást.
– Kel Ar'Ayen barlangjában ketten is fekszenek öntudatlanul, akik valaha ehhez a családhoz tartoztak. – Temar ajka elkeskenyedett. – Nem kizárt, hogy azok a tárgyak, amelyekkel életre lehetne kelteni őket, az idők folyamán visszakerültek a családhoz. Muszáj fölvennem a kapcsolatot a ház urával vagy legalább a kijelölt örökösével. – Írószéntől megfeketedett ujját végigfuttatta az adóregiszteren. – Nem fogom hagyni, hogy azok, akik az én kezembe tették le életüket, akár csak egy nappal is tovább heverjenek öntudatlanul. magatehetetlenül a varázslat szorításában, mint amennyi okvetlenül szükséges!
– Saedrin adjon neked erőt hozzá – bólintottam mélyet sóhajtva.
– Légy szíves, figyelj oda, mit csinálsz! – Casuel hófehér zsebkendőt húzott elő a ruhájából, és óvatosan törölgetni kezdte az összemaszatolt adóregisztert. – Megértem az aggodalmaidat, fiatalúr, de be kell látnod, aligha lesz időd rá, hogy a legapróbb családocskával is felvedd a kapcsolatot az ünnepek alatt; ha pedig meg is tennéd, nem hiszem, hogy bárki átbogarászná a levéltárát a kedvedért. Az írnokok azt sem tudják, hol áll a tejük; ne felejtsd el, hogy a bíróság is ilyenkor ülésezik! – Azzal egy komor öltözékű fickó felé intett, aki éppen egy hosszú, egyenes létrát támasztott az egyik polcnak, hogy felkapaszkodhasson a tetején trónoló kötetekhez.
– Meddig tart egy ilyen ülés? – pillantott rám Temar.
– Hogy őszinte legyek, a Napforduló táján beterjesztett ügyeket jó, ha a következő Napéjegyenlőség idejére elintézik – húztam el a számat. – Létezik ugyan olyan szabály, amely bírság terhe mellett kötelezővé teszi ennek a határidőnek a betartását, a gyakorlatban azonban ezt elég ritkán veszik figyelembe.
– Vagyis Őszelő beállta előtt senki sem ér rá foglalkozni a kéréseiddel – összegezte Casuel némi elégtétellel.
– Ez valóban igaz, ami a levéltárakat illeti, nekem azonban volna néhány ötletem, hogyan tudnám mégis előremozdítani ezt az ügyet, mialatt ti a délutáni fogadáson vagytok – szóltam közbe megfontoltan. – Ha elmondod, pontosan milyen tárgyakat keresel, és mely családoknál kellene lenniük ezeknek a holmiknak, kérdezősködhetek egy kicsit, hallott-e valaki róluk. – Úgy gondoltam, ha csak egy csekélyke lépést is sikerül tennem afelé, hogy megmenthessük a szerencsétlen telepeseket attól a veszedelmes varázslattól, amely kis híján nekem is a halálomat okozta, akkor is jóval hasznosabban töltöm az időmet, mint hogyha a kapusfülkében lógatom a lábamat a többi familiárissal, akik uruk kíséretében érkeztek ide az ünnepekre.
– Nem hinném, kedves Ryshad, hogy a nemesi házak éppen veled óhajtanának tanácskozni a családi ékszereik ügyéről – tiltakozott fensőbbséges arccal a varázsló. – Nem lehetne szó róla, hogy most már tényleg a megtanulandó anyaggal foglalkozzunk?
Tudomást sem vettem a mágusról, mivel észrevettem, hogy Temar új papírlapot húz maga elé, és hevesen körmölni kezd.
– Többnyire ékszereket keresünk, meg néhány apróbb használati tárgyat – jegyezte meg halkan.
– És arra számítasz, hogy a jó neveltetést kapott úrikisasszonyok majd szende pillantással figyelik, amint te távozol az ékszeres ládikójukkal? – vetette közbe Casuel.
– Eszemben sincs ilyesfajta terveket kovácsolni – mosolyogtam. – Az apródok és a szobalányok azonban általában mindent tudnak gazdáik ékszeres dobozairól.
– Nekem mindegy – vont vállat Casuel. – Elvégre ha valaki verést kap a végén, az te leszel. – Azzal kikapta a papírlapot Temar kezéből, és odadobta elém. – Számíthatok végre rá, hogy most már az adóregiszterrel is foglalkozunk egy kicsit? Így is éppen elég kevés időnk maradt a délutáni fogadásig.
Temar meg én sokatmondó pillantást váltottunk egymással, majd az ifjú D'Alsennin engedelmesen ismét a névsor fölé hajolt. Összehajtogattam az imént kapott papírlapot, és a zekém elejébe csúsztattam, majd hozzáláttam, hogy kibontsam a D'Olbriot fiatalúrtól átvett leveleket.
Az elsőn azonnal fölismertem a kézírást: a fivérem, Mistal küldhette, a város azon ügyvédeinek egyike, akik még ilyenkor, ünneptájt is látástól vakulásig a nemesi családok peres ügyeinek dolgában futkosnak. Azt írta, szeretne találkozni velem egy pohár ital mellett, és arra kért, azonnal válaszoljak neki, hol és mikor várom ma este. Futólag elmosolyodtam, mindazonáltal nem ítéltem alkalmasnak az időpontot, hogy végighallgassam tekervényes magyarázatait legújabb szerelmi kalandjáról vagy valamilyen más gyanús ügyről, amelybe belekeveredett.
A következő levelet nagy üggyel-bajjal címezték meg, és pecsételték le. A külsején mindössze ennyi állt: „Ryshad Tathelnek a D'Olbriot-házból”, de szemlátomást még ez is éppen elég gondot okozott a gyakorlatlan kéznek, amely papírra vetette. Feltörtem a pecsétet, és kibetűztem a pókhálószerűen szertefolyó kézírást, amelyet mintha egy megfaragott ágdarabbal maszatoltak volna a papírlapra.
– Temar! – szólaltam meg hirtelen.
– Mi történt? – kapta föl a fejét a fiatalember.
– Glannar írt. – Magam eskettem meg a fickót, hogy amint kiderít valamit, azonnal beszámol róla. – Mindezidáig nem sikerült az ellopott holmik nyomára akadniuk, és még csak nem is gyanítják, ki lehet a tettes.
– Nincs nyoma, hogy az elietimmek keze lenne a dologban? – vonta föl a szemöldökét Casuel.
– Semmi ilyesmit nem találtak – ráztam meg a tejemet.
– Attól még éppenséggel nem lehetetlen – erősködött a mágus. – Hiszen tudjuk, hogy a Mesterség segítségével rejtik el a nyomaikat.
– Aki sokáig bámul a kémény mögé, előbb-utóbb árnyékembereket kezd látni – vágtam vissza.
Temar egyikünkről a másikunkra pillantott.
– Szóval, mit jelent ez az egész? – kérdezte végül.
– Azt, hogy most sem tudunk többet, mint amikor elindultunk Bremilayne vidékéről. – Meg sem próbáltam elrejteni csalódottságomat. Nem mintha idáig az elietimmeket vagy akár az árnyékembereket vádoltam volna, mégis, valahogyan megkönnyebbülnék, ha biztosan tudnám, hogy csak a megszokott kikötői fosztogató bandák keze van a dologban.
Temar visszatért a listájához, Casuel pedig újfent lapozgatni kezdte valamelyik könyvét, papírszeletkékkel jelöve meg benne ezt vagy azt az oldalt. Az átnézett köteteket sorra felhalmozta szegény Temar orra előtt.
– Megjelöltem ezekben az évkönyvekben a jelentősebb eseményeket, amelyek valamelyik befolyásosabb családhoz kötődnek. Légy szíves, nézd át őket!
Felnyitottam a harmadik levelemet. Súlyos merített papírra írták elegáns, lescari stílusú kézírással, amelynek szabályos, rendezett sorai közül enyhe parfümillat áradt. Ha emlékeim nem csalnak, az efféle illathoz igen borsos ár kapcsolódik.
– Ugye, jól sejtem, hogy D'Alsennin fiatalúr tudja nélkülözni a társaságomat? – kérdeztem szertartásos udvariassággal. – Úgy tűnik, jelen pillanatban máshol van szükség rám.
– Hol? – kapta föl a fejét Casuel.
Néhány pillanatig tétováztam. Végül úgy döntöttem, jobb, ha nem táplálok hiú reményeket Temarban, amíg ki nem derítem, vajon ez a vállalkozásom beváltja-e a hozzá fűzött reményeket.
– Egy hölgy, akit régebbről ismerek, a városba érkezett, és beszélni óhajt velem – hajoltam meg.
Casuel rosszallóan csóválta a fejét, Temar azonban halkan elnevette magát.
– Nem jöhetnék én is? – kérdezte hamiskás mosollyal.
– Inkább majd legközelebb – kacsintottam rá.
– Nos, mivel sajnos nem tehetjük meg, hogy te tanuld meg helyettem ezt a rengeteg adatot; azt hiszem, valóban hasznosabbá teheted magadat a hölgy oldalán, mint itt – vont vállat Temar, bár az arcán láttam, talán szívesebben venné, ha maradnék.
– Ha végeztem, annak is utánajárok, mit tehetnék a felsorolt ékszerek megtalálásának ügyében – ígértem.
Ezt hallván Temar arca is felderült kissé, így hát magára hagytam a tanulmányaival és Casuel kissé lehangoló társaságával.
Odakint kétszer is körülnéztem, mielőtt kiléptem volna a tágas oszlopcsarnokból, amely az épület széles lépcsőjét keretezte. A D'Olbriot-levéltár a család örökségéhez tartozó, a városban széltében-hosszában elhelyezkedő épületek egyikében foglalt helyet. A nemesség réges-régen elköltözködött már az alsóvárosból, hátrahagyva az iparosoknak és kereskedőknek, az ő helyükbe pedig azután a város szegényei költözködtek be; a levéltár azonban itt maradt. Tartalma túlságosan kiterjedt ahhoz, hogy biztonságosabb környékre lehessen szállítani, és bár a megsárgult pergamenlapok felbecsülhetetlen értéket képviselhetnek az írnokok és ügyvédek kezében, gazdáik úgy döntöttek, hogy egyelőre jó helyen vannak ott, ahol vannak. A tolvajok jobban szeretik az aranyat, amelyet azonnal átválthatnak a nekik tetsző javakra, ráadásul a levéltárosok mellé újabban városi őröket is adtak, akik már csak termetüknél fogva is alkalmasabbak a romboló vagy gyújtogató hajlamú egyének megfékezésére.
Egy rézpénzt vetettem a lépcsőn üldögélő öregembernek, aki két rongybabát táncoltatott nagy szakértelemmel. Évek hosszú sora alatt hozzászoktam a látványához. és azt is tudtam róla, hogy azonnal figyelmezteti a levéltárosokat, ha gyanús alakot lát őgyelegni az épület környékén.
A levéltárat hajdan övező magas házak kopott, nyomorúságos hajlékoknak adták át helyeiket, és azok a fedelek, amelyek valaha egyetlen családnak adtak otthont, ma négy-öt famíliát is rejtegettek. A sárga homokkő falakat a keskeny ablakokon kizúdított víz és piszok foltozta, az ódivatúan magas és szűk homlokzatokat szürkére festette a város pora. Néhol még egy-egy színes üvegablakot is lehetett látni, meg azokat a henger alakú tornyocskákat, amelyek olyannyira közkedveltek voltak még valamikor Tor Inshol idejében. Kúpos tetejükről mostanra azonban rég lepergett, letöredezett már az okkersárga tetőcserép.
Magas, szikár leányzó lépett ki az egyik sikátorból, zöldes szemében üres, megtört kifejezés ült. Az utca túloldaláról is tisztán éreztem az édeskés, szúrós szagú verejtéket, amely az érzékeit rabságban tartó tahnról árulkodott. Ahogy felém nyújtotta a kezét, villámgyorsan sarkon fordultam és elsiettem. Néhány lépéssel arrébb kutyatetem hevert az út szélén mozdulatlanul, csak a lakmározó kukacok nyüzsögtek benne, és olyan bűzfelhő lengedezett körülötte, hogy az orromra és számra kellett szorítanom a tenyeremet. Noha a nap már jócskán fenn járt az égbolton, a három-négy emelet magas házak tövében örök árnyék honolt. Oda kellett figyelnem, nem lappang-e valaki az egyik beugróban, remélve, hogy az én lemetszett erszényemből adózhat annak a szenvedélynek, amely éppen a markában tartja.
Afelé a magasabban fekvő földnyelv felé tartottam, amely az északi oldalon határolja el a várost az öböltől. Amikor legelőször Toremalba érkeztem, alig voltam idősebb, mint most Temar, és gondolataimat betöltötte az újdonsült hűbéresi rangom fölött érzett büszkeség. Emlékszem, abban az időben D'Olbriot emberei legfeljebb kettesével-hármasával merészkedtek be ebbe a városrészbe még fényes nappal is. Azok a családok, amelyeknek itt volt ingatlanjuk, komolyan fontolóra vették, mi ér többet: a bérleti díj, amelyet beszedhetnek érte, vagy a kiontott vér, amibe ez kerülne nekik. Azután fordult a széljárás Lescar véget nem érő háborúinak viharában, és a fergeteg újabb otthontalanná vált szerencsétleneket sodort a tormalin vidékekre. Ez volt az egyetlen olyan városrész, ahol ezek a nincstelenek megvethették a lábukat; nem csoda hát, ha alaposan meg is kapaszkodtak, nem engedvén, hogy bárki elvitassa tőlük nehezen megszerzett hajlékaikat. Nos, könnyű megvetni és lenézni a lescariakat, tréfálkozni csökönyös kitartásukon, amellyel ragaszkodnak jogosnak vélt igényeikhez, tulajdonra és hatalomra vagy éppen bosszúra áhítoznak, de az tagadhatatlan, hogy ez a fajta egyszerű gondolkodásmód sok nehéz helyzetben a segítségükre volt már.
Újabb utcákon sétáltam végig, ahol a kitört zsalugátereket pótolták, lecsiszolták és szépen lefestették. A gyerekek maszatosak voltak ugyan, mivel az utca porában játszottak, de szemlátomást tisztára mosdatva kezdték a napot, és ruhájuk is rendes volt, ha foltozott is. Innen is, onnan is buzgón dolgozó szövőszékek csattogása hallatszott, az erkélyeken üldögélő asszonyok pedig, miközben vidáman pletykálkodtak és néha egy-egy pillantást vetettek odalent rosszalkodó csemetéikre, egy pillanatra sem hagyták abba a varrást vagy a fonást. Meglehet, a lescariak üres zsebbel és talpatlan bocskorban érkeztek ide, de ügyes kezüket és éles eszüket nem hagyták maguk mögött a vándorút során. Manapság a felsőváros nemesi házainak legalább a felét az innen származó falikárpitok ékesítik.
Előhúztam zekém alól az illatos levélkét, és csak ekkor vettem észre, hogy voltaképpen már túl is haladtam azon a helyen, ahol be kellett volna fordulnom. Visszakanyarodtam, és hamar megtaláltam a keskeny kőlépcsőt. Számolni kezdtem az egymás után sorakozó ajtókat, mígnem rájöttem, hogy azt keresem, amely előtt cserépkorsóban egész bokornyi tűzvörös trombitavirág díszeleg. Bekopogtattam azon tűnődvén, vajon meddig nyílhat itt ilyen békességben ez a kis kertecske, mielőtt valami részeg csavargó lerúgná a lépcsőn a csinos korsót, akár véletlenségből, akár azért, mert kíváncsi, meddig gurul.
Az ajtó a következő pillanatban résnyire nyílt, és egy homályos alak jelent meg mögötte.
– Mit óhajt?
– Ryshad Tathel vagyok – tartottam eléje a levelet. – Alaric úrhölgy hívatott ide.
Az ajtó előbb bezáródott, majd hallottam, hogy félrecsúszik az ék, amely az imént megakadályozta, hogy szélesebbre táruljon. Esetlen külsejű fiatalember állt előttem, akinek hirtelen megnyúlt termetét csak rontotta, hogy idegességében egyfolytában ide-oda járt a keze. Még ezzel együtt sem volt lebecsülendő jelenség: magas termete és széles válla elég erőről tanúskodott, hogy útját állja a hívatlan látogatóknak. A keze fejével megtörölgette izzadt homlokát, majd végigsimított Lescar vidékein manapság igen divatosnak számító szakállán. Hegyes orra és egymástól távol álló szemei emlékezetembe idézték azt az időt, amelyet Messire szolgálatában Parnilesse mellett töltöttem. Ott találkoztam először későbbi legjobb barátommal, Aitennel, akinek a haláláért még mindig számadással tartozom az elietimm népségnek.
– Kerülj beljebb – bólintott a fiú. Úgy vettem észre, jobban beszéli a tormalin nyelvet, mint én magam; meglehet, Lescar nyughatatlan forrongásai a szüleit vagy a nagyszüleit sodorták ide annak idején.
Megindultam mögötte. Először egy fából ácsolt lépcsősoron kaptattunk fel, amelyet nem fedett szőnyeg, és csak üggyel-bajjal ért el idáig az aprócska ablakok fénye. Csakhamar kiderült, hogy a hölgy, akihez látogatóba jöttem, az egész első emeletet kibérelte. A lépcső tetején található kis fogadóhelyiségben illedelmes szobalány üldögélt méregdrága selyemruhában, és jöttömre felemelkedett, hogy köszöntsön.
– Azonnal tudatom asszonyommal, hogy a vendége megérkezett – sürgölődött. A kiejtése összetéveszthetetlenül relshazi volt: az ilyesmi még annak ellenére is ritkaság Toremalban, hogy jelentős kereskedelem bonyolódik a két napvárost elválasztó öböl csendes, nyugodt vizén.
A szobalány eltűnt, a fiú pedig zajosan ledübörgött a lépcsőn az őrhelyére. Jobb híján azt az asztalkát vettem szemügyre, amelyre a leány jöttömre ledobta félbehagyott varrnivalóját. Simára csiszolt lapján gazdagon burjánzó virágcsokrokat mintázó mesteri berakások díszlettek, és rögvest megállapítottam, hogy alighanem bármelyik D'Olbriot-asszonyság szívesen látna a fogadószobájában egy ehhez hasonló bútordarabot.
– Úrnőm örömmel fogad. – A szobalány sietve beterelt az utca felőli szobába.
Olyan mélyen hajoltan meg, mintha maga az uralkodó ülne előttem pompás trónusán.
– Légy üdvözölve, Tathel uram – intett felém a hölgy, ki nyugodt, méltóságteljes tartásban üldögélt egy bársonypárnákkal megrakott kereveten.
– Figyelmed megtisztelő számomra. Alaric úrhölgy – viszonoztam udvariasságát, és önkéntelenül a lábamra pillantottam, nem hurcolom-e be a csizmám talpán az utca piszkát.
A hölgy rám villantotta ragyogó mosolyát, miközben ismét feltűnt a szobalány egy kerek tálcával. A tálcán kristálypalack állt két metszett pohárral, melyeknek karcsú talpán homályos fehér díszítés futott fölfelé, mintha jéggé fagyott virágok kapcsolódnának egymásba. Vendéglátónőm nyíltan szemügyre vett, miközben a szobalány mindkettőnknek jégbe hűtött vizet töltött a palackból lescari szokás szerint.
Jártomban-keltemben nem kevés olyan nőt láttam, aki húsz lépés távolságból magára vonzotta a tekintetemet, de közöttük csak kevés akadt olyan, aki tíz lépésről is ilyen lenyűgöző hatást gyakorolt volna rám. Annak, aki előttem ült, nem volt szüksége a festék és púder jótékony hazugságaira, a selyem és csipke szépítő jelenlétére. Azon ritkaságszámba menő valódi szépségek közé tartozott, akin még akkor sem fedezhet fel hibát az ember, ha olyan közelségbe kerül hozzá, hogy megérezze az illatot, amely gyengéden körüllengi karcsú nyakát. Haját, amely mély gesztenyebarna volt, akár a legkiválóbb vérvonalból származó versenylovak csillogó sörénye, rafinált frizurába fésülve hordta, és nem volt egyetlen hajszál, amely ne lett volna a helyén. Bőrén éppen csak egy leheletnyi púdert láttam, amely talán még jobban kiemelte sápadtságát, magas homlokát, finom vonalú orrát és ajkát, amely színével és bársonyos lágyságával egy kinyílni készülő rózsabimbót juttatott az ember eszébe. Liláskék szemének pillantása mélységes mély volt, mint a tenger estidőn, s a tapasztalat adta bölcsesség csillogott benne; szinte ez volt az egyetlen vonás, amely a koráról árulkodott. Gyanítottam, hogy idősebb nálam, de azt nem tudtam volna megmondani, vajon két évvel-e, vagy tízzel; e tulajdonsága egyszerre csábítóvá és ijesztővé tette a szememben. Rám emelte tekintetét, és lassan elmosolyodott, amint a szobalány kilépett az ajtón, én pedig hirtelen forróságot éreztem a tarkómon, és gyanítottam, hogy mindennek nem sok köze van az időjáráshoz.
– Szólíts egyszerűen csak Charoleiának – szólalt meg, és kecses mozdulattal üdvözlésre emelte a poharát.
– Köszönöm. – Én is fölemeltem a poharamat, de nem ittam. Bármely férfi örömmel vállalná, hogy belevész ebbe a tündökletes szempárba, jómagam azonban tudtam már egyet s mást az ilyen hideg vizű kutakról, és sejtettem, hogy okosabb dolog vigyázni velük. – Voltaképpen magamban kezdettől fogva így nevezlek – ismertem be. – Livak sokat mesélt az utazásaid során használatos különféle nevekről, de tartok tőle, hogy nem tudnám mindet fölsorolni.
Őszintém szólva soha nem gondoltam volna, hogy valaha dolgom lesz ezzel a nővel, aki Livik szerint minden tartományban más álruhát és más személyiséget visel, és még ezenfelül is újabbat és újabbat minden egyes vállalkozásához, amelyekkel a lehető legagyafúrtabb módokon igyekszik megfosztani egyes hiszékeny embereket az aranyaiktól.
– Annál jobb. Ezt pedig nyugodtan megihatod. – Mosolya még szélesebbre húzódott, mire egyik arcán apró, ám annál elbűvölőbb gödröcske jelent meg. – Minden áldott reggel elszalajtom a küldöncömet, hogy Den Bradile forrásából vegyen vizet. Vagyis az én vendéglátásom miatt nem kell attól tartanod, hogy esetleg az illemhelyre zárkózva kell töltened az ünnepeket.
Belekortyoltam a pohárba. A víz hűvös volt, és tiszta ízű; és alighanem fekete fügét szeleteltek bele, hogy megtartsa frissességét.
– Remélem, kellemesen utaztál. – Egyelőre fogalmam sem volt, miképpen térhetnék rá arra a kérdésre, amely miatt idejöttem. Ez a hölgy Livak azon ismerősei közé tartozott, akik a hajdani birodalom legkülönfélébb sarkaiban élnek ugyan, de mindannyian nagyrészt ugyanabból, a jogos és jogtalan határán egyensúlyozva. Néhányukkal már volt alkalmam találkozni, és általában kissé gondozatlannak találtam őket, mindazonáltal őszintének és egyenes jelleműnek, sőt; néha már az udvariatlanság határáig szókimondónak. Charoleia azonban kifogástalan jelenség volt, akit bárki készséggel elfogadott volna akár az uralkodó oldalán is.
– Meglehetősen eseménytelen utazás volt. – Charoleia félretolta a poharát, és eligazgatta halvány levendulaszín ruháját. A vékony muszlinanyag remekül hűsít a hőségben, de a nők többségéhez igencsak kegyetlen, felfedvén termetük hiányosságait. Charoleiának azonban nem kellett ilyesmitől tartania: a finom, omlós anyag éppenséggel csupa olyasmit hangsúlyozott, amire egyébként is büszke lehetett.
– És hogy van az ifjú D'Alsennin? – folytatta Charoleia. – Úgy hallom, akadt némi kellemetlenségetek Bremilayne-ben. – Muzsikáló hangja éppen olyan szépséges volt, mint az arca, de akárhogy füleltem, egyetlen vidék vagy város csengését sem éreztem ki belőle.
– Elraboltak tőlünk néhány értéktárgyat, és még mindig nem sikerült megtudnunk, ki állhat a dolog mögött – ismertem be őszintén. – Mit gondolsz, tudnál segíteni a kiderítésében?
Charoleia kérdőn felvonta remek ívű szemöldökét.
– Hogyan jutott eszedbe, hogy éppen hozzám fordulj?
Nekitámaszkodtam a hátam mögött tornyosuló díszpárnáknak, és álltam a pillantását.
– Livak azt állítja, hogy valóságos besúgói hálózatod van az összes nagyobb városban az óceántól egészen az Öregerdőig.
No igen; Livak azt is kifejezésre juttatta, mennyire csodálja a hölgy éles észjárását, és a kedvesem igazán nem olyan lány, akinek szokása lenne alap nélkül dicsérni bárkit is.
– Gyanítom, hogy az embereid könnyűszerrel bejutnak olyan helyekre is, ahol D'Olbriot uraság katonáit ferde szemmel néznék – tettem hozzá.
Az elbűvölő gödröcske eltűnt a hölgy arcáról.
– Ugye, tudod, hogy fáradozásaimért cserében illendő fizetségre számítok? – pillantott rám.
– Ez csak természetes – bólintottam.
Charoleia utánozhatatlan bájjal emelkedett föl ültéből, és a távolabbi sarokban álló zömök szekrénykéhez lépett. Kinyitotta egy apró kulccsal, amely fémláncon függött le a derekáról.
– Nos, akkor itt van máris egy kis előleg a megállapodásunkra. – Kicsiny fadobozt vett elő a szekrényből, felnyitotta, és felém nyújtotta. Megkopott, horpadozott réz karperec lapult a doboz mélyén. Csodálkozva vontam fel a szemöldökömet. Nem sejtettem, hogy nála van.
A kargyűrű csak alakjában hasonlított ahhoz, amelyet én magam viseltem. Már első ránézésre is sokkal ódonabbnak látszott nála, és csakugyan: tudtam, hogy valamikor a Régi Birodalom végnapjaiban készítették, majd átkelt az óceánon Temar egyik hűséges emberének karján; olyasvalakién, aki még mindig álomtalan álmát alussza odaát Kellarin barlangjában. Vajon miféle utat járhatott be ez a kargyűrű, mire Relshaz városának egyik régiségkereskedőjénél kötött ki? Amikor az elietimm varázslat elködösítette ébredező agyamat, és Temar szunnyadó öntudata életre kelt bennem, ez az ódon ékszer volt az, amelynek keresésére indult. Meglehet, az a szerencsétlen, aki e karperecbe zárva várakozik, Temart szólította néma hívással, amelyet egyedül csak ő hallhatott meg.
– Mennyi a szokásos fizetség ennél a mesterségnél? – Igyekeztem érzéseimet biztonságosan elrejteni kifejezéstelen tekintetem védőbástyái mögé. Végletek közt hányódtam: egyszerre kerített hatalmába megkönnyebbülés és sötét előérzet.
Charoleia arcán macskaszerű mosoly jelent meg.
– Az attól függ, mennyit ér neked ez a kis csecsebecse.
Tűnődve elfordítottam a fejemet. Vajon mi számítana méltányos árnak neki, és mi nekem? Elvégre nem lehet olcsó dolog ilyen előkelő életvitelt folytatni, és ha már itt tartunk, éppenséggel maradt még némi tartalékom, mielőtt Messire kincstárnokához kellene fordulnom. Mindazonáltal minden játéknak megvannak a maga szabályai.
– Úgy vélem, ennek a kargyűrűnek az értékét meglehetősen nehéz volna pénzben kifejezni – feleltem egy kis szünet után.
– Való igaz – biccentett Charoleia. – Sokkalta értékesebb annál. – Karcsú mutatóujjával óvatosan végigsimította a rézholmit. – Hiszen ebben itt egy ember létének lényege rejtőzködik, sok-sok emberöltővel ezelőtti varázslattól megbéklyózva.
– Ha egyáltalán ez az a karpánt. – A hölgy nagy játékos volt, de engem sem kellett félteni: ennél sokkal reménytelenebb helyzetekből is nyertem már Fehér Holló-játszmát.
– Egészen biztos, hogy ez az – nyugtatott meg Charoleia. – Livak minden apró részletet elmondott róla, amikor Napéjegyenlőség táján átutazott Relshaz városán.
– Remélem is – biccentettem, de a következő pillanatban tagadólag ráztam meg a fejemet, amint Charoleia felém nyújtotta a karperecet. Eszem ágában sem volt megérinteni.
– Szóval, mennyit ér meg neked? – ismételte Charoleia lágy hangon.
– Miért, mennyit kérsz érte? – feleltem kérdéssel a kérdésére.
A szép hölgy ügyesen húzta az időt: gondosan visszahelyezte a kargyűrűt a kopott dobozba, majd hátradőlve nekitámaszkodott a szekrénykének, és szabályos arcán csintalan mosoly áradt szét.
– Nos, részemről megelégednék egy meghívóval az uralkodó táncmulatságára, az ünnepek ötödik napjára.
Döbbenten pislogtam vissza rá.
– Ez bizony nem kis kérés! A város legszebb hölgyei készséggel eladnák a kishúgaikat egy ilyen meghívóért.
– Ennyibe kerül, és kész. – Charoleia két csinos tenyere közé szorította a dobozkát, és édesdeden elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy Camarl őméltóságának nem lesz ellenvetése.
– Csak nem azt akarod, hogy mutassalak be neki? – Arra számítottam, hogy arannyal teli erszényekről kell majd vitatkoznom: az események ilyetén fordulata teljességgel váratlanul ért. – Mégis, milyen néven óhajtasz megjelenni a bálban?
– A jól bevált „Alaric úrhölgy” éppen megfelelő lesz – vont vállat szép beszélgetőtársam. – A szerencsétlen sorsú nemeshölgy, aki megözvegyült, s minden jószágától megfoszttatott a Triolle és Marlier közötti csatározásokban, és most azért érkezett ide, hogy ismét felépítse az életét... Mindenki tudja, hogy megy az ilyesmi. – Miközben beszélt, hangja észrevétlenül átváltott hamisítatlan nyugat-lescari nyelvjárásba.
– És mire alapozza ez a hölgy kérését, hogy megjelenhessen a táncmulatságon? – kérdeztem utolsó elkeseredésemben.
– Hát nem elegendő érv az ő páratlan szépsége? – pillantott rám tágra nyílt szemmel Charoleia. – És ha már itt tartunk: miért ne lehetne valamiféle családi titka, egy sarkalatos jelentőségű értesülés, amellyel hozzájárulhatna az uralkodói erőfeszítések sikeréhez a Carluse és Triolle közötti harc megakadályozásában?
– Valóban van ilyen értesülésed? – bámultam rá.
– Nos, mit gondolsz?! – kacsintott vissza.
– Ha tényleg kíváncsi vagy rá, hát azt gondolom; hogy bizonyára a teljes terv készen áll a fejedben, hogyan kopaszthatsz meg alaposan néhány kövér ludat – jelentettem ki minden köntörfalazás nélkül – Ha csak a fele igaz annak, amit Livak mesélt rólad, mire Nyárutó első napja beköszönt, te már tovább is álltál, üres kincsesládákat és ripityára tört álmokat hagyva magad után városszerte. Mindazonáltal ez egyedül a te ügyed, és Dastennin irgalmazzon azoknak a bolondoknak, akik nem átallnak a csapdádba sétálni, én azonban semmiképpen sem szeretnék a hajtód lenni ezen a vadászaton, hiszen ha bemutatlak D'Olbriot uraságnak, én leszek az első, akinél a városi őrség megjelenik és kérdezősködni kezd, amint odébbállsz.
Charoleia felcsattanó nevetése meglepően szívből jövőnek tűnt. Elégedett, teli torkú kacaj volt némi érzéki felhanggal.
– Nos; úgy látom, ebben a kérdésben te meg Livak igen hasonlóak vagytok – kacsintott rám vidáman. – De be kell ismernem, teljesen igazad van, ha igyekszel felvértezni magadat az esetleges kellemetlenségek ellen. – Egy röpke pillanatra lehunyta hosszú, sűrű szempilláit. Hagytam, hadd mondja végig a mondandóját, és szórakozottan belekortyoltam a kezemben tartott pohárba.
– Halcarion legyen a tanúm, ezúttal nincs szándékomban kifosztani senkit – folytatta Charoleia. – Azért vagyok itt, hogy a végére járjak egy bizonyos rejtélyes ügynek. – Azzal kecsesen visszatelepedett a kerevetre, és kecses mozdulattal lesimította maga körül a szoknyáját. Formás bokája kivillant ruhájának szegélye alól. – Egész Relshazban másról sem beszélnek, mint a te D'Alsennin uraságodról, az ő elveszett telepeseiről meg az óceán túloldalán fekvő káprázatos vidékről: ezt fújja mindenki Colban és a többi városban Toremaltól Soluráig. Ám a rúnacsontok egyelőre még a levegőben vannak, én pedig látni szeretném, melyik oldalukra pottyannak. Lescar zsoldosvezérei állandó emberhiányról panaszkodnak, mivel a legjobb katonák Carif környékén leskelődnek, azt várva, hátha fölférnek valamelyik óceánjáróra, és elindulhatnak az utolsó Nemith végzetes őrültsége kínálta ismeretlen kincsek felé...
Ennél többet szemlátomást nem volt hajlandó elárulni: szájához emelte a talpas poharat, amelynek oldalát könnyű pára vonta be, én pedig néztem, ahogyan apró kortyokban iszik.
– Vagyis, ha jól értettem, közvetlen közelről óhajtod megfigyelni, mi lesz a következő lépés ebben a játékban? – kockáztattam meg. Livak többször is említette, hogy Charoleia számára a jólértesültség többet ér – a legkövérebb erszénynél is.
A szép hölgy lassan bólintott.
– Mire az uralkodó táncmulatságára kerül a sor, a jelentősebb játékfigurák mind a táblán lesznek – jegyezte meg elégedetten. – Én pedig közelről nézhetem végig a legfontosabb hadműveleteiket.
– Utánanézek, mit tehetnék az ügyben – jelentettem ki megfontoltan. – Nem ígérhetek semmit, de Dastennin legyen a tanúm, minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.
– Livak azt mondja, a te adott szavadat nyugodtan vehetem színaranynak – mosolygott rám barátságosan Charoleia.
– Mondd csak, hogy boldogul Livak, amióta nem láttam? – Komoran emlékeztettem magamat, hogy bármennyire elbűvölő legyen is Charoleia mosolya, végül is azért kezdtem bele ebbe az egész játékba, hogy biztosítsam közös jövőnket Livakkal.
– Amikor találkoztunk, igen nagy reményekkel nézett a jövő elébe – bólintott Charoleia. – Igaz, egy kissé fáradt volt a tengeri hajózástól, de hát te is tudod, soha nem volt nagy tengerjáró. Partra szállás után pihentek néhány napot, azután a Nagy Nyugati Országútorr indultak tovább Selerima felé.
Nem irigyeltem Livakot ezért az utazásért, keresztül a hajdani tartományokon.
– Usara azt mondta, Col felé mennek – ráncoltam össze a homlokomat.
– Amikor találkoztunk. Livak éppen Sorgradot és Sorgrent kereste – vont vállat Charoleia. – Én igazítottam útba, mivel tudtam, hogy a Napéjegyenlőségre Selerimában lesznek.
Igyekeztem elfojtani aggályaimat a dologgal kapcsolatban. Livak meglehetősen keveset mesélt erről a két régi barátjáról, méghozzá gyanítottam, hogy azért, mert tudja, hogy nem nagyon volna ínyemre a velük való barátsága. Azzal még csak-csak kiegyeztem valahogy, hogy kedvesem korábbi éveiben hosszú ideig lopásra kényszerült, nehogy éhen haljon; még mindig jobb volt így, mint hogyha a szoknyáját hajtotta volna föl a megélhetés érdekében. Ennek a testvérpárnak azonban nem volt ilyen mentsége züllött életmódjára, és miközben Livak meg én a szerencsétlen telepesek és Temar életéért harcoltunk az óceán másik oldalán, ez a két jómadár tudomásom szerint éppen Draximal herceg pénzesládáját rabolta ki.
Amint észrevettem, hogy Charoleia érdeklődéssel tanulmányoz, semleges arckifejezést erőltettem magamra.
– És végül sikerült megtalálnia őket? – kérdeztem majdhogynem közönyösen. Ha igen, az mindenesetre megnöveli Livak esélyeit, hogy annak az ősi tudásnak birtokában térjen vissza, amelynek segítségével megszerezheti a további közös utunkhoz szükséges aranyakat. Nos, ez tagadhatatlan; másrészről azonban erősen tartottam tőle, hogy ha visszatér az utazó szemfényvesztők életanódjához, ráadásul két régi cimborával az oldalán, az könnyedén rosszra csábíthatja.
– Sajnos, később már nem hallottan róla híreket – vont vállat Charoleia.
Csalódottan állapítottam meg magamban, alighanem kénytelen leszek szépen hazamenni, és kiengesztelni Casuelt, néhány ügyes szóval lesimogatván a méltatlankodástól felborzolódott tollait. Szükségem; volt a varázslóra: csak ő léphetett kapcsolatba Usarával, hogy híreket szerezzen Livak felől.
– Magaddal viszed a kargyűrűt? – intett a kopottas dobozka felé Charoleia.
Tétovázni kezdtem, mint a kutya, aki ízletes csontot lát a kandalló parazsa közt, de még jól emlékszik megégetett szájára.
– Ha nem veszed ki a dobozból, egészen biztosan nem kell aggódnod miatta – pillantott rám kedvesen Charoleia. – De ha akarod, Eadit majd veled megy, és viszi helyetted. Livak elmesélte, hogyan használtak föl akaratod ellenére egy ehhez hasonló tárgy segítségével.
Összeszorítottam a fogamat. Valahogy nem volt ínyemre Charoleia együttérzése. Az a kifejezés, hogy akaratom ellenére felhasználtak, még csak részben sem képes lefedni azt a rettenetes érzést, hogy a saját fejemben ejtettek foglyul, ahol képtelen voltam ellenállni, és tehetetlenül kellett végignéznem, amint egy idegen értelem a saját céljaira használja a testemet. A puszta emléktől is összeszorult a gyomrom.
– Köszönöm, de én viszem. – Kivettem Charoleia kezéből az elátkozott dobozt, habár ujjaim vége izzadságtól sötétlő foltokat hagyott az ódon fán. Először félve nyúltam hozzá, de semmi sem történt. Nem éreztem azt a hátborzongatóan ismerős kaparászást az agyam hátsó részében, nem sóhajtottak felém elkeseredett hangok a sötétségből, úgyhogy kisvártatva eleresztettem egy megkönnyebbült sóhajt. – Ha nem haragszol, ezzel el is búcsúzom – pillantottam Charoleia felé. – Ígérem, nem feledkezem meg a táncmulatságra szóló meghívóról.
A hölgy apró ezüstcsengettyűt emelt föl egy asztalkáról, és megrázta. Ekkor vettem csak észre, hogy arcára éppen akkora megkönnyebbülés tükröződik, mint az enyémen. Ez voltaképpen teljesen érthető volt, elvégre ki örülne neki, ha egy megtermett harcos éppen az ő fogadószobájában veszítené el a józan eszét holmi sötét varázslattól?
– Ha megtudsz valamit, keress föl nyugodtan – pillantott rám búcsúzóul. – Bármikor szívesen látlak.
A szobalány kinyitotta előttem az ajtót, nekem pedig átfutott az agyamon, vajon mennyit hallhatott kettőnk beszélgetéséből. Elvégre nem ült túlságosan messze az ajtótól... Illedelmes arcáról azonban semmit nem sikerült leolvasnom, amint lekísért az apró utcai ajtóhoz, ahol az őrködéssel megbízott fiatalember vészjósló arccal tisztogatta a kardját.
Ahogy kiléptem az utcára, a dobozt elővigyázatosan a hónom alá szorítottam. A déli hőség éppen a tetőfokához közeledett. A nap magasan járt a felhőtlen égbolton, erőteljes sugarai vakítóan verődnek vissza a fehérre meszelt házfalakról. Arcomról hamarosan patakokban csordogált az izzadság. és jócskán átáztatta az ingemet is, mire kiértem az alsóvárost szegélyező körútra. Igyekeztem szemmel tartani a kátyúkat és kilazult utcaköveket, nehogy egy óvatlan pillanatban egy arrafelé gördülő nehéz társzekér kereke alatt találjam a lábamat. Elsiettem a takaros kereskedőházak és szorgalmat tükröző iparosporták előtt, és igyekeztem minél gyorsabban szedni a lábamat, nem törődvén vele, hogy az út itt már erősen emelkedik, fölfelé kúszva a várost övező hegyekre. Nem bántam volna, ha már a D'Olbriot-palota kapujában vagyok.
A kikövezett főútról több mellékutca kanyarodott le, és indult meg fölfelé, a hegyek irányába. A legelőkelőbb nemesi házak kezdtek építkezésbe odafönt, Leoríl környékén, tiszta vízre, hűvös szellőre és békességre vágyva. Azon a sarkon, ahol a D'Olbriot-rezidenciához vezető utca elvált a főúttól, egy csatorna torkolata ásított. Az út mentén csordogáló folyócska csak rövid ideig élvezhette a napsütötte szabadságot: alig kezdte meg útját a D'Olbriot-palota mögötti forrásnál, a torkolat máris beszippantotta, hogy aztán ezernyi ágra bomolva ellássa az alsóváros házait. Egy okkal több, hogy a D'Olbriot család bérlői időben befizessék az esedékes járandóságot. Az uraság azonban ezzel együtt mindig ügyelt rá, hogy a közkutak jó állapotban legyenek, enyhet nyújtván a szomjazó nincsteleneknek. Az egyik ilyen kút éppen ott állt előttem: nyolcoldalú oszlopa magasan a fejem fölé emelkedett, és minden oldalán apró fülkében egy-egy istenség szobra állt, akik jótékonyan tekintettek le alant a kis kőmedencére.
Hálásan hajoltam le a friss vízhez, és merítettem bele a tenyeremet. Jó alaposan belocsoltam az arcomat, fejemet, és máris éreztem, hogy a hőség lüktetése lassan kiáll a halántékomból. Megkönnyebbülten belekortyoltam a hűvös vízbe, majd felpillantottam Dastennin hófehér márványszobrára, amely pontosan előttem álldogált a központi oszlop egyik fülkéjében. Az istenség arca kifürkészhetetlen volt tengeri hínárból font koronája alatt, és miközben háta mögött hatalmas viharfelhők gyülekeztek, egy hatalmas kagylóból vizet öntött a lába elé, a medencébe.
– Tengerek Ura, te mentetted meg az ifjú D'Alsennin életét Bremilayne partjainál – mondtam félhangosan. – Most tehát segíts neki, hogy kezdhessen is valamit vele! Engedd, hogy felébreszthessük mindazokat, akik még mindig a varázslatos álom szorításában sínylődnek abban a távoli barlangban!
Magam is meglepődtem rajta, hogy fennszóval beszélgetek az istenekkel. Az ilyesmi azelőtt nem volt szokásom, de most talán megmozdult bennem valami azokból a mitikus időkből, ahová az ősi varázslatokról szóló mesék repítik el az embert.
– Ha végeztél, barátom, odaengedhetnél most már engem is! – szólalt meg mögöttem egy inas a Den Haurient-ház egyenruhájában. Tajtékos oldalú hátaslovának kantárszárát a kezében tartotta; a hátas nagy, kortyokban ivott az állatoknak szánt vályúból.
– Csak tessék – álltam félre készségesen.
Innen már lassabban folytattam utamat a D'Olbriot-palota felé. Az, egyre szűkülő utcácskában a megszokott kora délutáni nyugalom honolt. Hamarosan elértem a parkot, amely egészen a hegyek lábáig nyújtózkodott. Itt már kellemesebb volt a levegő, és a fűszálak közt megcsillanó vízcseppek fölött apró, fényesfekete legyek táncoltak folyton változó rajokban. A fák árnyéka kellemes menedéket nyújtott a nap heve elől, és amint felértem a következő domb tetejére, egy kis szellőt is éreztem az arcomon.
Gondozott gyalogúton, tágas kertek között sétáltam végig. Az itt lakók nem tűrik, hogy akár csak egyetlen kőlap is kettérepedjen az ajtajukhoz vezető kocsifelhajtón; a legtekintélyesebb nemesi családok laknak errefelé, Den Haurient. Tor Kanselin, Den Leshayre. Tor Bezaemar meg a többiek. Lábam elé magas falak vetettek árnyékot, amelyek fényűző kerteket öleltek körül. A kertek közepén rendszerint egy-egy jókora épület állt, körülvéve néhány kisebb és egyszerűbb hajléktól, amelyekben a kiszolgáló személyzet lakott. A napnak ebben a szakában igen kevesen jártak errefelé, sőt, voltaképpen csupán egyetlenegy lustán cammogó társzekeret láttam, de már az is csaknem eltűnt az út végén. Végül befordult az egyik jókora villához, amelyet még az előző nemzedékek építettek, menekvést keresve az alsóváros egyre növekvő nyüzsgéséből.
Ahogy egyre közelebb jártam a D'Olbriot-palotához, lassanként ki tudtam venni a fal gyilokjáróin sétáló őröket. Az őrtorony; amelyet T'Aleonne uralkodásának bizonytalan napjaiban húztak föl az épületre, most telis-tele volt katonákkal, legtetején fennen lobogott a címeres zászló. A szokásos őrséget az ünnep idejére megkettőzték, és a legutolsó rézszegecset is kifényesítették, hogy megmutassák a látogatóknak, nem akárkivel van dolguk, hanem Toremal egyik legbefolyásosabb családjával. No, és nem utolsósorban azért, hogy figyelmeztessék a messzire keveredett családtagokat, hogy mindig és mindenütt nevükhöz méltóan kell viselniük magukat.
– Ryshad! – kiáltott felém üdvözlésül a kapusfülkében üldögélő férfi. Jól megtermett, kopaszra borotvált fejű harcos volt, de legfőbb jellegzetességének törött orra számított. Amikor beálltam a D'Olbriot család szolgálatába, ő tanított meg engem a birkózás fortélyaira.
– Üdv, Olas! – intettem neki viszonzásul, de nem álltam meg, és nem is fordultam be a lépcsőfeljáróba, újdonsült szobám felé. Megemelkedett rangom egyben egyedüllétet is jelentett, vagyis kinevezésem óta a kaputoronyban alhattam, otthagyva a katonák szállását, amely teljességgel kitöltötte a jókora belső udvar egyik sarkát. Hamar rá kellett jönnöm azonban, hogy az ilyesféle előjogoknak bizony keserű utóízük tud lenni. Most, az ünnep idején, amikor egyre-másra érkeztek a D'Olbriot-rokonok a családi összejövetelekre, a kaput kora reggeltől késő estig folyton nyitották-csukták. A nyikorgás és a nehéz reteszek csattanása sokkal jobban zavart, mint a katonai szállás ismerős mormolása vagy a visszaérkező éjféli őrjárat neszezése. Csak abban reménykedhettem, hogy mostanra mindenki megérkezett már, akire számítottak.
Befordultam egy apró kavicsokkal felhintett ösvényre, és a gondozott park közepén álló magas épületcsoport felé siettem. Ide vezetett voltaképpen minden ösvény a szépen rendben tartott virágágyások és dísznövény-ültetvények között. Temar bizonyosan megérkezett már a délutáni fogadásra, én pedig minél előbb meg szerettem volna mutatni neki legfrissebb szerzeményemet, hadd lássa, hogy ha lassan is, de azért halad előre valamicskét az ügyünk. Úgy döntötten, ha sikerül értesítenem, akkor ma délelőtti eredményemmel igazán kiérdemeltem egy kiadós ebédet és némi pihenést, mielőtt a hőség csökkentével továbbindulnék felderítő körutamra, zekém alatt Temar listájával a hiányzó régiségekről.
Hamarosan magam mögött hagytam a tágas fogadótermeket, ahol a ház hölgytagjai élénken csereberélték egymással az elmúlt évszak legízletesebb pletykáit, miközben hallgatag inasok hatalmas ezüsttálcákon frissítőket hordoztak körbe közöttük. Fölszaladtam a jobbra nyíló legelső lépcsősoron, amely a ház urának és a fiataluraknak fenntartott külön szalonba vezetett. Ahogy a nyitott ajtón át láttam, ők is éppen olyan élénken társalogtak, akárcsak a hölgyek odalenn: az idősebbek komor arccal vitatták meg a politikai élet eseményeit, míg az ifjabbak derűsebb hangulatban cserélték ki egymással a legfrissebb híreket.
Végigsiettem az előcsarnokon, és befordultam a következő szintre vezető lépcsőre. A folyosók itt már szűkebbek, keskenyebbek voltak, lépéseim zaját vastag szőnyegek tompították, és az alsóbb szintek gazdagon díszített falfestményei helyett itt egyszerű virágmintás selyemtapétát láttam a falakon. Az újonnan érkezett látogatók szolgái buzgón hurcolták fel-alá az utazóládákat és egyéb holmikat, mások az elővett ruhákat aggatták fogasokra, vagy nélkülözhetetlennek vélt tárgyakat csomagoltak elő gondos kézzel selyem- és bársonyburkolatukból. Egy sovány fickó idegesen futkosott fel-alá valamiféle elveszett láda után. A házhoz tartozó szobalányok halk léptekkel siettek végig a folyosókon egy-egy hatalmas kupac tiszta ágyneművel (amelynek levendulaillatát még sokáig érezni lehetett utánuk) vagy frissen szedett virágcsokrokkal, hogy készenlétbe helyezzenek egy-két üres szobát is a váratlanul érkezőknek, akik az utolsó pillanatban mégis csak meggondolták magukat, és elfogadták az uraság meghívását.
Befordultam egy oldalfolyosóra, amelynek végén kecskelábú széken egy fiatal apród üldögélt. Érkezésemre fölugrott, én azonban intettem neki, hogy nyugodtan foglaljon helyet. Gyanítottam, hogy ezekben a napokban nélkülem is éppen elég időt tölt talpon, és nem vitattam el tőle egy kis pihenést. Úgy véltem; magam is éppen olyan szabályosan be tudok kopogtatni az ajtón.
– D'Alsennin őméltóságát keresem.
– Kerülj beljebb! – nyitott ajtót Temar.
D'Olbriot uraság nemrégiben rendelte el, hogy a fiatalembert közeli családtagnak kijáró udvariassággal kezeljék, ez pedig egyben azt is jelentette, hogy a lehető legkényelmesebb, leghűvösebb lakosztályban szállásolták el. Amikor újjáépítették az északi szárny homlokzatát, az ablakokat is kiszélesítették; Temar most az egyik ilyen ablak mellett állt, amely fénnyel töltötte meg az egész szobát. Ropogósra vasalt ingbe bújtatott karját keresztbefonta a mellén, és a szokottnál is lázadozóbb képet vágott.
– Üdvözöllek, Tathel familiáris. – Tor Arrial kisasszony egy díszes faragású zsámolyon üldögélt. A zsámoly halvány színű selyempárnája egyébiránt pontosan olyan árnyalatú volt, mint a szoba csaknem felét elfoglaló ódivatú mennyezetes ágy függönyei.
– Hódolatom, kisasszony – Földig hajoltam, méltóképpen a hölgy régies csengésű nevéhez.
Aprócska nevetését hallva csodálkozva pillantottam föl.
– Igazán kedves tőled, de jelenleg nem vagyok abban a hangulatban, hogy különösebben hízelgőnek érezzek egy olyan megszólítást, amely jobban illene azokhoz a gondtalan leányzókhoz, akik falkákban zsivajognak odalent. Szívesebben venném, ha egyszerűen csak Avilának szólítanál.
– Ahogy óhajtod – feleltem elővigyázatosan.
Utazás közben nem éreztem furcsának, hogy így hívjuk őt, arra azonban semmiképpen sem vetemedtem volna, hogy Messire füle hallatára a keresztnevén szólítsam a hölgyet.
– Sikerült végre teljesen kipihenned az utazás fáradalmait? – folytattam egy pillanatnyi csönd után. Szegény Avila borzasztó rosszul nézett ki tegnap este, mintha életkorának minden éve kétszeres súllyal nyomta volna törékeny vállát.
– Nagyjából összeszedtem magamat – bólintott a hölgy. – Néha egy jó éjszakai alvás többet segít, mint akár a Mesterség.
– Ryshad, nagyon fontos lenne, hogy elkísérjelek ma délután – szólalt meg hirtelen Temar. – Elvégre azoknak az ékszereknek az összegyűjtése az én felelősségem, és azt hiszem, a puszta jelenlétem talán elegendő súlyt adna a kérésünknek.
– Ugyan miért adna, amikor senki nem látott még itt? – kérdezte csípősen Avila. – Először is el kell fogadtatnod Neved méltóságát ezek előtt a jöttmentek előtt, csak azután formálhatsz jogot rá, hogy Kel Ar'Ayen érdekében szólj. Ez pedig azt jelenti, hogy részt kell venned az udvariassági látogatásokon, ahogyan ünneptájt mindig is szokás volt.
– Soha nem voltam igazán jó az ilyesmiben – ellenkezett a fiatalember.
– Hát persze, mivel mindig is kibújtál az effajta kötelezettségek alól, azután meg ott volt a nagyapád, aki felvállalta helyetted. Most azonban nem szökhetsz el a rangoddal járó feladatok elől! – szegte föl az állát Avila.
– Ha szélesebb körben megismerteted magadat, azzal valóban megkönnyíted a dolgunkat, Temar – vetettem közbe. Messire D'Olbriot aligha köszönné meg nekem, ha a fiatalember nem jelenne meg a ma délutáni fogadáson. – Azonkívül máris sikerült némi haladást elérnem a dologban. – Azzal egy márványlapú asztalkára helyeztem a dobozt, és tétova kézzel fölnyitottam, hogy felfedjem a kargyűrűt.
Temar csodálkozva feléje nyúlt, de aztán visszarántotta a kezét.
– Hát ez meg micsoda? – Avila kérdő tekintettel pillantott egyikünkről a másikunkra.
Temar meg én egyként fordítottuk a fejünket a szoba másik vége felé, ahol egy diófa komód tetején egy kard pihent a tokjában. Temar foglyul ejtett tudata hosszú emberöltőkön át rejtőzött ebben a kardban, a Mesterség erejével megbéklyózva. Egyáltalán nem csodálkoztam rajta, ha úgy döntött, hogy többé nem hajlandó még csak megérinteni sem egy olyan tárgyat, amelyben valaki más bebörtönzött szelleme rejlik. Őszintén szólva magam is osztottam az óvatosságát.
– No jó, akkor majd én. – Avila közelebb lépett, és kiemelte a dobozból a kargyűrűt, hogy alaposabban megvizsgálja. A megfakult réz tompa fénnyel villant meg az ujjai között, a metszett díszítést jócskán megsötétítette már az idő.
– Emlékszem, ezt a címert azután kezdte használni Ancel, hogy ő meg Letica összeházasodtak – merengett Avila.
– Den Rannion úrnőről van szó – súgta oda nekem Temar. – Ő meg Avila nővérek voltak.
Némán bólintottam. Nem tudtam eldönteni, vajon csak az érdeklődés tette-e, hogy gondosan megjegyeztem a rég halott telepesek nevét és családi kapcsolatait, vagy még mindig Temar emlékei bukkannak fel a tudatom mélyéből. Nem voltam biztos benne, hogy örülök ennek a felismerésnek mindenesetre néha igen hasznosnak bizonyult.
– Ez itt Jaes, a kapuőr kargyűrűje volt. Ő volt az, aki segített Leticának beültetni az ő híres fűszerkertjét. – Avila megfakult szemében könnyek csillogtak, ahogy mutatóujját végigfuttatta a rézbe metszett tengerisas-fejen.
– Egy újabb lélek, akit kiragadhatunk a sötétség karmaiból – sóhajtotta alig hallhatóan Temar.
– Még az is lehet, hogy már ma estére újabbakról is beszámolhatok – bólintottam. – Magammal viszem a listádat, és megpróbálok minél több háziszolgával és szobalánnyal szót érteni. Neked pedig most elsősorban az a dolgod, hogy megismertesd magadat a legelőkelőbb családokkal. Közben, nem bánom, elcsavarhatod néhány érdeklődő ifjú hölgy fejét is.
Temar végigfuttatta ujjait a haján, divatosan rendezetlen külsőt kölcsönözve magának.
– Majd csak elboldogulok velük valahogyan – jegyezte meg félig már mosolyogva.
– Ez mind szép, de ki fog vigyázni erre a dobozra? – Avila visszatette a karperecet a helyére, és most kérdőn pillantott ránk.
Tagadólag tártam szét a kezemet.
– Nem tudnám hová tenni – mentegetőztem.
– Márpedig itt nem maradhat – jegyezte meg komoran Temar.
Avila megvetően végigmért mindkettőnket, és egyenes háttal fölkelt a zsámolyról.
– Micsoda nyúlszívűek vagytok ti, állítólagos harcosok! Nos, rendben van, akkor majd én fogon őrizni a saját szobámban. Temar, neked pedig ideje elkezdened készülődni a délutáni fogadásra!
Engedelmesen kinyitottam az ajtót előtte, leginkább azért, hogy elkerüljem a pillantását, de csaknem elárultam magamat, amint észrevettem, miféle arcot vág a hölgy háta mögött Temar.
– Vacsora után összeülünk, hogy eldicsekedhessünk vele, melyikünknek sikerült nagyobb haladást elérnie a mai nap folyamán – vigyorogtam rá kedélyesen.
A D'Olbriot család palotájában
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek első napján, kora délután
Temar némi sajnálkozással nézte, amint Ryshad és Avila távoznak. Csak néhány pillanattal később vette észre, hogy az apród még mindig ott áll az ajtóban, és reménykedve pislog rá.
– Tiszta ruhákra van szükségem, és nem ártana, ha a csomagom is előkerülne végre – fordult hozzá. – Mit gondolsz, kit kérhetnék meg, hogy keresse meg?
– Máris előkerítem Dederic mestert – ugrott készségesen a fiú, és mielőtt Temar akár csak egy szót is felelhetett volna, már el is tűnt a hátsó lépcső irányában.
Temar tehát visszament az ablakhoz, és ismét kibámult rajta. Lenézett a virágoktól és örökzöldektől pompázó kertre, amely minden oldalról körülvette a hatalmas épületet. Nagyapja szerény méretű palotájának udvarában szarvasokat és vaddisznókat neveltek, meg más hasznos állatokat, nem holmi értéktelen gizgazt.
Az ajtó felől hallatszó óvatos kopogtatás rántotta vissza a jelenbe.
– Tessék!
– Üdvözöllek, méltóságos úr – lépett be a szobába egy kifogástalan öltözékű, fontoskodó arcú fickó.
– Bocsáss meg, de azt hiszem, még nem volt szerencsénk találkozni – mentegetőzött Temar.
– Dederic vagyok, e nagytiszteletű ház szabója. – A fickó összecsapta a tenyerét, és máris két egyenruhába bújt lakáj lépett be az ajtón, karjukon egész kupacnyi ruhát hurcolva. Mögöttük egy riadt tekintetű ifjú érkezett, aki erőlködve cipelt egy nagy kétfülű ládát, és a karja köré csomózott szalagba tűzve fényes tűk csillogtak. Temar csodálkozva állapította meg magában, hogy a D'Olbriot-házban alighanem több szolga szaladgál, mint egér. Még az is lehet, hogy külön szobainast tartanak az egérfogásra, egy másikat meg arra, hogy a patkányokat kikergesse az istállóudvarból.
– Küldd el az apródot meleg vízért! A méltóságos úr borotválkozni óhajt – fordult oda Dederic az egyik lakájhoz, majd egy hosszú selyemszalagot húzott elő a zsebéből. A szalagon szabályos távolságonként egyforma csomók látszottak. – Múlt éjszaka sebtében összeállítottunk neked néhány öltözéket – lépett oda Temarhoz. – A régi ruháidról vettem le a mértéket, úgyhogy előfordulhat, hogy némelyik nem pontosan úgy áll, ahogy kellene, de most megmérlek ezzel a szalaggal, és ma éjszaka elvégezhetjük a szükséges igazításokat.
A tűkkel teli szalagot viselő tanonclegény apró paladarabot varázsolt elő a ládájából. A jelenlévők várakozásteli arccal meredtek Temarra.
Temar tanácstalanul simogatta az állát, hogy megállapítsa, valóban meg kell-e borotválkoznia, majd hirtelen észbe kapott, és leeresztette a kezét. Megpróbált nyugodtan álldogálni, mialatt Dederic izgatottan szaladgált körülötte.
– Két ujjnyival be kell venni a hátát – mormogta maga elé a szabó. – Ha lennél szíves fölemelni a karodat... Köszönöm. És az ujját is hosszabbra kell hagyni egy fél tenyérnyivel, Larasion legyen irgalmas hozzám! Megkérhetlek, hogy tedd arrébb egy kicsit a lábfejedet? Nagyszerű, köszönöm szépen.
A fickó most igen illetlen méricskélésbe kezdett, és Temar már éppen azon volt, hogy kikérje magának az efféle bánásmódot, amikor hirtelen észbe kapott, mennyire szűk nadrágot hordanak a többiek. Gyorsan visszaszívta méltatlankodását.
– Ugye, Tor Kanselin ad fogadást ma délután? – vonta föl vékony fekete szemöldökét Dederic.
– Tényleg? Illetve, hm, hát persze. – Temar buzgón bólogatott. – Nem tudod véletlenül, pontosan kik lesznek ott? – kérdezte elővigyázatosan.
– Főként az előkelő családok fiataljai meg néhány távoli rokon, akik az ünnepre érkeztek – felelte Dederic, aki elismerő mormolás közepette méricskélte Temar vállának szélességét. – Így legalább van alkalmuk kicserélni a legújabb pletykákat, amíg az idősebbek elfoglalják magukat a hivatalos ügyekkel meg a bíróság ülésévei.
Temar úgy vélte, ez voltaképpen nem is hangzik olyan rosszul. Megpróbált ilyen és ehhez hasonló érzéseket erősítgetni magában, hogy elűzze makacsul vissza-visszatérő nyugtalanságát.
– Mit tanácsolsz, mit illene viselnem a fogadáson? – pillantott a szabóra némi tűnődés után. Úgy gondolta, jobb lenne, ha nem keltene feltűnést már a belépése pillanatában.
Dederic körülményesen végigfuttatta ujjait tökéletesre pomádézott hajfürtjein.
– Talán azt a gyöngyszürke zekét? Azonnal idehívatom az apródodat.
Temar zavartan pislogott néhányat.
– Amikor megérkeztünk, Camarl apródja látta el a legfontosabb fel adatokat a holmim körül – magyarázkodott. – Egyelőre nincsenek saját embereim.
No igen. És amikor éppen csak hajszál híján sikerült meggyőznie Camarl apródját, hogy egyedül is meg tud mosakodni, végképp úgy döntött, hogy nincs szüksége saját szolgákra.
– Na jó, akkor egyelőre én leszek a segítségedre. – Dederic keskeny orrcimpái kissé megremegtek. – Te pedig minél előbb beszélj a háznaggyal, hogy rendeljen melléd egy megfelelő apródot! És ne hagyd magad lerázni azzal a rossz kifogással, hogy mindenki rettentő elfoglalt, és kénytelen leszel valamelyik jelentéktelenebb fiatalúrral osztozni egyen!
A mindenütt jelen lévő apródok egyike lépett be egy gőzölgő korsóval.
– Magam is meg tudok borotválkozni – szögezte le gyorsan Temar.
– Rendben van, ha ragaszkodsz hozzá... – Dederic a segédjére pillantott, aki cinkosan összevigyorgott az apróddal. – Huke, készíts ki tiszta törülközőket meg a gyöngyszürke felöltőt, azután menj vissza a varrónőkhöz!
Temar megkönnyebbült sóhajjal csukta rá az öltözőszoba ajtaját a fickó egyre záporzó utasításaira. Lerángatta magáról az ingét, és meleg vizet töltött a mosdótálba. Miközben az arcát szappanozta, szemügyre vette magát a faragott gyümölcsfa mosdóállványon álló tükörben. Bizonytalan tekintetű, tétova, lesoványodott arc nézett vissza rá a tükörből; Temar összeszorította az állkapcsát a finoman illatozó szappanhab alatt. „Felejtsd el Kel Ar'Ayen barátságosan oldott légkörét – figyelmeztette magát gondolatban. – Emlékezz az udvari élet ellentmondást nem tűrő szertartásosságára!”
Ismét a tükörképére pislantott. Valaha gyakran mondogatták neki, hogy a szemében mintha a nagyapja pillantását látnák. Határozott, mégis óvatos mozdulatokkal borotválkozni kezdett, az élesre fent penge könnyedén szaladt a bőrén. Gondolatai között újra és újra megjelent a komor tekintetű öregember emléke. Íme a példa, amelyet mindig és minden körülmények között szem előtt kell tartania. Ezek a mai uraságok még csak meg sem közelítik a nagyapja méltóságát.
– Segíthetek? – kukucskált be a résnyire nyitott ajtón Dederic.
– Köszönöm, nincs rá szükségem. – Vajon ezek a mostani nemesek képtelenek egymaguk megborotválkozni? Temar egy vastag törülközőbe fojtotta méltatlankodását, gondosan felitatva a vizet arcáról. A nagyapja nem tűrte meg a közelében az olyan embereket, akik gyakran és szükségtelenül szidalmazták a szolgáikat. Ügyet sem vetett a mosdóállvány mellett sorakozó illatszerekre: megtörülközött, és visszament a hálószobába.
– Nos, hogy döntöttetek, mit kell felvennem? – Kételkedő arccal szemlélte az ágyon fekvő szűk szabású nadrágot és bő redőkben aláomló kabátot.
– Tessék, az ing – emelte föl a szabó finomkodó mozdulattal a ruhadarabot, Temar pedig közönyös arccal belebújt. – Jaj, ne, ne így! – kapta föl a kezét rémülten Dederic, amint a fiatalember gyors mozdulattal megrántotta a nyakát övező zsabót.
– Camarl álló nyakú inget szokott viselni – jegyezte meg szerényen Temar, miközben igyekezett palástolni ellenérzéseit az állát birizgáló finom szövettel kapcsolatban.
– Hétköznapi elfoglaltságaihoz igen – igazgatta meg ügyes ujjakkal Dederic a zsabót –, de az ünnepekre egy kicsit több elegancia szükségeltetik.
„Ez inkább eszelősség, mint elegancia” – jegyezte meg magában Temar, miközben üggyel-bajjal begombolta a kézelőjét, amelyről hullámzó csipkefodrok lógtak a kézfejére.
– Nos, legalább a harisnyák nem változtak túl sokat – dörmögte maga elé, miközben letelepedett az ágy szélére, és a lábára ráncigálta a finom selyemholmit. A következő pillanatban azonban észrevette, hogy a harisnya legalább egy tenyérnyivel rövidebb annál, mint amekkorára számított, és ráadásul sehol sem talált hozzá harisnyakötőt.
– A térdnél lévő gombok tartják a harisnyát – mosolygott megbocsátó arccal Dederic.
Temar belebújt a nadrágba, majd megpróbálta begyömöszölni az inge alját a nadrág derekába, miközben különösképpen meggyűlt a baja a nadrág oldalában lapuló kiszámíthatatlan kapcsokkal.
Dederic olyan arcot vágott, mintha kínoznák.
– Kérlek, fiatalúr, hadd csináljam inkább én! – ugrott oda, és szabályos redőkbe igazgatta az inget Temar dereka körül. A fiatalember komor grimasszal tűrte, hogy a szabó bekapcsolja a nadrágját.
– És most a felöltőt! – Dederic büszkén emelte maga elé a finom holmit, amelynek világosszürke gyapjúszövete közül füstszínű selyemberakás villant ki a bő ujj hasítékaiban, a mozgás megkönnyítése végett.
Temar megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a felöltőnek közel sincs akkora súlya, mint első látásra megítélte, ám amikor összegombolta, rájött, hogy kényelmetlenül szorítja a hátán és a hóna alatt.
Dederic kihasználta a helyzetet, hogy szabadon garázdálkodhat az elszabadult gombok és megkötők között, és egy óvatlan pillanatban gyorsan eligazgatta az ing zsabóját a felöltő keményített gallérja fölött.
– Ha szabad megjegyeznem, méltóságos úr, elbűvölően festesz – bólogatott lelkesen.
Temarnak sikerült kiszorítania magából egy feszült mosolyt, és a gyöngyház berakás keretbe foglalt állótükörhöz lépett. Keze ökölbe szorult a kézfejére hulló fodrok alatt. Kel Ar'Ayen telepesei munkára tervezett egyszerű vászoninget és zekét viseltek bőrnadrággal; öltözékük nem sokban különbözött a megmentésükre siető zsoldosokétól. Ha a nők ruhái változtak is némileg szabásvonalukban, hosszukban vagy nyakkivágásuk méretében az eltelt emberöltők során, ez Temarnak vajmi kevés érdeklődésére szolgált.
Most, hogy ebben a nevetséges öltözékben kellett látnia magát, minden eddiginél erősebben nyilallt belé a felismerés, milyen messzire került saját korától. Az aggodalmak olyan erősen rántották össze a gyomrát, hogy már attól tartott, hangosan megkordul. A felöltő kényelmetlen szabása miatt alig tudta felemelni a karját, és hirtelen úgy érezte, nem akar mást, csak hogy letéphesse magáról ezt a nevetséges maskarát, bebújhasson az ésszerűtlenül hatalmas ágyba, és a fejére húzván az idegenül túldíszített takarót, ott rejtőzködhessen, amíg el nem takarodnak innen ezek az idegesítően fontoskodó szolgák, és véget nemi ér az egész nyomorult ünnepség.
– A délutáni alkalomra elég lesz az egyszerű házicipő – folytatta Dederic. – Hamarosan azonban szükséged lesz csizmára is, úgyhogy a varga azonnal leveszi a méretet, amint lesz egy perced számára.
– Köszönöm, van csizmám – lelelte röviden Temar, és a szék felé fordult, amely alá előző este berúgta. Dederic azonban már ott is térdelt előtte, olyasféle holmit tartva a tenyerén, mint a leányok tánccipellője. Temar felsóhajtott, és némi habozás után belecsúsztatta egyik lábát a kissé szögletes elejű, puha zöld bőrből varrt cipellőbe.
– És most az övcsat – rendelkezett a szabó. – Választhatod ezt az egyszerűbbet, vagy...
– Az egyszerűbbet kérem – szögezte le Temar.
Dederic kiemelt a ládából egy dísztelen ezüstcsatot, és átnyújtotta neki. Amint a szabó ide-oda sürgölődött körülötte, Temar dühösen bámult a saját tükörképére. Éppenséggel visszarohanhatna Kel Ar'Ayenbe, de vajon mit mondana az otthon maradottaknak? Hogyan magyarázná meg sikertelenségét, amikor mindenki annyira bízott benne, hogy az elveszett ékszerekkel tér haza, amelyek segítéségével visszaadhatja egykori bajtársai életét? Ryshadnak igaza van. Remélhetőleg máris sikerült beszélnie néhány szolgával és szobalánnyal, az azonban Temar feladata, hogy a nemességhez forduljon.
– Egyetlen ékszered sincs? – kérdezte panaszosan Dederic, amint végigmérte újdonsült művét. – Olyasmi, amint rajta lenne a családi címered?
– Nem elég ez? – emelte föl a kezét a fiatalember, megvillantva ujján atyja zafírköves pecsétgyűrűjét.
Dederic kételkedő arcot vágott.
– A színe nem igazán illik az öltözékedhez – csóválta a fejét. – Jobb lenne néhány gyémánt.
Temar alig észrevehetően elhúzta a száját. No igen, hiszen Camarl állandóan visel magán egy-két gyűrűt, csatot, láncot meg kézelőgombot. Sebaj. Egyébként sem állt szándékában bolondot csinálni magából, hogy úgy vonuljon föl-alá, mint valami farktollaival ékeskedő páva. Az apja gyűrűje neki pont megfelel.
– Nem látom szükségét, hogy bármi egyébbel ékesítsem magamat – jelentette ki halkan, de határozottan.
– És egy kis pomádé? – kínált oda neki egy apró hajkefét a szabó.
– Nagyon köszönöm, de nem. – Temar felkapott egy egyszerű szarufésűt; és végiggereblyézte vele a haját, figyelmeztető pillantást vetve a szabó felé, aki egy illatszeres üvegcsével közeledett felé. – Ennyi éppen elég lesz.
– Utánanézek, vajon Camarl őrméltósága elkészült-e már – készségeskedett Dederic, és gyakorlott mosollyal meghajolt.
Temar éppen a kardját vizsgálgatta tűnődő arccal, amikor Camarl nem sokkal később besétált a szobába.
– Ó, talán még nem említettem, de manapság nem szokás kardot viselni – jegyezte meg könnyedén Camarl. – A zárt helyen tartott társadalmi eseményeken meg aztán végképp nem.
– Ezekben a ruhákban amúgy sem lenne képes vívni az ember – sóhajtott Temar, magában megjegyezve, hogy az ő sovány alkatának legalább jobban hízeleg az efféle szoros szabásvonal, mint Camarl kezdődő pocakjának. Lemondó arccal visszacsúsztatta tokjába a csillogó pengét.
– Rettentő elegánsan festesz – terelte ki Camarl a fiatalembert a folyosóra. – Noha ez a mai délután nem lesz igazán szertartásos összejövetel, jó alkalom arra, hogy már előre megismerd a legfontosabb arcokat, mielőtt a valódi ünnepségek elkezdődnek... – Camarl hirtelen félbeharapta a mondatot, és bosszúsan csettintett a nyelvével.
– Mi történt? – pillantott rá féloldalt Temar. Camarl borostyánszín felöltőjének visszahajtott kézelőjét drágakővel kirakott csatok fogták le, ujjai tövéig előrehulló kézelőfodrai közül aranygyűrűk villantak ki.
– Nos, azzal akartalak megnyugtatni éppen, hogy mindegyiküket felismered a családi címeréről, de közben rájöttem, hogy ez aligha fog sikerülni – sóhajtott Camarl.
Temar összevonta a szemöldökét.
– Ne hidd, hogy a mi időnkben nem létezett a családi címer fogalma – kezdte akadozva. – Mi is használtunk ilyesmit a bélyegzőkön meg a harci zászlókon, de annak alapján, amit Devoir mester mesélt, azt hiszem, ti sokkal bonyolultabban kezelitek a kérdést. Mindazonáltal minden tőle telhetőt megtett, hogy kiokítson engem a címerekkel kapcsolatos tudnivalókra.
– Azt is meg akartam kérdezni, milyen volt a D'Alsennin-címer – vakarta meg az állát Camarl. – Készülj fel rá, hogy elég sokan tudni akarják majd. A főkönyvtáros már rá is uszította az írnokait a korabeli feljegyzésekre, de sehol nem találták nyomát. Azt hiszem, a címerhasználat kérdését voltaképpen csak a Káosz után szabályozták, a te családod pedig... Hm...
– Az én családom pedig már kihalt addigra – bólintott Temar szomorúan.
– Nos, igen. – Camarl köhintett néhányat, hogy leplezze kényelmetlen helyzetét, és néhány pillanatig csöndben sétáltak egymás mellett az alsó szint nyüzsgése felé.
Ahogy elérték a legutolsó lépcsősort, Camarl biztatóan rámosolygott Temarra.
– Feltételezem, a ti időtökben is létezett az a szokás, hogy a nemesi házak egy-egy adott, rájuk jellemző díszítésformát alkalmaztak szívesen – jegyezte meg reménykedve.
– Igen... A D'Alsennin-ház jellemzője általában a levéldíszítés volt. – Temar lehunyta a szemét, ahogy a gyerekkor emlékei hirtelen megrohanták. Szinte látta maga előtt azt az ezüstcsatot, amellyel atyja fogta össze hosszú haját; jószerével ezt volt az egyetlen emléke tőle. Ezt a kincset azonban otthon hagyta Kel Ar'Ayenben, biztonságba helyezve Guinalle ékszeres ládikójában.
– A levélminta valóban igen gyakori és kedvelt díszítőelem – bólintott Camarl. – Ki kellene találnod valami egyedit... Mondjuk egy adott fajta levelet. – Két ujjal végigsimított az inggallérján ékeskedő zománcozott hiúzfejen. – Azonkívül minél előbb kérned kellene az uralkodót, hogy saját jelvényt adományozzon neked. Ez egyben remek alkalmat is kínálna nekünk, hogy bemutassunk őfelségének.
Temar megtorpant a legfölső lépcsőfokon, hogy maga elé engedjen egy vihogó lánycsapatot.
– Nem egészen értem, mi a szerepe ebben az uralkodónak – fordult hátra Camarlhoz.
– A címereket és jenvényeket az uralkodónak kell jóváhagynia – emelte meg kissé a hangját Camarl, hogy túlkiabálja a lentről szűrődő beszélgetés egyre erősödő mormolását. – Ez a dolgok hivatalos menete. Először azonban arra van szükség, hogy a főlevéltáros is az áldását adja az új címerre, tanúsítván, hogy az megfelel a kívánalmaknak, és nem lehet összetéveszteni más családéval. – Hirtelen fölemelte a kezét; a mozdulatra két arra járó fiatalember engedelmesen megtorpant, és maguk elé engedték kettőjüket a zsúfolt előcsarnokban.
– Annak idején a családok egyszerűen csak kiválasztották a nekik tetsző jelvényt – morfondírozott Temar, ahogy kiléptek a napsütésbe. – Az uralkodónak nem volt beleszólása az ilyesmibe.
– Meglehet, az élet akkoriban jóval szabadabb volt – állt meg egy pillanatra Camarl, hogy elgondolkodva pillantson Temarra. – A Káosz után azonban, amikor elérkezett az újjáépítés ideje, a nemesi házak sokat feladtak szabadságukból a közös biztonságért cserében. Ettől az időtől fogva az uralkodó dönt sok kérdésben, ami azelőtt a családok joga volt. Ő hagyja jóvá a címereket és jelvényeket, mivel a szavát adta, hogy megvédelmezi őket.
Temar még javában tűnődött rajta, vajon mit is felelhetne erre, amikor Camarl gondolatait már újabb aggodalom kötötte le.
– Hová lett Ryshad? – kapta föl a fejét. – Hiszen arról volt szó, hogy ő fog kísérgetni téged – Egyre növekvő nyugtalansággal pislogott a kaputorony felé.
– Más feladatot adtam neki. – Temar komor arccal állta Camarl pillantását. – Úgy tudom, jogom van hozzá, hogy kisebb szívességeket kérjek tőle. Vagy tévednék? – tette hozzá kissé kihívó hangon.
Camarl rövidet sóhajtott.
– Rengeteg szolgánk van az efféle feladatokra – felelte némileg rosszallóan. – Ryshadnak bele kellene nyugodnia végre, hogy a familiáris helyzete lényegesen különbözik az egyszerű hűbéresétől.
Temar engedelmesen követte a másik fiatalembert a kaputorony környékén várakozó tömegen át. Az út mentén egész sor hintó és díszes kocsi várakozott, és még egyre újabbak gördültek ki az istállóudvarról.
– Ez a rengeteg ember mind a Tor Kanselin-fogadásra igyekszik? – érdeklődött halkan Temar, majd bátorítóan rámosolygott egy ifjú hölgyre, aki egészen sápadt volt az izgalomtól.
– Ugyan, dehogy! – Camarl hangosan csettintett, és a következő hintó engedelmesen lelassított mellettük. – Az ünnep első napja a nem hivatalos találkozóké. Az emberek többsége baráti látogatásokra indul, vagy rég nem látott rokonoknál teszi tiszteltét.
Azzal máris a nyitott hintó felé terelte Temart, és hamarosan megindultak a főúton. A fiatalember elgondolkodva pillantott le a völgykatlanban fekvő városra, találgatván magában, vajon hol húzódhattak a hajdani Toremal középületei a D'Olbriot-palota jelenlegi helyéhez képest. Egészen idáig nem sikerült nyomát találnia annak a fallal övezett egykori városnak, amely az emlékei között élt. Nem is csoda, hiszen sötétedés után érkezett, azután pedig végtelennek tetsző zsúfolt utcákon zötykölődött végig zárt kocsiban a levéltárhoz. Útközben semmi olyasmit nem látott, ami ismerős lett volna: talán ez is hozzájárult, hogy már-már zavarba ejtően otthontalannak érezte magát ebben a megváltozott világban. A fák azonban hamarosan elzárták előle a kilátást, ahogy a hintó lassan egyre lejjebb ereszkedett a völgybe, így be kellett érnie azzal, hogy a közeli épületeket nézegeti. Rengeteg apró házikó zsúfolódott egymásnak az út mentén, hátukat a D'Olbriot-palota idáig húzódó falának vetve.
– Ezek lakóházak? – kérdezte csodálkozva.
– Általában inkább műhelyek, boltok, ehhez hasonlók – biccentett Camarl.
Egy harang vékony, ezüstös hangú ütése hangzott fel valahonnan a közelből.
– Úgy hallom, még egy templom is van itt valahol – kapta föl a fejét Temar.
– Igen, Poldrion temploma – bólintott elgondolkodva Camarl. – Emberöltők óta a D'Olbriot család kiváltsága, hogy papokat adjon bele. Mintha rémlene, hogy Messire D'Olbriot a legutóbbi Téli Napfordulón valamelyik unokatestvéremet bízta meg ügyeinek intézésével.
„Nos, ennyit arról a megszentelt kegyeletről, amellyel a ház ura adózik az istenségnek” – gondolta méltatlankodva Temar.
Hintójuk hamarosan várakozásra kényszerült, mivel egy frissen vágott kőtömbökkel megrakott társzekérnek csak nagy nehezen sikerült átjutnia az előttük szerénykedő szűk hidacskán. Temar utánafordult, hogy lássa, hová tart. A szekér egy üres házhely felé tartott, ahol szurkos végű gerendák meredtek az égnek a majdani épület ígéreteként.
– Már itt is vagyunk. – Camarl könnyed mozdulattal lépett ki a hintóból.
– Ilyen közel van? – Temar arra gondolt, ekkora távolság miatt ugyan kár volt befogni a lovakat.
Drapp és bronz árnyalatú egyenruhát viselő lakájok sereglettek elő, hogy bekísérjék őket a kapubejárón.
– Ahogy látod, az előző Tor Kanselin uraság újjáépíttette a palotát racionalista stílusjegyek szerint – suttogta bennfentes arccal Camarl.
Temar kis híján megbotlott a saját lábában a kavicsokkal felhintett ösvényen, amint meglátta az előtte tornyosuló épületet. Éppenséggel a D'Olbriot-palotához is hozzátoldottak új épületszárnyakat, Temar azonban elfogadta ezt a változtatást, mint a régi és új összehangolt, kölcsönösen megértő együttélését. Tor Kanselin urat azonban szemlátomást nem vezette ilyen egyeztető szándék. Középütt hatalmas, szögletes homlokzat terpeszkedett, amelyet egyforma ablakok törtek át szabályos közökben. Az alsó szinteken magasabbak, a kis padlásszobákon valamivel alacsonyabbak voltak ezek az ablakok, mintha a fölöttük tornyosuló jókora, háromszögletű oromzat nyomta volna agyon őket. Minden sarok mértani pontosságú, minden vonal nyílegyenes volt, a sápadt követ nem díszítette más, mint néhány ridegen szabályos geometriai alakzat. Az épületet körülvevő park kavicsos ösvényei ugyanezt az igényt tükrözték egyenes vonalvezetésükkel, szögletes fordulóikkal: még a szabálytalanságra természetüktől fogva hajlamos virágágyások is elmaradtak, helyüket színes kavicságyak foglalták el. A kert tervezőjének eszelős képzelete néhány fát megengedett ugyan, ezeket azonban olyan szabályosan egyformára metszették, hogy alig hasonlítottak élő növényre.
– Nos, hogy tetszik? – kuncogott Camarl.
– Hogy is mondjam... Szóval, kissé meglepőnek találom – felelte elővigyázatosan Temar.
– A racionalista építőművészet iskolapéldája – bólogatott Camarl. – És ha már itt tartunk, be kell vallanom, hogy az én ízlésemnek is túl rideg egy kissé. A nemrég elhunyt uraság azonban a racionalisták előfutárai közé tartozott, nem csoda hát, ha igen komolyan vette ezt az irányzatot. Ennyire tiszta megjelenési formájában talán nem is láthatod máshol a városban, csak itt. Tudod, idővel a stílusirányzatok is megkopnak egy kissé... Mintha az idők folyamán itt-ott lecsiszolódna a sarkuk.
Kedélyesen rámosolygott egy előttük várakozó lakájra, amint odaértek a bejárati ajtóhoz, amely pontosan az épület közepén helyezkedett el.
– Kellemes ünnepeket, Gretan! – köszöntötte. – Nem, ne fáradj! Ismerem az utat.
A fickó mélyen meghajolt, Camarl pedig határozott léptekkel megindult előre egy hosszú folyosón, amely a jelek alapján az épület középpontja felé vezethetett. A hófehér falak mentén aranyló márványból faragott oszlopok nyújtózkodtak, fölöttük széles szalagdíszítés futott végig a mennyezet alatt, elővigyázatosan elkerülve a magas ajtók szemöldökfáit, és legfelül engedelmesen beolvadva a kazettás mennyezet szabályos díszei közé.
– Idebent kissé életszerűbbnek tűnik – állapította meg Temar.
– Nos, szép dolog a racionalista stílus, de az ősök örökségét azért csak tiszteletben kell tartani – vont vállat tréfálkozva Camarl. – Nézz a lábad elé!
A fényesre csiszolt márványpadló látványa váratlanul érte Temart. Önkéntelenül megtorpant, és megpróbálta néhány pillantással áttekinteni a látványt, hogy elkülönítse a mondai alakokat az őket körülvevő gazdag díszítéstől.
– Gyermekkorunkban ahányszor csak el tudtunk szabadulni a nevelőnőinktől, elloptuk a kandalló elől a rongyszőnyeget, és ide jöttünk csúszkálni vele – mesélte nevetve Camarl.
Temar is elmosolyodott, de közben arra gondolt, a falak mentén pipaszárlábú asztalkákon álló értékes vázák bizony nagy veszélyben lehettek a garázdálkodó gyerekektől. Ifjúsága tágas és egyszerű folyosóin nem fenyegették az embert effajta veszedelmek: a falak faburkolatát csupán komor tekintetű szobrok törték meg, de ezek olyan szilárdan álltak a talapzatukon, hogy három ember sem tudta volna megmozdítani őket. Feljebb zászlók függtek alá kovácsoltvas tartóikból, az ablakokon pedig csupán egyszerű selyemfüggönyt himbált a szellő, ha éppen nem voltak zárva a vasalt sarkú fa ablaktáblák. Ezzel együtt szívesen képzelte maga elé, ahogy a higgadt és megfontolt Camarl gyerektársaival fékevesztetten garázdálkodik a szigorú küllemű csarnokban.
Az egyik asztalkán díszes tál vonta magára Temar figyelmét. Gazdagon burjánzó lugas közepén Arimelin szőtte a neki tulajdonított álmokat; a körülötte álló fák mintázata a kardja pengéjébe vésett levéldíszekre emlékeztette a fiatalembert. A kardra, amelyet nagyatyjától kapott ajándékba, mielőtt elhajózott volna Kel Ar'Ayen ismeretlen partjai felé... A díszes fegyver eredetileg a nagybátyja számára készült, akitől azt várták, hogy a ház következő ura lesz, az eljövendő D'Alsennin uraság; ám a nagy járvány nem kímélte őt sem, akárcsak a fivéreit.
– Magyaltölgy – suttogta elmélázva. – Nem választhatnám címeremül a magyaltölgyet?
Camarl tűnődve vakarta meg az állát.
– Nem tudok róla, hogy bárki más is használná – állapította meg vérül. – Az irattárosok utánanézhetnek, nem formál-e rá igényt valaki a jelentéktelenebb családokból, de ebben az esetben is komoly esélyünk van rá, hogy a D'Alsennin-ház elsőbbségét bizonyítsuk.
Vajon ez hozzásegítené, hogy ezek a pöffeszkedő nemesek magukkal egyenlőnek ismerjék el? A nagyapjának soha nem volt szüksége efféle magamutogatásra: arca és neve éppen elegendő volt ahhoz, hogy mind alárendeltjei, mind a rangban egyenlőek tiszteletben tartsák a parancsait.
– Megérkeztünk. – Camarl odaintett a hosszú folyosó legvégén nyíló ajtóban álló lakájnak. A falfestmény levelei és virágai távolabbról nézve itt egy meglepően élethű hattyúalakot formáztak: szárnyát dacosan szétterjesztette, nyaka ívbe görbült, feje magasan a szemöldökfa fölé emelkedett, mintha el akarná kergetni az ajtón belépőket. Temar elnevette magát.
– Nem árt, ha a vendégek tudják, kivel van dolguk – vigyorgott Camarl.
A lakáj hosszas gyakorlatról tanúskodó mozdulattal tárta ki előttük a hatalmas kétszárnyú ajtót, és Camarl szinte táncos léptekkel vonult rajta. Temar valamivel merevebb testtartásban követte.
– Ilyenkor az a szokás, hogy sokan benéznek egy kis időre a délután folyamán, azután futnak tovább a dolgukra – súgta oda neki Camarl. – Azért jöttünk, hogy megismertessük magunkat, nem pedig azért, hogy üzletről beszéljünk, úgyhogy légy szíves, ne engedd, hogy bárki is a gyarmat gazdasági ügyeire terelje a szót!
Temar hallgatagon tűnődött, vajon hogyan fogja ezt megvalósítani úgy, hogy közben még csak véletlenül se sértsen meg senkit. Eközben azonban engedelmesen követte Camarlt a tágas termen át. A magas mennyezet ismét az iménti festő hozzáértéséről tanúskodott: levelek és virágok, madarak és vadak kavarogtak odafönt az egymást átfonó vonalak tömegében, és Temar úgy döntött, a látvány éppen elég kaotikusnak és esetlegesnek tűnik ahhoz, hogy a családi jelvény ihletésére lehessen gyanakodni. A falak ezzel ellentétben a lehető legegyszerűbb fehér színben pompáztak, remek háttérül szolgálva a rajtuk függő aranykeretes festmények káprázatos gyűjteményének. A hátsó falon nyíló három jókora ajtó széles erkélyekre vezetett, és Temar megkönnyebbülten vette észre, hogy odakintről végre zöld lombok integetnek befelé. A szimmetria fenntartása végett a többi falba cirádás falfülkék mélyedtek be ugyanott, ahol az ajtóknak kellett volna lenniük; a fülkékben ezüstbrokát párnákkal megrakott karszékek álltak félkörben, megteremtve a lehetőséget, hogy az igazán szaftos pletykák tudói félrehúzódhassanak egy kissé a többiektől. A fülkék közében fehér márványból rakott kandallók várták, hogy az időjárás hidegebbre forduljon; addig is remek tartóállványul szolgáltak annak a számtalan, fehér liliommal megrakott vázának, amelyeket gondos kezek rájuk helyeztek, a falak mentén apró rózsafa asztalkákon pedig finoman illatozó, aranyló rózsacsokrok gyönyörködtették az arra sétálók szemét.
Az egyik falfülke karszékeit két fiatal hölgy foglalta el: arcuk csinosan rózsás volt, ám az alkalomhoz illően illedelmes. Egyikük aranyló mézszínű, másikuk halvány jázminsárga selyemruhát viselt, karcsú nyakukat gyémántok és gyöngysorok díszítették.
Camarl sötét szemében lelkesedés csillant meg.
– Kellemes napot kívánok, szép hölgyek! – lépett oda hozzájuk. – Ez itt Temar, azaz D'Alsennin őméltósága. Temar, van szerencsém bemutatni neked a két legidősebb Tor Kanselin kisasszonyt, akik a legjobb barátaim... Ez itt Resialle, ő pedig Irianne.
Mindkét leányzó csinos pukedlit vágott ki, előbb Temar, azután Camarl felé.
– Rettenetesen korán érkeztetek – mentegetőzött a mézszín ruhás, akinek határozott vonású arcában mogyoróbarna szempár ragyogott.
– Channis úrhölgy nem sokkal előttetek ért ide – tette hozzá az ifjabbik nővér, világosbarna tekintetét Temarra függesztve. – Most éppen édesanyánkkal beszél.
Resialle, az idősebbik ruganyos mozdulattal felpattant ültéből, és kilépett a tágas fogadócsarnokba.
– Sétáljunk egy kicsit, mielőtt túl nagy lesz a tömeg! – fordult Temarhoz. – Biztosan kíváncsi vagy a festményekre.
Temar csodálkozva kapta föl a fejét. A célzás olyannyira nyilvánvaló volt, mintha sípcsonton rúgták volna.
– Hát persze – nyugtázta vidáman, és karon fogta a lányt.
Resialle gyors léptekkel kivezette a fiút testvére és Camarl látóköréből, selyemcipellője halk neszt ütött a fényezett padlón.
– Ez itt a néhai Tor Kanselin uraság, aki Kurta Inshol nagybátyja volt – intett egy kopaszodó férfi portréja felé, aki karba font kézzel, állát mellére szorítva álldogált a festményen. Hosszú köntöse olyan fekete volt, hogy alig lehetett megkülönböztetni a mögötte gyülekező viharfellegektől.
– Innen nézve úgy tűnik, mintha félig aludna – jegyezte meg kritikusan Temar.
– Azt hiszem, a testtartása komoly elmélkedését hivatott kifejezni – felelte féloldalt hajtott fejjel Resialle. – Abban a bizonytalan korban, melyben élt, a bölcsesség ilyen nyilvánvaló kifejezésre juttatása hozzásegíthette; hogy az emberek jobban tiszteljék nevét és ezáltal magát a családot is. – A lány lopva Temarra pillantott, majd megigazgatta az egyik gyémántokkal kirakott fésűt magasra tornyozott fekete hajában. Ahogy továbblépett, karcsú derekán megcsillant a vastag aranylánc, amelyről tollas legyezője függött alá.
– Nem kell eljátszanod a tudós tanítót, csak hogy a húgod és Camarl egy pillanatra kettesben maradhassanak – kacsintott rá Temar.
Resialle előbb zavarba jött, azután elnevette magát.
– Igaz. Camarl figyelmeztetett is, hogy ne nézzelek ostobának – ismerte be.
– Elvégre az ünnepségek mindig jó lehetőséget biztosítottak rá, hogy az emberek közelebb kerüljenek egymáshoz... Kiváltképp igaz ez az ifjú hölgyekre és urakra – mosolygott Temar elszántan a lány szemébe nézve, nehogy pillantása véletlenül lejjebb találjon sétálni a selyemruha csábítóan kerekded nyakkivágására. A szeme sarkából azért jól látta azt a gyémántokkal ékített hattyúalakot, amely egyetlen jókora igazgyöngyöt ölelt körül a szárnyaival; a hattyúcska egy fehér- és vörösarany szemekből álló láncon függött a leány nyakában.
– Nos, a húgom meg Camarl már az elmúlt Napéjegyenlőségkor megtették egymás felé az első lépéseket... Mindazonáltal azt hiszem, az ügy komolyabb, mint sokan közülünk gondolnák. – Resialle elővette a legyezőjét, és elgondolkodó mozdulattal eligazgatta a hófehér tollakat a fénylő achátkövekkel kirakott aranyfoglalatban. – Emlékszem, Irianne már akkor csodálta Camarlt, amikor még mind a ketten kiengedett hajat és rövid szoknyát hordtunk...
– Amikor rongyszőnyegen csúszkáltatok a folyosón? – kockáztatta meg Temar.
– Hát ezt is elmesélte? – nevetett Resialle. – Egyébként úgy van, ahogy mondod. Camarl és Irianne együtt csentek cukrozott gyümölcsöt a konyháról, együtt siratták a kalitkájából megszökött énekesmadarat... Igaz, hogy Camarl folyamatosan csipkelődött a húgommal nem túl szép énekhangja miatt.
– És mikor házasodnak össze? – érdeklődött Temar.
– Anya reggeltől estig tervezgeti, de a legeslegutolsó pillanatig nem akarja nyilvánosságra hozni – vont vállat Resialle.
– De miért? – képedt el Temar.
Resialle lebiggyesztette formás ajkát.
– Tudod, ha híre megy az ilyesminek, a bérlők mindjárt azt hiszik, hogy ez mindenféle adományra jogosítja fel őket. Reggeltől estig a küszöböt tapossák a kéréseikkel, és egy kisebb vagyonba kerül lecsendesíteni őket.
Temar némi szomorúsággal gondolt arra a hajdani szép szokásra, hogy a nemesség a nagyobb esküvőkkor ajándékokkal és ünnepségekkel jutalmazta meg hűséges bérlőit. Hogy hirtelen támadt komorságát elleplezze, a kétszárnyú ajtó felé fordult, amely éppen akkor tárult sarkig. Fényűző öltözetű ifjak és leányok egy csoportja lépett be a terembe.
Resialle közelebb hajolt Temar füléhez, egyik kezét könnyedén a fiú karjára helyezve.
– Alkalomadtán elejthetnél néhány szót Camarlnak arról, hogy Irianne már felnőtt nő, és hogy fölösleges kislányként kezelnie – suttogta összeesküvő arccal. – Tudod, mivel fenyegetőzik a húgom? Hogy lefesteti magát Gerlach mesterrel, ha Camarl nem csókolja meg még az ünnepek vége előtt.
Nevetése, mely félig rosszalló, félig irigykedő volt, azt sugallta Temarnak, hogy a lány valamiféle választ vár tőle. Sajnálatos módon azonban fogalma sem volt, mit is felelhetne.
– Miért, akkor rájönne? – kérdezte ügyetlenül.
– Vagyis nem ismered Gerlach mester munkáit? – A lány alig észrevehetően elpirult. – Hát persze, honnan is hallhattál volna róluk... – Azzal karon fogta a fiatalembert, és a fogadóterem legtávolabbi szeglete felé vezette. – Ez itt az egyik legutóbbi képe... Anyánk, mint Halcarion. Tudod, afféle allegórikus ábrázolásmód...
Temarnak leesett az álla. Hirtelenjében nem is tudta, min döbbenjen meg jobban: azon, hogy egy nő szentségtörő módon Halcarion istennőként ábrázoltatja magát, vagy hogy ezt ilyen lenge öltözékben teszi. A ház úrnője alig viselt egyebet a festményen, mint néhány átlátszó fátyoldarabot, amelyek egyik válláról omlottak alá gazdag redőkben; ezáltal azonban teljesen szabadon hagyták a másik keblét, amelyet a festő csodálatra méltó részletességgel adott vissza.
– Rettentő élethű ábrázolás, ugye? – jegyezte meg csodálattal Resialle. – Ezzel együtt anyánk tüzet hányna, ha megtudná, hogy Irianne ilyesmit fontolgat magában, ráadásul még az esküvője előtt.
Temar azon morfondírozott magában, vajon hogyan lesz képes ezek után Tor Kanselin úrnő szeme elé kerülni anélkül, hogy meghalna szégyenében, mielőtt akár csak egy köszöntő szó is kicsúszna a száján. Hirtelen mozdulattal megfordult, hogy valami ismerősebbet keressen. Távolabb néhány apróbb kép függött a falon szinte egymásra zsúfolódva; a fiatalember olyan sietősen indult meg feléjük, mintha menekülne.
– Ezek jobban hasonlítanak arra a stílusra, amelyre emlékszem – jegyezte meg halkan és kissé szaggatottan, amint a leány utolérte.
Resialle azonban felhúzott orral szemlélte a merev hátú, egyenes derekú alakokat.
– Az ilyesmi manapság roppantul ódivatúnak számít. – A lány kényszeredetten elmosolyodott, hogy könnyítsen kissé mondandója súlyán, de hiába: a szavak olyan színtelennek tetszettek ajkán, akár a megfakult arcok a falon függő ódon vásznakon. – Ezzel együtt igen nagy becsben tartjuk ezeket a festményeket – tette hozzá gyorsan. – Nem sok család büszkélkedhet a Káosz előtti időkből származó műtárgyakkal.
Kényelmetlen csend támadt közöttük, amelyet végül az ajtóban álló lakáj harsány bejelentése tört meg.
– Firon Den Thasnet őméltósága és Dria Tor Sylarre kisasszony!
Resialle alig észrevehető oldalpillantást vetett az újonnan érkezett lányra, aki mohó kíváncsisággal nézett vissza rá.
Temar nem érezte képesnek magát, hogy egyszerre két lánnyal is megbirkózzon, így aztán sietve buzgó társalgásba kezdett, hogy elébe vágjon a bemutatásoknak.
– Vajon mivel magyarázható, hogy ekkorát változott az ábrázolásmód a kettő között? – tette fel a vitaindítónak szánt kérdést, az előttük díszelgő festményekről a beugró felé pillantva, ahol a botrányos kép helyet foglalt.
Resialle bizonytalanul elmosolyodott.
– A közízlés természettől fogva, fokozatosan változik. Ezeken a régi képeken az alakok mozdulatlanul állnak, a háttér pedig teljesen egyszerű; ez az ábrázolásmód hatalmat, méltóságot, egyszersmind állandóságot sugall. Nézd csak ezeket az egyenes, szögletes vonalakat! Az egész olyan... Erőt sugárzó, nem? – A leány nyilvánvalóan azt ismételte el, amit valamelyik tanárától hallott.
– Lehetséges – vont vállat Temar. Voltaképpen soha nem gondolkodott el ezen, de hát miért is tette volna? Az ő idejében a festmények egyszerűen csak festmények voltak.
Resialle tovább sétált a fogadóterem fala mentén, néhány kisebb kép felé.
– Ezek itt nem sokkal a Káosz időszakának vége utánról származnak. – Hangja most mintha valamivel érdeklődőbbé vált volna. – Ez itt az egykori D'Olbriot uraság, akinek az unokahúga Jámbor Kanselin felesége volt. A testtartása még éppen olyan szabályos, feszes, mint a régi képeken, de nézd csak meg, mi van a lába alatt! Mintha egy térképen állna. Itt van Toremal napfénybe borulva, a remény és megújulás jelképéül, az elvesztett tartományok azonban árnyékban rejtőznek.
Temar elmerülten tanulmányozta a kérdéses sötét foltokat az ünnepélyes arcú alak mögött, de az egyhangú feketeséget csupán a felhők közül előtörő egyetlen aranyszínű fénysugár törte meg.
– Tényleg – bólintott végül udvariasan.
Resialle pillantása megkönnyebbülésről árulkodott.
– A háttér a későbbiekben is egyszerű marad, ám az alakok mind élőbbé, természetesebbé válnak. – Lassú léptekkel átvágtak a termen, szemügyre véve a különféle ősöket és felmenőket, akik a képek némelyikén már ferde szögből vagy oldalról látszottak, sőt, némelyikük megengedte magának azt az újítást, hogy nem is a festőre nézett. Ruhájuk redői egyre díszesebben, egyre gazdagabban omlottak alá.
– Később majd azt is érdemes lesz figyelni, mit tartanak a kezükben – magyarázta Resialle, amint megtorpantak egy mélyen ülő szemű fickó arcképe előtt, akinek őszülő, villás végű szakálla furcsa, csúcsos kámzsájú köpenyének gallérjára hullott.
Temar engedelmesen megtekintette az öregember kezében tartott ezüstveretű pálcát.
– És ez mit jelent? – érdeklődött.
Resialle egy pillanatra határozottan bosszús arcot vágott.
– Az a Legfőbb Döntőbíró pálcája – jelentette ki végül.
– Hát persze. – Temar reménykedett benne, hogy hangja legalább félig-meddig meggyőzően hat. Csak ne felejtse el később megkérdezni Camarltól, hogy mit kell tudni még erről a döntőbíróról meg a pálcájáról. Nem, jobb lesz, ha inkább Ryshadot kérdezi meg. Fölpillantott a réges-rég halott öregember arcára, és csak ekkor jött rá, hogy ez a vénséges vén ük-ük-ükapa még csak egy futó gondolat sem volt abban az időben, amikor ő, Temar elhajózott a kontinensről.
Resialle semleges megjegyzésekkel bástyázta körül magát, miközben folytatták a sétát festménytől festményig, Temar pedig nem merte megkockáztatni, hogy előhozakodjék a saját véleményével. Egy lakáj kristálypoharakban gyöngyöző bort hordott körbe: a bor legalább kényelmes ürügyet szolgáltatott mindkettőjüknek, hogy hallgassanak. Immár egyre többen érkeztek, és a vendégek nagy része ránézésre Resialle korosztályához tartozott, de Temar észrevett egy-egy idősebb hölgyet is, akiknek selyemruháját a szegélytől a nyakkivágásig bőségesen fodrozódó csipke díszítette.
Resialle vágyódó pillantásokat vetett a barátai irányába, így hát Temar jobb híján a képeket bámulta, hogy elkerülje a tekintetét. Így viszont végigkövethette, hogyan adta át helyét az értelmes öltözködés azoknak a hivalkodó, hasznavehetetlen holmiknak, amelyekkel annyira meggyűlt a baja. Az előttük sorjázó festményeken a zekék egyre hosszabbodtak, szabásuk mind körülményesebbé vált. Immár csak annak tudott örülni, hogy nem egy még ennél is eszementebb korban ébredt fel. Őszinte döbbenettel vett szemügyre egy pöffeszkedő fiatal nemest az egyik képen, aki szemlátomást meg sem tudott mozdulni szűk derekú, puffos ujjú zekéjében, és annyi csatot és ékszert viselt magán, hogy járás közben nyilván hangosan zörgött. És ha a nadrágviselet egy kissé túl szűknek is bizonyult Temar ízléséhez, valamicskét mégiscsak jobb volt, mint azok a buggyos, fodros förmedvények, amelyekkel a divat egyes korábbi korokat sújtott.
– Ez a hölgy pedig itt Tiadar, született Tor Kanselin, aki kilenc emberöltővel ezelőtt az akkori D'Olbriot urasághoz ment férjhez. – Resialle hangja kezdett immár letagadhatatlanul unottá válni. Temar elkeseredetten fürkészte a festményt, hátha talál rajta valami említésre méltót, amiből értelmes választ kerekíthetne.
Hirtelen felkapta a fejét, és meglepetten meredt a képen üldögélő hölgy alaposan kipárnázott nyakkivágásában látható apró hattyúalakra, amelyet a festő gondos részletességgel adott vissza.
– Ez a függő... – elgondolkodva pillantott a lányra. – Csak nem ugyanaz, mint amelyet éppen a nyakadban viselsz?
– De igen. – Resialle önelégült ujjakkal simogatta végig az apró ékszert. – Nagyjából két emberöltővel később került vissza a családunkhoz, szintén házasság útján. A Modrical-kor óta jellegzetes családi ékszere a Tor Kanselin-háznak. Szinte az összes későbbi arcképen megtalálhatod.
– Megszokott dolognak számít, hogy az ékszerek így vándoroljanak a családok között? És az, hogy szerepeljenek az arcképeken? – Temar már éppen közelebb hajolt volna, hogy behatóbban tanulmányozza a hattyúfüggőt a lány nyakkivágásában, ám még idejében észbe kapott.
– Általában igen – bólintott Resialle. – Az újabban nemesi rangra emelt családok néha megvásárolnak ezt-azt; és megváltoztatják vagy új foglalatba helyezik, az ősi nevet viselők azonban tisztelik a történelmi hagyományokat.
Temar megköszörülte a torkát, és sietősen magyarázni kezdett.
– Azok közül, akik Kel Ar'Ayen barlangjában szunnyadnak, a legtöbben valamilyen családi ékszert szemeltek ki, hogy rábízzák szellemüket, míg testük öntudatlan pihen. Vahil, a legjobb barátom... Úgy értem, Vahil Den Rannion összegyűjtötte és visszahozta ezeket az ékszereket azoknak a családoknak, akik útnak indították a felfedezőket. Mit gondolsz, lehetséges, hogy a tárgyak némelyikét felfedezzük a családi festményeken?
– Nem igazán látom át... – kezdte tétován a lány, ám ebben a pillanatban egy rikító lila ruhába öltözött, ezüstláncok és csatok egész garmadáját magán viselő, kissé pattanásos arcú fiatalember lépett oda hozzá.
– No lám, Resialle! – vigyorgott az újonnan érkezett. – Ahogy látom, Camarl mostanában jobb híján rád sózza a szegény rokonait. Aztán vigyázz ám, mert a piócákat csak összeszedni könnyű, levakarni annál nehezebb őket!
– D'Alsennin őméltósága, ez itt Firon Den Thasnet – mutatta be a jövevényt Resialle minden lelkesedés nélkül.
Den Thasnet gyanúsan zárt szájú mosollyal fogadta az üdvözlést, leheletének fanyar, csípős szaga azonban még így is érződött körülötte.
– A kis Resialle még mindig fehér tollakat visel? – mérte végig gúnyosan a lány legyezőjét. – De hiszen az apád nem volt hajlandó tárgyalni a megbízottunkkal Tayven eljegyzési ajánlatáról! Azt mondta, egyelőre nem vagy a kirakatban.
– Ha sértegetni akarsz, akár most rögtön haza is mehetsz! – fakadt ki Resíalle.
– Az ifjú D'Alsennin pedig, ha jól sejtem, minden lányt körülszaglász, aki fehér tollakkal legyezgeti magát. – Den Thasnet éles fejhangja hallatán a körülöttük állók mind feléjük fordultak. Néhányan közelebb óvakodtak, és bár nem pillantottak rájuk, arckifejezésükön látszott, hogy elmerülten hegyezik a fülüket. – No hiszen, szép dolog a reménység, hogy egy megfelelő házasság majd helyreállítja a kissé dohos családi dicsőséget, ehhez azonban másra is szükséged lesz, mint az állítólagos jól csengő nevedre. Azt ajánlom, ha velünk akarsz táncolni, előbb tanuld meg szépen a lépéseket! Mondd csak, maradt egyáltalán bármiféle birtokod az óceán innenső oldalán? – Magáról megfeledkezve rávicsorgott Temarra, kivillantván sárga foltos fogait.
– Mi az, Firon, a bátyád már megint a bíróság előtt áll? – Vágott közbe egy újabb jövevény, aki mindezidáig illedelmesen várakozott Resialle oldalán. – Ebben az esetben tehát kötelességednek érzed, hogy mindenütt a te szamárordításodat lehessen hallani, ha már ő nem lehet jelen. – Azzal barátságosan odabólintott Temarnak. – Maren Den Murivance vagyok, örülök, hogy megismerhetlek.
– Koholt vádakkal rángatták a bíróság elé, és ezt te is tudod! – vágott vissza dühösen Firon Den Thasnet. – Az a birtok anyánk hozományához tartozott. Den Fisce csak azért követeli vissza, mert felemeltük a bérletet.
– No persze, miután leromboltattátok a településeket, és az újjáépített házakat jöttmenteknek adtátok ki, akik bármekkora bérletet hajlandóak kifizetni nektek, ha cserében szemet hunytok sötét üzelmeik fölött – folytatta Den Murivance. – Ugye, az eszedbe sem jutott, hogy Den Fisce felelősséget érez egykori bérlőiért, akik földönfutóvá váltak, miután ti leromboltátok a házaikat?
Temar némán pislogott egyikről a másikra, közben azon tűnődött; vajon miféle családok rejtőzhetnek ezek mögött az ismeretlen nevek mögött; miféle vitás kérdések feszülhetnek közöttük, és nem utolsósorban, hogy érdemes-e bármiféle erőfeszítést tennie, hogy választ kapjon ezekre a kérdésekre.
A mellettük álldogáló egyik lány; akinek legyezőjében a világostól a sötétzöldig váltogatták egymást a tollak, most elkuncogta magát. Den Thasnet elvörösödött.
– Nekünk legalább nem kell könyöradományokat koldulnunk a tehetősebbektől – vágta ki dühösen. – Te viszont szépen elszédítetted az öreg D'Olbriot uraságot a hadoválásoddal. – Azzal harciasan Temar felé bökött, aki nyomban észrevette, hogy minden arc feléje fordul, válaszát várva. Az is átsuhant az agyán, vajon ha jól szájon vágná ezt az elbizakodott kis mitugrászt, felhasadna-e a varrás szűkre szabott felöltőjének hátán.
– Hidd el, barátom – mondta, gúnyos hangsúlyt adva a megszólításnak –, hogy Kel Ar'Ayen kincseivel a hátam mögött nem szorulok rá senki könyöradományára.
Diadalmasan rámosolygott Den Thasnetre, szíve azonban hevesen vert az aggodalomtól. Mi lesz, ha valakinek kedve támad firtatni ezt a kissé légből kapott visszavágást?
– Biztosan hallottál a messzi gyarmatról, amelyet az utolsó Nemith idejében fedeztek fel. – Resialle kedves mosollyal fordult Firon Den Thasnet felé.
– Kétlem – vetette közbe Den Murivance. – Firon éppen olyan keveset tud a történelemről, mint az illendő viselkedés szabályairól.
– Tényleg olyan mesés kincsekben bővelkedik az a hely, ahogy hallani? – kérdezte csillogó szemmel a zöld legyezős lány.
„Saedrin törte volna le a nyelvemet, mielőtt megszólaltam” – dohogott magában Temar. Gyomra kissé összeszorult, amint észrevette, hagy a körülötte állók mindannyian érdeklődéssel pillantanak rá.
– Ez az épületes társalgás nem vet éppen kedvező fényt a neveltetésetekre – hangzott föl ekkor a hátuk mögött egy szemrehányó hang.
A társaság megszeppenten pislogott, akár a rendetlenkedésen kapott gyereksereg. Ahogy a tömeg oszladozni kezdett Temar körül, egy alacsony, testes asszonyság masírozott feléje. A hölgy a háta mögött hagyta már azokat az éveket, amikor még középkorúnak lehetett volna nevezni; tompa rózsaszín árnyalatú ruhát viselt galambszürke csipkekendővel, és öltözékének egyszerű szabásvonala igencsak drága szabóról árulkodott. Nehéz nyaklánca, gyűrűi és karkötői azonban korántsem osztották ezt az egyszerűséget, mogyoróbarna szeme pedig talán még a gyémántjainál is fényesebben ragyogott. Kerekded, kedves vonású arcán most heveny méltatlankodás ült.
– Ugyan, Maren, mikor nősz már ki abból a korból, hogy olcsó tréfákkal fitogtasd a tudásodat? – feddte meg a Temar mellett álló ifjút. – Te meg, Firon, ha nem tudod levetkőzni magadról ezt az istállóudvarra való modort, hát maradj odakint, amíg meg nem jön a jobbik eszed!
Den Thasnet önkéntelenül a szája elé emelte a kezét.
– D'Alsennin őméltósága, hadd mutassam be Dirindalt, az előző Tor Bezaemar uraság özvegyét – szólalt meg kissé idegesen Resialle.
– Rengeteget hallottam már rólad, fiatalúr. – Az özvegy kedélyesen karon fogta, az ellenkezni képtelen Temart, és kérlelhetetlenül elvonszolta a csoporttól. – Bocsásd meg nekik, ha kissé gyerekesen viselkedtek! – Együttérző hangja éppen elég hangos volt, hogy a mögöttük fülelő csoportosulás tagjai is hallják.
– Ők mindannyian ismerik egymást, én pedig egyiküket sem – magyarázta Temar. – Azt hiszem, mindössze ennyi a baj. Sajnálatos módon elkerülhetetlen, hogy feltűnést keltsek közöttük. – Kissé kényelmetlenkedve tapasztalta, hogy még mindig a figyelem középpontjában áll.
Az özvegy melegen rámosolygott.
– Firont elég hamar meg fogod ismerni – csóválta meg a fejét. – Gondolom, azt máris észrevetted, hogy thassint rág. Egyébként sem sok ésszel áldotta meg a természet, ez meg még csak tovább rontja a helyzetet, ráadásul kellemetlenül megnöveli az önbizalmát meg a harci kedvét. Ugye, ismered a mondást: hiába ékszerezed fel a szamarat, az attól még csak bogáncsot eszik.
– A nagyapám szokott ilyesmiket mondani – nevette el magát hálásan Temar.
Az özvegy együttérzően megveregette a karját.
– Kétségkívül rengeteg dolog megváltozott, mialatt aludtál, néhány alapigazság azonban szerencsére időtállónak bizonyult – jegyezte meg, majd tekintete valahová Temar háta mögé tévedt, és odaköszönt valakinek, akit a fiatalember nem láthatott. Kisvártatva sípok és fúvóshangszerek zenéje hangzott fel a fogadóterem túlsó vége felől, és a kíváncsi arcok sietve arrafelé fordultak.
– Levegőzzünk egyet – ajánlotta az özvegy.
Azzal kivezette a fiatalembert az egyik mozaikkővel lerakott teraszra, ahol tömzsi kőedényekben szabályosra nyírt koronájú fácskák vetettek árnyékot két fiatalra, akik illedelmes arccal bár, de gyanúsan közel üldögéltek egymáshoz, mint akik éppen most bontakoztak ki egymás öleléséből.
– A nap állása szerint mindig másik terasz a legkellemesebb – magyarázta az özvegy ügyet sem vetve rájuk. – Ez az északi terasz délutánonként a legközkedveltebb, a nyugati inkább délelőttönként, a keleti pedig esténként. Így aztán mindig találunk magunknak megfelelő árnyékos helyet... A racionalista stílusú építészet egyik nagy előnye. Nahát, Tayha és Zediael! Kellemes ünnepeket! – Jóindulatúan rámosolygott a párocskára, akik hamarosan úgy érezték, hogy talán jobb volna visszamenniük a táncterembe.
– Ülj csak le, kedvesem! – Az özvegy elégedett sóhajjal gyömöszölt a háta mögé egy puhára tömött párnát. – Ha sokáig kell álldogálnom ebben a hőségben, megdagad a bokám. – Odaintett az egyik lakájnak, aki éppen kikukkantott az ajtón. – Kedves Temar, volna kedved meginni velem egy csöndes pohár borocskát itt az árnyékban? Legalább alkalmad nyílna egy kicsit mesélni magadról.
– Részemről a szerencse, hölgyem – bólintott készségesen a fiatalember.
– Szólíts csak nyugodtan Dirindalnak, fiam – biccentett vidáman az özvegy. – Nézd csak, ott van Tor Arrial kisasszony! Avila, kedvesem, gyere, ülj ide hozzánk!
Temar nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbült-e vagy sem, amikor meglátta felbukkanni Avila alakját a teraszon, de azon kapta magát, hogy szívből vigyorog, amint a hölgy odavitorlázott hozzájuk túlméretezett szoknyáinak suhogása közepette. A halványszürke selyemruha és a krémszínű csipkekendő arról árulkodott, hogy Avilának alighanem sikerült kifaggatnia valamelyik jól értesült szobalányt a Tor Kanselin-ház szokásairól.
– Régen láttalak ennyire elegánsnak – hajtott főt udvariasan Temar.
– Attól tartok, egy csipkeverő egész évi termését magamon viselem, de legalább eltakarja az eltakarandókat – telepedett le Avila az özvegy mellé. – Máskülönben úgy néznék ki ezekben a szűk szabású ruhákban, mint egy töltött csirke.
– Látod, ez a magyarázata, hogy mi, éltesebb hölgyek így alakítottuk a divatot – kuncogott Dirindal, megigazgatva csipkekendőjét, amelyet egy aranycsaton díszelgő apró, fekete madárka tartott össze a mellén. – És mondd csak, kedvesem, Channis úrhölgy bemutatott már mindenkinek, akivel találkozni akartál?
– Nagyjából igen. – Avila szemében őszinte öröm csillant. – Igen érdekes társalgást folytattam például a jelenlegi Tor Arrial úrnővel.
– Bemutatott téged a fivérének is? – kacsintott Dirindal. – Den Harkeil úr hírhedt szívtipró ám, úgyhogy légy mindig készenlétben, és vértezd föl magad a bókjai ellen!
– Camarl említette, hogy a Tor Arrial-ház túlélte a Káoszt – szólt közbe tétován Temar. Nem volt benne biztos, vajon csakugyan örülne-e neki, ha Avila új rokonságot találna magának. Alighanem még jobban egyedül érezné magát, mint most.
– Úgy van, de a befolyásunk jócskán lecsökkent – felelte Avila minden látható sajnálkozás nélkül. – A Tor Arrial név immár alig jelent többet, mint egy aprócska nemesi családot valahonnan Zyoutessela környékéről, a ház ura azonban ragaszkodott hozzá, hogy az ünnepekre kibéreljen egy házat a városban. Meg is hívott holnapra magukhoz, és azt mondja, a Den Domesin család kijelölt örököse is ott lesz.
– Szintén nem túl nagy név, de azért éppen eléggé elismert – vetette közbe Dirindal komoly arccal. – Ha jól tudom, egy Den Domesin fiú is van veletek Kellarinban, ugye?
– Albarn – felelte Avila. – Először szó volt róla, hogy ő is velünk jön, azután mégis úgy döntött, hogy otthon marad, és segít az aratásnál.
– Nos, feltételezem, aligha lett volna hasznára, ha eljön, és szembesül a rengeteg változással, amelyek mind-mind arra emlékeztetik, mennyi mindent elvesztett – bólintott Dirindal – Tudom, nektek kettőtöknek sem lehet könnyű. Ha meg akarjátok kérdezni, ki kicsoda, kivel kell vigyázni és ki iránt lehettek bizalommal, forduljatok csak nyugodtan hozzám. Gyanítom, többek között ezért is hívtak meg ma ide. Mostanában nehezen mozdulok a hőség miatt, sokat ülök otthon. – Temarról Avilára pillantott, azután vissza. – Feltételezem, nem azért hajóztatok keresztül az óceánon, hogy kiszórakozzátok magatokat az ünnepeken.
Temar és Avila óvatos pillantást váltottak.
– Igen kedves tőled, drága hölgyem... – kezdte volna Temar, de az özvegy közbevágott:
– Dirindal, gyermekem; már mondtam, hogy szólíts nyugodtan így – feddte meg gyengéden a fiatalembert. – Elvégre rokonok vagyunk, vagy mi a csuda.
– Rokonok? – csodálkozott Temar.
Dirindal édesdeden mosolygott.
– Hát persze, fiacskám. Apai nagyanyám született Tor Alder volt. Temar meglepetten bámult rá, gondolatai vadul nyargaltak, hogy kihámozzák szavai értelmét.
– Úgy érted, az anyám? Igen, hiszen hozzáment Rian Tor Alderhez nem sokkal azelőtt, hogy elhajóztunk... – Hangja hirtelen elcsuklott.
– Látod, most elszomorítottalak. – Dirindal dundi, gyűrűkkel ékesített ujjai közé szorította Temar kezét. – Jaj, milyen tapintatlan vagyok! Annyira sajnálom, kedvesen! – Ujjával csettintett, és egy engedelmes lakáj jelent meg Temar háta mögött.
A könnyű, hűvös bor sokat javított a fiatalember kedélyállapotán.
– Szóval, házasság révén vagyunk rokonok – mélázott Temar. – Hányadik fokon is?
– Vérrokonok vagyunk, édesem – hunyorgott vidáman az özvegy. – Édesanyád két fiút szült Riari Tor Aldernek. Elvégre igen fiatalon özvegyült meg édesapád halálával.
Temar félrenyelte a bort, és köhögni kezdett.
– Erről fogalmam sem volt – vallotta be végül.
– Nos, nem hinném, hogy az ifjú Camarlnak lett volna ideje utánanézni az ilyen finomságoknak. A helyzet azonban úgy áll hogy rengeteg távoli rokonod szaladgál Toremal-szerte. Az ilyesmi még jól jöhet, ha be kell fognod a száját az olyan hiú bolondoknak, mint Firon.
– Csak nem máris vitába keveredtél valakivel. Temar? – kapta föl a fejét Avila.
– Ártatlan voltam a dologban – mentegetőzött a fiú.
– Az egyik Den Thasnet-csemete támadólag lépett föl vele szemben – kelt a védelmére Dirindal.
– Azt mondta, azért vagyok itt, hogy könyöradományt kolduljak D'Olbriot uraságtól, és közben rátegyem a kezemet a családi vagyonra – mesélte komoran Temar. – És még csak nem is ez a legrosszabb, hanem az, hogy senki nem mondott ellent neki.
Dirindal éber tekintete megvillant gömbölyű arcában.
– Vitathatatlan igényed van anyád hagyatékára, amely nem évül el még ennyi idő elmúltával sem – mondta lassan. – A becsület úgy diktálná, hogy Tor Alder juttasson neked valamit a vagyonából. Ez legalább arra elég lenne, hogy megvesd a lábadat, és függetlenedni tudj a D'Olbriot családtól. Sose aggaszd magadat, mindenki pontosan tudja, hogy Firon szavára nem szabad adni.
– Abban azonban igaza van, hogy alighanem kénytelenek leszünk koldulásra adni a fejünket, legalábbis bizonyos értelemben – szólalt meg Avila, és Temar most először látta nyomát zavarnak a máskor oly határozott arcon. – Vannak bizonyos tárgyak, amelyeket muszáj felkutatnunk és megszereznünk, ha magukhoz akarjuk téríteni Kel Ar'Ayen álomba dermedt lakóit.
Temar nekilátott, hogy a lehető legrövidebben elmagyarázza a történteket, miközben az özvegy szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
– Azt mondod, Vahil, az akkori Den Rannion uraság hozta vissza a kontinensre azokat az értéktárgyakat? – Dirindal értő arccal bólogatott. – Nos, az ilyen holmik annál is értékesebbek, mivel a családi örökséghez tartoznak.
„A mai nemesség pedig legfőbb feladatának azt tekinti e földi létben. hogy minél több hasonló holmival tömje meg a kincsesládáit” – tette hozzá magában keserűen Temar.
– Hogyan kérhetnénk tőlük, hogy bocsássák rendelkezésünkre ezeket a tárgyakat? – sóhajtotta tétován Avila. – Teljesen érthető módon megharagszanak ránk, ha ilyen tapintatlan kívánságokkal állunk elő.
– Az egyszer biztos, hogy igen óvatosnak kell lennetek – töprengett az özvegy. – És mi a további szándékotok? Meg tudjátok fizetni a tárgyak illendő ellenértékét?
Avila és Temar lemondó sóhajjal egymásra pillantottak.
– Kel Ar'Ayen gazdag vidék – hümmögött Temar –, de inkább ásványkincsekben bővelkedik, mint készpénzben.
– Camarl azonban arra óhajtja áldozni az ünnepeket, hogy a lehető legelőnyösebb kereskedelmi szerződéseket ügyeskedje tető alá neked – bátorította Dirindal. – Meglátjátok, a pénz hamarosan megindul majd a szigetetek felé. Nektek egyelőre tehát azzal kellene törődnötök, hogy a nyomára akadjatok a keresett tárgyaknak. Gondolom, nem akarjátok megkockáztatni, hogy nagy körülményesen körüludvaroltok valakit, amíg nem tudjátok bizonyosan, hogy a kérdéses holmi valóban a birtokában van.
– Ó, ezen már sokat gondolkodtam – húzta ki magát ültében Temar. – Gondoltad volna, Avila, hogy az öröklött családi ékszert igen divatos dolog megörökíttetni a festményeken?
– Valóban – pillantott föl Dirindal. – Ez eddig nekem sem jutott eszembe.
– Vagyis ha meglátogatunk néhány családot, akikről gyanítjuk, hogy efféle ékszerek vannak a birtokukban, nem kell mást tennünk, mint hogy alaposan szemügyre vesszük a fogadótermükben lógó képeket magyarázta Temar. – Még az is lehet, hogy szerencsével járunk.
Az Avila szemét fátyolozó bizonytalanság mintha alig észrevehetően enyhült volna.
– Lássuk csak, kedvesem, miféle meghívásokkal számolhatunk az elkövetkezendő néhány napban? – Dirindal gyengéden rápaskolt Avila térdére. – Számíthattok rám, az én koromban az ember már mindenkit ismer ebben a városban, akit érdemes. Ráadásul senki sem fog ferde szemmel nézni rám, ha körülvezetlek benneteket egyik-másik nemesi család fogadószobájában, hogy a festmények segítségével vázoljam föl nektek, miféle változások mentek végbe az itteni közéletben, amíg ti az igazak álmát aludtátok. Most pedig gyerünk, keressünk meg Channist! – emelte föl a mutatóujját. – Ha valaki, hát ő igazán könnyedén kicsikarhatja nektek a szükséges meghívásokat még az olyanoktól is; akiknek egyébként nem állt szándékukban vendégeket fogadni.
Egy kis erőlködéssel lábra kecmergett. Temar pedig vonakodva bár, de odakínálta neki a karját. Dirindal mosolyogva visszautasította.
– Nincs szükségem támaszra, gyermekem. – Azzal lendületesen megindult előttük, apró lába hevesen kopogott a magas sarkú cipellőben a terasz kövén.
– Egyáltalán ki ez a Channis úrhölgy? – kérdezte suttogva Temar, karját Avila karjába öltve. – Már Camarl is többször emlegette, de nem sikerült kihámoznom, miféle pozícióban is szerepel.
– Nos, ő a ház urának kedvese. – Avila keskeny arccsontja környékén némi pír terjeszkedett szét. – Bizony az élet sokat változott a mi időnk óta. A hölgy teljes jogú Den Veneta özvegy. Messire D'Olbriot és ő öröklési megfontolásokból nem házasodnak össze, de már évek óta mindenki egy párnak fogadja el őket. Channis úrhölgynek saját lakosztálya van a D'Olbriot-palotában, és az ehhez hasonló alkalmakkor háziasszonyként szerepel. Légy szíves, ne csinálj semmi bolondságot, ha bemutatnak neki!
– Annak idején az ilyesmiből akkora botrány lett volna, hogy még a halottiak hamvai is táncra perdülnek az urnában – suttogta Temar. – Különben is, nem láttad Tor Kanselin úrnőről azt a nevezetes festményt?
– Ne aggódj, nem ez az egyetlen furcsaság, amibe ma beleszaladtam. – Avila acélkemény tekintettel mérte végig Temart. – Nem tehetünk mást, kénytelenek vagyunk elfogadni ennek az új kornak a megváltozott követelményeit, és legjobb képességünk szerint alkalmazkodni hozzájuk, fiam. Ha befogjuk a szemünket, azzal nem változtatunk semmin, mindössze a saját dolgunkat nehezítjük meg.
Sietve meghajolt, és elvitorlázott az ellenkező irányba. Temar növekvő kellemetlen előérzetekkel nézett utána. Az is eszébe jutott, hogy utána kellene mennie, és alaposan megmondani a véleményét az iménti vitáról, ám ekkor észrevette, hogy Dirindal ott áll nem messze tőle, és elmerülten beszélget annak a botrányos festménynek az eredetijével. A hölgy testalkata a márványszobrokét idézte, és áttört csipkeruhája még akkor is vajmi keveset takart volna el belőle, ha történetesen nincs feltűzve a vállán néhány zománcberakásos aranytűvel. Aranysárga selyemruhája alig fedte el tejfehér keblének halmát, de szerencsére nem sokat lehetett látni belőle a sűrűn aláhulló borostyán gyöngysoruk tömkelege alatt. Sötét hajat opállal kirakott fésűk fogták össze szakértő módon kifestett arca fölött, szája éles, vérvörös vonalnak látszott ebből a távolságból. Dirindal éppen akkor mutatta be neki Avilát, aki ezúttal valóban a szegény rokon benyomását keltette ennyi szépség és gazdagság mellett.
Temarnak az is átsuhant az agyán, hogy Avila, mint nő biztosan ügyesebben beférkőzik majd abba a pletykakörbe, amelynek szemlátomást minden korszak asszonyai szívesen tagjaivá váltak, értesülésekkel és apróbb szívességekkel segítvén egymást. És ha ez így van, alighanem Avila lesz az, aki győztesként tér meg Kel Ar'Ayenbe: hogyan fog akkor ő, Temar még egyszer Guinalle szeme elé kerülni?
A zene most véget ért, és nyomban utána fojtott beszélgetés kelt útjára minden oldalról. Temarnak hamarosan rá kellett jönnie, hogy nem is egy csoportocskának ismét ő áll az érdeklődése középpontjában. Kuncogó leányok vetettek feléje rejtett pillantásokat, ő pedig dacosan szegte föl az állát.
Az egyik lány, aki bátrabbnak bizonyult társainál, óvatosan közelebb oldalazott, majd miután sikerült elkapnia Temar pillantását, sietős pukedlit vágott ki. Cseresznyepiros ruhája halkan suhogott körülötte.
– A zenészek nagyszerűen játszanak, nemdebár, fiatalúr?
– Rendkívül tehetségesek – mosolygott rá reményteli arccal Temar.
– Melyiket kedveled jobban: a hagyományos stílust vagy a racionalistát? – érdeklődött tudálékos arccal a lány, és maga elé emelte vörös legyezőjét. Így sem tudta azonban elleplezni tekintetének félénkségét.
– Egyiket sem ismerem, kisasszony, úgyhogy nem tudom megítélni őket. – Temar úgy gondolta, bármiféle játékot óhajt is játszani vele ez az ifjú hölgy, ő ugyan nem fogja megkönnyíteni a dolgát.
A lány előbb csalódott arcot vágott, majd alig észrevehetően megrázta magát, és fölszegte a fejét.
– Sebaj – jelentette ki, és hátat fordított Temarnak, meg sem várva a köszönését. Diadalmas arccal visszalépdelt barátnőihez.
A fiatalember a fogát csikorgatva figyelte, hogyan válik hirtelen gúnyossá a többi lány arckifejezése is. Annyi mindent kellett elsajátítania ebben a néhány szűk napban, hogy aligha maradt volna ideje még zeneleckékre is. Körbefordult, reménykedve, hogy valamiképpen mégiscsak sikerül ismerős arcra bukkannia a tömegben. Egyelőre nagyon nem úgy áll a helyzet. hogy valaha is sikerülne Aviláéhoz hasonló kapcsolatokra szert tennie.
Pipiskedő leányok egy csapata vonult el előtte, és ahogy a tömeg egy pillanatra szétnyílt, Temar mintha ismerős alakot látott volna meg mögöttük. Beletelt egy kis időbe, mire rájött, hol is találkozhattak: az a kis máguslány volt, akivel Bremilayne-ben futottak össze. hogy is hívják? Igen, Allin. Ez az. Temar összehúzott szemmel fürkészte a tömeget.
A lány ott állt csaknem szemközt vele, hátát a falnak vetve, és némán tűrte, hogy a mellette áttülekedő ifjú hölgyek gonosz arccal odébbtaszigálják. Temar rémülten vette észre, hogy a máguslány már-már könnyekkel küszködik; arca jól észrevehetően elvörösödött, keze kétségbeesetten markolta ruhája elejét, amelyről még a fiatalember is meg tudta mondani, hogy reménytelenül divatjamúlt. Temar máris nekilendült, és sikerült néhány lépéssel átvágnia a termen anélkül, hogy különösebb feltűnést keltett volna.
– Annyira meglepődtünk, amikor megláttuk, hogy te is itt vagy – fordult éppen Allinhoz az egyik lány mézes-mázos hangon.
– Az ám, hiszen ebben a ruhában aligha remélhetted, hogy észrevétlen maradsz – tette hozzá könyörtelenül egy másik társnője.
– Fogalmam sincs, hogy megy manapság az ilyesmi Lescarban – kényeskedett egy harmadik, és hanghordozásából ítélve egyáltalán nem is óhajtotta megtudni –, nálunk azonban az a szokás, hogy a varázslók nem ütik bele az orrukat a nemesség dolgába.
– Atyám azt mondja, most már csakis abban reménykedik, hogy Messire D'Olbriot előbb-utóbb a tudomásotokra hozza ezt – jegyezte meg az iménti, aki Allin ruháját kritizálta.
– Egyetlen jobb család sem vetemedne arra, hogy beleártsa magát Hadrumal ügyeibe – tódította az első.
– Drága mágushölgy! – Temar igyekezett, hogy köszöntése mélységes elfogultságról és lelkesedésről árulkodjon. – Micsoda kellemes meglepetés itt látni téged!
Mélyen meghajolt, Allin pedig sikeresen próbálkozott egy viszonylag elfogadható pukedlivel.
– Részemről a szerencse, D'Alsennin méltóságos úr! – A lány hangja kevésbé volt bizonytalan, mint Temar gondolta volna. Ekkor jött csak rá, hogy a kerek arc sokkal inkább haragtól vöröslik, mint elkeseredéstől.
– Na tessék: egy újabb jövevény, aki folyton ott lábatlankodik, ahol nem kellene – suttogta az egyik ifjú hölgy kanárisárga legyezője mögött. Hangját talán meg sem hallották volna, ha nem támad hirtelen egy kis szünet a beszélgetésben.
– Ha jól sejtem, Den Thasnet kisasszonyhoz van szerencsém – fordult feléje Temar. A lány szeplős nyakkivágásában zománcozott ezüst lóhere függött, pontos mása annak, amelyet az a gyűlöletes Firon viselt. – Úgy veszem észre, ez a modor családi vonás lehet nálatok.
– Jobb lesz, ha vigyázol azzal a legyezővel – tette hozzá diadalmasan Allin. – A végén még összefestékezed vele a ruhádat.
Temar elégedetten tapasztalta, hogy az ifjú hölgyek úgy berzenkednek ennek hallatán, akár a megzavart tyúkok, noha egyelőre fogalma sem volt róla, Allin megjegyzése vajon miképpen válthatott ki belőlük ekkora méltatlankodást. Úgy döntött, itt a legjobb alkalom, hogy távozzanak a társaságból, még mielőtt olyan sértést találnak a fejéhez vágni, amelyre nem tud kellőképpen megfelelni.
– Allin, nincs kedved levegőzni egy kicsit?
– Szíves örömest, méltóságos úr. Meglehetősen áporodott idebent a levegő.
Allin hálásan belekarolt a fiatalemberbe, aki kivezette a legközelebbi teraszra, amely történetesen a nyugatra néző volt, így meglehetősen kevés árnyékot találtak. Szerencsére a nap már kiadta a dühét aznap délutánra.
Allin mélyet sóhajtott, és a tenyerével legyezgette magát.
– Bárcsak ne vörösödnék el olyan könnyen – jegyezte meg panaszosan.
Temar hirtelenjében nem tudta, mit feleljen erre.
– Ne hagyd, hogy kihozzanak a sodrodból – tanácsolta jobb híján.
– Jó vicc, még hogy ne hagyjam! – csattant föl Allin.
Temar körülnézett a fényben fürdő teraszon.
– Nem egészen értettem, miért haragudtak meg annyira, amikor arról a legyezőről beszéltél – szólalt meg néhány pillanatnyi kényelmetlen csend után.
Allin lebiggyesztette az alsó ajkát.
– Az itteni kisasszonyok legfőbb gondja manapság, hogy a lehető legdrágább és legdivatosabb tollakat szerezzék be a legyezőjükhöz – magyarázta. – A legyezők színei titkos üzeneteket közvetítenek. Ne mondd, hogy nem hallottál róla!
Temarnak úgy rémlett, mintha Ryshad és Casuel emlegetett volna valami ilyesmit, de az igazat megvallva nem nagyon figyelt oda. Mindazonáltal most értő arccal bólogatott.
– Vagyis előkelő körökben igen nagy szégyennek számít, ha valakit rajtakapnak, hogy a régi tollait festette be ahelyett, hogy újakat vásárolt volna, lehetőleg a legdrágább kereskedőnél – biccentett a lány.
Temar arra gondolt, feltétlenül utána kell néznie, vajon Kel Ar'Ayenben élnek-e megfelelően tarka farktollazatú madarak.
– Már értem – bólintott. – Egyébként mit csinálsz errefelé?
– Velindre hozott magával – vont vállat Allin. – Amikor legutóbb láttam, valahol arrafelé tűnt el.
Temar arrafelé pillantott, amerre a lány intett. Kisvártatva észre is vette egy kisebb csoportocska közepén a fűzfa karcsúságú varázslónőt, aki dísztelen azúrkék selyemruhájában is feltűnő jelenség volt. Avilával és a Tor Bezaemar özveggyel beszélgetett éppen.
– És ő mit keres itt? – csodálkozott Temar.
Ezt a kérdést nem állt ugyan szándékában kimondani, inkább csak hangosan gondolkodott, de Allin így is megválaszolta.
– Legfőképpen azt szeretné kideríteni, vajon mit gondol a többi család arról, hogy a D'Olbriot-ház ilyen szoros együttműködésbe keveredett Hadrumallal – sóhajtotta a lány. – Nos, azt hiszem, az imént te is megkaptad a választ.
– Ugyan, én csak néhány buta liba gágogását hallottam – vont vállat Temar.
Allin lemondóan csóválta meg a fejét.
– Azokat az előítéleteket szajkózzák, amelyeket otthon. a családi tűzhely mellett hallanak nap mint nap. És ha így áll a helyzet, Messire D'Olbriot itteni megítélésén bizony sokat rontott a Hadrumallal kötött szövetség.
– Egyébként milyen hely ez a Hadrumal? – tört ki Temarból a természetes kíváncsiság.
– Nos, az ottaniak azt hiszik róla, hogy a világ közepe, és ezért általában lenéznek mindent és mindenkit – jegyezte meg keserűen a lány – Vagyis nem sokban különbözik ettől a helytől.
Temar erre megint csak nem tudott mit felelni, úgyhogy inkább azt a madarat figyelte, amely az imént röppent le mellettük a terasz kő mellvédjére. Apró lábai nedves nyomokat hagytak a kövön; talán valamelyik vízmedencében oltotta a szomját az imént.
Zene, nevetés, buzgó beszélgetés zaja szűrődött ki a teraszra a nyüzsgő táncteremből, és Temar hirtelen rettenetesen magányosnak érezte magát.
– Azt hiszem, az imént nem voltam teljesen igazságos – szólalt meg egy kis idő múlva Allin. – Talán egyszerűen csak elfáradtam. Az utóbbi időben rengeteg új helyhez és új archoz kellett hozzászoknom... Hiányzik az otthonom, a családom.
– Őszintén szólva én is valami ilyesmit érzek – pillantott rá félszegen Temar.
A lány halványan elmosolyodott.
– És egyikünk számára sincs visszaút – szögezte le. – A mágikus születés éppen annyira elválaszt engem az enyéimtől, ahogy téged szakított el a gyökereidtől az eltelt rengeteg emberöltő.
Nehéz, szinte tapintható csönd ereszkedett kettőjükre, miközben odabent új dallamba kezdett a zenekar.
– No, de előbb-utóbb kénytelenek leszünk hozzászokni – jegyezte meg Allin valamivel vidámabban. – Nincs kedved elmesélni, hogy haladsz a rád váró feladattal?
– Ha akarod, máris megmutatom – nyújtotta neki a karját Temar. – Az eltelt néhány órában megdöbbentő felfedezéseket tettem a művészet terén.
A Tor Kanselin család palotájában.
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek első napján, késő délután
Casuel tétován torpant meg a küszöbön.
– Engem nem szükséges bemutatni – fordult végül a lakájhoz.
– De ugye meg vagy hívva... Uram? – tette hozzá az ajtónálló némi gondolkodás után.
– A nevem Devoir – húzta tel az orrát Casuel –, a megszólításon pedig „mágus”. Kulcsfontosságú ügyekben segédkezem D'Olbriot uraságnak, előmozdítván egyben az egész birodalom érdekeit. Vannak odabent néhányan, akikkel okvetlenül szót kell váltanom. – Azzal a lakáj válla fölött bekukucskált a tágas fogadóterembe, de Velindre sehol sem volt látható. Vajon hogyan sikerült egyáltalán bejutnia egy ilyen előkelő rendezvényre?
A varázsló kelletlenül megrázta magát. Nos, valóban igen illetlenül elkésett, ráadásul nem is maradt elegendő ideje kellőképpen felöltözni, ahogy a vendéglátó család rangja megkívánta volna. Velindre igazán lehetett volna annyira előzékeny, hogy tudatja vele, hol óhajt tartózkodni aznap délután... Ez nem elbánás, hogy egyszerűen csak odaküldte neki azt a cédulát, tudatván, hogy megérkezett. Még szerencse, hogy Casuel észbe kapott, és kiszedte a küldöncfiúból, hol is szállt meg a mágushölgy így legalább oda tudott menni, és kifaggathatta a szállásadónőjét, vajon miben is mesterkedik Velindre. Ennél körülményesebben talán nem is lehetett volna kideríteni, hol kell keresnie!
– Csak nem vagy rokona Amalin Devoirnak? – pillantott rá érdeklődéssel a lakáj.
Casuel méltatlankodva húzta ki magát.
– Az övé a megtiszteltetés, hogy a rokonom lehet – recsegte. – Nos, bemehetek végre?
Az ajtónálló mélyen meghajolt, és odébblépett az útjából. Casuel egy pillanatig gyanakodva méregette. Vajon a fickó egyszerűen csak szolgalelkű, vagy némi gúnyt is csempészett a mozdulatába? Végül úgy döntött, hogy nem érdemes foglalkozni vele, és méltóságteljes arccal belépett az elegáns fogadóterembe, leemelve egy párás oldalú borospoharat az arra siető szolga tálcájáról.
Kényeskedve kortyolgatta a bort, miközben végigsétált a termen, és kikukkantott az egyik teraszra. Sajnos Velindre nem mutatkozott. A bor nagyszerű zamata azonban halovány mosolyt csalt a mágus arcára: nos, elvégre ünnepnap van, miért is ne járna neki egy kis szórakozás, hiszen amúgy is éjt nappallá téve dolgozik már legalább az év eleje óta. Igazán megérdemel néhány percnyi kellemes társalgást a város kiváló neveltetésű és befolyásos lakóival. Fontoskodó arccal vágott át az összegyűlt nemesség tömegén, előzékenyen odaköszönve mindenkinek, aki véletlenül feléje pillantott, és udvariasan megvárta, hogy az útjába kerülők odébblépjenek.
Temar mély beszélgetésbe merült egy nálánál néhány évvel idősebbnek tetsző fiatalemberrel. Beszélgetőtársa jóképű fickó volt nyersselyem nadrágban és felöltőben, amely éppen olyan fekete színben játszott, akár az a fecskemadár, amely a vállán függő súlyos aranylánc minden egyes szemén megismétlődött.
– Igen, ez is a családi örökség része – bólogatott éppen a fiatalember. – Átkozottul nehéz persze, de hát valakinek csak le kell porolnia a családi ékszert legalább az ünnepnapokon.
– Érdekes, esküdni mertem volna, hogy a Bezaemar család címere az én időmben a feketerigó volt – tűnődött Temar.
– Az ilyesmi nyilván gyakorta megváltozik az emberöltők során. Az egyik kis fekete madár éppen olyan, mint a másik, ugyebár:.. – Tor Bezaemar őméltósága gyakorlott könnyedséggel osztotta meg figyelmét Temar és a terem többi része között. – Azt hiszem, valaki beszélni óhajt veled, D'Alsennin ifiúr.
– Casuel! – Temar lelkesen fordult hátra, hogy üdvözölje a mágust, de a következő pillanatban máris eszébe jutott, mit vár el tőle ez az előkelő társaság. – Ó, bocsáss meg, először is hadd mutassam be Kreve Tor Bezaemar őméltóságát. Kreve, van szerencsém bemutatni Casuel Devoir urat, Hadrumal mágusát.
– Jelenléte megtisztelő számunkra – udvariaskodott Kreve. – Nem emlékszem rá, hogy valaha is rendeztek volna olyan fogadást a városban, amelyen egyszerre három varázsló is jelen volt.
– Örvendek – felelte mereven Casuel. – Nahát, Allin, te is itt vagy?
– Velindre kíséretében érkeztem – vörösödött el a lány. Casuel méltatlankodva mérte végig. Mit képzel ez magáról, hogy itt parádézik ebben a nevetségesen divatjamúlt ruhában?
– Ha nem haragszotok, mennem kell – hajolt meg sietősen Kreve Tor Bezaemar. – Vannak még itt néhányan, akikkel illene szót váltanom.
Casuel mélyen meghajolt a fiatalember távozó hátának, majd idegesen Allinhoz fordult.
– És mit akar megbeszélni Velindre a Tor Kanselin családdal? – kérdezte számon kérő hangon. Ismét körülpillantott a teremben. Hogyan lehetséges, hogy az az ügyefogyott, ostoba nő ennyire el tudott tűnni az elegáns hölgyek között?
Allin kedvesen rámosolygott a mágusra.
– Tor Kanselin úrnő személyes meghívására érkezett – magyarázta. – A tollkereskedőnél találkoztak.
– No persze, csak úgy véletlenül – pöfögte Casuel.
– Nem hiszem, hogy véletlen volt – vont vállat Allin. – Velindre szinte tökélyre fejlesztette, hogyan ismerkedjen össze bárkivel, akit csak kiszemel magának.
– És vajon Planir tud róla, miben mesterkedik a hölgy? – dörmögte szemrehányóan a mágus.
– Azt inkább tőle magától kellene megkérdezned! – Allin kezdett lassacskán kijönni a sodrából. – Tessék, ott van, az idősebbik Den Veneta kisasszonnyal beszélget. Ha vársz egy kicsit, bizonyosan tesz néhány perce a számodra.
– Túlságosan elfoglalt vagyok ahhoz, hogy arra várjak, mikor kegyeskedik Velindre ráérni egy szóra – méltatlankodott Casuel. – Mondd meg neki, hogy keressen meg! Addig legalább lesz ideje kitalálni, hogyan magyarázza ki magát előttem.
– Egyébként mi járatban vagy errefelé? – érdeklődött vidáman Temar. – Azonkívül persze, hogy mindenkinek megmutasd az új hajviseletedet.
Casuel önkéntelen mozdulattal megigazgatta drótszerű barna haját, amelyet Camarléhoz hasonló stílusban vágtak le és borzoltak össze.
– Nos, minthogy Hadrumal követe vagyok Toremalban, természetesen engem illet a megtiszteltetés, hogy a varázslók szigetét képviseljem az itteni társasági eseményeken – nyilatkoztatta ki felszegett orral.
Temar szívből elnevette magát, nem törődvén vele, hogy a körülöttük állók lopva feléje pillantanak.
„Nos, ennyit az ősi nemesi vér diktálta finom viselkedésről” – jegyezte meg magában Casuel. Tessék, ennek a suhancnak máris sikerült tönkretennie Kellarin jó hírét, éppen olyan eredményesen, ahogyan Allin lejáratja Hadrumalt ebben a nevetséges ruhában! Hogyan is remélhetné bárki, hogy a varázslók népe képes lesz valaha elfogadtatni magát az itteni nemesség körében, ha már az első lépéseknél bebizonyítja, hogy még egy nyomorult ruhát sem tud rendesen kiválasztani?
– Bocsássatok meg, úgy látom, Velindre engem keres... – Allin bűntudatosan tekintgetett a terem túlsó vége felé.
Casuel idegesen figyelte, ahogy a csipkével borított női vállak szoros köre engedelmesen szétnyílik, beengedve maguk közé Allint, mintha a kíváncsi tekintetek elől akarnák elrejteni.
– Vajon mi a csudáról beszélgethetnek ennyire elmélyülten? – kérdezte némi irigységgel a hangjában.
Temar tétovázva pislogott vissza rá.
– Tudsz valamit? – méregette összehúzott szemmel a varázsló. – Mondd csak, mi az? Hiszen tudod, hogy ha eltitkolsz előlem valamit, annak súlyos következményei lehetnek. Azt hiszem, fiatalember, te még mindig nem mérted fel annak súlyát, hogy...
– Azt hiszem, valakinek az eljegyzéséről beszélgetnek – vetette közbe sietve Temar.
– Csak nem a tiédről? – kapta fel a fejét Casuel. Tessék, máris megtudott valami fontosat, amiről azonnal be kell számolnia Planirnak! De mi lesz, ha az Ősmágus nem ért egyet a választással? Casuel megborzongott a gondolatra, hogy esetleg kellemetlen hírek hozójává válhat.
– Dehogy – húzta el a száját Temar. – Ugye, te sem gondolod komolyan, hogy ezek a hiú kisasszonyok valamit is adnának az udvarlásomra, még ha Kel Ar'Ayen minden aranyát kínálom is nekik, ameddig nem vagyok kellően képzett a divatjukban meg a buta szokásaikban?
– Miért nem kérdeztél meg engem? – vonta föl a szemöldökét Casuel. – Minden ilyesmit elmondhattam volna előre! De egyelőre fontosabbnak ítéltem, hogy legalább a főbb történelmi eseményeit megismertessem veled annak az időnek, amelyet átaludtál.
– Azt hiszem, igazad van – ismerte be Temar. – Engedd meg, hogy bocsánatot kérjek a figyelmetlenségemért. – Casuel már nyitotta volna a száját, de a fiatalember nem engedte szóhoz jutni, folytatván a megkezdett eszmefuttatást. – Nos, most legalább már azt tudom, melyik uralkodó nagyjából mikor élt, és melyik családnak mi a címere, de ez még nagyon-nagyon kevés. Először is el tudnád magyarázni nekem, mi ez a fontoskodás a legyezőkkel meg a tollakkal?
– Hát persze – bólogatott magabiztosan Casuel. – A nővéreim például...
– Nagyszerű – mosolygott Temar. – A legjobb lesz, ha most rögtön visszamegyünk a D'Olbriot-palotába, és átvesszük az egészet.
Gasuelnek még a szája is tátva maradt a döbbenettől és a csalódottságtól. Néhány szempillantás múlva észbe kapott, és sietve becsukta.
– De hát még csak most érkeztem – mondta panaszosan.
Temar rezzenéstelen tekintettel bámult rá.
– Úgysem fogod kiszagolni, miben mesterkedik Velindre, ha csak nem hoztál magaddal katonaságot, hogy áttörj azon a bástyafalon – intett a körben álldogáló hölgyek csipkébe bújtatott válla felé. – Allin viszont megígérte, hogy benéz ma este, talán még vacsorára is velünk marad. Ha hajlandó vagy segíteni nekem a tanulásban, cserében megengedem, hogy kérdezgesd egy kicsit.
– Nem kellene bátorítanod a közeledését – jegyezte meg jéghideg hangon a varázsló. – Semmiféle befolyással nem rendelkezik Hadrumalban, és az itteni társaságban sem állja meg a helyét. Őszintén szólva már azon is csodálkozom, hogy egyáltalán szóba elegyedtél vele. Nem is értem, mi lehetett Velindre célja, hogy magával hozta! Az a förtelmes lescari tájszólás már önmagában is...
Ekkor vette csak észre, hogy Temar még csak nem is figyel rá, hanem udvariatlanul másfelé tekintget.
– Gyerünk, búcsúzzunk el – fordult vissza hirtelen a fiatalember.
Casuel futólag elcsodálkozott, hogyan lehet Temar arckifejezése ennyire szívélyes, miközben kék szemének pillantása jéghideg marad.
– De hiszen még csak most érkeztem – ismételte vádló hangon a varázsló.
– Én viszont már legalább a hatodik harangütés óta itt rostokolok. – Temar hangja éppen olyan hűvössé vált, mint a tekintete. – Vagyis éppen elég időt adtam ezeknek az üresfejű csitriknek, hogy úgy bánjanak velem, mintha a gombjaim fele hiányozna, meg a szintén nem sokkal elmésebb fiataluraknak, hogy lépten-nyomon éreztessék velem, voltaképpen semmi keresnivalóm az ő előkelő és fontos köreikben, ha még egy rézgarasom sincs, amivel vakargathatnám a...
– Semmi szükség az ilyen zsoldosoknak való beszédre – szakította félbe rendreutasító hangon a varázsló. – Hová tűnt Camarl őméltósága? – Bízott benne, hogy Camarl megjelenése talán lecsillapítja Temar méltatlankodását.
– Éppen azon munkálkodik, hogy szorosabbra fűzze ismeretségét a vendéglátó egyik leányával odakint a kertben. – Temar halványan elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy különösebben hálás lenne neked, ha félbeszakítanád.
– De hát nem távozhatunk a beleegyezése nélkül... – A varázsló úgy, érezte, halvány reménysugár csillan meg a félhomályban.
– Egészen idáig folyton csak azt hallottam mindenkitől, mennyire oldott és formalitásoktól mentes ez a ma délutáni összejövetel – erősködött Temar. – Nézd csak, ott van Resialle, a szóban forgó hölgy nővére. Éppen elég, ha tőle elköszönünk, ő pedig majd tolmácsolja jókívánságainkat Camarlnak. Gyerünk, D'Evoir mester!
– Mondtam már, hogy ne szólíts így! – csattant föl a varázsló. – Egyrészt nem helyénvaló, másrészt...
– Mi nem helyénvaló? – szólt közbe egy hívatlan hang. – Az, hogy holmi jöttment koldus, akit az óceán történetesen éppen itt vetett partra, rangot és címet követel magának, vagy az, hogy D'Olbriot koszos varázslókkal zsúfolja tele a termet, hogy már lélegezni sem lehet?!
– Kit tisztelhetünk a személyedben, méltóságos uram? – fordult a jövevény felé méltatlankodva Casuel. – Ó, már látom... Den Thasnet fiatalúr. – Legjobb tudása szerint megpróbált békéltető hangnemet erőltetni magára. – Azt hiszem, összetéveszted az elemi mágia gyakorlását a...
– Méltóságos uram – vágott közbe ellentmondást nem tűrő arccal Temar –, ha kutya volnék, szívesen csóválnálak, de most, ha megbocsátasz, mennem kell.
Azzal kedélyesen karon fogva a varázslót hátat fordított Fironnak, és vasmarokkal szorítva Casuel könyökét, sietve elvonszolta a helyszínről.
– Ez meg mit jelentsen? – kérdezte zavarodott arccal Casuel.
– Jobban szeretted volna, ha kerek perec megmondom neki, hogy egy nagy...
– Jó, jó, csak csendesebben – vágott közbe rémülten Casuei, Temar azonban már elengedte a karját, és a válla fölött fenyegető arccal visszapillantott Fironra, aki homlokát ráncolva álldogált; és még mindig az iménti sértés értelmét igyekezett kiókumlálni.
– Egyébként sem áll szándékomban végighallgatni egy elmeháborodott zagyvaságait, akinek még annyi esze sincs, hogy ne vedeljen egész délután potyabort a reggeli thassinra – jegyezte meg Temar az indokoltnál kissé hangosabban. – Attól tartok, ha legközelebb meglátogatja az illemhelyet, fejjel belebucskázik a lyukba.
– Most már jobb lenne, ha tényleg elköszönnénk. – Casuel megborzongott a gondolatra, vajon hányan hallhatták Temar szájából ezt az útszéli illetlenséget. A végén még majd neki kell kimagyaráznia a fiatalembert Planir vagy Messire D'Olbriot előtt. – És ha szerinted ilyen az udvarias viselkedés, hát azt hiszem, egy kicsit túlságosan sok időt töltesz Tathel familiárissal. – A varázsló előzékenyen megtorpant, hogy maga elé engedjen egy némileg túlsúlyos fiatalembert, majd pedig erősen kapkodnia kellett a lábát, hogy beérje Temart, aki könyörtelenül faképnél hagyta. Hát hogyan tanítsa tiszteletre és helyes viselkedésre, ha soha nem hallgat a szavára?!
– Búcsúzni jöttem, kisasszony – hajolt földig Temar a vendéglátó család legidősebb lányának színe előtt. – Fogadd köszönetemet a kellemes délutánért, és kérlek, ne haragudj, hogy elfoglaltságaim elszólítanak!
Casuel természetesen már messziről felismerte Resialle Tor Kanselint. Nem csoda, hiszen a Tavaszi Napéjegyenlőség idején számtalan napot töltött el azzal, hogy kívülről körüljárja a D'Olbriot-palotához legközelebb eső nemesi hajlékokat... Sietve elővette hát legtiszteletteljesebb meghajlását az ifjú hölgy szánára. Igaz, mindeddig nem sikerült még szóba elegyednie senkivel, aki megfelelő ranggal rendelkezett volna, de remélte, hogy előbb-utóbb alkalma lesz rá, ha Temart kísérgeti az elkövetkezendő néhány napban.
– Hódolatom, szép hölgy... Casuel Devoir vagyok, Hadrumal mágusa.
A lány udvariasan visszabólintott neki.
– Temar tanítója vagy, ugye?
– Inkább tudós barátja, ha szabad így fogalmaznom – igazította ki Casuel.
Resialle szája sarka megrándult, azután felfelé görbült, Casuel pedig némi elégedettséggel simította le a köpenye elejét. Nos, a megjelenése szemlátomást nagy hatással van az itteniekre, és ha Temarnak sikerül visszaemlékeznie néhány megfelelő D'Evoirra a saját korából, Casuel hamarosan megszerezheti magának a megfelelő rangot, hogy a saját jogán nyerjen bebocsáttatást ezekbe a magas körökbe, ne csak D'Olbriot uraság révén. Azonnal el is határozta, hogy a délután folyamán ráveszi a fiút, erőltesse meg jobban az emlékezőtehetségét. A legyezők és tollak kérdése várhat a sorára.
– Kérlek, tolmácsold köszönetemet édesanyádnak és a Tor Bezaemar özvegynek – mondta éppen Temar a fiatal hölgynek. – És ha lennél olyan kedves tudatni D'Olbriot őméltóságával, hogy távoztam...
Odakint a hűvös márványfolyosón Casuelnek végre sikerült utolérnie a gyors léptekkel elsiető fiatalembert.
– Azt mondod, megismerkedtél a Tor Bezaemar özveggyel? – lihegte izgatottan. – Őszintén remélem, hogy udvariasan viselkedtél!
– Még mindig ő volt a legkedvesebb az egész társaságból – vágta rá Temar gondolkodás nélkül. – Ráadásul úgy látom, ő meg Avila a legjobb úron járnak afelé, hogy szoros barátságba keveredjenek.
– Ezt igazán jól esik hallanom – bólogatott elégedetten a varázsló.
– Nos, ebből arra következtetek, hogy a hölgy igencsak fontos személyiség lehet errefelé – állapította meg gonoszkodva Temar. – Őszintén szólva nem is igazán értem. Mármint azzal tisztában vagyok, hogy a megboldogult uraság özvegye, de abból, ahogyan a többiek viselkednek vele, nagyon úgy tűnik, mintha más, fontosabb rangja is lenne ennél...
– Ugye, mondtam, hogy nézd át azokat az évkönyveket, amelyeket megjelöltem neked? – pislantott rá szemrehányóan a varázsló. – Akkor most tudhatnád, hogy az előző uraság, akinek ez a hölgy az özvegye, Bőkezű Bezaemar fivére volt. Ha a Hercegek Gyűlése történetesen nem Den Tadriol mellett dönt, alighanem ez a hölgy ülne most az uralkodói trónuson. Nem csoda hát, ha nincs nála befolyásosabb személyiség egész Toremalban!
– Ezek szerint roppant hasznos ismeretséget kötöttem – vigyorgott Temar.
Ahogy kiléptek az épületből, Casuel elismerő pillantásokkal adózott a falak és a kert mértani pontosságának.
– Atyám is átépíttette a házunkat a modern stílus követelményei szerint – jegyezte meg csak úgy mellékesen. – Természetesen jóval kevesebb hellyel gazdálkodhattunk ennél, de az összhatás nagyon-nagyon hasonló...
Ekkor vette csak észre, hogy a fiú már megint nem figyel rá: kíváncsi képpel fordult a kaputorony felé, ahonnan zaj és kiabálás hallatszott. – Hallod, Casuel, mi lehet ez?
– Csak néhány koldus – vont vállat a varázsló. – Azt hiszik a jöttmentek, hogy ilyenkor, ünneptájt könnyebben kihúzhatnak néhány garast a szórakozó nemesség zsebéből. – Azzal elővigyázatosan odébbvonta az útból a fiatalembert, mivel a széles kapuszárnyak között egy díszes hintó gördült be éppen. – Az ünnepségek idején csak úgy özönlik fölfelé az alsóvárosból az aljanép, mint pincéből a patkányok.
– Sajnos, nincs nálam aprópénz... – Temar sajnálkozó arckifejezéssel kutatott a zsebében. – Hát nálad?
– Ha a világ minden pénze az enyém lenne, akkor sem adnék az ehhez hasonló nyavalyásoknak. – vágta ki önérzetesen Casuel.
Temar kikukucskált az éppen becsukódó kapuszárnyak között az odakint gyülekező, tolongó tömegre. Egyenruhás katonák nagy üggyel-bajjal igyekeztek helyet csinálni egy pöffeszkedő fiatalúrnak és szíve hölgyének, hogy legalább a hintójukig el tudjanak sétálni; mögöttük egy pillanatra felvillant két vézna kislány, akik fából faragott bábokat táncoltattak bámulatra méltó ügyességgel.
– Gyerünk! – lépett hirtelen elhatározással a kapu felé.
– Leszel szíves megvárni, amíg elküldetek valamelyik D'Olbriot-hintóért? – méltatlankodott a varázsló.
– Úgy, érted, itt ácsorogjak a kapuban, amíg valaki elszalad a D'Olbriot-istállóba, azután előhozzák a kocsit, befogják a lovakat, és végül kegyeskednek eldöcögni idáig? – vonta föl a szemöldökét a fiatalember. Annyi idő alatt akár vissza is sétálhatunk.
– A rangos személyek nem sétálgatnak csak úgy a közutakon – húzta föl az orrát Casuel.
– Mint azt többen is éreztették velem ma délután, én jelenleg egyáltalán nem számítok rangos személynek – vágott vissza Temar némi öngúnnyal. – Azonkívül rám fér egy kis séta. – Azzal odaintett a kapuban álló hűbéresnek, aki kissé gyanakodva pislogott Casuel felé.
– Akkor legalább próbálj nem a sárban taposni! – Igyekezett Temart a gyalogutat szegélyező fák jótékony árnyéka felé terelgetni, miközben vészjóslóan rávicsorgott egy rongyos koldusra, aki a fiatalember felé nyújtotta maszatos tenyerét. A fákat körülvevő ágyásokban fehér és sárga petúniák illatoztak, Casuel méltatlankodástól remegő orra azonban csak a nyomorúság szagát érezte.
– Mit csinálsz? – kiáltott föl kétségbeesetten, látván, hogy Temar elfogad valamit egy szakadozott ruhájú, boglyas hajú gyerkőctől.
A fiatalember összehúzott szemmel tanulmányozta a szamárfüles papírdarabot.
– Mit jelent az; hogy „kötéltáncos”?
– Afféle vásári bolond, aki nem átallja a testi épségét veszélyeztetni, csak hogy az élősdi tömeg egy-két garast vessen neki. – Casuel megpróbálta elkobozni Temartól a papírszeletet. – Egyébiránt nem is táncol a kifeszített kötélen, inkább csak lépeget.
– Itt azt írják, ritka trópusi állatok is lesznek, a Szigetvilág madarai, meg egy nagy aldabreshi tengeri kígyó! – Temar még mindig a helyesírási hibáktól hemzsegő szöveget olvasgatta, amelynek egymásra zsúfolódó betűi kimondhatatlan izgalmakat ígértek. – Tessék, lesz itt számtalan bábelőadás, borivó verseny, bukfencet hányó artisták, erőművész, meg amit csak akarsz. Látom, a nemesi házak azért manapság sem feledkeznek meg a bérlőik szórakoztatásáról.
– Ne keverd bele a nemességet ebbe az alantas bohóckodásba! – Casuel dühösen ellökte egy fiatal lány kezét, aki újabb görbe nyomtatású cédulát igyekezett odanyújtani Temarnak. – Ezek a jöttmentek egymást szórakoztatják ezzel a rengeteg butasággal, egymás zsebéből rángatva ki a nehezen megkeresett rézgarasokat!
Temarnak egy ügyes mozdulattal mégis csak sikerült elvennie a papírdarabkát.
– Hatásos gyógymódok régi sebhelyek begyógyítására, hályogra, elmebetegségre és matrózkórra... Mi az a matrózkór?
Casuel a haja tövéig elvörösödött.
– Olyasmi, amit egy kis szerencsével soha nem fogsz megismerni, ha távol tartod magadat a bordélyházak környékétől – vágta rá mérgesen.
– A racionalisták legújabb nézetei szerint kifejlesztett tinktúra, amely hatékonyan veszi fel a harcot a legnagyobb nyári hőséggel is, elősegítvén a helyes izzadást... – olvasta Temar nevetgélve a patikus listájáról. – Ellentétben azzal a helytelen izzadással; amelyre akkor kényszerítjük testünket, ha eme szer segítsége nélkül forró helyen tartózkodunk.
– Én nem bánom, szórd csak el a pénzedet – dörmögte a varázsló. – Ennyi erővel akár a csatornába is hajíthatnád. – Azzal odaintett egy utcaseprő fiúnak, aki vesszőből font munkaeszközével ott álldogált, ahol a Tor Kanselin-palotához vezető ösvény egy homokos, poros szakasz után becsatlakozott a főútba.
A maszatos kis fickó buzgón odasietett hozzájuk, és gyakorlott mozdulatokkal félresöpörte a szélhordta szemetet az útjukból, ők pedig kényelmesen átsétáltak a főútra. A mágus fölszegett fejjel lépdelt, megsemmisítő pillantásokat vetvén a reménykedő koldusok felé, akik jöttükre közelebb húzódtak.
– Casuel! – Temar méltatlankodó kiáltása hallatán a varázsló bűntudatosan összerezzent.
– Mi az?
– A mi időnkben szokás volt néhány pénzdarabbal meghálálni az efféle szívességeket. – Temar még mindig ott álldogált a nyomorúságos öltözetű utcaseprő gyerek mellett, akinek csupasz karja alig volt vastagabb, mint a söprűje durva fanyele.
– Nos, persze, persze... – Casuel kutatni kezdett a nadrágja zsebében némi aprópénz után. – Nesze, itt van!
A gyerek könyörgő arca a következő pillanatban megvetővé változott; nagyot köpött Casuel tükörfényesre tisztított cipőjére, és néhány villámgyors lépéssel eltűnt a tömegben.
A varázsló fölemelt ököllel utána lendült volna, de még idejében észrevette Temar döbbent arckifejezését, és visszafogta indulatát.
– Gyerünk haza – morogta dühösen.
A Tor Kanselin-uradalomhoz tartozó lakóházakat összekötő gyalogjárókon tarka tömeg hullámzott. Az úttesten szekerek próbáltak utat törni maguknak a késő délutáni napsütésben; a kocsihajtók válogatott szidalmakat kiabáltak annak a néhány mutatványosnak, akik egy mellékutcából fordultak ki két magas házfal között, ám a megfáradt lovak egykedvűen tovább vonszolták terhüket, nem törődve a körülöttük örvénylő forgataggal.
– Nézd csak, azok ott mutatványosok? – forgolódott izgatottan Temar. – A zsoldosok rengeteget emlegetik őket...
– Egy cseppet sem csodálkozom – vonta össze a szemöldökét Casuel. – Elvégre egyedül a lescariaknak köszönhetjük, hogy idehozták ezt a jöttment népséget. – Azzal megvetően mérte végig a tarka rongyokba öltözött alakokat, akik kopott famaszkot kötöttek a szemük elé, eltakarván vele a fél arcukat. – Az ügyesebb csoportok néha egészen szórakoztatóak tudnak lenni azok számára, akik nem szoktak hozzá a magasabb igényű művészethez; én azonban mégis inkább azt ajánlanám, hogy ha efféle mulatsághoz fűlik a fogad, nézd meg inkább a hamisítatlan tormalin bábjátékosokat, akik valóban igen ügyesen bánnak a fababáikkal. – Némi tűnődés után úgy döntött; egyelőre meg sem próbálja kitalálni; mi lehet az a puha barnaság, amibe belelépett. Idegesen fölpillantott. – Temar! D'Alsennin méltóságos úr!
Kutató pillantása közönyös arcokba ütközött, néhányan kifejezetten dühösen fordultak feléje, amint megpróbált lökdösődve előrejutni a tömegben. Minden szempár a mutatványosokra szegeződött, akik csoportba verődve táncoltak és énekeltek az út közepén.
– D'Alsennin! – ordította Casuel. Hangja reszelős volt a felkavarodott, portól és a torkát szorongató rémülettől.
Az egyik ház kiugró, oszlopos bejárata mellett hirtelen mintha kavarodás támadt volna. Az egymásra torlódó tömegből a döbbenet és felháborodás hangjai röppentek föl, de nem lehetett tudni, milyen irányból is érkeztek valójában.
– Küldjetek el valakit Tor Kanselinhez! – hangzott fel egy kiáltás az egyik oszlop tövéből, amelynek tetejében kőből faragott levelek kapcsolódtak egybe a homlokzattal. Az általános sürgölődéshez és kiáltozáshoz egyre többen csatlakoztak, és a megvadult tömeg csaknem leverte a lábáról az előrefurakodó Casuelt. A varázsló kétségbeesetten keresgélte az egyensúlyát: még csak az kell, hogy belekeveredjen valamibe éppen most, amikor ráadásul Temar is eltűnt! Ajkát harag keskenyítette egyenes vonallá. Ha az a széllelbélelt bolond nekiszaladt a vakvilágnak holmi tintás ujjú nyomdászsegéd ostoba irkafirkája után, hát nemesi rang ide vagy oda, alaposan megmondja neki a...
Ebben a pillanatban azonban szétnyílt a tömeg az egyik oszlop előtt, és Casuel méltatlankodása tagolatlan, rémült segélykiáltásba fulladt. Az ajtónálló karjában mozdulatlan alak hevert, gyöngyszürke felöltője piszoktól feketéllett. Ahogy az őr megmozdította a karját, a fickó feje oldalra fordult, és Casuel a rettenettől a földbe gyökerezve ismerte föl Temar arcát. És a kabátja hátán az a sötét folt nem is sár volt... A varázsló rémülten figyelte, ahogy egyre növekszik; és növekszik, vörös nyomot hagyván a segíteni igyekvő, tehetetlen ajtónálló tenyerén.
