Szergej Lukjanyenko
ÉJSZAKAI ŐRSÉG

(Tartalom)

 

 

Jelen szöveg terjesztése jóváhagyatik, a fény ügyét előmozdítandó.

Éjszakai Őrség

 

Jelen szöveg terjesztése jóváhagyatik, a setét ügyét előmozdítandó.

Nappali Őrség

 

 

 

ELSŐ TÖRTÉNET – SAJÁT SORS

 

PROLÓGUS

A MOZGÓLÉPCSŐ lassan, nehézkes mozgással haladt. Nincs mit tenni, régi egy állomás. Viszont a szél szabadon átfújt a betoncsövön – összezilálta a frizurát, lefújta a kapucnit, a sál alá is bevette magát, legszívesebben mintha visszafújná az embert a mélybe.
A szél nem akarta, hogy Jegor följöjjön.
Egyre csak marasztalta volna.
Furcsa, de olybá tűnt, hogy körülötte senki sem vette észre a széljárást. Kevés volt a járókelő – éjfélre az állomás teljesen elnéptelenedett. Alig néhányan jöttek csak szembe, a mozgólépcsőn Jegoron kívül jóformán senki: egyvalaki előtte, ketten-hárman pedig mögötte. Ennyi.
Meg még talán a szél.
Jegor zsebre dugta a kezét, és megfordult. Már vagy két perce elhagyta a szerelvényt, de egyre csak azt érezte, hogy egy idegen tekintet vetül rá. Nem tűnt fenyegetőnek – inkább igéző, éles volt, a szúrósabb fajtából.
A mozgólépcső legalján egy magas, egyenruhás férfi állt. Nem rendőr, hanem katona. Arrébb egy nő, kézen fogva álmos kisgyerekét. Meg egy férfi – fiatal, rikító narancssárga dzsekiben, walkmannel. Olybá tűnt, mintha álltában aludt volna.
Egyszóval semmi gyanús. Még csak egy késve hazasiető fiúcskának sem kell tartania semmitől. Jegor ismét fölfelé nézett, ahol a csillogó lépcsőkorlátnak dőlve egy rendőr vizslatta unottan a gyér utasforgalomból kihalászható könnyed prédát.
Semmitől sem kell tartani.
A szél még utoljára taszított egyet Jegoron, aztán elcsitult – mintha megbékélt volna, megértvén, hogy hasztalan a küzdelem. A fiúcska még egyszer hátranézett, aztán futásnak eredt a lába alatt lelapuló lépcsőfokokon. Sietni kell. Nem tudni, miért, de kell. Még egyszer belenyilallt ennek tudata, olyan értelmetlenül és aggasztón, hogy beleborzongott.
Csak a szél az.
Jegor kiszökkent a félig nyílt ajtószárnyakon, s az átható hideg újult erővel csapott le rá. Uszodától nedves haja – már megint bedöglött a hajszárító – azon minutában jéggé dermedt. Jegor mélyebbre húzta a kapucniját, aztán megállás nélkül átvágott az árusok bódéi mellett, és becsusszant az aluljáróba. Itt már érezhetően több volt a járókelő, ám az aggodalom csak nem akart elmúlni. Le nem lassítva még hátra is fordult, de senki sem követte. A nő a kisgyerekkel a villamosmegállóba igyekezett, a walkmanes férfi megállt egy bódé előtt, s épp az italosüvegeket tanulmányozta, a katona pedig még ki se jött a metróból.
A fiúcska az aluljáróban egyre szaporábban szedte a lábát. Valahonnét zene hallatszott – halk, alig hallható, ugyanakkor meglepően kellemes. Fuvola légies dallama, gitárhúrok surrogása, xilofon harangzúgása. A zene hívta magához, egyre csak siettette. Jegor kitért egy szembejövő sietős társaság elől, majd lehagyott egy enyhén ittas, vidoran vánszorgó pasast. A fejéből mintha minden gondolat kiröppent volna, szinte már rohant.
A zene hívta.
Lassan már szavak is kezdtek belészüremkedni. Egyelőre még elmosódottak, alig hallható, csalogató szavak... Jegor kiszökkent az aluljáróból, egy pillanatra megállt és a hideg levegőt kapkodta. A járda mellé épp akkor állt be a troli. Egy megálló erejéig akár föl is szállhatna rá, hisz jóformán a ház előtt teszi le...
A fiúcska lassan indult a troli felé, mintha a lába váratlanul megbénult volna. Pár másodperc után a harmonikaajtó összezárult, s azzal a jármű kigördült a megállóból. Jegor bambán bámult a nyomába, a zene pedig egyre hangosabban szólt, lassan az egész világot betöltötte: az égbe szökő szálloda félkörétől egészen az idelátszó, közeli „pálcikákon álló dobozig” – a lakóházáig. A zene gyaloglásra hívta. A fényesen kivilágított sugárútra, ahol most is jó pár járókelő haladt. A lépcsőházig csupán öt perc az út.
A zenéig még annyi se...
Jegor vagy száz métert haladhatott, aztán a szálloda épülettömbje immáron nem védte a széltől. A jeges légáramlat belemart az arcába, még a hívogató dallamot is majdnem elnyomta. A fiúcska tántorogva megállt. Az igézet egy csapásra szertefoszlott, viszont ismét visszatért az idegen tekintet érzete, ezúttal egy adag kiadós rettegéssel körítve. Megfordult – ismét egy troli közeledett a megállóhoz. És az utcai lámpák fényében megvillant egy rikító narancsszín dzseki. A férfi, akivel együtt jött föl a mozgólépcsőn, követi. Félig lehunyt szemmel, de meglepő gyorsan és céltudatosan, mintha látná Jegort.
A fiúcska futásnak eredt.
A zene újult erővel hangzott föl, túlharsogván még a szél függönyét is. Most már az egyes szavakat is ki tudta venni. Tudta, de nem akarta...
Az lenne most a leghelyesebb, ha a sugárúton menne, a bezárt, de fényben úszó üzletek mentén, a kései járókelők mellett, a száguldozó autósok szeme láttára.
Ám Jegor befordult egy kapualjba. Odavonzotta a zene.
Majdnem vaksötét volt, csupán a fal mellett mocorgott két árnyék. Jegor akárha ködfátyolon keresztül látta volna őket, holmi sápatag kékes fényben. Egy ifjú és egy hölgyike, meglehetősen lenge öltözékben, mintha bizony odakint az udvaron nem mínusz 20 fok lenne.
A zene még utoljára rázendített, áthatón és diadalmasan. Azzal elhallgatott. A fiúcska érezte, ahogy elernyed a teste. Verejtékben úszott, alig állt a lábán, le akart ülni a síkos, eljegesedett szeméttel borított járdára.
– Jóféle... – szólalt meg halkan a hölgyike. Sovány arca volt, beesett orcákkal, sápadt bőrrel. Csak a szeme tűnt élőnek: fekete, hatalmas, vonzó szeme.
– Hagyhatnál belőle... egy kicsit... – szólt az ifjú. Elmosolyodott. Olybá tűntek, mint két testvér: nem az arcvonásaik alapján, hanem valami mindkettejükben közös, megfoghatatlan sajátság okán – akárha egy porosan áttetsző tüll borult volna rájuk fölülről.
– Neked? – A hölgyike egy pillanatra levette Jegorról a tekintetét. A dermedtség kicsit alábbhagyott, viszont fölhorgadt a rettegés. A fiúcska szóra nyitotta száját, ám észrevévén az ifjú tekintetét, egyszerűen nem tudott kiáltani. Mintha egy hideg gumihártya feszült volna rá.
– Igen. Fogd!
A hölgyike gunyorosan horkant egyet. Tekintetét Jegorra vetette, ajkaival felé csücsörített, mintha épp csókot dobna. Aztán halkan ismételni kezdte a csalogató zenébe fonódó ismerős szavakat.
– Gyere ide... Gyere hozzám...
Jegor mozdulatlanul állt. Nem volt ereje elfutni, dacára az egész rettenetnek, meg a torkából föltörő és nyomban elakadó kiáltásnak. Csak arra futotta, hogy állva maradjon.
A kapualj mellett egy nő haladt el, pórázon vezetve két megtermett farkaskutyát. Komótosan, lassítottfelvétel-szerűen, akárha víz alatt haladna, egy rémálom részeként. Szeme sarkából Jegor észrevette, hogy a kutyák nekilódultak, a kapualj felé húztak, s azzal lelkében hiú remény lángja lobbant. A farkaskutyák vicsorogtak, de valahogy tétován, gyűlölettel vegyes rettegéssel. A nő egy pillanatra megállt, gyanakodva a kapualjba nézett. Jegor észrevette, hogy a tekintete jellegtelen – mintha egyenest átnézne rajta.
– Gyerünk! – rántott a pórázokon, s a kutyák készségesen egész a lábáig hátráltak.
Az ifjú halkan elnevette magát.
A nő lépteit szaporázva eltűnt a látótérből.
– Nem megy! – rikkantotta elkenődve a hölgyike. – Nézd csak meg, egyszerűen nem megy!
– Erősebben! – mondta halkan az ifjú összevont szemöldökkel. – Tanulj!
– Gyere! Gyere hozzám! – ismételte erélyesen a hölgyike. Jegor csupán kétméternyire állt, ám úgy látszik, fontos volt, hogy saját maga tegye meg ezt a távolságot.
S Jegor megértette – nincs többé ereje ellenszegülni. A hölgyike tekintete fogva tartotta, egy láthatatlan gumiszíjra fűzte, a szavak pedig egyre hívták, és ő semmit sem tehetett ellenük. Tudta, hogy nem lenne szabad elindulnia, mégis tett egy lépést. A hölgyike elmosolyodott, mire megcsillantak szabályos fehér fogai. Megszólalt:
– Vedd le a sálad!
Most már nem tudort ellenkezni. Remegő kézzel dobta le a kapucniját, a sálat ki sem bogozva húzta le. És egyre csak közelített a hívogató fekete szemekhez.
A hölgyike arcával történt valami. Lelógó alsó állkapcsában a fogak megmozdultak, eltorzultak. Hosszú, immáron nem emberi szemfogak villantak elő.
Jegor még egy lépést tett.