– Engedjetek oda, engedjetek át! – kiabálta kétségbeesetten, és megpróbált odafurakodni hozzájuk.
A bámészkodók többsége megindult a mutatványosok után, akik amint észrevették, hogy az övéknél vérfagyasztóbb látványosság van műsoron. sietve fölkapták a hangszereiket, és odébbálltak, mintha soha ott sem lettek volna. A tömeg lassacskán oszladozni kezdett, és Casuelnek végre sikerült átvergődnie az ajtónállóig, aki reménykedve pillantott föl rá.
– Ugye, patikárius vagy? Vagy seborvos?
– Tessék? – bámult rá Casuel – Nem, dehogy, varázsló vagyok, és... Az ajtónálló dühösen legyintett; és visszafordult a fiúhoz, aki halott sápadtnak tűnt az oszlopok árnyékában. Casuel ideges megkönnyebbüléssel vette észre, hogy Temar szeme nyitva van, és sietve letérdelt mellé.
– Mi ez az egész? Mi történt veled? – Igyekezett közelebb hajolni, hogy megértse Temar kínlódó motyogását; a fiú régies beszédmodora most minden eddiginél erősebben tért vissza.
– Megsebesültem... – Temar üres tekintete a távolba kalandozott, és Casuel rémülten látta, hogy homlokán jókora ütésnyom éktelenkedik: legalább egy ujjnyi széles, a színe pedig az érett szilváé. A seb alakja mintha az oszlop talapzatának díszítéseit utánozta volna.
– Csak maradj nyugodtan, fiam! – Az ajtónálló arca sápadt volt az aggodalomtól.
– Mi történt? – kérdezte Casuel.
– Megsebesültem – ismételgette zavart tekintettel Temar. – De hogyan sebesültem meg?
– Temar, mi történt?
– Megsebesültem...
– Temar, hallasz? – kiabálta a varázsló, és Temar vállához kapott, hogy megszokásból jól megrázza a fiút: a következő pillanatban azonban visszakapta a kezét, ahogy meglátta a fiatalember ruhaujján éktelenkedő, egyre terjedő vérfoltot. Honnan jön ez a rengeteg vér?
– Elment már valaki Tor Kanselin úr seborvosáért? – ordította az ajtónálló, és sűrű szemöldökét összevonva, parancsoló arccal Casuel felé pillantott. Kopaszra borotvált fején izzadságcseppek ütköztek ki.
– Azonnal el kell vinnünk a D'Olbriot család orvosához! – Casuel a tenyerével hadonászott Temar semmibe révedő szemei előtt. – Temar, felelj már, mi történt veled?
– Fáj – nyöszörögte alig hallhatóan a fiú. – Mitől sebesültem meg?
– Márpedig senki el nem mozdíthatja innen, ameddig nem látta orvos! – Az ajtónálló fenyegető pillantást vetett Casuel felé. – Feküdj nyugodtan, fiam!
Casuel zsibbadt ujjakkal kotorászott az inge alatt a D'Olbríot-amulettért, amelyet a ház iránti tisztelete jeléül viselt.
– Jogomban áll szembeszegülni és...
– Senki nem mozdítja a fiút, ameddig Tor Kanselin úr sebésze azt nem mondja, hogy mehet! – A kopasz fickó kimondottan ellenséges tekintettel meredt Casuelre, miközben egyik keze gyengéden, megnyugtatóan simogatta Temar elfehéredő halántékát. – Bárki is vagy, nem engedem, hogy puszta tudatlanságból a halálát okozd az uram vendégének!
– A halálát okozzam?! – A varázsló döbbent arccal zöttyent vissza a sarkára.
– Hiszen egy kés áll ki a hátából, te elmeháborodott! – Az ajtónálló védelmezőn felemelte a karját.
Ekkor már Casuel is látta a tőrt, amelynek dísztelen markolata megremegett és megvillant a késő délutáni napfényben, amint Temar kínlódva lélegzetért kapkodott.
– Rá kell szorítanunk valamit a sebre, hogy elállítsuk a vérzést! – Casuel hátán hideg verejték ütközött ki, gyomrát rosszullét szorongatta. Szemét le kellett hunynia, mert a rátörő szédülés már-már azzal fenyegette, hogy leveri a lábáról.
– Jól vagy? – pillantott rá aggodalmasan az ajtónálló.
Casuel szégyenkezve állapította meg, hogy reszket, akár egy oktalan állat. Ki követhette el ezt a szörnyűséget? Nyilván valami sehonnai koldus, aki nem hajlandó becsületesen megdolgozni a megélhetéséért, és a falak árnyékában leselkedik tőrrel a kézben, hogy másokat fosszon meg jogosan szerzett értékeiktől. Igen, egészen biztosan ez a magyarázat. Egyelőre nincs értelme rémeket látni, és összeesküvést gyanítani a háttérben.
Nehéz csizmák ütemes léptei riasztották föl a mágust a rémesnél rémesebb lehetőségek fontolgatásából. Összerezzent, és nagy nehezen talpra kecmergett.
– Mindenki álljon félre! Tisztítsátok meg az utat!
– Ne olyan sietősen, barátocskám! – markolta meg Casuel karját az ajtónálló. – Előbb derítsük csak ki szépen, miért ütötted bele az orrodat ebbe a dologba! – A mágus hirtelen úgy érezte, mintha megtermett lescari őrkutya állkapcsa szorítaná könyörtelen alapossággal, a fölébe magasodó őrnek azonban még csak meg sem rándultak izmai széles vállán és megtermett felkarján.
Casuel fejhangú méltatlankodására azonban nem érkezett válasz: tíz tagbaszakadt, Tor Kanselin-egyenruhás katona nyomult be a kis térre, hogy mellmagasságban előrenyújtott lándzsanyelekkel hátrébb szorítsák a tömeget. Hamarosan áthatolhatatlan gyűrűt képeztek a sebesült körül, és ha valaki netán azt kérdezte volna, ugyan mi jogon teszik ezt, elég volt csak a nyakukban függő hattyú jelvény felé inteniük. Vezetőjük fémmel megerősített bőr mellvértjében peckesen felmasírozott a lépcsősoron.
– El tudja mondani valaki értelmesen, mi történt itt? – fordult a bámészkodókhoz, jóval fölébük magasodva a középső lépcsőfokon. Talán egy tejjel is megtermettebb lehetett a mágusnál, sötét haját rövidre nyírva viselte kifejező pillantású, sebhelyes arca fölött.
– Egyszer csak azt vettem észre, hogy a fiú összerogy az egyik oszlop tövében – szólalt meg az ajtónálló, miután senki nem sietett beszámolni a történtekről. – Először azt hittem, egyszerűen csak elbotlott. Azután megláttam a pengét a hátában.
– A homlokán lévő seb alapján erős a gyanúm, hogy a merénylő ráadásul még szét is akarta verni a fejét az oszlopon. – A parancsnok letérdelt, hogy közelebbről is szemügyre vegye Temart, akinek folyvást ismétlődő szavai immár kivehetetlen suttogássá halkultak, szeme a távolba révedt.
– Senki ne nyúljon a tőrhöz! – szisszent föl Casuel, amint a fickó előhúzta saját kését, és óvatosan fölmetszette a kabátot a fiú hátán. A következő pillanatban azonban sietve el is némult, mivel rájött, hogy rémülettől elszoruló torkából csupán kislányos sipákolás tör elő.
– Ez meg kicsoda? – mérte végig szúrósan a parancsnok.
– Azt mondja, valami varázsló – intett feléje bizonytalanul az ajtónálló. – Úgy tűnik, ismeri a fiút.
– Honnan ismered a sebesültet? – A parancsnok óvatosan fölvágta Temar ingét is, fölfedvén vértől ragacsos, sápadt bőrén a véraláfutásokat.
Casuel nagyokat nyelt, hogy egyre növekvő rosszullétét leküzdje.
– Ez a fiú a... Növendékem. Casuel Devoir vagyok... Hadrumal mágusa. – Nem értette, miért hangzik mindez hirtelen olyan ide nem illően.
– Vagyis azt mondod, ez a fiú is varázsló? – A katona értő kézzel feszegette le a pengére szorult selymet és szövetet.
Casuel hasztalanul próbálta lerázni magáról az ajtónálló vasmarkát.
– Temar D'Alsennin a neve. Messire D'Olbriot vendégeként tartózkodik a városban – magyarázta akadozva. – Nemrég érkezett Kellarinból.
Méltatlankodó szavai messzire elhallatszottak az elnémult tömegben, izgatott suttogásra késztetve a bámészkodókat.
A parancsnok gyanakvó pillantást vetett a varázslóra, majd feltápászkodott.
– Aki bármi hasznosat tud mondani az esettel kapcsolatban, álljon elő! – kiáltotta a tömeg felé fordulva. – Aki pedig nem tud, az menjen a dolgára, mielőtt felelősségre vonom Tor Kanselin úr szekérútjának eltorlaszolásáért!
Köntörfalazást nem tűrő hangjának hallatán az emberek sietős léptekkel útnak eredtek, és mire az újabb katonai különítmény megérkezett egy lefüggönyözött hordszékkel, már alig maradt valaki a kis téren.
A katonák mögött izgága külsejű, sovány fickó lépdelt szaporán, haja tömött és gyűrűs volt, akár a juhok gyapja. Arcát mély ráncok barázdálták, de májfoltokkal pöttyözött keze meglepően ügyesnek bizonyult, ahogy letérdelt, hogy leválassza a vértől átázott kelmét Temar hátáról.
– Ne piszkáld, csak erősebben fog vérezni! – kotyogott közbe Casuel, ám a seborvos tudomást sem vett róla.
– Hallod, amit mondok, fiam? – kérdezte, miután figyelmesen megvizsgálta a sebet. Úgy tűnt, sokkal jobban aggódik a Temar homlokán éktelenkedő ütés, mint a szúrt seb miatt.
– Megsebesültem – lehelte alig hallhatóan a fiú. – De hogyan sebesülhettem meg?
– Vigyétek vissza a palotába, amilyen gyorsan csak tudjátok – rendelkezett a seborvos.
Casuel ellenkezni próbált, de nem sokra ment vele; négy izmos fickó már föl is emelte a földről Temart, és vigyázva a kipárnázott hordszékbe fektették. Bármennyire vigyáztak is rá, a fiú felnyögött fájdalmában, és hangja szaggatott hörgésbe fulladt. A seborvos gondterhelt arccal megigazgatta körülötte a párnákat, hogy biztonságosan megtartsák, majd összehúzta a függönyöket, és útjára bocsátotta a hordszéket.
Casuel látását kétségbeesés homályosította el.
– Hová viszitek? Azonnal vigyétek a D'Olbriot-palotába, azonnal, nem halljátok?! Az úr Messire D'Olbriot vendége, a ház fejéé. Azonnal tájékoztatni kell a történtekről, és meg kell mondani neki, hogy... Azt mondtam, álljatok meg! Hé, még a neveteket sem mondtátok meg! Megálljatok, a parancsnokotok még hallani fog erről!
A varázsló mérgesen toppantott összepiszkolódott cipőjével, majd jobb híján a távolodó hordszék után szaladt.
A D'Olbriot palota előtt
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek első napjának estéjén
Sokan tartoznak nekem viszonzással a városban egy-egy régebbi szívességemért, annál is inkább, mivel immár tizenkét esztendőt töltöttes el Messire szolgálatában. Az elmúlt években ugyan feladataim gyakorta messzire sodortak Toremal városától, de az itteniek még mindig jól emlékeznek rám, mint ahogyan nem feledkeztek meg arról sem, mivel tartoznak nekem. Úgy döntöttem, elérkezett az ideje, hogy beváltsam ezeket a hajdani ígéreteket; amúgy sem hiszem, hogy valaha jobb célt találhatnék nekik, mint hogy hozzásegítsem Temart társainak újjáélesztéséhez. Ahogy visszafelé sétálva befordultam a D'Olbriot-palotához vezető ösvényre, a délután végzettek fölött érzett elégedettség legalább olyan kellemesem átmelengetett, mint hátam mögött a lebukni készülő napkorong. Den Cotise egyik familiárisával találkoztam, akivel az évek folyamán többször is segítettünk egymásnak; megosztottunk egy üveg kitűnő bort az egyik közeli fogadó ivójában. Titokzatos arccal bemutatta nekem a társaságában érkező hölgyet, akiről kiderült, hogy a Tor Sylarre kisasszonyok öltöztetőnője. Mire a bor a végére járt, azt is sikerült kiókumlálnunk, melyik Den Rannion vagy Den Domesin hölgy házasodott be a Tor Sylarre-házba az eltelt emberöltők hosszú sora alatt, és végül abban maradtunk, hogy nagyjából húsz értékes régiség heverhet békességben a család ékszeres ládikáiban.
Ezenkívül legalább ezer helyen hagytam üzenetet, remélve, hogy ezekre is kedvező válasz érkezik, és vagy egy tucatnyi ígéretes nyomot is összegyűjtöttem, amelyeken mind-mind érdemes lesz elindulni. Miközben fölfelé kaptattam a palotához vezető emelkedőn, azon töprengtem, vajon még aznap este nekivágjak-e egy újabb felderítő körnek, vagy inkább várjam meg szépen, hová alakulnak a dolgok másnap reggelre. Ismertem egy szabót, aki nagyon sok hálával tartozott D'Olbriot uraság embereinek, tekintve, hogy még hűbéres koromban néhány társammal megakadályoztuk, hogy egy maroknyi mindenre elszánt rabló kitossza a boltját. Ez a szabó volt olyan kedves, és bemutatott egy barátjának, aki komornyikként sokáig a Den Muret család szolgálatában állt. Igaz, ez a ház manapság nem számít jelentősnek, de a család leányai igen széles körben házasodtak; a komornyik emlékezetére és a szabó üzleti számadásaira támaszkodva azt is sikerült kiderítenünk, pontosan mely családokkal. És ami még ennél is kitűnőbb: a komornyik jelenleg az újonnan kinevezett Den Turquand uraságot szolgálja, és még álmából fölkeltve is fel tudná sorolni, pontosan milyen előnyös házasságok vezettek a család felemelkedéséhez. Azt is megjegyezte, hogy az ifjú uraság bizonyára szívesen feláldozna egy-két poros családi régiséget, ha cserében ismeretségbe keveredhetne a D'Olbriot-házzal, és beleárthatná magát Kellarin ügyeibe.
Az út mentén álló fák mély árnyékot vetettek már az ösvényre, de sűrűjük inkább vészjósló volt, mint megkönnyebbülést nyújtó: összességében mintha valami rossz előérzet függött volna a levegőben. Fölnéztem az égre, de nem láttam jelét közeledő viharnak, csak az alkonyat festette lassanként lilásra az azúrkék égboltot. Önkéntelenül gyorsabban lépdeltem, de így sem tudtam magam mögött hagyni balsejtelmeimet.
Livak szünet nélkül tréfálkozik velem, hogy mindenért és mindenkiért felelősnek érzem magamat: mindazonáltal tagadhatatlan, hogy még mindig én állok a legközelebb Temarhoz az óceán innenső oldalán, és talán nem is egészen meglepő, ha úgy gondol rám, ahogy más a közeli családtagjaira szokott, lehet, hogy mégsem volt jó ötlet magára hagynom: olyan kiszolgáltatott ebben az idegen világban, könnyű elkeseríteni vagy kihozni a sodrából. Éppen elég felfuvalkodott ifjú nemes szaladgál a városban, aki többek hallgatólagos egyetértése szerint igen csak megérdemelne egy alapos elagyabugyálást valamelyik istállóudvar sötét sarkában.
A rémület úgy sújtott le rám, akár egy arcul csapás, amint megláttam az izgatottan gyülekező tömeget a D'Olbriot-palota kapuja előtt. Az őrszemek, akik rendes körülmények között unottan játszadoztak a számszeríjukkal, hogy elkápráztassák az arrafelé őgyelgő szobalányokat, most komoran, szálegyenesen álltak a helyükön. A ház idősebb hölgyeinek széles utazókocsiját előhozták a kocsiállásból, és egy egész különítmény fegyveres vette körül kivont karddal. Magam is kardot rántottam, miközben szapora léptekkel feléjük tartottam, a végén már valósággal futva; zavarodottságomban is némelyes megkönnyebbülést okozott, amikor ismerős arcot véltem felfedezni közöttük.
– Stolley! Mi történik itt?
Stolley jóval előttem lépett hűbéresi rangra, most pedig már idestova néhány éve familiárisi rangban ténykedett. Messire egyik legmegbízhatóbb emberének számított: izmos volt, akár egy birkózó, és fülei úgy álltak el a fejétől, mint a szélmalom vitorlái, nem kis mértékben annak a rengeteg sanyargatásnak következtében, amelyet el kellett szenvedniük az évek során.
– Hé, Ryshad, gyere ide! – Széles mozdulattal félresöpört az útból egy okvetetlenkedő csavargót, és fölemelt karddal utat biztosított nekem a villogó acélpengék sorfala közt. Éppen az utolsó pillanatban kapaszkodtam föl az induló kocsira, mielőtt a lovak vágtába csaptak volna.
– A védencedet megszúrták – vetette oda röviden Stolley, miközben csapata élén elhelyezkedett a kocsi belsejében.
– D'Alsennint? – bámultam rá hitetlenkedve. – Hol? A Tor Kanselin-fogadáson?
– Fogalmam sincs – vonta meg bőrpáncélba bújtatott izmos vállát Stolley. – Nekünk csak annyit mondtak, hogy megszúrták, és a lehető legnagyobb körültekintéssel haza kell szállítanunk.
– Mennyire súlyos az állapota? – kérdeztem elszoruló torokkal.
– Azt beszélik, a Másvilág küszöbén áll – csóválta meg a fejét a megtermett harcos. – De hát tudod, hogy van ez, a pletyka szereti felnagyítani a dolgokat.
Amint a kocsi elérte a Tor Kanselin-palota előtti kavicsos feljárót, azonnal leugrottam. A falak között látszólag a szokásos nyugalom uralkodott, de még így is érezni lehetett valami visszafojtott feszültséget a levegőben, és ahogy beljebb kerültem, tágra nyílt szemű szolgák csoportjával találkoztam, akik izgatottan suttogtak egymás között az ajtók mentén.
Visszacsúsztattam hüvelyébe a kardomat, és lelassítottam lépteimet, hogy elkerüljek minden fölösleges feltűnést. A kargyűrűmön díszelgő D'Olbriot-címer láttán a kapuőr csak bólintott, én pedig csakhamar ott álltam a széles folyosón, körös-körül tekintgetve, hol találnék valakit, aki felvilágosítana, mi is történt. Sajnos, egyelőre be kellett érnem Casuellel, aki elhagyatottan üldögélt a fal mellett egy széken. Bársonyköpenye és selyeminge tőle szokatlan rendezetlenségben omlott alá, erős szálú barna haja kuszán lógott a homlokába.
Ahogy észrevett, azonnal felugrott, szemében a rémület fakó lángjai lobogtak.
– Mi történt a fiúval? – A megszokott magabiztos nagyképűség felvett ezúttal a bizonytalanság nyomorúságos kifejezése nyújtotta meg sápadt arcát.
– Én is éppen ezt akartam kérdezni tőled! – Igyekeznem kellett, hogy a visszafojtott harag ne érződjön a hangomon.
– Nem az én hibám – mentegetőzött sietősen Casuel. – Az a bolond ragaszkodott hozzá, hogy gyalog menjünk vissza a palotába. Nem volt hajlandó megvárni, amíg a hintó megérkezik. És hiába mondtam neki, hogy maradjon szorosan mellettem...
Ebben a pillanatban egy hölgy cipősarkainak gyors, éles kopogását hallottam meg a lépcső irányából. Sarkon fordultam, és magára hagyván Casuelt önigazolást kereső siránkozásával, Tor Arrial kisasszony elé siettem, hogy illendően köszöntsem.
– Hogy van a fiú? – kérdeztem már messziről.
– Úgy érted, Temar? – Avila megpróbálkozott szokásos tömör stílusával, de ezúttal nem sokra ment vele. – Reggelre egész biztosan rettenetes fejfájása lesz, és a háta is szaggatni fog még egy darabig, de ha néhány napig ágyban marad, egy-kettőre kialussza.
A karomat nyújtottan neki: elfogadta, és hálásan rám támaszkodott.
– Jaj, már attól fékem, meghalt! – Casuel izgatottan keresgélt, mit is mondhatna még. Megkönnyebbült arckifejezését talán még komikusnak is találtam volna, ha az egész helyzet nem lett volna annyira ijesztő. Végül a mágus remegő térdei nem bírták tovább az igénybevételt, és Casuel hangos nyekkenéssel ereszkedett vissza a székbe.
– Azt hallottam, hogy megszúrták – fordultam Avilához a lehető legóvatosabban.
Amint a hölgy végigsimította arcát, észrevettem, hogy a keze alig láthatóan remeg, holott az ilyesmi igen kevéssé illett természetéhez.
– Talagrinnak legyen hála, a penge ferdén fúródott be – sóhajtotta. – A lapockacsontba ütközött, és nem érintett nemesebb szerveket.
– De ugyebár a világért sem vettétek volna a fáradságot, hogy velem is tudassátok a kedvező híreket. – Casuelnek sikerült egyszerre sértődött és szánalmasan nyomorult arckifejezést öltenie.
Úgy döntöttem, nincs időm még a mágust is vigasztalgatni vélt sérelmei miatt. Ha lett volna egy kis esze, magától érdeklődik a hírek után. Ezzel mellesleg az én dolgomat is megkönnyítette volna.
– A homlokán levő sérülés sokkal jobban aggaszt – folytatta Avila –, de a ház seborvosa azt állítja, kevésbé komoly mint amilyennek látszik.
Ingujjra vetkőzött, komor arcú fickó lépdelt felénk a folyosón; inge elején barnás, maszatos foltok éktelenkedtek.
– Ryshad Tathel vagyok, a D'Olbriot-ház familiárisa – mutatkoztam be sietve. – Hogy van D'Alsennin őméltósága?
– Csúnyább eseteket is láttam már odakint a gyakorlótéren – sóhajtotta a seborvos. – Első ránézésre attól tartottam, a józan észt is kiverték a fejéből, de most úgy vélem, rendbe fog jönni És a hátsebe is szerencsésebbnek bizonyult a vártnál.
Némán bólintottam; a megkönnyebbülés olyan erősen szorította össze a torkomat, hogy egy szót sem bírtam volna kinyögni.
– Sok vért vesztett, de hamar megerősödik majd – bólintott Avila.
– A hölgy azt mondja, nincs törés a koponyán, amennyire a tudománya mutatja. – A seborvos kissé gyanakvó pillantást vetett Avila felé, én pedig megkönnyebbülten idéztem emlékezetembe, hogy a gyógyítás fontos részét képezi a Mesterségnek.
– Ha kivételesen rám hallgat, és hajlandó megvárni a hintót, minden baj nélkül hazaérhettünk volna – károgott közbe Casuel.
– Úgy érted, vele voltál a baleset idején? – A seborvos varrótűinél is szúrósabb pillantást vetett a varázslóra. – Ebben az esetben úgy vélem, friss bizalmas úr alighanem beszélni óhajt majd veled.
– Nem az én hibám volt. – vágta rá sietve Casuel. – Mit akar tőlem ez a Triss úr?
A seborvos azonban többé tudomást sem vett róla, hanem egyenesen felém fordult.
– Lennél szíves átkísérni ezt az urat a legénységi szállásra? Camarl őméltósága azt üzente neked, hogy okvetlenül keresd meg a testőrség kapitányát.
Úgy véltem, immár képes leszek megszólalni, és Avilához fordultam.
– Ha úgy döntesz, hogy vissza akarsz térni a D'Olbriot-palotába, bármikor a rendelkezésedre állok – szögeztem le.
– Menj csak – intett fáradtan Avila. – Nekem még úgyis meg kell keresnem az úrnőt és Channis úrhölgyet.
– Gyerünk, Casuel – ragadtam karon a láthatóan vonakodó varázslót.
– Engem ma mindenki csak rángat – csattant föl a mágus, és egy ideges mozdulattal lerázta magáról a tenyeremet.
Grabancon fogtam, és úgy vonszoltam ki a palotából, hogy a lába is alig érte a földet.
– Légy szíves, ne viselkedj úgy, mintha a legkevésbé sem érdekelne, mi folyik körülötted! – korholtam menet közben. – Értelmesen el kell mondanod az őröknek, mit láttál, akkor talán közelebb kerülhetünk a megoldáshoz, ki lehetett Temar merénylője. És ha te nem is, én mindenesetre tudni akarom!
Casuel ellenérvei hamar meghunyászkodtak rosszalló pillantásomra, testtartása azonban továbbra is makacsságot sugárzott. Némán lépdeltünk egymás mellett az udvar távoli végében lévő legénységi szállás felé.
– Üljetek le a lugasban – telelte udvarias érdeklődésemre az őr, amikor elmondtam neki jövetelünk célját. – Triss bizalmas azonnal itt lesz.
Bólintottam, és a mondott irányba indultam, sarkamban Casuellel, aki szokás szerint méltatlankodva motyogott magában. Szerencsére éppen kifogyott a panaszokból, mire megérkeztünk a szőlővel befuttatott lugashoz, amelyben alacsony padok álldogáltak szabályos körben. Így legalább a jó hírem sértetlen maradt; erősen tartottam ugyanis tőle, hogy ha nem vet véget a maga jószántából a folyamatos lamentálásnak, hát előbb-utóbb nem tudom türtőztetni magamat, és én magam némítom el egy jól irányzott ökölcsapással.
Időközben lassan leszállt az este. Fejünk fölött hűvös, zöld levelek suttogtak, friss, nedves illattal töltve meg a kertet. Ahogy ott üldögéltem a lugas egyik alacsony padján, lehunytam a szememet, és sokszor egymás után hosszú, mély lélegzeteket vettem, mígnem végül már a saját fülemben hallottam halk szívverésemet. Mélységes csönd honolt a kihalt udvar sarkában álló üres lugasban, s ezt a csöndet még csak tovább mélyítette az istállóudvarról áthallatszó kiáltozás meg az utcán járó-kelő tömeg zaja, amely alig hallhatóan szűrődött el idáig.
Sajnos, a nyugalom eme ritka perce ezúttal sem tarthatott sokáig. Casuel ugyanis ismét beszélni kezdett:
– Azonnal küldöncöt kell meneszteni a D'Olbriot-palotába, magához az urasághoz! Ryshad, nem hallod? Papírra és tintára van szükségem. És természetesen pecsétviaszra is, méghozzá most rögtön. Nem, nem, várjunk csak... Hiszen Camarl őméltóságának még valahol a közelben kell lennie. Igen, igen, ebben egészen biztos vagyok. Legelőször is tehát vele kellene beszélnem. Nem, inkább neked kellene megkérdezned tőle, hogy nem akar-e beszélni velem. Ryshad! Hiszen te nem is figyelsz rám! Camarl őméltósága egészen biztosan jótáll majd értem, ugye? Jaj, de mit fog szólni a dologhoz az uraság? Miért is kellett annak a bolond kölyöknek ekkora szégyent hoznia a D'Olbriot-ház jó hírnevére?
Már éppen azon gondolkodtam, hogy alighanem jobban tenném, ha elővigyázatosan ráülnék a kezemre, amikor végre meghallottam, hogy katonacsizmák ütemes lépte zörren a kavicsos ösvényen.
– Jó estét mindkettőtöknek! – lépett a lugasba egy erősen gyérülő hajú, forradásos arcú férfi. Tekintetéből semmiféle érzelmet nem lehetett kiolvasni, amint röviden meghajolt a varázsló felé, és nekem is odabólintott köszöntésképpen. – Oram Triss vagyok, a Tor Kanselin-ház bizalmasa és az uralkodó kegyéből a ház testőrségének parancsnoka.
Csak remélni mertem, Casuelnek kivételesen van elég esze, hogy rájöjjön, Tor Kanselin uraság legmagasabb rangú katonájával állunk szemben; ez a férfi felelne a hadseregért, ha a Tor Kanselin-ház embereit valaha hadba hívnák a tormalin érdekek megóvására. Áhítatos motyogásából ítélve a varázsló nagyjából elkapta a fonalat.
– Ez pedig Raman Zelet, a ház familiárisa – intett a kísérője felé Triss. A Zeletnek nevezett férfi magas, napbarnított fickó volt, és körme körül bőrolaj nyomait fedeztem fel, ahogy a lugas kőasztalára helyezte a kezében tartott fatálcát. Egy árva szót sem szólt, csak megragadta a párás oldalú vizespalackot, és telitöltött egy vastag falú, zöldes üvegpoharat, amelyet Triss odanyújtott Casuelnek. A varázsló nagy kortyokban ivott, a poharat tartó keze pedig egyre jobban reszketett, hogy végül nagy cseppeket hullatott a pohárból az inge elejére.
Triss bátorítóan rámosolygott.
– Szabad tudnom a nevedet?
– Igaz is, kellemes ünnepeket... – Casuel megköszörülte a torkát, méltányolandó erőfeszítéseket téve, hogy oldottnak tűnjön. – Casuel Devoir vagyok, Hadrumal mágusa, jelenleg diplomáciai küldetésben Fekete Planir, a sziget Ősmágusa megbízásából Messire Guliel D'Olbriot uraságnál, a D'Olbriot-ház fejénél. – Nyugtalan mozdulattal lesöpörte inge elejéről a fénylő vízcseppeket, de csak még több vizet locsolt magára, amint megpróbálta visszatenni a poharat a tálcára.
– Tehát varázsló vagy? – vonta föl a szemöldökét Zelet, miközben nekem is átnyújtott egy pohárnyi jól megérdemelt, kellemesen hűvös vizet.
Casuel öntudatosan szegte föl az állát, mintha nem venné észre a másik férfi arcán átsuhanó idegenkedés kifejezését.
– Az vagyok – jelentette ki büszkén. – Méghozzá jó családból való, racionalista neveltetést kapott, fegyelmezett és kiváló képességű mágus.
Triss bizalmas összekulcsolta hosszú ujjait, amelyeken a munkával és harccal töltött hosszú évek bizonyítékaként számtalan apró forradás látszott.
– Akkor tehát lennél szíves elmondani nekünk, mi történt?
– Tényleg fogalmam sincs – ellenkezett Casuel. – A tömeg elsodort bennünket egymástól. Hiába mondtam neki, hogy maradjon mellettem... – A pofaráért nyúlt, és ismét belekortyolt. – Azután észrevettem a felfordulást az oszlopok körül. Mire átverekedtem magamat a tömegen, már csak azt láttam, hogy Temart leszúrták. – A kifejezéstelen arcú Zelet felé pillantott. – De erről már te magad is beszámolhatsz!
– Az ajtónálló azt mondja, valaki nekicsaphatta a fiú fejét az egyik oszlopnak – fordult Trisshez Zelet.
A bizalmas elgondolkodva végigfuttatta ujját egy világos sebhelyen az arccsontja alatt.
– Ha azt mondjuk, hogy csak egy egyszerű zsebmetszővel állunk szemben, aki elvesztette a fejét, és kést rántott, nos, ebben az esetben elég könnyen megmagyarázható az eset – bólintott lassan. – Már megküldtük a hírt a többi barakknak, és ha Raeponin kegyes hozzánk, valaki csak fellógatja a fickót a legközelebbi akasztófára, mielőtt ismét eszébe juthatna a kését használni... – Most hozzáun fordult. – De vajon ki akarhatta kiloccsantani a fiú agyvelejét? Ha valamiféle személyes sérelem áll a háttérben, afféle magánvita, akkor D'Olbriot uraság joga és kötelessége, hogy a végére járjon. Tor Kanselin nem avatkozhat bele az ügybe.
– Ugyan mi oka lett volna egy egyszerű tolvajnak, hogy leszúrja? – Zelet sötét szemét a varázslóra szegezte. – Hiszen abban a tömegben egy szempillantás alatt levághatta volna az erszényét, azután úgy eltűnhetett volna, hogy senki nem akad a nyomára. Miért kellett ráadásul még a fejét is betörnie? Mondd csak, varázsló uram, nem tudsz te egészen véletlenül többet annál mint amennyit elmondtál?
– A társad meglehetősen aggodalmaskodó természetű – jegyezte meg hozzám fordulva Triss.
– A vér látványa mindig kihoz a sodromból... – Casuel a földre szegezte pillantását valahol a két férfi között: ez a gesztus még a szokottnál is menyétszerűbb külsőt kölcsönzött neki. – Mágus vagyok és tudós, nem pedig kardforgató.
Már egy ideje azon törtem a fejemet, mi lenne a leghelyesebb taktika ebben a helyzetben.
– Az is elképzelhető, hogy olyan ellenség támadta meg az ifjú D'Alsennint, aki nem ismeretlen D'Olbriot uraság előtt – szólaltam meg lassan.
– Kicsoda? – kapta föl a fejét Zelet.
– Szőke férfiak... Alacsonyabbak az átlagosnál, a birodalom ellenségei, akik az óceán túloldalán laknak – kezdtem habozva.
– Jaj, és akkor az is lehetséges, hogy ők rabolták el D'Alsennin holmiját Bremilayne-ben? Hát miért nem figyelmeztettél időben? Hiszen azok mindenre elszánt gyilkosok, vadak és kegyetlenek... – nyüszített föl Casuel, mielőtt elhallgattathattam volna egy parancsoló pillantással.
– Azt mondod, szőkék? – Zelet sötét tekintete most felém fordult. – Talán a Hegyek Népe?
– Nem közülük valók, noha a legendáik szerint valaha egy vérből származtak – magyaráztam. – Elietimmeknek hívják magukat, az ő nyelvükön ez azt jelenti, hogy „a Jég fiai”. A messzi északi óceán szigetein élnek, és mostanában igen vészjósló terveket kovácsolnak... Felemelkedésük útját abban látják, hogy elvegyék Kellarin szigetét a telepesektől, vagy akár egyenesen Dalasorban szerezzenek földet magunknak.
– És miért akarnák ezek az idegenek megölni D'Alsennin őméltóságát? – Triss bizalmasnak nyilvánvalóan nem állt szándékában ráuszítani az embereit a nyomra, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy valóban megbízható.
– Kellarinnak nincs hivatalos vezetője, de ha volna, alighanem Temar lenne az. – Ezen a kérdésen már magam is sokat gondolkodtam. – Amikor a legelső telepesek elhajóztak, meglepő módon igen kevés nemes akadt közöttük: mindössze D'Alsennin, Den Fellaemion és Den Rannion. – Egyelőre nem állt szándékomban tovább bonyolítani a történetet Guinalle és Avila nevének említésével. Mindkét hölgy nemesi születésű volt, de a felfedezőúton nem ilyen minőségükben, hanem a Mesterség területén való jártasságuk miatt vettek részt. – Den Fellaemiont és Den Ranniont is megölték, vagyis a megmaradtak közül egyedül D'Alsennin rendelkezik a megfelelő ranggal, hogy Kellarin érdekeit képviselje az óceán innenső oldalán.
– És mi lesz akkor, ha legközelebb valaki történetesen szíven döfi? – kérdezte Zelet őszinte érdeklődéssel.
– Nem tudom – vontam vállat –, és nem hiszem, hogy bárki másnak volna fogalma róla. Az elietimmek azonban előnyt kovácsolhatnak bármiféle zavaros helyzetből, hogy Dastennin fojtaná vízbe őket!
– Egyelőre azonban semmiféle jel nem utal arra, hogy ezek az elietimmek állnának a merénylet mögött – emlékeztetett Triss bizalmas.
– Ki más tehette volna? – kiabálta Casuel. – Hiszen folyton késsel szurkálódnak, a sötétben leskelődnek, hogy aztán vérbe fagyva hagyják ott ártatlan áldozataikat. – Ahogy a mágus önkéntelen mozdulattal a gyomrára szorította a tenyerét, eszembe jutott, hogy egy korábbi elietimm támadás emlékeképpen, amely csaknem az életébe került, még ma is girbegurba vonalú, vörös sebhelyet visel hasának sápadt bőrén. Lehet, hogy megértőbbnek kellene lennem a rémüldözésével kapcsolatban.
– Feltűnt valakinek bármi rendkívüli dolog a környéken? – kérdeztem.
Zelet tagadólag rázta meg a fejét.
– Ünnep van – sóhajtotta. – Az utcák zsúfoltabbak voltak, mint vásár idején a piactér.
– Hát persze, hogy senki nem látott semmit. Hiszen az elietimmek varázslatot használnak, hogy eltüntessék a nyomukat, és megtévesszék a szemtanúkat. – Casuel afféle félelemből született haraggal fordult felém, amely a gyenge emberek sajátja. – Bremilayne-ben kellett volna a nyomukba szegődnöd, amikor még megvolt a lehetőséged rá! Tessék, most aztán szem elől tévesztettük őket. Eltűntek a ködben, és egészen idáig követtek bennünket. Saedrin szerelmére, hiszen én is fekhettem volna ott azzal a késsel a hátamban...
Ahogy mondandója megerősítéseképpen drámai mozdulattal fölkapta a kezét, a tálca pörögve repült le az asztalról, a vizespalack csillogó szilánkokra robbant szét, a pohár ezer darabra tört, a víz pedig sötét foltot hagyva terjengett a kavicsos talajon. Zelet megvető mormolás közepette letérdelt, hogy fölszedegesse a darabokat.
– Ha megengeditek... – szólt közbe idegesen Casuel. Két ujjal csettintett, és a víz minden szertehullott cseppjét smaragdzöld ragyogás töltötte meg. Az üvegcserepek törött szélei aranyosan feltündököltek, majd hangtalanul egymásra csosszantak, mintha emlékeznének korábbi, jól megérdemelt helyűkre. Az összeforrt vizespatack kiegyenesedett a tálcán, és a következő pillanatban akkora fényesség támadt fölötte és körülötte, hogy csaknem belevakultunk. Azután egy lobbanással kihunyt a fény és a helyén apró vízcseppek kezdtek kiválni a levegőből a palack peremén. Növekedvén, elnehezülvén egyre lejjebb csordogáltak, mígnem a palack alján egyesülve elkezdték megtölteni azt. Kék és fehér fényfoszlányok villództak a mind magasabbra növekvő vízoszlopban, apró zöld buborékok pukkantak szét halványan világítva a felszínen. Amikor végül elcsendesedett odabent a zsibongás, Casuel fölemelt egy újonnan összeállt poharat a földről, és meglepően biztos kézzel vizet töltött bele. Köszöntő mozdulattal emelte a két egyenruhás férfi felé.
– A mágia erejének eme megnyilvánulása talán jó figyelmeztetés lesz, hogy vegyétek komolyabban az elietimm boszorkányság fenyegetését – jegyezte meg komoran.
Triss és Zelet egyetlen szó nélkül meredtek a mágusra.
– Találkozunk a D'Olbriot-palotában, Tathel familiáris – tápászkodott föl magabiztos mozdulattal Casuel, noha a gallérjából máris fölkúszott egy kis pirosság az arcára. – És ne feledd: teljes körű beszámolót várok tőled, annál is inkább, mivel tájékoztatnom kell az Ősmágust a történtekről!
– Szerezz egy hintót Devoir mesternek! – intett oda Zeletnek Triss. – Ha valóban gyilkos szándékú tőrök lappanganak a háttérben, hát nem akarom, hogy olyan vendég bordái közé találjanak fúródni, aki az én őrizetem alatt áll.
Magam is fölálltam, várván, hogy utamra bocsássanak, ám Triss bizalmas intett, hogy üljek vissza, mialatt Casuel távozott Zelet kíséretében.
– Természetesen nem várhatom el tőled, hogy visszaélj azok bizalmával, akik titkokat bíztak rád – kezdte körültekintően –, lenne azonban néhány kérdésem hozzád. Először is, rengeteg megerősítetlen pletykát hallani arról a különös vidékről, ahonnan az ifjú D'Alsennin érkezett. Vajon valóban elhihetjük-e, hogy valamiféle sötét mágia tartotta hosszú álomban a hajdani telepeseket számolatlan emberöltőn keresztül, az utolsó Nemith végnapjai óta? Az mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy Planir Ősmágus az elmúlt év során erősen érdeklődni kezdett az ottani események iránt, és D'Olbriot uraság udvarában azóta is gyakran megfordulnak a barátodhoz hasonló mágusok. Jómagam racionalista felfogásban nevelkedtem, azaz a felét sem hiszem el annak, amit mostanában hallok, de a mágia létében nem kételkedhetem. A birodalom egyik sarkától a másikig üldözöm a tolvajokat és gonosztevőket, de nem küldhetem harcba az embereimet láthatatlan kezek és a levegőben röpködő tűzgolyók ellen. Ha pedig Messire D'Olbriot ilyesmibe ártja bele magát, hát az ő dolga, hogyan magyarázza ki a következményeket az emberei előtt.
– Az elietimmek mágiája egészen más természetű, mint az, amelyet az imént láttál. – Igyekeztem elővigyázatosan megválogatni a szavaimat, mivel Triss bizalmasnak már a külseje is azt sugallta, hogy ízig-vérig racionalista. – Az ő varázslóik nem tűzgolyókat és villámokat küldenek rád, hanem a gondolataidat, a józan eszedet zavarják össze. A telepesek között azonban van néhány bölcs asszony, akik képesek szembeszegülni velük. Az egyikük el is jött ide D'Alsennin őméltósága kíséretében, a neve Tor Arrial kisasszony. Az ő tudománya segített begyógyítani a fiatalúr sebeit. – Arra gondoltam, ha Avila nyilvánosan is megmutatja, milyen hatékonyan képes elbánni a legcsúnyább sebekkel és a legsúlyosabb betegségekkel is, előbb-utóbb talán sikerül meggyőznünk a Trisshez hasonlókat, hogy a Mesterség nem valamiféle sötét varázstudomány, amelyet száműzni kell a tisztességes emberek világából. Egyenesen a szeme közé néztem a fickónak. – Ha valóban az elietimmek állnak a merénylet mögött, Hadrumal mágusai meg a Mesterség segítségével alaposan elláthatjuk a bajukat anélkül, hogy kockáztatnod kellene az embereid nyakát.
– Ha valaha megtaláljuk őket – dörmögte Triss. – Az sem biztos, hogy még egyáltalán a városban vannak.
– Ugye, emlékszel, miként támadták meg Robel D'Olbriot őméltóságát a tavalyelőtti évben? – szegeztem rá a tekintetemet. – Erről a gonosztettről már bebizonyosodott, hogy a szukaszülte elietimmek műve.
– Azt hallottam, hogy még annyi jóérzés sem volt bennük, hogy tisztességesen megöljék – ráncolta össze a homlokát Triss.
– Megvakult, és olyan tehetetlen, akár az újszülött gyermek. – Torkomat harag fojtogatta. – Ez volt az első gonosztettük e Név ellen, és azóta háromszorosan is rászolgáltak a büntetésre. Máskülönben Messire D'Olbriot nem szánta volna rá magát, hogy varázslókkal szövetkezzék.
– D'Alsennin fiatalúrnál nem is volt erszény – morfondírozott Triss. – Meglehet, a szúrás csak hosszú volt, amiért a tolvaj nem talált semmit.
– Ha elém tudsz állítani egyetlenegy nyomorult tolvajocskát, akinek az inge ujjához a D'Alsennin fiú vére tapad, hát az egész hadseregednek fizetek egy pohár bort – vágtam rá ellentmondást nem tűrő hangon.
– Vigyázz, mert még számon kérem rajtad ezt az ígéretet! – vigyorodott el Triss.
– Nem fogom sajnálni tőletek – biztosítottam. – Természetesen tudom, hogy nem zárhatjuk ki teljesen ezt az eshetőséget sem. Elvégre ünnepségek zajlanak Toremalban, és az alsóváros mindig is nyugtalan volt ilyenkor. Nem ez lenne az első eset, hogy a patkányok, kihasználva a felfordulást, előkúsznak a csatornából. – Az is eszembe jutott, amilyen szerencsétlen flótás ez a Casuel, meglehet, ő lesz a következő, akire félholtan akadunk rá valamelyik sikátorban. – Megvizsgáltátok a kérdéses tőrt? Nincs rajta valami ismertetőjel, amelynek alapján el lehetne indulni?
Triss különös mosollyal húzott elő egy tőrt a kabátja alól.
– Nos, te tartozol Zeletnek, vagy ő fizeti a bort ma este? – jegyeztem meg vidámságát látva.
Tenyerembe fektettem az olcsó pengét. Szokatlan borzongás járt át, amint észrevettem a sötét vonalakat, amelyeket Temar vére hagyott a markolaton.
– Arra fogadtam volna, hogy egészen biztosan látni akarod – ismerte el Triss. – De mivel Zeletnek is ez volt a véleménye, nem akart fogadni.
– Várj, kitalálom... Ugye, az ünnepre érkezett árusoknak legalább a fele ilyen tőröket kínálgat? – Nos, ha ez valamiféle olcsó színházi történet volna, a tőr nyilván viselne magán valamiféle egyedi sajátosságot, melynek alapján megtalálhatnánk az árust, és egy segítőkész bámészkodó elárulná, ki vásárolta meg. A való élet azonban sajnos, rendszerint nem ennyire kegyes.
– Öt árusból három – vont vállat Triss. – Ha nagyon erősködnénk, esetleg még kinyomozhatnánk, melyik eldugott fegyverkovács-műhelyből került ki, de nem hiszem, hogy ettől okosabbak lennénk.
– Egyetértek – biccentettem könnyedén, és visszaadtam neki az olcsó fegyvert.
– Ha bármit megtudok, azonnal értesítlek, de őszintén szólva kételkedem benne, hogy hasznos értesülésekre bukkannék – biggyesztette le az ajkát Triss.
– Én is ettől tartok – ismertem be kissé savanyúan.
– Azért csak tartsuk nyitva mindketten a szemünket meg a fülünket! És ha megtudsz valamit, kérlek, te is azonnal üzenj! – Ezzel Triss bizalmas fölkelt ültéből, és kifelé indult a lugasból, én pedig követtem. – Ha egyszer szagot fogunk, egészen biztosan elkapjuk a gazembert – tette még hozzá. – Tudod, nagyon komolyan veszem, hogy a gazdám vendégei békességben járhassanak-kelhessenek a saját ösvényeinken.
– Ebben ismét csak egyetértünk – bólintottam.
A palota bejáratánál kisebb csődületet láttam: néhány katona éppen egy takarókkal megrakott hordszéket cipelt le vigyázva a lépcsőn.
– Megengeded, hogy távozzak, Triss bizalmas? – kérdeztem a lehető legszabályosabb udvariassággal.
Triss bólintott, én pedig a kaputorony felé vettem utamat. Avila, aki a hordszék mellett lépdelt, már messziről odaintett nekem.
– Ryshad, ha megkérhetnélek, állj oda a másik oldalra!
Segítettem megigazítani a takarókat, miközben Tor Kanselin szolgái és D'Olbriot uraság katonái beemelték az eszméletlen Temart a széles utazókocsiba. A fiú arca olyan halványnak tűnt, mint a régi csontok, homlokán pedig a rengeteg kötés alatt is ki lehetett venni a jókora daganatot.
Avilához fordultam.
– Ugye, rendbe fog jönni? – kérdeztem elszoruló torokkal, a fiú mozdulatlan alakját figyelve.
– Arimelin Mesterségének hála, mélységes mélyen alszik az árnyak között – telelte nyugodt hangon Avila. – Az ilyesmi sokat segíthet a gyógyulásban. Tor Kanselin uraság seborvosa igen jól ért a gyógyító füvekhez, és bőségesen ellátott mindennel, amire szükségem lehet az éjszaka folyamán.
– Virrasztani akarsz mellette? – Eszembe jutott, talán nekem is fenn kellene maradnom: a fejsérülések igen hamar rosszra fordulhatnak.
Avila bólintott.
– Vele maradok, te pedig derítsd ki, ki tehette! – rendelkezett komoran.
– Casuel az elietimmekre gyanakszik – jegyeztem meg, még mindig Temar sápadt arcát figyelve.
– Csak mert a mágus úr egy rész húsból és kilenc rész butaságból vétetett, még ne vegyük biztosra, hogy nem érdemes néha hallgatni rá – figyelmeztetett Avila.
– Igazad teltet. – Méghozzá abban is biztos voltam, hogy amennyiben Casuel kivételesen a fején találta a szöget, hát gondoskodni fog róla, hogy soha életünkben ne felejtsük el.
– Ryshad!
Hátrafordulva észrevettem, hogy Camarl őméltósága áll a lépcső tetején, a nyitott ajtóban. Komor arccal magához intett.
– Méltóságos úr, állok rendelkezésedre – köszöntöttem földig hajolva.
– Hol voltál. Ryshad? – kezdte minden különösebb bevezető nélkül.
Elbizonytalanodtam.
– Temar megkért, hogy kérdezzek utána egy-két dolognak azoknál a házaknál, amelyekről gyanítja, hogy esetleg náluk találhatjuk meg az elveszett ékszereket – magyarázkodtam. – Mind a ketten úgy láttuk, elég sok időt megtakaríthatunk, ha már ma délután nekilátok a feladatnak, amíg ő a fogadáson tartózkodik...
– D'Olbriotnak esküdtél föl, Ryshad, nem pedig D'Alsenninnek. – Camarl hangjából szokatlan él érződött ki. – Mi pedig azzal bíztunk meg, hogy maradj mindig Temar mellett!
– Azt hittem, a Tor Kanselin-palotában teljes biztonságban van... Hiszen az itteni őrök semmivel sem maradnak el a mieink mögött – érveltem, míg rá nem jöttem, mentegetőzésem éppen olyan nevetséges, mintha Casuel szájából hangzana. Sietve elnémultam.
– De ugye, azt nem feltételezted, hogy odakint az utcán is biztonságban van? – pirított rám Camarl.
– Nem – ismertem el őszinte megbánással. – Kérlek, bocsáss meg nekem, méltóságos uram. Hibáztam.
– Egy kicsit túl sok hiba történik mostanában, Ryshad. De nekem is jobban kellett volna figyelnem; talán túl sok időt töltök el Irianne társaságában, azt hallgatván, pontosan milyen esküvői ruhát is szeretne. – Camarl felsóhajtott, arcán mintha kissé enyhült volna a feszültség. – Temarnak pedig el kellene fogadnia végre, milyen kötelezettségeket ró rá a rangja ezekben a megváltozott időkben. Többé nem sétálgathat gondtalanul az utcán, mint egy kevésbé jelentős család legkisebb fia. Hintót kellett volna kérnie, vagy legalább katonai kíséretet. – Mutatóujját dorgáló mozdulattal emelte felém. – És neked is jobban el kellene gondolkodnod rajta, mit jelent voltaképpen a familiárisi rang. Tudom, az elmúlt évek során hozzászoktál, hogy a saját fejed után menj, hogy te magad kezdeményezz; nem is lehetett ez másként, amikor az uraság valami távoli tartomány legsötétebb zugaiba küldött, ez azonban itt Toremal. Ha kérdezősködésre van szükség, küldj el néhány hűbérest, akár egy fél tucatot is, ha kell, és ha visszaérkeznek a legfrissebb értesülésekkel, egyenesen hozzám hozd őket! Ne feledkezz meg róla, hogy magasabb rangra emelkedtél: éppen ideje volna ehhez illően viselkedned!
– Igen, méltóságos uram. – Vártam egy szempillantásnyi időt, mielőtt ismét beszélni kezdtem volna, próbálván megtalálni azt a vékony határvonalat az alázatos meghunyászkodás és az öntudatos igényérvényesítés között. – A baj csak az, hogy nincs olyan hűbéresünk, aki bármit tudna az elietimmekről. Pedig jelenleg kétségkívül az lenne az első és legfontosabb teendőnk, hogy megpróbáljunk a nyomukra akadni a városban. Márpedig egyelőre úgy tűnik, én vagyok az egyetlen ember, aki a végére járhat ennek.
Camarl összehúzott szemmel méregetett.
– Felteszem, ehhez kétség sem férhet – sóhajtotta. – De ha csak a legkisebb nyomra is sikerült bukkannod, azonnal vissza kell jönnöd, hogy egy egész barakknyi katonát vihess magaddal, megértetted?
– Aiten emlékére mondom, nem merészkednék az elietimmek közelébe, ha csak nem védi egy egész század a hátamat – ígértem meg.
Camarl szomorúan elmosolyodott.
– Nagy árat fizettél ezért a leckéért, azt hiszem. Aiten jó emberünk volt, túlságosan értékes ahhoz, hogy csak úgy átengedjük ezeknek a nyomorult gonosztevőknek, de ugyanez érvényes rád is, Ryshad. Kérlek, légy elővigyázatos!
– Figyelni fogok – ígértem. – Akarod, hogy nyomban beszámoljak, amint visszaérkezem?
– Igen, bármilyen későre járjon is – bólogatott Camarl. – Ébressz föl nyugodtan, ha kell!
– Vigyázz magadra! – kiáltott utánam Stolley is, amint elhaladtam a kapusfülke mellett. Visszanéztem, hogy intsek neki, azután lassú kocogásba váltottam, nem törődve fáradt lábam tiltakozásával. Bárki is rejtőzködik az alsóvárosban, aki tudja a választ a kérdéseimre, ha kell, a kardom hegyével kell szembenéznie.
Előszó a ház Krónikájához
Följegyezte: Loedain D'Olbriot uraság
Ravasz Bezaemar uralkodásának 50. évében,
a Téli Napforduló idején
Kevés családfőnek adatik meg az alkalom, hogy följegyezze: uralkodója immár a második emberöltő óta ül a trónuson – én azonban magaménak mondhatom e megtiszteltetést. Valóban, ahogy végigtekintek az uralkodói névsoron, meg kell állapítanom, hogy az utóbbi néhány emberöltőben bizony jóval kevesebb hosszú életű uralkodó adatott meg nekünk, mint bármikor a Káosz óta. A világ nagyot fordult sarkaiban a Decabral-kor óta, amikor is Buzgó Decabral, Ideges Decabral és Irgalmas Decabral mindhárman kard által vesztek el. Manapság gyakorta tűnődöm rajta, vajon Ravasz Bezaemar versenyre kél-e Gavallér Aleonne ötvenhat évével, melyet a trónuson töltött; abban mindenesetre híven követi bölcs elődje példáját, hogy okos és türelmes diplomáciával igyekszik békét teremteni a birodalom számára a termésünket és embereinket oly gyakorta fölemésztő háborúskodás helyett.
A D'Olbriot család boldogulása pedig továbbra is, mint már hosszú ideje a törtérzelem során, egész Tormalinföld sorsától függ. De vajon hogyan is áll Tormalinföld sorsa egy ilyen eseményekben gazdag év után? Gondolkodás nélkül kijelenthetem, hogy jelenleg béke és egyetértés uralkodik a hajdani birodalom egykori tartományai között, és természettől fogva ismét bennünket tekintenek e széles vidék vezetőjének, amely hegyektől erdőkig erdőktől tengerekig nyúlik. Még Solura távoli királysága is elismeri fennhatóságunkat, és a tormalin kultúra legszélső védőbástyái ismét Selerima határainál húzódnak. A mi nemesi hölgyeink diktálta divatot illendő viselni Col nyüzsgő városának forgalmas utcáira, Vanam egyetemének tudósai a mi könyvtárainkat látogatják ősi tudást keresve, igyekezvén minél többet visszaszerezni a Káosz idején semmivé lett ismeretekből. Lescar minden egyes hercegségében hivatalosan elismert követünk tartózkodik, Caladhria Parlamentjében ott ülnek megfigyelőink, így többé nem kell attól tartanunk, hogy amíg egy pillanatra elfordítjuk a tekintetünket, a megzabolázatlan harag ismét háborúskodásba torkollik. Az arany, amely nem is olyant régen még vízként folyt el kezeink közül, hogy seregeinket táplálja és a partjainknál járőröző gályákat gazdagítsa, most festők és szobrászok erszényébe vándorol, hogy műalkotásaik gyönyörködtessék szemünket nyári lakjainkban. Nemesi támogatásunkat legügyesebb kézműveseink élvezik, kereskedőink pedig minden eddiginél messzebbre szállíthatják el árujukat immár békés országútjainkon, egészen az Öregerdőig és túl azon. Hosszú évszakokon át tartó türelmes és megfontolt tárgyalások eredményeképpen a Szigetvilág sem úgy tűnik szemünkbe többé, mint folytonos rettegés és fenyegetés forrása, hanem mint hűséges szállítónk, amely finom szővetet ád a szerényebben élők és remekbe készült selymet a gazdagabbak számára.
Ahogy a harctéri erőfitogtatás helyét az udvarbéli versengés veszi át, a D'Olbriot-ház lassanként a legbefolyásosabb nemesi családok között is a legelső helyre kerül. A rangbéli különbségek finomságait írnokok vetik pergamenre a távoli vidékekről érkezők tájékoztatására, és eme pergamenek tanúsága szerint a D'Olbriot család hírneve évről évre fényesebb. A család fennhatóságát bérlőinken túl kiterjesztettem azokra az alacsonyabb rangú nemesi házakra is, akik Toremaltól távoli lakhelyük vagy szűkös anyagi forrásaik miatt örömmel fogadják házunk támogatását. Leányainkat számtalan ígéretes jövő elé néző udvarló veszi körül, fiaink közeledését pedig a legjobb családok hölgyei is szívesen fogadják. A D'Olbriot család földjei és vállalkozásai az északi hegyvidéktől az Ezerszél fokig terjednek, bérlőink pedig nap mint nap élvezik előnyét annak a kiemelt helyzetnek, amely mindenkit megillet, aki Nevünkhöz tartozónak mondhatja magát.
Akkor hát miért nem örvendezem? Talárt azért, mert magam is idős ember vagyok már, aki belefáradtam, hogy a reám nehezedő súlyt cipeljem. Bizony, megfáradtam; hordozza tehát eme feljegyzés azon elhatározásomat, hogy az év végén visszavonulok, és felajánlom kinevezett örökösömnek, Chajere unokaöcsémnek, hogy tegye le az esküt, amely e ház fejévé emeli őt. Ám a bölcsesség az életkor áldása, így meglehet, noha a valóságban hályog homályosítja már el szememet, mégis, lelki szemeimmel tisztábban látok, mint valaha életemben. Meglehet, Bezaemar kimondhatatlan pompával ünnepelte uralkodásának ezt a fontos évfordulóját, mégis, ez alkalomból szokása szerint igen kevéssé mutatkozott meg népe előtt; nem hívta magához még a nemességet sem, akiknek állítólagos akaratából a trónuson ül. Saját házamnak méltóságai is arról számoltak be, hogy akárhányszor próbáltak bejutni az uralkodó színe elé, végeláthatatlan késleltetést kellett elszenvedniük a várótermek számolatlan során át, ahol minden szabály és külsőség gyaníthatóan azt a célt szolgálta, hogy minél kevesebben és minél ritkábban válthassanak szót uralkodójukkal. Bezaemar mindig a ravaszságáról volt híres, de hát hogyan lenne képes rá akár a legbölcsebb ember is, hogy megbízható ítéleteket hozzon, amikor értesüléseit olyan szűk és korlátozott körből szerzi be? Amint e sorrakat írom, lelki szemeim előtt egy szökőkút apró medencéje jelenik meg, amely bármennyire csöndes és békés, egy idő után bizony poshadni kezd a vize, s az enyészeté lesz minden, ami benne találtatik. Vajon nem fenyegeti-é ez a veszély a tormalin politikai életet is? Hiszen hosszú idő telt el mozdulatlan, változatlan békességben, s meglehet, ha nem vigyázunk, ez az állapot lanyhuláshoz és sorvadáshoz vezet.
Az is lehet, hogy szükségtelenül borúlátó vagyok. A nemrég lezárult ünnepségek nyomán természetszerűleg megújult a suttogó találgatás, rajon ki követheti Ravasz Bezaemart az uralkodói trónszékben, így aztán az uralkodó füléhez közel álló uraságok most igen bizonytalan helyzetben érzik magukat. Tudván tudják, hogy ha új, ifjú és nyughatatlan férfi lép az öreg Bezaemar helyére, könnyen lehet, hogy a saját embereivel látja jónak körülvenni magát, s akkor az ő napjuk – s vele családjuk napja – bizony leáldozik. A mostani uralkodó unokája, akit ezekben a napokban gyakorta emlegetnek, életvidám, jó humorú fickó, ismeri és szereti mindenki, akinek szava van és lesz ebben a kérdésben; ráadásul kiterjedt baráti körrel rendelkezik házunk ifjabb méltóságai között. Imádkozom érette, hogy amíg életben vagyok, láthassam ezt a kiváló fiatalembert a sokra becsült trónusra lépni.
A D'Olbriot család palotájának kaputornyában
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek második napjának reggelén
Ébredésem azon ritka pillanatok egyikével esett egybe, amikor az ember történetesen egy hajszányival előbb érkezik vissza ebbe a világba, mint előző napi gondjai, és egy röpke percig szívből tudja élvezni a puha ágy kényelmét, a ropogós ágynemű friss érintését és az elkövetkezendő új nap ígéretét. Nem is hiányzott más, csak Livak meleg teste, amint oldalam mellett összegömbölyödve szuszog, azután kényeskedve nyújtózik, ahogy óvatos csókom felébreszti. Sajnos, ez a gondolat nagyjából addig tartott ki, amíg le nem rúgtam magamról a vékony lepedőt; takaró gyanánt ugyanis aligha kellett egyéb ezeken a fülledt nyári éjszakákon. Megmosakodtam, megborotválkoztam, és előbb kint voltam a kaputoronyból, mint hogy a reggeli nap a tetők pereme fölé emelkedhetett volna. A levegő meglepően hűvösnek tűnt e korai órán, és az ösvényeket szegélyező sövénybokrok, amelyek pókhálóiban harmat ragyogott, hosszú árnyékot vetettek a lábam elé. Sietős léptekkel vágtam át közöttük a barakk felé, megkérdezni, nem érkezett-e újabb hír vagy értesülés, mialatt aludtam.
Stolley az ajtó melletti padon lógatta a lábát.
– Jó reggelt, Ryshad – köszönt oda már messziről. – Üzenetem van a számodra.
– Köszönöm – vettem át kezéből a két levelet. – Történt még valami tegnap este, amiről tudnom kell?
– Tor Kanselin úrnő küldött egy csupor kristálybogyót a saját melegházából – vont vállat Stolley –, azután itt járt egy küldönc Tor Bezaemar házából, hogy felajánlja az uraság személyes gyógyító-mesterének segítségét. Sirnis Den Viorel pedig a hagyományos családi csodateából küldött egy kis vászonerszénnyel ma reggel.
– Vagyis semmi fontos – biccentettem.
Stolley hangosan kifújta a levegőt azon a foghíjon, ahol három fogát elveszítette egy ökölpárbajban.
– Netán arra számítottál, hogy megjelenik a kapuban holmi félfülű csavargó egy szöges bunkóval, és lelkiismerettől sanyargatva esedezik, hogy vallomást tehessen? – érdeklődött szívélyesen.
– Vagy inkább egy titokzatos szépséget vártam, aki régi ismerősömnek mondja magát, esetleg egy messzi földről érkezett zenészt, aki pótolhatatlan értesülésekkel rendelkezik – vigyorodtam el. Ezeket a szereplőket évről évre előrángatják és leporolják az utcai bábjátékosok, hogy kicsalogassák a bámészkodók zsebéből utolsó ünnepi garasaikat. – Vagy mit szólnál a bölcs öregemberhez, aki mindössze egy játszma Fehér Hollóra áhítozik? Ma éppenséggel szívesen elnyerném az erszényét.
– A legénységi szállás környékén ne is próbálkozz – vágta rá vidáman Stolley. – Az újoncokat időben figyelmeztettük, hogy vigyázzanak veled.
– Ünneprontó! – húztam fel tréfásan az orromat, de egyben meg is nyugodtam. Ha bármi rendkívüli történik az éjszaka folyamán, az egészen biztosan feltűnt volna Stolleynek.
– No, és te mire jutottál múlt éjszaka? – Stolley éppen annyira vágyott rá, hogy Temar támadóját az akasztófán lássa lengedezni, mint jómagam vagy bárki más a legénységi szálláson.
– Semmire – sóhajtottam –, pedig kifaggattam minden parancsnokot a hegyektől a tengerig. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha gyorsan bekapok valami reggelit, azután visszamegyek megnézni, kiderítettek-e már valamit.
– A hozzád hasonló emelkedett rangúak odaát esznek – emlékeztetett Stolley, állával a főépület felé intve.
– Csak ne lennének olyan hangosak az ottani szolgálók! – mordultam föl kedvetlenül, de még idejében eszembe jutott Camarl méltóságos úr szemrehányása, és engedelmesen nekivágtam a főépület felé vezető ösvénynek.
A bejárati ajtó előtt egy inas söprögetett, akit futólag ismertem régebbről. Ahogy elvágtattam mellette, fölpillantott.
– Jó reggelt, Ryshad!
– Neked is, Dass. – Mivel nem volt túl sok kedvem megállni és beszélgetésbe bocsátkozni, kettesével véve a lépcsőfokokat továbbsiettem abba a fehérre meszelt jókora terembe, amely az épület hátsó fertályában, félig a földbe süllyesztve helyezkedett el. Igaz, ezt főként csak arról lehetett észrevenni, hogy apró ablakai, amelyeken át a fényt kapta, magasan a mennyezet alatt nyíltak. A teremben nehéz, összekaristolt lapú asztalok álltak, meg támlátlan padok, amelyek mostanra zsúfolásig megteltek szobalányokkal, öltöztetőnőkkel, inasokkal és lakájokkal. Mindannyian egyszerre próbáltak beszélni, ezért egy idő után már kiabálniuk kellett, ha túl akarták harsogni a szomszédjukat. A meszelt kőfalak fölnagyítva verték vissza a lármát, amely szinte már fülsüketítőnek tetszett, amint beléptem. Megkopogtattam a felszolgálópult oldalát, amely két jókora oszlop közé ékelődött be: ezek az oszlopok valaha réges-régen a hajdani D'Olbriot-palota homlokzatát határolták, amíg egy alapos átépítés más szerepet nem szánt nekik.
– Mit hozhatok? – toppant elém egy szeplős arcú kislány, füle mögé gyűrve egy elszabadult, gesztenyebarna hajtincset, futólag beletörölve a kezét ételfoltos kötényébe.
– Kenyeret szeretnék, sonkát, egy kis gyümölcsöt, ha maradt, és teát – mosolyogtam rá. – Édeset, ha lehet.
Lapos tálcát húzott elő egy tisztára csutakolt halomból, és a pulton álló kosarakból összekapkodta a kért dolgokat.
– Valami ébresztő nem kellene? – nevetett rám, miközben átnyújtotta az ételt.
– Az éjfélt követő ötödik harangütés is jócskán elmúlt már, mire ágyba kerültem – ismertem be.
– Remélem, az a lány legalább megérte a fáradságot – kacsintott rám, és hirtelen idősebbnek tűnt a koránál.
– Kellemes ünnepeket neked is – vágtam vissza kissé csípősen.
– Kellemes is lesz – nevette el magát a leányzó –, ha egyszer befejeztem a műszakot, és fölvehetem a tánccipellőmet.
A hosszú asztal túlsó végénél sikerült üres széket találnom; leültem, és kortyolgatni kezdtem a teát. Egyik-másik szobalány vagy inas érdeklődő pillantást vetett felém, de máris újra belefeledkeztek a vendégek szolgáival való pletykacsereberébe. A legtöbbjüket arcról már ismertem, még ha a nevüket nem is tudtam volna megmondani, és azt is megállapítottam, hogy az újonnan érkezetteket az itteniek segítőkész gyűrűje veszi körül. Messire szállásmestere értette a dolgát, és tudta, hogy az egész bonyolult gépezet működése könnyen elakadhat, ha egy vendég inasa nem tudja, hová szaladjon meleg vízért vagy tiszta törölközőért.
Ekkor jutott csak eszembe kibontani a leveleket, amelyeket még mindig a kezemben szorongattam. Az első Mistaltól érkezett; kérdőre vont; vajon hol késlekedtem tegnap este, és őszintén szólva igen hamar el is feledkeztem szemrehányó sorairól, amint megéreztem a számban a vékonyra szelt füstölt sonka meg a kemencemeleg, foszlós kenyér ízét.
A második levélen csupán a keresztnevem állt rendetlen macskakaparással. Gyanakodva törtem föl a címer nélküli pecsétviasz alaktalan foltját, és miközben egy érett szilvát toltam a számba, széthajtogattam a gyűrött papírlapot.
– Dastennin nevére, ez meg micsoda?! – Annyira meglepődtem, hogy hangosan szólaltam meg.
– Tessék? – fordult felém csodálkozva a mellettem ülő lány, aki mind eddig a déli divat legújabb sajátosságairól értekezett egy Lequesine-ből érkezett szobalánnyal. – Mondtál valamit, Ryshad?
– Nem, nem... Bocsánat, Mernis. Egyébként pedig kellemes ünnepeket! – A késői virrasztás és az iménti megdöbbenés dacára igyekeztem minden kedvességet beleadni a mosolyomba. – Nem tudod véletlenül, fölvitték már a reggelizőtálcákat?
– A lakájok éppen akkor cipelték őket fölfelé, amikor lejöttem – bólintott Mernis. – Ó, persze, hiszen neked kell terelgetned az ifjú D'Alsennint. Bár annak alapján, amit hallottam, tegnap nem végeztél valami jó munkát... – Tudtam, hogy nem bántó szándékkal mondja, éppen csak kíváncsi a történtekre, nekem azonban eszem ágában sem volt szaftos pletykákkal táplálni a barátnőit a házon belül és kívül.
– Nem tudod, felébredt-e már? – körültekintően beletörölgettem ujjaimat egy odakészített szalvétába, azután a zekém elejébe dugtam a leveleket.
– Tor Arrial kisasszonyt láttam bemenni hozzá – szólt közbe egy inas valahonnan az asztal távolabbi vége felől. Valamivel később rájöttem, hol is találkoztam vele: a szabó segédje volt.
– Nagyon köszönöm. – Most már a fél asztal élénken hallgatózott, így aztán bocsánatkérően rájuk mosolyogtam, és elsiettem a hátsó lépcső irányában.
Kettesével vettem a lépcsőfokokat a fölső szint felé. A fényezett tölgyfa fokokat csupán egy vékony szőnyeg borította, a falak pedig dísztelen, egyszínű sárgák voltak. Ezen a reggelen nem apród ácsorgott Temar szobája előtt, hanem egyenesen egy frissen kinevezett hűbéres, aki kellőképpen megtisztelve érezte magát újonnan szerzett rangjától, amint ezt a testtartása is mutatta.
– Jó reggelt, Verd – bólintottam oda neki. – Nem kereste valaki D'Alsennin urat?
– Csak néhány szobalány – vont vállat Verd. – Minden alkalmat megragadnak, hogy kellethessék magukat.
– Milyen szörnyű! – vigyorogtam. – Ha valaki netán szaglászni próbálna, ne zavard el nyíltan, csak kérdezd meg a nevét, jól jegyezd meg az arcát, és azonnal értesíts! – tettem hozzá komolyabban.
– És mit mondjak nekik? – Verd táskás szemében agyafúrt tekintet ült.
– Csak csóválgasd a fejed, és vágj kételkedő arcot – javasoltam. – És nagyon figyelj arra, aki esetleg elégedetten fogadná a hírt!
Halkan kopogtattam az ajtón, és miután fojtott válaszfélét hallottam odabentről, óvatosan benyitottam. Temar a hatalmas, ódivatú, bár kétségkívül kényelmesnek látszó ágy közepén üldögélt. Az ágy ébenfából faragott, bőséges díszítésű oszlopai között vörös brokátfüggönyök csüngtek alá. Temar meglepően öntudatos arccal dőlt neki egy magasra tornyozott párnahalomnak, térde mellett a takarón jókora tálca a bőséges reggeli maradványaival.
– Mikor öltözhetek föl végre? – Kényelmetlen grimaszt vágott, annál is inkább, mivel valóban kissé nevetségesen festett a fodros hálóruhában.
– Majd ha úgy döntök, hogy már elég jól vagy. – A csípős válasz Tor Arrial kisasszonytól érkezett, aki az ablak mellett, széken üldögélt. Haját ezüstfüggőkkel ékes háló fogta össze a feje tetején, kissé lágyítva dísztelen, mályvaszínű ruhájának komolyságát.
– Ryshad, légy szíves, mondd meg nekik, hogy engedjenek ki az ágyból! – pillantott rám panaszosan Temar. Homlokán az iszonyatos sebhely immár kékeslila folttá apadt, noha egyik szeme körül még fekete karikák sötétlettek.
– Milyennek találod az állapotát? – fordultam Avilához. Ez a gyors gyógyulás az ő keze munkája volt, vagyis nálánál jobban senki sem ítélhette meg a fiú hogylétét.
– Sokat javult – felelte némi mérlegelés után Avila.
– Ezek szerint fölkelhetek? – kapta fel a fejét Temar.
– Ahhoz egy kicsit sok vért vesztettél, hogy nyugodt legyek felőled torkolta le Avila. – Egyelőre semmi megerőltető dolgot nem szabad csinálnod még legalább egy-két napig.
– Az nem megerőltető, ha fölkelek az ágyból – érvelt a fiatalember. – Evégre mégsem tölthetem itt az ünnepeket! Hiszen te magad mondtad, hogy néhány nap múlva a legbefolyásosabb családok fölkerekednek vidéki rezidenciáik felé, ahol kisebb a tömeg, és tisztább a víz meg a levegő. Néhányukkal muszáj lenne beszélnem, amíg még a városban vannak.
– Igen ám, de ha ma kifárasztod magadat, rosszabbul leszel, és az ünnepek végéig egészen biztosan az ágyat fogod nyomni – vágott vissza hasonló hevességgel Avila. – Hogyan akarod így visszaszerezni az elveszett ékszereket?
– Talagrin szívességét Poldrionnak kell megfizetni. – Temar és Avila mindketten meglepetten pillantottak rám, amint megszólaltam; talán már el is feledkeztek róla, hogy ott vagyok. – Vagy hogy egyszerűbben fogalmazzak, a rövid távú sietség hosszú távon késlekedést okozhat. Persze, hogy az ágyban fekve már épnek és egészségesnek érzed magadat, Temar, de egy fejsérüléssel mégsem rohangálhatsz az utcán. Hallgass rám, éppen elég meggondolatlan újoncot láttam elterülni a gyakorlótéren. Igaz is, hogy van a seb a hátadon? Gondolom, minden lélegzetvételnél érzed.
– Avila meggyógyította a Mesterséggel – húzta el a száját a fiatalember. – Éppen most vette ki belőle a varratot.
– Vagy úgy. – Erre nem igazán tudtam mit felelni.
– De azt, ugye, nem akarjuk, hogy egy újabb penge tönkretegye az egész éjszakai fáradozásomat – jegyezte meg tüskésen Avila. – Sikerült a nyomára akadnod a merénylőnek, Ryshad?
– Egyelőre nem – csóváltam meg a fejemet. – Mindenkit ráuszítottam a nyomra, nem csak a D'Olbriot család hűbéreseit, de mindenki másét is, aki akár csak egy apró szívességgel is tartozik nekünk. Ameddig nem sikerül használható eredményt felmutatnunk, addig tényleg nem kellene kitenned a lábadat a szobádból, Temar. Ma legalábbis semmi esetre sem.
– Nem találtad nyomát, hogy elietimmek garázdálkodnának a városban? – érdeklődött Avila.
– Nem – sóhajtottam. – Pedig. Dastennin legyen a tanúm, alaposan utánanéztem. Nem érezted, hogy valaki más is Mesterséget használna a közelben?
– Semmi nyom – rázta meg a fejét Avila. – De azért folytatom a keresést.
Temar olyan arcot vágott, mint aki közbe akar szólni, keskeny ajkán duzzogó kifejezés ült, de Avila acélos tekintetének súlya alatt engedelmesen meghajtotta a fejét.
Előhúztam az egyik levelet a zekém elejéből.
– A ma reggel rossz híre pedig az, hogy valaki az én hátamban is szívesen látna egy alkalmas pengét – jelentettem be komor arccal. – Bárki is álljon a dolog mögött, nem Temar az egyetlen célpontja.
Elsőként Avila tért magához a megdöbbenésből.
– Lennél szíves bővebben megmagyarázni? – rendelkezett.
– Ez itt egy nyilvános kihívás – hajtogattam szét a név nélkül érkezett papírlapot, majd hangosan felolvastam a fekete tintával nyomtatott sorokat. – Ezúton tudatjuk minden hűbéressel, aki Toremal bármelyik hercegének szolgálatában áll, hogy Ryshad Tathel, a D'Olbriot-ház korábbi hűbérese és nemrégiben kinevezett familiárisa készen áll, hogy karddal, tőrrel és bottal a kézben bizonyítsa érdemeit. A hagyományoknak megfelelően szabályszerű párbajban méri össze erejét és ügyességét bárkivel, aki ellenfeléül jelentkezik a Napforduló napján pontban délben, a D'Olbriot-ház hadseregének gyakorlóterén. – Körültekintően összecsuktam a papírlapot a hajtások mentén. – Amint látjátok, teljesen megfelel az előírt szabályoknak. Az egyetlen baj vele, hogy nem tőlem származik.
– Bocsánat, de attól tartok, egy szót sem értek az egészből – hajtotta félre a fejét Avila.
– Azt hiszem, a ti időtökben még nem létezett olyasmi, mint a nemesi házak személyes hadserege, ugye? Ha katonaságra volt szükség, egyszerűen hadba szólították a bérlőket. – Egy kis megfontolás után mindketten bólintottak. – Nos, a Káosz idején szükségessé vált, hogy a nemesség saját hadsereget tudjon készenlétben tartani a földjei és emberei védelmére – folytattam. – Akkoriban eskették fel az első hűbéreseket: ők képezték a ház katonai erejének gerincét. A Kanselin-kor végére alakult ki az a hierarchikus rendszer, amelyet ma ismerünk. Jelenleg a legalacsonyabb rangban a csatlósok állnak; a ház egyenruháját viselik, és ha néhány éven át megbízhatónak mutatkoznak, az uraság esetleg felajánlja nekik a kölcsönös esküt. Ha leteszik a hűbéri esküt. Hűbéresekké válnak: ennek jeléül a ház címerével díszített amulettet kapnak. Azokat, akik kiemelkedő szolgálatot tesznek ebben a rangban, familiárissá léptetik elő, a raglétra tetejét pedig a bizalmasi kinevezés jelenti. Ez a megtiszteltetés csak azt a néhány embert illeti meg, akiket az uraság és a kijelölt örököse is igen nagyra becsül.
– Ez a hosszú bevezető még mind a kihívás kérdéséhez tartozik? – intett a kezemben tartott papírlap felé Avila.
Jómagam is lepillantottam az irományra.
– Vagyis manapság nincs nagy szükség kiképzett harcosokra – folytattam –, de a hűbéresek egyben testőrként is szolgálnak a nemesség utazásai során. Ezért aztán minden ház saját hadsereget szervez belőlük, meg azért is, hogy szükség esetén biztosíthassák Toremal békéjét az uralkodó nevében. Emiatt is fontos, hogy ne veszítsük el az ügyességünket, gyakorlottságunkat, vagyis mindig harcra készen álljunk, habár ezt a gyakorlatban igen nehéz megtartani. Ma már csak alig egy maroknyi nemesi háznak van saját harci iskolája. – Az ujjamon számoltam össze a neveket. – D'Olbriot, természetesen, aztán Tor Kanselin, Den Haurient, Tor Bezaemar és D'Istrac, de mindenhol elfogadják más házak hűbéreseinek jelentkezését is, és lelkiismeretesen kiképzik őket.
Röviden felsóhajtottam, és ismét a kezemben tartott levélre pillantottam.
– Ha egy csatlós úgy határoz, hogy leteszi a hűbéri esküt, először is azt kell bebizonyítania, hogy képzett harcos. Ilyenkor azután közzétesz egy ehhez hasonló kihívást, amelyet elküldenek minden legénységi szállásra és kiszögeznek minden harci iskola kapujára. A mondott napon meg kell küzdenie mindenkivel, aki csak kiáll ellene; úgy értem, a tisztességes harcosokkal, nem a közönséges utcai verekedőkkel. Ha valaki ellen nem hajlandó kiállni, azzal eljátssza a lehetőséget, hogy hűbéri esküt tehessen.
– A kihívás tehát a kitartást és erőnlétet is próbára teszi, nem csupán a harci jártasságot – állapította meg Temar. – De miért várják el tőled, hogy efféle harcba bocsátkozz?
– Ha a hűbéresből familiáris, vagy a familiárisból bizalmas lesz, régebben szintén szokás volt ehhez hasonló próbát tenni – simogattam meg elgondolkodva az államat. – Azok pedig, akik már elérték a kívánt rangot, néha azért éltek ezzel a lehetőséggel, hogy rátermettségüket bizonyítva újabb előléptetésre tegyenek szert. Manapság azonban már meglehetősen ritkán élnek vele... Leginkább csak akkor, ha a harci iskola a saját kiválóságát hirdetve próbál szert tenni újabb növendékekre, esetleg olyankor, ha egy messze földön híres kardművész jártassága előtt kívánnak tisztelegni. – Hitetlenkedve csóváltam meg a fejemet. – Ráadásul a kihívónak magának kell közzétennie a hirdetményt, én pedig, szavamra mondom, nem jelentettem be semmiféle kihívást! De most már késő, a felhívást mindenhová szétküldték, a becsületem pedig azt parancsolja, hogy a mondott napon kiálljak bárki ellen, aki hajlandónak mutatkozik a harcra.
– Vajon mi ezzel a célja annak, aki ezt a hamis felhívást közzétette? – töprengett sötét tekintettel Avila.
– Úgy érted, azon kívül, hogy megölje Ryshadot? – pillantott feléje halvány mosollyal Temar.
Visszamosolyogtam rá, bár nem voltam éppen tréfás kedvemben.
– Nem lesz akkora szerencséjük. De attól tartok, ha kifárasztanak és megszégyenítenek a harctéren, már az is elég rossz fényt vet a D'Olbriot névre. – Legalább olyan rossz fényt, mint Temar megsebesítése.
– De ha egyszer semmi közöd ehhez a kihíváshoz, miért vállalnád a kockázatot? – vonta fel a szemöldökét Avila.
– Az ilyesmi becsület kérdése – vágta rá Temar.
Nem tudom, miért, de valahogy jól esett, hogy ezt mondja.
– Ma délelőtt lemegyek a harci iskolába, megizzasztom magamat egy kicsit – bólintottam. – Legalább egy évszakkal ezelőtt vagy talán még régebben volt, hogy utoljára komolyan edzettem. És ha már ott vagyok, talán föltehetek néhány hasznos kérdést is.
– Én pedig jobb lesz, ha átveszem a tegnapi munkádat – rúgta le magáról a takarót Temar, kis híján leborítva maga mellől a reggelizőtálcát.
Avila tekintetében a saját aggályaimat láttam tükröződni.
– Egyelőre tényleg a falakon belül kellene maradnod – erősködtem.
– Amíg meg nem tudunk valami közelebbit, nem kockáztathatjuk az életedet.
– Legalább még egy napig pihenned kell – figyelmeztette Avila is. – Ha valaki valóban a halálodat akarja, biztosan nem szemtől szemben, becsületes harcban fog szembeszállni veled, hanem az árnyékban lappangva várja, hogy tőrt márthasson a hátadba. Mit fog szólni Guinalle, ha nem viszek neki haza egyebet, mint a hamvaidat egy urnában?
Következetesen szemügyre vettem a csizmám orrát. Ez az utóbbi megjegyzés valóban mélyütés volt Avila részéről: talán mégsem kellett volna szóba hoznia a fiú reménytelenségre ítélt ragaszkodását Guinalle iránt. Történetesen tudomásom volt ugyanis róla, hogy a hölgy mostanában igen szoros barátságot táplál Usara iránt, aki Planir Ősmágus egyik legkedvesebb tanítványa és barátja volt. Usara tudósi tapasztalatai és intellektusa sokkal többet nyomtak a latban Guinalle értékrendjében, mint Temar túláradó érzelmei. Erről hirtelen valami más is eszembe jutott: okvetlenül meg kell kérnem Casuelt, hogy a varázslata segítségével lépjen kapcsolatba Usarával, és kémlelje ki, hogyan boldogul Livak. Nem tudtam lerázni magamról a gyanút, hogy az a két fivér, akikért úgy odavan, esetleg ismét görbe útra csábítja.
– Akkor hát mégis mit kezdjek magammal? – érdeklődött elszontyolodva Temar.
Igyekeztem visszaterelgetni gondolataimat a szóban forgó kérdéshez.
– Az itteni könyvtárban nyilván lapul néhány hasznos följegyzés. Annyi biztosan nem, mint a levéltárban, de az uraság személyes könyvtárosa bármikor a rendelkezésedre áll, és szívesen segít. Messire egész nap az uralkodói palotában lesz.
Temar továbbra is lázadozó képet vágott.
– Nem örülsz? – vigyorogtam rá. – Hiszen legalább kikelhetsz az ágyból, és felöltözhetsz. Az imént mintha úgy hallottam volna, hogy ez minden vágyad.
– Channis úrhölgy és a Tor Bezaemar özvegy meghívtak, hogy teázzam velük ma délelőtt – jelentette be elszánt arccal Avila. – Nem is bánom, legalább kiszedek belőlük egyet s mást. Ebédnél majd összevetjük, kinek mit sikerült elérnie.
– Rendben van – vetette hátra magát a párnáira Temar.
– Ha megbocsátotok, most mennem kell. – Sietve elbúcsúztam, és kiléptem a folyosóra. Odakint elkaptam egy apródot, aki friss vízzel teli korsókat hordott éppen szét a mosakodáshoz. – Nem tudod, Camarl őméltósága fölkelt már?
– Még ágyban van, uram – rázta meg a fejét az apród. – Teát sem kért, sem meleg vizet.
Ez pedig azt jelenti, hogy elszánt apródja amúgy sem engedné, hogy bárki háborgassa. Egyáltalán nem lepődtem meg a fejleményeken; amikor a múlt éjszaka beszámoltam körutam eredményérőt, helyesebben szólva eredménytelenségéről a méltóságos úrnak, még mindig a könyvtárban dolgozott szántalan egymásra halmozott kötet és kézirattekercs között, pedig jóval elmúlt már éjfél. Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha átmegyek a harci iskolába, és utánanézek, nem tud-e valaki valamit erről a hamis kihívásról. Remélem, ezek után már tényleg beszámolhatok Camarlnak valamiféle eredményről is.
Menet közben útba ejtettem a kapusfülkét, hogy megbizonyosodjak róla, Stolley egészen biztosan nem fogja kiengedni Temart, ha csak nem Camarl kifejezett engedélyével és felfegyverzett katonák szoros gyűrűjében. Megrakott szekér gördült ki éppen a kapun, oldalán a D'Olbriot-címerrel, amint magam is kifelé tartottam; felkapaszkodtam hát a hátuljába, köszönésképpen odabólintva a gyászos ábrázatú kocsisnak.
– Ahogy nézem, familiáris vagy – pillantott a kargyűrűmre a fickó, majd vállat vont, és nagyot köpött az út porába. – Jobb dolgod is lehetne, mint hogy tőlem kérsz fuvart.
– Nem értem, hol itt a baj – tiltakoztam vigyorogva. – Hiszen mindenki más is így csinálja, nem?
– Csak a hűbéresek – fordult vissza zömök kis öszvéreihez méltatlankodó arccal a kocsis.
Dohogásával mit sem törődve, vidáman lógattam a lábamat a szekér hátuljában, miközben kifordultunk a széles főútra. Egyáltalán nem bántam, hogy takarékoskodhatom az erőmmel, hiszen tudtam, így is éppen elég kemény délelőtt vár rám a harci iskolában. Az öszvéreknek nem is kellett különösebb biztatás, szinte maguktól fordultak be a raktárépületek irányába, amerre apró bódékban és boltocskákban árulták azt a megszámlálhatatlan különböző fajta holmit, amelyeket a birodalom városai és az itteni nemesek vidéki birtokai ontottak, vagy amelyeket a nagy hasú, lassú járatú gályák hordtak át Ensaiminból vagy az Aldabreshi-szigetvilágból. A kocsis hol az egyik, hol a másik üzletnél állt meg, hogy ládákkal és zsákokkal töltse meg szekerét a D'Olbriot-háztartás ünnepi szükségletei szerint, én pedig jobbnak láttam, ha illedelmes köszönetek közepette elbúcsúzom tőle, és gyalogszerrel folytatom utamat.
A harci iskola nem volt messze; deszkapalánk gyűrűjében durván összerótt, otromba épületek kis csoportja álldogált. Szakállas tréfa a katonák között, hogy még az uraság gabonájának is úribb dolga van a csűrben, mint az embereknek, akiket az őrzésére rendeltek. Ezeken a poros gyakorlótereken főképpen a csatlósok bátorságát és rátermettségét teszik próbára: a hűbéresek valamivel kényelmesebb szállást kapnak, közelebb a főépülethez.
Beléptem az ütött-kopott, néhol foghíjas palánkon, amely inkább csak jelzésértékkel bírt, nem jelentett valódi védelmet az épületek számára. Igaz, senki sem volt olyan botor, hogy azt higgye, bármit is ellophat ezekből a rozoga pajtákból, és még ha meg is próbálkozott volna vele, a következő pillanatban nyomban ötven kifent karddal találja szemközt magát.
A homokos gyakorlótér üresen állt. Nem is csoda: azok, akik hétköznapokon rendszerint a vérüket és verejtéküket hullatják itt, most vagy uruk szolgálatában feszítettek a családi fogadáson, vagy szabad idejüknek örvendezvén valamelyik ünnepi látványosság környékén tátották a szájukat. A többség persze megragadja az alkalmat, hogy hullarészegre igya magát: ezt később igen meg fogják bánni, ha a lomha dőzsölés napjai után Nyárutó beálltával ismét elkövetkezik a kemény munka ideje.
A középütt álló egyszerű, kör alakú építmény felé vettem utamat. Az épület durva deszkafalait derékmagasságú kőalapra húzták fel, zsindelyteteje kétembernyi magasságban emelkedett. Széles ajtaja tárva-nyitva állt, becsalogatván minden eltévedt szellőcskét, amely akár csak egy pillanatra is; de enyhíteni képes a nyári nap hevét. Sietősen beléptem, hogy minél előbb árnyékba jussak, és egy lélegzetvételnyi ideig csak pislogtam a hirtelen félhomályban. Odabent máris mosókonyhába illő hőség fogadott, pedig a nap még nem is mutatta ki igazán a foga fehérjét e korai órán.
Ebben a pillanatban valaki hirtelen nagy erővel meglökött, szinte csak a jó szerencsének köszönhettem, hogy talpon maradtam. Futni kezdtem, részben azért, hogy az egyensúlyomat visszanyerjem, részben pedig, hogy bárki is támadott rám, lehetőleg minél messzebbre kerüljek tőle. Miközben megpördültem, egyetlen ívelt mozdulattal előrántottam a kardomat, készen rá, hogy nyomban kibelezzem, aki nem átall a közelembe merészkedni.
A támadó pengéje hangos csattanással találkozott a kardommal. A két fegyver szisszenve csúszott meg egymáson, hogy markolatot szorító kezünk szinte összeütődött, tekintetünk egymásba kulcsolódott. Következő mozdulatommal eltaszítottam magamtól ellenfelemet, és kardomat készenlétbe rántottam, hogy kivédjem újabb csapását.
Fegyvere hegye megállt a levegőben, éppen csak egy tenyérnyire az enyémtől. Váratlan, kiszámíthatatlan dühvel rontott rám, a fénylő acél fehér villanással csapott le, hogy kettéhasítsa a fejemet, akár egy érett dinnyét. Én azonban nem várakoztam tétlenül. Mozdulatát látva hirtelen kiléptem jobbra, éppen csak annyit; hogy kikerüljek a csapás hatóköréből, majd még ugyanebben a pillanatban lecsaptam a kardjára, hogy félreüssem, és egyúttal az arcát vagy még inkább a torkát támadjam. Könnyű léptekkel hátrált egy kicsit, kardját egyazon mozdulattal használván védekezésre és újabb támadásra, amely most a felsőtestemre irányult. Félreugrottam, rámozdultam a csapásra, és már majdnem sikerült a belei közé mártanom kardom hegyét, ő azonban még idejében észrevette, mire készülök, és egy lapos oldalvágással félreütötte a pengémet. Fegyvereink ismét összecsattantak, feszes izmaink erejét mindketten hasonló mozdulattal adtuk bele az ütésbe.
– Ne velem szórakozz, hanem az aldabreshi szukáddal! – Támadóm megpróbált az arcomba köpni, de a szája túl száraz volt.
– Előbb vele, aztán az anyáddal! – Homlokomon izzadság csordogált le, végigfolyt az orrom mellett, a szám sarkában, majd az államról a porba hullott. – Öregszel, Fyle.
– Mire én öregedni kezdenék, te már régen el is patkoltál – acsarogta ellenfelem. – Annál is inkább, mivel most mindjárt feldobod azt a szőrös talpadat!
– Tudod, Fyle, amikor először hallottalak ilyesmivel tréfálkozni, annyira röhögtem, hogy majdnem kiestem a bölcsőből – vágtam vissza. – Bizony, sok patkány megdöglött a csatornában, amióta téged a világra pottyantottak.
Mintegy vezényszóra lendültünk mozgásba mindketten, és lassan körözni kezdtünk egymás körül, kardunk hegye alig egy arasznyira egymástól. Amint a szemébe néztem, kérlelhetetlen elszántságot láttam a tekintetében. Abban a pillanatban, ahogy sújtásra emelte a pengéjét, feléje léptem, és a karja alatt fölfelé rántottam a kardomat. Jórészt a lapjával ütöttem, de a borotvaéles penge így is felhasította az inge ujját. Fölszisszent, káromkodott, egy kis időre meghátrált, de éppen csak, hogy összeszedje magát és folytatni tudja lefelé irányuló erőteljes csapásait; én azonban kihasználtam a hátrányát, és egy széles mozdulattal megsuhintottam fegyveremet, hogy lecsapjam a fejét.
Pengém éle mértani pontossággal torpant meg a nyakánál, ott, ahol a rövidre nyírt, izzadságtól összetapadj haj alábukott a foltos gallérra.
– Feladod? – vicsorogtam rá.
A földre ejtette a kardját, de leginkább csak ízért, hogy tenyerével megtapogathassa az érzékeny bőrt a könyöke alatt.
– Ez rohadtul tájt, Ryshad!
– Na, elég jó vagyok? – vigyorodtam el, és az ajtó felé fordítottam arcomat, bízva benne, hogy a levegő mozgása lehűti kissé. Hiába reménykedtem: a zsindelytető alatt olyan forró volt a levegő, hogy szinte kenyeret lehetett volna sütni benne.
Fyle bólintott, és ismerős mozdulattal lazítgatta széles vállát.
– Mondhatni, elég jó – dörmögte. – Ha csak fel nem bukkan egy váratlan ellenfél, hogy elfogadja a kihívást.
– Szóval hallottál róla. – Visszadugtam kardomat a hüvelyébe, majd fölvettem a földről Fyle fegyverét is, és elismerő bólintással átnyújtottam neki. – És nincs valami ötleted, kinek állhatott érdekében a dolog?
– Hogy téged nagyközönség előtt hasba szúrjon? – Fyle öblös nevetése felvisszhangzott a kerek tető alatt. – Szerintem sorba fognak állni a jelentkezők.
– Vagyis nincs semmi különös észrevételed. – Ingem ujjával igyekeztem letörölgetni az izzadságot az arcomról.
Fyle elnémult, és az ingét nyitogatta a nyakánál. Nadrágján izzadságfoltok sötétlettek. Jó fél emberöltővel idősebb volt nálam, rövidre nyírt gesztenyebarna haja erősen őszült már, izomzata azonban változatlanul figyelemreméltónak számított.
– Emlékszem, amikor te meg Aiten harcba keveredtetek D'Istrac embereivel – jegyezte meg féloldalt hajtott fejjel.
Sóhajtva lezökkentem a fal mentén egy alacsony fapadra, hogy meglazítsam a csizmámat, Fyle szavai hallatán azonban összevont szemöldökkel felpillantottam.
– Mikor?
– Hát, ami azt illeti, elég sokszor... – Fyle hangját némi szarkazmus színezte.
– Azért nem olyan sokszor – tiltakoztam. – És nem is mindig mi kezdtük.
– Akkor éppen történetesen ti kezdtétek – csóválta meg a fejét Fyle. – Nagy volt a szátok, erősködtetek, hogy a familiárisi meg a bizalmasi rangba előlépetteknek ugyanúgy meg kell verekedniük a kihívásra jelentkezőkkel, mint az egyszerű hűbéreseknek... Azt mondtátok, csak ez adhatja vissza az amulett fényét, nem emlékszel?
– De hát ennek már tíz éve – felelten lassan.
– Mit számít az a tíz év? – nevetett Fyle. – Ismered a mondást: ha trágyát szórsz a tengerbe apálykor, a dagály visszahozza a kapud elé.
– De hát ki nem beszél badarságokat, ha egyszer fiatal, berúgott és egyébként sincs sok esze? – panaszkodtam, miközben kibújtam a zekémből, és egy kampóra akasztottam.
– Bárkivel előfordul – biccentett Fyle. – Csak aztán később, amikor már nem olyan fiatal, valamivel okosabb és ráadásul józan is, általában elismeri a hibáit. – Olyan komor pillantást vetett rám, hogy bozontos szemöldöke között szinte eltűnt az amúgy is keskeny rés. – Ez jutott legelőször eszembe, amikor megláttam azt a kihívást. Ha legalább megkérdeztél volna, mielőtt közzéteszed, biztosan azt mondom, hogy hagyd a fenébe az egészet, inkább vegyél annyi bort, amennyit csak bírsz, és fojtsd bele ezt a kínos ügyet, ha már ennyire bánkódsz miatta.
– Nem én tettem közzé azt a kihívást – feleltem. – Éppen ezért is vagyok most itt. Nincs valami ötleted, kinek állhatott érdekében, hogy kiadja a nevemben?
– Fogalmam sincs. – Fyle hangját letompította az a vastag törölköző, amivel az arcát dörgölte éppen.
– És mi a helyzet a többi harcoktatóval? – vetettem fel. – Lehet, hogy valaki tőlük kért engedélyt a közzétételhez.
– Ki van zárva – rázta meg a fejét Fyle. – Első dolgom volt, hogy alaposan kikérdezzem őket. Annál is inkább, mivel a saját kezemmel ráztam volna ki a bőréből, aki elég bátornak érzi magát, hogy a megkérdezésem nélkül engedélyt adjon bármiféle kihívásra, ha az a D'Olbriot-házat érinti.
Megkockáztattam egy bánatos mosolyt.
– Ezek után feltételezem, hogy D'Istrac ide fogja küldeni az összes hűbéresét, akit csak elő tud állítani.
– Az ám – bólintott Fyle. – Legalábbis azokat, akik szerint az efféle ünnepi mulatság megér egy betört orrot vagy egy-két öltést. – Kibújt a csizmájából, meglazítgatta széles lábfejét, és elgondolkodva mozgatta a lábujjait. – De azért még nem kell, hogy olyan képet vágj, mint az észak fele menő szamár déli vége! Minden rosszindulat nélkül mondom, Ryshad, de az utóbbi időben Raeponin igencsak felvitte a dolgodat: az uraság fontos feladatokat bízott rád, elküldözgetett a jó ég tudja, hová, hogy mi, itteniek csak kapkodtuk a fejünket. Máris familiáris vagy, amikor azok, akikkel annak idején együtt koptattad a gyakorlótér porát, még javában tisztogatják a lószerszámot a legénységi szálláson. Te is tudod: minél magasabbra mászik a macska a fára, annál többen akarják megrángatni a farkát. – Biztatóan vállon veregetett. – Mindjárt hozok valamit, amivel leöblíthetjük a port a torkunkból, aztán meg elmesélheted, hogyan is volt pontosan azzal az aldabreshi nőszeméllyel. Semmi köntörfalazás, az egész történetet hallani akarom!
Fyle kilépett a nyitott ajtón, és élesen füttyentett. Szinte ugyanabban a pillanatban egy éber tekintetű suhanc tűnt elő valahonnan: ismertem már a fajtáját, az ilyenekből mindig őgyeleg egy pár a harci iskola körül, figyel, tanul és reménykedik, hogy egy szép napon még csatlós lehet belőle. Fyle egy pénzdarabot nyomott a fiú kezébe, az meg máris elrobogott, hogy bort hozzon valamelyik közeli kocsmából, amely főként a harcosok kiszáradt torkára alapozza jövedelmét.
Fiatal korában gyakorta beszél botorságot az ember, főként, ha üres gyomorra iszik. Vajon tényleg ennyire egyszerű a megoldás? Hajdani meggondolatlan szavaim visszhangját sodorja vissza hozzám a szél? Dastennin legyen a tanúm, réges-régen megfeledkeztem arról a hajdani viszályról. Még csak azt sem sikerült az emlékezetembe idéznem, vajon hol és hogyan vetemedtem rá, hogy ifjúságtól és bortól megrészegülten bírálgassam a harci iskolák bevált rendszerét. Őszintén szólva nem vágytam rá, hogy meg kelljen magyaráznom a dolgot Messire D'Olbriotnak vagy akár Camarlnak, elismerve, hogy ez a kihívás mégsem valamiféle sötét összeesküvés eredménye, megfosztandó az ifjú D'Alsennint kardom erejétől, hanem részben talán még jogosnak is vélhető bosszú egy régi sérelemért azokból az időkből, amikor még annyi eszem sem volt, hogy ne piszkítsak a saját küszöböm elé.
De vajon ki másnak juthatott eszébe az az eset? Kinek lehetett olyan fontos a dolog, hogy ennyi év után képes legyen időt és fáradságot nem kímélve módszeresen kidolgozni, hogyan okozhatna kellemetlen perceket nekem? És miért éppen most? Az elmúlt években igen sok időt töltöttem Toremaltól távol, de az ünnepekre általában visszatértem, vagyis bőven lett volna alkalma a mi titkos összeesküvőnknek, hogy belekezdjen a kis játékába.
Komoran gondoltam rá, milyen jót nevetne Aiten a dolgon. Ha itt lenne, az első gondolatom az lett volna, hogy ő tette közzé azt a kihívást. Valószínűleg nagyszerű csínytevésnek tekintette volna, azután persze látástól vakulásig gyakorol velem odakint a harctéren, hogy a nap végeztével győztesként sétálhassak el kihívóim elgyötört sorfala előtt. Aiten azonban halott volt, lassan két éve már; és bár szó szerint véve Livak kezétől halt meg, vesztéért mégis az elietimmeknek tartorunk elszámolással. Tudtam, hogy kedvesemet még mindig mélységesen bántja az a szörnyű választás, amely elé állíttatott: meg kellett ölnie a barátomat, hogy megmentse az életemet és a sajátját, amikor Aiten tudatát hatalmába kerítette az elietimmek gonosz varázslata. Valójában soha nem hibáztattam őt ezért; reméltem, hogy ebben most sem kételkedik, amikor ilyen nagy távolság választja el tőlem.
Fyle bőrből préselt poharakat kerített elő valahonnan, és bort töltött beléjük abból a megfeketedett palackból, amelyet az iménti fiú hozott.
– Ugye, holnap a győzelmedre iszunk?
– Remélem, eléggé felvizezték – biccentettem, amint átvettem tőle a poharat. Aiten meghalt, Livak távol van, én pedig kénytelen leszek a jelen gondjaival foglalkozni. Elvégre valaki mindenképpen közzétette azt a kihívást, és most már nem tehetek mást, mint hogy vállalom a következményeket. Ha ezen a módon kell megfizetnem ifjúkori meggondolatlanságomért, hát állok elébe. Ha pedig az illető azt szeretné látni, ahogy vértócsában fekszem a homokon, hát majd gondoskodom róla, hogy neki legyen szüksége seborvosra. Alaposan utána fogok járni, vajon ellenfeleimet valóban csak saját vállalkozó kedvük sarkallta-e a kihívás elfogadásában, vagy netán egy szép, súlyos erszény is közrejátszott ebben a döntésben, a harci iskolák ősi hagyományainak megcsúfolásaképpen.
– Holnap majd tisztán isszuk – ígérte Fyle, látván elkomorodó arckifejezésemet. – Miután móresre tanítottad a sarkadban csaholó kóbor kutyákat.
– Vagyis bízol a győzelmemben – pillantottam rá. Ismertem annyira, hogy tudjam, megmondaná, ha nem így lenne.
– Felveszed a versenyt bármelyik hűbéressel, aki a kezem alatt tanult az elmúlt öt évben – bólintott lassan Fyle. – Igaz, familiárisnak talán túlságosan fiatal vagy, de nézzük csak, mit jelent ez. Egyrészről magadnál jóval tapasztaltabb harcosokkal kell szembenézned, másrészt viszont számíthatsz rá, hogy idősebbek és lassabbak lesznek nálad. Ahogy rám mosolygott, sötétbarna szeme körül elmélyültek az apró ráncok. – Igaz, nagyszájú fiú voltál annak idején, de csak olyasmit mondtál ki, amit mi magunk is gyakorta suttogtunk egy-egy késői flaska bor mellett. Így is túlságosan sok az olyan hűbéres meg familiáris, aki csak a kargyűrűjét fényesíti, a kardja meg közben elrozsdásodik.
Miközben megfontoltan bólintottam. Glannar volt az első, aki eszembe jutott.
– Tehát tekintsem úgy, hogy akár fogadnál is rám?
– Te is tudod, hogy nem szoktam fogadni – csóválta meg a fejét Fyle.
– Csakis olyan kockázatot vagyok hajlandó elvállalni, amelyet nem tudok elkerülni: így tesz minden katona, ha csak egy csöpp esze is van.
Hosszan ittunk mindketten, hogy leöblítsük a torkunkat kaparászó port.
– Őszintén szólva azt hittem, több cselfogás is van a tarsolyodban – jegyezte meg Fyle, amint ismét telitöltötte a poharakat az erősen felvizezett borral. – Hát még ennyit sem tanultál azokon az elátkozott szigeteken?
– Nem hiszem, hogy bármiféle csel kifoghatna rajtad – nevettem el magamat.
– Engem ugyan nem vezetsz az orromnál fogva – pillantott rám tettetett méltatlankodással Fyle. – Egyszer csak hallom ám, hogy az egyik emberünket eladták rabszolgának azok a nyomorult Relshaz-béliek, elvitték a Szigetvilágba, amelyről még a legbecsületesebb kereskedők is azt mesélik, hogy három betegségben elhullott ember jut minden kettőre, akit az aldabreshiek ölnek meg. Valamivel később aztán azt hallom, hogy a mi emberünk ebből a helyzetből is kivágta magát holmi varázslókkal a háta mögött, azután meg az óceán túlsó végében felfedezett valami szigeteket, az utolsó Nemith rég elveszett gyarmatát, amely az eltelt emberöltők dacára teljesen érintetlenül hevert ott... Csak nem gondolod, hogy bedőlök ennek a sok sületlenségnek? Tessék csak elmondani most rögtön, mi történt valójában!
Mély lélegzetet vettem, miközben egyre azon tűnődtem, vajon miként válaszolhatnék legegyszerűbben a kérdésére.
– Úgy kezdődött, hogy Relshazban letartóztattak egy kis félreértés miatt valami helybéli kereskedővel – vágtam bele a történetbe.
– És még azt állítják azok a kulturálatlan népek, hogy az ő törvénykönyvük éppen olyan jó, mint a miénk – dörmögte Fyle.
Válaszképpen csak megvontam a vállamat. Még csak arra sem hivatkozhatok, hogy nem volt igaza annak a kereskedőnek, amikor az őrség kezére adott: Temar tudata átvette a hatalmat a testem fölött, és megpróbálta elvenni azt a szerencsétlen karpántot.
– Raeponinnak nyilván másfelé akadt dolga abban az időben – sóhajtottam röviden. – De még az is lehet, hogy valamiféle összeesküvés húzta el a mérlegét a rossz irányba, én mindenesetre azon kaptam magamat, hogy máris megvásárolt egy aldabreshi hadúr, aki személyes szolgát keresett a legfiatalabb feleségének. – Pontosabban szólva az elietimmek cselszövése lappangott a dolog mögött, ezt azonban igen hosszadalmas lett volna itt és most elmagyarázni. – Így aztán a hadúr feleségét szolgáltam egy évszakon át vagy még tovább is, majd pedig hajóra szálltam, és amint alkalmam adódott, észak felé indultam. – Ezt az alkalmat történetesen maga a hadúr ajánlotta fel nekem, miután megtettem neki azt a szívességet, hogy megszabadítottam egy másik feleségétől, egy veszedelmes, ostoba szukától, akit az elietimmek eszközül használtak a mesterkedéseikhez. – Később úgy alakult, hogy átszálltam egy másik hajóra, amely Hadrumal felé tartott. Így keveredtem bele az Ősmágus kutatóexpedíciójába, amelyet az elveszett gyarmat megkeresésére indított. – Ismét vállat vontam. – Közben pedig igyekeztem, hogy mindvégig az uraság érdekeit szolgáljam. – No persze; mellesleg azt is fölfedeztem, hogy ha kell, minden különösebb szívfájdalom nélkül feláldoz engem a ház érdekében.
Fyle beletörölgette a kezét egy durva rongydarabba, amely a deszkafalba vert kampók egyikéről lógott le.
– No, és miféle szolgálatokat vár el egy hadúr felesége a rabszolgájától? – Kacsintásából láttam, az én ügyemet bizony ezerszer is megtárgyalták a gyakorlótereken és istállóudvarokon.
– Nem kell folyton rosszra gondolni, Fyle – nevettem el magamat. Az igazság azonban az, hogy egyáltalán nem csodálkoztam, amiért a történetnek ez a része ennyire foglalkoztatja az ittenieket. Elvégre nincs az az ember a kontinensen, aki ne ismerné a vérfagyasztó régi meséket a Szigetvilágról: hogy vérszomjas vadak uralják az Aldabreshi-szigeteket, akik közösen használják asszonyaikat, és ha már megrészegültek az egész napos vérontásban és háborúskodásban, hatalmas orgiákat rendeznek, ahol valósággal tobzódnak a züllöttségben és kicsapongásban. A harci iskolákban talán még ma is kézről kézre adják azokat a rossz helyesírással lemásolt, ám annál gazdagabban illusztrált füzetkéket, amelyeknek ingerlő részleteivel az olvasni tudók szórakoztatják esténként a többieket. Emlékszem, ifjú koromban egyszer egy ellenőrzésnél napvilágra került egy különösen botrányos példány, és a dolog fölötti megbotránkozásában Fyle elődje tűzre hányatta az összes engedély nélkül tartott papírholmit.
– Na, mi lesz már? – unszolt Fyle. – Az itteniek már arra számítottak, hogy a nyári viharok vetik a partra a holttestedet, vagy legalábbis a micsodádat ottmarasztják, ha te magad élve meg is úszod.
– Szerencsére az eunuchok manapság már kimentek a divatból, amint megtudhattam.
Fyle elnevette magát: nyilván azt gondolta, hogy tréfálok. Közelebb hajoltam hozzá, és suttogóra fogtam a hangomat.
– Ami azt illeti, Fyle...
Ebben a pillanatban azonban hangos kiáltás érkezett az ajtó felől, megóvva tőle, hogy többet is kelljen mondanom. Fyle válasza hallatán a barakkok gondnoka lépett be, vastag iratcsomóval a hóna alatt.
– Szólít a kötelesség – dünnyögte csalódottan Fyle. – De úgy éljek, előbb-utóbb kiszedem belőled az igazságot, Ryshad, még ha le is kell, hogy itassalak miatta. – Vastag, bütykös mutatóujjával mókázva megfenyegetett.
– Rendben van, akkor holnap te fizeted a rumot a győzelmem megünneplésére – szóltam utána.
Fyle öblös nevetése már az ajtóból szállt vissza.
– Jövök már, gondnok uram – hallottam odakintről. – Mondd csak, mi a baj már megint?
Jómagam a hátsó ajtón léptem ki, és egy pillanatra megtorpantam, amint a szemembe csapott az éles napfény. A porban néhány fiatal fiú kuporgott, és nagy buzgón rúnát vetettek egy ütött-kopott csontkészlettel, amelyet talán egy idősebb katona hajíthatott ki hasznavehetetlenként. Ami engem illet, szívesebben játszom Fehér Hollót; a rúnákkal ritkán van szerencsém, nem úgy, mint Livaknak. Nos, az igazat megvallva ő gyakran rá is segít egy kicsit erre a szerencsére...
Elhaladtam a hosszúkás, alacsony tetejű barakképületek előtt, amelyeknek keskeny ablakai csak gyér fényt vetettek az odabent egymás hegyén-hátán heverő zsúfolt hálóhelyekre. A kápolna az épületek távolabbi végében bújt meg; apró, kör alakú épület volt ugyanabból a sápadt árnyalatú homokkőből, ódivatú, csúcsos tetejét zuzmóval foltozott okkersárga tetőcserepek borították.
Beléptem, és beleszimatoltam a levegőbe. Régi, kihűlt tömjénfüst bújt meg a sarkokban, és mint már annyiszor, most is a szokásos hatással volt rám. Ostrin ütött-kopott képmásán friss, ünnepi virágkoszorú díszelgett, a lába előtt várakozó tálban pedig nem is egy tömjénrúd hamuja tanúskodott a nemrégiben tett jámbor felajánlásokról. A harci iskola vezetője egyben a kápolna kinevezett papja is volt, és úgy vettem észre, Fyle jóval komolyabban veszi ezt a kötelességét is, mint az elődje, akire az én időmben hárultak az efféle feladatok. Emlékszem, az a fickó minden szívfájdalom nélkül átengedte a kápolnát a pornak és a pókhálóknak, míg cégül az ifjú Ostrin már ősz szakállú öregembernek látszott, aki megtörten szorongatja a kezében megszokott pálcáját és korsóját.
Felnéztem a szoborra. Valamiféle puha, szürke kőből faragták, de soha nem tudtam igazán rájönni, miféle kőzet lehet: apám sokat tréfálkozott az ügyetlenségemen. Ostrinnak több olyan sajátossága is van, amelyek miatt a harcosok legszívesebben hozzá imádkoznak: ő a vendégszeretet képviselője az istenek között, és a régi legendák szerint mindig bőkezűen megjutalmazta leghűségesebb szolgáit, sőt, több ízben maga is fegyvert ragadott, hogy megvédelmezze szorgalmas népét az oktalan sanyargatástól. És ha a nyomdokain járva magunk is hadra kelünk, és sebesüléseket szerzünk, még mindig bízhatunk az istenség gyógyító hatalmában. Bár ami azt illeti, nekem abban a pillanatban kissé tiszteletlenül ugyan, de az jutott eszembe, hogy mostanság jobban bízom a Mesterség erejében.
A szobor talapzata mellett, egy kis emelvényen acél és tűzkő hevert, tömjénrudak várakoztak egy kis csuporban. Kivettem az egyiket, és meggyújtottam, megtéve szokásos felajánlásomat Aiten emlékére. Még a holttestét sem hozhattam haza, hogy méltóképpen elégethessem a kis kápolna mögötti megemlékezési helyen. Bárcsak megtehettem volna, hogy legalább a hamvait hazahozom, ha már valamely távoli tűz megtisztította, hogy urnába zárva nyugodjék méltó helyén, e kápolna hosszú polcainak egyikén. Itt, a fal mentén álló polcok sorain álltak az elhunytak dísztelen urnái, néma emlékezésül azokra, akik életüket áldozták a D'Olbriot név szolgálatában, és immár a Túlvilágon pihennek. Vagy ha legalább a kardját vagy a tőrét hazahozhattam volna, hogy elhelyezhessem valamelyik poros, nagy ládában az oltár mögött! De nem volt nálam más, csak az amulettje, amelyet erősen belevarrtam a kardkötőmbe; közös eskünk hajdani jelképe. Hirtelen úgy döntöttem, hogy itt fogom elhelyezni, ebben a kápolnában – de még nem most, hanem egy szép napon, amikor majd sikerül bosszút állnom, és ezerszeresen fizettettem meg a nyomorult elietimmekkel a kiontott vér minden cseppjét. Ostrin legyen a tanúm, Dastennin és minden más isten, aki törődik annyit ezzel az üggyel, hogy meghallja szavam! E percben megfogadtam, hogy az elietimmek nem tehetik rá a kezüket Kellarinra, amíg csak lélegzem.
Vajon Ostrin gondoskodik Laio Shekről, a hadúr feleségéről? Halványan elmosolyodtam. Vajon mit gondolnak az istenek azokról, akik még csak tudomást sem vesznek a létezésükről? Nem tagadhattam, hogy Laio voltaképpen mégis csak törődött vetem, és gondoskodott rólam az ő különös szokásaik szerint. Fyle meg a többi istállóudvari pletykálkodó még csak a leghalványabb fogalmakkal sem rendelkezik róla, milyen az élet a Szigetvilágban. A többi hadúrról ismeretek híján nem szólhatok, de Shek Kul egyáltalán nem volt oktalan barbár. Éles észjárású, mondhatni, ravasz férfiként veszedelmes ösvényen járt egy ellenséges világban, változó szövetségi viszonyok és megbízhatatlan fegyverszünetek között lavírozott. Tagadhatatlan, hogy adott esetben bizony kimondhatatlan kegyetlenségre is képes volt; ezt magam is tapasztalhattam, amikor végig kellett néznem rossz útra tévedt feleségének kivégzését, de hát a Szigetvilág ege alatt ez is igazságszolgáltatásnak számított. És ha már itt tartunk, feleségei nem csupán ostoba díszek voltak, vágyainak és zaklatásának célpontjai, hanem széles látókörű és okos asszonyok, akik gazdálkodásban és kereskedelemben nagyobb jelentőségű döntéseket hoztak, mint egyik-másik tormalin nemesi család feje.
Mindazonáltal igencsak bukásra ítélt kísérlet lett volna, ha megpróbálom meggyőzni Tormalinföld összegyűlt harcosait, akik szíves örömest mesélgetnek hátborzongató történeteket egy-két pohár bor mellett, hogy mindaz, amit eddig hallottak, merő kitalálmány volt. Fyle és néhány cimborája talán még csak-csak figyelnének rám, ha megosztanék velük néhány meglepő igazságot; nos persze őket is jobban érdekelné valamiféle körülményes és részletekben gazdag történet, beismerendő, hogy egyáltalán nem túlzás az a híresztelés, amely különösen kiemelkedő erotikus szaktudást tulajdonít az aldabreshi nőknek. Nos, ami igaz, az igaz, az ottani asszonyok valóban számtalan férfival ágyba bújnak a férjükön kívül, ám ez kizárólag az ő szabad választásukon múlik, nem pedig holmi brutális kényszeren. Én azonban nem voltam hajlandó beszennyezni Laióval töltött bensőséges perceink emlékét azzal, hogy felfedem részleteit a kíváncsi fülek előtt.
Ismét elmosolyodtam. Elhatároztam, hogy ha legközelebb elkísérem anyámat Halcarion templomába valamelyik piaci napon, hogy segítsek megtisztogatni Kitria testvérein urnáját, meggyújtok még egy rúd tömjént, és megkérem a Holdbéli Szüzet, vigyázzon a kicsi Laióra.
Hirtelen elkomorodtam. Bizony, jó lesz, ha ügyelek a nyelvemre, amennyiben Fyle valóra váltja ígéretét, és tényleg megpróbál leitatni a történet érdekében. Laio ugyanis annyi arannyal bocsátott utamra, hogy akár megvehettem volna rajta a felsőváros egy részét. Az igazat megvallva még mindig nem tudtam eldönteni, vajon nem fizetségnek szánta-e ezt neki tett szolgálataimért.
Úgy döntöttem, elég az önkényeztetésből; fontosabb dolgokkal kell törődnöm, mint hogy lusta álmodozással lopjam a napot. Hátat fordítottam a kékesfehér füstpamacsoknak, és gyors, határozott léptekkel megindultam visszafelé, a harci iskola irányába. Eszembe jutott ugyanis, hogy a zekémet az ajtó mellett hagytam.
Amint belépten a visszhangzó épületbe, azonnal észrevettem, hogy valaki van odabent: az illető éppen a zsebeimet kutatta át nagy körültekintéssel. Sikerült váratlanul rajtakapnom, és rögtön ki is használtam az előnyömet: hátulról rávetettem magamat, és arccal lenyomtam a porba, mielőtt még lélegzetet vehetett volna.
– Nyomorult tolvaj, ki küldött ide? – dörrentem rá dühösen.
– Szállj le rólam, Ryshad! – Legnagyobb meglepetésemre a fivérem, Mistal feküdt a térdem alatt, mérgesen köpködve ki a szájába ment port.
– No mi az, ennyire nem lehet megélni az ügyvédkedésből, hogy az én zsebeimet kell kifosztanod? – Hátracsavartam a karját, és még szorosabban fogtam le. – Gyerünk, mi lesz már? Kelj fel, ha bírsz! Micsoda puhány népség vagytok ti, jogászok.
A mozdulatából ítélve meg akarta vonni a vállát, de nem nagyon sikerült neki.
– Előbb engedj el, aztán majd meglátjuk, te rohadék! – sziszegte.
– Szóval így beszélsz te édesanyád fiáról, te kis csirkefogó? – Odébblöktem, és felpattantam, azonnal készenlétbe helyezkedve, hogy ne érjen váratlanul a támadása.
Mistal azonban nem vetette rám magát. Feltápászkodott, és ügyetlenül porolgatni kezdte bíróság körüli szolgálatában használatos szürke köpönyegét. Miután a tenyerét is összeütögette, két gyűrött papírdarabot rántott elő, és vádlón lobogtatta felém.
– Mondd csak, mi a fenének küldözgetem én neked ezeket a rohadt leveleket?
Haragja láttán őszintén meglepődtem.
– Rengeteg dolgom van ezekben a napokban, Mistal – magyarázkodtam. – Tudod, hogy van ez így ünneptájt. Megértheted, hogy nem volt időm táncosnők bájairól értekezni veled.
– De itt nem egy rühös táncosnőről van szó; hogy a fene egyen meg! – csattant fel a fivérem, és az orrom alá dugta a leveleket. – Tessék, olvasd csak el, ha eddig nem tetted! Egyszerűen beszélnem kellett veled, és kész!
– Hátrább az agarakkal! – emeltem magam elé a kezemet. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e, amiért láthatom a fivéremet, vagy bosszankodjam hevességén. – Legközelebb azonnal válaszolok a leveledre, hogy még a pecsétviaszod sem hűl ki, mire megkapod. Így jó lesz? De előre szólok, Dastennin kegyelmezzen neked, ha csak valami fürtös leányzót akarsz megmutatni, aki felhajtotta neked a szoknyáját!
Mistal szóra nyitotta volna a száját, de nyomban be is csukta, és szégyenlősen elmosolyodott.
– Na jó, rendben van. De most figyelj ide, mert komoly dologról van szó!
Ekkor kezdtem csak észbe kapni, hogy valóban súlyos oka lehet a jövetelének, ha egyszer napvilágnál otthagyta a bíróság környékét, ahol máskülönben az egész napját tölteni szokta. Ha csak az ünnep nyújtotta vigasságokat óhajtotta volna együtt élvezni velem, nyilván megvárta volna az alkonyati tizedik harangütést, amely a végét jelentette minden hivatalos tevékenységnek.
– Ha tényleg olyan fontos, ne itt mondd el! – figyelmeztettem. A harci iskola gyakorlóporondja aligha alkalmas a bizalmas beszélgetésre.
– Rendben van, akkor levegőzzünk egyet. – Mistal a zsebébe nyúlt rágni való levélért, én azonban elhárítottam az ajánlatát.
A harci iskola nincs messze a rakparttól, így aztán arrafelé vettük utunkat. Hogy lerövidítsük az utat, átvágtunk egy szűk sikátoron, melyről bordélyházak nyíltak. Ezek hétköznapokon is szép hasznot húztak a matrózokból és katonákból egyaránt, most pedig, ünnep lévén, még jobban felpezsdült a forgalmuk. Nos persze megvolt a maga veszélye annak is, hogy a hajósok és harcosok ilyen szabadon keveredhettek errefelé: Stolley például valahol itt veszítette el azokat a bizonyos hiányzó fogait.
– Egyébként mit keresel ilyenkor errefelé? – érdeklődött Mistal. – Nem az urad füttye szerint kellene táncolnod odafönt a palotában ahelyett, hogy a barátaiddal kötekszel?
Savanyúan elmosolyodtam.
– Valaki jó tréfának vélte, hogy kihívást tegyen közzé a nevemben – meséltem. – Tekintve, hogy tegnap úgy törték be az ifjú D'Alsennin koponyáját, mint egy tojást, nagyon úgy tűnik, hogy valaki a D'Olbriot családhoz tartozók trófeáival szándékozik díszíteni a fogadótermét.
Mistal gondolataiba mélyedve, sötét tekintettel ballagott mellettem.
Hamarosan kiértünk a széles rakpartra. A part mentén néhány gálya ringatózott kikötve, de fedélzetük üres volt, és kihalt, legfeljebb egy-két őrszem tűnt fel időről időre. Napokkal előbb kirakodták már az árut mindegyikből, hogy le ne késsék az ünnepekkel együtt járó vásárlási lázat. A tengerpartnak ez a darabja a D'Olbriot-ház ellenőrzése alatt állott, a kikötőoszlopokat és a raktárak ajtaját a hiúzos címer díszítette. A kövezett gyalogjárón néhány szajha levegőzött rövid szünetet tartva munka közben; rengeteg sétálóhelyük maradt, mivel a kötélverők, akik máskor itt szoktak dolgozni, most szerszámaikat félretéve szintén az ünnepi forgatagban pihenték ki a hétköznapok fáradalmait. Nyárutó első napjánál előbb nem is térnek vissza. Akkor majd ismét előveszik fából készült kereteiket és cölöpjeiket, hogy közéjük feszítsék a kenderfonatot, és föl-le járkálva sodorják, húzzák minél szorosabbra, újabb és újabb szálakat fonva hozzá, míg végül az egyszerű kenderfonatból olyan vastag kötél lesz, hogy könnyedén megtart akár egy hatalmas gályát is a széles horgonyzóhelyen. Most azonban kihalt és csendes volt a kötélverők utcája: elegendő helyünk maradt sétálni és beszélgetni, és ami még fontosabb, nem kellett tartanunk tőle, hogy bárki is kihallgathatna bennünket.
Mistal érdeklődéssel nézegetett egy kis bögyös nőszemélyt, akinek copfjai túlságosan szembetűnő vörösek voltak ahhoz, hogy ez legyen a természetes színük. A leányzó olvadozó pillantást vetett feléje sötétre festett szempillái alól. Elvégre jóképű fickó a fivérem: magassága, haja és bőre színe nagyjából olyan, mint az enyém, de anyánk lágyabb vonásait örökölte, míg én apánk szögletes állkapcsával büszkélkedhettem. Ámbátor azt hiszem, a szajha érdeklődését nem annyira az arcvonásai, mint öltözéke kelthette fel, hiszen az ügyvédeket rendszerint kövér erszényük révén tartják számon. Feddő arccal fordultam Misralhoz.
– Nos, döntsd el, mit akarsz inkább: egy gyors menetet, vagy elmondani, amiért jöttél?
– Majd megvár, ha akar. – Mistal azzal a nagyképű mozdulattal igazította meg a köpenye elejét, amelyet a joggyakornokok valószínűleg bojtárkodásuk első évében tanulnak meg a bíróságon. – Arról a te híres gyarmatodról van szó... Arról, amelyiknek az ügyeibe D'Olbriot uraság fülig belekeveredett. Bizonyos emberek igen irigy és sóvárgó pillantásokat vetnek az óceán túloldala felé.
– Lescari zsoldosok – bólintottam. – Hallottam ezeket az idióta meséket.
– Lescari zsoldosok? – Mistal hitetlenkedő pillantást vetett rám. – Hiszen azok meg sem tudják különböztetni a birkatrágyát a mazsolától! Ryshad, a te D'Olbriot uraságodra perek egész sorozata vár. Holnap kitör a vihar, és fogadok, hogy ő mit sem sejt az egészből.
Hirtelen megtorpantam.
– Kinek jutna eszébe beperelni? – néztem Mistal szeme közé.
– Például a Tor Priminale-háznak. – Mistal az ujján számolta a lehetséges jelölteket. – Aztán Den Rannionnak. Arra hivatkoznak, hogy az őseik révén joguk van részesedést kérni az újonnan megtalált gyarmat jövedelméből.
– Már miért lenne joguk rá? – Ismét sétálni kezdtünk.
– Mivel ezek voltak azok a nemesi házak, amelyek eredetileg támogatták a felfedező utat. Azt mondták, minthogy mindezt az üzleti haszon reményében tették, most aztán kérik a részüket a földből, az ásványkincsekből, épületfából, jószágból. Annak pedig, amit egészen idáig pénzzé tettek, pontosan az egytizedét követelik.
– És megtehetik? – pillantottam a fivérem felé.
– Éppenséggel meg tudják indokolni az álláspontjukat – felelte komoran Mistal. – Nem tudom, mekkora sikerrel járnak ebben a perben, de talán nem is elsősorban erről van szó. A lényeg az, hogy a következő Téli Napfordulóig az uraságod ki sem fogja tenni a lábát a tárgyalótermekből.
– Honnan tudsz te erről az egészről? – Tudtam, hogy az ügyvédek szigorú esküt tesznek a titoktartásra, és ezt a fogadalmat éppen olyan komolyan veszik, mint a hűbéresek a magukét. Megesküsznek Raeponin nevére, hogy mindenkor jóhiszeműen járnak el, és megőrzik a rájuk bízott titkokat; ha pedig az isten szigora egymagában mégsem tenne elég, a törvény komoly büntetéseket ír elő fogadalmuk megszegése esetére.
– Felkértek rá, hogy fejtsem ki a kérdéssel kapcsolatos jogi álláspontomat – felelte komoran Mistal. – De nem csak engem: minden ügyvédet, akinek valaha is volt dolga tulajdoni perekkel. Valójában nem is annyira a véleményemre voltak kíváncsiak, csak biztosítani akarták maguknak a terepet. Ha ezekután D'Olbriot uraság meg akarna bízni, hogy járjak el az ügyében, a többiekkel együtt köteles volnék visszautasítani a megbízást, mondván, hogy valamilyen formában már részt vettem a perben. – Keserűen elnevette magát. – Nem mintha a D'Olbriot család valaha is rászorult volna, hogy a hozzám hasonló egyszerű ügyvédekre bízza a jogi képviseletét.
– De bárki áll az ügy mögött, nem akart egyetlen nyúlodút sem háló nélkül hagyni, mielőtt kiküldte volna a menyétjét – bólogattam. Úgy éreztem, kezdem érteni, mire mehet ki a játék. – Azt mondod, a Tor Priminale család készül keresetet indítani? De hát Guinalle kisasszony még mindig életben van, és békében él Kellarinban! Ha a Tor Priminale-háznak van is valamiféle követelése a szigeten, ki képviselhetné jobban az érdekeiket odaát, mint Guinalle? Den Fellaemion a nagybátyja volt, és biztos vagyok benne, hogy örömmel ruházta volna rá a maga képviseletét is. – Magamban azért megjegyeztem, hogy erről még ki kell faggatnom Temart.
– No igen, de ki bizonyítja be, hogy az a lány csakugyan Guinalle? – érvelt Mistal. – Ki bizonyítja be, hogy csakugyan ura a józan ítélőképességének, ha egyszer feltételezzük, hogy valamiféle gonosz varázslat fogságában sínylődött Saedrin tudja, hány éven át? Le merném fogadni a köpenyembe, hogy valakinek előbb-utóbb eszébe jutnak ezek a kifogások.
– Messire D'Olbriot számtalan tanút tud állítani, akik megerősítik, hogy a lány nagyon is ura a józan eszének – vágtam rá bosszúsan.
– És miféle tanúkat, ha szabad kérdeznem? – villant rám Mistal tekintete. – A D'Olbriot-ház lekötelezettjeit? Vagy pártatlan tanúkat? Talán varázslókat? Vagy zsoldosokat?
– Guinalle kisasszony akár saját maga is megjelenhet a bíróság előtt – tétováztam. – De vajon jó volna-e ez? Hiszen ez a város most olyan, mintha soha nem is járt volna benne, semmit sem tud a mostani törvényekről, a bíróság működéséről. Nem szívesen látnám őt olyan kérdések kereszttüzében, amelyeket talán még meg sem ért biztosan. És ha válaszol is rájuk, az a furcsa, régies kiejtés azt az érzést keltheti a nagytiszteletű bíróságban, mintha valami szegény kis féleszűvel állnának szemben.
– Még az sem lehetetlen, hogy végül sikerül bebizonyítania a jogosultságát – csóválta meg a fejét Mistal –, de még ebben az esetben is pereskedéssel telik az egész nyara és ősze.
– Ezt pedig nem engedhetjük meg – sóhajtottam. – hiszen Kellarinban mindössze ketten rendelkeznek valódi tekintéllyel, és ebből ő az egyik. Ki van zárva, hogy ilyen hosszú időre nélkülözni lehessen őt a szigeten... – Elnémultam, majd ismét megszólaltam: – Bocsánatot kérek... Igazad van, valóban találkoznom kellett volna veled.
– Nekem pedig világosabban kellett volna fogalmaznom – hajtotta le a fejét Mistal. – De az az igazság, hogy nem nagyon mertem papírra vetni semmi kézzelfoghatót. – Gyanakodva körülpillantott, de senki nem járt hallótávolságon belül. Még az iménti csinos kis utcalány is talált magának jobb szórakozást, mint kettőnket figyelni.
– Ha beszámolok a dologról az uramnak, ügyelni fogok rá, hogy a te nevedet még csak véletlenül se említsem – ígértem megfontoltan. Tudtam, hogy ha kiszivárog a dolog, soha senki nem bízik meg többé Mistalban, ez pedig a végét jelentené ügyvédi karrierjének, amelyet oly sok szorgalommal és önfeláldozással építgetett immár évek óta.
– És még valami – köszörülte meg a torkát Mistal. – Igaz, mindannyiunkat hallgatási eskü köt, de azért lábra kaptak bizonyos híresztelések... Ha Tor Priminale vagy Den Rannion benyújtja a keresetet, Den Muret még az Őszi Napéjegyenlőség előtt csatlakozik hozzá, és nem kizárt, hogy Den Domesin is.
– Nekik meg mi okuk volna rá? – kapkodtam levegő után.
Mistal félrefordított fejjel szemlélte a töredezett járdaköveket a lábunk előtt, mintha azon tűnődne, hogyan is magyarázza meg.
– Ugye, te magad mondtad, hogy Tor Priminale kisasszony igen fontos szerepet tölt be Kellarinban? – kezdte. – Gondolom, D'Alsennin fiatalúr legalább ennyire jelentős személyiség.
– Temar? – pillantottam rá gyanakodva.
– Nos, Tor Alder hamarosan szintén pereskedésbe fog, hogy a D'Alsennin-házat törvény szerint kihaltnak nyilváníttassa – folytatta színtelen hangon Mistal. – Úgy tűnik, a te Temar barátod édesanyja hozzáment egy Tor Alder sarjhoz valamikor a Régi Birodalom végnapjaiban. Két fiút szült neki, így aztán, amikor az öreg D'Alsennin uraság meghalt, minden megmaradt vagyonát a Tor Alder-házra bízta azzal, hogy ha Temar vagy bármely leszármazottja valaha visszatérne, azonnal vissza kell adni neki.
– Szépen leírta, lepecsételte, és a vasalt iratszekrényke megőrizte az eltelt emberöltőkön át? – Csaknem elnevettem magam a helyzet keserű iróniáján.
– Tudod, milyenek ezek az ősi nemesi házak – bólintott Mistal. – Hatalmas Correl ideje óta őrizgetnek minden egyes tintamaszatos papírgalacsint. Ez a pergamenszeletke történetesen elég sokat hozott Tor Aldernek: innen származnak a család legjobb földjei Ast környékén, meg egy szép darab part odaát a déli oldalon.
Tekintetem a távolba révedt, végigpillantva Toremal tágas tengerpartján. A tenger széles háta részvétlenül csillogott a napsütésben, csak itt-ott törték meg fehér tajtékhabok. A partvidék lendületesen ereszkedett alá az északabbra fekvő magasföldektől a homokos lankákig lenn a messzi délen, mintha kitárt karokkal igyekezne biztonságos ölelésbe szorítani a hazaérkező gályákat. Fogalmam sem volt róla, vajon Temar idejében mennyit érhettek ezek a földek, manapság azonban csupán a bérletükből takaros hajóhadat állíthatna magának Kellarin, sőt, talán még a rakományuk is kitelne belőle.
– Hogyan nyilváníttathatják kihaltnak a családot? – méltatlankodtam. – Hiszen Temar még nagyon is életben van!
– Éppen csak hogy életben van, legalábbis a pletykák szerint, amelyeket a minap az egyik teázóban hallottam – helyesbített Mistal. – És csakis azért, mert valamiféle sötét boszorkányság visszarángatta a halál tornácáról.
– Saedrin szerelmére, de hát... – törtem ki elkeseredetten.
– Ne velem perlekedj, nem én tehetek róla, ha ezt mondják – dörmögte a fivérem. – Egyébként pedig még ha életben is van, és a józan esze is ott fészkel a kalapja alatt, akkor is egy szál maga maradt. Ugyan mihez kezdhet egyetlen árva méltóságos úr, amikor nincs családfő, nincs családi címer, sem egyetlen talpalatnyi föld, legalábbis ami a Káosz után keletkezett jogi dokumentumokat illeti?
– Más újság nincs? – sóhajtottam, reménykedve benne, hogy Mistal tagadólag rázza meg a fejét válaszképpen.
Fivérem fanyarul elmosolyodott.
– Den Thasnet ragaszkodik hozzá, hogy a D'Olbriot családra ki kell vetni a földadót Kellarin teljes területe után, méghozzá visszamenőlegesen is, tekintve, hogy mindezidáig egyedül ez a család húzott hasznot az ottani erőforrásokból – jegyezte meg szárazon.
– Hogy nyelnék le a saját... – csattantam föl, mielőtt még gondolkodhattam volna.
– Sajnos, a követelésükről nem mondható el, hogy minden alapot nélkülözne.- Mistal jellegzetes jogászi testtartásba helyezkedett a tisztára söpört kockakő közepén. – Mindazonáltal, kedves fivérem, ha szabad megjegyeznem, magánemberként magam is osztom azon javaslatodat, amelyet az imént a lenyeléssel kapcsolatban...
– A fene egyen meg, Mistal, hagyd abba a viccelődést – nevettem el magam, bár nem túl vidáman. – Komoly dologról van szó!
– De még milyen komolyról – értett egyet Mistal, és eligazgatta a vállán szürke köpönyege redőit. – Fránya egy ügy, nekem elhiheted. Felettébb agyafúrt ötlet volt ez azzal a földadóval... Annál is inkább, mivel ha Den Thasneték keresetét elutasítják, az csak megerősíti Tor Priminale meg a többiek álláspontját.
– És ha igazat adnak Den Thasnetnek? – Titokban reménykedtem benne, hátha mégis akad valamiféle alkalmas jogi csűrés-csavarás, amellyel elkerülhetnénk a biztosnak látszó következtetést.
– Akkor D'Olbriot választhat, hogy megfizeti a földadót, és ezzel csődbe juttatja a házat, vagy visszavonul, és elfogadja Tor Priminale meg a többiek követelését. – Sajnos, Mistal legsötétebb gyanúimnak adott hangot.
Mire idáig értünk a társalgásban, megérkeztünk a rakpart távolabbi végébe, ahol néhány kisebb hajó várakozott biztonságosan szárazra húzva a dagályvonal fölött. Visszafordultunk, és némán haladtunk egymás mellett összefont karral, összevont szemöldökkel, hosszú léptekkel mérve a rakpartot.
– Az „agyafúrt ötlet” és a „Den Thasnet” kifejezések nem túl gyakran szoktak előfordulni egymás mellett – állapítottam meg hosszú szünet után.
– Tényleg nem. – Mistal a kezére pillantott, és megigazította az ujján a gyűrűt, amely az uralkodói igazságszolgáltatásnak tett fogadalmát jelképezte. – A fejemet tenném rá, hogy Den Thasneték csak bábok ebben a játékban.
– Az ám, de ki rángatja a köteleiket? – kérdeztem dühösen. – Szavamra, ez az ügy jobban bűzlik, mint a széthajigált halfejek.
– Na látod, éppen ezért akartalak figyelmeztetni – vágta rá komoran Mistal. – Az esküm arra szolgál, hogy védelmezzem mindazokat, akik jóhiszeműen járulnak az igazságszolgáltatás színe elé, nem pedig, hogy segítséget nyújtsak azoknak, akik saját rosszindulatuk álcájaként folyamodnak a joghoz.
– És mióta tudsz erről a dologról? – kérdeztem.
– Az ünnep előestéjén kértek fel, hogy nyilvánítsak véleményt – felelte fivérem. – Voltaképpen elsősorban ez keltette föl a gyanúmat. Nem tartottam valószínűnek, Hogy valaki ilyen rövid időt hagyna a felkészülésre, ha tényleg érdemi véleményt akar kapni tőlem. Gyanús lett, hogy ez valamiféle taktika, és alighanem az egész csak arra megy ki, hogy érdekeltté tegyenek az ügyben, és ne ajánlhassam fel a szolgáltatásaimat másvalakinek.
– De ha jól értem, valaki busásan megfizet mindezért – mutattam rá a lényegre. – Ha pedig feltételezzük, hogy minden szóba jöhető ügyvédet és egyéb törvényszolgát megkörnyékeznek, az illetőnek ugyancsak alaposan a pénzesládái mélyére kell nyúlnia...
– Ráadásul az sem érdekli őket, ha a mesterkedésük napvilágra kerül, legalábbis a dolgok jelenlegi állása mellett nem – tette hozzá Mistal. – Átkozottul biztosak magukban, ez pedig azt jelenti, hogy az ügyvédeik és levéltárosaik már jó ideje rágódnak az ügyön.
– Az ügyvédek aligha törik meg a titoktartási fogadalmukat – tűnődtem –, de vajon hol szokták az írnokok és irattárosok leöblíteni a torkukból a könyvtárak porát a műszak végeztével?
– És vajon ki ültetett bogarat Tor Priminale uraság fülébe, hogy belevágjon egy ilyen tekervényes bírósági ügybe? – folytatta Mistal. – Ráadásul Den Rannion, Den Domesin és Den Muret uraságoknak valamilyen furcsa egybeesés kapcsán ugyanebben az időben támadt kedvük a jogaik érvényesítéséhez... Meglehet, az ötlet egy különösen éles eszű írnok fejéből pattant ki. Vagy kettőéből? Közeli kapcsolatban álló házaknál még csak megeshet az ilyesmi, de attól tartok, a Tor Priminale és a Den Rannion család utoljára valamikor a te elátkozott gyarmatod alapításának idején működött együtt utoljára. De hogy négyen a legkiválóbb nevek közül egyként vonuljanak a bíróság elé, hűségpénzt osztva a környék összes ügyvédjének, miközben a nyomukban nyüzsög a város minden írnoka és töményszolgája? Szavamra, talán még az a te híres szerencsejátékos barátnéd sem tudná megmondani, mekkora az esélye, hogy ez igaz legyen.
Furcsa kis szorítást éreztem a mellkasom táján, ahogy meghallottam fivéren hanyag célzását Livakra. Abba már belenyugodtam, hogy idősebb testvéreim, Hansey és Ridner ellene foglalnak állást, de titokban reménykedtem benne, hogy legalább Mistal megkedvelte. Rövid hallgatás után pillantottam rá ismét.
– Azt mondod, mostanra híre ment a tervüknek?
– Annak, hogy D'Olbriot holnap ilyenkorra vállig ül a lótrágyában? Ugyan, Ryshad, hiszen tudod, milyenek az itteniek – vont vállat Mistal. – Valamelyik izgága írnok vagy küldönc előbb-utóbb úgy gondolja, túlságosan ízletes falat ez a kis pletyka ahhoz, hogy csak úgy megtartsa magának.
– Dastennin fogára! – átkozódtam. – Adósod vagyok ezért a szívességért, Mistal, és nem csak én, de D'Olbriot uraság is. Mondd csak, nem tudnál eljönni, mondjuk, valamikor a holnapi nap folyamán az udvarba?
Mistal erős gondolkodóba esett.
– Nos, az éppenséggel nem baj, ha együtt látnak a fivéremmel, de nem volna szerencsés, ha bárki más is velünk lenne az ottaniak közül – tűnődött. – Attól tartok, aki ennek a bonyolult és cseppet sem jóindulatú ügynek a szálait szövi, egy pillanatig sem habozna, hogy esküszegés miatt a bíróság elé állítson, ha rám tudja bizonyítani, hogy híreket szállítok valakinek a D'Olbriot-házból.
– Akkor hát gyerünk vissza a belváros biztonságosabb utcáira – bólintottam. – Elkísérlek egy darabon. Nem hagyhatlak itt ebben a szép új ruhában, még agyoncsap valaki.
– Ne feledd, ki az idősebb közülünk – figyelmeztetett Mistal.
– Te meg ne feledd, mit mondott anya, amikor legutóbb kigyógyított a lapostetűből – vágtam rá. – Tudom a kötelességemet, a világért sem hagynálak magadra ezeknek a gyanús bordélyházaknak a közelében.
Így aztán barátságosan eltréfálkoztunk, míg vissza nem értünk a főutca innenső végére, ahol Mistal balra fordult, hogy visszatérjen abba a málladozó kőből rakott kotorékba, ahol molyos könyvkupacok között az uralkodó Bírósága székel. Én pedig leintettem egy arra járó bérkocsit, meghagyva a kocsisnak, hogy csapjon a lovak közé, és amilyen gyorsan csak tud, vigyen a D'Olbriot-palotába.
A D'Olbriot család palotájának könyvtárában
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek második napján, déltájban
– És azt hiszem, uram, ezekben is találsz figyelemre méltó részleteket – dobott le egy újabb köteg poros pergamentekercset Temar elé egy talán túlságosan is szolgálatkész fiatalember.
– Köszönöm, Kuse úr. – Temarnak némi erőfeszítés árán sikerült hálás arcot öltenie.
– Szólíts csak nyugodtan Dolsannak – vágta rá a mogorva ifjú, miközben feszült fagyelemmel lapozgatta a pergamencsomagot.
– Rendben van, de akkor te is hívj Temarnak – bólogatott a megszólított. – A „D'Alsennin őméltósága” túlságosan hivatalosan hangzik.
– Az uraság jobban kedveli a hivatalos elnevezéseket – pöckölt le egy eltévedt pókhálószálat zekéje elejéről az írnok. – És ha már így szóba került, azt hiszem, éppen ideje volna, hogy te is D'Alsennin uraságnak szólíttasd magadat.
– Gondolod? – pislogott Temar, hátradőlve kerek karfájú székében.
Dolsan föl sem pillantott a pergamenek közül, amelyeket gondosan rendezgetett tovább.
– Nos, mivel te vagy a legidősebb férfisarj ezen a néven, jogod van rá, hogy javasold magadat a ház urául, annál is inkább, mivel nem akad más, aki ezt a tisztséget betölthetné – fejtette ki megfontoltan.
Temar halkan és kissé bizonytalanul elnevette magát.
– Ami engem illet, számomra mindig is a nagyapám marad a D'Aisennin-ház ura.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a többiek is így gondolják. – Dolsan tűnődve félrehajtotta a fejét.
– És mi köze ehhez a többieknek? – vágta rá harciasan Temar.
Dolsan védekezőleg emelte maga elé a kezét.
– Tudod, igen szokatlan fejlemény, hogy egy nemesi ház csupán egyetlenegy tagból álljon – magyarázta. – Megpróbáltunk precedenst találni a levéltárakban, de hiába...
– Azt mondod, megpróbáltunk?! – kapta föl a fejét Temar.
– Igen, az uraság és én – bólogatott Dolsan. – Végül aztán kénytelenek voltunk bevonni a keresgélésbe más házak írnokait is. Persze csak néhányukat, akiket személyesen ismerek... Tudod, hogy megy az ilyesmi: időről időre összefutunk a könyvtárak meg a bíróság folyosóin, míg aztán kedvünk támad, hogy egy hosszú nap után négyen-öten összeültünk, és elbeszélgessünk néhány palack bor mellett...
„El tudom képzelni, mennyire érdekfeszítő társalgás folyhat azok mellett a borospalackok mellett” – borzadt össze gondolatban Temar. A következő pillanatban azonban újabb ötlete támadt.
– Mondd csak, elképzelhető, hogy a barátaid ismernek néhány nevet ezek közül itt, a listámon?
– Egészen biztosan – bólogatott Dolsan. – De persze mindannyiunknak sokkal könnyebb dolgunk lenne, ha pontosan be tudnád határolni a keresett korszakot és a szóban forgó nemesi családokat.
– Feltétlenül... – Temar visszafordult a gyűrött sarkú, maszatos pergamenlaphoz, amelyet éppen tanulmányozott, Dolsan pedig előhalászott néhány portól szürke tekercset az egyik polcról, és nagy gonddal szétgöngyölgette őket. A teremben nem hallatszott egyéb zaj, mint áhítatos papírzörgés. A falakat padlótól a mennyezetig könyvespolcok borították, és a bőrrel fedett vastag kötetek komor egyhangúságár nem törte meg más, csak a magas ablakokon libegő, gazdagon díszített függönyök. A léptek zaját tömött, zöld- és aranymintás szőnyeg fogta fel, a középütt álló jókora asztalt pedig szinte szemkápráztatóan csillogóra fényesítették. Hozzá illő székek garmadája vette körül, párnáikon a címzett D'Olbriot-címerrel. Az asztalon és távolabb, a polcokon számtalan lámpa várakozott a napnyugta órájára, hogy ismét szolgálatba állhassanak. Az egyetlen falrészen, amelyet nem borítottak el a könyvespolcok, fekete márványból faragott kandalló terpeszkedett; fölötte aranykeretes tükör függött, a rostély előtt pedig szapora lángok helyett a nyár friss virágai hajladoztak. Eme mesterien megszerkesztett összképet csupán azok a hatalmas, poros iratládák zavarták meg, amelyek a fal mentén trónoltak, az útjában állva mindenkinek, aki át szeretett volna nyomakodni közöttük.
– Lehet, hogy találtam valamit – szólalt meg egy idő múlva Temar. Odalie úrnő ékszereinek jegyzéke említ egy malachittal kirakott ezüst melltűt. Örökségképpen került hozzá egy Tor Priminale nagynénitől, aki gyermektelenül hunyt el. Mi pedig éppen egy ilyen melltűt keresünk, és a hölgy, akié lehetett, a Den Fellaemion családhoz tartozott.
– Amely család a Káosz idején beolvadt a Tor Priminale családba – bólintott Dolsan. – Tudod, rengeteget könnyít a helyzeten, hogy el tudod olvasni az archaikus írást. – Azzal maga elé húzott egy vaskos iratköteget, amelyet finom kézírás borított. – Tessék, itt is van: ez a tekercs felsorolja, mely házasságok köttettek Tréfás Kanselin uralkodása idején. Odalie négy leánygyermeket nevelt fel, akik közül ketten a néven belül házasodtak, a harmadik a D'Istrac családba, a negyedik pedig a Den Breval családba ment férjhez.
– Ismersz valakit ebből a két családból? – pillantott föl Temar.
Dolsan az asztalra könyökölt, és a tenyerébe támasztotta az állát.
– Két írnokot is ismerek, akik a D'Istrac-háznak dolgoznak, a Den Breval család azonban északról való. A levéltáruk odafönn van Ast városában. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt vitába keveredtek valakivel valamiféle legeltetési jogok miatt, és Toremalból fogadtak fel ügyvédeket, úgyhogy nem lehetetlen, hogy mégiscsak találok valakit, aki többet tud róluk. Vagy legalább abban segíthet, hol is keressük a Den Breval-ház dokumentumainak itteni példányait. A kisebb házak gyakran tartják a fontosabb irataik másolatát egy-egy szövetséges család toremali levéltárában.
– Ryshadnak igaza volt, amikor azt mondta, te vagy a megfelelő ember erre a feladatra – sóhajtotta Temar, miközben átsuhant agyán a kérdés, vajon képes lesz-e valaha is megjegyezni ezt a rengeteg nemesi családot a bonyolult rokoni kapcsolataikkal együtt. Nos, persze egészen másként fest a dolog, ha az ember az anyatejjel szívja magába az ilyesmit, így azonban, hogy ez a töméntelen új értesülés egyszerre zúdult rá, úgy érezte, szinte megfullad tőle. – Bevallom, amikor először említette a nevedet, egy megfontolt öregember képe jelent meg lelki szemeim előtt, hosszú ősz szakállal – tette hozzá óvatosan.
– A nagyapám szakasztott így festett – mosolyodott el Dolsan, és visszafordult a poros iratokhoz.
– Ő is írnok volt? Talán éppen emiatt választottad ezt a mesterséget? – érdeklődött Temar.
– Nem, dehogy – pillantott föl Dolsan. – Egyszerűen csak szakálla volt. Egyébként suszterként dolgozott, akárcsak az apám. De mivel mindketten a D'Olbriot család szolgálatában álltak, jobb nevelést kaphattam, mint mások. A tanáraim úgy vélték, van érzékem az írott szóhoz, így aztán kirendeltek, hogy segítsek az uraság levéltárosainak.
– És szereted a munkádat? – kíváncsiskodott Temar.
– Meglehetősen – vigyorgott Dolsan. – Egyébként pedig bármi jobb, mint összeszurkálni az ujjamat a foltozóárral.
– Azt hiszem, jól megértenétek egymást a Kel Ar'Ayenben dolgozó tudósokkal – kockáztatta meg Temar, mivel úgy vette észre, Dolsan osztja azt a furcsa, szinte megszállottsággal határos elszántságot, amellyel egyes professzorok próbálják kicsikarni a történelem sötét titkait a málladozó pergamentekercsek megfakult betűiből.
– Egy szép napon talán alkalmam lesz találkozni velük – felelte udvariasan Dolsan.
Az ajtó felől hallatszó kopogtatásra mindketten önkéntelenül arrafelé fordították a fejüket.
– Csak tessék – szólt ki Dolsan, amint világossá vált számára, hogy Temar aligha érzi magát felhatalmazva, hogy betessékelje a vendéget.
– Jó napot, méltóságos úr, írnok úr... – Allin gondosan becsukta maga mögött az ajtót. – Tor Arrial kisasszonyt keresem. Nincs itt véletlenül?
– Avila? – csóválta meg a fejét Temar. – Úgy tudom, elment valahová Lady Channis társaságában.
– Vagy úgy... – Allin tanácstalan arcot vágott. – Csak tudnám, most mitévő legyek...
– Az attól függ, mit akartál kérdezni tőle. – Temar hirtelen rájött, voltaképpen bármiféle eseménynek örül, amely ürügyet adhat rá, hogy egy pillanatra elszakadjon a porlepte könyvlapoktól.
– Ó, egyáltalán nem fontos – felelte a lány vajmi kevéssé meggyőző hangon. – Nem szeretnélek zavarni.
A kaputoronyban felhangzott a delet jelző ötödik harangütés, és Dolsan ajkát apró, megkönnyebbült sóhaj hagyta el.
– Drága hölgyem, azt hiszem, megérdemlünk némi pihenőt, úgyhogy egyáltalán nem tartasz fel bennünket – vágta rá mosolyogva, és fölkelt ültéből. – Most pedig, ha megbocsátasz, méltóságos uram, megyek, és keresek valami ebédre valót. Mikorra óhajtod, hogy visszatérjek?
– Nekem egyáltalán nem sürgős, úgyhogy ebédelj csak meg nyugodtan, aztán meg levegőzz egy kicsit – ajánlotta lelkesen Temar, azután Allinhoz fordult. – Fölkísérhetlek a felső szintre?
– Jaj, nagyon köszönöm, de igazán nem kell fáradnod – mentegetőzött a lány.
Temar homlokráncolva méregette a leányzó egyre vörösebbre piruló arcát.
– Mondd csak, Dolsan, megtennél nekünk még egy apró szívességet? – szólt a távozó írnok után.
A fiatalember kérdő arccal fordult vissza a küszöbön.
– Üzennél, kérlek, a konyhába, hogy itt szeretnénk ebédelni? De csak valami egyszerű étket. – Temar mentegetőző mosollyal fordult vissza Allinhoz. – Tudod, még mindig nem vagyok teljesen otthon az itteni szokások között, és ha lehet, kerülöm a nyilvánosságot.
Dolsan tépelődő arcot vágott.
– Rendben van, de meg kell ígérnetek, hogy nem öntitek le semmivel az iratokat, és nem morzsáztok az asztalra – biccentett végül.
– Ez csak természetes – bólogatott Temar.
Amint az ajtó becsukódott az írnok mögött, Temar hozzálátott, hogy sietősen eltakarítsa az útból az időrágta pergamenlapokat.
– Foglalj helyet, kérlek – biztatta Allint. – És ha már itt vagy, akár el is mesélheted, miért kellett volna olyan sürgősen megtalálnod Tor Arrial kisasszonyt.
Allin kihúzott egy széket az asztal mellől, letelepedett, és nekilátott, hogy az előtte heverő megsárgult szalagokkal takaros halmokba kötözgesse a szerteszét hányódó iratcsomókat.
– Tényleg nem fontos – szabadkozott, majd Temar felvont szemöldöke láttán ismét elpirult. – Nos, legalábbis Velindre nem tartja fontosnak.
– Ha megengeded, ezt inkább én magam dönteném el. – Temar kissé bosszúsan jegyezte meg magában, ez az Allin mindig másoktól várja, hogy megmondják neki, mit tegyen, és mit ne. Az meg sem fordult a fejében, hogy jelenleg éppen ő maga készül átvenni az irányító szerepet a lány fölött.
Allin tétován kotorászott a szoknyája zsebében.
– Velindre azért döntött úgy, hogy meglátogatja az ünnepségeket, mert meg akarta tudni, hogyan vélekednek manapság a mágiáról Tormalinföld lakói – magyarázta, miközben széthajtogatta a zsebében talált papírgombócot. – Így aztán arra biztatott, gyűjtsem össze az utcán osztogatott hirdetőcédulákat, hátha ráakadunk egy-két varázslóra, akik a tudományukból óhajtanak némi aprópénzt csinálni ilyenkor ünneptájt.
Temar átvette a papírdarabkát, és hangosan felolvasta a kusza nagybetűket.
„Saedrin lelakatolja a halandók előtt a Másvilág kapuját, ám az ő kedveltjei mégiscsak bekandikálhatnak a kulcslyukon. Poldrion alaposan megfizetteti a távozó lelkekkel az átkelést imbolygó ladikján, de visszafelé a halál folyóján ingyen hozza a híreket. Akiknek megadatott a látás képessége, számtalan kérdésre választ találhatnak. Keressétek Maedura úrnőt a Vaslakathoz címtett fogadóban az ünnepek minden napján, napnyugtakor! A nyújtott szolgáltatásokért kizárólag tormalin pénzben fogadunk el fizetséget.”
– Úgy veszem ki, a végére alábbhagy egy kissé az emelkedett stílus – csóválta meg a fejét. – Szóval úgy véled, valamiféle mágia ihlette szemfényvesztés áll a dolog mögött?
– Velindre azt mondja, az egésznek semmi köze a mágiához, csak valami ócska trükk, amivel megfoszthatják a hiszékeny lescariakat az utolsó tallérjaiktól. – Allin kényelmetlenül fészkelődött a széken.
– Miért pont a lescariakat? – Temar zavarodott képet vágott.
– Hát mert ez olyan lescariaknak való dolog, a Másvilág után tudakozódni... – Allin halkan felsóhajtott. – Talán, mert arrafelé mindenki gyászol valakit... A családok széthullottak, a barátok szétszéledtek, apák és fiúk elindultak a harcba, és soha többé nem tértek vissza. Szerintem nem is lehet csodálkozni rajta, ha minden eszközt megragadnak, néha még a legképtelenebbet is, hogy híreket szerezzenek eltűnt szeretteikről. Hát persze, hogy nagy a keletje a rúnavetésnek, a solurai jóslatoknak, az aldabreshi jövendölésnek...
– Kezdem elveszíteni a fonalat – dörzsölgette a homlokát a fiatalember. – Mi köze ennek az egésznek Tor Arrial kisasszonyhoz?
– Tudod, az jutott eszembe, hogy ha nem elemi mágia áll a dolog hátterében, akkor talán éteri varázslat. – A dundi leányzó öntudatosan felszegte állát; a mozdulat szokatlanul határozott kifejezést kölcsönzött kerekded arcának. – Azt szerettem volna megkérdezni, vajon Tor Arrial kisasszony nem jönne-e el velem. – Azzal egyenesen Temarra emelte reménykedő tekintetét.
Temarnak nem volt szíve kiábrándítani, holott sejtette, miféle válaszra számíthat a lány Avilától.
– És Velindre nem akar elkísérni? – igyekezett megkerülni a kérdést.
– Már elígérkezett vacsorára – sajnálkozott Allin. – Ilyenkor, ünnep idején a tormalin mágusok éppen úgy összegyűlnek, mint bárki más, Velindre pedig már alig várja, hogy kikérdezhesse az itteni varázslókat egy-két dologról.
Temar hirtelen támadt kíváncsisággal kapta föl a fejét.
– És mit csinálnak a varázslók Tormalinföldön? – érdeklődött.
Allin kissé meglepetten pillantott vissza rá.
– Megdolgoznak a napi betevő falatjukért, akárcsak a többiek. Aki irányítani tudják a tüzet, általában a kovácsműhelyekben vagy az öntödékben segédkeznek, a vízhez értők meg a hajóépítőknél vagy hasonló helyeken dolgoznak. Ezzel együtt még mindig némi gyanakvás veszi körül a varázstudókat Tormalinföldön. Nem is kapnak állandó megbízást: mindig csak egy meghatározott munka elvégzésére alkalmazzák őket.
– Kel Ar'Ayen mágusai nem szívesen segédkeznek efféle hétköznapi tevékenységeknél. Folyton úgy tesznek, mintha hatalmas fáradság volna nekik – csóválta meg a fejét Temar. – De mondd csak, miért viselkednek olyan furcsán a mágusokkal az óceán innenső oldalán?
– De hiszen a Káosz napjaiban... – Allin zavart arcot vágott. – Senki nem mondta neked?
Temar bocsánatkérően rámosolygott.
– Általában túlságosan lefoglalnak bennünket a mindennapi gondok – mentegetőzött. – Kel Ar'Ayenben aligha marad ideje az embernek nyugodt beszélgetésre.
– Vagy úgy. – Allin szétpillantott a szobában, majd nagyot nyelt, mint aki elhatározza magát. – Nos, nem hiszem, hogy túlságosan jó fényt vetne a varázslókra, talán ezért is nem beszélt neked eddig erről senki. A Káosz háborúinak nagy csatáiban gyakorta igénybe vették az elemi mágia erejét. A harctereket elborították a tűzviharok, villámcsapások, gyilkos szökőárak, előfordult, hogy reggelre egy egész katonai tábor hamu és por lett, vagy a felvonuló hadsereg hirtelen egy kiúttalan mocsárban találta magát.
– Vagyis behozhatatlan előnyre tettek szert azok a nemesi családok, amelyek magukénak mondhatták egy-egy hatalmasabb varázsló támogatását. – Temar érdeklődéssel bólintott.
– A mágia rövid távon igen hasznos szövetséges, hosszabb távon azonban megvannak a maga hátrányai – húzta el a száját Allin. – Éppenséggel megteheted, hogy tüzet támasztasz, és megsemmisíted az ellenfeled seregét a csatatéren, abban azonban semmiféle varázslat nem segíthet, hogy meg is tudd tartani a megszerzett földet. Ezenkívül a mágiahasználó igen hamar kimeríti magát: Otrick, a Felhők Ura legelőször is ezt szokta megtanítani a növendékeinek. Egyébként pedig soha nem volt igazán jellemző, hogy a mágusok többsége háborúskodásra akarta volna használni a tehetségét, amikor pedig a nemesi házak elkezdték száműzni a mágikus képességgel születetteket – vagy éppenséggel még gonoszabb sorsot szántak nekik –, még kevesebben adták a fejüket ilyesfajta mesterkedésre. Ezzel együtt Tormalinföldön a mai napig is élénken élnek a varázslókkal szembeni előítéletek.
– De hiszen a Mesterség tartotta össze a birodalmat – ráncolta a homlokát Temar. – Az éteri mágia adeptusai köztiszteletben állottak. Mindenki tisztában volt vele, mekkora szükségünk van a szakértelmükre.
– És aztán hirtelen vége lett a mágia hatalmának, és a birodalom káoszba süllyedt – vágta rá Allin. – Mit gondolsz, kit hibáztattak ezért?
– Ha igaz, amit Guinalle állít, ráadásul igazuk is volt. – Temar az alsó ajkát rágcsálta. – Úgy tűnik, azok a harcok, amelyek Kel Ar'Ayen birtoklásáért folytak az elietimmek és az ottani adeptusok között, valahogyan aláaknázták azt az éteri egyensúlyt, amely a Mesterség forrása volt.
– Már én is hallottam ezt az elméletet – bólintott Allin – Vanam egyik tudósától, aki ellátogatott Hadrumalba. Tudod, a mágia valóban művelt néhány igazán rettenetes és szégyenletes dolgot, mielőtt még Trydek az irányítása alá vonta volna a mágikus képességgel születetteket. Máig is mesélnek efféle történeteket, jóllehet a valódi eseményeket alaposan felnagyíthatta és elferdíthette már az azóta eltelt idő. Nem is igazán lehet csodálkozni rajta, ha az emberek többsége úgy véli, a varázslás valamiféle gyanús tevékenység, és a legjobb lesz, ha óvakodik tőle; egyre megy, akár elemi, akár éteri természetű. Nem hiszem, hogy Hadrumal határain kívül túl sokan hallhattak volna az éteri mágia létezéséről vagy akár arról, milyen szerepet töltött be a Régi Birodalom összetartásában. A világ sokkal többet változott, mint gondolnád.
– És úgy tűnik, senkinek sem igazán szívügye, hogy követni tudjam ezeket a változásokat – vágta rá könnyed hangsúllyal a fiatalember, de nemében harag villant.
– Alighanem jobb lett volna, ha meg sem szólalok – szegte le a fejét Allin, és a kezét bámulta.
– Ne félj, nem kötöm senki orrára, miről beszélgettünk. – Temar elgondolkodva pillantott a lányra. – Azok a varázslók, akiket eddig megismertem, rendszerint ragaszkodnak hozzá, hogy lehetőleg Hadrumal falai közt élhessenek, és minden gondolatukat a tanulmányaiknak szentelhessék. Tudod, te egy cseppet sem hasonlítasz tájuk.
– A tanulás, a kutatómunka nagyon fontos dolog – próbált mentegetőzni Allin. – Velindre arra tette föl az életét, hogy megértse a szelek erejét, hogy rájöjjön, mi játszódik le a levegőben, ha a tűz felmelegíti, vagy a víz közelsége lehűti. Minél többet tud meg ezekről a dolgokról, annál hatékonyabbak a varázslatai, annál jobban képes uralni a kiválasztott elemeket. Ha valaki mágikus képességgel születik, alig van szüksége többre puszta ösztönnél, hogy szélvihart támasszon; ahhoz azonban, hogy hűsítő szellővel csillapítsa egy beteg gyermek lázát, vagy üzenetet küldjön beláthatatlan távolságokba, olyan mély megértés kell, amelyet csak a rendszeres és kitartó tanulás adhat meg. Végső soron ezért van szükség Hadrumal létezésére.
– Te azonban mintha nem rajonganál annyira az ötletért, hogy könyvtárakba temetkezve mélyítgesd a tudásodat – kockáztatta meg Temar.
Allin élénken elvörösödött.
– Szeretnék minél többet megtanulni, hogy hasznossá tehessem a mágikus képességemet – magyarázta –, de azt hiszem, nem születtem tudósnak.
– Akkor hát mihez akarsz kezdeni a varázstudományoddal? – kérdezte a fiatalember kissé csipkelődve.
– Őszintén szólva a legeslegjobban azt szeretném, ha hazamehetnék végre, de hát a mágia Lescarban még gyanúsabb, ha lehet, mint bárhol máshol. – Allin szeme sarkában mintha könnyek csillantak volna. – A hercegek rettenetesen tartanak tőle, hogy valamelyik ellenfelük varázslók segítségét találja igénybe venni a harcmezőn.
– Nos, ez talán véget vetne végre ennek a gyalázatos háborúskodásnak – biccentett Temar. Várt néhány pillanatot, hogy a leány visszanyerje iménti higgadtságát. – Bocsáss meg, ha olyasmire tereltem volna a szót, amiről nem szívesen beszélsz. Szóval, ha már egyszer nem mehetsz haza, mihez szándékozol kezdeni?
– Tudod, rengeteg lescari él száműzetésben a hajdani tartományokban, amelyeket te még birodalomként ismersz, például Caladhriában, vagy Tormalinföldön. – Allin az asztalon fekvő papirosra pillantott. – Néhányan egészen jól megtalálták a számításukat, letelepedtek, és megtollasodtak, de a többségnek bizony nélkülöznie kell. Kell lennie valamiféle módnak rá, hogy megélhessek a varázstudományomból a tehetősebbek szolgálatában, és közben segíthessek az elesetteken.
Temar maga is szemügyre vette a hirdetőcédulát. A teremben olyan súlyos csend ült, mint egy visszafojtott sóhaj.
– Ha nem tévedek, Velindre azonban nem fogadja éppen szívesen, hogy más lescariakkal barátkozol – jegyezte meg csöndesen a fiatalember.
– Dehogy, nem erről van szó – vörösödött el ismét a lány – Éppen csak nem hisz benne, hogy ez a hirdetés olyan nyom lenne, amelyet érdemes követni, és egyébként is igen elfoglalt ezekben a napokban.
Temar még egyszer elolvasta a cédulát, és tűnődve csettintett a nyelvével.
– Nem lehetetlen, hogy valóban a Mesterségről van szó... Elvégre ennek segítségével olvasni lehet mások gondolatai között, és azt mondani nekik, amit éppen hallani akarnak. Szerintem nem lenne haszontalan dolog alaposabban utánajárni.
– Bárki is nyomtattatta ki ezt a hirdetést, talán tényleg ismer valami módot rá, hogy elveszett embereket találjon meg – fűzte tovább a szót Allin. – Esetleg olyanokat is, akik egy-egy elvarázsolt tárgyban alusszák hosszú álmukat.
Temar kutatva szegezte tekintetét a kerek arcra.
– Csak nem arról van szó, hogy az eltűnt ismerőseidet szeretnéd megtalálni?
Allin egyik tenyerével az asztallapra támaszkodott.
– Szerencsésebbnek mondhatom magamat, mint a legtöbben – jelentette ki határozottan. – Én legalább tudom, hol vannak a szüleim meg a testvéreim. Amikor a harcok elűztek bennünket az otthonunkból, volt olyan szerencsénk, hogy nem szakadtunk el egymástól. De jó néhány rokonom élt Carluse környékén, nagybácsik, nagynénik és unokatestvérek, akik mind szétszéledtek a szélrózsa minden irányában, amikor az új hercegük úgy döntött, hogy egyes-egyedül neki van joga a lescari trónhoz. – A lány megköszörülte a torkát, de nem mondott semmi többet.
Temar furcsa szorítást érzett a mellkasában, amint a saját családjára gondolt, akik réges-rég elvesztek már a szeme elől, egymás után bekopogtatván Saedrin ajtaján.
– Mit gondolsz, lehetséges, hogy ez a bizonyos személy valóban kapcsolatba tud lépni az elhunytakkal? – kérdezte óvatosan. – Ó, ha még egyszer beszélhetnék Vahil barátommal... Vagy ott van Elsire... – Arcok tűntek föl lelki szemei előtt, az anyja, nagyatyja... Bárcsak a tanácsukat kérhetné!
– Ugye, Vahil volt Den Rannion uraság, aki visszatért az elveszett gyarmatról? – hajolt közelebb Allin.
Temar könnyedén az asztal lapjára támasztotta hosszú ujjait, hogy ne látsszon, mennyire remegnek.
– Vahil talán meg tudná mondani, hová kerültek a visszahozott tárgyak – kezdte rekedten. – Segíthetne, merre keressük az elveszett régiségeket... Hiszen egy egész hadseregnyi írnoknak és tudósnak is több évnyi munkájába kerülne, mire kibogarássza az ilyesmit a levéltárak mélyéről! Vahil segítségével megtakaríthatnánk ezt a rengeteg munkát.
– Ezt úgy értsem, hogy hajlandó vagy beszélni Tor Arrial kisasszonnyal? – Allin önkéntelenül megszorította Temar kezét.
– Nem hiszem, hogy okvetlenül szükségünk van rá. – Temar bátorítóan megveregette a lány keze fejét. – Az imént azt mondtad, nem vagy tudósnak való. Nos, én sem vagyok az, de annak idején éppen eleget tanulmányoztam a Mesterséget ahhoz, hogy felismerjem, ha valaki ugyanabban a szobában használja, ahol tartózkodom. Majd én elkísérlek ahhoz az állítólagos varázslóhoz. És ha sikerül kiderítenünk bármit, ami a hasznunkra lehet, hát megosztozunk abban a gyönyörűségben, hogy együtt olvassuk Velindre fejére a tévedését. Ha meg kiderül, hogy gyapjút kerestünk a kecskeólban, legalább senkinek nem kell megtudnia, hogy felsültünk. – Egy pillanatra megtorpant, azután folytatta: – Kivéve persze Ryshadot, mert nem ártana, ha ő is velünk jönne. Tudod mit, találkozzunk alkonyatkor a főkapunál, és onnantól hármasban megyünk!