 

 

1. FEJEZET

AZ ÉJSZAKA szerencsétlenül indult.
Sötétedés után nem sokkal ébredtem. Fektemben elnéztem, ahogy az utolsó fénypászmák elenyésznek a redőny réseiben. Elmélkedős hangulatban voltam. Ez már a vadászat ötödik napja – és mindeddig semmi eredménye. Aligha lesz épp ma szerencsém.
A lakásban hideg volt, a fűtőtestek alig melegítettek. Az egyetlen dolog, amiért szeretem a telet, hogy hamar besötétedik és kevés járókelő akad az utcákon. Különben meg... Ha rajtam áll, hát már rég teszek az egészre – legszívesebben itthagytam volna Moszkvát, irány akárhová, Jalta vagy Szocsi. Kifejezetten a Fekete-tengerre, nem pedig valami távoli meleg óceánok idegen szigeteire vágytam: ragaszkodom anyanyelvem közegéhez...
Tudom, ostoba vágyak.
Korai még visszavonulnom holmi melegebb éghajlatokra.
Nem szolgáltam meg.
A telefon mintha csak az ébredésemre várt volna – követelődzőn és undokul kezdett csirregni. Kitapogattam a kagylót, aztán a fülemhez tartottam – némán, egy szót se szólva.
– Anton, válaszolj!
Hallgattam. Larisza hangja tárgyilagos, fegyelmezett, de érezni rajta a fáradtságot. Nyilvánvaló, hogy egész nap nem aludt.
– Anton kérem, kapcsoljam a főnököt?
– Nem kell – dörmögtem.
– Na ugye. Fölébredtél?
– Egen.
– Ma is csak a szokásos vár rád.
– Van valami új?
– Nem, semmi. Van mit reggelizned?
– Majd megoldom.
– Rendben. Sok sikert!
A jókívánság bágyadtan és unottan hangzott. Larisza nem hitt bennem. S alighanem a főnök sem.
– Köszönöm – feleltem a szaggatott búgásnak. Fölkeltem, aztán lejtettem egy tiszteletkört a vécé meg a fürdőszoba iránt. Miközben épp a pasztát nyomtam volna a fogkefére, ráeszméltem, hogy hát t'onképpen sietek, így aztán otthagytam a kád szélén.
A konyhában töksötét volt, de világosságot, magától értetődően, nem gyújtottam. Kinyitottam a hűtő ajtaját – a kicsavart izzó ott fagyoskodott az élelmiszerek között. Ránéztem a tésztaszűrővel letakart fazékra. A szűrőben egy darab félig fölengedett hús hevert. Kivettem a tésztaszűrőt, ajkamhoz emeltem a fazekat, kortyoltam egyet.
Ha valaki azt hiszi, hogy a disznóvér ízletes, hát nagyot téved.
Visszatettem vércsurgásos fazekamat a helyére, majd a fürdőszobába mentem. A haloványan világító kék lámpicsku alig derengett a sötétben. Hosszadalmasan, mondhatni bőszülten sikáltam a fogaimat, aztán nem bírtam ki, s még egyszer kimentem a konyhába, meghúzni a fagyasztóban tárolt jéghideg vodkásüveget. Így aztán a hasamban már nem csupán meleget éreztem – valósággal égetett. Érzetek bámulatos keverése: jéghideg a fogamon, forróság a hasamban.
– Hogy aztán majd tenmagad... – kezdtem bele a főnöknek címezve, de még idejében észbe kaptam. Ő még a formálisan le nem bonyolított átkokat is megérzi. A szoba felé haladva szépen összegyűjtöttem elszórt ruhadarabjaimat. A nadrág az ágy alól került elő, a zokni az ablakpárkányról, az ing meg valamiért Cshojon[1] maszkján lógott.
Az ősidők koreai császára rosszallón tekingetett rám.
– Inkább törődnél a házőrzéssel! – dörmögtem, mire megint cirregni kezdett a telefon. A szobában ugrándozva kerestem meg a készüléket.
– Anton, netán szerettél volna közölni velem valamit? – érdeklődött a láthatatlan beszélgetőtárs.
– Egyáltalán nem – mondtam komoran.
– Na azé'. Tedd hozzá nyugodtan, hogy „örömmel szolgálok nagyságodnak”!
– Örömről szó sincs. És ez már így is marad... nagyságos uram...
A főnök hallgatott egy sort.
– Anton, mindezek ellenére arra kérlek, vedd komolyabban az előállott helyzetet! Rendben? Reggel várom a jelentést, bármi történjék is. És... járj szerencsével...
Nem mondhatni, hogy elszégyelltem volna magam. Mindenesetre úrrá lettem ingerültségemen. Mobilomat a dzsekim zsebébe dugtam, aztán kinyitottam az előszobaszekrényt. Filóztam egy darabig, mivel is koronázzam meg öltözködési procedúrámat. Volt pár frissen újított hadfelszerelésem, amit az elmúlt hét során kaptam a barátoktól. De aztán csak a szokásosat vételeztem – univerzális, ugyanakkor meglehetősen kompakt összeállításban.
Na még a minidiszk-lejátszót. Egyáltalán nincs szükségem holmi érzékszervi hallásra, viszont az unalom – kérlelhetetlen egy ellenség.
Mielőtt kiléptem volna, sokáig lestem kifelé az ajtó kukucskálóján. Senki sem volt a lépcsőházban.
Így indult a soron következő éjszaka.

 

Vagy hat óra hosszat metróztam, különösebb rendszer nélkül szálltam át egyik vonalról a másikra, időnként még el is bóbiskoltam, pihenni hagyván tudatomat, mindeközben szabadjára engedve érzékeimet. De hiába füleltem. Illetve láttam pár érdekességet, ám ezek mindennapi esetek voltak, újoncoknak valók. Csak tizenegy felé változott a szitu, amikor is kezdett elnéptelenedni a metró.
Csukott szemmel ültem, és már vagy harmadszor hallgattam Manfredini ötödik szimfóniáját. A lejátszóban lévő minidiszk tartalma kész őrület volt, saját külön bejáratú válogatásomban: középkori olasz darabok és Bach művei váltogatták egymást az Aliszával,[2] Ritchie Blackmore-ral és a Piknikkel.
Fölöttébb tanulságos megfigyelni, mely dallam melyik eseményhez köthető. Ma éjjel Manfredinié lett a dicsőség.
Egyszerre összegörnyedtem, ahogy a görcs végigszaladt rajtam, lábujjam hegyétől a tarkómig. Még sziszegtem is hozzá valamit, miközben kinyitottam a szemem, és körülnéztem a kocsiban.
Rögtön kiszúrtam a leányt.
Nagyon kedves, fiatalka. Csinos bundácskában, retiküllel, kezében könyvvel.
És akkora fekete örvénnyel a feje fölött, amilyet már vagy három éve nem láttam!
Eszelős tekintetem lehetett. A leány megérezte, rám pillantott, majd rögtön elfordult.
Talán inkább nem ártana fölfelé nézned!
Nem, miért is tenné – úgyse láthatná a förgeteget, max. valaminő enyhe nyugtalanságot érezhet. És csak nagyon kuszán, a szeme sarkából veheti észre feje fölött a villódzást... Mintha muslincák szálldosnának, mint amikor forró napokon az aszfalt fölött remegős a levegő...
De semmit se vesz észre. Semmit. Aztán él még egy napot, vagy kettőt, amíg el nem botlik a tükörjégen, de úgy, hogy halálra zúzza a fejét. Vagy elcsapja egy kocsi. Vagy megkéseli egy rabló a kapualjban – aki tulajdonképpen még csak meg sem érti, miért is öli meg ezt a leányt. A környezetében aztán meg majd ilyeneket szólnak: „Olyan fiatal volt, élhetett volna még akármeddig, hisz annyira szerette mindenki...”
Igen. Persze. Hiszen már az arca is fölöttébb jóságos és önzetlen: fáradtság tükröződik rajta, de haragnak nyoma sincs. Egy ilyen leány mellett nem olyannak érzed magad, mint amilyen valójában vagy. Igyekszel jobbá lenni, ami elég nyomasztó. Az ilyennel inkább csak barátkoznál, egy kis flört is belefér, meg némi bizalmaskodás. Ritkán szeretnek bele a fajtájába, ellenben mindenki szereti őket.
Egyvalakit kivéve: aki perkált a Setét mágusnak.
A fekete förgeteg valójában szokványos egy jelenség. Ha alaposan odafigyelek, hát még vagy öt-hat darabot számlálhatok itt össze, amint az utasok feje fölött függeszkednek. De mindegyikük elmosódott, bágyadt, ráadásul alig forognak. A leghétköznapibb, nem hivatásos átkok következményei. Mondjuk valaki beszólt a másiknak: „Hogy dögölnél meg, te rohadék!” Másvalaki egyszerűbben és enyhébben fogalmazott: „A rosseb egyen meg!” És a Setét oldal felől máris átlibbent egy apró szélörvény, hogy elszippantsa a szerencséjét, kiszivattyúzza az erejét.
Csakhogy a hétköznapi, dilettáns, formálisan le nem bonyolított átkozódás jó ha egy-két óra hosszat fejti ki hatását, na jó, max. egy napig. És a következménye – ha nem is épp kellemes, azért messze nem halálos. Ám a leányzó fölötti fekete förgeteg teljes értékűnek, stabilizáltnak látszott, vélhetően egy tapasztalt mágus műve. Még maga sem tudta, de a leányzó jóformán halott volt.
Már épp gépiesen nyúltam a zsebembe, amikor ráeszméltem, hol is vagyok valójában, mire aztán összeráncoltam a homlokom. Miért is nem működnek a mobilok a metróban? Mintha bizony tulajdonosaik nem utaznának a föld alatt!
Ettől kezdve kétfelé is elköteleződtem, majd szétszakadtam: az alapvető feladatom – lett légyen mégoly reménytelen és sikertelen – meg a kárhozatos leányzó között. Nem tudom, lehet-e rajt' még segítenem, de muszáj lesz kiderítenem a förgeteg támasztóját...
S ebben a pillanatban másodszor is belém nyilallt. Csak most másképp. Görcs és fájdalom nélkül, csupán kiszáradt a torkom, elzsibbadt az ínyem, a vér lüktetni kezdett a halántékomban, az ujjhegyem pedig viszketett.
Megvan!
De miért pont a legrosszabb pillanatban?
Fölemelkedtem – a szerelvény az állomáshoz közeledve már fékezőre fogta. Elhaladván a leányzó mellett megéreztem a tekintetét. Szemmel tartott. Félt. Alighanem a fekete örvény, ha mégoly észrevétlen is, nyugtalanságot keltett benne, arra késztette, hogy figyelje a környezetében lévőket.
Talán ezért van még mindig életben?
Azon iparkodtam, hogy miközben elfordítom róla a tekintetem, kezemet a zsebembe süllyesszem. Kitapogattam az amulettet – ónixból faragott hűvös pecek. Még egy pillanatig haboztam, egyéb megoldásokon törvén a fejem.
Nem, egyszerűen nem akadt más megoldás.
Tenyerembe szorítottam a pecket. Az ujjaim hasogatni kezdtek, aztán a kő fölmelegedett, miközben átadta a benne fölhalmozódott energiát. Az érzet éppenséggel nem volt talmi, ám ezt a meleget nem lehetne hőmérővel mérni. Olybá tűnt, mintha egy tűzből kikapott zsarátnokot szorongatnék... Egy hideg hamuval borított, izzó magvú zsarátnokot.
Fullra lefölözvén az amulettet, pillantásomat a leányzóra vetettem. A fekete förgeteg remegett, s enyhén felém is hajlott. Az örvény akkora irdatlan volt, hogy alapjáraton még az értelem valaminő csíráival is bírt.
Odavágtam.
Ha a kocsiban, mit a kocsiban, ha az egész szerelvényen lett volna akár csak egy Másféle is, láthatta volna a vakító villanófényt, amely egyforma könnyedséggel szeli át a fémet és a betont...
Még soha nem vágtam oda ilyen bonyolult szerkezetű fekete örvénynek. És sohasem használtam ilyen nagy töltésű amulettet.
A hatás minden várakozást fölülmúlt. Teljesen váratlanul érte az utazóközönséget: némelyek fölül totál eltörölte a zsenge átkokat. Egy idősebb nő, aki jóformán már belefáradt abba, hogy fájó homlokát dörgölje, csodálkozva meredt a tenyerére: makacs migrénje egy csapásra eltűnt. Egy fiatal srác, aki tompán meredt az ablakra, egyszer csak megrázkódott, arcizmai pedig elernyedtek – s a szeméből tűnni kezdett a néma bánat.
A leányzó fölötti fekete örvény vagy ötméternyit arrébb lódult, félig még ki is lógott a metrókocsiból. Ám szerkezete mit sem bomlott, aztán pedig cikcakk-menetben kezdett visszaevickélni az áldozatához.
Micsoda erő!
Micsoda céltudatosság!
Azt regélik – igaz, jómagam nem tapasztaltam –, hogy a legalább két-három méterre eltaszított förgeteg elveszti tájékozódó képességét, és a hozzá legközelebb eső emberre tapad. Ha úgy vesszük, ez eléggé gázos, ám az idegen átok jóval gyöngébben hat, az új áldozatnak pedig megvan minden esélye a megmenekedésre.
Viszont ez a förgeteg szépen pedálozott visszafelé, akár a bajbajutott gazdi segítségére siető hűséges eb!
A metrószerelvény megállt. Még egy utolsó pillantást vetettem az örvényre – ismét csak a leányzó fölött függött, ráadásul most még gyorsabban pörgött... És semmit, abszolúte semmit se tehettem. Valahol itt, egyenest a szomszédban, az állomáson találom egy hete húzódó moszkvai kóborlásaim célját. Nem tehetem meg, hogy egyszerűen továbbutazom, a leányzóra felügyelendő. A főnök elevenen fölfalna... És lehet, hogy még csak nem is képletes értelemben...
Miután az ajtók sziszegve szétnyíltak, még egy utolsó pillantást vetettem a leányzóra, siettemben iparkodtam megjegyezni az auráját. Annak nem sok esélye van, hogy föllelem a hatalmas városban. És mégis – muszáj lesz megpróbálnom.
De nem most.
Kiugrottam a metrókocsiból, és körülnéztem. Tény, hogy nincs elég tapasztalatom a terepmunka terén, ebben abszolúte igaza van a főnöknek. Csak hát az a módszer, amit a kiképzés során alkalmazott, egyáltalán nem volt ínyemre.
Hát hogy a fenébe találjam meg így a célt?
Közönséges látással embereket láttam, és egyikük sem keltett gyanút. Még most is sok utas tülekedett errefelé – elvégre ez itt a Kurszkaja vonal és a Körgyűrű metszéspontja, erre az állomásra futnak be a pályaudvarról érkezők, a munkaidő végeztével szétszéledő árusok, nem is szólva az alvóvárosba igyekvő átszállókról... Lehunyt szemmel jóval élvezetesebb kép tárult elém: az estefelé megszokottnak mondható, színehagyott aurák. Köztük élénkvörös foltként virított egyesek rosszindulata, átható-naranccsal világlott egy párocska, amint szemlátomást épp az ágyat célozták siettükben, a részegek aurái pedig elmosódott barnásszürke sávokban vonultak.
És sehol egy nyom. Csak a száraz torok, a zsibbadt íny meg az eszméletlenül kalimpáló szív. És a vér utóíze az ajkamon. Az egyre növekvő drukk.
A jelek közvetettek, ugyanakkor túlságosan is nyilvánvalóak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam őket.
De hát melyikük? Melyik lehet az?
Hátam mögött megindult a szerelvény. A cél közelségének érzete nem csökkent, tehát egyelőre a közelében vagyok. Föltűnt a szembejövő szerelvény – és egyszeriben megéreztem, ahogy a cél megmozdult, s elindult felé.
Előre!
Átvágtam a peronon, aztán ott szlalomozhattam a szemüket a táblákra meresztgető vidékiek közt, végül a szerelvény vége felé vettem az irányt – a cél érzete gyöngülni kezdett. Az első kocsi irányába fordultam – igen, kezdek közeledni...
Tisztára mint abban a gyerekjátékban: hideg-langyos-meleg.
Utasok tódultak be a metrókocsikba. A szerelvény mentén futottam, s közben éreztem, amint a szám sűrű nyállal kezd megtelni, a fogaim is fájni kezdtek, az ujjaim pedig begörcsöltek... A fülhallgatóban dübörgött a zene.

 

In the shadow of the moon,
She danced in the starlight,
Whispering a haunting tune
To the night...

 

Ez aztán az alkalomhoz passzoló nóta! De még mennyire, hogy passzol...
Nem lesz ennek jó vége.
Az összezáródó ajtóhoz ugrottam, megdermedtem, miközben befelé füleltem. Eltaláltam, avagy nem? Vizuálisan továbbra sem tudtam beazonosítani a célt...
Eltaláltam.
A szerelvény ott száguldott a Körgyűrűn, miközben lázongó ösztöneim ezt harsogták: „Itt van! Melletted!”
Lehet, hogy még a metrókocsit is eltaláltam?
Miután lopott pillantást vetettem útitársaimra, lemondtam erről a reményről. Itt ugyan nem akad senki, aki számot tarthat az érdeklődésemre.
Nincs mit tenni, kibekkeljük...