Abban a pillanatban, ahogy a lány bólintott, felpattant az ajtó, és egy kíváncsi lakáj nyomakodott be rajta, a sarkában két szolgálólánnyal, akik megrakott tálcákat cipeltek. Allin még jobban elvörösödött, és kirántotta a kezét Temar tenyeréből.
Temar elővigyázatosan semmitmondó és kissé zárkózott képpel szemlélte a felvonulást: kis híján sikerült tökéletesen olyan arcot öltenie, mint azok az újonnan megismert hanyag méltóságok, akiket annyira megvetett ezért a szokásukért. Mindhárom szolga a földre sütötte a szemét, de amint az ajtó bezárult mögöttük, a fiú tisztán hallotta a kintről beszűrődő halk vihogást és izgatott sustorgást. Hirtelen csend támadt, majd egy ismerős hang rövid kérdése hangzott fel odakint.
– Nahát, Devoir úr! – Temar udvariasan köszöntötte az érkező mágust, aki gyanakvó pillantást vetett rájuk a küszöbről. – Éppen ebédelni készültünk.
– Allin! Te meg mit keresel itt? – Casuel két vaskos könyvkupacot cipelt kétoldalról a hóna alatt, bőrszalagokkal gondosan összekötve. A szalagok alá rongydarabokat gyűrt, nehogy megnyomják a könyvek értékes fedelét. – D'Alsennin őméltósága a mai napon nem óhajt látogatókat fogadni.
– Igaz is, hallottam róla, hogy megsebesültél... – Allin kerek arcán aggodalom ömlött szét. – Még meg sem kérdeztem, hogy vagy!
– Hála Tor Arrial kisasszonynak meg a Mesterségnek, remekül összeszedtem magamat – mosolygott Temar. – Szóval, Casuel, mi szél hozott errefelé?
– Ezekben a könyvekben további nyomokat találhatsz a kutatásaidhoz, csak aztán vigyázz rájuk! – dörmögte a mágus.
– Velindre említette, hogy mindenkinél jobbak az értesüléseid – szólalt meg hirtelen Allin.
Casuel bizonytalanul elmosolyodott, miközben letette az asztalra a könyveket.
– Bizony, elég kevés a varázsló Tormalinföldön ezekben a racionalistáknak való időkben – sóhajtotta. – És még kevesebben vannak közöttük, akik egyben a könyvritkaságokhoz is értenek.
– Azt hiszem, Velindre inkább a fivéredre gondolt. – Allin ártatlanul kikerekítette a szemét. – Bizonyosan sok érdekes újságot és értesülést hallasz egy ilyen közkedvelt és közismert embertől...
Casuel arcáról lefagyott a mosoly.
– Nem hiszem, hogy használható véleménye lenne bármiről is – vágta rá mogorván.
Temar Allinról Casuelre pillantott, elővigyázatosan elrejtve mosolyát.
– Bocsáss meg, kedves Casuel, de mindezidáig azt sem tudtam, hogy van egy fivéred.
– Amalin Devoir híres muzsikus – mesélte áradozva Allin. – Egyben közkedvelt zeneszerző is. A műveit előszeretettel játsszák Lescartól Caladhriáig.
– Tehát a családod több tehetséges sarjjal is büszkélkedhet – bólogatott Temar áhítattal, ám Casuel savanyú arccal csóválta a fejét. – Egészen biztosan nem utasítana vissza bennünket, ha a segítségét kérnénk – tette hozzá a fiatalember.
– Éppenséggel megkérdezhetem, ha ragaszkodtok hozzá – egyezett bele vonakodva a varázsló. – Mindazonáltal úgy vélem, ezekkel a könyvekkel sokkal többre megyünk. Tehát ha megbocsátasz, kedves Allin, jelenleg igen fontos dolgunk van, és nem áll módunkban igénybe venni szíves társaságodat.
– Allin itt marad ebédre – jelentette ki határozottan Temar. Oldalt fordította a fejét, hogy a szeme sarkából észrevétlenül odakacsinthasson a lánynak, aki beharapta a felső ajkát, nehogy elmosolyogja magát, miközben szemlátomást rendületlenül tanulmányozott egy gyűrött szegélyű pergamenlapot.
Camarl őméltósága dolgozószobájában,
a D'Olbriot család palotájában
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek második napjának délutánján
– Egyenesen ide jöttem, hogy figyelmeztesselek. – E szavakkal fejeztem be az összefoglalómat a Mistaltól hallott hírekről, azután csöndesen várakoztam őméltósága válaszára. Kezemet összekulcsoltam a hátam mögött, lábfejem előírásszerű szöget zárt be. Nyugodt tartásom meghazudtolta a bensőmben háborgó kérdéseket, a heves vágyat, hogy kirohanjak az utcára, és szembenézzek a reánk leselkedő pletykákkal és fenyegetésekkel.
Camarl az ablaknál ült, mellette egy alacsony asztalkán magasra halmozott levelek sorakoztak. Ujjai között egy elefántcsontból faragott levélbontó kést forgatott elgondolkodva.
– Nos, ezek kétségkívül igen figyelemreméltó hírek... Mint ahogy az is, hogy valaki nyilvános kihívást tett közzé a nevedben. Szólnod kellett volna róla már ma reggel, mielőtt elmentél a harci iskolába. – Rám pillantott, és tiltólag emelte föl a papírvágó kést, holott semmiféle jelét nem adtam, hogy meg akarnék szólalni. – Sajnálom, erről nem nyitok vitát. Akár familiáris vagy, akár nem, kedves Ryshad, továbbra is kötelességed, hogy mindenről tájékoztass engem. Nos, tessék, szereztél további híreket D'Alsennin őméltósága megtámadásával kapcsolatban?
Felsóhajtottam.
– Tegnap este sorra jártam a legénységi szállásokat, ahol barátaim vannak – kezdtem –, felkerestem minden parancsnokot, akivel valaha is dolgom volt, kikérdeztem az összes őrt, még azokat is, akiket csak az ünnepek idejére fogadtak fel. Ha bármelyikük tudna valamit, vagy akár csak gyanakodna, egészen biztosan megmondta volna. Le merném fogadni az esküpénzemben, hogy egyetlen árva elietimm sem rejtőzködik a városban, de ennél többet nem állíthatok. Maradt még néhány ötletem, kiknél kellene érdeklődnöm, de őszintén szólva nem nagyon hiszem, hogy ők többet tudnának, mint a többiek.
– Elküldheted valamelyik hűbérest a legénységi szállásról, hogy üzeneteket hozzon és vigyen. A te segítségedre másutt van szükségem. Camarl elmosolyodott, talán azért, hogy elpalástolja a hangjában rejlő szemrehányást. – Ma délután a művészeti társaság, amelynek tagja vagyok, meghívott egy kis összejövetelre. – Azzal hanyagul végigmutatott józan és mértéktartó eleganciával összeválogatott ruháin; még fölemelt, kezének ujján is csupán egyetlen zománcberakásos ezüstgyűrű díszelgett a D'Olbriot család hiúzos jelvényével. – A legkülönfélébb rendű és rangú vendégek lesznek jelen az eseményen, és biztos vagyok benne, hogy meghallgathatom a legfrissebb pletykákat D'Alsenninről, Kellarinról meg a többiről. Sajnos, a legtöbben már látásból felismernek, így aztán a közeledtemre nyilván féket vetnek a nyelvükre. Vagyis az a véleményem, kedves Ryshad, hogy fölöttébb hasznos lenne, ha velem jönnél. Téged senki sem ismer, így olyasmit is megtudhatsz mintegy véletlenül, amit nem az én fülemnek szánnak.
– Ha sikerül eltalálnom a megfelelő kérdéseket – feleltem elgondolkodva. Végül is nem ez lenne az első eset, hogy szememet és fülemet nyitva tartva igyekszem előremozdítani a ház érdekeit. Manapság a hűbéresek feladatköre messze nem korlátozódik a puszta kardforgatásra. – De valóban biztos vagy benne, hogy nem fognak felismerni? Jó néhány évig Toremalban szolgáltam már azelőtt, hogy az uraság különféle feladatokkal a legtávolabbi D'Olbriot-bírtokokra küldött volna.
– Ugyan, ki jegyezné meg egy hűbéres arcát? – legyintett hanyagul Camarl. – Ne aggódj, nem látnak benned mást, mint egy újabb névtelen alakot egyenruhába bújtatva.
– Vagyis egyenruhát kell viselnem?
Camarl félrehajtott fejjel végigpillantott rajtam. Egyszerű, dísztelen nadrágot és megjegyezhetetlen küllemű zekét viseltem, mindkettő jó minőségű kelméből készült, de nem akadt rajtuk semmi különös látnivaló.
– Szerintem így talán még jobb leszel – felelte némi gondolkodás után. – Végül is elég hihető, hogy egyszerű kőműves vagy Zyoutessela városából, nemdebár? – Azzal elégedetten elmosolyodott. – Más kétkezi munkások is lesznek ott, továbbá kereskedők és nemesek. Többek között ezért is csatlakoztam a társasághoz: nem árt, ha az ember megfelelő kapcsolatokat épít ki azok körében is, akikkel amúgy a rangjánál fogva nemigen érintkezne.
– És mi a véleménye erről az uraságnak? – kérdeztem óvatosan.
– Nos, abban ő is egyetért, hogy ez korunk egyik sajnálatos szükségszerűsége – kacsintott rám Camarl.
Halkan elnevettem magam, mivel az uraság száraz stílusát véltem kiérezni e szavakból.
– Most pedig, ha megbocsátasz, ezeket a leveleket meg kellene még válaszolnom. – Camarl odaintett a szolgálatára rendelt írnoknak, aki idáig türelmesen üldögélt a szoba sarkában. – Nemsokára érted megyek a kaputoronyba, Ryshad. Addig pedig egyél valamit, ha akarsz.
Az alsó szint nagytermét mostanra megtöltötték a konyhai szolgálók és mosogatólányok; agyonmosott ruháik szürkének tűntek, szoknyájuk alaktalanná nyúlt a folytonos kifőzögetéstől. Ráérős, kissé szaggatott beszélgetésbe merültek, mintha minden percét ki akarnák élvezni a röpke pihenőnek, mielőtt számtalan kötelességük ismét elszólítja őket a kisebb szalonokba, ahol változó összetételű csoportocskák zártkörű vacsorájukat óhajtják elkölteni, vagy még inkább a fogadóterembe, ahol az uraság szertartásos fogadást ad aznap este. Channis úrnő sosem mulasztotta el meggyőződni róla, hogy nem terveznek nagyobb szabású ebédet arra a napra, amikor a D'Olbriot-ház esti fogadásra készül. A fazékmosók és zöldségtisztítók irigykedő pillantásokat vetettek a szakácsokra, mintha repedezett tenyerük állapota egyben a konyhai rangbéli különbségeket is jelezné. Míg a legalacsonyabb sorú mosogatólányoknak rendszerint csuklóig vörös volt a keze, a cukrászok meg a konyhafőnök még azt is megengedhették maguknak, hogy keskeny csipkét viseljenek a kézelőjükön, és gondosan manikűrözték a körmüket.
Az egyik asztalon fekvő tálcáról felkaptam némi sajtot meg kenyeret, és átmentem a kaputoronyba, annál is inkább, mivel erősen bíztam benne, hogy Stolley vendége lehetek egy pohár bor erejéig. Kettesben könnyebben elütöttük az időt, amíg az ifjú méltóságos úr számára rendszeresített hintó megállt a kapu alatt, és nem sokkal utána megérkezett maga Camarl is.
A kocsis leugrott a bakról, és engedelmesen hátraült az egyik ülésre, mivel Camarl maga vette kézbe a kantárszárat. Gyakorlott mozdulatokkal kormányozta végig a hintót az alsóvároson, én pedig szemügyre vettem a kocsist. Olyan rezzenetlen tekintettel bámult maga elé, akár a faragott hiúzfejek a kocsi oldalán, és csakhamar észrevettem, hogy kerüli a pillantásomat. Nos, előbb-utóbb tényleg kénytelen leszek hozzászokni, hogy ezentúl engem szolgálnak ki, nem pedig én szolgálok ki másokat.
Szellő is alig rezdült a ragyogó napsütésben, csupán a távoli kikötő felől érződött némi sóillatú pára. Camarl a városon körbefutó körútról hamarosan ráfordult a széles főutcára, amely az alsóvárost átszelve egyenesen a rakpart felé tart. Kisvártatva feltűntek a háztetők felett Toremal ódon városfalai: hajdanában büszke bástyák emelkedtek itt, manapság azonban alig magasabbak az őket szorosan körülvevő épületeknél. Camarl keményen megmarkolta a kantárszárat, amint befordultunk a Vízikapu alacsony boltíve alá, majd a túlsó oldalon ismét előbukkantunk a szemkápráztató napfényben. Jókora paloták zsúfolódtak össze a régi városfal külső oldalánál; még azokból a bizonytalan időkből származtak, amikor a nemesi házak féltékenyen kapaszkodtak előjogaikba. Manapság már nyitva állnak a hatalmas vaskapuk, ám bronzberakású címereik még így is magasan a járókelők feje fölött ragyognak; az ősi rang ma is sokat nyom a latban. A pompás kőlapokkal borított széles főutcát, amely egészen a tengerpartig fut le, még napjainkban is csak azok használhatják, akiknek legalábbis bizalmasi rangot tanúsító amulett függ a nyakukban. A szemem sarkából észrevettem egy asszonyt, aki megpróbált elsurranni az őr háta mögött, magasra tartva a szalagokkal ékesített kosarat, melyet a karján ringatott. Még akkor is csak mosolygott, amikor az őr utánakiáltott, utasítva, hogy kerüljön csak szépen körbe a hosszabbik úton, a falon kívül húzódó mellékutcák szövevényén át. Den Janaquel embere állt őrt az út torkolatában; bennünket látva éppen csak bólintott, lándzsája gombját föl sem emelte vasalt csizmája orráról.
– Ismersz valakit a Den Janaquel-ház hűbéresei közül? – kérdezte Camarl, miközben ügetésre ösztökélte a lovakat a viszonylag üres úton. – Az ünnepségek alatt ők állítanak őrt a város főbb pontjaira, vagyis valószínűleg több hírt tudnak, mint bárki más.
– Nem volt még dolgom ezzel a Házzal, de a harci iskolában biztosan találok valakit, aki bemutathat a megfelelő embernek – feleltem, arra gondolván, hogy Stolley bizonyára ismer valakit, vagy ha ő nem, akkor Fyle. Elvégre Fyle mindenkit ismer a városban.
Régi szokásomhoz híven sorra vettem, miféle változásokon mentek keresztül a főutca Házai, amíg távol voltam. A hajdani Den Bradile-palota homlokzatát újraburkolták halvány csillogású márvánnyal, a korábbi gazdag díszítést józanul racionalista vonalvezetéssel váltva fel. A fal tövében kuporgó néhány üzletecske is új, tágas ablakot kapott széles párkánnyal, hogy jobban közszemlére tehessék portékáikat, a hölgyeknek szánt elegáns holmikat, drága tollakat és finom csipkéket. Valamivel távolabb egy varrónő, aki Den Thasneték bérlője volt, amióta csak először betettem a lábamat a városba, most úgy látszik, feladta az üzlethelyiségét, mert egy szabó új és reményteljes cégére díszlett az ajtó fölött. Kirakata most szinte roskadozott az árutól: szemlátomást megpróbálta egyaránt elbűvölni az állandó lakosokat és azokat, akik éppen csak az ünnep idejére érkeztek a városba, vagy látogatóban járnak távoli rokonaiknál.
Nos, ez itt szerencsére nem Bremilayne, ahol sajnálatos módon igen szerény helyismerettel és kevés segítővel rendelkezem. Ezúttal nem Dalasor porlepte útjain hajkurászom a minduntalan köddé való elietimmek nyomát, akik rendszerint csak akkor bukkannak elő a semmiből, amikor éppen kifosztanak és megnyomorítanak valakit. Akiket most üldözök, azok egészen biztosan hagytak maguk után valamiféle nyomot. Bárki támadta is meg Temart, egyvalamiről megfeledkezett: hogy ezúttal én élvezem a hazai pálya előnyét. Meglehet, nem is kell mást tennem, mint kivárni, hogy valaki bekopogtasson az ajtómon a megfelelő értesüléssel.
– Megérkeztünk – szólt hátra Camarl, betörve a gondolataim közé. Egy teaház előtt állottunk, amely szemlátomást valamely rég porrá lett épület épségben maradt szárnya volt. Az ajtó fölött rikítóra pingált tábla hirdette az arra járóknak, hogy Lediard mester füveinél és eszenciáinál különbet nem lelnek városszerte, ráadásul e helyen még kényelmesen berendezett szalonok is rendelkezésükre állanak a tea elfogyasztásához.
Camarl odadobta a kantárszárat a kocsisnak.
– Nyolcadik harangütésre gyere értem! – Azzal a fickó tenyerébe nyomott egy ezüstmárkát, jómagam azonban nem tudtam egyebet felajánlani egy hálás mosolynál, így sietve Camarl nyomába eredtem. Őszintén szólva jobban kedvelem a bort a teánál, de ebben a környezetben alighanem hamar hozzá tudnék szokni akár még a teaiváshoz is. Üdítő változatosságképpen ez a teaház nem azt a kurdarcra ítélt erőfeszítést tükrözte, amellyel egyik-másik kocsmát óhajtja feljebb ráncigálni a tulajdonosa a társadalmi ranglétrán pusztán azzal, hogy sör helyett forró vizet és némi száraz gyógyfüvet kínál a betérőknek.
Odabent kényelmes karosszékek vették körbe az alacsony asztalkákat, amelyeket elővigyázatosan éppen a megfelelő távolságban helyeztek el egymástól; így senkinek sem kellett attól tartania, hogy a távolabb ülők esetleg kihallgatják a szűk körben folyó beszélgetést. Némelyik asztalkán pergamenlapok, iratcsomók vagy számolókeretek hevertek – no igen, a tea mindig is népszerű ital volt az üzletemberek körében, akik bizony többet is veszíthetnek, mint egy flaska bor árát, ha hagyják, hogy az ital eltompítsa éberségüket. Néhányan magányosan hajoltak az irományaik fölé, néhányan kettesével-hármasával üldögéltek mély beszélgetésbe merülten, mások engedélyeztek maguknak némi pihenőt, hogy átböngésszék a bejárat mellett feltornyozott nyomtatványokat, amelyek a legfrissebb híreket tartalmazták. A falon vastag kelmével bevont falap függött, amelyre bőrszalagokat erősítettek; a szalagok alá ki-ki becsúsztathatta üzenetét vagy levelét, amelyet a teaház valamelyik gyakoribb vendégének szánt. Alatta zöld selyemmel leterített láda állt, amelyből az egyik szolga éppen most ürítette ki a négyrét hajtott, lepecsételt papirosokat egy kis zsákba. No, igen: a nemesség leveleit a Birodalmi Futárszolgálat továbbítja, az alacsonyabb rangúaknak azonban be kell érniük a hírközlésnek ezzel a kötetlenebb formájával, amely a kocsmák és teaházak önkéntes együttműködésén alapszik.
Camarl megtorpant, hogy maga elé engedjen egy kék kötényes leányzót, aki apró füvescsuprokkal megrakott tálcát egyensúlyozott a két tenyerén. Ahogy megálltunk, élénk beszélgetés foszlányai szűrődtek felénk valahonnan távolabbról.
– Rendben van, akkor akár meg is egyezhetünk. A rakomány értékének egyötödéért cserében megtérítem a károdat, ha a hajó szerencsétlenül járna.
– A toremali vagy a relshazi érték szerint számítva?
– A relshazi érték szerint, a Napéjegyenlőségkor érvényes legmagasabb áron számolva.
– És mi lesz, ha a kedvezőtlen időjárás miatt késik a szállítmány? Az árak jócskán leeshetnek, mire megérkezik.
– Az már a te kockázatod, barátom. Én csak azért vállalok kezességet, ha a hajó elsüllyed.
A mellettünk ülő fickó kiválasztott néhány elefántcsontból faragott lapocskát az asztal közepén álló tálkából, és odaadta őket a felszolgálólánynak. A lány egyenesen egy éles pillantású asszonyhoz vitte őket, aki hosszú pult mögött trónolt a helyiség közepén.
– A mieink a felső szinten vannak – szólt hátra a válla fölött Camarl.
Miközben engedelmesen követtem, megfigyeltem, ahogy a szigorú tekintetű nő kiválasztja a kért gyógyfüveket a háta mögött álló polcon sorakozó bádogdobozok közül, és odaadja a felszolgálólánynak, aki odaszállítja a teához való kellékeket a várakozó vendégnek. Közben egy másik leányzó is feltűnt néhány csészével, teaforrázáshoz való apró fémgömbökkel meg egy kancsó gőzölgő vízzel. A vizet a lehető legnagyobb óvatossággal egyensúlyozta a pultig a helyiség túlsó végéből, ahol egy vörös arcú fickó egy sor teáskannát egyengetett egy nyitott tűzhelyen. A tűzhely mellett koromtól maszatos legény térdelt, és egy horpadt vödörből szenet lapátolt a vasrácsra.
Camarl őméltósága fellépdelt egy fával burkolt lépcsőfeljárón. Nyomába érve kissé meglepődtem, látván, hogy az épület egész felső szintjét egyetlen hatalmas helyiséggé nyitották össze. A falak mentén székek és asztalok sorakoztak, ám a tarka tömeg szinte tudomást sem vett róluk: mindannyian egy csoportban beszélgettek a terem közepén. Látszólag mindenki egyszerre próbált szóhoz jutni, dísztelen kabátok, mindennapi használatra szánt zekék kavarogtak, jóravaló bőrcsizmák tapodták a padlót. A figyelmes szemlélőnek azonnal feltűnhetett, hogy Camarl öltözéke minden egyszerűsége ellenére mind szabásában, mind anyagában fölötte áll a többiekének.
– Nahát, D'Olbriot! – integetett egy testes fickó az oldalsó fal mellől. Világosbarna felöltőt viselt, amely a gomboknál erősen húzódott a pocakján.
– Kellemes ünnepeket, Sistrin mester! – vágta rá vidáman Camarl.
– Reméljük, valóban kellemes lesz – felelte Sistrin, miközben odaintett egy fiatalabb fickónak, aki az egyik kisebb jelentőségű nemesi ház jelvényét viselte a kabátján. – Nos, mi a véleménye a D'Olbriot családnak arról a tervről, hogy mi, kereskedők a saját pénzünkből megalapítsuk a magunk akadémiáját?
– Elvégre az oktatási intézmények alapítása mindig is a nemesség kiváltsága és kötelessége volt – tette hozzá udvarias arccal a fiatalabbik fickó. Csakhamar sikerül előkeresnem az emlékezetemből a jelvénye jelentését is: a Den Hefeken-ház egyik leszármazotti vonala.
– Igen ám, csakhogy a fiaink többen vannak, mint ahány üres helyet a meglévő iskolák fel tudnak kínálni – szólt közbe egy harmadik férfi, kiejtése alapján szintén a kereskedők rendjének tagja. – Meglehet, atyáink és nagyatyáink beérték azzal, hogy megtanulják a betűvetést meg a számokat a nemes hölgyek iskolájában, a világ azonban nagyot változott azóta.
– Ha pedig mi magunk alapítunk iskolát, abba is beleszólásunk lesz, hogy mit tanítsanak benne – bökte oldalba Den Hefeken emberét Sistrin. – A fiaim nem sok hasznát veszik a retorikának, a Hercegek Gyűlése történetének meg annak, hogy melyik nemesi ház melyik templomnak viseli gondját. Számtant, geográfiát, szerződések szerkesztését kell megtanulniuk, meg azt, melyik ügylet melyik törvénykönyv hatálya alá esik. És ha már itt tartunk, a lányainknak is többet kellene tudniuk, mint varrogatni meg spinéten muzsikálni.
– Számításba véve, miféle érdekek fűzik a D'Olbriot családot a bányászathoz, nem volna haszontalan dolog, ha a D'Olbriot-fiatalurak is elmélyednének egy kissé a természettudományokban – tette hozzá a harmadik fickó.
– Ebben teljesen egyetértünk, Palbere – bólintott Camarl. – Az év elejétől már a mi házitanítóink is nekiláttak a természettudományos ismeretek oktatásának, és ebben néhány újonnan érkezett is a segítségükre van Hadrumalból.
– No persze, varázslók! – Sistrin öblösen elnevette magát. – Ez esetben javaslom, hogy tantárgyukat „természettudomány” helyett inkább a „természetellenes tudomány” névvel illesd...
A varázslók nevének említésére mintha alig észrevehetően fagyosabbá vált volna a légkör a beszélgetők között. Den Hefeken emberének arckifejezése udvariasan semleges maradt, Palbere azonban erősen ráncolta a homlokát.
Camarl azonban gondtalanul folytatta a megkezdett témát.
– Tudod, Sistrin, szívesebben látnám, hogy az unokaöcséink fej fej mellett biflázgatnák a tananyagot. Nincs ínyemre, hogy még az oktatás is rang és foglalkozás szerint oszlik meg. Ki tudja, talán ragadna rájuk valami mások mesterségéből is, másrészt pedig a megosztott tudás mindig is a legbiztosabb útja volt a kölcsönös boldogulásnak.
Palbere beleszimatolt gőzölgő teáscsészéjébe.
– Ha már az utaknál tartunk mondd csak, igaz, hogy a D'Olbriot család azt tervezi. csatornát ásat, hogy levágja a Nim kanyarulatát Feverad körül? És miképpen tervezitek: varázslókat hozattok a munkálatokra, vagy becsületes kubikosokat béreltek fel?
– Feverad kereskedői már megvitatták a terveket – felelte óvatosan Camarl. – Ők maguk javasolták, hogy támogassuk a kivitelezést némi mágikus segítséggel, amely összehasonlíthatatlanul gyorsabbá és biztonságosabbá teheti a munkálatokat.
– És ha készen lesz, természetesen vámot szedtek majd tőlünk, ha használni akarjuk – jegyezte meg Den Hefeken embere, elővigyázatosan megőrizve semlegességét a kérdésben.
– Nos, valamiképpen csak ellensúlyoznunk kell a költségeinket – pillantott rá Camarl. – De kérlek, vedd számításba azt is, mennyire lecsökkentheti ezeket a költségeket, ha varázslók segítségét vesszük igénybe!
Sistrin éppen levegőt vett volna, hogy tovább folytassa a vitát, ám Camarl mentegetőzve emelte föl a kezét.
– Bocsássatok meg, jó urak, még be sem mutattam a vendégemet. Ez itt Ryshad Tathel, kőműves Zyoutesselából.
Néhányan a közelben beszélgetők közül felém fordultak, hogy legalább a nevemet megjegyezzék, én pedig igyekeztem a lehető legártatlanabb képpel mosolyogni.
– Nocsak, fejedbe vetted, hogy bevezeted az itteni társaságba? – érdeklődött kissé harciasan Sistrin.
– Egyelőre csakis rajta áll, tagja kíván-e lenni az itteni társaságnak, de én természetesen minden segítséget megadok neki – mosolygott Camarl, majd udvariasan odébb terelt.
– Ez a fickó aztán nem hagy sokáig kétségek között a véleményét illetőleg – jegyeztem meg halkan, amint valamivel távolabb kerültünk a csoportocskától.
– Az ám, és ez a tulajdonsága fölöttébb hasznossá teszi – biccentett Camarl. – Annál is inkább, mert amit ő kimond, azt vagy egy tucat illedelmesebb fickó gondolja magában szép csöndben. Ráadásul rendszerint ő az első, aki kiszimatolja a készülő botrányt. Palbere barátunknak pedig olyan jó orra van az üzlethez, hogy mindezidáig nem találtam senkit, aki vetekedhetne vele.
– És mondd csak, csináltok itt olyasmit is, aminek legalább távolról köze van a művészethez? – érdeklődtem diszkréten vigyorogva.
– Éppen oda tartunk. – Camarl minduntalan megtorpant, hogy köszöntse ismerőseit, de végezetül mégis csak átverekedtük magunkat a tömegen a terem túlsó végébe, ahol a tágas ablakok néhány jókora asztalra vetették fényüket. Az asztallapokon nyitott könyvek, metszetek, tollrajzok és vízfestmények sorakoztak egymás mellett.
– Ha pedig ezt túlságosan száraznak találnád, akad itt néhány szaftosabb műremek is – kacsintott Camarl. – Ott találod az utolsó asztal végében, a karikatúrák és gúnyiratok mögött. Tudod, azzal a jelzővel hízelgünk magunknak, hogy meglehetősen széles látókörű társaság vagyunk.
A mondott rajzoknak mind a művészi technikája, mind a modellje kétségkívül figyelemre méltó haladást jelentett azokhoz a trágár fametszetekhez képest, amelyek a legénységi szállásokon járnak kézről kézre, én azonban még így sem mutattam különösebb érdeklődést irántuk. Nem tehetek róla, de mostanában, ha ilyesmihez támad kedvem, egyszerűen lehunyom a szememet, és máris megjelenik előttem Livak. Továbbsétáltam hát a következő asztalhoz, és fölemeltem egy aprócska füzetet, amelynek borítólapján a „Dalasor pusztáinak növényei” cím szerénykedett. Találomra fölcsaptam egy hangaszerű sárga virág szépen kidolgozott ábrájánál.
– Társaságunk tagjai közül igen sokan érdeklődnek a természettudományok iránt – biccentett Camarl. – Téged, mint kőművest bizonyára érdekelni fognak az amott látható építészeti tárgyú rajzok.
– Méltóságos uram, válthatnánk néhány szót? – fordult Camarlhoz egy hosszúkás arcú, ráncos öregember, akinek vékony bajsza szinte a szájába lógott.
– Hát persze, Ganalt mester!
Ahogy odapillantottan, észrevettem, hogy az idős férfi ezüstlevelekkel díszített gallért visel, annak jeleként, hogy valamelyik templom testvériségének tagja. Kissé meglepődtem: manapság elég ritka látvány a ilyesmi.
– Talagrin templomáról van szó a Nappart felé vezető úton – kezdte a Ganalt nevezetű férfi, miután néhány habozó pillantást vetett felém. – Den Bradile földjén áll, és természetesen e család adja a papokat is, de a helyiek mindig is hűségesek voltak a Nagy Vadászhoz... – Az öregember hirtelen elnémult.
– És mi ezzel a baj? – faggatta Camarl.
– Azt rebesgetik, a Den Bradile család be akarja záratni a templomot, hogy temetkezési helyül használja. Állítólag a fejükbe vették, hogy eltávolíttatnak onnan minden urnát, amely nincs kapcsolatban a családdal. – Önkéntelen mozdulattal megtapogatta a nyaka körül függő ezüstleveleket, az Erdők Urának jelképét. – Éppenséggel megteltetnénk, hogy az összegyűjtött adományokból új templomot építünk, de hát annak a pénznek más hivatása lett volna: a szegények segítése... – Újabb kétkedő pillantást vetett felém.
– Ha megbocsátasz, méltóságos úr, szívesen szemügyre venném azokat az építészeti rajzokat, amelyeket az imént említettél. – Udvariasan meghajoltam búcsúzóul, már amennyire a szűk hely engedte, és eloldalaztam két fickó mellett, akik halkan nevetgéltek holmi élénk stílusú szatíra fölött.
Az építészeti rajzok között néhány labirintus-ábrát is találtam, amelyeket érdeklődéssel tanulmányoztam. Az utóbbi években egyre népszerűbbek az ilyesmik.
– E rajzok voltaképpeni lényege, hogy az elmélyült matematikai tudást a racionalizmus téziseivel ötvözzük – szólalt meg a mellettem álló férfi a kezemben tartott ábrára pislantva.
– Ráadásul megfelelő bokrokat kell találni hozzá, amelyek hajlandóak elég gyorsan nőni, hogy labirintust formáljanak, mielőtt az egész kimegy a divatból – tettem hozzá.
– De még mennyire – bólogatott az ismeretlen. – Éppen ezért az idei év nagy divatja, hogy az ösvényeket kis kőlapokból formálják növényekkel beültetett földhányások között. Úgy emlékszem, a Den Haurient-ház kertészének ötlete volt, de persze a racionalisták igen lelkesen fogadták. Bár szerintük a labirintus logikája a rajzon ütközik ki a legszembetűnőbben, úgyhogy kár is azt a természetben megépíteni.
Elnevettem magamat, és fölemeltem egy újabb ábrát, amelyen az volt látható, hogyan lehet egy régi homlokzatot különféle praktikákkal újjávarázsolni.
– Úgy hallom, kőműves vagy – jegyezte meg újdonsült ismerősöm. – Délről jöttél?
– Zyoutesselából – feleltem a lehető legsemlegesebb hangon.
– Sok a munka arrafelé? – kérdezte érdeklődéssel.
– A város manapság háromszor akkora, mint a nagyapám idejében volt – bólintottam. – Az öreg annak idején még építkezésről építkezésre járt, elszegődött ide is, oda is, és nem vitt magával mást, mint egy kenderzsákban a legfontosabb szerszámait meg a sziklaszilárd elhatározást, hogy a maga erejéből fog boldogulni. Amikor meghalt, jókora műhelyt hagyott az apámra, ma pedig a fivéreim már három műhelyt is el tudnak tartani.
– Azt mondják, egy szépen megfaragott kőtömb úgy zenél, akár a harang – vetette föl alkalmi ismerősöm kissé szándékolt nemtörődömséggel.
– Feltéve, ha tudod, hol kell megütni – biccentettem. – A frissen faragott kőnek egyébként van egy kis záptojás-szaga. – Ennyit még én is tudtam az üzletről, ami pedig a szagot, a port, zajt és fejfájást illeti, azokat készséggel meghagytam Hansey és Ridner kénye-kedvére.
– Redvar Harl vagyok, ácsmester – mutatkozott be az idegen, én pedig hasonló meghajlással viszonoztam udvariasságát. – Jól láttam, hogy Camarl őméltóságával érkeztél? – tette hozzá. – Talán a D'Olbriot család bérlője vagy?
Ahhoz képest, hogy teljesen idegenek voltunk egymásnak, a jővevény igen nagy érdeklődést tanúsított irántam, de azért reméltem, hogy egy egész teremnyi tanú színe előtt mégsem szándékozik csak úgy leszúrni, vagy hasonló gazságot művelni.
– Igen – feleltem rövid fontolgatás után.
– Ó, akkor ti most ott délen remek hasznot húzhattok belőle, hogy D'Olbriot uraság támogatja a tengerentúli gyarmat újjáépítését – tűnődött újdonsült ismerősöm.
– Valóban remek lehetőségeink adódnak – feleltem semleges arccal.
Kísérőm kipillantott az ablakon.
– D'Olbriot uraság nyilván a lehető legjobbat akarja a bérlőinek, de ha az a föld tényleg olyan hatalmas, mint ahogy a pletyka tartja, Camarl őméltósága jobban teszi, ha szélesebb összefüggésekben gondolkodik.
Némán bólintottam, mintegy bátorításképpen.
– Tudod, barátom, én Nappartról jöttem – folytatta az idegen. – Talán hallottál a Parnilesse körül dúló harcokról most, hogy az öreg Herceg jobblétre szenderült...
Nem volt nehéz kitalálni, mi legyen a következő lépésem ebben a meglehetősen egyszerű táncfigurában.
– Mi odalent délen meglehetősen keveset hallunk a határ mentén történtekről – feleltem udvariasan.
– A D'Olbriot család jelentős birtokokkal rendelkezik Nappart környékén, így aztán az uraság maga is érdekelt a lescari földkérdésekben. – Harl mester elfordult az ablaktól, és figyelmesen szemügyre vett. – A lescariak még mindig foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz az ostoba hagyományhoz, hogy minden földet az elsőszülött örököljön. Ennek ellenére úgy szaporodnak, mint a saját nyulaik, amelyek elárasztják az ottani hegyeket-völgyeket; nem csoda, hogy az örökségből kisemmizett fiatalabb fiak csak azt várják, hogyan kezdhetnének vitát az ősi birtokról. Poldrion a megmondhatója, mennyi szenvedést és nyomorúságot meg lehetne takarítani, ha a fölösleges leszármazottakat szépen hajóra rakhatnák, és elküldhetnék az óceánon túlra, hogy saját erejükből boldoguljanak az ottani földeken.
– Érdekes álláspont – válaszoltam megfontoltan. – Kíváncsi vagyok, mit szólna hozzá Camarl őméltósága. – Hogy Temar mit szólna, azt magamtól is ki tudtam találni.
Harl mester a távolba pillantott valahol a vállam fölött.
– Bocsáss meg, ott jön valaki, akinek okvetlenül kellemes ünnepeket kell kívánnom! – mentegetőzött, és faképnél hagyott.
Utánafordultam, mert kíváncsi voltam, kihez lép oda, ám ekkor Camarl jelent meg a látókörömben, arcán azzal a gondosan megkomponált arckifejezéssel, mintha a lehető legremekebbül szórakozna.
– Nos, Ryshad, mi a véleményed erről? – Azzal egy ropogós papírlapot nyomott a kezembe, amelyen kézzel kifestett, nyomtatott gúnyrajz volt látható. Esküvői hintó haladt Toremal utcáin, melyet egyrészről a D'Olbriot-hiúz, másrészről a Tor Tadriol-bika húzott. Ez a bika azonban nem az uralkodói címerről ismert robusztus állat volt, inkább egy beteges borjú ügyefogyott arckifejezéssel és nevetségesen tarka irhával. A dölyfösen lépegető hiúz jó egy fejjel magasabb volt nála, mohó pillantással nézett le rá, és éles fogai megvillantak, amint száját éhes mosolyra húzta: A kocsiban az uralkodó üldögélt; az ábrázolás nem volt éppen mestermű, de azért fel lehetett ismerni. A mellette ülő lányt azonban nem tudtam hová tenni: butácska, jellegtelen szépségnek tűnt valószínűtlenül óriási keblekkel.
– Ismernem kellene a hölgyet? – érdeklődtem óvatosan.
– Nem hiszem, hogy a rajz egy megadott személyt akarna ábrázolni – rázta meg a fejét Camarl, száján az iménti mosollyal, amely továbbra sem érte el a szemét. – Az viszont igaz, hogy szép számmal akadnak unokahúgaim, éppen megfelelő életkorban, hogy férjhez menjenek, akár magához Tadriolhoz is. A legtöbbjük természetesen ide is látogatott az ünnepekre.
A kép hátterében ugrándozó bolondot vettem észre, aki két kézzel szórta a tüzet meg a villámot, ropogósra sütvén ezzel néhány vigyázatlan madarat, amelyek a közeli fák ágain bámészkodtak. A többi járókelőt a rajzoló éppen csak felvázolta, ám néhány ügyes vonallal sikerült érzékeltetnie az arcokon ülő megvetést, gúnyt és elégedetlenséget.
– Attól tartok, ez itt Casuel akar lenni – jegyeztem meg halkan.
Camarl mosolya szélesebb lett, és most már elérte a szemét is: apró, vidám ráncok futottak szét a szeme sarkából.
– Nem hiszem, hogy a mi nagybecsű mágus barátunk el lenne ragadtatva ettől az ábrázolástól – felelte. – Errefelé csak igen kevesen ismerik, és azok is egyetértenek abban, hogy aligha jelent fenyegetést bárkire is, ha csak nem azzal, hogy halálra untatja. Azt hiszem, ez az egyik legfőbb oka annak, hogy Planir végül éppen őt nevezte ki itteni követének. Nehéz elképzelni, hogy bárki veszedelmesnek tarthatná.
– Bárki készítette is ezt a rajzot, nyilvánvalóan nem kedveli kimondottan a mágia gondolatát – böktem rá egy kormos köpönyegbe és hatalmas csuklyába burkolózó alakra, aki a kocsi mögött lépdelt; a járókelők riadtan húzódtak félre fenyegető árnyéka útjából – Ha nem tévedek, ez itt maga Fekete Planir.
– Ez a ragadványnév nagy ajándék a gúnyolódóknak – dörmögte Camarl.
– Faragatlan tanoncoknak való alantas tréfa – vontam vállat. – Mintha bárkinek is újdonságot jelenthetne, hogy az Ősmágus egy szénfejtő fia.
– Ehhez hasonló bárgyú viccelődésnek mindannyian ki vagyunk téve. – Camarl tekintete ismét hideg volt és megfontolt. – Mit gondolsz, ki tudnád kémlelni, mi a véleménye erről az elmésségről a többieknek a teremben? – nyújtotta felém a rajzot.
Kézbe fogtam a papírlapot, és szemügyre vettem az apróbb részleteket is. A nyomdai sablon elkészítése igényelt ugyan némi szakértelmet, de nyilvánvalóan nem volt különösebben megerőltető feladat.
– Kíváncsi vagyok, ki adott pénzt a sokszorosítónak. – Hiába kerestem bármiféle kézjegyet vagy jelzést a művön, semmi ilyesmit nem találtam.
– A gúnyrajzok szerzői általában büszkék a művükre. – Camarl szemlátomást ugyanazon a nyomon járt, mint én. – Szokatlan dolog, hogy valaki ennyire a háttérben akarjon maradni... Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha kérdezősködöm egy kicsit, hátha valaki ebből a neves társaságból véletlenül ismeri a szerénykedő művészt. Elvégre ekkora tehetség megérdemel némi bátorítást...
– Igaz, bár valami azt súgja, az illető már talált is magának egy nemesi patrónust – jegyeztem meg.
– Magam is ezen a véleményen vagyok – biccentett Camarl. – És nem lehetetlen, hogy egy kis kérlelés után hajlandó lesz elárulni a megbízója nevét. Viszonzásképpen aztán legalább ennyire szellemes rajzocskát készíthet róla, némi D'Olbriot-tőkével megtámogatva...
Néhányan a körülöttünk állók közül, akik elkapták Camarl utolsó szavait, éber arccal felénk fordultak. Mi sem élénkítené fel jobban az ünnepek hangulatát, mint némi finomkodó hadakozás két nemesi ház között. Néhányan talán már látták is lelki szemeikkel, amint szaftos pletykákkal kecsegtető gúnyrajzok járnak kézről kézre, és a közelgő botrány előszele lendíti fel a híreket közvetítő kőnyomatok lagymatag forgalmát.
Már el is határoztam magamban, hogy mindenáron kézre kerítem a nyomdászt. Nem mintha egy pillanatig is reménykedtem volna benne, hogy megállíthatom a gúnyrajz terjedését városszerte; a könyvek sokba kerülnek, a nyomdászoknak pedig sok éhes szájat kell etetniük, nem csoda hát, ha kapva kapnak az alkalmon, amikor néhány rézgarast remélhetnek az egyszerű járókelőktől egy-egy kapósabb gúnyrajzért vagy röpiratért. De talán ugyanez a néhány rézgaras arra is rábírhatja, hogy eláruljon valamit eme rajzocska eredetéről.
– Nos, menjünk, nézzünk utána, mit tudunk kideríteni – javasoltam halkan.
Továbbra sem feledkeztem meg az elietimmekről, de most valami azt súgta, újabb ellenségekkel kell szembenéznünk, akik ráadásul jóval közelebbről fenyegetnek. Olyanokkal, akik nagyon is jól tudják, hogyan használhatják fel ellenünk akár az esküvel erősített rituálékat, a bíróságok szövevényes szabályait vagy a város társadalmi kapcsolatainak hálóját. Ráadásul az a megoldás sem áll távol tőlük, hogy kést dobjanak valamelyikünk hátába egy mellékutca homályában.
– Mit szólsz ehhez, pajtás? – veregettem hátba barátságosan egy idegent, majd látva, hogy érdeklődéssel fordul felém, bemutatkoztam, és együtt elnevetgéltünk a rajzon. Cserében ő is megmutatott egy kezdetleges ábrácskát, amely a Den Thasnet fiatalurak legújabb túlkapásaira óhajtott rávilágítani. Ennek láttán cimborája, egy vászonkereskedő a lelkemre kötötte, hogy semmiképp se dolgozzak annak a háznak, mivel hírhedten rossz adósok.
Mire nagy nehezen körbeértem a teremben (és bevallom, útközben több teát voltam kénytelen elfogyasztani, mint amennyit máskor egy egész év alatt megiszom), már igen tájékozott voltam a legújabb botrányokat illetőleg, csakúgy, mint a cselszövéseket, születéseket, halálozásokat, házasságokat tekintve a legelsőtől a legutolsó nemesi házig. Részt vehettem továbbá számos egyéb beszélgetésben is, ahol az előkelő családokat éppen csak megemlítették. Ezek az okfejtések arra az időre emlékeztettek, amikor még nem állottam a D'Olbriot család szolgálatában, és ez a név nem jelentett számomra egyebet egy arctalan szervezetnél, amely időnként beszedi a házadót, és állítólag segít, ha igazán nagy bajba kerül az ember. Kétségkívül igen sajátságos módja volt ez annak, hogyan töltsön el az ember egy egész délutánt a semmivel, de még csak véletlenül sem hallottam olyasmit, ami arra utalt volna, hogy valami készül a D'Olbriot-ház, D'Alsennin vagy Kellarin ellen. Rengeteg különféle feltételezés keringett persze a viszonylag valószerűektől a legelképesztőbbekig, de általánosságban véve elmondható, hogy a jelen lévő megfontolt üzletembereket leginkább az érdekelte az egész ügyből, vajon miféle előnyökkel és veszélyekkel járhat egy vadonatúj kereskedelmi partner megjelenése túl az óceánon.
Amikor Camarl őméltósága végül odaintett nekem a terem túlsó végéből, sietve elbúcsúztam attól a patikáriustól, aki éppen számottevő, bár kissé elferdített ismereteiről adott számot a Mesterség mibenlétét illetőleg.
– Muszáj mennem – jelentette be kissé csalódottan Camarl. – Észre sem vettem, hogy már ennyi az idő! Vacsorára Den Haurientékhez vagyok hivatalos, és addig még át is kell öltöznöm.
– Sajnos, semmi fontosat nem hallottam – feleltem sajnálkozva.
Camarl mélyet sóhajtott.
– Jó lenne, ha még itt maradnál egy kicsit – mondta. – Lehet, hogy ha távozom, az emberek jobban szabadjára eresztik a nyelvüket.
– Nyitva tartom a fülemet – ígértem.
Úgy tűnt azonban, nem Camarl az egyetlen, aki elígérkezett vacsorára, és távozása valóságos lavinát indított el: egyre többen kértek elnézést beszélgetőtársaiktól, és távoztak egyedül vagy kisebb csoportokban. Azok az elszántak, akik még ezután is a teremben maradtak, testvéries körökbe rendezgették a székeket, és tea helyett borért szalajtották Lediard mester elpilledt felszolgálólányait.
Valószínűleg meglehetősen nagy feltűnést keltettem volna, ha megpróbálok észrevétlenül elvegyülni ezekben a szorosnak tűnő csoportocskákban, amelyek tagjai szemlátomást elég régről ismerték már egymást. Lehet, hogy nem ismertek volna fel, mint a D'Olbriot-ház familiárisát, arról azonban már tudtak, hogy legalábbis bérlőként ehhez a házhoz tartozom. Különben is elpárolgott már az az oldott légkör, amelyben a beszélgetők véletlenül vagy viccből megengedik maguknak, hogy néhány bennfentesebb értesülés is kicsússzon a szájukon.
Sietve elbúcsúztam hát néhány újdonsült ismerősömtől, és távoztam. Odakint, a gyalogjárón megtorpantam, és eltűnődtem rajta, vajon mihez is kezdjek most. Sétáló párok haladtak el mellettem kart karba öltve, ráérősen élvezve a késő délután hűvösebb levegőjét; most, hogy a déli nap heve alábbhagyott, a legtehetősebbek és legelegánsabbak is előbújtak rejtekükből, hogy megcsodálják magukat és egymást ünnepi díszben.
Éppenséggel visszamehetek a kaputoronyba, és lógázhatom a lábamat egy megfelelően magas székről, várva, hogy Camarl visszatérjen, és megmondhassam neki, sajnos semmi újat nem sikerült megtudnom. De ha már itt tartunk, hasznosabban is eltölthetem az időmet... Őméltósága könnyen mondogatja, hogy küldjek inkább hűbéreseket magam helyett a megszokott felderítő útjaimra, de hát hogyan várhatnám el tőlük, hogy szakavatottan elmagyarázzák, miért és hogyan van akkora szüksége Temarnak azokra az elveszett értéktárgyakra? Magamnak is éppen elég gondot okozott, hogyan tudnám meggyőzően előadni ezt az egész hihetetlen és meghökkentő történetet, holott én magam is részese voltam.
Hirtelen elhatározással megindultam lefelé a főutcán. A kocsmák és mulatók előtt vígan szórakozó vendégek népesítették be a gyalogjárót, kezükben boroskelyhet vagy söröskupát szorongatva, ezért aztán egy idő múlva úgy döntöttem, jobb lesz, ha az úttesten haladok tovább. Amúgy sem volt túl nagy a forgalom, és itt legalább a magam elhatározásából álltam félre, nem azért, mert valami félig elázott nemesifjú szúrósan nézett rám.
Ráérősen sétáltam tovább az óváros szíve felé, egészen addig a helyig, ahol utamat keresztezte az a régi körút, amely a tengerparttal párhuzamosan fut végig az óvároson az Északi-kaputól a Déli-kapuig. A kereszteződés formálta jókora, négyszögletű tér közepén egy szökőkút áll: Saedrin összevont szemöldökkel figyel kelet felé. Poldrion a nyugatot tartja szemmel, középütt pedig Raeponin terjeszti két karját észak s dél felé, tekintetét az égboltra emelve. Azt mondják, azelőtt kegyhely volt itt valamelyik rég halott uralkodónak szentepe, aki még a Káosz előtt ült a trónon; manapság azonban nem egyéb kedvelt találkozóhelynél, ahol mellesleg hűs vízhez is juthat a fáradt járókelő. A tér csendes körforgalmában nyitott hintók haladtak lépésben, hogy a bámészkodók jobban szemügyre vehessék utasaik drága öltözékét.
A Betekints a tér egyik legnagyobb és legismertebb vendégfogadója, amely szinte uralja az északkeleti szegletet. A város számtalan harangtornyából felhangzott már a kilencedik harangütés, amikor átfurakodtam néhány zajos fiatalember között, akik vigyázatlanul elállták a fogadó ajtaját. Némelyikük szúrósan végigmért, de egyikük sem volt elég bátor vagy elég részeg hozzá, hogy ennél többre ragadtassa magát. A legtöbbjük pedig csak rápillantott a kargyűrűmre, és elővigyázatosan odébb lépett az utamból.
– Banch! – kiáltottam végig a türelmetlenkedő vendégek során, akik megpróbálták elkapni a csapos könyökét vagy egy arra járó felszolgálólány kötényét, hogy magukra vonják a figyelmet, és megkapják végre a sörüket. – Banch!
A köpcös kocsmáros, aki hosszú gyakorlat során szerzett egykedvűséggel fürkészte a tömeget, most felém fordult. Lapátméretű tenyerét fölemelve felém intett, én pedig üggyel-bajjal elverekedtem magamat a pultig.
– Mi járatban, Ryshad? – érdeklődött, miközben a pultra lökött egy korsó sört, és az érte járó ezüstpénzt bedobta a pocakján feszülő kötény egyik zsebébe.
– Yane nem járt errefelé mostanság? – feleltem kérdéssel a kérdésére. – Tudod, a Den Cotise-ház hűbérese, akivel együtt ittam itt tegnap este. – Áthajoltam az összekaristolt, foltos tetejű pulton, és kissé lehalkítottam a hangomat.
Úgy számítottam, hogy Yane ma este ismét szolgálatban kell, hogy legyem, de csak az éjjeli első harangütéstől; ebben a fogadóban szokott találkozni szíve hölgyével, ha a lány el tud szabadulni az úrnőjétől, ez pedig általában a nappali utolsó harangütés környékén szokott történni. A leányzó a Tor Sylarre-ház öltöztetőnője volt, és Yane elmondása szerint rendkívül romantikusnak találta Temar nyakatekert történetét.
– Azt hiszem, hátul van Ezinnánál. – Banch holdvilágképét hirtelen harag sötétítette el, majd zajosan felcsapta a pult srófokra járó tetejét, és kirobogott mögüle, hogy grabancon ragadjon néhány úri csirkefogót. Fogalmam sincs, hol találtak helyet maguknak az emberek, de tény, hogy egy pillanat alatt mindenki elpárolgott körülöttük, és csak tisztes távolból figyelték, ahogy Banch kihajítja a kötekedőket a csatornába. Egyikük nem átallott vitába szállni vele, én azonban nem vártam meg, amíg Banch elmagyarázza neki, mennyire helytelen is az álláspontja, inkább megindultam a kocsma hátsó fertálya felé.
A konyha jóval csendesebbnek tűnt az ivónál, pedig itt is csörömpöltek a fazekak, csattogtak a kések és bárdok, és a kutya, amely a nyársat forgatta a tűz fölött, néha felvakkantott taposómalmában. Konyhalányok futkostak fel-alá, és ha csak egy szusszanásnyira is meg merészeltek állni, máris egy tucatnyi új feladatot kaptak attól a testes asszonyságtól, aki egy vas merőkanalat lengetve kormányozta birodalmát.
– Szelj egy kis kenyeret, aztán vedd le azt a sültet a tűzről, mielőtt még csizmatalppá keményedne! – Ezinna a nyomaték kedvéért visszakézzel nyakon legyintett egy maszatos arcú szolgálólányt, aki ügyetlen mozdulattal kiemelte a mártásos kanalat egy jókora fazékból, de mivel a kanál nyele megégette az ujját, hát el is hajította mindjárt, zsíros cseppeket fröcskölve szét maga körül.
– Yane itt van valahol? – fordultam Ezinnához.
Az asszonyság a füle mögé gyömöszölt egy hollófeketére festett hajtincset; a többit engedelmesen hátrafogta az a színehagyott kendő, amely valaha talán kikericssárga lehetett, akárcsak a ruhája. A tincs töve erősen őszült már.
– Odakint vannak a mosogatóhelyiségben – mondta, és megszokott mosolya elpárolgott az arcáról.
– De hát mi történt? – vontam össze a szemöldökömet.
– Credilla bajban van – csóválta meg a fejét Ezinna. – Nézd meg magad, ha akarod, egyébként pedig eredj az útból, mert láb alatt vagy. Vacsoráztál már? Nesze! – Azzal leemelt egy szelet friss kenyeret egy arra járó felszolgálólány tálcájáról, és kanyarított rá egy darab illatozó pecsenyét. Kedélyes hátba veregetéssel indított utamra, majd visszafordult, hogy leckét adjon a szerencsétlen konyhalánynak arról, milyen vékony szeletekre is illene vagdalni a sültet, ha nem akarják, hogy a mészáros számlái csődbe vigyék a házat.
A mosogatóhelyiségben magas tornyokban álldogált a piszkos edény, várva, hogy sort kerítsen rájuk a két süldő lány egyike, akik ládákra állva nyúlászkodtak fel a kőből faragott mosogatómedencékig. Egyikük sem dolgozott éppen villámsebesen: kíváncsian kerekítették a szenüket dundi arcukban, arrafelé sandítva, ahol Credilla sírdogált Yane vállán.
– No, no, kis virágom... – Yane arcán elkeseredettség és megkönnyebbülés keveredett, amint a lány válla fölött hátrapillantva észrevette érkezésemet.
– Mi történt?
Credilla zokogása csöndes szipogássá szelídült, majd felém fordította gesztenyebarna hajjal övezett csinos arcát. Arccsontja fölött csúnya zúzódás éktelenkedett lilásfekete színben játszva, hogy a szemét is csak félig tudta kinyitni a daganattól, és szája sarka felé vér szivárgott le abból a hasadásból, amely alighanem egy gyűrű nyoma lehetett.
– Mi történt? – kérdeztem ismét, odanyújtva a húst és kenyeret az egyik mosogatólánynak, aki nagyokat nyelve figyelte.
– Lida Tor Sylarre kisasszonyra rájött a bolondóra! – Yane csak nehezen tudta féken tartani haragját, és már attól tartottam, jobb híján a végén még rajtam találja levezetni. – Az úrnő valamivel dél után állított be, úgy felpaprikázva, mintha hangyák csípték volna, és meghagyta a leányainak, hogy forgassák ki a ládáikat. Aprólékosan leltárba vett mindent, és előrángatta még az örökösödési okiratokat is. – Yane elképedten rázogatta a fejét. – Aztán az úrnő elkezdte összeszedni az ékszereket a leányaitól, és amikor Lida ellenkezett, hogy szüksége van valami nyakláncra az estélyi ruhájához, ráförmedt, hogy fogja be a száját.
– Lidát elfutotta a pulykaméreg – tette hozzá szipogva Credilla. – Éppen csak alig nyitottam ki a számat, és tessék.
– Csak nem arról van szó, hogy felismerted az ékszereket, amelyeket az úrnő elvett a lányaitól? – találgattam.
– Lida kisasszony észrevette, mennyire meglepett a dolog... – Credilla Yane zekéjének elejét markolászta, amelyet teljesen átáztattak a könnyek. – Faggatni kezdett, mit tudok erről az egészről... Végül kénytelen voltam elmondani neki, hogy találkoztam D'Olbriot uraság emberével, aki éppen ezeket az ékszereket kereste, de Lida erősködött, hogy ennél többről lehet szó, ha egyszer az anyja ennyire méregbe gurult. Nem tudtam mit mondani neki, ő meg nekem esett, és ütni kezdett!
Az emlék újabb zokogásra ösztökélte a leányt, míg Yane védelmezőn át nem ölelte.
– Jaj, kis virágom, hát miért nem húzod meg magadat, ha látod, hogy vihar készül? – dünnyögte a fülébe. – Ennél azért már okosabb lehetnél...
Egyetértően bólintottam. Ha egy szolga kérkedik a tudásával, az rendszerint előbb-utóbb kellemetlen következményekkel jár reá nézve. Kényelmetlen kérdésekhez vezet, azután újabb kérdésekhez, amelyek azt tudakolják, vajon honnan származnak a válaszok az előzőekre.
– Sajnálom, Credilla, hogy belekevertelek a dologba – szánakoztam. – Visszavesznek, vagy végleg otthagytad őket?
Arra gondoltam, ha a lányt kidobták a Tor Sylarre-háztól, kénytelen leszek másik helyet keríteni neki, már csak a tisztesség kedvéért is. Ráadásul nem vihetem a D'Olbriot családhoz: ezzel csak tovább erősíteném Tor Sylarre embereinek gyanúját, bármi legyen is az, amit abban a fafejükben forgatnak.
Credilla némán bólintott, miközben egy nedves zsebkendővel nyomogatta a daganatot az arcár.
– Az úrnő az ünnepek végéig bezárja Lidát a szobájába, ha megtudja, mit tett – szipogta. – Lida, amikor lehiggadt egy kicsit, három aranymárkát tukmált rám, hogy tartsam a számat, és azt mondta, dolgozzak a varrónőkkel, amíg helyre nem jön az arcom.
– Legalább egy csekélyke elégtétel... – A mondat második felét elharaptam, mert olyan szitkokat tartalmazott, amely semmiképp se lett volna ifjú hölgyek fülének való.
– Mi ez az egész, Ryshad? – pillantott rám Yane, szórakozottan simogatva Credilla könnyáztatta hajtincseit.
– Az lenne a legjobb, ha mind a ketten kimaradnátok belőle – tanácsoltam. – Ahogy mondtad: vihar készül, és az embernek ilyenkor tanácsosabb meghúznia magát. De ami azt illeti, még magam sem tudom, hová fog bevágni a mennykő... – Már indultam volna kifelé, de aztán habozva visszafordultam. – A Mesterség, vagyis Kellarin gyógyító mágiája egy óra alatt helyrehozza az arcodat. – Avila kisasszonyt bizonyára meg tudom győzni, hogy tegyen valamit az ügy érdekében.
– Az lenne a legjobb, ha nem avatkoznál a dolgunkba – rázta meg a fejét Yane. A hanghordozásából éreztem, hogy nem akar megsérteni, és ami még rosszabb: ráadásul alighanem igaza is volt.
A nap a tőle megszokott gyorsasággal süllyedt az ég alján, amikor kiléptem a Betekints fogadó ajtaján. Az égbolt fáradt aranya lassanként mélykékké sötétedett odaát, a hegyek vonulata fölött. A főutca hosszában kivilágított ablakok fénylettek, amint a megfáradt kereskedők odahagyták az alsó szinten épített boltokat, és visszatértek otthonukba a felső szinten. A kocsmákban és teaházakban kisebb társaságok ünnepeltek, az utcákon pedig küldöncök szaladgáltak lámpásaikkal hogy néhány garasért világítsanak a hazafelé tartóknak.
A Vízikapunál leintettem egy arra haladó bérkocsit, és felkapaszkodtam, még mindig Credilla váratlan megpróbáltatásain tűnődve. Tor Sylarre tehát valahogyan kiszimatolta, hogy Temar éppen azokat a régi ékszereket keresi, és az úrnő, úgy látszik, nem örült túlságosan a felfedezésnek. De vajon azt jelenti-e ez, hogy a Tor Sylarre család is belekeveredett a D'Olbriot-ház elleni cselszövésbe? Semmi kétség, elég régi és nagy hírű családról van szó, amely még a Régi Birodalom idejéből származtatta nemesi rangját. Összevont szemöldökkel tűnődtem. Valahonnan úgy rémlett, hogy Avila e család valamelyik sarjával jegyezte el magát annak idején, aki azután áldozatul esett ugyanannak a nagy járványnak, amely lemar szeretteit is magával vitte. Csak nincs valami köze a Tor Sylarre-háznak Kellarin hajdani gyarmatához?
A bérkocsi befordult a D'Olbriot-palotához vezető hosszú, egyenes ösvényre. Temar talán válaszolni tud néhány kérdésemre a sok közül... De ez várhat. Hirtelen ötlettől hajtva előrehajoltam, és megütögettem a kocsis vállát.
– Vigyél a Den Haurient-palotához, barátom!
Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha a lehető leggyorsabban beszámolok Camarl őméltóságának a legújabb fejleményekről. Nem lehetetlen ugyanis, hogy néhány Tor Sylarre sarj is megfordul a társaságban a vacsoraasztal körül, és ha Camarl tudja, mit keressen, talán könnyebben észreveszi a cselt holmi ártatlan megjegyzésben. Temar pedig majd szépen megvárja, amíg hazaérek.
A D'Olbriot család palotájának kaputornyában
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek második napján, este
Temar türelmetlen ujjakkal dobolt kardja markolatán.
– Hol késik Ryshad? – érdeklődött Allin a sövény árnyékából.
– Egészen biztos voltam benne, hogy mostanra visszaér. – Temar arca felderült kissé, amint újabb csoportocska közeledett a kapuhoz, azután csalódottan hátralépett, látván, hogy Ryshad nincs közöttük.
Allin megvonta vékony köntösbe bújtatott vállát.
– Menjünk, hagyjuk a csudába az egészet – javasolta szerényen.
– De hiszen azt mondtad, feltétlenül oda akarsz menni! – ellenkezett Temar. – Meglehet persze, hogy semmit sem találunk, de ha mégis, hát kutya legyek, ha hagyom elszalasztani az alkalmat.
– Nem próbálhatnánk meg Ryshad nélkül? – kérdezte nagyon óvatosan Allin. – Elvégre nincs is messze. Ha úgy gondolod, hogy el tudsz sétálni odáig, szívesen mutatom az utat.
A fiatalember kissé méltatlankodva pillantott vissza rá.
– Drága mágushölgye amikor legutóbb megfordultam Toremalban, keresztül-kasul bejártam a forrásoktól egészen a tengerpartig, méghozzá egyetlen harangütésnyi idő alatt. Igaz, hogy akkor a fél város helyén még csak szántóföldek voltak...
– De hát még nem gyógyultál fel teljesen a sérülésedből – szabadkozott a lány.
– Semmi bajom! – ellenkezett Temar. – És ha volna, akkor se esne nehezemre gyalogszerrel végigjárni egy-két utcát, ellentétben ezekkel a mai méltóságos urakkal, akik kínosan vigyáznak rá, nehogy véletlenül bepiszkítsák a csinos cipellőiket. – Igyekezett nem tudomást venni a hátán húzódó forradás alig észrevehető húzódásáról, meg a szeme körül érzett enyhe nyomásról. – Egyedül azt nem sikerült még kitalálnom, hogyan tudnánk észrevétlenül kisurranni a kapun. Ha kocsit hívunk, hogy vígyen ki, aligha tarthatjuk sokáig titokban ezt a mi kis kalandunkat, ráadásul a kapuőrnek szigorúan meghagyták, hogy ne engedjen ki fegyveres kíséret nélkül.
– Vagyis láthatatlanul kellene távoznunk. – Allin idegesen harapott az alsó ajkába. – Éppenséggel meg tudom csinálni, ha nagyon muszáj.
– Csak nem arra célzol, hogy ismersz egy hátsó kijáratot? – Temar a válla fölött hátrakandikált az árnyékos istállóudvar irányába.
– Azt nem, de láthatatlanná tudlak tenni – ajánlotta a lány.
– Úgy érted, a mágiád segítségével? – bámult rá Temar.
– Velindre folyton azt mondogatja, legfőbb ideje, hogy tanuljak némi kezdeményezőkészséget. – Allin hangjának remegése némileg meghazudtolta vakmerő szavait.
– Nem veszélyes ez? – csóválta meg a fejét a fiatalember, aztán észbe kapott. – Ne haragudj, nem akartalak megsérteni! – Erejét megfeszítve igyekezett úrrá lenni az emlékek táplálta idegenkedésen, amely a varázslat bármiféle formájával szemben élt benne.
– Nem ajánlottam volna föl, ha nem lenne teljesen biztonságos – vágta rá Allin.
Hallgatásba burkolózva álltak, csak a kaputoronyból meg a palotából kiszűrődő távoli zajok visszhangoztak a hűs esti levegőben.
– Akkor hát lássuk azt a mágiát! – szólalt meg Temar hirtelen elhatározással. Mély lélegzetet vett, Allin pedig csészét formált a két tenyeréből, és vigyázva maga elé tartotta. A következő pillanatban földöntúli, kékesen villódzó fény töltötte meg a tenyere öblét, haloványan tükröződve vissza kerek arcáról, amely most egészen méltóságteljes kifejezést öltött.
Temarnak ismét emlékeztetnie kellett magát, hogy a mágiahasználat végeredményben meglehetősen gyakorlati tudomány; az egész csak szaktudás kérdése, és sikere nagyrészt azon múlik, mennyire sajátította el a mágia megidézője azokat az ismereteket, amelyeket varázslók nemzedékei gyűjtöttek össze és vetettek papírra gondosan rendszerezve. Casuel már éppen elégszer elmagyarázta. Ráadásul neki, Temarnak egyáltalán nem szükséges értenie a dolgot, éppen elég, ha ezek a varázslók értik és alkalmazzák. „Elvégre ez nem a Mesterség” – gondolta fogcsikorgatva. Nem, az egésznek semmi köze ahhoz a láthatatlan erőhöz, amely behatol az ember agyába, meghajlítja az akaratát, és arra kényszeríti, hogy engedelmeskedjék a varázstudó parancsának.
– Azt hiszem, készen vagyunk – sóhajtotta Allin alig hallhatóan.
Temar vigyázva kinyitotta a szemét.
– Semmi különösebb változást nem veszek észre – állapította meg jobb válasz híján.
– Akkor nézd meg a kezedet – buggyant ki a lányból a nevetés.
Temar felemelte az egyik tenyerét, de ujjainak csak halvány elmosódó körvonalait látta. Végignézett magán: a teste nem volt egyéb, mint homályos árnyék a mélyülő alkonyatban. Hirtelen mozdulattal a kardjához kapott, és kissé megkönnyebbült, ahogy megérezte a markolat szilárd, megnyugtatóan ismerős érintését a tenyerében. Amikor felpillantott, kissé meglepetten tapasztalta, hogy Allin egyenesen a szemébe néz.
– Te még így is látsz? – kérdezte csodálkozva. Furcsa érzés volt arra gondolni, hogy a külvilág számára jelenleg nem több mint egy elmosódott árnyék a falon.
– Nekem és bármely más mágusnak áttetsző, alaktalan foltnak tűnsz, de aki nem született mágikus képességgel, az egyáltalán nem lát – magyarázta Allin kissé bűntudatosan. – Sajnálom, de ennél jobban nem tudlak eltűntetni.
Temar kihúzta magát, és határozottan bólintott.
– Ez is teljesen megfelel, drága mágushölgy – biztosította a lányt.
Allin lehajtotta a fejét; hogy elrejtse megkönnyebbült mosolyát.
– Maradj mindig mögöttem, és reménykedj, hogy nem találkozunk össze Casuellel – ajánlotta.
Temar halkan nevetett.
– Casuelnek másutt van elfoglaltsága ma délután – felélte. – Úgy rémlik, valami varázslógyűlésre hívatta meg magát. Ha jól értettem, Velindre is ott lesz.
– Most maradj csöndben egy kicsit – intette Allin, ahogy befordultak a kaputorony szélesre tárt ajtaja előtti üres térségre.
Temar a szája szélét rágcsálva összpontosított, hogy mindig pontosan Aliin nyomába lépjen. Különösen a macskakövekkel gyűlt meg a baja, kemény csizmasarka ugyanis jóval nagyobb zajt ütött rajtuk, mint a lány puha cipőtalpa.
– Szép jó estét, kisasszony – szólt ki az őr a kapusfülkéből, de még csak fel sem pillantott arról a durván nyomtatott lapról, amely az aznapi híreket tartalmazta.
Allin meglepetten megtorpant, Temar pedig kis híján fellökte. Szerencsére a lánynak sikerült elfojtania meglepett kiáltását, ám ahogy ismét útnak eredt volna, a köpenye szegélye megrándult, és nem engedte. Temar csak ekkor kapott észbe, és gyors mozdulattal lelépett a köpeny sarkáról.
– Kellemes ünnepeket, kisasszony! – szólt oda a kapubejáratnál ácsorgó egyik familiáris. Temar úgy találta, mintha a fickó sokat mondó pillantásokat vetett volna a lány felé.
Allin kurtán odabólintott a két familiárisnak, Temar pedig szorosan felzárkózott mögé. Lélegzetét visszafojtotta, karját, könyökét az oldalához szorította, nehogy véletlenül meg találjon lökni valakit, aki nem számít rá.
Amint átlépett a résnyire nyitott kapun, a kardja beleakadt a kapuszárnyba, és hátracsavarodott. Beletelt egy szempillantásnyi időbe, amíg vissza tudta rántani, közben halk susmogás ütötte meg a fülét a kapu belső oldala felől.
– Csak nem a kis D'Alsenninnél volt ez a trampli?
– De, ott, csak tudnám, mit eszik rajta a fickó! Hiszen minden ujjára kaphat egy nemeskisasszonyt, meg még máshová is!
– Ugyan már, más dolog a házasság, és más dolog egy kis hancúrozás ilyenkor ünneptájt. Fogadni mernék, hogy egy ilyen mágusnak megvannak a maga trükkjei, amivel megforgatja az ember varázspálcáját...
Temar magában vicsorgott e szavak hallatán, aztán sarkon fordult, és Allin után eredt. Arca még akkor is tüzelt, amikor utolérte a lányt.
Allin az út szélén álldogált, és némileg szorongva nézett egy távozó hintó után.
– Minden rendben? – suttogta aggodalmasan.
– Nagyjából – mormogta Temar, aki megkönnyebbülten jött rá, hogy a láthatatlanság egyben arcának vörösségét is kényelmesen elleplezi.
– Jobb lenne, ha mögöttem maradnál – sóhajtotta a lány, és megindult lefelé az ösvényen.
Temar tehát folytatta a lopakodást, ezúttal jobban vigyázva, hogy ne lépjen még egyszer Allin köpenyére. Szerencsére viszonylag kevesen jártak a gyalogúton, és azok is többnyire egyenruhába bújt szolgák voltak, akiket túlságosan lefoglalt a saját feladatuk ahhoz, hogy jobbra-balra nézelődjenek. A nap utolsó sugarai egyre halványodtak az égbolt alján, és a fák mélyülő árnyékában Temar minden eddiginél kevésbé tudta kivenni a saját lába körvonalát. Megállt, megdörzsölte a szemét, mély lélegzetet vett, azután Allin után sietett.
A csatornatorkolathoz érve a lány északnyugatnak fordult. Hintók robogtak el mellettük a széles körúton, gyalogosokkal azonban nem találkoztak. Allin tudomást sem vett a hintók utasainak fensőbbséges pillantásairól, csak sietett előre szapora léptekkel, amíg csak meg nem érkeztek egy nyüzsgő útkereszteződéshez. A levegő egyre hűvösebb volt már, ám a házak kőfalai a nappal beszívott meleget sugározták vissza körülöttük, és a gyorsan sötétedő égbolt alatt kigyúltak az első lámpák.
Most már kifejezetten nehéz volt előrehaladniuk, és Temar szorosan felzárkózott Allin mögé. Ráadásul minduntalan jobbra-balra kellett nézegetnie, hogy bele ne ütközzön valakibe, és a lábát sem látta, csak némi füstszerű sötétség gomolygott odalent az út kátyúi között. A kisebbik hold lassanként kibukkant a tetők mögül, aranyló tányérja kevélyen fénylett odafent. Temarnak azonban nem volt ideje rá, hogy az este szépségét csodálja; szinte émelygett, ha saját testére pillantott, amely kavargó homálynak látszott az árnyékok közt. Agya hátsó szegletében egy hang mintha egyre hangosabban kiabálta volna feléje, hogy ne higgyen a szemének, hiszen amit lát, az semmiképpen nem lehet a valóság.
Hirtelen megragadta Allin karját, és behúzta a lányt egy kihalt mellékutca torkolatába.
– Muszáj levenned rólam a varázslatot, mert azt hiszem, mindjárt rosszul leszek – suttogta elfúló hangon, és nagyokat nyelt, hogy uralkodni tudjon háborgó gyomrán.
Allin határozott arccal emelte maga elé két tenyerét. Zafír fény lobbant fel, de Temar mintha éppen csak a szeme sarkából látta volna, mint egy emléket, mint egy álomképet. A következő pillanatban ujjai, a keze és egész teste immár megfoghatóan, a maga valóságában rajzolódott ki előtte.
– Hálás köszönetem – sóhajtotta őszinte megkönnyebbüléssel.
– Ha végeztetek, menjetek innen, rendben? – A mellékutca kijáratánál nagyjából Temar korabeli fiatalember toporgott türelmetlenül, belekarolva egy idősebb nőbe, akinek festett arcából cinikus tekintet fürkészte őket.
– Mit gondolsz, megláttak valamit? – súgta oda Temarnak Allin.
– Úgysem tudsz olyasmit mutatni, ami nekem újdonság lenne, virágom – vágta rá a nő egy kellemetlen kis kacaj kíséretében.
Temarra olyan erős szégyenérzet tört rá, hogy hirtelenjében azt sem tudta, mit válaszoljon. Allin azonban csak nevetett, és a karjánál fogva húzni kezdte kifelé a mellékutcából.
– Gyere, már amúgy sem vagyunk messze – biztatta.
Nem sokkal később az út kettéágazott, hogy megkerüljön egy régi templomot, Allin pedig befordult egy keskenyebb utcába, amelynek mentén citromfák árasztották nehéz, fűszeres illatukat. A fák mellett szedett-vedett építmények sorakoztak, majd néhány magas, keskeny ház szigorúan szabályos homlokzata figyelte lenézően az alacsonyabb épületek hatszögletű kéményeit, szűk ablakait és egyenetlen tetőit.
– Valahol itt kellene lennie – szólalt meg bizonytalanul Allin. Előttük ragyogó lámpások világítottak meg egy kis térséget, amely mellékutcának rövid volt, udvarnak viszont túl hosszú. Egy nyitott ablakból élénk beszélgetés szűrődött ki összetéveszthetetlen lescari kiejtéssel tarkítva.
– Nézz csak oda! – mutatott előre megkönnyebbülten a lány. Az ajtó fölött, vaskos láncon hatalmas, félkör alakú fémlakat lógott. Az épületet egyébiránt semmi más nem különböztette meg a szomszédaitól: ezen a soron minden háznak szabálytalan ablakai voltak, palatetőik kócosan meredeztek, kortól és nemtörődömségtől düledező falaikat pedig itt-ott néhány görbe gerendával igyekeztek megtámasztani tulajdonosaik.
Temar kihúzta magát, mintha puszta magasságával akarná megvédeni Allint.
– Őszintén szólva nem túl sok időt töltöttem ehhez hasonló kocsmákban – jegyezte meg elővigyázatosan. Ez végeredményben igaz is volt, már ami az óceán innenső oldalát illeti, az azóta eltelt időben, hogy felébredt mágikus álmából. Réges-rég a feledés homályába vesztek már azok az átmulatott éjszakák, amikor kocsmáról kocsmára jártak Vahillal, hajdani cimborájával, és nem volt gondjuk egyébre, mint hogy legalább nagyjából sejtsék a hazafelé vezető utat.
Az viszont teljesen igaz, hogy soha nem járt még ehhez hasonlóan józan külsejű ivóban, amelyen szemlátomást alig változtattak valamit, amikor átalakították egyszerű lakóházból. Odabent, fából ácsolt bakokon két söröshordó álldogált néhány szedett-vedett berendezési tárgy között. Ezeket a bútorukat alighanem olyan családok selejtezhették ki, akiknek nemigen volt mit a tejbe aprítaniuk. Temar sehol sem látott kocsmárost vagy felszolgálólányokat, csupán egy öregasszonyt, aki ráérős mozdulatokkal sört töltögetett az eléje tartott kupákba és edényekbe. A vendégek, néhány viseltes, rongyos ruhába öltözött férfi és nő türelmesen vártak a sorukra, majd miután megkapták a söradagjukat, letelepedtek valamelyik székre, vagy eltűntek hárul, a félhomályban.
Négy újonnan érkezett vendég nyomakodott át Temar és Allin mellett, akik még mindig tétovázva ácsorogtak a küszöbön. Illendően köszöntötték a ház úrnőjét toremalival vegyes lescari nyelven, majd ketten közülük fakupákat emeltek le egy állványról, amely az ajtó mellett álldogált. Beálltak a sörre várakozók sorába, a másik kettő pedig ezalatt néhány pohárra és egy magas, zöld üvegre tett szert, bedobva érte néhány pénzdarabot egy nyitott ládikóba. A láda mellett vén banya ült, és lassú öltésekkel varrogatott valamit. A pénz csörrenését hallva felnézett, és fogatlan szájával nyájasan rájuk mosolygott.
– Segíthetek? – fordult Allin felé a sört töltögető asszony Hangja udvarias volt, ám éppen annyira kimért és tartózkodó is. A furcsán ejtett szó Temart arra a nyelvjárásra emlékeztette, amelyet a zsoldosok használtak Kel Ar'Ayenben.
Allin a köpenye zsebében kutatott a nyomtatott cédula után.
– Maedura úrnőt keresem – szólalt meg alázatosan, maga is szokatlanul furcsán ejtve a szavakat.
Az asszony bólintott, de arckifejezése továbbra sem változott.
– Hátul van – intett a fejével.
Allin bizonytalanul elmosolyodott.
– Beszélhetnénk vele? – kérdezte óvatosan.
A nő minden érdeklődés nélkül végigmérte Temart.
– Ha akartok... – vont vállat unottan.
– Gyere – fogta karon Allint a fiatalember, tőle telhetőleg úgy csavarva a szavakat, mint a lescari zsoldosok otthon Kel Ar'Ayenben. Előhalászott néhány pénzdarabot a derekán függő erszényből, és rámutatott az egyik palackra, amelynek zöld üvegén át tintaszerűen sötétnek tetszett a bor.
– Elég lesz?
Az asszony szárazon elnevette magát, és mondott valamit, amit Temar nem értett. Allin is elővett néhány ezüstpénzt a zsebéből, és pergő lescari nyelven magyarázkodni kezdett.
– Azt mondta, megvárhatjuk itt, amíg sorra kerülünk – sóhajtott fel végül.
A nő a pultra lökte az üveget és két csorba szélű poharat.
– Mit rontottam el? – súgta oda Allinnak Temar. Megszokta már, hogy folyvást küzdenie kell a női természet megfejthetetlen rejtélyeivel, de Guinalle és Avila után azt hitte, legalább Allinnal sikerül megtalálnia a hangot.
– Tízszer annyit akartál fizetni, mint amennyibe a bor kerül. – Allin szája sarkában egy eljövendő mosoly ígérete bujkált. – Végül azt mondtam neki, hogy félreértetted, és azt hitted, ő szedi a pénzt a jövendőmondó helyett.
A kocsmahelyiség hátuljában nyitva álltak az ablakok, és néhány széken emberek várakoztak a hátsó udvarra nyíló ajtó mellett. Valamivel távolabb egy másik ajtó is nyílt, amelyet utólag vágtak a falba, hogy átjárást biztosítsanak a kocsmához toldott melléképületbe. Ez az ajtó azonban zárva volt, bár odabentről mintha élénk beszélgetés foszlányai szűrődtek volna ki. A várakozók tekintete Allinra és Temarra szegeződött; néhányan gyanakodva méregették őket, mások egyszerűen csak kíváncsiak voltak, de mindannyiuk arcán látszott az elszántság, hogy mindenáron megvédik nehezen megszerzett helyüket.
– Ezek szerint muszáj lesz eltöltenünk itt egy kis időt... – Temar elgondolkodva csörgette a tenyerében az imént visszakapott pénzdarabokat.
– Jobb, ha ezt nem csinálod – figyelmeztette Allin. – Senki sem mondta neked, mennyit ér manapság egy birodalmi korona? – Ügyes mozdulattal odakanyarított két rozoga széket egy asztalka mellé, amelynek lapját talán emberöltők barázdálták össze.
– Nem... – Temar meglepetten pillantott a kezében tartott fehérarany pénzérmékre. – Camarl csak ma reggel adta oda ezt az erszényt. Jobban mondva én magam kértem tőle, mivel eszembe jutott, hogy az a nyomtatott cédula illő fizetséget emlegetett.
– És mit mondtál, mire kell? – Allin olyan arcot vágott, mint egy kislány, akit valamiféle csínytevésen kapnak.
– Ó, csak megjegyeztem, hogy Tor Kanselin úr seborvosa szerint valószínűleg azért kaptam azt a kést a hátamba, mert a tolvaj feldühödött, hogy semmit sem tud ellopni tőlem – vigyorgott Temar.
– Kellarinban nem használtok pénzt? – kérdezte Allin a homlokát ráncolva.
– Van némi aprópénzünk, főleg réz és némi ezüst; nagyrészt a zsoldosok hozták magukkal, úgyhogy a lehető legkülönfélébb helyekről származik. – Temar az asztalra helyezte az üveget, és körüllézett azon tűnődve, hogyan is kellene kivarázsolnia a dugót. – De azt hiszem, ők is leginkább csak a szerencsejátékhoz használnak pénzt. Egymás között általában természetben bonyolítjuk az üzleteket: ha valaki segít a szomszédjának megművelni a gabonaföldet, aratáskor részt kap a termésből, két kecskegidáért adnak egy kocát és hasonlók.
Allin apró kést vett elő az erszényéből, és lekapirgálta a borosüveget lezáró viaszréteget.
– Camarl nyilván úgy véli, hogy egy birodalmi korona hétköznapi összegnek számít, de azok, akiket körülöttünk látsz, egy álló hétig etethetnék belőle a családjukat, és még a disznónak is jutna a maradékból. – A kés hegyével ügyesen kipiszkálta a dugót az üvegből. – Jobb lesz, ha felválttatod azokat a koronákat valakivel, mondjuk Ryshaddal tisztességes pénzre, ha nem akarod, hogy minden szem az erszényedre szegelődjön.
– Mi számít errefelé tisztességes pénznek? – Temar átvette az üveget Allintól, és mindkettőjüknek töltött egy-egy pohár bort.
– Ezekután egyáltalán nem lep meg, hogy nem akarnak hagyni egyedül járkálni a városban – csóválta meg a fejét a lány. – A Régi Birodalom pénzérméi nemes pénzek, vagyis tisztább fémből vannak, mint bármelyik mai érme. Manapság nem is igen használják őket a mindennapi kereskedelemben. A városok, céhek és helyi méltóságok saját pénzt verettek.
Temar magába roskadt egy pillanatra, és azon tűnődött, vajon hány kifürkészhetetlen szabályt rejt még ez az ismeretlen világ, amelyeket ő még csak nem is sejt.
– Mi oka lehetett rá Camarlnak, hogy régi birodalmi pénzt adjon? – szólalt meg végül.
– Szerintem úgy gondolta, hogy amúgy sem fogod elkölteni, legalábbis nem ehhez hasonló helyeken – pillantott körül Allin. – Másrészt pedig nemesember vagy. Miért ne hordhatnál magadnál értékes pénzdarabokat?
– Még mindig négy rézgarasért adnak egy bronztallért? – Temar úgy nézett a lányra, mint aki legalább némi kis megnyugtatást vár. – Tíz bronz ér egy ezüstöt, és négy ezüst egy kerek márkát?
Allin sajnálkozva rázta meg a fejét.
– Senki sem használ bronztallért már a Káosz ideje óta. Tíz rézgaras ér egy ezüstöt, hat ezüstmárka egy aranykoronát, de ennél magasabb címletű pénzünk nincs. Csak a Régi Birodalomban volt használatos az aranymárka. – Ismét elmosolyodott, de ezúttal nem sok vidámság csillant meg a szemében. – Ha rám hallgatsz, senkitől sem fogadsz el lescari márkát. Ha valamelyik ottani herceg rászánja magát, hogy pénzt veressen, annyi ólmot kever bele, hogy abból megjavíttathatná a palotája összes ablakát.
Hirtelen elhallgatott, mert nyílt a távolabbi ajtó, és egy fiatal nő lépett ki rajta, karján hordozva csecsemőjét. Arckifejezése egyszerre tűnt zavartnak és reménykedőnek. A várakozók halk beszélgetése elnémult, és minden arc a lány felé fordult, kivéve egy rongyos háziszőttesbe öltözött öregembert, aki fürgén felugrott ültéből, és besietett az ajtón. Nehéz csizmája hangosan csattogott a kövezeten. A leány felszegte állát, még jobban magához szorította gyermekét, köréje kerítette nagykendőjét, és kisietett a kocsmából.
– Úgy fest, mint aki kapott is valamit a pénzéért – jegyezte meg halkan Temar.
– Ezzel együtt úgy látom, ő maga sem egészen biztos a dolgában. – Allin ivott egy korty bort. Súlyos csend telepedett közéjük.
Temar tűnődő arccal forgatta ujjai között a csorba poharat.
– Ez az egész egyáltalán nem hasonlít arra a...
Ekkor azonban hangos kiáltás csattant fel a látnok szobájában, majd erős zokogásba csapott át. Nem sokkal később az öregember botladozott ki az ajtón, egyik reszkető kezével az arcát takargatva, a másikkal szinte öntudatlanul markolászva a levegőt. Négyen a várakozók közül talpra ugrottak, egy vászonkötényes, alacsony asszony átölelte az öreg ember vállát, és halk, megnyugtató szavakkal beszélni kezdett hozzá. Egy szikár férfi, akinek egyik ingujja üresen lötyögött, ép karjával támogatni igyekezett az öreget, egy rémült tekintetű fiatal lány pedig egy fekete ruhás öregasszonyt ölelt magához, akinek arca olyan sápadtra vált, mint fehér csipkés főkötője. A kötényes asszony gyors és határozott szavai hallatán a család lassan felszedelőzködött, és törékeny méltósággal; kisétált az ajtón.
A várakozók kínosan kerülték egymás tekintetét, majd egy aggodalmas arcú fiatalember emelkedett fel az egyik székről, és lassú léptekkel az ajtóhoz indult.
– Nem ártana kitalálnunk, mit is mondunk ennek az állítólagos látnoknak... – Allin kérlelő tekintettel fordult Temar felé.
– Kérdezhetnél tőle valami olyasmit, amire tudod a választ – tűnődött Temar.
– Faggathatnám olyasvalakiről, aki még életben van – bólintott a lány némileg habozva. – Ha rájön a turpisságra, akkor bátran kérdezhetem olyasvalakiről is, akiről tudom, hogy meghalt.
A fiatalember hirtelen aggodalmas arckifejezést öltött.
– De ugye nem visel meg túlságosan ez az egész? – fürkészte a lány tekintetét.
Allin leszegte a fejét, ujjai görcsösen kapaszkodtak egymásba.
– Ha már eljöttünk idáig, mégis csak az lesz a legjobb, ha a végére járunk a dolognak – sóhajtott fel végül.
Újabb várakozók érkeztek, és Allin jobbnak látta, ha sietve felpattan, hogy elfoglalhassa az egyik megüresedett széket az ajtó mellett, nehogy hátrébb kerüljön a sorban. Temar magához vette a borospalackot, és a lány után indult. Ettől fogva legfeljebb csak néma pillantásokat válthattak egymással a poharuk fölött, minthogy a szomszédos székek gazdái túlságosan közel ültek hozzájuk. Az esti második harangütés is felhangzott már, amikor a sorban előttük következő terjedelmes fickó sértődött arccal kilépett a látnok szobájába vezető ajtón.
Allin felállt, és határozott mozdulatokkal eligazgatta a szoknyáját.
– Lássuk, amit látni kell – jelentette ki elszántan.
Temar körülnézett, hová tehetné le a borospalackot, de mivel nem talált megfelelő helyet, jobb híján a kezében szorongatta még akkor is, amikor a máguslány nyomában belépett a kopár szobába. Odabenn első látásra szemükbe tűnt az a jókora, vasalt faláda, amely egy ormótlan asztalon trónolt a szoba közepén, egy hulladék rongyokból szőtt szőnyegen. A láda mellett, támlátlan székeken két nő ült, előttük, az asztal szélén néhány faggyúgyertya égett. A pislákoló lángok salétromos, nedvességtől foltozott falakat világítottak meg, kormos füstpászmákat küldve a mennyezet piszkos deszkái felé.
Allin udvarias köszöntésére az idősebbik nő felemelkedett ültéből. Ősz haja alig látszott a fejét borító halványkék kendő alatt; formátlan hosszú szoknyát és ujjatlan réklit viselt bő inge fölött. Még Temar is tisztában volt vele, hogy Tormalinföldön senki sem öltözködik így, noha Kel Ar'Ayen néhány zsoldosnője az egyszerűség kedvéért néhanap hasonló öltözéket öltött magára. Azt is észrevette, hogy Poldrion érintése alighanem idő előtt fehérítette ki az asszony haját. Erélyes arca arra vallott, hogy legfeljebb élete derekán járhat még, bár a homlokát barázdáló ráncok kemény évekről árulkodtak.
– Maedura úrnő – szólította meg Allin –, hadd mutassam be a kísérőmet, Natyrt.
– Szívesen látunk bárkit, aki választ keres a kérdéseire – felelte a nő folyékony tormalin nyelven. Temar csodálkozva állapította meg, hogy okos pillantású szeméből hiányzik az a hideg számítás, amely olyannyira jellemző a csalókra. Ez a furcsa szempár az esőáztatta égbolt színét viselte magán: a fiatalembernek az is eszébe jutott, hogy amióta megérkezett ebbe a városba, alig találkozott olyasvalakivel, akinek világos szeme lett volna.
– És most hadd halljam a kérdéseiteket – sürgette őket Maedura úrnő.
– Persze, persze – motyogta idegesen Allin.
Temar a fiatalabbik nőre pillantott, aki csendesen üldögélt Maedura úrnő mellett. A szeme ugyanolyan színű volt, de olyan mélységesen üres, akár egy felhőtlen nyári délután, és rezzenéstelenül bámult egy pontot a falon valahol Temar háta mögött. Ruhája puha zöld szövetből készült, szoknyáját kifröcskölt ételmaradék foltozta, ritkás, fakó haja rövidre vágva keretezte arcát. Bő ingének domborulatai nőies alakról árulkodtak, arca azonban üres volt és gondtalan, mint egy kisgyermeké.
– A leányom még csecsemő korában fogságba esett a világok határán – magyarázta Maedura érzelmektől mentes hangon. – Lennarda tudata az árnyak között vándorol, és időről időre összetalálkozik azokkal, akik Poldrion ladikján kelnek át a folyón. Amikor Saedrin kitárja a kaput, hogy bebocsássa őket a Másvilágra, Lennarda bekukucskál, vajon mi rejtőzik odabent, és meghallja az elveszett hangok foszlányait... – Az asszony úgy kántálta el e szavakat, mint aki sokszor begyakorolt színpadi szöveget ismétel el; ennek ellenére Temar úgy érezte, a nő valóban hisz abban, amit mond.
Maedura egy maréknyi háromoldalú rúnacsontot nyújtott Allinnak, és a ládával szemközti székre mutatott.
– Ülj le oda, és rakd ki a születési rúnáidat a láda fedelére!
Allin csendben motoszkált a csontokkal, majd kiválasztott közülük hármat.
Temar közelebb lépett, hogy szemügyre vegye őket. A Szarvas, a Seprű és a Hegység képét ismerte föl.
– Három különböző csonttal rakjátok ki a születési rúnát? – szaladt ki a száján a meglepett mondat.
Allin egy rosszalló pillantással elnémította.
– Apád persze ragaszkodna hozzá, hogy tormalin szokás szerint rakjam ki, egyetlen csonttal – mormogta az orra alatt, majd Maedurához fordult, és gyors, pörgő lescari mondatokat intézett hozzá. Temar jobban szerette volna, ha tudja, mit mondanak róla, de az megnyugtatta, hogy bármilyen mesét talált is ki Allin, a gyanakvó szikrák Maedura szemében csendes éberséggé szelídültek.
– A nagyanyád szerette a rúnavetést, igaz? – fordult most ismét Temarhoz a máguslány. – Azt mondta, aki megtanulja, hogyan kell helyesen faggatni őket, az egy egész mesterséget tudhat a magáénak...
A fiatalember tétován bólintott, és a szájához emelte borospoharát, hogy elfedje ajkát. Hangtalanul suttogni kezdett, elismételve az egyiket a néhány varázslat közül, amelyeket Guinalle nagy nehezen a fejébe vert. Ha a szobában valaki a Mesterséget használja, az félreismerhetetlen taktusban visszhangozna a koponyája belsejében. Kényszerítette magát, hogy minden figyelmét a varázsigére összpontosítsa, nem törődve a koponyáját feszegető fájdalommal és a nyomában járó furcsa zsibbadtsággal. Vonakodott elismerni, hogy még mindig nem gyógyult fel teljesen, bármennyire bizonygatja is az ellenkezőjét.
– És most halljuk a kérdésedet! – rendelkezett Maeclura.
– Azt szeretném tudni, hol van az unokatestvérem, Chel – sóhajtotta Allin, és Temar észrevette, hogy a lány füle hegye halványan elpirul.
Maedura a tenyerébe vette a lánya kezét, és ráhelyezte a láda tetején fekvő rúnákra. Lennarda üres tekintetét hirtelen erős ellenszenv töltötte meg, válla előreesett, feje lebiccent, felfedve foltos, kisebesedett fejbőrét. Temar kis híján eltévesztette a varázsige ritmusát, amint észrevette, hogy a lánynak helyenként csomókban hiányzik a haja, mintha valaki kitépkedte volna.
– Egy folyót látok... – Lennarda most fölegyenesedett, és halkan nyüszítve bámult Allinra. Temar ujjai úgy rászorultak a borosüveg nyakára, hogy az üveg kis híján összeroppant.
– Egy folyót látok, amely síkságon kanyarog keresztül. – A lány hangja hirtelen erőteljessé, magabiztossá vált. – Hatalmas folyó, a torkolata széles, ahogy eléri a tengert. A vize barna, és áldást hoz fentről, a hegyekből. Körülötte termékeny a föld... Öbleiben, lápjaiban fehér madarak gyülekeznek. Soha nem láttam még ilyen madarakat, de talán meg kellene próbálnunk elejteni néhányat közülük, hogy megtapasztaljuk, ehetőe a húsuk. Nézd csak, milyen remek kikötőhely ígérkezik ott távolabb: egy füves lapály, az árvonal fölött! Építhetnénk itt egy rakpartot a folyó mentén. És rengeteg fa van itt az épületek felhúzásához, erős, jó fajta fa...
Lennarda hirtelen elnémult, elhúzódott a ládától, és karját keresztbefonta a mellén. Összegömbölyödött, és összefüggéstelen vinnyogás kíséretében ide-oda himbálta magát a széken.
Allin Temarhoz fordult, arcán megindultság és csalódottság keveredett.
– Menjünk? – kérdezte halkan.
– És a fizetség? – Maedura úrnő lefogta a lánya kezét, amely tehetetlenül rángatózott a levegőben.
– Mennyit kérsz? – vágta rá jéghideg hangon Allin. Felállt a székről, és szorosabbra húzta maga körül köpenyét.
– Rajtatok áll, mennyit ér meg nektek. – Maedura felemelkedett, Lennarda pedig visszasüppedt iménti üres némaságába.
– Nem sokat, hogy őszinte legyek... – Allin elszánt arccal mély lélegzetet vett.
– Nem, nem, várjatok! – szólt közbe váratlanul Temar. Úgy érezte, lehunyt szeme mögött forrón lüktet a vér. – Allin, kérdezz még egyet, bárkiről, akárkiről...
Allin kételkedve pillantott rá, Maedura pedig védelmezőn ölelte át leánya előrecsukló vállát.
– Előre fizetek – húzott elő Temar egy birodalmi koronát.
– De ha te teszed föl a kérdést, neked magadnak kell kiválasztanod a születési rúnáidat! – felelte kissé zavarodottan Maedura.
– Tessék, itt van – rántott ki Temar a készletből egyetlen csontot, amely a Lazac, a Nád és a Tenger jelét viselte magán. – A nagyobbik hold alatt születtem, ha ez jelent valami különbséget.
Maedura megrázta a fejét, és a rúnacsont fölé tartotta leánya töredezett, rágott körmű kezét. Temar hátrébb lépett, önkéntelenül összerázkódva a gondolattól, hogy a szerencsétlen nyomorult véletlenül hozzáérhet.
– Egy kislányt keresek... – A fiatalember megköszörülte torkát, erőlködve, hogy hangja ne veszítse el iménti határozottságát. – Egy kislányt sárga ruhában, a szegélye körül hímzett piros virágokkal. Nem tudom a nevét, de van egy bátyja és egy nővére is. Mindannyian együtt alszanak, becsavarva egy barna gyapjúköpenybe. – Torka annyira elszorult az emléktől, hogy egyetlen szót sem tudott kinyögni.
Lennarda mély hangú, értelmetlen nyöszörgése hirtelen félbeszakadt, és a lány magába roskadt, mintha minden ereje elhagyta volna. A következő pillanatban azonban olyan erővel egyenesedett föl, hogy Temar ismét hátraugrott, pedig ezúttal már számított rá, hogy valami ilyesmi fog történni. Allin megragadta a karját, a fiú pedig önkéntelenül a biztonságérzetet adó, meleg tenyér után nyúlt, mert úgy érezte, a csontjai mélyéig átfagyott.
– Hol vagyok? – Lennarda hangja ezúttal könnyed volt és kissé csodálkozó. Körülnézett, és tenyerét az arcára szorította, mintha egy kisgyereket akarna kifigurázni. – Hová kerültem? Itt olyan sötét van! Anya, merre vagy?
Ahogy a leány feléje fordította ijedt, keresgélő arcát, Temar úgy érezte, a szívverése kihagy egy pillanatra. Lennarda máskor oly üres tekintete most élénk fűzöld színben ragyogott fel a gyertyafényben.
– Anya... Hallasz engem? Ugye, nem lesz semmi baj?
Súlyos, feszült csend következett, majd Lennarda összefüggéstelenül kiáltozni kezdett, üres arca eltorzult, teste egyre görcsösebben rángatózott a széken. Keze a levegőben hadonászott, majd a saját hajába kapaszkodott, és tépni, cibálni kezdte.
Maedura a lányához sietett, és megpróbálta a karjába szorítani. Nyugtatgatta, csitítgatta, de csak nehezen sikerült elkerülnie a töredezett körmök horzsolásait.
– Azt hiszem, mennünk kellene... – Allin Temar karjába kapaszkodott, a fiatalember azonban tétovázott.
– Hány kérdést tehetek fel ezért az aranyért? – tudakolta Maedurától.
Az asszony szemében önvád és elkeseredettség lángolt, amint ránézett.
– Ahányról úgy gondolod, hogy fel kell tenned – vágta oda végül rekedten. – De ez csak a mai estére vonatkozik.
– Odakint megvárlak – bólintott a fiatalember hirtelen támadt elhatározással. – Ha végeztél a többiekkel, folytatjuk a beszélgetést. – Olyan sebességgel vonszolta ki Allint a szobából, hogy a lány kis híján felbukott a küszöbben.
Odakint tudomást sem vett a várakozók fürkész pillantásairól, és egyenesen a kocsmapulthoz sietett.
– Tartotok valami erős szeszt? Gyümölcslikőr is jó lesz – szólt oda az italt osztó nőnek.
– Fehér rumunk van, ha megfelel.
Allinnak már korábban feltűnt a nyitott tűzhely melletti kis zug, ahol egy alacsony paci állt. Errefelé vezette most a fiatalembert, aki úgy rogyott le a padra, mintha a térde egyszeriben felmondta volna a szolgálatot. Végül Allinnak kellett visszamennie a fekete palackért meg a két pohárért, amelyeket a csaposnő egy kopott szekrénykéből vett elő a banya háta mögött. A vénasszony abbahagyta a varrogatást, és öregségtől megfakult szemében leplezetlen érdeklődés tükröződött, amint feléjük fordult.
– Mi ez az egész? – kérdezte Allin, és csordultig teletöltötte Temar poharát. – Éteri mágia?
Temar egyetlen hajtással eltüntette a színtelen italt, azután hangtalanul levegő után kapkodott a torkát és gyomrát égető erős szesztől. Hamarosan érezni kezdte azonban, hogy a remegés lassan kiáll a térdéből.
– A szobában nem használtak éteri mágiát – szólalt meg némi krákogás után. – Csaknem biztos vagyok benne, hogy a két nő nem ért a varázslatokhoz.
– Az a lány egyébként sem úgy festett, mint akinek akár egyetlen épkézláb gondolat is szorult volna a fejébe – állapította meg sajnálkozva Allin, miközben lassan és óvatosan kortyolgatta az italát.
– Ha csak nem sikerül néhanap elkapnia egy-egy tétova visszhangot mások tudatából – tette hozzá jelentőségteljesen Temar.
Allin kerek arcára a zavarodottság kifejezése ült ki.
– Ami Chelt illeti, róla nem tudott semmi értelmeset mondani. Biztosan tudom ugyanis, hogy Chel életben van, és cserzett bőrt szállít Dalasor és Duryea között. Napéjegyenlőségkor kaptam levelet az anyjától. Az a lány valami folyót meg tengert emlegetett, pedig semmi sem lehet távolabb a tengertől, mint Dalasornak az a vidéke.
– Amiről a lány beszámolt, az Kel Ar'Ayenben van. – Temar feszült arccal előrehajolt.
– Gondolod? – csodálkozott Allin. – Hát, nem is tudom... Nagy folyó, széles mező: ilyesmi éppenséggel előfordulhat bárhol Inglistől Bremilayne-ig. Csak éppen nem hiszem, hogy Chel ilyen messzire elutazott volna.
– De azok a mondatok, amelyeket elmondott... Mindannyian ugyanezt gondoltuk, amikor először kikötöttünk Kel Ar'Ayenben. – Temar hirtelen megindultságtól vezérelve a lány kezére fektette a tenyerét. – Emlékszem, Allin, emlékszem rá, milyen volt, amikor először megláttam azt a folyót, és azon tűnődtem, vajon termékeny-e a föld, hol lenne a legkedvezőbb helye az építkezéseknek, és hogy honnan keríthetünk elegendő épületfát. Allin, Saedrin szerelmére kérlek, higgy nekem!
– De hát honnan tudhatná mindezt az a szerencsétlen? – Allin visszahúzta a kezét, amelyet a fiú hevességében túlságosan megszorított, és aprócska grimasz kíséretében dörzsölgette az ujjait. – Lehet ennek valami köze azokhoz a rúnákhoz? Mintha hallottam volna valami olyasmit, hogy Livak, Ryshad ismerőse azt kutatja az Öregerdőben, rejtőzhet-e éteri mágia az ottaniak rúnatudományában...
Temar hevesen megrázta a fejét, de a következő pillanatban már meg is bánta, mert kínzó fejfájás hasított a homlokcsontjába.
– Senki nem használt éteri mágiát abban a szobában – erősködött. – Ennyit még azzal a néhány egyszerűbb varázslattal is meg tudok állapítani, amelyeket sikerült elsajátítanom. De Camarl minden aranyát odaadnám, ha belenézhetnék abba a ládába!
– Úgy érted, náluk van egy azok közül a régi ereklyék közül? – Allin tűnődve bólintott. – És az a szerencsétlen lány valahogyan véletlenül kapcsolatba került vele, mint Ryshad a te kardoddal?
– Nem is egy – felelte Temar erősödő bizonyossággal. – Az a második hang egy kislányé volt, akire még emlékszem is a barlangból, ahol Guinalle varázslata elaltatta a testvéreivel együtt. Még ma is látom a szemét... Világoszöld volt, amilyen csak az északi hegyekben született gyermekeké lehet, és most ugyanez a szempár nézett rám annak a szerencsétlen bolondnak az arcából!
– De hol tett volna szert ez a szegény asszony egy egész ládányi régiségre Kellarinból? – ráncolta a homlokát Allin.
– Ezen a kérdésen ráérünk még töprengeni – türelmetlenkedett Temar. – Most az lenne a legfontosabb, hogy biztonságban tudjuk azt a ládát.
– Nem vehetjük el tőlük! – ellenkezett a lány. – Akár csalók, akár a saját hiszékenységük áldozatai, ezeknek a szerencsétleneknek mégis csak ez az egyetlen kenyérkereseti lehetőségük. Az a nő nyilván tisztában van vele, hogy a láda elengedhetetlen kelléke a lánya állítólagos tudományának. Nem hiszem, hogy hajlandóak lennének lemondani róla.
Temar az alsó ajkát rágcsálta.
– Akkor sem, ha mondjuk felajánlanánk a láda súlyát aranyban? – kérdezte.
A lány meglepetésében elnevette magát.
– Ugye, ezt nem gondoltad komolyan?
– De bizony, hogy komolyan gondoltam – suttogta komor arccal a fiatalember. – Készséggel fizetnék ennyit, ha csak egyetlenegyüket is meg tudnám szabadítani a varázslattól. És szívesen kifizetném újra meg újra, egyenként, minden alvó után.
Allin megborzongott, és újfent belekortyolt a poharába.
– Ezek szerint tehát igaz, amit Kellarin aranyáról híresztelnek...
– Camarl egyelőre megelőlegezi a költségeket – vágta rá látszólagos meggyőződéssel a fiatalember, noha voltaképpen egyáltalán nem érezte ennyire magabiztosnak magát. – Vannak ásványkincseink, amelyeket idővel kitermelhetünk és átszállíthatunk az óceánon. Ha pénzzé tettük mindezt, vissza tudjuk fizetni a tartozást. Lehet, hogy meg kellene fontolnom azokat a lehetőségeket is, amelyeket a Tor Bezaemar özvegy említett... Egyelőre az a legfontosabb, hogy meg tudjam vásárolni azokat a tárgyakat, amelyeknek a hollétét sikerül felderíteni.
– Szerintem legelőször is nem ártana belepillantanunk abba a ládába, hogy lássuk, benne vannak-e egyáltalán azok a bizonyos ereklyék. – Allin a válla fölött hátrakandikált a várakozók lassan fogyatkozó sorára. – Ha pedig tényleg ott vannak, akkor még ma este egyezségre kell jutnunk a nővel, máskülönben elképzelhető, hogy sarkon fordul és ládástul köddé válik. Nem bánnám, ha tudnék valamit róla, pontosan hogyan működik ez az általad emlegetett összekapcsolódás a tárgy és az emberi szellem között...
– No persze – mosolyodott el Temar. – Megszokhattam volna már, hogy nem nyugszol, amíg az összes felmerülő kérdésre meg nem kapod a választ.
– Csodálkozol rajta? – A lány kissé bűntudatosan mosolygott vissza rá.
Ne felejtsd el, hogy először is lescari vagyok, másodsorban pedig varázsló. Mindkettő arra késztet, hogy ne fogadjam el ellenvetés nélkül a dolgokat, és csak abban higgyek, amit a saját szememmel látok. Megszoktam, hogy feltegyem a kérdéseket, ahogyan eszembe jutnak, és csak akkor lépjek tovább, ha már mindet meg tudom válaszolni.
Temar a székeken csöndesen üldögélők felé pillantott; egyesek arca reménykedő volt, mások gondolataikba süppedtek.
– Mondd csak, milyen az, ha valaki mágikus képességgel születik? – kérdezte egy kis idő múlva. – Még nem találkoztam varázslóval, aki hajlandó lett volna egy kis időt szakítani rá, és elmagyarázni nekem.
– Nem nagyon bátorítják rá az embert, különösen, miután valaha is Hadrumal földjére tette a lábát... – Allin alig észrevehetően elvörösödött. – Azt hiszem, már említettem, milyen sok az előítélet és a bizalmatlanság.
– Vedd számításba, hogy olyan korban nőttem fel, amikor az éteri varázslat a mindennapok részének számított, még ha ez egy kicsit más dolog is, mint az elemi mágia – csóválta meg a tejét Temar. – Jó, lehet, hogy nem használták lépten-nyomon, de azért mindenki tisztában volt a Mesterség jelenlétével. Segített a gyógyításban, a hazugság leleplezésében meg abban, hogy üzenetet küldhessünk a távoli tartományokba. Szóval hadd halljam: milyen érzés mágikus születésűnek lenni?
– Hát, nem is tudom, hogyan magyarázzam el... – A lány arca most már égővörösre gyúlt. – Talán előfordult már veled is, hogy szivárványt láttál egy csermely vízpermetében, de akárhogy mutogattad, a többiek nem tudták megpillantani... Vagy képzeld el, hogy olyan felhangot hallasz egy dallamban, amelyre a többiek füle süket. Ha megérintesz valamit, érzed a benne rejlő őselem örvénylését, valahogy úgy, ahogy a rezgést érzékeled az asztal lapján, ha a rajta álló időmérő szerkezet ütni kezd. És nem csak magát az elemet érzed, hanem azt is, hogyan változtatja meg a dolgokat maga körül Aztán egyszer csak észreveszed, hogy te magad is befolyásolni tudod, mintha képes volnál fényesebbé vagy sötétebbé tenni a vízpermet szivárványát, elnémítani vagy felerősíteni azt a felhangot a dallamban... – Allin tekintetét különös fény hatotta át, amelyet Temar soha azelőtt nem tapasztalt.
A külső ajtó csapódása kettévágta a várakozók halk beszélgetését.
– Hol bujkál az a sarlatán? – Hétköznapi tormalin öltözékbe bújt, zömök férfi masírozott öntudatos léptekkel a terem közepére. – Az a látnok, vagy minek kiáltotta ki magát... Majd én megtanítom, hogy máskor ne jusson eszébe efféle ócska trükkökkel kicsalni az ilyen ostoba libák pénzét! – Azzal dühtől vöröslő arccal sorra járta a várakozókat, és mindegyiknek a képébe bámult.
– Szóval hol az a hazug csaló? – toppant be nem sokkal utána egy fiatalabb fickó. Elmosódó szavai tanúskodtak róla, hogy kissé már felöntött a garatra, talán hogy tovább erősítse meggondolatlan bátorságát. Egy tiltakozó, kapálózó lányt vonszolt magával a karjánál fogva, és végighurcolta a kocsmaasztalok között. Olyan erősen szorította a leányzó karját, hogy ujjai körül már egészen kivörösödött a bőr. Kusza szemöldöke alól egy ragadozó pillantásával nézett körül.
– Eressz el! – sivította a lány. – Semmi közöd az egészhez!
– Fogd be a szád, te ostoba liba! – A fiatal fickó indulatosan megrázta a lányt, aki megpróbált megkapaszkodni az ajtófélfában, ám foglyul ejtője egy istentelen szitok kíséretében letépte ujjait a deszkáról. Egyre többen gyülekeztek az ajtó körül, néhányan méltatlankodva és a fejüket csóválva, másokat csak a szokásos gonosz kíváncsiság hozott ide. Néhányuk még mindig a kezében szorongatta a borosflaskát.
Temar ekkor vette csak észre, hogy ugyanarról a lányról van szó, akit nemrég látott kijönni a látnok szobájából egy csecsemővel a karján.
– Uraim, ez itt egy rendes ház! – Az italt osztogató nő kihúzta magát, igaz, tisztes távolságban a zömök férfitól. – Nem szeretjük a hangoskodást.
– Akkor minek hagyjátok, hogy mindenféle jöttment csaló bekvártélyozza magát hozzátok? – dühöngött a fickó, és közelebb lépett a nőhöz, meglengetve ormótlan tenyerét. – Gyerünk, hol az a látnok vagy micsoda?
– Amit itt tapasztalunk, az a racionalista gondolkodás szemérmetlen megcsúfolása! – kiáltotta valaki az ajtó körül gyülekező bámészkodók közül. Hozzászólását helyeslő moraj követte.
– Ostoba babonaság! Álszent csalás! Megpróbál pénzt csinálni egy szerencsétlen idióta hadoválásából. – A fickó tovább hadonászott, egészen hátraszorítva a csaposnőt a hordók közé. – Elszedte a pénzét ennek a lánynak itt, és ráadásul még el is küldte volna Saedrin tudja, hová, egy nyavalyás lescari kontár után, amikor már éppen azt hittük, hogy végre sikerült megszabadulnunk tőle.
– Az ám, megszabadultunk tőle – tódította a fiatalabbik fickó, aki még mindig a lánnyal küszködött. A lány konokul leszegte könnyáztatta arcát, és egy óvatlan pillanatban megpróbálta megrúgni fogva tartóját, aki indulatosan penderítette arrébb. – Már azt hittük, minden rendben van, amikor ennek a ribancnak egyszer csak kerekedni kezdett a hasa. Nem hogy előbb gondolkoztál volna, te szégyentelen!
– Szeretem, tudd meg! – rikácsolta tehetetlen dühében a lány.
A fickó ismét nagyot lökött rajta, a leány pedig keresztülbucskázott az egyik támlátlan széken. A lendülettől egyik keze kiszabadult, és ezt a pillanatnyi könnyebbséget kihasználva sikerült megmarkolnia egy csak nem teli söröskupát, amely az asztal szélén állt. Hatalmas csattanással hajította neki támadója tejének.
A szétguruló cserepek zaja nagyjából olyan hatással volt a tömegre, mintha harci kürt harsant volna föl a csatatéren. A haragosok egymásnak estek, közben mind többen és többen sereglettek be az ajtón, félrelökdösve az asztalokat, székeket.
– Ti lescariak mind egyformák vagytok! Mihaszna, csaló népség!
– Minek is telepednétek le, hogy rendes munkával pénzt keressetek, amíg el is tudjátok lopni?
– Mit üvöltöztök itt, ti fogatlan kutyák? – pattant föl az egyik asztaltól egy tagbaszakadt fickó, aki egészen idáig nyugodtan kortyolgatta a sörét. Erre már az átellenben ülők is felneszeltek, mint a róka, ha baromfik szagát hozza a szél.
– Minden racionalistának kötelessége, hogy harcba szálljon a kártékony babonákkal! – csattant fel egy hang a tömegből álszent bégetéssel.
– A racionalisták mind agyalágyultak! – vágta rá egy öblös lescari hang általános helyeslés közepette.
– Az ám, és nemcsak az agyuk lágy, de máshol is puhák! – sivította valaki a várakozók közül.
Temar nem értette ugyan a pergő toremali szitkokat és a recsegő lescari káromkodásokat, de a gyűlölködő arcok, fenyegető mozdulatok nem szorultak magyarázatra. Ekkor vette csak észre, hogy Allin két kézzel szorítja a karját, és valósággal reszket a félelemtől. Körülnézett, hogyan is juthatnának ki a kocsmából, ez azonban meglehetősen nehéz feladatnak ígérkezett, tekintve, hogy az asztalok között feldühödött lescariak és helybéliek cibálták, taszigálták egymást, az ajtóban pedig egymás hegyén-hátán tolongtak a pletykára éhes bámészkodók. Egyelőre nem tehetett mást, mint hogy szorosan és határozottan megmarkolta a lány kezét, és úgy helyezkedett, hogy eltakarja őt a verekedők elől.
– Talán van egy hátsó kijárat az udvarra – szepegte Allin.
Temar elszántan megindult a hátsó szoba felé, a könyökével, térdével lökdösve félre az útjában levőket, nem törődve azok ellenkezésével, akik még nem kerültek sorra.
– A hölgy, ma este nem válaszol több kérdésre – kiáltotta hátra a válla fölött, miközben Allint maga előtt tolva benyitott a szobába.
Odabent sarkon fordult, és kételkedve végigmérte az ajtót. Az egyszerű, rozoga deszkatákolmányt nem kerülne nagy fáradságba keresztültörni. Kintről, az ivóból ekkor érkeztek a darabokra hulló bútorok első reccsenései, fájdalomkiáltásoktól és dühödt ordítástól kísérve. Temar megmarkolta a reteszt, és amennyire csak tudta, bereteszelte az ajtót.
– Mi folyik itt? – Maedura úrnő sápadt volt, és reszketett, de még így is azon igyekezett, hogy megnyugtassa Lennardát, aki összekuporodva ült a széken, és úgy szűkölt félelmében, akár egy oktalan állat.
– Korábban járt nálad egy lány egy kisbabával – magyarázta sietősen AlLin. – Nem tudom, mit mondtál neki, de alaposan feltüzelted a rokonait.
Maedura tehetetlenül széttárta a karját.
– Nem mondhatok mást, mint amit Lennarda lát és hall... A Másvilág visszhangjait.
– Ugye, valóban hiszel ebben a hókuszpókuszban? – Temar a túlsó falhoz sietett, és összehúzott szemmel méregette az ablakot. Maedura zavartan bámult utána.
– Ez most nem fontos – szólt közbe Allin az aggodalomtól reszelős hangon. Az ajtó túloldaláról dühödt ordítás hallatszott, felülkerekedve a tömeg zaján. Lennarda még jobban összekuporodott, és a fejére szorította tenyerét.
– Segítünk, hogy épségben kijussatok innen. – Temar odasietett a szoba túlsó végében nyíló ajtóhoz, kiakasztotta a kampót, és kilesett; azaz hogy csak kilesett volna, mivel az ajtó egy lomtárnak használt fülkébe vezetett, amely nagyjából két lépés széles lehetett és ugyanilyen hosszú. A fiatalember ajkát egy kétségbeesett szitok hagyta el, ám ebben a pillanatban nehéz tárgy csapódott hangos dörrenéssel a külső ajtónak, és Temar sarkon fordult. A kintről érkező hangok alapján a kocsmában javában dúlt a verekedés. Temar a kardja után nyúlt, miközben még mindig nem tudta eldönteni, mi is lenne ebben a helyzetben a legokosabb lépés.
Lennarda felkiáltott, és tágra nyílt szemmel bámult a villogó pengére. Rémülten behátrált a sarokba, ujjai tépett hajtincseibe kapaszkodtak.
– Tedd el azt a kardot, te félkegyelmű! – csattant fel könnyes szemmel Maedura. – Hát nem látod, hogy azt hiszi, bántani akarod?
– Befelé a lomtárba, gyorsan! – rendelkezett Allin. – És hozzuk a ládát is! – Megpróbálta leemelni a nehéz terhet az asztalról, de meg sem tudta mozdítani.
Temar odaugrott, és megragadta a láda kötéllel körbefont füleit.
– Vidd be a lányt is! – kiáltott oda Maedurának, aki a tomboló Lennardát nyugtatgatta. Amint Temar biztonságban tudta Allint és a ládát, kilépett a fülkéből, és derékon ragadta a dühöngő őrültként viselkedő lányt. Egy lépéssel bependerítette a kamrába, nyomában Maedurával, aki csaknem ugyanolyan hisztérikusnak tűnt, mint a lánya.
Ekkorra már hangos dörrenések hangzottak a bejárati ajtó felől, amely néhány reccsenés után hosszában kettéhasadt. Temarnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy a többiek nyomában ő is beugorjon, és magukra zárja a kamra ajtaját. Összekucorodott, és nekidőlt az ajtófélfának. A deszka repedésein éppen csak néhány hajszálvékony fénysugár talált utat magának odakintről, és a fiatalember úgy érezte, mellkasa fájdalmasan összeszorul. Mintha a sötétség egyre mélyült volna, hogy aztán ráomoljon, és elragadja a józan eszét, mint ahogy már megtette vele valaha.
– Nos, Allin, mindannyian idebent vagyunk, ahogy akartad – szólalt meg suttogva, csak hogy megtörje a csendet. – És most mihez kezdjünk?
– Például ehhez. – A leány összeérintette két tenyerét, és azon nyomban skarlátvörös villódzás támadt közöttük, amely egy szívdobbanásnyi idő alatt azúrkék lánggá változott. A lángnyelv úgy táncolta körül mind a négyüket, akár a lehulló könnyű selyemfátyol. Maedurának még a szava is elállt a rémülettől, és Temar legnagyobb megkönnyebbülésére Lennarda szaggatott zokogása is elhallgatott. A szerencsétlen lány kinyújtotta egyik összekarmolászott kezét, hogy megérintse a kékes ragyogást, ám a fényfátyol elhajolt tapogatózó ujjai elől.
Odakintről hatalmas csattanás és zuhanó zaj hallatszott, mintha valaki felborította volna az asztalt, félresöpörve a körülötte álló székeket.
– Siess, ahogy csak tudsz, Allin! – Temar minden erejével nekifeszült az ajtónak, amelyet valaki lökdösni és rángatni kezdett odakintről.
Allin mély lélegzetet vett. A körülöttük táncoló kék láng egyre fényesebb lett, mintha a fehérre neszelt falakról tükröződne vissza. Még néhány pillanat, és Temar ámuló szeme előtt semmivé halványult Maedura és Lennarda alakja. Eltűnt a láda, eltűntek a falak, mintha mindent magával sodort volna a hatalmas, kék lobbanás. Forróság támadt, akár egy kohó belsejében, és a kék fény már-már kibírhatatlanná erősödött. Hiába hunyta le a szemét, mert a szemhéján is áthatolt, kirajzolva a bőre alatt futó sötét ereket a derengő háttér előtt. Szemére szorította a kezét, ám arcát és kézfejét tovább égette a vakító hőség, amely egyre elviselhetetlenebb erővel dühöngött. Amikor végül úgy érezte, hogy már egyetlen pillanattal sem bírja tovább, a láng hirtelen elhalványult és ellobbant, éppen olyan gyorsan, mint ahogyan megjelent. A fiatalember reszketett, és ahogy égett gyapjú szaga csapott orrába, kínlódva köhögni próbált.
– Mi a...
Temar kinyitotta a szemét, Ryshad pedig észbe kapott, és lenyelte azt az elhanyagoltabb barakkok környékén használatos káromkodást, amely majdnem kicsúszott a száján.
– Üdvözöllek, kedves Ryshad... – Temar legnagyobb igyekezete ellenére is ügy vigyorgott, akár egy idióta. Beletelt egy időbe, mire rájött, hogy a D'Olbriot család könyvtárában vannak, vagyis Allin varázslata egészen a palota közepéig repítette őket. A láda békésen álldogált a lába mellett, vaspántjai immár veszélytelenre hűltek, holott a drága szőnyeg szélén még mindig füstölögtek a feketére égett nyomok.
Ryshad az asztalnál üldögélt D'Olbriot uraság társaságában, előttük egy halom pergamenlap, tollkés meg egy félig megfaragott lúdtoll. Az uraság kifürkészhetetlen arckifejezéssel dőlt hátra a karosszékében.
– Fogadd őszinte elismerésemet, szép mágushölgy! – Temar Allinhoz fordult, és mélyen meghajolt, de még mindig nem volt képes abbahagyni a vigyorgást.
– Az összes istenek szerelmére, mégis, mit gondolsz, te lány?! – Casuel a kandalló túloldalán állt, kezében nyitott könyvvel. Szemrehányó kérdése túlharsogta Allin zaklatott vihogását, és Temar észrevette, hogy a lány arcáról egy csapásra eltűnik a nem mindennapi eredmény fölött érzett büszkeség kifejezése.
– Hogy mersz hívatlanul betörni ide? És honnan veszed a bátorságot hozzá, hogy minden előzetes gyakorlás nélkül alkalmazni merj egy ilyen nehéz varázslatot? – Casuel méltatlankodva közelebb lépett. – Csak Raeponin a megmondhatója, hogyan úsztátok meg, hogy komolyabb bajotok essen! Planir hallani fog a dologról, abban biztos lehetsz! Hát így vigyáz Velindre a növendékeire?
Temarnak egyszeriben kedve támadt, hogy jó alaposan elverje a varázslót.
– Allin felbecsülhetetlen szolgálatot tett ügyünknek ma este, amikor egy egész ládányi Kel Ar'Ayenből származó régiség nyomára vezetett – jelentette ki méltóságteljesen, majd megtorpant egy lélegzetvételnyire, és elmormolt egy gyors fohászt Saedrinhez, hogy a láda valóban tartalmazzon legalább egyetlen árva ereklyét. – Kérlek, tájékoztasd erről az ősmágust, és add át neki szívélyes üdvözletemet! – Ez egyszer legalább az az elégtétele megvolt, hogy láthatta, amint szavai nyílvesszőkként sebzik meg a mágus hiúságát. – És amikor holmi gyülevész racionalista horda megtámadta a házat, Allin épségben kimenekített bennünket.
– Szabad megkérdeznem, kik a kísérőitek? – Ahogy Casuel zavartan elhallgatott. D'Olbriot uraság kihúzta magát ültében, eltolva maga elől egy számolókeretet meg egy üveg tintát. Mellette Dolsan Kuse kuporgott egy támlátlan ülőkén, fakult szalaggal összekötött pergamentekercset szorongatva.
– Elnézésedet kell kérnem, uram – hajolt meg Temar. – Bocsásd meg, hogy hívatlanul betörtünk ide! Sietségünkben nemigen volt lehetőségünk válogatni.
– Kétség nem férhet hozzá – felelte szárazon az uraság. Fakó szeme éberen villant meg telt arcában. Noha ezúttal csak egyszerű, hétköznapi inget és nadrágot viselt, alakja mégis méltóságot sugárzott. – Nos, drága mágushölgy, ezek szerint ismét találkozunk – fordult Allinhoz. – Igazán váratlan megtiszteltetés, a szó szoros értelmében. – Rámosolygott a lányra, akinek kivételesen elegánsabban sikerült meghajolnia, mint amilyenre Temar számított.
– Részemről a szerencse, Messire – telelte udvariasan. – Igazán remekül festesz ma.
D'Olbriot végiggereblyézte ujjaival gyérülő, ősz haját.
– Ahhoz képest, hogy kövér öregember vagyok, tényleg pompásan festek, gyermekem – felelte.
– Jaj, uram, hogy mondhat ilyet... – vágott közbe sietősen Casuel, D'Olbriot azonban tudomást sem vett róla.
– És ki ez a másik kettő? – kérdezte zavartalanul.
– Maedura úrnő és a leánya, aki gyengeelméjűnek született. – Temar gyanakvó pillantást vetett a válla fölött a háta mögé, Lennarda azonban, mintha kábulatba esett volna, csöndesen kuporgott anyja ölelő karja közt, Maedura pedig még mindig nem jutott szóhoz az elképedéstől. – Az ő birtokukban voltak azok a bizonyos Kel Ar'Ayenből származó régiségek, de ők nem is sejtették ezt – tette hozzá a fiatalember. – Meg kellett mentenünk őket, különben súlyos sérüléseket szenvedhettek volna, vagy még rosszabb is történhetett volna velük.
D'Olbriot uraság fölemelte a kezét.
– Kétség sem térhet hozzá, hogy igen bonyolult történettel állunk szemben. Megkérhetlek, kedves D'Alsennin, hogy inkább holnap meséld el? – Ujjával csettintett, amire Dolsan felugrott a zsámolyról, és megrángatta a kandalló mellett függő rézcsengő zsinórját. – Ryshad! – folytatta az uraság. – Kérlek, gondoskodj róla, fogy ezt a két hölgyet kényelmesen elszállásolják, azután Temar elmondhatja neked a történteket. Számolj be nekem a legfontosabb tényekről, mielőtt visszavonulnék a szobámba.
Ryshad máris talpra ugrott, és mindannyiukat az ajtó felé terelte. Maedura ugyan tett néhány tétova mozdulatot a láda felé. Ryshad azonban tagadólag rázta meg a fejét. – Itt lesz a legnagyobb biztonságban – nyugtatta meg a nőt.
Casuel kíváncsian megérintette a láda fedelét, majd felkiáltott meglepetésében és fájdalmában.
– Mondtam, hogy fordíts több figyelmet a tanulásra, és szabj gátat az elemek fölötti uralmadnak! – dörrent rá Allinra, bár szavai kevéssé voltak érthetőek, mivel közben elmélyülten szopogatta megégetett ujját. Túlságosan sok tűzzel dolgozol. Egyáltalán ki a tanárod mostanában? Velindre?
– És Kalion – vágta rá Allin feltüzelten. – Biztos vagyok benne, hogy a Lángok Ura el lesz ragadtatva, ha meghallja, miféle kritikával illeted a módszereit.
– Most már elég lesz. – Ryshad erélyesen kiterelte őket a könyvtárból, át az előcsarnokon, majd be egy kis pihenőszobába a szemközti oldalon.
Odabent egy apród lusta mozdulatokkal a lámpákat gyújtogatta éppen.
– Az uraság megparancsolta, hogy Tor Arrial kisasszony csatlakozzon hozzánk – szólt oda neki Ryshad. – Eredj, kerítsd elő!
– Most pedig halljuk a magyarázkodásodat – fordult Temarhoz, miután a fiú eliszkolt.
– Allin és Velindre azért jöttek ide az ünnepekre, hogy megtapasztalják, milyen a mágia helyzete Toremalban – kezdte Temar, tudomást sem véve Casuel gyanakvó pillantásairól. – Minden alkalmat kihasználtak, hogy értesüléseket gyűjtsenek az itteni mágiahasználókról, még a fogadásokon is nyitva tartották a fülüket. Így szerzett tudomást Allin erről az asszonyról – intett a még mindig rettegő Maedura felé –, aki azt állította magáról, hogy valamilyen módon kapcsolatba tud tépni a Másvilággal, és szót tud váltani a holtakkal.
Hirtelen megtorpant a beszédben. A történet kezdett nevetségesen hihetetlenül hangzani.
– Először arra gyanakodtunk, hogy talán a Mesterség lehet a dolog mögött – folytatta sóhajtva. – Azt gondoltuk, hasznos lehet, ha újabb részleteket derítünk ki erről az elveszett tudásról. Azonkívül ha utóbb mégis kiderül, hogy a nő igazat állít, talán kapcsolatba léphetünk Vahillal, úgy értem, Den Rannion őméltóságával...
– Emlékszem rá – mondta halkan Ryshad, és szeme sötéten csillogott a lámpafényben.
Amint váratlanul eszébe villant, hogyan osztozott emlékeiben Ryshad a Mesterségtől áthatott álomban, Temar hirtelen elvesztette beszéde fonalát.
– Nem volt szó varázslatról – vont vállat egyszerűen. – De náluk volt ez a láda, és Poldrion összes démonára le merném fogadni, hogy ereklyék vannak benne. A lány az ő siralmas állapotában az álmok visszhangjait hallja.
– Hol szereztétek azt a ládát? – kérdezte komoran Ryshad.
Maedura védelmezőn magához ölelte Lennardát.
– Maewelin templomában volt, a Drax folyó egyik szigetén. Az istennő kegyes az egyszerű gondolkodásúakhoz... Amikor a lányom beszélni kezdett, a papnők azt mondták, csoda történt. Azelőtt soha nem ejtett ki a száján egyetlen szót sem.
– És ti azzal háláltátok meg a papnők jóindulatát, hogy elloptátok a ládát? – vicsorgott Casuel.
– Egy zsoldoscsapat portyázott át rabolva és fosztogatva Draximalból Dalasorba – vágott vissza keserűen Maedura. – Felprédálták a templomot, akárcsak a többi települést mérföldes távolságban. Lennarda nem volt hajlandó megválni a ládától, a hangoktól, amelyeket végre meghallott, úgyhogy kénytelenek voltunk magunkkal hurcolni.
– Senki nem kéri számon rajtad – igyekezett megnyugtatni Temar, miközben szúrós pillantást vetett Casuelre.
Maedura tudomást sem vett róla; felgyülemlett félelme és haragja most kirobbant, és Casuel ellen fordult.
– Talán elvártad volna tőlünk, hogy a templomban maradjunk a zsoldosok kénye-kedvére, hogy kifosszanak és megerőszakoljanak bennünket? Ha egyszer az istennő úgy döntött, hogy az én szerencsétlen leányom száján keresztül szól a halandókhoz, ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam az akaratát? Elvégre Maewelin maga is anya; hogyan is neheztelhetne rám, ha néhány garast akarok keresni, hogy kenyeret adhassak a gyermekem kezébe? Soha nem kértünk több pénzt, mint amennyit önként adtak az emberek. Soha nem színleltünk, hazudtunk vagy.. – E szavaknál száraz, dühös zokogásban tört ki, melynek hallatán Lennarda is vinnyogni kezdett.
Temar tanácstalanul pillantott Ryshadra, aki összeütötte a tenyerét.
– Casuel, légy szíves, kísérd haza Allint! Menj csak, kislány, majd később felgöngyölítjük ezt az ügyet. – Ryshad melegen rámosolygott Allinra, de nem mulasztott el egy figyelmeztető pillantást vetni Casuel felé.
– Nos, rendben van. – A mágus dohogva az ajtó felé indult. – Az lesz a legjobb, ha hívunk egy bérkocsit. A te társaságodban, Allin, soha nem lehet elég elővigyázatos az ember.
Amint Allin engedelmes arccal a varázsló után indult. Temar odalépett hozzá, és megfogta a karját.
– Adósod vagyok, szép mágushölgy – mondta, és meghajolt.
A lány halványan elmosolyodott, nem törődve Casuellel, aki a küszöbről visszafordulva türelmetlen toporgásba kezdett.
Ryshad odaintett magához két szolgálólányt, akik ronggyal és tollporolóval settenkedtek odakint az előcsarnokban, közben éber arccal hegyezték a fülüket.
– Keressetek helyet ennek a két hölgynek valamelyik vendégszobában a manzárdon! Bánjatok velük úgy, mint a vendégekkel, de ügyeljetek rá, hogy ne hagyják el a palotát az engedélyem nélkül! Küldjetek el valakit Stolley parancsnokért!
– Mi ez az egész? – Ahogy Temar megfordult, Avila kisasszonnyal találta szemközt magát, aki ruhája ujját felgyűrve fordult be a szobába.
– Ha minden igaz, sikerült szert tennünk néhány Kel Ar'Ayenből származó régiségre. – A fiatalember kissé felemelte a hangját, hogy túlkiabálja a két nőt, akik egymásba kapaszkodva sírdogáltak.
– Ezt majd később megbeszéljük, fiam. – Avila lehajolt, és gyengéden végigsimította Maedura félrecsúszott fejkendőjét. – Gyertek velem! Azt hiszem, tudom, hogyan enyhíthetnék a fájdalmatokon.
Maedura csodálkozva felnézett, Avila pedig óvatos finomsággal a tenyerébe vette Lennarda kezét. Parancsoló pillantást vetett a két szobalány felé, akik rögtön felsorakoztak mögötte, majd egyenes léptekkel kivezette mindannyiukat a szobából. Temar hálás arccal csukta be mögöttük az ajtót.
– Légy szíves, emlékeztess erre az esetre, amikor legközelebb elviselhetetlennek találom Avila fontoskodását – fordult sóhajtva Ryshadhoz.
Megkönnyebbülése azonban hamar elpárolgott Ryshad komor pillantása láttán.
– Ha legközelebb akár csak felmerül bennem a gyanú, hogy eszedbe jut egyedül kilépni a palotából egy ilyen eset után, hát vasra verlek, és saját kezemmel láncollak az ágyad lábához! Remélem, érthető voltam!
Temar lehajtotta a fejét.
– Meg akartalak kérni, hogy segíts – magyarázkodott. – A kapunál vártalak az utolsó utáni pillanatig. Te azonban nem jöttél, és ez az ügy túlságosan fontosnak tűnt ahhoz, hogy csak úgy megfeledkezzünk róla.
– Még hogy fontosnak tűnt – csattant fel dühösen Ryshad. – Hiszen amíg bele nem vágtál, nem tudhattad, több-e, mint ostoba szóbeszéd, alakoskodás.
– Már az ünnep második napján járunk, és egészen idáig semmit sem sikerült elérnem – vágott vissza Temar. – Kénytelen vagyok a nyomába szegődni a legutolsó szóbeszédnek és alakoskodásnak is, hátha szerencsém lesz vele. Egyébként pedig sértetlenül megúsztam a kalandot.
– De ezt csakis Allinnak köszönheted – szögezte le Ryshad.
Temar már nyitotta volna a száját, hogy ellenkezzen, de hamar meggondolta magát.
– Igen, főként Allinnak köszönhetem – ismerte be komoran.
– Én viszont jobban örültem volna neki, ha egy szakasznyi katona is van veletek, hogy ezt alátámassza. – Egy halovány mosoly végre megtörte Ryshad szigorú arckifejezését. – Kétség sem fér hozzá, hogy a nagyobbik hold alatt születtél, ifjú barátom. Halcarion gondot visel a szerencsédre.
– A zsoldosoktól folyton azt hallom, hogy csak az nyerhet nagy összeget, aki sok pénzben fogad – vigyorgott Temar. – De most már tényleg szeretnék vetni egy pillantást annak a ládának a tartalmára.
– Jelenleg nem volna szerencsés dolog háborgatnunk az uraságot, annál is inkább, mert mára amúgy is kijutott mindkettőnknek éles esze és még élesebb nyelve tanúbizonyságából – mondta Ryshad mély átéléssel. Holnap reggel majd sort kerítünk a dologra; a holnapi napon egyébként sem lesz időd unatkozni, ezt megelőlegezem. Úgy tűnik, valaki minden erejével azon van, hogy cselt szőjön a D'Olbriot és a D'Alsennin név ellen, és ha nem akarsz egy szál ingben visszasomfordálni a tieidhez, jobb lesz, ha rajta tartod a szemedet a legújabb hadmozdulataikon!
Előszó a D'Olbriot-ház Krónikájához
Följegyezte: Sancaerise úrnő
Bátor Aleonne uralkodásának 9. évében,
a Téli Napforduló idején
Ezúttal reám hárul a feladat, hogy összefoglaljam a mögöttünk álló esztendő történéseit most, hogy szeretett férjem, Epinal uraság távol van, és örököse, Ustin őrméltósága, az uraság ifjabb fivére magatehetetlenül fekszik a csatatéren szerzett sérülései miatt. Az én szomorú kötelességem az is, hogy beszámoljak róla, a seborvosok immár nem kecsegtetnek sok reménnyel a gyógyulására nézve. A ház minden nőtagjának nevében Drianon áldásáért folyamodom, hogy vigyázzon fiaiakra és unokáinkra, fivéreinkre és unokafivéreinkre, akik kardot ragadnak, hogy visszaverjék határainkról a lescari hordákat, amelyek az újabb harci idény megnyíltával előreláthatólag ismét meg fognak jelenni.
Senki sem vitatja az uralkodó dekrétumának helyénvalóságát, amely szerint a fegyvereseknek saját táborukban kell maradniuk ünnepek idején. Aleonne méltóképpen rászolgált előnevére, a „Bátor” jelzőre, és többszörösen kivívta magának azok bizalmát, akik bessze látják Tormalinföld oly sokáig nélkülözött katonai vezetőjét. Miután az Őszi Napéjegyenlőség idején kiújultak Parnilesse dühödt támadásai, megsértve az addig kölcsönösen tiszteletben tartott békeszerződést nem is lehet csodálkozni rajta, ha Toremalban igen szerény külsőségek közepette ünnepelték a Téli Napfordulót. Kissé megkönnyebbülten számolok be róla, hogy mindezidáig nem érkezett hír ehhez hasonló álnokságról, és a birodalmi futárszolgálat zavartalanul szállítja az értesüléseket a harcvonalak tájékáról, így hát egyelőre nem kell kétségbe vonnunk e nyugalom tartósságát.
A közös cél, amely összekapcsol bennünket e sötét napokban, furcsa módon ahhoz is hozzásegített, hogy az ünnepeket viszonylagos harmóniában töltsük. A folytonos harc és katonáskodás következményeképpen az udvari élet jelentősen eldurvult, férfiassá vált, így aztán mi, hölgyek némiképp kellemes meglepetésként fogadtuk, hogy férjeink távollétében ezúttal a miénk a vezető szerep. A békesség és szépség, a zene és tánc hozzásegített, hogy valamelyest magunkhoz térjünk szomorúságunkból, és kiheverjük veszteségeinket.
Ha számba veszem, hány halottra volt gondja Poldrionnak ebben az évben, bizony hálásnak kell lennem, hogy a D'Olbriot család és a Den Murivance-ház, amelyből eredetileg származom, a többiekhez képest viszonylag kisebb veszteségeket szenvedett. A háborúság és a katonai táborokban pusztító ragályos betegségek kétélű fegyvere jócskán megtizedelte a Den Parisot családot, amely talán soha nem fog magához térni az elszenvedett veszteségekből. Hogy a mérleg másik serpenyőjére is vessek egy pillantást, ebben az évben két újabb ház emelkedett nemesi rangra. Bátor Aleonne bizony nehéz feladat elé nézett, amikor ki kellett állítania nekik a nemesi levelet, hiszen alig maradtak néhányan, akik el tudtak jönni a Hercegek Gyűlésébe. Aki él és mozog a családfők közül, mind odakint táborozik a katonáival.
Tor Correl volt az egyetlen nemesúr, aki a királyi javaslat ellem foglalt állást, de hát erre mindannyian számítottunk, és őszintén szólva nem is tulajdonítottunk nagyobb jelentőséget újabb vérszomjas kirohanásának az uralkodó ellen. Személy szerint kissé megdöbbentett, hogyan szorulhatott ekkora rosszindulat ebbe az eszeveszett öregemberbe, ahogy az is, hogy a ház többi tagja még csak meg sem kíséreli félreállítani. Tíz év telt el kudarcba fulladt kísérlete óta, hogy katonai erővel szerezze meg magának a trónust; még szerencse, hogy senki sem állt mellé ebbéli igyekezetében. Tor Correl uraság azóta is szüntelenül arra hivatkozik, hogy elsőbbség illeti meg a többi ház előtt, de ezt csupán legendás elődeinek állítólagos katonai kiválóságával óhajtja alátámasztani, ami kissé nevetségessé teszi a többiek szemében. Véleményem szerint egy olyan nemesi ház, amely máris ennyi kárt szenvedett, és még attól a jogától is megfoszttatott, hogy saját fegyveres erőt állítson ki, nem engedheti meg magának, hogy tovább feketítse magát.
Magam is tiszteletemet tettem az újonnan nemesi rangra emelt Den Viorel úrnőnél és Den Haurient uraságnál, és úgy találtam, hogy mindketten szegfelelőképpen méltók a nékik juttatott rangra és kiváltságra. A bennünket körülvevő sötétségben jólesik vigasztalást találnunk legalább abban a ragyogó bátorságban, amely új családokat emel a nemesi rangúak körébe. Bízzunk benne, hogy az uralkodó nagylelkűségét, mellyel akár a legalacsonyabb sorból is felemeli azokat, akik bátorságukkal és hősiességükkel kitüntették magukat a harctéren, végül siker koronázza, gyors győzelmekkel vetvén véget a pusztító háborúk sötét sorának.
Meglepve tapasztaltam, hogy házunk pénzügyi számadásai sokkal egészségesebb képet festenek gyarapodásunkról, mint vártam volna ilyen nehéz körülmények között. Míg a lescari háborúk teljességgel elvágták a kereskedelmi útvonalakat Dalasor és Gidesta felé, gályáink tovább járják a vizeket Relshaz és Caladhria virágzó kikötői közt. Kezdetben arra számítottunk, hogy az aldabreshi kalózok megsokszorozzák fosztogató tevékenységüket a remek alkalomra való tekintettel, ők azonban ehelyett inkább bekapcsolódtak a fegyverkereskedelembe, talán mert rájöttek, hogy így kisebb kockázattal nagyobb haszonra tehetnek szert. A nyugati vizeken így minden eddiginél jobban virágzik a kereskedelem, állandó keresletet biztosítva bérlőin késztermékeinek és fémárujának, ráadásul mi magunk is be tudj szerezni a háborúskodáshoz elengedhetetlenül szükséges eszközöket, amelyeknek máskülönben híjával lennénk. Temérdek bajunk közepette is elmosolyodtam, amikor házunk intézője arról számolt be, hogy bányászaink és kézműveseink hatalmas előmenetelt tettek technikák és újítások terén a háború kezdete óta. Meglehet, ez sem egyéb, min Raeponin igazságérzetének bizonyítéka, mellyel enyhíteni igyekszik reánk zúduló balszerencsét.
Tavaszelőn született meg tizedik gyermekem, aki egyben hatodik fiunk. Immár kezdi jeleit mutatni, hogy hamarosan lábra áll és elindul majd, én pedig azon töröm a fejemet, milyen nevet is adjak neki. Vajon az édesapja itthon lesz-e már, amikor első lépéseit ünnepeljük. Egyelőre az a szándékom, hogy az Ustin nevet adjam neki, emlékeztetőül nagybátyjára, akit alighanem sose fog megismerni, és aki az életét adta, hogy megvédelmezze a család nőtagjait és a gyámolítatlan gyermekeket Saedrin adja, hogy a békesség áldása visszatérjen földünkre, mielőtt gyermekeim olyan nagyok lesznek, hogy kardot ragadhassanak atyáik oldalán!
D'Olbriot család palotájának kaputornyában
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek harmadik napján, reggel
Az eresz alatt fészkelő madarak hajnali csivitelésére ébredtem. Első, félig öntudatlan gondolataim rég elmúlt ünnepnapokhoz szálltak vissza, és halvány sajnálkozást éreztem tovatűntükön. A napfordulós szolgálati beosztás általában van olyan nagylelkű, hogy a hétköznapokhoz képest sokáig ágyban maradhatunk. Vagyis alhattam volna még, de amint eszembe jutott az a ládányi Kellarin-béli régiség, rögtön kiment az álom a szememből. Mire megmosakodtam és megborotválkoztam, fejemből kitisztult a gondolataimat felhőző fáradtság, és ahogy kiléptem az ajtón, a hűvös reggeli levegő teljesen felébresztett. Odakint korán kelő kertészlegények cipeltek vízzel teli vödröket, halk szavú szolgálólányok porolgatták az előcsarnok díszeit, és egy álmos tekintetű inas létrán állva virágfüzéreket akasztott az ajtók fölé.
– Ryshad! – Éles füttyszó harsant valahonnan fentről, és Temar robogott le a főlépcsőn.
– Csak nem a könyvtárba igyekszel? – érdeklődtem.
– Eltaláltad! – Temar gyors, határozott léptekkel sietett végig a házon, nem törődve a szolgák kíváncsi pillantásaival, sem azzal a szerény külsejű leányzóval, aki karján jókora virágcsokrokkal elhaladt mellettünk, nyomában egy apróddal, aki ropogósra mángorolt ágyneműhuzatokat cipelt.
– Arimelinnek legyen hála, úgy tűnik, végre elértünk valamit!
Vártam, amíg be nem fordultunk a könyvtárhoz vezető folyosóra, ahol senki nem volt hallótávolságon belül.
– Amit tegnap este mondtam, azt komolyan gondoltam, Temar – szólaltam meg, és figyelmeztetőleg megérintettem a fiatalember karját, aki meglepetten pillantott rám. – Ha még egyszer nélkülem lépsz ki a palotából, hát hátraviszlek az istállóudvarba, és addig náspángolom a hátsó feledet, amíg jobb belátásra nem térsz, akár méltóságos úr vagy, akár nem! Most az egyszer szerencsés véget ért a kalandotok, de ez még nem mentség arra, hogy ilyen ostoba módon kockáztattad a nyakadat. Most már nem csak saját magadnak vagy felelős a tetteidért. Arra nem gondolsz, mi lesz Kellarinnal, ha Guinalle kénytelen abbahagyni, amit eddig elkezdett, és iderohanni, mert te agyonütteted magadat valami sötét sikátorban? Még csak nem is azt mondom, hogy nem kellett volna odamenned, de hogyan jutott eszedbe ez az őrültség, hogy egyedül menj? – Sokáig feküdtem éberen előző este, azon rágódva, miféle rémségek történhettek volna a vigyázatlan fiúval meg a máguslánnyal.
Temar, úgy látszik, jobb lábbal kelt, mert kivételesen megtette azt a szívességet a világnak, hogy egy kicsit elszégyellje magát.
– Megértem az aggodalmadat... – nyögte ki nagy nehezen.
– Rendben van, és remélem, többet nem jut eszedbe ilyesmi – bólintottam.
A történethez az is hozzátartozik, hogy végezetül megnyugodva elaludtam, amint számot vetettem azzal is, hogy Temar végeredményben talán nagyobb biztonságban volt a lescari negyedben, ahol nem ismerik az arcát, nevét, és az égvilágon senki nem keresi, hint valamelyik nemesi ház fogadásán, ahol ki tudja, miféle ármány lappang a selyemtapétás falak mögött. Erről azonban nem szándékoztam felvilágosítani.
Időközben megérkeztünk a könyvtárhoz, és Temar jóval hevesebben nyomta le a kilincset, mint amennyi feltétlenül szükséges lett volna.
– A fene egye meg! – csattant föl. – Ezt bezárták!
Elővigyázatosan kopogtattam a fényesre csiszolt fatáblán.
– Messire... Dolsan...
– Ryshad, te vagy az? – hallottam meg odabentről Avila kisasszony éber kérdését. – Temar is veled van?
– Miért, hol kellene lennem? – bosszankodott halkan a fiatalember.
A kulcs gyors, sima kattanással fordult el a zárban.
– No, ti ketten aztán korán keltetek ma reggel... – A kisasszony szikkadt arcán mintha nevetés bujkált volna, amint kitárta előttünk az ajtót.
– Úgy nézem, mind a ketten békésen szunyókáltunk még, amikor te már itt voltál – vágott vissza Temar.
Beléptünk, és mindketten kissé csalódottan tapasztaltuk, hogy a láda nyitva áll az asztal közepén. Mellette, gondosan szétteregetett bársonykelmén csupa arany, ezüst, kincs és drágakő csillogott.
– Ha már úgyis itt vagytok, éppenséggel segíthettek is – intett hanyagul Avila, majd árnyújtott egy-egy sűrűn teleírt pergamenlapot. Másolatok voltak azoknak a kincseknek a listájáról, amelyeket olyan elkeseredetten keres Kellarin népe.
Temar meg én bizonytalan pillantást váltottunk.
– Ne butáskodjatok már! Nem muszáj megérintenetek a tárgyakat. – Avila fölemelt egy különösen szembetűnő gyűrűt, amelyen két rézből mintázott kéz egy nagy, négyszögletes kristályt tartott.
A kisasszony egyébiránt aznap reggel dísztelen barna ruhát viselt, haját pedig egyszerű kontyba fogta, és jobban hasonlított anyám varrogató pletykakörének egyik-másik tagjához, mint nemeshölgyhöz.
– Meg tudod állapítani, melyik tárgyon ül varázslat? – kérdezte Temar, én pedig elővigyázatosan összekulcsoltan a kezemet a hátam mögött, amint közelebb hajoltam, hogy megszemléljem a gyűjteményt.
– Sajnos nem. – Avila hangja inkább tűnt bosszúsnak, mint sajnálkozónak. – Ehhez Guinalle tudományára volna szükség.
Temar megvető sóhajt hallatott, de Avila szigorú pillantása láttán elnémult.
Ahogy tovább nézelődtem, elegáns illatszertartó tűnt a szemembe. Olyasféle alakja volt, mint egy kövér erszénynek, amelyet bársonyszalag fog össze, és áttört aranyból készült, hogy a beléje rejtett illatos gyantalabdacs gyógyító ereje ki tudjon szivárogni. Az apró lyukak virágalakban helyezkedtek el a két oldalán, és a kékkel zománcozott szirmok ragyogása nem fakult meg az eltelt emberöltők során, ha az illat rég el is enyészett már. Végigfutottan a listámat, amelyen öt tárgyat is kipipáltak már előttem, és hamarosan megtaláltam a megfelelő leírást. Sokáig nem hallatszott más hang a teremben, mint Temar gyomorkorgása.
– Az asztalon találsz kenyeret meg gyümölcsöt – intett Avila oda sem figyelve az egyik oldalasztalka felé.
– Hozhatok neked is valamit, kisasszony? – érdeklődtem udvariasan.
– Köszönöm, nem kérek – rázta meg a fejét Avila. – Nos, Temar, mi a terved azzal az asszonnyal meg a szerencsétlen lányával? – A kisasszony ezt azzal a megtévesztő hangsúllyal kérdezte, amelyet a nők olyannyira tökélyre fejlesztettek: első hallásra könnyed érdeklődésnek tűnik, de ha az ember fia botor módon nem a megfelelő választ adja, a következő pillanatban leszakad a mennyezet, és elszabadulnak Poldrion démonai.
– Hm... Megfelelőképpen kárpótoljuk őket – kockáztatta meg óvatosan Temar.
Avila egy tollért nyúlt, amely a tintatartó mellett várakozott.
– Úgy érted, adsz nekik egy kövér erszényt, azután mehetnek Dastennin hírével?
Temar tétovázott. Annyit már ő is sejtett, hogy a helyeslés alighanem rossz válasz lenne, de a jó választ hiába is keresgélte. Elmélyült arccal tanulmányoztam a listámat.
– Nem érzel felelősséget a sorsukért? – Avila határozott kézmozdulattal egy pipát helyezett el a papíron.
– Talán lehetne valamilyen munkát találni annak az asszonynak itt, a palotában – próbálkozott Temar. – Holmi egyszerűbb feladatot...
Feltekintve láttam, hogy könyörgő pillantást vet rám.
– Attól tartok, az intéző nem örülne túlságosan a kérésnek – hümmögtem.
– És ha maga az uraság utasítaná, mintegy könyörületképpen? – indítványozta Temar további könyörgő pillantások kíséretében.
– Nem hiszem, hogy ezt tenné – feleltem vonakodva. – Hiszen az intéző azért kapja a bérét, hogy vállaljon fel minden felelősséget a személyzet kiválasztásáért, ügyes-bajos dolgaikért. Ez afféle bizalmi kérdés, amelybe az uraság nem avatkozik bele.
Avila megvetően szippantott egyet.
– Egy rendesen vezetett házban az úr meg az úrnő névről ismernek mindenkit, számon tartják a szolgáik családi viszonyait, természetét, és ennek megfelelő bánásmóddal illetik őket.
Szavai mélyén mintha valamilyen visszafordíthatatlan veszteség feletti szánakozást éreztem volna, ezért inkább csöndben maradtam. Kipipáltam a listáról az illatszertartót, és meglepő elégedettség vett erőt rajtam. Egy újabb lélek, akit visszahozhatunk a varázslat szülte álom sötétjéből: Aglet mester, asztalos, legalábbis a lista tanúsága szerint.
Temar átvette tőlem a tollat, és maga is elhelyezett egy kis jelet a saját listáján. Pillantásunk találkozott.
– Akár a puszta szerencsének köszönhető, akár más egyébnek, ez a zsákmány már önmagában sikeressé teszi az utadat – állapítottam meg félhangosan.
– Hála legyen Maewelinnek – vágta rá harciasan Avila. – Az istennő, úgy látszik, gondjaiba vette a nyugtalan álomban alvókat, ahogy a magokra és rügyekre is vígváz a hosszú teleken át.
– Ez mindenesetre megmagyarázná, hogyan kerültek ezek a tárgyak éppen az ő templomába – bólintott elgondolkodva Temar.
A tekintetéből láttam, hogy őszinte meggyőződésből beszél. Manapság kevesen méltatják többre Maewelint egy futó gondolatnál Télutó közeledtével. A Téli Napfordulót követő szűk napok éhezése néhányukat ugyan arra sarkallja, hogy minden kötelességüket letudni véljék holmi kis tömjénégetéssel a Télboszorka tiszteletére, de még ezt a szokást is inkább csak az özvegyek tartják, meg azok a nők, akik letettek már a reményről, hogy férjhez menjenek.
Hirtelen eszembe jutott valami.
– Maewelin temploma Zyoutesselában menedéket nyújt azoknak a nőknek, akiknek nincs családjuk, és nem számíthatnak senki segítségére. Úgy tudom, a Tor Bezaemar özvegy gyakorta ajánl fel adományokat több templomnak is. Talán megkérdezhetnénk tőle, nem fogadnák-e be a toremali irgalmas nővérek ezt a szegény asszonyt meg a leányát.
– Ha legközelebb találkozom vele, feltétlenül szóba hozom a kérdést – bólintott Avila, és szigorú arckifejezése meglágyult egy kissé.
– Találtam még egyet! – Temar megkönnyebbülése talán éppen annyira szólt a megegyezésnek Maedura ügyéről, mint az újabb régiség felfedezésének a listán. Egy gyűrűre mutatott, amelynek szerény türkizkövét ezüstszirmok vették körül. Nem lehetett túlságosan drága holmi már a maga korában sem, de valamiért egészen biztos voltam benne, hogy szeretettel és megbecsüléssel adták.
– Az az asszony a három gyermekével... – Váratlanul megborzongtam, amint eszembe jutott a kis csoport Kellarin barlangjának nyirkos sötétjében. A varázslóknak szerencsére volt annyi eszük és könyörületük, hogy ne ébresszék fel a két gyermeket azzal a hírrel, hogy anyjukon és húgukon egyelőre nem tudunk segíteni.
– A saját övemet adtam oda annak a fiúnak – mélázott Temar. – Azzal a csattal, amelyet utóbb sikerült visszaszerezned attól az elietimmtől. – Amint pillantásunk találkozott, Temar emlékein át láttam meg a tágra nyílt szemű gyermeket, aki minden erejével elszánta magát, hogy nem mutatja félelmét. Ujjai az övcsatra kulcsolódtak, úgy kapaszkodott az ígéretbe, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.
– Ez meg itt a legkisebb gyermeké volt – emelt fel Avila egy apró, zománcdíszítésű virágot, amely időtől megfakult selyemszalagról függött le. A kisasszony hangja szokatlanul rekedtnek tűnt.
– Akkor mindannyiukat felébreszthetjük! – Temar hangját is elfátyolozták a felgyülemlő érzelmek.
Avila végigpillantott az ékszerek és használati tárgyak tarka seregletén.
– A férfiak közül sokan azonban késüket vagy tőrüket választották szellemük letéteményeséül – szólalt meg halkan. – Ki tudja, merre lehetnek ezek...
A következő pillanatban felugrottam ültömből, és még a homlokomra is csaptam volna, ha meg nem gondolom magam.
– A harci iskolák kápolnáiban egy rakás régi fegyver hever! Ami azt illeti, előbb is eszembe juthatott volna...
Máris tervezgettem volna a teendőket, ám ekkor Messire írnoka kopogott be az ajtón.
– Hűha! – torpant meg a küszöbön meglepetten.
– Mondani akartál valamit, fiatalember? – érdeklődött Avila a rangjából eredő magabiztossággal.
– Az uraság azt üzeni, hogy mindannyiótoknak vele kell mennetek az uralkodói Bíróság színe elé – hadarta Dolsan. – Kéri, hogy legyetek készen mihamarabb. – Udvariasan meghajolt, de a mondandóját nem lehetett félreérteni, amint Temar gyűrött ingére és Avila kisasszony egyszerű ruhájára pillantott.
– Az én időmben a nemesi származásúak még tudták, hogy nem a ruha teszi az embert – jegyezte meg komoran Avila.
– Manapság azonban, kedves hölgyem, a ruha éppen annyira teszi, mint bármi más. – Dolsan úgy vélte, az uraság jobbkezeként méltóképpen válaszolhat erre a kihívásra. – Tathel familiáris, Camarl őméltósága apródja mindenütt keres.
Sietősen elbúcsúztam Temartól és Avilától, majd felsiettem a felső szintre. Camarl méltóságos úr még mindig ingben és házinadrágban volt, és éppen az ékszereit tanulmányozta át, vajon melyik illene legjobban aznap a nagyközönség előtt való megjelenéséhez.
– Nem voltál sem a kaputoronyban, sem a legénységi szálláson, Ryshad – fordult hozzám szemrehányóan. – Hogyan találjon meg az apródom, ha még csak meg sem hagyod neki, hová menjen utánad?
– Itt voltam a könyvtárban – mentegetőzzem. – Bebizonyosodott, hogy a ládában rengeteg ékszer található azok közül, amelyeket Temar keres.
– Szerencsés fordulat. – Camarl arckifejezése a legkevésbé sem enyhült meg. – Annál is inkább, mert attól tartok. D'Alsenninnek aligha sikerül ennél többet elérnie az ünnepek alkalmával. – Letette azt a vastag aranyláncot, amelyet idáig próbálgatott, és egy levelet dobott oda nekem.
Úgy értesültem, hogy szeretnél megszerezni néhány ékszert, amelyek házunk örökségébe tartoznak – olvastam félhangosan. – Nos, más személyek ugyancsak kifejezték azon szándékukat, hogy ezeket az ékszereket megvásárolhassák. Ezért úgy határoztam, hogy e holmik értékének felbecslésével három ékszerészt bízok meg, akik egyik család szolgálatában sem állnak. Amint sikerült megállapíttatnom a pontos értéket, értesítlek, hogy megtehesd ajánlatodat. Üdvözlettel: Messire Den Turguand; kelt toremali rezidenciánkban, a Nyári Napforduló ünnepén
– A küldönce nyilván a szélben lengette idefelé jövet, hogy megszárítsa rajta a tintát – vélekedett Camarl. – Mi a véleményed a dologról, Ryshad?
– Den Turquand megneszelhette valahogyan, mennyit érnek Kellarin ereklyéi – tűnődtem. – Most nyilván majd eladja annak, aki a legtöbbet ígéri. Azok a családok pedig, akik nem átallották bíróság elé citálni D'Olbriot uraságot, készséggel kifizetik akár a valódi érték háromszorosát is, ha úgy gondolják, hogy ezzel megerősítik az alkupozíciójukat. – Nem is igyekeztem elleplezni haragomat. – De hát nem gondolnak rá, hogy ezektől a tárgyaktól más emberek élete függ?! Amit művelnek, az voltaképpen túszejtés, amelyre a Káosz legsötétebb napjai óta nem volt példa!
– És vajon hogyan szivároghatott ki a dolog? – tette fel a kérdést Camarl.
Határozottan a szeme közé néztem.
– Én magam kérdezősködtem az ismerőseim körében, vajon van-e az uruknak vagy úrnőjüknek olyan ékszere, amely még a Káosz előtt készülhetett – ismertem be.
– Talán okosabb lett volna, ha előbb megvitatod a dolgot velem vagy az urasággal! – vetette oda élesen Camarl. – Hiszen tudod, Ryshad, hogy a szolgák milyen szívesen pletykálkodnak egymás között, és akkor aztán a legkisebb értesülés is a szélnél sebesebben terjed.
– Bocsánatodat kérem – hajoltam meg. – Hozzászoktam, hogy saját belátásom szerint cselekedjem, tovább öregbítvén a ház dicsőségét. – Sikerült megbánó képet öltenem úgy, hogy közben ne mulasszam el figyelmeztetni Camarlt a magam igazára. Nem is beszélve arról a tényről, hogy a méltóságos urak és kisasszonyok éppen olyan szívesen pletykáznak egymás között, mint a legutolsó konyhalány, és hogy Camarl gyakorta igencsak értékes információkat tudott meg a saját apródjától.
– Azt hiszem, nem látod át világosan a dolgok fontossági sorrendjét. – Camarl fél kézzel összegyűrte a levelet, és indulatos mozdulattal behajította a hideg kandallóba. – Legyünk őszinték: azoknak a szerencsétleneknek, akik emberöltőket aludtak át abban a varázsálomban, nem sokat számít most már egy-két évszak vagy akár év. Most elsősorban arra kell hangsúlyt fektetnünk, hogy szilárd alapra helyezzük a gyarmat ügyeit, és megakadályozzuk, hogy a Kellarinért versengő érdekek harca oktalan marakodássá fajuljon. Az elveszett értéktárgyak ügye csak fölöslegesen bonyolítja a helyzetet. Mondd meg nekem, Ryshad, mit tegyen az uraság, ha valaki megjelenik nála, és kereskedelmi monopóliumot kér cserébe egy általatok keresett melltűért vagy nyakláncért?
Lesütött szemmel, semmitmondó arckifejezéssel álldogáltam. Már éppen elég időt töltöttem el a ház szolgálatában, hogy tudjam, őméltósága haragja nem ellenem irányul Noha mindenki az uraság örökösének tekintette Camarlt, mindezidáig még nem kapta meg szabályszerűen ezt a rangot. És ha a ház fölött mostanság keringő keselyűk egyszer csak úgy döntenek, hogy lecsapnak, az uraság fivéreinek és a D'Olbriot nemzetség férfitagjainak szükségük lesz egy bűnbakra.
– Menj, és vegyél fel egyenruhát – rendelkezett Camarl néhány pillanatnyi feszült csend után. – Kísérj el bennünket a bíróságra, mielőtt megjelennél azon a párviadalon.
Mélyen meghajoltam a méltóságos úr felém fordított háta előtt, és csendesen becsuktam magam mögött az ajtót.
A kaputoronyban előhalásztam egyenruhámat a ruhásládám aljáról. Sötétzöld nadrág, egyenes szabású kabát ugyanabból a kelméből, aranyszegéllyel a kézelőn és a kényelmetlenül magas állógalléron, mellén pedig az aranyszínű hiúz, a szeme helyén két ragyogó smaragddal Ez az öltözék egy pillanatig sem hagyott kétséget felőle, hogy a birodalom egyik legrégibb és legtehetősebb házához tartozom. Meglehetősen nagy feltűnést keltettem volna benne útjaim során valamelyik félreeső kisvárosban, amely nem nagyon büszkélkedhetett saját nemességgel, és az előkelők nevét csupán pletykákból, botrányokból és kőnyomatos hírlevelekből ismerte.
Összevont szemöldökkel nézegettem magamat a tükörben, majd lementem a kapusfülkéhez, hogy ott várjak a soromra. Úgy véltem, egy ilyen nap után nem árt kézzelfogható bizonyságát adnom, hogy tudom a helyemet.
– Csak nem ebben akarsz kiállni a kihívóid ellen? – röhögött fel Stolley a zsámolyon, ahol a legújabb kőnyomatot olvasgatta. Mivel ő volt a rangidős a kaputoronyban, így az ő kiváltsága volt, hogy elsőként értesüljön a szóbeszédről, amelynek szaftos falatjait a kőnyomatos hírlevelek készítői vigyázatlan szolgákból és korhely írnokokból szedik ki egykét pohár bor mellett.
– Még csak az kellene – mosolyodtam el kedvetlenül.
– No, mi az, bal lábbal keltél, vagy beleléptél az éjjeliedénybe? – csóválta meg a fejét Stolley. – Rád még legalább jó az egyenruhád. Nekem minden évben újat kell csináltatnom.
– Dederic mester nyilván imáiba foglal ezért. – Türelmetlenül meglazítgattam szoros szabású galléromat. – Nem hiszen, hogy tíznél többször volt rajtam ez a vacak, amióta fölesküdtem a D'Olbriot-háznak.
– Szerencsés csirkefogó! – vágta rá mély átéléssel Stolley – Tényleg, amíg el nem felejtem, a feleségem azt mondta, hívjalak meg hozzánk vacsorára az ünnepek után. Előre figyelmeztetlek, hogy az unokahúgát is meg akarja hívni, mondván, éppen itt az ideje, hogy találj egy rendes lányt, akinek udvarolhatsz most, hogy letelepszel Toremalban.
– Nem elég, hogy a te feleséged, de még az unokahúgát is egy familiárishoz akarja adni? Persze, azt mondják, a nyomorúság szereti a társaságot. – Megpróbáltam mosolyogni, hogy elvegyem szavaim élét. – Nem érkezett újabb hír arról, ki támadhatta meg D'Alsennint?
Stolley felkelt, és feltűzte a kőnyomatot egy szögre az ajtófélfán, hogy a később szolgálatot teljesítők is áttanulmányozhassák, már amelyikük tud olvasni.
– Tor Kanselin emberei azt rebesgetik maguk között, hogy a fiú azért kószált egyedül az utcán, mert Camarl őméltósága a kertben enyelgett Irianne kisasszonnyal. Még egy kisebb verekedés is kitört, amikor valamelyik legényünk megtudakolta, vajon meddig jutott Camarl abban a bizonyos enyelgésben.
– Nem hiszem, hogy ez túl sokat nyomna a latban akár Tor Kanselilék mellett, akár ellenük – csóváltam meg a fejemet kissé bosszúsan. – Emlékszem, amikor Tor Kanselin őméltósága megnősült tavaly Napfordulókor, akkor meg arról suttogtak az embereik a sarkok mögött, hogy szegény Camarl bezzeg soha nem talál magának egy tisztességes lányt. Még azt is emlegették, hogy talán a szoknyák helyett a nadrágokat részesíti előnyben.
– No, akkor az idei pletyka mégis csak kedvezőbb a D'Olbriot-házra nézve – biccentett Stolley – Tessék, kisasszony, miben lehetek a szolgálatára?
Azzal sarkon fordult, hogy eligazgassa a látogatók első korai csoportját, akik már a délben tartandó fogadásra érkeztek. A nagykapun hintók gördültek ki egymás után, ügyes-bajos elfoglaltságaikra szállítva a aláz alacsonyabb rangú tagjait. Készségesen segédkeztem a kapusfülke körül, legyezőkre vigyáztam, hölgyeket segítettem le a hintókból, ajtókat nyitottam ki és csuktam be, ügyelve, nehogy kárt tegyek a drága selymekben és tollakban. Időközben pedig szemmel tartottam a nyitott kapu körül zajló sürgés-forgást. Öntudatos arcú hölgyek siettek ki és be határozott léptekkel, az egyik csoportban Stolley feleségét is felfedeztem. Amennyiben komolyan gondolom a tervemet, hogy bizalmasi rangra lépjek, nem fog ártani, ha az uraság gyakorta látja az arcomat, és ha mindig kéznél leszek, hogy kisebb szolgálatokat tegyek neki. Jó okom volt hát, hogy nekigyürkőzzek a munkának, üzeneteket hordozzak, otthagyott holmikért rohanjak vissza, és nap nap után hasonló apróságokkal bizonyítsam feltétlen hűségemet. Ám hiába próbáltam elképzelni, amint Livak szolgálatkész arccal futkos a katonafelesége szürke és kötelességtudó csoportjában: alighanem olyan idegenül festene közöttük, akár hattyú a tyúkólban.
Messire hintója éppen akkor gördült ki a kapun, amikor a délelőtti negyedik harangütés felhangzott a közeli toronyból. A pejlovakat gondosan összeválogatták, hogy még szőrük színárnyalata is pontosan egyezzen, fa és bőr gazdagon csillogott a hintón, amely alighogy lelassított, egyenruhába bújt inasok ugrottak elő, hogy kinyissák az ajtót, és lehajtsák a lépcsőt. Az uraság, mint mindig, most is pontosan érkezett, hogy elsőként szálljon be a hintóba: telt alakja ellenére fürge elszántsággal mozgott, szeme éber tekintettel nézett körül. Nyomában Camarl őméltósága, Temar és Avila kisasszony sietett.
Temar csökönyös arcot vágott, mintha makacskodna valamiért. Ezt a tekintetet már ismertem.
Ekkor vettem csak észre, hogy kardját a kezében hozza, és amint mellém ért, elszántan elém tartotta.
– Azt gondoltam, ennek jó hasznát vehetnéd ma délután.
– Nagyon köszönöm, méltóságos úr. – Átvettem a hüvelybe bújtatott pengét, és mélyen meghajoltam előbb Temar, azután Camarl felé, aki kissé bosszúsan figyelte, hogy lecsatolom a saját kardomat, és Stolley gondjaira bízom. Tőle, Camarltól kaptam ezt az új kardot még a Téli Napforduló alkalmából, és meglehetős örömmel fogadtam; annál is inkább, mivel jól ismertem a kovácsot is meg a kovácsműhelyt is, ahonnan kikerült, és le mertem volna fogadni az esküpénzemben, hogy nem lebegnek körülötte elátkozott árnyak. Ennek ellenére mégsem tehettem meg, hogy szemtől szemben visszautasítom Temar ajánlatát.
– Nos, legalább szívsz egy kis friss levegőt a harci iskolában – jegyezte meg az uraság. – Amilyen hamar csak tudsz, vess véget ennek a kihívási butaságnak, Ryshad. Csak hadd szórakozzon, akinek az volt a szándéka, te azonban ne kockáztasd a bőrödet felesleges hősködésből! – Szavainak lezárásaképpen még egy meleg mosollyal is megtisztelt.
Újabb hintó gurult ki a kapun, és az uraság idősebbik fivére jelent meg mögöttünk, nyomában egy rakás írnokkal, akik tekercseket és irattartókat cipeltek, meg Messire kisebbik fiával. Az uraság most hozzájuk fordult.
– Fresil, kérlek. küldd el hozzám Myredet, ha bármiféle bonyodalom adódik a földadó megállapítása körült Azt is tudni szeretném továbbá, ki az, aki jogot kíván formálni Kellarinra az eljövendő évre nézve.
Messire fivére bólintott, tar koponyája megvillant a napfényben. Mindannyian tisztelettudóan meghajoltunk, amint Fresil őméltósága felkapaszkodott hintójába, foltos bőrű, ráncos kezében azt a szalaggal átkötött iratcsomót szorongatva, amely a ház számadásait tartalmazta a legutolsó rézgarasig.
– A bácsikád gondoskodik róla, hogy a családunk soha ne fogyjon ki a pergamenből – mosolygott rá Camarlra az uraság. – Ha Fresil csak a fele tudását át tudná adni Myrednek, a fiú nagy segítségedre lehetne a későbbiekben a ház ügyelnek igazgatásában.
Mindenki megdermedt egy pillanatra. Az uraság ugyanis ennél világosabban még soha nem adta értésére Camarlnak, hogy őt kívánja megnevezni utódjául.
– Nem hiszem, hogy különösebben izgatnunk kellene magunkat a mai bírósági ügy miatt – folytatta könnyed hangnemben Messire. – Dolsan meg én Nyárelő legnagyobb részét azzal töltöttük, hogy sorra vettük a szóba jöhető vitás kérdéseket. Azt hiszem, éppen elég nyomós érv van a tarsolyainkban.
Arckifejezése hirtelen megfagyott. Megfordulva észrevettem, hogy Casuel vágtat le a palota lépcsőin.
– Azt sem szeretnénk azonban, ha a tisztázatlan kérdések oktalan fejtörésre késztetnék a hozzá nem értőket – folytatta az uraság. – Ryshad, lennél szíves közölni ezzel az erőszakos varázslóval, hogy a mai napon nem tartunk igényt a társaságára?
Sietős léptekkel célba vettem Casuelt.
– Éppen a bíróságra indultunk, mágus uram, így az uraság ma nem veszi igénybe a szolgálataidat. – Igyekeztem könnyed társalgási hangnemben előadni ezt a visszautasítást.
Casuelnek sikerült egyszerre elszontyolodott és gyanakvó képet vágnia.
– Véleményem szerint nem volna haszontalan dolog, ha a jelenlétemmel figyelmeztetném a hallgatóságot, hogy D'Olbriot uraság mögött olyan hatalmas szövetséges áll, mint Planir Ősmágus – erősködött.
– Tudod, milyenek az emberek, Casuel – vontam vállat. – Ha valamelyik ügyvédnek véletlenül rád esik a pillantása, elképzelhető, hogy előrángatja a mágia kérdését, csak hogy elterelje a figyelmet a fontosabb dolgokról.
– Planirnak egyszer s mindenkorra le kellene számolnia végre ezzel a nevetséges előítélettel – dohogott Casuel méltatlankodástól elvörösödve. – Mégis, mit csináljak ma egész nap? Talán üljek ölbe tett kézzel?
– Talán ki kellene puhatolnod, mit gondol Velindre arról a kis kalandról, amelyben Temarnak és Allinnak volt része a minap – javasoltam.
Az uraság csettintett az ujjával, és sokatmondóan felém bólintott.
– Most mennem kell, Casuel – búcsúzkodtam sietve. – Eredményes napot kívánok!
Messire elsőként kapaszkodott föl a hintóba. és odaintett nekem, hogy foglaljak helyet a vele szemközti ülésen. Megpróbáltam úgy igazítani a Temartól kapott kardot, hogy Avila kedvére elrendezhesse bő szoknyája fodrait. Amint Temar is elhelyezkedett, az uraság kényelmesen hátradőlt a sötétzöld bőrrel bevont ülésen.
– Köszönöm közbenjárásodat, Ryshad. Nem lett volna a legszerencsésebb fordulat, ha éppen ma kell egy varázsló társaságában mutatkoznunk a nagyközönség előtt.
– A helyzet meglehetősen kényes – tette hozzá Temar, akinek hangjában némi megbántottság érződött –, annál is inkább, mivel Tor Arrial kisasszony a Mesterség legelhivatottabb ismerője ebben a városban. – Temar díszes öltözéke egyébként mindenben alkalmazkodott a legutolsó divathoz, sötét rozsdabarna selyemből készült, és a nyakánál csiszolt drágakövekkel ékes aranycsat tartotta össze. Kézelőin aranyláncok csilingeltek, amelyeket szintén drágakövektől csillogó gombok tartottak. Meglehet, e tollakat, melyekkel ékeskedik, csupán kölcsönkapta, de mai megjelenése után az utca népe aligha ül fel többet annak a rosszindulatú pletykának, hogy D'Alsennin őméltósága nem más, mint egyszerű jöttment csavargó. Ujján azonban nem viselt más gyűrűt, csupán azt a zafírköves pecsétgyűrűt, amelyre jól emlékeztem; a kő színe olyannyira elütött öltözéke többi darabjától, hogy láttára Dederic mester nyilván nagy csomókban tépte volna egyébként jól fésült haját. Én azonban megelégedéssel nyugtáztam, hogy Temar legalább valami saját holmit is visel, ha már rákényszerítették ezt a kölcsönkapott parádét.
Avila megbocsátóan elnevette magát.
– Ezzel még nem mondtál sokat, Temar, hiszen amennyire tudom, jelenleg én vagyok a Mesterség egyetlen képviselője ebben a városban... Mindazonáltal, Guliel, azt hiszem, a fiúnak igaza van. Már tegnap is azt tárgyalták minden utcasarkon, hogy a Mesterség gyógyította ki a sebesüléséből.
– Igaz, de ez legalább nem elemi mágia – bólintott az uraság. – Idővel, ha elég óvatosan közelítünk a kérdéshez, talán meg tudjuk értetni az emberekkel a kettő közötti különbséget.
– Szóval, mi a célunk azzal, hagy megmutatjuk magunkat a bíróság előtt? – kérdezte udvariasan Avila némi csöndes üldögélés után.
– Így mindenki a saját szemével bizonyosodhat meg róla, hogy az ifjú D'Alsennin él és egészséges, valamint készen áll, hogy megvédje jogait. Azt is megmutatjuk, hogy nincs rejtegetni valónk, és bármikor felvesszük a kesztyűt, ha egyesek holmi rosszindulatú vádaskodásra vetemednek velünk kapcsolatban. – Az uraság megnyerő mosolya válaszképpen hasonló arckifejezést csalt ki Avilából.
A kisasszony harangvirágkék selyemruhájában tökéletes nemeshölgy benyomását keltette. Gyöngyökből és zafírkövekből álló nyaklánc ékítette nyakát, ujjain ezüstgyűrűk csillogtak, közülük kettőben gyémántkövön tört meg a napsugár. Haját magasra feltornyozta, és ahogy előrehajolt, láttam, hogy feje búbján a csipkés fátylat drágaköves csat tartja. Smaragdszínű pálmalevelek közt kék szárnyú pillangó üldögélt; beletelt néhány pillanatba, mire rájöttem, hogy ez a jelkép voltaképpen a Tor Arrial család címere. De vajon azt jelenti-e ez, hogy Messire nyomására a jelenlegi uraság elismerte végre a rokoni kapcsolatot, vagy éppen ellenkezőleg: azt, hogy Avila a körülmények ellenére sem hajlandó lemondani erről az előjogáról?
– Fel a fejjel, Ryshad! – fordult hozzám Messire. – Sajnálom, hogy egyenruhába kellett bújnod, de hát tudod, milyen fontos, hogy mindenkiben tudatosítsuk, hová is tartozol. Hallottad már a pletykákat a szigetvilág-béli kalandjaidról?
Ez a családias, bensőséges, mindazonáltal teljesen őszintének tűnő hangnem végképp meggyőzött róla, hogy az uraságot éppen annyira köti közös eskünk, mint engem. Hogyan lehetséges hát, hogy szemrebbenés nélkül átadott engem Planir kénye-kedvére, amint úgy vélte, hogy ez szolgálja legjobban házának érdekeit? Hátradőltem, és arcomat az árnyékba fordítottam, minthogy éppen az alsóváros utcáit szegélyező fák lombjai alatt haladtunk.
Amint elhagytuk a csatornatorkolatot, az alsóváros öble díszes tálként hevert a lábunk előtt. Felhőtlen égbolt borult fölénk, alant pedig ezernyi színes háztető, amelyek olyan szorosan zsúfolódtak egymásra, akár a cserepek, amelyekből rakták őket. Árnyalataik a frissen égetett tégla vörösétől a mohos, időrágta barnáig terjedtek. Itt is, ott is aranyló kőből emelt karcsú tornyok tekintgettek le kevésbé szerencsés szomszédaikra, távolabb egy-egy kaputorony magasodott, vagy a nemesi világ más ittmaradt építménye, amelyeket ma hétköznapibb és kevésbé emelkedett célokra használtak, de azért még ma is némán őrködtek a hajdani név dicsősége fölött. A kémények még az ünnepek alatt sem pihentek; fehér füstpamacsok bodorodtak az égre, kissé elnehezítve a levegőt, amint kiértünk a felsőváros zöld növényektől harmatos frissességéből, és a távoli tenger enyhet adó szellőit is elrekesztették a zegzugos falak és homlokzatok.
Hintónk most macskaköveken zötykölődött, minthogy a kocsis egyenletes iramban hajtotta előre a lovakat; mellette egy szolga időről időre belefújt hosszú kürtjébe, hogy megtisztítsa előttünk az utat a rossz helyen bóklászóktól. Kürtszava egyre gyakrabban hangzott fel most, hogy mind közelebb jártunk a városi bíróság szélesen terpeszkedő épületegyütteséhez.
– A városfal! – kiáltott fel Temar, és hátrafordult ültében, hogy jobban lásson. – Ez az a Toremal, amelyre én is emlékszem.
– Hogy megnőtt ez a város – mormolta Avila, és szája vértelen vonallá keskenyedett.
– Lelassítsunk? – Camarl kissé erőltetett mosollyal fogadta néhány hűséges alattvaló köszöntését, akik engedelmesen ujjongtak a hintó ajtajára festett D'Olbriot-hiúz láttán.
– Nem szükséges. – Az uraság összecsapta a tenyerét, hogy kimutassa elégedettségét a D'Olbriot-egyenruhába bújtatott játékfigura láttán, amelyet nyilvánvalóan a szórakoztatására mutattak fel. A tömeg lázas izgalommal hullámzott körülöttünk, a zaj csaknem elviselhetetlenné fokozódott, mire megérkeztünk az uralkodói Bíróság árnyat adó falai alá.
– És itt van a palota – szólalt meg hirtelen Temar.
– Nem, a palota ott, átellenben van – intett a mondott irányba Camarl.
– Úgy értem, Nemith idejében ez volt a palota... – Temar türelmetlenül rázta meg a fejét.
– Ez igaz – helyeseltem. Hiába álltak a várost védő jókora falak, a Toremal védelmét megtetvező hajdani építők minden eshetőségre odafigyeltek. A palotát afféle végső védőbástyának szánták, amelyet saját falai hozzáférhetetlenné tettek, így végveszélyben az uralkodó itt is összegyűjthette megmaradt csapatait, és kitörhetett, még ha maga a város el is esett már. No, de rég elmúltak már azok a napok, amikor Toremal városát felfegyverzett seregek fenyegethették, a palotát pedig újjáépítették, kibővítették és megváltoztatták. Míg hajdan a mindenkori uralkodó erődje volt, készen rá, hogy akár fegyverei erejével védje meg Tormalinföldet, ma a városi bíróság kapott itt helyet, ahol a modern kor uralkodói a jog fegyverével őrködtek Toremal előkelő családjainak ügyes-bajos dolgai fölött.
Messire hintója az épület nyugati bejárata előtt állt meg. Magasan a fejünk fölött vöröses cserepek öveztek egy áttört balusztrádot, amelynek díszei csokorba kötött pálmaleveleket formáztak. Lejjebb az íves ablakokat is kőből faragott lombok ékesítették, de az emberöltőkön át hulló esők mára lekerekítették, elmosták a körvonalakat. Valamivel fejmagasság fölött, a falba süllyesztett fülkékben szobrok álltak, de az időjárás viszontagságai lassanként ezeket is csaknem felismerhetetlenné tették. A bejárattól vastag szőnyeg futott fel, hogy megkímélje a nemesi cipellőket az utca porától; a szőnyeg két oldalán a Den Janaquel család színeibe öltözött katonák álltak. A tömeg engedelmesen várakozott a szőnyeg innenső oldalán: szinte elképzelhetetlen volt, hogy az őrségnek néha meg kell csörgetnie fegyverét tekintélye érdekében, vagy még ritkábban botokkal kényszeríteni hátra a túl messzire merészkedőket. No, de hát a ma tárgyalt ügyek úgy látszik, nem voltak túlságosan érdekesek a városi nép számára, így beérték azzal, hogy éber fülekkel várták a bentről érkezőkkel együtt kiszivárgó szóbeszédet.
– Te szállsz ki elsőnek – rendelkezett az uraság Camarl felé intve, amint a bakon ülő kürtös szolga kinyitotta a hintó ajtaját.
Camarl eligazgatta zsályazöld kabátjának szárnyait, és udvarias, ha nem is szívből jövő éljenzés közepette lelépdelt a hintó grádicsán. Temar megjelenését észrevehetően hangosabb kiáltozás fogadta, de e mögött ott bujkált a halk, gyanakvó találgatás mellékzöngéje is. Harmadikként maga Messire ereszkedett le a hintó magasából, és megállt egy pillanatra, hogy fogadja a kirobbanó lelkesedést: egyik kezét a hintó oldalán nyugtatta, a másikkal elegánsan intett a nézelődők felé. Ruhája sötétebb zöld selyemből készült, mint Camarlé, anyaga önmagában nem csillogott, de szegélyeinél diszkrét aranyszálak ékesítették. Kabátja bővebb szabású volt, mint ahogy a legújabb divat előírta volna, de így jobban megfelelt tömzsi és nem túl magas alakjának.
Az uraság hajszálpontosan felmérte, mikor kezd alábbhagyni a tömeg lelkesedése; ekkor lelépett a földre, és kezét nyújtotta, hogy lesegítse Avilát. A kisasszony megjelenése ismét heves kiáltozásra késztette a bámészkodókat, és amikor az uraság a karját nyújtotta a hölgynek, hallottam, hogy morfondírozó pusmogás kél a csoportocskák között. Nyomukban én is leugrottam a hintóból, teljesen észrevétlenül és semmiféle visszhangot nem keltve.
– Hová megyünk? – Avila bájosan mosolygott, de láttam, hogy pillantását szorongás sötétíti.
– A türelmedet kell kérnem még egy kis ideig – felelte az uraság, és meghajolt feléje. Mozdulata ismét felkeltette a közelben ácsorgók érdeklődését. – Elvégre az itt tolongók többsége azért jött ide, hogy felajánlja a szolgálatait.
– Mosolyogj, Temar! – Camarl hátrafordult, hogy a távolabb állók is megcsodálhassák öltözékének pompáját. – Ha vidám arcot vágsz, a gúnyrajzok készítőinek meg a pletykafészkeknek többet kell törniük a tejüket, amíg fogást találnak rajtad.
– Kivéve, ha vigyorgó félkegyelműnek ábrázolnak – nevetett Messire. – Camarl, emlékszel arra a szörnyű rajzra, amelyet tavaly nyáron adtak kézről kézre?
Az uraság tulajdonosi mozdulattal nyúlt Avila kisasszony karja után, és közelebb vonta magához a hölgyet, amint lassú és méltóságteljes léptekkel áthaladtak a hatalmas boltív alatt. Camarl gondtalan arccal lépegetett mögöttük, Temar pedig jelentős erőfeszítéseket tett, hogy lemásolja mozdulatait és arckifejezését. Én zártam a sort; néhány kíváncsi tekintet átsiklott rajtam, mielőtt visszatért volna a sokkal érdekfeszítőbb látványhoz. Elvégre a legmagasabb nemesség eleven képviselői ereszkedtek le, hogy csaknem karnyújtásnyi távolságban sétálgassanak az egyszerű néptől.
Amint kiléptünk a belső udvar napsütésébe, mögöttünk ismét patkócsattogás és lószerszám zörgése hangzott fel, és örömujjongás köszöntötte az újonnan érkezetteket. Temar már éppen megfordult volna, hogy hátranézzen, ki lehet az, ám Camarl egy figyelmeztető pillantásával megállította.
– Ryshad, ki jön mögöttünk? – suttogta.
Fejemet éppen csak oldalt fordítva a szemem sarkából pillantottam a hintó ajtaján terpeszkedő címerre.
– Den Murivance – feleltem ugyanolyan halkan.
Az ügyvédek szürke köpönyegét viselő hivatalnokok toporogtak az udvart övező oszlopok árnyékában, és élénken felkapták a fejüket, ahogy meglátták, hogy D'Olbriot uraság karon fogva vezeti Tor Arrial kisasszonyt. Ketten közülük összedugták a fejüket egy pillanatra, majd egyikük sietős léptekkel elszáguldott, hosszú köpenye csak úgy lobogott utána. Eltűnődtem rajta, vajon az uraságnak valóban tervei vannak-e Avila kisasszonnyal, vagy ez a hadmozdulata csak újabb elővigyázatos lépés a játéktáblán. Akárhogy is, a fejemet tenném rá, hogy néhány szerencsétlen írnok ma éjjel tövig égeti a gyertyáját, mire összeírja, miféle vonzatai és következményei lehetnek egy váratlan frigynek a D'Olbriot és a Tor Arrial család között.
Temar lelassított, hogy felnézzen a palota fölénk magasodó öt emeletére, ahol ma levéltárak, irattárak találhatók, meg azoknak az ügyvédeknek a szállása, akik elég gazdagok hozzá, hogy megvessék a lábukat saját személyes csataterükön. Egyébiránt az egész épületet pincétől a padlásig iratok, iratok és iratok töltik meg.
– A homlokzat nem volt ismerős, de idebent nagyjából ugyanolyan minden, mint volt.
Fölpillantottan a kopott, esőtől foltos kőoszlopokra, a burkolat csorba kőlapjaira meg az ablakok toldozott-foldozott zsalugátereire. Megpróbáltam elképzelni az épületet eredeti fórmájában, de nem jártam sok sikerrel.
– Kurta Inshol ideje óta használják bíróságnak – feleltem jobb híján.
– Nos, uram, belevágjunk? – Camarl fölemelt kézzel csettintett, és máris mellette termett egy szürke köpenyes ügyvéd.
– Legfőbb ideje. – Messire követte az ügyvédet az oszlopcsarnokon át egy jókora kétszárnyú ajtóig, amely valamiféle várószobába vezethetett. Odabent ügyvédek nyüzsögtek, mint hatalmas, szürke galambok a dúcban.
– Tor Arrial kisasszony, D'Alsennin őméltósága, bemutathatom Burquest ügyvéd urat? – Messire olyan könnyedséggel mutatta be Toremal egyik leghíresebb ügyvédjét, mintha csak a barátai körében üldögélne holmi délutáni csevegésen.
Burquest széles vállú férfi volt kerek, barátságos arccal és megtévesztően nyíltnak tetsző természettel. Hosszú, kissé gyérülő haját, mely hátul a gallérját verdeste, szorosan hátrafésülve viselte; ha jól emlékszem, az ilyesmi már ifjúkoromban kiment a divatból. Burquestet azonban szemlátomást nem aggasztották a divattal kapcsolatos kérdések. Élete nem állt másból, mint hogy az uralkodói Bíróság előtt érvelt, és ennek megfelelően fényes hírnévre tett szert.
Temar lehetőségeihez képest meghajolt, bár körülötte tolongott a tömeg. Avila egy kényelmetlen kis mosollyal fogadta az ügyvéd köszöntését, és láttam rajta, hogy zavarják a köréje préselődő ismeretlenek.
Ezt alighanem az uraság is észrevehette.
– Azt hiszem, ideje lenne bemennünk.
– Hölgyem, uraim, maradjatok mindig a nyomomban! – bólintott Burquest.
A bíróság helyiségeihez vezető ajtót is a Den Janaquel család színeibe öltözött katona őrizte, de jöttünkre engedelmesen félrebillentette ezüsthegyű lándzsáját. Camarl kissé megszaporázta lépteit, hogy hallja, miről beszélget Burquest meg az uraság, Temar pedig mellém került.
– Annak idején ez volt az uralkodó fogadóterme – jegyezte meg suttogva, és körülpillantott a tágas teremben. Magasan a fejünk felett kőboltívek húzódtak, amelyek úgy rugaszkodtak el a nyúlánk oszlopoktól, akár fatörzstől az ágak. Az oszlopok között magas, átlátszó üvegű ablakok emelkedtek, beengedve odakintről a ragyogó napfényt. Közvetlen környezetünk azonban korántsem volt ilyen emelkedett: a tömzsi, hosszú asztalokat és egyszerű padokat mindennapi munkára tervezték. A padlót tisztára söpörték, de szemlátomást valamelyik Nemith idejében moshatták fel utoljára. Az egyszerű, dísztelen bútorok között nem akadt semmi, ami elvonta volna a jelenlévők figyelmét a jog mesterségétől: ha jól emlékszem, még Bölcs Leoril rendelkezett így.
– Oda fogunk fölmenni? – érdeklődött Temar, amint az uraság megindult a lépcső felé, amely a széles karzatra vezetett. A karzat három oldalról futott körbe a terem falai mentén.
– Csak az ügyvédek és az írnokok jelenhetnek meg az uralkodó színe előtt – intettem az íróállványok felé, amelyek egy kifeszített vászonfal két oldalán sorakoztak.
– És hol az uralkodó? – nézett körül kissé zavartan Temar.
– A fal mögött – mutattam a vászonparaván felé.
Elfoglaltuk helyünket a karzat második sorában: elöl az uraság és Avila, közel az emelvényhez, így aztán jól láthattuk a karzaton ülőket, az alant gyülekezőket pedig csaknem maradéktalanul szemmel tarthattuk.
Camarl, aki Temar túloldalán foglalt helyet, most előredőlt, hogy velem is megossza észrevételeit.
– Az uralkodó azért ül a paraván mögött, hogy senki ne láthassa az arckifejezését vagy azt, miként fogadja a hallottakat. Így az sem fordulhat elő, hogy valaki elkapja a tekintetét, vagy valamiképpen befolyásolja a döntését, esetleg elvonja a figyelmét.
– És ő sem lát bennünket? – Temar elgondolkodva figyelte a fakeretbe feszített vásznat.
– De igen. És ami még fontosabb: mindenki más is, aki körülöttünk ül. Ne felejtsd el, hogy gondtalannak és felszabadultnak kell tűnnöd, akármi is hangzik el odalent! – tanácsolta Camarl, majd félrefordult, és mosolyogva, bólogatva üdvözölte a karzaton ülőket. Igaz, a székeket semmi sem választotta el egymástól, az egyazon érdekkörbe tartozók mégis megtalálták a módját, hogy szoros alakzatba tömörüljenek.
– Ott van Den Thasnet – mormoltam, előremutató kezemet elővigyázatosan Avila válla mögé rejtve. – És Tor Alder is megérkezett.
– Pedig Dirindal bízott benne, hogy barátokra lelhetek abból a házhól – jegyezte meg kissé elszomorodva Temar.
Messire félig hátrafordult ültében.
– Egyesek könnyen állítják, hogy a barátaid, amíg semmiféle érdek nem készteti őket az ellenkezőjére. Most viszont változott a helyzet: azt hiszik, azért jöttél, hogy kiedd őket a vagyonukból. – Figyelmeztető pillantást küldött Camarl felé. – Jegyezd meg, melyik ügyvéd kinek a javára szól, azután ráállítjuk Dolsant, hogy nyomozza ki, milyen más ügyekben érdekeltek ezek az ügyvédek. Talán sikerül olyan nyomokat találnunk, amelyek elvezetnek ahhoz, aki ezt az egészet kifőzte, és a szálakat a kezében tartja. – Visszafordult, és barátságosan integetett valakinek a karzat másik szárnyán. – Úgy látom, a nemesség színe-java adott itt ma találkát a többieknek.
Nem volt nehéz felismerni a tömegben a kézműveseket és kereskedőket. Divatos szabású ruháik éppen olyan drága kelméből készültek, mint az előkelőké, és a napfény rengeteg aranyat meg ezüstöt csillantott meg nyakukon, kezükön, ujjaikon, de egyikük sem viselt drágakővel ékített holmit. Merész Perinal ódon rendeletét a mindennapokban gyakorta figyelmen kívül hagyják ugyan, itt, az uralkodói igazságszolgáltatás színe előtt azonban senki sem merte volna látványosan semmibe venni.
Odalent, a karzat alatti térségben az ügyvédek szabálytalan körben álldogáltak az íróállványok körül. A szürke köpenyeket a vállra varrt aranysujtások meg az állógallérok köré hurkolt különböző színű zsinórok különböztették meg egymástól. Mistal több elvetélt kísérletet tett már rá, hogy ezek jelentését elmagyarázza nekem, de bevallom, soha nem figyeltem oda igazán.
– Egyikük sem visel családi címert vagy bármiféle jelvényt, amely a hovatartozását elárulná – hajolt előre most Temar is.
– Ez pedig Hűséges Tadriol egyik reformja volt. – Camarl úgy dőlt hátra a széken, mintha oldott délutáni csevegésen venne részt. A nemesi házak nem tarthatnak állandó ügyvédet maguknak. A tehetséges fiatalokat írnokként foglalkoztatjuk a levéltárakban, fizetjük a tanulmányaikat, de ha egyszer ügyvéd lesz belőlük, attól kezdve a maguk urai.
– Ezek szerint ha sikerül valamelyikükre rábizonyítani, hogy elfogult vagy részrehajló módon járt el, azzal talán még azt is el lehet érni, hogy hatályon kívül helyezzék az egész ítéletet – kapta föl a fejét Temar.
– Erre nem is egy példa volt már a Den Thasnet családdal kapcsolatban – bólintott Camarl – Ezért aztán külön érdemes odafigyelni rá, hogy ez alkalommal ki lesz a szószólójuk. – Szívélyesen rámosolygott egy csinos leányzóra, aki a Den Murivance család címerét viselte fehér tollakból összeállított legyezője ezüstnyelén. – Temar, az ott Gelaia. Bemutattak már neki?
– Nem. – Temar egy pillanatra meglepődött, de azután udvarias főhajtással köszöntötte a hölgyet. Úgy látszott, ez az egyetlen mozdulat igen nagy érdeklődést kelt a karzat túloldalán, ahol a Den Rannion család ifjabb méltóságos urai foglaltak helyet. Hiába keresgéltem, hogy valamiféle hasonlóságot fedezzek fel bennük Temar rég halott barátjával, Vahillal, aki éppen olyan élénken élt az emlékezetemben, akárcsak az övében.
Temar idegesen mocorgott a kényelmetlen fa ülőalkalmatosságon, miközben teljes mértékben viszonozta a feléje vetett fenyegető pillantásokat.
– Szerintem azt a három gyászhuszárt mi ketten is levernénk, ha éppen elhatároznánk magunkat. – Hanglejtéséből éreztem, hogy csak félig tréfál.
– Manapság nem piszkítjuk be a kezünket azzal, hogy az utca porában vegyünk elégtételt nemesi ellenfeleinken – felelte Camarl hasonlóan félig komolyan. – Arra valók a bíróságok.
– Bárki is főzte ki ezt a kis összeesküvést, hamarosan rá kell majd jönnie, hogy nem maradhat távol a nyílt harctól – szólt most közbe az uraság is; ő azonban egyáltalán nem tréfált.
Odalent, az uralkodó paravánja mögött hirtelen éles, türelmetlen csengőszó harsant fel. Mindannyian felálltunk, és mélységes csendben hallgattuk végig, amint láthatatlan csizmák lépte koppan a dobogón, majd széklábak csikordulnak.
– Többen is lehetnek – fülelt Temar. – Ez nem csak az uralkodó. – Suttogása alig volt több egy óvatos sóhajnál.
– Rendszerint maga mellé rendel az alsóbb szintű bíróságokról néhány bírát, akik tanácsokkal látják el – magyaráztam. – Vagyonjogi, örökösödési szakértőket vagy hasonlókat, attól függően, mi a soron következő ügy tárgya.
Az egyik bíró a következő pillanatban ki is lépett a paraván elé. Kissé zavarba ejtő látványt nyújtott, mivel lángvörös haja és fekete szegélyű bíbor köpenye semmiképpen sem illettek egymáshoz. Az ügyvédek engedelmesen helyet foglaltak íróállványaik mellett; mögöttük; támlátlan székeken írnokaik hada várakozott ugrásra készen.
– Uralkodónk, Tadriol nevében, aki ötödikként viseli ezt az elnevezést, melléje pedig a „Bölcs” jelzőt kapta, folyamodom Raeponin kegyéért, hogy figyelmezzen reám s mindazokra, akik hallják szavam. Véssétek eszetekbe, hogy az istenség mérlegére tétetik mindenki, aki csak szólásra emelkedik ebben a teremben. Aki igazat szól tehát, szabadon teheti bármiféle korlátozás nélkül, ám aki valótlanságot állít, rákényszeríttetik, hogy fedje föl, amit takargatni próbált. Aki hamisan szól, az istenség haragját vonja fejére. Aki mást hamisan vádol, megvesszőztetik, és alkonyatkor mezítelenül kivettetik a városfalon. – Az igazság szolgájának szájából szinte lélektelenül recsegtek elő a mindannyiunk által tucatszor hallott szófordulatok, arca azonban fenyegetően komornak tűnt, ahogy lassan egyik ügyvédtől a másik felé fordult.
Észrevettem, hogy Avila háta megmerevedik, Temar pedig fészkelődni kezd ültében. Camarl figyelmeztetőleg megérintette a karját.
A vörös hajú bíró odaintett a legelső ügyvédnek.
– Tiéd a szó, uram.
A többiek mind visszavonultak írnokaik serege közé, a bíró pedig eltűnt a szemünk elől.
– Raeponin legyen bírám esküm szerint. – A kampós orrú ügyvéd mély lélegzetet vett. – Beszédemmel a Den Rannion-ház érdekeit kívánom képviselni. E család igényt formál Kellarin földjére azon a jogon, hogy Ancel Den Rannion uraság, aki az utolsó Nemith idején volt e ház feje, embert, pénzt és egyéb javakat fektetett bele vállalkozásába, s utóbb életét adta a gyarmatért. Fia, Vahil Den Ranníon uraság nem mondott le erről az igényről: még halálos ágyán is megeskette fiait, hogy visszaszerzik jogos jussukat. Feljegyzéseket és számadásokat tudunk felsorakoztatni, amelyek alátámasztják igényünket, mely szerint ezt az ismeretlen vidéket pontosan föl kell mérni és meg kell osztani, méghozzá az ősi jogok teljes figyelembe vételével.
Azzal mosolyogva a következő ügyvédhez fordult, aki fölemelkedett ültéből, fél kézzel simogatva rövidre nyírt szakállát.
– Raeponin legyen bíráin eskün szerint. A Tor Priminale-ház megbízásából szólok; a Den Fellaemion család érdekében, amely azóta beolvadt a nevezett házba. Kellarin földjét legeslegelőször Haffrein Den Fellaemion uraság fedezte föl még Tengerész Nemith idején, az uralkodó által támogatott utazásai során. Az ő agyából pattant ki a gyarmat létrehozásának gondolata, ő vezette oda a többieket, és később is híven felügyelte az új hazát keresők sorsát, mígnem életét áldozta védelmükben. A Tor Priminale család most azzal a tiszteletteljes kérelemmel áll elő, hogy az örökösödés jogán folytathassa e nagy előd által megkezdett munkát, azaz e távoli vidék felfedezését és erőforrásainak lehető legjobb hasznosítását. E vállalkozása során nyílt együttműködésre törekszik a Den Rannion családdal és bármely más nemesi házzal, amely érdekeltségét nyilvánítja ki az ügyben.
Messire és Camarl sokatmondó pillantást váltottak arra a felfedezésre, hogy a Den Rannion és Tor Priminale családok, úgy látszik, valamilyen különleges okból egyszeriben félretették az emberöltők óta közöttük feszülő oldhatatlan ellentétet.
Alig csukta be a száját a Tor Primirale-ház szószólója, a következő ügyvéd már talpon is volt.
– Raeponin legyen bírám esküm szerint. – Ideges ujjakkal megigazgatta bő köpenye elejét. – A Den Muret család nevében szólok, hivatkozva e ház számtalan bérlőjére, akik annak idején részt vettek Kellarin gyarmatának megalapításában. A föld feltörésében és termővé tételében végzett kemény munkájukat semmiképp sem lehet figyelmen kívül hagyni, következésképpen a Den Muret család jogot formál az ottani birtok megfelelő részére.
Olyan sietséggel ült vissza a helyére, hogy az még az utána következő ügyvédet is váratlanul érte. Megpróbáltam szemem sarkából megfigyelni Camarl arckifejezését, Temar azonban eltakarta előlem. Körülöttünk mindenki mozdulatlanná merevedve ült, minden szempár az ügyvédekre szegeződött, a karzat pedig olyan néma volt, akár egy szentély éjnek évadján. Den Mureték ügyvédjére néztem, és eszembe jutott Mistal állítása: ez a család nem indít pert, ameddig meg nem bizonyosodnak róla, hogy a Tor Priminale-ház kérelme sikerrel jár. Odalent éppen a Den Domesin-ügyvéd kért szót, kifejtve, hogy e ház is jogot formál Kellarin földjének bizonyos részére hajdani beruházásaik jogán. Vajon miért ilyen átkozottul biztosak ezek a dolgukban?
Temar ismét mocorogni kezdett, méltatlankodása élénken lerítt arcáról. Ahogy oldalt pillantottam, láttam, hogy Den Murivance kisasszony számító mogyoróbarna tekintete éppen reá szegeződik, miközben száját legyezőjével eltakarva odasúg valamit a szomszédjának.
– Raeponin legyen bírám esküm szerint. – Odalent egy magas, sovány ügyvéd emelkedett szólásra, akinek haja is, arca is éppen olyan jellegtelenül szürke volt, akár hivatali köpenye. Gyors, lényegre törd szavakat intézett a mozdulatlan vászonfalhoz. – A Tor Alder-ház megbízásából emelek szót, annak érdekében, hogy tiszteletben tarttassék az ősi jog az örökölt birtokok tulajdonlására nézvést. Ezek a birtokok az utolsó D'Alsennin uraság hagyatékából áramlottak e házra, abban a feltevésben, hogy a D'Alsennin család egyetlen megmaradt sarja aligha fog már hazatérni. Kivárták a törvényes időt, ameddig hír érkezhetett volna róla, és a birtokok csak ezután kerültek a Tor Alder-ház kezelésébe. E ház szakavatott gondnokai az eltelt emberöltők alatt oly hozzáértéssel fordultak e földek felé, hogy azokat teljességgel felvirágoztatták, és bekapcsolták az uradalom vérkeringésébe. A befektetett munka pedig sokkal inkább alátámasztja a birtokok iránti igényt, mint holmi kihalt név állítólagos viselőjének kérelme.
Tenyerembe támasztottam az államat. Tor Alderék ezek szerint még csak nem is kérik a bíróságtól a D'Alsennin-ház kihalttá nyilvánítását; egyszerűen tényként közlik a dolgot az egybegyűltekkel. Oldalt pillantva láttam, hogy Temar ujjai szorosan egymásba kapcsolódnak, keskeny ujjpercei szinte elfehérednek a feszültségtől.
– Raeponin legyen bírám esküm szerint – lépett elő most egy tömzsi ügyvéd egészségtelenül vörös arcszínnel, és olyarc mozdulattal támaszkodott az íróállványra, mint aki hosszas tartózkodásra rendezkedik be. – Független megfigyelőként, mondhatni, a bíróság támogatójaként kívánok szólani.
E szavak hallatán már Messire sem tudott uralkodni meglepett arckifejezésén, a tömegen pedig halk sustorgás hullámzott végig.
– Ez meg mit jelentsen? – súgta oda Temar.
– Lényegében azt, hogy fogalmunk sincs, ki áll mögötte – suttogtam éppen olyan halkan. Camarl őméltósága előredőlt, és hogy haragját elrejtse, arca a jólneveltség ünnepi álarcává változott.
– A bíróság támogatójaként kívánok szólani – ismételte az ügyvéd, amint a zaj lassanként alábbhagyott, hogy várakozásteli csendnek adja át helyét. – Azért jöttem, hogy szót emeljek, minthogy a D'Olbriot-ház nyilvánvalóan rosszhiszeműen járt el, amely cselekedet semmiképp sem illik egy ilyen ősi és tekintélyes házhoz. Annikor tudósaik rájöttek, hogy az utolsó Nemith legendákba vesző gyarmata nagyon is valóság, a család éppenséggel nem sietett megosztani a többiekkel az újonnan felmerült lehetőségeket. Igen, a D'Olbriot-ház mindent egyedül magának akart megtartani, saját gazdagodására és gyarapodására. Nem kért segítséget a birodalom többi nemesi családjától az óceán átszeléséhez; ehelyett Hadrumal varázslóihoz fordult. Később még a családi tanácsban is helyet juttatott nekik, holott e ház éppenséggel eddig sem mutatta feltűnő jeleit a tanácstalanságnak... – Az ügyvéd egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy begyűjtse a karzaton szétterjedő óvatos derültséget, mint nem túl elmés kis tréfája megérdemelt gyümölcsét. – Mostanság az a hír járja, hogy a ház falain belül valaki odáig merészkedett, hogy egy varázslóval való házasság esélyeit fontolgatja... Ez az elhatározás még akkor is nagy horderejű, ha az illető nem viseli közvetlenül a D'Olbriot nevet.
– No, de hagyjuk a pletykákat – folytatta kedélyesen, miután éppen elegendő szünetet tartott hozzá, hogy minden tekintet Temarra szegeződjön, akit szemmel láthatólag feldühített a dolog. – Hiszen a bíróságot csak és kizárólag a tények érdeklik. Az pedig kétségkívül tény, hogy a hajdani Kellarin gyarmat feltárása után továbbra is a D'Olbriot-ház az egyetlen kapocs az óceán innenső és túlsó partja között. És hogy miért volt olyan fontos hirtelenjében fölkerekedni, és pénzt, fáradságot és emberáldozatot nem kímélve odahajózni: nos, ez úgy tűnik, egyelőre a D'Olbriot család titka marad, ugyanúgy, ahogy a D'Alsennin név egyetlen állítólagos birtokosát is a D'Olbriot-palota falai őrzik. D'Olbriot uraság megtette ezt a fiatalembert az újjáépülő gyarmat vezetőjének. De vajon mit csinál voltaképpen ez az úgynevezett vezető? Vajon szót emelt-e már az övéi érdekében? Tárgyalt-e már kereskedelmi jogokról, meghívta-e már magához a kézművesek és mesteremberek képviselőit, hogy bevonja őket a vad vidék lakhatóvá tételébe? Nem, nem, uraim; mindannyian tapasztalhattuk, hogy ezekben a kérdésekben D'Olbriot uraság szava dönt. Mintha az egész gyarmat a D'Olbriot család monopóliuma volna, annak minden jövedelme és gazdagsága csakis őket gyarapíthatná.
Az ügyvéd egy pillanatra hátat fordított a paravánnak, hogy tekintetével végigsöpörje a karzat leghátsó részét, ahol a kereskedők ültek.
– Még ha Kellarin csak az egyötödével rendelkezik is annak a kincsnek, amennyit a legendák neki tulajdonítanak, akkor is igen gazdag vidéknek számít. Mi pedig még csak azt sem tudjuk, mekkora a területe, és miféle erőforrások rejlenek távoli látóhatárai mögött. Lehet-e csodálni, ha a D'Olbriot-ház szemet vetett rá? De még Kellarin minden kincse is jelentéktelenné halványul annak fényében, ha számításba vesszük, miféle előnyöket jelenthet a D'Olbriot család számára kizárólagos szövetségük a D'Alsennin névvel. Ugyebár, mindannyian hallottuk azokat a híreszteléseket, hogy az eltűnt telepeseket ősi varázslatok őrizték meg, és lépteiket ismeretlen mágia óvja? – Apró, hitetlenkedő nevetést hallatott. – Nos, e történetek java része nyilván a kandalló mellett született egy-egy unalmas estén, azt azonban senki sem vonhatja kétségbe, hogy az ifjú D'Alsennin jelen pillanatban épen és egészségesen itt van közöttünk, ebben a teremben. – Ezúttal látványos mozdulattal meg is fordult, hogy egyenesen Temar szeme közé nézzen, a karzaton ülők pedig csaknem egytől egyig követték a példáját, ki viszolyogva, ki meg irigykedve.
– D'Alsennin őméltósága – folytatta az ügyvéd –, akit leütöttek, – félholtra vertek, azután sorsára hagytak az utca porában. Ennek ellenére alig két nap múlva itt ül közöttünk, és még csak nem is látszik betegnek. De vajon felajánlotta-e a D'Olbriot-ház, hogy megosztja bárkivel is azt az ősi tudást, amely ezt lehetővé tette? Szándékozik-e megkímélni bennünket attól, hogy továbbra is elveszítsük szeretteinket gyermekágyi lázban, baleset folytán vagy ragályos betegségektől sújtva? Hiszen azt mondják a bölcsek, hogy ez a tudás tartotta össze hajdan a birodalmat, és még számtalan hasznos dolgot művelt ezenkívül. Vajon valóban igaz-e, hogy művelői száz meg száz mérföldön át is képesek hírt küldeni egymásnak akár egyetlen szempillantás alatt? És vajon meg akarja-e osztani velünk a D'Olbriot család ezt a tudományt, vagy egyedül ő maga szándékozik élvezni előnyeit, míg mi, többiek kénytelenek vagyunk megelégedni a birodalmi Futárszolgálat hátrányaival? – Az ügyvéd bocsánatkérő arcot vágott. – Nos, természetesen nem arról van szó, hogy kétségbe vonnám a Birodalmi Futárszolgálat kiváló képességű küldönceinek igyekezetét, az azonban tény, hogy még a legsebesebb ló is csupán korlátozott számú mérföldet képes megtenni egy nap alatt.
Sietve sarkon fordult, és föl-le kezdett járkálni a kifeszített vászonfal előtt.
– Nagyon is érthető, még ha sajnálatos is, ha egy ilyen tehetős nemesi ház áldozatul esik az önkény kísértésének. Az ilyen esetek azonban nem maradhatnak válasz nélkül, különben az a veszély fenyeget, hogy megbontják a kényes egyensúlyt, azt a hallgatólagos, kölcsönös megegyezést, amely ma birodalmunkat összetartja. Végeredményben ez az oka annak, hogy összegyűltünk itt a mai napon. Nagyra becsült munkatársaim előadták már azon nemesi házak kérelmeit. akik szintén igényt formálnak Kellarin javaira. Magam azonban kizárólag a közjó érdekében lépek fel, mint mondottam, a bíróság támogatójaként és az igazság barátjaként, mivel úgy vélem, nem nézhetjük tétlenül, hogy a nemesi előjogokon ilyen nyilvánvaló sérelem essék. Mint már annyiszor, most is az uralkodóra hárul az a feladat, hogy helyreállítsa a kibillent egyensúlyt.
Az ügyvéd színpadias mozdulattal meghajolt az arctalan paraván felé, majd magabiztos léptekkel visszasétált az asztalhoz, ahol írnokai ültek. Amint a karzat felé emelte tekintetét, láttam, hogy szerény mosoly ömlik el arcán, mintha a csalafintaság szikráitól mentes, bizalomkeltő barna szeme külön életre kelt volna, arra ösztönözve a hallgatóságot, hogy lelkükben csatlakozzanak az ő minden érdek nélkül való beszédéhez.
Messire ügyvédje, Burquest mester nyugodt mozdulattal lépett a neki kijelölt íróállványhoz, és ráérősen eligazgatta szürke köpönyegének nehéz selymét. Amikor megszólalt, egyenesen a vászonfal közepére szegezte a tekintetét.
– Raeponin legyen bírám esküm szerint. – Sallangoktól mentes, egyszerű mondatokban beszélt, mintha nem a hallgatóságot akarná magával ragadni, csupán négyszemközti kihallgatáson venne részt az uralkodónál. – A D'Olbriot család érdekében lépek fel. Ha végighallgatnak, bebizonyítom, hogy a ház Kellarinban szerzett befolyása csupán bizonyos véletlenek következménye; elsősorban annak az eseményláncolatnak, amikor a család két hűbérese a végére igyekezett járni az egyik D'Olbriot leszármazottat ért fegyveres támadásnak és rablásnak. Bizonyára senki sem tagadja el a családtól azt a jogot, hogy megkereshessék a bűnöst egy ilyen sérelem esetében. Bebizonyítom továbbá, hogy aligha ésszerű dolog kereskedelmi monopóliumról beszélni, amikor a Kellarinnal való teljes évi kereskedelem mindössze néhány ládára és hordóra korlátozódik. Ehhez nem is kell mást tennem, mint hogy bemutatom a család legutóbbi éves számadását. – Könnyedén vállat vont, majd arca ismét feszülten komollyá vált, és figyelme visszafordult a láthatatlan uralkodóhoz.
– Bebizonyítom, hogy puszta szükségszerűségből használtunk mágiát az óceán átszeléséhez. Mert azt, ugye, senki sem kívánhatja, hogy a D'Olbriot-ház fölöslegesen kockáztassa emberei életét a veszedelmes tengeri úton, amikor kézenfekvő eszközök egészen le is csökkenthetik ezt a veszélyt? Mondhatni, ésszerű döntés volt: vagy nevezzem inkább racionálisnak? – A karzaton ülők most már mindannyian szinte csüggtek Burquest minden szaván. Száraz, ráérős mondatai időről időre kiváltottak egy-egy mosolyt vagy egyetértő bólintást még a leginkább eltökélt távolságtartókból is.
– És éppen ennyire ésszerű döntés az is – emelte föl csontos mutatóujját Burquest –, hogy D'Alsennin őméltósága, ha már nemzetsége átmenetileg bölcs és tapasztalt családfő nélkül maradt, hát ahhoz a családhoz fordul tanácsért és támogatásért, amely olyan sokat kockáztatott mind hírnévben, mind anyagiakban, amikor a segítségére sietett a hajdani gyarmat elveszettnek hitt lakosainak. Ha Den Domesin és Tor Priminale annak idején nem fukarkodtak volna segítségükkel az eltűnt gyarmat felkutatására indított vállalkozásnál, a D'Olbriot család költséges hóbortjának nevezve az expedíciót, hamarabb felvehették volna a kapcsolatot távolba szakadt egykori hozzátartozóikkal. Albarn őméltósága és Guinalle kisasszony nyilván igen hálás lett volna támogatásukért és tanácsukért. Ámde soha nem fogjuk megtudni, miként alakult volna a kutatóexpedíció sorsa az ő segítségükkel, minthogy a tények azt mutatják, hogy ezek az amúgy kiváló családok sajnos tudomást sem vettek eltűnt rokonaikról. A Tor Arrial család illőbb példát mutatott mindannyiuknak, amikor visszafogadta rég elveszett leányát, és hajlandónak mutatkozott együttműködni a D'Olbriot-házzal az újjáépülő gyarmat felvirágoztatásában.
Burquest nem nézett Avilára, és erre nyilván meg is volt az oka; még én magam is láttam onnan, ahol ültem, hogy a kisasszony nyakszirtje élénkvörösre vált. Az uraságnak tehát sikerült a maga oldalára állítania a Tor Arrial családot. Az első jó hír a mai napon. De még ha meg is kapják Kellarin kereskedelmének egy százalékát, akkor is rengeteg időbe fog telni, amíg a család legalább a töredékét visszanyeri hajdani elismertségének. Jelenlegi megtépázott állapotában a Tor Arrial-háznak nemigen maradt veszíteni valója.
Burquest könnyedén az íróállványra könyökölt.
– Nos, természetesen minden gondolatot és cselekedetet lehet így is meg úgy is magyarázni, az egész csak nézőpont kérdése. Ezért aztán a nagybecsű bíróságra bízzuk, hogy minden álláspontot meghallgasson, hogy a maga egészében szemlélhesse ezt az ügyet, és ítéletét harag és részrehajlás nélkül hozhassa meg. – Barátságosam rámosolygott a kifeszített vászonfalra, majd megfordult, és nyugodt arccal visszasétált az asztalához.
A paraván mögül mocorgás, csoszogás hallatszott, majd megszólalt egy apró harang. Erre a jelre az írnokok mind buzgó sürgölődésbe kezdtek, egyesek szaporán körmöltek, mások jegyzeteiket rendezgették. Beszélgetés halk moraja röppent föl a karzatról, izgatott hangok tárgyalták a várható fejleményeket.
– És most? – kérdezte Temar kissé zavartan.
– Most minden ügyvéd részletesen ismerteti az álláspontját, és pontról pontra alátámasztja az érveit. Menet közben bizonyítékokat is felsorakoztatnak – intettem a mappák, irattartók és összekötözött pergamenkupacok felé, amelyek ott sorakoztak mindegyikük asztalán.
Burquest nyugodtan üldögélt a székében, egy papírlappal legyezgette magát, és vidáman beszélgetett írnokai seregével. Den Domesinék ügyvédje összevont szemöldökkel meredt egy sűrűn teleírt papírlapra, mint aki borzasztóan összpontosít valamilyen létfontosságú kérdésre, és a Den Muret-megbízott is kellemesen gyomorbajos arcot vágott. Mindketten jóval kisebb írnoksereg fölött parancsnokoltak, mint Burquest; ráadásul írnokaik nagy része tejfölösszájú ifjoncnak látszott, akik talán még ahhoz sem voltak elég idősek, hogy borotválkozással kelljen fárasztaniuk magukat.
– De végül, ugye, a D'Olbriot-ház ügyvédje is lehetőséget kap majd, hogy válaszoljon nekik? – aggodalmaskodott Temar.
– Sőt, az uralkodó a tárgyalás folyamán bármikor úgy határozhat, hogy az adott részkérdést már kellően körüljárták, és a másik fél véleményét is hallani akarja. – Fejemmel a paraván felé intettem. – Ilyenkor a haranggal jelez.
– Ugyan mire jó ez az egész alakoskodás? – szólt közbe bosszúsan Avila. – Hiszen a saját fülemmel hallottam, milyen könnyelműen veszik a szájukra a megszentelt szavakat, amelyeknek hűségüket és igazmondásukat kellene biztosítaniuk, és ennek ellenére továbbra is szabadon hazudnak és csalnak.
Az uraság, Camarl és én egyszerre kaptuk fel a fejünket, és kissé értetlenkedve pillantottunk a kisasszonyra.
– Bocsáss meg, de attól tartok, nem egészen értem, mire gondolsz – mentegetőzött Camarl mindannyiunk nevében.
Avila szigorú arccal, egyenes derékkal ült a kényelmetlen széken.
– Mondd csak, mit jelent nektek az a fohász, amellyel az ügyvédek a hozzászólásukat kezdték? – kérdezte szemrehányó hangon.
– Régi szokás – vonta föl a szemöldökét értetlenül Camarl őméltósága. – Arra emlékezteti az egybegyűlteket, hogy a bíróság színe előtt mindenkinek igazat kell mondania.
– És ha valakit bűnösnek találnak hamis vád vagy hamis tanúzás bűntettében, arra a törvény szigora lesújt – igyekezett megnyugtatni Messire a felháborodott hölgyet.
– De hiszen ezek a szavak a Mesterség egykori varázsigéi, amelyek féket vetettek a hazudozók nyelvére! – Avila mély lélegzetet vett, és, igyekezett nyugodtabban beszélni. – Hajdanában varázslat tette lehetetlenné, hogy bárki valótlanul szóljon a bíróság épületének falai között.
– Sok minden megváltozott azóta – helyeselt komoran Temar.
– És mi történt, ha valaki hazudni próbált? – vonta össze a szemöldökét Camarl őméltósága.
Sejtettem, mire gondol: mindannyian ismertük a gyerekmesét a rókáról, aki hazudott Talagrinnak, amikor az istenség azt kérdezte tőle, ki ette meg a lúd tojásait. A róka nyelve megfeketedett és összefonnyadt; mindazonáltal nem igazán látom be, mi haszna származna abból a D'Olbriot-háznak, ha ugyanez történne az ellenfél ügyvédeivel. Ráadásul már eddig is nyilvánvaló volt, hogy egyik fő fegyverük ellenünk éppen a közvélemény rosszallása, amiért a D'Olbriot család feje ilyen nyíltan közösséget vállal a mágia tudóival; jobb ezt a kérdést nem feszegetni tovább.
– Lennétek szívesek egyszer odafigyelni arra, amit mondok? – csattant föl Avila, mintha csak kitalálta vonta a gondolatainkat. – Egyszerűen nem tudtak hazudni. Aki valótlanságot próbált volna állítani, annak nem jött ki hang a torkán. Nem is volt jobb bizonyítéka a rosszhiszeműségnek, mint a néma csend.
Jelentőségteljes pillantást váltottam az urasággal és Camarllal.
– És mondd csak, te is életre tudnád hívni ezt a varázslatot, mondjuk itt és most, ha elismételnéd azokat a varázsigéket? – érdeklődtem.
A kisasszony bosszúsan rázta meg a fejét.
– Csak akkor lennék rá képes, ha az ügyvédek teljes meggyőződéssel ismételnék el az esküszöveget, nem pedig csak megszokásból, ahogyan most teszik.
– Vagyis ez az úgynevezett esküszöveg valaha a varázslat rés volt:- kérdezte Camarl.
– Hajdanában minden esküt varázslat kötött – világosított fel jéghideg hangon Avila. – Akik esküt tettek, azokat a Mesterség ereje kényszerítette engedelmességre.
– Valóban rengeteg változás állott be a Káosz ideje óta – pillantott rám Messire egy félmosoly kíséretében. – Ez a történeti eszmefuttatás kétségkívül igen érdekes volt, most azonban attól tartok, egyelőre be kell érnünk érvekkel és bizonyítékokkal.
Avila szúrós pillantást vetett rá.
– A ti korotok elég sok dologban szűkölködik, Guliel – jegyezte meg dölyfösen.
A hirtelen támadt csendben tisztán hallottam, ahogy egy harangjáték távoli dallama szűrődik be odakintről. Az uraság egy fejmozdulattal felém intett, én pedig szolgálatkészen felpattantam.
– Most, hogy már tudod, melyik háztól mire számíthatunk, nem ártana, ha körülnéznél a harci iskola környékén, és megtudnád, nem készülnek-e valamire ellened ugyanezen házak bajnokai – rendelkezett.
Temar szintén indulni készült, de Camarl őméltósága parancsolóan a vállára tette a kezét. Mindkettőjük felé meghajoltam búcsúzóul.
– Neked most itt van dolgod, Temar – mondtam könnyed hangsúllyal. – Ne feledd: ha Camarl mosolyog, vágj te is vidám arcot, és csak akkor mutass megbántottságot, ha az uraság is hasonlóképpen cselekszik. De még akkor se engedj meg magadnak dühöt, önelégültséget vagy győzedelmes arckifejezést. Ha Raeponin megsegít, kinyomozom, kinek a keze lehet ebben az álságos kihívásban, este pedig haditanácsot tartunk.
– Jobban örülnék, ha nem vennéd szádra az istenség nevét mindenféle jelentéktelenség miatt – pillantott rám megrovó arccal Avila.
Talán még többet is mondott volna, de az uraság felállt, újult érdeklődést váltva ki a karzat bámészkodóiból.
– Védd meg házunk becsületét. Ryshad – szólt mindkét kezemet a tenyere közé fogva, miközben mélyen a szemembe nézett. – De azért arra kérlek, ne felejts el vigyázni magadra!
Miközben kifelé haladtam a tárgyalóteremből, magamon érezve a kíváncsi tömeg pillantásait, olybá tűnt, mintha valami láthatatlan ügyvéd üldögélne a fejemben, és folytonos kérdéseivel zaklatna. Vajon az uraság valóban ennyire törődik a biztonságommal, vagy csak arra gondolt, hogy ha megsemmisítő vereséget szenvednék a párviadalban, az rossz fényt vetne a házra? És ha már itt tartunk: egyáltalán van még joga az efféle aggodalmaskodáshoz? Hiszen, ha jól tudom, minden akadékoskodás nélkül átengedett engem Planir Ősmágus és Hadrumal többi varázslója kényére-kedvére. Vajon valóban ennyire kérges szívű lenne, vagy csupán a könyörtelen célszerűségnek engedve áldozott fel? És vajon szabad-e neheztelnem rá ezért, vagy háborgásom éppen olyan nevetséges és meggondolatlan, mint Tor Priminale és társai imént felsorolt vádjai?
Az épületből kilépve dühödt mozdulattal lazítottam meg egyenruhám szoros gallérját, és a harci iskola felé vettem utamat. Majd később szakítok rá időt, hogy végiggondoljam ezeket a kételyeket. Most elsősorban az a dolgom, hogy álljam a támadását bárkinek, aki kedvet érez próbára tenni bátorságomat és rátermettségemet, vagy éppen kihasítani egy darabot értéktelennek tetsző irhámból. Ha valóban csak ennyi lappang e mögött a titokzatos kihívás mögött, hát állok elébe, méghozzá emelt fővel. Ha azonban, ahogy tartok tőle, több is van a háttérben – például a bírósági ügymenettel elégedetlen nemesi családok valamelyikének bérgyilkosai –, hát legalább annyira szeretném kideríteni, ki tartja kézben a szálakat, mint maga Messire.
Az uralkodói Bíróságon
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek harmadik napján, délelőtt
Temar nyugtalanul fészkelődött a kényelmetlen fapadon. Lábszárában a készülődő görcs baljóslatú szúrását érezte, de hasztalanul próbálta megmozgatni lábát a ragyogóra fényesített csizmában. A vászonfal mögül rövid csengőszó harsant fel, és a Den Muret-ház ügyvédje lépett az íróállványhoz, kezében szakadozott pergamenlapot szorongatva, amelyen már-már olvashatatlanná fakult az írás. Azután egy vörös ruhás fickó kinyitotta a paraván mögé vezető ajtót, és néhány szót váltott azzal a bíróval, aki a tárgyalás kezdetén elismételte az egybegyűltek előtt azt az értelmetlennek tűnő esküszöveget, amely sajátos keveréke volt a Raeponinhoz intézett fohásznak és a hamis vád következményeire való figyelmeztetésnek. Temar felpillantott. Végtelennek tetsző idő óta ez volt az első apró fennakadás a tárgyalás menetében, így szinte még ez is üdítő változatosságként hatott. A férfi vörös selyemköpönyegét fekete szegély díszítette, nyaka körül pedig lazán megkötött zsinór függött az ügyvédek sujtásai helyett. Temarnak úgy tűnt, mintha a zsinórt hurokra kötötték volna, de a következő pillanatban nyilvánvaló képtelenségként elvetette ezt a gondolatot. Azután azon kezdett tűnődni, miért visel ez a két férfi vörös köpenyt, amikor mindenki más szürkében van. És vajon milyen ruhát hord az uralkodó?
A Den Muret-ház ügyvédje idegesen megköszörülte a torkát, és egyhangú, elmosódó szavakkal belekezdett beszédébe. Temar mély lélegzetet véve elnyomott egy ásítást, és igyekezett ellenállni az egyre erősödő késztetésnek, hogy megdörzsölje a szemét. Ahogy a nap a tetők fölött egyre közeledett a delelőhöz, még ebben a hatalmas teremben is kezdett fojtogatóan állottá válni a levegő, főként, hogy minden ablak és ajtó zárva volt. A fiatalember hiába próbálkozott vele, hogy jól nevelten lemásolja Camarl illedelmesen semmitmondó arckifejezését. A zsúfolt karzaton éppen elég szempár szegeződött rá, némelyik pusztán csak kíváncsian, mások azonban egyértelműen fenyegetően. A Den Murivance leányzó pedig szünet nélkül bámulta, miközben ledéren legyezte magát. A fiatalember agyán az is átfutott, miért nem ülhet legalább egy ilyen tollas legyező közelében. Ott biztosan jobban jár a levegő.
Összefüggéstelen ábrándozásából egy óvatos vállon veregetés riasztotta föl. Camarl szemlátomást jót mulatott magában, az uraság pedig kissé szigorú, ám összességében véve megbocsátó pillantást vetett kettőjük felé. Temar igyekezett tőle telhetőleg alkalmazkodni a többiek arckifejezéséhez, miközben azon tűnődött, vajon mit mulaszthatott el: Ráadásul még szerencsésnek mondhatta magát, ha három mondatból egyet sikerült elkapnia az ügyvéd gyors, hangsúlytalan beszédéből.
De vajon mit mondhatott a Den Muret-ház ügyvédje, amire Camarl meg az uraság így felkapták a fejüket? Ahogy a karzat túlsó vége felé sandított, láthatta, hogy a Den Rannion család nem egy tagjának arcán kényelmetlen kifejezés ül. Tekintetével megkereste az ügyvédjüket, ám a fickó csontos, aszketikus arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Halkan felsóhajtott. Nem gondolta volna, hogy egyszer a bíróság színe előtt kell szembenéznie Vahil családjával, akik úgy csaholnak Kel Ar'Ayen körül, mint kóbor kutyák az elhullott dögön.
A kis harang három éles jelzésére ismét életre kelt a tárgyalóterem. Az írnokok összeszedték aktáikat és feljegyzéseiket, az ügyvédek összedugták a fejüket, és halk, feszült hangon kivesézték a történteket. Burquest mester az ajtó felé igyekezett, miközben élénken beszélgetett e vörös köpenyes férfival.
– Mi történt? – Temar egy lélegzetvételnyivel később tápászkodott tel; mint a többiek.
– Az uralkodó szünetet rendelt el. – Kivételesen még Camarl hangja sem tűnt olyan magabiztosnak. – Gyere, ne álljunk az útba, a mögöttünk ülők is ki szeretnének menni.
Temar kissé csalódottnak érezte magát. Camarl persze könnyen kiismeri magát, de neki történetesen senki sem magyarázta el ennek a bonyolult játéknak a szabályait.
Odalent, a teremben egyre nagyobb lett a nyüzsgés, ahogy a nézőközönség letódult a karzatról, az írnokok pedig még mindig ott örvénylettek az asztalok körül. Mire végre sikerült az ajtóig keveredniük, Avila már egészen sápadtnak tűnt, Temar pedig elhatározta magában, hogy a következő írnokhoz, aki félrelöki, lesz egy-két keresetlen szava.
– Erre gyertek! – Camarl végigverette őket egy szűk folyosón, amelyet csupán néhány kisebb fáklya világított meg. Temar torkát szorongás fojtogatta; talán a félhomálytól, a szűk helytől vagy a magas boltívek alatt visszhangzó értelmetlen zajtól. Ám amint egy kanyarulathoz értek, és befordultak, legnagyobb megkönnyebbülésére egy távoli ajtón túl a napfényt látta megcsillanni.
– Muszáj szívnom egy kis friss levegőt – köszörülte meg a torkát, és céltudatos léptekkel megindult az ajtó felé, ügyet sem vetve Camarlra, aki azt próbálta sietősen elmagyarázni neki, hogyan juthat el Burquest mester szobájáig, ha majd végzett a levegőzéssel. Mire az ajtóig ért, már szinte futott. Kilépve az éles napfény fájdalmasan szúrt a szemébe, mégis megkönnyebbülten sóhajtott fel, és a falnak támaszkodott. Hátán érezte a langyos napfényt, amelyet a fal kövei a délelőtt folyamán magukba szívtak.
– Csak nem D'Alsennin őméltóságához van szerencsém?
Temar meglepetten pislogott a férfira, aki elővigyázatosan becsukta maga mögött az ajtót. Voltaképpen ekkor jött csak rá, hogy egy aprócska belső udvaron áll, amely szinte elvész az épület egymásba kacskaringózó szárnyai közt. Nem, ezúttal nem ad esélyt rá, hogy ismét kést döfjenek a hátába! Keze önkéntelen mozdulattal megindult, mielőtt még rájött volna, hogy nincs nála a kardja.
– D'Alsennin őméltósága, ugye? – ismételte a férfi, minthogy iménti kérdésére nem kapott választ. Az ügyvédek szürke köntösét viselte, de öltözékét nem díszítették sujtások vagy zsinórok. – Mistal vagyok. Ryshad fivére.
– Honnan tudjam, hogy igazat szólsz-e? – Temar éberen figyelt, hogy az ellenséges szándék legapróbb jelét is észrevegye.
Az ügyvéd szemlátomást meghökkent.
– Ryshad kezeskedik értem – jelentette ki végül.
– Az lehet, de Ryshad nincs a közelben – vágott vissza Temar. – Egyébként mit akarsz tőlem?
Az ügyvéd kotorászni kezdett a nadrágja zsebében, cseppet sem elegáns mozdulattal felgyűrve szürke köpenyét.
– Voltaképpen csak meg akartam kérdezni, meg akarod-e nézni Ryshad párbaját. Ha vezetőre van szükséged, én szívesen elkísérlek.
Temar arra gondolt, végül is nem kizárt, hogy ez a fickó tényleg Ryshad fivére. A szemük egészen hasonlónak tűnt, és ugyanazzal a kérlelhetetlen őszinteséggel beszéltek.
– Szeretném, ha valahogyan segíthetnék Ryshadnak – mondta tehát némi gondolkodás után.
Mistal bólintott, és a nagy harangtoronyra mutatott, amely éppen csak látható volt az egyik gazdagon díszített eresz fölött.
– Ha jönni akarsz, az lenne a legjobb, ha rögtön szólnál D'Olbriot uraságnak.
Temar habozott.
– Ehhez a majomparádéhoz kellett öltöznöm, és attól tartok, nevetségesen festenék odakint – nyögte ki végül.
– Nekem is le kell cserélnem ezt egy tisztességes zekére – vigyorodott el Mistal, megmarkolva köpenye elejét. – Majd kölcsönadok neked is valami ruhafélét. Szóval jössz, vagy nem jössz?
– Az uraság bizonyára Burquest mester szobájában van. – Temar kinyitotta az ajtót, bekandikált a sötét folyosóra, és egy pillanatra eltűnődött, merre is induljon.
– Gyere csak utánam – mosolytudott el Mistal, és sietős léptekkel megindult előre.
Az ügyvéd szobájának ajtaja nyitva állt. Burquest éppen a köpenyét rendezte el óvatos mozdulatokkal egy szék támláján, Avila pedig a pamlagon üldögélt, és talpas pohárból szalmaszín bort kortyolgatott. Arcszíne lassan kezdett visszatérni. Egy szolga hasonló borospoharakat nyújtott át az uraságnak és Camarlnak is.
– Premeller tehát azt állítja magáról, hogy az igazság barátja – dörmögte Burquest. – Attól tartok, az a fickó senkinek nem barátja a saját erszényén kívül, s mi több, nem engedheti meg magának, hogy csak úgy szórakozásból, vagy ahogy ő fogalmazott, „a bíróság támogatójaként” lépjen fel... Méghogy „független megfigyelő”! Nevetséges! Valaki alaposan megfizeti a fáradozásait, és nekünk most már csak azt kellene kiderítenünk, ki lehet az.
– Mi a terved, hogyan fogod kivédeni a Mesterséggel kapcsolatos vádakat? – kérdezte Messire D'Olbriot.
– Hogy őszinte legyek, eleinte reménykedtem benne, hogy el tudjuk kerülni az egész témát. – Burquest tűnődő arcot vágott. – Premellernek nem sok veszíteni valója van, talán éppen ezért is rángatta elő. Ha érvelni kezdünk, az mindenképpen magyarázkodásnak tűnik majd, ha meg elárulunk nekik egyet s mást, azzal csak meglódítjuk a fantáziájukat. Az emberek máris attól félnek, hogy a D'Olbriot család feje alighanem valami kimondhatatlan és felmérhetetlen hatalmat tart a kezében, amelynek pusztítása a Káosz legsötétebb időszakait idézi, vagy esetleg valamiféle gyanús módszere van, amellyel győztesként kerül ki mindenfajta tárgyalásból.
Avila megvetően felszisszent, és megforgatta poharában a bor maradékát. A hirtelen támadt csendben mindenki az ajtón belépő Temar felé fordult.
– A bíróság színe előtt mindenképpen az uralkodó szava dönt – folytatta Burquest, barátságos pillantást vetve Temar felé. – Mindazonáltal nem szabad figyelmen kívül hagynunk a közvélekedést sem. A nemesek és kereskedők füle nagyon is nyitva áll a legszaftosabb pletykákra, és ha egyszer kitesszük a lábunkat a bíróságról, valamiképpen mégiscsak ki vagyunk szolgáltatva nekik.
– Iszol valamit, Temar? – nyúlt Camarl a kristálykancsó után. – Az uralkodó azért szakította meg a tárgyalást, hogy békében megebédelhessen, úgyhogy Burquest mester írnokai mindjárt hoznak nekünk is valami harapnivalót.
– Csak egy fél pohárral, köszönöm – biccentett Temar. – Ha nem tévedek túl nagyot, ez itt Ryshad fivére. – Azzal a fiatal ügyvéd felé fordult, aki udvariasan várakozott a küszöbön.
– Ó, már emlékszem – intett kedélyesen az uraság. – Hiszen meg is látogattad őt Napéjegyenlőségkor. Kerülj csak beljebb... Mistran, ugye? Nem, nem, Mistal! Bocsáss meg!
Mistal letérdelt, és ajkával illette az uraság pecsétgyűrűjét.
– Megtisztel, Messire.
– Mistal a harci iskolába tart, hogy megnézze Ryshad párbaját – szólt közbe Temar. – Ha lehetséges, szeretnék vele menni. – Minden tőle telhetőt megtett, hogy felidézze magában nagyapja ellentmondást nem tűrő hangsúlyát.
Camarl már nyitotta volna a száját, hogy ellenkezzen, de az uraság elgondolkodó arckifejezése láttán inkább csöndben maradt.
– Mondd csak, Burquest, várható, hogy valaki kifejezetten D'Alsennin ellen terjeszt elő kérelmet ma délután?
– Nem hinném – rázta meg a fejét az ügyvéd. – Úgy tűnik, egyelőre az az álláspontjuk, hogy tudomást sem vesznek róla. Ha kifejezetten neki címeznék az ellenvetéseiket, azzal csak elismernék igényét a névre. Már az is eszembe jutott, hogy magunknak kellene megtennünk, csak hogy kiugrassuk a nyulat a bokorból... – tette hozzá magában nevetgélve, azután odabólintott Mistalnak, immár ismét komoly arccal. – Azt hallottam, éles az eszed, Tathel. Ha időd engedi, írj nekem holnap estig egy beszédvázlatot, amelyben összegyűjtöd az érveket amellett, hogy D'Alsennin őméltósága elismertethesse magát házának fejeként! Azután majd meglátjuk, kisül-e belőle valami, amivel az Előjogok Bírósága elé állhatunk még az ünnep vége előtt.
– Úgy lesz, ügyvéd úr – hajolt meg mélyen Mistal, de Temar még így is láthatta, hogy arcán lelkesedés és szorongás keveredik.
– Lehet, hogy nem is árt, ha Temar a D'Olbriot-ház kísérete nélkül mutatkozik a városban, Guliel – folytatva elgondolkodva Burquest. – Elvégre éppen arra van szükség, hogy bebizonyítsa, nagyon is a maga ura, nem pedig egy másik nemesi ház bábja. Egyébként sem hiszem, hogy a harci iskolában baj érhetné, hiszen végeredményben a lelátón is a D'Olbriot-hűbéresek gyűrűje veszi körül.
– Szeretném, ha legalább a jelenlétemmel támogathatnám Ryshadot – tette hozzá Temar sokkal inkább győzködő hangnemben, mint udvariasan.
– Dicső s nemes cél, fiam – mosolygott Burquest. – De azért szeretném, ha nem feledkeznél meg róla, hogy cselekedeteinkkel több célt is szolgálhatunk egyszerre, egymás sérelme nélkül.
Avila a kisasztalra helyezte a poharát.
– Ha jól sejtem, ez azt jelenti, hogy talán az én társaságomat is nélkülözni tudjátok ma délutánra.
Burquest az uraságra nézett, aki vállat vont.
– Felőlem mehet... Bár ha nem lesz ott a teremben, úgyis mindenki azt találgatja majd, hátha láthatatlanul jelen van.
– Ha meg úgy beszélsz rólam, mintha nem lennék jelen, akkor tényleg el is mehetek! – csattant fel sértődötten Avila.
Messire D'Olbriot megtette neki azt a szívességet, hogy bűntudatos arcot vágott.
– Bocsánatért esedezem. Szóval, elküldhetek valakit a hintóért?
– Nagyon köszönöm – állt fel Avila. – Nem, nem, folytasd csak a hadjáratod tervezgetését a tábornokoddal. Ezek a fiatalemberek majd kikísérnek.
Temar sietve felhajtotta a maradék borát, Burquest pedig kiküldte az inast, hogy szóljon az istállóudvaron várakozó kocsisnak. Avila épületkupolának is beillő szoknyája öntudatosan suhogott az udvaron, amint a hölgy heves léptekkel megelőzte mindkettőjüket, bár Temar egyébként is lemaradt egy kissé Mistaltól.
Avila megfordult, és jeges tekintettel végigmérte őket.
– Ha azt akarnám, hogy apródok rohangásszanak a nyomomban, mindenesetre jól neveltebbeket választanék, mint ti ketten! – Parancsoló pillantást vetett Mistal felé. – Te meg vigyázz D'Alsenninre, különben velem gyűlik meg a bajod! – Tekintetét továbbfordította Temar felé, és a szeme sarkából elkapta a fiatalember óvatos vigyorát. – És te se légy olyan elégedett magaddal! Ami azt illeti, jobb hasznodat vettem volna ma délután a láda tartalmának szénválogatásánál. De hát mindenképpen tartozunk ennyi támogatással Ryshadnak. Bármi történik, légy szíves, használd az eszedet! Ma este szükségem lesz a Mesterség minden erejére, mivel a távolság ellenére be akarok számolni Guinalle-nek a történtekről, és nem hiszen, hogy maradna energiám még téged is összefoltozni.
Mire idáig ért intelmeiben, megérkeztek a központi udvarba, ahol csak úgy nyüzsgött a nép.
– Hogy kerül ide ez a sok ember? – mélázott félhangosan Temar.
– Körülöttünk található az összes fontosabb bíróság – intett Mistal a környező épületek felé. – Külön bírósága van ugyanis az előjogokkal kapcsolatos ügyeknek, a tulajdoni vitáknak, az ingatlanügyeknek, a szerződésekből eredő pereknek... A büntetőbíróság meg ott székel hátrébb. Általában egyszerre ülésezik valamennyi, ilyenkor ünneptájban meg különösen nagy a zsúfoltság.
.- És mi lesz az uraságok előjogával, hogy igazságot szolgáltassanak a házuk körébe tartozóknak? – vágott közbe méltatlankodva Avila.
– Az igazságszolgáltatás napjainkban az uralkodó egyedüli előjoga, hölgyem – világosította föl udvariasan Mistal. – Többek között éppen azért is, hogy a családfők szabadon foglalkozhassanak az uradalom vezetésének számtalan egyéb gondjával.
– Nekem viszont úgy tűnik, hogy ez a modern kor mindent szükségtelenül bonyolulttá tesz – csóválta a fejét Avila.
Szerencsére ebben a pillanatban begördült az udvarra a D'Olbriot-hintó a családnak kijáró minden pompával és előkelőséggel Temar a saját megkönnyebbültségét látta tükröződni Mistal arcán is, amint a kocsis lassan ügetésbe váltott a távozó kisasszonnyal.
– Anyám egyik nénikéje pont ilyen – sóhajtotta Mistal. – Az egész család megkönnyebbül, ha végre a hátát látjuk.
Temarban hűség ébredt, és úgy érezte, meg kell védenie Avilát.
– Csak ismeretlenekkel szemben ilyen fagyos és rendreutasító – magyarázkodott. – Ha egyszer megismered, akkor már kenyérre lehet kenni.
– Nem hiszem, hogy valaha is megérném ezt a fordulatot – vigyorgott Mistal. – Attól tartok, egy kicsit magas rangú ahhoz, hogy két percnél tovább megjegyezze az arcomat. No, de gyerünk, szabaduljunk meg ezektől az álarcosbálba illő holmiktól! Nem akarok lemaradni Ryshad első kardcsapásairól.
– Úgy látom, az én rangom nem zavar túlságosan. – Temar engedelmesen követte az ügyvédet egy piszkos, szűk folyosón át.
– A te eseted egészen más. – Mistal egy falépcső felé tartott, amelyet láthatóan utólag toldottak hozzá egy magas épületrész külső falához. Elvégre te Ryshad barátja vagy. Kérsz rágni való levelet?
– Köszönöm, nem élek vele – hárította el Temar a levelekkel telitömött erszényt, miközben fölfelé kapaszkodtak az időtől megfeketedett lépcsőfokokon. – Úgy érted, Ryshad beszélt rólam neked?
– De még mennyire! – Mistal a zsebében kotorászott egy kulcscsomó után. – Méghozzá nagyon is jó véleménnyel van rólad, holott az ilyesmi némiképp szokatlan tőle.
Temar azon kapta magát, hogy titokban elmosolyodik. Mistal eközben kinyitott egy ajtót, amelyet szemmel láthatólag egy ablakkeretbe illesztettek be. Aprócska, furcsa alakú szobába jutottak; mintha egy hajdani, jókora boltív közeit töltötték volna ki girbegurba falakkal. Mistal elővigyázatos mozdulatokkal egy kampóra akasztotta a köpenyét, majd a keskeny ágy többször foltozott terítője alól egy ládát rángatott elő.
– Az lesz a legjobb, ha eltesszük szem elől az ünneplő ruhádat. Ebben az épületben legalább annyi tolvaj lappang, mint ahány patkány, vagy tán még több is. – Szürkésbarna nadrágot és hosszú, barna zekét vett elő, és odahajította őket egy alulméretezett asztalra, ahol az amúgy is szűk helyet még könyvcsomók és jegyzetkupacok is foglalták.
Temar átöltözött, és nem győzött magában hálálkodni, amiért megszabadulhat a kényelmetlen szabású kabáttól. Mistal fakókék zekét öltött magára, Temar elegáns ruháit és kölcsönvett ékszereit pedig elővigyázatosan bezárta a ládába, és visszagyömöszölte az ágy alá.
– A gyűrűt nem veszed le? – pillantott föl csodálkozva.
– Mindig rajtam van – rázta meg a fejét Temar. – Ha valaki szemet vet rá, csak próbálja meg elvenni!
– Hát jó, végül is a te dolgod... – felelte kissé elbizonytalanodva Mistal.
– Indulunk? – Temar türelmetlen lépést tett az ajtó vagy ablak felé, vagy aminek éppen nevezni óhajtjuk.
– Éhes vagyok – állapította meg Mistal, amint biztonságosan bezárta maguk mögött az ajtót, és lekapaszkodtak a falépcsőn az udvarra. – Mondd csak, méltóságos úr, szoktál te olyan hétköznapi ételeket enni, mint mondjuk a főtt kolbász?
Temar elnevette magát.
– Ne aggódj, mindent ettem már, amit a zsoldosok a csapdáikkal kézre tudtak keríteni az elmúlt télen. Nem hiszem, hogy különösebb bajom lenne a főtt kolbásztól.
– És füstölt kolbászt vagy rendes kolbászt kérsz? – Mistal a csatornába köpte a levelet, amelyet idáig rágcsált, majd átkeltek a zsúfolt úttesten. Odaát, kolbászokkal teliaggatott állvány mögött apró öregasszony üldögélt; arca olyan ráncos volt, mintha őt magát is hosszasan füstölték volna a portékájával együtt.
– Inkább csak egy rendeset... – Temar átvette az olajtól csillogó dundi kolbászt, és vigyázva beleharapott. Vállalkozó szellemű hadmozdulatát bors és zöldfűszerek egymáshoz simuló, kellemes aromája jutalmazta, bár ezek egyikétől-másikától csaknem könny szökött a szemébe. – És ezt hívjátok ti „rendesnek”? – lehelte, amikor levegőhöz jutott.
Mistal átnyújtotta a fizetséget az asszonynak, majd kettétört egy apró cipót.
– Muszáj tenni bele egy kis fűszert, különben fabatkát sem ér az egész – magyarázta, és odakínálta Temarnak a cipó egyik felét. – Egyébként ízlik?
Temar teli szájjal bólintott. Mistal gondterhelt arckifejezése zavartalan vidámsággá változott, és mindketten lelkesen tömték a gyomrukat, mialatt gyors léptekkel átszelték a nyüzsgő belvárost.
– Mennyivel jobb idekint, mint abban a fülledt tárgyalóteremben vesztegetni az időmet – sóhajtott fel mély átéléssel Temar.
– Addig örülj a szabadságodnak, amíg megteheted! – bólogatott Mistal. – Attól tartok, az elkövetkezendő évszakok alatt több időt kell majd abban a tárgyalóteremben töltened, mint szeretnéd. Beletelik egy időbe, mire ez az ügy elrendeződik.
– Nekem is jelen kell lennem? – ráncolta a homlokát Temar. – Eddig úgy vettem ki, Messire D'Olbriot peres ügyében vajmi kevés szerepem van.
– Valamit félreérthettem – pillantott rá élesen Mistal. – Nekem határozottan úgy tűnt, hogy Ryshad azt állítja, nem vagy teljesen idióta.
– Nos, ha nem látok a szememtől, majd az ügyvéd úr lesz szíves felvilágosítani – húzta föl az orrát Temar.
Mistal egymáshoz dörzsölgette evéstől összemaszatolódott ujjait.
– Ryshad mesélt nekem a gyarmatotokról meg arról, hogy valami északi szigetről jött idegenek megtámadtak benneteket – kezdte.
– Igen, az elietimmek... – Temar megborzongott az emléktől. – És ha még egyszer alkalmuk adódik, örömmel elpusztítják Kel Ar'Ayent.
– De a varázslók a segítségetekre siettek, és együtt visszavertétek őket, ugyebár – folytatta Mistal. – Tűzvihar, özönvíz, jégeső, szökőár és a többi. Ryshad legalábbis valami ilyesmit mesélt. Nos, ha úgy véled, hogy ezek az északi szigetlakók komoly fenyegetést jelentenek a gyarmatra nézve, hát fel kell, hogy világosítsalak, hogy ők csupán pajkos játszótársak azokhoz képest, akik az ügyvédeiket uszították ellenetek. Sokatmondóan a bíróság távoli épülete felé intett. – Igaz, ez a veszély más természetű, de nagyon is valóságos. Hiszen a ti kis településeitek aligha volnának életképesek, ha nem tudnák kereskedelem útján beszerezni mindazt, amit helyben képtelenség előállítani. Ha pedig nem találtok megfelelő piacot a termékeiteknek, akkor nincs bevételetek, hogy megvásárolhassátok a szükséges dolgokat. És ha az a terved, hogy mind nagyobb és nagyobb területet hódítasz el a vadontól, ehhez emberek kellenek, méghozzá sokan. Ha viszont kiengeded a kezedből az irányítást, és hagyod, hogy az újonnan érkezők ellenőrizetlenül megtelepedjenek a partvidéken, hamarosan arra ébredsz majd, hogy egymással versengő, önállóságot követelő kereskedővárosok burjánzanak a földeden. És ha ez bekövetkezik, egy esetleges elietimm támadás valóban a legeslegutolsó helyre szorul majd vissza aggodalmaid sorában. – Mistal jogászi szófordulatai vajmi kevéssé illettek hétköznapi öltözékéhez, ám Temar mégsem találta őket mulatságosnak.
– Ha az uralkodó kinyilvánítja, hogy elismeri a jogaidat, attól kezdve minden nemesi ház kénytelen lesz tiszteletben tartani őket. Ráadásul ettől a perctől kezdve a sziget Tormalinföld részének számít majd, ez pedig azt jelenti, hogy a mohó dalasoriak vagy lescariak nem tehetik rá a kezüket.
– D'Olbriot uraság támogatja az ügyünket – felelte egy kis szünet után Temar. – És azt mondják, az uralkodó hallgat a tanácsára.
– Legalábbis jelenleg. – Mistal komoran csóválta a fejét. – Ám D'Olbriot-ház csak addig őrizheti meg befolyásos helyzetét, amíg ezt többi nemesi ház is elfogadja. Ám ha a tárgyalás eredményeként rosszhiszeműnek kiáltják ki, az előkelő családok kivetik maguk közül, az uralkodó pedig nem lesz abban a helyzetben, hogy meghallgassa a tanácsát. Már csak saját szavahihetőségének érdekében sem engedheti meg magának az ilyesmit. Hiszen az uralkodói méltóság is csak akkor jelent valamit, ha a nemesi házak kölcsönös egyetértés alapján engedelmeskednek neki.
– Ennyit magamtól is tudok – vágta rá kissé élesen Temar. – Elvégre volt szerencsém végignézni, hogyan idegenítették el az utolsó Nemith túlkapásai a nemesi házakat az udvartól.
– Káoszba taszítna ezzel a birodalmat – bólintott Mistal, még véletlenül sem tévesztve el a lépést.
– Ebben azért az éteri mágia összeomlása is közrejátszott – rázta meg a fejét Temar egyre növekvő bosszúsággal. – Miért nem említette Burquest, mekkora szerepe volt a Mesterségnek az elveszett gyarmat felkutatásában? Őt hallgatva az embernek az volt az érzése, hogy éppen csak elkeveredtünk néhány évre, nem pedig emberöltőket aludtunk át varázslattól béklyózva.
– Mert ezzel egészen biztosan elveszítenénk a pert – vágott vissza Mistal. – Ugyan, ki hinne neki?
– Mondd csak, a ti bíróságaitok előtt ismeretlen az a szó, hogy igazság?- Temar kezdett végképp kijönni a sodrából.
– Túl sok példa mutatja, hogy az igazság voltaképpen az, amit az emberek látni szeretnének – vont vállat Mistal. – Te meg Ryshad, sőt, talán még az uraság és Burquest is, ti tisztában vagytok ennek a bonyolult történetnek az éteri vonatkozásaival, de sem időtök, sem lehetőségetek nincs rá, hogy meggyőzzétek azokat, akik egészen más hiedelmek között nőttek fel. Belerángatni az éteri mágiát a jogi érvelésbe – ez csak kavarodást okozhat. Vagy ami még rosszabb: kockáztatod, hogy ugyanazt az előítéletet süssék rád, mint a varázslókra, és errefelé senki józan ésszel meg nem bízik egy mágusban, kiváltképp, ha nincs szem előtt.
Mistal egy pillanatra megtorpant, hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon.
– Ami pedig az egyszerű, hétköznapi embereket illeti – folytatta sóhajtva az ő szemükben egyedül az utolsó Nemith rossz kormányzati módszerei okozták, hogy a nemesi házak hátat fordítottak neki, és hogy a birodalom végül káoszba hanyatlott. Egyetlen uralkodó sem kockáztatná meg, hogy még egyszer ilyesmi történjék. Elég egy szerencsétlen döntés, amely megingatja az előkelők egységét, és a Tadriol-ház máris elveszítheti az uralkodói trónt. Ezért aztán Tadriolnak esze ágában sem lesz a D'Olbriot család mellé állni a többi nemesi házzal szemben, bárkinek legyen is igaza az érvelésben. Egyszerűen nem engedheti meg magának. Nos, ez forog kockán most éppen odaát a bíróságon, barátom. Ha Burquest meg tudja védeni a D'Olbriot-ház álláspontját, akkor az uralkodó továbbra is elfogadhatja Messire D'Olbriot tanácsait, és támogathatja kérelmedet a többi házzal szemben, amelyek szintén a vályúhoz tülekszenek. De ha nem, Tadriol úgy fogja elhajítani a D'Olbriot-házat, mint egy forró téglát, efelől semmi kétségem. És ha ez bekövetkezik, Kellarin földjét azok a családok prédálják fel, akik elsőnek odaérnek, neked pedig még beleszólásod sem lesz az egészbe. Ameddig el nem ismerteted magadat a D'Alsennin név örököseként, és el nem fogadtatod az igényeidet a bíróság előtt, addig életed és halálod összeforr a D'Olbriot családéval.
– Azt tanácsolod tehát, hogy tekintsek túl a D'Olbriot-palota falain? – Temar bizonytalan arccal pillantott Mistalra. – Kezdjek el kapcsolatokat keresni a magam erejétől?
– Mégis, hogy óhajtanád ezt megvalósítani? – rázta meg a fejét az ügyvéd. – Honnan tudod, kiben bízhatsz meg? Hogyan tudnád eldönteni, hogy tisztességes aranyakat kínálnak, vagy értéktelen lescari aprópénzt? És mondd csak, a szerződéseket a toremali vagy a relshazi jogszabályok szerint szándékozol megkötni? A kereskedelmi ügyletekben Inglis vagy Zyoutessela árszabását fogod használni?
Temar egy pillanatig levegő után kapkodott, majd kissé dühösen válaszolt:
– Majd eldöntöm a maga idejében, ha megtudtam, mit jelentenek ezek a kifejezések.
– Na jó, de tegyek fel, hogy kereskedő vagyok, az ünnepekre érkeztem a városba, és azonnal választ akarok – vágta rá Mistal. – Elnézést kérsz, és elrohansz megkérdezni valakitől, vajon miről is beszélek, én azonban addigra meggondolom magamat, és inkább olyasmibe fektetem a pénzemet, ami biztosabb hasznot hoz: aldatreshi fűszerekbe, Gidesta fémeibe, dalasori prémbe. Kellarinnak olyasmit kell ajánlania, amit nem pótolhatok máshonnan, és amiért érdemes kockáztatnom az aranyamat a nyílt óceánon át.
– Messire D'Olbriot úgy véli, nagyszerű kereskedelmi lehetőségeink vannak – ellenkezett kissé mereven Temar.
– Amennyiben ő a nevét adja ezekhez az ügyletekhez – bólogatott Mistal. – Toremal legalább félszáz kereskedője éberen figyeli minden mozdulatát, és készséggel felajánlják a pénzüket bármiféle kockázatos befektetéshez, csak mert megbíznak a D'Olbriot névben. Ha azonban a bírósági tárgyalás eredményeképpen a ház szalonképtelenné válik a többi nemesi család szemében, hidd el, még akkor sem lesznek hajlandóak hozzád nyúlni, ha valaki más kesztyűjét húzhatják föl hozzá.
Temar azzal próbálta levezetni dühét, hogy messzire rúgott egy útjába tévedt kődarabot. Éppen a város egyik elhanyagoltabbnak számító szegletén vágtak át gyors léptekkel.
– Vagyis a te szempontodból nézve nagyon is örvendetes dolog, hogy Burquest mester szót emel a D'Olbriot-ház védelmében, és hogy az uraság levéltárosainak egész hadserege támogatja ebben – tette hozzá csillapítólag Mistal. – Bízhatsz benne, az írnokai az utolsó pergamendarabkát is előrángatják Kövér Correl gyerekkoráig visszamenőleg. Burquest mester megszolgálja a bérét: az utóbbi kilenc évszakban egyetlen pert sem vesztett el. Lehet, hogy Raeponin az igazságot részesíti előnyben mindenek felett, de azért a mázsás pénzesládák az ő mérlegét is megingatják hébe-hóba.
Mistal befordult egy mellékutcába, amely két alacsony tetejű ház között nyílt.
– Most azonban egészen más természetű küzdelemről van szó – folytatta. – Úgy tűnik, megérkeztünk a harci iskolához. Mostantól fogva nem tehetünk mást, mint hogy reménykedünk Ryshad rátermettségében és szerencséjében.
Temar deszkapalánkkal körülkerített jókora térséget látott maga előtt. A kapu két oldalán D'Olbriot-egyenruhás katonák álltak, kezükben fémvödrökkel. Az érkezők közül többen is afféle papírcédulákat lobogtattak, mint amelyet Ryshad is mutatott.
Mistal a zsebében kotorászott.
– Kegyes adomány az özvegyek és árvák számára – magyarázta Temarnak, miközben egy ezüstmárkát dobott az eléje tartott vödörbe.
– Rég láttalak. Mistal! – vigyorodott el a vödröt tartó katona. – Nos, mire számítasz, milyenek a fivéred esélyei a mai párviadalon?
– Fogalmain sincs – vont vállat Mistal.
– No persze, hogyan is adhatna ingyen felvilágosítást egy ilyen nagy tekintélyű ügyvéd? – élcelődött a fickó, majd Temar elé tartotta a vödröt. – Jótékony adományt, méltóságos úr?
„Nos, ennyit arról, hogy észrevétlenül járkáljak a nép között” – jegyezte meg magában Temar. De ezúttal legalább volt nála némi aprópénz Allin jóvoltából.
Odabent, a palánk mellett szerényen öltözött nők kenyeret, húst és egyéb apróságot árultak kosarakból, ládákból. Két hosszú kecskelábú asztalon kardok és tőrök feküdtek. Tekintélyes magasságú, izmos fickók őrizték őket, akiknek fenyegető pillantása azonnal szívélyes mosollyá változott, amint valaki erszénnyel a kézben közelgett hozzájuk. Az egyik oldalon rúnát vetettek, fogadásokat kötve a találatokra, valamivel arrébb az izgatott nézelődők gyűrűjében két férfi hajolt feszült arccal a Fehér holló játék táblája fölé. Távolabb hosszú, alacsony épületek álltak szinte szabályos kör alakban. A körből szántalan torok zaja csapott föl, lábak dobogtak ütemesen.
– Sok összecsapás lezajlott már? – kapta el egy arra járó katona ruhaujját Mistal.
– Egyelőre az újonnan fölesketett hűbéresek mérkőznek meg egymással. – A fickó szélesen elmosolyodott, és feléjük mutatott egy üveg sötétvörös bort. – Az öcsém éppen az imént győzedelmeskedett, úgyhogy most megyek, és úgy leitatom a kis himpellért, hogy lábra sem tud állni!
Mistal is nevetett, és egy nyitott ajtó felé intett.
– Ezek szerint van még néhány percünk, Temar. Iszunk valamit?
Az ajtón egy lány lépett ki, aki a D'Olbriot-jelvény színeivel díszített, kendőt hordott a dereka körül. Karján üres üvegeket cipelt, és bedobálta őket egy félreállított fahordóba.
– Mistal! Temar! Hát itt vagytok?
Temar meglepetten hátrafordult, és Ryshadot pillantotta meg, aki kifakult nadrágot és bő inget viselt, mezítlábas lábfején pedig bőrszalagok tartották szorosan a puha bőrcipőt.
– Külön-külön is örülnék nektek, de így együtt talán még jobb... – Ryshad futólag végigmérte a fivérét. – Szóval, már be is mutatkoztál – kacsintott rá. – És hadd halljam, sikerült már bármi előnyt kovácsolnod az ismeretségből?
– Burquest mester megbízott, hogy támasszam alá jogi és történeti érvekkel Temar igényét, hogy a ház feje leltessen – vigyorgott Mistal.
Temar lesütötte a fejét, és poros csizmájára szegezte a tekintetét, miközben azon tűnődött, vajon ebben a megváltozott korban tesz-e valaki valamit hátsó szándék nélkül.
– Kedvező fejlemény – biccentett Ryshad. – Akkor legalább senki sem csodálkozik rajta, ha együtt lát benneteket. Egyébként hogy áll Messire ügye a bíróság előtt?
– Az ellenfél nem kíméli az erejét, de Burquestet sem kell félteni – felelte Mistal megfontoltan. – Most már csak az kell, hogy Camarl őméltósága ne veszítse el az önuralmát, ha olyasmit hall, ami végképp nem tetszik neki, és hogy az uraság ne bízza el magát a könnyű győzelem ígéretétől. Vagyis a helyzetük nagyjából olyan, mint a tiéd ma délután.
– Egyelőre nem szorulok rá, hogy holmi löttyedt fenekű könyvkukactól kérjek harci tanácsot – húzta ki magát Ryshad.
– Rendben van, de ha megöleted magad, addig ostromlom Saedrint az érveimmel, amíg be nem enged a Másvilágra, hogy szétrúgjam a valagadat – vágott vissza Mistal.
– És kit akarsz ehhez magaddal hozni, az uralkodói díszgárdát? – mérte végig fitymálóan Ryshad. – Igaz, hogy utoljára tizenhét éves korodban vertelek el alaposan, de csak azért, mert aztán meguntam a dolgot.
A testvéries élcelődés hallatán Temar hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Elfordult, és másfelé nézegetett. Két idősebb katona éppen egy fiatalembert vezetett ki a kapun. A fiú egyik karját kötés borította, amelyen itt-ott sötétvörösen ütött át a vér. A látvány egyszeriben véget vetett Temar önsajnálatának.
– Azt hittem, ezek a mérkőzések afféle formális dolgok – jegyezte meg.
A sebesült fiú elfordította arcát, hogy elrejtse a fájdalom és a szégyen könnyeit, amelyeket nem sikerült visszafojtania.
– Annak bizonyítására szolgálnak, hogy méltók vagyunk-e a reánk háruló feladatokra – felelte komoly arccal Ryshad. – Minden évben vannak néhányan, akik nem állják ki a próbát.
– A tömegnek vér kell, különben nem nyitja ki az erszényét – tette hozzá helytelenítő hangsúllyal Mistal. – Ha nem kapják meg, amit akarnak, átmennek a lescari negyedbe, hogy megnézzék, hogyan aprítják föl egymást a fizetett zsoldosok.
– A kettőnek semmi köze egymáshoz, ezt te is tudod – utasította rendre Ryshad. – Az itt kiontott vér ügyetlenségből, vigyázatlansághól vagy egyszerű balszerencséből ered, de maga a harc mindenképpen tisztességes. A lescari zsoldosok összecsapása pedig afféle majomparádé.
– De a lescariak legalább életlen pengét használnak – ellenkezett Mistal.
– Ennek eredménye az a rengeteg csonttörés meg a spriccelő vér – vágott vissza Ryshad. – A sok bolond azt hiszi, úgysem lehet baja az életlen pengétől, és nagy merészen nekirohan. Az esküjéhez hű kardforgató azonban tisztelettel viseltetik a megfelelőképpen kezelt fegyver iránt.
Temar kezdte magát kényelmetlenül érezni, kívülállóként ebben a minden bizonnyal ősidőkre visszanyúló vitában. A két férfi kezdett megfeledkezni magáról, és kiejtésükben egyre jobban kiütközött a déli nyelvjárás, lassanként szinte érthetetlenné téve szavaikat a fiú számára. Tekintetével megtalálta az iménti sebesültet: az egyik ajtó melletti lépcsőn ült magába roskadtan, fejét lecsüggesztve, összekuporodva, bekötözött karját az ölében nyugtatva. Válla alig láthatóan remegett. Temarra hirtelen együttérzés tört rá. Jól ismerte a vereség keserű ízét, noha egy kardpárbaj legalább tisztességes harc volt ezekhez a jogi és társadalmi szabályok sűrűjében vívott csatározásokhoz képest.
– Milyen keretek közt folyik a versengés? – szólt közbe, kihasználva, hogy Mistal éppen lélegzetet vesz.
Ryshad és Mistal összenéztek.
– Szabályszerű csörtére kerül sor minden kihívóval, az összecsapás három érintésig tart – magyarázta Ryshad.
– Tudod már, kik lesznek az ellenfeleid? – kérdezte Mistal.
Ryshad elhúzta a száját.
– Úgy láttam, megérkezett Jord a Den Murivance-ház részéről, és Fyle azt mondja, Lovis a D'Istrac-háztól meg Eradan Den Janaqueléktől szintén nem hagyja ki a lehetőséget. Őket azonban mind ismerem, és nem először harcolok velük. Megpróbálnak megsebezni egyszer vagy kétszer, csak hogy megszégyenítsenek, de nem hiszem, hogy bármiféle rosszindulat volna bennük.
Mistal halkan elismételte a neveket, hogy jobban meg tudja jegyezni őket.
– Azért nem fog ártani, ha kérdezősködöm egy kicsit, és odafigyelek, ki fizeti nekik a bort az összecsapás után – tette hozzá.
– No persze, nektek, ügyvédeknek mindenki gyanús, aki él – nevetett Ryshad. Temar azonban úgy találta, fogy a férfi erőltetetten könnyed modora ezúttal kevéssé meggyőző. – Azt hiszem, inkább azokkal fog meggyűlni a bajom, akiknek a jelentkezéséről egyelőre nem tudok. – E szavak komolyságához azonban kétség sem férhetett.
Az ötödik harangütés csendült föl a háztetők fölött. Úgy szólt, mintha valami hatalmas, régi bronzharangból jönne.
Ryshad megvakarta az állát.
– Ha a fiúk lejöttek a küzdőtérről, jobb lesz, ha megyek, és megnézem, ki és mi vár rám. Lennétek szívesek szemmel tartani a tömeget? Ha arra megy ki a játék, hogy megöljenek vagy megcsonkítsanak, lehet, hogy valaki elárulja magát, ha találatot kapok, vagy ha az emberük alulmaradni látszik. – Rákacsintott Temarra. – Nem ez lesz az első eset, hogy rád bízom magam a harcban.
Mistal és Temar a morajló nézőtér felé vették útjukat.
– Ezt az utóbbi megjegyzését nem egészen értettem – tűnődött Mistal.
– Ó, nem is fontos – vont vállat Temar. Esze ágában sem volt elmagyarázni, hogyan verekedte át magát az elméjét fogságban tartó varázslat szorításán, hogy végül holmi lidércnyomásszerű éber álomban találja magát, szemközt egy elietimm varázslóval, aki jól láthatólag minden erejével azon volt, hogy kiloccsantsa az agyvelejét a buzogányával. És amikor a varázsló éteri mesterkedése eltompította Ryshad érzékeit, Temar irányította a tagjait abban az elkeseredett összecsapásban ott a Szigetvilágban.
Az emlék még ennyi idő távlatából is megborzongatta, így aztán elszántam a küzdőtérre szegezte tekintetét. A hajdan vívott csatáknak semmi keresnivalójuk itt. Végignézte, ahogy a nagyjából vele egykorú harcosok levonulnak a küzdőtérről, arcuk izzadságtól fényes, de kimerült arckifejezésüket lelkesedés fűti. A palánk mellett idősebb kardforgatók köszöntötték őket, némelyikük alig tudta palástolni büszkeségét pártfogoltja sikerei láttán. Temarra ismerősként hatott a közös cél és a bajtársiasság szinte kitapintható légköre. Ez az egy legalább nem változott túl sokat, mióta ő maga befejezte a kiképzést, hogy az uralkodói Hadsereg tagja lehessen. Ha néhány évszakon át harcolniuk kellene a földért és címért, amelyet maguknak követelnek, az talán felrázná ezt az elpuhult nemességet, amely unalmában egymás bosszantásán töri a tejét.
– Mi szél hozott, Mistal? – lépett oda hozzájuk egy tagbaszakadt férfi D'Olbriot-egyenruhában. Karját szélesre tárta üdvözlés gyanánt.
– Stolley! – örvendezett Mistal, és ekkor már Temar is felismerte a szívélyes jövevényt. – Hogy sikerültek a délelőtti összecsapások?
– A mi fiaink mindannyian méltónak bizonyultak a hűbéri esküre – felelte Stolley jól látható büszkeséggel, amelyet talán még tovább fokozhatott az üres gyomorra megivott bor. – D'Alsennin őméltósága – fordult Temarhoz, és gyakorlott mozdulattal meghajolt. – Megtiszteltetés, hogy meglátogattad szerény küzdőterünket. Azért jöttél, hogy hűbéreseket válassz magadnak?
A kérdés hallatán érdeklődő arcok fordultak feléjük.
– A méltóságos úr azért jött, hogy fivérem küzdelmét figyelemmel kísérje – felelte könnyedén Mistal.
Temar udvariasan elmosolyodott, magában azonban még mindig az imént hallottakon tűnődött. Elvégre Kel Ar'Ayennek valóban szüksége lenne néhány jól képzett, valódi harcosra. Igaz ugyan, hogy végül másodszorra sikerült visszaverniük az elietimm támadást, ehhez azonban zsoldosok és varázslók egész seregére volt szükségük. Nem ártana a ház körül néhány született tormalin, akik fölesküsznek neki. Nos, először is meg kelleme kérdeznie, mit gondol Ryshad az ötletről.
– Csönd legyen, vagy kiüríttetem a lelátót! – A küzdőtérre őszes hajú férfi lépett ki; izmai, akár egy birkózóé.
– Az ott Fyle, a harci iskola vezetője – súgta Mistal.
Temar bólintott. Ő maga is valami ilyesmire gondolt, tekintve, hogy a férfiból a tekintély félreismerhetetlen légköre áradt.
– Mint azt valamennyien tanúsíthatjátok, az újonnan fölesketettek mindannyian megfeleltek a kihívásoknak. Immár csak egyetlen harcos maradt... – Fyle szünetet tartott, és megvárta, amíg egy későn érkező sietve elfoglalja a helyét. – Az a harcos, akinek nevében tudta és beleegyezése nélkül tettek közzé kihívást, súlyosan megsértve ezzel a kardforgatók becsületét és harci iskolánk szabályait. Amint megtalálom a felelősöket, először is a kardom hegyével kell szembenézniük! – Összevont szemöldökkel végigtekintett az összegyűlt nézőközönségen, amely feszült csendben figyelte minden szavát. Hirtelen olyan erővel csapta össze a tenyerét, hogy a közelebb ülők összerezzentek, és a küzdőtér bejárata felé fordult. – Ryshad Tatkel következik. A D'Olbriot-ház familiáris rangú kardforgatója készen áll hogy megvédje becsületét bárkivel szemben, aki kétségbe vonná azt! – Harcias kiáltása végigvisszhangzott a környező épületek falai között, és még az odakintről szűrődő lármát is elnémította.
Temar feszülten figyelte, ahogy Ryshad kisétál a küzdőtérre, kezében kivont pengével, amelyen meg-megvillan a napsugár. Nyugodt arckifejezése láttán a fiatalembernek az is eszébe jutott, vajon neki magának lesz-e valaha annyi tapasztalata, hogy ilyen acélos önfegyelmet erőltessen magára.
– Grisa Lovis, a D'Istrac-ház familiárisa! – Hatalmas éljenzés fogadta a tömegből előlépő fickót, aki valamivel idősebb lehetett Ryshadnál, és gyérülő fekete haját olyan rövidre nyírva viselte, hogy messziről nézve kopasznak tűnt.
– Öregszel, cimbora – állapította meg Ryshad hangosan. – Kopaszodsz... Egyéb bajod is van?
– Neked meg, úgy látom, kezd teljesen elmenni az eszed – vonta ki a kardját Lovis. Lecsatolta a kardkötőjét, és odadobta az egyik segítőjének, megigazgatva magán narancs- és bíborszín ingét. – Honnan támadt az az ostoba ötleted, hogy kihívást tegyél közzé?
– Nem én voltan – rázta meg a fejét Ryshad. – Olyasvalaki lehetett, aki feltétlenül be akar bizonyítani valamit. Biztos, hogy nem te vagy az?
Lovis most már lassan körözött a másik férfi körül, kardját maga előtt tartva. Ryshad könnyedén oldalt lépkedett, hogy ellenfele ne kerülhessen a háta mögé, arasznyi távolságot hagyva kettőjük kardja hegye között.
– Ugyan, mit kellene bizonygatnom...? – Lovis olyan arcot vágott, mint aki még többet is akar mondani, ehelyett azonban inkább előrelépett, és kardja Ryshad hasának magasságában villant meg. Temarnak még a lélegzete is elakadt, Ryshad azonban a kellő pillanatban felrántotta a kardját maga előtt. Ugyanazzal a mozdulattal oldalt lépett, és amint kikerült a másik penge hatóköréből, szélesen meglendítette a kardját. Lovis hárította a csapást, és a két penge acélos csattanással ütközött egymásnak, megborzongatván a feszülten figyelő tömeget. Ryshad látszólag engedett a lefelé irányuló nyomásnak, de csak annyiit, hogy saját kardját eltordíthassa és kiszabadíthassa: ezzel egyben előre is csalta Lovist. A másik férfi azonban volt olyan tapasztalt, hogy ne engedjen a kísértésnek, és ne kockáztassa meg, hogy ezáltal kilendüljön egyensúlyából. Máris felrántotta fegyverét, hogy szembenézzen Ryshad rázúduló támadásával. A két markolat cirádái összeakadtak, az ellenfelek szemtől szemben vicsorogtak egymásra.
Amint kiszabadították fegyverüket és hátraugrottak, Temarnak figyelmeztetnie kellett magát, hogy ne felejtsen el levegőt venni. A tömeg alig hallható sóhajából vette észre, hogy mindenki más is lélegzetvisszafojtva figyeli az eseményeket. Minden szempár a két férfira szegeződött, akik ismét lassú körözésbe kezdtek.
Ezúttal Ryshad tette az első támadó mozdulatot, lefelé irányuló csapásra emelve kardját. Lovis engedett a kísértésnek, és megkockáztatott egy egyenes szúrást. Ryshad oldalt lépett, megváltoztatta csapása szögét, ám Lovis pontosan felmérte a helyzetet, és maga is félremozdult. Kardjuk csattanva találkozott. Lovis védekezésből támadásba ment át, és pengéje megvillant, hogy belemarjon Ryshad vállába. Ryshad fegyvere azonban máris ott volt, hogy elállja az útját, Lovis pedig hátralépett, hogy a másik oldalról próbáljon találatot bevinni. Ryshad ekkor előredőlt és meglendítette kardját, amely vörösen terjengő foltot hagyott ellenfele izzadságtól átitatott ingujján.
Stolley győzelmi üvöltése kis híján megsüketítette Temart, és a jelen lévő D'Olbeiot-harcosok egyként csatlakoztak a diadalmas kórushoz. Néhány bámészkodó szintén helyeslően kiáltozott, Mistal pedig oldalba bökte Temart.
– Nézd csak, még D'Istrac emberei is megtapsolják a találatot!
Temar a mondott irányba pillantott, és látta, hogy a Lovishoz hasonlóan narancs- és bíborszirtbe öltözött katonák elismerően integetnek oda Ryshadnak.
Odalent újrakezdődött a harc, acél csattant az acélon. A küzdő felek csapásokat váltottak, sorra kivédve a másik fél kezdeményezését, és védekezésüket sima mozdulattal támadásba fordítva. Kardjuk hol itt, hol ott villant meg szemmel szinte követhetetlenül, ám mindig egymás útjában állva, hogy elfordítsák az ellenfél csapásának gyilkos erejét a védtelen hústól. Majd egy újabb mozdulattal, amely elkerülte Temar figyelmét, Lovis kardjának hegye kikerülte Ryshad pengéjét, és előreszúrt. Ryshad hangos szitokszóval ugrott hátra, és tenyerét a felkarjára tapasztotta.
– Nagyon vérzik? – kérdezte nyugtalanul Mistal.
– Én sem látom – fészkelődött Temar.
D'Istrac emberei hangosan éljeneztek, Stolley és társai pedig biztatást, tanácsokat kiáltoztak Ryshad felé. Temar karba fonta a kezét, hogy nyugtalanságát elrejtse. Ryshad a karját dörzsölgette, Lovis pedig türelmesen várakozott, kardja hegyét leeresztve. Mistal felszisszent, amint Ryshad beletörölte tenyerét az inge elejébe, jól látható vörös foltot hagyva.
– Úgy látszik, nem nagyon zavarja a dolog – kockáztatta meg Temar, hogy Mistalt és saját magát megnyugtassa.
– Akkor is ezt a sziklaarcot mutatná a bámészkodók felé, ha éppen az utolsókat rúgná – rázta meg a fejét komoran Mistal.
Temar aggódva figyelte, amint Ryshad harci állásba helyezkedik, és odabólint Lovisnak. Ellenfele úgy zúdult rá, mint az égiháború, apró, villámló csapásokat osztva, Ryshad azonban apró, körkörös ütésekkel hárította őket. Lovis még csak véletlenül sem tévesztette el a lépést, Ryshad azonban egy pillanatra kizökkent egyensúlyából, amikor erősen oldalt kellett fordulnia, hogy egy lefelé irányuló gonosz vágást hárítani tudjon. Sikerült kitérnie az útjából, ám Lovis már föl is rántotta fegyverét, és a két penge sivítva csúszott egymáson, amíg markolatuk össze nem ütközött. Ryshad későn kapott észbe, és Lovis olyan erővel ütötte neki ujjainak a kardmarkolatot, hogy egyik keze lecsúszott a fegyverről. Temar szíve vadul zakatolt. Lovis azonnal támadásba lendült, hogy egy erőteljes vágással kihasználja előnyét, Ryshad pedig félreugrott, és elképesztő hibaként félig hátat fordított ellenfelének. Mistal levegő után kapkodott, Temar azonban már látta is, hogy Ryshad keze elsiklik ellenfele karja mellett, és erősen megragadja fegyverét. Lovis küszködött, hogy kiszabadítsa kardját, Ryshad azonban gyorsabb volt, és vállával erőteljesen ellökte az idősebb férfit. Amint sikerült kibillentenie egyensúlyából Lovist, Ryshad minden erejét beleadta a lökésbe, és a D'Istrac-ház harcosa teljes hosszában elterült a küzdőtér homokján. Amint nehézkesen talpra kecmergett. Ryshad győzedelmes vigyorral feléje fordult, és saját tulajdon pengéjét szegezte a férfi torkának.
– Feladod?
Lovis megadóan felemelte a kezét, közben ő maga is éppen olyan szélesen vigyorgott.
– Feladom, Tathel familiáris, és jó okom van rá, hogy ezt tegyem.
A palánk mentén álló harcosok helyeslően kiáltoztak, lábukkal dobogva a keményre döngölt földön.
– Ryshad, gyere ide! – Stolley ordítása nyomán Temar füle még csengett egy ideig.
Ryshad lassú léptekkel odament hozzájuk, átvette Stolley bőrkulacsát, és megfontolt kortyokban ivott.
– Ki az az idióta, aki a Nyári Napforduló idején a déli órákra tesz egy ilyen összecsapást? – kérdezte undorodva.
– Olyasvalaki, aki azt akarja, hogy kimerült és kifacsart légy, mire ő sorra kerül. – Mistal gyanakodva szemlélte a tömeget. Temar követte a pillantását, de csak érdeklődő arcú kardforgatókat látott, akik elmerülten vitatták meg az imént látott hadmozdulatokat.
– Mennyire súlyos a sebed? – kérdezte hirtelen Temar.
– Most, hogy elállt a vérzés, azt hiszem, elboldogulok valahogy – hümmögött Ryshad, miközben kinyújtotta és behajlította ujjait. – Úgy érzem viszont, mintha Lovis egy ajtót vágott volna rá a kezemre. Holnapra úgy bedagad és meglilul, mint a szilvapuding. – Elkapta a feléje dobott vizes törölközőt, és leitatta arcáról az izzadságot.
– Eradan Pradas, a Den Janaquel-ház familiárisa! – hangzott Fyle kiáltása.
A második ellenfél könnyű futólépésben érkezett a küzdőtérre. Sovány szívós fickó volt, vörösesbarna haja és jellegzetes arcvonásai lescari származásról árulkodtak. Magasabb volt, mint bárki, akit Temar eddig látott Toremalban.
– Ki ez? – kapta föl a fejét a fiatalember. – Ismered?
– Hát persze, már réges-rég – nyugtatta meg Ryshad, miközben homlokából igyekezett félremaszatolni az izzadságtól rátapadt hajtincseket – Mindig úgy gondolta, hogy jobb, mint én, és őszintén szólva számítottam rá, hogy most majd be is igyekszik bizonyítani. Éppen ezért nem is tartom különösen veszélyes ellenfélnek; kap a fejére párat, aztán mehet a dolgára.
A fiatalember kissé szorongva figyelte, amint Ryshad ruganyos léptekkel visszasiet a küzdőtérre.
– Mit gondolsz, honnan szerezhetnénk fáslit? – fordult Mistalhoz. – Talán ha körültekernénk a kezét, az is segítene valamelyest.
Elszántan törte a fejét, hogyan könnyíthetne Ryshad helyzetén, de egyelőre nem akadt jobb ötlete.
A D'Olbriot-ház harci iskolájában
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek harmadik napján, délután
– Feladod?
Kardom hegyét nekifeszítettem Jord nyakának, hogy a tömött, fekete borosta jól hallhatóan sercegett a pengén. Szemtől szemben álltunk egymással, megfeszített karom biztonságos távolságban tartotta ellenfelemet, míg fegyverem a, vállának támaszkodva a torkának szegeződött. Bal kezemmel a jobb karját markoltam, míg kardja hasznavehetetlenül feküdt a porban. Szótlanul küzdött, inai megfeszültek, arca és nyaka kivörösödött az erőfeszítéstől. Erősen előredőltem, kihasználandó, hogy egy arasznyival magasabb vagyok nála, noha válla épp olyan széles volt, mint az enyém, mellkasa pedig talán még izmosabb is. Csöndben reméltem, hogy megadja magát, mivel én éppen olyan nehezen másztam volna ki ebből a helyzetből, mint ő. A másik lábára helyezte a testsúlyát, és egy pillanattal később én is ugyanígy tettem. Ez a fogás nem szerepelt egyetlen kardművészettel foglalkozó tankönyvben sem, és már előre tartottam Fyle jogos haragjától, amiért ilyen ostoba módon összeakaszkodom valakivel.
– Feladom – jelentette be mélységes undorral Jord. – De azt tudnod kell, Ryshad, hogy Poldrion démonai hozták neked ezt a szerencsét! – Közben azért volt annyi esze, hogy ne nagyon mocorogjon, amíg a kardomat el nem veszem a nyakától.
– Adok gyógykenőcsöt a sebeidre, ha kell – ajánlottam megkönnyebbülten, miközben föltettem magamban, hogy ezzel a fogással többé nem próbálkozom. Még csak az kellene, hogy elvágjam valaki torkát merő véletlenségből! Nem hiszem, hogy sokat használna a hírnevemnek. Az ilyesmi nem tartozik hozzá a küzdőtéren való hősies vérontáshoz.
– Rondább karmolásokat is elszenvedtem már, amikor az asszony még szenvedélyesebb életkorban volt – dörzsölgette Jord a rózsaszín horzsolást a nyakán. – Te viszont az átkozott szerencséd mellet is megdolgoztál a győzelmedért, úgyhogy szerintem megérdemled a familiárisi rangot.
– Köszönet illet, amiért segítettél, hogy bebizonyíthassam – nyújtottam felé a kezemet –, magamnak éppen annyira, mint a többieknek.
A tömeg mohó fülekkel csüggött minden szavunkon, éppen akkora lelkesedéssel, mint ahogy a kimerítő harc fordulatait figyelte az imént. Örömkiáltás és dobogó lábak zaja harsant, hogy a föld is szinte beleremegett csizmás lábam alatt. Jord visszaindult az övéihez, én pedig fáradt léptekkel Fyle felé tartottam, aki Temar és a fivérem társaságában ácsorgott. No, és szerencsére nála volt a vize kulacs is.
– Lehet, hogy te az egész délutánodat itt óhajtod tölteni, többen azonban más elfoglaltságot terveztünk mára – kiáltott felém mókás szemrehányással Fyle.
– Muszáj volt kicsit elszórakoztatnom a közönséget – tártam szét a tenyeremet. – A végén még azt hiszik, hogy rajtad kívül nincs más mutogatni való ebben az egész nyavalyás harci iskolában.
Fyle úgy tett, mintha kupán akarna vágni, én meg félrehajoltam, és elkaptam a felém nyújtott kulacsot. Hosszan belekortyoltam, Dastennin fogára, de szomjas voltam!
– Remélem, ez volt az utolsó – dörmögtem két korty között.
Összesen négy ellenféllel kellett kiállnom a legdühöngőbb hőségben, és közben csak módjával mertem inni, éppen csak hogy pótoljam az elhullajtott verejtéket.
Fyle elgondolkodva bólintott.
– Nálam legalábbis senki nem jelentkezett, amióta Jord kiállt ellened – felelte.
Ez mindenesetre megnyugtatott. Legutolsó összecsapásom hosszabb volt, mint az előző három együttvéve, és bíztam benne, hogy ezalatt bőven lett vonna ideje jelentkezni annak, aki még ilyesmit forgat a fejében. Mélyet sóhajtottam, és ismét ajkamhoz emeltem a kulacsot.
– Szerintem azt hitték, úgyis véged – vélekedett Mistal. Arcának sápadtsága csak lassan enyészett el, elárulva valódi érzelmeit.
Nagy fáradság árán sikerült gondtalanul elmosolyodnom, hogy meggyőzzem, valóban nem esett nagyobb bajom. A víz lefolyt államon, tovább nedvesítve izzadságtól átázott ingemet.
– Jord is azt hitte – bólintottam. – Ez lett a veszte.
– Nem láttam, hogy akár csak hajszálnyi eltérés is volna kettőtök harci tudása között – lépett közelebb Temar. – De úgy látszik, az elbizakodottsága végül a te javadra billentette Raeponin mérlegét.
– Jobb lesz, ha odafigyelsz erre a D'Alsennin gyerekre, Mistal – biccentettem fivérem felé. – Tudja, mit beszél. – Most, hogy vérem hevessége lassanként lecsillapodott, a fáradtság ólomsúllyal nehezedett a vállamra. – Itt a kardod, méltóságos úr, és még egyszer nagyon köszönöm, hogy kölcsönadtad. – Kissé sajnálkozva adtam vissza az antik fegyvert. Most először használtam úgy, hogy közben Temar testetlen jelenléte nem fenyegetett azzal, hogy átveszi az irányítást mozdulataim fölött, és ezúttal arra is volt időn, hogy felmérjen a penge csodálatos egyensúlyát. Amikor Messire nekem adta napfordulós ajándék gyanánt, valóban hercegi gesztusnak számított a részéről. De vajon tudta-e, hogy a benne rejtőző varázslat szó szerint kétélű fegyverré teszi?
– Megyek, hozom a tokját is. – De még mielőtt Fyle eltávolodhatott volna tőlünk, észrevettük, hogy Den Thasnet embereinek lökdösődő gyűrűje fogja körül.
– És most mi a terved? – lépett oda hozzánk Stolley, akinek arca szinte ragyogott az utóbbi néhány korsónyi ünnepi jókívánságtól.
– Egyelőre nem tudom – feleltem halkan. Egyetlen dolog járt a fejemben: hogy végre megfürödhessek és tiszta ruhát vehessek.
– Szó sem lehet róla! – ordította hirtelen Fyle, és egy lépést tett előre, hogy nyomatékot adjon a visszautasításnak. Den Thasnet embereinek azonban eszük ágában sem volt meghátrálni: elszántan farkasszemet néztek vele.
– Megyek, megnézem, mi az – mormolta Stolley, önkéntelenül ökölbe szorítva a kezét.
– Valami baj van? – Mistal nyugtalanul tekintgetett a kavarodás irányába.
Megdörzsölgettem megdagadt ujjaimat.
– Temar, szorosabbra vennéd megint a fáslit?
– Majd én megszorítom – ajánlkozott Mistal.
– Ne vedd sértésnek, Mistal, de te még a cipőfűződet sem tudtad bekötni gyerekkorodban. – Reménykedtem, hogy vidám hangom elveszi a visszautasítás élét.
– Ezt viszont megfoghatnád egy pillanatra. – Temar odanyújtotta a kardot Mistalnak, aki valahogy úgy tartotta, mint egy kígyót, amely bármelyik pillanatban megharaphatja.
Temar ügyes mozdulatokkal letekerte a kötést a kezemről, kiegyengette, majd szabályos rendben visszacsavarta.
– Úgy látom, egy egész falka került elő Den Thasnet ingyenélői közül – jegyezte meg félhangosan.
– Többen vannak, mint a D'Istrac- meg a Den Janaquel-katonák együttvéve. – Ráérősen körbefordultam, hogy szemügyre vegyem a felém integető D'Olbriot-hűbéreseket. Ők is szép számban voltak jelen, de sajnos a nagyobbik részük már jócskán megünnepelte győzelmemet az uraság borával.
– Gondolod, hogy valami baj készülődik? – Mistal behúzta a nyakát.
Fyle felé pillantottam. Stolley most már ott állt mellette, és karba font kézzel, egyik lábával a földön dobolva hallgatta a Den Thasnet-ház alkalmi szószólóját. A küzdőtér fölött egyetértő moraj és méltatlankotlás keveredett egymással. Ilyen távolságból nem hallhattuk az elhangzó szavakat, de amikor Stolley teljes erőből mellbe taszította Den Thasneték emberét, az minden szónál ékesebben beszélt.
– Szorosra kösd, Temar! – Magasra tartottam feldagadt és csúnyán elszíneződött kezemet.
A fiú hozzáértően bólintott.
– De ugye tudod, hogy ezzel csak elodázzuk a bajt? – kérdezte, miközben ujjai fürgén dolgoztak. – Hideg víz kell rá minél előbb, és jó volna, ha jeget is tudnánk szerezni. Van az uraságnak jégverme?
Oda sem figyelve bólintottam, szememet le nem véve Stolley és Fyle mozdulatairól. Temar eközben szabályos halgerinc-formát rögtönzött a csuklón fölé. Fyle sarkon fordult, és szinte futólépésben indult felénk, Stolley pedig hátramaradt, és továbbra is farkasszemet nézett Den Thasnet embereivel, miközben arcán undorodta kifejezés ütközött ki.
– Mi történt, parancsnok? – kérdeztem katonás hanglejtéssel.
– Den Thasnet kiállított valakit, aki meg akar mérkőzni veled. – Fyle komor arckifejezése cseppet sem enyhült meg mókázó szavaim hallatán. – Valami Mol Dagny. Hallottad már ezt a nevet?
– Soha – ráztam meg a fejemet. – De hát elvégre elég sokáig voltam távol. Mennyire látszik komoly ellenfélnek?
Fyle dühös arcot vágott.
– Fogalmam sincs, tekintve, hogy soha egy szót sem hallottam senkiről, akit így hívnának. Ráadásul lefogadnám az esküpénzemben, hogy egyik harci iskola vezetője sem ismeri. Nem tudni, honnan jött, mit akar...
– És Den Thasnet mégis kiállítja ellenem, mint a ház familiárisát? – Fyle válla fölött láthattam, ahogy Stolley dühös arccal egyeztet Den Thasneték szószólójával. – Anélkül, hogy a harci iskolájuk vezetője jótállna érte?
– Azt mondják, a Den Thasnet-ház Ast környékén fekvő birtokairól származik, és cselekedeteivel annyira kitüntette magát, hogy az uraság saját maga ajánlotta föl neki az esküt – vicsorgott Fyle. – Állítólag megmentett valami rokont egy farkastól vagy mitől. Nem sokkal a Napéjegyenlőség után tette le az esküt.
– Ha a harci iskola vezetője nem adja a szavát érte, nem elegendő ok ez, hogy visszautasítsd a kihívást? – szólt közbe Mistal. Úgy tűnik, aprólékosan végigtanulmányozta a kardpárbajokra vonatkozó összes jogszabályt.
– Akkor aztán a következő Napfordulóig lenne min köszörülniük a nyelvüket az akadékoskodóknak – vontam vállat. – Egyébként melyik az a fickó?
– Odakint vár – vágta rá Fyle egyre növekvő dühvel. – Azt üzente, addig nem lép elő, ameddig ki nem derül, férfi vagy-e, hogy kiállj ellene.
– Ebből is látszik, hogy nem ismer – bólintottam. – Azt hiszi, ha megrángatja a farktollaimat, azzal jobban feltüzel erre a kakasviadalra.
Mistal visszaadta a kardot Temarnak.
– Adj egy napot, és bebizonyítom, hogy Messire Den Thasnet az elmúlt öt évben a környékén sem járt az Ast-környéki birtokoknak, nem hogy még esküt ajánlott volna bárkinek. Azt a földet az unokatestvérei kezelik, akik ki nem állhatják az öreget. Egyébként az utóbbi másfél évben ki sem mozdult a városból.
– Attól tartok, Mistal, egyetlen harangütésnyi fölösleges időnk sincs, nemhogy egy napunk.
Időközben Stolley mögött felsorakozott a D'Olbriot-ház néhány embere, de Den Thasneték is egyre többen lettek.
– Mit gondolsz, verekedni akarnak? – vonta össze a szemöldökét Fyle. – Itt, a D'Olbriot-ház saját harci iskolájában?
– Egy efféle fejlemény semmiképpen sem tenne jót Messire D'Olbriot ügyének a bíróság előtt – tette hozzá gondterhelten Mistal. – Sőt, ha az ellenfél ügyvédje elég vérszomjas, alaposan kihasználhatja a helyzetet.
– Szóval, ha jól értem, vagy megverekszem ezzel az úgynevezett familiárissal, és megkockáztatom, hogy szégyent hozok a házra a vereségemmel, vagy mindannyian szégyent hozunk rá, amennyiben nem tudjuk elkerülni a készülődő tömegverekedést. – Óvatosan próbálgattam, mire képes sebesült kezem. – Nos, elvégre meghalni születtünk, és akárhogy ügyeskedünk, amúgy sem kerülhetjük el a végzetünket. Kiállok Den Thasneték emberével. Nem, Mistal, légy szíves, hallgass végig! Itt van egy csomó asszony meg gyerek, a férfiak nagy része pedig túl részeg ahhoz, hogy föl tudná mérni az erejét.
– Ugye, visszakérhetem még egy kicsit a kardodat? – fordultam Temarhoz. – És ha úgy látod, hogy baj lesz, légy szíves, vidd ki innen a fivéremet. Mistal ügyes harcos a bíróságon, karddal a kézben viszont hasznavehetetlen, és attól tartok, ha kavarodás támad, valaki még a végén befejezi, amit a múltkor az a tőr nem végzett el rajtad.
Temar vonakodva bólintott, én azonban beértem ennyivel. Ha egymaga lett volna, nem bíztam volna meg benne, hogy nem próbálkozik meg valamiféle esztelen hősiességgel, így azonban, hogy Mistal ott aggódott a sarkában, reméltem, hogy kettesben majd csak távol maradnak a veszélytől.
– Rendben van, Fyle, megmondhatod Den Thasnet embereinek, hogy megvan a válasz. – Meglengettem a karomat, hogy felfrissítsem a vérkeringésemet, és igyekeztem nem tudomást venni az inaimat zsibbasztó fáradtságról, miközben csöndesen reménykedtem, marad legalább néhány percem, hogy elszaladjak egy bizonyos helyre. Bárki is áll az események mögött, mindenesetre a lehető legokosabban időzíti a hadmozdulatait. – Mistal, van nálad rágni való levél?
– Mióta rágsz te levelet? – Elkerekedett szemmel tartotta elém a kopott bőrerszényt.
Utálkozó arcot vágtam, amint számban szétáradt az átható keserű íz, amelyet nem tudott megszelídíteni még az émelyítő mézlikőr sem, amelyben a leveleket pácolták.
– Ez a vacak tényleg fölébreszti az embert? – kérdeztem kissé kételkedve.
– Éjszakákon át képes vagyok ébren maradni tőle, amikor példaértékű jogesetek végeláthatatlan sorát kell áttanulmányoznom – mosolygott Mistal, de a szemében aggodalom bujkált.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy kiköpjem a kellemetlen ízű masszát, és azon tűnődtem, vajon mennyi idő kell, amíg felhevíti a véremet. Nem mertem késlekedni; nem is lett volna tanácsos, ha el akarom kerülni a küszöbön álló tömegverekedést. Stolley valósággal lila volt a méregtől, és Fyle alig tudta elrángatni Den Thasnet embereitől. Megindultam a küzdőtér felé.
Addigra előkerült Dagny, az állítólagos familiáris is, aki köszöntés nélkül lépdelt el Fyle mellett, sőt, még csak rá sem pillantott. Fyle dühödten fordult utána. Elvégre a harci iskola vezetőjének feladata és kiváltsága, hogy megadja az engedélyt az összecsapásra a saját tulajdon küzdőterén. Intettem neki, jelezve, hogy ne bosszantsa föl magát. Dagny faragatlansága éppenséggel elegendő indok volna, hogy Fyle megtiltsa a harcot, de elképzelhető, hogy ebben az esetben csak még több vér szennyezné a homokot. A Den Thasnet csürhe hármasával-négyesével álldogált a palánk mentén. Számuk egyre nőtt, és aggasztóan sokan azok közül, akik eddig nem viseltek semmiféle jelvényt a közönség soraiban, most hirtelen előhúztak egy-egy kendőt vagy köpenyt a ház címerével.
Dagny megállt a gyakorlótér közepén, kardját előreszegezte, száját csúfondáros mosolyra húzta. Lassan körülsétáltam, vigyázva, hogy mindvégig kívül maradjak azon a távolságon, ahol már elérhetne. Igyekeztem, hogy arckifejezésem nyíltnak és barátságosnak tűnjön.
– Úgy hallom, Den Thasnet azért tett a familiárisává, mert ügyesen verekszel farkasokkal – szólaltam meg, amikor éppen a háta mögött voltam. Dagny bekapta a horgot, és szélsebesen körbefordult. Remek: ezek szerint könnyen csőbe lehet húzni az ilyesmivel.
– Úgy van, és...
– És mi a helyzet az emberekkel? – vágtam közbe. Fölemeltem a kardomat, ő pedig azonnal válaszolt a mozdulatra. A mellkasára céloztam, majd odébbléptem, hogy elkerüljem az ellencsapást, közben erősen megsuhintottam a kardomat, hogy lefelé kényszerítsem az övét. Hátráltam egy lépést, Dagny azonban követett, szorosan rám tapadva. Aggasztóan gyors volt, Temarnál alig idősebb, azaz hevesen lángolt még benne az ifjúság tüze, de már szerzett annyi tapasztalatos, hogy veszedelmes ellenfél legyen. Arcán elbizakodott mosoly ült. Csak hadd vigyorogjon; jóval régebben gyakorlom ezt a mesterséget, mint ő.
Újra és újra feltűnt viszont, milyen gyanúsan gyors lábú ez a Dagny. Vakmerően rám rontott, a védekezéssel mit sem törődve, szinte felkínálva a szabad támadási felületet, de a rohama olyan heves és megveszekedett volt, hogy alig tehettem mást, mint hogy folyamatosan hárítva kitérek az útjából. Miközben egymást kerülgettük, egyre a tekintetét figyeltem. Mogyoróbarna szeme volt, ami éppenséggel nem szokatlan Ast környékén, ahol a tormalin vérvonal keveredik a száműzött lescariakéval és a vándorló dalasoriakéval. Dagny pupillája azonban alig látszott nagyobbnak egy gombostűfejnél. Az ilyesmi magyarázható éppen a kora délutáni nap hevével, mi azonban éppen a környező épületek árnyékában voltunk. Óvatos gyanú kezdett motoszkálni bennem.
Ismét támadtam, Dagny pedig ugyanazzal a mozdulattal védekezett, mint az imént. Félrefordítottam a pengéjét, de ezúttal közelebb is léptem, és kihasználva, hogy ismét szabad támadási felületet kínál, belül férkőztem a védelmén. Kardomat átdobtam a bal kezembe, jobbommal pedig megragadtam Dagny kézfejét, és erősen rászorítottam a fegyvere markolatára, miközben saját pengémmel megakadályoztam, hogy belém döfje. Dagny meglepetésében botladozni kezdett, szorítása gyengült, én pedig elkaptam a karját, és közelebb rántottam magamhoz, könyökét erősen nekiszorítva a mellkasomnak, mígnem pengéje hasznavehetetlenül meredt az égnek. Hogy az egyensúlyát megtartsa, kénytelen volt előrehajolni, nekem pedig sikerült egy marék port rúgnom az arcába. Köhögött és köpködött.
– Feladod? – szegeztem neki a kérdést.
– Soha! – Dühödten felém köpött.
Megcsavartam a csuklóját, nem törődve sérült kezem tiltakozásával.
– Feladod, vagy kitöröm a karodat, és a csontos végét a fenekedbe dugom! – sziszegtem.
Akik elég közel ültek ahhoz, hogy hallják, felröhögtek, kivéve Den Thasnet embereit; ezt még a szemem sarkából is láttam.
– Add fel! – ismételtem fenyegetően.
Válaszképpen Dagny szabadon maradt kezével belemarkolt a lábfejembe, én meg rátapostam az ujjaira. Bárki is volt, aki kiképezte ezt a vadállatot, a tisztességes párviadal szabályaira elfelejtette megtanítani.
– Első találat Ryshad Tathelnél! – viharzott be a homokra Fyle olyan arccal, mint a mennydörgés. Den Thasnet emberei ordibálva tiltakoztak, de a körülöttük ülők zaja túlharsogta őket. Szorosan tartottam Dagny karját, amíg csak Fyle mindkettőnk kardját magához nem vette. Akkor aztán elengedtem; szitkozódva bucskázott föl a porban.
– No ide figyelj, te átkozott futóbolond! – recsegte Fyle szinte remegve a dühtől. – Ha egyszer azt hallod, hogy add fel, és neked semmi esélyed a győzelemre, akkor a legjobban teszed, ha tényleg feladod, megértetted?! Hát így képzi ki Den Thasnet a házőrző kutyáit? – Mindkét kardot lefektette a homokra, jókora távolságra egymástól, majd kiviharzott, de menet közben azért még megeresztett egy megvető pillantást Den Thasneték szószólója felé. – És ezt nevezitek ti familiárisnak? Szégyen, hogy egy ilyen jöttment az én harci iskolám homokját tapodja a mocskos lábával.
Néztem, ahogy Dagny talpra kászálódik, és piszkos arcára a sértődöttség kifejezése ül ki.
– Jobb lett volna, ha Fyle megszagolja a leheletedet – állapítottam meg.
– Miért? Nem vagyok részeg! – kapta föl a fejét.
– Pedig talán még az is jobb lenne. – Észrevettem, hogy Dagny mennyire meghúzta magát, amíg Fyle a közelben volt, és most már azt is tudtam, miért. Nem akarta, hogy a harci iskola vezetője megérezze leheletén a tahn édeskés szagát. Ezekután nem csodálom, hogy odakint várakozott Den Thasnet embereitől körülvéve, akik nyilván szép pénzt kaptak érte, hogy átmenetileg elveszítsék a szaglásukat. Ha Fyle rájött volna, hogy a fiú az apró bogyók kölcsönözte szárnyakon röpdös, hát a hajánál fogva vonszolja ki a küzdőtérről.
Most már biztos voltam benne, hogy ez a Dagny nemhogy nem familiáris, de még csatlós sem volt soha. A harci iskolák környékén nem tűrik meg még az olyanokat sem, akik a rágni való levél vagy a thassin élvezetének hódolnak, és a saját tapasztalatomból tudom, hogy Fyle meg a többiek hatásos érveket tudnak felsorakoztatni, hogy kiverjék a leendő hűbéresekből az efféle hajlamot.
Miközben fölemeltem a földről a kardomat, szememet egyetlen pillanatra sem vettem le Dagnyról. Éppenséggel véget vethetnék a harcnak, ha nyilvánosan megvádolom, hogy bűnös szerektől kábultan lép a gyakorlótérre. A nézőtéren ülők egy emberként állnának mögém, kivéve persze a Den Thasnet csürhét. A levegő azonban szinte már tapinthatóan súlyos volt a feszültségtől meg a jól érzékelhető ellenségességtől, és szinte biztos voltam benne, hogy sokaknak egyéb vágyuk sincs, mint némi alázatot verni a nagyképű Den Thasnet falkába. Ezzel pedig nagyon is elégedett lenne titkos ellenségünk, bárki legyen is az.
Dagny hátat fordított, és a saját fegyveréért indult. Elméjét szemlátomást annyira lekötötte az az egyetlenegy cél, hogy bennem kárt tegyen, hogy még a saját biztonságáról is elfeledkezett. A tahn-függők jellemző magatartása: a bódulat minden mást kitöröl agyukból, csupán az az egyetlenegy, már-már rögeszméig erősödő cél marad, amelyet magukba szuggerálnak. Ráadásul legyőzhetetlennek hiszik magukat, mivel felnagyítva látják saját képességeiket, s oktalanul a végsőkig bíznak bennük.
– Szorongasd meg, Ryshad! – rikoltotta egy átszellemült hang a nézőtérről. Távolról ismerős volt még valahonnan a legénységi szállások környékéről.
Dagny megpördült a sarkán, kardjával szélesen hadonászva. A lelátókról csúfondáros nevetés harsant, és amint Dagny rám tekintett, szemében ádáz, gyilkos harag lángolt föl, a tahn által gerjesztett üldözési mánia szikráitól áthatva. Még azt is az én számlámra írta, hogy nyilvánosan bolondot csinált magából, amikor nem vette számításba, hogy egyetlen becsületes harcos sem támadna neki a gyakorlótéren az ellenfél védtelen hátának.
Acsarogva rontott nekem, kardjával vízszintesen csapkodva, erejét, gyorsaságát megsokszorozták a bódító bogyók. Meghátráltam, igyekezvén hárítani a csapásait, de közben túlságosan el voltam foglalva a saját védelmemmel ahhoz, hogy kihasználjam a sorra kínálkozó helyzeteket. A kezem már-már elviselhetetlenül sajgott, ahányszor nagyobb erőt vittem bele egy-egy csapásba, és gyilkos forróság kúszott föl ujjperceimből az alkaromon át a könyökömig, majd vissza, hogy szinte hasznavehetetlenné gyengítse ujjaimat. Nekem aztán egy fikarcnyit sem segítettek Mistal átokverte levelei.
Fegyvereink összecsattantak, és úgy maradtak. Egyetlen feszült pillanatig némán tusakodtunk egymással, míg mindenki más pisszenés nélkül várakozott. Végül hosszú évek munkájában megedződött izmaim felülkerekedtek, és ellöktem magamtól ellenfelemet, átmenetileg győzedelmeskedve az ifjúság és a bódító növény vérpezsdítő erején. Elhátráltam, igyekezvén biztonságos távolságot tartani.
– Gyere és harcolj, D'Olbriot-bérenc! – vicsorogta. – No mi az, inadba szállt a bátorságod? Pedig azt hallottam, hogy nagy legény vagy.
Úgy látszik, a tahn megoldotta a nyelvét.
– És kitől hallottad? – kérdeztem évődő hangsúllyal, miközben minden rezdülésére éberen figyeltem. Talán ki tudom ugratni a nyulat a bokorból, és ez a megveszekedett bolond hirtelen dühében még azt is elárulja, ki bérelte föl. – Talán valami szajhától, aki megorrolt rád, amiért nem tudtál a kedvére tenni?
Dagny ismét támadott a már jól ismert nyers erejű rohammal. Megpróbáltam félrefordítani a kardját, hátha sikerül eltalálnom az alkarját, de még idejében elrántotta a fegyvert, és a feje fölött megsuhintotta, hogy lecsapjon rám. Ismét rajtam állt a választás: vajon nekirontsak-e szabadon maradt mellkasának, vagy védjem inkább a saját koponyámat. Ha akár a kardom hegyével sikerül megérintenem, már megnyertem a csörtét, a következő pillanatban azonban legalábbis lecsapja a fülemet. Üveges tekintetén világosan látszott, Dagny nincs abban a hangulatban, hogy beérje találat gyanánt egy jelképes karcolással.
Az utolsó pillanatban aztán kivédtem a felém zúduló csapást egy vízszintes mozdulattal, amely villódzó fájdalmat lobbantott sérült kézfejem csontjaiban. Ezt azonban igyekeztem kizárni a tudatomból, miközben kínlódva félrekényszerítettem ellenfelem kardját. Dagny egy pillanatra sem torpant meg, csak nyomult és nyomult előre, hol oldalról, hol fentről próbálkozott, mígnem rést talált a védelmemen, és ezúttal nem tudtam kivédeni a csapását. Az ujjperceimben lüktető fájdalmat egy pillanatra háttérbe szorította az alkaromba maró éles, kemény találat.
Dagny két karját égnek lökve megéljenezte magát, olyan arccal, mintha mindenki őt ünnepelné a lelátókon. Pedig még Den Thasnet emberein is látszott, hogy kényelmetlenül érzik magukat, a többiek pedig nyíltan hangot adtak megvetésüknek. Dagny szitkokat kiabált a feléje mutogatóknak, és a harci iskolák hagyományát megszégyenítve véres kardjával fenyegette meg a legközelebb ülőket. A zaj szinte fülsiketítővé erősödött.
Hagytam, hadd pipiskedjen, mint a kiskakas a szemétdombon, és föltéptem ingem ujját, hogy közelebbről szemügyre vehessem a sebet. Épp elég mély volt ahhoz, hogy össze kelljen varrni, Dastennin ne kegyelmezzen ennek a megvadult pojácának! Ehhez képest Lovis meg én az imént csak jelképes horzsolásokat váltottunk. Sebaj, volt már gonoszabb sebem is, még ha ez pillanatnyilag égett is, mint a parázs, és nyúlós vérpatak folyt le a karomon. Még szerencse, hogy Temar fáslija fölissza, különben könnyen kicsúszna a kezemből a kard. Úgy döntöttem, elegem van ebből a Dagnyból. Ideje most már a saját hírnevemre is gondolnom, nem beszélve a D'Olbriot családéról.
De hogyan vethetek véget a harcnak anélkül, hogy megölném? Ez ugyanis éppen úgy megártana a hírnevünknek, mint a nyomában következő tömegverekedés. Így hát nem marad más hátra, mint olyan sérülést okozni neki, amely képtelenné teszi a további harcra, még ha fájdalmat nem is érez a tahn bódulatában. Ha erősen vérzik, azt Den Thasnet emberei sem tudják elleplezni, ráadásul tudtam, hogy Fyle felesége a legjobb seborvos a harci iskolák környékén. Majd kap egy szép nagy bögre tahn-teát a már elfogyasztott adagra, és úgy fog visítani, mint a disznó, ha meghallja a moslékosvödör zörgését. Még az is leltet, hogy megtudunk tőle valami érdekeset.
Megfontolt léptekkel a küzdőtér közepére sétáltam, mialatt Dagny további szitkokat váltott a közönséggel Arckifejezésem semmit sem árult el némi méla undoron kívül. A D'Olbriot-katonák Stolley buzdítására ütemesen kántálni kezdték a nevemet, és a kórushoz hamarosan csatlakoztak D'Istrac emberei is. Végül Jord és néhány Den Murivance-vitéz is bekapcsolódott.
Den Thasneték hiába éltették a saját bajnokukat, hangjukat hamarosan elnyomta a tömeg. Ahogy Dagny felém fordult, láttam, hogy tekintetében a vakmerő csillogást lassanként kioltja a minden irányból feléje áradó ellenségesség. A helyébe viszont a vágóhídi patkányok ravaszsága költözött. Támadóállásba helyezkedett, két kézzel megmarkolta a kardját, csípőmagasságba emelve a pengét, hogy bármelyik irányban megindíthassa a támadást. Magam fél kézzel fogtam fegyveremet, markolatát a fejem fölé emelve, hogy a függőleges penge egész felsőtestemet védhesse. Testsúlyomat a hátrébb lévő lábamra helyeztem, és rámosolyogtam ellenfelemre.
Az ütemes kiáltozás hirtelen félbeszakadt, Dagny tekintetében pedig tanácstalanságot láttam. Hirtelen suttogás kélt köröskörül, mint amikor szél furakszik át a nád között. „Aldabresbi! Aldabresbi...” Reméltem, hogy a szigetvilág kardművészeinek veszedelmes hírneve elérte azt a bűzlő odút is, ahonnan ez a Dagny előmászott, és hogy valaki említést tett neki rabszolgaként átélt kalandjaimról. Most legalább Fyle meg a többiek is láthatják, hogy hasznosabb dolgokat is tanultam odaát, mint a hadúr feleségének az esti hancúrozáskor használatos fogásait.
A feszültség olyarcnyira kézzel foghatóan függött a levegőben, hogy talán még azon sem lepődtem volna meg, ha villámokat látok cikázni a nézőtér fölött. Dagny ajka megremegett, és a következő pillanatban ismét támadásba lendült. Kivédtem, mielőtt még a teljes erejét belevihette volna, majd közelebb léptem, és balommal megragadtam kardot markoló jobb kezét. Úgy látszik, dolgozott benne az iménti tapasztalat, mert zavartan hátrébb ugrott, nehogy ismét sarokba szorítsam.
A földre akart köpni, de a szája száraz volt. Türelmesen várakoztam, ajkamon kissé gunyoros mosollyal, és amikor kardját támadásra emelte, ismét fölvettem az iménti aldabreshi védekező testtartást. Dagny azt hihette, hogy újfent rést talált a védelmemen, mert megpróbálkozott egy vágással a lábszáramra. Abban a pillanatban, ahogy a válla megfeszült, lerántottam a kardomat, hogy kivédjem a csapást, elég erőt sűrítve a mozdulatba ahhoz, hogy kibillentsem az egyensúlyából. Nyomban ki is használtam pillanatnyi előnyömet: csuklómat megcsavarva mélyen belevágtam az alkarjába. Érzéketlenné váló ujjai közül azonnal kifordult a fegyver markolata. Csak állt levegő után kapkodva, miközben inge ujját élénkvörös vér áztatta át.
Egy lélegzetvételnyivel később magam téptem föl a szétszaggatott ingujjat, hogy szemügyre vegyem a sebet. Mély vágás volt az alkarcsont mentén. Úgy látszik, a támadásom olyannyira váratlanul érte a fickót, hogy még arra sem volt ideje, hogy elfordítsa a csuklóját, pedig ezzel a mozdulattal megvédhette volna az inakat. Ráadásul úgy tűnt, eltaláltam egy fontosabb eret is. A letépett ingujjat erősen rászorítottam a sebre, miközben ujjaim csúszóssá váltak a patakzó vértől. Megragadtam Dagny bal kezét, és a kötésre tapasztottam.
– Szorítsd oda, ahogy csak tudod!
– De hát azt mondták, öljelek meg! – motyogta zavartan, ahogy a sokk és a fájdalom tovább tompították a tahntól amúgy is meggyengült önuralmát.
– És ki mondta? – kérdeztem gyorsan. Talán elsiettem a kérdést, és nem is a legszerencsésebb módon tettem fel, de körülöttünk már egyre szűkült a nézőtérről berohanók gyűrűje.
Kínlódva rám összpontosította a tekintetét, azután mintha hirtelen ráébredt volna valamire, lehunyta a szemét.
– Sosem álltam szemben még senkivel, aki aldabreshi módon harcolt volna – nyögte. – Nekem különben is azt mondták, hogy nem vagy méltó a familiárisi rangra...
– Ki mondta? – ismételtem meg a kérdést, és önkéntelenül még erősebben szorítottam a karján a kötést, most már inkább azért, hogy fájdalmat okozzak, mint hogy elállítsam a vérzést.
– Ereszd el! – Den Thasnet emberei odaértek, és megpróbálták elrángatni Dagnyt.
– Takarodjatok innen! – vicsorogtam rájuk. – Fusson el valaki Fyle feleségéért!
– Már jön – rikkantotta valaki a hátam mögött.
– Mi csak a saját javasasszonyainkban bízunk – tiltakozott valaki a Den Thasnet-csürhéből, és hangjából félelmet éreztem kicsendülni. – Gyere, Dagny, hazaviszünk! – Azzal álnokul ráütött bekötözött kezemre.
Dühödten rákiáltottam, de sebesült ujjaimban nem maradt annyi erő, hogy ellenszegülhessek. Dagny körül mindenütt a Den Thasnet-ház lóhere alakú jelvényét láttam megvillanni, ahogy a lökdösődők hátraszorították a mieinket. Stolley válla fölött láttam, hogy elcsattan egy ütés, ráadásul nem is marad megválaszolatlanul.
– Hagyjátok, hadd vigyék! – kiáltottam. – Ha ez az ostoba gazember elvérzik valamelyik csatornában, nem éri nagy veszteség a világot.
– Térj észre, ember! – Fyle megpróbálta visszatartani Dagnyt, ám Den Thasnet emberei lesöpörték a harci iskola vezetőjének józan tenyerét a fickó remegő válláról.
– Minek szólsz te bele a mi dolgunkba? – lépett Fyle elé egy kellemetlen leheletű, sebhelyes arcú fickó olyan vállakkal, mintha a vágóhídi bikák elfogására alkalmazták volna.
– Parancsnok! – Hivatalos hangnememmel sikerült magamra vonnom Fyle figyelmét, mielőtt még az öklével fogta volna be a fickó száját. – Ha harcot akartak, bőven megkapták a magukét. Hagyjuk, hadd vigyék haza a sebesültjüket.
Megkönnyebbülten hallottam a hátam mögül érkező egyetértő mormolást. A kórust Mistal és Temar vezette.
– Jól van, igazad van – sóhajtott Fyle, mindazonáltal a jó szándék leghalványabb jele nélkül pillantott Den Thasneték felé. – Takarítsátok el ezt a mocsodékot a gyakorlóteremről.
A sebhelyes arcú megragadta Fyle vállát, és lendületet vett, hogy homlokával betörje az orrát. Fyle azonban gyorsabb volt, és egy pillanattal előbb kivitelezte ugyanazt a mozdulatot. A vállas fickó hanyatt vágódott a porban.
– Hagyd, Ingel! – Den Thasneték szószólója még mindig azzal próbálkozott, hogy elállítsa a vérzést Dagny karján, de a kötéseket újra és újra átáztatta a vér. Társaik szorosan felzárkóztak köréjük. Dagny mozdulatlanul feküdt, arca zöldesen sápadt volt.
– Hadd menjenek! – intett parancsoló mozdulattal Fyle, aki haragjának egy részét, úgy látszik, sikeresen kitöltötte a sebhelyes fickó orrcsontján.
– Várjatok! – lépett oda Mistal Den Thasneték szószólója elé. – Ügyvéd vagyok, fölesküdtem az uralkodó Bíróságának. Törvény adta jogomnál fogva fölhívom a jelenlévőket, hogy legyenek tanúim. Mindannyian látják, hogy ti saját elhatározásotokból viszitek el innen ezt a sebesültet, holott itt szakszerű ellátásban részesülhetett volna. Még csak eszetekbe se jusson később arra hivatkozni, hogy Fyle vagy a D'Olbriot-ház bármely más embere elmulasztotta volna a kötelességét, amikor hagyták meghalni a sebesültet! – Szavai nyugodt méltósággal csengtek, és örömmel vettem észre, hogy De Thasnet embereinek arckifejezése mintha kissé elbizonytalanodna.
Ennek ellenére igen gyorsan elhagyták a kiüresedő gyakorlóteret. Torkomat bosszúság fojtogatta, de lehet, hogy csak a Mistaltól kapott keserű levelek íze. Nagyot köptem a porba. Vajon ki hazudhatott akkorát ezeknek a szerencsétleneknek, hogy képesek volta idejönni egy olyan párviadalra, amely nyíltan szembeszegül mindenfajta szokással és szabállyal?
Ismerős arcot vettem észre a bámészkodók között. Tor Kanselin egyik hűbérese volt.
– Dalmit! – kiáltottam oda neki. – Ugye, ma este nem vagy szolgálatban?
– Nem. Miért?
Suttogva, sietős hangon magyarázni kezdtem.
– Valaki alighanem jó nagy felfordulást szeretett volna rendezni itt. Tudni akarom, ki lehetett az, és D'Olbriot uraságnak is ez lesz az első kérdése. Den Thasnetékből viszont, azt hiszem, most már ugyan ki nem szedünk semmi értelmeset. Mi volna, ha te meg a fiúk végigjárnátok a kocsmákat és bordélyházakat, ahol ezek a mocskok kimossák a torkukból a vereség ízét? Ha kell, verjétek ki belőlük a választ, vagy fizessetek nekik néhány pohár italt. Gondoskodom róla, hogy Messire D'Olbriot kincstára kétszeresen térítse meg minden elköltött garasotokat.
Dalmit elgondolkodó arcot vágott.
– Arra gyanakszol, hogy a mai ügy kapcsolatban lehet D'Alsennin fiatalúr megtámadásával?
– Egyelőre fogalmam sincs – ráztam meg a fejemet.
– Nos, talán megéri vetni egy pillantást azokra a kocsmákra meg kuplerájokra – vigyorodott el. Meghiszem azt: az effajta értesülések éppenséggel az ő urának is hasznára lehetnek. – Ha megtudunk valamit, okvetlenül értesítelek.
– Most már ideje lenne rendesen ellátni a sebedet. – Mistal megpróbálkozott egy félmosollyal, ám amint egy rágni való levelet vett elő a zsebéből, és a szájába tömte, észrevettem, hogy a keze még mindig remeg. Temar ezzel ellentétben olyan arcot vágott, mint a vadászkutya, ha szagot fogott, és dühös, amiért nem vették le a pórázát.
– Ne felejtsd el, Temar, éppen az volt a célunk az egésszel, hogy ne törjön ki verekedés – emlékeztettem.
– De ugye ez nem azt jelenti, hogy ezentúl soha nem fogunk visszaütni nekik? – vicsorogta.
– Először is tudnunk kellene, ki ellen harcolunk – szögeztem le.
– Úgy látom, mindenekelőtt Den Thasneték ellen – vágta rá komor arccal.
Lerángattam magamról vértől és izzadságtól átázott ingemet.
– Az lesz a legjobb, ha visszamegyünk a palotába, és ott látunk neki a hadjáratunk megtervezésének.
Sebesült kezem minden ízülete külön sajgott, izmaim fájdalmasan húzódtak a szokatlan megerőltetéstől. A legjobban talán azt bántam, hogy nincs itt Livak, aki szakértő ujjakkal enyhítené ezerféle nyomorúságomat.
– Nem ártana, ha ennél és innál is valamit! – jelent meg Stolley a hátam mögött, és elém tartott egy üveget. Szomjasan meghúztam, nem törődve vele, hogy a bor nem éppen elsőrangú.
– De legelőször is össze kell varrni a vágást a karodon! – Fyle félretolta Stolleyt az útból, és kötésekkel meg gyógykenőcsökkel teli kézzel előrenyomakodott.
Undorodva szemügyre vettem a levedző sebet a karomon, és ittam még egy jó nagy kortyot.
– Adhatnátok egy kis tahnt, hogy jobban bírjam – mormoltam.
– Ugyan már, Ryshad! A fiúk gyorsan bekötöznek, utána kezdődhet a komoly ivászat! – Jord egy söröskupával integetett felém, túlkiabálva a körülöttem vitatkozókat.
Mistal elgondolkodva nézegette a nagyujja körmét.
– Szerintem itt a remek alkalom, hogy megtudjuk, tényleg felbérelte-e valaki Jordot meg Lovist, hogy kiálljanak ellened – jegyezte meg.
D'Istrac emberei lassan közelebb húzódtak, éberen fülelve, vajon tényleg küszöbön áll-e egy jó kis lerészegedés.
Temar érdeklődéssel forgatta erre-arra a fejét.
– Tényleg nem volna udvarias dolog csak úgy itt hagyni őket – vélekedett.
Tétován végignéztem kimerült és megtépázott saját magamon.
– Na jó – sóhajtottam. – Ha annyira akarjátok, maradhatunk még egy kicsit.
Egy bérkocsiban
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek harmadik napján, este
– És arra a szabóra emlékszel, aki ott lakott a gyalogkapunál? Azt hiszem, Inshowe volt a neve, vagy valami ilyesmi.
Temar minden tőle telhetőt megtett, hogy érdeklődő arcot vágjon, de nem sokra ment vele. Lassan kezdett elege lenni a kívülállók számára vajmi kevéssé érthető történetekből, amelyek mind olyan emberekről szóltak, akikről még csak véletlenül sem hallott, és olyan helyszíneken játszódtak, ahol soha életében nem járt.
– Jaj, tudom! Az a fickó, akinek bicegett a felesége. – Ryshad kiegyenesedett ültében, miközben a hármukat szállító bérkocsi meglazult macskaköveken zötyögött át. – Három lányuk is volt, de mindnek olyan savanyú volt az arca, mint a háromnapos esős idő.
– Na, hát éppen őrá gondoltam. – Mistal nevettében alig tudott megszólalni. – A felesége mindenáron azt akarta, hogy újíttassák föl a házuk homlokzatát racionalista stílusban, szögletes kőlapokkal. Azt mondta, elege van azokból a ronda díszekből meg tornyocskákból.
Ryshad összevont szemöldökkel erőlködött, hogy visszaemlékezzen.
– De hát azok a házak mind fagerendásak! – bökte ki végül. – Ha, már muszáj hozzányúlni, jobb, ha lebontja az ember az egészet, azután elölről kezdi az építkezést.
Mistal élénken bólogatott.
– Hansey pontosan ezt mondta nekik, amikor eljöttek érdeklődni. Sebtében kiszámolta az anyagköltséget meg az emberek bérét, és a nagyságos asszony kis híján ott lett rosszul az udvar közepén.
Temar kissé megkésve rájött, hogy legalább ezt az egy nevet már hallotta. Hansey és Ridner a legidősebb Tathel fivérek voltak, Ryshad és Mistal bátyjai. Atyjuk kőművesmesterségét folytatták Zyoutesselában.
– Ez az Inshowe messze nem olyan gazdag, mint amilyennek látszani szeretne – ásított Ryshad. – Ha az volna, valaki már biztosan elvitte volna a háztól azokat a savanyú képű lányait. Ha másképp nem, hát szakajtót húz a fejükre.
Temar a saját mércéjével mérve kissé illetlennek találta ezt a megjegyzést.
– Hansey biztosra vette, hogy többet nem is hall felőlük – folytatta Mistal. – A következő piaci napon aztán Ridner azzal jött haza, hogy úgy hallotta, Jeshet elvállalta a munkát.
– A téglagyáros Jeshet? – vonta föl a szemöldökét Ryshad.
– Az hát! – bólogatott Mistal. – Meggyőzte a felfuvalkodott szabót, hogy téglával újra tudja rakni a háza homlokzatát. Azt mondta neki, hogy pont úgy fog kinézni, mintha kőből volna, és még egy szép lapos tetőt is kerítenek rá. A baj csak az volt, hogy valaki időközben úgy döntött, megspórolja az időt és pénzt, amibe a régi tető levétele kerülne.
– Azt hiszem, elvesztettem a fonalat – szólt közbe kikerekedett szemmel Ryshad.
„Ezzel nem vagy egyedül” – tette hozzá gondolatban Temar.
– Az történt, hogy felhúzták a homlokzatot téglából, és megmagasították egészen a tetőgerincig. – Mistal beszédes mozdulatokkal támasztotta alá magyarázatát. – Aztán meg kitöltötték a homlokzat meg a tetőgerinc között támadt lyukat téglával.
– Lehetetlen! – képedt el Ryshad. – Hogyan tudták megtámasztani?
– Sehogy. – Mistal magában nevetgélt. – Egy fél évszak sem kellett, és az egész hozzátapasztott rész egyszerűen lecsúszott a régi tetőről, ráadásul a homlokzat nagy részét is magával vitte. A törmelék két napra lezárta az egész utcát, Inshowe meg a gatyáját is kifizethette, mire eltakarították. Most persze azt állítja, hogy Jeshet okozta a kárát, és az utolsó garast is meg kell fizetnie, természetesen azonfelül, hogy megjavítja a tetőt meg a homlokzatot. Jeshet viszont tartja magát ahhoz, hogy ő csak azt tette, amit Inshowe mondott.
– Megsérült valaki? – kérdezte Temar.
– Szerencsére nem – felelte Mistal. – Az egész kupac az éjszaka kellős közepén csúszott le.
– Ronda egy ébresztő, az már biztos – csóválta a fejét Ryshad. – És te kit képviselsz az ügyben?
– Jeshet kért föl – vágta rá Mistal. – Azonkívül a téglakészítés mégis csak becsületesebb mesterség, mint a szabás-varrás.
– Figyelemre méltó érv, különösen egy ügyvéd szájából! – nevetett Ryshad. A bíróságon szerzett tapasztalatai után Temar feljogosítva érezte magát, hogy ő is csatlakozzék a kórushoz.
A kocsi zökkenve megállt, a kocsis pedig hátrafordulva megütögette a tetőt ostora nyelével.
– A Keskeny köznél vagyunk! – rikkantotta. – Valamelyikőtök itt akart kiszállni.
– Igen, én! – kiáltotta vissza Mistal. Sietve összeszedelőzködött és kikecmergett a kocsiból. – Muszáj szereznem egy megbízólevelet Burquesttől, ha azt akarom, hogy beengedjenek Tor Alderék levéltárába, úgyhogy legelőször is ennek kell utánajárnom. Igaz is. Temar, a ruháid...
– Majd holnap elintézzük – felelte udvariasan Temar.
– Jó, akkor az lesz az első dolgom – bólintott Mistal. – Ha sikerül egy pillantást vetnem a levéltári anyagokra, úgyis össze kellene ülnünk, hogy megbeszéljük, mit tudunk kihozni a dologból.
Temar agyán átfutott, vajon mennyire jelenthet korai időpontot Mistal számára ez a bizonyos „első dolog”, számításba véve a borospalackokat is, amelyeket segített kiüríteni odalenn a harci iskolában.
Ryshad egy darabig integetett távozó fivére után, majd sóhajtva hátradőlt az ülésen.
– Ne haragudj, attól tartok, néha egy kicsit kirekesztettünk a társalgásból – mentegetőzött. – De hát Mistal tarsolya folyton tele van otthonról származó hírekkel.
Temarnak sikerült halványan elmosolyodnia.
– Fogadni mernék, hogy Zyoutessela is sokat változott azóta, hogy legutóbb láttam – kockáztatta meg.
– Igaz is... Ha jól emlékszem, onnan indult a hajdani hajóraj a gyarmat megalapítására – felelte Ryshad emlékekbe merülten.
Furcsa volt arra gondolnia, hogy voltaképpen nem is a saját emlékeit hívja vissza, hanem csupa olyasmit, ami Temarral történt meg még azelőtt, hogy a varázslat összekapcsolta volna kettejük elméjét, Temar pedig sajnálta, hogy cserében nem vehette át Ryshad élettapasztalatának legalább egy részét. Néha igencsak nagy szüksége lett volna ilyesmire. Akkor talán nem érezné magát ennyire elveszettnek ebben a megváltozott világban.
Ryshad ásított, majd mélységes csendbe merült, mellkasához szorítva sebesült, kötésekbe bugyolált karját. Temar figyelte, hogyan suhan el a város a bérkocsi ablakainak túloldalán. Egy mellékutca torkolatában színes lampionok égtek, jókora tömeg gyűlt össze egy rögtönzött bábelőadás körül. A kocsmák és fogadók zsúfolásig megteltek, vidám csoportocskák sétáltak karöltve a gyalogjárókon, vagy kapaszkodtak föl az egymás után induló bérkocsikba. Néhol kifejezetten nehéz volt továbbhaladni, ha a mulatozók elfoglalták az úttestet, vagy régi ismerősök köszöntötték egymást, lecövekelve az utca közepén. Az óvárosban lakó kereskedők magas, keskeny házait a pincétől a padlásig kivilágították, öt nap alatt elégetve annyi gyertyát, amennyi máskor egy egész évszak alatt sem fogy el. A város lázban égett: látogatókat fogadtak, vacsorákat rendeztek, eljegyzéseket, esküvőket és egyéb fontos családi eseményeket ünnepeltek a lehető legnagyobb pompával, amilyet a ház költségvetése megengedett. Ahogy a bérkocsi fölfelé kapaszkodott a hegyoldalban, az egyre gazdagabb kereskedők mind pazarlóbb ünnepi készülődéssel igyekeztek túltenni egymáson.
Temar végignézett a rátarti rezidenciákon, és nem tudta eldönteni, szomorúság vagy dac tölti-e el. Hiszen nem volt családja, nem volt otthona, sem az óceán innenső, sem a túlsó oldalán, és ha Burquest, Mistal meg az írnokok hadserege elő nem rukkol valami megkérdőjelezhetetlen érvvel, nem marad meg még a név sem, amelyet sajátjának tekinthetne. Vajon akkor milyen néven szólítja majd saját magát? Keserűen elmosolyodott erre a gyenge tréfára.
No, de hát most már tulajdonképpen mindegy is. Elvégre azon a napon, amikor hajója először útnak indult Kel Ar'Ayenbe, ügy tűnik, végérvényesen kelet felé fordult. Amikor engedélyt kért az úthoz, megígérte nagyapjának, hogy visszaállítja a D'Alsennin-ház hajdani dicsőségét, és bármit hozzon is ez a megváltozott kor, ehhez az ígéretéhez tartani fogja magát. Csak most jött rá, mekkorát tévedett, amikor azt hitte, hogy a gyarmat apró-cseprő ügyei egyhangú és odafigyelést nem igénytő feladatok, hiszen mennyivel jelentéktelenebb semmiségeken képesek marakodni itt ezeket a magukat nemességnek nevező pojácák!
Elszántan fordította vissza gondolatait Kel Ar'Ayen ügyeihez. Eddig az tűnt elsődleges szempontnak, hogy minél előbb újjá lehessen építeni az elpusztított településeket a hajdani romokon, és hogy a barlangban alvók megfelelőképpen biztonságban legyenek. Mindkét feladat jó úton haladt már a megvalósulás felé, amikor Temar visszaindult a kontinensre. Most jutott csak eszébe, vajon mi történhetett a legdélebbre fekvő településsel, ahol az óceánjáró hajók állomásoztak annak idején. Ez a település valamilyen módon megúszta az elietimmek támadását, innen indultak azután útnak az életben maradottak Vahil vezetése alatt, hogy visszaszállítsák az őshazába a varázsálomban alvók szellemét rejtő kegytárgyakat. Temar úgy döntött, amint visszatér a szigetre, első dolga lesz utánanézni, milyen állapotban lehet most az egykori déli település. Ez a gondolat azután hosszú időre lefoglalta; aprólékosan tervezgette felfedező útjának részleteit, mialatt a bérkocsi komótosan keresztülzötykölődött a városon, és Ryshad csöndesen szunyókált mellette.
A D'Olbriot-palotához vezető hosszú emelkedő alján a lovak lelassítottak. Temarnak hirtelen új ötlete támadt. Legfőbb ideje lenne végre tisztességesen elnevezni Kel Ar'Ayen újjáépült településeit, annál is inkább, mivel ezek a nevek maradandó emléket állíthatnának a gyarmat hajdani megálmodóinak, akik életüket áldozták megvédelmezésére. Saedrin szerelmére, csak nem hagyhatja, hogy a Den Fellaemion név egyszerűen eltűnjön a történelemkönyvekből, vagy legfeljebb a Tor Priminale-ház egy beolvadt ágaként említtessék meg!
Ez utóbbi szavakat már csaknem félhangosan ejtette ki, arcán önkéntelen megvetéssel, amint a bérkocsi lelassított a D'Olbriot-palota kaputornya előtt, és a kocsis ismét megcsapkodta ostora nyelével a jármű tetejét.
– Tessék? Mondtál valamit? – nyitotta ki a szemét Ryshad, lenyelve egy futó átkot, mivel vigyázatlanul rátámaszkodott sebesült kezére.
– Nem... Viszont megérkeztünk. – Temar már nyitotta volna az ajtót, aztán meggondolta magát, és félénk mosollyal visszafordult Ryshadhoz. – Mit gondolsz, mennyit illik adni a kocsisnak egy ilyen útért? Van nálam pénz, de nem igazán tudom...
– Két ezüstmárkából még arra is futja, hogy igyon egyet az egészségünkre. – Ryshad épen maradt tenyerével megdörzsölte az arcát. – Dastennin fogára, de el vagyok csigázva!
– Elég zsúfolt napod volt – bólintott együttérzően Temar.
– Több vizet kellett volna öntenem a boromba – sóhajtotta bűntudatosan Ryshad. – Még szerencse, hogy legalább te megőrizted a józan eszedet.
– Ebben Messire seborvosa és Avila is egyetértettek – mosolyodott el Temar. – A lelkemre kötötték, hogy egy ilyen súlyos fejsérülés után lehetőleg ne nagyon igyak alkoholt.
– Kellemes ünnepeket, Ryshad! – intett oda nekik a kapuban álló katona. – Fyle egyik embere már meghozta a hírt, és az uraság elrendelte, hogy verjék csapra a hordókat a legénységi szálláson.
– Kellemes ünnepeket neked is, Naer! – vigyorgott Ryshad. – Milyen fogadást vesztettél el, hogy neked kell szolgálatban lenned ma este?
– Tor Arrial kisasszony visszaérkezett már? – szólt közbe Temar. – Jobb lenne, ha minél előbb megnézné a kezedet.
Naer megrázta a fejét. Nagyjából olyan magas lehetett, mint Ryshad, szikár testfelépítésében is hasonlított hozzá, de gyér haja magasabb életkorról árulkodott.
– A Tor Bezaemar özvegy küldött érte még délután – mondta. – Azt hiszem, valami irgalmas rendet vagy vallási közösséget mentek meglátogatni. Még nem érkezett vissza.
– Az uraság és Camarl őméltósága itthon vannak? – kérdezte Ryshad.
A kardforgató ismét megrázta a fejét.
– Valamivel napnyugta után érkeztek vissza a bíróságról, de éppen csak ruhát váltottak, már mentek is tovább. Azt hiszem, Den Murivance úrnál vacsoráznak. – Sokatmondó pillantást vetett Temar felé. – D'Alsennin méltóságos úr, a Den Murivance kisasszonyok zenés estet rendeznek, és a lelkemre kötötték, hogy adjam át a meghívásukat, amint megjössz. Nagyon szívesen látnának.
– Köszönöm – bólintott minden lelkesedés nélkül Temar.
– Kíváncsi vagyok, hogyan boldogult Burquest mester – tűnődött Ryshad, amint megindultak a palota felé.
– Szólhatnál néhány szót a. Den Murivance-házról – kérte Temar. – Milyen a társadalmi helyzetük a D'Olbriot családéhoz képest? Miféle érdekeltséggel rendelkeznek Kel Ar'Ayenben?