 

Feel no sorrow, feel no pain,
Feel no hurt, there's nothing gained...
Only love will then remain,
She would say.

 

A „Proszpekt Mira” (Béke sugárút) állomáson megéreztem, amint a cél távolodni kezdett. Kiugrottam a metrókocsiból, és az átszálló folyosó felé vettem az irányt. A közelben van, valahol egész közel...
Sugárirányú átszállásomat követően a másik vonalon lévő állomáson a cél érzete már-már kínzóvá fokozódott. Kapásból kiszúrtam magamnak néhány jelöltet: két bakfist, egy fiatal srácot és egy fiúcskát. Mindegyikük szóba jöhetett, de hát melyikük az?
A kiszemelt négyes társaság egy kocsiba szállt. Ezt már sikernek könyvelhettem el, így aztán követtem őket, majd pedig várakozni kezdtem.
Az egyik bakfis a Rizsszkaján szállt ki.
A célérzet nem csökkent.
A srác az Alekszejevszkaján szállt ki.
Csodás. A bakfis vagy a fiúcska? Melyikük lehet az?
Megengedtem magamnak, hogy mindkettejüket lopva szemügyre vegyem. A bakfis duci volt, pirospozsgás, és épp a Moszkovszkij Komszomolec[3] magazint olvasgatta elmélyülten. Semmi jelét sem adta holmi izgatottságnak. A fiúcska viszont pont az ellentettje: vékonydongájú és törékeny volt, ahogy ott állt az ajtó mellett, ujját az üvegen húzogatva.
Meglátásom szerint a bakfis sokkal, hm – étvágygerjesztőbbnek tűnt. Kettő az egyhez, hogy ő a kiszemelt.
Végeredményben persze az egészet a nem kérdése dönti el.
Most már kezdtem hallani az Elhívást. Egyelőre még nem értelmes szavak, csupán egy lágy, elnyújtott dallam formájában. A fülhallgatóból áradó hang érzékelése rögtön megszűnt, az Elhívás könnyedén lenyomta a zenét.
Sem a bakfison, sem pedig a fiúcskán nem mutatkozott nyugtalanság. Vagy nagyon magas az átviteli küszöbszintjük, vagy pedig épp ellenkezőleg – rögtön behódoltak.
A szerelvény a VDNH-hoz[4] érkezett. A fiúcska elvette kezét az üvegről, kilépett a peronra, majd sietősen a régi kijárat felé vette az irányt. A bakfis viszont maradt.
Az ördögbe is!
Mindketten túlságosan közel voltak még hozzám, így nem foghattam föl, melyiküket is érzem valójában!
Ám ekkor az Elhívás dallama diadalmasan fölharsant, és lassan beszédelemek kezdtek belészüremleni.
Női hang!
Kiugrottam a záródó ajtón, sietősen a fiúcska nyomába szegődvén.
Csodás. A vadászat a végéhez közelít.
Csak aztán hogy fogok boldogulni a lemerült amulettel? Föl nem foghatom ésszel...
Alig néhányan mentünk csak kifelé, a mozgólépcsőn négyen voltunk. Elöl a kisfiú, nyomában egy nő a kisgyerekével, aztán én, mögöttem pedig egy idősebb, gyűrött tábornok. A hadfi szép fényes aurával bírt, mely csupa acélszürke-kék árnyalatból szőve villódzott. Kínomban még arra is gondoltam gunyorosan, hogy segítségül hívom. A magafajták mindmáig hisznek a „tiszti becsület” fogalmában.
Csak hát a derék öregnek kevesebb hasznát vehetnem, mint egy légycsapónak az elefántvadászat során.
Miután kivertem fejemből a baromságokat, még egyszer a fiúcskára néztem. Csukott szemmel szkenneltem az auráját.
Az eredmény elriasztott.
Szivárványos, áttetsző ragyogás övezte. Időnként pirosba váltott, máskor sűrű zöld árnyalattal telítődött, mindez olykor ráadásképp sötétkék föllobbanásokkal.
Ritka eset. Alakulófélben lévő sors. Szétfolyó lehetőségek. A fiúcska még nagy gazemberré válhat, de lehet jószívű és tisztességes is; ám akár egy senki is válhat belőle, semmirekellő, kinek fajtájától hemzseg a világ. Ahogy mondani szokás, még előtte a jövő. Ilyesfajta aurák általában két-három esztendős gyermekeknél szoktak előfordulni, ám ennél idősebb korban fölöttébb ritkán találkozhatni effélével.
Most már értem, miért épp őt szúrta ki az Elhívás. Akárhogy is vesszük, ínyencfalat.
Éreztem, ahogy a nyál összefut a számban.
Túlságosan is hosszú ideig tart itt minden, túlontúl sokáig... Elnéztem a fiúcskát, vékony nyakát a sál alatt, és elátkoztam a főnököt, a hagyományokat, a rítusokat – mindazt, amiből a munkám állott. Zsibbadt az ínyem és száradt a torkom.
Bár ízre kesernyés-sós, de ezt a szomjat csakis a vér olthatja.
Az ördögbe is!
A fiúcska leszökkent a mozgólépcsőről, átszaladt az előcsarnokon, majd eltűnt az üvegajtók mögött. Egy pillanatra megkönnyebbültem. Lépteimet lassabbra fogva követtem, miközben szemem sarkából figyeltem mozgását: a fiúcska az aluljáró felé tartott. Most már futott, valami húzta-vonta az Elhívás elébe.
Gyorsabban!
A trafikhoz érve az eladónak vetettem két érmét, és igyekeztem úgy szólni hozzá, hogy közben ne mutassam a fogaimat:
– Hatért, gyűrűset!
A pattanásos legény lassúdad mozdulatokkal – olybá tűnt, mintha csak melegedni járna a munkahelyére – nyújtotta át az üveg vodkát. Becsületére legyen mondva, még figyelmeztetett is:
– A vodka nem egészen kóser. Persze nem méreg, Dorohovszkaja fajta, de azért mégis...
– Az egészség fontosabb – rekesztettem be a hablatyot. A vodka nyilvánvalóan pancsolt volt, de momentán nekem épp megfelelt. Egyik kezemmel letéptem a ráerősített drótkarikánál fogva kupakvédő fóliáját, a másikkal előkaptam mobilomat, és benyomtam az újrahívást. Az eladó elkerekedett szemmel bámult a látszólagos anakronizmusra. Az aluljáró felé rohantamban kortyoltam egyet – a vodka bűzlött, akár a petróleum, az íze pedig még annál is trébb volt: ordított róla, hogy hamisítják, biztos a sarkon túl palackozzák.
– Hallom.
Ez már nem Larisza volt. Éjjelente általában Pável ügyel.
– Itt Anton. Valahol a Kozmosz szálló környékén, az udvaroknál. A nyomában vagyok.
– A csapatot? – érdeklődés sugárzott a hangjából.
– Igen. Már lemerítettem az amulettet.
– Mi történt?
Az aluljáró közepén szundikáló hajléktalan egyszer csak kinyújtotta a kezét, arra számítva, hogy átengedem neki a becses üveget. Elfutottam mellette.
– Hagyjuk ezt most! Gyorsabban, Pável!
– A fiúk már úton vannak.
Hirtelen úgy éreztem, mintha az állkapcsomba izzó tű fúródnék. Hogy rohadnál meg...
– Pása, nem tudom teljes mértékben szavatolni a cselekedeteimet – mondtam gyorsan, és azzal kinyomtam. Egyenest egy rendőri egyenruhába futottam bele.
Már csak ez hiányzott!
Miért van az, hogy a törvény és a rend emberi őrei mindig a lehető legrosszabb pillanatban bukkannak föl?
– Kaminszkij őrmester – hadarta nyelvtörő gyanánt a járőr egyik fiatal tagja –, az igazolványát, legyen szíves...
Kíváncsi vagyok, mit akarhatnak a nyakamba varrni. Ittas befolyásoltság alatti nyilvános helyen való tartózkodás? Minden bizonnyal.
Kezemet a zsebembe süllyesztvén megérintettem az amulettet. Langymeleg. De nem is kell ide több.
– Itt sem vagyok – mondtam.
A két szempárból egy pillanattal elébb csak úgy sugárzott, hogy előre innának a medve bőrére, ha már személyemben ilyen könnyű prédára akadtak – és akkor tekintetük egy csapásra elrévedt, az értelemnek még a szikrája is kihunyt bennük.
– Maga itt sincs – ismételték kórusban.
Arra már nem volt időm, hogy beprogramozzam őket. Így hát odavetettem azt, ami először az eszembe jutott:
– Vegyenek vodkát, és pihenjenek! Most azonnal! Lépés indulj!
A parancs szemmel láthatóan termékeny talajra hullott. A két rendőr kézen fogta egymást, akár a kisgyerekek, ha sétálni mennek, s azzal a trafikok felé lódultak az aluljárón keresztül. Enyhén zavarban éreztem magam, amint elképzeltem parancsom következményeit, de most nem volt idő a szitu korrigálására.
Az aluljáróból azzal a tudattal ugrottam ki, hogy már elkéstem. De nem, akármilyen meglepő, a fiúcska még nem távolodott el messzire. Vagy százméternyire álldigált, miközben enyhén hajladozott. Micsoda ellenállóképesség, ezt nevezem! Az Elhívás akkora erővel harsogott, hogy már-már azon csodálkoztam: az a néhány járókelő miért nem perdül táncra, a trolik miért nem kanyarodnak le a sugárútról, hogy aztán a kapualjba rohanjanak, élvezetteljes sorsukat beteljesítendő...
A fiúcska körülnézett. Tán még engem is észrevett. Aztán gyorsan megindult előre.
Kész, vége, megadta magát.
A nyomába szegődtem, miközben azon tanakodtam lázasan, most mit tegyek. Be kéne várni a csapatot – vagy tíz perc kell nekik, hogy ideérjenek, nem több.
De ez aligha válnék a fiúcska javára.
Veszélyes egy dolog a szánalom. Ma már kétszer engedtem neki. Először a metróban, amikoris sikertelenül elpazaroltam az amulett töltetét, miközben a fekete örvény lenyomásával próbálkoztam. És most megint, a fiúcska nyomába eredve.
Sok évvel ezelőtt hallottam egy mondatot, amellyel sehogy sem akaródzott megbékélnem. És mind a mai napig nem is békéltem meg, noha már számtalanszor meggyőződtem igaz voltáról.
„Ami jó a köznek, az ritkán esik egybe az egyén javával...”
Igen, persze, értem én. Ez az igazság.
De meglehet – van oly igazság, mely rosszabb a hazugságnál is.
Az Elhívás elébe rohantam. Alighanem másképp hallottam, mint ahogy az a fiúcskának lejött. Számára a szólíttatás csalogató, varázslatos dallamnak tűnt, ami egy csapásra elveszi az akaratát és az erejét is. Számomra pedig pont ellenkezőleg: vészjóslóan fölkavarta a véremet.
Fölkavarta a véremet...
A testem, amit egész héten szadiztam, lázadozott. Inni akartam, de nem vizet – képes vagyok akár koszos városi hóval is csillapítani a szomjamat anélkül, hogy különösebb kárt tennék magamban; ám nem is szeszes italra vágytam – kéznél volt a tré szeszneművel töltött vodkásüveg, és attól se lenne bajom. Vért akartam.
És nem disznóvért, sem pedig marhavért, hanem kifejezetten embervért. Legyen átkozott a vadászat...
„Át kell esned ezen – mondotta a főnök. – Öt év a vegyelemző osztályon: kissé sok ez, nem gondolod?” Nem tudom. Lehet, hogy sok, de nekem tetszett a meló. Végső soron maga a főnök is már vagy száz éve nem foglalkozik operatív munkával.
Elfutottam a kivilágított kirakatok mellett, melyek csak úgy roskadoztak a „népi iparművészeti termékektől”, illetve tömve voltak a hivalkodó kellékül szolgáló élelmiszerekkel. Mellettem a sugárúton autók száguldoztak, olykor egy-egy járókelő is fölbukkant. De ez is csak hamisítvány volt, illúzió, a világ érzékelhető peremeinek egyike, ám az emberek számára csakis ez létezett. Speciel örülök, hogy nem ember vagyok.
Futás közben hívtam elő a homályt.
A világ föllélegzett, miközben szétvált. Mintha reptéri reflektorok vetültek volna rám hátulról, egy hosszú, vékony árnyékot hasítván ki mindeközben. Az árnyék gomolygott és egyszersmind alakot is öltött, s magához vont – egy olyan szférába, ahol egyáltalán nincsenek árnyékok. Közben el-elszakadt a mocskos aszfalttól, fölágaskodott, rugózott, akár egy súlyos füstoszlop. Az árnyék előttem futott...
Belehúztam, aztán áttörtem a szürke sziluetten, és beléptem a homályba. A külvilág színei egyszeriben kifakultak, a sugárúti autók száguldása pedig vontatottá vált, mintha lelassultak volna.
Közeledtem küldetésem színhelyéhez.
A kapualjba érvén már látni véltem a végkifejletet. Hogy ott hever majd a fiúcska mozdulatlan, meggyalázott, fölhörpölt teste az eltünedező vámpírok közelében.
De még idejében érkeztem.
A vámpír-hölgyike előtt állt, annak meg már meredeztek a szemfogai, a fiúcska pedig épp a sálját vette le lassan. Aligha fél most – az Elhívás teljesen elaltatja a tudatot. Minden bizonnyal a villogó éles szemfogak érintéséről ábrándozik.
Mellette ott állt a vámpír-ficsúr. Rögtön megéreztem, hogy a párosban övé a vezérszerep: ő volt az, aki rávette a hölgyikét, ő kezdeményezte, hogy rákapjon a vérre. És végül a legförtelmesebb: a ficsúrnak moszkvai iktatójegye volt. Ezt a barmot!
Ellenben megnőttek esélyeim a sikerre...
A vámpírok felém fordultak, kissé tanácstalanul, lévén nem értették, mi történik. A fiúcska az ő homályukban volt, nem láttam, nem láthattam őt – akárcsak őket magukat...
Aztán a ficsúr arcvonásai kezdtek kisimulni, még el is mosolyodott – barátságosan, nyugisan.
– Szeva...
Azt hitte rólam, hogy közéjük tartozom. És ezt igazán nem lehet hibájául fölróni: hisz most valóban egyike voltam a fajtájabelieknek. Majdnem. Az egy hétig tartó fölkészülés nem múlt el nyomtalanul: ráérezni a lényükre – a végén még nem átallottam volna átállni a Setét oldalra...
– Éjszakai Őrség – mondtam. Kezemmel előrenyújtottam az amulettet. Ugyan le volt merülve, ám ezt némi távolságból nem olyan könnyű érzékelni. – Kifelé a homályból!
A ficsúr vélhetően engedelmeskedett volna. Annak reményében, hogy nem tudok a nyomában húzódó vérnyomokról, hogy az ügyesetet majd az „emberrel való meg nem engedett kölcsönviszony létesítésének kísérlete” tárgykörbe sorolják. De a hölgyikébe nem szorult ennyi önuralom, képtelen volt bármit is fölfogni.
– Á-á-á-ááá! – vetette rám magát egy elnyújtott vonítással. Még jó, hogy nem mélyesztette fogait a fiúcskába: jelen állapotában teljesen beszámíthatatlan volt, akár egy narkós, ha anyaghiánya van, mert a vénájából kirántották az alighogy beledöfött fecskendőt – mint egy nimfomán, akiről pont egy pillanattal az orgazmus előtt csusszantak le.
Egy ember számára ez a ráindulás túl gyors volt, senki sem tudta volna elhárítani.
Ámde én a vámpírcsajjal egy valóságszelvényben voltam. Fölkaptam a kezemet, s azzal megküldtem egy adag löttyöt a fölbontott üvegből, egyenest a transzformáció nyomán eltorzult képébe.
Miért rühellik annyira vámpírék az alkoholt?
A fenyegető vonítás vékony visításba ment át. A vámpírcsaj egy helyben kezdett körözni, kezével az arcát csépelte, miközben rétegekben hámlott róla a bőr és a szürkés hús. A ficsúr közben megfordult, és futásnak eredt.
Mindez mondhatni túlságosan is papírforma szerint zajlott. Egy regisztrált vámpír – nem pedig holmi vándormadár, akivel egyenlő feltételek közt kellene megküzdeni. A vámpírcsajhoz vágtam az üveget, kinyújtottam a kezem, és elcsíptem az iktatójegy engedékenyen letekeredő fonalát. A ficsúr a torkához kapott, és hörögni kezdett.
– Kifelé a homályból! – rikkantottam.
Alighanem fölfogta, hogy igencsak rosszul áll a szénája. Rám vetette magát, próbált lazítani a fonal szorításán, mozdultában eresztve ki agyarait, egyszersmind pedig még transzformálódott is.
Ha az amulettem teljesen föl lett volna töltve, hát egyszerűen letaglózom.
Így viszont kénytelen voltam megölni.
Az iktatójegy – egy halványkéken fénylő pecsét a vámpír mellkasán – roppant egyet, miközben kiadtam hangtalan parancsomat. Az energia, amit valaki nálamnál alkalmatosabb személy telepített belé, egy immáron halott testbe tódult. A vámpír még futott. Jóllakott volt, erős, s az elorzott idegen életek még táplálták a halott porhüvelyt. Ámde lehetetlen volt egy ekkora erő csapásával ellenkezni: a bőre kiszáradt, pergamenként vonta be a csontjait, a szemüregéből nyálka csordult. Aztán eltörött a hátgerince, és a még rángatódzó testmaradványok a lábam elé roskadtak.
Megfordultam – a vámpírcsajnak máris sikerült újraélednie. De a veszély már elmúlt. A hölgyike óriási szökellésekkel vágott át az udvaron. A homályból továbbra sem lépett ki, és ezt a megrendítő látványt csakis én láthattam. Meg hát persze a kutyák. Valahol a közelben egy kiskutya hisztérikus ugatásba fogott, egyszersmind gyűlölettel és félelemmel telten – mindazon érzésekkel, amiket a nemzetsége időtlen idők óta táplál az élőholtak iránt.
Arra már nem maradt erőm, hogy kövessem a vámpírcsajt. Nyújtóztomban még levettem aurájának lenyomatát: összeaszott, szürke, poshadt volt. Megtaláljuk. Most már sehová sem bújhat el.
De hol van a fiúcska?
Miután kilépett a vámpírok által létrehozott homályból, emlékezetvesztés állhatott elő nála, ám akár el is tompulhatott agyilag. Mindenesetre már nem volt a kapualjban. Mellettem se futhatott el sehogy... Kiugrottam a kapu alól az udvarra, ahol aztán megláttam a fiúcskát. Majdhogynem még a vámpírcsajnál is gyorsabban lógott meg. Derék dolog! Ügyes a fiú. Nincs szüksége segítségre. Kár, hogy megjegyezte a látottakat, de hát ugyan ki hinne egy ekkora fiúcskának? Reggelre pedig minden elhalványul majd az emlékezetében, szépen átalakul egy valószerűtlen agyrémmé.
Vagy mégiscsak utol kéne érni a kiscsávót?
– Anton!
A sugárút felől Igor és Garik érkeztek futva, a mi elválaszthatatlan műveletis duónk.
– Meglépett a hölgyike! – kiáltottam.
Garik futtában arrébb rúgta a vámpír összeaszott testét, miáltal egy jó adag pudvás korhadékot küldött a fagyos levegőbe. Elrikkantotta magát:
– A lenyomatot!
Átküldtem neki a menekülő vámpírcsaj képét, mire Garik elfintorodott, és még jobban rákapcsolt. A műveletisek hajszába vetették magukat, miközben Igor még futtában odavetette:
– Foglalkozz a szemeteddel!
Mintha bizony szükségük lett volna a válaszomra, de azért bólintottam, és azzal kiléptem a saját homályomból. A világ rögvest megtelt színekkel. A műveletisek körvonalai szertefoszlottak, s még az emberi valóságban leledző hó sem tűnt holmi láthatatlan lábaktól letaposottnak.
Fölsóhajtottam, aztán az út szélén leparkolt szürke Volvóhoz léptem. A hátsó ülésen meglehetősen egyszerű felszerelés várt: egy erős műanyagzsák, szemeteslapát és söprű. Vagy öt perc alatt összekotortam a vámpír jóformán érzékelhetetlen súlyú maradványait, aztán a zsákot a csomagtartóba rejtettem. A csoffadt buckából, amit a hanyag házmester hagyott maga után, szedtem egy adag piszkos havat, szétterítettem a kapualjban, topogtam rajt' egy sort, ezáltal a megmaradt korhadékot is a sárba tapostam. Nem jár neked emberi temetés, hisz nem is voltál ember...
Hát akkor meg is volnánk, ugyebár.
Visszamentem a kocsihoz, a volánhoz ültem, és lehúztam a dzsekim cipzárját. Jól éreztem magam. Túlontúl is jól. A rettenetes vámpír halott, a barátnőjét elkapják a fiúk, és még a kissrác is életben maradt.
Ennek fog csak igazán örülni a főnök!