– Azt hiszem, az első és legfontosabb dolog velük kapcsolatban, hogy igen sok partiképes és eladósorban lévő leányzó van a családban. – Ryshad mélyet szippantott a hűvös esti levegőből, de sóhajtása ismét csak ásításba fordult. – Lényegében bármelyikük megfelelne, ha úgy döntesz, hogy házasság útján akarod megerősíteni igényedet a D'Alsennin név elismertetésére. Ezzel legalább egyszer s mindenkorra véget vetnénk azoknak a pletykáknak, melyek szerint Messire D'Olbriot valamelyik unokahúgát szándékozik hozzád feleségül adni. És ha újabb vezető helyzetben lévő ház lép a küzdőtérre a Kellarin körüli csatározásokban, az olyan kis taknyosok, mint Den Thasnet, legalább majd megállnak gondolkodni egy kicsit.
A kerten átvágva a lakóépületek felé indultak. A cserjék és alacsony fák kusza árnyékokat vetettek a rövidre nyírt fűre. A sövénnyel körülvett girbegurba ösvényeken Temar úgy érezte, mintha valamiféle útvesztőben járna.
– Ráadásul a Den Murivance család még a tehetősebbek közőst is igen gazdagnak számít – folytatta Ryshad. – Jelentős birtokokkal rendelkeznek Lequesine és Moretayne környékén. Voltaképpen csak azért nem rendelkeznek a D'Olbriot-házéhoz hasonló befolyással, mert a legutóbbi három családfőt jobban érdekelte a kereskedelem, mint a politika. – Csalafinta mosollyal pillantott Temar felé. – Nos, nem időzött el a tekinteted Gelaia bájain ma délelnőtt? Tudtad, hogy a csupa fehér tollból összeállított legyező azt jelenti, hogy az illető hölgy nyitott az ajánlatokra?
Temar válasz után kutatott agyában. Elfordult Ryshad gyengéden csipkelődő pillantásától, tekintetét a sötétbe borult kertre függesztve. Két alak közeledett az ösvényen, de láttukra hirtelen megtorpantak. Tétovázásuk feltűnt a fiatalembernek.
– Kik azok? – fordult Ryshadhoz.
– Nem tudom, talán valamelyik látogató szolgái... – Ryshad belekémlelt a sötétségbe, de a két fickó éppen azon a szakaszon ácsorgott, ahová nem ért el sem a kaputorony fáklyáinak fénye, sem a palota ablakaiból kiszűrődő világosság.
Temar vállat vont, és folytatta útját. A két fickó ugyanígy tett, és amikor elhaladtak Ryshad mellett, szorosan a földre sütötték tekintetüket. Lépteik egyre sietősebben csikorogtak az ösvény kavicsain.
Ryshad hirtelen megállt, és Temarra meredt.
– Biztos, hogy soha ezelőtt nem láttam őket... Hát te?
Temar megrázta a fejét.
– Pedig megvan az a divatjamúlt szokásom, hogy mindig megjegyezzem a szolgák arcát – tette hozzá.
– Ráadásul a személyzet tagjainak illik rád nézniük és köszönteniük, ha találkoznak veled – morfondírozott Ryshad. – Még a látogatók szolgáinak is világosan tudtukra adták, hogy téged minden udvariasság megillet, amely az uraknak jár.
Hátrafordulva gondterhelten figyelték, amint a két ismeretlen bámulatos gyorsasággal eltűnik egy bozontos bokorcsoport mögött.
– Átvágnak a palota mellett az istállóudvar felé – dörmögte Ryshad.
– De miért? – tette hozzá növekvő gyanakvással Temar. – Hiszen a főkapu itt van egy kőhajításnyira. Aki becsületes ügyben jár, és engedélye van a távozásra, minek tenne fölösleges kitérőket?
– Dastennin tegye akárhová! – szitkozódott Ryshad halkan, a foga között. – Lehet, hogy semmi jelentősége az egésznek, de gyakran előfordul, hogy a besurranó patkányok kihasználják az ünnepi jövés-menést. Visszamegyek, és szólok Naernek, hogy igazoltassanak mindenkit, aki távozni akar. Te meg lépj át az istállóudvarra, és mondd meg az ottani őrnek, hogy nyissa ki rendesen a szemét. Vagy tudod, mit... Mondd meg nekik, hogy csukják be a kaput!
Nem is kellett kétszer mondania, Temar már futott is könnyű léptekkel a sötétségbe borult ösvényen, ősi ösztönből megragadva a derekán függő kardot.
A palotát megkerülő ösvényről átjárás nyílt az istállóudvarra. Temar végigrohant a középütt álló lapos, hosszúkás épület mentén; az ajtókon a lovak langyos párája csapott ki, és halk prüszkölés hallatszott a másik két szárnyból is, amelyek hátrafelé futva eltűntek a sötétségben. Az istálló mellett magas tetejű kocsiszín állt, a másik oldalon pedig jókora honbár trónolt tömzsi kőoszlopokon, hogy a rágcsálók és egyéb hívatlan vendégek ne férjenek hozzá a gabonához. Az istállóudvar negyedik oldalát újnak tetsző épület szegélyezte, a kocsisok és lovászok szállása, amely már az új divat szerint, racionalista stílusban épült. Szögletes vonalaival, egyforma ablakaival jócskán elütött a többi építmény kerekded, kacskaringós díszeitől. Az udvar simára döngölt földjén kocsikerekek párhuzamos nyomai látszottak, a sarokban pedig, amerre minden kocsinyom összefutott, vasveretű kapu állt tárva-nyitva az éjszakában. Egy fölfordított hordó körül gondosan elkendőzött lámpások gyér fénye világított meg néhány lovászlegényt, akik ráérősen hajoltak a Fehér Holló táblája fölé.
Temar egyenesen az egyenruhás őrhöz futott, aki a kapu melletti bódéban üldögélt.
– Hé, te! – kiáltott rá már néhány lépésnyi távolságból. – Kiment itt valaki az elmúlt néhány percben?
Az őr haptákba vágta magát.
– Nem, méltóságos úr – jelentette. – Senki nem ment ki.
Temar még soha nem találkozott ezzel a katonával, ő azonban, úgy látszik, mégis pontosan tudta, miféle udvariassággal tartozd D'Alsennin őméltóságának. Ryshadnak alighanem igaza volt.
– Tathel familiáris arra gyanakszik, hogy tolvajok férkőztek be a palotába. Zárjátok be a kaput! – rendelkezett Temar. – Senki nem mehet ki, csak ha jótáll érte olyasvalaki, akit ismertek.
Az őr fölemelte a nyakában lógó sípot, és három rövid jelzést adott. Négy katona érkezett futva a lovászok szállása felől.
– Ryshad azt mondja, patkányok járnak a kert alatt – magyarázta az őr. – Ti ketten nézzetek alaposan körült Iffa, riadóztasd a legénységi szállást! – Végül odaintett a negyedik katonának, és közös erővel becsukták a nehéz kapuszárnyakat.
– Mi folyik odalenn? – érdeklődött egy hang a fejük fölött húzódó mellvédről.
– Ryshad azt mondja, tolvajokat látott – kiáltotta az őr.
– Idefent semmi gyanús nem tűnt föl – felelte a hang, de már távolodóban volt egy sötét folt felé, ahol a kert fáinak lombja sűrű árnyékot vetett a falra.
– Jobb lenne, uram, ha biztonságba helyeznéd magadat odabent a palotában – fordult Temarhoz bocsánatkérő hangsúllyal az őr. – Úgy hallottam, a hölgyek zenés estet szerveztek mára.
Temar bólintott, de nem válaszolt. Az lesz a legjobb, ha megkeresi Ryshadot. Elvégre ezúttal legalább vele van a kardja, és még nem felejtette el, hogyan kell használni, ami talán nem mondható el azokról a divatos öltözetű nemesifjakról, akik odabenn lebzselnek a táncteremben. Éles füttyszó harsant a fal tetején, azután egy másik is valamivel közelebb, majd egy Harmadik válaszolt a kaputorony irányából.
Nehéz csizmatalpak csattogtak, és egy egyenruhás férfi kis híján felborította Temart.
– Igazold magad! – torpant meg a férfi. – Ó, bocsánatot kérek, méltóságos úr, de nem lenne okosabb dolog, ha inkább odabent...
– Hol van Ryshad? – szakította félbe Temar, segítségül híva nagyapja tekintélyt parancsoló hanghordozását.
– Odaát a konyhaudvarban – felelte készségesen a katona. – Szétnéz, nincs-e ott valaki.
– Megyek, segítek neki. – Temar befordult az egyik ösvényre, magában reménykedve, hogy a megfelelő irányt választotta. „Ezek a nyavalyás kertek még nappal is összekeverik az embert, nemhogy éjszaka” – gondolta mogorván. Lába elé fény vetődött az egyik felső ablakból, amelyen nem volt zsalugáter. Kíváncsi arcok kandikáltak ki az éjszakába, egy spinét ráérős dallamai szűrődtek feléje, majd félbeszakadtak, és valaki egy pattogósabb dalt kezdett játszani.
Temar megpróbált eligazodni, miközben jobbjával megszorította kardja markolatát, már csak a biztonságérzet kedvéért is. Ha ez itt az új, nyugati homlokzat, akkor a konyhának valahol a ház túloldalán kell lennie, arrafelé, amerre az ő idejében a nagyterem volt. Ha jól sejti, most a szolgák szállását rendezték be ott. Már futott is a konyhakertet övező alacsony fal felé, és ahogy megkerülte, a Ryshad kíséretében lévő két katona ugyanazzal a mozdulattal szegezte neki a kardját.
– D'Alsennin – emelte föl a kezét békítőleg Temar, de némi kis remegés azért érződött a hangjában.
– Láttál valamit? – kérdezte Ryshad.
Temar megrázta a fejét.
– Bezárattam a kaput az istállóudvarnál, az őr pedig riadóztatta az embereket a fal tetején. De légy szíves, ne gyere nekem azzal, hogy biztonságban kellene lennem odabent a palotában. – Figyelmeztető pillantást vetett Ryshad felé. – Elvégre ha harcolni kell, itt a két kezem... Ezzel jelen pillanatban jobban állok, mint te.
Ryshad egy bűntudatos vigyorral nyugtázta ezt a nagyon is igaz állítást.
– Na jó, akkor légy szíves, védd a hátamat – sóhajtotta beleegyezően. – Ti ketten fésüljétek át az udvart! Mi meg majd körülnézünk a füvészkertben – tette hozzá, és ép kezével meglengette a kölcsön kapott furkósbotot.
A két katona máris nekilátott, hogy a legutolsó salátalevelet is felforgassák a konyhakertben. Ryshad pedig egy rózsalugason átvágva egy kis, zárt udvarrész felé vezette Temart. Itt megállt, és intett a fiatalembernek, merre induljon. Temar átkerült a másik oldalra, és végiglopakodott egy levendulabokrok közt kanyargó ösvényen. Kétoldalt erős illatú fűszernövényekkel teli ágyások sorakoztak. A kertecske közepén, alacsony talapzaton Larasion szobra állt, amelyet tisztelettudó kezek az ilyenkor szokásos virágtüzérekkel ékesítettek fel. Az istennő kőből faragott ágat emelt a magasba, amely egyszerre hozott rügyet, virágot és gyümölcsöt. Temar csizmájához éjjeli harmat tapadt, ahogy lábszára vigyázatlanul végigsúrolta az ösvényre dőlő növénybozontokat, orrába pedig ismerős illat csapott: tömött szőnyegben kakukkfű burjánzott, mellette zsálya bokrosodott, pelyhes levelén ezüstösen csillant meg a kisebbik hold fénye. Menta ringatta sötét lombját halkan zizegve, amint elhaladt mellette.
– Nézzünk be a raktárba! – intett Ryshad egy vakolatlan kőépület felé, amelyet magyalbokrok vettek körül, elválasztva a füvészkertet a konyhakert mosdatlanul hétköznapi növényeitől.
Temar arrafelé pislogott, ahol az ajtó sötét négyszöge a vastag kőfalba mélyedt. Összehúzott szemmel figyelte, nem lát-e mozgást, vagy nem veszi-e ki egy rejtőzködő alak árnyékát a sötétségben. Hangtalanul kivonta a kardját.
Az északi fal felől három hangos csattanás hallatszott. Ryshad és Temar egyszerre fordultak sarkon. Kiáltás harsant, és a következő pillanatban egy csuklyás alak vágódott ki a magyalbokrok sűrűjéből, letiporva az útjában álló ánizs- és kaporágyásokat. Temar utánavetette magát, de csizmája megcsúszott a nyúlós kaportöveken. Ahogy elvesztette az egyensúlyát, és egy pillanatra térdre esett, a tolvaj hátrarúgott kiütve kardját a kezéből. Temar felpattant, és sikerült elkapnia a fickó derekát, erősen megrántva hátrafelé. Ellenfele nem adta olcsón a bőrét: küzdött, hadakozott, jókora ütéseket osztva csontos öklével. Egyik vaktában elsuhintott ütése a halántékán találta el Temart. és a fiatalember szorítása azon nyomban meglazult.
– Várj, te rohadék! – Ryshad már ott is volt, és vízszintesen meglengetve a furkósbotot térden találta a tolvajt. A fickó felbukott, Temarnak pedig majdnem sikerült rávetődnie, de a tolvaj valamiféle kiszámíthatatlan kígyómozdulattal az utolsó pillanatban kicsúszott a szorításából. Ryshad hiába nyúlt utána, nem sikerült elérnie a botja végével; szitkozódva utána vetette magát, de a fickó mintha felszívódott volna a kert sötétjében. Rohanni kezdett abban az irányban, amerre a tolvajt eltűnni látta. Temar a sarkában loholt, és próbált mélyeket lélegezni, miközben visszaszerzett kardja meg-megvillant a kezében.
– Hát ez meg hová lett? – torpant meg dühösen Ryshad.
Temar a kardjával végigdöfködte a magyalbokrokat meg a sűrűbb fűszernövény-ágyásokat. Úgy érezte, halántékán fülsüketítően dörömböl a vér. Újabb füttyszó harsant föl, amely ezúttal mintha a falon túlról érkezett volna. Csak nem sikerült kijutnia valamelyik gazembernek? Saedrin szerelmére, muszáj elkapniuk legalább a másikat! Rendezetlen fohásza, úgy látszik, elnyerte a maga jutalmát: vigyázatian csizmatalp csikordult az ösvény kavicsain valahol a közelben.
– Gyerünk az istállók mögé! – suttogta, amilyen halkan csak tudta.
Ryshad biccentett, és gyors, ám óvatos léptekkel megindultak a mondott irányba.
Szerencséjükre a kisebbik hold még mindig majdnem teljesen kerek volt, és ahogy elfutottak az egyik melléképület mellett, Temar egy fekvő alakot vett észre az alacsony tetőn. Ha valóban volt ott valaki, akkor olyan szorosan lapult a mohos palatetőhöz, hogy Temar nem is volt egészen biztos benne, vajon valóban látja-e. Elkapta Ryshad karját, és némán arrafelé mutatott. Ryshad intett neki, hogy kerülje meg a melléképületet, ő maga pedig megindult egyenesen az alacsony fal felé. Temar óvatosan átvágott a földre szórt szalmakupacok között, miközben szemét egy pillanatra sem vette le a tetőn sötétlő árnyékról. Az árnyék mozdulatlan maradt, a fiatalember pedig komolyan kételkedni kezdett benne, hogy valóban lapul odafönt valaki, és nem csak egy deszka vagy repedés csalja meg a szemét.
A következő pillanatban azonban az alak hirtelen föltérdelt, mintha éles ösztöne vagy egy eltévedt zaj figyelmeztette volna jöttükre. Óvatosan araszolni kezdett előre a csúszós palalemezeken, testsúlyát megosztva térde és tenyere között. Szemlátomást azon volt, hogy minél messzebb kerüljön Ryshadtól. Temar hirtelen elhatározástól hajtva megvált a kardjától, és gyors mozdulatokkal kapaszkodni kezdett fölfelé a tetőre, kihasználva a fal mellett álló vízeshordó nyújtotta támaszt. A tolvaj megtorpant, szoborrá merevedett, majd visszafelé kezdett araszolni. Temar felhúzódzkodott, egyik lábát megvetve a tető peremén. A tokvaj felugrott, és futásnak eredt a tetőgerinc felé; csupán sebessége óvta meg, ahogy nyomában a palalemezek elpattantak és lezuhantak. A melléképület egyik oldalával az istállónak támaszkodott, és a tolvajnak nem kellett sok idő hogy elérje a magasabbik falat. Fogást talált az esőcsatornán, felkapaszkodott, majd az istálló tetején át a palotát kerítő fal felé vett útját.
– A jó fészkes fenébe!
Oldalt pillantva Temar észrevette, hogy Ryshad a tető peremé küszködik: sebesült karjában nem maradt annyi erő, hogy feltornássza magát. – Temar, fel tudsz mászni oda?
– Azt hiszem, igen.
Temar nekigyürkőzött az istállófal csorba köveinek, minden izmával, minden idegszálával nekifeszülve az engedetlen falnak. Nem törődött vele, hogy lehorzsolja a bőrét, csizmája orrát, elszakítja ruháját. Ziháló mellkassal küszködött, míg végül sikerült megmarkolnia az istállótető ereszét, és felrántotta magát. Szíve a torkában vert, amint megpillantotta maga előtt az üres tetőcserepeket.
Elővigyázatosan kúszni kezdett a tetőgerinc felé, ujjait szétterpesztve, hogy jobban tudjon kapaszkodni. Esze ágában sem volt föladni. Arra gondolt, hogy Ryshad odalent várakozik, vagyis a tolvaj nem juthatott le észrevétlenül a tetőről. Térde, tenyere alatt veszedelmesen csúszott a szétmálló mohaszőnyeg, és a fiatalember megkönnyebbülten sóhajtott föl, amint elérte a tetőgerincet, és egyik lábát átvetve lovaglóülésben megtámaszkodhatott rajta. Megpróbált megfeledkezni a kétoldalt tátongó nyaktörő mélységről.
Hirtelen zajt hallott odalentről. Ahogy odakapta a fejét, elveszítette az egyensúlyát, és kis híján legurult, de csak egy macska szökkent fel mellette a tetőre, és felborzolt szőrrel, méltatlankodó tekintettel mérte végig a betolakodót. Megkönnyebbülten fölsóhajtott, de a következő pillanatban tüdejében rekedt a beszívott levegő. Valahonnan a közelből nehezebb test zaja is hallatszott a macska könnyű léptein túl. Lassan kiengedte a levegőt, és hátrafordult, arrafelé figyelve, ahol a kéménykürtő négyszögletes tömege emelkedett ki a tető síkjából. Már gyerekkorában megfigyelte, mennyire szeretnek a macskák a kénlény közelében tanyázni. Akkor ez az egy miért kerülte el nagy ívben ezt a kellemes búvóhelyet? Lassú mozdulatokkal leereszkedett ülő helyzetéből, és a tetőgerinc rejtekében meghúzódva igyekezett közelebb kerülni a kéményzughoz.
A tolvaj ott volt, ahol számított rá. Mozdulatlanul lapult a kéménykürtő árnyékában, és éberen figyelte az őrszemet, aki egyforma léptekkel haladt előre a külső fal mellvédje mentén, pillanatnyilag elzárva előle a menekülés útját. Temar torkában dobogó szívvel látta, ahogy az őr lassan eltávolodik, a tolvaj pedig ugrásra készen lekuporodik. Vajon megpróbál átugrani a falra ebben a szédítő magasságban? Nem; a fickó egyenesen a tető széléhez kúszott, egy pillanatra megfogódzkodott, majd leugrott, és eltűnt alant a sötétségben.
Még ha jelezhetne is neki, Ryshad akkor sem tudná idejében megkerülni az épületet. Temar olyan gyorsan kúszott előre a tetőn, ahogy csak tudott, és éppen akkor dugta ki a fejét az ereszcsatorna fölött, amikor a hívatlan látogató hatalmas nyögéssel földet ért. Temar ujjai keményen szorították az ereszt. Dastennin tegye akárhová, ezt igazán nem kockáztathatja meg! Semmit sem használna a jelenlegi helyzetnek, ha csontját törné, vagy valami még rosszabb történne vele. Ebben a pillanatban azonban már túl késő volt: súlya előrerántotta, keze lecsúszott a sima kőről. Ám a nyeregben töltött hosszú évek tapasztalata váratlanul a segítségére sietett: amint földet ért, önkéntelenül előregurult, hogy az esést tompítsa. Maga is meglepődött rajta, milyen gyorsan talpra ugrott; hát még a tolvaj, aki a külső fal tövében kuporgott...
Mielőtt Temar akár csak segítségért kiálthatott volna, a fickó már rá is vetette magát. Arckifejezésén világosan látszott gyilkos szándéka. Ököllel a fiatalember arcába vágott, ám Temar nyitott tenyérrel felfogta az ütést, egyúttal megmarkolta a fickó öklét, és félrecsavarta, másik kezével pedig támadója vállát ragadta meg. A tolvaj dühödten rugdalt, és kis híján sikerült elkaszálnia Temar lábát. A fiú megbotlott, szorítása meggyengült, így támadójának sikerült kiszabadítania öklét, és keményen az arcába vágnia. Temar az alkarjával félig-meddig hárította az ütést, de a lendület még így is jócskán megrántotta a vállát. A következő pillanatban minden erejét egyetlen ütésbe sűrítette, és sikerült pontosan állcsúcson találnia támadóját, akinek feje hátravágódott.
A fickó hátratántorodott, de még így is maradt annyi lélekjelenléte, hogy öklével Temar füle felé üssön, a fiatalember azonban egy ösztönös váll- és karmozdulattal kivédte. A tolvaj ekkor jobb híján belekapaszkodott a ruhaujjába, hogy a földre rántsa, Temar pedig kihasználta a helyzetet, és visszakézből úgy vágta orron, hogy a nyomorult azonnal eleresztette. Temar már rávetette volna magát, a fickó azonban nem adta olcsón a bőrét: ütései kétségbeesetten záporoztak, miközben vért és szitkokat köpködött ellenfelére. Ellenállása azonban hamarosan gyengült, és Temarnak sikerült egy erőteljes ütést bevinnie a bordái közé. Ahogy megtántorodott, még egyszer megütötte, majd hasonló erővel gyomorszájon vágta. A fickó úgy vágódott el, mint a rakodóállvány leszakadt köteléről elszabadult zsák, és még a földön fekve is öklendezett és levegő után kapkodott.
Temar a hátára fordította, hátracsavarva a védekezni képtelen fickó karját, közben hallotta, hogy Ryshad és emberei futva közelednek.
– Legalább az egyik nyavalyás patkányt elkaptuk – kiáltotta oda nekik.
– Látom, nem kímélted az irháját – jegyezte meg Naer, a kapuőr, látván a még mindig összegörnyedten fekvő fickó vérző arcát.
– Ki sem néztem volna belőled – vigyorgott elismerően Ryshad.
– Úgy nézem, azok a zsoldosok megtanítottak néhány fogásra – tette hozzá barátságosait csipkelődve Naer. – Ezzel együtt a méltóságos urakhoz továbbra is jobban illik a kardpárbaj, úgyhogy fogadj el egy tanácsot egy öreg harcostól, és máskor, ha üldözésre kerül a sor, ne hagyd hátra a kardodat! – Miközben beszélt, máris térdre ereszkedett, és gyakorlott mozdulatokkal átkutatta a fickó zsebeit. – Semmi nincs nála, amiből a kilétét megállapíthatnánk, de hát ez amúgy sem számít. Fiaim, zárjátok be ezt a jómadarat!
– Ha jó helyen sikerül megrúgnod a térde külső oldalát, menten összerogy – magyarázta az egyik harcos, miközben társai elvonszolták az ösvényen a szitkozódó tolvajt. – Alkalomadtán szívesen meg is mutatjuk, méltóságos úr, főként, ha ez a patkány nem siet elárulni a társai nevét.
A fogoly után pillantott, azt azonban szemlátomást túlságosan lefoglalta az ellenállás, és nem ért rá a kilátásba helyezett hátrányok miatt aggódni.
– Milyen sorsot szántok neki? – kérdezte Temar.
– Az éjszakát a kaputorony tömlöcében tölti – felelte Ryshad. – Reggel aztán az uraság színe elé állítjuk. Addig talán nem ártana utánanézni, mi járatban tehettek a cimborájával. Naer, küldd szét az embereket! D'Alsennin meg én majd végignézzük a zsalugátereket. – Azzal Temarhoz fordult. – Jól figyelj, nem látsz-e lötyögő sarokvasat, levált pántokat, törött léceket! Szerintem valamelyik felső ablakról lehet szó.
– Halcarionnak hála, legalább az egyik hold használható fényt ad – mormolta a foga között Temar, miközben Ryshad nyomában lassan körülkerülte az épület sötét tömbjét.
– A jó fészkes fenébe! – szisszent föl Ryshad az egyik saroknál.
– Mi az?
– Nézz oda! – mutatott Kushad az egyik zsalugáterre, melynek törött léce furcsa szögben állt el a többitől.
Temar megpróbált visszaemlékezni, miféle helyiség bújhat meg az ablak túloldalán.
– Vagyis arra gondolsz, hogy itt próbáltak bejutni... – jegyezte meg félhangosan.
– Miért, talán azt hiszed, Messire intézője hagyja, hogy a zsalugáterek lécei törötten lengedezzenek a szélben ilyenkor ünneptájt, amikor a város előkelőségei ki-be járnak a palotában, mint hangyák a bolyban? – mérgelődött Ryshad. – És mondok még valamit: az a kettő szemlátomást kifelé tartott, amikor rajtakaptuk őket. Ne is áltassuk magunkat azzal, hogy csak megpróbálták; ha már itt voltak, be is jutottak, annyi szent!
Komor arccal megindultak az egyik oldalajtó felé, Ryshad továbbra is halkan mérgelődött.
– Nem akaszthatunk lakatot minden ajtóra, minden kapura, főként nem ilyenkor, amikor olyan sokan érkeznek nap mint nap. Megint a régi nóta: az ünnepek idejére minden a feje tetejére áll, a folyosókon fel-le járnak a vendégek, a kapu környékén meg egymásba érnek a hintók. – Hirtelen megtorpant a lépcső kellős közepén. – És tegyük még hozzá, hogy ma este a katonák legnagyobb része odalent volt a harci iskolában, aki meg hazakecmergett közülük, az is olyan részeg, hogy aligha lehet egy értelmes szót váltani vele. Mit gondolsz, lehet, hogy ez az egész kihívás-dolog csak erre ment ki? Hogy megtisztítsák a terepet a tolvajoknak? A keservit, lassan már kezdek úgy gondolkodni, mint Casuel, leselkedő árnyékembereket látok a kéménysarokban. Na tessék, már itt is vagyunk.
Ahogy az ajtó kinyílt, Temar átkukucskált Ryshad válla fölött, és egy kis szobát látott, amely leginkább afféle raktárként szolgált: a szolgálólányok a takarításhoz használatos eszközeiket tartották itt. Az ablaküveg törött cserepei, amelyek szerteszét hevertek a padlón, ezüstösen csillantak meg a holdfényben, az ablakkeret pedig a sarkaiból kifordítva lógott.
Ryshad kilökte a zsalugátert, hogy a holdfény eláraszthassa a szobát.
– Jobb lesz, ha minél előbb riasztjuk az apródokat és szobalányokat, vegyék számba az ékszeres ládikók tartalmát. Nos, mit gondolsz, csak egyszerű pénzsóvár tolvajokkal állunk szemben, vagy valamiféle újabb összeesküvés készül a D'Olbriot család ellen? Ó, már megint ez a rengeteg „ha” és „talán”! Mintha bekötött szemmel kellene kardpárbajt vívnunk!
Az ékszeres ládikók említése hirtelen másfelé fordította Temar figyelmét.
– Mondd csak, mi van az alattunk lévő helyiségben? – kérdezte gyanakodva.
Ryshad tekintetében saját félelmeit látta tükröződni.
– A könyvtár – felelte rekedten a kardforgató.
A következő pillanatban Temar már kint is volt a szobából, leviharzott a lépcsőn, Ryshad pedig ott robogott a sarkában. Egyszerre érkeztek a könyvtár ajtajához. Temar a kilincs után kapott, magában fohászkodva, hogy, az ajtó zárva legyen, és gyomra összerándult, amint a zár hangtalanul engedett.
– Gyújts világosságot! – suttogta elkeseredetten.
Ryshad sarkon fordult, és felkapott egy lámpást a folyosó sarkában álló asztalkáról.
A rövid kanóc gyér izzása nem ért ugyan el a könyvekkel telezsúfolt polcokig, ahhoz azonban elegendő volt, hogy megvilágítsa az asztal közepén fekvő összegyűrt vászonkelmét, amely üresen nyújtózkodott feléjük. Ahol nemrég még a láda állt, csak egy-két szétszóródott apróság árválkodott; maga a láda a földön félredobva hevert.
– Poldrion kénkövet lehelő démonaira! – szaladt ki Temar száján nagyapja egyik rég elfeledett szitka. – Gyerünk!
– Jó, de hová? – állt meg az ajtóban Ryshad, hogy visszatartsa a kiviharzó fiatalembert.
– Hallgassuk meg, mi mondanivalója lehet a barátunknak ott a kaputoronyban! – csikorgatta a fogát Temar. Torkát harag és kétségbeesés fojtogatta. Hány embert szabadíthattak volna meg a nyomorúságból azok a visszaszerzett ereklyék! Hogyan történhetett ez az egész?
– Az uraság kiváltsága, hogy saját palotájának falai között igazságot szolgáltasson, Temar. – Ryshad csitítónak szánt hanglejtésébe düh és szánakozás is keveredett. – Egyelőre nem tehetünk semmit.
– Akkor hát mi legyen? – bámult rá a fiatalember.
– Reggelre kelve az uraság elé áll az emberünk. Addig azonban várnunk kell. – Ryshad körülnézett a sötétbe borult könyvtárban, és Temar csak ekkor vette észre, mennyire kimerült a férfi arca. – A másik fickónak viszont minden jel szerint sikerült kereket oldania a zsákmánnyal. Mit gondolsz, Avila kisasszony nem tudna segíteni nekünk a Mesterséggel, hogy meg tudjuk határozni az ellopott dolgok helyét?
Temart teljességgel megnémította a váratlan gondolat, hogy alighanem ő lesz kénytelen szembesíteni Avilát a lopás tényével. Nagyot nyelt, de szólni ezután sem szólt, mivel a folyosó felől sietős léptek hangzottak föl, az ajtóban pedig egy inas és két szobalány tétova arca jelent meg.
– Nézzetek utána, nem tűnt-e el valami a többi szobából is! – rendelkezett Ryshad. – Riasszátok a többieket is, és vizsgáljátok át a hölgyek, urak ékszeres fiókjait! Ha végeztetek, jelentsétek nekem az eredményt!
Mire a szolgák kisiettek a szobából, Temar is megtalálta a hangját.
– Ki tehette ezt?
– Honnan tudjam? – vágta rá Ryshad rosszul leplezett dühvel. – Éppen úgy, ahogy fogalmam sincs, vajon ki törte fel azt a raktárat Bremilayne-ben. Továbbá azt sem tudjuk, vajon ki döfött hátba téged, és ki intézkedett róla, hogy ma délután lehetőleg karddal a bordáim között végezzem.
– Ebben az utóbbi ügyben Den Thasnetékre gyanakszunk, nem? – Temar nem kevésbé érezte dühösnek magát. – Azután szóba jöhet még Den Muret vagy Den Rannion, akik szintén ellentétes érdekekről tettek tanúbizonyságot a bíróság előtt. Mi volna, ha riadóztatnák a testőrséget, és fegyveres erővel kényszerítenénk őket, hogy bizonyítsák az ártatlanságukat?
– A dolgok manapság nem ilyen egyszerűek, Temar – sóhajtotta Ryshad. – Először is bizonyítékra volna szükségünk, méghozzá megkérdőjelezhetetlenre, amelyből kétségkívül kiderül, vajon melyik nemesi család keze van a dologban. Kezdetnek az is megfelelne, ha találnánk egy nyomot, amely elvezethet a kulcsszemélyhez.
– De hát itt van az a patkány a kaputoronyban! – vicsorgott Temar. – Reggel majd odaállítjuk az uraság elé, ez eddig rendben is volna, de valóban akadálya ez annak, hogy még ma éjjel egy kicsit elbeszélgessünk vele?
Ryshad egy pillanatig elgondolkodva nézett maga elé.
– És mit akarsz vele kezdeni? – kérdezte. – Verjük meg? Az uraság szíjat hasít Naer hátából, ha a hírét veszi a dolognak. Ebben a házban nem szokás az ilyesmi.
– Ne felejtsd el, hogy nem Avila az egyetlen, aki bánni tud a Mesterséggel – bökte ki elkeseredetten Temar. – Ha már itt tartunk, éppenséggel én is ismerem azt a bizonyos igazmondó varázslatot, amelyet manapság olyan könnyedén kifiguráznak a tárgyalóteremben. Akkor legalább annyit meg tudnánk állapítani, vajon igazat beszél-e az a gazfickó.
Temar parázsló haragja csak még jobban fellángolt, látva, hogy Ryshad arcán önkéntelen undor fut át ezekre a szavakra.
– Előbb-utóbb kénytelen leszel túltenni magadat a Mesterséggel kapcsolatos ódzkodásodon, Ryshad! – mondta komolyan. – Itt a remek alkalom. Ugye, nem gondolod komolyan, hogy életed végéig megpróbálsz nem tudomást venni az éteri mágia létezéséről, csak azért, mert az engem foglyul ejtő varázslat valaha bekúszott az agyadba? Felejtsd el ezt a Toremalban divatos varázsló-utálatot! Hiszen én magam állok itt előtted, nem Planir, és nem Casuel! – Iménti elkeseredettsége most már azzal az elszántsággal is párosult, hogy bebizonyítsa Ryshadnak, a Mesterség igenis képes hasznos dolgokra. – Igaz, hogy csak elenyészően kevés varázsigét ismerek a Mesterség valódi műtelőihez képest, de ez a néhány is elég lehet hozzá, hegy kiszedjünk valamit abból a rohadékból, legalább a nevét. Ennyi is hozzásegíthet, hogy elinduljunk a forró nyomon, amíg ki nem hűl. Ne mondd, hogy nem éri meg!
Szavait hirtelen elharapta, tekintetét azonban egy pillanatra sem fordította el Ryshad arcáról.
Végül a kardforgató hátrált meg előbb.
– Na jó, lássuk, mit tehetünk – sóhajtotta.
Mire a kaputoronyhoz értek, Temar már olyan feszült volt, akár a felajzott íj idege. Tarkóját görcs merevítette, halántéka fájdalmasan dobolt. Ekkor vette csak észre, hogy jobb és bal kezének ujjait újra meg újra körülfuttatja egymáson. Dühödten gyömöszölte a kezét kölcsönkapott nadrágjának zsebébe.
– Naer! – kiáltotta Ryshad, amint beléptek az őrfülkébe, amely a kapubejáró boltívének oldalából nyílt. – A méltóságos úr látni szeretné a foglyot.
Naer elgondolkodva dörzsölgette tömzsi állát, amelyen már kezdett kiütközni a borosta.
– Rendben van, de ne hagyjatok nyomot az arcán – egyezett bele végül, és egy kulcskarikát dobott oda Ryshadnak.
– Erre gyere! – Ryshad végiglépdelt egy időtől megfeketedett falú folyosón, és a legvégén kinyitott egy ajtót. Temar követte. Szűk lépcsősoron haladtak lefelé, a fokok széle töredezett és csúszós volt. – Nézz a lábad elé! – szólt hátra a familiáris.
Boltíves terembe jutottak, amelynek mennyezetét tömzsi oszlopok tartották. A helyiséget fából készült válaszfalak osztották apró kamrákra. A bejárat mellett egyetlen árva lámpás függött, gyér fénye homályosan villant meg a fogoly láncain.
– Kellemes ünnepeket! – szólalt meg vidáman Ryshad. – Ne félj, nem fog fájni... Legalábbis nem elviselhetetlenül.
A fogoly megmerevedett, láncai megcsörrentek. Szemében dac villant. Szája egyenes vonallá keskenyedett, állkapcsát indulatosan előreszegezte.
Ryshad ismét elmosolyodott, és karját lassú mozdulattal összefonta.
– Kezdheted, uram – fordult szertartásos arccal Temarhoz.
Temar minden tőle telhetőt megtett, hogy egy lépéssel se maradjon el a Ryshad vonásairól és mozdulataiból tükröződő csöndes fenyegetéstől.
– Aer tes saltir, sa forl agraine – kezdte, ráérősen hangsúlyozva a szavakat.
A fogoly arcán mélységes zavar és tanácstalanság ömlött el.
– Mit mondott? – kérdezte egy kis idő múlva.
– Ne is törődj vele – felelte Ryshad olyan elégedetten, hogy a fickó arca csak még jobban megnyúlt.
– A neve Drosel – jegyezte meg Temar csak úgy mellékesen, miközben a tökéletes magabiztosság arckifejezését öltötte magára.
– De hát nem is ismersz, sose láttál! – buggyant ki a méltatlankodás a tolvajból, mielőtt még féket vethetett volna a nyelvére. – Nem tudhatod a nevemet! Ki mondta meg? Ki volt az a szemét, aki föladott?
– Senki nem adott föl, cimbora. D'Alsennin őméltósága varázslat segítségével azt halász ki a gondolataid közül, amit csak akar. Gondolom, hallottál már a tudományáról. – Ryshad sokatmondóan Temar felé intett. – Ugye, tudod, hogy Kellarinból érkezett? Az ám, az utolsó Nemith elveszett gyarmatáról, amelynek népe emberöltőket aludt át egy barlangban, miközben testüket varázslat óvta az enyészettől. Ó, hát persze, hogy hallottál róla! Nos, hamarosan egy kicsivel többet is megtudsz erről az ősi tudományról, barátom. A méltóságos úr ugyanis arra készül, hogy néhány kérdésünkre válaszokat keressen a két füled közt.
Temar jéggé dermedt, és csak magában fohászkodott, hogy döbbenete ne ütközzék ki az arcán. Természetesen nem rendelkezett azzal a varázserővel, amellyel Ryshad felruházta. Hogyan is várhatná el tőle, hogy ilyen bonyolult mágiát fejtsen ki? Megköszörülte a torkát.
Ryshad békítőleg emelte felé a kezét.
– Tudom, mit akarsz mondani, méltóságos úr, de hát az uraság is csak ember. Adunk ennek a rakás szemétnek egy utolsó esélyt, hogy megóvja a józan eszét, mielőtt szőröstől-bőröstől kifordítanád a fejét... Nos, látod, fiam – fordult vissza a fogolyhoz –, a baj csak az, hogy őméltósága ízekre tudja ugyan szedni az elmédet, csakhogy utána általában nem szokott sikerülni ismét összerakni. – Közelebb hajolt a fickóhoz, és alaposan a szeme közé nézett. – Hidd el, jobban teszed, ha önként együttműködsz. Vagy talán azt akarod, hogy bekússzon a fejedbe, és maga fésüljön át minden apró emléket, amelyet titokban őrizgetsz? Találkoztam egyszer egy lánnyal, akivel ilyesmi történt. Azt mondta, rosszabb volt, mintha egy fél laktanya erőszakolta volna meg, és még a fülét meg az orrát is levágták volna; ráadásnak.
Temar vér ízét érezte a szájában, és a következő pillanatban rájött, hogy maga harapott a saját nyelvébe döbbenetében. Nem gondolta volna, hogy Ryshad ilyen erős ellenérzést táplál a Mesterség irányában. A familiáris elfordult a fogolytól, akinek arcát most élesen világította meg a lámpatény, fölfedve a félelem és fájdalom torz vonásait. Ryshad azonban, amint szembekerült Temarral, lopva rákacsintott. A fiatalembert teljesen váratlanul érte a látvány.
– Nos, Drosel, adunk neked még egy utolsó lehetőséget – jegyezte meg kedélyesen Ryshad. – A méltóságos úr kipróbál rajtad egy kisebbfajta varázslatot, amely elárulja nekünk, vajon igazat mondasz-e. Fölteszek néhány kérdést, és ha megosztod velünk, amit tudni akarunk, jó esélyed van rá, hogy nem kell holnap nyáladzó idiótaként állítanunk az uraság színe elé.
Temar halk zajt hallott a lépcső felől. Naer és néhány embere várakozott a fordulóban, és óvatossággal vegyes kíváncsisággal kandikáltak ki a fal sarka mögül.
– Méltóságos úr... – Ryshad felkínáló mozdulattal intett a fogoly felé, aki olyan messzire elhátrált, amennyire csak láncai engedték.
Temar lehunyta szemét, és a kezébe temette arcát, hogy figyelmét jobban tudja az ősi igékre összpontosítani. Ujjai dermesztően hidegnek tűntek felforrósodott arccsontján. Ez a varázslat nem tartozott éppen a legegyszerűbbek közé, de volt már dolga hasonlóan bonyolult mágikus feladattal, és ha akkor sikerült, most is fog. Éppen elégszer látta, hogyan történik az ilyesmi; még a nagyapja tróntermében, amikor a hajdani uraság törvényt ült az alárendeltségébe tartozók fölött. Sőt, néhányszor az apja is alkalmazta ezt a varázslatot, ha úgy hozta a szükség. Ha Avila képes rá, nem lehet olyan rettenetesen megterhelő. Muszáj, hogy sikerüljön, máskülönben Ryshad soha többé nem fog megbízni benne.
– Raeponin prae petir tat aradare. Monaerel als rebirque na dis apprimen vaertennan als tal. Nai thrinadir, vertannan prae rarad. Nai menadis, tal gerae askat. Tal adamasír Raeponin na Poldrion.
Lassan, nyomatékosan ejtette ki a szavakat, miközben lényének minden szilánkja az összekuporodó tolvajra összpontosult. Kellett egy pillanat, mire Ryshad rájött, hogy Temarnak nincs több mondanivalója, és tenyere élesen csattant a deszkafalon.
– Nos, Drosel, ki adott megbízást a lopásra? Ne próbálj hazudni, D'Alsennin őméltósága úgyis rájönne. No, mi az, nincs mondanivalód? Na jó, ha játszod a süketet, akkor kénytelenek leszünk a füleden át kirángatni a fejed tartalmát, és kibogarászni belőle a válaszokat.
A lépcső felől fojtott zaj hallatszott, mintha valaki rémülten elrohant volna. Temar igyekezett minden erejével a fogolyra figyelni. A fickó szája félig elnyílt, krákogott és a torkát markolászta megláncolt kezével.
– Na látod – nyugtázta hidegen Ryshad. – Ugye, nem tudsz hazudni nekünk. – Kérlelhetetlen arckifejezéssel bámult a fickóra. – És most, hogy megpróbáltad, elárulok valami egyebet is. Ha nem mondasz rögtön valamit, ami igaz, akár egy icipici igazságot is, soha többé nem leszel képes megszólalni!
A tolvaj nyitott szájjal, mélységes rémülettel tekintett a kardforgatóra.
– Gyerünk, ki vele! – mordult rá Ryshad. – Ki küldött ide?
– Pengemester... Azt mondta, így hívják – kiáltotta rémülten a tolvaj. – A Harci Lobogóról elnevezett fogadóban találkoztam vele. Azt mondta, csak a ládát hozzuk el, és ne törődjünk vele, mi van benne.
– Összegörnyedt, karjával védelmezve az arcát.
Ryshad hátrafordult, szemöldökét kérdőn felvonta.
– Egyelőre ennyi is megteszi. – Temarnak sikerült némi fensőbbséges megvetést vinnie a hanghordozásába. – Ha úgy tetszik, még vissza is jöhetünk.
A tolvaj a félelem és nyomorúság eleven szobraként kucorodott össze a padlón.
Ryshad egy fejmozdulattal a lépcső irányába mutatott. Temar megindult fölfelé, és már az első lépéssel az őrségre rendelt katonák ódzkodó pillantásainak kereszttüzébe került. Ryshad gondosan bezárta maguk mögött az ajtót, majd visszaadta a kulcsokat Naernek.
– Egyetlen karcolás sem esett rajta – jelentette ki elégedetten.
– Az összes istenek nevére, mit műveltetek vele? – érdeklődött aggodalmasan Naer.
– Tényleg belekotortál a gondolataiba? – suttogta egy sápadt arcú fiatalember.
– Ugye, nem mondjátok komolyan, hogy elhittétek ezt a sületlenséget? – kérdezte hitetlenkedve Ryshad. – Naer, azt hittem, némi józan észt is versz az embereidbe a harctéri fegyelem mellett.
– Vigyázz a szádra, Ryshad! – Naer közel állt hozzá, hogy megkönnyebbülten elnevesse magát.
– Ne aggódjatok, az a kupac szemét semmivel sem lett butább, mint volt... Igaz, hogy nehezen is tudtuk volna túlszárnyalni az eredeti állapotot – nyugtatta meg a döbbent katonákat Rvshad. – Az ember éppen csak megijesztgeti egy kicsit az efféle fajankót, és ami kevés ész volt benne, mind kiszalad az alfelén.
– A fene egyen meg, Ryshad, még engem is majdnem meggyőztél – csóválta a fejét Naer.
– Ebben elég jó vagyok – vigyorgott Ryshad. – Ne felejtsd el, hogy az egyik fivérem ügyvéd, a másik meg kőműves, és ez sem kis dolog. Hallanod kellene, hogyan veszi rá a szerencsétlen matrózokat odalenn a kikötőoldalban, hogy háromszor akkora házat építtessenek maguknak, mint amekkorát eredetileg terveztek!
Ez a megjegyzés egyetértő nevetgélést váltott ki a kapusfülkében. A feszültség kezdett lassan feloldódni az arcokon.
– Na jó, de honnan tudtátok a nevét? – kérdezte valaki az ajtó mellől.
– Ismeri valaki azt a bizonyos fogadót, a Harci Lobogót? – vágott a szavába Temar. – Ugye, valami ilyesmit emlegetett... És azt a fickót, aki Pengemesternek nevezi magát?
Valaki elnevette magát, de Ryshad komor pillantása láttán inkább magába fojtotta derültségét.
– Pengemester a vásári bábjátékok egyik népszerű szereplője – magyarázta a familiáris. – Az ünnepek környékén csak úgy visszhangoznak a városszéli utcák ettől a névtől.
– Ezt a Harci Lobogót viszont megnézhetnénk magunknak – indítványozta Naer. – Ha kell, hát leakasztjuk a rúdjáról, és addig rázzuk, amíg valami ki nem pottyan belőle... Hé, Verd, eredj, keltsd föl a hűbéreseket, az újoncoknak meg mondd meg, hogy mossák ki a szájukból a bor szagát. Az éjszaka hátralévő részében ők felelnek érte, hogy minden rendben menjen a palota környékén.
– Megyek, hozom a kardomat – dörmögte Ryshad.
– Mikor indulunk? – érdeklődött Temar növekvő izgalommal.
– Te semmikor – szögezte le Naer. – Még csak az kellene, hogy magammal vigyelek! Az uraság elevenen megnyúzna. És te is itt maradsz, Ryshad. A bizalmasok mind elmentek valami lakomára, Stolley meg odalent van a harci iskolában, és nem hiszem, hogy egyáltalán lábra tud még állni. Ez pedig azt jelenti, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint te vagy a rangidős, barátom, vagyis kénytelen leszel szemmel tartani a kapu környékét.
– De Naer... – ellenkezett Ryshad.
– A fickó azalatt jutott be ide, hogy én voltam őrségben, Ryshad. – Naer arca elsötétedett. – Beláthatod, az a legkevesebb, hogy nekem kell elkapnom, és vasra vernem a cimboráját. Ti meg mit tátjátok a szátokat? – fordult a katonák felé. – Nincs dolgotok?
Temar nézte, ahogy Naer csatasorba rendezgeti a csapatát, majd minősíthetetlen káromkodások és atyai hangvételű bátorítások közepette kitereli őket a kapun.
– Azt hiszem, túl fáradt vagyok ehhez a macerához – sóhajtotta elgyötörten Ryshad. – Szóval a miénk a kapu... Akarom mondani, az enyém. Te meg jobb, ha ágyba bújsz, Temar. Legalább egyikünk pihenjen valamennyit.
– Inkább itt maradnék – ellenkezett a fiatalember. – Értesítenem kell Avilát a történtekről, amint visszaérkezik.
– Én pedig beszámolok Camarl őméltóságának – tette hozzá Ryshad minden lelkesedés nélkül. Odahúzott egy támlátlan széket az őrfülke tűzhelye mellé, és magához intette azt a két újoncot, akik vadonatúj egyenruhájukban a kapu körül lábatlankodtak.
– Intézkednétek a konyhában, hogy valaki főzzön nekünk egy teát? Mézzel, ha lehet. Ismeri valamelyikőtök annyira a nyugati öböl partvidékét, hogy elvigyen egy levelet?
Temar fáradtan figyelte, amint Ryshad toll és tinta után keresgél az asztalfiókban.
– Ha végeztél, azt hiszem, elkérném azt a tollat – jegyezte meg halkan.
A D'Olbriot család krónikájának előszava
Íródott Glythen uraság pecsétje alatt
Erényes Decabral uralkodásának 13. évében,
a Téli Napforduló idején
Sűrű napirendje volt ebben az évben a Hercegek Gyűlésének, és őszintén szólva igen erősen gondolkodóba estem, vajon mit is jegyezzek fel a történtekből. No, de hát nekem elsősorban azzal a kötelességemmel kell törődnöm, hogy híven megörökítsem a fontosabb eseményeket azok számára, akik átveszik kezemből a ház ügyei fölötti őrködés tisztét. Raeponin legyen hát tanún, hogy a színtiszta igazságot írom le, amely igazság megszégyeníti majd az ellenséges tekinteteket, ha valamilyen véletlen folytán bepillantást nyernének eme feljegyzésbe.
A hercegek sorában meglehetős méltatlankodásra adott okot az az elbizakodott nyilatkozat, amelyet Col városa küldött a hajdani Einar Sai Emmin tartományból. Decabral fiainak szívében régtől fogva élt a remény, hogy Col városa, mint afféle utolsó bástya, előbb-utóbb kiemelkedik majd a Káosz hamvaiból, és alapja lesz a birodalom újjáépítésének a nyugati hercegségek romjain. Magam tisztán látom, hogy ez a nagyralátó terv hovatovább egészen füstbe ment Decabral elmúlt évi meggondolatlan cselekedeteinek köszönhetően, amelyek ellenséges fogadtatásra találtak az ottaniak körében. A Megválasztott Méltóságok pecsétjével érkezett nyilatkozat tudatja mindenkivel, hogy Col legbefolyásosabb polgárai újjáélesztették a város hajdani kormányzati formáját, másrészt pedig élénken elutasítja az uralkodó azon igényét, hogy ismerjék el fennhatóságát a birodalom egykori tartományainak területén. Ráadásul az a tény, hogy a nyilatkozatot – nyilván nem véletlenül – Den Perinal uraság kezéhez juttatták el, még tovább növelte Decabral haragját.
Tor Kanselin és Den Sauzet uraságok nagy nyilvánosság előtt szemrehányással illették az uralkodót viselkedése miatt, főként pedig azért, hogy nyíltan szembehelyezkedett a Hercegek Gyűlésének előző télen hozott határozatával. Den Perinal egyetértett velük, mondván, ezekben a bizonytalan időkben az ilyen elhamarkodott döntések aligha vezethetnek eredményre, egyúttal utalt rá, hogy a Hercegek körében nyugtalanság tört ki az uralkodó néhai fivére, Ideges Decabral halála nyomán. A magam részéről tartottam tőle, hogy egy effajta: nyílt támadás csak további meggondolatlanságokra sarkallhatja Decabralt, ő azonban szerencsére ezúttal nem engedett szabad folyást haragjának. Ehelyett azt a megoldást választotta, hogy elkeseredett vitába bocsátkozott Col városának nyilatkozatát illetőleg, azzal érvelve, hogy a város visszaszerzése kulcsfontosságú lehet Lescar önjelölt uraságainak megzabolázásában és az újjáalakuló Caladhriai Parlament szarvának letörésében. Tor Arrial uraság annyiban egyetértett vele, hogy Tormalinföld katonai fölényének burkolatlan kinyilvánítása láttán ezen elbizakodott tartományok talán megtorpannának, hogy kissé elgondolkodjanak. Szavai nyomán a Hercegek körében a döbbenet és csodálkozás hangjai hallatszottak, mígnem Tor Arrial folytatta mondandóját, és maró gúnnyal illette Decabral ábrándképeit. A hallgatóság széles derültségére azon tűnődött, vajon mi okozhatta az uralkodó elrugaszkodott fantazmagóriáit: az erős italok, a maró füst avagy a kuruzslók orvosságai.
Előzőleg én is azt gondoltam, hogy Tor Arrial formális bizalmi szavazást indítványoz majd, de hát ő is belátta, akárcsak mi, többiek, hogy Decabralt amúgy is szolgaian támogatnák azok a jöttmentek, akiket az elmúlt tíz év során oly sietve nemesi ranggal ruházott föl. Ezek az ölebecskék nagyon is jól tudják, hogy a kandalló mellett elfoglalt kényelmes helyük és az odavetett húsos csontok csakis gazdájuk kegyétől függenek, így aztán vakon helyeselnek, bármit is mondjon. Eleinte azt hittük, Den Ferrand és D'Estabel a nyár folyamán talán meginogtak, ám az uralkodó újfent megvásárolta hűségüket holmi felajánlott adóbehajtási jogokkal, só- és ónmonopóliummal.
Egyetlen vigaszom, hogy az efféle szűklátókörűség csak elidegeníti egymástól Decabral állítólagos híveit, akik voltaképpen csakis saját érdekeik szolgálatában állnak. Az uralkodónő látogatása a Nappart környéki birtokokon, amely kezdetben csak időleges távollétnek tetszett, immár véglegesezek tűnik, annál is inkább, mivel valóságos udvartartást alakított ki magának azokból, akik hozzá hasonlóan száműzöttnek érzik magukat. Most, hogy legidősebb fia lassan eléri a szükséges életkort, egyre növekvő érdeklődést mutat a ház azon ágai iránt, amelyek inkább elszenvedték Erényes Decabral tapintatlanságait, csak hogy az uralkodói trónust megtarthassák a családon belül. Az uralkodó bátyja, Messire Manaire a világtól elzárva él, és Moretayne melletti birtoka hosszú idő óta szinte zarándokhelye azoknak, akik kitaszítottnak érzik magukat a jelenlegi rendszerben. Az idén azonban váratlanul ellátogatott Toremalba az ünnepek idején, és nem is csinált titkot belőle, miféle ajándékkal lepte meg sógornőjét a Napforduló alkalmából. Messire Manaire túl van már azon az életkoron, hogy ésszerű igényt támaszthatna az uralkodói trónusra, fiai azonban éppen a megfelelő időben születtek ahhoz, hogy leváltsák a trónon az uralkodónő fiait. És ami még ennél is fontosabb, tanácsadói elejtettek egy-két szót arról, hogy Manaire végezetül mégis csak szegbocsátott nővérének, Balene úrnőnek, aki annak idején, atyjuk halálakor méltatlankodását fejezte ki, amiért fivére olyannyira sietne az elhunyt Türelmes Decabral nyomdokába lépni. A hölgy házassága Den Leoril urasággal éppenséggel beláthatatlan jelentőséggel bírhat most, hogy leányaik immár eladó sorba kerültek, és helyzetüknél fogva a legbefolyásosabb családokba házasodhatnak be.
Sokan közülünk szívesebben látnának egy teljes dinasztiaváltást, annál is inkább, mivel ezáltal az újonnan nemesi rangra emelt házak többsége nem tudná tovább leplezni áruló mivoltát, és nem tudna többé a Tor Decabral-házhoz való hűség álcája mögé bújni. Miközben e sorrakat írom, közeledik már a hajnal, egy új év hajnala; és ha hihetek előérzeteimnek, hát igencsak mozgalmas év elé nézünk.
A D'Olbriot-ház kaputornyában
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek negyedik napjának reggelén
Alaktalan árnyak üldöztek, fölém nőve, körém tornyosulva, kérlelhetetlenül benyomultak vergődő álmomba, és mintha saját rémületemből táplálkoznának, egyre csak dagadtak és sokasodtak.
– Tathel familiáris! – Az ajtó felől halk, de határozott kopogtatás hallatszott. – Ryshad!
Úgy ébredtem fel, mintha nagy magasságból estem volna le hirtelen, és egyetlen torokszorító pillanatig úgy éreztem, hogy az engem fojtogató rémség is velem zuhant, kitörve álmaimból a valóságba. A következő lélegzetvétellel azután rájöttem, hogy az éjszaka folyamán valaki bejött a szobámba, és összehúzta körülöttem az ágy függönyeit. Nyilván kedves akart lenni. Érverésem a rendes ütemre lassult, és a szívem már nem akart kiugrani a mellkasomból.
– Tessék... – dörmögtem, miközben Poldrion ladikjának fenekére kívántam függönyhúzogató jótevőmmel együtt azt is; aki fölébresztett.
– Üzenet érkezett – hallottam a fojtott hangot az ajtó mögül.
Mogorván szétrángattam az ágyfüggönyöket, és ajtót nyitottam. Stolley egyik újonca állt a küszöbön, és egy csinosan lepecsételt levelet tartott elém. A címzés kacskaringós lescari kézírással készült. A fiú reménykedve toporgott előttem, várván, hogy kinyissam a finoman illatozó küldeményt.
– Köszönöm, elmehetsz. – Elvigyorodtam, ahogy átvettem tőle a levelet, és miközben becsuktam az ajtót, egy pillanatig még láttam csalódott arcát.
Hátamat az ajtódeszkának vetettem, és lehunytam a szememet. Abban a pillanatban semmit sem akartam jobban, mint egy olyan reggelt, amikor végre tisztességesen kialhatom magamat, és semmi váratlan esemény nem riaszt föl: sem tűzeső, sem vízözön, sőt, Poldrion bosszúszomjas démonai sem röpködnek a palota körül.
Lepattintottam a viaszpecsétet, és átfutottam Charoleia tömör sorait. A hölgy azt üzente, ma délután a második és a harmadik harangütés között odakint fog levegőzni a régi bástyafalon. Világossá tette, hogy a legjobb lesz, ha odamegyek. Szélesre tártam az ablakot, hogy a friss levegő az iménti lidércálom utolsó foszlányait is kikergesse a szobából, azután nekiláttam, hogy társaságképes állapotba hozzam magamat. Ez némiképp nehezemre esett, tekintve, hogy sebesült kezemet szinte alig tudtam mozgatni. Ahogy letekertem róla a fáslit, lilára puffadt, alaktalan masszával szembesültem, amelyet vörös horzsolások barázdáltak. Ez a nyavalyás sebesülés kimerültségem ellenére is sokáig ébren tartott, no meg persze az a kényelmetlen beszélgetés sem tett jót a kedélyállapotomnak az Uraság dolgozószobájában, jóval éjfél után. Végül feladtam, és elfogadtam Naertől egy csésze tahn-teát; most aztán megfizetem az árát. Félig-meddig ennek a számlájára írható pocsék szájízem és ködös tudatom, nem is beszélve a rémségekről, amelyek között hánykolódva töltöttem ezt a nyomorúságos éjszakát.
Pedig nem ártana, ha ezekben a zűrös napokban legalábbis harcra képes állapotban tudnám tartani magamat. Másik kezemmel és a fogammal tőlem telhetőleg visszatekertem a kötést, ellenállva a kísértésnek, hogy megvakarjam a viszketve égő öltéseket. Elhatároztam, hogy minél előbb felkeresem Avila kisasszonyt, hátha van a tarsolyában egy alkalmas gyógyító varázslat. Kelletlenül ismertem be, hogy Temarnak mégiscsak igaza volt. Nem utasíthatom vissza a segítséget, amelyre nagyon is rászorulok, pusztán azért, mert a Mesterségtől ered. Most már csak abban reménykedtem, hogy a hölgy hangulata megenyhült kissé az elmúlt éjszaka óta. Ő meg az uraság szinte egyszerre érkeztek vissza, és amikor utoljára láttam Temart, éppen alapos fejmosásban részesült Avilától a palota egy félreeső szegletében. Voltaképpen nem is tudtam igazán csodálkozni rajta, hogy a kisasszonyt ennyire megviselte az ereklyék elvesztésének híre.
Ám a szobalányok még nem tárták ki Avila ablakán a zsalugátereket, így tehát kénytelen voltam gyógyíttatásomat későbbre halasztani. Ahogy kiléptem a kaputoronyból, erős kísértést éreztem, hogy kocsiért küldessek az istállóudvarra. Hamar elvetettem az ötletet; minél kevesebben tudják, hová készülök, annál jobb. Egyetlen vigaszom maradt, hogy a Vízikapuig könnyedén lejtett az út, és mire lesétáltam, a fejem is kitisztult kissé. A régi városfal tetejére vezető lépcsősor ugyan megizzasztott, de a hűvös, sóillatú levegő megint csak jólesett tompán sajgó homlokomnak.
A régi városfal szintén Toremal azon épületei közé tartozik, amelyek példáját a kisebb városoknak is okos dolog volna követniük. Nappart és Moretayne például csinos téglafalat mondhat magáénak, amelyen olyan széles gyilokjáró húzódik, hogy három ember is elfér rajta egymás mellett, a sarkokban pedig őrbástyák állnak. No, de hát Nappart háromszor is gazdát cserélt a lescari háborúkban még Elszánt Aleonne idejében, az aldabreshi kalózok pedig negyven mérföldnyire felhajóztak a folyón, hogy eltöröljék a föld színéről Moretayne városát. Végül Könyörtelen Decabralnak kellett fölégetnie a keleti partvidék szigeteit, hogy végleg kifüstölhesse a szigetvilágbélieket.
Toremal falait soha, még a Káosz legsötétebb éveiben sem törték át. A fal külső részét hatalmas kőtömbök alkotják, ezek tartják a tornyokat, amelyek szabályos közönként követik egymást. A tornyok olyan nagyok, hogy egy harcoló alakulat bőven elfér bennük, és elég közel vannak szomszédaikhoz, hogy egymás segítségére siethessenek. Mögöttük széles földsánc húzódik végig a fal mentén; a földtömeget a túloldalról egy másik, belső fal támasztja meg, és ez a belső fal szakértő szemmel nézve is a legpompásabb kőművesmunka, amelyet sok napi járóföldön belül láthat az ember. Ha az imént azzal példálóztam, hogy Nappart vagy Moretayne városfalának tetején három ember is elfér egymás mellett, hát Toremal falán három megrakott szekér is elhaladhat hasonlóképpen.
Most azonban még túl korán volt hozzá, hogy az elegáns fogatok tollbokrétával díszített lovai körülsétáljanak a sáncokon, miközben a gazdagok és előkelők a kilátásban gyönyörködnek. Bizony, békés napokat élünk mostanában; a nemességnek nem kell csapatai élén védelmeznie ezeket a falakat, csupán azért jönnek ide, hogy egymás előtt parádézzanak és mutogassák magukat, hogy kérkedjenek és versengjenek egymással itt, magasan a hétköznapi járókelők feje fölött. Amint a déli hőség elült, a városfal egyszeriben a társasági érintkezés egyik legfontosabb helyszínévé válik, ilyenkor, délelőtt azonban a széles földsánc csaknem teljesen kihalt. Mindössze néhány magányosan levegőző idegenbe botlottam utam során, miközben végigsétáltam a rövidre nyírt fű között kanyargó kavicsos ösvényen, amelynek mentén alacsony díszfákat ültettek, hogy árnyat vessenek a csinos fapadokra, amelyek szinte kínálták magukat némi bizalmas beszélgetésre vagy netán egy kis visszafogott udvarlásra. Egyik oldalon az óváros egymásra zsúfolódó szabálytalan cserép- és palatetői tarkállottak, a másik oldalon meg az új városrész fényűző épületei terpeszkedtek. Hamarosan megérkeztem az egyik bástyatoronyhoz, amelyet több társával együtt árnyas pihenőházzá alakítottak át, hogy gyógyfüvekből készült teával, esetleg némi jégbe hűtött könnyű borral vendégeljék meg a sétába belefáradt előkelőségeket.
Senkit nem láttam odabent. Hol lehet Charoleia? Tanácstalanul továbbindultam. Nem sokkal később megtaláltam a hölgyet a falba vágott díszes kapu közelében, ahol a főutca elhagyja az óvárost, észak felé futva tovább. Már messziről megismertem: visszafogott, sötétbarna köpönyege sem tudta elrejteni szokásos eleganciáját. Egyszerű öltözékű leányzóval beszélgetett, aki talán valamiféle társalkodónő lehetett. Elsétáltam mellettük, majd valamivel távolabb megálltam, hogy szemügyre vegyek egy szobrot. Történetesen a valamikori D'Estabel uraság, név szerint Tyrial emlékműve volt, aki Ravasz Bezaemar idején komoly tisztségeket töltött be a Hercegek Gyűlésében. Mindezt a talapzatról olvastam le, mert töredelmesen beismerem, soha azelőtt nem hallottam eme kiváló személyiségről.
– Jó reggelt – lépett oda hozzám Charoleia. – Sajnálom, hogy nem voltam otthon, amikor az üzeneted megérkezett.
– Még ma reggel sem vagyunk elkésve semmivel – mosolyogtam rá.
– Sétálunk egy kicsit? – Mozdulata jelezte, azt várja, hogy úriember módjára a karomat nyújtsam neki.
Némileg vonakodva engedelmeskedtem ennek az elvárásnak.
– Kérlek, vigyázz a kezemre – kértem. – Megsebesültem tegnap.
Tenyerét könnyedén az alkaromra helyezte, valamivel a könyököm alatt.
– Hallottam a küzdőtéren véghezvitt hőstetteidről. Igen figyelemre méltó teljesítmény.
Nem tudtam eldönteni, vajon gúnyolódik-e, vagy komolyan beszél.
– Pontosan mennyit hallottál a dologról? – pillantottam rá féloldalt. – Úgy értem: azt is, ki tette közzé a nevemben azt a kihívást?
– Sajnos, ilyen mélységig nem vagyok tájékozott az ügyben. Csupán némi csöndes elégedettséget hallottam, amiért kivontad a forgalomból Den Thasneték emberét. Ez a család ugyanis nem túlságosan népszerű mostanság. – Ahogy Charoleia megrázta sötét fürtjeit, amelyek selymes gyűrűcskékben hullottak alá, ismét azt a nehezen rajtakapható, ám rendkívül csábos illatot éreztem meg, amely a levelet is áthatotta. Köpenye alatt könnyű, rózsaszín árnyalatú ruhát viselt, karcsú kezét pedig csupán egyetlen rubinköves gyűrű ékesítette. – Szóval, mit akartál kérdezni? Arashil szerint a küldöncöd azt állította, hogy sürgős ügyről van szó.
Arashil – tűnődtem magamban –, relshazi hangzású név. Bizonyára a szobalány lehet.
– Múlt éjszaka tolvajok jártak a palotában. Az egyiket elkaptuk, de a másiknak sikerült egérutat nyernie, és Dastennin fojtsa meg, akárhol van, a zsákmányt is elvitte magával!
– Hát persze. – Charoleia szorítása alig észrevehetően erősödött a karomon. – És mi lenne az én szerepem ebben a baljóslatú ügyben? – Séta közben látszólag szórakozottan tekintgetett jobbra-balra, de észrevettem, hogy éber pillantású ibolyakék szeme pontosan rögzít minden járókelőt, akinek csak levegőzni támadt kedve ezen a délelőtti órán.
– Igen értékes ereklyéket vittek el, a Régi Birodalom idejéből származó holmikat... – Kissé megtorpantam, tétovázva, vajon mennyit árulhatok el. – Szorosan kötődnek a hajdani gyarmathoz meg az ottani varázslatokhoz. Muszáj visszaszereznünk őket, különben soha nem tudjuk felébreszteni azokat, akik még mindig a barlangban alszanak.
– Vagyis amikor értékesnek nevezed őket, voltaképpen arra gondolsz, hogy fölbecsülhetetlen értékűek? – fordította felém ártatlannak ható tekintetét Charoleia. A hatás annál is inkább lenyűgöző volt, mivel a tiszta kék szempárt arcának hibátlan szépsége keretezte.
– Legalábbis a mi számunkra – ismertem el. – És lehet, hogy aki ellopta őket, annak voltaképpen fogalma sincs, mit tart a kezében. Megpróbáltuk kivallatni a fickót, akit elkaptunk, de úgy tűnik, nem túl sokat tud. Tulajdonképpen csak annyit, hogy egy Pengemester nevezetű illető éppen eleget fizetett neki, hogy vállalja a kockázatot.
– Pengemester? – nevette el magát Charoleia. – Kíváncsi vagyok, ezúttal ki rejtőzik eme népszerű álarc mögött. De még inkább azt szeretném tudni, vajon ki rendezte az előadást. Mit gondolsz, csak néhány haszonleső gazember fondorkodásáról van szó, vagy ismét az volt a cél, hogy egy kis kellemetlenséget okozzanak Messire D'Olbriotnak?
– Bennem is hasonló kérdések fogalmazódtak meg – bólintottam. – És minél előbb szeretnék választ kapni rájuk. – Röviden felsóhajtottam, azon tűnődve, hogyan is rukkoljak elő a mondanivalómmal. – Hasonló helyzetben általában Livak szokta felforgatni a köveket, amelyek alatt az efféle undok férgek rejtőznek, de mivel ő most nem lehet a segítségemre, te vagy az utolsó reményem.
Charoleia keskeny vonallá ritkított szemöldökei között vékony, függőleges barázda jelent meg.
– És melyik a fontosabb: elkapni a tolvajt, vagy visszaszerezni az ellopott holmikat?
Beharaptam az alsó ajkamat.
– Ha rákényszerítenek, éppenséggel elcserélném a tolvaj irháját azokért az ereklyékért – sóhajtottam. – Muszáj visszaszereznünk őket. Ezzel együtt persze jobban szeretném, ha egyúttal ezt a Pengemestert is kirázhatnánk a nadrágjából, de nem nagyon számítok rá, hogy használható nyomot hagyott maga után.
– Ha segítek, a szavadat kell adnod, hogy a nevem kimarad az ügyből. – Charoleia hangja kételkedve csengett. – Komolyan beszélek, Ryshad. Az uraságoknak és méltóságos uraknak azt sem szabad megneszelniük, hogy egyáltalán a világon vagyok, nemhogy még többet is megtudjanak rólam.
– Az esküpénzemre mondom, úgy lesz, ahogy akarod – ígértem.
– És hajlandó vagy fizetni is az ereklyékért? – Charoleia arcán máris látszott, hogy az agya munkába lendült. – Úgy értem, ha váltságdíjat kérnének értük.
– Ha muszáj, valószínűleg meg tudom oldani – feleltem vonakodva. – Vedd úgy, hogy előre kezességet vállalok minden kiadásodért. – Úgy döntöttem, rabszolgaként szerzett aranyaim jó szolgálatot tesznek, ha megvásárolhatom rajtuk a szabadságot mások számára.
– Persze az egész elsősorban attól függ, kinél vannak azok az ereklyék – biggyesztette le hívogató cseresznyepiros ajkát Charoleia. – Lehet, hogy már el is adták az értékesebb darabokat. Az is előfordulhat, hogy már beolvasztották vagy más módon feldolgozták őket.
– Saedrin legyen velünk... – Lapockáim között mintha hideg pengék karcoltak volna végig. Mi történik, ha egy ereklyét elpusztítanak? Vajon az a szerencsétlen lélek, aki hozzákötötte tudatát, egyszerűen csak öntudatlanságba hanyatlik az árnyak között? Vagy érzi a kohó tüzét, amely elpusztítja eleven valóját?
– Jól vagy? – Charoleia aggódó arccal pillantott rám. – Olyan sápadt lettél!
– Későn kerültem ágyba múlt éjszaka – feleltem kissé ügyetlenül.
Charoleia megigazította köpenyét, amely lehullott egyik válláról, egy pillanatra szabadon hagyva bársonyos bőrét.
– És mit tudsz még erről az állítólagos Pengemesterről? – kérdezte.
– Csak annyit, hogy a Harci Lobogóról elnevezett fogadóban bérelte föl ezt a Drosel nevű fickót, meg a bűntársát – húztam el a számat. – De tényleg ez minden. A múlt éjszaka Naer ott járt az embereivel, és kifordították a sarkából azt a rozzant kocsmát, de csak néhány tucat bolhát találtak.
– Nem nevezném meglepő fordultatnak – vonta meg szép vállát Charoleia. – Nos, rendben van, felteszek néhány kérdést a megfelelő helyeken, hátha megtudok valamit.
– Ha sikerül, kérlek, azonnal küldj üzenetet a kaputoronyba – sürgettem. – Meghagyom az őrnek, hogy bárhol vagyok is, nyomban kerítsen elő, amint hír érkezik.
Charoleia elgondolkodó arcot vágott.
– Az elmúlt napokban a legkülönfélébb pletykákat hallottam D'Alsenninről meg a D'Olbriot családról. Mennyit ér meg neked az ilyesmi?
Határozottan a szemébe néztem.
– Mit hallottál?
– Egy pillanat... – Fölemelve egyik tökéletesre manikűrözött kezét, odaintett valakinek. – Mindjárt visszajövök.
Elengedte a karomat, és gyengéden eltolt magától, így aztán úgy tettem, mintha hirtelen olthatatlan kíváncsiságot éreznék az emléktábla iránt, amely az egyik szobor talapzatán ékeskedett. Egy bizonyos D'Istrac sarjnak állított emléket, aki réges-rég porként lapul a maga urnájában, miután sikerült véget vetnie a saját életének azzal, hogy leesett a lováról.
A szemem sarkából egy keskeny arcú fiatalembert pillantottam meg, aki félénk léptekkel közeledett Charoleiához. Mivel minduntalan körbe-körbe tekintgetett, akkor sem lehetett volna feltűnőbb, ha vörös zászlót lenget. Charoleia gondtalan arcot vágott, és könnyed léptekkel megindult a fiatalember mellett, olyan közel hajolva hozzá, hogy csinos fürtjei csaknem súrolták annak rövidre nyírt üstökét. Kisvártatva előhúzta erszényét, és néhány pénzdarabot csúsztatott a fiú kezébe. A fiatalember távozott, menet közben éppen olyan feltűnően pislogva körbe, mint az imént, a szép hölgy pedig visszatért hozzám. Miközben mellém lépett, láttam, hogy egy szalaggal összekötözött vastag levélcsomót csúsztat a köpenye alá.
– Mi volt ez? – kérdeztem, amint családias mozdulattal a karomba kapaszkodott.
– Értesülések – felelte titokzatos arccal.
– Tehát mégis csak mesterkedsz valamiben – állapítottam meg, kissé zokon véve, hogy ezek szerint előzőleg nem mondott igazat.
– Nem kifejezetten – rázta meg a fejét könnyed mozdulattal. – Minden reggel az az első dolgom, hogy eljövök ide, és két teljes kört teszek a fal mentén. Máskülönben aligha maradhatnék elég karcsú ezekhez a szűk szabású ruhákhoz... – Hamiskásan rám kacsintott, én pedig igyekeztem, hogy ne gondoljak rá, mit is rejthet ez a bizonyos szűk ruha. – Ha valamelyik szolga megtud valami fontosat, előbb-utóbb eszébe jut az is, hogy jó áron túladhat az értesülésen. Nem árt, ha tudják, mikor és hol találhatnak meg.
– És ez a ma reggeli hír megérte az árát? – érdeklődtem. – Van valami köze a D'Olbriot családhoz?
– Nincs. – Sietősen megindult, én pedig kénytelen voltam követni, ha nem akartam faragatlannak tűnni. – Jelenleg úgy tűnik, nem bír különösebb jelentőséggel a dolog. Ezzel együtt jobb lesz, ha kalitkában tartom a kismadarat, és csak akkor röptetem ki, ha eljött a megfelelő idő. Remélem, ha visszatér, aranyat hoz a szárnyán.
Úgy döntöttem, alighanem jobb lesz, ha nem firtatom tovább az ügyet. Ami azt illeti, Livak életvitelével, ismerőseivel és egyéb viselt dolgaival kapcsolatban meglehetősen sokszor jutottam erre az elhatározásra.
– Szóval mit hallottál az ifjú D'Alsenninről meg a D'Olbriot-házról? – kérdeztem némi szünet után.
– Ó, ezt is, azt is. Például, hogy a D'Alsennin-ház hamarosan kihal, meg hogy a tengeren túli gyarmat nem egyéb puszta kitalációnál. De valami azt súgja, hogy nem csak a puszta rosszindulat áll ezek mögött a híresztelések mögött. – Charoleia gondosan megválogatta szavait. – Ha sikerül a megfelelő bokrokat megzörgetnem, talán előugrik az egyikből valaki, aki tud valamit arról a rejtélyes támadásról a te D'Alsennin méltóságos urad ellen.
– Ha ez sikerül, biztos lehetsz benne, hogy szép kupac arany gazdagítja az erszényedet – ígértem.
A hölgy elégedetten mosolygott.
– Ami pedig a D'Olbriot családot illeti – folytatta –, mostanában azt tanácsolják az embernek, hogy ha üzletet köt velük, előre kérje a fizetséget, mert bármilyen fennen lobog is a zászlójuk, hamarosan lehet, hogy a sárban fognak tiporni rajta.
– Tessék? – kaptam föl a fejemet.
– Hogy pontosan mi is fog történni, arról senki nem tud semmi biztosat – csóválta meg csinos fejét Charoleia –, ez pedig igen gyakran annak a jele, hogy nem lehet igazán adni az efféle híresztelésekre. Mindazonáltal itt van most ez a bírósági ügy, ugyebár... Az utcasarkokon máris azt suttogják, hogy Messire D'Olbriot kiesett az uralkodó kegyéből, Channis úrhölgy pedig visszatért a Den Veneta-ház kebelére, és hogy Tor Kanselin uraság felbontotta a leánya eljegyzését Camarl őméltóságával, arra hivatkozva, hogy Messire D'Olbriot mindezidáig nem volt hajlandó kinevezni őt hivatalos örökösének. – A szép hölgy arca most szokatlanul komoly volt, ez a vonása pedig talán még elbűvölőbbnek mutatta. – Meglehet, ez az egész nem más, csak a levesesfazék szokásos fortyogása, de ne felejtsük el, hogy valakinek mindenképpen táplálnia kell a tüze az alatt a fazék alatt... A harisnyakötőmben le merném fogadni, hogy e az egész nem véletlen!
– Nem tudnád kideríteni valahogyan, hogy ki állhat a dolog mögött? – kérdeztem óvatosan. Dastennin óvjon, micsoda gyönyörű nő!
Az az elbűvölő szempár ismét egyenesen rám szegeződött.
– Megpróbálhatom, de csak akkor, ha gondoskodsz róla, hogy nekem is megérje a fáradságot. Ha például szereznél nekem egy meghívót az uralkodó honlap esti táncmulatságára, az megfelelő ellentételezés volna.
Meglepetten felhördültem.
– Már mondtam, hogy ez lehetetlen... – szabadkoztam.
– Akkor is, ha ezen múlik, hogy meg tudod-e menteni a te D'Olbriot uraságod irháját? – Ujjai szorosan a kézfejemre simultak.
Fölszisszentem, és kiszabadítottam a kezemet.
– Dastennin fogára! – mormoltam magamban, és bosszúsan hajlítgattam ujjaimat, amelyek még mindig sajogtak a tegnapi sebesüléstől.
– Hát ezzel meg mi történt? – Charoleia minden ellenkezésemre fittyet hányva gyors, szakavatott mozdulatokkal letekerte a fáslit.
– Csúnyán megütöttem, ami önmagában nem lett volna akkora baj, de utána még hosszú ideig kénytelen voltam használni – magyaráztam. – Egyébként kutya bajom, jártam már rosszabbul is.
– Ebben egy percig sem kételkedtem, de minek fájjon, ha nem muszáj? – Gyengéden feddő arccal vette szemügyre feldagadt kezemet, amelyre halvány csíkokat nyomott a szoros kötés. – No persze, a csapatban inkább Halice és Livak szokták ellátni a zsoldosok sérüléseit; én jobban szeretek olyan környéken járkálni, ahol mindig van a közelben szakavatott seborvos. De azért eltanultam tőlük néhány fogást, kötéskészítést, gyógybalzsamok keverését... Gyere, reggelizz velem, megnézem, mit tudok kezdeni ezzel a sebbel!
Kétségkívül igen erős kísértést éreztem, hogy elfogadjam a meghívását.
– Sajnos, nem tehetem – feleltem végül őszinte sajnálkozással. – Az uraság ma reggel fog törvényt ülni az éjszaka elfogott tolvaj fölött, és nekem is jelen kellene lennem.
– Jó, akkor legyen inkább ma este! – Charoleia ajka nehezen feledhető mosolyra húzódott, miközben ügyes ujjakkal visszatekerte a kötést a kezemre. Ahogy végzett, mintegy véletlenül végigsimította az érzékeny szőrszálakat az alkaromon, a varrat fölött. – Estére már azt is meg tudom mondani, sikerült-e megtudnom valamit, és egyúttal együtt is vacsorázhatnánk.
– Nos... Megfelel, ha valamikor alkonyat körül ott leszek? – Kissé szerencsétlenül álldogáltam ott, miközben Charoleia visszagombolta az ingem ujját.
– Örömmel várlak! – Félrehajtotta fejét, én pedig önkéntelenül kis híján előrehajoltam, hogy megcsókoljam puha ajkát. Az utolsó előtti pillanatban azonban hamiskás mosollyal sarkon fordult, és már ott sem volt, csak köpönyege lobogott utána a nyári szélben.
Zsebembe süllyesztett kézzel nekiindultam a legközelebbi lépcső felé. „Dastennin fojtson meg – morfondíroztam magamban –, be kell ismernem, ez aztán remek egy nő! Az ember fia egy pillanatra nem figyel oda, és máris valami őrültséget csinál ezeknek a ragyogó szemeknek a tükrében.”
Mire visszaértem a palotához, már legalább egy tucat okot elsoroltam magamnak, amiért különösen elővigyázatosnak kell lennem. Ezek között előkelő helyen szerepelt az az eshetőség is, hogy Livak esetleg saját kezűleg fog kiherélni, ha bűnösnek bizonyulok hűtlenség vádjában – és aligha tudnám igazán elítélni érte. Elkeseredetten felmordultam. No persze, Casuel egész nap láb alatt van, de ha egyszer szüksége lenne rá az embernek, akkor véletlenül se lehet a nyomára akadni! Még mindig nem tudtam rávenni, hogy lépjen kapcsolatba Usarával, és szerezzen friss híreket távolba szakadt szerelmemről.
Ahogy a csatornatorkolathoz értem, egy hintó haladt el mellettem, oldalán a D'Olbriot család hiúzjelvényével. Intésemre lelassított, én pedig felugrottain a lépcsőre, mit sem törődve az ott utazó komornyik méltatlankodó arckifejezésével. A kaputoronynál egy könnyed mozdulattal leléptem, a hintó pedig továbbgördült az istállók felé.
– Nocsak, Ryshad! – integetett felém Verd az őrfülkéből. – Épp most érkezett meg a parancs, hogy kísérjük a tolvajt az uraság elé. Jobb lenne, ha te is jönnél, különben előfordulhat, hogy délutánra nyakig üldögélsz a trágyában. – Aggodalmas hangjából némi rosszallást is kiéreztem.
Futólépésben indultam a palota felé, menet közben ujjaimmal végiggereblyéztem üstökömet, egyenesre rángattam magamon a zekét és kézelőmmel megfényesítettem kargyűrűmet.
A fogadóterem ajtajában álló hűbéres figyelmeztető pillantást vetett rám.
– Elkéstél! – Azzal éppen csak annyira nyitotta ki az ajtószárnyat, hogy feltűnés nélkül be tudjak csusszanni.
A nemesi családok palotáinak fogadóterme éppen annyira készül a külvilág, mint a palotában lakók számára. Szívesen fogadja a segélykérőket, ám az ellenséges gondolatokkal érkezőket egyúttal figyelmezteti is, hogy sose felejtsék el, hol vannak. Aki e hatalmas csarnok közepén D'Olbriot uraság színe elé lép, annak önkéntelenül is eszébe jut, hogy Messire ősei számtalan emberöltőn keresztül sikerrel irányították ezt a neves családot, amely a mai napig is a legbefolyásosabbak egyike. Magas, karcsú ablakokon át ömlik be ide a fény, finom muszlinfüggönyök szárnyai lágyítják meg az erőszakos sugarakat. A mennyezet kétemeletnyi magasba nyúlik, ám még így is tisztán ki lehet venni a hatalmas mennyezetfestmény mintáit: középütt szelíd lombkoszorúk övezik az elmaradhatatlan hiúzalakot, körülötte egymásba kapcsolódó körök és négyzetek bonyolult hálózatában azon családok címerei, amelyek házasság révén kerültek rokonságba a D'Olbriot-házzal. A falakat fényes kőrisfa burkolat fedi, a csiszolt padló aranyszínű a vastag, puha zöld szőnyegek alatt, amelyeket sárga virágok díszítenek.
Bizony, páratlan gondossággal válogatták össze ezt a finoman újszerű berendezést, hiszen még az értékes, régi kandalló sem üt el tőle a maga büszke megtermettségével; a jókora építményt sötét márványoszlopok tartják, a kandallópárkányul szolgáló szürke kőlap pedig magasan a bámészkodók feje fölött húzódik. Réges-rég halott mesteremberek munkája ez a színes kövekkel berakott kandalló, amelynek díszei közt kristály és féldrágakő is szép számban található. Készítői valóban kitettek magukért: a természet adta kő minden lehetséges árnyalatát felhasználták, hogy igazán élővé tegyék a dúsan burjánzó virágokat, indákat és leveleket, amelyek tűzvörös, élénkzöld, sárgával erezett arany füstszürke, bársonyos kék, mélybarna és friss narancssárga színekben pompáznak. Középütt, a párkány fölött Saedrin áll a napfelkelte aranyában, kezében a Másvilág kulcsaival, amelynek kapuja szorosan bezárva várakozik mögötte. Mellette Poldrion, aki egyik tintafekete kezében ladikja csáklyáját tartja, a másik tenyerét előrenyújtja a fizetség reményében. A túloldalon Raeponin áll égkék köpenyben, fején csuklyával, mérlegét néma figyelmeztetésképpen emelve a nézelődő felé. Valamivel lejjebb az istennők sorakoznak: Arimelin, mint csábos mozdulatokkal táncoló ifjú leány, márványfehér karját kecsesen emeli rubinvörös ruhába bújtatott válla fölé, míg szomszédja, Ostrin egyszerű földbarna öltözetben kenyeret és bort nyújt a megfáradt utazóknak. Drianon körül szinte megelevenedni látszanak az indák és levelek, világosbarna lábszárára dúsan termő szőlő csavarodik, térdének érett kalász ütődik. Az istennő mosolya anyaian meleg és bátorító, egyik keze óarany ruhájának elején nyugszik, ahol növekvő pocakja már éppen kezd gömbölyödni. Körülöttük a fekete márványborítást az istenek legkülönfélébb jelképei díszítik, növények, állatok, tárgyak és munkaeszközök vörössel erezett világosdrapp márványból rakva.
Az uraság arca éppen olyan mozdulatlannak tetszett, mint a kőből faragott isteneké, komorsága pedig talán még Poldrionéval is vetekedett. Rajta kívül szinte mindenki más állt a teremben, ő viszont nehéz tölgyfa trónusán ült, amelynek háttámlája magasan fölnyúlt a háta mögött. Mellette Camarl foglalt helyet egyenes, kihúzott háttal egy támlátlan zsámolyon, amelynek kecskelábai vöröses fából készültek. Az uraság fivére, Fresil a másik oldalon állt, haragosan pislogva Myred mellett, aki merő elővigyázatosságból szintén magára öltötte idősebb rokonainak vészjósló arckifejezését. Temar az egyik ablak alatt ült, ugyancsak egy támlátlan széken, olyan egyenes háttal, mintha karót nyelt volna. Arca sápadt volt, de szemében elszántság tüzelt. Mellette, egy másik zsámolyon Avila, lábfejét szoknyája fodrai alá rejtve, kezét ölében nyugtatva, kifürkészhetetlen arccal. A D'Olbriot család férfitagjai mindannyian komoran ünnepélyes sötétzöld öltözéket viseltek, Avila ruhája tompakék volt, Temaré pedig olyan nyomasztó sötétszürke, hogy szinte megkönnyebbülés volt a szemnek, ha zafírköves gyűrűjére vagy jégkék tekintetére tévedt.
Stolley és Naer két oldalról fogták közre a foglyot. Mindketten kimosakodtak, és egyenruhába bújtak a nevezetes alkalomra, és jól láthattam, hogy Stolley kövér nyakába alaposan belevágódik a szűk gallér. A termet benépesítők között is szép számban akadtak hűbéresek és familiárisok, de a családhoz tartozó kisebb rangú méltóságos urak is. A levegőben szinte kitapintható volt az összesűrűsödött feszültség, és a néma csendben tisztán lehetett hallani, ahogy néhányan idegesen topognak lábukkal. A magasan a fejünk fölött húzódó karzaton izgatottan pusmogó bámészkodók hajoltak egymáshoz, akik többnyire csak azért jöttek, hogy a saját szemükkel láthassák az uraságot, amint igazságot szolgáltat a gondjaira bízottaknak.
– Elkéstél! – mormolta szemrehányóan Casuel, aki valamiféle csalhatatlan érzéktől vezetve tüstént mellettem termett.
– Miről maradtam le? – súgtam vissza ugyanolyan halkan.
– Naer és Temar elmondták, hogyan fogták el ezt az illetőt. – Casuel lábujjhegyre állva pipiskedett, hogy kilásson az előtte ácsorgó magas fickó válla fölött. Segítőkészen megragadtam a könyökét, és valamivel odébb irányítottam, ahonnan mind a ketten kényelmesen figyelemmel kísérhettük az eseményeket.
– Engem nem kerestek? – kérdeztem szorongva. Ha tanúskodni szólítottak, amíg nem voltam itt, az bizony komoly szégyenfolt marad a becsületemen.
Casuel megrázta a fejét, suttogása azonban beleveszett az egybegyűltek várakozásteljes mozgolódásának halk zajába. Az uraság emelkedett szólásra.
– Hívatlanul érkeztél ezek közé a falak közé, és gonosz mesterkedésen értek. Kiraboltál bennünket. – Hangja nyugodt volt és kimért, mégis hátborzongató és tekintélyt parancsoló. – Mindössze egyetlen módon tudnál javítani a helyzeteden: ha megneveznéd bűntársadat, és segítenél, hogy visszaszerezzük elvesztett javainkat.
A fogoly összekötözött keze jól láthatóan remegett.
– Az lehetetlen, uram – válaszolta rekedten; lecsüggesztett fővel.
Az uraság rezzenetlen tekintettel nézett le rá.
– Akkor tehát fölakasztanak, és fejedet elrettentésül kitűzik a palota kapujánál.
Borzongás futott végig a termen és fönn a karzaton. A fogoly összerándult, láncai megcsördültek.
– Megteheti, hogy halálra ítéli és kivégezteti? – Casuel levegő után kapkodott.
– Amikor csak akarja. Ne felejtsd el, hogy ő az uraság – feleltem, holott én is éppen olyan meglepett voltam, mint mindenki más a teremben. Elhatároztam, hogy az első adandó alkalommal kifaggatom Mistalt, vajon mikor fordult elő legutoljára, hogy valamelyik családfő élt volna ezzel az ősi kiváltsággal, hogy döntsön életről és halálról, be sem várva a Hercegek Gyűlésének jóváhagyását.
– Mindazonáltal nem áll szándékunkban beszennyezni veled az ünnep szentségét. Kivégzésedre Nyárelő első napján kerül sor. A meghallgatás ezennel véget ért.
Az uraság Stolley és Naer felé intett, akik megragadták a foglyot a könyökénél fogva. Amint az ajtó felé taszigálták, mindhármuk arcán ugyanaz a döbbent kifejezés ült, a hátul ácsorgók pedig utat nyitottak nekik. Csak amikor az ajtó bezárult mögöttük, akkor hallottuk meg a lánccsörgést odakintről; az első meglepetés elmúltával a fogoly mégiscsak tusakodni kezdett az életéért.
A hűbéresek és familiárisok hamar elszéledtek, hogy nekilássanak aznapi teendőiknek, a fiatal méltóságos urak pedig kisebb csoportokban távoztak, izgatottan tárgyalva az események eme váratlan fordulatát. A helyemen maradtam, várakozva; Camarl őméltósága felém pillantott, helytelenítő tekintetében csalódottságot véltem felfedezni. Némán rám mutatott, azután Casuelre, majd követte az uraságot ahhoz az oldalajtóhoz, amely a kandalló melletti fal faborításából nyílt szinte észrevehetetlenül. Fresil Avila kisasszonyt kísérte, Myred pedig Temart terelgette kifelé a rejtekajtón.
– Jobb lesz, ha megyünk – fordultam kedvetlenül a mágushoz. – Úgy tűnik, vár még ránk egy kis utólagos fejmosás is.
A rejtekajtó az uraság dolgozószobájába vezetett, ahol kényelmes, kárpitozott székek sorakoztak a díszes íróasztal innenső oldalán.
– Üljetek le! Ryshad, hol voltál? – vágott bele Messire mindenfajta bevezető nélkül. Nem tűnt különösebben mérgesnek, de hát ez nem is volt szokása.
– Ismerek valakit, aki segíthet megtalálni a másik tolvajt – magyaráztam udvariasan. – Megkerestem, hogy elmondjam neki azt a keveset, amit tudunk, és a segítségét kérjem.
Az uraság nyugodt arccal tekintett le rám.
– Legfőbb ideje volna, hogy visszarázódj az itteni szabályok közé, Ryshad. Alapjában véve semmi kifogásom ellene, hogy használd a kezdeményezőkészségedet, de ha egyszer ilyen szorongatott helyzetben vagyunk, először mindenképpen meg kell beszélned a terveidet velem vagy Camarllal, mielőtt cselekednél. Ne felejtsd el, hogy egy familiáris sokkal inkább szem előtt van, mint egy hűbéres, aki csupán egy a sok közül, és hidd el nekem, nagyon is számon tartják a tetteidet. Érthető?
– Bocsánatot kérek, uram. – Engedelmesen lesütöttem a szememet.
– Muszáj tisztában lennünk vele, ki mennyit tud erről az ügyről, amíg csak be nem fejeződik a bírósági tárgyalás – tette hozzá Fresil őméltósága. – Nem adhatunk lehetőséget nekik, hogy ellenünk fordítsák az értesüléseiket.
– Ez az oka, hogy felakasztják azt a fickót? – Myred őméltósága talán állításnak szánta ezt a mondatot, de végül nagyon is kérdésnek hangzott.
– Két lehetőség is van. – Messire végigsimította mutatóujja hegyével azt a bronz levélnehezéket, amely egy gondosan elrendezett iratcsomót óvott a széthullástól. A nehezék egy alvó macskát formázott. – Lehet, hogy olyasvalaki bujtotta fel a rablásra ezt a fickót, aki az ellenségünk és Kellarin ellensége is. De az is lehet, hogy az illető egyszerűen csak úgy ítélte meg, hogy e ház erejét vesztette az elmúlt napok megpróbáltatásaiban. Bármelyik eset áll fenn, a tolvaj halála világos üzenet lesz számára.
Észrevettem, hogy Avila és Temar bizonytalan pillantást váltanak.
– És mi lesz az elrabolt értékekkel? – kérdezte óvatosan a kisasszony.
Az uraság vállat vont.
– Végeredményben maradt még két napja és két éjszakája a fickónak. Még az is lehet, hogy úgy dönt, végül mégiscsak vallomást tesz.
– És ha igen, akkor szabadon engeded? – Temar aggódó arcot vágott.
– Nem hinném – szólt közbe Fresil. – A tolvajnak meg kell halnia, hogy egyszer s mindenkorra véget vessünk az ilyesminek.
– De akkor mi oka lenne együttműködni velünk? – kérdezte Temar. – Ugye, nem gondoljátok, hogy ezzel akarná elnyerni Saedrin jóindulatát?
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha Myred el akarná nevetni magát: nyilván azt hitte, hogy Temar tréfál. Szerencsére idejében észbe kapott, és úgy tett, mint akit köhögés fojtogat.
Az uraság megrovó pillantást vetett kisebbik fia felé, majd Temarhoz fordult.
– Nem mutathatjuk nyomát gyengeségnek, D'Alsennin. Meg kell győznünk a kételkedőket, hogy határozottan és biztos kézzel igazgatjuk ügyeinket, és kellőképpen élünk jogainkkal. Attól tartok, még mindig nem látod át, milyen kényes helyzetbe kerültünk. – Udvarias mozdulattal fivére felé intett, mintha arra célozna, hogy megadja a szót neki.
Fresil összerántott homlokkal beszélni kezdett:
– Azoknak, akik tegnap hozzám folyamodtak, legalább a harmada a földjeinken dolgozó bérlő volt, vagy olyan kereskedő, aki bányáink termékeit veszi át, vagy hajóinkon szállít. Mindannyian azt akarták tudni, vajon elég szilárd-e még a pártfogásunk. Én pedig nem tehettem mást, mint hogy biztatóan mosolyogtam rájuk, olyan emberekre, akik vagy egy fél emberöltő óta a mi földjeink termését vásárolják, és most amiatt aggódnak, vajon megtehetik-e ezt a jövőben is. A hitelezőink pedig udvariasan a tudtomra adták, jobb lenne, ha a kikötöttnél előbb rendeznénk a tartozásainkat.
– És mit feleltél? – kérdezte Camarl őméltósága feldúltságtól némiképp elvékonyodott hangon.
– Azt, hogy ha akarják, akár nyomban megkaphatják a pénzüket, és többet ne is lássuk őket – mérgelődött Fresil. – Ha az adott szavunk nem elég jó nekik, hát kössenek máshol üzletet. A legtöbbjük erre készséggel, biztosított róla, hogy ilyesmi még csak meg sem fordult a fejében, és nem győztek magyarázkodni. Ennek ellenére nem vagyok biztos benne, hogy a következő útjuk nem Den Rannionhoz, Den Thasnethez vagy Den Murethez vezetett. Még csak az hiányzik, hogy az összevissza hablatyolásuk tovább rontsa a helyzetet.
– Toremalban az igazán fontos dolgok nagy része a bizalmon múlik. – Messire egyenesen Temar szemébe nézett. – Ha bizonytalanságot mutatunk, azok az emberek, akik tőlünk függnek, és cserében persze mi is függünk tőlük, egyszeriben elkezdenek hinni azokban a hazugságokban. Hiszen a földjeink semmivel sem kevésbé termékenyek, mint tavaly ilyenkor, a hajóink is ugyanolyan szilárd építésűek, a bányáink hozama sem romlott, de ha a bizalom, amely eddig e családot övezte, hirtelen gyengülni kezd, egy évszakon belül olyan tehetetlenek leszünk, akár a legnyomorultabb koldus.
– No igen, de az embereket feldühítheti ennek a szerencsétlennek a halála – szólt közbe szokatlan komorsággal Casuel. – Nem is beszélve a racionalistákról. Hiszen a kezdetektől fogva következetesen ellenzik, hogy büntetésképpen el lehessen venni egy másik ember életét, a nemesi házak fejei közül pedig nagyon is sokan követik ezt a filozófiát. Ó, de hát talán éppen erről van szó... Arra még nem gondoltatok, hogy ezt a szegény fickót szándékosan taszították a fogságotokba? Hogy a halála révén csak tovább szíthassák az ellenérzéseket?
– Attól tartok. Devoir mester, a valós gondok is éppen elég fejtörést okoznak nekünk, nem kell még ezenfelül minden bokorban összeesküvést szimatolnunk. – Messire elmosolyodott, hogy elvegye az élét feddő hangnemű válaszának.
– És mi lesz az ereklyékkel? – avatkozott közbe most Avila is, akinek arca kissé kipirult a méltatlankodástól. – Hogyan szándékoztok visszaszerezni őket?
– Nem volna rossz ötlet futni hagyni a fickót, és úgy tenni, mintha a maga erejéből szökött volna meg – törte tovább a fejét Casuel. – Néhányan a nyomába eredhetnének, és követhetnék egészen a bűntársáig vagy addig a helyig, ahol a zsákmányt elrejtették.
– Mondd csak, varázsló, egészen elment a józan eszed? – füstölgött Fresil. – Miféle fényt vetne a házunkra, hogy még egy mocskos tolvajt sem tudunk tisztességesen láncra verni?
– Már eddig is meggyűlt a bajunk ezzel a jöttment Den Turquanddal, aki úgy látszik, feltette magában, hogy szép komótosan kiüríti a pénzesládáinkat cserébe azért a néhány nyamvadt ékszerért, amelyre rátette a kezét a hajdani gyarmat ereklyéi közül. – Messire D'Olbriot még mindig Avilához intézte szavait. – Noha meggyőződésem, hogy az összeesküvés szálai korántsem vezetnek olyan messzire, mint ahogy Devoir mester feltételezi, azt azért én is elég valószínűnek tartom, hogy valamelyik nemesi ház béreltette fel ezt a két gonosztevőt. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha kivárjuk ismeretlen ellenségünk következő hadmozdulatát. Ha van egy kis szerencsénk, előbb-utóbb felajánlják nekünk az ellopott értékeket, és megállapodhatunk egy elfogadható árban. A legrosszabb, amitől tartok, hogy nagyméltóságú Den Akárkicsoda gondol egyet, és elzárja azokat az ereklyéket a legtitkosabb ládái legmélyére, ezzel akarván megakadályozni Kellarin újjáépítését. Mindenesetre bízom benne, hogy épségben maradnak, amíg ki nem derítjük, kinek a nevéhez fűződik ez a dicstelen mesterkedés. Ha már biztosat tudunk, éppenséggel felajánlhatjuk a hallgatásunkat cserében az ereklyékért.
– Úgy látom, nem sok becsület és egyenesség maradt ebben a mai korban – jegyezte meg keserűen Avila.
– Ha kénytelenek vagyunk becstelen ellenfelekkel hadakozni, kisasszony, nemigen bízhatunk másban, mint a célelvűség fegyverében – válaszolta Messire.
– Ez pedig azt jelenti, hogy nem tesztek semmit? – A Temar hangjában gyülekező dühöt lehetetlen volt nem észrevenni.
D'Olbriot uraság azonban emelt fővel vállalta a kihívást.
– Mégis, mit kellene tennünk szerinted? Ragaszttassam tele a várost plakátokkal, amelyeken az elrabolt értékek visszaadását követelem? Nem érzed, mennyire nevetségesen gyengének tűnnénk ezáltal? Vagy talán annyi aranyad van, hogy az értékük ötszörösét fizesd ki az ereklyékért valami mocskos csatornapatkánynak, aki véletlenül rátette a szennyes kezét a zsákmányra?
– Vagyis az egész csak pénz kérdése? – csattant föl Avila. – No persze, hiszen ebben az elfajzott korban minden a pénz körül forog! És mondjátok csak, mennyit ér a ti árfolyamotok szerint egy ember élete, a jövője?
– Miféle jövője lehet bárkinek Kellarinban, ha a D'Olbriot-ház elbukik? – vágott vissza az uraság. – Ha nem segítjük és védelmezzük többé, a telepesek kezdetleges városkái szabad prédául szolgálnak bárkinek, aki véletlenül arra jár, és kedvet kap rájuk.
Erre már Avila sem tudott mit válaszolni. Némán visszabámult az uraságra, ajka vértelen vonallá keskenyedett, tekintetében harag tüzelt.
Némán fürkésztem a szőnyeg szélét, és konokul reménykedtem benne, hogy az általános véleményütköztetés közepette elfelejtik megkérdezni, vajon mennyit árultam el Charoleiának.
– De ha nem is mutatjuk, hogy keresnénk azokat a tárgyakat, ez még nem jelenti azt, hogy mások ne tehetnék meg helyettünk. – Messire egymásba kulcsolta ujjait. – Mágus uram, ha nem tévedek, Planir már évek óta kutatja ezeknek a relikviáknak a nyomát – fordult Casuel felé. – Ugye, nem tévedek, hogy a rendelkezésére áll valamiféle mágikus módszer, hogy a nyomukra akadjon?
Fresil megvetően fölhorkantott, Myred és Camarl sokatmondó pillantásokat váltottak, a varázsló pedig tanácstalan arccal kutatott agyában, mit is feleljen.
– Nos, vannak bizonyos eljárások, amelyekkel... Úgy értem, Hadrumal tudósainak fejlett módszerei... Hm...
– Vagyis te magad semmit sem tudsz tenni – szögezte le Fresil.
Casuel mentegetőző képet vágott.
– Elvégre nem én hoztam ide azokat a tárgyakat, hanem az a varázslólány, Allin! Lehet, hogy ő meg tudja mondani, milyen módszerekkel találhatnánk meg azt a ládát, feltéve persze, hogy a zsákmány még egyben van, mert ugyebár, ha a ládát azóta kiürítették, és a holmikat széthordták, akkor...
– A Mesterség sem tud segíteni? – Temar reménykedve fordult Avilához, aki elmélyülten tanulmányozta a körmeit.
– Nos, talán igen – pillantott föl a kisasszony – Amint tehetem, kikérem Guinalle tanácsát. Annak már utánanéztem, nem használják-e valahol a Mesterség fortélyait a városban, de nem éreztem nyomát ilyesminek. Vagyis szerencsére ezúttal legalább attól nem kell tartanunk, hogy az elietimmek állnának a rablás mögött.
Myred mintha mondani akart volna valamit, de azután, úgy látszik, eszébe jutott, hogy Avila a Mesterség segítségével akármikor kikérheti Guinalle véleményét, nem kell megvárnia, amíg a legközelebbi hajó átkel az óceánon.
– Ha beszélsz az ősmágussal, kérdezd meg tőle, nem talált-e Livak valamiféle ősi varázsigét, amely a segítségünkre lehetne – pillantottam Casuelre. A varázsló olyan képet vágott, mint aki kukacra harapott a cseresznyében.
– Remek ötlet, Ryshad. – Messire a gondolataiba mélyedt. Kezdettől fogva támogatta Livak utazását, nem csak pénzzel, de a ház hírnevével is, cserében viszont első kézből tartott igényt mindenre, amit a lány megtudhatott útja során. Erre mindenekelőtt azért volt szükség, hogy azután megfelelő ellenszolgáltatást kérhessen, amiért megosztja a megszerzett tudást Planirral; ez az ellenszolgáltatás alighanem egyrészt pénzben állt volna, másrészt igen hathatós segítségben, amennyiben a varázslók felhasználják rettegett hatalmukat, hogy visszaszorítsák az esetleges elietimm támadókat a tormalin partokról. Lehet, hogy a befektetése máris megtérül? Bátorítóan rámosolygott Avilára. – Nos, még egy lehetőség, amelyben bízhatunk.
– És addig? Addig semmit nem teszünk? – Temar türelmetlensége egyre nőtt, én pedig észrevettem, hogy az együttérzés jeleként már az én inaim is pattanásig feszültek. – Hagyjuk, hogy az ellenségeink szép kényelmesen bekerítsenek bennünket? Nem ütünk vissza nekik?
– Nekem eléggé úgy tűnik, hogy a Den Thasnet-ház alaposan belekeveredett a dologba... – Myred tűnődve emelte tekintetét az apjára.
Az uraság és Fresil egyetértő pillantást váltottak. Mindkettőjük arcán ugyanaz a komor elszántság ült.
– A körmére nézünk Den Thasnetnek, ne aggódj, meg a többi kóbor kutyának is, aki a híróság csöndes sarkaiból a lápszárunk után kapkod. Azt azonban meg kell értened, hogy időre van szükségünk, amíg minden figuránkat a játéktáblára állítjuk, addig pedig nincs más dolgunk, mint hogy lépten-nyomon hirdessük, milyen magabiztosak is vagyunk, és milyen önfeledten élvezzük az ünnep nyújtotta szórakozást. Ebben pedig neked is ki kell venned a részedet a házhoz tartozó többi fiatalúrral együtt. Elég sok helyre elígérkeztünk az ünnepekre, úgyhogy gyerünk, fiaim, kapjátok össze magatokat, és szórakozzatok, mintha semmi gondotok nem lenne a világon!
Camarl és Myred engedelmesen fölálltak, Temar azonban ülve maradt, és fogai összecsikordultak.
– Itt maradok – jelentette ki. – Segítenem kell Tor Arrial kisasszonynak.
– Majd a varázsló segít neki. – Messire D'Olbriot a beszélgetés kezdete óta először mutatta ki bosszúságát. – Azokra is gondolnod kell, Temar, akik ott élnek és lélegeznek Kellarinban, nem csak a barlangban alvókra! Az ünnepségek soha vissza nem térő alkalmat kínálnak, hogy megismerkedj a megfelelő emberekkel, akik nélkülözhetetlen segítséget nyújthatnak a gyarmat újjáélesztésében és felvirágoztatásában. Eddig mindössze egyetlenegy fogadáson vettél részt, azután leüttetted magad a nyílt utcán, majd miután felépültél, a következő estédet a harci iskolához közeli kocsmában töltötted, mértéktelenül italozó katonák társaságában. Ha valóban komolyan gondolod, hogy vissza akarod szerezni családod hajdani rangját, ma és holnap nem szabad egyébbel törődnöd, mint hogy hasznos ismeretségeket szerezz!
– Kerti fogadásra megyünk a Den Murivance családhoz – jelentette be Camarl, részint, hogy lecsendesítse a nagybátyját, részint pedig, hogy meggyőzze Temart.
– Azt hiszem, el tudnék... – kezdtem, de az uraság egyetlen pillantással elnémított.
– Nem mész sehová, Ryshad, legfeljebb a kaputoronyba vagy a legénységi szállásra! Először is azért, mert aki kardélre akart hányatni tegnap, az nyilván ma sem nyugszik, és könnyen lehet, hogy hatékonyabb módszert eszelt ki a félreállításodra. Másrészt pedig azért, mert a palota kapui ma nyitva állnak az alattvalók előtt; remélem, nem feledkeztél meg róla. Azt hiszem, nem is kell különösebben ecsetelnem, hányféle visszaélésre adhat ez alkalmat. A tegnap esti dicstelen kalandotok után jobban szeretném, ha személyesen felügyelnéd, hogy az őrségre beosztottak mindannyian a helyükön legyenek, és nyitva is tartsák a szemüket!
– Ezt inkább Stolley és Naer...
– A te rangod most már semmivel sem marad el az övéktől, és ha már itt tartunk, az elmúlt napokban ezek ketten nem éppen a legelőnyösebb oldalukról mutatkoztak meg. – Az uraság savanyúan elmosolyodott. – Te vagy a lehető legmegfelelőbb erre a feladatra: a hűbéresek meg a csatlósok is tudják, ki vagy, de nem ismernek annyira, hogy elkényelmesedjenek, és megfeledkezzenek a szükséges éberségről. Azt akarom, hogy ma este mindenki, aki csak a D'Olbriot-jelvényt viseli a zekéjén, alaposan nyissa ki a szemét, és a legapróbb dolgot is jelentsék, amely eltérne a megszokottól. És hogy ez valóban így is történjen, azzal téged bízlak meg.
Nos, ez a szigorú parancs félig-meddig azért megtiszteltetés is volt. Udvariasan meghajtottam a fejemet.
– Úgy lesz, uram.
– Mikor jön már Ustian? – Fresil türelmetlen arccal kibámult az ablakon.
– Csak valamikor délután várható – vágta rá Myred. – Leishal bácsi pedig ma délelőttre ígérte magát. Talán már itt is kellene lennie.
– A fivéreid? – fordult Messire felé Avila.
– Igen, és már csak ezért sem ártana, ha mire ideérnek, fel tudnánk mutatni valamiféle szilárd elgondolást, hogyan is segítjük ki a házat ebből az aggasztó helyzetből. – Az uraság bólintott, majd olyasféle pillantást vetett ránk, amelyből világosan megértettük, hogy a kihallgatás véget ért. Fresil meglazította a gallérját. Fakó szemében gyanakvás ült, amint helyet foglalt Messire mellett.
Camarl a folyosó felé irányított bennünket.
– Nos, hogy döntöttél? Eljössz a Den Murivance-fogadásra? – kérdezte Myredtől.
A fiatalember megrázta a fejét.
– Már elígérkeztem valami kerti hangversenyre a Den Castevin családhoz – vonta meg a vállát. – Máris késésben vagyok, úgyhogy ha nem haragszotok, megyek is.
Camarl búcsút intett mindannyiunknak.
– Temar, ha ráérsz, keress meg a szobámban! – mondta, majd gyors léptekkel távozott.
Avila komoran nézett utána, keskeny ajkát annyira összepréselve, hogy szinte csodálkoztam, hogyan tud megszólalni.
– Gyerünk a könyvtárba! – rendelkezett mégis.
Máris az élre állt, bő szoknyája öntudatosan suhogott a folyosó csendjében. Temar meg én kissé tétován követtük, és némi tanakodás után Casuel is csatlakozott hozzánk.
Dolsan Kuse éppen a levett könyveket rakosgatta vissza a polcokra, és igencsak meglepődött, amikor Avila olyan arccal vonult be a birodalmába, mintha a könyvtár a sajátja lenne.
– Hagyj magunkra bennünket! – rendelkezett a kisasszony ellentmondást nem tűrő hangon. – Nyugalomra van szükségem a Mesterség használatához.
E szavak hallatán a könyvtáros nagyon is sietős léptekkel távozott, még a nyakát is behúzta kissé, miközben Avila türelmetlen ujjakkal dobolt a derekáról függő, drágakövekkel berakott erszény oldalán.
– Az uraság csak hadd irányítsa a D'Olbriot család ügyeit, ahogy a legjobbnak látja, nekünk azonban nem árt kidolgozni a saját tervünket. Mindazonáltal Gulielnek legalábbis részben igaza van. Temar, neked az az első és legfontosabb feladatod, hogy képviseld a D'Alsennin-ház érdekeit az itteni előkelőkkel szemben, és előremozdítsd Kel Ar'Ayen boldogulását. Közben azért persze nyitva tarthatod a szemedet meg a füledet. De Raeponin szerelmére kérlek, ne tégy fel ostoba kérdéseket!
A kisasszony bosszúsan megcsóválta a fejét, majd hozzám fordult.
– Reménykedtem benne, hogy elküldhetlek szemmel tartani ezt a Den Thasnetet, hátha megtudjuk, miben mesterkedik.
– Ha már úgyis rám bízták az őrségben lévőket, éppenséggel el is beszélgethetek velük erről-arról... Úgy értem, a szolgálati fegyelem keretein belül – ajánlottam. – Lehet, hogy valakinek eszébe jut a tegnapi események kapcsán egy szokatlan részlet, amely eddig figyelmen kívül maradt, vagy hallott egy-két érdekes pletykát, amelyeknek érdemes alaposabban utánanézni. – Úgy gondoltam, ha megkerülöm Messire utasítását, az azért nem ugyanaz, mint hogyha figyelmen kívül hagynám.
A kisasszony most Casuel felé fordult, aki sokadszorra is szemügyre vette a jól láthatóan üres ládát.
– Úgy tűnik, nincs más választásunk: neked kell szemmel tartanod Firont. Szerencsére a fickó elég buta hozzá, hogy elárulja magát valami ostobasággal.
– Nekem? – A varázslónak leesett az álla.
– Miért, van más ötleted? – érdeklődött keserűen Avila. – Hiszen megbíztak vele, hogy légy segítségemre, én pedig úgy vélem, hogy jelen pillanatban erre tudnálak a legjobban felhasználni. Az uraság elég érthetően megparancsolta, mit kíván a többiektől, vagyis őket nem vehetem igénybe. Te viszont mindjárt az elemekkel kapcsolatos képességeidre is támaszkodhatsz, ugyebár.
– Te vagy a legmegfelelőbb ember erre a feladatra, Casuel – erősítettem meg. – Téged legalább senki sem fog messziről felismerni, mint engem vagy Temart.
– Jó, jó, de hogyan találjam meg? – ellenkezett a mágus. – Hiszen javában tartanak az ünnepségek, ilyenkor bárhol megfordulhat a városban.
– Használd a távolbalátó varázslatodat! – vágta rá Avila. – Ugye, ez a pontos megnevezése? Vagy akarod inkább, hogy én keressem meg a saját varázserőmmel?
– Nem, dehogy – hebegte Casuel. – Azt hiszem, elboldogulok.
– És mi lesz az ellopott tárgyakkal? – Temar ideges léptekkel föl-alá járkált a kandalló előtt. – Azt mégsem várhatod, hogy az a futóbolond Den Thasnet egyszerűen odavezeti Casuelt a rejtekhelyükhöz.
– Dehogy! – felelte zavartalanul Avila. – De tudni akarom, kivel beszél a fickó, és ha lehet, azt is, hogy miről. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ez az egész csupán a véletlen műve. Ha sikerül valahol fölvennünk a fonalát ennek az összeesküvésnek, talán visszagombolyíthatjuk egészen a kiindulópontig, és akkor megakadályozhatjuk, hogy tovább gabalyodjon. Mondd csak, varázsló, ugye, a mágiád lehetővé teszi, hogy nagyobb távolságból kihallgasd mások beszélgetését? – Ez az utóbbi mondat voltaképpen inkább állítás volt, mint kérdés. Úgy látszik, Avila rajta tartotta a szemét azokon a mágusokon, akiket Planir Kellarinba küldött.
Casuel egy árnyalatnyit elvörösödött a kisasszony számonkérő tekintete alatt.
– Nos, elméletben persze lehetséges a dolog, de vannak bizonyos bizalmi megfontolások...
– Azokat majd megbeszélheted az ősmágussal, amikor megkérdezed tőle, nincs-e más hasznos varázslat a tarsolyában, amellyel megkönnyíthetné a kutatásunkat. Nos, gyerünk, keresd meg Den Thasnet fiatalurat! Én pedig kikérem Guinalle véleményét – folytatta zavartalanul, ügyet sem vetve a mágus dühös arckifejezésére. – Utána pedig, ha az uraság megengedi, magam is felteszek néhány kérdést annak a tolvajnak. Számtalanszor előfordult már, hogy a Mesterség akkor is szóra bírt valakit, amikor minden erőszak és fenyegetés csődöt mondott.
– Ne, kisasszony.. Úgy értem, hogy Temar már... – Rosszullét fojtogatta a torkomat, amint emlékezetembe idéztem, hogyan kutatta át gondolataimat az elietimm varázsló, feltörvén féltve őrzött titkaim lakatját, félrelökvén reményeimet és félelmeimet, hogy ripityára törjenek a mágia érzéketlenül célratörő támadása alatt. Más dolog volt rászedni azt a hiszékeny együgyűt, felnagyítva előtte Temar szerény tudását, hogy megoldjuk a nyelvét, és megint más lenne valódi Mesterséget alkalmazni ellene.
– Tessék? – Avila csodálkozva pillantott rám. A válla fölött láttam, hogy Temar kétségbeesett arcot vág, és kézzel-lábbal mutogat, hogy hallgassak.
– Akarom mondani, csak akkor, ha valóban nincs más megoldás – sóhajtottam. – Attól tartok, előbb-utóbb híre menne a dolognak, ez pedig csak tovább szítaná a varázslathasználókkal kapcsolatos előítéleteket. Ha megtudják, hogy a Mesterség akarata ellenére szóra bírt valakit... Már megbocsáss, de azt hiszem, ezt sokan igen taszító dolognak tartanák. Ha a Mesterség felül akar emelkedni azon az ősi ellenálláson, amely az egyszerű nép szívében él a mágia iránt...
– Ryshad Tathel, hadd világosítsalak fel, hogy...
Az ajtó irányából érkező halk kopogtatás megmentett tőle, hogy a kisasszony egyre gyülekező haragja hirtelen a fejemre zúduljon. Dolsan Kuse bocsánatkérő arccal kukucskált be az ajtórésen, tekintetével Temart keresve.
– Bocsáss meg, hogy zavarlak, de Camarl őméltósága apródja mindenütt keres, és elég türelmetlennek látszik...
– Camarl vagy az apród? – kérdezte némiképp gunyorosan Temar, de már indult is az ajtó felé. Sietve követtem, udvariasan odabólintva Avilának, de még csak véletlenül sem néztem a szemébe.
– Jól van, menjetek csak – szólt utánunk kissé sértődötten. – Ne is gyertek vissza, amíg be nem tudtok számolni valamiféle előrelépésről! Illetve, nem is... Ryshad, maradj csak egy kicsit!
Habozva megtorpantam a küszöbön.
– Igen, kisasszony...
– Mutasd a kezedet!
Kelletlen léptekkel megindultam felé, menet közben legombolyítva a kötést.
– Már egész jól rendbejött – szabadkoztam.
– Ne beszélj badarságokat! – vágta rá méltatlankodó arccal. – Megtanulhattad volna már, fiam, hogy fölösleges fájdalmat elszenvedni se nem érdem, se nem hősiesség, hanem egyszerű butaság. – Óvatos gonddal a tenyere közé fogta a kezemet, furcsa, szertartásos mozdulattal nyúlva érte. Pillantása hirtelen megváltozott: valahogy mintha lágyabbá vált volna a megszokott könyörtelen keménység helyett. Ahogy a szemembe nézett, mintha egyenesen keresztüllátott volna rajtam. Halkan, szinte alig hallhatóan mormolni kezdett magában azon az érthetetlen, ősi nyelven, nekem pedig hideg futott végig a hátamon, amint felismerni véltem a különös hanglejtést a vészjósló hatalommal bíró sorokban.
A kezem, majd az egész karom lassan melegedni kezdett, de nem úgy, mintha tűz égette volna, hanem a mágia eltéveszthetetlen, földöntúli kisugárzásával. Nem sokkal később a karom bizseregni kezdett, valahogy úgy, mint amikor alvás közben véletlenül magam alá gyűröm, és elzsibbad. Növekvő nyugtalansággal vártam, vajon miféle erőszakos varázslat előhírnöke ez a kényelmetlen érzés.
De nem történt semmi váratlan, csupán a fájdalmas feszesség párolgott el lassanként elgyötört inaimból, amelyek fél éjszaka ébren tartottak, reggel pedig igencsak kellemetlen ébredésről gondoskodtak. Hamarosan múlni kezdett a zsibbadás is, és a korábbi forróság helyén nem maradt más, csak az éledő izmok és erek egészséges melege. Olyasféle érzés volt, mintha alaposan megdolgoztattam volna a karomat, kezemet, és most egy kiadós izomláz elébe néznék. Lehajtottam a fejemet, és eleresztettem egy rövid, megkönnyebbült sóhajt, Avila pedig elégedetten bólintott, és elengedte a karomat. A lilás daganat már alig látszott a kezemen, inkább csak afféle maszatnak tűnt, és a kézfejem is visszanyerte eredeti formáját. Csodálkozva tapogattam meg a hajdani vágás mentén húzódó öltéseket, amelyekre immár semmi szükség nem volt: bárki megesküdött volna rá, hogy a seb legalább tíz napja gyógyult.
– Az uraság seborvosa majd kiveszi a varratot – rendelkezett Avila.
– Köszönöm – sikerült kimondanom viszonylag magabiztos hangon.
– Ha lesz egy kis időnk, okvetlenül leülünk, és megbeszéljük a Mesterséggel kapcsolatos előítéleteidet... Legalább annyiban, amennyiben eltérnek az átlagemberétől – mondta halkan Avila, tekintetével az enyémet keresve.
– Most már mennem kell – szólt vissza a küszöbről Temar. – Ha visszajöttem, megkereslek.
Casuel még mindig ott toporgott a fal mellett, mint aki nem tudja eldönteni, menjen-e, vagy maradjon.
– Van még valami? – A kisasszony visszafordult az asztalhoz. – Ha nincs, akkor ideje lenne végre Guinalle megkeresésével is foglalkoznom.
– Gyere, Casuel! – Kiterelgettem a varázslót a szobából, és halkan becsuktam magunk mögött az ajtót.
– Nos, tudod, nekünk is tökéletesen kifejlesztett gyógyító mágia áll rendelkezésünkre Hadrumalban – mondta a varázsló némi irigységgel a hangjában.
– Ebben egy percig sem kételkedtem. – Hirtelen azon kaptam magamat, hogy a másik tenyeremmel dörzsölgetem gyógyult kézfejemet. Sietve zsebre vágtam a kezemet, hogy elkerüljem a kísértést. – Biztosan arra is találsz módot, hogyan keresd meg nekünk azokat az elveszett holmikat.
– Pontosan mit éreztél? Mit csinált a kezeddel? – Casuel még mindig mereven bámulta gyógyult kezemet, úgyhogy jobb híján azt is zsebre ettem.
– Őszintén szólva fogalmam sincs, mit csinált vele, de a lényeg az, hogy megszűnt a fájdalom, és a magam részéről ennyivel meg is elégszem. Nem lenne jobb, ha kapcsolatba lépnél Planirral? Megkérdezhetnéd, nincs-e valami ötlete a jelenlegi helyzetben, és megtudhatnád azt is, talált-e valami hasznosat Livak a felfedezőútján. – Egy pillanatra nagyon megbántam, hogy nem tartottam vele. Ennél a felfordulásnál, amelybe nyakig belekeveredtem, bármi jobb: főleg egy békés, kellemes nyári utazás erdőkön és hegyeken át.
Casuel megvetően szippantott, és megindult a folyosón. Testtartása egészen merevnek tűnt a méltatlankodástól, de ezen már senki nem lepődött meg igazán. Egy ideig néztem, ahogy elsiet, aztán mélyet sóhajtottam, és elindultam, hogy népszerűtlenné tegyem magamat azok között, akikkel nemrég még együtt szolgáltam. Minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább az volt az érzésem, hogy vadonatúj rangom igencsak kétes értékű ajándék.
A D'Olbriot család palotájában
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek negyedik napjának reggelén
Casuel komótos léptekkel sétált a szobája felé, annyira elmerülve a gondolataiban, hogy elfelejtett köszönni annak az előkelő nemeskisasszonynak, aki vele szemben sietett le a lépcsőn. Megdermedt a fölismeréstől, villámgyorsan megfordult, és heves mentegetőzésbe kezdett volna, de már csak egy távolodó alakot látott, amelyet drágakövek csillogása övezett. A hölgy semmivel sem szentelt több figyelmet neki, mint a lépcsőfordulóban álldogáló szolgálólánynak. Annak az egyszerű cselédnek, akinek a karja tele volt ágyneművel, a fejében pedig egyetlen eleven gondolat sem fogant meg sohasem.
Casuel kétségektől gyötörve nyitott be a szobájába. Behúzta maga mögött az ajtót, és fölemelte az ágya mellett álló gyertyatartót. A kanóc felé csettintett, de most a megszokott kellemes bizsergésnek sem tudott örülni, amint engedelmességre kényszerítette az élettelen anyagot. A tükör elé helyezte a pislákoló gyertyát, majd uralma alá vonta a csillogó fémet is, hogy a szoba képe helyett az általa kívánt helyszín jelenjen meg rajta.
Ugyan, Toremal melyik hercege lenne képes ilyesmire? Még maga az uralkodó sem! A távolság béklyói semmit sem jelentenek annak, aki képes befolyásolni a létező világ elemeit. Igaza volt Kalionnak, a Lángok Urának: ez a mérhetetlen hatalom feltétlen tiszteletet kíván... És ő is feltétlen tiszteletet kíván; ő. Casuel D'Evoir!
A tükörben egy kép bontakozott ki, mintegy válaszképpen Casuel varázslatára.
– Igen? – pillantott föl az ősmágus, aki éppen egy olvasztótégelyt tartott a szeneskályha fölé. – Á, te vagy az... Jó reggelt!
– Ezek az itteniek egy egyáltalán nem tudnak viselkedni – zsörtölődött Casuel minden bevezető nélkül. – Akkor sem ismernék föl a varázslót, ha rálépnének. De honnan is tudhatnák, micsoda hatalommal hír a magunkfajta, amikor olyan ritka errefelé a mágikus tehetség, mint a fehér holló.
– Ugye, nem azért léptél velem érintkezésbe, hogy ezt elmondd? – Az Ősmágus egy fémrúddal megkevergette a tégely tartalmát.
Casuelnek nem tűnt föl a figyelmeztető hangsúly Planir távolról érkező szavaiban, és tovább folyt belőle a panaszáradat.
– Ezek a toremaliak képtelenek megkülönböztetni a valódi varázslókat azoktól a vásári szemfényvesztőktől, akiknek a nyomában Velindre szaglászik.
Planir olyan csattanással dobta az asztalra a keverőrudat, hogy Casuel tükre beleremegett.
– Netán Velindre feladatával kapcsolatban akad valami mondanivalód?
– Hát, voltaképpen nem... – hebegte meglepetten Casuel. – Csak az jutott eszembe, nem tesz éppen jót a varázslók tekintélyének, hogy ő a városban kajtat mindenféle sarlatánok után, akikbe egy csöpp mágikus tehetség sem szorult.
– Ez esetben arra kérlek, hogy mielőtt legközelebb kapcsolatba lépsz lelem, várd meg amíg lesz valami érdemleges jelentenivalód! – A nagy távolság ellenére Planir bosszankodása félreérthetetlen volt.
– Ó, nem, nem, ősmágus, rengeteg mondanivalóm van – hadarta Casuel, azután elbizonytalanodott. – Vagy legalábbis viszonylag sok... D'Olbriot uraságot súlyos vádakkal illették tegnap az uralkodói Bíróság előtt. Meglátásom szerint a következő Napéjegyenlőségig jóformán ki sem teszi majd a lábát a tárgyalóteremből... Sőt, házának rangidős méltóságos urai sem. Négy másik nemesi ház is jogot formál Kellarinra, mi több, az egyikük kifejezetten azt kérte, hogy a D'Alsennin-házat nyilvánítsák kihaltnak. Ráadásképpen egy ügyvéd, aki magát az igazság barátjának mondja, rosszhiszeműséggel vádolta meg Messire D'Olbriotot.
– Akkor mihamarabb derítsd ki, kik állhatnak az események mögött, és add tudtomra! – mondta ingerülten Planir. – Ha a D'Olbriot család elveszíti a pert, annak beláthatatlan következményei lehetnek számunkra is. Így is éppen elég nehéz volt meggyőzni Gulielt és Camarlt, hogy nem mindannyian vagyunk olyan fennhéjázó intrikusok, mint Kalion. És akkor még ők a legfelvilágosultabb nemesek közel s távol... Létfontosságú számunkra Tormalinföld együttműködése Kellarin ügyeit illetően; ezt mindig tartsd szem előtt, Casuel!
– Igaz is, Kellarinnal kapcsolatban is szerettem volna mondani valamit... – szólalt meg habozva Casuel. – Biztosan hallottál azokról a relikviákról, amelyekbe Temar D'Alsenninnek valahogyan sikerült belebotlania...
Planir fölemelt kézzel félbeszakította a varázslót.
– Azokra gondolsz amelyeket Allin Mere segítségével szerzett vissza. Amelyek még most sem lennének meg a hölgy talpraesettsége nélkül?
– Khm, igen. – Casuel ajka keskeny vonallá szűkült. – Nos, időközben sikerült újfent elveszíteniük őket. Mármint D'Alsenninnek és Ryshadnak. A múlt éjszaka tolvajok jártak a D'Olbriot-palotában, és mind egy szálig elvitték az ereklyéket.
Az okkersárga gyertyaláng fölszikrázott, és jókorát lobbant; Casuel az arcán érezte a melegét. A tükör szédítően örvényleni kezdett, Planir szavai pedig a messzeségbe vesztek. Amikor néhány pillanat múlva kitisztult a kép, Casuel világosan láthatta, hogy az olvasztótégely darabokra tört, és az olvadt fém szétszaladt a palával fedett asztalon.
– És mit tettél eddig azért, hogy visszaszerezd őket? – tudakolta haragosan Planir. – Elköteleztük magunkat Kellarin támogatása mellett, mert még nagy szükségünk lehet a Mesterség hatalmára az elietimmek ellen; jobb, ha ezt is az eszedbe vésed.
– Allin nem vizsgálta meg közelebbről a tárgyakat – hebegte Casuel. – És a rablóknak volt annyi eszük, hogy azt a ládát, amelyben őrizték őket, nem vitték el, így egyelőre nem képes távolbalátó varázslattal fölkutatni a gazfickókat.
– És te megvizsgáltad a tárgyakat? – kérdezte Planir élesen.
– Nem volt rá lehetőségem – mentegetőzött sietősen Casuel. – Tor Arrial kisasszony úgy gondolja, az ilyesmi egyedül az ő feladata, és senki mást nem engedett a közelükbe.
– Az éteri mágia segítségével meg lehet találni a tolvajokat? – Planir fenyegető pillantást vetett Casuel felé. – Van valami jele annak, hogy az elietimmeknek esetleg közük van a dologhoz?
– Tor Arrial kisasszony azt mondja, senki sem alkalmazta a Mesterséget a városban. – Casuel szinte megkönnyebbült, hagy végre valamit kerek perec kijelenthet. – Neki magának nincs olyan varázslata, amellyel kideríthetné a tolvajok kilétét, de meg fogja kérdezni Guinalle kisasszonyt is... Nekem pedig az jutott az eszembe, hátha Usara talált valamit az Erdő Népének körében, amivel a segítségünkre lehetne. Vagy esetleg a Hegyek Népénél. Hiszen abban a könyvben, melyet Ryshadnak az a hölgyismerőse kerített elő valahonnan, voltak olyan dalok, amelyek a láthatatlan nyomok követéséről szólnak, ugyebár?
– Arról a könyvről van szó, amelyet te látatlanban is értéktelennek nyilvánítottál? – Planir arcán egy pillanatra mosoly villant, mielőtt újra elkomorodott volna. – Nem, egyelőre semmit sem találtak. Tonin mester meg a tanítványai azt mondják, van néhány érdekes ötletük, amelyeket érdemes lenne alaposabban megvizsgálni, de semmi olyan, amit nyomban fölhasználhatnánk.
– Ó, milyen kár – mondta Casuel, megpróbálván elpalástolni mélységes elégedettségét.
– Valóban az – felelte Planir szárazon. Egyenesen Casuelre nézett, és noha a képe a tükörben egészen kicsinek látszott, pillantása így is kényelmetlenül átható volt.
– Lehet, hogy Tonin mester tud nekünk segíteni, hogy megtaláljuk a Kellarinból származó ereklyéket – vetette föl Casuel.
– Sajnos pillanatnyilag nem – rázta meg a fejét az ősmágus. – Ha a kezükben vannak az ódon tárgyak, már ki tudják közülük választani azokat, amelyek lelkeket rejtenek, ám távolból nem tudják megjelölni a helyüket.
Feszült csönd telepedett a szobára.
– Lehetséges, hogy Guinalle-nek akad olyan éteri varázslata, amellyel képes lesz megtalálni őket – ismételte meg Casuel reménykedve. – És biztosíthatlak róla, Ősmágus, ha szerencsével jár, azonnal értesítelek a jó hírről. Bizonyosan így lesz! – Vágyakozva képzelte el, amint lekezelően közli azzal a pökhendi Usarával, hogy milyen nagy szolgálatot tett az Ősmágusnak.
– Talán igen, talán nem – mondta Planir kiismerhetetlen arccal. – És te mit teszel a siker érdekében?
– Ó, van egy ötletem, hogy ki állhat az ügy mögött – vágta rá sietősen Casuel. – Rajta tartom a szemem a Den Thasnet-ház egyik sarján. Először Ryshadot akartam utána küldeni, ám azután úgy döntöttem, az a biztos, ha magam megyek. Rendes körülmények között semmiképpen sem használnék mágiát fémes nappal a nyílt utcán, azt hiszem azonban, jelen körülmények között még ez is megengedhető. – Engedélykérően pillantott az ősmágusra.
– Nagyvonalúságod egy szép napon még az előnyödre válik – közölte Planir olyan hangon, hogy Casuel már arra gondolt, valami gond lehet a varázslatával. – Mindenesetre ne kelts fölösleges feltűnést.
Az Ősmágus elbocsátólag intett, és a tükör egy pillanat múlva ismét Casuel szobáját mutatta; a varázsló elégedetten szemlélte szolgálatkész elszántságot tanúsító arcélét.
Merengett egy darabig, majd a korsóból vizet öntött a mosdóállványon várakozó lavórba. Milyen nagyszerű lehetőség, hogy ugyanazon cselekedetével kulcsfontosságú szolgálatot tehet az ősmágusnak és Messire D'Olbriotnak egyaránt. Ráadásul a D'Alsennin és a Tor Arrial családot is mindörökre lekötelezi, ha sikerül bebizonyítania, hogy Den Thasnet az ellenségük. Jelenleg ugyan mindkét nemesi ház meglehetősen hátul kullog a rangsorban, de ha Kellarin gazdagsága támogatja őket, alighanem fényes jövő elé néznek.
A varázsló némi tintát csöpögtetett a vízbe, azután elgondolkodva intett. A folyadék felszínén smaragdszínű ragyogás terjedt széjjel. Hirtelen új ötlet suhant át az agyán. Ha és amennyiben D'Alsenninnek sikerül bebizonyítania, hogy csakugyan joggal viseli a rég kihaltnak hitt nemesi nevet, az nagyszerű hivatkozási alapot jelentene Casuelnek, hogy alkalomadtán ugyanígy elismertesse a D'Evoir-ház létezését.
Először azonban sürgősebb dolgokat kell elintéznie, figyelmeztette magát futólag. Lelki szemei elé idézte Firon Den Thasnet látványát, és addig összpontosított erre, amíg a szájhős fajankó alakja meg nem jelent a mágikus víztükörben. A zölddel árnyékolt sötétségben egy kép kezdett körvonalazódni, és amikor kitisztult, azt mutatta, hogy a ficsúr egy kanapén heverészik egy terjedelmes helyiségben.
Casuel alaposan szemügyre vette Firont. Ha sikerrel jár, senki, még Den Thasnet sem merészel majd fennhéjázóan beszélni vele, hiszen mindenki tisztában lesz azzal, milyen nagyrabecsülést érdemel ő, a nagyhatalmú varázsló, a D'Evoir név méltó viselője. Ő, aki nélkülözhetetlen szolgálatokat tett az Ősmágusnak: ő, aki az egyik legfontosabb szövetségese a Lángok Urának, Kalionnak!
Casuel álmodozva pillantott föl a mosdótálból. Lehet, hogy máris itt volna az ideje fölvenni a közvetlen kapcsolatot Kalionnal? Hiszen a Lángok Ura egyáltalán nem csinál titkot abból a meggyőződéséből, hogy Hadrumalnak ki kellene terjesztenie a befolyását a kontinensre. Ez nem is volna nehéz feladat, hiszen mindenhol vannak olyan bölcs, előrelátó hatalmasságok, akiket egészen könnyű meggyőzni róla, mekkora előnyöket jelent számukra a mágia támogatása. Mindenesetre Kalion bizonyosan előnyösnek találná, ha volna egy varázsló szövetségese, aki maga is tormalin nemesi családból származik: és erre keresve sem lehet alkalmasabbat találni Casuelnél. Amikor pedig majd a hercegek egy része is elfogadja magára nézvést Hadrumal befolyását, minden bizonnyal akadnak majd olyan nemesi – vagy akár hercegi – születésű leányok, aki szívesen vesznek részt a fényes jövőjű D'Evoir-ház megalapozásában.
Ismét lepillantott a víz felszínére, és csodálkozva vette észre, hogy távolbalátó varázslata elhalványodott, életlenné vált. Bosszúsan megújította a mágiát, és a kép újfent kitisztult. Lélegzetét visszafojtva óvatosan közelebb hozta a képet, és kiterjesztette a varázslat látókörét egészen addig, amíg föl nem ismerte, hogy a fiatal méltóságos úr a Den Thasnet-palota télikertjében lopja a napot.
Casuel elégedetlenül ráncolta a homlokát. A Den Thasnet család palotája félúton volt a várostól északra fekvő hegyvonulat felé. Nemigen fűlött hozzá a foga, hogy elkutyagoljon odáig, főképpen nem a legnagyobb déli kánikulában. Ha csapzottan és verejtékezve érkezik meg valahová, azzal nemcsak a saját tekintélyét ássa alá, de sokat árthat a varázslók, sőt, összességében a D'Olbriot család megbecsülésének is. Ha viszont hintót kér az istállóból, akkor szembeszegül az uraság és az Ősmágus egybehangzó parancsával, hogy maradjon észrevétlen.
Ismét elvesztette az irányítást a varázslata fölött, így a kép szilánkokra tört a víz felszínén. Annyi baj legyen! Casuel, miközben lerázta a kezéről a zöldes fény maradékát, futólag elégedetten gondolt arra, milyen jól tette, hogy olyan sok nemesi családot fölkeresett a legutóbbi Napéjegyenlőség idején, amikor a házak hagyományosan megnyitják kapuikat. Remélhetőleg hamar adódik rá megfelelő alkalom, hogy megemlítse Planirnak az ötletét.
Gondosan fölidézte lelki szemei előtt a Den Thasnet-palotát. Elképzelte a hatalmas központi épületet, amelynek vadonatúj fehérmárvány borítása vakítóan fehérlett a napsütésben: látta a széles tetőzetet, amelyet a lehető legdrágább cserepek díszítettek. A két palotaszárnyat, amelyek pompás udvart kereteztek, tágas folyosók kötötték össze. A mágus elképzelte, amint gyöngyöző szökőkutak tükröződnek a drága ablaküvegeken.
Casuel megkereste az elemi levegő esszenciáját; és eggyé tette magát a széllel, amely lustán libbent be a nyitott ablakon. A gyakorlat által megerősített könnyedséggel használta a varázslatot, játszi módon utazott keresztül a téren, egyetlen fénylő villanásnyi idő alatt átszelte a várost. Egy pillanattal később egy sövénnyel körülölelt virágágyás kellős közepén találta magát.
– Hé, te ott! – kiáltott rá dühödten egy kertész, lapátját hangos csattanással ejtve az ösvény kavicsára. – Jössz ki rögvest a begóniáim közül!
– Ezer bocsánat – hebegte Casuel, és miközben a legközelebbi gyalogút felé igyekezett, megpróbált minél kevesebb kárt tenni az értékes növényekben. Kilépett a virágágyásból, és döbbenten vette észre, hogy drága cipője csak úgy ragad a szúrós szagú trágyától.
– Hát te hogyan keveredtél be oda? – közeledett a kertész vakaródzva, és olyan képet vágott, mint a kecske, ha szivárványt lát. – Hiszen a kapuk jelenleg zárva vannak a látogatók előtt.
– Ne is törődj vele, drága barátom – vágta rá Casuel, szándéka szerint előkelő hanghordozással.
Határozott léptekkel a központi épület felé indult, és közben arra gondolt: ha tehetné, ő is ilyen palotát építtetne magának. Micsoda remek tervezés! A racionalista vonalvezetés összekapcsolta a fényűző külsőségeket és a célszerű hasznosságot, nagyszerű összhangot teremtve az épület és az azt körülölelő kertek között.
Nem, az ő lakhelye még ennél is pompázatosabb lesz. Még akkor is, ha sajnálatos módon a kőművesmesterek is osztoznak abban a nevetséges előítéletben, amellyel a népesség jelentős része viseltetik a varázslók iránt. Casuel úgy vélte, remekül fölhasználhatná a földelem természetében való jártasságát annak meghatározására, pontosan hol is feküdjön az épület, hogy télen otthonosan meleg, nyáron pedig jólesően hűvös legyen. Még Velindre számára sem lenne nehéz feladat annak megállapítása, miképpen volna a lehető legkellemesebb a levegő áramlása a szobákon belül. És ugyan, ki érthetne jobban a kandalló helyének kijelöléséhez, mint egy tűzmágus? Ám a legnagyszerűbb mégiscsak az lenne, ha már a leendő építmény alapjait is a mágia áshatná ki, még ha ez az ötlet feltűnően hasonlít arra a gyermekmesére Ostrinról meg a bűvös lapátról... Egyszerűen nem tisztességes dolog, hogy a varázslóktól megtagadják bármiféle becsületes foglalkozás gyakorlását pusztán azért, mert Tormalinföld bugyuta lakossága ódzkodik a mágiától.
A háta mögött fölhangzó beszélgetés szakította félbe Casuel tűnődését. Visszafordulva látta, hogy a kertész bizonytalan léptekkel a nyomába eredt. Saedrin verje meg ezt a fickót, éppen széles mozdulatokkal magyaráz egy egyenruhás embernek, aki egy fenyegető külsejű alabárdoz tart a kezében. Casuel jobbra-balra forgatta a fejét, hogy valamiféle rejtekhelyet találjon, ám a Den Thasnet család abbéli vágya, hogy kertjének arculata hasonlatos legyen a házához, egyben azt is jelentette, hogy alig akadt itt olyan növény, amely térdmagasság fölé nőhetett. Szerencsére a közelben volt a nyári lak, amely némi menedéket nyújthatott a kíváncsi tekintetek elől. Casuel sietve belépett az ajtaján.
És most hogyan tovább? Az aprócska nyolcoldalú építmény éppen csak arra volt alkalmas, hogy elrejtsen egy titkos csókot; ráadásul a fickó látta is ide bejönni. Casuel lopva kipillantott az ablakon, és rossz előérzete beigazolódott: az alabárdos katona céltudatosan masírozott a nyári lak felé. Hogyan tudná kimagyarázni magát ebből a kutyaszorítóból, ha egyszer a ház a mai napon zárva tartja a kapuit?
Casuel mély lélegzetet vett, és ragyogó kék csillogást idézett az ujjai köré. Összpontosított, majd sietve vizet csikart ki a földből, és tüzet a nap hevéből, arra használván ezen elemek erejét, hogy elrejtse magát az alkalmatlankodó tekintetek elől. Mozdulatlanul, lélegzetét visszafojtva állt, míg a strázsa megérkezett; benézett az épületbe, azután összezavarodva, leesett állal megtorpant. A mögötte toporgó kertész is meghökkenten húzta össze a szemöldökét.
– Hát ez meg hová lett? – kérdezte az alabárdos.
– Átkozott legyek, ha tudom. – A kertész csodálkozva vakargatta a földdarabokat a kezéről. – A nyakamat tettem volna rá, hogy ide jött be.
– Szerintem meg túlságosan is közeli kapcsolatba kerültél Firon őméltósága thassinjaival – nevetett a katona. – Nem lehet, hogy be volt zárva a télikert ablaka, amikor locsolgattad őket?
– Pedig itt volt, hidd csak el – bizonygatta a kertész halovány mosollyal. – Amolyan savanyú arcú fickó. A ruhája meg úgy nézett ki, mint valami vásári bolondé, aki éppen arra készül, hogy a sokaság szórakoztatására fejest ugrik egy vizesdézsába.
– Jó, akkor majd szólok a fiúknak, hogy figyeljenek jobban – vont vállat a strázsa.
Amire a két fickó végre-valahára komótos léptekkel elsétált, Casuel alig kapott levegőt a méltatlankodástól. Mit tudnak ezek az ostoba, koszos kétkezi munkások a választékos öltözködésről?! Még hogy vásári bolond...
Még mindig dohogva arra készült, hogy szétoszlatja a megidézett elemeket, és megszünteti varázslatát. Egy hirtelen gondolat megállította. Elvégre az Ősmágus azt tanácsolta neki, hogy legyen észrevétlen; miért ne volna egyenesen láthatatlan? Így inkább szorosabbra vette a rejtőmágia irányítását, és idézett még hozzá némi elemi levegőt, hogy léptei zaját is eltompítsa.
Mindezek dacára figyelemre méltó óvatossággal lopakodott föl a széles lépcsősoron, amely a márványlapokkal kirakott teraszra vezetett. Körültekintett; azt a helyiséget kereste, ahol a Den Thasnet ficsúrt látta.
Könnyűszerrel meg is találta. Fehérre festett acélváz keretezte a télikertet, amelyben zöldellő citrusok vetettek árnyat a lentebb vödrökben növekvő páfrányfélére, amely jól láthatóan meg volt tépázva. Casuel közelebb osont, és bekukucskált az ablakon. Azonnal meglátta Firon Den Thasnetet, aki a kanapén heverészve egy ezüstserlegből iszogatott valamit. Casuel hosszú ideig figyelte, egyre türelmetlenebbül és egyre nagyobbakat nyelve a szomjúságtól, de semmi sem változott.
Az idő csak telt, és végül, amikor a varázsló már úgy érezte, legalább egy fél évszak múlt el semmittevéssel, egy távoli harangtoronyból fölcsendült a hatodik ütés. Ekkor Firon lecsapta a serleget, és indulatosan megrázott egy kézi csengőt.
Szolga érkezett lélekszakadva, az ifjú méltóságos úr azonban türelmetlen mozdulatokkal rögvest továbbszalajtotta. A fickó hamarosan újra megjelent; egy felöltőt hozott, amelyet Firon üggyel-hajjal rángatott magára, nehezen gyömöszölve bele bő, csipkés ingujját. Ezután föltépte a teraszra vezető ajtót, kilépett, majd a szolgával mit sem törődve ügy vágta be maga mögött, hogy az eresztékek nyüszítve tiltakoztak.
Casuel újfent megerősítette maga körül a láthatatlanná tévő varázslatot, és Firon után sompolygott. Megkísérelt olyan közel kerülni hozzá, amennyire csak lehetséges volt a lelepleződés veszélye nélkül. Firon leszaladt a lépcsőn, átvágott a kerten, és az istállók felé irányította lépteit. A varázsló csak most ébredt rá rémülten, hogy Den Thasnet fiatalúr lovaglócsizmát visel a lábán, és ostort lóbál a kezében.
– Azonnal vezesd elő a pej paripámat! – intett Firon egy legénynek, aki nagy szakajtó zabot cipelt. Nyomatékosításul még fenyegetően meglengette az ostorát. – Pattanj, de tüstént!
Az istállófiú behúzott nyakkal eliszkolt, mintha attól tartott volna, hogy máris verésben lesz része. Casuel tanácstalanul toporogva figyelte, ahogy a herélt hátaslovat előhozták, és fölnyergelték. Firon ezalatt türelmetlenül csapkodta a csizmaszárát az ostorával.
– Szükségem lesz rád, hogy visszahozd a lovamat – jelentette ki Fíron, miután föllendült a nyeregbe. Lenyúlt, megmarkolta a legény karját és hűzni kezdte maga mögé. – Ha csak egy szál szőre is meggörbül, szíjat hasíttatok a hátadból! – tette még hozzá fenyegetően.
A fiú kétségbeesetten próbált egyensúlyba kerülni a nyereg mögötti kényelmetlen helyen, ám ezt az is nehezítette, hogy a paripa heves fickándozással fejezte ki tiltakozását a túlsúly miatt. Csak akkor állt meg nyihogva, amikor a Den Thasnet ficsúr végigvágott rajta az ostorával.
Amint a legénynek sikerült többé-kevésbé elhelyezkednie, Casuel óvatosan közelebb lopakodott hozzájuk. Láthatatlan vagy sem, utálta a lovakat, ez az állat meg egészen bizonyosan nem fog örülni annak, amire készül.
A ló fejéhez osont, majd villámgyors mozdulattal kitépett egy marék szőrt drótszerűen kemény sörényéből. A meghökkent állat patáival vadul kapálózva hátraszökkent, mire a farán ülő szerencsétlen istállófiú nyekkenve zuhant a porba. Den Thasnet ostora máris skarlátvörös csíkot húzott védekezőleg fölemelt kezére.
– Még a betevő falatot meg a szalmazsákodat sem érdemled meg, te bitang! – acsargott a méltóságos úr. – Szállj föl rögvest, vagy saját kezűleg doblak ki a kapun, és gondoskodom róla, hogy hátralévő életed koldusként tengesd a csatornákban!
A legény borús képpel kapaszkodott föl ismét a nyereg mögé, Firon pedig ügetésre ösztökélte a hátast. Casuel éppen csak félre tudott ugrani; ráadásképpen két egyenruhás fickó azonnal nekilátott, hogy becsukja a főkapu öles szárnyait a távozó méltóságos úr mögött. Riadtan loholt arrafelé, s végül az utolsó pillanatban sikerült kisurrannia a szűkülő résen. Kifújta magát, és egy ideig elgondolkodva bámult a távolodó ló után, amíg az bele nem veszett az alsóvárosba vezető út nyüzsgő forgalmába.
Casuel elégedetten gyűrögette az ujja köré tekert gyömbérszínű lósörényt. No igen, egy hétköznapi ember az ő helyében bizonyára semmit sem tehetne. Ryshad is csak gyámoltalanul siránkozna ekkora kutyaszorítót láttán, annak a tökkelütött D'Alsenninnek pedig fogalma sem volna, mit csináljon. Bizony, Den Thasnetet mindenki végleg szent elől veszítené, aki nem rendelkezik mágikus képességekkel. Bezzeg ő! Casuel elsétált a palota falának sarkáig, és kutatóan lepillantott a fasor mögött szerénykedő kanálisba.
Csak van itt valahol legalább egy megátalkodott kis pocsolya! Igen ám, de nem a nyár derekén, és nem Toremal felsővárosában. Casuelnek hirtelen eszébe jutottak azok az évek, amikor évszakokon keresztül egy csepp eső sem esett errefelé. Most aztán miképpen figyelje távolbalátással azt az átokverte lovat?
– Ha vizelned kell, menj, és használd a szennyvizes gödröt a trágya domb mellett! – Idősebb asszonyság emelkedett föl egy közeli zöldségeskert növényei közül, és ellenségesen pislogott a varázsló felé. – Bizony, fiacskám, engem nem érdekel, melyik ház fia-borja vagy; semmi szükség nincs rá, hogy mindent összerondíts, mint egy koszos kandúrmacska.
Casuel hirtelen rájött, hogy elmúlt róla a láthatatlanná tevő varázslat hatása, és pulykavörössé vált zavarában.
Fiatalabb nő bukkant föl az asszonyság háta mögött.
– Bocsáss meg szegény anyámnak, nagyjó uram – mentegetőzött rémülten. – Nem tudja, mit beszél. – Azzal valósággal elvonszolta onnan az idősebbik nőt, és közben fojtott hangon dorgálta.
Casuel a fejét csóválva elindult lefelé az ösvényen, és közben megigazgatta a ruházatát. Tekintete hamarosan elégedetten állapodott meg az út szélén álló karos kúton. Mellette egy lóitató vályú feküdt, és egy még kisebb edényt is odakészítettek, talán tikkadt ebek számára. Néhány gömbölyded asszonyság éppen vödröket töltött tele sietős mozdulatokkal. Csillogó vízcseppek fröcsköltek szét, mígnem a száraz por szomjasan fölitta őket. A varázsló lelassította lépteit, és megvárta, míg a nők a vállukra vetették a csöbörrudat, majd a két végén lógó kampókra akasztották vödreiket.
Tudta, hogy nincs túl sok ideje. Amint az asszonyságok távoztak, odarohant a lóitatóhoz némán fohászkodva: hogy senki se zavarja meg varázslás közben. A vízbe szórta a lósörény-szálakat, a mágia zöldes fényébe burkolva őket hulltukban. Smaragdszín ragyogás kélt a víz felületén, majd a bizonytalan körvonalú förgetegből lassacskán egy meglehetősen életlen kép kezdett kibontakozni. Casuel csalódottan gondolt arra, mennyivel szilárdabbá tehetné varázslatát, ha volna nála némi kis tinta. Tenyerét óvatosan a víz felszínére fektette. A fűzöld árnyalatú kép eltompult, fénytelenné vált, alig kivehetően látszott a paripa, amint egy zsúfolt utcán poroszkált. A varázsló homlokán máris verejték gyöngyözött, erőlködve összpontosított arra, hogy egyenletes maradjon a lélegzete. Kényelmetlen érzése támadt, ám azzal próbálta nyugtatgatni magát, hogy még a távolbalátás legkiválóbb hadrumali szakértőitől sem lehetne elvárni, hogy ilyen képtelen körülmények között össze tudjanak tartani egy varázslatot.
A ló lelassított. Firon Den Thasnet pedig megcsördítette az ostorát, hogy eltakarítson az útjából néhány járókelőt, majd durván megrántotta a kantárszárat, megállásra kényszerítve hátasát. A lovászlegény sietve lecsúszott az állat faráról, és villámgyorsan elkapta a kötőféket, azután Firon kényelmesen lekászálódott a nyeregből.
Casuel kétségbeesetten próbálta megállítani keze remegését, miközben rémülettől elakadó lélegzettel figyelte, hogy a méltóságos úr vissza sem pillantva otthagyja a lovát. Firon kihúzta magát, és belépett egy narancssárga téglákból épült nyúlánk épületbe, amelyet ízlésrombolóan giccses szobrocskák és cikornyás festmények díszítettek. Élénk dudaszó szűrődött ki a kétszárnyú ajtó mögül; az ablakpárkányok színes virágoktól és gyümölcsöktől roskadoztak.
A varázsló lemondóan állapította meg, hogy a véletlen ismét gúnyt űz belőle, vagy legalábbis arra próbálja kényszeríteni, hogy racionalista gondolkodása dacára hitelt adjon az Ostrin sajátos tréfáiról szóló legendáknak. Miért éppen abba az átokverte épületbe kellett bemennie Den Thasnetnek?
Undorodva lerázta a kezéről a lóitató vályú vizét, aztán elcsigázottan vánszorogva megindult az alsóváros felé. Ez a Firon ficsúr igencsak jól tenné, ha egy darabig abban a színházban maradna; legalább addig, amíg ő annyira összeszedi magát, hogy ismét varázsolni tudjon. Elviselhetetlen megaláztatásnak tűnt számára az a kilátás, hogy esetleg szem elől tévesztheti az ifjú nemest.
Lószerszámok közeledő csörgését halva fölkapta a fejét, és látta, hogy egy kis bérkocsi közeledik. Kihúzta magát, és előkelő mozdulattal leintette.
– Hová parancsolod, nagyjó uram? – kérdezte a kocsis.
– Vigyél a Komédiások Színházához – parancsolta kurtán Casuel.
Ahogy a hajtó ostorát pattogtatva fölgyorsította lovát, a varázsló lehunyta a szemét. Igyekezett legalább valamelyest visszanyerni az elemek irányításához szükséges erejét. Az odáig rendben van, hogy mindenki azt várja tőle, legyen segítségére csodálatos adottságaival, de a mágikus képességek nélkül születettek sohasem fogják megérteni, mekkora fáradságba kerül mindez. Íme, egy újabb méltánytalanság, amelyet a varázslóknak el kell szenvedniük.
Amikor a bricska egy ráncaulással megállt. Casuel fáradtan kinyitotta a szemét.
– Ez az a hely? – pillantott rá várakozóan a kocsis.
– Igen. – A mágus undorodva futtatta végig tekintetét az ízléstelen homlokzaton, miközben lekecmergett a bérkocsi hágcsóján.
– Kellemes ünnepeket kívánok, uram, de elfelejtettél fizetni! – szólt utána méltatlankodva a fickó. – Egy ezüstmárka lesz.
Casuel előkotorta a zsebéből a D'Olbriot-ház amulettjét.
– A kaputoronyban jelentkezz a járandóságodért! – Türelmetlen mozdulattal elbocsátotta a kocsist, fikarcnyit sem törődve annak elégedetlen motyogásával. Ráérős léptekkel besétált az épületbe.
A szűk előtér csaknem teljesen üres volt; néhány lehullott virág hervadozott a porban, a sarokban pedig egy ütött-kopott huzatú, hiányos tömésű szék árválkodott. A varázsló leszegett fejjel sietett el Ostrin túlságosan is részletes ábrázolása mellett, amelyen az istenség egy ledér ifjú hölgyet ölelgetett, és keze meglehetősen illetlen helyeken kalandozott. Muszáj volt a piktornak a legszemérmetlenebb legendákat választani festményei témájául?
A csiricsáréra mázolt kétszárnyú ajtó mögül nevetés és könnyed csevegés zaja visszhangzott végig az ablaktalan színháztermen, amely a tekintélyes méretű épület nagyobbik felét elfoglalta. A terem végében álló színpadon díszletmunkások kopácsoltak, varrtak és festegettek. Az általuk keltett lárma versenyre kelt a meghatározhatatlan irányból beszűrődő harsány muzsikafoszlányokkal. Casuel máris úgy érezte, kezd megfájdulni a feje.
– A fivéredhez jöttél? – állta el az útját egy jókora kecskedudát szorongató fickó, aki piszkos nadrágja fölött kitűrt inget viselt.
– Igen, hogyne – vágta rá a mágus, és behízelgően elmosolyodott.
– Odafönt van – intett a dudás színpad felé. – Menj csak föl nyugodtan, senki sem fogja bánni.
Casuel nem is törődött többet a fickóval, inkább körülnézett, merre is lehet Den Thasnet. Elkeseredetten sziszegve próbálta megtalálni azt a pojácát a kavargó tömegben.
Nem volt könnyű dolga, hiszen alkalmi csoportosulások verődtek össze, és bomlottak föl szinte minden pillanatban. Voltak, akik közelebb húzták egymáshoz a széküket, hogy megbeszéljenek valamit, aztán fölpattantak, és egyszerűen otthagyták az ülőhelyüket, hogy mások kaparintsák meg azokat. Könnyelmű leányzók érkeztek olyan ledér ruhákban, amelyeket az utcán nemigen mertek volna viselni, és hatalmas örömujjongás fogadta őket. No igen, a férfiak sem adtak sokat a választékos öltözködésre: ingüket, gallérjukat kigombolva viselték, zekéjüket meg le is vetették, s valamelyik szék hátára dobták. Néhány borosflaska is előkerült az egyik oldalsó szobából; ezek aztán vidáman kézről kézre jártak. Ahogy Casuel zsörtölődve beleszippantott a levegőbe, egyéb, erősebb italok kipárolgását is érezte. Nem csoda, hogy senki sem viseli háza címerét, elvégre ezzel a viselkedéssel igencsak szégyent hoznának a családjuk nevére.
A sokaság egy pillanatra szétnyílt, és Casuel rövid időre megpillantotta Firont. Éppen egy vihogó leányzó lépett oda hozzá, hogy kipirult arcát csókra kínálja, amit a fiatal nemes készséggel el is fogadott. A következő lélegzetvételnyi időben Den Thasnet el is tűnt a varázsló szeme elől, mert egy másik aranyifjú ragadta magához a lányt, és fojtogató ölelésbe burkolta. Casuel levegő után kapkodott a felháborodástól. Micsoda tűrhetetlen szabadosság, micsoda feslett erkölcsök! Idegesen pördült meg, amikor egy mellette elhaladó zenész tréfásan oldalba bökte.
– Mutatós kis fehérszemély, mi, pajtás? Biztos lehetsz benne, hogy ma este sem az édesanyja fogja kibontani a haját, de ha elég buzgó vagy, még akár te is lehetsz a szerencsés.
Míg a fickó hangosan hahotázott a saját viccén, Casuel utálkozva otthagyta, és a színpadra vezető lépcsőhöz sietett. A munkások továbbra is szakadatlan ügyködtek a félig kész díszleteken. A varázsló talált végre egy alkalmasnak tűnő megfigyelőhelyet; a függöny sarkához osont, és annak takarásából futtatta végig a tekintetét az odalent hullámzó tömegen. Hamar meg is találta a Den Thasnet ficsúrt; a terem közepén üldögélt egy széken szétvetett lábbal, és villogó szemmel méregette a mellette elhaladókat, elriasztva mindenkit a közeléből.
– Casuel, te vagy az? – A mágus nagyot ugrott ijedtében, amikor valaki váratlanul megszólalt a háta mögött. – Már említették, hogy beszélni akarsz velem.
– Tessék? – Casuel riadtan megfordult, és a fivérével szembesült, aki gyanakodva méregetette. – Nos, tulajdonképpen nem.
– Akkor meg mit keresel itt? – tudakolta Amalin.
– Az Ősmágus megbízásából járok el – mentegetőzött Casuel, és visszasandított Den Thasnetre, aki még mindíg magányosan üldögélt. – És Messire D'Olbriot is a számít rám. Nem miattad vagyok is.
– De ez mégiscsak az én színházam! – csattant föl Amalin. – Talán köze van az itt jártadnak a múltkori kérdéseidhez? Már megmondtam, hogy fogalmam sincs, melyik nemesi ház acsarkodik a másik ellen. Nem ütöm bele az orrom az ilyen csetepatékba. Engem mindössze az érdekel, melyikük fizet jobban.
– Sohasem leszel képes levetkőzni magadról ezt a kalmárszellemet – felelte megvetően Casuel. – A zenéddel koldulsz, mint valami vándor igric.
– De legalább tisztességes foglalkozásom van, varázsló uram! – vicsorgott harciasan Amalin. – És az anyánknak nem kell szégyenkeznie miattam a hímzőkörben. Említettem már, hogy alkottam egy új körtáncot az uralkodó holnapi báljára?
Casuel elengedte a füle mellett ezeket a szavakat, és eltökélten bámult Firon felé, aki a hüvelykujja körmét rágcsálta, és savanyú arccal pislogott a körülötte mulatozókra.
– Nos, voltaképpen ki után koslatsz, Casuel? – Jóval magasabb lévén, Amalin könnyedén átkukucskált a varázsló válla fölött. – Ó, csak nem az elbűvölő Den Thasnet őméltósága az?
– Ismered? – csapott le rá a mágus. – Honnan? Mióta?
Amalin gúnyosan fölnevetett.
– Ó, szóval néhány pletykáért cserében mégiscsak hajlandó vagy szóba állni efféle koldusokkal is, varázsló uraság?
– Ne játszd az ostobát, Amalin! – méltatlankodott Casuel. – Ez nagyon fontos ügy.
– Nem lehet fontosabb, mint a zenészeim próbája. – Amalin hátat fordított, mint aki menni készül.
– Gondolj csak bele, mennyit árthat az előmenetelednek, ha elmondom D'Olbriot uraságnak, mennyire nem vagy hajlandó az együttműködésre – fenyegetőzött Casuel.
– Nem túl sokat – vont vállat Amalin. – Különben is, azt rebesgetik, hogy az öreg D'Olbriot kiesett az uralkodó kegyéből.
– Ki állít ilyesmit? – képedt el Casuel.
– Éppenséggel ő meg a cimborái – intett a fivére Firon Den Thasnet felé. – Nem mintha sokat adnék a szavára. A város széltében-hosszában a Den Thasnet család tartozik a legtöbb pénzzel a zenészeknek. Nem vagyok valami nagy véleménnyel a D'Olbriotokról sem, de meg kell hagyni, ők legalább rendesen törlesztik a tartozásaikat.
– Sokkal többre vihetnéd, ha nagyobb tiszteletet tanúsítanál a náladnál magasabb rangúak iránt. – Casuel megrovóan ráncolta a homlokát.
– Hajbókoljak minden szamár előtt, aki feljogosítva érzi magát, hogy Den Akárkicsodának szólítsák? – csúfolódott Amalin. – Ugyan, minek? A úgynevezett nemeseidnek a nagyobbik fele hitelekből él, mert minden idejét és gondolatát lefoglalja, hogy ősinek vélt előjogait védelmezze foggal-körömmel Én viszont az apánkhoz hasonló becsületes kereskedőkből élek, az ő pénzükből építettem föl ezt a színházat is. Őfeléjük az a szokás, hogy rögvest a tarsolyukhoz nyúlnak, amint elhangzott az előadásom utolsó üteme.
– Úgy érted, ezek a kéjencek boldogan fizetnek azért a szemérmetlen csinnadrattáért, amelyben olyan feslett némberek táncolnak, akik semmivel sem különbek a közszajháknál? – vágott vissza a varázsló. – Meglepve látom, hogy leragadtál a vásári komédiázásnál, Amalin. – Azzal a magasan a fejük fölött lógó marionettbábuk felé intett. Kisgyermek-méretűek voltak; pompázatos kivitelezésük a fafaragó, cifra ruházatuk pedig a szabó mesteri munkáját dicsérte.
– Azt állítom színpadra, amitől a legtöbb bevételt remélhetem. – Amalin csak csúfondárosan mosolygott. – Ugyanúgy, amiképpen hagyom, hogy ezek az anyaszomorító aranyifjak találkozóik és intrikáik helyszínéül használják a színházamat, legalábbis addig, amíg két kézzel szórják a pénzt azért a vizezett borért, melyet közben oda sem figyelve elfogyasztanak.
– Nem érdekel semmi más, mint a nyomorult pénz? – Casuel kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy fölülről nézzen le nálánál jóval magasabb fivérére.
– Én legalább nem szorulok rá, hogy anyánk pénzt küldjön nekem, hogy ne lógjon ki a fenekem a nadrágból – húzta el a száját Amalin. – És a cipőm se bűzlik a lótrágyától...
– Akkor miért nézel úgy ki, mintha most estél volna ki az árvaház rongyoszsákjából? – vágott vissza Casuel.
Amalin hanyagul végigsimította megfakult ingjét, amely a gallérjánál és a kézelőjénél alaposan kikopott már.
– Így néz ki egy munkaruha, Casuel; de hát honnan is tudhatnál te erről?
– Amalin, hová tegyük ezt a vacakot? – A színpad túlsó végéből fölcsendülő kiáltás óvta meg Casuelt attól, hogy újabb visszavágást kelljen találnia. Csak magában dühöngött tovább. Amalin arroganciája egyszerűen elviselhetetlen! Nem tiszteli sem a rangot, sem a tudást. Szép lassan betokosodik a kicsinyes kis világába, amelyet oly gondosan fölépített magának.
A varázsló szúrós tekintettel figyelte, ahogy Amalin elsétál egy sötét hajú fickóval, aki valahonnan ismerősnek tűnt. „No, mi az, testvérkém, nem bírja a gyomrod az efféle komoly beszélgetéseket? – gondolta gúnyosan. – Bizony-bizony, nem ez az első eset, amikor nekem kell helyretennem téged némely dolgok tekintetében!”
Visszanézett a kavargó sokaságra, és bosszankodva látta, hogy Firon Den Thasnet javában beszélget valakivel. Ki lehet az? Vajon miről maradt le? Casuel némán átkozta Amalint, amiért elvonta a figyelmét, majd visszahúzódott a függöny takarásába, hogy egy észrevétlen varázslathullámot indítson el a tivornyázók felé. A fülét hegyezve, türelmetlenül várta, hogy a gyönge, de összpontosított légáramlás elszállítsa hozzá Den Thasneték szavait.
– ...nem is beszélve arról, mibe kerül ez nekem! – sziszegte Firon. – És ha meg is teszem, mit tudok majd fölmutatni? Az egyik futóbolond éppen szétrúgatja a fenekét a D'Olbriotok tömlöcében, én meg csak futok a pénzem után! És azt még te sem tagadhatod, hogy a drágalátos ügyvéded valami egészen elképesztően hitvány munkát végzett a földadó ügyében.
– A lehető legjobb ügyvédet béreltem föl; mármint azok közül, akik hajlandóak voltak szóba állni velem azért a csekélyke pénzért, amennyit erre szántál – vont vállat Firon Den Thasnet beszélgetőtársa. – Nem látom be, miért lennék én a ludas, ha egyszer a D'Olbriotok nem sajnáltak mélyen az erszényekbe nyúlni, és sokkal tapasztaltabb ügyvédet bíztak meg. Egyébként pedig az, hogy a tavalyi esztendőre nem vetik ki rájuk Kellarin szigetéért a földadót, nem jelenti azt, hogy mostantól már egyáltalán nem kell majd fizetniük. Nincs igazam? Ez a játszma még koránt sem zárult le.
Casuel elővigyázatosan kileseti a függöny mögül, és megpróbálta szemügyre venni Den Thasnet beszélgetőpartnerét. A kora alapján akár Firon apja is lehetett volna, és – amennyire Casuel takaráshól meg tudta állapítani – meglehetősen hórihorgasnak számított. Acélszürke haját szigorúan rövidre vágva viselte, az arca pedig megjegyezhetetlennek tűnt a maga megfontoltan udvarias vonásaival. Az öltözködése is visszafogott volt. Kerülte a feltűnő színeket; díszítetlen barna felöltőt és nadrágot viselt, de a finom szövet és a gondos készítés arra vallott, nem sajnálta értük a pénzt. Szabásuk leginkább az újmódi katonai egyenruhákra emlékeztetett, ez pedig aligha jellemző az iparosemberekre és a kereskedőkre. Magabiztos viselkedése is inkább azokra a szolgákra emlékeztette a varázslót, akiket az uraság a legbensőbb bizalmába fogadott.
– Azt ígérted, rengeteg támogatóra lelek majd a D'Olbriot család ellenében. – Firon Den Thasnet hangja egyre panaszosabban csengett. – Nos, hol bujkálnak azok a híres-neves támogatók? Ahányszor csak szóba hoztam tegnap, fogy a D'Olbriotok csak azt kapják, amit megérdemeltek, mindenki rögvest hátat fordított nekem.
– Légy türelemmel! – vágta rá határozottan a másik. – Nem kell sokat várnod, és kapud előtt sorba fognak állni az emberek. Mindent meg fogsz kapni, amit csak ígértünk, meglásd! Gondolj csak arra a számtalan perre, amelyek miatt most az uralkodói Bíróság elé citálták a D'Olbriotokat. Ahogy múlik az idő, előbb-utóbb szükségszerűen elbukják az egyik ügyet, és akkor majd nem csak Burquest ügyvéd arcáról fagy le a magabiztos mosoly. Minél mélyebbre süllyed a D'Olbriot-ház megbecsülése, annál magasabbra emelkedik a tiéd, ugye, tudod?