 

 

2. FEJEZET

– KONTÁRMUNKA!
Igyekeztem némi ellenvetéssel élni, de a rákövetkező replika úgy csattant, akár egy frász, úgyhogy befogtam a számat.
– Bóvli!
– De...
– Legalább fölfogtad, miféle hibákat vétettél?
A főnök visszavett egy kicsit az elánból, mire bátorkodtam fölpillantani padlóra szegezett szememmel. Óvatosan szólaltam meg:
– De mintha...
Alapjában véve szeretem ezt a dolgozószobát. Valami gyermeki érzés ömlik el ilyenkor a lelkemen, amint végignézek ama bájos csecsebecsék során, melyek a golyóálló üveggel védett polcokon sorakoznak, a falakon függenek, avagy hanyagul odavetve hevernek az asztalon, floppykkal és üzleti szerződésekkel vegyesen. Mindegyik tárgyhoz – az ősi japán legyezőtől kezdve egészen a cakkos szélű fémdarabig, melyre egy szarvast erősítettek és egy autógyár emblémája – egy konkrét történet köthető. Amikor a főnök épp jó hangulatában van, hát nagyon de nagyon lebilincselő elbeszéléseket lehet hallani tőle.
Csak hát elég ritkán lelem ilyen hangulatban.
– Rendben. – A főnök fölhagyott a föl-alá járkálással, bőrfoteljébe telepedett, és rágyújtott. – Halljuk, magyarázd a bizonyítványod!
Megjelenéséhez passzoló, gyakorlatias hangot ütött meg. Emberi kinézetre vagy negyvenéves lehetett, és a közepes volumenű üzletemberek ama szűk köréhez tartozott, akikre a hatalom emberei reményteljesen szeretnek hagyatkozni.
– Mit magyarázzak? – kockáztattam meg a kérdést egy újabb tárgyilagos értékelés reményében.
– A hibákat. A hibáidat.
Tehát így állunk... Rendben.
– Első hibám az volt, Borisz Ignatyjevics – kezdtem a lehető legártatlanabbul –, hogy tévesen értelmeztem a feladatot.
– Csak nem? – érdeklődött a főnök.
– Hát én azt föltételeztem, hogy a célfeladatom... egy olyan vámpír fölkutatása, aki Moszkvában aktivizálta magát, holmi vadászat céljából. Hogy fölkutassam, és ööö... ártalmatlanítsam.
– Igen, igen... – szólt bátorítóan a főnök.
– Valójában pedig az alapvető cél abban ragadható meg, hogy visszaigazolást nyerjen az operatív feladatok ellátására való alkalmasságom a terepmunka során. Mindezt a célfeladat hibás értelmezéséből fakadóan, egész pontosan az „oszd meg és védelmezd” elvét követve...
A főnök fejét csóválva fölsóhajtott. Egy kívülálló akár azt is hihette volna, hogy meg lett szégyenítve.
– És valamiben megsértetted ezt az elvet?
– Nem. És ezért elszúrtam a feladatot.
– Hogyan szúrtad el?
– Először... – Egy kitömött fehér hóbagolyra bandzsítottam, ami az egyik üvegezett polcon állt. Most akkor megmoccantotta a fejét, vagy nem? – Először is elpazaroltam az amulett töltetét egy fekete förgeteg hiábavaló semlegesítésére...
Borisz Ignatyjevics a homlokát ráncolta. Lesimította a haját.
– Rendben, akkor hát kezdjük ezzel! Tanulmányoztam a képét, és hacsak nem színezted ki...
Felháborodottan ingattam a fejem.
– Elhiszem. Nos hát, egy effajta förgeteget amulettel leszedni képtelenség. Emlékszel a besorolási osztályokra?
A fenébe! Miért is nem futottam át a régi jegyzeteimet?
– Meggyőződésem, hogy nem emlékszel. Nem baj, ez a förgeteg úgyis túllóg a mezei besorolásokon. Sehogy se boldogultál volna vele... – A főnök áthajolt az asztalon, és titokzatos hanglejtéssel súgta: – És hát, tudod...
Füleltem.
– Még nekem se sikerült volna, Anton.
A vallomás váratlanul ért, és hirtelenjében nem találtam szavakat. Abbéli hitünk, hogy a főnök abszolúte mindenre képes, sosem hangzott el nyilvánosan, de makacsul tartotta magát az iroda munkatársai közt.
– Anton, egy ekkora erővel bíró förgeteget... csakis a létrehozója szüntethet meg.
– Meg kell találni... – mondtam bizonytalanul. – Kár a leányért...
– Nem ő itt a lényeg. Nem csupán ő.
– Miért? – kottyantottam közbe, aztán gyorsan helyesbítettem magam: – Nemde le kell állítani a Setét mágust?
A főnök fölsóhajtott.
– Lehet, hogy licence van rá. Lehet, hogy teljes mértékben joga volt átkot terhelni rá... Még csak nem is a mágus a lényeg. Egy ekkora erejű fekete förgeteg... emlékszel, amikor télen lezuhant egy repülő?
Összerezzentem. Nem mi szúrtuk el, meg aztán az egész leginkább a joghézagoknak volt köszönhető: a pilóta, akire az átkot terhelték, nem boldogult az irányítással, és a menetrend szerinti járat lakótömbökre zuhant. Ártatlan emberek életeinek százai...
– Az effajta förgetegek nem képesek irányítottan működni. Csajszikám elkárhoztatott ugyan, de nem esik holmi tégla a fejére egy tetőről. Valószínűbb, hogy fölrobban egy ház, kitör egy járvány, netán véletlenül atombombát dobnak Moszkvára. Ez itten a baj veleje, Anton.
A főnök hirtelen megfordult, és megsemmisítő pillantást vetett a bagolyra. Mire az gyorsan behúzta szárnyát, és üvegszemében kialudt a csillogás.
– Borisz Ignatyjevics... – szóltam rettegéssel telten. – Ez az én vétkem...
– Világos, hogy a tiéd. Csak egyvalami menthet meg, Anton. – A főnök a torkát köszörülte. – A szánalomnak engedelmeskedve teljesen helyesen cselekedtél. Az amulett nem tudta teljesen elcsapni az örvényt, ám ideiglenesen elodázta a pokol áttörését. Most van 24 óra előnyünk, vagy akár még 48 is... Mindig azt vallottam, hogy a meggondolatlan, de jóravaló tettek több hasznot hajtanak, mint a végiggondolt kegyetlenségek. Ha nem használod az amulettet... hát mostanra fél Moszkva romokban heverne.
– Akkor hát mit tegyünk?
– Megkeressük a csajszit. Megóvjuk... erőinktől tellően... Egy-két alkalommal tán még sikerül destabilizálni az örvényt. Ezen idő alatt pedig föl kell kutatnunk a mágust, aki rábocsátotta az átkot, hogy rávegyük az örvény letörésére.
Bólogattam.
– Mindenki részt vesz a kutatásban – vetette oda hanyagul a főnök. – Visszahívtam a fiúkat a szabadságról, reggelre itt lesz Ilja és Szemjon Ceylonról, délre pedig a többiek is. Európában most rossz az időjárás, így hát megkértem a kollégákat az ottani hivatalban, hogy segítsenek, de amíg szétoszlatják a felhőket...
– Reggelre? – Egy pillantást vetettem az órámra. – Az még egy teljes nap.
– Nem, mostanra – felelte a főnök, tudomást sem véve a déltájban kint világló napról. – Te is részt veszel a kutatásban. Lehet, hogy megint mázlid lesz... Folytassuk a hibáid kielemezgetését?
– Hát érdemes erre vesztegetni a drága időt? – kérdeztem félénken.
– Nem vesztegetjük, afelől nyugodt lehetsz. – A főnök fölkelt, a polcokhoz lépett, kezébe fogta a kitömött baglyot, majd az asztalra helyezte. Rögtön világos lett, hogy tényleg ki van tömve, és annyi élet sincs benne, mint egy prémgallérban... – Folytassuk a vámpírokkal és az áldozatukkal!
– Elengedtem a vámpírcsajt. És a fiúk sem kapták el – erősítettem meg bűnbánóan.
– Csak ne szerénykedj! Derekasan helytálltai a küzdelemben. A fő gond az áldozat...
– Igen, a fiúcska emlékezete megmaradt. De úgy eliszkolt...
– Anton! Ébredj! A fiúcskát jó pár kilométer távolságból csalták lépre az Elhívással! Gyámoltalan bábuként kellett volna a kapualjba lépnie! És amikor a homály elmúlik... önkívületbe kellett volna esnie! Anton, hisz ha mindezek után még képes volt mozogni... hát kiemelkedő mágikus potenciállal kell bírnia!
A főnök elhallgatott.
– Hülye vagyok.
– Nem. Te aztán tényleg begyöpösödtél a laborban. Anton, ez a fiúcska elvileg akár még nálam is erősebb lehet!
– De hát...
– Hanyagold a hízelgést, ha kérhetem...
Az asztalon megcsörrent a telefon. Alighanem sürgős hívás lehetett: kevesen ismerik a főnök közvetlen számát. Én például – nem ismerem.
– Hallgass! – parancsolta a főnök a vétlen készüléknek, mire az elnémult. – Anton, meg kell találni a legénykét. A meglépett vámpírcsaj önmagában nem veszélyes. Vagy utolérik a fiúk, vagy egy sima járőr kapja el. De ha kiszívja a srácot... vagy ami még rosszabb, magához teszi hasonlatossá... Nem tudhatod, valójában mire képes egy teljesértékű vámpír. A maiak... jó ha szúnyogok egy Nosferatu-féle mellett. És ő még csak nem is a legjobb volt közülük, ha kérkedett is ezzel... Úgyhogy föl kell kutatni a fiúcskát, kivizsgálni, és... a lehetőségekhez képest... bevonni az Őrség munkájába. Nincs jogunk átengedni a Setét oldalra, különben végképp összeomlik az egyensúly Moszkvában.
– Ezt vehetjük parancsnak is akár?
– Engedély – mondta komoran a főnök. – Jogom van efféle parancsokra, de hát magadtól is érted.
– Tudom – feleltem halkan. – Mivel kezdjük? Pontosabban kivel?
– Ahogy tetszik. Alighanem mégiscsak a leányzóval. De próbáld meg előkeríteni a fiúcskát is!
– Máris induljak?
– Előbb aludd ki magad!
– Alaposan kialudtam magam, Borisz Ignatyjevics...
– Nem hinném. Legalább még egy órát javaslok.
Semmit sem értettem. Tizenegykor keltem ma, rögtön az irodába téptem, teljesen fittnek éreztem magam, csak úgy duzzadtam az erőtől.
– Kapsz egy segítőtársat. – A főnök ujjával csettintett a kitömött bagoly előtt. A madár kiterjesztette szárnyát, és méltatlankodó vijjogásba fogott.
Nyeltem egyet, mielőtt rászántam magam a kérdésre:
– Ez meg ki? Vagy inkább mi?
– Miért érdekel? – kérdezte a főnök, miközben a bagoly szemét vizslatta.
– Talán hogy eldöntsem, akarok-e vele dolgozni.
A bagoly rám nézett, és azzal sziszegni kezdett, akár egy fölbőszült macska.
– Helytelen a kérdésfeltevésed. – A főnök a fejét ingatta. – Hajlandó lesz-e ő együtt dolgozni veled... ez itt a kérdés.
A bagoly újfent vijjogni kezdett.
– Igen – mondta a főnök, miközben már nem hozzám, hanem a madárhoz beszélt. – Sok mindenben igazad van. De netán újból fellebbeznél?
A madár megdermedt.
– Megígérem, hogy közbenjárok. És ezúttal van rá esély.
– Borisz Ignatyjevics, nekem az a véleményem... – kezdtem.
– Bocsáss meg, Anton, de különösebben nem izgat... – A főnök kinyújtotta a kezét, a bagoly pedig esetlenül rátotyogott pihés lábaival, majd megállapodott a tenyerén. – Föl se fogod, mekkora szerencséd van.
Elhallgattam. A főnök pedig az ablakhoz lépett, majd kitárván az ablakszárnyakat előrenyújtotta kezét. A bagoly szárnyaival verdesni kezdett, aztán a mélybe vetette magát. Ezt nevezem én kitömött bábnak!
– Most hová?
– Hozzád. Párban fogtok dolgozni... – A főnök megdörzsölte az orrnyergét. – Igen! Jegyezd meg, hogy Olgának hívják!
– A baglyot?
– A baglyot. Ha eteted és gondját viseled, minden rendben lesz. Most pedig... aludj még egy kicsinyég, aztán kelj föl! Akár be se menj az irodába, várd meg Olgát... aztán irány a munka! Mondjuk ellenőrizhetnéd a metró-körgyűrűt...
– Hogyhogy aludjak még...? – kezdtem bele. De a világ körülöttem máris halványodni kezdett, elhomályosult, szerteolvadt. Arcomba fájón mélyedt a párna csücske.
A saját ágyamban feküdtem.
A fejem elnehezült, a szememben – akárha homok lenne. A torkom belefájdult, annyira kiszikkadt.
– De... – nyögtem hörögve, miközben a hátamra fordultam. A nehéz sötétítőfüggönyök miatt nem lehetett tudni, hogy odakint éjszaka van, vagy már rég fölkelt a nap. Az órára sandítottam: a világító számok nyolcat mutattak.
Először volt részem ama kitüntetésben, hogy a főnök álmomban fogadott audienciáján.
Valójában elég kellemetlen dolog, elsősorban a főnöknek, aki így kénytelen betörni a tudatomba.
Alighanem tényleg rosszul állunk az idővel, ha már egyszer úgy döntött, az álmok világában szükséges eligazítást tartania. Nézzenek oda – ez aztán a valóság! Nem vártam volna. A feladatok taglalása, meg ez a hülye bagoly is...
Összerándultam – kívülről kocogtatták az ablakot. Apró, szapora ütésekkel, mintha valami karmolászná. Tompa vijjogás hallatszott.
Ha úgy nézzük – mit is várhattam volna még?
Fölpattantam, sután megigazítottam az alsógatyámat, majd az ablakhoz szökelltem. Mindaz a szarság, amit a vadászatra készülvén nyeldekeltem, még mindig hatott rám, így a tárgyak körvonalait pontosan érzékeltem.
Egyetlen rántással széthúztam a függönyöket. Fölvontam a redőnyt.
A bagoly az ablakpárkányon ült. Egy kicsit hunyorgott – elvégre már megvirradt és túl erős volt számára a világosság. A utcáról persze nem lehet megállapítani, miféle madár telepedett egy tizedik emeleti lakás ablakába. Viszont a szomszédok, ha kipillantanak, igencsak meglepődnek. Egy hóbagoly Moszkva közepén!
– Mi az ördög... – mondtam halkan.
Jó lett volna világosabban kifejeznem magam. Ám ezen szokásomról már az elején leszoktattak, amint dolgozni kezdtem az Őrségnél. Egész pontosan – magamtól is leszoktam. Ha pár alkalommal szemügyre veszed az egyes emberek fölött pörgő kis örvényeket, amiket magad keltettél azáltal, hogy nekik címezted káromkodásodat – hát rögvest megtanulod visszafogni magad.
A bagoly engem nézett. Várakozón.
Körös-körül pedig madarak tomboltak. Egy közeli fára telepedett verébcsapat vad csivitelésbe kezdett. A varjak már bátrabbak voltak. A szomszéd erkélyre meg a környező fákra szálltak. Egyre csak károgtak, időnként pedig leszökdeltek a gallyakról, és az ablak előtt köröztek. Ösztöneik azt súgták, egy effajta kéretlen-váratlan szomszédtól eljövendő kellemetlenségekben lehet részük.
Ám a bagoly nem reagált. Köpött a verebekre meg a varjakra. Persze már ha tudott volna.
– Ki a csuda vagy te? – mormogtam, miközben kíméletlenül föltéptem a leragasztott papírszigetelést, hogy kinyithassam az ablakot. Szép kis szívesség a főnöktől, egy váltótárs... egész pontosan váltótársnő...
A bagoly egyetlen szárnycsapással bent termett a szobában, majd csukott szemmel a gardróbra telepedett. Akárha évszázadok óta itt élne. Talán átfázott volna az út során? Nem valószínű, elvégre eredendően sarkvidéki lenne...