– Csakugyan? – válaszolta Firon kétkedő arccal. – És elég magasra ahhoz, hogy hajlandó legyen szóba állni velem valami előkelő némber, aki egy csinos pénzesládával is megörvendezteti a házamat? A drágalátos apám már legszívesebben eladna egy mocskos mancsú kereskedő hájas valagú lányának, annyira megveszekedetten ácsingózik néhány marék átokverte aranyra...
Az idősebb férfi váratlanul visszakézből könnyedén Firon szájára ütött.
– Vigyázz a szádra! – figyelmeztette. – Nem ártana némi tiszteletet tanulnod.
Casuel annyira elképedt, hogy még a varázslatáról is elfeledkezett, és visszahúzódott a függöny biztonságot jelentő rejtekébe. Ki lehet ez a fickó, hogy ekkora sértésre vetemedik?
Az ütés nem volt olyan erős, hogy nyomot hagyjon, ám Firon fülig vörösödött a méregtől.
– Tanuljak tiszteletet, legyek türelmesebb, és készüljek föl, hogy kegyetlenül hoppon maradok, ha mégsem valósulnak meg nagyszabású terveid! Elég egyoldalú ez a megállapodás, nem gondolod? – vicsorogta. – Mikor látom végre a legcsekélyebb eredményét is az erőfeszítéseimnek?
Az idősebb férfi halványan elmosolyodott, majd benyúlt a felöltője elejébe. Egy bőrerszényt vett elő, Firon tenyerébe helyezte, és rákulcsolta a fiatalember ujjait.
– Íme, egy kis előleg. – A fickó erősen szoríthatta Firon kezét, mert Casuel látta, hogy a ficsúr arcán fájdalom és zavarodottság keveréke jelenik meg. – Jobb lenne, ha a változatosság kedvéért ezúttal okosabban költenéd el, és nem hagynád, hogy a bor és a thassin megoldja a nyelvedet. Van éppen elég ostoba szajha ebben a városban, úgyhogy inkább kerüld el jó messziről az okosabbját, nehogy megint kihalásszanak valami titkot a nyögdécselésedből. Néhány nappal ezelőtt is járt nálam valami lány, akit lefektettél odalent a rakparton, és egy szép erszényt akart cserében a hallgatásáért. – A fickó hangja barátságosnak tűnt, ám szavaiból egyértelmű fenyegetés érződött ki.
– Mit csináltál vele? – Firon olyan arcot vágott, mint akinek fölkeveredett a gyomra.
– Mégis, mit gondolsz? Megkapta, ami járt neki. – Ám ahogy Den Thasnet tétova megkönnyebbüléssel elmosolyodott, a fickó közelebb hajolt hozzá, és kegyetlen hangon folytatta: – Éppen eleget kapott ahhoz, hogy kifizethesse a túlvilági révészt. Gondoskodtam róla, hogy ebben az életben már ne üthesse bele az orrát mások dolgaiba.
– Nem félek tőled – suttogta Firon, ám arcának sápadtsága és a homlokán gyöngyöző izzadságcseppek nyíltan meghazudtolták a szavait.
– Nincs is rá okod. – Az idősebb férfi elengedte Den Thasnet kezét, de ujjai vörösen izzó nyomokat hagytak maguk után. – Tőlem nem kell félned, én csak parancsokat teljesítek. Ha valaki miatt aggódnod kell, az a megbízóm: aki, meg kell mondjam, nincsen éppen elragadtatva az eddigi eredményektől.
– De hiszen mindent megtettem, amit kért – hebegte Firon.
– Én tudom – vont vállat mosolyogva beszélgetőtársa. – Most menj csak nyugodtan haza, és rágcsáld egy kicsit a thassinodat, vagy keress egy szemrevaló szajhát, akivel kipihenheted a fáradalmaidat... Ha ismét szükségünk lesz rád, időben tudatom veled. Hidd el, mi ugyanazon az oldalon állunk; ha türelmes maradsz, mindketten győztesen kerülünk ki ebből az ügyből.
Firon egyik tenyeréből a másikba ejtette az erszényt, elkerülve az idősebb férfi tekintetét.
– Mikor találkozunk legközelebb? – kérdezte.
– Hamarosan – tápászkodott föl a másik fickó.
Miután magára maradt, Firon odasétált egy feléje integető fiatal nemeshez, akinek ingatag mozdulatain látszott, hogy a korai időpont dacára máris jóval többet ivott annál, mint amennyi bölcs lett volna. Casuel megkísérelte kettéosztani a varázslatát, hogy követni tudja mind Den Thasnetet, mind az idősebb férfit, ám ezzel csak annyit ért el, hogy a mágia megszakadt. és nem is tudta helyreállítani. A megbűvölt levegőszilánkok láthatatlanul szétzáporoztak a szélrózsa minden irányába.
A mágus határozatlanságtól kínlódva állt egyik lábáról a másikra, és megpróbálta mindkét férfit szemmel tartani úgy, hogy közben a függöny jótékony takarásában maradjon. Riadtan hátrahőkölt, amikor Den Thasnet megindult a színpad felé, ám hamar rájött, hogy a ficsúr csak egy vörösesszőke hajú lányra lett figyelmes, akinek ruhájáról szakadtan lógott az egyik fodor.
A hölgy éppen egy másik nemesifjúval édelgett, amikor Firon a vállára tette a kezét, mégis jól begyakorolt buja pillantással fordult hátra az újonnan érkezett préda felé. Ám az érzéki kifejezés azon nyomban lehervadt az arcáról, amikor fölismerte Den Thasnetet. Firon fölemelte a kezében tartott kövér pénzeserszény-t, és a lány kihívó mosolya rögvest visszatért.
– Az ő fülében semmiféle muzsika nem cseng szebben az aranyak csilingelésénél – szólalt meg valaki Casuel mellett. A varázsló csak ekkor vette észre, hogy Amalin néhány lépésnyire áll tőle, és látszólag elmélyülten tanulmányoz egy kottát.
– Ki ez a lány? – kérdezte rekedten a mágus.
– Mondj le róla, Casuel, túlságosan drága a te erszényedhez – pillantott föl Amalin a jegyzeteiből. – Egyébiránt ő Yeditta Den Saerdel kisasszony.
Casuel megnyúlt arcáról le lehetett olvasni a kérdést, amelyet kimondani nem mert.
– Azt hitted, csak egy szajha, igaz? – mosolygott gunyorosan a fivére. – Nem, ő annál sokkal válogatósabb és sokkal drágább. Ősi csengésű névre és igencsak tömött erszényre van szükséged, hogyha föl akarod hajtani a szoknyáját. Ám ha mégis sikerrel jársz, bizonyos lehetsz benne, hogy olyan tapasztalatokkal leszel gazdagabb, amilyet, lefogadom, Hadrumalban sohasem szerzel meg. – Amalin sietve rákacsintott, aztán sarkon fordult, hogy lecsöndesítse a kitörni készülő vitát egy ács és egy díszletfestő között.
Casuel aggódva figyelte, ahogy hirtelen egy kisebb csoportosulás verődött össze Yeditta és Firon körül. Elhanyagolt öltözéket viselő, hangoskodó ifjak és folyamatosan vihogó, rikítóra mázolt arcú leányok érkeztek, és mindannyian egyszerre kezdtek beszélni, ettől hangjuk zagyva kakofóniába fulladt. Végül a vörösesszőke hajú leány nevetve intett, mire az egész lármás társaság kizúdult az ajtón.
Casuel csalódottan állapította meg, hogy jelenleg nincs rá mód, hogy észrevétlenül kövesse őket. Bár igazság szerint nem is menne túl sokra vele, ha végignézné azt a dorbézolást, melyet ezek a családjukra szégyent hozó pojácák művelni fognak... Elvégre D'Olbriot uraság azt már eddig is tudhatta, hogy Den Thasnet fenyegetést jelent a számára; Casuel úgy vélte, hasznosabb volna azt kiderítenie, ki az, aki Firont irányítja. Hiszen valósággal madzagon rángatja a méltóságos urat, mégpedig ügyesebben, mint az Amalin marionettjeit mozgató bábjátékosok.
Fölsóhajtott megkönnyebbülésében, amikor észrevette, hogy a barna ruhás férfi még mindig a teremben van, és éppen egy búvalbélelt arcú hölggyel társalog. A leányzó szeme karikás volt a kialvatlanságtól, a kezében borfoltos kendő lógott.
A varázsló kihasználta, hogy egy kobzos éppen ekkor sétált el előtte, és gyors mozdulattal belépett mögéje. Közömbös arccal igyekezett követni a mozgását, arra ügyelve, hogy valamennyire a zenész takarásában legyen. Nem volt könnyű feladat folyamatosan szemmel tartani a barna felöltőt a színház zsúfolt nagytermében, ám Casuel túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy varázslatot alkalmazzon, arról nem is beszélve, hogy a hely és az idő sem volt túlságosan alkalmas erre.
A levegőben kavargó émelyítő illatszer- és áporodott izzadságszag erősen kaparta torkát, hát köhécselni kezdett. Ettől a közelében állók undorodva hátrébb húzódtak, és ismét megpillanthatta az egyszerű öltözékű fickót a csiricsáré ruhák forgatagában, és azt is látta, hogy éppen távozni készül.
Ez most nem az illedelmeskedés ideje, döntötte el magában a varázsló. Ezek a rosszéletű dorbézolók nem törődnek semmivel és senkivel, csak lökdösődnek, furakodnak, és annyit sem vetnek oda, hogy „bocsánat”. Casuel az ajkába harapott, majd a vállával és a könyökével kezdett utat törni magának a nevetgélő, ölelkező, ordibáló alakok erdejében. Elégedett kárörömmel döfte bele a könyökét egy előkelő fiatalúr oldalába, ám amikor egy fecsegő leánycsapatot is félre kellett söpörnie az útjából, kicsit elszégyellte magát.
Amikor végre kijutott a friss levegőre, megkönnyebbülten sóhajtott föl, és igyekezett visszanyerni az önuralmát. A barna ruhás férfi a régi városrész felé tartott; erélyes léptei azt sugallták, hogy kifejezett céllal igyekszik valahová.
Ahogy mozdult a tömeg, Casuel előtt szabaddá vált az út. Szaporázta hát a lépteit, hogy megelőzzön egy termetes asszonyságot, aki megrakott kosarakat cipelt. Ekkor azonban egy jókora társzekér zörgött el mellette, és a varázslónak vissza kellett fognia a lépteit. Úgy döntött, inkább vállalja a lökdösődést a gyalogjárón, mintsem hogy esetleg palacsintává lapítsák a kocsiúton. Mentegetőzve, toporogva, oldalazva próbált utat törni magának, miközben kétségbeesetten reménykedett benne, hogy a barna ruhás fickó nem int le egy arra járó bérkocsit.
A Den Murivance-palotában
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek negyedik napjának délutánján
– Nos, hogy tetszik a zene? – Camarl odanyújtott egy kristálykehelynyi halvány rózsaszínű bort Temarnak.
– Ugye, ezt nevezik racionalista zenei stílusnak? – kérdezte óvatosan Temar.
Mindketten azt az elegáns öltözetű kvintettet figyelték, amely virágfüzérekkel ékesített sátor alatt játszott a tökéletesre nyírt pázsit közepén. Divatos ruhát és drágakövek egész kirakatát viselő nemesek sétáltak el mellettük, itt-ott megállva, hogy megcsodálják a mértani pontossággal kialakított virágágyakat. A kertészek a nyár legtarkább színeit válogatták össze, ügyelve, hogy a lehető legtökéletesebb összhangban legyenek egymással: itt egy narancssárga négyzet, ott egy égővörös ellipszis, zöld és arany zuhatagával keretezve. Távolabb, a virágágyások hátterében sötét tiszafa-sövény burjánzott, amely mögül Temar udvarias nevetést hallott. A zenészek kiművelt összhangzattal fejezték be a darabot, majd mosolyogva learatták a dicsőséget, hajlongva fogadván az általános tetszésnyilvánítást.
– Nem, ez még annál is újabb... Népzenei hangzásokat vegyít a megszokott templomi liturgiákkal – válaszolta kissé bizonytalanul Camarl. – Megváltoztatja az ellenpontozást, a hangnemet meg ilyesmik...
– Nagyon kellemes... – Temar belekortyolt az illatos borba, hogy elrejtse megvetését. Ez a modern kor már az istenek szertartási muzsikáját sem tiszteli!
Camarl mit sem vett észre a fiú hangulatváltozásából, oldottan társalgott tovább.
– Amalin Devoir a legújabb zenei stílus egyik legkedveltebb zeneszerzője.
– Casuel fivére? – kapta föl a fejét Temar.
– Személyesen – nevetgélt Camarl. – De ne is várd el a mágusunktól, hogy valaha a maga jószántából megemlítse ezt a rokonságot. Pedig Amalin az utóbbi időben mesés hírnévre tett szert Toremalban. Ha jól emlékszem, valamiféle fúvószenészként kezdte, de nem sokkal később már saját zenekara volt. Gondolom, jó szeme lehet az üzlethez, mert ő építette föl a város egyik legnagyobb színházát, talán egy évvel ezelőtt. – Végignézett a lassú léptekkel köröző hölgyek és urak csoportjain. – Ha vége az ünnepeknek, egyik este el is viszlek abba a színházba. De ne számíts valami ódivatú, fegyelmezett előadásra, inkább csak afféle oldott, fesztelen szórakozásra.
– Bizonyára igen érdekes lehet – bólogatott Temar.
– Tudod, az ünnepségek az egész nép szórakoztatására szolgálnak, a színházba járás azonban olyan kiváltság, amelyet csak mi, tehetősebbek engedhetünk meg magunknak. – Camarl hangja szokatlanul őszintén csengett. – Úgyis olyan kevés az alkalom, amikor találkozhatunk! Most azonban ne tartsd vissza magad, oldódj fel egy kicsit! Ismerkedj, amíg lehet! Az uraság meg én majd képviseljük Kellarin érdekeit.
– Ezért előre is fogadd köszönetemet – felelte udvariasan Temar, miközben kissé elveszve fürkészte a rengeteg ismeretlen arcot és soha nem látott családi jelvényt. Még mindig sokkal jobban örült volna, ha maga foglalkozhat Kel Ar'Ayen ügyeivel, csakhogy egyelőre halvány fogalma sem volt, hogyan kellene hozzákezdenie.
– Nézd csak, ott jön Irianne Tor Kanselin! – Camarl arca fölragyogott.
– Menj csak, beszélj vele! – sürgette Temar. – Remélem, nem gondolod, hogy dadára van szükségem.
Camarl szívből jövő nevetése kissé meglepte a fiatalembert.
– Na jó, később majd megkereslek. – Camarl már indult is a lány felé, akinek arca szintén kigyúlt az örömtől.
Temar felsóhajtott. Hát igen, Guinalle soha nem köszöntötte őt ezzel a túláradó lelkesedéssel. Még abban a röpke néhány napi beteljesülésben sem, amely ezek szerint annyival többet jelentett neki, mint a lánynak... Leszegett fejjel, gondolataiba merülten körsétára indult a Den Murivance-ház gondosan rendben tartott kertjében, udvarias biccentéseket és mosolyokat váltva a többiekkel Ahányszor úgy tűnt, hogy valaki meg akarná szólítani, sietősen másfelé nézett, és megszaporázta lépteit. Nem érezte elég felkészültnek magát, hogy megküzdjön az ismeretlen nevekkel és a családi kapcsolatok bonyolult szövevényével, értelmes választ adjon az ismétlődő kérdésekre sebesülésével és csodálatos gyógyulásával kapcsolatban, kerek mondatokban taglalja Kellarin hivőjét illető elképzeléseit, elmagyarázza pontos helyzetét a D'Olbriot család berkein belül, és ismertesse álláspontját a bíróság előtt folyó vitával kapcsolatban. Egyre növekedett benne a sejtelem, hogy nem a megfelelő helyen van, vagy legalábbis nem a megfelelő időben. Ötödannyi emberrel sem váltott szót, mint Camarl, aki máris komoly tárgyalásokba bocsátkozott Kel Ar'Ayen tengeri szállításait illetőleg, és kereskedőket kutatott fel, akik talán hajlandóak lennének más nemesi házak főkéjét is bevonni a gyarmat kiépítésébe. Tudta, hogy hálásnak kellene lennie Camarl segítségéért és hozzáértéséért, de ez még csak tovább fokozta saját kényelmetlen érzéseit, míg végül már az is komoly erőfeszítésébe került, hogy ne rohanjon azonnal haza. Távolabb sétált a kavargó tömegtől, és megállt egy diadalív-formára nyírt tiszafa árnyékában.
Nem messze tőle pázsittal benőtt lépcsőfokok vezettek föl egy széles teraszra, amely a palota északi oldalához kapcsolódott. A Den Murivance család otthona nem hasonlított a szigorúan szögletes vonalvezetésű Tor Kanselin-palotához, annál is inkább, mivel minden téglája és kőfaragványa összetéveszthetetlenül ősrégi darab volt. Temar lélekben talán egy kicsit még meg is könnyebbült, amint először meglátta az épületet, de később, amikor hosszadalmas kerülőkkel körülvezették a termeken, megbizonyosodhatott róla, hogy a bútorok bizony mind vadonatújak, és a legfrissebb divat szerint készültek.
A teraszon szolgák sürgölődtek, eltakarítva a díszes ebéd maradványait. Temar szórakozottan figyelte, amint az egyenruhás inasok magasra tornyozott tányérhalmokkal egyensúlyoznak, a szolgálólányok pedig egyforma kupacokba rakják a mosodába szállítandó asztalkendőket. Egyszerű munkaruhába öltözött segítők várták, hogy elvihessék a kihordott asztalokat, néhány kertész pedig a virágfüzéreket akasztgatta le a napárnyékoló sátortető tiritarka sarkairól.
A fiatalember mélyen a gondolataiba merülve komor szózatot intézett magához. No igen. Való igaz, ő még csak azt sem tudja, hogyan is kellene megszerveznie egy ilyen kerti ünnepséget, nemhogy egy egész nemesi ház ügyes-bajos dolgait igazgassa, különösen nem ezen a megváltozott Tormalinföldön. De akkor mit keres itt? Ez itt nem az ő helye, soha nem is lesz az. Hiszen Kel Ar'Ayenben van otthon, ahol még mindig rengeteg társa fekszik öntudatlanul, ő pedig mindeddig semmit sem tett, hogy visszahozza őket az életbe.
– Nahát, az ifjú D'Alsennin! Ugye, végigvezetsz egy hölgyet a labirintuson, ha szépen kéri? – Gyerekarcú fiatalember integetett Temar felé a sövénykoszorú irányából. Egy másik ifjúval együtt gyengéd határozottsággal terelgettek az útvesztő felé egy csapatnyi fiatal hölgyet, akik közül a legfiatalabb talán Temarral, a legidősebb Camarllal lehetett egykorú.
Az integető fiatalember apró jelvényt viselt a hajtókáján, amely nyestet formázott; Temar úgy emlékezett, hogy ez a Den Ferrand család jelképe.
– Nos, ha az illető hölgy is úgy akarja... – Temar udvariasan meghajolt a leányok felé. A legközelebb álló elvihogta magát, mogyoróbarna szeme hatalmasnak tűnt fekete és azúrkék tollakból álló legyezője mögött. Sajnos, a fiatalember nem ismerte föl a legyező ezüstnyelébe vésett családi jelvényt.
– Semmi kifogásom ellene, ha bekísérnek a labirintusba, csak aztán ki is kísérjenek belőle! – jelentette ki egy magasabb leányzó. Gesztenyebarna haját magasra tornyozva viselte a feje tetején, és vállára omló csipkefátylát drágakövekkel kirakott apró kard alakú melltű fogta össze. Ennek alapján Temar úgy vélte, hogy a Den Hefeken család egy tagjával lehet dolga.
– Középütt áll egy kis nyári lak – tette hozzá a másik fiatalúr, és ahogy hátrasöpörte megzabolázhatatlan fekete haját, Temar észrevette, hogy az ujján ékeskedő jókora gyűrű faragott köve ágaskodó lovat formáz. – Egy szolga egész nap ott van, és készséggel kivezeti azt, aki netán eltévedne.
– Meriel meg én előremegyünk. – Den Ferrand kézen fogta a vihogó lányt. – Den Brennain méltóságos úr, lennél olyan szíves, és elkísérnéd a húgaimat? – Látványosan meghajolt a lovas gyűrűt viselő fiatalember felé, azután odaintett két másik lánynak. Egyikük jókorát csapott a bátyja vállára szürke és rózsaszín tollas legyezőjével, a másik azonban leheletnyit elpirult, amint Den Brennain a karját nyújtotta neki.
– Den Hefeken kisasszony; ugye? – Temar újfent meghajolt.
– Részemről a szerencse, méltóságos úr. – A csipkefátylas lány meglepően barátságosan mosolygott vissza rá.
– Merre induljunk? – A Merielnek nevezett leányzó bizonytalanul körülnézett, amint szétszakadozó csapatban beléptek a sövénylabirintusba.
– Szétszéledünk vagy együtt maradunk? – torpant meg Den Brennain egy útelágazásnál.
– Szóródjunk szét! – javasolta magabiztosan Den Ferrand. – Az nyer, aki legelőbb ér a nyári lakhoz.
– Rendben van. És a nyertes vezetheti a táncot holnap az uralkodó bálján – vágta rá Den Hefeken kisasszony.
Általános helyeslés következett, amelyből Temar arra következtetett, hogy ez a nyeremény igencsak csábító a többiek szemében. Ő maga nem sokat törődött a dologgal: engedelmesen követte a Den Hefeken lányt a tekergőző sétányokon és lombos alagutakon át. A többiek egyre távolabb kerültek tőlük, vidám csevelyük foszlányai már csak néha-néha szűrődtek át a sövényfalakon.
– Ugye, ez meglehetősen népszerű szórakozási forma manapság? – kérdezte a lánytól, csak hogy megtörje a kényszeredett csöndet.
– Bármi jobb, mint illedelmesen ülni, és hallgatni, ahogy a felmenőink földadóról, bevételekről meg bérleti díjakról társalognak – felelte vidáman a lány.
– Az már igaz – hagyta helyben Temar. – Nos, kisasszony, beforduljunk, vagy menjünk tovább egyenesen?
– Szólíts nyugodtan Orilannak! – A lány könnyed homlokráncolással méregette a két lehetőséget. – Azt hiszem, jobb, ha befordulunk.
Temar követte a lányt, ám egy éles kanyar után az út zsákutcába vezetett. Orilan Den Hefeken bocsánatkérő pillantást vetett a fiatalemberre, de még mielőtt megszólalhatott volna, egy hang csendült fel tisztán és érthetően a sövényfal túloldaláról.
– Mondd csak, Gelaia, komolyan mondtad az előbb, hogy hozzámész D'Alsenninhez?
– Az apám nem győzi hangsúlyozni a dolog előnyeit.
Orilan Den Hefeken idegesen rámosolygott Temarra, és megpróbált az útjába állni. Temar visszamosolygott rá, de nem engedte előre.
A sövény túloldaláról halk vihogás hallatszott.
– Miféle előnyöket? Elég jóképű fiú, az addig rendben volna, de hát te is tudod, hogy teljesen idióta! Ressy Tor Kanselin azt mondja, szegénynek halvány fogalma sincs róla, hogy mennek itt a dolgok.
– Nekem viszont van, és azt hiszem, egyedül ez számít – vágta rá gondtalanul Gelaia. – Szerintem Messire D'Olbriot is belátja, mennyivel jobb lesz így. D'Alsennin nyugodtan visszamehet az ő távoli vadonjába, hogy ércet ásson, meg épületfát termeljen ki, én meg majd szépen eladom az óceán innenső oldalán.
– Vagyis nem akarsz vele menni? – kérdezte egy újabb hang jól felismerhető megkönnyebbültséggel.
– Ugyan már, Jenty! – nevette el magát Gelaia. – Talán napszúrást kaptál? Nem, a fiatalúr csak kalandozzon egyedül azon az egészségtelen éghajlaton. Én inkább itt maradok, ahol mindig kéznél vannak a jól nevelt szolgák meg a többi megszokott dolog. Miféle befolyásom lehetne odaát, azon az ismeretlen vidéken? Igazgathatnám a bányászokat meg a birkapásztorokat?
– Már azt is hallottam, hogy ez a D'Alsennin nem is igazi sarja a családnak, csak valami fattyú – jegyezte meg az első lány kissé kételkedve.
– Ez is csak azon múlik, mennyire leszek ügyes – torkolta le Gelaia. – Tudod, hogy egy család megítélése mennyit változhat akár néhány év alatt is. És ha már úgysem tudunk kilépni a D'Olbriot-ház árnyékából, éppenséggel rosszabb helyet is el tudnék képzelni magamnak. Elvégre egy nemesi ház úrnője leszek, ezt pedig egyik udvarlómtól sem kapnám meg.
A helyeslő mormogásba némi irigység is keveredett.
– Elég kicsi ház lesz... Úgy értem, csak ti ketten – tette hozzá szégyenlősen Jenry.
– Az első néhány évben úgyis haza kell jönnie legalább a Téli meg a Nyári Napfordulóra. – Gelaia válaszán egy hanyag legyintés szele érződött. – Nem hiszem, hogy különösebb nehézségébe kerülne teherbe ejteni. És ha már itt tartunk, akkorra már jogosult leszek a férjes asszonyoknak járó egyéb szórakozásokra is...
– Csak aztán rajta ne kapjanak, hogy félrelépsz! – figyelmeztette Jenty. – Amint a hasad gömbölyödni kezd, az egész város az évszakokat fogja számolgatni.
– Biztos vagyok benne, hogy Channis úrhölgy ellát majd néhány hasznos tanáccsal! – Gelaia további szavait a többiek bűntudatos nevetgélése nyomta el.
– De mégis. Gelaia, jól meggondoltad? Tényleg beengednéd az ágyadba azt a... – Döbbenet és vágyakozás érződött ki az igen fiatal hangból.
– Lehet, hogy sok minden megváltozott a Káosz óta, de azt hiszem, azt az egyet még mindig ugyanúgy csinálják – vihogott Gelaia.
– A nővérem azt mondja, a férfiak, ha felébrednek, általában heves étvágyat éreznek a feleségükre – jegyezte meg ártatlan arccal Jenty. – El tudom képzelni, mekkora étvágya lehet annak, aki huszonvalahány emberöltőt aludt át...
Temar úgy érezte, eleget hallott. Megköszörülte a torkát, majd a karját nyújtotta Orilan Den Hefekennek, és visszakísérte az eredeti ösvényre. A lány félénken pillantott Temarra legyezőjének narancssárga tollai fölött, arccsontján élénk pír vöröslött.
– Ha Gelaia tudja, hogy hallod, biztos nem beszélt volna így – próbált magyarázkodni.
– Nem hiszem, hogy ez túl nagy vigaszomra szolgálna – felelte szárazon a fiatalember. – Tudom, hogy ódivatú vagyok, de az én elképzeléseim szerint a jó házasság kölcsönös megbecsülésen alapszik, nem pedig alaposan végiggondolt üzleti jelentéseken.
– Ha mind a két oldalon megvan a jó szándék, az idő meghozhatja a többit is, legalábbis az anyám mindig ezt mondogatja. Kétségkívül ritka áldás, ha a szerelem és a józan megfontolás összetalálkozik, de puszta szenvedélyből házasodni oktalanság. – Orilan megtorpant, megállásra kényszerítve ezzel Temart is. Szürke szeme kutatva fürkészte a fiatalembert. – De hát ez mindig így volt, nem? Úgy értem, a ti időtökben is.
Temar emlékezetébe idézte nagyatyja hajdani tanmeséit.
– Nos, azt hiszem, Raeponin mindig azon volt, hogy a kiváltságok ellensúlyozására kényelmetlen kötelezettségeket is vessen a mérlege serpenyőjébe – sóhajtotta végül.
– Mi volna, ha erre mennénk? – Orilan már meg is indult előre. – Bocsásd meg az őszinteségemet, méltóságos úr, de azt hiszem, valóban szükséged lenne valakire, aki egyengeti az utadat Toremal kiismerhetetlen ösvényein. Látod, még ebből a labirintusból sem olyan egyszerű kitalálni.
– Arra célzol, hogy te lennél az a valaki? – Temar megpróbálkozott egy kétértelműnek szánt mosollyal.
Orilan elnevette magát.
– Téli Napfordulókor volt az eljegyzésem... Mire fordul az év, talán már férjhez is megyek, és a gyakorlatban számolhatok be arról, amiről Gelaia egyelőre csak ábrándozik.
– Gratulálok. És ki a szerencsés kiválasztott?
– Az ifjabbik Den Risiper. De hogy mennyire szerencsés, az majd elválik.
Temar igyekezett odafigyelni, hogy megtalálja a helyes utat a labirintusban. Szerencsére közelebb jártak a célhoz, mint gondolta volna, és néhány újabb kanyar után egy kis tisztásra értek. A pázsit közepén csinos medence várakozott, háromszögletű szökőkútjában Arimelin megzöldült bronzszobra állt. Színes napárnyékoló sátor alatt udvarias arcú szolga állt, kezében boroskancsóval.
– Kérsz valamit inni? – fordult Orilanhoz Temar.
Orilan bólintott. A másik oldalon eközben Den Ferrand tűnt fel a fülig vörösödött Meriellel a karján. Nevetgélésük hallatán Temar kényelmetlenül védtelennek kezdte érezni magát. Türelmesen várakozott, amíg a szolga teletöltögette a tálcán várakozó poharakat. Hamarosan észrevette, hogy Gelaia meg a többiek a nyári lak mögött üldögélnek. Ettől még rosszabb kedve lett.
– Méltóságos úr... – A szolga várakozással pillantott rá.
Temar bólintott, és követte a fickót újdonsült ismerősei körébe.
– Egész jól kiigazodsz, D'Alsennin – üdvözölte Den Ferrand barátságos arccal.
– Ugye, a te idődben még nem voltak divatban az efféle útvesztők? – érdeklődött Meriel élénk kíváncsisággal.
– Még a nagyapáink idejében sem voltak, Meriel. – Orilan a legyezője mögé rejtette mosolyát.
– Kétségkívül rengeteg olyan dolgot ismertek, amely nekünk még csak eszünkbe sem jutott, de azt is meg kell hagyni, hogy rengeteg tudás odaveszett a Káosz idejében – felelte Temar gondosan kiszámított nemtörődömséggel. – Szokások, tartományok, a Mesterség...
– Igaz, hogy a Régi Birodalmat a mágia tartotta össze? – Meriel kikerekedett szeme szinte könyörgőnek hatott.
– A mágia egy bizonyos formája – válaszolta megfontoltan Temar. – Ne arra az elemi mágiára gondoljatok, amelyet Hadrumal varázslói gyakorolnak. Annak idején mi Mesterségnek hívtuk... Igen sokféle felhasználási módja létezik.
– A mi uraságunk azt mondja, a mágia csupán csalás és szemfényvesztés. – Den Brennain állítása mögött félig kihívás volt, félig őszinte kíváncsiság.
Meriel megborzongott, és lelkesen pislogott, akárcsak a Den Ferrand kisasszonyok.
– Elég jóban vagy a varázslókkal – erősködött tovább Den Brennain. – Mondd csak, mit láttál közöttük?
Temar belekortyolt a borba. Aligha sikerülne elnyernie hallgatósága bizalmát, ha mesélne nekik a vízből előtekergő gigászi sárkányokról, esetleg a felhőtlen égből lecsapó villámokról, amelyek porrá égetik az ellenséges szándékkal közeledőket. Őszintén szólva nem is szívesen emlékezett vissza arra a természetellenes tűzvészre, amely a puszta földből dübörgött elő, hogy lesújtson az elietimmek seregére.
– Láttam, amint a mágusok semmivé válnak, azután hirtelen ismét előtűnnek, sok-sok mérföldet szelve át egyetlen szempillantás alatt. Meg tudják idézni olyasvalaki képét, aki nagy távolságban van tőlük, és még beszélni is tudnak vele. Megérzik, ha láthatatlan barlangok vagy vízfolyások vannak a föld alatt.
– És aranyat is képesek találni a hegyek gyomrában? – Den Ferrand elgondolkodva pillantott Temarra. – Mekkora előnyöket élvezne egy olyan nemesi ház, amely ilyesfajta segítségre támaszkodhat!
– A mágusok csakis Hadrumal vezetőinek tartoznak engedelmességgel – tárta szét a tenyerét Temar. – Planir pedig kereken megtiltotta nekik, hogy beleavatkozzanak a kontinens ügyeibe.
– Ismered az Ősmágust? – Meriel csodálkozása egyre nőtt. – Én bizony még egy nyomorult asztaltáncoltató kuruzslót sem láttam soha.
– Tényleg nem? – Temar idegesen végigsimította rövidre nyírt haját. – De hiszen itt, Toremalban is vannak varázslók! – Azzal előhúzott egy összehajtogatott cédulát a zsebéből, és torkát megköszörülve olvasni kezdett:
Ezennel értesítjük a mágia tisztelőit és az emberi elme magasztos képességeinek csodálóit, hogy a híres-nevezetes Trebal Chabrin hamarosan átrepül a Vízikapu tetejéről a borkereskedők székházának erkélyére. E páratlan eseményre az ünnepek negyedik napján kerül sor, hetedik harangütéskor. Ha az elemek megengedik, eme nagyszerű tettet egyéb látványos mutatványok is követik majd. Az érdeklődők részéről szívesen vennénk, ha anyagi támogatásukkal is segítenék a mágia felvirágoztatását.
– Egy varázsló, aki repülni akar? – ismételte hitetlenkedve Den Ferrand.
– Fogalmam sincs – nevette el magát Temar. – Ráadásul ezt a hirdetést elég homályosan fogalmazták meg. Bevallom, én is kíváncsi vagyok.
Den Brennain felnézett, hogy ellenőrizze a nap állását.
– Ha azonnal kocsit hívatunk, még odaérünk – jelentette ki. – De ez aligha lenne udvarias elbánás a vendéglátóinkkal szemben.
– Igen, menjünk! – Meriel izgatottan körülnézett. – Hiszen egy egész napon át rettenetesen tisztelettudóan viselkedtünk, nem?
– Végül is mindenkivel beszéltem már, akivel akartam – bólogatott Den Brennain, majd oldalba bökte Den Ferrandot. – Te sem ajánlottad volna, hogy menjünk a labirintusba, ha lenne még dolgod itt.
– De hiszen Gelaia itt van – jegyezte meg Orilan. – Tőle elbúcsúzhatunk, és megkérhetjük, hogy adja át üdvözletünket és köszönetünket a vendéglátóinknak.
Szavait tett követte: átvágott a gyepen a nyári lakhoz, és Temar már hallotta is a ház mögött üldögélő lányok izgatott nevetgélését. Kínlódó mosolyt erőltetett magára, amikor Orilan Gelaiával és a barátnőivel tért vissza.
– Elmentek megnézni egy igazi varázslót? – csodálkozott egy sápadt leányzó közel ülő szemekkel és lebiggyedő ajakkal. Vékony szálú, fénytelen haját gazdagon díszített csipkefátyol fedte.
– D'Alsennin őméltósága, ez itt Jenty Tor Sauzet – mutatta be őket egymásnak szertartásosan Den Ferrand fiatalúr. – Nos, Jenty, azt egyelőre mi sem tudjuk, hogy varázslót nézünk-e meg, vagy csak egy nagyképű sarlatánt. Akárhogy is, mindenképpen érdekesebb lesz, mint hogyha itt maradnánk.
– Szép dolog, mondhatom! – Gelaia úgy tett, mintha haragudna. – Meg is mondom az uraságnak, mi a véleményetek az ünnepségéről.
– Részünkről a szerencse, kisasszony – vigyorgott Den Ferrand. – Megyünk vagy nem? – türelmetlenkedett Meriel.
– Miért ne? Szerintem mindannyian megtettük a családunknak azt a kulcsfontosságú szolgálatot, amelyre reggeli közben felhívták a figyelmünket – tréfálkozott Gelaia.
A körülötte állók bólogattak, így aztán Gelaia az élre állt, és szakavatott léptekkel kivezette őket az útvesztőből. Odakint néhány ideges legyezőcsapással magához intette a legközelebb legyeskedő szolgákat, és üzeneteket küldött a szüleinek, az uraságnak meg az istállókhoz. Den Ferrand lemaradt mögöttük, és néhány szót váltott valakivel, aki Temar halvány emlékei alapján alighanem valamelyik idősebb rokona lehetett, Den Brennain pedig mélyen meghajolt egy elegáns hölgy előtt, aki gondtalan mosollyal útjára bocsátotta.
– Nekem sem ártana tudatnom Camarl őméltóságával, hogy elmegyek – kapott észbe hirtelen Temar.
– Üzentem neki, hogy mindannyian együtt megyünk. – Gelaia tulajdonosi magabiztossággal fogta karon a fiút. Temarnak sikerült egy halovány mosolyt kicsiholnia magából, még azután is, hogy véletlenül elkapta Jenty pillantását, amelyet a lány bizonyára nem neki szánt.
A Den Murivance-ház szemmel láthatóan nem szűkölködött sem lovakban, sem hintókban. Mire a kapuhoz értek, már várta őket két fényesre lakkozott jármű, csillogó családi jelvényekkel az ajtókon, a lószerszámon meg a kocsisok hajtókáján. Gelaia gyakorlott mozdulatokkal intézkedett, és Temar hamarosan azon kapta magát, hogy az egyik hintóban ül a lánnyal, Orilannal, Meriellel és Den Ferranddal.
– Elígérkeztetek már valahová ma estére? – Orilan hátat fordított az utca forgatagának.
– Tor Sauzetékhez – felelte Den Ferrand. – Hát te?
– A Den Gannael családhoz. Mondd csak, igaz, hogy Den Rannion örököse beszélt Tor Sauzet urasággal Jenty terveiről?
– Erről már én is hallottam valamit – hajolt előre kíváncsian Meriel. – Nem tudjátok, melyik ifjú méltóságos úr került szóba?
Temar csöndesen üldögélt, mialatt a többiek vidáman élcelődtek. Csak hadd viháncoljanak; jelen esetben éppenséggel az ő malmára hajtják a vizet. Az is megfordult a fejében, hogy hajdani legjobb barátja, Vahil Den Rannion bizony nem pazarolt volna még egy pillantást sem erre a Jentyre. Nem is csoda, ha ez a száraz kóró ennyire irigykedik Gelaiára. Nem valószínű, hogy valakinek eszébe jutna megtenni szegényt egy nemesi ház úrnőjévé. Figyelte, ahogyan Gelaia együtt nevetgél a többiekkel, és be kellett ismernie, hogy a lány kétségkívül csinos: aranyló bőrét életteli pír színezte, ajka kívánatosan cseresznyepirosnak tűnt a napsütésben. Hosszú, fekete haja mutatós fonatokban tekergett a feje körül, néhány súlyos tincs a vállára hullott. Temar burkoltan szemügyre vette kebleinek halmát, karcsú derekát, és eltűnődött rajta, vajon miféle lábat rejthetnek a bő szoknya gazdagon leomló fodrai. Vajon most jött el az ideje, hogy nagyatyja tanácsát megfogadva azzal szolgálja Kel Ar'Ayen javát, hogy nemes vérű, kiváló kapcsolatokkal rendelkező menyasszonyt visz a házhoz, aki remekül kiismeri magát a mai Toremal társasági életének bonyolult útvesztőjében? Nos, Guinalle legalább ráébredne, hogy nem ő az egyetlen nőnemű lény ezen a világon.
– Már meg is érkeztünk? – Gelaia félbeszakított egy tekervényes anekdotát, mivel a hintó lelassított és megállt, az egyik szolga pedig leugrott a bakról, hogy kinyissa az ajtót.
Den Brennain, Jenty meg a többiek kiözönlöttek a kocsiból. Temar karját nyújtva segítette le Gelaiát és Orilant.
– Nos, lássuk, mit lehet itt látni – tréfálkozott Gelaia, miközben buzgón legyezgette magát hófehér tollaival. – Lemael, várj meg bennünket a következő mellékutcában!
A hintók engedelmesen eldöcögtek.
Temar a borkereskedők székháza felé mutatott, amelynek ódivatú lépcsőin már jókora tömeg gyűlt össze.
– Azt hiszem, oda kellene állnunk nekünk is.
– Úgy látom, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik kevésbé komoly szórakozást keresnek a társasági kötöttségek közepette – vigyorgott Den Ferrand.
– Újabb napot sikerült elvernünk az ünnepekből – tette hozzá vidáman Orilan. – Holnap már az uralkodói bál napja van. Ott aztán senki nem beszélhet üzletről, eljegyzésről vagy bármi komoly dologról – folytatta valamivel halkabban, Temar felé fordulva.
A fiatalember oda sem figyelve rámosolygott a lányra, de közben fél szemmel a tömeget fürkészte. Sajnos, nem látott túl messzire az általános nyüzsgésben.
– Úgy látom, csak egy ócska kötéltrükk – jelentette be csalódottan Meriel.
Temar abbahagyta a tömeg pásztázását, és tekintetével követte a lány fölfelé mutató ujját. Mindannyian jól láthatták azt a vékony kötelet, amely a borkereskedők székházának egyik erkélyéről indult, és valahol a régi városfal sötét ormain tűnt el.
– Ebben a szögben? – csóválta meg a fejét Den Ferrand. – Sose láttam még kötéltáncost, aki lejtőn lefelé haladt volna.
– Én bizony egy huncut vasat sem adok, amíg nem mutatnak valami igazán érdekeset. – szorította csontos kezét Jenty a derekán lógó, smaragdokkal kirakott ezüsterszényre.
– Mikor történik már valami? – türelmetlenkedett Den Brennain.
– Megyek, kérdezősködöm egy kicsit, hátha kiderül valami – ajánlotta Temar.
Sietős léptekkel megcélozta azt a kapubejárót, ahol néhányan felmásztak egy talpkőre a jobb kilátás reményében.
– Allin, csakhogy megtaláltalak! Megkaptam az üzenetedet.
– Temar! Már azt hittem, nem is jössz. – A máguslány leplezetlen örömmel pillantott föl rá. – Látom, te is megszöktél a kötelezettségek elől.
Temar fesztelenül elnevette magát.
– Meggyőztem egy egész fészekalját, hogy kísérjenek el – büszkélkedett. – Remélem, megóvnak Camarl haragjától.
– Nocsak! Temar D'Alsennin! – bólintott feléjük Velindre. – Üdvözletem.
– Tudod, Allin... – próbálta folytatni a megkezdett mondatot a fiatalember.
Velindre csak mosolygott Temar zavara láttán.
– Allin megmutatta a tegnap esti leveledet, Temar, és Planir is kapcsolatba lépett velem, úgyhogy mindent tudok – magyarázta a mágushölgy.
– És segítesz megtalálni a tolvajokat? – kérdezte reménykedve Temar.
– Nem vagyok biztos benne, hogy a segítségetekre lehetek – vonta meg a vállát Velindre. – De ha itt végeztünk, visszamegyek veletek, és meglátjuk, mit tehetek értetek.
– Vajon ez a fickó tényleg varázsló? – pillantott föl Temar az üres mellvédre az utca túloldalán.
– Sajnos, nem sikerült találkoznom vele, hogy megtudjam – vonta össze a szemöldökét Velindre. – A hirdetőcéduláját olyan ügyesen fogalmazták meg, hogy nem mond semmi kézzel foghatót, vagyis ettől még nyugodtan lehet akár egy vásári szemfényvesztő is, aki hajlandó a nyakát kockáztatni némi aprópénzért. Ha pedig tényleg varázsló, akkor igen ügyesen rejtegeti a képességeit, felcsigázva ezzel a tömeget.
– Így aztán aki hinni akar a mágiában, megteheti, akinek meg ez nem egyeztethető össze az elveivel, az nyugodtan rálegyinthet, mondván, csak afféle félnótás – magyarázta Allin, és Temar csak késve kapott észbe, hogy zavara nyilván kiülhetett az arcára.
Velindre bólintott.
– Ha pedig elég ügyes hozzá, hogy ezt a mutatványt véghez tudja vinni, akkor talán érdemes lenne kikérdezni a mágia helyzetéről Toremalban – vélekedett.
A régi városfal tetején mintha mozgás mutatkozott volna. A bámészkodók egy szempillantás alatt elnémultak, csupán várakozásteli mormolás hallatszott. Temar körülnézve észrevette, hogy Gelaia türelmetlen tekintettel figyeli.
– Azt hiszem, vissza kellene mennem – súgta oda Allinnak.
Mialatt minden szempár a városfal tetejére szegeződött, Temar könnyedén visszajuthatott a többiekhez a lépcsőre.
– Nézzétek! – nyüszítette Meriel, és izgatottan megragadta Den Ferrand karját.
Odafönn, a városfal mellvédjén egy ember tűnt fel, és valamit a mell kasára szíjazott.
– Ez meg mire készül? – pislogott föl Den Ferrand a ragyogó égbolt háttere előtt kirajzolódó árnyékra.
– Azt hiszem; rá akar feküdni a kötélre – állapította meg halkan Den Brennain.
A férfi lassan előrehajolt, leereszkedett, és előbb egyik, majd a másik kezével is elengedte a kötelet. Lába még mindig a mellvéd szélére támaszkodott, de felsőteste már az üresség fölé nyúlt, csupán a vékony kötélre bízva magát.
– Úgy nézem, valamiféle egyensúly-mutatványra készül – vonta össze a szemöldökét Den Ferrand.
Gelaia sápadt arccal közelebb húzódott Temarhoz, és megszorította a karját.
– Ha valaki lecsúszik egy kötélen, az még nem repülés – húzta föl az orrát jent, de hangján azért érződött, hogy kellemesen borzong.
A várakozásteli moraj még tovább erősödött, amint a távoli alak körül kékesszürke füstfelhő tűnt fel.
– Mágusfény! – kiáltott föl Meriel.
„Még hogy mágusfény!” – füstölgött magában Temar. Türelmetlenül várta, hogy a fickó végre előrukkoljon a mutatványával, bármi legyen is az. Titokban reménykedett benne, hogy elég hamar lelepleződik, azaz kiderül, hogy mégsem varázsló, és akkor Velindre végre hajlandó lesz Kel Ar'Ayen elveszett értéktárgyainak keresésével foglalkozni.
A tömeg egyként kiáltott fel, ki félelmében, ki izgalmában, amikor a férfi ellökte magát a faltól. Kitárt karjai közül még mindig szivárgott a füst, amely most már inkább fehér volt, mint kék. A széles utca fokozatosan elnémult, miközben az állítólagos varázsló egyre jobban felgyorsult. Egy asszonyság felsikoltott, a körülötte állók azonban sietősen lepisszegték. Nem sokkal később azonban ismét a döbbenet hangjai hullámzottak végig az egybegyűlteken, látván, hogy a fickó egyre veszedelmesebben inog odafönt.
A lesikló alak most lelassult, megbillent és félrecsúszott. Gelaia felsikoltott, hangja összevegyült a többi leány és asszony rémült kiáltozásával. A férfinek éppen csak sikerült elkapnia a kötelet, és most két kézzel kapaszkodva lógott, ide-oda himbálózva. A kétségbeesetten küszködő alak alatt szétoszlott a tömeg, az emberek egymást taszigálva igyekeztek biztonságosabb helyre jutni.
– Szerezzen valaki egy létrát! – Den Brennain vadul körülnézett.
– Meg egy lepedőt vagy vászondarabot, amellyel felfoghatjuk, ha leesik! – Den Ferrand szorosan magához ölelte Merielt, aki valósággal szoborrá dermedt az ijedségtől.
– Ha elengedi a kötelet, agyonüti magát az utcakövön – tette hozzá döbbenten Temar.
A körülöttük tomboló hangzavarból ítélve másoknak is ugyanez lehetett a véleménye, mégsem mozdult senki, hogy létrát, vásznat vagy egyebet hozzon. Nem is nagyon tehette volna: az egymásnak préselődő testek szorításában immár csaknem lehetetlen volt megmozdulni. Fölöttük, a magasban a férfi elkeseredetten próbálta átvetni egyik lábát a kötélen. Újabb és újabb próbálkozásait a tömeg rémült sóhajai kísérték, ő pedig szemlátomást egyre fáradt. Végül nemhogy fölkapaszkodhatott volna, de egyik keze le is csúszott a kötélről. Temar úgy érezte, a szívverése is eláll egy pillanatra, míg végül a mutatványosnak sikerült szilárdan megtartania magát.
– Maradjatok itt, mindjárt jövök! – Temar lerázta magáról Gelaia kezét, és keresztülfurakodott a tehetetlenül toporgó tömegen. Allin arca hamuszürkére sápadt, és hüvelykujja körmét harapdálta, Velindre azonban megőrizte szokásos önuralmát, legfeljebb egy kis sajnálkozás árnyékolta tekintetében a megvetést.
– Nem tudnád lehozni onnan? – kérdezte Temar kifulladva.
Velindre gúnyos tekintetet vetett rá.
– A fickó azt állította magáról, hogy varázsló. Nos, akkor csak hagyjuk, hogy a varázsereje megmentse.
– Végignéznéd, ahogy agyontöri magát? – Temar hitetlenkedve bámult a varázslónőre.
– Tisztában kellett lennie a mutatványa veszélyeivel – felelte kissé sajnálkozva Velindre.
– De hát hatalmadban áll megmenteni az életét. Mindenre, ami szent, kérlek...
– Nincs jogalapja rá, hogy a segítségünket kérje. – Velindre hideg pillantása megfagyasztotta a fiatalember félig kimondott könyörgését. – Ha történetesen nem volnánk itt, különben sem bízhatna másban, mint a saját erejében. Akkor meg minek avatkozzunk bele?
– Ha leesik, egészen biztosan meghal.
Temar szavait a tömeg felcsapó moraja nyomta el. A fiatalember érezte, hogy a gyomra összeszorul. A férfi alakja elvált a kötéltől, tagjai kétségbeesett rémülettel kapálóztak. Ám abban a pillanatban, amikor Temar már lehunyta volna a szemét, hogy ne lássa szegény nyomorult elkerülhetetlen végzetét, halovány azúrkék mágusfény fogta körül a zuhanó alakot, lelassítva esését, forgatva és bucskáztatva a levegőben, mígnem elérte az utcakövet olyan nyekkenéssel, hogy a körülötte állók rémülten felhördültek. Néhányan oda akartak rohanni a szerencsétlenül járt férfihoz, de félúton megtorpantak, és a közelebb bámészkodók is hátrahúzódtak az összetört alaktól. Ahogy tágult a kör, Temar láthatta, hogy a fickó egyre halványuló kékes ragyogás kellős közepén fekszik, mintha a kék ég egy darabja venné körül.
– Ez meg kinek a műve? – pillantott körül csodálkozva és kíváncsian Velindre.
– Vajon mennyire súlyosan sérült meg szerencsétlen? – vágott közbe Allin. – Gyerünk, nézzük meg!
Megpróbálta átverekedni magát a hullámzó tömegen, de sem elég erős, sem elég magas nem volt hozzá, hogy tudomást vegyenek róla.
– Utat! Engedjetek át! – Nem tudni, vajon Temar furcsa kiejtése tette, amely önkéntelenül áttört magára erőltetett önfegyelmén, vagy csak megszokásból engedelmeskedtek a nemesi parancsszónak, mindenesetre a tömeg szétvált előttük. Ahogy odakísérte Allint a sebesülthöz, Temar egy másik ismerős alakot is észrevett, akit a gyülekezet előretaszigált, majd visszavonult mögüle.
– Casuel! – kiáltott föl a fiatalember.
– Micsoda átkozott bolond! – A varázsló tágra nyílt szeme két sötét lyuknak tűnt sápadt arcában. – Csak nem hagyhattam, hogy meghaljon!
Allin letérdelt a sebesült mellé, nem törődve a porral és szeméttel.
– Mind a két lábát eltörte. – Allin a fickó mellkasára szíjazott mellvértszerű falapot próbálta meglazítani. A falap közepén hosszú árok húzódott végig: nyilván ennek kellett volna vezetnie a kötelet. – Sürgősen szereznünk kell egy seborvost! Nem akarom levenni róla ezt a mellvértet, amíg meg nem győződünk róla, hogy nem tört el a bordája.
A mutatványos feje féloldalra billent, véraláfutásai máris kezdtek lilásfekete színt ölteni napbarnított bőrén.
– Egy kicsit későn kaptál észbe, Casuel – jegyezte meg Velindre, aki fölöttünk álldogált karba font kézzel, önuralma rezzenetlen bástyája mögött.
– Megtettem, ami tőlem telt. A levegő nem az én elemem – válaszolta védekezően a varázsló. – Te viszont a kisujjadat sem mozdítottad, úgyhogy nem hiszem, hogy lenne jogod megjegyzéseket tenni. – Haragos szavai még hangosabbnak tűntek a néma csendben.
– De hisz ez a D'Olbriot család mágusa – hallott meg egy rémült hangot Temar a háta mögül. Az észrevételt élénk pusmogás követte.
– Menjetek innen! Hagyjátok békén! – lökdöste félre egy ijedt tekintetű lány a bámészkodókat. Nyomában idősebb asszony furakodott elő, meg egy keskeny arcú férfi, aki jókora vesszőkosarat cipelt magával. Mind a hárman tarkabarka ruhát viseltek, amely éles ellentétben állt komor arckifejezésükkel.
– Trebal! – sikította hisztérikusan a lány. Magához akarta szorítani az eszméletét vesztett férfit, de Allin a vállánál fogva hátrébb ráncigálta.
– Meghalhat, ha megmozdítod! – kiabált rá. – Seborvosra van szükségünk, aki sínbe teszi a lábát, és megnézi, nem tört-e el más csontja is.
– Ki vagy te, hogy belebeszélj a mi dolgunkba? – csattant föl az idősebb nő, aki tarka zsebkendőt gyűrögetett agyondolgozott kezében.
– Mágusok vagyunk Hadrumalból, hölgyem – vágta rá Casuel tiszteletet keltőnek szánt hangon, de még a szokottnál is kevesebb sikerrel járt. Szavai, mint gyűrűk a víz felszínén, úgy terjedtek szét a döbbent tömegben.
– Mit tettetek vele? – sivalkodott a lány, és megpróbálta kitépni magát Allin meglepően erős szorításából.
– Megmentettük a biztos haláltól – felelte méltatlankodva Casuel.
– Nem végeztetek valami jó munkát – mérte végig megvetően az idősebbik nő, aki letérdelt az öntudatlan test mellé, és óvatos ujjakkal végigtapogatta.
– Jobban örülnél, ha meghalt volna? – szólt közbe dühösen Temar.
Az asszony komoran végigmérte, arcán a küzdelmes élet vájta mély barázdákkal.
– A ti hibátok az egész – jelentette ki rekedtem. – A tiéd meg azé a varázslóé.
– Tessék? – Temar és Casuel is levegő után kapkodott.
– Te vagy az a D'Alsennin uraság, ugye? – lépett most közelebb a férfi is. – Akit valami ősi hókuszpókusz hozott vissza a halálból.
A közelebb állók rémülten felhördültek, és olyan is akadt, aki hátrébb furakotlott. Temar megpróbált megnyugtatóan rájuk mosolyogni.
– Nem halt meg senki – magyarázta. – Egyszerűen csak aludtunk a varázslat védelme alatt.
– A mágiádat használtad Trebal ellen. Ne hidd, hogy nem jövök rá magamtól is! – A fickó lapos arcán ravaszság ömlött el. – Azért esett le.
– Ő csak egyszerű mutatványos, nem ártott senkinek. – A nő a mozdulatlan Trebal felé mutogatott, de a tömeghez beszélt. – A varázslók azonban riválist láttak benne, és félreállították az útból. Ti is láthatjátok, milyen messzire nyúlik Hadrumal keze!
– De hát ez nem igaz! – Temar tarkóján borzongás futott végig, hajszálai fölmeredtek.
– Mi dolga lenne Hadrumal mágusainak egy szerencsétlen vásári pojácával? – dühöngött Casuel.
A férfi vádló tekintettel meredt Temarra.
– A ti mesterkedésetek nemcsak hogy tönkretette a mutatványát, de ez az esés kis híján megnyomorította, sőt, meg is ölhette volna! Most aztán ki tartja el a családját, a feleségét?
A lány gyászos arccal föltekintett, szeméből patakzott a könny. Az asszony megpróbálta elnémítani; a vállára tette a kezét, vértelen ujjai mélyen a bőrébe vágódtak.
– Hogyan kárpótolja őket a D'Alsennin-ház? – emelte föl a hangját a férfi, hogy a Vízikaputól a kereskedők székházáig elhallatszott.
A bámészkodók izgatottan fölmorajlottak, amint az asszony térdre esett, és két tenyerét az arcára szorítva jajveszékelni kezdett.
– Nem lesz mit ennünk, éhenhalunk! Elűznek bennünket az otthonunkból, az utcára kerülünk a gyerekekkel, a kisbabával együtt! Maradékot fogunk keresgélni a csatornában!
Temar arra gondolt, vajon rajta kívül másnak is feltűnt-e a pillanatnyi csend, mielőtt a lány is csatlakozott volna a siránkozáshoz, valamivel kevesebb szakértelemről téve tanúbizonyságot.
– Nevetséges – dörmögte az orra alatt a fiatalember.
Talán a sors otromba tréfája volt, hogy éppen akkor szólalt meg, amikor a nők kórusa egy lélegzetvételnyi időre elnémult. Szavai jól hallatszottak a hirtelen csendben. Néhányan hitetlenkedve arcukhoz kapták a kezüket, és máris újabb véleménycsere indult meg a tömegben.
– Azt hiszem, mennünk kellene. – Velindre hangja nyugodtnak tűnt, de Temar jól láthatta a megvetést a mágushölgy arcán. – Utat nyissak?
– Ne! – Temar nem kételkedett benne, hogy a hölgynek hatalmában áll megtenni, amit ígért, de úgy érezte, máris éppen eleget magyarázkodhat majd Camarl előtt. Visszatekintett a kereskedők székházának lépcsője felé. – Aedral mar nidralae, Gelaia – motyogta maga elé. – Gelaia, hallasz engem? – Igyekezett a tömeg feje fölé emelkedni, lábujjhegyre állt, kihúzta magát, és hamarosan észrevette, hogy a lépcsőn várakozó ifjak és leányok döbbenten tekergetik a nyakukat erre-arra. – Nem, bocsánat, de válaszolni nem tudsz nekem... Kérlek, hívd ide az egyik hintót, hogy elmehessünk innen! – Visszafordult a harcias fickó felé, és röviden meghajolt. – Távozunk, uram. Casuel, jobb lenne, ha te is velünk jönnél!
– Nem mehetek – ellenkezett zavartan a mágus. – Hiszen megbízást kaptam, hogy figyeljem Den Thasnet minden mozdulatát.
– Ez az ember megsebesült – érvelt Allin. – Nem hagyhatjuk magára!
– Most már az ő felelősségük – intett Velindre a jajveszékelő asszonyok felé.
– Nem úszod meg ilyen könnyen, te kőszívű szuka! Hiszen ti tehettek róla, hogy leesett. – A fickó széttárt karral ordított, a tömeghez fordulva igazolásért. – Ugye, nem hagyjátok, hogy csak úgy elsétáljon?
– Gyere, Allin. – Temar gyengéden megfogta a lány könyökét, és minden tiltakozása ellenére talpra segítette. – Ha egyszer nem kérnek a segítségedből, nem erőltetheted rájuk.
A lány szája konok vonallá keskenyedett, de azért közelebb bújt Temarhoz a feléje zúduló ellenséges pillantások láttán. Velindre jéghideg tekintettel kutatta a tömeget. Casuel pedig idegesen ropogtatta az ujjait, és zavartan ide-oda pislogott. Temar már éppen meg akarta kérdezni, mit keres, de ekkor a tarka ruhás fickó megújult dühvel rontott rá.
– Mi az, nincs mondanivalód? Itt hagynál egy haldoklót az utca porában, és még csak egy garast sem vetsz az özvegyének meg az árváinak?
Temar tudomást sem vett az ordítozásról tekintetével egyre a kereskedőház lépcsőjét fürkészte, számolgatva, vajon mennyi időbe telik, amíg Gelaia hintója megérkezik. Türelmetlensége egyre nőtt, annál is inkább, mivel érezte, hogy valaki megtaszítja hátulról. A tömeg egyre szorosabbra záródott körülöttük, feltüzelve a tarka ruhás jövevények szívhez szóló ripacskodásától.
– Tartsd szemmel azt a barna ruhás, ősz hajú férfit, aki a sárga köpenyes nő mellett ált! – hajolt oda Casuel izgatottan a fiatalemberhez.
– Miért? – Temar néhány szempillantásnyi keresgélés után megtalálta a szóban forgó férfit.
– Úgy tűnik, nagyon is sok köze van ifjú barátunk viselt dolgaihoz – suttogta sokatmondó arccal a mágus. – Nemrég találkoztak, és a barna ruhás utasításokkal látta el a fiút.
Temar bólintott, és noha egyre inkább elveszettnek érezte magát, igyekezett bátorítóan mosolyogni Allinra.
– Mi ez a sustorgás? – kapta föl a fejét éberen a tarka ruhás fickó. – Miben mesterkedtek?
Az asszony is abbahagyta végtelennek tetsző siránkozását, száraz szemében a gyanú parazsa fénylett.
– Nem mentek sehová, amíg ki nem fizettek bennünket!
– Ne legyetek nevetségesek! – vágott vissza hidegen Casuel. – Hiszen éppen hogy köszönettel tartoztok nekünk ennek a nyomorultnak a puszta életéért.
– Akit mindjárt elveszítetek, ha nem hívattok azonnal seborvost hozzá – kiabálta Allin.
– Fogd be a szád, te kis cafka! – dörrent rá a tarka ruhás.
– Fogd be te, mielőtt kiverem a fogaidat! – vágott vissza gondolkodás nélkül Temar. A következő pillanatban megkönnyebbülten felsóhajtott: patkó csattant mögötte az utcakövön. A tömeg morgolódva, méltatlankodva ugyan, de mégiscsak kettévált, ahogy a kocsis hangos rikkantásokkal és kürtszóval utat követelt a hintónak. Hamarosan feltűntek a kavargó alakok közt a nagy, barna lovak; fejüket idegesen kapkodták, szemük rémülten forgott.
– Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam, méltóságos úr – szabadkozott a kocsis, és látszott, hogy kivörösödött kézfejébe árkokat vájt a szorosra húzott gyeplő.
Allin rémülten lapult oda Temar oldalához, és Casuel is egyenesen feléje igyekezett, amennyire a körülötte állók mozdulni engedték. Voltak, akik már indultak volna, úgy vélvén, alighanem vége a látványosságnak, mások viszont makacsul tartani igyekeztek a helyüket, és az általános kavarodásban meglehetős nehézségbe került eljutni a hintóig.
– Elég ebből. – Velindre hűvös hangja szokatlanul reszketegnek tűnt. A következő pillanatban hirtelen szél támadt, de nem afféle könnyű nyári fuvallat, hanem kitartó, konok forgószél. A járókelők meglepetten pislogtak, ahogy por és szalmaszálak kavarodtak föl a lábuk körül. Temar sürgősen becsukta a szemét, mivel csípte a por, de gyorsan ki is nyitotta, meghallva egy ló türelmetlen horkantását közvetlenül maga mellett. A hintó körül rohamosan fogyatkozott a tömeg, a bámészkodók krákogva, arcuk elé szorított zsebkendővel menekültek a porvihar elől.
– Látod, Casuel? – jegyezte meg a szőke mágushölgy. – Ennyit tesz az önuralom.
Szerencsére a varázslót túlságosan elfoglalta az igyekezet, hogy minél előbb fölmásszon a hintóba, így nem jutott eszébe válaszolni a kihívásra. Temar megvárta, amíg Velindre és Allin is beszállnak. A dundi máguslány arca aggodalomtól piroslott.
– Ugye, nem fogják megmozdítani, amíg meg nem nézi az orvos? – súgta oda Temarnak.
– Azt hiszem, ez már nem a mi dolgunk – sóhajtotta elgyötörten az ifjú.
A hintó belseje kényelmetlenül zsúfoltnak bizonyult, tekintve, hogy Gelaia magával hozta Den Brennain és Den Ferrand fiatalurakat is.
– Tessék, ülj csak ide! – Den Brennain felemelkedett ültéből, hogy átadja a helyét Allinnak, de a kocsi zöttyenése kibillentette az egyensúlyából, és visszahuppant.
Casuel igyekezett megközelíteni az ablakot.
– Muszáj megnéznem, hová megy a barna ruhás férfi – magyarázta.
– Kicsoda? – Den Ferrand kipillantott a gyorsan ritkuló tömegre.
– Az a fickó ott, Den Rannion harmadik fia mellett... – A varázsló dühödten ökölbe szorította a kezét, mivel a hintó nagy ívben bekanyarodott egy mellékutcába, és így szem elől tévesztette célpontját.
– Ez Malafy Skern volt, nem? – Den Ferrand a barátjára pillantott megerősítésért.
Den Brennain kidugta a fejét az ablakon, és megpróbált hátrakukucskálni, mielőtt az épületek végképp eltakarták volna a szemük elől a téren ácsorgókat.
– Ő az – bólintott.
– Ki ez a fickó, és honnan ismeritek? – Temar megpróbálta elleplezni heveny érdeklődését, mintha csak társalgási témát keresgélne.
– A néhai Tor Bezaemar uraság bizalmi embere volt – felelte Den Ferrand.
– Mindent és mindenkit ismer a városban – nevetett Den Brennain. – Roppant befolyásos fickónak számított, de néhány éve nyugdíjba küldték.
– Akkor mit keres... – Casuel ijedten félbeharapta megkezdett kérdését Temar szigorú pillantása láttán.
– Megkérdezhetem, ki a mágus közületek? – Gelaia ujjai még mindig remegtek kissé legyezője díszes foglalatán.
– Én vagyok.
– Jómagam.
– Van szerencsém annak mondani magam. – Casuel szertartásos szavai haltak el utoljára, és nyomukban kínos csend következett. Gelaia, Den Ferrand és Den Brennain kissé közelebb húzódtak egymáshoz, amint váratlanul rájöttek, hogy varázslók veszik körül őket.
– Szóval mindjárt hárman is vagytok. – Gelaia hevesen legyezgette magát. – Micsoda váratlan meglepetés.
– Hadd mutassam be kedves ismerőseimet – kapott észbe Temar. – Velindre Ychane, Allin Mere és Casuel D'Evoir.
– Örvendek a szerencsének. – Úgy tűnt, Gelaia megnyugvást talál a szertartásosság formuláiban.
– Köszönjük, amit értünk tettél, kegyes hölgy. – Velindre mosolya a szokottnál is megnyerőbbre sikerült. – Megmentettél bennünket egy igencsak kellemetlen helyzetből.
Temar látta, hogy Den Ferrand és Den Brennain is kíváncsian fészkelődnek ültükben, de mielőtt megfogalmazhatták volna kérdéseiket, Velindre megkopogtatta a hintó tetejét.
– Nem is élünk tovább vissza a vendégszeretetetekkel – mosolygott rájuk. – Innen nem messze van a szállásunk, és Casuel majd elkísér bennünket.
A varázsló arcára világosan kiült, hogy jelen pillanatban ehhez fűlik legkevésbé a foga, ám amikor a hintó néhány pillanatra lelassított, és megállt az út szélén, Den Ferrand és Den Brennain mindketten előzékenyen odébb mozdultak, hogy utat engedjenek neki kifelé, tekintetükben udvarias várakozással. Casuel vonakodva talpra állt, és majdnem kibukfencezett a hintóból, amint a kocsis sietősen kinyitotta előtte az ajtót, és lehajtotta a lépcsőt.
Gelaia kikukucskált az ablakon.
– Itt van mögöttünk a másik kocsi. Ti ketten jobb lenne, ha átszállnátok megnyugtatni a húgaitokat.
Den Ferrand és Den Brennain mindketten olyan arcot vágtak, mint akik jól láthatóan maradni szeretnének, azután összenéztek, vállat vontak, és Velindre nyomában kikászálódtak a hintóból.
– Később majd keress meg! – kapta el Allin karját Temar.
A lány bólintott, és kissé elpirult, amint mindkét nemesifjú egyszerre ajánlotta föl neki a segítségét.
A kocsis tisztelettudóan becsukta az ajtót, és a hintó ismét nekivágott az utcáknak.
– Visszamegyünk hozzátok? – érdeklődött Temar.
– Úgy gondoltam, nyilván jobban szeretnéd előadni Camarl őméltóságának a saját változatodat a történtekről, mielőtt az utcai pletykálkodóktól hallja meg jócskán feldúsítva – bólintott Gelaia.
– Nem hiszem, hogy az én hibám lett volna. Egyszerűen csak elvesztettem az irányítást a dolog fölött. – Temar utólag megbánta szavait, hallván a kissé gyerekes felhangokat magyarázkodásában.
Gelaia ismét hevesen legyezte magát, úgy markolván a legyezőt, mint valami fegyvert.
– Ha jól értettem, az a koszos cipőjű, lakájmodorú illető volt D'Olbrioték kedvenc mágusa – biggyesztette le kifejező ajkát. – És melyik a tiéd? Valamelyik nő? Az a kis kövér?
Temar megpróbálta kitalálni, miféle érzelem indította a lányt ezekre a kevéssé hízelgő szavakra, de csupán addig sikerült eljutnia, hogy valószínűleg nem a féltékenység.
– Egyik sem – felelte óvatosan. – Tudod, a varázslókat nem úgy kell elképzelni, mint afféle háziszolgákat.
– És melyikük küldte rám azt a varázslatot? – Gelaia gyors mozdulattal kitépett a legyezőjéből egy elferdült tollat.
Temar ráharapott az alsó ajkára.
– Bocsánatot kérek, de az én voltam – ismerte be.
Gelaia döbbent tekintettel meredt rá.
– Senki sem mondta, hogy te is mágus vagy.
– Dehogy vagyok mágus! – rázta meg a fejét a fiatalember. – Egyszerűen csak megtanultam néhány kisebb éteri varázslatot.
Gelaia lesütötte a szenét, miközben ujjai öntudatlanul apró darabokra tépték a leszakított tollat. Hirtelen mozdulattal lesöpörte öléből a foszlányokat, de azok makacsul ragaszkodtak a tapadós selyemhez.
Temar vadul keresgélt, mit is mondhatna.
– Tudsz valamit erről a Malafy Skernről? – kérdezte végül jobb híján.
A lánynak szemlátomást sikerült erőt vennie magán.
– Futólag ismerem. Miért kérdezed?
– Ugye hallottál már D'Olbriot uraság bírósági ügyéről? – Temar igyekezett a lehető leggondosabban megválogatni szavait. – Úgy tűnik, van valami köze a dologhoz ennek a Skernnek, meg Firon Den Thasnetnek is.
– Nem csodálkoznék rajta. Skern mindig is arról volt híres, hogy mindenkit ismer, tisztában van a legújabb pletykákkal, és számon tartja mások gyenge pontjait. És Fironnak éppenséggel elég sok gyenge pontja van... – Gelaia, úgy látszik, ismét hazai pályán érezte magát, mivel a bizonytalanság elpárolgott tekintetéből.
– És kinek felel most ez a Malafy Skern? – érdeklődött Temar.
– A Tor Bezaemar özvegynek, ki másnak – vont vállat a lány – Nyugdíjba küldték, de ez még nem jelent semmit.
– De hát az asszonyság csakis jót akar nekünk – ráncolta össze a homlokát Temar. – Már eddig is rengeteget segített Avilának, tanácsokkal látta el és bemutatta mindenkinek, aki számít valamit.
– Ebben egy percig sem kételkedtem. – Gelaia szárazon fölnevetett. – Gondold csak végig a helyzetedet: nemsokára alighanem egy nemesi ház feje leszel. Nem csoda, ha az a nő csupa bűbáj, ahányszor csak szóba elegyedik veled.
– Úgy érted, nem tiszta szívből teszi? – Temar félrehajtott fejjel pillantott Gelaiára.
– Ugyan, ki vagyok én, hogy ezt megítéljem? Csupán egy kis mellékhajtás a családfámon. Az özvegy pedig érezteti is ezt velem, ha az útjába kerülök. – Gelaia észrevehetően erőlködött, hogy lakatot tegyen a szájára.
– És? – unszolta finoman Temar.
– Megesküszöl mindenre, ami szent, hogy nem mondod tovább? – hajolt előre éles tekintettel a lány.
– Poldrion összes démona szabaduljon rám, ha megszegem a szavamat – vágta rá sietve a fiatalember.
– Nos, tavaly nyáron Jenty és Kreve Tor Bezaemar eléggé összemelegedtek. Kreve az uraság második fia, és alighanem ő lesz a családfői cím örököse. Jentynek remek lehetőség lett volna, semmi kétség, csakhogy az özvegynek más tervei vannak szeretett unokájával. Hamarosan elkezdett célozgatni Jenty előtt, de ő nem értette, miről van szó... Te is láthattad, milyen. Egy idő múlva aztán az özvegy megjelent Jenty anyjánál, és azzal vádolta a lányt, hogy megpróbált beférkőzni Kreve ágyába, hogy aztán elvetesse magát vele. Jenty méregbe gurult, és alaposan beolvasott a vén bajkeverőnek.
– Felteszem, ez nem bizonyult okos lépésnek – vetette közbe Temar, aki némi csodálkozással fogadta Gelaia dühtől nekitüzesedett szavait.
A lány arca jól láthatóan elsápadt, és kissé halkabbra fogta a hangját.
– Néhány nappal később Jenty szobalányát néhány martalóc elkapta a főutcán, bevonszolták egy pincébe, és megerőszakolták. Fogva tartották egy ideig, azután alkonyatkor ledobták a palota elé. Szerencsére az őrt álló katonák felismerték és gyorsan bevitték, mielőtt bárki megláthatta volna, azután mindenki, aki ott volt, megesküdött, hogy hallgatni fog. Nem akarták, hogy a lány szégyenének híre menjen, meg persze a ház becsületét is féltették a pletykáktól Ám amikor Jenty legközelebb találkozott a Tor Bezaemar özveggyel, a vén sárkány csupa együttérzés volt. Honnan tudhatta, amikor Jenty mindent megtett, hogy titokban maradjon a dolog? Azután az özvegy véletlenül megemlítette, csak úgy társalgás közben, hogy effajta szerencsétlenség bizony bármelyik ifjú hölggyel megeshet, ha tilosban járkál. Hidd el nekem, a kedves öreg hölgynek több méreg van a szemfogában, mint a legveszedelmesebb viperának.
Temar hátradőlt az ülésen, egy pillanatig nem tudva, mit feleljen. Vajon Camarl mit szólna ehhez a szép kis történethez, ha elmesélné neki? És mi köze ennek az egésznek Kel Ar'Ayen dolgához? Vajon ha valamilyen oknál fogva sikerül is a végére járniuk, segít ez valamit az elveszett értéktárgyak megtalálásában?
A D'Olbriot palota kaputornyában
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek negyedik napján, este
– Ryshad!
Tor Kanselinék embere, Dalmit integetett felém.
– Úgy festesz, mint a házőrző kutya rövid láncon – tréfálkozott kissé hunyorogva, mivel a lenyugvó nap éppen a szemébe sütött.
Válasz helyett csak elmosolyodtam. Sajnálatosan találónak éreztem hasonlatát. Azóta járkáltam föl-le a palota előtt, amióta a harangtorony elütötte a kilencediket, és könyörtelenül rámordultam arra a szerencsétlen mozgóárusra, aki megpróbálta lekötni a figyelmemet lúdtollai és levélpapírjai széles valasztékával. A kapuban őrködő katonák elővigyázatosan kerülték a tekintetemet, amiért őszintén szólva nem is nagyon hibáztathattam őket, tekintetbe véve azt a megátalkodottságot, amellyel számon kértem rajtuk a szolgálatot a legnagyobb nyári hőség ellenére. Stolley az őrfülkében üldögélt, az ünnep utáni szolgálati beosztást töltögette ki, és néha megvetően mormogott valamit maga elé az olyan nyughatatlan egyénekről, akik a rangban alattuk állókon töltik ki a mérgüket. Nem vettem tudomást a füstölgéséről, elvégre nem az én hibám, hogy az uraság kivette Stolley kezéből az őrök fegyelmezését, és a papírmunkát bízta rá. Igyekeztem a lehető leglelkiismeretesebben ellátni a rám osztott feladatot, de közben türelmetlenül vártam a tizedik harangütést, amely levált a szolgálatból. Utána pedig azt kellett eldöntenem, vajon megkockáztassam-e, hogy elfogadom Charoleia meghívását.
– No mi az, letetted a gyeplőt mára? – fordultam Dalmithoz. – Ha végeztem, megihatnánk egy pohárkával.
– Egész este őrségben vagyok – rázta meg a fejét Dalmit. – Köszönöm a meghívást, de mindjárt mennem kell.
– Sikerült megtudnod valamit? – Úgy véltem, jobb, ha nem vesztegetem az időnket, és egyből a lényegre térek. – Mennyivel tartozom?
– Legfeljebb egy koronát költhettem el – vont vállat. – Jord és Lovis is azt mondták, hogy Tor Bezaemar embereitől kapták azt a hirdetményt a te állítólagos kihívásodról. Két különbözőtől, az egyik hűbéres volt, a másik meg valami bizalmas, aki nemrég érkezett Bremilayne-ből, de érdekes módon mind a kettő ugyanazzal az ócska mesével rukkolt elő. Azt bizonygatták, hogy nem fogod megállni a helyedet, mert biztos forrásból tudják, hogy szereztél valamilyen sérülést tavaly: amikor eladtak rabszolgának, és még mindig nem gyógyultál meg teljesen.
– És ha így is van, mi okuk lett volna megosztani másokkal ezt az értesülést? – érdeklődtem kissé hitetlenkedve.
– Mégis, mit gondolsz? – vigyorgott Dalmit. – Mind a kettő felajánlotta, hogy ha Jord vagy Lovis kiáll ellened, rájuk fogadnak, és a végén megosztoznak a nyereményen.
– Vagyis mindenkinek szép haszna lett volna a győzelemből: annak is, akitől az értesülés származik, meg annak is, aki ebben bízva kardot ragad – bólintottam. – Már megint a régi mese. A szabályok tiltják, hogy saját magunkra fogadjunk a hivatalos kihívásokon, de azért mindenki tudja a módját, hogyan kerüljük meg az ilyen tilalmakat.
– Nos, okosabb lettél valamivel? – érdeklődött jámbor képpel Dalmit.
– Talán igen, talán nem – sóhajtottam. – A hír mindenesetre megér vagy két koronát, és ha utólag kisül belőle valami, még többet is adok. – Úgy véltem, nincs értelme garasoskodni, hiszen most és egyébkor is kulcsfontosságú lehet, hogy a megfelelő értesülések eljussanak hozzánk. Előfordulhat, hogy a pillanatnyilag értelmetlennek tetsző részletek később összeállnak, ha pedig nem, akkor sem árt, ha Dalmit és a többiek tudják, hová érdemes szállítani a híreket. – Ha akarod, most rögtön odaadom a pénzt – intettem az ablakom felé.
– Ráér holnap is – legyintett Dalmit. – Ma este úgysem lenne hol elkölteni... – Ezzel együtt jól láttam az arcára kiülő elégedettséget, amint vidám léptekkel távozott a Tor Kanselin-palota irányába.
Ahogy utána néztem, egy hintó kanyarodott a felhajtóra, oldalán a D'Olbriot-címerrel. Sietve kihúztam magam, akárcsak a többi őrt álló katona. A kocsis sietve leugrott a bakról, de Camarl őméltósága már nyitotta is az ajtót, és szinte meg sem várva, fogy a fickó lehajtsa a lépcsőt, lependerült.
– A nagybátyáim megérkeztek már? – kiáltotta messziről.
– Igen, méltóságos úr – bólintottam. – Odabent vannak az urasággal együtt.
Camarl csak biccentett, és szinte futva indult a palota felé. Kerek arcán szokatlanul komor kifejezés ült.
Temarra néztem, aki kissé szégyenkezve kászálódott ki a hintóból, és lemaradt, hogy körülményesen kigombolja szűk szabású kabátját, mint aki szívesebben venné, ha egyáltalán nem is kellene bemennie.
– Mi történt? – érdeklődtem együttérzően. – Ráléptél valamelyik ifjú hölgy uszályára, és derékból leszakadt a szoknyája?
Temar bűntudatosan elmosolyodott.
– Talán még az is jobb lett volna... – Jelentőségteljesen rám pillantott. – Nem iszunk egy pohár bort?
– Feljössz? – Megindultam az őrfülke felé, tudomást sem véve Stolley kérdő pillantásáról, amelyet Temar háta mögött vetett felém.
– Tényleg bort akarsz inni? – Betereltem a fiút abba az aprócska szobába, amely az új rangommal járó egyik kiváltságként illetett. – Mert ha igen, akkor el kell küldenem érte valamelyik újoncot.
Temar letelepedett az ágyra, és sóhajtva megrázta a fejét.
– Tulajdonképpen megvagyok nélküle.
– Szóval, mi volt olyan fontos? Camarl őméltósága úgy fest, mint a szamár, ha bögöly csípi a hátsó fertályát, pedig ez máskor nem jellemző rá. – Előhúztam az ablak alatt álló támlátlan széket, letelepedtem, és oda sem figyelve vakargatni kezdtem a gyógyuló öltésnyomokat a karomon.
– Rávettem Gelaiát meg a többieket, hogy jöjjenek el velem megnézni egy állítólagos mágus mutatványait – jelentette be dacosan a fiatalember.
– Ha jól sejtem, az uraság éppenséggel nem bánja, ha Gelaiával barátkozol – bólintottam. – Nem látom be, mi kifogása lehetne ez ellen bárkinek. Néhanap, különösen ünnepekkor a nemesség is megengedhet magának afféle kevéssé emelkedett elfoglaltságokat is, mint a vásári mutatványosok előadásai.
– Csak azért akartam odamenni, hogy Allinnal találkozzak – vallotta be őszintén Temar. – Reggel válaszolt a levelemre, és azt írta, hogy ő meg Velindre megnézik ennek a fickónak a mutatványát. Sajnos, már nem maradt időm szólni neked, mert indulnunk kellett arra a Den Murivance-ebédre. – Elhallgatott, és a fejét vakargatta. – Szóval, történt egy kis baj... Illetve, nem is kicsi. A fickó egyáltalán nem volt mágus, csak valami félbolond mutatványos, aki egy különösen veszélyes kötéltrükkel próbálkozott. Leesett, és Casuel mesternek kellett megmentenie.
– Casuel barátunkat úgy követi a balszerencse, mint romlott halat a szaga – sóhajtottam. – Egyáltalán mit keresett ott?
– Mindjárt azt is elmondom – hadarta lemar. – Casuel nyilvánvalóan azért használta azt a varázslatot, hogy megmentse a szerencsétlen nyomorultat a biztos haláltól, de a cimborái sivalkodni kezdtek, hogy a varázslat okozta a társuk vesztét. Pénzt követeltek, és a látványos hazugságaikkal teljesen ellenünk fordították a tömeget.
– Felismertek? – vicsorogtam dühömben. – Hát persze, hogy felismertek! Ezek az utcai vérszívók soha nem szalasztanának el egy ilyen zsíros falatot.
– Végül Gelaiának kellett megmentenie a tömeg karmaiból – sóhajtotta Temar. – Camarl egész úton hazafelé azt hajtogatta, micsoda förtelmes pletykalavinát indítottam ezzel útjára.
– Az már igaz – szisszentem föl. – A D'Alsennin meg a D'Olbriot névhez szorosan kötődő varázslók nyilvánosan garázdálkodnak a városban, és vigyázatlan járókelők vesztét okozzák... No, mindegy, csak hadd rágódjanak rajta, úgysem fog sokáig tartani a szenzáció. Ne felejtsd el, hogy a mai kőnyomatos hírcédula holnapra nem egyéb, mint felhasználásra váró papírhulladék a latrinában... Elvégre az uralkodó báljának előestéjén járunk, és a legelőkelőbb nemesi házak hamarosan megnyitják kapuikat a bérlők és egyéb alárendeltek előtt. Az ünnepek utolsó napja mindig ellátja nyersanyaggal a helyi pletykafészkeket, vagyis nem hiszem, hogy a kis kalandotok túlságosan hosszú időre kiérdemelné a legszaftosabb pletykának járó címet. – Nem voltam benne biztos, kit akarok meggyőzni inkább, Temart vagy magamat.
– Őszintén remélem. – Temar hangulata egy cseppet sem enyhült meg.
– És Gelaia dühös volt? – érdeklődtem. Vajon a csinos arcocska máris megtette a hatását Temar nagyorr is fogékony vadászösztönére?
– Inkább egy kicsit nyugtalannak tűnt... – A fiú hátradőlt, és a falnak vetette hátát. – Tudod, a végén kénytelen voltam a Mesterséghez folyamodni, hogy meghallja a hangomat abban a kavarodásban, azután meg Velindre is jobbnak látta varázsolni, hogy szabad utat biztosítson a hintóig. Szerintem Gelaia most azt gondolhatja magában. hogy aki egy kicsit is közel kerül a D'Alsennin-házhoz, az mágiával és boszorkánysággal találja körülvéve magát... – Hangjából több gúnyt éreztem ki, mint megbánást. Nos, ezek szerint legalább amiatt nem kell aggódnom, hogy megégette volna magát Gelaiánál.
Hirtelen eszembe jutott valami.
– Nem kérdezted meg véletlenül, hogy Allin vagy Velindre nem tud-e segíteni az elveszett értéktárgyak felkutatásában?
– Sajnos, úgy tűnik, nem sokat tehetnek értünk – sóhajtott lemondóan Temar.
Ebben a pillanatban hangzott fel odakintről a tizedik harangütés, amely egyben a szolgálatom végét is jelentette. Bólintottam, és felkeltem a székről.
– Most, ha megbocsátasz, el kellene mennem, hogy találkozzak Livaknak azzal az ismerősével. Azt hiszem, elég sokat tudhat a mi napfényes városunk árnyékosabb oldalairól. Elég valószínűnek tartom, hogy tud olyasmit mondani, ami a segítségünkre lehet.
– Hozom a kardomat – ugrott talpra Temar.
– Szó sem lehet róla! – ellenkeztem. – Hiszen neked a Den Castevin családnál kell vacsoráznod.
– Ugyan, minek? – biggyesztette le ajkát Temar. – Úgyis Camarl őméltósága beszél helyettem, érvel, magyaráz, üzletet köt... Én meg csak mosolygok, igyekszem megnyerő arcot vágni, és udvariasan társalgok a háziakkal.
– Biztosítva ezzel az itteni nemességet, hogy ha Kellarinnal kereskednek, olyasvalakivel állnak kapcsolatban, akit ismernek, és aki végeredményben közülük valónak számít – hívtam fel a figyelmét. – Be kell bizonyítanod nekik, hogy nem vagy sem koszos mancsú zsoldos, sem valami ennél is rosszabb. Ha nem fogadod el a meghívást, az olyan fokú sértés volna, amekkorát a jelen helyzetben semmiképpen sem engedhetsz meg magadnak.
– De hát akkor sem ismernék meg egy Den Castevint, ha rálépnék az utcán – érvelt elszántan a fiatalember. – Azok az emberek viszont, akiknek az élete azoktól az ereklyéktől függ, a barátaim, ismerőseim, a család bérlői, akikért felelősséggel tartozom.
– Ez a felelősség pedig azt kívánja tőled, hogy a hosszú távú érdekeiket tartsd szem előtt, és ne a pillanatnyi szeszélyeid szerint dönts! – Szelíd sürgetéssel kitereltem az ajtón.
Amint visszaértünk a kapusfülkéhez, Temar némi tartózkodással pillantott a pincébe vezető lépcső felé.
– Megtudott valami újat Avila attól a tolvajtól?- kérdezte.
– Még nem volt ideje próbát tenni. Amint kitette a lábát a könyvtárból, Channis úrhölgy elcipelte egy egész napos látogatásra Tor Arrialékhoz. – Megpróbáltam elleplezni megkönnyebbülésemet. Még mindig nem éreztem képesnek magamat rá, hogy végignézzem, amint valakit effajta könyörtelen eljárásnak vetnek alá. – Onnan meg átmentek a Tor Bezaemar családhoz. Az özvegy meghívta őket teára. Éppen csak annyi időre térnek vissza, hogy átöltözzenek a vacsorához.
– Dirindal? – Temar tekintete elsötétedett.
– Olyan arcot vágsz, mint aki patkányszagot érez a magtárban – jegyeztem meg csöndesen.
– Mit tudsz a Tor Bezaemar-házról? – kérdezte Temar, miközben néhány gyors lépéssel lekanyarodott a kert felé, ahol biztonságban lehettünk a kíváncsi fülektől. – Van rá bármi okuk, hogy rosszat akarjanak D'Olbriotéknak?
– Ezt a kérdést inkább Casuelnek kellene föltenned. – Tenyeremmel megdörzsölgettem a tarkómat. – Az mindenesetre köztudott, milyen rosszul érintette a Tor Bezaemar családot az uralkodói trón elvesztése, de hát ez már vagy egy emberöltővel ezelőtt történt. Messire első pillanattól kezdve Óvatos Tadriolt támogatta, erre még én is emlékszem. – Felidéztem magamban első éveimet a D'Olbriot-ház szolgálatában. – Volt ugyan szó róla, hogy Sarens Tor Bezaemar visszaköveteli a trónt, de tekintetbe véve, hogy a nemesi házak nagy része a D'Olbriot család mögött sorakozott fel, ebből semmi sem lett.
– Sarens volt Dirindal férje?
– Az akkori Tor Bezaemar uraság – bólintottam.
Temar összevonta a szemöldökét.
– Még nem mondtam el, miért volt éppen a helyszínen Casuel, hogy megmenthesse azt a kötéltáncost – kezdte. – Nos, a dolog voltaképpen úgy kezdődött, hogy a varázslónk Firon Den Thasnet nyomába eredt, ha nem is egészen a saját jószántából. Egy ideig kövezte, és látta, hogy Firon találkozik egy fickóval, aki Gelaia szerint Dirindal embere, még ha nyugdíjba is küldték az uraság halála után. Casuel ettől kezdve ezt a bizonyos fickót tartotta szemmel, így jutott el arra a térre, ahol a mutatványost figyelő csődületben Tor Bezaemarék embere néhány nemesi sarjjal is szót váltott.
– Például kivel? – Temar feszült viselkedése láttám rajtam is erőt vett az izgalom.
– Például Den Rannion harmadik fiával – vágta rá Temar.
– Remélem, nem vontad magadra a gyanújukat... – Alig ejtettem ki ezeket a szavakat, már meg is bántam őket.
– Aligha – felelte megvetően a fiatalember. – Nyugodtan feltehetem nekik a lehető legostobább kérdéseket is, mivel úgy látszik, mindannyian meg vannak győződve róla, hogy annyi fogalmam sincs az itteni dolgokról, mint egy kétnapos kutyakölyöknek. De Saedrin legyen a tanúm, az a fickó nem lehet más, mint Dirindal személyes kémje.
– És azt mondod, Firon Den Thasnet társaságában látták? – Nos, talán már kezdenek is összeállni a hiányzó mozaikdarabkák Dalmit ma reggeli híréhez. – Ennek ellenére még mindig nem lehetünk biztosak semmiben, Temar. Jobb lesz, ha legalább addig várunk a komolyabb feltételezésekkel, amíg ki nem faggattuk Casuelt. Tényleg: hol van Casuel?
– Velindre magához hívatta. – Temar legyintése láttán a varázsló alighanem igencsak megsértődött volna. – Szóval, te is lehetségesnek tartod, hogy Tor Bezaemarnak köze van ehhez az ellenségeskedéshez? Gelaia azt mondja, a mi bűbájos özvegyünk, ha felbosszantják, igencsak barátságtalan tud lenni... Vagy éppenséggel kegyetlen, ha az érdekei úgy diktálják.
– Hogyhogy? – kaptam föl a fejemet.
– Megesküdtem, hogy nem mondom el – mentegetőzött a fiatalember. – Ha a saját titkom volna, azonnal megosztanám veled, de másvalakié.
Már nyitottam volna a számat, de aztán meggondoltam magam. Ha megpróbálnám rávenni Temart, hogy szegje meg a szavát, az mindkettőnkre nézve megszégyenítő volna.
– Szóltál már Camarl őméltóságának erről az egészről? – kérdeztem inkább. – Ha a gyanúnk akár csak egy hajszálnyit is igaz, nem ártana figyelmeztetnünk Avila kisasszonyt, hogy vigyázzon.
– Amint visszatér, feltétlenül a tudtára adom, hogy legyen résen. – Temar komoran fürkészte a kapubejáró sötét alagutját, amelyen túl hosszú árnyékokat vetett már a halványuló naplemente. – Minden pillanatban itt lehet. Elvégre velem együtt ő is hivatalos arra a vacsorára a Den Castevin családhoz.
– Azt is megkérdezhetnéd, megtudott-e bármi fontosat Guinalle kisasszonytól. Ha visszajövök, feltétlenül megkereslek. – Útra készen álltam, zsebemben Charoleia levelével már csak a kardomat kellett fölcsatolnom a kapusfülkében.
– Avila majd kiment Den Castevinéknél – kezdte megint Temar az ellenkezést.
– Messire a fejemet veszi, hogyha...
– Ryshad! – integetett Stolley a kapubejárótól. Mögötte egy alak állt, de csak körvonalát láttam kirajzolódni az égbolt vörös és arany háttere előtt.
– Jövök. – Futva indultan feléjük.
– Üzeneted jött. – Stolley előzékenyen arrébb lépett, hogy maga elé engedje a másik alakot. Eadit volt az, Charoleia lescari származású szolgája.
Beugrottam a kapusfülkébe, és lekaptam a kardomat a szögről az ajtó belső oldalán.
– Menjünk ki! – Kisiettünk a kapun, és megálltunk a fák egyre sűrűsödő árnyékában. Temar is kisunnyogott a nyomunkban, de azt hiszem, nemigen tudtam volna megakadályozni, ha csak nem vágom a képébe a nagykapu szárnyát.
– Azt hittem, nekem kell elmennem az úrnődhöz – fordultam csodálkozva a szolgához.
– Változott a helyzet – felelte Eadit. – Hírek érkeztek... – Szeme sokat sejtetően rám villant. – Azt mondta, vigyelek el hozzá.
– Nem tudod, van-e valami közük ezeknek a híreknek ahhoz, amiről ma reggel beszéltem vele? – Fogalmam sem volt, vajon mennyire avathatta be a bizalmába Charoleia ezt a fiút.
Eadit elvigyorodott.
– Fogalmazzunk úgy, hogy az úrnőm kiengedte a kutyáit, és most is éppen ott ül a rókalyuknál.
– Akkor még inkább veled kell mennem – erősködött Temar.
– Mondtam, hogy szó sem lehet róla – ellenkeztem fáradtan.
– Ha nem viszel magaddal, a nyomodba eredek, és követni foglak, bárhová is mész – jelentette ki elszántan. – Hacsak nem mondod Stolley mesternek, hogy verjen vasra engem is a tolvaj mellé! Ne hidd, hogy szép szóval megállíthatsz.
– Pedig jobban tennéd, ha a fenekeden maradnál – dörmögtem kelletlenül. Történetesen az én tejemben is megfordult valami hasonló megoldás, mint amelyet Temar említett, de semmi kedvem nem lett volna elmagyarázni Stolleynek, hová megyek, és miért nem jöhet velem Temar. Annál is inkább, mivel Stolley fellármázta volna az egész legénységi szállást, hogy kellő kíséretet állíthasson mellém. Naer meg ő az elmúlt egy napban alig várták, hogy buzgóságuk tanújelét mutathassák az uraság előtt, hátha sikerül valamelyest javítaniuk elrongyolódott hírnevükön.
– Indulnunk kellene... – Eadit bizonytalanul pislogott Temar felé.
Nos, Charoleia nyilván még kevésbé repesne örömében, ha a D'Olbriot-ház teljes hadseregével állítanék be a titkos találkára. Éppen ő, aki mindennél előbbre helyezi az óvatosságot és a titoktartást... Ha csak egy szót is szólnék, Stolley bizonyára azonnal ki akarná szedni belőlem, honnan veszem az értesüléseimet – vagy ha nem ő, akkor Messire.
– Na jó, elviszlek – sóhajtottam beleegyezően. – Eredj, kérj egy kardot, Stolley biztosan ad. Vágj dölyfös arcot, akkor nem fogja megkérdezni, mire kell. De mindig pontosan azt kell tenned, amit mondok, megértetted? És ha azt parancsolom, hogy rejtőzz el egy hordóban, amíg véget nem ér a harc, akkor azt fogod tenni, világos?
– Hát persze. – Temar kivirult, mint egy kisgyerek, akinek bábszínházat ígérnek.
– Messire majd letörli ezt a diadalmas mosolyt az arcodról – figyelmeztettem. – Őrjöngeni fog, ha bevalljuk neki a dolgot.
– Tehát törekednünk kell rá, hogy valamivel ellensúlyozni tudjuk a haragját... Azaz nem árt, ha szerencsével járunk ma este – biccentett Temar. – A győzelem utólag a legvakmerőbb tettet is ésszerűnek mutatja.
– Igen? Erről eddig nem hallottam – dörmögtem bosszúsan, miközben Temar már futott is vissza a kapusfülkéhez. Egy hosszabb sóhajtásnyi idő múlva már jött is vissza diadalmasan, és Eadit nyomában megindultunk lefelé az úton.
A csatornatorkolatnál megtorpantunk.
– Nálad van az erszényed? – érdeklődött Eadit.
Bólintásom láttán leintett egy bérkocsit, és mindhárman felkapaszkodtunk.
– Hová lesz a séta? – érdeklődött derűsen a kocsis.
– Vigyél Drianon templomához, lenn a déli városrészben! – rendelkezett Eadit.
– Azt hittem...
Eadit egy dühös pillantással elnémította Temart, én pedig a nyomaték kedvéért oldalba böktem a könyökömmel. Az út további részében mindannyian némán és várakozó képpel üldögéltünk, mialatt a kocsi végigzötyögött velünk a déli rakparton meg a legalacsonyabban fekvő gyógyforrások környékén. Errefelé egy egész városnegyed kizárólag kelmekészítéssel foglalkozik: megszövik, befestik, kiszabják és megvarrják. Följebb, keletebbre ahol az utcák emelkedni kezdenek; sablonkészítők és szalagszövők tengetik dolgos életeiket viszonylagos jólétben és biztonságban. De lent a parton, ahol a nedvesség felkúszik a falakon, és az év esősebbik felében források szivárognak föl a pincékben, az asszonyok belevakulnak a sápadt tűzfénynél való varrásba és kötésbe, míg férjeik nap nap után a nemesi házak szemétdombjain keresgélnek, és ölre mennek egymással holmi csontért vagy rongydarabért, amelyet eladhatnak az enyvfőzőknek vagy a papírmalmok gazdáinak. Miközben zörögve átrázkódtunk az utcák mocskán, észrevettem a távolban a Harci Lobogóról elnevezett fogadót. Még egy ideig vártunk, aztán Eadit a kocsishoz fordult.
– Itt jó is lesz, köszönjük.
Kifizettem a fickót, aki azonnal megfordította a lovait, és ügetésre ösztökélte őket, hogy minél előbb visszajusson a biztonságos utcákra erről a rossz hírű környékről.
Eadit egy keréknyomokkal összeszabdalt sikátorba vezetett bennünket. Szerencsére a nyári nap heve kemény kéreggé szárította az összetaposott sarat. Az utca két oldalán egyforma házacskák néztek farkasszemet egymással, ereszeik egymásba értek, mintha a számtalan ajtót és ablakot egyetlen hosszú tető alá zsúfolták volna be. A telkek hajdani tulajdonosainak, akik emberöltőkkel ezelőtt felépítették őket, szemlátomást az volt a szándékuk, hogy minél kisebb helyen minél több családot zsúfoljanak össze.
A fiú magabiztosan vezetett előre bennünket, miközben pillantásra polyvást ide-oda járt, szemügyre véve minden beugrót és árnyékos foltot, ahol ellenség rejtőzhet.
– Parnilesse vagy Carluse? – kérdeztem hirtelen. Kettejük között történt a legutóbbi nagy összecsapás a lescari harcokban, a fickó pedig túl fiatal volt hozzá, hogy ennél régebben belekóstolhatott volna a zsoldoséletbe.
– Parnilesse – fordult felém kissé csodálkozva. – Odafönn Draximal határánál. Onnan való a családom... – Tekintetét kiábrándultság árnyékolta be, úgyhogy nem erőltettem tovább a társalgást. Beértem annyival, hogy a fickó tudja, melyik a kard hegyesebbik vége.
Két épület között szabálytalan alakú, bekerített udvar várakozott nyitott kapuval. Eadit határozott léptekkel bekanyarodott.
– Jó estét, Ryshad! – Charoleia fényes hintóban üldögélt, a kocsi elé fogott pej ló ráérősen eszegetett a zabostarisznyából.
Az első pillanatban a vérem is meghűlt a gondolatra, hogy ez a csábító szépség egyes-egyedül várakozott itt, ezen a veszedelmes környéken, amikor még a kocsija elé fogott ló is több pénzt ér, mint amennyit ezek a szerencsétlenek egész nyomorúságos életükben el tudnának költeni. A következő percben aztán eszembe jutott, mennyire csodálta Livak ezt a hölgyet a talpraesettségéért meg azért, hogy minden körülmények között tud vigyázni magára. És ha már itt tartunk, épp elég zsoldost láttam már, akinek veszedelmes helyzetekben több szüksége volt a segítségre; és támogatásra, mint az én távolba szakadt kedvesemnek. Ezért aztán úgy döntöttem, nem aggódom Charoleiáért sem.
– Azt hittem, hozzád kell mennem – kezdtem a beszélgetést.
– Úgy döntöttem, megtakarítunk egy kis időt. – A hölgy megejtő mozdulattal félrehajtotta a fejét. – A tolvajlás híre bozóttűzként futott végig az alsóváros utcáin, tekintve, hogy az uraságod az akasztófán szándékozik meghintáztatni azt a nyomorultat, aki elkövette. Mostanra mindenki tud az esetről, ez az első számú beszédtéma a legbűzösebb kocsmákban. A bátrabbak arról ábrándoznak, bárcsak rátehetnék a kezüket a zsákmányra, hátha ezzel megszerzik a varázserő egy részét is, a gyávábbak meg beérnék azzal, ha beolvaszthatnák az elprédált aranyat.
Temar jól hallhatóan felszisszent mellettem.
– Szerencsére egyelőre senkinek nincs komolyabb ötlete, merre is kellene keresniük... – Charoleia szendén pislogott, és megvonta a vállát. – Kivéve persze engem. Néha nem árt tudni, miféle kérdéseket érdemes feltenni, és pontosan kinek... – Tréfálkozó haragja hirtelen komolyabbá vált. – Ha sikerrel járunk, mindketten az adósaim lesztek, és most már többel tartoztok, mint egy egyszerű meghívó az uralkodói bálra, Ryshad.
– Legyen ez az én gondom – vágta rá Temar, aki szokatlanul sápadtnak látszott a kisebbik hold ezüstös fényében.
– Magam felelek a saját kötelezettségeimért. – Igyekeztem, hogy az elutasításom ne legyen túlságosan nyilvánvaló.
– Nos, örömmel látom, hogy ennyire készségesek vagytok – jegyezte meg szárazon Charoleia. – Ez az a ház, ahol a keresett fickó rejtőzik –, mutatott egy düledező viskóra valamivel lejjebb a piszkos kis utca mentén.
– Honnan tudjuk, hogy még mindig odabent van-e? – Szemügyre vettem a bereteszelt ablaktáblákat, amelyeken nem szűrődött ki egyéb fény, csupán egy gyertya hajladozó lángja valamelyik padlásszobából. – Ha már itt tartunk, nem igazán ismerem ki magamat errefelé...
Ebben a pillanatban egy ajtó nyílt ki mögöttünk halk reccsenéssel. Temar megpördült, és a kardjához kapott, de csak Charoleia szobalánya, Arashil surrant ki, aki azonnal kővé dermedt, és a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtson egy sikolyt. Halkan átkozódtam magamban.
– Nos, otthon van még a barátunk? – kérdezte Charoleia.
Arashil szaporán bólogatott.
– Egész nap el sem ment hazulról?
– Nem hagyta el valaki a házat egy nagyobb csomaggal?
Temar meg én szinte kórusban kérdezősködtünk, szegény Arashil meg csak a fejét rázogatta. Igencsak szűkszavú leányzónak tűnt.
– Gondolod, hogy idehívtalak volna, ha a fickó közben már nincs is itt? – Charoleia lágy szavaiból félreérthetetlen szemrehányást véltem kihallani. – A ház alsó szintjén egy zsebtolvaj-banda lakik. Most éppen elmentek felhajtani egy-két pohárral, de nem tudom, mennyi időtök van, mielőtt visszatérnek.
Temar már indult volna a kapu felé, de Charoleia elébe tartotta az ostorát, hogy elzárja az útját.
– Várj egy kicsit, amíg Eadit elbánik a zárral!
A lescari születésű fiú vidáman odakacsintott Temarnak, majd gondtalan léptekkel megindult az utca felé, mint aki éppen csak sétálgat. Kezét zsebre dugta, és menet közben hangtalanul fütyörészett. Amint elért a házig, amelyet szemmel tartottunk, megállt, meglazította a nadrágja elejét, és besurrant a kapubejáróba. A csendes nyári éjszakában mindannyian jól hallhattuk a csordogáló zajt.
Amint a nesz elhalt, a fiú pedig még mindig a kapubejáróban maradt, Charoleia felé pillantottam.
– Mennyire érti a dolgát? – kérdeztem súgva.
– Meglehetősen – nyugtatott meg a hölgy. – Livak tanítványa.
Mogorván bámultam bele a sötétségbe. El tudtam képzelni, miféle ismeretségei lehetnek a bájos hölgynek errefelé. A legkevesebb, hogy leveleket és egyéb iratokat vásárol a városnegyedben tanyázó tolvajoktól, akik készséggel elemelnek minden mozdíthatót a vigyázatlan szekerekről, amelyek a kelleténél jobban lelassítanak egy-egy útkanyarulatban. Bármennyire finom és előkelő is a modora, azért ez a Charoleia mégiscsak nyakig üldögél a tisztességtelenség mocsarában... Nos, akárcsak távolba szakadt kedvesen, Livak.
– Jön – markolta meg a karomat Temar. Eadit kilépett a kapualjból, megrángatta a nadrágját, azután ráérősen elsétált az ellenkező irányba. Lélegzetünket visszafojtva figyeltük, amíg csak el nem tűnt egy keresztutcában.
– Nem hagyhatjuk itt a hölgyeket kísérő nélkül – szólalt meg Temar váratlan aggodalommal.
– Mindjárt visszajön – nyugtatta meg Charoleia. – Az a keresztutca visszakanyarodik ennek a teleknek a háta mögé. Menjetek! – Szelíden megtaszította a könyökömet. – Ha valaki észreveszi, hogy az ajtó nyitva van, a zsákmányunk gyanút foghat.
Magabiztos léptekkel célba vettem a házat, kezem a kardom markolatán, mellettem Temar hasonló testtartásban. Amint a kérdéses házhoz értünk, úgy tettem, mintha meghúznám a csengőzsinórt. Vártam egy lélegzetvételnyit, majd hátraléptem, és felemeltem a kezemet, mintha üdvözölnék valakit, aki kinyitotta nekünk az ajtót.
– Mit csinálsz? – értetlenkedett Temar.
– Úgy teszek, mintha jogosan tartózkodnánk itt. Gyere!
A ház üresnek tűnt, de egyben valahogy várakozástelinek is, mintha gazdái bármelyik pillanatban visszatérhetnének. A bejárati ajtó jókora helyiségbe nyílt, amelytől csak egy félig elhúzott függöny választotta el az apró, szutykos konyhát. A zsírfoltos asztalt óntányérok borították, rajtuk a borsóból és árpakásából álló ebéd maradványai, a padlón néhány száraz kenyérdarab hevert szétszórva. A tűz már csak parázslott, de mellette friss szénkupac várakozott, hogy alkalomadtán megmelengethesse a kormos teáskannát.
– Az emeleten, ugye? – Temar már indult is a rozoga lépcső felé.
Bólintottam, és az ajkamra szorítottam az ujjamat.
Temar óvatosan lépkedett fölfelé, testsúlyát a lábujjaira helyezve, hogy csizmasarka ne verjen zajt a kopott falépcsőn. Követtem, igyekezvén egyszerre szemmel tartani az alsó szintet és a fönt ásító sötétséget. Szűk pihenőre érkeztünk, ahonnan két ajtó is nyílt egymással szemben. A földön, egy foszladozó szalmazsákon egy kupac piszkos lepedő szégyenkezett, az elszürkült, málladozó mennyezetből kiütköztek a lécek. Vizelet, izzadság és romlás szaga érződött a levegőben.
Temar kérdő pillantást vetett rám. Erősen gondolkodtam, beharapva alsó ajkamat. Semmi kétség, nem ártana megtudnunk, vajon van-e valaki ezekben a szobákban, de könnyen rányithatjuk az ajtót egy harcias kedvű férfira vagy egy sikoltozó nőre. Akkor aztán célpontunk a padlásszobában azonnal gyanút fog, még ha arra számított is, hogy senki sem találja meg ebben a bűzös lyukban.
Mély lélegzetet vettem, de azonnal meg is bántam, amint a fojtogató szag a torkomat kezdte kaparni. Megráztam a fejemet, és a süppedő mennyezet felé intettem, közben elővontam kardomat, vigyázva, hogy ne üssek zajt. Temar is készenlétbe helyezte a Stolleytól szerzett hétköznapi pengét, amely talán századannyit sem ért, mint örökségül kapott pompás kardja.
A pihenőről furcsa alkotmány vezetett a padlásszobához: nem lehetett eldönteni, létra-e, vagy lépcső. Nyitott csapóajtó ásított ránk fentről. Temar lassú mozdulatokkal felmászott, összegörnyedve, fejét lehúzva, hogy a lehető legkésőbb bukkanjon fel odafent.
– Mi a...
Ahogy a szobában rejtőző fickó meglepetten átkozódni kezdett, Temar felugrott a maradék néhány lépcsőfokon. Máris a nyomában voltam, hármasával-négyesével szedve a fokokat, és a padlásszobába érve bevágtam magam mögött a csapóajtót.
Temar addigra már beszorította a tolvajt a kéménysarokba, és egyik fezével a torkát szorította, a másikkal a kardját rázta felé néma figyelmeztetésül.
– A ház teljesen üres – szólaltam meg halkan. – Ha kiáltozni próbálsz, azonnal kiontjuk a beledet.
Hogy szavaimnak nyomatékot adjon, Temar még szorosabban markolta a fickó torkát, aki hasztalanul kapkodott egyre vörösödő arcához. Idősebb volt nálam, rendetlen lobonca már erősen ritkult homloka fölött és a halántékánál, arcát elkeskenyítették az éhezésben töltött évek.
– Elég lesz – figyelmeztettem Temart. Igaz, megjelenésünkkel sikerült meglepnünk a fickót, de fogadni mertem volna, hogy nem tart soká, amíg összeszedi magát. – Elég erősen fogod?
– Mint a patkánycsapda karja... Az is való neki. – Temar teljes súlyával a kémény oldalának nyomta a tolvajt, én meg átkutattam a ruháját, nincs-e nála fegyver. Elég hamar megtaláltam az övébe és a csizmájába lejtett késeket, majd Livakra gondolva sorra vettem a kevésbé megszokott rejtekhelyeket is. Találtam is két újabb kést az alkarjára szíjazva meg a nyakába lógatva. Belecsobbantottam őket a szoba túlsó sarkában álló, színültig telt éjjeliedénybe.
– Hozd csak ide! – szóltam oda Temarnak.
Odaléptem ahhoz a törött támlájú székhez, amelyen nagy balomban állt a szennyes ruha: lefogadom, hogy egyikért sem fizetett egy garast sem ez a gonosztevő. Lelöktem őket a padlóra, Temar pedig a székre ültette a tolvajt. Úgy látszott, az első meglepetés kezd elmúlni emberünkről, mivel oldalra lendült, hogy belém rúgjon, közben igyekezett kiszabadulni Temar szorításából. Elég vakmerő vállalkozás volt egy ilyen szikár kis patkány részéről, aki szemlátomást ezeken a sovány utcákon született és nevelkedett. El tudom képzelni, milyen nyomorúságosan tengethette életét, amíg valakiben föl nem derengett az ötlet, hogy ezt a keskeny vállat és sovány mellkast nagyon is jól fel lehet használni arra, hogy szűk ablakokon másszon be. Ezek után nyilván valamivel jobban élt, de az a veszély soha nem fenyegette, hogy pocakot ereszt.
Dühösen pofon vágtam, hátha megnyugszik kissé, azután fölvette egy nadrágszíjat a padlón heverő ruhák közül. Hátracsavartam a karját mire felvinnyogott, és mozdulatlanná merevedett, én meg hozzászíjaztam a székhez.
– Temar, nézz körül, itt van-e az ellopott holmi!
A tolvaj arcára döbbenet ült ki, miközben a lábát is a székhez kötöztem, de hiába figyeltem a tekintetét, nem árulta el a rejtekhelyet ösztönös pillantásaival. Ehelyett lendületet vett, és megpróbált szemen köpni. Feldühödtem ezen az arcátlanságon, és ismét pofon vágtam, nem éppen teljes erőmmel, éppen csak úgy nyitott tenyérrel. Ez is elég volt hozzá, hogy repedezett ajka felszakadjon. Hátraléptem, és a vállgödrének támasztottam a kardom hegyét, miközben megpróbáltam magamra ölteni a lehető legfenyegetőbb mosolyomat.
– Itt lesz! – Temar a földön térdelt, és egy bőrzsákot cibált elő a rogyadozó deszkafekhely alól, amelyen szétszakadt szalmazsák hevert.
A tolvaj nem tudta elleplezni meglepetését. Ismét pofon vágtam, ezúttal éppen csak a csattanás kedvéért.
– Itt van minden? – kérdeztem fenyegetően. – Vagy már továbbadtál valamit belőle?
– Nem, nem... – A fickó egyikünkről a másikunkra nézett, közben tekintete minduntalan visszatévedt a bőrzsákra.
– Azt hiszem, hiánytalanul megvan minden. – Temar a földön ült, könyékig a zsákban kotorászva, arcán meglepetéssel és megkönnyebbüléssel. – Hát, ez elég könnyem ment.
– Ajánlom is, hogy mind itt legyen! – Még közelebb nyomtam a pengét a fickó nyakához, és rezzenetlen tekintettel a szemébe bámultam.
Nem sok kedvem volt hozzá, hogy tovább kelljen szaladgálnunk egyéb elveszett holmikért, főként ahhoz nem, hogy ehhez hasonló pöcegödrökben kelljen vájkálnunk. És akkor még nem is említettein növekvő adósságomat Charoleiával szemben...
– És most, hogy visszavettük, ami a miénk – folytattam –, tudni akarom, ki vett rá, hogy ellopd őket!
Ha már itt vagyunk, miért ne üssünk rögtön két legyet egy csapásra? Ennyi vesződséggel már igazán közelebb kerülhetnénk egy kicsit a célhoz.
A tolvaj csökönyösen összeszorította a száját. Elvettem a nyakától a kardomat, egy pár kesztyűt halásztam elő a zsebemből, és nagy körülményesen felhúztam.
– El fogod mondani, hidd el... Nemsokára magad könyörögsz, hogy meghallgassalak!
A tolvaj fekete bársonyzekét viselt, amely lazán lógott pucér vállán. Hátrarántottam, hogy az oldalához szorítsam vele a könyökét. A fickó behunyt szemmel várta, mi fog történni, és láttam, hogy minden idegszála pattanásig feszül. Hogy ne várakozzon sokáig, fültövön vágtam, ettől féloldalra billent. Horkantott egyet, és kiegyenesedett, majd kinyitotta a szemét, és összeszorított foggal egyenesen a képembe bámult.
Gyakorlottan semmitmondó arckifejezésében némi dacot véltem felfedezni. Temarra pillantottam, aki két kézzel markolta a bőrzsákot, azután a csapóajtóra. Amikor ideértünk, az ajtó nyitva volt. És a fickó csak akkor kiáltott fel, amikor meglátta, hogy Temar nem az, akire számított... De akkor kit várt, és vajon mikorra?
Ököllel mellbe vágtam a tolvajt, azzal a jól bevált ütéssel, amelyiktől elakad a lélegzete, és azt is megbánja, hogy megszületett, noha nem szenved maradandó károsodást. Nálunk ugyan nem ütlegelik olyan szabadon a gonosztevőket, mint a rosszabb hírű csapatoknál, de azért D'Olbriot uraság emberei is megtanulják, hogyan használják az öklüket. A fickó összegörnyedt, levegő után kapkodott, szeméből patakzott a könny, és úgy ficánkolt, hogy csaknem előreborult a székkel együtt. Megmarkoltam összetapadt, gubancos haját, és visszarántottam egyenes helyzetbe.
Ismét megpróbált leköpni, úgyhogy megráztam, mint róka a patkányt, közben a tenyeremmel és a kézfejemmel néhányszor képen töröltem.
– Ki bujtott fel a tolvajlásra?
Megpróbálta lerázni magáról a kezemet, és továbbra is elszántan csukva tartotta a száját. Most már biztos voltam benne, hogy talált magának valamiféle reményt, amibe kapaszkodhat. Ez pedig sajnos azt jelenti, hogy ha háromszor ennyi időnk volna, akkor sem tudnánk kiverni belőle a választ. Éppenséggel megvárhatnánk, ki jön az ellopott értéktárgyakért, bár ezt okosabb lenne egy biztos búvóhelyről végignézni.
Elengedtem a tolvajt, gyengéden megveregettem az arcát, és hátraléptem.
– Látom, több vér van a pucádban, mint Droselnek.
Megvetően végigmért.
– Ezt a dajkamesét nyugodtan elfelejtheted, te talpnyaló. Drosel akkor sem beszélne, ha a saját belével fojtanád meg, és különben sem ismeri ezt a rejtekhelyet.
– Éppen eleget mondott – vontam vállat. – Mit gondolsz, honnan tudtuk, hogy téged kell keresnünk? Ezzel együtt is gratulálok. Egész jól kitartasz ahhoz képest, hogy nyakig ülsz a tárgyában.
– Tartsd meg az elmésségeidet annak, akit érdekel, talpnyaló – vicsorgott rám a fickó. – Ezzel a mézes-mázas beszéddel sem érsz el többet, mint a fenyegetőzéssel.
Összefont ujjakkal lazítgattam a kezemet.
– És ha beleverném az orrodat abba? – intettem az éjjeliedény felé.
– Egészen nyugodtan megteheted.
– Rossz ötlet – szólt közbe Temar. – Amilyen elvetemült, még kihalászna egy kést a fogával.
A tolvaj tekintetéből egy szempillantás alatt elpárolgott a bizonytalanság, de nem hiszem, hogy ezt Temar válasza tette volna. Akkor viszont micsoda?
– Na jó – sóhajtottam. – Semmi kedvem azzal vesztegetni az időmet, hogy kiverem belőled, amire kíváncsi vagyok, és a kezemet sem akarom beszennyezni a mocskoddal. Gyerünk: mennyit ér meg neked a válasz?
A fickó tekintetén meglepetés suhant át.
– Mennyit ajánlasz?
Úgy tettem, mintha fontolóra venném a kérdést.
– Mit szólnál Drosel barátod szabadságához?
– Ne nevettess! – A tolvaj immár teljesen visszanyerte az önbizalmát. – Drosel tudta, mire vállalkozik. Ha fordítva történnek a dolgok, ő sem mozdította volna értem a kisujját sem.
– Fogadok, még örülsz is, hogy nem kell megosztoznod vele a zsákmányon – húztam el megvetően a számat. – De ha az ő élete nem ér neked semmit, mi a helyzet a sajátoddal? Vagy úgy tervezted, hogy együtt kelsz át vele Poldrion ladikján, és majd a végén megvitatjátok, ki fizeti a révészt?
– Ugyan, az én életem lótrágyát sem ér többet, ha eljár a szám. Ezek nem haboznak megölni... Akkor meg hol a hasznom a dologban? – Láttam, hogy nem tréfál.
– Elmenekülhetnél a városból – javasolta Temar, aki időközben a derekára erősítette a bőrzsákot, és most közelebb jött, hogy a képébe nézzen a fickónak. – Esetleg még egy szép kövér erszényt is kaphatnál a fáradozásodért.
Arra számítottam, hogy az erszény ötlete legalábbis gondolkodóba ejti a fickót, ő azonban továbbra is konokul a padlót bámulta.
– A méltóságos úrnak szép számmal akadnak pénzesládái... Hiszen látod, milyen finom inget hord – intettem Temar hímzett gallérja felé. – Egyébként is arra készült, hogy váltságdíjat fizet az ellopott családi ereklyékért.
– Mondd meg, ki küldött téged oda, és ha tudod, azt is, kinek a megbízásából, én pedig illendő módon megjutalmazlak – ajánlotta őszinte egyszerűséggel Temar.
A tolvaj száraz nyelvével végignyalta a szivárgó repedést a szája szélén, de tekintetében a kapzsiság csillogását még mindig félelem árnyékolta be. Úgy vettem észre, mintha volna valami Temarban, amitől óvakodik. De valami más is aggasztott. Ez az egész beszélgetés kezdett túl sokáig tartani. Fél füllel állandóan azt figyeltem, nem hallok-e gyanús zajt odalentről, és lefogadtam volna akármiben, hogy a csend nem fog sokáig tartani. Szemügyre vettem a tolvaj arcát. Miközben óvatos pillantásokkal Temart fürkészte, tekintete újra meg újra a bőrzsákra tévedt, és nem csak azért, mivel zsákmányát tudhatta benne.
– Alig várod, hogy elvigyék innen ezt a holmit, igaz? Már azt sem bánod, kié lesz.
Éppen csak próbálkoztam, mint amikor az ember vaktában kilő egy nyílvesszőt, ám a tolvaj hirtelen, éles lélegzetvétele és vállának akaratlan rándulása azt mutatta, hogy telibe találtam célomat.
– Kellemetlen álmaid voltak ezzel a batyuval az ágyad alatt, igaz? – Temar egy kopott ezüstserleget egyensúlyozott sziklaszilárdan előrenyújtott tenyerén. – Mondd csak, mit álmodtál? Érezted a bebörtönzöttek kétségbeesett küzdelmét a szabadulásért? Érezted a zavarodottságukat, félelmüket és fájdalmukat?
Éreztem, hogy valamelyest még én is a szavai hatása alá kerülök. Érzékeny egyensúlyt talált az archaikus beszédmodor kissé hátborzongatóan ható emelkedettsége és a hétköznapi nyelvezet világos és érthető szóhasználata között. Kár, hogy az ötlet elég közhelyes... Ám amint idáig jutottam gondolataimban, észrevettem, hogy Temar hideg kék szemében új keletű elszántság csillog. Benyúlt a zsákba, és amikor rájöttem, mire készül, csaknem felkiáltottam.
– Milar far eladris, surar nen jidralis. – Temar ritmikus kántálásba kezdett, tekintete a távolba révedt. Néhány szempillantásnyi ideig semmi sem történt, majd egy arc kezdett körvonalazódni a széleinél megfeketedett ezüst fölött. Először csak halványan, mint a reggeli pára a mezők fölött, majd egyre sűrűsödött, akár az őszi köd. Hamarosan tisztán ki lehetett venni a bőr egészségtelen, zöldesre sápadt árnyalatát, a vértelen ajkat, a megtört, vak tekintetet, amely mégis mintha úgy hatolt volna át rajtunk, mit kés a vajon. Nem tudtam volna megmondani, vajon nő vagy férfiarca-e, öregé vagy fiatalé, annyira távolinak és elérhetetlennek tetszett, és összekuszálódott haja sem tűnt egyébnek, mint a köd játékos kavargásának.
– Nos, elküldjelek téged is ezek közé az árnyak közé? – Ahogy Temar abbahagyta a varázsige ismételgetését, az arc megremegett a levegőben. – Vagy uszítsam rád őket, hogy egészen a Másvilág kapujáig üldözzenek? Ugye tudod, hogy ha megteszem, attól fogva csak akkor lesz nyugtod, ha átvágod a saját torkodat, és Saedrin rád zárja az ajtót?
Még jó, hogy Temar magára vállalta a beszédet, mivel az én torkom kiszáradt, és ajkam úgy összeszorult, akár az osztriga héja. Nyeltem néhányat, közben láttam, hogy a tolvaj úgy bámul Temarra, mintha Poldrion valamelyik démona jelent volna meg előtte vicsorogva és láncait csörgetve. A szoba bűzéhez újabb ocsmány szag járult, amint a fickó levizelte a saját lábát.
– Queal a neve... Fenn Queal... – szűkölte. – A rézművesek utcájának végén szoktam találkozni vele, túl a mészégető kemencéken...
– Mit mondott neked? – kiáltott rá Temar. – Mit ígért?
Odalent, a földszinten megnyikordult a bejárati ajtó. Nos, most oldott kereket a szerencsénk.
– Csönd! – figyelmeztettem mindkettőjüket, és a kardomat a fickó torkának szegeztem, nehogy meg merjen nyikkanni.
– Dacot! Dacot, te mocskos disznó! – hangzott fel egy méltatlankodó hang a lépcső irányából. – Nyitva hagytad az ajtót, te hígagyú tökfej!
– Odafönt vagy? – kérdezte gyanakodva egy másik hang.
– Felelj neki! – böktem meg a tolvajt. – Mondd, hogy bocsánatot kérsz!
– Jól van na, bocsánat... – Dacot ordítása kissé reszketegre sikerült.
Magamban átkozódtam, hallván a csizmák súlyos lépteit közeledni a rozoga falépcsőn.
– Aligha lesz bocsánat, ha kiderül, hogy valamit elemeltek, te kétbalkezes, együgyű nyomorult! – fenyegetőzött egy ittasnak tűnő hang.
Nem lett volna időnk kioldani Dacot kötelékeit, egyébként pedig, ha harcra kerül a sor, különben sem szerettem volna, ha szabadon garázdálkodik a késeivel. Bárki közeledett fölfelé a lépcsőn, készen rá, hogy puszta erejével rendezze el a vitát, méltatlankodva kivágta a csapóajtót, majd a torkára fagyott az átkozódás, amint meglátta, hogy Temar áll vele szemközt, kivont karddal.
– Semmi dolgunk veled, cimbora – fordultam a kővé dermedt jövevényhez. – Éppen csak elrendeztük egy korábbi ügyünket Dacot barátoddal, és már megyünk is.
A jövevény magas fickó volt, egyik arcán gennyedző sérüléssel, amely égési sebnek tűnt. Igaz, csak a vállát láttam a csapóajtó négyszögében, de még így is valamivel ápoltabbnak tűnt, mint Jacot: egyszerű vászoninget és zekét hordott. A tolvajmesterségben nyilván kulcsfontosságú, hogy az embert nehezen ismerjék föl a ruházatáról. Kivörösödött, karikás szeme éberen villant meg, ahogy végigfutott a szobán; szemügyre vette az ágyat, a megkötözött tolvajt, azután engem, végül Temart, aki gonoszul rámosolygott.
– Bármit beszélj is, kard van nálad – jelentette ki végül a jövevény, és tekintete megállapodott Jacot összevert, vérző arcán. – Ez a szemét úgysem fizette rendesen a lakbért.
Eddig az volt a tervem, hogy magunkkal visszük a tolvajt, mondván, ha már Messire akasztást rendez, legalább ne egy emberért tegye, de most úgy véltem, ez a határozott illető aligha egyezne bele, már csak a kifizetetlen lakbér miatt sem. Nos, annyi baj legyen! Elvégre visszaszereztük Kellarin ereklyéit, és bármiben lefogadtam volna, hogy ez a Jacot úgysem kerüli el sokáig az akasztófát.
Hagytam, hogy arcomról lehervadjon a mosoly, és helyébe fenyegetően komor kifejezés költözzék. A fickó még egy pillantást vetett az ágy alatti sötétségre, majd ledübörgött a lépcsőn, előzékenyen bevágva maga után a csapóajtót.
Fölemelt ujjal csöndre intettem Temart, majd letérdeltem, és résnyire kinyitottam az ajtót. Sajnos, túlságosan is sok hang szűrődött fel odalentről, amelyek egymás szavába vágva kérdezősködtek, így nem tudtam kivenni, miről beszélhetnek. Azután ajtó csattant, és csend lett.
– Mekkora esélyt látsz rá, hogy hagynak bennünket csak úgy kisétálni a zsákmánnyal? – ráncoltam össze a homlokomat.
– Nem tartom túl valószínűnek. – Temar lekukucskált az ásító sötétségbe. – Átverekedjük magunkat rajtuk?
Visszacsuktam az ajtót, és körülnéztem a padlásszobában.
– Csak, ha nincs más választásunk. A legszívesebben megkerülném őket, és elpárolognék a zsákmánnyal.
– Biztosabb megoldás lenne – nyugtázta szárazon Temar. Bereteszelte a csapóajtót, még egy kis gondolkodási időt adva ezzel mindkettőnknek.
Az apró ablakot vastagon borította a korom, és körben a keret már erősen rothadt volt. Összességében nem úgy festett, mint amit valaha is kinyitottak. Éppenséggel ki lehetne rúgni a keretéből, de beletelne egy időbe, és ráadásul oktalan zajt csapna. Ezenkívül erősen kételkedtem benne, hogy Temar át tudná préselni rajta a vállát (rólam nem is beszélve), és valahogy nem fűlt hozzá a fogam, hogy tolvajokkal fussak versenyt a háztetőkön.
– Tömd be a száját! – intettem Jacot felé, és a kéménykürtőhöz léptem. A padlásszobát nem választotta el egyéb a szomszéd háztól, csupán egy silány deszkafal. Behatóan tanulmányozni kezdtem. A gerendák jócskán megvetemedtek az eltelt emberöltők alatt, és az eresztékeknél néhol ujjnyi rések tátongtak a falban. Ahol az elmúlt tél esőzései utat találtak maguknak a rozzant tetőn át, az ácsolat több helyen rothadni kezdett, és a nagyobb felületeken szúrágás nyomát véltem felfedezni. A vállam fölött visszapillantottam Temar felé, aki éppen egy kétes tisztaságú rongyot gyűrt gombóccá, hogy Jacot szájába gyömöszölje.
– Ez a patkány pont jó lesz nehezéknek a csapóajtó fölé – javasoltam.
Megemeltem a szék egyik oldalát, Temar meg a másikat, és elővigyázatosan odacipeltük a megkötözött tolvajt az ajtó tetejére. Úgy láttam, a harag éppen olyan hatékonyan fojtogatja a fickót, mint Temar rongygombóca. A fiatalember eltűnődve körülnézett a szobában, majd némi gondolkodás után fölkapta az éjjeliedényt, és pontosan az ajtó szélére állította. Magamban mulatva odabiccentettem neki, közben leszórtam a koszos lepedőket az ágyról, és megemeltem a keretet.
– Áttörjük ezt a falat, aztán futunk, ahogy csak bírunk – magyaráztam. Tudtam, hogy nincs sok időnk. Még ha a lentiek azt hiszik is, hogy éppen a szuszt verjük ki a cimborájukból, ekkora zajra akkor is észbe kapnak.
Temar megmarkolta az ágy másik oldalát, és velem együtt meglendítette.
– Háromra? – kérdezte.
– Egyre! – Minden erőmet beleadtam az ütésbe, akárcsak Temar. Az ágykeret recsegve hajlott el, de a fal is megroggyant, és több helyen elvált a kéménykürtőtől. Ismét belevágtuk az ágyat, majd újra, közben már hallottuk is, hogy csizmatalpak dübörögnek fölfelé a lépcsőn. Még egy ütés, és a korhadó deszkapalánk fülsértő reccsenéssel megadta magát, mi pedig gondolkodás nélkül átbújtunk a lyukon. A túloldalon szinte ugyanolyan padlásszoba fogadott bennünket, mint Jacot vacka, így éppen csak egy kevés késedelmet okozott, amíg a sötétben bukdácsolva, lélegzetünket visszafojtva megtaláltuk a csapóajtó fedelét. Leszaladtunk a létrán, és Temar megpróbálta elrángatni a faltól, de sajnos túlságosan erősen odaszögelték. Elkaptam a könyökét, és magammal vonszoltam lefelé a földszintre.
A magunk mögött hagyott szobából dühödt átkozódás és ordítozás hangzott fel. Fölteszem, üldözőink addigra jutottak el odáig, hogy Jacot súlyával megbirkózva fölemeljék a csapóajtót, és magukra borítsák az éjjeliedény tartalmát.
Kardot rántottam, és halk fohászt mormoltam, nehogy egy ártatlan lakó tűnjön fel előttünk, aki meglepetésében mindenáron fel akar tartóztatni bennünket. Szerencsére ilyesmitől ezúttal nem kellett tartanunk; a ház sötét volt és csendes, és különösebb akadály nélkül elértük az alsó szintet. Temar úgy hegyezte a fülét, akár a vadászkutya. A fejünk fölötti szobából túlméretezett robaj hallatszott, de ez sem nyomhatta el a csizmatalpak csattogását odakint az utcán.
– Gyerünk hátra! – A bőrömet tettem volna rá, és mellesleg Temarét is, hogy kell lennie egy hátsó kijáratnak, amely arra a mellékutcára nyílik, amelyen keresztül Eadit visszajutott Charoleiához.
Ebben a házban konyhaajtó is volt, nem csak egyszerű függöny, mint az előzőben, így volt mit magunkra zárnunk, mielőtt felrántottuk volna a hátsó ajtót, és kivágódtunk vonna a szurokfekete sötétségbe. Aprócska hátsó udvarban találtuk magunkat, amelyet mellmagasságú fal határolt. Nem került sok időnkbe átugrani rajta, és már kint is voltunk a keskeny mellékutcában, amelynek közepén nyitott szennyvízcsatorna csordogált. Kivont karddal rohantunk előre, szemünket le nem véve a sötétbe borult kertek kiismerhetetlen árnyairól. Lépteink robaja messzire visszhangzott az éjszakában, felriasztva az óljukban szendergő kutyákat: ablakok, ajtók nyíltak ki az őrjöngő ugatásra, átkozódó, álmos kiáltások szálltak felénk. Hamarosan lábdobogást hallottunk magunk mögött, és ahogy hátrapillantottunk, acél villant a holdfényben. Üldözőink hárman voltak, egyikük éppen akkor kapaszkodott át bukdácsolva a kerítésen.
A legelső már utol is ért, és kardját szélesen meglendítve a torkomnak esett. Ezúttal nem volt idő a szabályos párviadal formaságaira. Olyan erős válaszcsapással hárítottam, hogy megtántorodott, majd bal kezemmel előrenyúlva elkaptam a kardja markolatát, jobbommal pedig ferde vágást mértem a lábszára hátsó részére. Két kézzel megmarkolta sebesülését, és s nyögdécselve a földre rogyott a kardját is elejtve, én meg belerúgtam a gazdátlanul maradt fegyverbe, hogy messzire repült a sötétségben.
A másik kettő ezalatt Temarra támadt, ám kezdetleges harci tudásuk megtört a fiatalember régi vágású kardforgató tudományán. Egyikük elkeseredetten előrevetődött, hogy lecsapjon ellenfele kézfejére, de Temar a szeme sarkából észrevette, és egy táncos mozdulattal félreugrott. A fickó besétált a csapdába: ahogy a félremozduló alak után nyúlt, egy pillanatra elvesztette egyensúlyát, és Temar lecsapott rá. A könyökére mért vágást csak a csont állította meg. Már ugrottam volna feléjük, hogy elbánjak a harmadik fickóval, ám ekkor egy árnyék vált ki a sötétségből, belemarkolt a tolvaj hajába, és egyetlen gyakorlott mozdulattal elvágta a torkát. Temar meg én hátráltunk egy-két lépést, de még így is beterítettek bennünket a forró vércseppek.
– Gyertek! – Eadit elrúgta magától a holttestet, és futva indult meg előttünk az ösvényen. Charoleia már várt, mellette Arashil, és a hintó éppen csak annyira lassított le, hogy oldalát megmarkolva fel tudjunk kapaszkodni. Mostanra az egész szomszédság talpon volt, kiáltások harsantak, fény gyulladt az ablakokban. Azok a tolvajok, akik az utcafront felől akartak elkapni bennünket, mostanra megkerülték a házat, és szintén a nyomunkba eredtek. A következő kanyarban két fickó ugrott elő a sötétségből, és kétoldalt megmarkolták a ló kantárszárát. Charoleia agyba-főbe verte őket szöges végű ostorával, míg csak fel nem adták a próbálkozást. A pej lovacska rémülten előrelendült, de nehezen hírt el a tálzsúfolt hintő súlyával, így nem tudta egykönnyen maga mögött hagyni üldözőinket. Charoleia biztos kézzel markolta a gyeplőt, és hol erre, hol arra fordult az útkereszteződéseknél. Ahogy egy szélesebb útra értünk, vakmerő vágtára ösztökélte a lovat, és az üldözők zaja fokozatosan elhalt mögöttünk.
Még egy ideig bámultam magunk mögé a sötétségbe, és csak akkor nyugodtam meg, amikor megbizonyosodtam felőle, hogy végképp búcsút mondtunk a vérszomjas martalócoknak.
– Charoleia, nem ismersz véletlenül egy Fenn Queal nevű fickót? – fordultam előre.
A hölgy továbbra sem vette le szemét az útról.
– Ha ő bérelte föl azt a tolvajt, valaki nyilván tízszer annyit fizetett neki – felelte.
– Lehet, hogy az orrunknál fogva vezetett? – tűnődött Temar. – Úgy értem, a tolvaj.
– Mi haszna lett volna belőle? Ha Queal fülébe jut a dolog, eljön érte, és elevenen megnyúzza. – Charoleia lelassított kissé, amint bekanyarodtunk egy olyan utcára, ahol rendes, hétköznapi emberek siettek ártatlan ünnepi elfoglaltságaik után. – Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt inkább otthon beszéljük meg.
– Hová megyünk? – Megpróbáltam tájékozódni, merre járhatunk, és elég hamar világossá vált, hogy se nem a D'Olbriot-palota felé tartunk, se nem Charoleia házához.
– Valahová, ahol biztonságban lehetünk. – Charoleia homlokráncolása egy szemernyit sem ártott sugárzó szépségének.
– A D'Olbriot-palota éppen elég biztonságos – ellenkeztem.
Charoleia elengedte a füle mellett a megjegyzésemet. Előrehajoltam, hogy megütögessem a vállát, de Eadit visszafogta a karomat.
– Te kértél segítséget – nézett rám komolyan. – Akkor gyerünk, élj is vele!
Komoran rámeredtem, de állta a pillantásomat.
Charoleia újabb mellékutcába fordult be, majd ismét elkanyarodott, mígnem egy szűk sikátorba jutottunk, amely a régi városfal tövében kanyargott végig. Végezetül befordította a fáradt lovacskát egy tisztára söpört utcába, és megállította egy tekintélyes külsejű kereskedőház előtt. Eadit leugrott, hogy megfogja a ló kantárszárát, Arashil meg előkereste a kulcsokat a derekán függő láncról.
– Ha nem mossuk ki rögtön ezt a vért a ruhátokból, megmarad a nyoma – mérte végig gondterhelten a mindhármunkat tetőtől talpig beborító síkos foltokat.
– Bocsánat – vetette oda hanyagul Eadit, miközben elvezette a lovat. – Legközelebb majd vigyázok.
A házba belépve kellemes berendezésű nappali szobába jutottunk, az asztalon álló lámpa kanóca már csaknem elparázslott. Arashil meggyújtott egy gyertyát a lámpa lángjáról, és továbbvezetett bennünket egy kisebb szalonba, ahol a gyertya segítségével újabb lámpást gyújtott meg.
– Legyetek szívesek, és vigyázzatok, ne vérezzétek össze a bútorokat.
Temar meg én összenéztünk, azután Charoleiára pillantottunk. A hölgy alig észrevehetően elmosolyodott.
– Jól van, hozok néhány takarót – jelentette ki magában mulatva, majd eltűnt a lépcső irányában.
– Nem akarok egész éjjel a mosóteknő mellett állni – mérgelődött Arashil. – Mire vártok? Nem hiszem, hogy olyat tudnátok mutatni, amilyet még nem láttam.
Habozva kibújtam a zekémből meg az ingemből, és a véres felükkel befelé szépen összehajtottam őket. Temar ugyanígy tett, de ha lehet, még erősebb vonakodással. Leültem az egyik székre, hogy levegyem a csizmámat is. Fogalmam sem volt, mi mindenen gázolhattam vele keresztül, de abban biztos voltam, hogy Charoleia nem venné szívesen, ha széthordanám a lakásban.
– A nadrágot is! – Arashil türelmetlenül dobolt a padlón a lábfejével.
Azt forgattam a fejemben, hogy kereken megtagadom a parancsot. Igaz, éreztem a szöveten át a vér síkosságát a lábamon, de ha megszárad, aligha látszik meg a sötét anyagon. Ám ekkor a szemembe ötlött, hogy szegény Temart jócskán telibe kapta a vérzivatar, jókora foltokat hagyva világos nadrágján. Máris erősen vörösödött az arca, nem hagyhattam hát, hogy egyedül ácsorogjon ott egy szál fehérneműben, ha már egyszer ennyire szégyenkezik miatta. Határozott mozdulattal lerúgtam a nadrágomat, és takaros batyuvá göngyöltem pórul járt ruháimat, közben a szemem sarkából bátorítólag Temar felé kacsintottam.
Amint Arashil győzedelmesen elvonult a ruháinkkal, Charoleia is megérkezett, és mindkettőnknek kiosztott egy-egy lágy szövésű, elegáns kék takarót. Megpróbáltam a sajátomat a derekam köré tekerni, mivel nem igazán volt szükség rá ebben a hőségben. Temar azonban szorosan beleburkolózott, és megközelíthetetlen arccal elhelyezkedett egy magas támlájú karosszékben. De legalább arcának vörössége elmúlt kissé.
– Az lesz a legjobb, ha itt töltitek az éjszakát. – Charoleia üzleties hanghordozásában ezúttal nyoma sem volt a korábbi csábító zöngének. – Hogyha tényleg Queal van a nyomotokban, nem fog egykönnyen beletörődni, hogy kiraboltátok. Mit gondoltok, ez a Jacot meg tudja neki mondani, kik vagytok?
Komoran bólintottam.
– Azt mondtuk neki, hogy a cimborájának eljárt a szája vallatás közben. Így legalább nem jut eszükbe utánajárni, honnan tudhattunk a rejtekhelyről.
– Őszinte köszönetem. – Charoleia mosolya apró gödröcskéket varázsolt az arcára. Lehet, hogy az előbb mégis tévedtem a csábító zöngét illetőleg.
– Gondolod, hogy Queal megint megpróbálja visszaszerezni azokat az értéktárgyakat? – hiába igyekeztem, hangom kissé hitetlenkedve csengett.
– Ugye, nem akarod megvárni, amíg kiderül? – Charoleia égkék pillantása még a jeget is megolvasztotta volna. – Ha te volnál Queal helyében, vajon nem akarnád-e azonnal lezárni az összes utat a D'Olbriot-palota közelében? Hidd el nekem, annyi időtök sem lenne, hogy az őrség után kiáltsatok, és máris húsz vagy huszonöt martalóc rohan rátok a sötétségből.
– Nem mondhatod komolyan, hogy ennyi embere áll készenlétben – csökönyösködött Temar.
– De bizony – biccentett Charoleia. – Nem hiszem, hogy Queal beérte volna egy zsák arannyal, amiért megszervezi a D'Olbriot-ház kirablását. Nem az a fajta fickó. Talán arról lehetett szó, hogy aki megkérte rá, igencsak befolyásos személyiség volt... Olyasvalaki, akinek a neve elegendő biztosíték, hogy Queal ennyit kockáztasson az ügyért.
– Mondd csak, nem tudnál módot találni rá, hogy kiderítsd az illető nevét anélkül, hogy veszélybe sodord magadat? – Éreztem, hogy aggodalom szorítja össze a gyomromat. – Mit gondolsz, lehetséges, hogy gyanítanak valamit a te szerepedről ebben az ügyben? Talán ez az oka, hogy éppen ide hoztál bennünket, nem a másik házadba?
– Ó, egyszerűen csak szeretem az elővigyázatosságot. – Charoleia arca megvonaglott, mintha mindjárt elnevetné magát. – Ez a Queal azért mégsem olyan szemfüles, hogy a puszta nyomotokat követve eljusson hozzám. Még várok egy kicsit, talán hajnalig, azután békében hazamegyek, ti ketten meg nyugodtan távozhattok reggel, és senki nem fog gyanítani semmit. Errefelé senki sem ismeri Queal embereit, kizárt dolog, hogy besúgói lennének a közelben.
Csak reménykedhettem benne, hogy Charoleia határozottsága valódi magabiztosságot takar, de amint éppen azon gondolkodtam, miként tudnék megbizonyosodni erről anélkül, hogy megsérteném a hölgyet, egy önkéntelen ásítás belém fojtotta a szót.
– Nincs itt véletlenül valami ennivaló? – kérdezte óvatosan Temar. – És szomjas is vagyok...
Charoleia melegen rámosolygott.
– Ó, hát persze...
Amint az ajtó becsukódott a hölgy mögött, ismét ásítottam.
– Meglehetősen zsúfolt napunk volt, nemde? – Hirtelen eszembe jutott valami. – Te aztán jól kiráztad a bőréből szegény fickót. Nem is tudtam, hogy ennyi mindent tudsz a Mesterségről. Mi van még a tarsolyodban?
– Attól tartok, mindent láttál. – Temar mintha kissé zavartnak tűnt volna. – Elég szegényes tudás, beismerem, de arra elég, hogy valakit csapdába csalogassunk vele. Azt hiszem, tanultam tőled annál a múltkori esetnél...
– Elég gyorsan tanulsz, annyi szent. – Úgy gondoltam, bőven eljött az ideje egy kis dicséretnek. – De az az arc, akit láttam... Ne mondd nekem, hogy az csak egyszerű trükk volt! – Igyekeztem, hogy ellenérzéseim ne keményítsék meg a hangomat.
– Azt a varázsigét történetesen neked köszönhetjük – nevetett Temar. – Amikor Guinalle meghallotta, hogy láttad, amint egy elietimm pap odaát a Szigetvilágban megmutatta annak az asszonynak a kisgyerek képét, aki az övcsatban rejtőzött, addig rágódott az ötleten, mint kutya a sonkacsonton, amíg ki nem fejlesztette a megfelelő varázslatot. Persze, még mindig neki sikerül a legtökéletesebben, az adeptusok csak szégyenkeznek mellette... No de Avila kisasszony például egyáltalán nem tudja megcsinálni. Őszintén szólva fogalmam sincs, nekem hogyan sikerülhetett ilyen könnyen.
– Azért légy szíves, győződj meg róla, hogy azt a bőrzsákot alaposan elzárták valahová, lehetőleg minél távolabb a hálószobáktól! Mindannyiunkra ráférne egy nyugodt éjszaka... – Elhallgattam, mert Temar pillantását látva úgy véltem, valami mégis csak kiütközhetett az arckifejezésemen ellenszenvemből.
– Bocsánatot kérek, ha meggondolatlan voltam... Eszembe juthatott volna, hogy azzal a képpel esetleg felkavarom az emlékeidet... – Temar a háta mögötti párnát igazgatta, hogy ne kelljen a szemembe néznie. – Ugye, ezért gyűlölöd annyira a Mesterséget?
– Mondd csak, honnan jöttél rá, hogy a varázslat hatása alatt állók emlékei beférkőztek Jacot álmaiba? – kérdeztem gyorsan, hogy ne kelljen válaszolnom.
– Eszembe jutott az a lány a templomból – felelte Temar olyan hangon, mintha ez legalábbis nyilvánvaló lenne. – A többi meg már jött magától. Felidéztem, hogyan munkálkodott Guinalle azon a varázslaton, amely képes megmutatni a tárgyakban rejlő képeket. Halice azt mondta, amikor meglátta, hogy őt a nekromantiáról szóló régi történetekre emlékezteti. A holtak szellemének megidézése meg hasonlók...
– Tényleg, hogy boldogul Halice Kellarinban? Igaz, ő inkább Livak barátja, mint az enyém, de azért... – váltottam át könnyed társalgási hangnemre, miközben elmélyülten tanulmányoztam a nemrég begyógyult vágás lilás vonalát a karomon.
– Úgy látom, mesterien kerülgeted a témát – vágta rá Temar vakmerő őszinteséggel. – Mondd, miért zavar téged ennyire a Mesterség?
Türelmetlen hangja felszította a saját haragomat is.
– Tudod, az első alkalommal, amikor éteri mágiát használtak ellenem, Mesterséget, vagy nevezd, aminek akarod, éppen az elietimmek foglya voltam. – Ha már ennyire erősködött, kénytelen voltan elmondani, és talán tartoztam is neki ennyivel. – Az a féreg vallatott, aki a kontinensre küldte az embereit, hogy raboljanak és fosztogassanak... Az én esetemben sem válogatta meg az eszközeit. Betört a tudatomba, és kisajtolt belőle mindent, amit meg akart tudni. Megszegtem az eskümet, elárultam az uraságot, magamat is, és semmit, de semmit nem tehettem ellene. Tehetetlenül feküdtem, átkozódtam, és vártam, hogy az a szörnyűség végre elmúljon rólam. Nos, hát ezt jelenti nekem az éteri mágia. Ugyanez történt Livakkal is, és elhiheted, hogy nem hazudtam, amikor azt mondtam a tolvajnak, hogy még azt is könnyebben eltűrte volna, ha megerőszakolják. – Keményen a szemébe néztem. – Mondd csak, találkoztál már megerőszakolt nővel?
Temar olyan arcot vágott, mint akinek hányingere van.
– Nem sokkal később azon kaptam magamat, hogy nekem adták a kardodat, abban a reményben, hogy a benne rejtőző Mesterség beférkőzik az agyamba, az álmaimba, csak hogy Planir végre megkaphassa a válaszokat a kérdéseire. Dastennin óvjon, igaza is lett, és szavamra mondom, Temar, azt hittem, beleőrülök! Nem kell mentegetőznöd, mondtam már, hogy nem hibáztatlak... Nem hibáztatok én senkit, talán még az Ősmágust sem, annál is inkább, mivel alighanem még ő sem tudta, mivel van dolga. Azt azonban nem tudom elfelejteni, hogy ez is a Mesterség műve volt... Aztán ott volt az az elietimm varázsló, aki megpróbálta kiterjeszteni a befolyását a Szigetvilágra, vagy legalábbis Shek Kul birodalmára. Ő is a Mesterséget hívta segítségül, hogy eltompítsa szegény bolond Kaeska agyát, és végül a vesztét okozta. És amikor meg kellett mérkőznöm vele, megint a Mesterséggel néztem szembe, immár harmadszor... És ezúttal is csaknem az életembe került. – Fölemeltem a karomat, Temar felé mutatva a gyógyult vágást. – Ne szólj egy szót sem, tisztában vagyok vele, hogy jót is képes tenni, de ez az én szememben még mindig nem sokat nyom a latban a javára.
– Legalább most már tudom, mi a véleményed rólam, meg Guinalle, Avila és az adeptusok erőfeszítéseiről. – Temar hangjából jó adag megbántottság érződött ki.
– Avila kisasszony azt tervezte, hogy szóra bírja azt a tolvajt. Megmondanád, miféle kegyes módon óhajtotta ezt megtenni? – kérdeztem. – Talán szép szavakkal és mézes mandulával?
Beletelt néhány szempillantásba, amíg Temar megfontolta a válaszát.
– Nos, való igaz, hogy vannak varázsigék, amelyekkel akarata ellenére igazmondásra lehet bírni valakit, de ezeket az én időmben csak akkor használták, ha haláleset ügyében nyomoztak, vagy ha minden más bizonyíték a megvádolt személy bűnösségére utalt. Szavamra mondom, nem tudok olyasmiről, hogy valaki a tiédhez hasonló szenvedéseken ment volna keresztül – fogadkozott.
– Ne haragudj, de még a puszta gondolatra is borsózik a hátam – csóváltam meg a fejemet.
– Miért, a ti módszereitek annyival emberségesebbek? – Temar kihívó pillantást vetett rám. – Mennyivel jobb, ha úgy vesztek rá valakit az igazmondásra, hogy véresre veritek? Úgy vettem észre, Jacot esetében amúgy sem sokat használt. Nem tartotok tőle, hogy a szerencsétlen áldozat az igazság helyett a végén már bármit beismerne, amit hallani akartok, csak hogy véget vessetek a szenvedéseinek?
Erre már én sem tudtam mit válaszolni. A hirtelen támadt csendben Temar keserűen felsóhajtott.
– Annyira szeretném, ha meg tudnám mutatni neked a Mesterség rengetegféle áldását... Akkor talán te is felhagynál végre ezzel a megátalkodott bizalmatlansággal.
– Nem szeretném, ha személyeskedésnek vennéd, amit mondtam – feleltem őszintén. – Egyszerűen csak arról van szó, hogy... Hogyan is magyarázzam el... Olyan ez, mintha egyszer csúnyán megégettem volna a kezemet a gyertyalánggal. Attól kezdve már a szép, biztonságos lámpához sem szívesen nyúlok hozzá, és azt hiszem, senki nem hibáztathat ezért.
– Nos, ebben lehet valami – húzta el a száját Temar. – No, de legalább az elemi mágiát kevesebb előítélettel fogadod, mint a kortársaid. Azért ez is valami. Mondd csak, a ti korotokban mindenkinek ennyire ellenszenvesek a természetfölötti dolgok? Vajon megértik valaha is, mi a különbség a kétféle mágia között?
– Nos, az talán attól is függ, milyen körülmények között találkoznak velük. – Be kellett ismernem, van igazság abban, amit Temar mond. Lehet, hogy azért vagyok türelmesebb a mágusokkal, mint mások, mivel eddig mindannyiszor az én oldalamon használták a varázslataikat, nem pedig az ellenfél szolgálatában. Reméltem, hogy ez így is marad. – Úgy látom, az itteni előítéletek igencsak aggasztanak téged.
Temar lassan csóválta a fejét, tekintete a távolba meredt.
– Attól tartok, Kel Ar'Ayen nem maradhat életben a Mesterség áldása nélkül.
– Nos, a zsoldosok lassan már egészen hozzászoknak. – Igyekeztem, hogy hangom bátorítóan hasson.
– A zsoldosokat egyébként is nehéz kihozni a sodrukból. Hiszen annyi halált, szörnyűséget, váratlan sorsfordulatot láttak már, hogy semmi sem rendíti meg őket igazán. Halice meg, azt hiszem, talán még Poldrion démonaival is alkut kötne, ha valamiképpen a hasznára lehetnének. – Temar röviden felnevetett, de szemében továbbra is ott maradt az a furcsa, távoli pillantás. – De mi lesz, ha ez a bizalmatlanság elriasztja azokat, akik a segítségünkre jönnének Tormalinföldről? Igen nagy szükségünk van rájuk.
Hirtelen elnémult, amint nyílt az ajtó, és Charoleia tért vissza egy tálca kenyérrel és hússal meg egy üveg borral.
– Hű, de komoly az arcotok... – Évődve vonta föl szépen ívelt szemöldökét.
– Ne is törődj vele – rázta meg a fejét Temar. – Szóval, ha jól hallottam, belépőt szeretnél az uralkodó holnapi báljára.
„Vagyis nem én vagyok az egyetlen közülünk, aki kérdésre kérdéssel válaszol” – jegyeztem meg magamban.
– Azt hiszem, kiérdemeltem, nem? – Charoleia olyan könnyedséggel telepedett le közénk, mintha rendes szokása lenne félig felöltözött férfiak körében elfogyasztani a vacsoráját.
– Voltál már azelőtt is ilyen bálban? – Temar hálásan átvett egy aranyló borral teli serleget.
– Csak egyszer, de akkor is csak a táncterem széléig jutottam.
Charoleia mulatságos kis történetet mesélt el egy hajdani ünnepségről, amikor bonyolult fondorlatok árán sikerült bejutnia a palotába, de mindvégig ügyelt rá, hogy se neveket ne említsen, se a közelebbi időpontot ne árulja el.
Vettem magamnak a húsból meg a kenyérből, közben megpróbáltam felidézni, vajon a szolgálatom kezdete óta hányszor lehettem jelen az uralkodó bálján, és vajon előfordulhatott-e, hogy a történetben szereplő időpontban én is valahol a környéken voltam. Végül annyiban maradtam magammal, hogy ha így volt is, Charoleia mindenesetre semmit nem tett, amivel magára vonta volna a figyelmemet. Nos, talán éppen ezért űzi ilyen sikeresen maga választotta foglalkozását.
– A Régi Birodalom idejében is voltak hasonló bálok? – Charoleia újratöltötte a poharunkat.
– Az ünnepek nagyon mások voltak akkoriban – mélázott Temar. – Az első és legfontosabb céljuk az volt, hogy az ember illendően lerója tiszteletét a családot védő istenség előtt a házi kápolnában. Persze, voltak ezenkívül bálok és ünnepségek is, de ezek is egészen másról szóltak... Többek között arról, hogy a nemesség valamiképpen közelebb kerüljön a bérlőihez meg azokhoz, akiknek a gazdagságát köszönheti. – Egy pillanatig nagyon fiatalnak és nagyon elveszettnek tűnt. – Az embereknek fontos volt tudniuk, hogy minden körülmények között számíthatnak arra a nemesi házra, amelynek szolgálatában életüket töltötték. Nem csupán arról volt szó, hogy földbérletet fizettek, és engedelmességgel tartoztak; szolga és uraság között valódi kötelék feszült hűségből és felelősségtudatból.
– Ez az egy nem sokat változott az eltelt emberöltők alatt – próbáltam megnyugtatni, mivel szíven ütött a hangjából kiérződő fájdalom. – A bérlőket holnap egész nap jól tartják és szórakoztatják, és bárki besétálhat az utcáról. Messire személyesen fogadja az érkezőket, köszönetet mond nekik, és bárkit meghallgat, akinek segítségre van szüksége.
– Hányszor történik ilyesmi egy évben? – Temar hangjából kiábrándultság csendült ki. – És egyáltalán: hányan érzik ezt kötelességüknek a mostani nemesek közül? Hányan sajnálják rá a pénzt?
Semmi kedvem nem volt vitába szállni vele, így hát gyorsan felhörpintettem a boromat, Temarnak azonban esze ágában sem volt annyiban hagyni.
– És ha már itt tartunk: vajon D'Olbriot uraság meddig áll a bérlői szolgálatára? A délelőtti első vagy második harangütésig, amikor mindenki, akinek az ereiben nemesi vér csörgedezik, kereket old, hogy átöltözhessen az uralkodó báljára?
Komoran felálltam.
– Bocsássatok meg, de a bor egy kissé a fejembe szállt. – Ez részben igaz is volt, másrészt pedig sem erőm, sem kedvem nem volt hozzá, hogy megvitassam Temarral a jelenkor társadalmi és politikai életének visszásságait. – Muszáj aludnom egy keveset.
– Arashil már megágyazott odafönt – mosolygott rám bájosan Charoleia. – Szép álmokat!
– Temar, te nem vagy álmos?
Ám Charoleia addigra már le is rúgta a cipőjét, és a lábát maga alá húzva a fotelban kényelmesen hátradőlt, eligazgatva maga körül gesztenyebarna ruhája fodrait.
– Mit hallottál, ki lesz ott a bálon a D'Olbriot családból? – A hangja meleg volt és barátságos, kicsit csábító, kicsit anyáskodó.
Magamban elmosolyodtam, és felosontam a lépcsőn. Ha a szép hölgy ilyen kellemes stílusban sajtolja ki Temarból a neki tetsző értesüléseket, hát csak hadd tegye. Így is éppen elég sokkal tartozunk neki, és talán Temarnak sem fog megártani egy kis figyelemelterelés.
Részlet a D'Olbriot család krónikájából
Íródott Andjael uraság pecsétje alatt
(ki Saedrin kegyéből e ház fejének mondhatja magát),
Magabiztos Kanselin trónra lépésének évében,
a Téli Napforduló idején
Adjunk hálát Raeponinnak, hogy midőn Saedrin szélesre tárta az ő elkerülhetetlen ajtaját néhai uralkodónk, Szókimondó Kanselin előtt, Poldrion lemondott róla, hogy magának követelje öccsét, akit immáron illő módon felkentek uralkodónkká. Igaz még csak első napjaiban járunk országlásának, mégis érzem, hogy bizakodás melengeti meg szívemet, miközben az esztendő fordultával személyes gondolataimat mondom tollba írnokomnak.
Megboldogult uralkodózik rátermett vezető volt, és erős kézzel védelmezte Tormalinföld biztonságát és érdekeit ezekben a nehéz időkben, de bizony nem puszta mókázásból nevezték őt Szókimondónak. Hajlama a világos és egyenes beszédre nem is egyszer komoly bajok forrásává vált, és akiket megsértett, sokszor igen nehezen felejtettek. Új uralkodónk viszont kihasználta mind az Őszi Napéjegyenlőség, mind a Téli Napforduló kínálta alkalmat, hogy tiszteletteljes üzeneteket váltson, elődje egykori ellenségeivel, és illendő módon meghívja őket az asztalához. Ez a szívélyesség és Ostrin hagyományainak tisztelete bizony jó szolgálatot tett a Hercegek Gyűlésének újraegyesítésében, és egyben a legeslegelső kedvező jel; amelyen kívül még számos hasonlóról lesz szerencsém beszámolni.
Ahogy új uralkodónk néhai bátyját Szókimondónak hívták, korábban elhunyt nagybátyját a Könnyelmű névvel illették. Noha valóban kevesen ítélhettük el azt az igyekezetet, amellyel vissza próbálta szerezni a Káosz sötét és zavaros éveiben elvesztett tartományainkat, mindannyian láthattuk, miféle következményekkel jártak ezek a szó szerint könnyelműnek nevezhető próbálkozások: amúgy is csekély erőforrásainkat most még nagyobb területen kellett volna szétosztanunk annak érdekében, hogy befolyásunkat ismét kiterjeszthessük az egykori Lescar tartományra. Az újonnan trónra került Kanselin viszont nem csinál titkot abból a véleményéből, hogy Tormalinföld érdekei mindennél előbbre valók, és nem szabad belekeverednünk azokba a vitákba, amelyek – noha hajdani birodalmunk határain belül, de – jelenlegi országunk határain jócskán kívül zajlanak. Ezért azután süket fülekre találnak nála Lescar és Caladhria sirámai, holott ezek soha ilyen hangosak nem voltak még, mint manapság, amikor e tartományok egymással viaskodó urai készek lennének akár ismét letenni azt a hűségesküt, amelyet elődeik olyan könnyelműen és gondolkodás nélkül szegtek meg néhány emberöltővel ezelőtt. Én magam is jelen voltam, és a saját fülemmel hallottam az uralkodó ezen kijelentéseit, és Dastennin fogára mondom, teljességgel egyetértek vele. Hiszen e megátalkodottak maguk választották, sőt, harcolták ki maguknak, hogy saját útjukat járhassák, akkor tehát ne reméljenek tőlünk segítséget most, hogy ez a szabadon választott ösvény ingoványos területre vezette őket. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy Kanselin vissza akarna térni a Modrical-kor zárkózottabb irányvonalat képviselő külpolitikájához. Nyíltan és határozottan bátorítja a kereskedelmi kapcsolatok bővítését, és készséggel megosztja másokkal a felvevőpiacokra és kereskedelmi útvonalakra vonatkozó ismereteket, amelyek lehetővé tették, hogy a Tor Kanselin család ilyen tekintélyes vagyont halmozzon fel az elmúlt emberöltők során.
Kegyes megemlékezésül arra a hűségesküre, amelyet népünknek tett, Kanselin azzal a gesztussal mutatta ki, mennyire a szívén viseli feladatát, amely Toremal védelmezőjévé lépteti őt elő, hogy a Régi Palotában rendeztette be szállását, és elkötelezte magát az épületcsoporthoz tartozó templomok felújítására is. Egyesek szerint állandó bíróságot kíván létrehozni e helyen, mivel erői felesleges elpocsékolásának tekinti, hogy keresztül-kasul utazgasson az országban, amikor oly sok más feladat követelné osztatlan figyelmét. E fejlemény meglehetős aggodalmára szolgál egyes távolabbi nemesi házaknak, akik még jól emlékeznek rá, hogy annak idején az uralkodói megbecsülés egyetlen biztos záloga volt, ha a jelenlegi Kanselin fivére hosszabb tartózkodással tüntette ki e családok messzi birtokokon álló rezidenciáit. Bátorkodtam nyíltan szembeszállni mindazokkal, akik ilyetén félelmeiknek adtak hangot, mivel bízom uralkodónk azon kijelentésében, mely szerint a nemesi házak Uraságainak és Méltóságos urainak feladata a vidéket járva gondoskodni távolabbi birtokaik jólétéről, az uralkodóé pedig az, hogy a békét és biztonságot megszilárdítva és éberen őrizve lehetővé tegye számunkra mindezt. Az Őszi Napéjegyenlőség alkalmával Kanselin hangot adott azon elvárásának, hogy az ünnepek bevégeztével minden nemesi ház feje induljon útnak, és járja sorra a család távolabb fekvő birtokait, hogy azután a Téli Napfordulóra ismét visszatérve mindannyian együtt köszönthessük az újesztendőt. És miután szavainak megfelelően cselekedtünk, még a legszőrszálhasogatóbbak sem tudták felidézni semmiféle jelét annak, hogy Kanselin bármiféleképpen kedvezne a Toremalboz közelebb lakó nemesi családoknak, vagy hátrányos elbánásban részesítené azokat, akiknek birtokai és rezidenciája kényelmetlenül hosszú útra esik a fővárostól. És ha már itt tartunk, a magam részéről igen szívesen sutba dobtam egy időre az udvari élet fárasztó szertartásosságát, és teljes figyelmemet a D'Olbriot család gazdasági ügyeinek szenteltem abban a nyugodt tudatban, hogy távollétem semmiképp sem vonhatja maga után visszaesésemet az uralkodó kegyében.
Kanselin ezenfelül igen nyitott a nemesség részéről étkező építőjellegű észrevételekre, és még a rangban alacsonyabbaktól sem fogadja rossz szájízzel a bírálatot. És nemcsak az uraságok, de még a fiatalabb méltóságos urak véleményét is meghallgatja, biztosítván őket, hogy aggodalmaikat a lehető legnagyobb körültekintéssel fogja kezelni. Teljes szívemből hiszek benne, hogy új uralkodónknak minden szavát színigaznak vehetjük, Minden emberi gyengéjük ellenére senki sem tagadhatja, hogy elődei, azaz bátyja és nagybátyja igen tisztességes és becsületes emberek voltak, akárcsak távolabbi felmenőik. jelenlegi uralkodónk ereiben pedig az ő vérük csörgedezik, s ugyanazon magasztos elvek szerint nevelkedett. Raeponin adja, hogy az eljövendő évek igazolják bizakodó reményeimet, vagy pedig Poldrion démonai vonszolják őt egészen a Másvilág kapujáig, ha hamisnak bizonyul esküvése!
Toremal városában,
egy előkelő kereskedővillában
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek ötödik napján, reggel
Csendes volt a ház, amikor fölébredtem, nyugalma és üressége pedig olyannyira elütött a kaputorony megszokott nyüzsgésétől, hogy már félálomban feltűnt. A hátamra fordultam, kipillantottam az ablakon, és a következő mozdulattal egyből felpattantam, szitkozódva véve tudomásul, milyen magasan jár már a nap. Mostanra nyilván tűvé tették értünk az egész palotát, sőt. Messire talán már Stolley embereit is szétküldte a városban.
– Temar! – ordítottam ki az ajtón, miközben magamra kaptam alsóruhámat.
– A konyhában vagyok.
A magabiztos, oldott hang megállított a küszöbön. Nocsak! Mintha tegnap még nem lett volna ilyen rózsás hangulatban...
Csizmámmal a kezemben ledübörögtem a lépcsőn. Az utcára nyíló ablakokat biztonságosan bereteszelték, és a ház elülső részében sötétség uralkodott. A hátsó szobák azonban szellősek és világosak voltak, kitárt zsalugátereik között besütött a reggeli nap.
Temar felöltözve üldögélt az asztalnál, foszlós fehér kenyeret eszegetett, és bort ivott egy ezüstserlegből.
– Olvasd el a levelet – intett a kenyereskosár felé, amely mellett a tegnap visszaszerzett értéktárgyak várakoztak bőrzsákjukban.
Sietve futottam át a levelet, miközben magamra kapkodtam zekémet és nadrágomat az egyik szék hátáról.
„Hagyjatok mindent úgy, ahogy van, zárjátok be magatok mögött az udvari ajtót, és vigyétek magatokkal a kulcsot. Délben elküldök érte valakit, akinek rögtön odaadhatjátok a báli belépőmet is.”
– Olvastad? – kérdeztem kissé fölöslegesen, miközben eligazgattam magamon ruhadarabjaimat.
Temar gondtalanul elém tolta a boroskupát.
– Szóval, nagyjából egy fél napunk van rá, hogy belépőt szerezzünk a hölgynek az uralkodó báljára. – Hangja nem tűnt különösebben aggodalmasnak.
– Van valami ötleted, hogyan fogjunk hozzá? – Nem láttam be, mi olyan vicces ebben az egészben. – Nem szívesen innék bort. Más nincs?
– Sörrel tudok szolgálni. – Temar elém tolt egy másik serleget. – Egy fokkal jobb, mint amilyet a zsoldosok főznek Kel Ar'Ayenben.
Körülnéztem a csinos és tiszta konyhában, amely semmi nyomát nem mutatta, hogy valakik a házban töltötték volna az éjszakát, leszámítva persze az asztalon hagyott reggelit.
– A többiek itt voltak még, amikor felébredtél? – kérdeztem.
– Már egyikük sem – rázta meg a fejét Temar. – Még csak nem is hallottam, mikor mehettek el. – Arcán az elhagyatottság kifejezése suhant át.
Nos, Charoleia tud vigyázni magára meg a holmijára, efelől kétségem sem volt. Belekortyoltam a gyenge, keserű sörbe, hogy leöblítsem reggelit.
– Vissza kell mennünk a palotába, különben az uraság kiszögelteti az irhámat a nagykapura – jegyeztem meg kissé aggódva.
– A Mesterség segítségével értesítettem Avilát, hol vagyunk – biccentett gondtalanul Temar. – Illetve nem is pontosan azt, hogy hol vagyunk, mert hiszen azt én sem igazán tudom, de elmagyaráztam neki, mi történt velünk.
– Mikor beszéltél vele? Ma reggel? Egyedül volt? Mit mondott? – buktak ki belőlem a kérdések. Nem szokásom egy asszony szoknyája mögé rejtőzni, utoljára talán pendelyes koromban tehettem ilyet, de ha Avila időközben már elmondta D'Olbriot uraságnak a történetünket, az most az egyszer éppenséggel megmentheti a bőrömet.
– Igen, egyedül volt. – Temar nem tudott szabadulni az arcára kiülő gyerekes vigyortól. – Ugyanis még ágyban volt, és nem nagyon hiszem, hogy túl sokan kopogtatnának az ajtaján éjfél és hajnal között...
Már éppen figyelmeztetni készültem, hogy tisztelettudóbban illene beszélnie a hölgyről, ám ragyogó mosoly valamiképpen szöget ütött a fejembe.
– Miért, a te ajtódon netán kopogtatott valaki? – érdeklődtem némi gyanakvással.
Temar figyelemre méltó erőfeszítést tett, hogy ártatlan képet vágjon; ettől kissé úgy festett, mint a macska, ha rajtakapják a kamrában, szájában egy darab sonkával.
– Nem értem, mi köze ennek a dologhoz – jelentette ki végül némiképp elvörösödve.
Összehúzott szemmel méregettem.
– Arashil?
– Nem... – Szemének győzedelmes villanását lehetetlen volt elrejtenie.
Nagy levegőt vettem, de aztán nem mondtam semmit.
– Na, jó, ha befejezted a reggelit, akkor menjünk, keressünk egy bérkocsit – szólaltam meg valamivel később.
Összeszedtük a holminkat, és az udvar felé távoztunk. Bezártam magunk mögött az ajtót, zsebre tettem a kulcsot, közben azon tűnődtem, hogy Dastennin nevére, ugyan hogyan fogok Charoleia részére báli belépőt szerezni, ráadásul legkésőbb délig.
Ez a városnegyed szépen kövezett, tágas és tiszta utcákkal büszkélkedhetett, és hamarosan egy széles útra értünk, amelynek mentén árusok kínálgatták mindazt a gyümölcsöt, húst és zöldséget, amelyre egy lelkiismeretes háziasszonynak szüksége lehet az esti ünnepi vacsorához. A kofák hangos rikkantásokkal dicsérték áruikat, alig várva, hogy túladhassanak rajtuk, és dolgos napjuk végeztével maguk is csatlakozhassanak az ünneplőkhöz. Kiemeltem egy fürt szőlőt egy roskadásig megrakott kosárból, odadobva néhány pénzdarabot a sötét bőrű fickónak, aki strázsált mellette. Ügyesen elkapta a pénzt a levegőben, azután zsebre vágta anélkül, hogy egyáltalán ránézett volna, közben egy lélegzetvételnyire sem hagyta abba a buzgó kiáltozást.
– Friss, harmatos a szőlő. Ma hajnalban szedték le a tőkéről, bármelyik nemesi ház asztalának díszére válik. Vegyétek, vigyétek, drága asszonyságok; aki ma két adagot vesz, megtakarítja a holnapi sorban állást! Hiszen úgyis annyit lóttok-futtok napestig, míg az előkelő úrnők otthon heverésznek a díványon.
Ez utóbbi mondata buzgó helyeslést váltott ki egy megtermett matrónából, aki messziről az anyámra emlékeztetett. Arra gondoltam, ebben az időpontban ő is éppen a piacra igyekezhet, magában a legeslegutolsó részletig elterezve a hátralévő ünnepi fogásokat, mielőtt mindenki visszatérne a dolgos hétköznapok megszokott feladataihoz. Anya nagyon szereti az ünnepi alkalmakat, főleg olyankor, ha sikerül mindannyiunkat összeterelnie a családi asztal köré, és már alig várja azt az időt, amikor majd feleségünkkel, gyermekeinkkel állítunk be. Az ő számára ez a családi boldogság megtestesítője: összezsúfolódni a hosszú asztal körül, ráérősem kanalazgatni az ebédet, közben megvitatni régi és új eseményeket, az elmúlt évszak győzelmeit és vereségeit, és terveket kovácsolni az eljövendő időkre. Nos, ezzel csupán az az egyetlen baj, hogy soha nem fog bekövetkezni. Ami Mistalt illeti, neki minden évszak újabb lángolást hoz, és már rég nem gondolja úgy ezekről a hölgyekről, hogy bármelyikükkel össze akarná kötni az életét. Livak pedig... Nos, azt hiszem, Livak előbb hagyná kihúzni az összes fogát, mint hogy még egy Napfordulót eltöltsön a családom körében. Bár, ha már itt tartunk, Hansey és Ridner legszőrszálhasogatóbb kedvükben sem okoztak volna nekem annyi bosszúságot, mint amennyiben az elmúlt néhány napban részem volt.
Végre észrevettem egy ráérősen döcögő bérkocsit, és némi kiáltozás, integetés árán sikerült felhívnom magamra a fuvaros figyelmét. A ficánkoló szürke ló hamarosan ott toporgott mellettünk.
– Kellemes ünnepeket! – köszönt ránk hanyagul a kocsis. – Hová lesz a fuvar?
– A D'Olbriot-palotába.
Felkapaszkodtunk a viharvert hintóba, és letelepedtünk egymással szemközt két keskeny ülésre. Nyitott tetejű jármű volt, így aztán szótlanul zötykölődtünk hazáig, míg a kocsis derűs egykedvűséggel hajtotta a türelmetlen lovacskát.
– Még egy-két ilyen utas, és meg is van a bevétel az ünnepekre – szólt hátra elégedetten a válla fölött.
– Hát, akkor további jó szerencsét, barátom!
Hátradőltem az ütött-kopott bőrülésen, és szemügyre vettem Temart, aki jól láthatóan belemerült valamiféle vidám ábrándozásba. Bizony, erős kísértést éreztem, hogy vallatóra fogjam. Ha nem Arashil tette, hogy ilyen ruganyos ma reggel a járása, akkor csakis Charoleia lehetett. De vajon mit akarhatott kicsikarni belőle Charoleia, hogy ehhez az eszközhöz folyamodott? És mit tudott meg tőle a szenvedély perceiben vagy a takaró alatt folytatott bizalmas beszélgetéseikből? És főképp, mihez kezdjek Temarral, ha ismét beleéli magát valamiféle romantikus ostobaságba? Túlságosan jól ismertem abbéli hajlandóságát, hogy első szóra fülig beleszeressen a lehető legkevésbé alkalmas asszonyszemélybe. Az adott helyzetet tekintve pedig azt hiszem, keresve sem találhattam volna Charoleiánál alkalmatlanabb alanyt a fiatalember heves lángolása célpontjául.
Na jó, ez azért ebben a formában erős túlzás, vagy legalábbis a kelleténél szigorúbb vagyok vele. Hiszen amennyire tudom, eddig Guinalle az egyetlen, aki kereken elutasította a fiút, ráébresztve, hogy ha egy nő hajlandó megosztani az emberrel az ágyát, még korántsem biztos, hogy az életével is hajlandó megtenni ugyanezt. Nos, újabb közös pontot találtam kettőnk történetében.
Fogalmam sem volt, vajon Temar tudja-e, mennyi maradt meg bennem az ő emlékeiből, mindenesetre eszem ágában sem volt felvilágosítani róla, hogy múltjának egyes részleteivel sajnálatos módon kínosan tisztában vagyok. Arra is jól emlékeztem, hogy mielőtt Guinalle visszautasítása elgondolkodtatta volna az élet dolgain, Temar bizony gyakorlott csábítónak számított a hölgyek körében. Ez a felismerés a meglepetés erejével hatott rám. Elképzelhető, hogy nem Charoleia édesgette be őt az ágyába, hanem fordítva történt a dolog? Ó, ezt azért nem hiszem. Vagy nem akarom hinni? Vajon a büszkeségem tiltakozik ellene, hogy a szép hölgy hajlandó volt ilyen hosszú utat bejárni Temarral, amikor felém csupán néhány lépést tett? Lehet, hogy féltékeny vagyok Temarra? Elnevettem magam, annyira képtelen ötletnek tűnt.
Temar hirtelen visszazökkent a valóságba álmodozásai közül.
– Tessék? – kérdezte kissé zavartan.
– Ó, semmi...
Láttam a pillantásán, hogy nem nagyon hisz nekem, de egy nyitott hintóban nem sok ellenkezni valója maradt.
A város útjai viszonylag üresek voltak ebben a kora délelőtti időpontban, mivel a legtöbbem, gondolom, otthon szorgoskodva készülődtek az ünnepek utolsó napjára. Ahogy közeledtünk a D'Olbriot-palotához, a kocsi felgyorsult egy kissé. Mellettünk boros- és söröshordókat szállító szekerek zötykölődtek, mások kenyeret, aprósüteményt hoztak; mindezt a városból rendelték, hogy ezekben az amúgy is zsúfolt napokban megkíméljék a ház szakácsait az aprólékosabb munkáktól. A kapu körül máris nagyobb csődületet láttam: mindenféle rendű és rangú polgárok várakoztak a bebocsáttatásra. Azok, akik már bejutottak, a legénységi szállás felé vették útjukat, ahol Stolley felesége bort árult néhány kecskelábú asztal mellett, megfűszerezve némi friss pletykával és a nemesi szolgálatban eltöltött élet minden tapasztalatával.
A kapunál Naer volt szolgálatban, aki alaposan kicsinosította magát, és még ünneplő egyenruháját is magára öltötte.
– Az uraság mindkettőtöket vár a dolgozószobájában – kiáltotta felénk már messziről.
Jobban szerettem volna, ha tisztességesen megmosdva és megborotválkozva kerülhetek Messire színe elé, de nem mertem kockáztatni a további késedelmet.
– Gyerünk, Temar – sóhajtottam megadóan.
Gondterhelten végigrohantunk a kerten.
Amint bekopogtattam a dolgozószoba ajtaján, várakozásommal ellentétben nem Messire hangját hallottam meg, hanem Camarlét.
– Gyertek be!
Mély lélegzetet vettem, és benyitottam.
– Jó reggelt... – próbálkoztam ártatlan arccal, és mélyen meghajoltam.
Szemközt velem az uraság ült mindhárom fivérével együtt, a következő nemzedéket pedig Myred és Camarl képviselte. Feszes testtartásban, zárt félkör alakzatban foglaltak helyet. Ha lefestették volna őket, a kép alighanem úgy nézett volna ki, mintha valaki ugyanarról az arcról készített volna tanulmányokat különböző életkorokban. A Fiatal Myred arcán, aki kötelességtudóan pislogott idősebb rokonai mellett, még az ifjúság valamennyi vonását föl lehetett fedezni: álla és arccsontja szinte gyerekesen kerekded volt, válla pedig keskenynek hatott az ünnepi öltözékben. Camarl alakján már látszott a családi vonásként számon tartott zömök teltség, amely lassan erőt vett az ifjúkor rugalmasságán, de az a néhány év, amellyel idősebb volt unokafivérénél, tekintetének is a tapasztaltság magabiztos csillogását kölcsönözte. Életkorban utánuk Ustian következett, Messire öccse, aki nyolcból hét évszakon át még mindig úton volt, hogy saját szemével lássa, megfelelőképpen igazgatják-e a távolabb fekvő D'Olbriot-birtokokat. Testalkatára nézve ő volt a legteltebb a négy fivér közül: ártalmatlan, kerek kis emberkének látszott, ám éles esze zöld lombok között rejtőző acélcsapdához volt hasonlatos. Az úton töltött hosszú évek nyomot hagytak az arcán: szeme körül már ráncok gyülekeztek, amelyek Camarlt egyelőre még elkerülték. Amíg Messire még kiváló férfikorban lévőnek számított, Fresil méltóságos úr, aki az uraság balján foglalt helyet, szemlátomást már lefelé tartott a küzdelmes úton, amely végül Saedrin ajtajához vezet. Leishal, aki már az előző uraság idején is a család Moretayne körüli birtokainak intézője volt, és ezért viszonylag ritkán mutatkozott Toremalban, nem sokkal volt idősebb az öccsénél. De még ez a néhány év is erősen meglátszott küllemén. Pocakját kigömbölyítette, lábait pipaszárrá vékonyította az öregség, arca besüppedt, hogy a figyelmes szemlélő szinte látni vélte koponyájának csontjait. És amíg Myred szemének színe a viharos égboltra emlékeztetett, Leishalé csaknem színtelenné sápadt, és mély üregébe rejtőzött barázdált homloka alatt. Mindezek ellenére figyelmét még keményebbé edzette, elméjét még élesebbre csiszolta a ház javának három emberöltőn át tartó szolgálata.
– Jó napot neked is, Ryshad. – Avila a szoba túlsó felében ült a kandalló mellett, arcán illedelmes kifejezéstelenséggel. Bokáját jól nevelt mozdulattal keresztezte szokatlanul szembetűnő sárga mintás fehér ruhája szegélye alatt.
– Hol voltatok? – csattant föl Leishal őméltósága.
– Visszaszereztük azon értékeket, amelyeket a minap elraboltak a családtól – feleltem udvariasan.
Temar tett egy lépést előre, hogy mellém kerüljön, és fél kézzel fölemelte a bőrzsákot.
– Úgy tűnik, minden itt van hiánytalanul – tette hozzá.
Selyemsuhogás jelezte, hogy Avila mozgolódni kezd ültében, de nem nézhettem rá, mert ehhez el kellett volna fordítanom a fejemet. Úgy véltem, nem lenne okos mozdulat; a békétlenség úgy függött a levegőben, akár a nyári vihar ígérete.
– És még annyi időtök sem volt, hogy szóljatok, hová mentek? – kérdezte Ustian.
– Jobbnak láttam, ha nem szólok, uram – vallottam be egyenesen. – Az a személy, akitől az értesüléseim származtak, azt kérte tőlem, hogy mindez maradjon a lehető legnagyobb titokban.
– Úr és fölesküdött hűbéres közt nincs helye titkolózásnak – tört ki Fresil, – És mi jutott eszedbe, hogy veszélybe sodortad az ifjú D'Alsennint is? Hiszen még alig kelt föl a betegágyból!
– Bocsánatotokat kell kérnem, de nekem nem parancsol sem Ryshad, sem a D'Olbriot-ház tagjai. – Temar arca szokatlanul komor volt. – Azért keltem át az óceánon, hogy megtaláljam ezeket az elveszett értéktárgyakat. Életemmel s becsületemmel magom rendelkezem, és ha kell, mindkettőt kész vagyok kockáztatni ezért a feladatért.
– A becsületedről Den Castevin úrnő amúgy sincs nagy véleménnyel – vágott vissza Fresil.
A szemem sarkából láttam, hogy Avila egyenes háttal ül, ajka vértelenné keskenyül a dühtől. A kisasszony olyasféle mozdulatot tett, mintha szólásra akarna emelkedni, ám az uraság figyelmeztetőleg odabólintott neki. Így aztán csöndben maradt, de Fresil meglepett arckifejezését látva biztos voltam benne, hogy egy gyilkos pillantást azért kapott a hölgytől.
– Úgy tűnik, mostanság rengetegen ácsingóznak rá, hogy titokzatos értesüléseket osszanak meg veled, Ryshad – jegyezte meg savanyúan Ustian. – Ketten közülük éppen most is rád várnak.
Camarl megrázott egy apró harangot, és egy kifejezéstelen arcú ajtónálló két alakot terelt be odakintről. Az egyik jövevény a fivérem, Mistal volt, a másik pedig Charoleia mindenese, Eadit, aki olyan arccal nézegetett körül, mint a kisegér, ha váratlanul egy fészekalja macska közé csöppen. Csöndesen reménykedtem benne, nem azért jött, hogy azt a bizonyos báli meghívót elkérje, mert ahogy Messire hangulatát elnéztem, aligha tárgyalna velünk barátságosan erről a kérdésről.
– Kellemes ünnepeket, ügyvéd uram! – Camarl mosolyában rangjának minden magabiztossága ott fénylett. – Bármit akarsz is mondani Ryshadnak, nyugodtan megteheted az uraság és a méltóságos urak füle; hallatára.
Mistal tisztelettudóan meghajolt az összegyűlt nemesek felé.
– Megpróbáltam kipuhatolni, ki bízta meg Premeller mestert, hogy az igazság barátjaként lépjen föl a bíróság színe előtt – kezdte.
– És miért a fivéredet kerested meg ezzel a hírrel, ahelyett, hogy az urasághoz vagy Camarl őméltóságához fordultál volna? – kukacoskodott Leishal.
– Nem akartam méltóságotok idejét pazarolni efféle alantasságokkal. – Mistal ismét földig hajolt.
– Nos; akkor gyerünk, ki vele: mit tudtál meg? – unszolta Ustian.
Mistal úgy emelte mellkasához a jobbját, mintha most is ügyvédi köpönyegét viselné.
– Premeller mester tekintélyes összeggel tartozik egy bizonyos Stelmar Hauxe nevezetű aranyművesnek – magyarázta.
– Aki mellesleg uzsorakölcsönnel is foglalkozik – tette hozzáundorodó arccal Leishal.
– Így is lehet mondani. – Mistal humortalanul elmosolyodott. – Egy másik ügyvéd szerint, akivel Premeller közösen béreli a helyiségeit, az igazság barátja immár a második negyedéve késlekedik az összeg meg a kamatok visszafizetésével, de érdekes módon ezúttal nem szenvedte el azokat a furcsa sérüléseket, amelyek miatt az előző Napéjegyenlőség ünnepét többnyire ágyban kellett töltenie.
– Jó, de miféle érdeke fűződne hozzá ennek az uzsorásnak, hogy Premeller a mi lábikránkat harapdálja? – vonta össze a szemöldökét Fresil. – Amennyire tudom, soha nem volt dolgunk a fickóval, sem a fajtájával.
– Ez a Hauxe egy Aymer Saffan nevű fickótól bérli az aranyműves műhelyt, az üzletét, sőt, még a házat is, amelyben lakik – folytatta Mistal. – Saffan pedig Tor Bezaemar uraságtól kapta őket hasznosításra, tizenöt éves időtartamra.
– Ez még nem bizonyít semmit – dörmögte Leishal.
– Saffan néhány nappal ezelőtt mentesítette Hauxe urat az egész évi bérlet megfizetése alól – tárta szét a tenyerét Mistal.
– Tudom, mire akarsz kilyukadni, de soha nem bizonyítod rá a dolgot Tor Bezaemarra – házsártoskodott Fresil.
– Hát persze, hogy nem – tódította Ustian. – Rengeteg magyarázatot el tudok képzelni a dologra, és a magam részéről ódzkodnék tőle, hogy befeketítsek egy tiszteletre méltó nemesi házat.
Mistal azonban nem azért edződött a bíróság előtt, hogy kifogjanak rajta az effajta ellenérvek.
– De vajon indokolja-e ezen magyarázatok egyike is, hogy Premeller hirtelen ilyen ellenségesen lép föl a D'Olbriot családdal szemben? És ha már itt tartunk: tett-e ez az úr valaha is bármit személyes haszon nélkül, vagy ahogy ő maga fogalmazott, az igazság szeretetétől hajtva?
Messire fölemelte a kezét; e mozdulat láttán mindenki elcsendesedett.
– Ryshad, kérlek, mutasd be a másik vendégedet – szólalt meg udvarias hangon Camarl őméltósága.
– Nos; ez itt Eadit. – Igyekeztem, hogy hangomból valamelyes biztatás érződjön ki. – Annak az illetőnek dolgozik, aki segített visszaszerezni az ellopott értéktárgyakat.
– Beszélj, fiam! – vakkantotta Leishal.
Eadit idegesen megköszörülte a torkát.
– Azért jöttem, hogy elmondjam. Fenn Queal házában tegnap reggel látogatást tett egy apród, akit nemrég bocsátottak el a Tor Bezaemar-háztól. Ugyanezt az apródot nemrég egy kocsmában látták Malafy Skern társaságában, akit szintén Tor Bezaemarék szolgálatából küldtek nyugdíjba. Ennél többet nem tudok mondani.
– A tegnapi nap során beszámoltam az uraságnak D'Alsennin őméltósága aggodalmairól – szólalt meg hirtelen Camarl. Figyelmeztető pillantása mintha arra intett volna, hogy Eadit füle hallatára semmiképpen se tűzzek észrevételeket az elhangzottakhoz. – Köszönjük az értesüléseket, jó urak, most pedig elmehettek.
Messire beleegyezőleg intett, Mistal és Eadit pedig sietősen eltávoztak; az utóbbi főként fivérem figyelmeztető oldalba bökésének engedelmeskedve.
– Ostoba pletykák és feltételezések – morfondírozott Ustian. – Nem érünk velük semmit.
– Semmi olyasmi, amivel előállhatnánk a bíróság előtt – helyeselt Fresil.
– Akkor sem hagyhatjátok figyelmen kívül! – Avila egyre nehezebben tudta visszafojtani növekvő haragját. – A Régi Birodalom idejében ennyi gyanú már elegendő lett volna, hogy ráküldjétek a hadseregeteket a Tor Bezaemar házra.
– Manapság másfajta Harcmezőkön vívjuk meg a magunk csatáit – jegyezte meg élesen Fresil. – De nem kell félned, drága hölgyem, a következő bírósági tárgyaláson az ünnepek után már hatásos érvekkel felfegyverkezve jelenünk meg. Időközben természetesen másfajta lépéseket is tehetünk a Tor Bezaemar-ház ellen, és ki tudja, ha kellőképpen felmérgesítjük őket, talán lankad a figyelmük, és valamiképpen elárulják magukat.
– Ez mindenképpen a mi javunkra billentené a mérleget a tárgyalóteremben is – tette hozzá Leishal általános helyeslés közepette.
– Gondolod, hogy letörné a szarvukat, ha az uralkodó nyilvánosan elítélné őket? – Temar keresztbefonta karját a mellkasán.
– Mindenesetre fontos csatát nyernénk meg ebben a háborúban. – Ustian arcán mintha mosoly suhant volna át.
– És íni lesz magával a háborúval? – húzta ki magát Temar.
– Nos, az egy kicsit hosszabb időt vesz igénybe. – Leishal arckifejezése nem hagyott kétséget afelől, hogy nem is kételkedik a majdani győztes személyében.
– Ám ez már a mi gondunk, nem az ifjú D'Alsennin őméltóságáé. – Messire első ízben szólalt meg, amióta a szobába léptünk. – Szívből örülünk az ellopott értéktárgyak visszaszerzésének.
– E szerencsés fordulat voltaképpen Ryshadnak köszönhető – jelentette ki nyomatékosan Temar.
– Valóban. – Az uraság zárkózott arcáról most sem lehetett leolvasni semmit. – Most pedig nem maradt más tennivalód, mint hogy felkészülj a délutáni táncmulatságra, ahol illőképpen megünnepelheted küldetésed sikerét. – Avila felé mosolygott, aki kissé kiábrándult arccal vonta föl keskeny szemöldökét. – Channis úrhölgy majd megbeszéli veletek a közelebbi részleteket. – Bármilyen udvariasan szólott is, nem lehetett nem észrevenni, hogy ezzel egyben lezártnak tekinti a beszélgetést.
– Először is biztonságba kell helyeznem azt a zsákot – mondta Avila. – Annál is inkább, mivel ha jól tudom, a mai napon a palota nyitva áll a bérlők számára. Ostrin tudja, ki surranhat be észrevétlenül ezek közé a falak közé.
– Nos, tégy, ahogy jónak látod! Channis úrhölgy bármikor a rendelkezésedre áll, ha tájékoztatásra van szükséged. – Messire arcán nyoma sem látszott annak a méltatlankodásnak, amely Fresil tekintetét elfelhőzte.
Camarl őméltósága csengőszóval jelzett az ajtónállónak. Tettem egy lépést, hogy kövessem Temart.
– Hová mész, Ryshad? – dörrent rám Ustian.
Engedelmesen visszafordultam, úgy vélvén, hogy a csend lesz a legmegfelelőbb válasz.
– Ülj le, Ryshad! – intett felém Messire.
Az asztalhoz húztam egy széket, míg Temar mögött becsukódott az ajtó.
– Ha te segítetted hozzá Temart azoknak az ereklyéknek a visszaszerzéséhez, akkor nyilván azt is tudod, ki lopta el őket – hajolt előre éberen Camarl őméltósága. – Miért nincs az illető még láncra verve a kaputorony tömlöcében?
– A fickó neve Jacot, és ha hatalmamban állt volna, a hajánál fogva vonszolom ide – válaszoltam szolgálatkészen. – Ehhez azonban többszörös túlerővel kellett volna felvennünk a harcot. Ha egy másik familiáris vagy hűbéres lett volna velem, bizony megkockáztatom, de D'Alsennin őméltósága bőrét nem akartan vásárra vinni.
– Vagyis a fickó megmenekült, hogy aztán mindenkinek vidáman mesélgethesse a kocsmapultnál, hogy kifosztotta a D'Olbriot-házat, mégis túlélte – acsarkodott Ustian.
– És miért nem vittél magaddal elegendő embert, hogy elfoghassátok? – kérdezte szívélyesnek tetsző hangon az uraság.
– Az adott helyzetben fontosabbnak véltem a titoktartást, mint az erőfitogtatást – feleltem gondolkodás nélkül.
– Véres a csizmád, Ryshad – figyelmeztetett Messire. – Tehát vérontás történt az éjszaka. Örömmel látom, hogy sem te, sem Temar nem sebesültetek meg, ezzel együtt biztonságosabbnak tartottam volna, ha jól képzett katonák állnak a hátad mögött.
– Ezzel kockára tehettem volna annak a személynek a biztonságát, aki a tolvaj búvóhelyét elárulta – magyaráztam, azután sietősen becsuktam a számat, nehogy túlságosan sokat áruljak el.
– Aki egyébiránt meglehetősen tájékozottnak tűnik a város alsó fertályát csipkedő vérszívók ügyeit illetőleg – állapította meg Messire. – Valami azt súgja, hogy annak a lescari fiúnak a gazdájáról lehet szó.
Némán bólintottam.
– Ha megkérdezem, ki az, elmondod? – érdeklődött Messire csak úgy mellékesen.
– El, de jobban szeretném, ha nem kérdeznéd meg – bólintottam. – Nagy szükségünk lehet az illető segítségére, és ha veszélybe sodorjuk, lemondhatunk az együttműködéséről. Visszaszereztük Kellarin ereklyéit, uram. Úgy véltem, a jelenlegi helyzetben ez fontosabb, mint hogy az igazságszolgáltatás kezére juttassuk azt a tolvajt.
– Úgy vélted?- szólt közbe élesen Fresil. – Mondd csak, kinek esküdtél te föl? Az ifjú D'Alsenninnek?
Tekintetemet továbbra is az uraságra szegeztem.
– Ha hasznára teszek D'Alsennin úrnak, azzal a D'Olbriot-házat szolgálom – feleltem.
Messire arcán mosoly suhant át.
– A világért sem akarom letörni a kezdeményező kedvedet, Ryshad de már többször kértem, hogy a terveidről tájékoztass engem vagy Camarlt. Csodálkozom rajta, hogy nem sikerült megértetnem magam veled.
– Bocsánatodat kérem, uram... – Tekintetemmel a méregdrága szőnyeget fürkésztem.
– Azt hittem, azt is világossá tettem mindkettőtök számára, hogy D'Alsennin elsődleges feladata a rangjának megfelelő megjelenés a társasági eseményeken. – Messire hangja egyre hidegebbé vált. – Tudtad, hogy a Den Castevin családhoz hivatalos vacsorára.
Az uraság gyémánttal kirakott cipőgombjait bámultam.
– Elég ebből! – mordult föl Leishal. – Inkább azt kellene eldöntetünk, mi a teendő Tor Bezaemarékkal kapcsolatban.
– Rengeteg faanyagot vásárolunk tőlük, egyrészt dúcgerendának a bányáinkba, másrészt nyersanyagnak a szénégetőink számára – összegezte Ustian. – Den Ferrand már többször megpróbálkozott vele, hogy legalább részben kiüsse őket a nyeregből. Úgy gondolom, ideje volna felújítani vele a tárgyalásokat.
– A cserzővargáink a Tor Bezaemar család prémvadászaitól beszerzett bőrökkel dolgoznak – tette hozzá Fresil. – Azt hiszem, ha Den Cascade-ék lennének a beszállítóink helyettük, még talán bővíteni is tudnánk az üzletet.
– A Den Gaerit család már jelezte, hogy ők is szívesen bekapcsolódnának – bólogatott Ustian.
– Tekintsünk egy kicsit közelebbre is – javasolta Leishal. – Hol helyezkednek el a Tor Bezaemar család birtokai a városon belül a mieinkhez képest?
– Myred, hozd a város térképeit! – csettintett az ujjával Messire, majd felém pillantott. – Hát te meg mire vársz?
– A parancsaidra, uram – feleltem udvariasan.
– Miért, hajlandó lennél teljesíteni őket? – kérdezte könnyedén. – Bocsáss meg, ez a tréfa mindkettőnkhöz méltatlan volt. – Röviden felsóhajtott. – Nos, azt kérem tőled, Ryshad, hogy úgy fejezd be az ünnepeket, ahogyan elkezdted: ügyelj D'Alsenninre. Az lenne a legjobb, ha elkísérnéd az uralkodó táncmulatságára. Irianne úgyis ott lesz, hogy elterelje Camarl figyelmét, így aztán nem bánnám, ha Temar nem maradna teljesen magára.
Camarl őméltósága meglepetten pillantott föl az öbölpart északi felének részletes térképéből.
– Ne is törődj vele! – Leishal előrehajolva bogarászta a pergamendarabot. – Nézz csak ide: a mi tulajdonunkban van az az út, amely az egyedüli hozzáférést jelenti ezekhez a Tor Bezaemar-birtokokhoz.
– Milyen érdekes! – vonta fel a szemöldökét gonoszkodva Fresil. – Azt hiszen, legfőbb ideje lenne, hogy adót kezdjünk szedni azon az útszakaszon az arra járóktól a karbantartási munkálatokra...
– Ha nem tévedek, ezen a környéken főként tapétaszövők laknak. – Messire hátat fordított nekem, leemelt egy irattartót az egyik polcról, és a tartalmát kezdte lapozgatni. – Camarl, gondoskodj róla, hogy a fonómalmaink mostantól kezdve ne szállítsanak cérnát Tor Bezaemarék bérlőinek!
Csöndes léptekkel távoztam, halkan becsukva magam mögött az ajtót.
– Mi az, mégsem csináltak ágyelőt a bőrödből? – vigyorgott felém egy ismerős hűbéres a folyosón.
– Majd legközelebb – feleltem, és gondolataimba merülten elsétáltam.
Nos, ha már a folyosókon is azt találgatják, vajon miféle bajba keveredhettem, akkor valóban sikerült alaposan felhívnom magamra a figyelmet. Az adott körülmények között kevés ennél kedvezőtlenebb fejleményt tudtam volna elképzelni. Tényleg, hol lehet Temar? Valahogy nehezemre esett elképzelni, hogy türelmesen tanulgatná a báli illemszabályokat Channis úrhölgy irányítása alatt. Ahogy a könyvtár felé közeledtem, már hallottam is a hangját; a szófoszlányokból ítélve elkeseredett vitába bocsátkozott Avilával. Nos, legalább a megérzéseim még a régiek. Udvariasan bekopogtattam az ajtón.
– Gyere be! – csattant föl Avila. Az asztal mellett ült a gondosan szétválogatott ereklyék társaságában, mutatóujja pedig a már ismert listán nyugodott.
– Mit akart tőled az uraság? – kérdezte Temar.
– Emlékeztetett, kinek a szolgálatára esküdtem föl. – Avila felé pillantottam. – Ugye, minden megkerült?
– Eddig úgy tűnik. – A kisasszony figyelmesen szemügyre vett. – Mondd csak, miben sántikál már megint Guliel azokkal az ellenszenves fivéreivel?
Tenyeremmel segélykérően megdörzsölgettem az államat, közben eszembe jutott, hogy borotválkoznom sem ártana már.
– Nos, úgy tűnik, az uraság nyílt háborút kezdett a Tor Bezaemar család ellen, anélkül persze, hogy riadót fúvatott volna a legénységi szálláson – összegeztem.
– Úgy érted, semmi más bizonyítékra nem támaszkodik, mint Temar ötleteire meg holmi besúgók találgatásaira? – A kisasszony méltatlankodása világosan érződött hanghordozásán.
– Az uraságnak meg a méltóságos uraknak nyilván jó okuk van rá, hogy Tor Bezaemarék rosszhiszeműségére gyanakodjanak – próbáltam megnyugtatni. – Ha nem lennének meggyőződve a dolog igazságáról, nyilván nem cselekedtek volna ilyen gyorsan. – Erősen elgondolkodtam rajta, vajon mit tudhat az uraság, amit mi, többiek nem.
– Pontosan mi a szándékuk? – kérdezte Temar.
– Sorra vették mindazon pontokat, ahol a két család érdekei egymásra épülnek: ahol nyersanyagot vagy készterméket szállítanak egymásnak, vagy egyéb módon segítik egymás boldogulását. Annak alapján, amit hallottam, Tor Bezaemarék intézőjének lesz néhány álmatlan éjszakája. Felmondják a szerződéseket, nem vásárolnak többet tőlük, és nem is adnak el nekik, sőt, még az átjárást is megtagadják a földjeiken. A D'Olbriot-ház hajói nem szállítják többé Tor Bezaemarék áruit; gondolom, ez is érzékenyen érinti majd őket.
– És a D'Olbriot-ház gazdasági érdekei nem sínylik meg ezeket a nagy változásokat? – kérdezte félrehajtott fejjel Avila. – Vajon Tor Bezaemarék nem eszelnek ki valamiféle válaszlépést?
– Fresil és Ustian azt mondják, a Tor Bezaemar-ház jelenleg jobban függ a D'Olbriot-kapcsolatoktól, mint fordítva – sóhajtottam. – Abban viszont biztos vagyok, hogy mindkét család bérlőinek összébb kell egy kicsit húzniuk a nadrágszíjat.
– És ránk nézve miféle hatásai lehetnek ennek a fordulatnak? – kérdezte Temar.
– Úgy érted, Kellarinra nézve? – Egy pillanatra eltűnődtem. – Nos, azt mondtad, jobban szeretnéd, ha kevésbé szólnának bele az ügyeitekbe. A D'Olbriot családot egy ideig most annyira lefoglalja majd ez a hadakozás, hogy aligha érnek rá megmondani neked, hogyan is irányítsd a gyarmat ügyeit.
– Nekem úgy tűnik, így is, úgy is belekeveredünk a dologba – nézett föl Temar. – Mintha Tor Bezaemar meg a szövetségesei a fejükbe vették volna, hogy azzal tudnak a legnagyobbat rúgni a D'Olbriot családon, ha kárt okoznak Kel Ar'Ayennek.
– És azok az értéktárgyak, amelyeket még nem találtunk meg, egyszeriben figurák lesznek ezen a játéktáblán. – Avila arca elsápadt a haragtól.
Erre már én sem tudtam mit felelni.
– És megtehetik? Ezek a fényes uraságok, kényes méltóságos urak azt tesznek, amihez kedvük szottyan? – Temar idegesen föl-alá járkált a szobában. – Hát a ti uralkodótoknak semmiféle hatalma nincs fölöttük? Még Szajhafaló Nemithnek is több esze volt, mint hogy hagyta volna, hogy két nemesi ház egymásnak essen. Ha igazságot tett az előkelők vitáiban, a szava törvény volt.
– Manapság az uralkodó Bírósága tesz törvényt az ilyen ügyekben – próbáltam lecsendesíteni.
– Igen? És mikorra születik meg az ítélete? Nyárutón? Télelőn? A jövő évben?
– És kinek van joga azt állítani,, hogy a ti bíróságotok valóban igazságot szolgáltat, amikor falai között nap mint nap meggyalázzák Raeponin nevét? – Avila gyors, dühös mozdulatokkal visszarakosgatta az értéktárgyakat a ládába. – Amikor semmi sem bizonyítja, hogy valaki igazat szól-e, csupán a saját állítása.
Éppen ellenkezni akartam, már csak Mistal kedvéért is, ám ekkor ideges kopogtatás hallatszott, és udvarias hajlongások közepette egy szolga lépett be az ajtón.
– Channis úrhölgy üdvözletét küldi nektek – mondta olyan sietősen, amennyire az udvariasság engedte. – Arra kér benneteket, hogy amint időtök engedi, csatlakozzatok hozzá.
– Add át jókívánságainkat Channis úrhölgynek, és biztosítsd róla, hogy amint az időpont alkalmas, felkeressük – felelte méltóságteljesen Avila. Szemlátomást némi fáradságába került, hogy ne a szerencsétlen szolgán töltse ki haragját. – Eredj, keresd meg Casuel Devoir mágust, és küldd fel D'Alsennin őméltósága szobájába!
A szolga riadtan eliszkolt, én pedig nem is tudtam hibáztatni érte. Avila határozott léptekkel az ajtó felé indult.
– Ti ketten, hozzátok azt a ládát! – szólt hátra nekünk.
Temar meg én engedelmesen megragadtuk a láda két fogantyúját, és néhány zavart pillantást váltva egymással megindultunk Avila nyomában lefelé a hátsó lépcsőn. Alig értünk el Temar tényűző lakosztályához, amikor Casuel érkezett meg rohanvást az ellenkező irányból.
– Miben állhatok szolgálatotokra? – kérdezte kissé felpaprikázva.
Avila megállt Temar szobájának közepén, és rosszalló arckifejezéssel nézett körül.
– Hol lehet itt elrejteni valamit? – mérgelődött. – Talán az ágy alatt?
– Aki keres valamit, oda néz be először – vágta rá Temar. Örültem, hogy nem nekem kellett kimondanom ezt a választ. Avila savanyúan elmosolyodott.
– Akkor éppen ez a hely kell nekünk. Toljátok be az ágy alá!
– De hát...
– Mágus uram, leszel olyan szíves... – Avila acélkemény hangja pontot tett a varázsló éppen csak megkezdett mondatának végére. – Ugye, láthatatlanná tudod tenni ezt a ládát?
Casuel mélyen elgondolkodott.
– Hatékonyabbnak tartanék egy olyan varázslatot, amely az üresség illúzióját kelti a mondott helyen – felelte tudálékos arccal.
– Ahogy jónak látod. Elvégre a te mágiád. – Avila türelmetlen pillantást vetett a reményteljesen mosolygó mágusra. – Lennél szíves hozzákezdeni?
– Ó, hát persze... Feltétlenül.
Casuel körülményesen térdre ereszkedett, és tenyerét az ágy alatti sötétség felé terjesztette, ahol szemmel alig látható szikrázás támadt. A szikrák fölerősödtek, azúrkékből sárga színre váltottak, majd a naplemente minden árnyalatában kezdtek izzani. Néhányszor erőltetetten pislognom kellett, hogy a fényesség utóárnyéka eltűnjön a szememből.
– Rögtön ezzel kellett volna kezdenem – motyogta, maga elé Avila, és közelebb húzta magához az egyik támlátlan zsámolyt. Leült, mély lélegzetet vett, majd mindkét tenyerét a selyem ágytakaróra fektette.
– Zal aebanne tris aeda lastrae. – Többször elismételte a varázsigét, mindannyiszor egyre halkabban, míg végül szavai már csak távoli suttogásnak hatottak a szoba csöndjében.
– Amióta egyfolytában arra gyanakszunk, hogy elietimm cselszövés leselkedik a sarkunkban, ahányszor csak a Mesterséghez folyamodunk, lassan elfeledkezünk még a legkézenfekvőbb lépésekről is – mérgelődött a kisasszony. – Mondd csak, Devoir mester, éreztette bármiféle hatását a varázslatom a tiéden?
Casuel lehajolt, hogy bekukucskáljon az ágy alá, én pedig önkéntelenül követtem a példáját. Nem láttam egyebet, mint üres sötétséget, meg a szőnyeg egymásba kapcsolódó mintáit.
– Úgy tűnik, egyáltalán nem – egyenesedett föl a mágus. – Elmondod, mit csináltál?
– Elterelő varázslatot szőttem az ágy köré és alá. – Avila halványan elmosolyodott. – Aki nem tudja egészen biztosan, hogy a láda ott van, egyszerűen nem érez késztetést, hogy bekukkantson az ágy alá. Aki pedig kifejezetten a ládáért jött ide, megvetően elfordul ettől a túlságosan is nyilvánvaló rejtekhelytől.
– Micsoda beláthatatlan távlatokat nyithat meg a kétfajta mágia egyesítése! – Casuel arca kigyúlt a lelkesedéstől. – Mondd csak...
– Most pedig menjünk, és nézzük meg, miféle halaszthatatlan közlendői vannak számunkra Channis úrhölgynek az udvari etikettről – emelkedett fel méltóságteljesen Avila.
Magamban reménykedtem, hogy Channis úrhölgy lélekben felkészült a harcias hölgy fogadására. Temar meg én beletörődő arccal követtük Avilát, Casuel fontoskodva loholt a sarkunkban.
– Azt hiszem, kapcsolatba kellene lépnem Planirral – hadarta. – Ideje volna beszámolnom neki a legújabb eredményeitekről...
– Meg arról, hogy a mágiád milyen remekül kiegészíti Avila varázslatát – jegyeztem meg.
Channis úrhölgy lakószobái a palota hűvösebb, északi szárnyába helyezkednek el, berendezésükön pedig a Den Veneta család pénzesládáinak bőkezűsége tükröződik. Az ajtónálló előzékenyen beterelgeteti bennünket; nyilván azt hitte, hogy Casuelt meg engem is várnak oda bent. Mielőtt sikerülhetett volna egérutat nyernünk, a házhoz tartozó két fiatalabb kisasszony lépett be a nyomunkban, és sajnálatos módon, becsukták maguk mögött az ajtót.
– Megkínálhatlak benneteket némi gyógyfűteával? – Channis úrhölgy egyszerű vajszínű háziköntöst viselt, de a szobalánya már feltornyozta és feltűzte ébenfekete haját néhány ametisztvégű csattal. Talán veleszületetten karcsú testfelépítése, talán a finom kenőcsök tették, de mint mindig, most is fiatalabbnak tűnt a koránál. Az ember legföljebb csak akkor veszi észre az életkor finom barázdáit a hölgy karján és nyakán, ha közelebbről szemügyre veszi; addigra viszont már rabul is ejtette Channis úrhölgy megnyerő természete.
Leültem egy székre a fal mellett, és Casuel is követte a példámat. Temar és Avila csatlakoztak Channis úrhölgyhöz az alacsony teázóasztalka mellett, ahová már föl is rakták a legfinomabb porcelánt, a kristályból készült gyógyfüves üvegcséket és egy apró rézüstöt, amely vígan pöfékelt az alatta égő szeszlámpa lángján. Az ezüstkanalak nyelén a Den Veneta-ház címere ékeskedett.
– Ryshad? Devoir uram? Nem csatlakoztok hozzánk?
Casuel készségesen felugrott, és még ugyanazzal a mozdulattal alázatosan meghajolt.
Channis úrhölgy ránk villantotta lágy barna tekintetét.
– Ugye, az édesapád fűszerkereskedő? – fordult kedvesen a varázslóhoz.
No igen, a szépség meglehetősen messzire emelte e drága hölgyet attól az aprócska, szinte jelentéktelen nemesi háztól, amelyből származott, éles esze pedig még jobban hozzásegítette ehhez az emelkedéshez.
– Igen, hölgyem. – Casuel mosolya kissé erőltetetté vált, amint nagy gonddal összeválogatta a teájához szükséges gyógynövényeket. – A fivéred pedig a híres Amalin. – Channis úrhölgy átnyújtott Temarnak egy üvegcse reszelt citromhéjat, sápadt ujjain rubint- és gyémántgyűrűk villogtak. – Édesanyád bizonyára nagyon büszke rá, hogy ilyen tehetséges fiai vannak.
– Természetesen, hölgyem. – Casuel mintha kissé meghökkent volna.
Channis úrhölgy forró vizet töltött Avila csészéjébe, majd a máguséba.
– Szóval, Ryshad, mivel foglalkozik mostanság az uraság?
– Arra keres módot, hogyan tudná megfenyíteni a Tor Bezaemar családot nyilvánvaló ellenségességükért. – Egyszerű bodza és feketeribizli keverékét választottam ki a számtalan üvegcse közül.
– Nos, az uraság értékítéletében bármikor megbízhatunk. – A hibátlan arcfestés még jobban kimutatta a hölgy szemének agyafúrt pillantását.
– Nos, mi is arra gondoltunk, hogy nem csupán Temar gyanúja indította cselekvésre, meg az a néhány értesülés, amelyekhez ma reggel hozzájutottunk – tűnődött Avila.
– Kétségkívül. – Channis úrhölgy teletöltötte a csészémet, azután intett, hogy üljünk vissza a helyünkre. – Sajnos, azt kell mondanom, a Den Veneta család súlyosan megsínylene bármiféle összecsapást a Tor Bezaemar-házzal. Attól tartok, ez némiképp elmérgesítené a helyzetet Guliel és az unokafivéreim között... No, de hát ez legyen a holnap gondja. – Ahogy megcsóválta a fejét, elegánsan bodorított hajtincsei ide-oda hintáztak a hajtűk ölelésében. – Most azért vagyunk itt, hogy az uralkodó báljáról beszélgessünk. Ha jól tudom, a ti időtökben az ünnepek utolsó napját az uralkodó rendeleteinek kihirdetésére tartották fenn. Nos, annyi biztos, hogy Tadriol ma délután bejelent néhány eljegyzést, esetleg egy-egy család nagyobb lélegzetű terveinek jóváhagyását, de azért a főszerep a szórakozásé lesz.
Hagytam, hogy lágy hangja beleolvadjon a palota nyüzsgésének háttérzajába. Körülöttünk, a termekben és folyosókon különféle rendű és rangú szolgák és egyéb segítők szorgoskodtak. hogy minden készen álljon délre, amikor az utca népe betódul a palotába, a nemesség pedig hintókra száll, hogy elinduljon az uralkodó báljára. Magamban végiggondoltam az elmúlt néhány nap egymás sarkát tapodó eseményeit. Vajon milyen hatása lesz Temar és Kellarin sorsára nézve a D'Olbriotház azon elhatározásának, hogy nyíltan szembeszegül Tor Bezaemarékkal? Vajon nincs valami mód rá, hogy el lehessen kerülni az ellenségeskedést? Mit is mondott Temar arról, hogy a Mesterség sokszor többet képes elérni, mint a nyers erő?
Felnézve láttam, hogy Temar éberen figyeli Channis úrhölgy minden szavát.
– Ez a régi szokás, úgy tudom, már Kurta Inshol uralkodása óta tartja magát – magyarázta éppen a hölgy. – A nemesség a táncterem falain kívül hagyja a rang és származás kötöttségeit a kalapjával és a fegyverével együtt. Odabent senki sem hivatkozhat előjogaira vagy a kötelező tiszteletadásra. Ennek ellenére természetesen az ifjú méltóságos uraknak kellő udvariassággal illik kezelniük az uraságokat, ezen semmi sem változtat, de a rangosabb és tehetősebb nemesi házak nem nézhetik le a kisebbeket és jelentéktelenebbeket. A hölgyek kérését természetesen feltétel nélkül teljesítened kell, és csak akkor ülhetsz le, ha már ők is helyet foglaltak, de legalább azt nem kell megvárnod, míg valamelyik előkelő ház túlsúlyos családfője lezöttyenti végre a hájas hátsó felét. – Channis úrhölgy mosolyogva szünetet tartott, mintha azt számolgatná, mi mindent kell még sorra vennie képzeletbeli listájáról.
– A bálteremben csakis udvarias, halk hangon illik beszélni, különben egy idő után akkora lesz a zaj, hogy mindenki megsüketül – folytatta. – Ha mégis vitába keverednél valakivel, ne hagyd, hogy az indulataid elragadjanak, ha pedig a beszélgetőpartnered halálra untat, igen leköteleznél mindannyiunkat, ha ezt nem mutatnád ki. És magadnak is nagy szolgálatot teszel vele, ha te sem untatsz másokat. Összességében azt tudnám tanácsolni, hogy vigyázz a nyelvedre, ha pedig észreveszed, hogy valaki más pletykákat terjeszt, légy olyan jó, és ne add tovább, amit megtudtál... Legalábbis a bálterem falain kívül ne. – Szigorú szavait ragyogó mosolyával igyekezett lágyítani. – Rengeteg enni- és innivaló lesz az asztalokon, de nem hiszem, hogy külön figyelmeztetnem kellene téged, csak mértékletesen fogyassz belőlük.
– Azt hiszem, el tudom kerülni, hogy szégyent hozzak magamra vagy bárki másra – felelte udvariasan Temar, de már éreztem a szavai mögött gyülekező bosszúságot.
– Meglehet, ezek íratlan szabályok, méltóságos uram, de azért büntetés jár annak, aki megszegi őket – jelentette ki határozott hangon Channis úrhölgy. – Ha legalább ketten egybehangzóan megvádolnak azzal, hogy tiszteletlenül viselkedtél, afféle megszégyenítő büntetés vár rád. Rendes körülmények között ez persze elképzelhetetlen lenne, de a jelenlegi helyzetben könnyen el tudom képzelni, hogy valamelyik Den Thasnet vagy Tor Priminale sarj máris azt tervezgeti, miként hozzon kellemetlen helyzetbe téged.
– És miben áll ez a bizonyos büntetés? – kérdezte megvető arccal Avila kisasszony.
– Hűséges Tadriol uralkodásának ideje óta az a szokás, hogy a büntetésre ítélteknek verseket kell szavalniuk – intett csinosan manikűrözött kezével Channis úrhölgy. – Gyakran szabják ki például fenyítésként, hogy az illető mondja el fennhangon a Merész Perinal ediktuma első néhány versszakát. Ha valaki komolyabb dolgot követ el, esetleg arra ítélhetik, hogy mondja föl elejétől a végéig a Buzgó Decabral halotti énekét. Ha pedig igazán kihozol valakit a sodrából, könnyen azon kaphatod magad, hogy az egész terem füle hallatára fennhangon szavalod Drianon aratási himnuszát.
– Egyiket sem ismerem – rázta meg a fejét óvatosan Temar.
– Ezzel tehát teljessé válna a megszégyenülésed – bólintott komoran Avila.
Casuel mocorogni kezdett mellettem a széken, és feléje pillantva láttam, hogy mohó, szinte kapzsi füllel figyeli az elhangzottakat. Önelégült arckifejezése láttán biztos voltam benne, hogy betéve tudja az említett költeményeket. Az is eszembe jutott, miféle nagyravágyás hajtja mostanság a mi nyughatatlan mágusunkat a vélt nemesi származás elismertetése irányába. És mi a helyzet a többi varázslóval, akiknek rögeszméi mellett még ez is csak afféle kedélyes elfoglaltságnak tűnhet? Vajon tesz-e valamit Planir az egyensúly megóvása érdekében? És ha igen, miféle hatással lehetnek cselekedetei a D'Olbriot-ház érdekeire? Vajon elkötelezi-e magát, és ha igen, melyik oldalra áll Hadrumal egy esetleges vitában a birodalom legbefolyásosabb családjai között? És mi lesz minderről az uralkodó véleménye? Meglehet, az utolsó Nemith és felmenői megkérdőjelezhetetlen rendeleteikkel kormányoztak az óceántól az Öregerdőig, a mai kor uralkodóinak azonban meglehetősen más elképzeléseik vannak az igazságszolgáltatásról. Megpróbáltam felidézni emlékezetemben jogrendszerünknek azon morzsáit és szilánkjait, amelyekkel Mistal előszeretettel untatott jogi tanulmányainak megkezdése idején.
Erről eszembe jutott Hansey és Ridner. Bizony, nem csak a Den Venetához hasonló kisebb nemesi családok szenvedik meg, ha a D'Olbriot- és Tor Bezaemar-ház egymásnak ugrik. A fivéreim ugyan D'Olbrioték bérlői, de a munkájukhoz szükséges követ Den Rannion kőbányáiból szerzik be. Ha vita támad az áruk és szolgáltatások forgalma fölött, az bizony az Ezerszél-foktól az északi hegvidékig érezteti a hatását, és azok a szerencsétlenek járnak a legrosszabbul, akik nem halmoztak föl elegendő tartalékot, hogy átvészeljék az ilyen váratlan veszteségeket. Lehunyt szemmel törtem a fejemet, vajon nem találhatnék-e valamiféle józan utat, amely kivezet ebből az útvesztőből.
– Nos, ez minden, amit tudnunk kell? – Avila hangjából némi fáradt gúny érződött ki. Kérdése felriasztott ábrándozásomból, melynek során annak a tervnek a lehetséges következményeit igyekeztem felmérni, amely immár megállíthatatlanul körvonalazódott elmémben.
– Köszönjük, hölgyem. – Temar gyors pillantást vetett Avila felé, és meglepetten láttam, hogy ez a pillantás némiképp rendreutasítónak hat.
Avila eligazgatta a szoknyáját, és fölemelkedett ültéből.
– Nos, most pedig ismét alkalmam lesz megfigyelni, hányféle ruhát képes ugyanaz a nő egyetlen nap alatt magára húzni – jegyezte meg dohogva.
– Föltarthatlak benneteket még egy pillanatra? – Fölálltam, és kezemet összekulcsoltam a hátam mögött, mintha ezzel a szertartásos testhelyzettel igyekeznék alátámasztani eltökéltségemet.
– Tessék csak, Ryshad – mosolygott rám bátorítólag Channis úrhölgy.
Mély lélegzetet vettem. Egyes ötletek tökéletesen meggyőzőnek tűnnek, amíg még csak az ember fejében léteznek, de ha kikerülnek onnan, egyszeriben a veszedelmes idiótaság látszatát képesek kelteni.
– Abban, ugyebár, biztosak vagyunk, hogy a Tor Bezaemar-ház veszélyt jelent a D'Olbriot és a D'Alsennin névre egyaránt – kezdtem óvatosan. – Ezt azonban a bíróság előtt nem tudjuk bebizonyítani. – Tétovázva megtorpantam, majd összeszedtem gondolataimat, és folytattam: – Az uralkodó a szabály szerint a bíróságon él igazságszolgáltatási jogával, ennek ellenére mindenkor és mindenhol ő a viták legfőbb döntőbírája, éppen úgy, mint a Káosz előtt. A szokásjog megköveteli, hogy az uralkodó minden érvet meghallgasson, mielőtt döntene, ám erre voltaképpen semmi sem kényszeríti. Tadriol bármikor megteheti, hogy uralkodói rendeletben nyilvánítja ki akaratát, amint úgy érzi, elegendő tudás van a birtokában ahhoz, hogy erre vagy arra billentse Raeponin mérlegét.
– A mi időnkben az uralkodó szava törvény volt. – Avila ismét visszaült iménti helyére.
– És mi lenne, ha közvetlenül be tudnánk bizonyítani neki Tor Bezaemarék ellenséges szándékát? – Channis úrhölgy felé pillantottam. – Tadriol azonnal a D'Olbriot család javára dönthetne, nem kellene megvárnia, hogy a bírósági eljárás lefújja a port holmi elnyűtt pergamenekről. Attól tartok, minél tovább húzódik ez az ügy, annál súlyosabb következményekkel járhat a nemesi házakra és a hétköznapi emberekre egyaránt. Elvégre Tadriol minden rendű és rangú alattvalójának fölesküdött védelmezője, nem igaz?
– Nyilván ő sem akarja, hogy nyílt ellenségeskedéssé fajuljon a helyzet a D'Olbriot és a Tor Bezaemar család között – tűnődött Channis úrhölgy. – Főként, ha ez elkerülhető.
– De vajon hajlandóak lennének-e a mai nemesi családok elfogadni egy olyan uralkodói dekrétumot, amely keresztülhúz egy bíróság elé vitt ügyet? – Temar reménykedő arccal fordult Channis úrhölgyhöz.
– Nos, ha számításba vesszük, miféle következményekkel járna a kisebb nemesi házakra, ha D'Olbriot és Tor Bezaemar egymás torkának esnek... – A hölgy töprengő arcot vágott. – Azt hiszem, igen sokan támogatnának egy ilyen uralkodói rendeletet, már csak azért is, hogy megóvják az övéiket az esetleges következményektől.
– Tudjuk, hogy Malafy Skern még mindig a Tor Bezaemar özvegy kegyében áll – mondtam óvatosan. – Azt hiszem, a hölgy alaposan kiveszi a részét mindabból, ami velünk történik.
– A Tor Bezaemar-házban senki még egy hajtűt sem ejthet le úgy, hogy Dirindal ne tudjon róla – bólogatott Channis úrhölgy.
– Mi lenne, ha valahogyan rábírnánk, hogy árulja el magát? – javasoltam.
– Tanúk előtt? – Channis úrhölgy megrázta a fejét. – Erre ugyan soha rá nem vennénk... Dirindal rettentően éber teremtés. És ha lenne is egy vagy két tanúnk, ő kétszer annyi tanút állítana az ellenkezőjére.
– Akkor valahogyan úgy kell megszerveznünk a dolgot, hogy még csak ne is sejtse a tanúk jelenlétét... Addig provokálhatnánk, amíg átkozódni, fenyegetőzni nem kezd – erősködtem. – Az lenne a legjobb, ha maga az uralkodó lenne a tanúnk.
Channis úrhölgy zavartan tekintett rám.
– Mire készülsz? Addig akarod tüzelni, amíg el nem szólja magát, miközben az uralkodó a függöny mögött rejtőzik a háttérben? Úgy hangzik, mint valami rossz vásári komédia.
– Attól tartok, Ryshad, az özvegynek több esze van ennél – csóválta meg a fejét lemondóan Temar.
– És ha a Mesterséget hívnánk segítségül, hogy a hölgy megfeledkezzen a szokott elővigyázatosságról? – Igyekeztem nem tudomást venni a bensőmben támadt tiltakozásról, amely már a gyomromat szorongatta. – Úgy képzelem a dolgot, hölgyem, hogy kettesben hagyjuk veled, vagyis megbízhat benne, hogy amit véletlenül kikotyog neked, azt utólag letagadhatja. Hiszen éppen elég pletyka kering a városban, és nem hiszem, hogy rendkívüli dolognak tűnhetne, ha egyik-másikat meg akarnád vele tanácskozni.
– Ráadásul Tor Bezaemarék még mindig biztonságban érzik magukat. – Temar váratlanul az én oldalamra állt. – Hiszen nincs okuk rá, hogy feltételezzék, máris gyanakszunk rájuk.
– Ahogy Guliel módszereit ismerem, hamarosan tudomást szereznek róla – biccentett Channis úrhölgy kissé szomorúan.
– Nos, akkor Dirindal bizonyára szívesen kipuhatolná, mit gondol róla az uraság – vetettem föl.
– Ha aggódik vagy zavart, az csak segíthet, hogy a Mesterség igazmondásra bírja – állapította meg Avila.
Channis úrhölgy türelmetlenül legyintett.
– Ugyan, mi hasznunk volna belőle, ha négyszemközt fel is fedi a szándékait? Attól kezdve az én szavam állna szemben az övével, és nem hiszem, hogy bárki is elfogulatlan tanúnak tartana ebben a kérdésben.
– De egy mágus a megfelelő varázslattal lehetővé tehetné, hogy az uralkodó mindent lásson és halljon – vetettem közbe. – Dirindal még csak nem is sejtené.
Channis úrhölgy levegő után kapkodott.
– A távolbalátó varázslat, sajnos, csak képet közvetít, hangot nem. – Casuel elgondolkodva ráncolta össze a homlokát. – Természetesen beszélni is tudunk egymással, de ahhoz már két mágus kell, akik kapcsolatba lépnek... Ha lenne egy varázsló az uralkodó mellett, egy pedig Channis úrhölgy közelében, akkor az uralkodó minden szót hallhatna, ami csak elhangzik.
– Igénybe vehetnénk Allin és Velindre segítségét – javasoltam. – Szerintem Planirnak sem lenne ellenére a dolog, ha arról van szó, hogy a mágusai segítenének elejét venni egy nagyobb belpolitikai villongásnak.
– Nekem is ott kellene lennem valahol a közelben, hogy a Mesterség fogásait alkalmazhassam Dirindalon – állapította meg Avila megfontoltan.
– Dirindal soha nem leplezné le magát három tanú füle hallatára – csóválta a fejét Channis úrhölgy.
– És ha a hölgyek a szomszéd szobában lennének? – érdeklődtem. – Dirindal nem láthatná őket, a mágia számára viszont, úgy tudom, egy téglafal nem jelenthet akadályt.
Avila fontolóra vette a kérdést.
– Nos, azt hiszem, meg lehetne próbálni – biccentett végül. – Mágus uram?
– Véleményem szerint ilyen távolságból még meg lehet oldani – bólogatott szolgálatkészen Casuel.
Channis űrhölgy hitetlenkedve rázogatta a fejét.
– Kétségkívül igen szórakoztató ötlet, kedves Ryshad, csak az a baj vele, hogy teljességgel megvalósíthatatlan. Ugyan, hogy akarod ezt megszervezni? Hiszen Dirindal minden függöny mögött kémeket gyanít, és minden sötét átjáróba bepillant, ha beteszi a lábát a D'Olbriot-palotába. Az meg, ugyebár, elképzelhetetlen, hogy a hölgyek társaságában bevonuljak a Tor Bezaemar-rezidenciába, és kérjek egy oldalsó szobát, ahol elrejthetem őket... Ráadásul ha híre megy, hogy ellenségeskedés támadt a két ház között, nem vetne jó fényt rám, ha Tor Bezaemaréknál pletykálkodnék.
– Semleges területen kellene találkoznotok – vetette föl Temar.
– Egy szabónál vagy ékszerésznél – javasolta reménykedve Casuel.
– A szabók és az ékszerészek maguk jönnek hozzánk, Devoir mester, nem mi keressük fel őket. – Channis úrhölgy nem rendreutasításnak szánta kedves szavait, a mágus azonban fülig vörösödött tőlük.
Igyekeztem felidézni magamban a ház szolgálatában töltött legelső napjaimat, amikor a családhoz tartozó alacsonyabb rangú kisasszonykák kísérgetését bízták rám. Hová is mentek, ha szabadon akartak locsogni-fecsegni, távol komor felmenőik éles fülétől?
– Mit szólnátok egy tollkereskedőhöz? – kérdeztem óvatosan.
– Nos, ez legalább hihető mentség. – Channis úrhölgy halványan elmosolyodott. – Azok a vacak tollak olyan könnyen elvásnak, hogy mindig az utolsó pillanatban vásároljuk meg őket.
– És mivel egyik kereskedő sem kockáztatja meg, hogy palotáról palotára járva tönkretegye az áruját szállítás közben, ezért még a legelőkelőbb úrnőknek is maguknak kell elmenniük tollnézőbe – bólintottam.
– Nincs véletlenül egy tollkereskedő, akinél találkozhatnál az özveggyel? – kérdezte Temar Channis úrhölgytől.
– Anhash és Norn urakhoz szoktunk járni – válaszolta a hölgy. – Ennél alább egyikünk sem adja... – Beszélgetésünk során először hallottam némi bizakodást a hangjában. – A legelőkelőbb vevőknek külön szobában mutatják be a válogatott tollakat.
– Mindenképpen megér egy próbát – bátorítottam. – Senkinek sem érdeke, hogy kenyértörésre kerüljön sor D'Olbrioték és Tor Bezaemarék között.
– Az már igaz – sóhajtotta Channis úrhölgy. – De ha tényleg bele akarunk vágni ebbe az őrültségbe, nincs vesztegetni való időnk. Mire leszáll az este, a két család már olyan lesz, mint egy-egy ellenséges katonai tábor.
– Akkor tehát üzenned kellene Dirindal úrhölgynek, hogy azonnal, találkozni akarsz vele. – Ujjaimon igyekeztem összeszámlálni a feladatokat. – Mielőtt Dirindal odaérne a tollkereskedőhöz, neked, hölgyem, valamint Avila és Velindre kisasszonyoknak már ott kellene lennetek. Nekünk, hármunknak pedig meg kell győznünk az uralkodót, hogy hallgasson meg bennünket. – Casuel felé pillantottam, akinek arcára éber vágyakozás ült ki, ám szorongása még így is érezhető volt. – Ó, igen, és ki kellene találnunk valamilyen módszert, hogy tudjuk, pontosan mikor kell Casuelnek működésbe léptetnie a mágiáját.
– Allin üzenhetne neki – javasolta Temar.
– Nem látom túl valószínűnek, hogy az uralkodó hajlandó lenne fogadni benneteket mindenféle előzetes bejelentés nélkül, ünnep idején, ráadásul a legfontosabb társasági esemény délelőttjén... – Channis úrhölgy nem az akadékoskodás szándékával mondta, amit mondott; sajnos, nagyon is igaza volt.
Kutatva pillantottam Temarra.
– Még nem találkoztál az uralkodóval, igaz? Tény, hogy nem ez a legmegfelelőbb időpont, de nem hiszem, hogy bárki kifogást támaszthatna ellene, ha be akarsz mutatkozni neki. Voltaképpen érvényesíthetnéd a családfőknek kijáró előjogot, hogy azonnali meghallgatást kérj őfelségétől.
Channis úrhölgy a szoba túlsó felében várakozó íróállványhoz lépett.
– Ha pedig Tadriol tudomásul veszi családfői jogod érvényesítését, erre később, a bíróság előtt is hivatkozhatsz, ha arra kerül a sor, hogy elismertesd magad a Név örökösének.
– Nos, ha éppen erre van szükség... Úgy értem, ahhoz, hogy bejussunk Tadriol elé, és megmutassuk neki, amit a mágia láttatni akar. – Temar kissé ideges arcot vágott. – Rendben van, Ryshad, de előre szólok, hogy őfelsége előtt te fogod elmagyarázni a helyzetet. Különben is a te ötleted volt az egész.
– De hát Ryshadnak nincs meg a megfelelő rangja, hogy efféle javaslatokat tegyen az uralkodónak – tiltakozott döbbenten Casuel.
– És ráadásul a D'Olbriot család szolgálatában áll. – Channis úrhölgy gyors mozdulatokkal írt valamit egy pergamenlapra. – Te viszont senkinek sem tartozol elszámolással, Temar, ha mégoly szoros szálak fűznek is a D'Olbriot-házhoz. – Összehajtogatta a pergament, és illatos viasszal lepecsételte.
– Hiszen nem teszel mást, csak a saját neved becsületét meg Kellarin népének érdekeit véded – emlékeztettem a fiatalembert. – Őfelsége ezt bizonyára sokkal többre értékeli, mintha én próbálnám meggyőzni róla, hogy pártatlanul lépek fel. Mind a ketten ott leszünk, hogy megerősítsük a mondandódat, de neked kell elmondanod, miről van szó.
– Ugye, számításba vettétek azt is, hogy Dirindal esetleg nem jön el? – pillantott föl Channis úrhölgy. – Vagy ha el is jön, lehet, hogy csak közhelyes frázisokat fogok tudni kicsikarni belőle. Feltételezem, tudjátok, hogy ebben az esetben nyilvánosan bolondot csináltok magatokból...
– Nos, tekintetbe véve, miféle veszedelmeken mentünk át az elmúlt néhány napban, azt hiszem, ezt a végső kockázatot még csak-csak elviseljük valahogy – sóhajtottam.
Bölcs Tadriol palotájában
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek ötödik, utolsó napján, déltájban
– Fel a fejjel! A legrosszabb, ami történhet, hogy nem engednek be minket.
Ryshad biztatási kísérletére Temar mosolyogni próbált, de látta, hogy az idősebb férfi pillantását is aggodalom felhőzi.
– Ugyan, ki merné megtagadni tőlünk a bebocsáttatást? Hiszen te ebben a csodálatos egyenruhában pompázol, én meg a legelőkelőbb ünnepi maskarámban. – A fiatalember hangjából több könnyedség csendült ki, mint amennyit érzett. – Ne félj, nem szándékom, hogy behúzott farokkal oldalogjak vissza Avilához.
– Most már csak Casuelre van szükségünk – dörmögte Ryshad.
A hintó olyan rándulással állt meg, hogy Temar gyomra, amely egyébként is háborgott a nyugtalanságtól, kellemetlenül meglódult. Mi lesz, ha a mágus elkésik? Mi lesz, ha egyáltalán nem sikerül megtalálnia Allin és Velindre kisasszonyokat?
– Szóval ez a jelenlegi uralkodói palota – jegyezte meg Temar, miközben kiszállt a hintóból. Az épület jelentősen elütött attól a zömök erődtől, amelyben Nemith meg az elődei lakoztak, mintegy a nemesi hatalom végső bástyájaként. A mai palotát mindössze mellig érő fal kerítette körbe, így a járókelők szabadon beláthattak a tágas kertekre, bár a bemászást megakadályozandó kifelé hajló hegyes vasfogakat építettek be a fal tetejébe. A fal elülső oldalán, középütt hófehér kőből épült apró kaputorony díszlett, amely legföljebb csak arra volt alkalmas, hogy némi árnyékot nyújtson a kapu körül őrködő, színes egyenruhába bújt katonáknak. A nap már magasan járt a felhőtlen, kék égen, és a katonákat leszámítva egy lelket sem láttunk az utcán.
– Hová lettek innen az emberek? – csodálkozott Temar. – Talán a Tor Tadriol család nem gyűlik össze az ünnepekre?
– De igen, csakhogy nem itt, hanem a Tor Tadriol-rezidencián. Ez az épület pusztán a hivatalos rendezvények céljaira szolgál. – Ryshad egy lépéssel lemaradt Temar mögött. – Ne felejtsd el: ne kérj bebocsáttatást a kapuőrtől! Egyszerűen mondd meg neki, hogy bemész.
– Igen, de előbb még meg kell várnunk Casuelt – ellenkezett Temar. Már azon volt, hogy beletörölje izzadt tenyerét a zekéje elejébe, de még idejében észbe kapott, hogy ezzel kellemetlen foltokat hagyna a kényes selymen. Idegesen kotorászott egy zsebkendő után. – Hol késik már az a nyavalyás mágus?
– Ott jön! – kiáltotta Ryshad megkönnyebbülten, Temar azonban csöndesen átkozódni kezdett. Neki magának alig maradt annyi ideje, hogy futólag megmosdjon és ruhát váltson, ez a piperkőc meg emberöltőkön át tollászkodik. – Az istenek nevére, mit vett fel már megint ez a reménytelen bolond?
Ryshad bosszankodása éppenséggel nem enyhített Temar kényelmetlen előérzetén, ám még így is kivirágzott a szája szögletén egy félszeg mosoly, amint meglátta Casuelt közelebb vitorlázni földig érő aranysújtásos barna köpönyegében, amelynek szárnyai rémült madarakként repdestek utána.
– Azt hiszem, így öltözködnek Hadrumal mágusai, amikor úgy vélik, hogy tiszteletet parancsoló külsőt kell ölteniük. – Ryshad arckifejezése a komor helyzet dacára gyanúsan közel állt egy gondtalan vigyorhoz. – A baj csak az, hogy errefelé az ükapáinkat öltöztették ilyesmibe a halotti ravatalon. No, sebaj, legalább lesz, ami elterelje az őrök figyelmét.
Casuel egy kissé talán túl gyorsan lépkedett ehhez a méltóságteljes öltözékhez képest, mivel az elszabadult köpenyszárnyak minduntalan a bokája köré tekeredtek.
– Nos, készen vagyunk? – érdeklődött fontoskodó arccal, amint hallótávolságon belül ért.
– Még te kérdezed? – vágta rá Temar valamivel élesebb hangon, mint szerette volna.
– Channis úrhölgy és Tor Arrial kisasszony már a tollkereskedőnél vannak – számolt be Casuel sietősen a fejleményekről. – Velindre és Allin is útnak indultak, és Allin azonnal üzen nekem, amint a Tor Bezaemar özvegy megérkezik. Ha megérkezik...
– Channis úrhölgy azt mondta, egészen biztosan eljön – emlékeztette Ryshad.
– Csak tudnám, mi lehetett abban a levélben... – jegyezte meg tűnődve Temar. Érdekes módon mintha megerősítette volna az önbizalmát, hogy a mágust ilyen szokatlanul bizonytalannak látja. – Nahát, Casuel, igen figyelemre méltóan festesz.
– Velindre azt mondta, biztosan komolyabban vesznek a palotában, ha a megjelenésemmel emlékeztetem őket, hogy Hadrumal hatalma áll mögöttem. – Casuel elégedetten elmosolyodott, de a megdicsőült kifejezés hamar lehervadt az arcáról. – No persze, ha beválik a dolog, Velindre nyilván maga akarja learatni érte a dicsőséget az ősmágusnál. De ugye, ti majd az én oldalamra álltok?
Temar türelmetlenül bólintott.
– És most. Ryshad, hogyan tovább? – kérdezte nyugtalanul.
– Mire megkapjuk Allin üzenetét, már az uralkodó előtt kell lennünk – vonta össze a szemöldökét a kardforgató. – Dirindal nemsokára megérkezik a tollkereskedőhöz, úgyhogy ha nem sietünk, könnyen elszalaszthatjuk a beszélgetést.
Temar észrevette, hogy a másik kettő várakozó arccal néz rá.
– Jó, akkor mit is mondjak az őröknek?
– De hiszen a D'Alsennin-ház uraként lépsz föl – vágta rá méltatlankodva Casuel. – Senkinek sem kell számot adnod a tetteidről, legkevésbé a kapuőröknek!
Temar mély lélegzetet vett, és határozottnak szánt léptekkel a kovácsoltvas kapu felé indult. Igyekezett némi biztatást meríteni Ryshad egyenletes lépteinek zajából, amelyek a háta mögül hallatszottak, Casuel bizonytalan csoszogása azonban kissé aggasztotta, mivel az volt az érzése, hogy a mágus bármelyik pillanatban kereket oldhat.
– Kellemes ünnepeket! – torpant meg Ryshad, és az egyik őrhöz fordult. – Köszöntsd illendőképpen Temar D'Alsennin urat!
– Kellemes ünnepeket, uram, szolgálatára... – A fickó futólag meghajolt, de szemét nem vette le Temar arcáról.
– Kellemes ünnepeket! – Temar kegyesen mosolygott. – Beszélnem kell az uralkodóval.
– Bejelentés alapján jöttél?- kérdezte udvariasan az őr.
– Mint családom egyetlen túlélő nemesi tagja, családfői jogommal kívánok élni – szólalt meg végre Temar, éppen csak megelőzve Ryshad figyelmeztető köhintését. – Ez pedig azt jelenti, hogy hatalmamban áll azonnali bebocsáttatást kérni őfelsége színe elé.
– Valóban. – Az őr kifejezéstelen arccal meghajolt, majd magához intett egy hűbérest, aki a kapubejáró boltívének árnyékában várakozott. – Kísérd D'Alsennin urat az intézőhöz! – Bizalmatlan arccal végigmérte Ryshadot és Casuelt. – Jótállsz a kísérőidért, uram?
– Természetesen. – Temar észrevette, hogy az őr még mindig várakozó arccal figyeli. – Ó, igen, ez itt Ryshad Tathel, a D'Olbriot-ház familiárisa és Casuel Devoir, Hadrumal mágusa.
Az őr arckifejezése továbbra sem zökkent ki iménti rideg kifejezéstelenségéből.
– Csak akkor léphetnek be, ha kezességet vállalsz értük.
Oldalt pillantva Temar látta, hogy Ryshad már csatolja is ki a kardkötőjét. Éppen nyúlt volna a sajátjáért, ám a kardforgató figyelmeztető pillantása megállította.
– Hát neked nincs fegyvered, mágus uram? – Az őr gyanakodva pillantott Casuelte.
– Csak a képességeim – húzta ki magát öntudatosan a varázsló.
A katona kétkedő arccal vakargatta a füle tövét, majd Temarra pillantott.
– Lennél szíves a szavadat adni, hogy nem téveszted szem elől?
– Poldrion legyen a tanúm – vágta rá Temar a kelleténél kicsit hangosabban, hogy elnyomja Casuel méltatlankodását. A következő pillanatban észrevette, hogy a mágus dohogva dörzsölgeti a karját, míg Ryshad ártatlan arccal kémlel valahová a fák fölé.
– Kövessetek, jó urak. – A hűbéres határozott léptekkel megindult előttük, átvágva az ezerféle szín pompájában tobzódó kerten. Temar futólag felfedezte, hogy az ösvényeket nem kavics borítja, hanem apró kagylóhéj, és eltűnődött rajta, vajon van-e ennek valami különösebb oka.
Szinte megkönnyebbülést érzett, amikor a szúrós napfényről beértek a palota főépületének árnyékába. Maga az épület inkább szélesnek tetszett, mint magasnak. Mindössze három szintből állt: a pinceszint fél ablakai alig valamivel emelkedtek a földfelszín fölé, fölöttük pedig kétemeletnyi boltíves ablaksor húzódott. Középütt; a homlokzati oldalon kettős lépcsősor kanyarodott lefelé egy magas kétszárnyú ajtótól, hogy azután lent, az úttá szélesedő ösvény torkolatánál ismét összetalálkozzanak. Az ajtó tárva-nyitva állt, fölötte szellős féltető vetett árnyékot a bejárat előtti apró, félkörívű teraszra. Az ajtó két oldalán tágas ablakok nyíltak, a muszlinfüggönyök meg-meglebbentek az enyhe szellőben.
– Mikor építették ezt a palotát? – bukott ki Temarból a kérdés.
Vezetőjük bizonytalan pillantást vetett rá.
– Amikor a Den Tadriol család ragadta magához a trónt.
A nyitott ajtón belépve négyszögletes terembe jutottak, amely az épület teljes magasságát elfoglalva felnyúlt egészen a tető vonaláig. Vezetőjük egy idősebb férfihoz fordult, aki pontosan a szürke és fehér márványmintázatú padló közepén foglalt helyet egy asztalnál.
– D'Alsennin uraság az uralkodó elé kíván lépni, családfői jogánál fogva. – Közelebb hajolt a férfihoz, de az üresen kongó terem így is felhangosította szavait. – Egy varázsló is van vele.
Temar nem állhatta meg, hogy rá ne pillantson Casuelre, aki jól láthatóan fölfújta magát. Ryshad arca éppen olyan rezzenetlen volt, akár a felső emeletre vezető lépcsőt szegélyező kőszobroké.
Az intéző egy intéssel útjukra bocsátotta az ajtónál várakozó katonákat, és fölkelt az asztal mellől, hogy hozzájuk lépjen.
– Kellemes ünnepeket, D'Alsennin úr!
– Kellemes ünnepeket! – Temar megpróbálta lehetőségeihez képest hűen utánozni nagyatyja metsző pillantását. – Az uralkodóval kell szót váltanom.
Az intéző magas férfi volt, gyérülő, szürkés haját rövidre vágva viselte, de arca szelídnek és ártalmatlannak tetszett a gallérját ékesítő Tadriol-jelvény fölött. Egy lélegzetvételnyi ideig tűnődött, mielőtt válaszolt volna.
– Jelenleg aligha alkalmas az időpont – felelte udvariasan.
Temar hirtelenjében nem tudta, vajon ezt nyílt visszautasításnak vegye-e, vagy csupán baráti tanácsnak, amelyet illene megfogadnia. Végül úgy döntött, hogy bármelyik is, ő mindenesetre elengedi a füle mellett.
– Tisztában vagyok vele, hogy őfelsége nyilván igen elfoglalt, ennek ellenére azonban mégis beszélnem kell vele.
– A bál után bizonyára időt szakít rád – javasolta az intéző.
– Sajnos, nem várhatok addig – vágta rá határozottam Temar.
– Jelenleg a bálra készülődik, és még nem végzett – válaszolta higgadtan az intéző.
Temar sóhajtva vette tudomásul, hogy akár az egész napot eltölthetné ehhez hasonló ostoba fecsegéssel, akkor sem jutna előbbre egy tapodtat sem. Törni kezdte a fejét, hogyan zökkenthetné ki a fickót ebből az udvarias, ám határozott ellenálláshól. Miközben kétségbeesetten keresgélt valamiféle ötlet után, tekintete a jelvényre tévedt a fickó gallérján. Arany bikafej volt, szemét és szarvát fekete opáldarabkák díszítették.
– Jelvényért kell folyamodnom hozzá nemzetségem számára még a délelőtt folyamán, hogy viselni tudjam délután, a táncmulatságon. – Temar egyenesen az intéző szeme közé nézett, reménykedve benne, nem túl nyilvánvaló, hogy abban a pillanatban ötlötte ki ezt az ürügyet.
Az intéző hátrált egy lépést, és bólintott.
– Akkor leszel szíves megvárni őfelsége válaszát.
Gyors léptekkel felsietett: a széles lépcsőn, hátra sem pillantva.
– Itt megvárjuk – intett Ryshad a fal mellett álldogáló gesztenyebarna bársonnyal kárpitozott székek felé.
Temar letelepedett, és végigfuttatta tekintetét a falon rendezett sorban függő festményeken.
– Szóval, melyik a ti Tadriolotok? – kérdezte Ryshadtól.
A kardforgató egy fiatalember képe felé intett, aki egy ló kantárszárát tartotta a kezében.
– Bölcs Tadriol – felelte olyan hanghordozással, mintha bemutatná őket egymásnak.
– Az ötödik ezen a néven, ahogy már említettem volt. – Casuel szokása szerint nem állta meg, hogy közbe ne szóljon. – Ezt a palotát pedig Szűkmarkú Tadriol építtette.
– Mindig új palotába költözik az udvartartás, ahányszor új család kerül a trónra? – pillantott a mágusra Temar. Magában arra gondolt, nem csoda, ha ezek a nemesi családok mindennél előbbre valónak tartják pénzesládáik megtöltését, ha egyszer még az uralkodás is ilyen költséges elfoglaltság.
– Dehogy! Csak azóta van így, amióta Kurta Inshol a régi palotába telepítette az uralkodói Bíróságot – magyarázta Ryshad. – Tor Bezaemarék kénytelenek voltak új palotát építtetni maguknak, de amikor elveszítették a trónt, érthető módon nem voltak hajlandóak továbbadni Den Tadrioléknak.
Casuel előredőlt ültében.
– Éber Tadriol olyan tróntermet szeretett volna, amely bármikor nyitva áll alattvalói előtt, legyenek akár hercegek, akár a nép egyszerű gyermekei. Tor Bezaemarék ugyanis többek között éppen azért veszítették el alattvalóik bizalmát, mivel magukba zárkózva elszigetelődtek tőlük. – A varázsló kezdett belemelegedni a magyarázatba. – Az özvegy néhai férje bizony szép kis botrányba keveredett ezzel kapcsolatban még valamikor ifjabb korában... A Tor Bezaemar család ugyanis a fejébe vette, hogy ünnepekkor mindig megemeli valamicskét a bérletet, nem csak évente egyszer, a Téli Napfordulókor, ahogy a többieknél szokásban volt. A bérlőiknek azonban hamarosan elegük lett ebből az új gyakorlatból, és a következő Napfordulókor összecsődültek a palota körül. Rézgarasokkal hajigálták meg a család bármely tagját, aki csak kidugta a képét... Azt állították, hogy ezzel a módszerrel fizetik meg az emelést.
– Máskor is ilyen kihalt ez a hely? – fordult Ryshadhoz Temar. A D'Olbriot-palota nyüzsgése után most szinte fülbántóan hatott a süket csönd.
A kardforgató megrázta a fejét.
– Ha az ünnepek után nézel be ide, mondjuk valamelyik délelőtt, egy gombostűt sem tudsz leejteni az előcsarnokban, az intéző háta mögött meg vagy húszan sorakoznak, a parancsait lesve. Most azért nincs itt senki, mert aki csak él és mozog, a délutáni bálra készülődik.
– Nem hinném, hogy őfelsége az ezüstgombjait tisztogatja – jegyezte meg tőle szokatlan tiszteletlenséggel Casuel. – Akkor meg miért nem ér rá fogadni bennünket?
Temar most a szobrokat vette szemügyre, amelyek egyszerű, fehér márványoszlopokon sorakoztak a festmények alatt. Saedrin tiszteletet parancsoló mozdulattal emelte föl a kulcsait, Raeponin a mérlegét tartotta a kezében. Poldrion lába előtt azonban pikkelyes kígyó tekergett, fölemelt fejjel ágaskodva az istenség előrenyújtott keze felé. A kígyó kitátott szájából vészjóslóan éles fogak kandikáltak ki. A fiatalember elgondolkodott rajta, vajon van-e ennek valamiféle szimbolikus jelentése, vagy csupán ártalmatlan díszítőelem. Sóhajtva vette tudomásul immár sokadszorra, milyen kevéssé képes eligazodni ebben a zavarba ejtően bonyolult korban.
Tekintete ismét a festményekre tévedt: a Tadriol-ház néhai uralkodói szigorúan szemlélték kései alattvalójukat. Kényelmetlen érzését csak növelte, hogy elhomályosuló szemükben mintha vádló pillantást vélt volna felfedezni. Hirtelenjében jelentéktelen kis jöttmentnek kezdte érezni magát, aki felfuvalkodottságában azt merészeli követelni, hogy ismerjék el maguk közül valónak ezek a fényes és dicsőséges uraságok. Ó, hát hogyan is remélte, hogy valaha elfogadtathatja magát az itteniekkel, még ha sikerül is visszakövetelnie megkérdőjelezett nevét... Mit segíthet ezen a vesztett ügyön néhány nyavalyás tölgyfalevél?
Temar a fogát csikorgatta. Ha úgy tetszik, elítélhetik érte, ő azonban akkor is hű marad saját lelkiismeretéhez, saját értékrendjéhez. A D'Alsennin név semmivel sem alacsonyabb rendű, mint ezek a ki tudja, honnan szalajtott új keletű nemesek. Még ha az az igyekezete, hogy segítsen elsimítani a D'Olbriot-ház körül kavargó hullámokat, kudarcot is vall, akkor is emelt fővel térhet vissza Kel Ar'Ayenbe, hiszen csaknem az összes hiányzó ereklyét visszaszerezte. Ráadásul képes volt a Mesterség használatára, sokszor olyan helyzetekben is, amikor talán még Guinalle-nek sem jutott volna eszébe: el is határozta, ez egyszer nem fogja eltűrni, hogy a leány ismét megszégyenítse. Hát még ha sejtené a makrancos leányzó, hogy egy nálánál sokkalta szebb és okosabb hölgy éppenséggel nem utasította vissza Temar közeledését, és nem ódzkodott tőle, hogy az ágyába fogadja az ifjút... Temar önkéntelenül kihúzta magát a gondolatra, hogy bizony a mondott körülmények között is remekül megállta a helyét.
– Készen álltok?
Allin távoli hangja riasztotta föl ábrándozásából a fiatalembert. Fölpillantva látta, hogy Casuel előtt a levegőben halványan remegő kör kezd formálódni, amelynek közepén csakhamar Allin megnyugtatóan ismerős arca jelenik meg. A lány úgy hunyorgott, mint aki vastag üvegen kukucskál keresztül.
– Egyelőre még az intézőt várjuk, hogy bevigyen bennünket őfelsége elé – válaszolta kimérten Casuel.
– Dirindal hintója éppen most érkezett meg. – Allin aggodalmas hangja tisztán csendült ki a homályos képből.
– Magunknak kell megkeresnünk az uralkodót, méghozzá nyomban! – Temar máris talpra ugrott, Ryshad egy rövid lélegzettel utána.
– Arra van a hátsó lépcső – intett a kardforgató.
Casuel idegesen morzsolgatta hosszú köpenye szegélyét.
– Ránk küldi az őröket, és vasra verve végezzük.
– Magad mondtad, hogy mint családom fejének, jogon van hozzá, hogy őfelsége meghallgasson. – Temar megragadta Casuel karját, és talpra rántotta a varázslót. – A nagyapám gyakran mondogatta, hogy a nemesi előjogok olyanok, mint a kényes lovak. Ha nem használod őket, előbb-utóbb maguktól is hasznavehetetlenné válnak.
– Erre gyertek! – Ryshad kinyitott egy alig észrevehető ajtót a lépcső alatt.
Temar belemarkolt Casuel bő ruhaujjába, és szinte magával vonszolta a mágust. Üres márványfolyosókon siettek keresztül, átvágtak egy hosszúkás helyiségen, majd fölszaladtak egy újabb lépcsősoron.
A következő ajtó mellett egyenruhás szolga üldögélt egy zsámolyon. Jöttükre összerezzent, és meglepetten méregette őket.
– Keresnek odalent. – reccsent rá Ryshad, mielőtt még megszólalhatott volna. – D'Alsennin uraságnak pedig személyes megbeszélni valója van őfelségével.
Temar saját kezűleg nyitotta ki az ajtót, annyi méltóságot sűrítve a mozdulatba, amennyi csak telt tőle. Aprócska előszobába jutottak. Ahogy beléptek, Ryshad becsukta maga mögött az ajtót, és egy szék támlájával kiékelte a kilincset.
– Azt hiszem, odabent lesz.
Temar egy pillanatra ökölbe szorította a kezét, mielőtt belépett volna az egyszerű egyszárnyú ajtón. Kellemes, tágas szobában találta magát, amelynek falát apró festmények egész sora ékesítette. A képektől eltekintve a hófehér falakat nem díszítette egyéb, mint a mennyezet alatt körbefutó ágas-bogas stukkó, a padlón pedig egyszínű bronzbarna szőnyegek fogták fel a léptek zaját. A székek diófa támláját az őszi avar színeit utánzó párnák takarták, középütt pedig széles intarziás asztal mellett vékony testalkatú fiatalember ült. Egyik kezében nyeles tükröt tartott, és egy tálka pomádé segítségével egyenletes hullámokba igyekezett igazítani félhosszú haját.
– Mit jelentsen ez? – A hangjában csengő tekintély szinte meghazudtolta dísztelen ingének és barna szövetnadrágjának egyszerűségét.
– D'Alsennin uraság családfői jogával élve azonnali kihallgatást kér – hajolt meg merev mozdulattal Temar.
– Nos, elhiszem, hogy sürgős neked az ügy de beláthatod, sem a hely, sem az idő nem alkalmas...
Az uralkodó már meg is ragadta azt a kis ezüstharangot, amely egy iratcsomó tetején várakozott az asztalon. – Casuel! – csettintett Temar.
A varázsló rémülten összerezzent, és egy pillanatig döbbenten meredt maga elé, ám amint a csengő ezüstös hangja belehasított a csendbe, mégis csak útnak indított egy maréknyi kék lángot, amely kiütötte a harangot Tadriol kezéből. Pergamenlapok röppentek szét az asztalról, de ahogy a harang zökkenve a földre érkezett, sem csörrenés, sem egyéb hang nem hallatszott.
Az uralkodó jól látható döbbenettel lökte hátra faragott támlájú székét.
– Ezért felelni fogtok!
– Bocsáss meg... – motyogta megsemmisülten Casuel.
– Gyerünk azzal a mágiával, varázsló! – rendelkezett Temar. – Keresd meg Channis úrhölgyet! – Azzal az uralkodóhoz fordult. – Természetesen magyarázatot adok majd mindenre, pillanatnyilag azonban kegyes türelmedet kell kérnem.
– Ajánlom is, hogy megfelelő magyarázattal szolgálj, D'Alsennin! – csattant fel Tadriol, miközben éber pillantása igyekezett a legapróbb részletig szemügyre venni hívatlan látogatóit. – Te pedig D'Olbrioték embere vagy, igaz? – fordította tekintetét Ryshadra. – Vajon az uradnak tudomása van róla, hogy idejöttél?
– Channis úrhölgy tud róla – bólintott tisztelettudóan Ryshad. – Messire másutt volt elfoglalva.
– Nos, mi lehetett ennyire fontos, hogy...
– Szükségem van valamire, ami elég fényes... Lehetőleg egy fémtárgyra... – Casuel elbizonytalanodva pillantott körül a szobában.
Ryshad felkapott egy poharakkal megrakott fémtálcát az egyik asztalkáról, sietségében leejtve róla egy karcsú kristálykelyhet, amely ezer darabra tört a padlón.
– Ez megfelel? – Lekapkodta a megmaradt poharakat, és odahajította a tálcát a mágusnak, aki éppen csak elkapta, mielőtt mellbe találta volna.
– Nos, urak, kíváncsian várom azt a bizonyos magyarázatot. – Tadriol hamar visszanyerte önuralmát. Mindazonáltal szerény mozdulattal fölemelte a földről az elgurult csengőt, és az asztalra állította, mintegy néma figyelmeztetésként. – Azt ajánlom, ne tegyétek túlságosan próbára a türelmemet!
– Gyertya is kell? – Temar felkapott egy gyertyatartót a kandallópárkányról. Megragadta Casuel karját, és szinte erőszakkal leültette a varázslót egy székre a díszes asztal mellett. Elsöpörte előle a szétszórt iratokat, és a kezébe nyomta a gyertyatartót.
– Tűzszerszámra is szükséged van? – érdeklődött udvariasan őfelsége. – Ha nem tévedek, az ősmágus egyik alárendeltje vagy, ugye?
– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a munkatársa és egyben összekötője a D'Olbriot-ház felé. – Casuel egy pillanatra az előkészületekről is megfeledkezett, és arcán behízelgő mosoly áradt szét. – A lángot nem lehet hétköznapi módon meggyújtani, csakis elővarázsolni.
– Akkor gyerünk, varázsold elő! – csattant fel Temar.
A mágus reszkető ujjakkal csettintett egyszer, kétszer, háromszor, ám a kanóc végén még mindig nem táncolt vöröses láng. Temar nagyot nyelt, és érezte, hogy szíve a torkában ver. Az ajtó felől óvatos kopogás hallatszott; Ryshad közelebb lépett, és csizmás lábfejével kitámasztotta az ajtószárnyat.
– De hát már rengetegszer gyújtottál így tüzet – bátorította Temar a varázslót. – Hiszen még Allin is képes rá!
A kanóc fölsercegett, a bátortalan szikrázás pedig lassan lánggá erősödött. Temar a varázsló kezébe nyomta a fényes tálcát. Halk zörgés hallatszott, amint a tálca alja az asztalnak verődött a mágus reszkető kezében, ám a villogó fém középpontjában így is megjelent a hajladozó lángnyelv tükörképe. Lassan terjedni kezdett a tálca szélei felé, mint amikor a tűz elharapózik a papírlapon, középütt pedig tátongó űr maradt a nyomában. A tükörkép gomolygó füstjén szikrák szöktek át, mint villámok a viharos égbolton.
– Velindre miatt van az egész – mentegetőzött Casuel. – Hozzátett valamit a varázslathoz a túloldalról.
– Akkor próbálj meg együttműködni vele – noszogatta Temar.
– Én együttműködnék, csak ő nem akarja – méltatlankodott a varázsló, szavait azonban az üresség túloldaláról érkező hangok nyomták el, amelyek szinte visszhangzottak a szoba csendjében.
– Nos, drága Channis, bevallom, meglepődtem, amikor megkaptam az üzenetedet!
Az uralkodó Temarra nézett, és méltatlankodásán lassanként kezdett úrrá lenni meglepetése és kíváncsisága.
– Úgy hallatszik, mintha Dirindal Tor Bezaemar hangja lenne – jegyezte meg hitetlenkedve.
– Kérlek, figyeld a mágikus képet! – könyörgött Temar. – Utána mindent megmagyarázunk, esküszöm!
Őfelsége lassú mozdulattal felkelt a székből, és Casuel mögé lépett.
– Mi folyik itt?
Most Channis úrhölgy szólalt meg:
– Különféle híresztelések kaptak lábra a városban, és ide-oda cikáznak, mint a nyúl a vetésben, de érdekes módon valamiképpen mindig a te ajtódnál kötnek ki!
Temar a távoli valóság halvány tükörképét figyelte a tálca aljában. Channis úrhölgy egy fehér selyemmel letakart kerek asztal mellett ült. Az asztalon színes tollak egész kavalkádja hevert, amelyeket kifejezetten az előkelő vásárlók számára készítettek elő.
Dirindal Tor Bezaemar a kandallópárkánynak támaszkodott, amelyen drága vázákban kék és lila virágok csokrai díszelegtek.
– Lehet, hogy említettem ilyesmit, de csak azért, hogy megtudjam, ki állít efféle esztelenségeket. – Az özvegy dundi arcán kedélyes mosoly hullámzott végig. – Ó, igen, már emlékszem! Annak az oktondi Tor Sylarre lánynak járhatott el a szája. Meg is mondtam neki, hogy egy szavát sem hiszem.
Channis úrhölgy felemelt egy szürke tollat, amelyet kék sávok díszítettek.
– Nos, ez igen érdekes, annál is inkább, mivel Jinty Tor Sauzet megesküszik rá, hogy tőled hallotta.
– Ugyan már, Jinty nyelvét talán még maga Talagrin sem tudná megszelídíteni! – Az özvegy arcán egy kis bosszúság futott át. – Tudtad, hogy a múlt évben Kreve után epekedett? Nem tudta elviselni a visszautasítást, és azóta is mindent megtesz, hogy aláássa a házunk jó hírét.
– És mi oka van rá a Tor Bezaemar-háznak, hogy a D'Olbriot család ellen áskálódjon? – Channis úrhölgy letette a szürke tollat, és szemügyre vett egy fekete szegélv rózsaszín pihét.
– De kedvesem! – Dirindal lezökkent egy párnákkal megrakott díványra.
Channis úrhölgy hátrafordult, hogy az özvegy szemébe nézhessen.
– Mi oka lenne rá Jinty Tor Sauzetnek, hogy fűnek fának azt terjessze, elhagyom Gulielt, és visszatérek a Den Veneta-ház kebelére? Den Mureték viszont nagyon is szívesen hallják. – Hangja metszően élesnek tetszett. – Gyanítom, ez az értesülés csak tovább erősítette abbéli szándékukat, hogy megindítsák azt a pert az uralkodó Bírósága előtt. Seladir Den Muret mindent elmondott Orilan Den Hefekennek, ő meg továbbadta nekem. Seladir megesküdött rá, hogy igaz, hiszen a te szádból hallotta, és te vagy a legbecsületesebb asszony, aki valaha tapodta e város földjét!
Dirindal összefonta gyűrűkkel ékesített ujjait.
– Orilan édes teremtés, de sajnos, még mindig nem tudta levetkőzni azt a szokását, hogy hetet-havat összehordjon, ha ettől fontosabbnak érezheti magát...
– Ne is folytasd. – csattant fel Channis úrhölgy – Semmi bizonyítékod nincs Orilan szavai ellen, és semmiféle fenyegetéssel nem tudod elhallgattatni, mivel nincs oka, hogy hazudjon! A D'Olbriot családnak vajmi kevés közös ügye van Den Hefekenékkel. Ezzel ellentétben Den Muretéknek talán még a tető is a fejükre rogyna, ha a Tor Bezaemar család jóindulata nem tartaná fönn. Vagy említsük Den Thasnetéket, akik úgy kapaszkodnak rá a Tor Bezaemar-házra, mint élősködő fagyöngy az ágra? Ugye, nem várod el tőlem, hogy elhiggyem, a maguk jószántából. mindenféle előzetes egyeztetés és egyetértés nélkül támadták meg a bíróság előtt a D'Olbriot családot?
Dirindal jóindulatú, kerek arca haragosan elkeskenyedett.
– Egészen biztosan tévedsz, drágaságom. Hadd beszéljem meg a dolgot Haerellel! Lehet, hogy mondott valami butaságot, és Den Muret félreértette...
– Tényleg azt várod tőlem, hogy elhiggyem, az unokaöcséd akár csak egy szót is kiejt a beleegyezésed nélkül, bármennyire is Tor Bezaemar uraságnak hívják?- Channis úrhölgy visszaejtette a tollacskát a selyemabroszra. – Hiszen még a fenekét sem meri kitörölni az engedélyed nélkül.
– Édesem, természetesen megértem, hogy nyugtalan vagy – vágta rá kissé sértődötten Dirindal. – Ezzel együtt nem hiszem, hogy rászolgáltam volna erre a féktelen vádaskodásra. – A derekán függő ezüsterszénykéből egy csipkés zsebkendőt vett elő, és buzgón törölgetni kezdte a szemét.
Az uralkodó bosszús pillantást vetett Temarra.
– Nincs időm, hogy az asszonyok ostoba civódását hallgassam – suttogta.
– Nyugodtan beszélhettek, nem hallanak minket – nézett föl Casuel.
– Te csak törődj a mágiáddal, Casuel – vágta rá kissé idegesen Temar, látván, hogy a kép megremeg és elhalványodik. – Hidd el, uram – fordult ismét az uralkodóhoz –, amit mutatni szeretnék, nem csupán a tyúkudvar kárálása.
Channis úrhölgy most apró, smaragdzöld tollakat válogatott össze, és sorba rakta őket maga előtt az asztalon.
– Ma reggel Avila Tor Arrial társaságában fogyasztottam el a reggelimet. Elmesélte, hogy erre bátorítottad az ifjú D'Alsennint, hogy szerezze vissza anyai örökségét Tor Alderéktől. Azt is elmondta, mennyire meglepődött a fiú, hogy egyáltalán vannak ilyen jogai. Ahhoz viszont, hogy Tor Alderék keresetet indítsanak ellene a bíróság előtt, abban a meggyőződésben kellett lenniük, hagy tud róla, és hogy élni is kíván ezzel a jogával... És fogadni mernék, hogy ha megkérdezném őket, vajon ki mondta ezt nekik, megint csak a te neved kerülne napvilágra. – Channis úrhölgy elgondolkodva összehasonlított két tollat. – Azután Avila mesélt a Kellarin-béli ereklyék dolgáról is. Ő meg Temar legelőször is hozzád fordultak, neked mondták el, miért olyan fontos, hogy megtalálják a szóban forgó tárgyrakat. Te azonban nem segítettél nekik, igaz? Először is elfogadtál egy meghívást, hogy Den Turquandéknál ebédelj az ünnepek első napján. Elég nagy megtiszteltetés egy ilyen jelentéktelen kis háznak, nem gondolod? Azután meg, micsoda véletlen, Camarl egyszer csak kap egy levelet ugyanattól az uraságtól, hogy a családi örökségük részét képező ékszert az elképzelhető legmagasabb áron hajlandók csak eladni. Nekem pedig tegnap, a Den Murivance-palotában a fülembe jutott, hogy Tor Sylarre úrnő átkutatta a lánya ékszeresládikóit. Azt mondják, azzal vádalja D'Olbriot uraságot, hogy a Kellarinról szóló mondvacsinált mesékkel igyekszik a bíróság hiszékenységét felhasználva megfosztani a családi ékszereitől. Jól emlékszem, hogy együtt ebédeltél vele az ünnepek második napján? Mondd csak, nem lehetséges véletlenül, hogy te ültettél bogarat a fülébe?
– Dastennin fogára! – szaladt ki akaratlanul Temar száján a szitokszó.
– Elárulnád végre, mi folyik itt? – Az uralkodó összehúzott szemmel, gyanakvó tekintettel méregette Temart.
– Mi is éppen azt reméljük, hogy megtudjuk. – Temar közelebb hajolt a képhez, amelyet az ezüsttálca díszes szegélve keretezett.
– Látom, kifogyhatatlanok a vádjaid! – Dirindal száraz szemmel, dühödt tekintettel meredt Channis úrhölgyre. – Vajon Burquest mester a bíróság színe előtt is elsorolja majd mindezeket?
Channis úrhölgy röviden, élesen felnevetett.
– Alig hiszem, hogy ilyen ingatag alapokra építené az érvelését. Úgy tűnik, csakis gratulálhatok neked, amiért mindent ilyen előrelátóan elrendeztél.
Dirindal már nyitotta volna a száját, de végül mégsem szólt egy szót sem. Homlokának ráncait zavart kifejezés mélyítette el.
– Tudod, csupán egyetlen dolgot nem értek... Hogy tudsz ilyen mérhetetlenül gyűlölni bennünket?- folytatta lágyan Channis úrhölgy. – Rendben van két hatalmas nemesi ház tagjai vagyunk, amelyek egymás vetélytársai, de ha másfelől közelítjük meg a dolgot, egyben szövetségesek is. Legalábbis annak kellene lennünk, máskülönben a felkapaszkodott kereskedőréteg könnyedén kiszoríthat bennünket a hatalomból. Emlékszel, ezt te magad mondtad nekem kislánykoromban.
– Ez így is, úgy is bekövetkezik, tekintve, hogy az az eszeveszett Tadriol nem átallja bátorítani a bolondériáikat – csattant föl Dirindal.
Channis úrhölgy keze megremegett a meglepetéstől; egy narancssárga toll a padlóra hullott. Lehajolt, hogy fölvegye.
– Nos persze, tudom, nem tartjátok tisztességesnek, hogy Guliel oroszlánrészt követel magának Kellarin hasznából – folytatta –, de hát gondold csak el, mekkora költségekkel járt a D'Olbriot-háznak, hogy lehetővé tette az elveszett gyarmat újbóli fölfedezését és helyreállítását! És abban is biztos vagyok, hamarosan D'Olbriot uraság is rájön, Kellarin éppen elég nagy falat ahhoz, hogy megossza másokkal is.
Temar olyan hangosan csikorgatta a fogát, hogy az uralkodó fölnézett.
– Úgy érted, átengedi nekünk az asztaláról lehulló morzsákat?- jegyezte meg keserűen Dirindal.
– Szerintem túlságosan élesen ítéled meg a helyzetet – csillapította Channis úrhölgy. – Arról van szó, hogy Kellarin...
– Hát te még mindig azt hiszed, hogy ez az egész ügy Kellarinról szól? – szakította félbe az özvegy, akinek arca egészen eltorzult a haragtól. – Érdekel is bennünket néhány boszorkányságtól eltompult agyú fajankó, akik a koszos földben kapirgálva tengetik nyomorult napjaikat! Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Channis, de teljesen elment az eszed! – Temar rémülten látta, hogy Dirindal felugrik, és haragos léptekkel átvág a szobán. Állva is éppen csak egy fejjel volt magasabb, mint Channis úrhölgy a széken ülve, és noha legalább egy emberöltővel idősebb volt nála, a düh váratlan erőt adott lépteinek, és megacélozta mozdulatait.
– Igen, természetesen Kellarinnak is köze van a dologhoz – folytatta lenézően. – De csak annyiban, amennyiben az ott megszerzett javak tovább növelik Guliel befolyását. No, és persze a legérettebb gyümölcsöket nagyon is esdeklő kezekbe dobja... Megajándékoz velük néhány elfeledett, jelentéktelen nemesi családot, azok meg persze falkástul rohangálnak a nyomában, még a farkukat is csóválják hozzá. – Az özvegy megvetése mind jobban kiült kerek arcára. – Guliel már most is olyan peckesen jár-kel, mint tavasszal a pulykakakas. Mindenkit maga mögé utasít, még azt a piperkőc kis Tadriolt is. Elég néhány jó tanács a fiúnak, itt-ott egy kis dorgálás, és máris szépen eszik a tenyeréből. Meg sem fordul abban az oktondi kis fejében, hogy a híres D'Olbriot uraságnak talán még sincs igaza, hiszen oly sokak nevében szól... Guliel meg vidáman az orránál fogva vezeti a mi úgynevezett uralkodónkat – elvégre ezt tette az apjával, a nagybátyjával, a nagyapjával is!
Temar észrevette, hogy Tadriol erősen markolja Casuel székének háttámláját. Ujján egyetlen ékszerként egy bikafejes gyűrű csillogott, szinte ugyanolyan, mint a családi címer az intéző gallérján odakint az előcsarnokban. Csakhogy ez a bika nem viselt karikát az orrában.
Channis úrhölgy hevesen tiltakozott.
– A D'Olbriot család ténykedése mindig is kizárólag Tormalinföld javát szolgálta. Guliel soha nem használja fel a befolyását önző célokra...
– Ugye, nem várod el, hogy ezt el is higgyem?- rikácsolta Dirindal. – Ugyan már, lányom, te is tudod, hogy a csendes díszszó eszi meg a legtöbb moslékot!
– Vagyis valóban csak a pénzről van szó – jegyezte meg megvetően Channis úrhölgy.
– Gulielt soha nem is érdekelte más! – vicsorgott Dirindal. – Elküldi az unokaöccseit, hogy ebédeljenek együtt a kereskedőkkel, és hízelegjenek a hiúságuknak, Tadriolt meg ráveszi, hogy hallgassa meg a vinnyogásukat! Saedrin óvjon, hiszen máris lépten-nyomon azt láthatjuk, hogy kimosakodott boltosok szurtos lányai házasodnak be a legrégibb családokba. Az a pipogya Tadriol meg persze az áldását adja rájuk, mivel az aranyaik csillogása többet ér neki, mint az ősi vér. Közben pedig azok az előkelő családok, akik messze a Káosz előttre vezetik vissza a vérvonalukat, lassan elárvereztethetik a fejük fölül a tetőt is, mert ezek az élősködők a mocskos csápjaikba kaparintották a kereskedelmet meg az ősi előjogokat. Vagy talán tesz bármit is Guliel, hogy megóvja kiváltságainkat, és megállítsa ezt a lassú rothadást? Ó, nem, a kisujját sem mozdítja! Sőt, ott áll Tadriol mögött, és a fülébe suttogja méregtől csöpögő tanácsait, a lábánál meg ott nyüzsögnek az ő szófogadó kis szövetségesei, és a nyelvcsattogásuk elnyomja a józanabb hangokat!
– Haerel talán jobb tanáccsal szolgálhatna?- vágott vissza Channis úrhölgy. – Vagy Kreve? Hiszen te magad bátorítottad, hogy hívja szeg az uralkodót a birtokára a tavalyi vadászati idényben. Ugye, szívesen vennéd, ha a drágalátos unokád üldögélhetne a trón lépcsőjén Guliel helyett?
– Nem a lépcsőn kellene ülnie, hanem magán a trónon! – sivította Dirindal. – Nekem, nekem kellene most az uralkodói menyegzőt tervezgetnem, nem pedig azon aggódnom, miféle kis cafkát fog rábeszélni D'Olbriot arra a tehetetlen Tadriolra. A néhai uralkodó özvegyének kellene lennem, egy életen át tartó uralkodás minden befolyásával a hátam mögött. Ne hidd, hogy nem tudom, hogy Guliel nagybátyja fordította a nemesi házakat a férjem követelése ellen, és ő meg a fivérei állnak azóta is a Tadriolok hatalma mögött. Máskülönben hogyan tarthatták volna meg a trónt azok a címeres fajankók? Hánynak, mondd, hánynak kell még meghalnia közülük, mielőtt családunk visszanyeri az őt megillető helyet? Nos, ezúttal fordul majd a kocka a D'Olbriot család elveszti hitelét, befolyását, a Tor Bezaemarház pedig megmutatja ezeknek az elpuhult nemeseknek, mit jelent a valódi hatalom!
Temar még az aprócska tükörképen is jól látta, hogy Channis úrhölgy elfehéredik, szinte sápadtabbra az asztalt borító selyemterítőnél. Dirindal közelebb hajolt hozzá, és összegörbedt ujjaival a karjába markolt Channis rémülten ellökte; az öreg hölgy hátratántorodott.
– Ha csak egy ujjal is hozzám érsz, sikítok! – Channis úrhölgy hangja reszketett a rémülettől és felháborodástól.
– Velindre szétválaszthatná őket... Casuel, szólj neki! – kiáltotta ijedten Temar.
– Csak akkor tudok szót váltani vele, ha megszüntetem a varázslatot – nyögte a mágus.
– Mutasd tovább a képet! – parancsolta az uralkodó. – Channis majd vigyáz magára.
Temar tehát tovább figyelte a tükörképet, miközben gyomra összeszorult az aggodalomtól. Dirindal lassú, megfontolt léptekkel visszasétált a szoba túlsó sarkába. Lesimította pompás ruhája elejét, és végigfuttatta tömpe ujjait hibátlanul teltűzött haján. Mire ismét visszafordult, arcán már az idős kor zavartalan; derűs nyugalma áradt el.
– Drága barátném, azt hiszem, kissé megfeledkeztem magamról – fuvolázta nyájasan. – Ó, ne gondod, hogy nem lett volna kedvem alaposan felpofozni téged, ahogy megérdemelnéd, de sajnos, túl sokan tudják, hogy kettesben vagyunk itt. És mint magad is oly leleményesen megjegyezted, soha nem teszek olyasmit, amire ne lehetne valami ártatlan magyarázatot adni. Bizony, okos dolog volt tőled, hogy ennyi mindenre rájöttél, de hát azt is tudod, hogy azok az emberek, akiket felhasználtam, előbb hagynák nyársra húzni magukat, mint hogy ellenem tanúskodjanak. Vagyis nem tettél mást, mint figyelmeztettél, hogy a jövőben elővigyázatosabban intézzem az ügyeimet...
– Mindent elmondok Gulielnek. – Channis úrhölgy olyan hangot ütött meg, mint egy árulkodó kisgyerek, és az arckifejezéséből ítélve ezzel teljességgel tisztában is volt.
Dirindal nevetése szinte már kedvesnek hatott.
– Neki sem lesz több bizonyítéka, mint neked, drágám. És ne felejtsd el, hogy ha fel is lázítja ellenünk az ő kis szövetségeseit, hát a mi oldalunkon is éppen elég nemesi ház áll. Egyébként sem hiszem, hogy elég vér volna a pucájában ehhez, hiszen eddig sem tett mást, mint elrejtőzött a Tadriol fiúcska mögé, és botorságokat sugdosott a fülébe. Ha valódi nemesi vér csörgedezne az ereiben, mostanra már magához ragadta volna a trónt. – Az özvegy túlharsogta Channis úrhölgy méltatlankodó tiltakozását. – Viszlát, drágám! Ne feledd, találkozunk ma délután az uralkodó bálján! És ha már itt vagy, ne felejts el néhány fehér tollat is beszerezni! Hiszen nem kell hozzá sok idő, és kénytelen leszel másik nemesi házat keresni, amelynek a védelméért folyamodhatsz. Már ha van a városban olyan szerény méltóságos úr aki beéri használt áruval...
E szavakkal az özvegy hátat fordított Channis úrhölgynek, és kimasírozott, tárva-nyitva hagyván maga mögött az ajtót.
– Nem tudom követni... Úgy értem, az özvegyet – mentegetőzött Casuel. – Illetve lehetséges, hogy tudom, távollátó varázslattal, de ahhoz tintára és vízre lesz szükségem...
Az uralkodó indulatosan ellökte az ezüsttálcát, amely sivítva végigszánkázott az asztalon, és csattanva a földre esett.
Temar hátrált egy lépést, Casuel pedig rémülten eltakarta a fejét a karjával. Ryshad ösztönösen a derekához kapott, ahonnan hiányzott a kapuban lecsatolt kardkötő, miközben egy jókora lépéssel Temar mellett termett.
– Gyerünk azzal a magyarázattal, D'Alsennin! – csikorgatta a fogát az uralkodó. – Ki vele: miért kellene elhinnem ezt az egészet?
– Mert a saját szemeddel láttad, a saját füleddel hallottad – vágott vissza Temar.
– Ugyan, mit láttam? – Őfelsége elővigyázatosan arrébb lépett, hogy Casuelhez képest az asztal túlsó oldalán legyen. – A valóságot? Vagy csak egy varázslatot? A boszorkányság mutatványosjátékát, melynek figuráit Planir keze mozgatta?
– Az Ősmágus soha nem vetemedne olyasmire, amivel gyanúsítod – pislantott ki méltatlankodva Casuel a fejét takaró karjai alól.
– Vagyis azt állítod, hogy Dirindal Tor Bezaemar, ez a tiszteletre méltó idős hölgy olyan balga lenne, hogy felfedi legtitkosabb üzelmeit az ellensége ágyasának? – vonta össze a szemöldökét az uralkodó. – Mit mondott Planirnak D'Olbriot a családom történetéről? Mit tud a ti Ősmágusotok atyám és nagybátyáim haláláról?
– Csak annyit, amennyit bárki más a városban. – Casuel értetlen arccal nézett vissza rá.
Az ajtó felől indulatos kopogás hallatszott. Pillanatnyi csend támadt.
– Most ne zavarjatok! – kiáltotta dühösen Tadriol.
Temar az uralkodóra emelte tekintetét.
– Úgy emlékszem, az özvegy azt kérdezte, hánynak kell még meghalnia a családodból. Úgy érted, ez az egyszerűnek tetsző mondat valamiféle sötétebb jelentést is hordoz számodra?
Ryshad a testével igyekezett meggátolni, hogy odakintről befeszítsék az ajtót.
– A hűbéresek között mindig is hallottam effajta híreszteléseket, felséges úr... De soha nem hozták kapcsolatba őket a Tor Bezaemar családdal.
Az uralkodó éles pillantást vetett rá, majd visszafordult Temarhoz.
– Micsoda kézenfekvő véletlen, hogy Dirindal félig be is ismeri a dolgot!
A kopogtatás még hangosabbá vált.
– Minden rendben van, felséges úr? – érdeklődött egy tétova hang.
– Katona vagy, igaz? – pillantott Ryshad felé őfelsége. – Akkor gyerünk, szabadulj meg tőlük!
Ryshad engedelmesen kisurrant a szobából.
– Mondd csak, varázsló, máskor is szoktál így kémkedni? – fordult most Casuelhez az uralkodó. – És kinek: D'Olbriotnak, Planirnak vagy mindkettőjüknek? És milyen gyakran?
– Nem vagyok kém – ellenkezett elhalóan Casuel.
– Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy Dirindal ennyire megfeledkezzen magáról. – Tadriol komor arcot vágott.
– Nos, vannak bizonyos módszerek, amelyek megoldják valaki nyelvét... – Temar elővigyázatosan válogatta meg szavait, vadul kívánva, bárcsak Ryshad ne éppen most tűnt volna el. – Úgy tudom, beszéltél erről Planirral, vagyis tudomásod van róla, hogy nem csupán egyféle mágia létezik.
– Az elietimmek úgynevezett sötét tudománya? – vonta össze gyanakodva a szemöldökét őfelsége.
– A Mesterség éppen olyan eszköz, mint bármi más. Mint egy kés, amellyel kenyeret vághatsz, hogy enni adj egy gyermeknek, de szíven is szúrhatsz vele valakit. – Temar nem merte kimutatni méltatlankodását. – A Régi Birodalom idejében az igazságszolgáltatás sarokköve volt, mivel senki sem szólhatott hamisan esküjének pecsétje alatt.
– Valóban? És hogyan sikerült elérni ezt a csodás eredményt? – érdeklődött az uralkodó nem is leplezett hitetlenséggel.
– Ugyanazzal az esküszöveggel, amelyet a mai napig is használtok a tárgyalótermekben – vágott vissza Temar. – Az én időmben ez még varázsige volt, a Mesterség felidézésére használták. A Mesterség megkötötte a nyelvét annak, aki hamisan szólt volna, de ugyanúgy rá is bírta a vonakodót, hogy szinte akaratlanul kimondja az igazságot. Tor Arrial kisasszony pedig ezen tudományok nagy tapasztalatú beavatottja, és egész idő alatt a szomszéd szobában üldögélt. Az ő varázslata oldotta meg Dirindal nyelvét.
– És vajon Dirindal valóban az igazságot mondta el a varázslat hatása alatt, vagy tehetetlen bábként azt visszhangozta, amit a mágia hallani akart? – csattant fel az uralkodó.
Míg Temar válasz után keresgélt, hallotta, hogy Ryshad indulatosan vitatkozik valakivel az ajtó előtt. Casuel leeresztette a karját, és most bizonytalanul pislogott maga elé.
Temar lehunyta a szemét, hogy könnyebben tudjon összpontosítani.
– Aedral mar nidralae, Avila – suttogta. – Kérlek, gyere ide, amilyen gyorsan csak tudsz! Velindre és Allin is jöjjenek veled!
– Azt mondtad, azért akarsz bejönni, hogy családi címert kérj magadnak. – Az intéző méltatlankodó hangja zökkentette ki Temart a varázsige ritmusából. Ahogy a fiatalember kinyitotta a szemét, látta, hogy a fickó a küszöbön áll, mögötte Ryshadot fegyveresek egy csoportja veszi körül, akik fenyegetően nekiszegzik kardjukat.
– Adj még egy kis időt, és bebizonyítom jóhiszeműségünket! – intett dühösen Temar. – Hiszen még az örök hitetlenkedő Ryshad is kénytelen volt elfogadni, amit a saját szemével látott.
– Nem emelheted fel a hangodat az uralkodó jelenlétében, fiam! – Az intéző csettintésére a fegyveresek közelebb húzódtak.
– Elég ebből, Jainne mester! – Tadriol halvány mosollyal pillantott Temarra, majd visszafordult az intézőhöz. – Küldd be D'Olbriot emberét, azután várakozz odakint! Azt hiszem, hamarosan hölgytársaságot kapunk. – A kandalló párkányán álló apró időmérő szerkezetre pillantott. A cizellált nyíl félúton állt a pontosan kidolgozott skálán. – Őszintén remélem, hogy sietnek, különben mindannyian elkésünk a bálról. Nos, D'Alsennin, jól hallom, hogy családi címert szeretnél magadnak? Úgy gondolod, az ilyesmi nagyobb biztonságot adhat? És már a leendő egyenruhák színeit is kiválasztottad? Nos, meg kell mondanom, hogy ismereteim szerint te leszel a legfiatalabb, aki valaha is kiérdemelte a „Messire” elnevezést, ráadásul, ha nem tévedek, elég aprócska nemesi házról lesz szó, amennyiben te magad egyedül képviseled a D'Alsennin nevet. Mondd csak, biztos, hogy a ház feje akarsz lenni?
Az uralkodó nyilvánvalóan nem szánta bántónak szavait, Temar mégis úgy érezte, mintha arcul csapták volna.
– Nem tudom, szeretnék-e a ti fogalmaitok szerint családfő lenni, mivel fogalmam sincs, mit jelent manapság ez a szó – vágott vissza. – Azt azonban tudom, mit jelentett az én időmben: felelősséget mindazokért, akik a családtól függtek. És Saedrin kulcsára mondom, nem mulasztom el megtenni kötelességemet, amellyel Kel Ar'Ayen népének tartozom! Hiszen annak idején azért szelték át az óceánt, mert bíztak a Den Rannion, Den Fellaemion és D'Alsennin családok adott szavában. Úgy hozta a sors, hogy magam maradtam a gyarmat hajdani vezetőinek örököseként, és Poldrion fojtson meg, ha nem állok ki népem érdekeiért! Azok nevében szólok, akiket még mindig a varázslat tart fogságában immár csaknem harminc emberöltő óta, és azok nevében is, akik éppen csak magukhoz tértek ezen élettelen álomból. Felelős vagyok értük, és ha nektek az kell, hogy holmi bádogjelvényt tűzzek a gomblyukamba, és csak így vagytok hajlandóak komolyan venni, akár erre is hajlandó vagyok, noha nekem magamnak nem sokat jelent az ilyesmi.
– Őméltósága ezt úgy értette... – kezdett kapkodó magyarázkodásba Casuel.
– Köszönöm, mágus uram, de magam is meg tudom mondani, hogyan értem a dolgokat – csattant föl Temar.
– Akkor mondd! – rendelkezett az uralkodó.
– Azért jöttem el hozzád, mert a népem igen megszenvedné azt az ellenségeskedést, amelynek nem mi vagyunk okozói. Jelenleg Kel Ar'Ayen nem más, csak egy újabb figura azon a játéktáblán, amelyen D'Olbrioték és Tor Bezaemarék igyekeznek eldönteni régi vitájukat. Feltett szándékom, hogy változtatok ezen a méltatlan helyzeten. Annak az ügynek, amelyet felséged bírósága elé vittek, minden szálát a Tor Bezaemar család tartja kézben. Megtorlásképpen D'Olbriot uraság és a fivérei komoly gazdasági lépéseket fontolgatnak, amelyekkel megnehezíthetik a Tor Bezaemar-ház és a vele szövetséges családok helyzetét. Az uraság embere maga hallotta e terveket. – Temar e szavaknál Ryshad felé intett, aki mozdulatlanul, emelt fővel állt az ajtó mellett.
– Familiárisi karpántot viselsz – jegyezte meg metsző hangon az uralkodó. – Nem azt jelenti ez, hogy meg kellene tartanod az uraságod titkait?
– Úgy vélem, ártalmas a ház számára, ha nyílt vitába keveredik a Tor Bezaemar családdal. – Ryshad továbbra is egyenesen előre meredt. – Esküm nem csupán a család fejével szemben köt, de mindenki mással is, aki a ház körébe tartozik.
– Gulielnek megvan a magához való esze – mondta kissé feszülten az uralkodó. – Neki is látnia kell, hogy amit tesz, az csak lejáratja a bíróság előtt. Mi jutott eszébe D'Olbriotnak, hogy a saját kezébe akarja ragadni az igazságszolgáltatást?
– Az én időmben az uralkodóhoz folyamodtunk igazságszolgáltatásért. – Temar megkerülte az asztalt, hogy szemtől szemben állhasson Tadriollal. – Meg kell állítanod ezt a vetélkedést, mielőtt végképp elszabadul, és a maga útját kezdi járni! Mire a nagytiszteletű ügyvéd urak a bíróság előtt végeznek a mondókájukkal, ártatlan emberek válnak földönfutóvá, és ha Kel Ar'Ayent is érinti a végkifejlet, nemcsak a telepeseim megélhetése, de a puszta életük is veszélybe kerül!
– Ha nyílt ellenségeskedést látok két befolyásos nemesi család között, természetesen fellépek, hogy csökkentsem a károkat – tiltakozott őfelsége.
– Nem lenne ésszerűbb megakadályozni, mielőtt még elkezdődne? – kérdezte Temar. – Ha a házad lángra gyullad, megvárod az oltással, amíg a tető is beszakad?
– Akkor hozzatok olyan bizonyítékot a bíróság elé, amelyet nem szennyez be mágia! – ismételte az uralkodó bosszús hangon. – Olyasmit, amit mindenki láthat a saját szemével, és amelynek alapján megnyugtatóan igazságot lehet szolgáltatni.
– Ha lenne ilyen bizonyítékunk, már odavittük volna! – kiáltotta kétségbeesetten Temar. – De hát nincs ilyesmi a kezünkben! Különben mit gondolsz, miért próbálkoztunk volna meg ezzel a végső módszerrel?
– Nem hinném, hogy a kiabálás célravezető megoldás lenne a jelen helyzetben. – Avila nyugodt, mondhatni, méltóságteljes arccal lépett be a szobába, mögötte Velindre és Allin. Mindhárman illendően meghajtották magukat az uralkodó előtt, és a hirtelen beállt csendben csak szoknyájuk suhogását lehetett hallani.
– Hadd mutassam be Avila Tor Arrial kisasszonyt – szólalt meg Temar, mivel nem jutott eszébe találóbb mondanivaló. – Továbbá Velindre Ychane és Allin Mere kisasszonyokat, Hadrumal mágusait.
– Nem hinném, hogy hintóval érkeztetek ide ilyen rövid idő alatt. – Tadriolon első ízben látszottak a zavar jelei.
– Velindre varázslata pillanatnyilag jobban megfelelt a célnak. – Avila türelmetlen pillantást vetett őfelségére. – Ha jól értettem, azt várod tőlünk, hogy bizonyítsuk állításainkat.
– Honnan tudod? – kapta fel gyanakodva a fejét Tadriol.
– Miután az özvegy távozott, Allin távolbalátó varázslatot idézett rátok. – Avila helyeslő pillantást vetett Allin felé, mire a máguslány a haja tövéig elpirult. – A helyzet nem úgy festett, mintha barátságosan csevegnétek, és mivel az elmúlt napokban éppen eleget találkozhattam a tormalinok unott hitetlenségével, nem volt nehéz kitalálni, miről folyhat köztetek a szó.
– De hát hogyan repíthetted át ide magatokat, amikor csupán a távollátó varázslatból ismered ezt a helyet? – Casuel döbbenten és kissé felháborodva meredt Velindre felé.
– Hol van Channis úrhölgy? – kérdezte hirtelen Ryshad.
– Elindult haza a hintóján – nyugtatta meg Allin.
– Nem foglalkozhatnánk végre azzal a kérdéssel, amely miatt idejöttünk? – kérdezte szemrehányó hangsúllyal Avila. – Miféle bizonyítékra van szükséged, felséges úr, hogy elhidd, amit a saját szemeddel láttál?
Tadriol elgondolkodó arccal forgatta ujja körül a túlméretezett gyűrűt.
– Azt mondjátok, ezt a bizonyos varázslatot két mágus tudja megidézni egymás között?
Velindre bólintott.
– Menj az intézőmmel! – mutatott őfelsége Casuelre. – Jainne mester, vidd el ezt a fickót valamelyik távoli helyiségbe a palota túlsó oldalán. Nem, ne tőlem kérdezd, hiszen nem akarom, hogy bárki ebben a szobában tudomást szerezzen róla, amíg csak ez a hölgy meg nem találja a mágiájával! – Merev mozdulattal Velindre felé bólintott.
Az intéző kiterelte a szobából Casuelt, és nyugtalanságát azzal vélte levezetni, hogy alaposan bevágta maga mögött az ajtót. A varázsló aggodalmas kérdései, amelyekre nem érkezett válasz, lassanként elhaltak a távolban.
A csend szinte kézzel fogható feszültséggel töltötte meg a szobát. Temar képtelenségnek érezte, hogy nyugodtan üljön vagy álljon. Körbesétált, látszólag megcsodálva a falon függő festményeket. Tájképeket ábrázoló vízfestményeket látott, az egyiken rügyező fák vettek körül egy büszke racionalista épületet, a másikon borostyán terjeszkedett holmi ősi romokon. A következő kép alatt apró réztábla adta tudtára, hogy a Den Jaepe család Savorg-béli rezidenciáját láthatja. Temar felsóhajtott. A karcsú tornyok, amelyekre még jól emlékezett, nyilván réges-rég leomlottak már azon a hegyormon. Ahogy továbblépett, egy oldalpillantást vetett Allinra; a lány egészen előrecsúszott a széken, arca vöröslött a zaklatottságtól. Tekintetük futólag találkozott, és Temar megpróbált tőle telhetőleg biztatóan rámosolyogni, hálás pillantást kapva cserében. Ryshad még mindig az ajtó mellett állt, olyan egyenes háttal, mintha lándzsát nyelt volna. Avila merev testtartása szinte tükörképe volt a kardforgatóénak, csakhogy két kezét csinosan összefonta az ölében, és fáradt arcán most hirtelen mintha mély nyomokat hagytak volna az évek. Úgy látszott, csupán Velindre és az uralkodó nem érzik feszélyezettnek magukat. A mágushölgy szégyentelen kíváncsisággal nézdegélt körbe a szobában, Tadriol pedig a székében hátradőlve nézte őt.
– Azt hiszem, most már elég idő telt el. – Őfelsége hirtelen fölegyenesedett ültében. – Gyerünk, mutasd meg, hová lett a barátunk!
Velindre nyugodt mozdulattal lehajolt, és fölvette a földről a tálcát.
– Ha jól sejtem, ugyanezt használta Casuel is – pillantott az uralkodóra. – Nem gondolod, hogy ha előre kifőztük volna ezt az egészet, talán egy kicsit felszereltebben állít be hozzád? – Temar újabb gyertyát vett le a kandallópárkányról.
– Köszönöm. – A hölgy ujjai végén skarlátvörös láng szökkent fel, amint a tálcát magasan a kandallópárkányra állította, a gyertyát pedig eléje tartotta. Ahogy a varázslatára összpontosította minden figyelmét, arcvonásai a szokottnál is szögletesebbnek tűntek.
A fémtálca közepén lágy, aranyos fény kezdett hajladozni, és szelíd hullámzással végigömlött a csillogó felületen. Hamarosan olyan ragyogó volt már, hogy szinte beléfájdultak a reá szegződő tekintetek. Az egyre szélesedő tükörkép Casuelt mutatta, aki méltatlankodó arccal kucorgott egy gyanúsan apró helyiségben. Magasan a feje fölött egy ablak négyszöge látszott, mellette pedig mosdóállvány, korsóval.
– Úgy nézem, az intéződ az illemhelyre szállásolta be nagyra becsült munkatársamat – mosolygott Velindre.
– Már el is indult, hogy maga adja tudtotokra nyomorúságos helyzetemet – csattant fel panaszosan Casuel, egyenesen keresztülbámulva a varázslaton. – Legyetek olyan szívesek, és küldjétek vissza a kulccsal együtt!
Temar udvariasan elfordult, hogy elrejtse mosolyát, közben azért azt is látta, hogy Allin elszántan bámulja a padlót.
Velindre megnyalta hüvelyk- és mutatóujját, és halk sercenés kíséretében eloltotta a gyertya kanócát.
– Nos, elegendő bizonyítékot szolgáltattunk? – kérdezte kissé epésen. – Ha még ezzel sem győztünk meg, akkor azt hiszem, az évszak végéig elvitatkozhatunk a dolgon.
– Úgy vélem, mégsem volt üres hencegés mindaz, amit a társaid a képességeidről állítottak – felelte megfontoltan Tadriol.
Velindre sokat tudó arccal elmosolyodott.
– A kakas csak kukorékoljon, ahogy akar, a tojást akkor is a tyúk tojja – jelentette ki vidáman.
Őfelsége arcán is átsuhant egy mosoly, ám amikor Avilára nézett, homlokát már ismét tűnődés barázdálta.
– Ha nem tévedek, azt mondtad, képes vagy igazmondásra kényszeríteni valakit – szólította meg a kisasszonyt. – Gyerünk, bizonyítsd be! Mondjuk, rajtam.
– Nos, ha így kívánod... – Avila összeszorította vértelen ajkát. – Megesküszöl mindenre, amit szentnek tartasz, hogy igazat szólsz? A varázslat csak akkor működik, ha szavatartó ember vagy.
– Megesküszöm házam becsületére és atyám vérére – vágta rá Tadriol erősen bosszankodva.
– Raeponin an iskatel, fa nuran aestor Fedal tris amria lekat. – Avila aprólékos pontossággal ejtette ki az ősi szavakat. – Most pedig, Tadriol uralkodónk, aki az ötödik ezen a néven, mondd, hogy nem gyanakszol Dirindal Tor Bezaemarra, hogy kezéhez elődeid vére tapad!
Tadriol kinyitotta a száját, összevonta a szemöldökét, majd megnyalta ajkát. Nagyot nyelt, egyszer, még egyszer, azután inge gallérjához nyúlt. Arcvonásain a rémület árnyéka suhant át, ám tekintete a következő pillanatban már ismét józan és számító volt. Aprót köhintett.
– Meg kell hagyni, hölgyem, valóban gyanakszom rá, méghozzá több okkal, mint amennyiről tudomásod lehet. – Hirtelen mozdulattal Velindre felé mutatott. – Gyerünk, most mutasd meg rajta is!
– Esküszöm, hogy igazat szólok, esküszöm a levegőre, amelyet belélegzem és amely mágiám lényegét adja. – Velindre egy pillanatra sem jött zavarba.
Avila elismételte a varázsigét, Tadriol pedig szorosan Velindre elé állt, és könyörtelen tekintettel fürkészte a hölgy arcát.
– Akkor tehát volt bármi megtévesztés abban, amit láttam? Talán Hadrumalban főzték ki ezt az egész kis összeesküvést?
– Sem megtévesztésről, sem összeesküvésről nincs szó – felelte nyugodt hangon a mágushölgy. – Csak a puszta, szépítetlen igazságot láttad. Ha bennünk nem bízol, kérdezd meg Channis úrhölgyet.
– Meg is fogom tenni – vágott vissza az uralkodó. Sarkon fordult, az ablakhoz lépett, és az alant elterülő kertre függesztette tekintetét. – Menjetek innen mindannyian! Rengeteg dolgot kell átgondolnom, és igen kevés időm maradt.
Temar azonban nem mozdult.
– Cselekedned kell, mielőtt még D'Olbriot és Tor Bezaemar rászabadítják a káoszt mindannyiunkra!
Tadriol veszedelmesen dühödt tekintettel fordult hátra.
– A káosz nem afféle csacska társalgási téma, D'Alsennin! – Haragja azonban gyorsan csillapodott, talán éppen Temar zavart arckifejezése láttán. – Úgy vélem, ha megvárom a délutáni táncmulatságot, az még nem jelent helyrehozhatatlan késlekedést, nemde? Nos, akkor a bálon találkozom mindannyiótokkal: mondom, mindannyiótokkal, beleértve téged is, kardforgató! Jainne mester majd odaadja a belépőiteket. – Azzal karját összefonva a mellén visszafordult az ablakhoz.
Temar ekkor vette csak észre, hogy minden arc feléje fordul, mintha tőle várnának iránymutatást.
– Nos, akkor délután visszatérünk erre a kérdésre. – Meghajolt az uralkodó háta irányában, és kivezette a többieket a szobából. Odakint a folyosón az intéző sietett feléjük, némileg rosszindulatú arckifejezéssel.
– Igen, tudjuk, hogy szórakoztató dolognak tartottad bezárni szegény Casuelt az illemhelyre – hadarta Temar, mielőtt a fickó szóhoz juthatott volna. – Most azonban siess, és engedd ki! Odalent megvárunk. Ó, igen, és ne felejts elhozni nekünk öt belépőkártyát a délutáni táncmulatságra!
Amint az intéző elsomfordált, Ryshad megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Messire már előre meghagyta nekem, hogy kísérjelek el a bálra. Ez pedig, ha nem tévedek, azt jelenti, hogy maradt egy fölösleges belépőnk, vagyis elrendezhetjük az adósságunkat Charoleiával.
Temarnak sikerült átmenetileg az agya egyik hátulsó szögletébe száműznie azt a felkavaró gondolatot, hogy hamarosan esetleg az említett hölggyel fog majd táncolni.
– Elkísértek bennünket a lépcsőig? – Velindre homlokráncolása valószínűleg nem csupán annak szólt, hogy nehezen ismerte ki magát az idegen környezetben.
Casuel fénylő arcán látszott, hogy a varázsló valósággal repes az elragadtatástól, Allin azonban a szokottnál is aggodalmasabban pislogott.
– Ugye, nincs semmi baj? – lépett közelebb hozzá Temar.
– Fogalmam sincs, mit is kellene fölvennem – sóhajtotta elgyötörten a lány.
Bölcs Tadriol palotájában
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek ötödik napján, délben
Amikor visszatértünk az uralkodói palotába, mindannyiunkat meglepett a változás a reggeli ürességhez képest. Ünneplőbe öltözött előkelőségek tolongtak a bejárat körül, a déli nap szinte lángra gyújtotta csillogó gyémántjaikat, zafírjaikat, rubintjaikat. No, nem mintha igazán sok időt adtak volna neki erre; sietve leszálltak hintóikból a hatalmas udvaron, amelyet három oldalról a palota épülete határolt, és máris menedéket kerestek a tágas termek hűvösében, éppen csak annyi időt engedve az összegyűlt sokaságnak, hogy megcsodálhassa méltóságteljes vonulásukat. Mindenütt a Den Janaquel család színeibe öltözött katonák őrködtek, ügyelve a folyamatosan mozgó hintósor lassú ki- és begördülésére a magas vaskapuk között.
– Eddig nem is tűnt fel, hogy ilyen hatalmas ez az épület – jegyezte meg Temar, amint a hintónk lelassított, hogy fogadja a bámészkodók örömkiáltásait. A fiatalember öntudatlan mozdulattal megigazgatta ingének csipkés gallérját; nyilván fogalma sem volt róla, hogy egész úton ezt az ideges kis gesztust ismételgette.
– Ha a másik bejárat felől közelíti meg az ember, valóban nem jön rá, milyen messzire nyúlik az épület. – A hintó belseje kezdett kényelmetlenül fülledtté válni, és erősen izzadtam szűk szabású egyenruhámban. Úgy éreztem, a gyomrom olyan üres, akár egy dob, és a kevés elfogyasztott étel sziklaként ült a bordacsontjaim alatt.
– Más értelmes célra is használják ezt a helyet, vagy csupán ünnepi balgaságokra és efféle idióta fényűzésre? – Avila megvető arccal hűsítgette magát habos legyezőjével, amelynek égszínkék tollai összhangban voltak ruhájának színével. A legyező kagylóval berakott nyelének gyöngyházfénye a nyakát ékesítő gyöngysort idézte.
– Az uralkodó a legfőbb kapocs a nemesség és az egyszerű nép között, kisasszony – fordultam hozzá. – Ebben a palotában látja vendégül a kereskedőket, találkozik a kézművesek vezetőivel, a templomok küldöttségeivel. Ha Lescar valamelyik nyughatatlan hercege vagy egy relshazi városatya látogatóba érkezik, itt szállásolják el, így aztán bárkivel váltana is szót hivatalos keretek között, őfelsége pártatlan tanúja az ilyen beszélgetéseknek. És ami a mi szempontunkból még fontosabb: az uralkodó ide hívja össze a családfőket, hogy megvitassa velük a gondjait.
E gondolat arra késztetett, hogy kipillantsak hintónk ablakán Tor Bezaemar-, Den Thasnet- vagy Den Muret-címereket keresve az elvonuló kocsik lakkozott ajtaján.
– Mit gondolsz, mi járhatott a fejében D'Olbriot uraságnak, hogy külön kocsin küldött bennünket? – Temar ismét az inggallérjával babrált, amelynek fehér színe szinte fénylett zekéje és nadrágja mély sötétkékje mellett.
– Talán emlékeztetni akarta a kíváncsiskodókat, hogy a saját jogodon vagy itt – találgattam. Őszintén szólva fogalmam sem volt, mit gondolhat az uraság. Udvarias kiegyensúlyozottsággal fogadta a meglepő hírt, hogy a varázslókat meghívták az uralkodói bálba, és egyetlen szót sem fűzött reggeli váratlan eltűnésünkhöz a palotából.
– Gondolod, hogy az ilyen olcsó színpadi fogások meggyőzhetnek bárkit? – biggyesztette le sápadt ajkát Avila. – Hiszen az ünnepek alatt mindvégig úgy táncoltunk, ahogy D'Olbriot uraság fütyült, ez mindenki előtt eléggé nyilvánvaló.
Ahogy a kapu kitárult előttünk, a hintó nekilendült, és a lovak vidám ügetésbe váltottak. Az alacsony lépcső előtt megálltunk, a Tor Tadriol-ház ünneplőbe öltözött inasai pedig már nyitották is nekünk a fehér kétszárnyú ajtót. Leugrottam a hintóból, hogy a karomat nyújtsam Avilának.
A hölgy lassú, méltóságteljes léptekkel szállt le, egy pillanatra megtorpanva, hogy eligazgassa szoknyájának fodrait. Temar nem vett tudomást az inasok segítő kezéről.
– És most merre, Ryshad? – súgta oda.
– Azt hiszem, várunk egy kicsit – intettem Messire hintója felé, amely nyomunkban éppen akkor gördült be a kapun. Amint a kocsis megállította a lovakat. Messire elsőként ugrott le a hágcsón, pávazöld brokátöltözéke magára vonta a bámész tekinteteket. Leishal fivére, Myred fia és Camarl unokaöccse mindannyian ugyanilyen színű ruhát viseltek, amelyek csak szabásukban különböztek kissé, ahogy megkívánta rangjuk és életkoruk. Igen meggyőző felvonulása volt ez a D'Olbriot család egyesített hatalmának és befolyásának, számításba véve ráadásul, hogy négyen együtt egy egész vagyonnyi smaragdot viseltek magukon.
Mögöttük Channis úrhölgy hintaja érkezett meg, ajtaján a Den Veneta család címerét képező nyílvesszőkkel. A hölgy szinte tündökölt bíborvörös ruhájában, amelyhez halvány rózsaszín csipkekendőt választott, és egész csokornyi partiképesnek nevezhető leányzót terelgetett maga előtt. A kisasszonyok, akik szintén a D'Olbriot-ház jelvényét viselték tarka ruháikon, messziről úgy festettek, akár egy színes mezei bokréta. Nos, ha ezekután még bárki kételkedne benne, vajon elég jelentőségteljes szerepet tölt-e be a drága hölgy a D'Olbriot családban, bizony érdemes még egyszer végiggondolnia aggályait. Kisvártatva megérkezett Ustian és Fresil is nyitott hintóban, ugyanazt a pávazöld árnyalatot viselve ruháikon.
Amint a megüresedett hintók lassan, méltóságteljesen elgördültek a hátsó kapu felé, egy kisebb, címer nélküli zárt kocsi zötyögött be jóval kevesebb ceremóniával. Casuel kászálódott elő belőle fontoskodó arccal, mint mindig, és kis híján orra bukott a lépcsőn, ahogy rálépett aranybrokát köntösének túlméretezett szárnyára. Velindre könnyed eleganciával követte, egyszerűen hátrafésült szőke haja szinte ragyogott a bonyolult frizurákat felvonultató barna és fekete fejek közt. Galambszürke ruhája is dísztelen volt, anyaga és szabása azonban magáért beszélt, néma érdeklődést keltve a színkavalkádban. Muszáj volt alaposabban szemügyre vennem a hölgyet.
– Látom, Ryshad, mostanában nagy érdeklődést tanúsítasz a női öltözködés iránt – jegyezte meg Avila. – Nagyon helyesen teszed. A legtöbb férfinak nincs érzéke az ilyesmihez, és nem is tudnak egyebet, csak a szabó számlája miatt siránkozni. Nos, még mielőtt megkérdeznéd, ugyanaz a ruha van rajtam, amelyet Tor Kanselinéknél viseltem. Ha Guliel arra vesztegeti a pénzét, hogy három öltözet ruhát készíttessen nekem az ünnep minden egyes napjára, hát nem bánom, de emellett azért arra is lehetne gondja, hogy valakivel kiszedesse a foltot a régiekből. – Világosan látszott, hogy a hölgy igen hosszús valamiért, de hogy ki vagy mi ellen irányul a haragja, azt nem tudtam megállapítani.
Messire éppen most köszöntötte Channis úrhölgyet; magához ölelte, és olyan lelkesülten csókolta meg az ajkát, hogy a körülötte állók oldalba bökték a szomszédjukat. Udvarias mozdulattal a karját kínálta a hölgynek, a család többi tagja pedig tetszetős párokban felsorakozott mögöttük.
– Tor Arrial kisasszony, Temar, csatlakoztok hozzánk? – intett oda nekik.
Temar ódivatú meghajlás kíséretében karon fogta Avilát, aki a szeme sarkából cinkosan rákacsintott. Látván, hogy Casuel erősen gondolkodóba esik, vajon Velindre vagy Allin kisasszonyt illene-e kitüntetnie a társaságával, odabiccentettem Temarnak, és leszaladtam a lépcsőn.
– Kedves mágushölgy, kitüntetsz azzal a keggyel, hogy a kíséretemre bízod magad? – léptem oda Allinhoz. A leányzó olyan feszesen és fegyelmezetten állt, hogy már az is átsuhant az agyamon, vajon egyáltalán lélegzik-e. Rákacsintottam; ettől tartása felengedett annyira, hogy megkockáztasson egy halvány elveszett kis mosolyt. Megkönnyebbültem, mivel nem szívesen vettem volna, ha elájul menet közben.
– Gyerünk, Casuel! – Velindre karon fogta a varázslót, és nehéz lett volna megmondani, voltaképpen melyikük kíséri fel melyiküket a széles kőlépcsőn.
– Igazán szép ez a ruha – fordultam Allinhoz, miközben arra vártunk, hogy az ajtóban álló udvaronc bejelentse érkezésünket. A halvány szilvavörös öltözék valóban előnyös támogatást adott Allin egérszürke megjelenésének, és egy kis szerencsével talán még a pirulásait is kevésbé feltűnővé teszi.
A lány kerek arcán hálás mosoly jelent meg, meglepően csinos kifejezést kölcsönözve neki.
– Avila kisasszony megparancsolta a szobalányoknak, hogy forgassanak föl minden ruhásszekrényt a házban, amíg csak nem találnak valamit, ami jó rám – felelte szégyenlősen pislogva.
Végignéztem a családhoz tartozó hölgyeken. Ha jól sejtem, a ruha leginkább Ticarie kisasszony szekrényeiből származhatott, tekintve, hogy a hölgy előnytelen alakját még a legmesteribb szabómunka sem tudta igazán kedvező színben feltüntetni. Allinnak végül is szerencséje van, hogy a D'Olbriot hölgyek nem nőnek olyan magasra, mint a Den Hefeken kisasszonyok, vagy nem büszkélkedhetnek a Tor Kanselin lányok nádszálkarcsúságával.
– Hölgyem, uram, szabad a meghívókat? – Felmutattuk a kamarásnak a kétrét hajtogatott belépőkártyákat, amelyeket selyemszalaggal erősítettünk a csuklónkra; ennek megfelelőképpen udvariasan beterelgettek bennünket egy fényűző berendezésű szalonba.
– Lenyűgöző... – suttogta Allin.
– Azt mondják, a parkett intarziáihoz a Régi Birodalom minden szögletéből érkező faanyagot felhasználtak – feleltem barátságos mosollyal.
Az intarziaminta ívei és körei remekül ötvözték a racionalista mértéktartást az uralkodói szalonokba illő fényűzéssel. Nem mintha túlságosan sokat láthattunk volna az említett parkettből, tekintve, hogy minden talpalatnyi területet elfoglaltak a puha tánccipellők és suhogó szoknyák. Körülöttünk szintén a hajdani bőkezű költekezés és a későbbi fegyelmezettség remekül megtalált összhangja látszott: a gazdagon burjánzó virágcsokrok helyett inkább egyszerűbb és józanabb vonalú pálmalevelek ékesítették a falakat, de a hullámvonalak egybekapcsolódása azért nem nélkülözött némi diszkrét aranyozást. A szemközti fal hatalmas kétszárnyú ajtói pedig egyenesen az uralkodói bálterembe nyíltak, ahol Tadriol már készen állt, hogy köszöntse vendégeit.
Temar megállt, hogy szemügyre vegye a mennyezetet, nem törődve vele, hogy a mögötte haladók a sarkára lépnek. A magasan a fejünk fölött trónoló freskók a régi legendák alakjait és eseményeit idézték, ám némi átértelmezéssel, ahogyan az első Tadriol udvarában élő festő láthatta. A sarkokban Dastennin kagylókkal ékesített, tengeri hínárból font koronájával a fején éppen a tengereket öntötte ki korsójából, hogy elválassza világunkat a Másvilágtól, vele szemben Halcarion a holdakat indította útnak az égbolton, hogy azután gyémántokkal ékes diadémjából csillagokat szórjon nyomukba. Az erdők s mezők állatai térdet hajtottak Talagrin előtt, akit őszi levelek füzére koszorúzott. Drianon egyik karján gabonakévével, másik kezében leveles ággal éppen a gyümölcsfákat borította virágba, míg lába nyomán fű sarjadt ki a puszta földből.
Négyük között további istenségek tapodták a létezés kettős birodalmának útjait: Arimelin szőtte az álmokat, amelyek összekötik a két világot, Trimon hárfája zengett át az élők és holtak országán, Larasion pedig megidézte a szeleket, amelyek szintén nem tisztelnek semmiféle határt. Túloldalt Ostrin gyógyítgatta a betegeket, akiknek nem érkezett még el az idejük, hogy elhagyják az élet partjait, és egy kupa borral köszöntötte az újszülötteket, amely elfeledteti majd velük emlékeiket a Másvilágon töltött időről.
– Látványos, ha nem is túl eredeti – jegyezte meg Velindre, éles tekintetét a központi ábrára függesztve, ahol szokás szerint Saedrin állt a kulcsokkal. Raeponin a mérlegével, Poldrion pedig ladikja csáklyáját tartotta maga elé mintegy hatalmi jelvényként. Az istenek hármasát kisebb alakok csoportja vette körül, akik mind öltözködésükben, mind testtartásukban visszhangozták a három főalak higgadt nyugalmát.
– Azok a kisebbek talán ma is élő személyek? – tanulmányozta Avila a távoli freskót.
– A jelenkor családfői – bólintottam.
– Mit gondolsz, eszükbe jut néhanap, hogy Saedrin nem csupán rangot adott nekik, hanem ezzel együtt kötelességeket is? – tűnődött kissé élesen Temar.
– Nem mennénk beljebb? – sürgettem őket. – Elálljuk az utat a bejáratnál.
A tágas szalon máris zsúfolásig megtelt; Messire szokás szerint úgy időzítette érkezését, hogy a lehető legtöbb embert ejtsen ámulatba bevonulásával, és ráadásul a lehetséges legkevesebb időt kelljen unalmas fecsegéssel töltenie, mielőtt a valódi szórakozás megkezdődne.
– Elígérkeztél már valaki táncpartneréül? – Allin idegesen gyűrögette a meghívója sarkát.
– Familiárisok körében aligha szokás az ilyesmi – ráztam meg a fejemet. Mindazonáltal kissé megkönnyebbülten láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki egyenruhát visel a teremben. Itt is, ott is felbukkant egy-két bizalmasi rangra emelkedett fegyverforgató, akik megszokás teremtette magabiztossággal mozogtak az ünneplőbe öltözött előkelőségek körében, karjukon drága ruhát viselő feleségükkel. Megpróbáltam elképzelni, amint Livak udvarias csevegésbe bocsátkozik a legutóbbi toremali társasági eseményekkel kapcsolatban, mialatt jómagam kereskedelmi érdekeltségeket latolgatok a hasonszőrű élemedett polgárokkal.
– Vajon miért akarta őfelsége, hogy idejöjjünk? – tűnődött félhangosan Allin.
– Jó kérdés – bólintottam. Kezdettől fogva éreztem, hogy nem találom a helyem. Éppenséggel álltam már a díszőrség tagjaként a táncterem előtt, amikor a D'Olbriot családra esett a dicsőség és kötelesség, hogy az ünnepség szervezését lebonyolítsa és rendjét fenntartsa, de még álmomban sem jutott volna eszembe, hogy valaha vendég leszek ezen előkelő falak közt.
– Temarnak nem lesz hiánya táncpartnerekben – sóhajtotta beletörődő hangon Allin. D'Alsennin éppen Camarl társaságában álldogált egy oldalasztal mellett, amelyen tintát és tollakat láttam heverni. Néhányan a D'Olbriot kisasszonyok közöl máris feljegyezték kezdőbetűiket a táncrendjére, és elébe tartották a saját papírlapjaikat, hogy viszonozhassa a kedvességet. Mögöttük egy szolga settenkedett aggodalmas arccal.
Allin az ujja köré csavarta a táncrendjét. Láttam, hogy kerek arcára némi sajnálkozás ül ki.
– Szeretsz táncolni? – kérdeztem.
– Igen – ismerte be, és kissé elpirult. – Vagyis úgy értem, hogy szerettem, amikor még otthon voltam.
– Hát Hadrumal mágusai sosem hódolnak efféle szórakozásnak? – Őszintén szólva soha nem voltam nagy véleménnyel a varázslók időtöltéseiről.
– Néha előfordul – felelte Allin. – Csakhogy elég kevés zenész vetődik arra, ráadásul a varázslók többsége úgy táncol, mintha fordítva vette volna fel a cipőjét.
– Még szerencse, hogy a legtöbbjük ilyen kétballábas... Ezzel is csökken a valószínűsége, hogy a mágusok hadserege világuralomra törjön – állt meg mellettünk Velindre, határozott hangjával áttörve a szalon halk mormolását. – Tízből kilenc varázslónak egyáltalán nincs ritmusérzéke, vagyis lehetetlenség volna, hogy egy ilyen hadsereg ütemre masírozzon.
Száraz tréfája mosolyt csalt az arcomra, de azt is láttam, hogy a körülöttünk állóknak semmiképp sincs ínyére ez a furcsa megjegyzés.
– Planir, mint ahogy első látásra gondolnátok is róla, igen könnyed mozgású, és remek táncos hírében áll – folytatta zavartalanul Velindre. – De ha már itt tartunk, elég sokszor előfordul, hogy a mi drága Ősmágusunk az a bizonyos kivétel, amely, mint tudjuk, erősíti a szabályt.
– Valóban ennyit adsz a szabályokra? – csipkelődtem. – Hiszen Otrick tanítványa vagy! Ha jól emlékszem, az ő szokása addig hajlítani a szabályokat, amíg kettétörnek.
Velindre arca elkomorodott szögletes arcvonásai kiélesedtek.
– Nos, ha már itt tartunk, azok a szabályok legalább mindenkire egyaránt érvénesek voltak, nem úgy, mint manapság, amikor külön szabályok vonatkoznak Planirra és a cimboráira, és megint mások ránk, többiekre.
– Nem hallottál híreket Otrick hogyléte felől? – Allin tekintete aggodalmasan elkerekedett.
– Nem. – Velindre mogyoróbarna szeme felszikrázott, majd kihunyt. – Azt hiszem, éppen ideje, hogy Planir szembenézzen az igazsággal. Már így is túlságosan régóta használja ürügyül Kellarin dolgát, hogy ne kelljen Hadrumal gondjaival foglalkoznia.
– Ott van Casuel! – Allint szemlátomást jobban érdekelték az itt és most problémái, mint a varázslók távoli szigetének belharcai.
Casuel bocsánatkérések és mentegetőzések közepette vágott át a tömegen, izzadt tenyerében gyűrögetve meghívókártyáját.
– Fölkért már benneteket táncolni valaki?
– Miért, csak nem ez a szándékod? – pislogott ártatlan tekintettel Velindre.
Casuel egy lélegzetvételnyivel tovább tétovázott, mint illendő lett volna.
– Természetesen, ha részeltettek ebben a kegyben – felelte végül. – És ki más kért még föl? Miféle rangúak?
Velindre a mágus orra elé tartotta érintetlen táncrendjét.
– Tessék, kedves Casuel, választhatsz a táncok közül.
A varázsló gondterhelten ráncolta a homlokát.
– Mit gondoltok. Camarl őméltósága beleegyezne, ha táncra kérnék egy-két nemeshölgyet a kisebb jelentőségű családokból? Csak néhány szerényebb sarjat... – Elbátortalanodva pillantott körül a szalonban. – Egyébként hová lett Camarl?
Tekintetemmel végigpásztáztam a tömeget, de sehol sem láttam Camarl őméltóságát. Valami más azonban a szemembe ötlött. Ahogyan a családok tagjai szóba elegyedtek egymással, az már mintegy előrevetítette a készülődő hadviselés frontvonalait. Firon Den Thasnet két Den Muret kisasszony társaságában álldogált, míg nővérét Den Rannion uraság legifjabb fivére vezette karon fogva. Nem messze tőlük Tor Sylarre uraság szívélyesen mosolyogva társalgott az idősebbik Den Muret őméltóságával. Még a növekvő tolongásban is elővigyázatos távolságot tartottak Gelaia Den Murivance kisasszonytól, aki Maren fivére és a kis Jenty Tor Sauzet társaságában nevetgélt. Orilan Den Hefeken a jegyesével, Den Risiper őméltóságával beszélgetett, mialatt mindkét házbéli ifjak és leányok további táncokat ígértek egymásnak néhány Den Ferrand és Den Gennael leszármazottal. Mögöttük a sziklaarcú Tor Priminale uraság állt megszámlálhatatlan unokatestvére áthatolhatatlan gyűrűjében.
Miközben őket figyeltem, egy ínas érkezett a palota színeiben, és udvariasan odasúgott valamit Tor Sylarre uraságnak. Egy élten át gyakorolt kemény önfegyelem kellett hozzá, hogy az uraság arca rezzenetlen maradjon, mindazonáltal nyomban búcsút mondott Den Muretnek, és követte az inast azon az oldalajtón át, amely a terem túlsó végéből nyílt.
Temar lépett oda hozzánk, finoman lengetve táncrendjét, hogy megszáradjon a tinta.
– Ne gyertek közel hozzám, drága hölgyeim – jelentette be évődve. – Valamelyik kétbalkezes nőszemély éppen most öntötte le tintával a nadrágomat. Ha jól emlékszem, Tor Priminale jelvényt viselt. – Mókázó szavai dacára harag suhant át az arcán.
Szemügyre vettem az alig észrevehető foltot sötétkék nadrágján.
– Még szerencse, hogy Messire éppen ezt a színt javasolta – állapítottam meg.
– Szerencse – biccentett savanyúan Temar. – Az már kevésbé, hogy a kisasszony szép narancssárga tollai most leginkább sárszínűek. Vajon mit jelenthet ez abban a bonyolult legyezőnyelvben; amelyet ezek a ráérő hölgyek kifejlesztettek maguknak?
– Rágondolni is borzalom – vigyorodtam el.
– Hová visz ez az ajtó? – intett Temar az oldalbejárat felé, melyen át Tor Sylarre uraság eltűnt.
– Néhány kanyar után a trónterembe – feleltem.
– Camarl őméltóságát meg az uraságot azonnal magához hívatta Tadriol, amint megérkeztek. – Temar sokatmondó pillantást vetett rám.
– Mikor kezdődik már a tánc? – türelmetlenkedett Casuel. – Elviselhetetlenül meleg van idebent. – Nehéz köntösének szárnyait lebegtetve próbálta legyezni magát.
– Örülj neki, hogy nem este tartják a hált! – figyelmeztettem. – Odakint akkor sincs sokkal hűvösebb, idebent meg számtalan gyertya ontja a fényt, és persze a meleget.
A szalon a palota teljes szélességén végighúzódott, és bár magas építésű ablakai nyitva álltak, szellő sem borzolta a hölgyek magasra tornyozott hajkölteményeit. A hőség valóban kezdett kellemetlenné válni.
– Bevethetnénk némi jól megfontolt mágiát, Casuel – jegyezte meg Velindre. – Remek gyakorlat volna Allin tűzhöz való tehetségének, ha mozgásba hozná a levegőt, és kiszorítaná innen a meleget.
– De hát itt nem varázsolhatunk! – szisszent fel méltatlankodva Casuel. – Legalábbis őfelsége engedélye nélkül semmiképpen.
– Akkor talán kérjünk tőle engedélyt. Tényleg, hol az uralkodó?
Ebben a pillanatban a bálterem bronzveretes ajtaja sarkig tárult, és a meghívottak hálásan özönlöttek be a hűvösebb helyiségbe. Ahogy a szalonban megfogyatkozott a tömeg. Velindre is bekukucskált az ajtón.
– Azt hittem, őfelsége személyesen fogadja a vendégeit – jegyezte meg kissé csípősen.
– Tor Arrial uraságot éppen most hívatta magához. – Temar még mindig a hátsó ajtóra függesztette tekintetét, amely előtt most egy inas őrködött minden feltűnés nélkül.
A gondolat szöget ütött a fejembe, és Avilát kezdtem keresni a tekintetemmel. Hamarosan meg is láttam Tor Arrial úrnő társaságában. Az úrnő fivére, Den Harkeil őméltósága olyasféle arckifejezéssel kanyarította a nevét Avila táncrendjébe, amelyet ifjabbak között legalábbis csábmosolynak lehetett volna nevezni.
– Örömmel látom, hogy legalább valaki jól érzi magát itt – jegyezte meg Temar kissé savanyúan, amint a pillantásomat követve észrevette a kisasszonyt.
– Úgy látom, Camarl őméltóságáról nem mondhatjuk el ugyanezt – böktem oldalba Temart, mivel Camarl lépett ki éppen az oldalajtón, és jól nevelten kifejezéstelen arccal a nagybátyjaihoz sietett. A következő pillanatban Ustian barátságos mosolya is lehervadt, Leishal homloka pedig ráncba szaladt. Fresil türelmetlenül csettintett ujjaival, hogy magához hívja Myredet; erre azután többen is izgatottan sugdolózni kezdtek, nem csupán a Tor Kanselin kisasszonyok, akiket Myred oly sietve magukra hagyott.
Temar felém fordult, mintha tőlem várna magyarázatot, én azonban semmivel sem tudtam többet nála. A következő pillanatban mozgolódás támadt a bejárati ajtó környékén. Minden fej arrafelé fordult, de csak néhány szolga sietett be poharakkal telirakott tálcákkal.
– Remélem, a túlzásba vitt italfogyasztás nem fajul neveletlenkedéssé – morgolódott Temar, aki érthetően kissé zord hangulatban volt.
Elvettem az egyik tálcáról egy pohár aranyszínű bort.
– Még soha nem hallottam hírét, hogy az efféle udvari bál alantas kocsmai rendetlenkedésbe torkollt volna, de hát mindig kell lennie egy első alkalomnak – feleltem, csak hogy oldjam a feszültséget.
– Ugye, nem mondjátok komolyan, hogy ez a vészterhes helyzet esetleg tettlegességre adhat okot? – Casuel szorongva emelte rám a tekintetét.
– Ugyan, Casuel, csak tréfálkoznak – válaszolta kissé megyető hangnemben Velindre.
Nos, ahogy végignéztem az egybegyűlteken, és szinte a saját bőrömön érzékeltem az ellenségesség gyengülő-erősödő hullámait, ez utóbbi állításban én magam nem voltam olyan biztos.
Odakint, a bejárat előtt újabb hintók álltak meg, elvonva kissé a szalonban sustorgók figyelmét. Első pillanatban talán még örültem is ennek a fejleménynek, amíg rá nem jöttem, hogy a késve érkezők mindannyian a Tor Bezaemar családhoz tartoznak. Elsőnek az uraság lépett be, karján Dirindallal, mögöttük számtalan fiú és unokatestvér kísérte a család tisztelettudó leányait. Mindannyian a Tor Bezaemar jelvényt viselték függőiken, gyűrűiken és melltűiken, néhányan közülük más, kisebb családok jelképeivel együtt, amelyek az idők során beolvadtak a Tor Bezaemar-házba.
A küszöbön megtorpantak, amíg csak Dirindal meg nem győződött róla, hogy bevonulásuk kellőképpen hatásos lesz. Jóváhagyó bólintására a család úgy özönlött be, mint a csalitosba rebbenő madárcsapat; megszállták a beszélgető csoportokat, mindenkihez volt egy mosolyuk, egy jó szavuk, legyen bár szívből jövő vagy tettetett. Dirindal átengedte unokaöccsét a feleségének, és unokája, Kreve társaságában lassan körbesétált a szalonban. A szemem sarkából észrevettem, hogy egy Tor Tadriol egyenruhás szolga lép el a fal mellől, és gyors léptekkel Tor Bezaemar urasághoz siet.
– Figyelj csak... – Temar óvatos biccentéssel Dirindal felé mutatott, aki éppen most ért oda Channis úrhölgyhöz. Messire szíve hölgye vidáman nevetgélt Tor Kanselin úrnővel, és még csak egy pillantásra sem méltatták a Tor Bezaemar özvegyet, sőt, kifejezetten hátat fordítottak neki. Néhány határozott legyezőmozdulattal maguk köré gyűjtötték a közelben ácsorgó kisasszonyokat, és méltóságteljesen elsétáltak, vissza sem tekintve a faképnél hagyott Dirindalra.
Az özvegy néhány pillanatig döbbenten álldogált, és arcán leplezetlen harag tükröződött, amelyet azután gyorsan elrejtett legyezőjének mohazöld tollai mögé. Amikor előbukkant, tökéletesen sikerült eljátszania a baráti szándékkal közeledő, ám érzéseiben súlyosan megsértett, szerencsétlen asszonyt. Kreve nem ragadtatta magát efféle színjátékra – egyszerűen és jól láthatóan haragudott.
– Saedrin óvjon, Ryshad, te aztán igazán lebilincselő előadásra juttattál be engem! – Charoleia olyan hirtelen szólalt meg a hátam mögött, hogy kis híján elhajítottam a borospoharamat. – Jó napot, Temar.
– Hódolatom. Alaric űrhölgy... – Temar mélyen meghajolt, és tekintete felparázslott. Illedelmes félmosolyt kapott jutalomképpen.
Őszintén reméltem, hogy nem szándékozik a nagyközönség előtt bolondot csinálni magából – vagy ha igen, legalább leköti egy ideig a máris izgatottan pusmogó nemességet. Mindazok a családok, akik vérségi vagy hűségi kötelékben álltak a D'Olbriot-házzal, egyre-másra tüntetően hátat fordítottak Tor Bezaemaréknak, ki több, ki kevesebb eleganciával. Méltatlankodó hangok keltek a Den Muret, Den Rannion, Tor Priminale családok körében, és a teremben jelenlévő nemesek jól láthatóan két táborra kezdtek oszlani, mintha a képzeletbeli harci vonalakat alakítanák ki. Csak néhány jelentéktelenebb család fiai-lányai forgatták értetlenül a fejüket a parkett közepén. A Den Hefeken leszármazottak mindannyian Den Ferrand uraságot keresték a tekintetükkel, Den Gennaelék és Den Risiperék pedig védekező kört formáltak Den Brennain úr körül.
– Mi az, be sem mutatsz bennünket a hölgynek? – Casuel hangja egyszerre hordozott szemrehányást Temar felé és némi jól megfontolt hízelgést Charoleia irányában.
– Bocsánat... Ez itt Alaric úrhölgv Thornlissből, ők pedig Casuel Devoir, Velindre Ychane és Allin Mere, mindannyian Hadrumal mágusai. – Temar olyannyira vidám arccal adta elő a szokványos bemutató mondatokat, hogy Casuel törni kezdte a fejét, vajon miféle rejtett tréfa lappang a háttérben.
– Ismered Ryshadot? – Velindre leplezetlen kíváncsisággal vette szemügyre Charoleiát.
A hölgy szentrebbenés nélkül viszonozta a nyíltan kutató tekintetet.
– Van néhány közös ismerősünk. – Szavait éppen annyi lescari kiejtéssel fűszerezte, hogy kellően idegenszerű csengést adjon szavainak, mint ahogy sápadt orgonalila ruháján is észrevehető volt az északias szabásvonal. A csipkével gazdagon díszített selyemruha remekül kiemelte szemének színét és bőrének fehérségét. Karcsú nyakát egyszerű ezüstlánc ékesítette, gyönggyel és ametiszttel kirakott függővel, haját pedig lescari módra feltűzve viselte, fürtjei között további gyöngyökkel és félhold alakú ezüstcsatokkal.
Velindre kezébe vette és szétnyitotta a derekán függő legyezőt.
– Nos, azt hiszem, a mai napon még több ismerőst szerzel majd magadnak – felelte, és mintha magában mulatott volna.
– Mi másra volnának jók az efféle összejövetelek – bólintott Charoleia hasonlóan szívélyes hangon.
Úgy véltem, már így is éppen eléggé sikerült magunkra vonnunk a közelebb és távolabb állók figyelmét. Beismerem, valóban nem mindennapi látványt nyújthattunk: egy rejtélyes, ismeretlen szépség, három varázsló meg egy kardforgató, akinek inkább odakint lenne a helye a ház előtt, hogy a lovak kantárszárát tartsa. Mindenesetre kellemesen semleges társalgási témát nyújtottunk néhány csoportocskának, akik kapva kaptak az alkalmon a kellemetlenül feszült légkörben. Mindazonáltal kissé aggódtam is, hogy nem sokáig maradhatunk az érdeklődés középpontjában, látván, hogy Firon Den Thasnet újabb pohár bort hajt fel egy szuszra, és arccsontján máris egészségtelen pirosság kezd terjeszkedni.
– A nyílt ellenségeskedés egyik fél javát sem szolgálja – jegyezte meg halkan Charoleia, két Tor Sylarre fiatalember felé pislantva, akik máris kihívó megjegyzéseket tettek három Den Murivance méltóságos úrra. Ez utóbbiaknak látszólag semmi egyéb bűnük nem volt, mint hogy történetesen éppen a közelben ácsorogtak, azonfelül kissé talán túlságosan feltűnően mórikálták magukat. Nyilvánvalóan ez volt az első alkalom, hogy ilyen emelkedett társaságban jelenhettek meg.
– Úgy látom, a sugdolózás csak tovább fűti az ellenérzéseket – állapítottam meg. – Nem tesz jót ez a hosszú várakozás... De hát az uralkodó kiváltsága, hogy megnyissa a bált, őt magát pedig egyelőre sehol sem látom.
– Bocsássatok meg nekem, igen keveset tudok a manapság elfogadott udvariassági szabályokról – mentegetőzött könnyedén Temar. – Hölgyem, szabad lesz? – Azzal a karját nyújtotta Charoleiának.
A hölgy mosolyogva rázta meg a fejét.
– Ne haragudj, Temar, de attól félek, túlságosan nagy feltűnést kelthetnék a társaságodban.
Temar elvigyorodott. én pedig megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy bármit érez is Charoleia iránt, az mindenesetre elég távol esik attól az odaadó vágyakozástól, amelyet Guinalle irányában táplál. A felismerés okozta meglepetéstől egy kis időre elállt a szavam, így aztán nem volt alkalmam visszatartani a fiút, amikor elégedett arccal elsompolygott, táncrendjét szórakozottan lóbálva karjára kötött szalagon.
Kissé idegesen figyeltem, amint vállon veregeti Orilan Den Hefekent. A kisasszony szolgálatkész mosollyal fordult hozzá, amely azonban csakhamar lehervadt az arcáról, amint beszélgetni kezdtek. Nem sokkal később a leány mintha meggondolta volna magát, sarkon fordult, és Den Hefeken uraság felé indult, nem törődve Temarral, aki esdeklő mozdulattal kapott a karja után. Camarl határozott léptekkel feléjük igyekezett, de mások is felfigyeltek a közjátékra, és a pletykára éhes nézelődők ismét összesúgtak. Den Hefeken uraság máris elszalajtott egy inast a kamarásért, aki feszült arccal masírozott oda hozzá a terem túlsó végéből.
Jainne mester ezenközben csendesen álldogált a fal mellett egy csapat zenész gyűrűjében. A dudások gondterhelten szorongatták hangszereiket, a hárfások és lantosok egyik lábukról a másikra álltak.
– Nézz csak oda, Casuel! – kiáltott fel vidáman Velindre. – Úgy látom, a fivéred vezeti a zenekart. Micsoda megtiszteltetés lehet ez a családodnak!
Szerencsére a mágus méltatlankodó válaszát elfojtották a hirtelen felvisító dudák. Temar karon fogta Orilan Den Hefekent, és a parkett közepére vezette. Négy másik pár, akik a leggyorsabban magukhoz tértek a csodálkozásból, máris felsorakozott mögöttük. Nem láttam, hogy Messire visszatért volna, ám hirtelen mégis feltűnt a szemközti oldalon, karján a dicsőségesen vonuló Channis úrhölggyel; mögöttük a Den Murivance, Tor Kanselin és Den Castevin családok jól nevelt sarjai engedelmesen máris párokba szerveződtek. Kreve Tor Bezaemar a karját nyújtotta Tor Sylarre uraság megszámlálhatatlan leányai egyikének, egy másikat közülük pedig Firon Den Thasnet vezetett a táncparkettre.
– Ameddig csak abban versengenek, ki vezesse a táncot, addig nincs okunk különösebb aggodalomra – jegyezte meg elégedetten Charoleia. Hirtelen kézen fogott, és a következő pillanatban azon kaptam maga, hogy beállunk a táncosok formálódó alakzatába. Charoleia elegáns mozdulattal pukedlizett, én pedig illendő módon meghajoltam előtte. Erősen hegyeztem a fülemet, hogy fölvegyem a zene ütemét, és magamban számoltam, amíg csak el nem indulhattam a többi férfival együtt a terem túloldala felé. Nem csupán a táncfigura ismerete árulta el, hogy Charoleia szorosan a nyomomban van: hallottam selyemruhája lágy suhogását, illatszerének érzéki felhője pedig minduntalan meg ütötte az orromat. A kellő pillanatban mindketten tettünk egy félfordulatot, hogy megfogjuk egymás kezét, és apró, bonyolult lépések sorozatával meginduljunk körben a többiekkel együtt. Néha elengedtük egymás kezét, ahogy a táncfigura diktálta, majd meg ismét összetalálkoztunk egy-egy forgás vagy kitérő után. Nem táncoltan már a Téli Napforduló óta, ráadásul az is csak afféle szolgák számára rendezett mulatozás volt, ahol az elrontott lépések legfeljebb némi jó kedélyű nevetést váltottak ki, nem ezt a feszült, hangtalan megvetést, mint itt. Livak igen hamar közkedveltté vált az ottani társaságban, azt azonban még a legnagyobb jóindulattal sem tudtam elképzelni róla, hogy e fennhéjázó falak között ezeket a bonyolult és összetett figurákat Charoleiáéhoz hasonló könnyedséggel táncolja.
Erős összpontosítás árán, hiba nélkül túlestem a partnerváltáson, és amikor az alakzat végén Charoleia ismét mellém került, fellélegezhettem egy kicsit.
– Rettentően komoly képet vágsz – állapította meg csillogó szemmel, amint a zene üteme lassúra váltott.
Közelebb léptem, és a karomba zártam, ahogy a muzsika megkívánta.
– Igaz, hogy te és Temar... – A szavak már kiszöktek a számon, mielőtt még meggondolhattam volna magam.
Charoleia csodaszép szemöldöke ívbe görbült a szinte áttetsző szempár fölött.
– Van valami közöd a dologhoz? – kérdezte könnyedén.
– Nincs – vörösödtem el szégyenemben. – Igazad van, bocsáss meg.
A hölgy édesen fölnevetett.
– Nos, ha már így megkérdezted: igen, a hír igaz. De ami alighanem még fontosabb a fiú szempontjából: előtte hosszasan beszélgettünk, és utána is, míg csak derengeni nem kezdett a hajnal. Azt hiszem, előbb-utóbb neked is fel fog tűnni, hogy immár felnőttebb módra gondolkodik a szerelem és a testi vágy különbségéről.
Gyorsan körülnéztem, vajon nem hallja-e valaki a beszélgetésünket, de szerencsére biztonságos távolságban voltunk a lassan köröző pároktól.
– Már el is felejtettem, mennyire gyengéd tud lenni egy ilyen ártatlan lélek – folytatta Charoleia, és mintha magában mulatott volna. – Ennek ellenére azt hiszem, sikerült meggyőznöm, hogy önmagában a szenvedély aligha képes életben tartani egy kapcsolatot az első elragadtatás elmúltával, bármilyen erősen és forrón perzsel is a láng. Úgy láttam, végre ő maga is rájött, hogy nem árt alátámasztani ezt az elragadtatott rajongást a barátság és kölcsönős egyetértés szilárd oszlopával.
Charoleia elnéző vidámsága felkeltette méltatlankodásomat, már csak Temar nevében is. A következő pillanatban azonban az is eszembe jutott, talán ez az újonnan szerzett bölcsesség segíthet neki, hogy végre átvágja magát Guinalle kisasszonnyal kapcsolatos érzelmei kiismerhetetlen bozótján.
– Úgy érted, feltétlenül az ágyadba kellett cipelned, hogy ezt elmondhasd neki? – kérdeztem mégis, kissé megrovóan.
– És hogy megmutassam, a testi élvezetek igen kellemesek lehetnek akkor is, ha csak önmagukért él velük az ember – felelte könnyedén a szép hölgy – Ugyan, ne mondd nekem, hogy ennyi idős korodban mindez még újdonságként hat rád! Aligha hiszem, hogy Livak egy mamlaszt engedett volna az ágyába.
Elkaptam tekintetének kihívó pillantását.
– Igen? És mit tettél volna, ha a minap elfogadom szíves ajánlatodat az efféle örömökre? – vettem fel a kesztyűt.
– Megvitattam volna a tapasztalataimat Livakkal. – Charoleia könyörtelenül felnevetett. – Nem ártott volna, ha megtudja, miféle ember vagy, arra az esetre, ha netán más véleménnyel lett volna rólad.
Mély lélegzetet vettem, és lassan kiengedtem.
– Halice már megígérte, hogy laposra ver, ha becsapom Livakot – nyugtattam meg Charoleiát.
– Ez Halice-ra vall – bólintott a hölgy – Mindketten a magunk módján vigyázunk a barátainkra. Várj csak, amíg összeakadsz Sorgraddal és Sorgrennel!
– Alighanem igen emlékezetes pillanat lesz – feleltem az alkalomhoz illő komolytalansággal. – Ha egyáltalán sértetlenül megússzuk a mai estét.
A tánc fennmaradó részét csendesen fejeztük be, azután kölcsönös megegyezéssel szétváltunk. Néhány pillanatig álldogáltam, és néztem, ahogy Charoleia ártatlan arccal elvegyül egy csapatnyi nevetgélő Den Breval hölgy között, akiket néhány Den Haurient sarj kísért a táncparkettre. Sóhajtva hátat fordítottain, és úgy döntöttem, megkeresem Allint. hogy táncra kérjem.
Bölcs Tadriol palotájában
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségen ötödik napján, délután
– Kellemesen teltek az ünnepek?
Most, hogy a táncfigura szerint egy ideig nem volt más dolguk, mint kéz a kézben sétálni, Temar végre kellő figyelmet szentelhetett rá, hogy beszélgetést kezdeményezzen Gelaia Den Murivance kisasszonnyal. No, de legalább kezdeti ballépéseit olyan megértő társaságban tehette meg, mint a barátságos Orilan vagy néhány jól nevelt D'Olbriot leányzó.
– Nos, az elmúlt néhány évben kétségkívül ez volt a legemlékezetesebb Napforduló.
Temar úgy vette észre, Gelaia még valami mást is akar mondani, ekkor azonban a figura végére értek, és el kellett fordulniuk egymástól. Udvariasan mosolyogva keringett egy ismeretlen hölgy körül, aki öntudatos szoknyasuhogással kínálta fel karcsú derekát a fiatalember bizonytalan kezének. Gelaia felemelt legyezője mögül pislogott vissza rá, miközben egyhelyben ácsorogva várták, hogy a szétváló sorok közé kelljen lépniük.
– Hogy haladsz a legyezőnyelv fortélyainak elsajátításával? – kérdezte megbocsátó arccal a lány, amint ismét egy párba kerültek.
Temar bocsánatkérően rázta meg a fejét.
– Elég zsúfolt öt nap áll mögöttem – mentegetőzött.
Gelaia egyre kerülte Temar tekintetét.
– Rengetegen vannak a teremben, akik azt lesik, miféle tollakat tűzők a legyezőmbe – jegyezte meg könnyedén. – Nos, de hát azt sem tudja senki, melyek lesznek a D'Alsennin-ház hivatalos színei, igaz?
Temar szemügyre vette a lány legyezőjét. Nem látott egyebet, mint egy sor selymes bíborszínű tollat, amelyeket sötétebb, gesztenyebarna pelyhek vettek körül, az aranyfoglalaton pedig rubintok csillogtak. Egyedül azokon a hosszabb, bóbitás végű, skarlátvörös tollakon akadt meg a szeme, amelyek a legyező két oldalán billegtek. Létezik egyáltalán ilyen madár? Kissé zavarba jött, amint észrevette, hogy Gelaia várakozó pillantásokat vet felé.
– Úgy látom, a Den Murivance család színeit viseled a legyeződön – nyögte ki végül, kétségbeesett fejtörés után. – Úgy emlékszem, eddig mintha hófehér tollaid lettek volna.
Gelaia öntudatosan szegte fel állát.
– Ez azt jelzi, hogy jelenleg nem érdeklődöm egyetlen más ház iránt sem, és ők sem irántam.
Temar tűnődött néhány pillanatig, hogy kibogozza szavainak jelentését.
– Messire D'Olbriot csalódott lesz – bólintott végül.
– Csak ő lesz csalódott? – kérdezte méltatlankodó hangsúllyal a lány.
Temar kézen fogta, hogy végigvezesse a szétnyíló párok sorfala előtt.
– Nos, eddig nem is nagyon vettem számításba, hogy komoly jelöltként jöhetek szóba becses kezedre. És mondd csak, hogyan eshettem ki ilyen hirtelen a kegyeidből?
Végigértek a soron, és Temar széles mozdulattal visszafordult, hogy ismét megfogva Gelaia kezét, mélyen meghajoljon a többi pár felé.
A lány hevesem legyezte magát, arca alig észrevehetően elpirult a gondosan felvitt festékréteg alatt.
– Túlságosan sok bonyodalommal kellene szembenéznem.
Temar csendes várakozással függesztette rá a tekintetét.
– Ismerem Toremalt, ismerem a legújabb tánclépéseket meg a mindennapi intrikák útvesztőit – nagyarázta Gelaia hirtelen támadt őszinteséggel, kezét kirántva Temar tenyeréből. – Mindez nem mondható el rólad, és máris veszedelmes ellenségekre tettél szert. Nyilvánvalóan úgy megyek férjhez, ahogy házunk feje jónak látja, és tisztességgel ellátom mindazon feladatokat, amelyek reám hárulnak új családomban. Arra azonban nem készültem fel, hogy olyan magas tétekben játsszak, mint Tor Bezaemarék. Nem látom át, mi mindenbe keveredtél bele, és ez nyugtalansággal tölt el. Egyik nap megtámadnak a nyílt utcán, és kést döfnek a hátadba, másnap mégis közöttünk járkálsz, és szemlátomást semmi bajod sincs. Varázslók társaságában mutatkozol, akik képesek a levegőben megállítani egy leesni készülő embert.
– Ezekről vajmi keveset tehetek – védekezett Temar. – Nem hiszem, hogy választásom lett volna bármelyik esetben.
– Nekem viszont van választásom, méltóságos úr. – Gelaia mosolyt erőltetett magára. – És azt választom, hogy inkább nem keveredem bele az efféle dolgokba. Sajnálom.
Temar mélyen meghajolt, és nézte, amint Gelaia elsiet családja biztonságot adó körébe. Semmitmondó mosolyt öltött arcára az alig titkoltan kíváncsi tekintetek kedvéért, majd hirtelen meglátta Allint, aki egy pohár bort kortyolgatott a fal mellett. A lány arca egészen kipirult, tekintetében öröm és izgatottság csillogott. Temar néhány lépéssel mellette termett.
– Megtisztelnél azzal, hogy a következő táncot nekem ajándékozod? – fordult a pihegő máguslányhoz.
– Szívesem, de előbb hadd fújjam ki magam... – Allin az elegancia teljes hiányával nagyot szusszant, homlokába hulló hajszálai meglibbentek.
– Jól érzed magad? – érdeklődött a fiatalember.
– Ó, elhatároztam, hogy remekül fogok szórakozni – bólogatott komoly arccal Allin, de a szeme sarkából rákacsintott a fiúra. – Poldrion összes démonai vigyék el ezeket a kukacoskodó hölgyeket, főképpen azt a drága Den Rannion kisasszonyt ott a sarokban! Éppen az imént közölte velem, milyen förtelmesen régimódian táncolok.
– Nem hiszem, hogy régimódiság tekintetében versenyre kelhetnél velem – mosolygott Temar. Még szívesen folytatta volna a beszélgetést, ám ekkor hirtelen minden tekintet a trónterembe vezető ajtó felé fordult, és egyik pillanatról a másikra akkora csend támadt, akár egy sírboltban.
A kamarás száraz hangja kissé recsegve jelentette be az érkezőt.
– Tadriol, aki atyáinak legnagyobb dicsőségére a Bölcs előnevet viseli, és a Hercegek Gyűlésének akaratából mindannyiótok uralkodója.
Temar csak késve jött rá, hogy rossz helyen áll, és alig lát valamit az eseményekből, de most már nem akart megmozdulni, mert magára vonta volna a többiek figyelmét. A terem túlsó vége felől lassú hullámokban gyűrűzött tovább a mozgás: a nemesség igyekezett észrevétlenül a falak mellé húzódni.
Tadriol a hatalmas terem közepére lépett. Egyszerű szabású nadrágot és rövid zekét viselt ugyanabból a bronzbarna brokátból, fekete szegéllyel. Nyakában vastag aranytánc függött lapos, egymásba kapcsolódó szemekből, középütt pedig a családi jelvény, az arany bikafej lógott le róla. Ahogy előrebillent és elfordult, egy pillanatra úgy tűnt, mintha az arany bika leszegné busa fejét, hogy döfésre emelje gyémántokkal kirakott szarvát. Az uralkodó inggallérját négyszögletesre csiszolt rubinkövek szegélvezték keskeny aranyfoglalatban, és ugyanilyen csatok tartották össze az inge ujját is, amely alól arany karperecek bukkantak elő. Minden ujján másféle gyűrűt hordott, és a különféle kövek és formák arról árulkodtak, hogy igen gazdag családi örökségből válogathat, ha az ékszeres ládikójába nyúl. Lassan körbesétált a terem közepén, lépteinek üteme nem változott, csak keskeny mosolya vált kissé szélesebbé, amikor az összegyűlt nemesi házak fejeit köszöntötte.
– Bocsánatotokat kell kérnem késlekedésemért, és egyben remélem, hogy az eltelt időben is jól szórakoztatok – szólalt meg gondosan kiszámított szerénységgel, amint visszaért a terem közepére. – Annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, a felhőtlen szórakozás ez idő szerint némi nehézségbe ütközik... És itt nem a kellemetlenül meleg időjárásra gondolok. – Könnyed hanghordozása fokról fokra elkomorodott. – Mindannyian értesültünk az elmúlt év szokatlan eseményeiről; és azt hiszem, most fordulóponthoz érkeztünk. Az én kötelességem pedig az, hogy biztonságban kormányozzam át a birodalom hintaját az ilyen fordulópontokon. Néhanap úgy érzem, bizony súlyos felelősség nehezedik a vállamra. Ezért döntöttem ma úgy, hogy megvitatom e kérdést az érintett házak fejeivel, sőt, azokkal is, akik távol tartották magukat ettől az ügytől. Meg kell köszönnöm türelmeteket, amely által szélesebb rálátást nyerhettem a dolgokra.
Tadriol némi szünetet tartott, hogy a fölerősödő pusmogás elüljön. Kellarin nevét többször is ki lehetett hallani a suttogó megjegyzésekből.
– Megszoktuk, hogy napjainkban az uralkodó nevében a bíróság ítélkezik, most azonban úgy látom, hogy egyes hercegek értékítéletét végképp megmételyezte az ellenségeskedés és rosszindulat. Ezért úgy vélem, helyesebb lesz a lehető legrövidebb idő alatt a végére járni ennek a csúf ügynek. – Tadriol szokatlanul kiszámított hangsúlya metsző élt kölcsönzött szavainak. – Végighallgattam az érintett nemesi házak álláspontját a bíróság előtt, ügyvédeik szájából és négyszemközt is, a családfők előadásában. Arra a megállapításra jutottam, hogy ezt az egész vitát át- meg átszövi az irigység, rosszindulat és meg nem értés, amely részben szándékos, részben pedig egyszerű véletlenből származik. A külső beavatkozás pedig csak tovább rontotta ezt az egyébként is bonyolult helyzetet. Ennek megfelelően úgy döntöttem, hogy uralkodói dekrétumok révén állítom helyre a békességet.
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a teremben mindenkinek elakadt volna a lélegzete. Temar ebből óvatosan arra következtetett, hogy az imént hallottak alighanem komoly eltérést jelentenek a megszokott gyakorlattól. Allin bátorítóan megszorította a kezét. Temar önkéntelenül viszonozta a mozdulatot, közben körülnézett, hol lehet Ryshad. A kardforgató távolabb álldogált Velindre és Casuel társaságában.
Az uralkodó felemelte a kezét, hogy hátrasöpörjön homlokából egy makrancoskodó hajtincset. Karkötői halkan összecsendültek, ám ezt az apró zajt még a terem legtávolabbi sarkában is meghallották.
– Nem egykönnyen szántam rá magamat, hogy az uralkodói dekrétum eszközével éljek – folytatta szigorú hangsúllyal Tadriol. – Mégis így teszek, mivel egyedül ezzel tudom megakadályozni, hogy ez az ellenségeskedés még jobban elszabaduljon, és immár ellenőrizhetetlenné és megállíthatatlanná válva a birodalom vesztét okozza. Ostoba civakodásotok már így is éppen eléggé megártott megbecsüléseteknek és hiteleteknek a bérlőitek körében. Elrendelem tehát, hogy mostantól fogva minden nemesi ház tartózkodjon az efféle kicsinyes vitáktól, aki pedig nem engedelmeskedik, azt haragom sújtja!
Az uralkodó váratlanul elmosolyodott, és immár békéltetőbb hangon szólott az egybegyűltekhez.
– Azt kérem tőletek, hogy a múlt sérelmein való rágódás helyett inkább a jövő felé forduljatok! És most lássuk a formaságokat. Először is kinyilvánítom, hogy a D'Olbriot-ház nem formálhat kizárólagos jogot Kellarin kereskedelmére, sem egyéb ügyleteire, sem az ott élőkkel való szerződésre. Bármely más nemesi háznak, kereskedelmi szövetségnek vagy ezzel foglalkozó magánembernek jogában áll, hogy szabadon szerződjön az ottaniakkal, és ehhez nem kell kikérnie a D'Olbriot-ház véleményét vagy egyetértését.
Temar rejtett pillantást vetett Messire D'Olbriot felé, ám az uraság arca kifürkészhetetlen volt, mint mindig.
– Másodszor pedig kinyilvánítom, hogy a D'Alsennin-ház nem formálhat igényt a kontinensen található birtokokra; amelyek jelenleg a Tor Alder és egyéb családok tulajdonában állnak. Úgy ítélem meg, hogy az örökösödés révén szerzett jog ilyen hosszít idő elteltével nem lehet erősebb, mint az emberöltőkön át tartó gondoskodás. Nem engedhetem meg, hogy a levéltárak felforgatásával előráncigált ódon precedensek összekuszálják a kereskedelem szálait, felbolygassák az uradalmak megszokott működését, és ártatlan bérlők megélhetését veszélyeztessék, akik még csak azt sem tudják, miért történik velük mindez. Rendeletem hasonlóképpen kiterjed a Den Domesin, Tor Arrial és az óceánon való átkelést megkockáztató más nemesi családok sarjaira is.
Az uralkodó sajnálkozó hanghordozása vajmi kevés vigaszt jelentett Temar számára, akinek gyomrát aggodalom szorította össze. Hát igaz lehet? Úgy zavarják vissza Kel Ar'Ayenbe, hogy nemcsak a D'Olbriot család segítségét kell nélkülöznie, de megfosztatik a reménytől is, hogy a kontinensen fekvő birtokai jövedelméből legalább a zsoldosokat megfizethesse? Mihez kezdjen nélkülük a szerencsétlen, védtelen kis gyarmat?
– Ám ha igazságot akarunk szolgáltatni, úgy Raeponin mérlegét ki kell egyensúlyoznunk. – Az uralkodó komor szavai félbeszakították Tor Bezaemarék és Den Thasneték egymásnak szánt gratulációit és diadalmas pillantásait. – Ahogy D'Alsennin nem hivatkozhat ősi jogaira az óceán innenső oldalán, ugyanúgy az itteni családok sem jelenthetnek be semmiféle igényt a gyarmattal kapcsolatban. Hiszen Haffrein Den Fellaemion szándéka az volt annak idején, hogy az újonnan fölfedezett vidék nyújtson védelmet lakóinak a kapzsi nemesség pénzsóvár szándékai elől... – Tadriol kis szünetet tartott, hogy fölmérje a teremben állók arckifejezésének változását e szavakra, és alighanem alaposan megjegyezte, ki hogyan fogadta a hírt. – Nem is csoda, hiszen voltaképpen mindannyian így vagy úgy azokat a terheket igyekeztek a hátuk mögött hagyni, amelyekkel az utolsó Nemith züllött és kicsapongó életmódja sanyargatta őket. Azzal kívánok tisztelegni a hajdani Den Fellaemion úr, e nagybecsű férfiú és kiváló tengerész emléke előtt, hogy mindenben elfogadom akaratát az általa felfedezett vidékkel kapcsolatban, így hát megismétlem: senki az itteni nemesi családok közül nem formálhat jogot Kellarin földjére vagy javaira.
Az uralkodó egy párás oldalú serleget vett föl az egyik ezüsttálcáról, és belekortyolt a hűvös vízbe.
– A nemesi családok megbecsülése azonban legfőképpen azon múlik, mekkora gonddal viseltetnek bérlőik sorsa iránt. Ti pedig abban a megtiszteltetésben részeltettétek a Tadriol-házat, hogy gondot viselhet a birodalom egészére és annak minden népére, bárhol legyenek is. Nem tehetem meg tehát, hogy egyszerűen nem veszek tudomást a telepesekről. Hiszen a Hercegek Gyűlése egyazon akarattal ítélne el, ha védtelenül kiszolgáltatnám sorsuknak azokat a szerencsétleneket, vagy hagynám, hogy javaikat megdézsmálják, szabadságukat megnyirbálják holmi jöttmentek, akiknek eszükbe jut áthajózni és horgonyt vetni Kellarin partjainál.
– Szerencsére erre a bajra máris kéznél van az orvosság. Meglehet, a D'Alsennin-ház kihaltnak számít az óceán innenső oldalán, ám az tagadhatatlan, hogy a név jelenlegi birtokosa személyében igencsak virágzó hajtással rendelkezik. Úgy rendelkezem tehát, hogy Temar D'Alsennin emeltessék családfői rangra, és a mai naptól fogva megillesse minden jog és kötelezettség, amely a nemesi házak uraságainak jussa. Ennél fogva egyenlőként helye lesz a Hercegek Gyűlésében, ahol az uralkodó és a nemes hercegek ítéletét kérheti bármely más családra, amely bérlőit háborgatni merészeli. Kellarin minden telepese ugyanezen rendelkezésnél fogva a D'Alsennin-ház bérlőjének nyilváníttatik, vagyis mostantól kezdve az említett ház védelmét élvezi. Bárki, aki kereskedelmi kapcsolatba óhajt lépni velük, legelőször is köteles a ház fejéhez fordulni, és alávetni magát vizsgálatának. Nem áll szándékomban meghagyni Kellarint a D'Olbriot család monopóliumául, de azt sem szeretném, ha a gyarmat védtelen népét rászedné és kifosztaná néhány csirkefogó, aki éppen összekapar annyi pénzt, hogy hajót bérelhessen.
Hallván, hogy az uralkodó könnyedebb, hétköznapibb fordulatokra cseréli fel veretes mondatait, többen elmosolyodtak – egyesek megkönnyebbülten, mások kissé tétovázva. Ám mielőtt a fojtott suttogás hangos beszélgetésbe csaphatott volna át, Tadriol felemelte a kezét.
– Mindazonáltal íratlan szokás, hogy egyetlen ember nem tehet ki egy egész nemesi házat. Mivel azonban más nemesi sarjak is gyökeret vertek Kellarin távoli termőtalajában, úgy határoztam, hogy őket és minden leszármazottjukat a mai naptól a D'Alsennin-ház részeinek kell tekinteni. Mostantól kezdve az uraság dolga, hogy gondjukat viselje, felelősséget vállaljon értük és szót értsen velük, mint házához tartozókkal.
Szavainak befejeztével az uralkodó a zsebébe nyúlt, és a jelenlévők mindannyian lélegzetvisszafojtva figyelték, ahogy Temarhoz lép. Temar nagyot nyelt. Az az üresség, amelyet a gyomrában érzett arra a gondolatra, hogy Kel Ar'Ayent sorsára hagyták, semmiség volt ahhoz az új felfedezéshez képest, hogy hatalmas, szinte csontrecsegtető felelősség nehezedik a vállára.
Az uralkodó megállt a fiatalember előtt, és kinyújtott tenyerét eléje tartotta. Ezüst jelvény csillant meg kezében, három tölgyfalevél, amelyek alul, a száruknál keresztezik egymást.
– Íme, uraságod családi jelvénye.
Temar szemügyre vette az ezüstholmit, és csak akkor nyúlt érte, amikor már valamelyest biztos lehetett benne, hogy a keze nem fog remegni. Fölemelte, megforgatta a tenyerén, majd a zekéje mellére tűzte. Az ezüstlevelek frissen, folt nélkül ragyogtak a sötétkék selymen, versenyre kelve atyja gyűrűjének hatalmas zafírkövével.
– Ha magam halandó vagyok is, hálám örökké él – hajtott fejet Temar ezzel az ódon fordulattal.
– A te esetedben ezek a szavak sajátos többletjelentést hordoznak – felelte halkan Tadriol, és elmosolyodott.
Két magányos tenyér összeverődött valahol a tömegben, és a tapshoz hamarosan mások is csatlakoztak. Az uralkodó arrafelé fordult, hogy fogadja az ünneplést, és szembenézzen a várakozó arcokkal.
– Maradt még néhány eldöntendő kérdés, mielőtt zavartalanul átadhatnánk magunkat a bál kínálta szórakozásnak. A Kellarinnal kapcsolatos történetek egyik legfigyelemreméltóbb hatása, hogy a mágia ismét megjelent közöttünk, és helyet kér magának a hétköznapjainkban. Bevallom, magam sem látok egészen tisztán ebben a kérdésben, néhány dologban azonban biztos vagyok. Először is: kétségtelen tény; hogy Kellarin népe sokat köszönhet Hadrumal varázslóinak, ez azonban mit sem változtat a mi viszonyunkon a mágusokkal. Nemesi házaink tetszésük szerint vehetnek igénybe mágikus segítséget, ahogy mindig is tették, én pedig továbbra is meghallgatom Planir Ősmágus tanácsait, vagy bármely más varázslóét, aki éppen megtisztel a javaslataival. Arra azonban minden eddiginél jobban vigyázni fogok, hogy ne tulajdonítsak a kelleténél nagyobb jelentőséget ezeknek a tanácsoknak, és hogy egyetlen varázsló se tehessen szert túlzott befolyásra Tormalinföldön.
Temar jól láthatta, hogy a tömegből többen is önelégült pillantásokat vetnek Messire D'Olbriot és fivérei felé, hogy lássák, vajon milyen arccal fogadják D'Olbríoték ezt a burkolt rendreutasítást.
– Valóban, mi szükségünk is lenne Hadrumal mágiájára? – folytatta az uralkodó. – Hiszen Kellarin telepeseit azokban a hajdani napokban a tormalin Mesterség védte, ugyanazok az ősi varázsigék, amelyeknek segítségével Rendíthetetlen Correl kiterjeszthette a birodalom határait egészen az Öregerdő pereméig. Bevallom, kíváncsian várom, miféle eredményeket ér el a Mesterség Kellarinban. Ki tudja, még az is lehet, hogy néhány éven belül mindannyian részesülhetünk eme elfeledett tudomány áldásaiban.
Tadriol kis szünetet tartott, és egyik ujjáról vastag ezüstgyűrűt húzott le.
– Nem várhatjuk el azonban, hogy Kellarin népe megossza velünk tudását, ha mi megtagadjuk tőlük segítségünket. Sokan közülük még mindig annak az álomnak a foglyai, amely megóvta őket az eltelt emberöltők hosszú során át. Ahogy nyilván már mindannyian értesültetek róla, Messire D'Alsennin azért érkezett ide, hogy a segítségünket kérje. Meg kell találnia azokat a tárgyakat, ékszereket, fegyvereket és más kincseket, amelyek az alvók szellemét őrzik. Nem állítom, hogy értem, hogyan történhetett mindez – vont vállat Tadriol –, azt azonban döbbenten tudtam meg, hogy egyesek nem átallottak pénzt, méghozzá igen sok pénzt kérni ezekért a tárgyakért, mintha csak váltságdíjat óhajtanának szedni féktelen kapzsiságukban ezeknek az ártatlanoknak az életéért. Halljátok tehát dekrétumaim közül az utolsót, amelynek kikényszerítésére azonban kész vagyok akár az uralkodói őrgárdát is fegyverbe szólítani. Bármely értéktárgy, amelyről Messire D'Alsennin akár csak gyanítja, hogy szüksége lehet rá alattvalói életre keltéséhez, azonnal adassék ki neki bárminemű kérdés, ellenkezés vagy fizetség nélkül. – Az uralkodó haragos arca még jobban elkomorodott. – Nem hiszem, hogy akad olyan közöttünk, aki ne bírna ki egy ilyen apró veszteséget, még ha a családi örökségéhez tartozó legkedvesebb ékszereiről van is szó. Ne feledkezzetek meg róla, hogy amióta Kurta Inshol bezáratta a rabszolgapiacokat Toremalban, azóta tilos emberi életekért cserében akár egy garast is elfogadni!
E szavakkal Tadriol átnyújtotta a gyűrűt Temarnak. Szokatlan formájú ékszer volt: külső oldalát hétszögletűre csiszolták, és hosszúkás lapjain valamiféle írás nyomai látszottak, amelyet olvashatatlanná koptatott már az idő. Temar első gondolata az volt, hogy ebben a helyzetben aligha lesz képes olyan erősen összpontosítani figyelmét, hogy megidézze a gyűrűben rejtőző telepes arcképét: a második pedig az, hogy ezt itt és most valószínűleg nem is lenne okos dolog megpróbálnia. Beérte tehát azzal, hogy kutatni kezdett emlékezetében, de mielőtt még rájöhetett volna, melyik alvóhoz is kapcsolja a gyűrűt, az uralkodó már hátat is fordított neki, és D'Olbriot urasághoz sietett.
– Hozzád fordulok, mint a Hercegek Gyűlésének szószólójához – szólította meg fennhangon. – Össze kell-e hívnunk a Gyűlést, hogy elfogadtassuk ezen dekrétumokat?
D'Olbriot csendesen elmosolyodott.
– Nos, minthogy ma visszatértünk az ítélkezés ősi rendjéhez, azt hiszem, elegendő lesz, ha akaratunkat kézfeltartással jelezzük. Bocsássatok meg – tette hozzá szárazon –, de nem sejtettem, hogy szükségem lehet a hivatali pálcámra. – Kölcsönvette Leishal botját, amelyre az idős férfiú támaszkodott, és hármat koppantott vele a padlón. – Álljatok elő, jó urak, hogy megerősítsétek nevetek méltóságát!
A tömeg felbolydult, és mozgolódni kezdett, majd a nemesi házak fejei előléptek, és csoportba gyűltek a terem közepén.
– Jótálltok-é magatokért és minden háznépetekért, aki csak oltalmatokat élvezi, hogy alávetitek magatokat ezen dekrétumoknak? Tanúságtételre szólítlak, benneteket házatok nevében, amely megválasztott benneteket, és eskütöket bírja, valamint a Hercegek Gyűlése nevében, amely beiktatott benneteket. Esküvel megpecsételt kötelességetek, hogy megvédelmezzétek Tormalinföldet akár külső ellenségtől, akár belső zsarnokságtól, és hogy szolgáljátok fegyverrel, tanáccsal és az uralkodó törvényeinek kikényszerítésével.
Temar észrevette, hogy a kisebb házak fejei azonnal és habozás nélkül fölemelik kezüket, bár némelyek közülük kicsivel lemaradtak a többiektől. Den Muret uraság makacsul kerülte Den Thasnet tekintetét, Tor Priminale azonban gúnyos megvetéssel pillantott Tor Bezaemar felé, miközben lassan felnyújtotta tenyerét. Den Murivance és Tor Kanselin mindketten roppant elégedettnek tűntek, amint készségesen kifejezésre juttatták egyetértésüket, és a többség csatlakozása végül gyors engedékenységre bírta Den Hefekent, Den Brennaint meg a többieket is.
– Temar! – suttogta Allin. – Tedd fel a kezedet!
Temar egy pillanatra úgy érezte, átforrósodik a homloka szégyenében, ám amikor felemelte kezét, némi megnyugvással látta, hogy ez újabb csatlakozási hullámot indít el.
Messire D'Olbriot rezzenetlen tekintettel fürkészte Temart, majd Camarlhoz fordult, aki hasztalanul igyekezett elrejteni zavarát.
– Minthogy jelenleg magam vezetem a szavazást, a szokásoknak megtelelően föl kell kérnem nevezett utódomat, hogy szavazzon helyettem – jelentette be, látszólag Tadriol felé fordulva, de azért az egész terem füle hallatára. – Nos, Camarl őméltósága, csatlakozik-e a D'Olbriot család az uralkodó ezen ésszerű és megfontolt döntvényeihez?
Camarl megköszörülte a torkát.
– Természetesen, Messire. – Azzal tenyere máris a levegőbe lendült.
Immár minden tekintet Tor Bezaemar uraság felé fordult. Nagynénje haragtól vöröslő arcával ellentétben az uraság sápadtnak tűnt, mintha a gyomra nehezen viselné a megpróbáltatásokat, de aztán mégiscsak sikerült arcára kényszerítenie egy bágyadt kis mosolyt, bár úgy emelte föl a kezét, mintha még a mozdulat is fájdalmat okozna neki. Kézfeje zsibbadtan lebiggyedt.
– Ezek szerint teljes az egyetértés – összegezte vidáman az uralkodó. – Köszönöm a türelmeteket. Most pedig azt javaslom, érezzük jól magunkat.
A muzsikusok, akik mindeddig illedelmesen üldögéltek, és gyakorlott semlegességgel bámulták a cipőjük orrát, most élénk, pattogó dallamba kezdtek, de senkinek sem volt kedve táncolni. A tömeg körbe-körbe kavargott, beszélgetés csapott fel a csoportocskák között.
– Mit fogsz mondani D'Olbriot uraságnak? – suttogta Allin, aki még mindig Temar mellett álldogált.
– Fogalmam sincs – felelte a fiatalember, aki az imént kapott gyűrűt tanulmányozta nagy gonddal.
– Úgy látom, már jön is – nyugtalankodott Allin. – Akarod, hogy itt maradjak?
Temar látta, hogy a lány arca hamuszürke az aggodalomtól.
– Inkább kérdezd meg, mit hámoz ki Velindre a hallottakból – javasolta megértően.
Ennek ellenére kényelmetlenül magára hagyatottnak érezte magát, látván, hogy Allin elillan, Messire D'Olbriot és fivérei pedig lépést tartva közelednek, akár egy ellenséges katonai alakulat.
– Üdvözletem, Messire – hajtott fejet D'Olbriot uraság, Temar pedig kissé szorongva viszonozta az udvariasságot.
– Meglehetősen váratlan fordulat – nyögte ki, mivel ennél okosabb pillanatnyilag nem jutott eszébe.
– Valóban – felelte az uraság. – igen meglepő.
– Mit gondolsz, képes leszel egyedül irányítani Kellarin ügyeit? – kérdezte Camarl őméltósága, egyszerre gondviselő és kissé harcias hangon.
– A ti segítségetek nélkül semmiképpen sem – válaszolta keresetlen őszinteséggel Temar. – Ha jól sejtem, azt semmiféle dekrétum nem tiltja, hogy tanácsot kérjek valakitől.
– Nos, a nemesi házak alighanem sorba állnak majd a tanácsaikkal – jegyezte meg savanyúan Camarl őméltósága.
– Ebben az esetben alaposan próbára kell tennem a tanácsaikat, hogy lássam, van-e közöttük olyan megbízható, mint amelyekkel ti láttatok el az elmúlt év során. – Temar őszintén remélte, hogy Camarl nem óhajt sokáig duzzogni az ügy miatt.
– Ezt még éppen elég időnk lesz megbeszélni – mosolyodott el az uraság. – Most csak azért jöttünk, hogy sok szerencsét kívánjunk neked, Temar. Azt hiszem, szükséged is lesz rá.
Fivérei helyeslő mormolással csatlakoztak a jókívánságokhoz, Ustian azonban váratlanul barátságosan rákacsintott Temarra. Nem a fiatalember volt az egyetlen, akit meglepett a gesztus.
– Ne nézz így rám, Fresil! – intette le fivérét Ustian. – Gondold át még egyszer, és ha azután is úgy véled, hogy zsörtölődnöd kell, hát tedd meg. Én addig iszom valamit.
Az uraság és a méltóságos urak még egyszer meghajoltak, azután elsétáltak, hogy barátságos beszélgetésbe keveredjenek más csoportokkal.
– Azt hiszem, a mai bált még sokáig emlegetik majd.
– Ryshad! – Temar hálás arccal fordult hátra, és örömmel tapasztalta, hogy a kardforgató a háta mögött áll. – Hol voltál?
– Casuelt vigasztaltam – biccentett Ryshad. – Valósággal romokban hever. Már olyan szépen eltervezte, hogy első számú udvari varázsló lesz belőle... De ha jól sejtem, nem csak ez viselte meg, hanem attól is tart, hogy Velindre valamilyen módon fölébe kerekedhet Planir kegyeiben. – Hirtelen félbeszakította mondandóját. – Úgy nézem, Den Ilmiral uraság beszélni szeretne veled.
Temar mélyet sóhajtott.
– Szívesebben várnék, amíg legalább valami halvány fogalmam lesz róla, mit mondjak neki. Mondd, nem tudnánk kereket oldani anélkül, hogy különösebb feltűnést keltenénk?
– Nem tartom valószínűnek – ráncolta a homlokát Ryshad. – Esetleg hivatkozhatnál arra, hogy az ünnepek utolsó napján nem akarsz üzletről beszélni. Végül is eddig ez volt a szokás, és ha valakinek nem tetszik, az az ő baja, nem a tiéd.
– Attól tartok, ez sem lenne túlságosan udvarias válasz, ha már egyszer maga az uralkodó fordította a szót az efféle kérdésekre – motyogta elkeseredetten Temar. – Mit gondolsz, meddig tarthat még ez a bál?
– Már nem sokáig – mosolyodott el Ryshad. – És ne félj, mögötted leszek! Egyébiránt az uralkodói segélyt a nyolcadik harangütés környékén kezdik szétosztani a nép között, és hagyományosan ez az az időpont, amikor a nemesség nagy része távozik.
– Remek, de ha az utca népe ideözönlik, hogy átvegye a neki járó kenyeret és húst, hogyan jutunk át a tolongáson? – aggodalmaskodott a fiatalember. – Ismerem az ilyesmit: minden lépcsőn koldusok és utcai csibészek ülnek, csontokon és cupákokon rágódva.
– Manapság az uralkodó pénzben osztja ki a járandóságot, Temar. – Ryshad hátrébb lépett, és szolgálatkészen elfoglalta helyét a fiatalember háta mögött. – Most pedig légy szíves, mosolyogj udvariasan, és ne mondj semmi olyasmit, amire utóbb hivatkozni lehetne!
Temar mély lélegzetet vett, és felkészült rá, hogy szembenézzen a határozott arccal közeledő Den Ilmiral urasággal.
Bölcs Tadriol palotájában
a Nyári Napforduló alkalmából rendezett
ünnepségek ötödik napján, kora este
– Mielőtt ismét hajóra szállsz, feltétlenül velünk kell vacsoráznod!
– Azonnal értesítem az intéződet, amint utánanézek, melyek pontosan a kereskedelmi lehetőségeink.
– Az intézőm majd kapcsolatba lép a tiéddel.
Ilyen és ehhez hasonló mondatokkal ért véget jó néhány beszélgetés. Amint az idősebbik Den Haurient uraság távozott, kissé előrehajoltam, hogy Temar fülébe súgjak néhány egyszerű tanácsot. Meglepően jól boldogult az udvariasan semmitmondó társalgással, de azért bőven maradt még tanulnivalója.
Lassan körbesétáltunk a szalonban, míg odabent a táncteremben néhány konokul fáradhatatlan pár még újabb és újabb búcsúdalokért könyörgött a zenészeknek. Temar megállt, hogy váltson egy-két mondatot D'Istrac úrnővel, majd hátrafordult, és felvont szemöldökkel nézett rám.
– De hiszen nincs is intézőm!
– Előbb-utóbb szükséged lesz egyre. Elvégre most már a ház ura vagy – feleltem vigyorogva. – Kell néhány hűbéres, egy rezidencia, családi levéltár, nevezett örökös, nem is beszélve egy megfelelő D'Alsennin úrnőről... Ha időd engedi, gondolkodj el rajta!
– Nem hinném, hogy sokra mennék az ilyesmivel Kel Ar'Ayenben – kezdte sóhajtva, azután hirtelen megtorpant, és rám nézett. – Ugye, csak tréfálsz?
– Mondjuk, hogy igen – nyugtattam meg. – Az viszont igaz, hogy minél hamarabb kerítened kellene egy intézőt vagy valami affélét.
Temar tűnődő arcot vágott, de még mielőtt megszólalhatott volna, az udvarra vezető ajtók kitárultak, és a Tor Tadriol-egyenruhás szolgák jártak körbe, hogy udvariasan figyelmeztessék a nemességet hintóik érkeztére.
– Ugye, most már mehetünk? – kérdezte Temar.
– Már itt sem vagyunk. Abban igazad volt, hogy nem volna szerencsés fordulat, ha az uralkodói segélyért érkezők elállnák az utunkat. – Körülnéztem, merre lehet D'Olbriot uraság, és már láttam is, hogy éppen felénk tart Camarl őméltóságával együtt. Mélyen meghajoltam feléjük.
Messire barátságos biccentéssel köszöntött, azután Temarhoz fordult.
– Nos, mit tervezel ma estére?
Temar kissé szerencsétlen arcot vágott.
– Azt hittem, visszamegyünk a palotába... – felelte.
– Szerintem mindannyian megérdemlünk egy kis kötetlen szabadidőt – mosolygott Messire. – Camarl meg én áthajtatunk a városon, és keresünk egy kellemes kis fogadót, ahol békében meg lehet vacsorázni. Nincs kedved velünk tartani?
– A palota most úgyis tele lesz vihogó lányokkal, akik másról sem tudnak beszélni, mint hogy melyik méltóságos úrral táncoltak, és ki milyen színű legyezőt viselt – tette hozzá Camarl. Úgy tűnt, a hangulata sokat javult a bál kezdete óta.
– Nekem sincs sok kedvem hozzá, hogy végighallgassam vacsora közben, amint Fresil és Leishal csípős megjegyzésekkel illetik az uralkodó által elénk tárt meglepetéseket – bólintott szokatlan őszinteséggel az uraság.
– Nagyon kijöttek a sodrukból? – érdeklődött hasonló nyíltsággal Temar.
– Azt hiszem, inkább csak kényelmetlenül érzik magukat – válaszolta tűnődve Messire.
– És te magad? – folytatta vakmerően Temar.
– Nos, nekem az az elvem, hogy nem éri meg olyasmién siránkozni, ami valójában soha nem volt a miénk – mosolygott az uraság. – Ismered a mondást: az ésszerűség az okosnak tartócölöp, a bolond kezében csak husáng.
Temar kissé bizonytalanul nézett vissza rá.
– Akkor tehát mindannyian tesszük tovább a dolgunkat legjobb képességünk szerint?
– Magam is úgy vélném helyesnek. – Messire egy bólintással viszonozta az elébe siető lovászlegény meghajlását. – Nos. Temar, velünk tartasz?
– Legalább megmutatjuk a kíváncsiskodóknak, hogy a két ház viszonya továbbra is felhőtlen – kockáztatta meg Temar.
– Az ünnepek végével lekerülnek a tábláról a játékfigurák – sóhajtott az uraság. – De azért ne feledkezz meg róla, hogy holnap új játszma kezdődik. Nem árt, ha kiépítjük a védelmi vonalainkat.
– Már csak azért is, hogy elébe vágjunk azoknak, akik oly megszállottan próbáltak gáncsot vetni nekünk az elmúlt napokban – tette hozzá Camarl.
– Nos, akkor örömmel csatlakozom hozzátok – vigyorgott Temar.
– Kipróbáljuk Ustian vadonatúj, méregdrága hintóját – mosolygott cinkosan az uraság, miközben átvágtunk a kikövezett udvaron. – Szerintem nem fogja bánni, ha Fresil és Leishal társaságában kell hazamennie.
Temar azonban nem figyelt. Pillantását követve észrevettem Allint, aki kipirult arccal várakozott az ajtó mellett, úgy szorongatva kezében összegyűrődött táncrendjét, akár egy ereklyét.
– Vársz valakit? – fordult hozzá Temar.
– Avila kisasszonyt – vágta rá a lány –, feltéve, hogy el tud szakadni a lovagjaitól. – Szemében évődő pillantás bujkált. – Velindre az imént jött ki, de Den Janaquel úrnő azonnal meg is hívta vacsorára.
Mögöttünk ismerős hangok csendültek fel. Arrafelé fordulva Casuelt láttam közeledni a muzsikusok vezetőjével. Amalin Devoir éppen csak a hátára vetette köpönyegét, és kioldott gallérjával, felgyűrt ingujjával élesen elütött Casuel állig begombolt megjelenésétől.
– Nem, Casuel, ne is próbálj kibúvót keresni! Ragaszkodom hozzá, hogy eljöjj. Éppen elég jól megfizetnek, ráadásul az ünnep alkalmából magától az uralkodótól kaptam ajándékot, úgyhogy ha akarod, a város legdrágább vacsoráját rendelem meg neked. – Amennyire meg tudtam állapítani, Amalin felajánlását nem annyira a nagyvonalúság ösztönözte, inkább a vágy, hogy uralkodhasson testvérén.
– Nahát, Devoir mester, fogadd őszinte megbecsülésünket! – fordult arra az uraság is.
Casuel szélesen elmosolyodott, és már éppen válaszolni akart, amikor rájött; hogy a köszöntés a fivérének szól.
– A muzsikád remekül ötvözi a hagyományos elemeket az izgalmas újdonságokkal – tette hozzá Messire.
– Nos, mindkét jelző ráillik a mai délután eseményeire is. – A muzsikus körülményesen meghajolt.
Casuel felszisszent erre az arcátlanságra. Messire azonban szemlátomást remekül mulatott a válaszon.
– Egyébként pedig, Amalin, köszönöm kedves meghívásodat, de jobb lesz, ha visszakísérem a növendékemet a szállására. – Casuel a tulajdonos magabiztosságával mutatott Allinra, de attól tartok, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy kapva kap a kínálkozó ürügyön.
– Hozd inkább őt is magaddal! – mosolygott győzedelmesen Amalin.
– Pontosan hová is? – szólt közbe Avila kisasszony. Meglepetten láttam, hogy a délután izgalmai mintha évekkel fiatalították volna meg.
– Éppen azt terveztük, hogy átkocsizunk a városon, és keresünk egy csendes helyet, ahol megvacsorázhatunk – mondta Messire.
– Melegen ajánlom az Arany Bíbic fogadót – szólt közbe Amalin, magára vonva ezzel Casuel méltatlankodó pillantásait. – Mi is éppen oda tartunk.
Avila összecsukta a legyezőjét, és harcias mozdulattal a tenyerébe csapott vele.
– Akkor mire várunk? – Oldalt pillantott, Ustian kék tollakkal díszített, nyitott kocsijára, amelyet éppen most hoztak elő a lovászok, és amelyben jól láthatóan csak négy személynek volt hely. – Mindannyian ezzel akarunk utazni?
Amalin Devoir két ujjal füttyentett, elnémítva egy pillanatra az udvar nyüzsgését.
– Hozzátok elő a bricskámat!
Egy Den Janaquel-egyenruhás fickó hátrafordult, és alighanem valami durvaságot készült mondani, ha észre nem veszi idejekorán, hogy hölgyek is vannak a társaságunkban. Ehelyett inkább elszalajtott egy suhancot az istállókhoz, ahonnan hamarosan már hozták is a könnyű hintót. Drága alkotmánynak tűnt, magas építésű kerekei meg-megdöccentek a macskakövön, lakkozott oldala csillogott az esti fényben, odabent pedig sötétlila bársonypárnák hívogatták az utasokat. Ustian hintója a maga hagyományosabb vonalaival a szerény ízlésesség megtestesülésének tűnt mellette.
– Ha hajlandó vagy a bakra ülni velem, szép hölgy másik kettőnek marad hely mögöttünk – fordult Allinhoz a muzsikus botrányosan kihívó mosollyal. – Casuel és D'Alsennin uraság beülhetnének mögénk.
Temar arca megkeményedett, ahogy megpróbált ésszerű indokot találni, hogyan kerülje el mindezt. Szerencsére Avila kisasszony sem hagyta annyiban a dolgot.
– Majd én veled tartok, mágus uram – ajánlotta Casuelnek kissé harcias hangon, és az arckifejezése is azt érzékeltette, Amalin aligha remélheti, hogy kivetheti a hálóját Allinra.
– Álljunk arrébb, hadd férjenek el tőlünk a többiek! – Messire felkapaszkodott a nyitott hintóba. – Úgy látom, az est izgalmai még nem fejeződtek be.
Intésére leültem vele szemben, háttal a kocsisnak. Temar a mellettem lévő helyet választotta. Camarl őméltósága pedig Messire mellé telepedett le. Miközben kihajtottunk a kapun, visszanézve még láttam, hogy Firon Den Thasnet arcán leplezetlen harag tükröződik.
Temar követte a pillantásomat.
– Tudom, hogy Tadriol úgy cselekedett, ahogy a lehető legjobbnak látta, de továbbra is keserűséggel tölt el, hogy Den Thasneték és Tor Bezaemarék ennyivel megúszták – mondta komoran.
– Teljesen egyetértek veled – sóhajtotta Messire. – Mi azonban tisztában vagyunk vele, mit tettek, és nem csak mi, hanem az uralkodó is. Nem lepődnék meg, ha hamarosan híre menne az esetnek. És ami a mi szempontunkból a legfontosabb: végül is nem sikerült nekik, amit eltetveztek.
– Ez akkor sem büntetés a számukra – makacskodott Temar. – Nem is beszélve az özvegyről! – Esze ágában sem volt annyiban hagyni a dolgot, ráadásul nem volt elegendő hely a szűk hintóban, hogy alaposan oldalba bökjem a könyökömmel. – Úgy fogadott bennünket, mint a régi ismerősöket, csupa mosoly meg kedvesség volt, beférkőzött a bizalmunkba, közben pedig egész idő alatt úgy szövögette a terveit, mint valami ronda, kövér pók a hálóját. Ezt nevezik itt igazságszolgáltatásnak? Valaki így elbánik velünk, és még csak meg sem torolhatjuk a minket ért sérelmet?
– Mit akarsz még megtorolni? Gondolj arra, hogy végeredményben mi kaptuk a tojást, és Tor Bezaemarnak csak az üres héja maradt. – Messire hangja komolyra fordult. – Most már ideje lenne, hogy a jövő felé fordítsd a gondolataidat. Hiszen jókora munka vár rád, fiam, és amennyire látom, egyetlen segítséged Tor Arrial kisasszony lesz.
– Erre már felkészültem – felelte józanul Temar.
– Ma este ne törődjünk ilyesmivel! – Camarl vidám integetéssel viszonozta a járókelők üdvözlő kiáltásait. – Hadd hallom, kivel táncoltál délután, Temar?
A társalgás könnyedebb témák felé kanyarodott, a hintó pedig elővigyázatosai döcögött előre az alsóváros zsúfolt utcáin. Az itteniek, mint mindig, most is készen álltak rá, hogy az utolsó csepp örömöt is kifacsarják az ünnep gyorsan fogyatkozó perceiből. Holnap már a Nyárelő józan reggele szólítja őket ismét munkapadjaikhoz, boltjaik pultja mellé, nem csoda hát, ha ma még szeretnének megfeledkezni kötelességeikről.
Körülpillantva láttam, hogy Allin vidáman nevetgél a bakon a muzsikussal, aki gyakorlott kézzel irányítja keresztül a tömegen szürke lovát. Az ünneplők közül sokan köszöntötték a hintó utasait, néhányan őszinte hálával, mások inkább csak kötelességből, és volt, aki annyira leitta már magát, hogy azt sem tudta, kinek kiáltozik és integet.
Amint áthajtottunk a déli kapun, magunk mögött hagyva a régi városfalat, a tömeg észrevehetően ritkulni kezdett. A nemesi házak kivilágított ablakai mögött és nyitott teraszain oldott légkör uralkodott most, hogy mindenki maga mögött tudhatta az ünneppel együtt járó kötelességeket. Az alkony tompa fénye bearanyozta a város fehér falait, és langyos szellő simogatott nemest, közembert egyaránt. A máglyának szánt farakásokat már előkészítették, a fáklyák tartóikban várakoztak az ajtók mellett, hogy amint Halcarion beburkolja a várost az est fekete kendőjébe, ne kelljen sötétben botorkálniuk az ünneplőknek. Néhány kereskedő, fittyet hányva a hőségnek, nyitott parázstűzhelyet állított az ajtaja mellé, hogy a sülő finomságok ínycsiklandozó illatával csalja ki a mulatozók zsebéből az ünnepre szánt utolsó fityingjeiket.
Ahogy egy mellékutcából kifordultunk a főútra, a hintó hirtelen megtorpant.
– Mi történt? – kiáltott előre az uraság.
– Mutatványosok állják el az utunkat – fordult hátra a bakon a kocsis. – Zsonglőrök, akrobaták meg effélék.
A mellette ülő istállószolga szintén hátranézett.
– Elküldjem őket az útból, Messire?
– Nem sietünk különösebben – vont vállat D'Olbriot uraság.
– Casuel úgy véli, a mutatványosjáték nem éppen alkalmas szórakozás az előkelők számára – vetette közbe Temar.
Éppen azon voltam, hogy jól megmondjam a véleményemet a varázsló szemforgatásáról, ám ekkor mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából. Éppen a Den Bradile család palotája előtt álltunk meg, amelynek homlokzata felújítás alatt állt, és a munkások már felállványozták. Fenn az állványzat tetején palarakások és építőkövek várták, hogy az ünnepek elmúltával elkezdődhessék a kőművesmunka.
Az egyik felső ablak mögött homályos árnyat láttam elsuhanni, a következő pillanatban azonban már ott sem volt. Mire rájöttem, miben mesterkedik, már nem sokat tehettem; egy rudat feszített az állványzat és a fal közé, nekirugaszkodott, és az egész állványt ellökte. Tetőcserepek, épületkövek, márványlapok zuhantak le a leroskadó állvánnyal együtt.
– Vigyázzatok! – Előrelendültem, hogy megragadjam az uraság karját. Camarl azonban kihajolt a hintóból, és a mutatványosokat figyelte, így őt nem értem el. Temar szintén nézelődött, ráadásul háttal volt nekem. Nem tehettem mást, mint hogy kilöktem a hintóból, miközben magammal rántottam az uraságot is. Temar csattanva ért földet, mivel heves mozdulatom teljesen váratlanul érte.
Az állvány és építőanyag hatalmas robajjal zuhant le mellettünk, hogy szinte belesüketültem. Körülöttünk rémült ordítások, sikolyok hangzottak. A sűrű porfelhő könnyeket csalt a szemembe és a torkomat fojtogatta, miközben megpróbáltam minél hamarabb talpra kecmeregni. Temar köhécselését hallottam meg magam mellett. Egymásba kapaszkodva felsegítettük egymást, és elvonszoltuk az útból az uraságot is.
– Hol van Camarl? – Messire vadul forgatta a fejét ide-oda, felhorzsolt arcán vér szivárgott.
Ahogy az esti szellő elsodorta a porfelleget, megláttuk azt a roncsot, amely Ustian drága hintójából maradt. Ám ami még ennél is szörnyűbb látvány volt: Camarl a roncsban hevert vérző, összetört testtel, deszkával és törmelékkel elborítva.
A lovak rémülten bukdácsoltak a romhalmazban, a kocsis hasztalanul próbálta megzabolázni őket. A hintó megrándult, egy pillanatig úgy tűnt, elindul, majd a két hátsó kerék feladta, és recsegve darabokra hullott. A roncs a hátsó tengelyére zökkent, a kocsirúd vadul vágódott fel a nyihogó lovak között, a lószerszám bőrszíjai egymásba tekeredtek. A lovak fújtatva, prüszkölve igyekeztek kiszabadulni, karcsú lábuk a bőrszíjak közé gabalyodott. Az elnyomorított hintó féloldalra dőlt, és csikorogva csúszott előre a macskaköveken. Camarl erőtlenül felnyögött fájdalmában.
Szerencsére Messire nem szenvedett komolyabb sebesülést, csupán néhány horzsolást, így sietve Temar gondjaira bíztam. A hintóhoz ugrottam, és megpróbáltam leemelni a nagyobb köveket Camarlról, nem törődve karom és vállam zúzódásaival. Hamarosan láthatóvá vált a lába a törmelékkupac alatt: csúnya, nyílt törés éktelenkedett rajta, a szilánkokra tört csont átütött a vérző húson.
– Nem hiszem, hogy egyhamar bálba mennék... – suttogta reszketeg hangon a méltóságos úr. Arca márványfehér volt, lábszárán sötéten csordogált le a vér.
– Tarts ki! – Megpróbáltass a nyakam köré kulcsolni Camarl karját, hogy fel tudjam emelni.
– Segítsen valaki! – kiáltozta Temar az út közepére állva.
Egy zsonglőr futott felénk, nyomában álarcos társaival. Karját a levegőbe emelte, és hitetlenkedve láttam, hogy vasalt végű bunkósbotot lóbál. Az elhajított bot a homloka közepén találta el Messire kocsisát; szerencsétlen fickó úgy esett hanyatt, mint egy letaglózott állat. Az istállószolgának már majdnem sikerült megragadnia a lovak kantárszárát, ám a hirtelen jött támadás még jobban megvadította őket; fejüket ide-oda dobálva kirántották magukat a markából.
– Figyelj a hátad mögé! – kiáltottam oda Temarnak, látván, hogy az egyik mutatványos kezében acélpenge villan. Megpróbáltam félrevonszolni Camarlt a roncsok közül, de mivel mindkét kezem foglalt volt, nem tehettem mást, mint hogy döbbenten néztem, amint a mutatványosok szó szerint legázolják az istállószolgát. Mire sikerült biztonságba helyeznem a méltóságos urat egy kapualjban, az istállószolga fájdalomordítása elhalt a csatazajban.
– Vigyázz, Temar! Ellenünk támadnak!
A zsonglőr ismét ütésre emelte bunkósbotját, de ezúttal sikerült közelebb ugranom, és megragadnom. Közben megpróbáltam magam mögé keríteni D'Olbriot uraságot, hogy legalább a hátam meg a kapuoszlop védje valamennyire.
Szerencsére Temar átlátta a helyzetet. Felkapott egy kettétört rudat az állványzat roncsai közül, és egy széles suhintással leverte vele a lábáról a rátámadó álarcost. Egy másik fickó nekem rontott, gyilkos szándékkal emelve sújtásra pengéjét. A kardot mutatványoskelléknek álcázhatták, mert tarka festék takarta, ám az acélpenge éle így is előfénylett a máz alól. Éppen csak sikerült elkerülnöm a csapást, félreugorva előle, és teljes erőmmel a fickó arcába vágtam a bunkósbottal. Az ütés ereje kettétörte a vékony fa álarcot, támadóm pedig hátratántorodott, és ahogy tenyerét az orrára szorította, ujjai közül vér csordogált. Kirántottam a kezéből a kardot, és a hasába döftem, de még mindig nem akart felbukni, így egy rúgással penderítettem el az útból.
Közben Temarnak is sikerült szert tennie egy kardra. Lassan hátrált felém, pengéjét fenyegetően maga elé emelve. Én is próbáltam közelebb jutni hozzá, hogy védhessük egymás hátát a mindenfelől reánk támadók ellenében. Szerencsére Halcarion ránk villantotta mosolyát, mert a megbokrosodott lovak meglódultak, és a hintó maradványait maguk után vonszolva egyenesen belevágtattak a mutatványosok ellenséges szándékkal közeledő csoportjába. A csoport kettészakadt, a hintóroncs egyik oldaláról a másikra fordulva rázkódott végig a kövezeten. Az ünneplők rémülten ugráltak félre az útjából, és nyakukat behúzva próbálták elkerülni a pattogó deszkaszilánkokat. Egyikük szerencsétlen módon éppen a rossz irányt választotta, vigyázatlanul a halálra rémült lovak elé lépett, és a megbokrosodott állatok maguk alá tiporták. A társaságában lévő nő kétségbeesett sikoltozásban tört ki, tovább növelve az általános felfordulást.
Mögöttünk nyílt az ajtó; megpördültem, de csak a házigazda döbbent arca jelent meg az arasznyi nyílásban.
– D'Olbriot uraság nevében kérlek, engedj be! Sebesült van velünk. – kiáltottam rá.
Az ajtó becsapódott, és hallottuk a fickó sietősen távolodó lépteit.
– Nem tudom elállítani a vérzést – szólt gondterhelten Messire, Camarl fölé hajolva. Inge ujját vörös foltok szennyezték, de hangja magabiztos volt és keze rezzenetlen. Bátorítóan rámosolygott Camarlra, aki úgy reszketett, akár a koldus a tél derekán.
Arra gondoltam, ha valamelyik fő verőér sérült volna meg, Camarl már nem élne. Minthogy azonban szemlátomást életben volt, jobban aggódtam amiatt, hogy valaki esetleg be akarja fejezni rajta, amit elkezdett. A szétszóródott mutatványosok időközben újra összeverődtek, azonban most már a kíváncsiskodó járókelők is az útjukban álltak. A szemközti teaház ajtaján vendégek tódultak ki, akik figyelmesek lettek a zajra, és mindannyian meg akarták nézni, mi folyik odakint. Egy közeli kocsma törzsközönsége is előkerült, és néhányan a saját szakállukra verekedésbe kezdtek, nem nézve, hogy a mutatványosokat ütik-e, vagy egyszerű járókelőket.
Egy fickó vált ki a zsivajgó tömegből, és egyenesen felénk rohant. Buggyos nadrágot és egyszerű, fehér inget viselt, akár a bérkocsisok.
– Értesítsd az őrséget! – kiáltottam rá, és még intettem is, de ügyet sem vetett rám. Ahogy tovább futott, észrevettem, hogy valami megvillan a kezében: egy kés, vagy inkább tőr. A következő pillanatban letépte arcáról a maszkot, és a csatornába hajította. Utánavetődtem, és jobb híján rácsaptam a karjára a pengém lapjával. Fyle alighanem holtomig csipkelődött volna rajtam ezért az ügyetlen vágásért, de most mindenesetre megtette a magáét: a fickó hátrahőkölt, én pedig megpróbáltam az arcába találni a kard markolatával.
Ismét kitért az utamból; úgy éreztem, mintha egy árnyékot próbálnék eltalálni, csakhogy egy árnyék nem próbál hasba döfni a késével. Elébe mentem gyilkos mozdulatának egy erőteljes ütéssel, amely elzsibbasztotta a karját, és a tőr csörrenve a kövezetre hullott. A fickót azonban még ez sem állította meg; közelebb szökkent, ahol már kardom is hatástalan volt ellene, és sértetlen öklével megpróbált nagy lendülettel gyomorszájon vágni. Féloldalt léptem, így ökle éppen csak súrolta a bordáimat, de az ütés erejéből így is érezhettem, hogy ha telibe talál, alighanem ledöntött volna a lábamról. Felkaptam a kezemet, és ismét megpróbáltam az arcába csapni a kardmarkolattal, de a gazember átkozottul gyors volt, és újra félrevetődött. Azt hittem, elvágódik, de esés közben előrenyújtotta a tenyerét, és egy akrobata eleganciájával bukfencezett végig a porban. A következő mozdulattal már ismét talpon volt, és szemével az elejtett tőrt kereste. Pillanatnyi figyelmetlensége elegendő alkalmat adott Temarnak, hogy máris rávesse magát, és hajszál híján sikerült is oldalba döfnie a mutatványost. A fickó azonban megneszelte a mozdulatot, és félreugrott, de a kardvágás így is eltalálta. Megtántorodott, majd menekülőre fogta a dolgot, és a következő pillanatban már el is nyelte a tömeg, csak véres inge szárnya lobogott utána.
Közelebb kerültem Temarhoz, hagy védeni tudjam a hátát, közben figyelmes lettem két fickóra, akik néhány lépésnyire mögötte álltak, és bizonytalan pillantásokat váltottak egymással. Fenyegetőleg emeltem rájuk a kardomat; erre az egyikük sarkon fordult, és rohanni kezdett végig a főúton. A másik széttárta a karját, mutatva, hogy nincs nála fegyver, és félelmében ügy tátogott, akár a partra vetett hal.
– Ne bánts, nagy jó uram, ne bánts...
– Eredj, hívd az őrséget! – ordítottan rá. Ahogy felnéztem, bosszankodva láttam, hogy az úton jókora tumultus keletkezett, mivel a bámészkodók csoportjai feltartották mindazokat, akik gyanútlanul arra sétáltak, és most a tömegbe ékelődve tanácstalanul forgatták a tejüket, várva, mikor mehetnek már tovább. Hintók, bricskák ácsorogtak az út közepén, a kocsisok káromkodva igyekeztek megzabolázni nyugtalan lovaikat. Halkan átkozódtam magamban. Den Janaquel emberei valószínűleg már úton vannak, azonban sok időbe fog telni, mire keresztültörnek ezen a felforduláson. Bármerre néztem, lökdösődő, egymást taszigáló csoportokat láttam, egyesek egyenesen kézitusába keveredtek, részint önvédelemből, részint, hogy segítsenek rajtunk, és persze olyan is akadt, aki egyszerűen csak felöntött a garatra. Mások megpróbáltak kikerülni a tumultusból, ezzel természetesen csak tovább fokozva a lökdösődést és kavarodást, mintha új és új tűzfészkek lángoltak volna fel körülöttünk. Ennek persze megvolt az az előnye, hogy támadóink is nehezebben tudtak közelebb férkőzni hozzánk, csakhogy immár jelentékeny nehézségbe ütközött volna megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. Egy ismeretlen fickó nekem ütközött, és bár nem tudtam eldönteni, csakugyan támadó szándék hajtja-e, nem tehettem mást, mint hogy egy jól irányzott rúgással csattanva hanyatt löktem a porban.
Magamban kapkodva méregettem az esélyeket, vajon el tudnánk-e menekülni támadóink elől a tömegben. Igen ám, de hogyan vigyük magunkkal Camarlt? Még ha ketten magunk közé is tudnánk venni, hogy félig emelve, félig vonszolva kereket oldjunk vele, tartottam tőle, hogy ezzel igen sokat rontanánk az állapotán. Ahogy körülnéztem, észrevettem azt a szerencsétlen fickót, akire az imént ráordítottam; egyenesen belerohant két suhanc karjába. Azt hiszem, ez a kettő már a felfordulás hírére érkezett, kedvet kapván egy kis verekedésre, és most megpróbálták rávetni magukat az első útjukba kerülőre.
– Eresszétek el! – kiáltottam rájuk.
Bámuló arcuk előtt egy ostor vége csattant süvítve a levegőben. Felpillantva Amalin Devoir szürke lovát láttam meg: szegény jószág eszeveszetten fújtatott, fogai csikorogva harapták a zablát, orrlyuka remegett. A muzsikus egyik keze köré tekerte a gyeplőt, a másikkal pedig vadul ostorozta a lovat és az útjába kerülőket egyaránt. Allin sápadt arccal gubbasztott mellette a bakon, igyekezvén mindkét kezével kapaszkodni. A két suhanc és a fickó, akit segítségért küldtem, mindannyian a nyakukba kapták a lábukat, és elszeleltek, futás közben karjukkal védve a fejüket az ostorcsapásoktól.
– Devoir! Casuel! Forduljatok vissza, és értesítsétek a városi őrséget! – ordítottam olyan erővel, hogy belefájdult a torkom.
Devoir visszanézett a válla fölött, de a tolongásban nem tudta megfordítani a kocsit.
– Camarl megsebesült – kiabálta Temar hasonló hangerővel.
Allin, úgy látszik, észrevette, ahogy Messire a földön fekvő Camarl mellett térdel mert szeme még jobban elkerekedeti, és tenyerét az arcára szorította. A következő pillanatban megfordult, hogy rémült taglejtéssel kísérten továbbadja a látottakat Casuelnek és Avila kisasszonynak.
– Temar! – kiáltottam, és közelebb ugrottam a fiatalemberhez; hogy megragadjam újabb támadóját, aki két kezében két karddal éppen akkor gázolt át a törmeléken és a leomlott állványzat maradékán. Temar egy pillanatra lélegzethez jutott, ám ekkor két akrobata bukkant ki az egyik sikátorból, meghajigálva a fiatalembert kövekkel, zsonglőrlabdákkal meg minden mással, amit éppen fel tudtak kapni a porból. Temar meghátrált, és le kellett buknia egy törmelékrakás mögé. Kisvártatva ismét előbukkant, és egy törött deszkadarabbal védve a fejét hátrébb húzódott, hogy elfogja a lövedékeket Messire és Camarl elől.
A fickó, akit eltérítettem Temartól, most birkózóállásba helyezkedett. Elnyomorodott, brutális arca alapján arra következtettem, hogy egy ideig hivatásos birkózóként vagy bokszolóként tevékenykedhetett. A helyzetet még csak rontotta, hogy két kardja is volt, és amennyire meg tudtam ítélni, szakavatottan forgatta őket. Amikor lecsapott rám, mindkét karddal felváltva rohamozott, és bár csapásai bumfordiak voltak, gyorsaságához és könyörtelenségéhez nem fért kétség.
Meghátráltam, és igyekeztem szilárdan megállni a lábamon, bár éreztem, hogy a törmelék omladozva csúszkál könnyű félcipőm alatt, melyet az ünnepi alkalom kényszerített rám. Két kézzel megmarkoltam kardomat és nekilendültem, körkörös mozdulattal csapva előre, félig támadó, félig védekező szándékkal. Meglehet, ellenfelem kardművészete a színpadon tanultakra korlátozódott, mert most váratlanul visszarettent, azután pedig kezdő módra belesétált a csapdámba; azt hitte, kikémlelheti a szándékomat, és túl hamar mozdult bele a védekezésbe. Most, hogy magamhoz ragadtam a kezdeményezést, belecsábítottam egy fölfelé irányuló csapásba, majd hirtelen villanással a karja alá vágtam. Ahogy kardom hegye felszakította a mellkasát, a fickó döbbenten hátratántorodott, én pedig ismét lesújtottam rá, beledöfvén pengémet bikanyakába. Menten összerogyott a nyomorult, hörgése közben vércseppeket szórva szét maga körül.
Amint letörölgettem arcomról a vörös pettyeket, még láttam, amint Temar fejbe csapja rögtönzött pajzsával kővetkező támadóját. A fickó sarkon fordult, és el is menekült volna, ám a sikátor bejáratánál a két zsonglőr állta el az útját. Úgy vettem észre, nekik is megvan a maguk baja. Első látásra azt mondtam volna, egy csapat vörösszürke lódarázs süvít feléjük, ám hamarosan feltűnt, hogy nem hallom a szokásos zümmögést, és amikor valamelyik lángdarázsnak sikerült leszállnia egyikük karjára vagy ruhájára, vékony füstcsóva röppent fel, és fekete égésnyom maradt utána. A haramiák kezén, arcán vörös hólyagok ütköztek ki olyan sebesen, hogy szemmel szinte követhetetlen volt, mi történik. Devoir hivalkodó bricskája felé pillantva láttam, hogy Allin még mindig komoran kapaszkodik az ülésdeszkába, kerek arca feszült az erőfeszítéstől, szemében harag villan, ahogy a mutatványosokat méregeti. Nem messze a bricskától, az út szélén üres parázstűzhely állt, a rácsozat vöröses izzása lassan halványult.
Devoir addig ütötte a lovát, míg az állat végül engedelmességre kényszerült, de még mindig reszkető inakkal figyelte, vajon előre vagy hátra meneküljön-e. Avila kisasszony lekecmergett a hátsó ülésről. Casuel remegő térddel a nyomában, két kézzel elővigyázatosan fölemelve drága köpönyege túlméretezett szegélyét. Avila ügyet sem vetett az utat elálló csődületre; határozott léptekkel egyenesen a kapubejáró felé tartott, ahol meghúztuk magunkat. Temar eléjefutott, hogy kardjával védelmezze, amíg csak biztonságban el nem ér bennünket.
Magam is a segítségükre siettem volna, ám éppen ezekben a pillanatokban elkeseredett ökölharc bontakozott ki a közvetlen közelemben, miközben valahonnan a tömegből válogatás nélkül szórták felénk a kő- és deszkadarabokat. Hirtelenjében nem is tudtam egyebet tenni, mint hogy a verekedők útjába álltam, hogy ne tudjanak eljutni Camarl és az uraság rejtekhelyéig. A tömeg minden oldalról körülvett bennünket, ráadásul nem tudtuk megállapítani, ki a vérszomjas támadó és ki az egyszerű, bámészkodó járókelő, így aztán kénytelenek voltunk minden közeledőt eltéríteni a szándékától kemény szavakkal vagy még keményebb ütésekkel. Casuel dühösen felszisszent, mivel óvatlanul a lábára léptem, de azért mégiscsak nagyobb biztonságban érezte magát Temar és énközöttem.
A következő pillanatban szúrós fájdalom hasított bele a tarkómba.
– A fene essen beléd, Devoir, nem tudsz vigyázni azzal az ostorral?
Rögtön megbocsátottam azonban a zenésznek, amint észrevettem, hogy erőszakos ostorcsapásaival csupán azt igyekszik megakadályozni, hogy a verekedők elsodorják Avila kisasszonyt vagy az uraságot. Mindketten a kapubejáróban térdeltek, és igyekeztek ellátni Camarl sebeit.
Érces kürtszó hasított bele a zsivajba: végre megérkeztek Den Janaquel emberei, hogy rendet teremtsenek. A kürtjel megismétlődött, hírül adva a rendbontóknak, hogy most még büntetlenül elhagyhatják a helyszínt. Átmenetileg még tovább erősödött a felfordulás, ahogy az emberek hanyatt-homlok igyekeztek volna kifelé a tülekedésből, és máris láttam, hogy a mutatványosok egyre-másra letépik és elhajítják álarcukat, hogy észrevétlenül kereket oldhassanak a tömegben.
Hárman azonban nem voltak hajlandóak megválni álöltözetüktől, és hirtelen kíváncsi lettem, vajon kik lehetnek. Kardot rántva próbáltak keresztültörni a tömegen, miközben népmesékből vett hősöket formázó maszkjuk egykedvűen fityegett a képükön. A szemközti mellékutca felé tartottak.
– Figyelj, Temar! – kiáltottam feléjük mutatva, kihasználván, hogy körülöttünk lassanként mégis csak oszladozni kezd a tömeg.
– Kapd el őket, Ryshad! – Messire máris mellettem állt kivont karddal, mögötte Devoir mester az ostorával.
Temar meg én kardmarkolattal, kardlappal, ököllel, könyökkel próbáltunk utat vágni magunknak, és minél gyorsabban átjutni a tolongáson, hogy elébe vághassunk a haramiáknak. Elkéstünk: elérték a mellékutca torkolatát, és kereket oldottak, akár a mezei nyulak a vetésben. Mire utánuk nézhettünk, már be is fordultak egy sikátorba az egymás mellé zsúfolt házak között. Úgy vágódtam utánuk, akár az átok, Temar pedig egy lépéssel sem maradt le mögülem.
– Vigyázz az útból! – rikkantotta hirtelen.
Ekkor vettem csak észre, hogy Casuel lépett ki elénk valahonnan, és minthogy a sikátor túl szűk volt, nem tudtuk kikerülni: kénytelen volt tehát velünk együtt rohanni.
A mutatványosok egyelőre szilárdan tartották előnyüket, de szemlátomást csak azon az áron, hogy teljes erőből futottak, és nem mertek próbát tenni az út menti kapualjakkal vagy bejárókkal. Igyekeztem hát, hogy én is kicsikarjak magamból minden rugalmasságot, és hallottam, hogy mögöttem Temar kemény szavakkal ösztökéli Casuelt. A mutatványosok most éles kanyart vettek, és ráfordultak egy szélesebb mellékutcára. Ahogy utánuk vetettem magam, rájöttem, hogy az utca egy falakkal körülvett udvarba vezet. Az udvar túlsó végében hatalmas, boltíves kapu terpeszkedett, kőindái régies stílusban fonódtak egymásba szőlőfürtöket, faragott virágokat és gyümölcsöket ringatva. Sajnos, a kapu tárva-nyitva állt, és már azt is láttam, hová vezet: a túloldali nyuzsgő utcán egy pillanat alatt eltűnhetnek a hitvány gonosztevők. Dühödten fújtattam, a levegő élesen mart a tüdőmbe. Ha sikerül átjutniuk azon a kapun, őrökre nyomukat veszítjük.
– Zárd be azt a kaput! Omlaszd le, vagy tudom is én! – ordítottam rá Casuelre, aki még mindig az utcasarkon álldogált, ahol sikerült kiszabadulnia közülünk. Hátát a falnak vetette, két kezét a torkára szorította és erősen zihált. – Torlaszold el az útjukat! – kiáltottam kétségbeesetten.
– Megálljatok, ti gerinctelen kurafiak! – süvöltötte Temar, elrohanva mellettem.
Úgy véltem, nem ártana, ha a jövőben a fiatalember talán egy kicsit kevesebb időt töltene zsoldosok társaságában. Egyelőre azonban nem osztottam meg vele ezt az észrevételemet, talán mert lélegzetem sem lett volna hozzá. Szótlanul loholtam a nyomában.
A legelöl futó mutatványos már bent is volt az udvaron, ám abban a pillanatban, amikor már azt hittem, sikerül elmenekülnie, a kőből faragott indák hirtelen megelevenedtek; és tekergőzni kezdtek a kapunyílásban. Összekapaszkodtak, ráfonódtak egymásra, és olyan gyorsan nőttek, hogy szemmel szinte alig lehetett követni. Sápadt ágfüzérek állták el a haramia útját, ő azonban túlságosan nagy lendülettel futott, így nem tudott megállni: csattanva ütközött neki a megbokrosodott kőnek. Az indák megragadták, körülfonták és rátekeredtek, a vékony kacsok a szemünk láttára fejlődtek vastag ágakká, szorítva, fojtogatva áldozatukat. A fickó rémülten ordibált, kapálózott, de mindhiába; a tekergőző ágak felrántották a földről, és a magasba emelték. Fájdalomkiáltásai lassan elfulladtak, teste jól hallható reccsenésekkel szakadt szét, csontok és inak roppantak a kőindák könyörtelen szorításában, amelynek emberi erő nem volt képes ellenállni. Még egy utolsó rángás, pattanás, és vége volt. Teste ernyedten lógott az egyre csavargózó, mohón tenyésző ág-bog között.
Társa éppen csak egy karnyújtásnyira torpant meg a kaputól, és így is veszedelmesen előrehajolt a lendülettől, hogy csaknem felbukott. Abban a pillanatban, amikor éppen visszanyerte volna az egyensúlyát, sápadt, karvastag ág kígyózott elő a megelevenedett szövevényből. Levelei, melyeket hajdan a rezzenetlen sziklából formázott meg egy értő kéz, most vérszomjasan hajlongtak, mintha zsákmányt keresve tapogatóznának, mígnem a girbegörbe ág rákulcsolódott a haramia lábszárára. A fickó rémülten felordított, és kardjával lecsapott a sárgásfehér indára, pengéje azonban csak szikrákat vetett kicsorbultában a könyörtelen kövön. A következő pillanatban egy második ág is kivágódott a bozótból, és bénítóan körülfonta kardot tartó kezét. A fickó most a körmével esett neki az indáknak, és rémülten rángatózva tépte, szakította volna őket, de csak az ujját sértette fel az érdes sziklán. Közben pedig újabb és újabb kacsok, léggyökerek, tapogatók fonódtak rá, hogy immár mozdítani sem tudta kezét, amely egy szempillantással előbb még szabad volt. A folyvást növekvő és hajladozó ágakon kőlevelek rügyeztek, sarjadtak és terültek szét kacéran, miközben a vadul burjánzó gyökerek teljességgel odacövekelték a mutatványos lábát a földhöz. A karját gúzsba kötő ágak azonban fölfelé törekedtek, mintegy a természet adta növekedés gonosz kifigurázásaként, fájdalmasan rántva magukkal a szerencsétlen fickó felsőtestét. Utolsó, szaggatott lélegzetével még valamiféle érthetetlen átkot ordított, majd a megvadult ágak még tovább nyújtották és bizarr szögben meghajlásra kényszerítették tiltakozó hátát. Gerince úgy roppant ketté, akár a pudvás gally.
Mindez megdöbbentően gyorsan játszódott le: mindössze annyi idő alatt, amíg Temar meg én odaértünk, és elkaptuk a harmadik fickót. Nem volt nehéz dolgunk, hiszen kővé dermedt rémületében, de azért hátrafordult, ahogy meghallotta lépteinket maga mögött. Álarca résein át látszott, hogy szeme egészen kikerekedett a rémülettől. Még ahhoz is túlságosan zaklatott volt, hogy kardot rántson: ezen mindenesetre meglepődtem. Egy mozdulattal, amely egy rész tanulásból és kilenc rész ösztönből tevődött össze, hatalmasat ütöttem az álarc pereme alá, és éppen az álla alatti puha húst találtam telibe. Térdre rogyott, levegő után kapkodott és a torkát markolászta.
– Lássuk csak, ki vagy te kis patkány! – Csak amikor már az álarcot tartó selyemszalagok kibogozásával matattam, akkor vettem észre, hogy a fickó öltözéke nem a mutatványosok megszokott, nemesi eleganciát mímelő álruhája. Valódi, jól szabott selyeminget és drága szövetből varrt nadrágot viselt. Haja, amelyet marokra fogtam, hogy kioldhassam az álarcot, illatszertől szaglott.
– Kreve Tor Bezaemar? – Alig hittem a szememnek. Nos, nem csoda, hogy igyekezett minél előbb elszelelni, miközben ezzel a vásári maszkkal takargatta magát, nehogy felismerjék.
Temar felemelte a kardját, és dühös mozdulattal a térdelő fickó mögé lépett.
– Menj arrébb, Ryshad, hadd csapom le a fejét ennek a senkiházinak!
A legkevésbé sem akartam, hogy ez a gonosztevő megússza szárazon, és kivárva a maga idejét ismét hozzákezdjen aljas mesterkedéseihez, azt azonban mégsem hagyhattam, hogy Temar saját kezűleg végezze ki.
– Várj! – Sietve Temar és a még mindig ziháló méltóságos úr közé léptem, akinek arcán könnyek patakzottak, amint lehunyt szemmel, reszketve várta sorsát.
– Jogom van hozzá! – Temar rezzenetlen tekintettel nézett vissza rám.
– Tudom – bólintottam. – Mindazonáltal okosabb lenne, ha az uralkodóra bíznád a döntést. Várd meg, amíg a bíróság színe elé áll, és mindenki szeme láttára olvassák a tejére a bűnét. Hidd el, ezzel aztán úgy lejáratja a Tor Bezaemar nevet, hogy legalább ötven emberöltőig nem fog ismét eszükbe jutni, hogy a trón után ácsingózzanak!
– És mi lesz, ha a ti híres ügyvédeitek a közismerten nyakatekert érveléseikkel találnak neki valami mentséget, valami kibúvót? – vágott vissza hevesen Temar.
– Erre nem fog sor kerülni. – Megmarkoltam Temar kardot tartó kezét, és teljes meggyőződéssel beszéltem hozzá. – Hiszen merényletet tervelt ki két nemesi család feje ellen, ráadásul alig néhány harangütéssel az uralkodói dekrétumok kihirdetése után, amelyek a békesség helyreállítását célozták. Amit tett, nem csak benneteket sért, de a birodalom békéjét és jogbiztonságát is, ezért pedig halál jár. – Ügyet sem vetve Kreve szaggatott zokogására, hátba löktem, hogy hasra borult a földön, én pedig a hátára tettem csizmás lábamat.
Temar leengedte ugyan a kardját, de nem túl nagy meggyőződéssel.
– Ha pedig mégis úgy döntünk, hogy levágjuk a fejét, akkor én teszem meg – fűztem hozzá keserűen elmosolyodva, és kissé hátraléptem. – D'Alsennin uraságnak nem szabad beszennyeznie a kezét egy ilyen féreg vérével. De most inkább azt ajánlanám, nézzük meg a másik kettőt, akiket Casuel bozótja elkapott.
– Nos, nem bánom – biccentett Temar, amint meggyőződött róla, hogy a földre tepert Kreve egy ideig sehová sem szándékozik menni. Odalépett a kapuhoz, amelynek kőindái immár ismét szilárdan és mozdulatlanul álltak, és felemelte a másodikként foglyul ejtett fickó fejét. Némi nehézségbe ütközött kioldoznia az álarcát, mivel a halott feje ide-oda billent.
– Firon Den Thasnet – szólt hátra a válla fölött. – Nem is tudom, miért, de valahogy már meg sem lepődöm rajta.
– Nem hinném, hogy Saedrin felelősségre vonna bennünket a haláláért. – Levágtam Kreve álarcáról a szalagokat, és összekötöztem vele a kezét. – De vajon ki lehet a harmadik?
Temar bizonytalan pillantásokat vetett a fölötte lógó holttestre.
– Minden nagyrabecsülésem Devoir mesteré, de attól tartok, meghaladja a képességeimet, hogy fölkapaszkodjak oda. Nem lehetne inkább valahogy másképp lehozni onnan?
– Nem biztos, hogy sikerülni fog... – A mágus addigra szintén mellettem állt, és halottsápadt arccal szemlélte művét.
– Azt azért csak tudod, hogyan hoztad ezt létre... – Kíváncsian és némi távolságtartással méregettem a varázslót.
– Hát persze! – vágta rá Casuel a sértett méltóság hangján. – Legalábbis nagyjából, úgy értem... – Határozottsága nem tartott soká, ahogy tovább nézegette munkáját. – Attól tartok, ezt kénytelenek leszünk elmondani az Ősmágusnak, igaz?
Ebben a pillanatban kinyílt az udvarra vezető egyik ajtó, és Banch kukucskált ki rajta. Némi tétovázás után óvatosan kilépett közénk, mögötte Ezinna tűnt fel aggodalmas arccal az ajtókeretben. Banch elhűlve szemlélte a kőindák burjánzó bozótját, amely hajdani kapuja helyén tenyészett. Még szerencse, hogy az utcáról kevésbé látszott, noha ezt csak utólag vettem észre némi megkönnyebbüléssel. Nem hiszem, hogy egy ilyen erőteljes varázslat kézzelfogható bizonyítéka elnyerné az uralkodó tetszését, aki közismerten előítéletekkel viseltetik a mágia iránt. Jobban tesszük, ha eltüntetjük szem elől a nyomokat, mielőtt a fél város idecsődülne bámészkodni és pletykálkodni.
– Azonnal visszaállítjuk az eredeti állapotot! – kiáltottam oda nekik, és oldalba böktem Casuelt. A varázsló még mindig hitetlenkedve szemlélte a levelek és gyümölcsök kavalkádját, amelyek most már ismét mozdulatlan kőnek látszottak, mintha csak így faragta volna ki őket annak idején a kaput készítő kőművesmester.
– Nekem ugyan ne csináljatok vissza semmit! – vágta rá reszketeg hangon Banch. – Inkább verjétek szét az egészet egy tisztességes, becsületes kalapáccsal! Azt akarom, hogy összetörjék, és kocsira rakják még napszállta előtt, még egy porszem se maradjon belőle!
– A mágia már elpárolgott belőle – igyekezett megnyugtatni Casuel.
– Akkor is azt akarom, hogy eltűnjön innen, méghozzá mindenestől! – Banch sarkon fordult, a könyökénél fogva beljebb tolta Ezinnát, és bevágta maguk után az ajtót.
Tanácstalanul pillantottam Casuelre.
– Tényleg, nem tudnád összetörni a kedvéért?
– Megpróbálhatom – felelte kissé savanyúan a mágus. Homlokát ráncolva összedörzsölgette a tenyerét halk, súrlódó hangot hallatva. Ujjai végén borostyánsárga fény szikrázott fel, és máris vakító fénypászmák repültek a kőkapu felé. Az építmény megremegett, majd jól hallható recsegés közepette hajszálrepedések keletkeztek a sárgásfehér indák felületén, továbbterjedve a levelek, gallyak irányában. Az aranyszínű fény lángoló okkersárgára sötétedett, a repedések pedig mind szélesebbek és szélesebbek lettek. Előbb por kezdett szitálni a résekből, majd kisebb szilánkok pattantak le, később már ököl nagyságú kődarabok zuhogtak. Temar villámgyorsan ugrott hátra, amint a harmadik fickó teteme is lezuhant odafentről.
A következő pillanatban azonban kíváncsisága felülkerekedett elővigyázatosságán, és mégiscsak visszalépett, noha erősen ügyelt fölfelé, nehogy fejen találja egy szikladarab. Valamivel hátrébb vonszolta néhai támadónkat, és letépte arcáról a maszkot.
– Ezt a fickót nem ismerem – állapította meg.
– Én sem. – Megvetően szemügyre vettem a halál rémületébe dermedt arcot. – Talán valami kisebb jelentőségű méltóságos uracska, akinek Kreve fűt-fát ígért, hogy maga mellé állítsa. Nos, az ő végzetéért is felel majd az uralkodó Bírósága előtt.
Temar komoran méregette a földön hasaló gazembert.
– Remélem, ha már eddig kibírta, nem hal meg. Milyen erősen ütötted meg?
Rémülten vettem észre, hogy Tor Bezaemar arca lilára színeződött, gyengülő lélegzetét pedig már alig lehet hallani.
– Saedrin szerelmére, remélem, nem roppantottam be a gigáját! – vakargattam elkeseredetten a fejem búbját. Micsoda kezdőknek való hiba volt, hogy nem ellenőriztem nyomban a fickó állapotát. No, persze, hiszen Casuel mutatványa lekötötte a figyelmemet.
– Vigyük el Avila kisasszonyhoz! – javasolta Temar.
– Máris – bólintottam. – Mondd csak, Casuel, el tudnád takarítani a törmeléket?
– Nem hiszem, hogy ez az én feladatom volna – méltatlankodott a varázsló.
– Miért, talán azt akarod, hogy az uralkodó magyarázatot követeljen Planirtól? – érdeklődtem. Megragadtam Kreve Tor Bezaemart a hóna alatt, Temar pedig a bokájánál fogva emelte meg. Szép nagy darab gonosztevő volt, az már igaz, így a visszaút legalább háromszor olyan hosszúnak tűnt, mint amennyit idefelé futottunk, de megsokszorozta erőnket az aggodalom, hogy megmenthessük értéktelen irháját.
Mire visszaértünk a főútra, Den Janaquel emberei már szilárd védelmi vonalat alkottak Messire és Camarl körül, kivont karddal fordulva szembe bárkivel, aki ellenséges szándékkal közelített volna. Egy-egy csoportnyi katona lezárta az utat valamivel előttük és mögöttük, és akik a két kordon között rekedtek, csak úgy mehettek tovább, ha két másik személy tanúsította a nevüket, meg hogy mi keresnivalójuk volt azon a vidéken. Néhány akrobata és mutatványos máris hasra fektetve hevert a porban, szépen sorban, akár az elejtett zsákmány a vadászat után.
Néhány kardforgató felénk indult. Csak a fejemmel intettem karpántom felé, mivel két kezemmel még mindig Kreve testét emeltem verejtékezve.
– Merre van Tor Arrial kisasszony? Szükségünk van rá, méghozzá azonnal!
– A sebesültet ápolja – vágta rá Allin, aki gőzölgő edényt cipelve haladt el mellettünk. – Kértek teát?
– Inkább szólj Avila kisasszonynak! – vágtam rá kissé hevesen. – Még csak az kellene, hogy ez a nyomorult meghaljon, és a Tor Bezaemar család gaztettei homályban maradjanak!
Allin egy meglepett katona kezébe nyomta az edényt, és szoknyája szegélyét felkapva elnyargalt. Temar meg én közben lefektettük a földre az élettelennek tetsző Tor Bezaemar fiatalurat, eligazgattuk, amilyen óvatosan csak tudtuk, és közben bűntudatos pillantásokat váltottunk egymással.
Avila kisasszony villámgyorsan megérkezett, és szó nélkül letérdelt a pórul járt fiatalember mellé. Tenyerét gyengéden a fiú torkára fektette, és különös ritmusú varázsigét kezdett mormolni. Kreve arcáról hamarosan eltűnt a lilás szín, és bordái süllyedni-emelkedni kezdtek, hogy levegőt pumpáljanak a tüdejébe. Ezt látván én is fellélegeztem, és láttam, hogy Temar arcán is enyhül a feszültség.
– Felteszem, kiderítettétek róla, hogy ő volt a kukac az almában. – Avila letelepedett a sarkára, nem törődvén vele, hogy az utca piszka tönkreteszi drága selyemruháját. Csipkekendője több helyen is elszakadt, de úgy látszott. a kisasszonyt ez a legkevésbé sem zavarja. Keskeny arca a szokásosnál is fáradtabbnak tűnt, de szemében az élénk csillogás nem sok jót ígért Tor Bezaemarék számára. – Talán kár is erre a kis nyomorultra pazarolnom az erőmet, amikor egy másik sebesültünk is van, aki ártatlan a történtekben.
– Ryshad azt mondja, az uralkodó dolga, hogy ítélkezzék fölötte – mondta Temar még mindig kissé lázadozó hangsúllyal.
– Szerintem is, bár úgy látom, azért ti már megtettétek a magatokét – bólintott Avila némi elégtétellel.
Den Janaquel emberei szétváltak, hogy utat nyissanak Messire D'Olbriotnak. Az uraság lenézett Kreve még mindig eszméletlen, mozdulatlan testére.
– Amondó vagyok, D'Alsennin, hogy amennyiben bosszút akartál állni Dirindal asszonyságon, a bosszúdat beteljesedettnek tekintheted. Az özvegy minden reménységét ebben a fiúban látta, amióta csak kinőtt a pólyából.
Temar hirtelen zavarodott arcot vágott, engem pedig hosszá idő után ismét olyan emlékek rohantak meg, amelyekről tudtam, hogy nem a sajátjaim. Nagyatyja benne látta a család utolsó reményét, és Temar egész zavaros ifjúságán keresztül kénytelen volt ezt a terhet cipelni. Végeredményben, azt hiszem, többek között éppen ez vezette Kellarinba annak idején.
– Hogy van Camarl őméltósága? – jutott eszembe hirtelen.
– Jobban, hála Tor Arrial kisasszonynak. – Messire most is feszesen tartotta magát, pedig ünnepi ruháját vér és izzadság szennyezte. – Amint Den Janaquel emberei kerítenek nekünk egy kocsit, vissza is visszük a palotába. Velünk tartotok? Azt hiszem, ilyen állapotban aligha léphetnénk be egy tisztességes vendéglőbe, különben is kiszórakoztuk magunkat mára. – Ahogy lepöckölt nadrágszáráról egy sárdarabot, láttam, hogy a keze azért egy kissé remeg.
– És vele mi legyen? – Temar lábfejével odébb taszította Kreve testét.
– Den Janaquel katonái majd a gondjaikba veszik – rendelkezett acélos pillantással az uraság. – A Den Janaquel-ház nem áll nagy barátságban Tor Bezaemarékkal, ráadásul a katonák nagyon jól tudják, hogy az uralkodó a fejüket véteti, ha nem cselekszenek a legnagyobb elővigyázattal.
Nem volt igazán ínyemre, hogy valaki más gondjaira bírjam Tor Bezaemar őméltóságát, de nem akadt más választásom, különösen, miután egy Den Janaquel-egyenruhát viselő familiáris jelentette, hogy a hintó előállt. Végignéztem a komor arcokon, amelyek fenyegetően meredtek Kreve még mindig öntudatlanul heverő testére, és legalább afelől megnyugodhattam, hogy ezek a harcosok állják a szavukat.
E feljegyzéseket Endris D'Olbriot uraság vetette pergamenre,
meghagyván mindenkinek, aki nyomdokába lép,
hogy folytassa munkáját Saedrin szentséges nevében,
ki a Másvilág kulcsainak őrzője,
s kinek ítéletével minden halandónak szembe kell néznie
Téli Napforduló közeledtével a végére jár az év, én pedig már azt sem tudom, miféle évszámot jegyezzek föl ezen számadás végére, minthogy az évkönyvek és kalendáriumok is jelentésüket vesztették a bennünket fojtogató káoszban. Nem tudok tehát jobbat fölajánlani saját emlékezetemnél, amely azt mondja, huszonnyolc esztendő telt el az utolsó Nemith (kit Vakmerő néven jegyeztek) idején ünnepelt utolsó Napforduló óta. Az eltelt emberöltő megpróbáltatásai láttán számtalanszor eltűnődtem rajta, vajon atyám és nagybátyáim akkor is ilyen könyörtelenül vetették volna le a trónról ezt a kétségkívül hasznavehetetlen és semmirekellő uralkodót, ha akár csak sejtették volna, miféle végtelen, kilátástalan sötétséget szabadítanak ezzel nyomorult utódaikra. Hiszen meglehet, gyarló és méltatlan ember ült azelőtt a trónuson, de legalább ült rajta valaki. De vajon elítélhetjük-e dicső elődeinket ezen igyekezetükért, amelyet a jó ügy nevében tettek, s amely utóbb végzetesen hibásnak bizonyult? Vajon könyörtelenségük büntetéseként szenvedünk-e mi, leszármazottaik, vagy Raeponin saját bűneinket vetette mérlegére, s mivel azok túlzottan is súlyosnak találtattak, intett Poldrionnak, szabadítaná reánk démonait?
Bizony, ahogy visszatekintek a mögöttünk álló évre, keserű hírekről tudok beszámolni. Családunk egyre fogyatkozik, s e lapokon ismét több halálesetet kell megörökítenem, mint születést. S vajon ki tudja, azon gyermekek közül, akik e nyomorúságos évben látták meg a napvilágot, hányan érik meg felnőttkorukat, s hányat visz el az éhezés, a járványok? Aggodalmaktól hajtva arra kértem a ház írnokait s a kisebb méltóságos urakat, mérnék föl, vajon mely birtokok maradtak még meg a D'Olbriot név alatt, és készítenének pontos listát bérlőinkről, kötelezettségeinkről, kiadásainkról és bevételeinkről. Raeponin legyem bírám, nem láttam még számadásaik eredményét, de nem sok jóra számítok; mintha minden és mindenki egyre fogyna, gyérülne, soványodna körülöttünk, s nem mutatkozik kilátás, hogy ez valaha is jobbra készülne fordulni.
Legyen hát ez a pergamenlap s a reá vetett néhány sor az én szószólóm, ha az elkövetkezendő emberöltőket valamiképpen átvészelő valamelyik D'Olbriot sarj netalán megkérdőjelezné cselekedeteim tisztaságát s becsületes szándékomat.
Úgy látom, hogy nem vagyunk képesek tovább talpon maradni egyedül, csupán saját magunkra s híres függetlenségünkre támaszkodva. Hiszen a farkas is a magányos bárányt ragadja el elsőként, bennünket pedig ellenség vesz körül minden oldalról. Hosszas gondolkodás után arra az elhatározásra jutottam, hogy egyesülnünk kell mindazokkal, akik a Den Modrical-lobogó alá tömörültek, és fel kell ajánlanunk nekik minden megmaradt erőnket cserében azért, hogy segítsenek megvédeni földjeinket Laenthal uraság parancsnoksága alatt. Évszakok, évek teltek el egymás után, én pedig figyeltem, hogyan növekszik Laenthal buzgó és tehetséges fiatalemberből háza urává és védelmezőjévé, bebizonyítván rátermettségét mint harcos és mint seregek irányítója, erősebb jellemről téve tanúbizonyságot, mint amellyel akár egy nálánál kétszerte idősebb férfi dicsekedhet. Azok a kisebb nemesi házak, amelyek a legjobban megszenvedték a hagyományos udvari kötelékek széjjelszakadtát, máris felsorakoztak zászlaja alá. Egyetlen esztendő leforgása alatt számottevő haderőt sikerült összegyűjtenie, és hősies győzelmeket aratott a dalasori pusztaságok kegyetlen, fosztogatóbandái fölött.
De vajon miért érzem úgy, hogy folyvást mentegetnem kell elhatározásomat, amikor Laenthal többszörösen bebizonyította már, milyen rátermett és tehetséges vezető? Nos, leginkább azért, mivel nekem magamnak is jócskán maradtak fenntartásaim mind a Den Modrical család céljaival, mind módszereikkel kapcsolatban, és azt szeretném, ha utódaim pontosan tisztában lennének kétségeimmel. Egyre inkább tartok ugyanis tőle, hogy Poldrion magához szólít, mielőtt még illendő módon megnevezhetném örökösömet, s átadhatnám néki a család ügyeinek vitelét.
Azt az önteltséget még csak megbocsátanám a fiatalembernek, amellyel – valljuk be, minden alap nélkül – azt bizonygatja, hogy egy legendás vérvonal leszármazottja, azt azonban továbbra sem értem, miért állítja, hogy a Den Modrical család legalább tucatnyi hajdani nemesi ház örököse. Hiszen az ősi származás bebizonyíthatatlan tényei immáron úgyis a múlt homályába vesznek. Mi szüksége lenne Laenthalnak minderre, amikor mi, akik megéltük az utolsó Nemith uralkodásának idejét, éppen elég jól emlékszünk a Den Modrical család társadalmi helyzetére abban a korban? Ez a helyzet pedig, bizony, nem sok büszkeségre ad okot az ifjú Laenthalnak... Vajon azt várja-e tőlünk, hogy elvakítsanak a lobogók és családi címerek, amelyeket sikerült összeharácsolnia a kisebb nemesi házaktól? Nos, ennek ellenére amondó vagyok, ezek a furcsaságok még mindig jelentéktelenné törpülnek a nap mint nap reánk leselkedő egyéb veszélyek mellett.
Sokkal jobban aggaszt a fiatalember azon meggyőződése, hogy mindenki ellene van, aki nem csatlakozik hozzá. Többször bebizonyosodott már a történelem során, mennyire megbízhatatlan az a hűség, amelyet kardheggyel kényszerítenek ki. Őszintén szólva nem igazán értem fáradhatatlan mesterkedését, amellyel magához igyekszik kötni a csatlakozni hajlandókat. Meglehet, a nemesifjak nevelésének mindig része volt az apródi szolgálat valamelyik befolyásosabb szövetséges háznál, de ezekben a bizonytalan időkben ez az ősi szokás is feledésbe ment sok mással együtt. Ami engem illet, véleményem szerint a Den Modrical-birtokok között utazgató nemesi ifjak csoportja, amely állítólag a vidéket védené a fosztogatók támadásaitól, alig több, mintha egyszerűen túszul tartanák ezen ifjakat, családjuk feltétlen hűségének zálogaként. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy magamnak is meg kell neveznem egy-egy méltóságos urat a D'Olbriot család minden egyes ágából, akiket majd Laenthal őrizetébe adok; csak ennek fejében remélhetem, hogy a Den Modrical-ház szolgálatában álló lándzsák és kardok kiűzik földjeinkről a rablóbandákat és a fosztogatásra vetemedett földönfutókat. Kevés vigaszomra szolgál, hogy a felajánlott fiatalemberek legalább a betűvetést a számtant megtanulják a Den Modrical család költségén, hiszen ezzel együtt óhatatlanul elsajátítják Laenthal kegyetlen és könyörtelen gondolkodásmódját is.
De hát mi más választásom lehetne ezekben a nehéz időkben. Úgy érzem, az istenek elfordították rólunk tekintetüket, és nem ment meg bennünket már a Mesterség sem, amelyet papjaink oly nagy igyekezettel próbálnak segítségül hívni. Talán folyamodjak azokhoz a szentségtelen varázslatokhoz, amelyeket mostanában előszeretettel alkalmaznak holmi jöttmentek, akik nem szégyellik mágusnak nevezni magukat? Laenthal sem csinál titkot belőle, mily erős gyűlölettel viseltetik ezen személyek iránt, és kérdezősködés nélkül kardélre hányat bárkit, aki csak gyanúba keveredik, hogy efféle homályos mesterkedéseket folytat. Előítéletében én ugyan látok némi önigazoló hajlandóságot, az azonban kétségtelen, hogy ez a könyörtelen elbánás legalább elveszi a kedvét némely hatalmaskodó uraságoknak, hogy istentelen boszorkányságokra vetemedjenek.
A Den Modrical család előszeretettel hivatkozik rá, hogy sorozatos győzelmeik az isteni kegy legerősebb bizonyítékai. Nos, akkor hát legyen Raeponin dolga, hogy megítélje Laenthal őszinteségét, Saedrin pedig ítélkezzék fölötte, ahogy jónak látja. Mindez, úgy érzem, nem az én feladatom. Nekem minden erőmmel házam boldogulását kell szolgálnom, és Poldrion legyen a tanúm, erre jelenleg nem látok jobb módot, mint hogy Den Modricalék támogatását kérjem a D'Olbriot család védelmére. Az utánam jövők majd megítélik, vajon helyesen jártam-é el, de feltétlen becsületességem bizonyítékaként álljon itt családfői pecsétem.
A D'Olbriot palotában, Toremal városában,
Bölcs Tadriol uralkodásának harmadik évében,
Nyárutó hetedik napján
– Az uraság üdvözletét küldi, és arra kér, csatlakozz hozzá a könyvtárban! – A küldönc udvariasan semmitmondó arccal adta át az üzenetet, én pedig hasonló bólintással fogadtam.
A kaputoronyban üldögéltem, és a következő heti szolgálati beosztást próbáltam összeállítani; ez is a számtalan feladat egyike volt, amelyek az ünnepek lezárultával a nyakamba szakadtak. Mivel Naer és Stolley is rangidősnek számított hozzám képest, általában rám hárultak a senki által nem kedvelt aprólékos és egyhangú feladatok. Újfent emlékeztettem magamat, hogy ez a dolgok rendje, nincs mit tennem ellene, miközben tollkést ragadtam, hogy megrendszabályozzam az engedetlenkedő lúdtollat. Végül is nem sok jogom lett volna panaszkodni. Elvégre szerencsétlen esetben még a hűbéresek is azzal kezdik pályafutásukat, hogy a legénységi latrinát kell tisztogatniuk, meg a folyosót söprögetniük, és alig várják a következő toborzási időszakot, hogy végre nekik is legyen kit lenézniük. A rangidősök azután olyan magasra viszik, hogy őrt állhatnak a kapuban, hajlonghatnak a távozó nemesek után, és bezsebelhetik a lehulló ezüstpénzt.
Az udvari ranglétra szigorú szabályainál fogva aztán Stolley most is éppen a fegyverkovácsnál tartózkodott a D'Olbriot-ház képviseletében, Naer meg az egyik közeli kocsmában iddogált Fyle társaságában, állítólag azért, hogy megvitassák, az ünnepek után szokás szerint jelentkező seregletből melyik lelkes ifjú elég rátermett, hogy a D'Olbriot család szolgálatába léphessen. Így aztán már időtlen idők óta a kaputoronyban üldögéltem, és próbáltam kibogarászni a sok kesze-kusza jegyzetet arra nézvést, hogy Verdet el kell engedni beteg apjához látogatóba, Indar pedig nem osztható be őrségre, mivel törött kézzel érkezett vissza az ünnepek után.
Tettem még néhány utolsó simítást a beosztáson, azután úgy véltem, ennél jobb úgysem telik tőlem. A következő pillanatban aztán átkozódni kezdtem, amint észrevettem, hogy három friss újoncot közös őrségbe osztottam be. Ezt semmiképpen sem lehet így hagyni, muszáj melléjük állítani valakit, aki ügyel a fegyelemre meg persze a biztonságukra is.
– Hé, Pense! – kiáltottam végül viszonylagos elégedettséggel. – Most rajtad a sor!
Rácsaptam a fedelet a tintatartóra, és megtörölgettem a tollat. A rangidős hűbéres kötelességtudóan megállt támlátlan székem mellett, hogy átvegye az őrséget.
– Tartsd nyitva a szemed! – tanácsoltam neki. – Ne feledd, ma délután nekünk kell őriznünk az istállóudvart is.
– Remélem, ma a legeslegutolsó vendég is szíveskedik végre hazamenni – dörmögte Pense.
– Úgy tudom, igen – bólintottam. Magamnak is megelégedésemre szolgált a kilátás, hogy nem kell több utazóládát, bőrzsákot és hivalkodóan díszes ruháskosarat cipelnem a palota udvarán föl-le kerekező kényes hintókhoz.
Átvágtam a kiürülőfélben lévő kerten a palota főépületéig. A tágas termek furcsán csendesnek tűntek az elmúlt napok szakadatlan nyüzsgése után, mindenütt rendet raktak, és feltakarítottak, a virágfüzéreket leaggatták és kihordták, az a néhány szolga pedig, aki még szem előtt volt, már csupán apróbb feladatokat talált magának. Fáradt, késő nyári csend lengte be a palotát.
Messire egyedül volt a könyvtárban, ahol mostanra minden visszakerült eredeti, megszokott helyére. Az oklevelekkel teli súlyos ládák és vaskos kötetek, amelyeket a bírósági viták hevében szállíttattak ide a levéltárból, immár visszasüllyedhettek békés álmukba; hasonlóképpen nyoma sem volt Avila titokzatos ládájának, a benne rejlő kincseknek meg a sokat forgatott listának. Mindent, aminek csak köze volt Kellarinhoz, áthordtak egy félreeső szalonba a palota egy távolabbi szárnyában, amelyet Temar rendelkezésére bocsátottak. Az újdonsült D'Alsennin uraság ugyanis meglehetősen sok látogatót fogadott az ünnepek utáni egy-két napban, D'Olbriot uraság pedig jobbnak látta, ha elővigyázatosan távol tartja magát az ügyeitől.
– Üdvözöllek, Ryshad! – Az uraság egy karosszékben ült a hideg kandalló mellett. Udvariasan köszöntött, de nem kínált hellyel.
– Hódolatom, Messire – hajoltam meg.
– Ha jól tudom, tegnap az uralkodó Bírósága elé idéztek, hogy tanúskodj Kreve Tor Bezaemar ellen – szólalt meg Messire kérdő hangsúllyal.
– Így van – feleltem. – Elmondtam nekik mindent, amit tudok.
Nos, ezenfelül elmondtam még azt is, amit csak gyanítottam, elvégre a bíróság dolga, hogy elválassza az ocsút a tiszta búzától. Ha mindenki mást is ilyen kimerítő részletességgel szoktak kikérdezni, az ügy alighanem elég sokáig elhúzódik majd.
– Ha a küldöncöm a kapusfülkében talált téged, akkor felteszem, D'Alsennin uraság jelenleg házon kívül van – jegyezte meg szárazon az uraság.
Ő maga rendelt engem Temar szolgálatára, hozzátéve, hogy a fiatalember a jövőben is igénybe veheti a palota használaton kívüli szárnyát, ahányszor csak a D'Olbriot család vendégszeretetéhez folyamodik. Temar egyébként többnyire egymaga volt: nos, ez így is marad, amíg csak föl nem esket magának néhány hűbérest.
– Hová ment D'Alsennin? – érdeklődött Messire.
– Meglátogatja Den Janaquel uraságot – feleltem szolgálatkészen.
– Milyen ügyben? – vonta föl a szemöldökét Messire.
Fél lélegzetnyit haboztam, mielőtt válaszoltam volna.
– Valamiféle megbeszélni valójuk akadt a Den Janaquel család Kalaven környéki birtokaival kapcsolatban – mondtam végül.
– Felteszem, ez a bizonyos „megbeszélni való” nagyjából arra vonatkozik, hogyan fogja a szóban forgó birtokok gabonája Kellarin népét táplálni – vágta rá kissé rendreutasító hangnemben az uraság. – És mit ad cserében Temar? Épületfát? Ércet? Prémeket?
– Azt bizony nem tudom megmondani, uram – feleltem udvariasan.
– Nem tudod, vagy nem akarod? – szegezte nekem a kérdést Messire. – Ne haragudj, de nem először mondom ezt neked, igaz? Úgy veszem észre, nem fogadod valami szívesen, hogy kettőnk között kell megosztanod az idődet.
Megtorpant, nyilvánvalóan válaszra várva.
– Teljesítem a rám osztott feladatot – feleltem mereven.
Nos, az már igaz, hogy egyre nehezebben tudtam megfelelni a folyvást változó követelményeknek, cserébe azonban legalább nem maradt sok időm, hogy olyasmin rágódjak, ami nem áll szoros kapcsolatban az éppen teljesítendő feladatokkal.
– Úgy értesültem, hogy D'Alsennin Őszelő fordultával útra szándékozik kelni Kellarin felé – folytatta Messire. – Ha már nem leszel annyira nélkülözhetetlen, keríthetnénk neked egy állandó lakhelyet, ahol letelepedhetsz. Akkor aztán idehozathatod azt a vörös hajú leányzót, ha még mindig annyira ragaszkodsz hozzá. Majd keresünk neked valami megfelelő feladatot a ház körül. Úgy tudom, Leishal egyre többet emlegeti, hogy segítségre lenne szüksége, és mivel te már familiáris vagy, nyugodtan igazgathatnád a család ügyeit egy kényelmes karosszékből ahelyett, hogy tövig koptatnád a csizmádat az utakon.
Bármennyire is igyekeztem, érzéseim egy halovány szikrája mégiscsak megjelenhetett az arcomon, mert az uraság elnevette magát.
– Ne haragudj, Ryshad, de pont olyan képet vágsz, mint Myred, amikor megpróbál beletörődni, hogy a vénlány nénikéivel kell vacsoráznia. Felteszem, az egész az én hibám. Hiszen én kértelek rá, hogy éveken át az utakat ródd az ügynökömként, te meg már szinte eggyé váltál ezzel a feladattal.
Korántsem voltam biztos benne, hogy tetszik az a lehetőség, amelyet Messire az imént felvázolt, de hát az elmúlt napok csalhatatlanul bebizonyították, hogy a katonaélet sincs immár jobban az ínyemre.
– Hamar hozzá fogok szokni. – Amint kiejtettem ezeket a szavakat, máris azon gondolkodtam, vajon igazak lesznek-e valaha.
– Efelől semmi kétségem – bólintott az uraság –, ez azonban mit sem szépít azon a tényen, hogy nagyjából annyira illene hozzád ez az életmód, mint hátaslóhoz az igásszekér rúdja. Mindazonáltal nem ez az egyetlen gondom a dologgal.
Ismét szünetet tartott, én azonban nem szólaltam meg.
– Elérkezett az idő, hogy őszintén beszéljünk egymással, Ryshad. – Messire hátradőlt a karosszékben, ujjait összefonván az álla alatt. – Jó emberünk vagy, mindig is az voltál, de senki sem szolgálhat két urat egyszerre. Arról pedig nem tehetünk, hogy D'Alsennin hozzád fordul tanácsért, hiszen, valljuk be, nem sok mindenkiben bízhat... Nem, ne hidd, hogy szemrehányást teszek érte. Elvégre mindannyiunknak tiszteletben kell tartanunk Tadriol dekrétumait, vagyis a D'Olbriot család nem lehet ott Temar minden lépésénél, de azért annak sem lenne jó vége, ha teljességgel magára maradna. Nem hunyhatok azonban szemet a jelenlegi helyzet hordozta veszélyek fölött sem. Biztos vagyok benne, hogy mindenkor a lehető legjobb szándékkal cselekszel, hiszen ennyire már ismerlek; hamarosan rá kell azonban jönnöd, hogy nem mindig az a legjobb megoldás D'Alsennin számára, amely a legkedvezőbben szolgálja a D'Olbriot-érdekeket. Még az is előfordulhat, hogy Kellarin érdekei egyenesen ellentétesek családunkéval.
Amikor elhallgatott, ezúttal olyan pillantást vetett rám, hogy tudtam, választ vár. Ösztöneim legmélyéről szólalt meg az eltelt évek alatt belém nevelt felelet.
– Hűségem mindig is azé lesz, aki eskümet bírja.
– Ismét csak bocsánatodat kell kérnem, Ryshad, de bármekkora meggyőződéssel állítod, én egyre kevésbé bízom benne, hogy ez igaz. – Messire szavainak könnyed hangvétele sem kendőzhette el szigorú komolyságukat. – Emiatt azonban ismét csak magamat teszem elsősorban felelőssé. Hiszen ügynökömként én bátorítottalak, hogy használd ki minél jobban természetes kezdeményezőkészségedet, hallgass saját ítélőképességedre, de az elmúlt napokban a kelleténél többször éreztem úgy, hogy ez a bizonyos ítélőképesség D'Alsennin érdekeit előbbre helyezi a D'Olbriot családénál. Összességében véve úgy viselkedsz, mintha máris D'Alsennin uraság intézője lennél, még ha nem is neveznek annak, ezt pedig nem teheted meg, amíg az én címeremet viseled a karpántodon.
– Úgy érted, uram, hogy D'Alsennin-jelvényt kellene viselnem? – Igyekeztem, hogy hangom ne árulkodjon érzelmeimről.
– Hogy D'Alsennin uraság mit csinál, az az ő dolga, én a magam nevében beszélek – vont vállat Messire. – Nekem elsősorban és mindenekfelett házunk javát kell szem előtt tartanom, ez pedig megköveteli tőlem, hogy a dolgokat a maguk valóságában tekintsem, bármennyire kellemetlen is tud ez lenni némelykor. Egy szép napon, és ez a nap talán már nincs is olyan messze, kemény választás előtt találod majd magadat: vajon esküdhöz légy-e hű, vagy önmagadhoz? Én pedig nem szeretnék oka lenni, hogy te ilyen méltatlan helyzetbe kerülj, Ryshad. Ennek következtében nem tehetek mást, mint hogy visszaadom a nekem tett esküdet.
Pangó ürességet éreztem gyomrom tájékán.
– Elbocsátasz a szolgálatodból, uram? – Saját kétségbeesésem Messire szavaival együtt visszhangzott a fejemben.
– Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy ismét a magad ura légy – felelte sóhajtva Messire. – Jó ember vagy, Ryshad, hűséges és becsületes. Mivel tudom, hogy te magad árulásnak tartanád ezt az elhatározást, magamnak kell meghoznom a döntést helyetted, azazhogy mindkettőnk helyett. Ha tévedek, mondd meg, és én alázatosan fogok tőled bocsánatot kérni, de azért adtam neked azt a karpántot, hogy megtiszteljelek vele, és nem fogom megvárni, amíg bilincsként vágódik a húsodba.
Immár nem tehettem mást: lehajtottam fejemet, s lehúztam felkaromról a rézgyűrűt, átbújtatva rajta a csuklómat. Közben néhány meglehetősen önző gondolat is megfogant a fejemben, például hogy magamtól is visszaadhattam volna emelt fővel, hiszen csillogását nem szennyezi folt vagy hiba, így azonban, hogy kérésre teszem, aligha leszek képes valaha is helyreállítani a jó híremet.
Messire kinyújtotta a kezét, én pedig közelebb léptem, hogy tenyerébe helyezzem a fénylő karikát.
– Köszönöm. – Az uraság nagy gonddal forgatta ujjai között a karpántot, és homlokráncolva méregette. – Mint mondottam, Ryshad, azért adtam neked, hogy megtiszteljelek vele, és nem várom meg, amíg az események fordulata tisztességtelen fényt vet általa reád. Egyikünk sem láthatta előre, mi fog történni, így nem hibáztathatjuk sem magunkat, sem egymást.
Félretette a gyűrűt, és felvett valamit a karosszéke mögötti homályból. Világos faládikó volt, és az uraság karja megfeszült a súlyától; ahogy közelebb tartotta, láttam, hogy oldalait háromszögeket, négyszögeket formázó intarzia díszíti.
– Remélem, ez majd meggyőz róla, milyen nagyra értékelem a házunknak tett szolgálataidat. – Előkereste zsebéből a csínos bronzlakatba illő kulcsot. – Nem is beszélve azokról, akik netán kárörvendő pillantásokat vetnének rád... A kaputoronyból természetesen ki kell majd költöznöd, és az sem volna illendő, ha továbbra is a szolgákkal együtt étkeznél, de nyugodtan ellakhatsz a vendégházunkban legalább az évszak végéig, vagy tovább is, ha akarsz. Azt hiszem, éppen elég időd lesz, hogy eldöntsd, mihez akarsz kezdeni a jövőddel, Ryshad; csak arra kérlek, ne siesd el ezt a döntést. És azt se engedd, hogy mások szükségletei a sajátjaid fölébe emelkedjenek, és itt nem csak D'Alsenninre gondolok. Ahogy már mondtam, legfőbb ideje, hogy a magad ura légy.
Megfogyatkozott szavaim még mindig nem tértek vissza. Erszényembe rejtettem a kulcsot, és felemeltem a ládát. Mindkét kezemre szükségem volt hozzá, de még a méretéhez képest is meglepően nehéznek tűnt. Ahogy megpróbáltam a hónom alá keríteni, tartalma halkan megcsörrent.
– Ha kérdésed vagy kérésed volna, az ajtóm bármikor nyitva áll előtted – bólintott az uraság. – Természetesen kezeskedem érted, ha bármelyik kereskedő vagy háziúr ilyesmit óhajtana. – Hirtelen elnémult, és láttam, hogy a szomorúság szokatlan súllyal csüggeszti le máskor oly büszke fejét.
Nehezemre esett még csak nézni is, így hát mélyen meghajoltam.
– Köszönöm, uram.
Most már nem volt jelentősége, vajon befejezem-e a szolgálati beosztást. Lehajtott fejjel léptem ki a palotából, megkerültem a konyha épületét, és a füvészkert közepén leültem Larasion szökőkútjának kőkávájára. Letettem magam mellé a faládát, és hosszan néztem. Amikor egy hűbéres vagy familiáris idős kora elérkeztével visszavonul a szolgálatból, és visszakéri esküjét, az egész ház összesereglik, hogy végignézze, amint az uraság értékes ajándékkal fejezi ki nagyrabecsülését a neki tett szolgálatokért. Hosszú-hosszú idő óta bevett szokás, hogy az illető ilyenkor visszaadja a kapott ajándékot, kinyilvánítván, hogy éppen elég megtiszteltetést jelentett neki ez a megbízatás. Amikor Stolley vagy Fyle visszavonulására kerül a sor, ők könnyedén megtehetik majd ezt a gesztust, hiszen mindketten biztosak lehetnek a jövőjükben: saját házuk, kertjük, vagyonuk lesz, és minden évszakban szép összeget kapnak nyugdíjként az uraság pénzesládáiból. Nekem azonban nincs efféle menedékem, amely megóvhatna a fejemre zúduló viharoktól.
Eltűnődtem rajta, vajon mi lehet a ládában, de nem mozdultam meg, hogy kinyissam. Nem sokat számított, vajon rézgarasok teszik-e súlyossá, vagy birodalmi aranykoronák. Első ízben azóta, hogy elkeseredett, támasz nélkül maradt suhancként biztonságot és bizonyosságot keresve átléptem a D'Olbriot-ház küszöbét, ismét olyan jövővel kellett szembenéznem, amely az ismeretlenség homályába vész; nem volt többé jogom sem fedélhez, sem ételhez vagy bajtársi támogatáshoz.
Akkor mégis, miért éreztem ezt a furcsa megkönnyebbülést? A füvészkert csendjében csak úgy kavarogtak bennem az érzelmek és gondolatok, de éppen olyan lehetetlen volt megragadni őket, mintha a szökőkút vizén táncoló napfényt akarnám foglyul ejteni. Egyetlen érzésben voltam biztos, és ez a megkönnyebbülés volt. Hol búnak eresztettem a fejemet, hol meg dacosan kihúztam magamat, de újra és újra visszatértem a megkönnyebbüléshez.
Egy idő múlva úgy véltem, éppen ideje, hogy megembereljem magam. Nos, lássuk, mihez kezdjek most? Hová forduljak, miután hajdani dicsőségem leáldozott? Már előre lemondtam róla, hogy valaha is meg tudnám győzni anyámat, hogy nem büntetésképpen bocsátottak el a szolgálatból, Hansey és Ridner pedig évekig nem fogynának ki a gonosz megjegyzésekből. Ez a gondolat önmagában elég volt hozzá, hogy ne sok kedvem legyen visszatérni Zyoutesselába. Ezenkívül körülbelül annyira tűnt ésszerű ötletnek, hogy folytassam apám kőművesmesterségét, mint hogy könyörögni kezdjek az uraságnak, ugyan vegyen vissza a szolgálatába.
Nos, ezenkívül itt volt még az a kérdés is, vajon hogyan mondjam meg Livaknak, hogy közös terveink ilyen csúnyán dugába dőltek. Pedig milyen szépen elterveztem eljövendő életünket, amint a D'Olbriot-ház intézőjeként és köztiszteletnek örvendő nejeként nyugalmas napjainkat tengetjük valamelyik kellemesen távol eső birtokon. Magamban savanyúan elmosolyodtam a gondolatra, hogy valamilyen szempontból mégis csak szerencsés fordulatot vettek az események. Az uraságnak igaza volt: már el is felejtettem, milyen kínos tud lenni, ha az ember kénytelen nap mint nap az általa szolgált nemesi ház körében élni. A mosoly azonban hamar lehervadt az arcomról. Meglehet, Messire voltaképpen szívességet tett nekem, én azonban továbbra is csalódottnak éreztem magamat. Annyi mindenesetre biztos volt, hogy a dolgok nem mehetnek tovább a régi kerékvágásban, annak viszont mégsem tudtam igazán örülni, hogy így kivették a döntést a kezemből.
Elmém egy távoli, mondhatni, racionalista sarkában eközben egyre ez a válasz motoszkált: íme, ide vezet, ha az ember fölesküszik valaki más szolgálatára. Ahogy ott üldögéltem az időtől megrepedezett kútkáván, be kellett ismernem, hogy az utóbbi időben már valóban jelentős kényelmetlenségembe került alávetni magamat mások döntéseinek. Megfogadtam magamban, hogy bárhogy alakuljon is a sorsom, mindenesetre nem fogok fölesküdni Temarnak. Mert hiszen könnyű volt éretlen sihederként másvalaki kezébe tenni le a sorsom fölötti döntést, mondhatni, valóságos megkönnyebbülés, hogy nincs több gondom a jövőmre, csupán a kapott parancsokat kell a lehető legjobban teljesítenem. Az élet jóval egyszerűbbnek tűnt akkoriban: mint a bábszínházak népmeséi, ahol a szereplők jelleme egyértelműen fekete vagy fehér, és a sablonos kérdésekre, amelyekkel szembekerülnek, mindig létezik rossz és jó válasz. Ám ahogy felnőttem, rá kellett jönnöm, hogy a dolgok többnyire korántsem ennyire átláthatóak. Hiszen még a saját vágyaim és kétségeim között sem tudtam rendet teremteni, zavaros ellentmondások felhőzték látásomat, az engem körülvevő szereplőkről pedig tudtam már, hogy többféle álarcuk van, mint egy vásári komédiásnak.
„Nos, ha terméketlen elmejáratásból meg lehetne élni, szépen meg is oldanám a világ sorát – gondoltam magamban kissé rosszallóan –, most azonban nem ártana végre eldöntenem, mihez kezdjek magammal.” Eszembe jutott, mennyire megvetette anyám a határozatlan embereket. Gyermekkorunkban többször is intett bennünket, bizony hiábavaló vágyakozás, ha valaki úgy akar cipót venni, hogy közben mégse költse el az árát. Sóhajtva fölnyitottam hát a ládát, hogy legalább megnézzem, hány cipó árára értékeli Messire a háznak tett szolgálataimat.
– Dastennin fogára! – szisszentem föl.
A ládában kövér halmokban állt a fehér arany, az oszlopok szépen körültekerve selyemdarabkákkal; ekkora összegből nemhogy cipót, de egy egész pékséget megvehetnék. És hozzá még a földet, ahol a gabona megterem, a malmot, ahol megőrlik, és az aranyhalom még ettől sem csappanna meg jelentősen.
Kedvem egy szempillantás alatt megenyhült. Elvégre Messire maga mondogatta mindig, hogy csak a bolond siránkozik azon, amit már úgysem lehet visszafordítani, nem igaz? És ha jól meggondolom, Livak meg én éppen azért szándékoztunk jelentősebb szolgálatokat tenni a D'Olbriot-háznak, hogy elegendő pénzt szerezzünk, amennyivel a zsebünkben magunk választhatjuk meg, mit akarunk kezdeni a jövőnkkel. Nos, ez a ládikó aztán biztosítja, hogy annyit válogathassunk, amennyi csak tetszik... És ha még ráadásul Livak küldetése is sikerrel jár, azaz megtud valamit az éteri mágia sajátságairól, amellyel lekötelezheti magának Planirt és D'Olbriot uraságot, nos, ez még tovább tágítaná a lehetőségeinket.
Nos, ha már itt tartunk, mielőtt eldönteném, hogy megvegyem-e azt a bizonyos malmot, vagy inkább fogadjak föl egy zsoldossereget, és követeljem magamnak Lescar trónját, először is meg kellene beszélnem a dolgot Livakkal. Bezártam hát a ládát, és némi nehézség árán a hónom alá gyömöszöltem, közben megpróbáltam visszaemlékezni rá, mit is mondhatott Casuel az aznapi tartózkodási helyét illetőleg. A legjobb lesz, ha megkérem a mágust, hogy a sokat emlegetett távollátó varázslattal lépjen kapcsolatba Usarával. Usara biztosan tudja, merre jár Livak, és miben mesterkedik. Utána pedig visszamegyek a kaputoronyba, és befejezem végre azt az átkozott szolgálati beosztást. Ha már el kell hagynom a posztomat, hát legalább úgy tegyem, ahogy én magam a legjobbnak látom.
Az uralkodói udvarban, Toremalban,
Bölcs Tadriol uralkodásának harmadik évében,
Nyárutó 20. napján
– Igazán figyelemre méltó állatgyűjteményed van, uram.
Temar reménykedett benne, hogy ez a megállapítás helyénvalónak hat, abban meg még inkább, hogy hangjából nem érződik ki az unottság. Az uralkodóval való udvarias csevegés kétségkívül fontos részét képezte az újonnan nyakába szakadt kötelezettségeknek, mindazonáltal sokkal jobban szerette volna már, ha végre mehet a dolgára, és hozzáláthat a Kel Ar'Ayennel kapcsolatos ügyek intézéséhez.
– Nos, felteszem, az ember nem éppen ilyesmire számít egy ilyen racionalista stílusjegyeket hordozó kertben, igaz? – Az uralkodó kivett a zsebéből egy diót, és odaadta egy apró, fehér pofájú, vörös szőrű majomnak, amely csöndesen üldögélt ketrece sarkában, és kifejezéstelen arccal figyelte a fenyegető nagyvilágot. – Az utóbbi időben ezen a téren is afféle versengés mutatkozik a nemesi családok között. Mindegyikük olyan állattal igyekszik meglepni engem, amilyet még nem láttak Toremalban: valami egzotikus ritkasággal valamelyik aldabreshi hadúr gyűjteményéből vagy holmi szőrös rondasággal, amely az Öregerdő ösvényein rohangál.
Temar szemügyre vette a rosszkedvű kis majmot, amely ellenségesen pislogott vissza rá.
– Feltétlenül utánanézek, miféle sajátos állatfajokkal büszkélkedhet Kel Ar'Ayen – ajánlotta fel, még mindig nem tudván eldönteni, vajon valóban ezt várják-e tőle.
– Azt hiszem, ez kivételesen olyasféle versengés a toremali családok között, amelybe veszélytelenül bekapcsolódhatsz. – Tadriol odabólintott két kisasszonynak, akik valamivel távolabb érdeklődéssel szemléltek egy nagy madárröptető ketrecet, amelyben tarka tollazatú énekesmadarak hintáztak a rácsok közé telepített bokrok ágain. A ketrec alján tyúk nagyságú, szemkápráztatóan színes megjelenésű jószágok kapirgáltak. – Ha a megérzésem nem csal, az emberek számítanak is rá, hogy ilyesmiről fogunk beszélgetni..: Éppen ezért kértem, hogy itt találkozzunk.
Temar körülnézett a kertben. Körülöttük párok, csoportocskák sétálgattak a ketrecek és kalitkák között, idősek és fiatalok, férfiak és nők, akik leheletfinom csipkekendővel védték érzékeny bőrüket a nem kívánt napsugarak ellen, sebesen forgatva tollas legyezőiket a hőségben.
– Úgy hallottam, ezek közül a madarak közül néhány a saját súlyának többszörösét éri aranyban – jegyezte meg, csak hogy mondjon valamit. – Úgy értem, a tollai miatt.
Az uralkodó bólintott.
– Többször előfordult már, hogy megpróbáltak betörni ide – mesélte –, de alkonyat után szabadon engedjük az őrkutyákat. Egy ideje tervezgetem, hogy farkasokat szerzek be erre a célra. Azt hiszem, már a puszta hírük is képes lenne távol tartani a gonosztevőket.
– Ezek szerint nagyobb testű ragadozók egyelőre nincsenek a kertben? – Temar egyre azon tűnődött, vajon mikor akar Tadriol végre a tárgyra térni.
Az uralkodó elnevette magát.
– Gavallér Aleonne idejében az volt a szokás, hogy minden nemesi ház olyan állatot küldött az uralkodónak, amilyen a családi címerben szerepelt. D'Olbrioték hiúzt küldtek, az én felmenőim bikát és így tovább.
– Nos, legalább a tölgyfalevelet nem olyan nehéz beszerezni – eresztett meg egy száraz tréfát Temar.
– Remek! Küldethetnél is egy tölgycsemetét a kertembe. – Tadriol egy közeli díszfa felé intett, amelyen hosszú, tölcsér alakú, lángvörös virágok hintáztak. – Ezt a fát például a Den Bruern család ültette, akik azóta beolvadtak a D'Olbriot-házba. Később aztán az egész küldözgetősdi átfordult valamiféle sötét babonaságba, állítólagos megmagyarázhatatlan eseményeknek köszönhetően. Például Den Haurient uraságot holtan találták két nappal azután, hogy elpusztult az a farkaskölyök, amelyet az uralkodónak küldött, azután meg a Den Somaer-fiatalurak fulladtak meg csapatostól, amikor a hajójuk elsüllyedt, mindössze tíz nappal később, mint ahogy az általuk ajándékozott fácánok kimúltak egy járványos köhögéses betegségben.
– Ezek után persze az uraságok jobban ügyeltek az állataik egészségére, mint a sajátjukra – találgatta Temar, tovább törve a fejét, vajon lappang-e ebben az összefüggéstelen zagyvaságban valamiféle rejtett célzás, amelyet eddig nem vett észre. Bosszankodva gondolt rá, mennyivel fontosabb teendők várnának rá.
– Így van – bólintott Tadriol, és behajított egy újabb diót egy üresnek látszó ketrecbe. A következő pillanatban egy földbe vájt lyukból apró, prémes állatka surrant elő, de hogy mi lehetett pontosan, azt Temarnak nem sikerült megállapítania. Megragadta zsákmányát, és egy villanással eltűnt az odúban. – Nem sokkal később az a pletyka kezdett keringeni, hogy Tor Leoreilék rókája megugatja azt a lányt, akinek folt esett az ártatlanságán, és a következő néhány hónapban vagy egy tucatnyi eljegyzést felbontottak miatta. De a végső katasztrófát egy vaddisznó okozta, amelyet D'Istrac uraság küldetett dalasori birtokáról. Valamelyik elkényeztetett nemeskisasszony meg akarta simogatni, és a vadkan leharapta az ujját.
– Micsoda szörnyű történet! – vágta rá mély átéléssel Temar. Tűnődve körülnézett a tágas kertben. – A régi palotának is volt állatkertje. Agyafúrt Castan kiszáríttatta a várárkot, bevettette fűvel, és részekre osztotta. Itt helyezték el azokat a medvéket és farkasokat, amelyeket a nemesi házak küldtek annak jelképéül, hogyan szelídíti meg Toremal az uralma alá hajtott tartományokat. A nagyapám sokat mesélt róla...
– Érdekes, erről nem maradtak fönn feljegyzések – kapta föl a fejét az uralkodó.
– Valószínűleg odavesztek a Káosz idején. – Temar halványan elmosolyodott. – Egyébként sem maradt ott egyetlen vadállat sem az utolsó Nemith uralkodásának negyedik évére. Nemithnek ugyanis nem akarózott kifizetnie az állatok eleségét meg a gondozóik fizetségét, így kitalálta, hogy viadalokat rendeztet, és egymásnak uszítja a vadakat.
– Érdekes, minél többet tudok meg erről a fickóról, annál nagyobbra nő a megvetésem iránta – jegyezte meg Tadriol.
– Az efféle cselekedetek nem használtak a hírének még a talpnyalói körében sem, az biztos – bólintott Temar. – A viadalok meg sorra botrányba fulladtak, például amikor kilenc hiúzt akart ráuszítani egy medvére, a hiúzok azonban lefeküdtek a földre, és nem voltak hajlandók megtámadni a medvét.
– Nem lep meg, amit mondasz – bólintott az uralkodó, és szórakozottan feltört egyet az állatoknak hozott diók közül. – Gyerekkorom óta folyton Vakmerő Nemith példáját állítják elém elrettentésül.
– Bocsáss meg, uralkodóm, de mi szükséged neked az efféle elrettentésre?
– Régóta szokásban van, hogy már kisgyermek korában megtanítják Nemith cselekedeteit minden fiúnak, aki valaha is családfői rangra emelkedhet. És mindeddig igen hasznos leckének bizonyult... Elmondják, hogyan gyengítette meg a birodalmat azzal, hogy egyik családot előbbre helyezte kegyeiben a másiknál, hogy figyelmen kívül hagyta a nemesi házak jogait, megfosztotta vagyonuktól a tehetőseket, és nem törődött az egyszerű emberekkel, akiknek kétkezi munkáján országunk jóléte alapszik. – Tadriol szívből beszélt, és egyáltalán nem tűnt úgy, mintha csak egy sokat ismételgetett leckét mondana föl.
Ahogy befordultak az egyik ösvényre, Temar érezte hátán a nap melegét.
– Úgy látszik, Kreve Tor Bezaemar nem tanulta meg ilyen lelkiismeretesen ezt a leckét – jegyezte meg óvatosan.
Az uralkodó nagyot sóhajtott.
– Pedig jobban tette volna. De sajnos fogalmam sincs, miféle gondolatokkal mérgezhette az elméjét már csecsemőkorától a drága Dirindal. A fiatalember egy szót sem hajlandó kiejteni, nem felel a bíróság kérdéseire, de még a látogatóival vagy a börtönőrökkel sem áll szóba.
– Ugye, nem kerülheti el az igazságszolgáltatást? – Udvariasság ide vagy oda, Temar hevesen megragadta az uralkodó karját. – Ígérd meg nekem!
– Nem fogja elkerülni. – Tadriol komor arcot vágott. – Amint a kihallgatások befejeződnek, Tor Bezaemar őméltósága a legszabályosabb tárgyalás elé kerül, amelyet a birodalom valaha is látott, utána pedig a lehető leggyorsabb ítélet végrehajtás következik. Hidd el, nem te vagy az első, aki felhívtad a figyelmemet Kreve sandaságára.... Már egy ideje rajta tartom a szememet, sőt, elárulom, atyám is erősen gyanakodott, hogy Dirindal mesterkedéseinek valamiképpen köze lehet nagybátyám halálához. A nyomukba állítottuk a kapóinkat, és az ügyesebbje évről évre fel is bukkant egy-egy újabb bizonyítékkal, de sajnos, semmi olyasmit nem találtak, amivel a bíróság színe elé állhattunk volna.
– Köszönöm. – Temar leeresztette a karját. A köszönet elég sután hangzott az adott pillanatban, de ennél okosabbat hirtelenjében nem tudott mondani.
– Nem, én köszönöm. – Az uralkodó lassú léptekkel megindult előre az ösvényen. – Ez az egyik ok, amiért idekérettelek ma: hogy kifejezzem a hálámat. Ez a sajnálatos ügy alkalmat adott rá, hogy lezárjak néhány dolgot, amelyek máskülönben talán tíz vagy annál is több évet vettek volna igénybe. Lehetőséget adtál rá, hogy olyan uralkodó legyek, amilyen mindig is lenni szerettem volna; olyan, amilyenné a nagybátyám válhatott volna, ha ideje engedi.
– Attól tartok, nem igazán értem – ismerte be óvatosan Temar. Most, hogy hosszadalmas kerülők után végre elérkeztek a beszélgetés valódi tárgyához, hirtelen úgy érezte, mintha a szokottnál is ingoványosabb talajon járna.
– Akkor csak gondolkodj rajta. – Séta közben Tadriol a nadrágja zsebébe süllyesztette a kezét. – Amikor uralkodói dekrétumok kibocsátásával tettem pontot a kicsinyes viták végére, megmutattam ország-világnak, hogy nem vagyok holmi fafejű bábu, aki a trónon táncikál, miközben D'Olbriot uraság a háttérben rángatja a madzagokat. Tudod, mindig nagy szolgálatot tettek nekem a tanácsai, fizetségképpen azonban a fejemre vontam ezt a szégyenletes gyanút. – Tadriol kis szünetet tartott, és Temarra nézett. – Amikor megüresedett a trón, azért választottak ki éppen engem az idősebb fivéreim ellenében, mert ők már mind megnősültek, így félő volt, hogy a feleségük családját a többi nemesi ház fölébe helyeznék. Úgy látszott, a Hercegek Gyűlése mindennél jobban tart ettől az eshetőségtől. Másrészt pedig úgy vélték, elég fiatal vagyok hozzá, hogy könnyedén irányíthassanak; ez főként az előző uralkodó egykori tanácsadóinak lehetett a véleménye, akik megszokták már, hogy ellenvetés nélkül elfogadják a véleményüket. Az ilyesmi ellen előbb-utóbb lázadozni kezd az ember.
– Attól tartok, én is elérkeztem erre a pontra – bólintott komor arccal Temar. Az utóbbi napokban lassan megtanulta, hogy az érdeklődő családok részéről rendszerint két látogatásra számíthat; először a ház valamelyik ifjabb méltóságos urát küldték, reménykedve benne, hogy egy ártalmatlan, együgyű lélekkel állnak szemben, akit könnyedén rászedhetnek. Amikor aztán kiderült, hogy ez a reménységük hiábavaló, megérkezett a ház ura is, hogy komoly kérdésekről tárgyaljon.
Az uralkodó sokat tudóan elmosolyodott.
– Később aztán, ha könyörtelenül végrehajttatom az ítéletet Kreve Tor Bezaemaron, ezzel világosan a tudtára adom előkelőnek és közembernek egyaránt, hogy tetteinek következményeit mindenkinek magának kell viselnie, és ez alól a nemesi előjogok sem mentesítenek. Ezt az útravalót neked is magaddal kellene vinned Kellarinba, hogy az embereid is tisztában legyenek vele, a legkisebbtől a legmagasabb rangúig.
– Abban a korban, amikor én nevelkedtem, még jóval szorosabb volt a kötelék úr és szolga között. – Temar úgy vélte, ez egyszer sikerült kellőképpen elrejtenie méltatlankodását. Ez a mai kor igazán többet tanulhatott volna a Régi Birodalom példájából, nem csupán azt, hogyan kell elkerülni Vakmerő Nemith baklövéseit.
– Csupán tanácsot akartam adni – felelte békítőleg az uralkodó. – A dekrétumaim megfosztottak téged a D'Olbriot család közvetlen támogatásától, és félek tőle, hogy támasz nélkül maradsz. Ez a másik ok, amiért idehívtalak ma: fel akarom ajánlani a segítségemet. Tudasd velem, ha bármire szükséged van, például ha elfogulatlan véleményt vársz egy nemesi házról, mielőtt kapcsolatba lépnél vele, vagy egy kereskedőről, mielőtt megbízást adnál neki. Már hallottam róla, hogy D'Olbriot uraság elbocsátotta a szolgálatából azt a familiárist, de azt hiszem, más segítők is kellenének neked rajta kívül. Minél előbb találnod kell például egy megbízottat, aki az ügyeidet intézi az óceán innenső oldalán, és rajta tartja a szemét a D'Alsennin-érdekeltségeken. Ha akarod, megkérem a parancsnokomat, hogy toborozzon jelentkezőket, akiket föleskethetnél hűbéreseiddé.
– Ezért igen hálás lennék. – Temar szavaiból ezúttal őszinte megkönnyebbülés csendült ki. – Bevallom, fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá.
– Nagyjából ugyanígy éreztem magamat, amikor első ízben a trónszékre kellett ülnöm – bólintott Tadriol. Odalépett egy árnyékos padhoz egy széles levelű fa alatt, és letelepedett. – Azt hiszem, igen sok a közös vonás kettőnkben.
– Lehet – bólintott Temar minden különösebb lelkesedés nélkül.
– És ha így van, miért ne segítenénk egymásnak? – kérdezte ártatlan arccal Tadriol. – Tényleg, sikerült már megtalálnod minden értéktárgyat, amelyet kerestél?
– Majdnem mindet – sóhajtotta Temar. – Néhány még hiányzik, de van már egy-két ötletünk, merrefelé keressük őket. Most az a legfőbb gondom, hogy felébreszthessük az alvókat, és egyesíthessük végre a szétszakított családokat. Ha ez megtörtént, egész más szemmel tekinthetünk a jövő elébe.
– Nagyszerű! – bólintott őszinte örömmel az uralkodó. – Tényleg, már előbb is meg akartam kérdezni: kiderült végül a gyűrűmről, hogy fel tudjátok-e használni?
– Sajnos, nem a mi ereklyéink közül való. – Temar kissé zavarban volt, amiért be kellett ismernie.
– Gondoltam – nevette el magát az uralkodó. – Tudod, ezt afféle szerencsejátéknak szántam. Átkutattam a kincsesládáimat, de csak ezt az egyetlen ékszert találtam, amely elég réginek és kopottnak tűnt, hogy elhiggyék róla, Kellarinból származik.
– Visszahoztam. – Temar lehúzta gyűrűsujjáról a nehéz ezüstékszert. – És nem tudjuk eléggé megköszönni, amit értünk tettél.
– Nem kell megköszönnötök. – Az uralkodó egy mozdulattal elhárította a feléje nyújtott gyűrűt. – Tudod, nekem is éppen elég álmatlan éjszakát okozott ez az egész történet a varázsigékkel meg az élettelen tárgyakban lappangó lelkekkel. Attól tartottam, ha a nemesi családok hajba kapnak azon, vajon kinek a birtokában lehet egyik vagy másik ékszer, egy ilyen vitát végképp nem tudnék megoldani. Már így is túl sok ellentét fenyegeti Tormalinföld belső békéjét: változnak a kereskedelmi szokások, a vagyoni helyzet, de még a gondolkodás is, csupa olyasmi, amit nem tudok befolyásolni. Így aztán kapva kaptam az alkalmon, hogy legalább egyetlen kérdésben békességet tudok teremteni. Őszinte leszek hozzád. Többek között azért is szeretnék segíteni neked, hogy minél előbb egyenesbe állítsd Kellarin szekerét, mert azt szeretném, ha az ottani ügyek a lehető legkevésbé befolyásolnák az ittenieket. Megengedhetjük magunknak, hogy lemondjunk néhány családi ékszerről és drágakőről, akár ötször annyiról is, mint amennyit kérsz; azt viszont nem engedhetjük meg, hogy akár csak tizedannyi ellenségeskedés támadjon a nemesi házak között, mint amilyennek tanúja voltál. Tartsd csak meg azt a gyűrűt, hogy emlékeztessen minderre.
– Hogy emlékeztessen rá, mivel tartozunk neked? – kockáztatta meg Temar.
– Igen, arra is – biccentett vidáman az uralkodó. – Ha akarod, tekintsd szándékom zálogának, hogy mindenkor becsületesen fogok bánni veled, még akkor is, ha a látszat ez ellen szólna. De ha jól sejtem, úgyis egyedülálló segítséggel rendelkezel annak eldöntésében, vajon mi igaz és mi hamis. Azt hiszem; Tor Arrial kisasszony ebben a kérdésben is pótolhatatlan szolgálatokat tehet.
„Nos, helyben vagyunk – gondolta Temar. – Máris elérkeztünk a fizetségkéréshez. De hát a világ mindig így működött... Azonkívül az ember csak akkor érezheti igazán szabadnak magát, ha rendezte az adósságát, mindegy, hogy pénzről vagy más egyébről van-e szó.”
Úgy vélte, végeredményben nem is olyan rossz a helyzet, feltéve persze, hogy az uralkodó olyan kéréssel áll elő, amit ő képes és hajlandó teljesíteni.
– Ugye, nem utasítanád vissza az efféle szolgálatokat a részünkről, cserébe a segítségedért, amely nélkül nem boldogultunk volna?
– Látom, igen gyorsan elsajátítottad Toremal működésének alapszabályait – bólintott az uralkodó. – Nos, fogalmazzunk talán úgy, hogy szívesen venném, ha a kisasszony tudna egy kis időt szánni rám, és röviden összefoglalná számomra, mi mindenre képes a Mesterség. Ezenkívül örömmel találkoznék Guinalle kisasszonnyal is, ha valaha úgy dönt, hogy fölkeresi ezeket a partokat. Elvégre a Mesterség tartotta össze a hajdani Tormalin Birodalmat, amelynek határai az óceántól egészen az Öregerdőig nyúltak, és noha területünk jócskán leszűkült azóta, ügyes-bajos dolgaink évről évre bonyolultabbakká válnak. Ha jól sejtem, a ti időtökben az uralkodó legfőképpen katonai vezető volt; nos, én magam pedig többnyire kereskedelmi ügyekkel foglalkozom. Napjaink birodalma a gazdaságra és kereskedelemre épül. Az én dolgom, hogy őrködjek ezen az egész bonyolult építményen, egyensúlyban tartsam az előjogokat és kötelezettségeket, elsimítsam az érdekellentéteket, és közben tekintettel legyek rangos és rang nélküli alattvalóimra egyaránt. Nos, ha ebben tudsz nekem segíteni, máris többel tartozom neked, mint amennyit valaha képes leszek megtéríteni.
Temar mélyen az uralkodó szemébe nézett, de nem látott egyebet, csak őszinte elszántságot.
– Mihamarabb kikérem Avila és Guinalle véleményét – ígérte. – De hát eddig azt hittem, nem nagyon szereted a mágiát...
– Nem a mágiát, hanem a mágusokat – szögezte le Tadriol. – De most már tisztában vagyok vele, hogy itt egészen másról van szó. Saedrin legyen a tanúm, nem a varázslataik töltenek el bizalmatlansággal, noha persze nem nyugtat meg különösebben a gondolat, hogy egyesek két marékkal szórhatják a tüzet, ha csak kedvük tartja. De azt hiszem, bármely racionalista beállítottságú embertársam hasonlóképpen gondolkodik. Nos, de nem is erről akartam beszélni. Ami valójában bizalmatlanságot vált ki belőlem, az egy bizonyos típus: a politikai elképzelésekkel rendelkező, hatalomvágyó varázslók. Vegyük például ezt a Kalion nevű fickót, aki a Lángok Urának vagy minek nevezi magát. Már akartalak is figyelmeztetni, hogy jobb, ha vigyázol vele.
– Kel Ar'Ayen nem nélkülözheti Hadrumal mágusainak segítségét – felelte józanul Temar. – Ha az elietimmek ismét ellenünk támadnak, egyelőre csakis az elemi mágia képes megvédeni bennünket.
– És ha a jégszigetiek hajói megjelennek partjainknál, én magam fogok a leghangosabban kiáltozni Planir segítségéért, hogy minél előbb tüntesse el őket innen, amilyen sötét mágiával csak óhajtja – ismerte be az uralkodó. – Azt azonban soha nem fogom megengedni, hogy bármelyikük is azt higgye, a segítségéért cserében beleszólást nyerhet Toremal belső ügyeibe. A varázslóknak megvolt a maguk szerepe a Káosz előidézésében, és elég bolond volnék, ha hagynám, hogy ők kevergessék a fazék tartalmát, mialatt én szítom a tüzet alatta. Javaslom, hogy te is hasonló álláspontra helyezkedj Kellarinnal kapcsolatban.
– Azt hiszem, Hadrumalt jó darabig a saját ügyei fogják lekötni – jegyezte meg kissé szomorkásan Temar. – Talán hallottál már Otrickról, a Felhők Uráról... Az egyik legnagyobb tudású és leginkább tisztelt mágus volt a szigeten. Az elmúlt évben az elietimmek varázslata megfosztotta eszméletétől, és azóta élet és halál között lebegett. Végül feladta... Nemrég érkezett a hír.
– Igen, hallottam róla. – Tadriol elnémult egy pillanatra. – No, de hát legyen ez az Ősmágus gondja. Nekünk kettőnknek megvan a magunk birodalma az óceán két oldalán. Tehát egyetértesz vele, hogy segítsük egymást, ahol csak tudjuk?
Temar újra az uralkodó szemébe nézett, és ismét csak őszinteséggel találkozott.
– Igen – felelte minden teketória nélkül.
Toremal déli rakpartjánál
Bölcs Tadriol uralkodásának harmadik évében,
Nyárutó 35. napján
Már vagy egy fél évszak óta tervezgettem, mit is mondok majd Livaknak, mégis cserbenhagytak a szavak, amikor megláttam, ahogy ott kapaszkodik a hajó korlátjánál. Dastennin legyen irgalmas hozzám, mi történt a hajával?! Amikor utoljára láttam, nem sokkal a Téli Napforduló után, vörös fürtjei a válla alá értek, és anyám nagyralátó reményeket dédelgetett, hogyan fekteti majd a hajfonatát Drianon oltárára egy esetleges nyári esküvő alkalmával. Most azonban alig ismertem meg; nem elég, hogy haját rövidre nyírták, de ráadásul valamiféle szőkés árnyalatban pompázott!
Amint észrevett, könnyed léptekkel lesietett a kikötőhídon, és futni kezdett felém. A vállán ugyanaz a kopott bőrzsák lógott, amelyet már jól ismertem, és amelynél többre szemlátomást soha nem volt szüksége a holmija számára. Ahogy odaért hozzám, a karomba kaptam, és magamhoz szorítottam; arcomat a vállgödrébe temettem, és azt kívántam, bár megállna az idő. Aztán a zsákja átlendült a vállán, és halk puffanással oldalba vert.
– Mi a fenét cipelsz magaddal, talán téglát? – méltatlankodtam, és a földre helyeztem a zsákot, a lábam mellé. – És Dastennin szerelmére, mi történt a hajaddal?
Livak felhőtlenül rám vigyorgott.
– Alkalomadtán emlékeztess, hogy szóljak Shivnek, tartozik nekem egy aranymárkával!
– Tessék? – vontam föl csodálkozva a szemöldökömet.
– Azt állította, hogy az első kérdésed a hajamra fog vonatkozni. Egyébként pedig üdvözöllek.
– Én is. – Csak álltam, és idiótán vigyorogtam. – De tényleg, mit csináltál a hajaddal?
– Ki kellett szőkítenem, hogy azt higgyék, a Hegyek Népéhez tartozom – legyintett vidáman. Hirtelen elnevette magát. – Emlékszel még, hogy amikor először találkoztunk Inglisben, hajszínről és álruhákról beszélgettünk? Mindketten az elietimmek nyomát szimatoltuk.
– Ez most azt jelenti, hogy megpróbálsz észrevétlenül témát váltani? – pillantottam rá összehúzott szemmel.
– Miért, miről akartál beszélgetni? – vágott vissza.
– Milyen volt az utazás? – Mindenkinél jobban tudtam, mennyire utálja Livak a hajókat.
– Egészen elviselhető – vont vállat.
– Tudod, csak azt szerettem volna, hogy minél előbb mellettem légy. – Hirtelen bűntudat szállt meg. Javasolnom kellett volna, hogy csak Caladhriáig hajózzon, onnan pedig jöjjön szárazföldön, bármeddig tart is. Legfeljebb vártam volna rá még egy kicsit.
Ismét elmosolyodott.
– Én is sietni akartam – felette. – Igazán megért egy kis hányingert.
Kézen fogtam, és megindultunk visszafelé a rakparton. A kötélverők utcája zsúfolt volt, mint rendesen, a segédek ide-oda cikáztak, hogy kihúzzák a madzagokat a támaszok között, a mesteremberek verejtékezve feszültek neki a szerkezet fogantyúinak, hogy mozgásba hozzák a fogaskerekeket és racsnikat. A kenderrostok engedelmesen akaszkodtak össze, a sodrott zsinórok kanyarogva fordultak át egymáson, hogy egyszerre erősítsék egymást és saját magukat, egyre többen és többen egyesülve mind vastagabb kötéllé.
– A rengeteg udvarias és visszafogott társalgás után, amelyet a varázslók közvetítettek kettőnk között, azt hittem, hogy több mondanivalód lesz, amint végre kettesben maradunk. – Livak féloldalt hajtotta a fejét, és incselkedve nézett rám.
– Képzeld csak, mi lett volna, ha Casuel közvetítésével óhajtlak biztosítani róla, hogy amint ismét velem leszel, felejthetetlen gyönyörűségekben részesítlek a nyoszolyámon – nevettem el magamat.
– Nos, legalább tanult volna valamit – kacsintott rám Livak. – Szerintem ráférne.
– Vagy ott helyben gutaütést kapott volna – bólintottam. – Szóval, mit sikerült megtudnod a távoli ismeretlenben?
Úgy véltem, ha arra kerül a sor, hogy hencegjünk egymásnak a sikereinkkel, nyugodtan az övé lehet az első szó.
– Emeld csak meg ezt! – nyújtotta oda a zsákját, és én ismét éreztem azt az épületkő nagyságú nehezéket az alján. Mi ez, csak nem pénz? – Végül ennyit sikerült kicsikarnom abból a zsugori Planirból – tette hozzá.
– Vagyis az éteri tudás nyomaira akadtál a vadonban? – Magamban arra gondoltam, az is valami, ha legalább az egyikünk megfelelt a megbízója követelményeinek. – Hol, az Öregerdőben vagy a hegyek között? Végül is beváltotta a daloskönyved a hozzá fűzött reményeket?
– Magunkkal hoztunk egy lányt a Hegyek Népéből, aki adeptusnak számít a Mesterség általuk gyakorolt formájában – felelte Livak. Továbbra is úgy éreztem, mintha ki akarna bújni a kérdéseim alól A helyzet kezdett kissé gyanússá válni.
– Csak úgy magatokkal hoztátok? Hogyan?
– Hosszú történet – vont vállat Livak. – Majd később elmesélem, esetleg egy pohár bor mellett.
– Hogy legyen mibe fojtanom a megrázkódtatást? – Elvettem tőle a zsákot, és a vállamra akasztottam.
– Hát, valahogy úgy – biccentett, és egyik karját a derekam köré fonta. – Hogy telt a nyár? Sikerült magadat nélkülözhetetlenné tenned Messire szemében? Rengeteg mondanivalóm van neki arról az énekeskönyvről, és azt hiszem, ez is megér majd neki némi aranyat. – Livak megtorpant, és ahogy rám nézett, zöld szemében aggodalom csillant. – Casuel azt mondta Shivnek, hogy kiemelkedő jelentőségű szolgálatot tettél az uralkodónak, vagy valami ilyesmit...
– Nos, végeredményben így is lehet fogalmazni. Azt hiszem, sok tekintetben igen eseménydús ünnepek állnak mögöttünk. – Átöleltem a vállát, és ismét megindultunk.
– Jó, de mi a helyzet D'Olbriot urasággal? – makacskodott Livak. – Magasabbra kapaszkodtál már azon a létrán?
Mély lélegzetet vettem.
– Megmentettem Messire életét, és Camarlét is, amikor a család ellenségei által fölbérelt haramiák meg akarták ölni őket.
Livak arca fölragyogott.
– Ó, akkor biztosan egy nagy rakás pénzt adott örömében!
– Busásan meghálálta – bólintottam. – És mellesleg az eskümet is visszaadta.
Livak karja lehullott a derekamról, és ahogy felém fordult, élénkzöld szeme az arcomat kutatta, hátha fel tudja fedezni érzelmeim bármely nyomát.
– Elbocsátott a szolgálatból? Azok után, hogy megmentetted a dagadt irháját? Hogy merészelte...
Méltatlankodása valamiképpen megmelengette a szívemet.
– Ennél azért egy kicsit bonyolultabb a helyzet... – Magam is meglepődtem, hallván, milyen gyászosan cseng a hangom. – Segítettem Temarnak megkeresni az elveszett értéktárgyakat, amelyek miatt idejött, és eközben egyre többször kellett fellépnem a D'Alsennin érdekek védelmében. Az uraság úgy vélte, hamarosan kénytelen leszek majd választani a D'Alsennin- és a D'Olbriot-ház között, és nem akarta, hogy a döntés egyedül az én vállamra nehezedjen.
Livak megvetően felmordult.
– Elég gyenge mentség – jegyezte meg.
– Nekem elég volt.
Néhány pillanatig az arckifejezésemet méregette.
– És most haragszol? Vagy megbántódtál? Becsapva érzed magad?
– Egy kicsit mindegyik igaz... – sóhajtottam. – Mostanra azonban már nagyrészt túltettem magamat rajta. Végeredményben az uraságnak bizonyos tekintetben igaza volt. Amikor elfogadtam a familiárisi megbízatást, holott tulajdonképpen mindössze az volt a szándékom, hogy fontos szolgálatot tegyek a háznak, és ezzel biztosítsam kettőnk jövőjét – nos, ez tényleg nem volt méltó az eskümhöz. Magamra gondoltam, nem pedig a ház boldogulására, és ez valóban nem igazán becsületes dolog.
– És az talán becsületes dolog, hogy a hűségedért cserében nem várhatsz egyebet tőlük, csak egy tál ételt meg egy ócska fekhelyet? – húzta el a száját Livak. – De, ugye, azért nem haragban váltatok el? Vagy legalábbis beszélőviszonyban vagyok még? Ha már úgy adódott, hogy a saját lábunkon kell megállnunk, azért nem ártana, ha kifizetné, amivel tartozik nekem... És az összeg kiszámolásakor a barátság vezetné a kezét.
– És ha nem? Akkor besurransz a felső ablakon egy csillagtalan éjszakán, és magad pótolod ki a hiányt?
– Hát, valahogy úgy.
Viszonoztam hamiskás kacsintását, de mindketten tudtuk, azért nem csupán tréfáról van szó.
– Úgy vélem, az uraság is ésszerűnek tartja majd kifizetni a járandóságodat – felelten szárazon.
Livak a karomba öltötte a karját, és továbbindultunk a rakparton. Néha megálltunk, hogy elengedjük a megrakodott szállítómunkásokat, vagy hogy ráérős kíváncsisággal szemügyre vegyünk egy-egy kikötő vagy kifutó hajót. A part mentén akkora volt a forgalom, hogy szinte a vizet sem láttuk a hajóktól, csak távolabb csillogott homokos-zöldesen a békés tenger, amelyet felkavartak kissé a folyvást induló és érkező járművek.
– Vagyis úgy áll a helyzet, hogy az elkövetkezendő években nem a D'Olbriot-háztól húzott illetményből fogunk éldegélni – állapította meg Livak. – De akkor mihez kezdünk? – Beharapta alsó ajkát, de úgy láttam, azért nem esik végletesen kétségbe a szabadság lehetőségétől. – Vajon Charoleia még a városban van? Remek ötletei szoktak lenni, hogyan lehet rövid idő alatt megduplázni néhány aranykoronát.
– Livak, azt hiszem, ezt már megbeszéltük – emlékeztettem gyengéden. – Bárhová is megyünk, bármihez is kezdünk, ragaszkodom hozzá, hogy az élet törvényes oldalán maradjak, Charoleia pedig, úgy vettem észre, egy kissé túlságosan is kedveli a túlsó oldalt.
– Vagyis nem találtad rokonszenvesnek? – Livak összehúzott szemmel méregetett.
– De, nagyon is – vágtam rá békítőleg. Szerencsére pontosan tisztában voltam vele, mennyire fontosak neki a barátai. – Ráadásul elképesztően nagy szolgálatot tett nekem is meg Temarnak is. Egyszerűen csak arról van szó, hogy azért nem szeretnék bekapcsolódni az üzletmenetébe.
Livak szélesen elmosolyodott.
– Ahhoz amúgy sem vagy elég jóképű.
– Ha már itt tartunk – vágtam rá –, éppenséggel elfelejtetted megemlíteni, hogy ez a Charoleia mellesleg igen ritka szépség. – Felemelt ujjal megfenyegettem. – Csak nem arra voltál kíváncsi, vajon féket tudok-e vetni a nadrágom elejére?
– Miért, annak az aldabreshi nőnek történetesen nem nagyon kellett rimánkodnia... – Livak kihívó pillantást vetett rám.
Sikerült sértett arckifejezést öltenem.
– Egyszerűen csak hűséges rabszolga módjára viselkedtem – méltatlankodtam. – Megtettem, amit követeltek tőlem.
– A helyedben én vigyáznék a számra – vonta össze a szemöldökét Livak. – A végén még rád szakad az égbolt. – Szemében azonban pajkos szikrák villantak.
Közelebb húztam magamhoz, és megcsókoltam, nem törődve néhány kotnyeles járókelő és rakodómunkás füttyögésével. El kell ismerni, valóban erős kísértésbe estem Charoleiával kapcsolatban, de ez a kísértés csupán néhány pillanatig tartott. No, de hát melyik férfi nem téveszti össze olykor a feketerigót a csalogánnyal, ha máshol jár az esze? A csalogányt azonban a világ minden kincséért nem téveszteném össze a feketerigóval, és most, hogy Livak a karomba bújt, már tudtam, hogy ő az én csalogányom. Úgy véltem, ezt akár meg is mondhatnám neki, ha sikerülne úgy szavakba öntenem, hogy ne törjön ki nevetésben, és ne is nézzen bolondnak.
– Ryshad! Jó, hogy látlak! – Hangzott föl mögöttem egy ismerős hang, de aztán sietősen el is hallgatott, amint észrevette, hogy mással vagyok elfoglalva.
– Üdv, Temar! Régen nem találkoztunk. – Livak hátrafordult az ölelésemben, és minden zavar nélkül odaintegetett neki.
Közelebb húztam magamhoz, karomat a dereka köré fontam, és a fülébe suttogtam.
– Ha már itt tartunk, Temar barátunk ellenben belekóstolt Charoleia mézesbödönébe.
Livak felpillantott rám, mint aki kérdezni akar valamit, ám Temar már túlságosan közel volt. Allinnal együtt érkezett, és a lány nyílt, kerek arcát most bánat felhőzte.
– Allin – szólalt meg Livak, és hangjában együttérzés csengett –, nem hiszem, hogy sokat segítene, amit mondok, de mélységesen együttérzek veled Otrick halála miatt.
Allin arca elvörösödött.
– Mindig olyan kedves volt velem... – Nagyokat nyelt, és nem tudta folytatni a mondatot.
Temarra néztem, aki kedves, nyugtatgató mozdulattal átölelte a lány vállát.
– Velindre hogyan fogadta a hírt? – kérdeztem.
A szőke mágushölgy szinte nap mint nap felkeresett, hol egy új térképet hozott, hol valami vázlatot, és kéretlen tanácsokat adott a széljárással, a tengeráramlatokkal meg az óceánmeder sajátosságaival kapcsolatban. Bárhogy igyekeztem, még mindig nem sikerült kipuhatolnom valódi szándékait.
– Azt mondta, ilyen körülmények között nem tud velünk jönni Kel Ar'Ayenbe. – Temar mosolya inkább ajakbiggyesztésnek hatott. – Vissza kell térnie Hadrumalba, mivel Planir immáron nem halogathatja tovább az új Felhők Ura kinevezését. Persze lehet, hogy úr helyett úrnőről lesz szó...
Ami engem illet, nem lombozott le különösebben a hír, hogy az Ősmágus túl elfoglalt, és egy ideig nem tud belekotnyeleskedni az ügyeinkbe.
– Te is visszamész Hadrumalba? – pillantott Allinra Livak.
– Nem. – A máguslány dacosan fölszegte állát. – Kellarinba megyek. Már be is jelentettem a szándékomat, és nem érdekel, mit szólnak hozzá Hadrumalban. Casuel mondhat, amit akar, hasznossá akarom tenni magamat.
– Már eddig is az voltál – vágta rá élénken Temar. – Bízd csak rám Casuelt, majd én leszerelem az akadékoskodását.
– Mi a terved? – kérdeztem kíváncsian.
Temar kéjesen elvigyorodott.
– Hát... Például megemlíthetném neki, hogy eszembe jutott valami arról az utolsó D'Evoir uraságról, akivel való rokonságát olyan elkeseredetten szeretné bebizonyítani. Az illetőnek fiai és fivérei is voltak, ő maga Den Perinal lányt vett feleségül, a fivérei pedig a Den Vaedra és a Den Coirrael családból választottak arát maguknak.
– Vagyis mire a mi jó Casuelünk legközelebb előbújik valamelyik levéltárból, ahol az említett családok nyomát hajszolta, és leakasztja az orráról a pókhálókat, a ti hajóitoknak már nyoma sem lesz a láthatáron – bólintottam. – Casuel föltette magában, hogy nemesi rangra emelkedik – magyaráztam Livaknak, aki kissé zavarodott arcot vágott.
– Sok szerencsét neki – biggyesztette le az ajkát.
– Úgy legyen. – Temar egyik lábáról a másikra állt. – Viszont hogyha még az Őszi Napéjegyenlőség előtt vitorlát akarunk bontani, nem ártana kissé kapkodni magunkat... Jó csomó árut le kell még szállíttatnom Zyoutesselába, hogy ott hajóra rakják. Vagyis, ha megbocsátotok, most elbúcsúzunk tőletek.
Livak meg én előzékenyen félreálltunk, hogy továbbengedjük őket, és közben észrevettem, hogy Temar szórakozottan kézen fogja Allint.
– Szerinted mennyi idő kell, míg ezek ketten rájönnek, hogy több is lehet köztük egyszerű barátságnál? – tűnődött Livak a tapasztalt vén róka arckifejezésével.
– Az attól függ, vajon Temar hajlandó lesz-e Guinalle kisasszonyon kívül mást is észrevenni, ha egyszer visszatér Kellarinba – feleltem. – Az ő sugárzó ragyogása mellett szegény Allin még a kisebbik holddal sem vetekedhet. Mindazonáltal azt hiszem, Charoleia kis leckéje rádöbbentette a fiút néhány alapigazságra.
– Halice majd rajtuk tartja a szemét, ha szépen megkérem – tűnődött Livak. – Akár arról is gondoskodhat, hogy Temar kegyeskedjék észrevenni Allint. Nem sokat tudok erről a Guinalle kisasszonyról, de azt hiszem, nem ártana neki, ha kissé észhez térítenék. Ha az ember együtt hál valami zöldfülűvel, és utána úgy dönt, hogy nem kér többet a társaságából, az még mind rendben van, de akkor járjon el becsületesen, és adja ki az útját. Ha engem kérdezel, nem tisztességes ettől a lánytól, hogy még bátorítja Temart, amikor eszében sincs visszafogadni. Vagyis a hölgyre is ráférne egy kis lecke... Lefogadom, Usara szíves örömest vigasztalgatná a csalódás után.
– Nekem úgy tűnik, mintha Guinalle nem nyerte volna el feltétlen tetszésedet – néztem Livak szeme közé.
– Nem sokat hallottam róla, de annak alapján bizonyos varázslókra emlékeztet – vont vállat a lány. – Úgy vettem észre, akiben bármiféle mágikus hajlandóság lappang, máris följogosítva érzi magát, hogy parancsolgasson másoknak, és beleszóljon a magánügyeikbe.
– Nos, Temarnak mindenesetre nem parancsolgat többet a szép hölgy, ha hinni lehet annak a beszélgetésnek, amelyet a minap hallottam közöttük – mosolyodtam el. – Avila Tor Arrial segítségével léptek kapcsolatba egymással, de a varázslat majdhogynem megszakadt, annyira feldühödött Guinalle, amikor Temar kerek perec megmondta neki a véleményét.
– Avila Tor Arrial? – ráncolta össze a homlokát Livak. – Ugye, az a sovány, öreg nő, aki folyton olyan arcot vág, mintha éretlen almába harapott volna?
– Most már nem is olyan éretlen az az alma – mosolyogtam tovább. – Egyébként pillanatnyilag úgy tűnik, a hölgy mégsem megy vissza Kellarinba. Toremalban marad, hogy legyen, aki képviseli a D'Alsennin-érdekeket, de ha jól sejtem, nem ez a fő oka. Egy bizonyos Den Harkeil méltóságos úr igencsak sokat legyeskedik körülötte.
Livak gondolatai azonban már máshol jártak.
– Halice azt állítja, ennek a Tor Arrial kisasszonynak a véleménye eddig mindig megbízhatónak mutatkozott.
Nos, a magam részéről aligha tudnék elképzelni ennél nagyobb dicséretet Halice szájából.
Továbbsétáltunk, és hamarosan megérkeztünk a hosszú, kövezett rakpart végére. Alattunk a tenger lustán nyalogatta a púposodó homokdombokat, és a dagályvonal fölött vörös lábú sirályok kapirgáltak a partra vetett hínár és hordalék közt.
Mivel pillanatnyilag nem akadt fontosabb dolgunk, egy ideig álldogáltunk szorosan átölelve egymást, miközben körülöttünk tovább zajlott a kikötő nyüzsgő élete. Livak mondott valamit, én pedig közelebb hajoltam, és ujjammal fölemeltem az állát.
– Nem tudom, hogy várhatod el, hogy értsem, amit mondasz, mikor egyfolytában az ingem elejének beszélsz.
Ahogy felnézett rám, smaragdzöld szemében új keletű határozottság csillant.
– Csak az jutott eszembe, hogy elmehetnénk Kellarinba. Ahogy a máguslány mondta, éppen ideje, hogy hasznossá tegyük magunkat.
– Miért is ne – feleltem megfontoltan némi gondolkodás után. Ez az ötlet már nekem is eszembe jutott, de nem akartam javasolni, amíg ki nem puhatolom, mi lenne Livak véleménye a dologgal kapcsolatban.
– Halice is ott van, és nagyon hiányzik – folytatta őszintén Livak. – Sorgradot és Sorgrent úgy szeretem, mintha a fivéreim lennének, de ez azért nem ugyanaz. És azt hiszem, bárhová is mennél, úgyis folyton azon törnéd a fejed, vajon hogyan boldogulhat D'Alsennin.
Már éppen tiltakozni akartam, de meggondoltam magam.
– Azt hiszem, igazad lehet.
Azt azonban máris elhatároztam, hogy bárhogy forduljon is a sorsom, nem esküszöm fel a D'Alsennin-ház szolgálatára. Az uraságnak igaza volt; legfőbb ideje, hogy a magam ura legyek, és ehhez keresve sem találnék jobb helyet, mint egy újonnan fölfedezett vidéket, ahol senki sem ismer. Jócskán elegem volt már a pletykákból, amelyek minden léptemet követték Toremalban.
Közelebbről is szemügyre vettem Livak tágra nyílt szemű, ártatlannak látszó arcát.
– Ugye, van még valami más is a háttérben?
Győztesen rám mosolygott.
– Ugye már említettem azt a leányzót a Hegyek Népéből? A Mesterség hegyvidéki adeptusai közül való, akiket Sorgrad szerint Sheltiyának hívnak. Nos, nem teljesen a maga akaratából jött velünk, és valahogy úgy érzem, nem lenne rossz ötlet, ha egy óceán választana el a pereputtyától.
Megpróbáltam visszatartani a nevetést, de nem jártam sok sikerrel.
– Gyere, menjünk haza – sóhajtottam. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha töviről hegyire elmeséled az egészet.
- Vége a negyedik kötetnek -