Miközben az ablak bezárásán ügyködtem, egyre csak azon töprengtem, mit is tegyek most. Miképp kommunikáljak vele, mivel etessem, és egyáltalán – árulják már el, az isten szerelmére, miben segíthet nekem ez a tollas teremtés?
– Olgának hívnak? – kérdeztem, miután végeztem az ablakkal. A réseknek hála még így is húzott a cúg, ám az előállott probléma megoldását egyelőre elnapoltam. – Hé, te madár!
A bagoly fölnyitotta egyik szemét. Majdhogynem annyiba se vett engem, mint a hebehurgya verebeket.
Minden egyes pillanattal egyre ostobábbnak éreztem magam. Először is – egy olyan társat kaptam, akivel képtelenség kommunikálni. Másodszor pedig – hisz ez egy nő!
Még ha bagoly is.
Lehet, hogy nadrágot kéne húznom? Egy szál gyűrött alsógatyában ácsorgok, borostás, álmatag ábrázattal...
Tökhülyének érezvén magam, fölkaptam a ruhámat, és kiszökkentem a szobából. A mondat, amit legvégül odavetettem a bagolynak – „Elnézést, egy pillanatra!” –, méltóképp árnyalta a rólam formálódó képet.
Ha ez a madárka valóban az, aminek gondolom, akkor nem épp a legjobb benyomást keltettem magamról.
Mindennél jobban egy zuhanyra vágytam, de ekkora időveszteséget nem engedhettem meg magamnak. Megelégedtem egy borotválkozással, aztán zúgó fejemet a hideg csapvíz alá tartottam. A kispolcon, ahol a samponok és a dezodorok álltak, kölni is akadt, amit általában nem használtam.
– Olga? – hívogattam, miközben a folyosót vizslattam.
A konyhában akadtam a bagolyra, a hűtőn. Úgy ült ott, akárha kitömött báb lenne, amit csak a móka kedvéért tettek oda. Majdnem úgy, mint a főnöknél, az üvegezett polcon.
– Élsz még? – kérdeztem.
Egy borostyánsárga szem nézett vissza rám komoran.
– Rendben – tártam szét a karomat. – Kezdjük elölről, oké? Értem én, hogy nem a legjobb benyomást tettem rád. És becsülettel megvallom, nálam általában ez járja.
A bagoly figyelt.
– Nem tudom, ki vagy – telepedtem lovaglóülésben a hokedlire a hűtő elé. – Te meg nem tudod elmesélni. Ellenben én bemutatkozom. Antonnak hívnak. Öt éve derült ki, hogy én is... Másféle vagyok.
A bagoly által produkált hang leginkább egy elfojtott kuncogásra hasonlított.
– Igen – egyeztem bele. – Csupán öt éve. Így alakult. Nagyon magas volt az elválasztási küszöbértékem. Nem akartam látni a homályvilágot. És nem is láttam. Amíg a főnök rám nem akadt.
Olybá tűnt, hogy a baglyot kezdi, érdekelni a dolog.
– Gyakorlati foglalkozást tartott. Kiképezte a műveletiseket, miképp lehet föltárni a rejtett Másféléket. Akkor akadt rám... – Emlékezés közben elnevettem magam. – Persze, hogy áttörte a küszöbértékemet. Aztán már minden ment magától... elvégeztem egy alkalmazkodó tanfolyamot, majd az elemző részlegen kezdtem el dolgozni. Az életem különösebben még csak meg sem változott... Úgy lettem Másféle, hogy szinte észre se vettem. A főnök ráncolta a szemöldökét, de nem szólt. Jól végeztem a dolgomat... a többibe pedig nincs joga beleavatkozni. Ám egy hete a városban holmi rögeszmés vámpír garázdálkodik. Hát rám osztották az ártalmatlanítás feladatát. Úgymond azért, mert az összes műveletis foglalt. Valójában pedig... hogy végre-valahára én is átessek a tűzkeresztségen. Meglehet, ez így helyes. Csakhogy egy hét alatt további három ember veszett oda. Egy profi akár 24 óra alatt elkapta volna azt a párocskát...
Nagyon kíváncsi voltam, mit gondol minderről Olga. Ám a bagoly meg se nyikkant.
– Mi a fontosabb az egyensúly megőrzése érdekében? – Mégiscsak megkérdeztem. – Az én műveleti besorolásom emelése, vagy három semmiben sem vétkes ember élete?
A bagoly hallgatott.
– A hagyományos módszerekkel nem tudtam érzékelni a vámpírokat – folytattam. – Rá kellett vezetnem magam a rezonanciára. Persze nem embervérrel, csak disznóéval. Meg aztán ott vannak ezek a preparátumok... de hát biztos ismered őket...
Amikor a preparátumokhoz értem, fölkeltem, és kinyitottam egy szekrénykét a tűzhely alatt, majd előhúztam egy szorosan bedugaszolt befőttesüveget. A barnás színű rögös porból már alig maradt, épp csak egy kevéske az üveg alján, nem lett volna értelme leadni az anyaggazdálkodásra. Kiszórtam a port a mosdókagylóba, aztán lemostam – a konyhában menten bódító fűszeres illat kezdett terjengeni. Kiöblítettem az üveget, és a szemetesvödörbe dobtam.
– Kis híján átléptem a határt – jegyeztem meg. – A lehető legtermészetesebb módon. Tegnap reggel, épp visszatérőben voltam a vadászatról... a lépcsőházban belefutottam a szomszéd leánykába. Még csak a köszönést sem kockáztattam, lévén szemfogaim máris nyúltak megfele. És ma éjjel, amikor megéreztem a fiúcskát célzó Elhívást... nem sok híja volt, hogy magam is a vámpírokhoz rukkoljak be.
A bagoly egyenest a szemembe nézett.
– Gondolod, hogy ezért szemelt ki engem a főnök?
Ez egy kitömött báb. Egy tollcsomó, vattával tömött tollcsomó.
– Hogy az ő szemükkel lássak?
Az előszobában megszólalt a csengő. Fölsóhajtottam, és széttártam a karom: itt nincs mit tenni, magadra vess, akármely beszélgetőtárs túltesz egy ilyen unalmas madáron. Menet közben fölkapcsoltam a villanyt, az ajtóhoz léptem, és kinyitottam.
A küszöbön egy vámpír állt.
– Gyere be! – mondtam. – Gyere csak be, Kosztya!
Kicsit téblábolt az ajtóban, de aztán csak bejött. Lesimította a haját – észrevettem, hogy izzad a tenyere, a szemével pedig ide-oda fürkészett.
Kosztya még csak 17 éves. Születése óta vámpír, egy szokványos, hétköznapi városi vámpír. Nagyon kellemetlen helyzetben leledzik: a szülei vámpírok, és hát ilyetén feltételek mellett a gyermeknek mondhatni semmi esélye sincs arra, hogy normális emberként nőjön föl.
– Elhoztam a lemezeket – dörmögte Kosztya. – Nesze.
Átvettem a CD-köteget, s még csak nem is csodálkoztam azon, hogy ilyen sokat hozott. Általában hosszasan kellett nyüstölni, hogy visszaadja a lemezeket: rémes egy srác.
– Mindet meghallgattad? – kérdeztem. – Átvetted őket?
– Jaaa... hát akkor én mennék is...
– Várjál! – Vállon ragadtam, és belöktem a szobába. – Mi a baj?
Nem szólt semmit.
– Szóval már értesültél róla? – Kezdtem kapiskálni.
– Nagyon kevesen vagyunk, Anton. – Kosztya egyenest a szemembe nézett. – És amikor valaki elmegy közülünk, rögtön megérezzük.
– Ja, vagy úgy. Dobd le a cipőd, menjünk a konyhába! Komoly beszédem van veled.
Kosztya nem vitatkozott. Én pedig lázasan agyaltam azon, mit is tegyek. Öt évvel ezelőtt, amikor Másfélévé váltam és a világ föltárta homály-oldalát, meglepő felfedezések sokasága várt. De hogy pont velem szemben egy egész vámpírcsalád lakik – mind közül ez volt az egyik legsokkolóbb.

 

Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Épp az előadásokról tértem haza: nem volt semmi extra bennük, és mondhatni a nemrég befejezett főiskolára emlékeztettek. Három másfél órás előadás zsinórban egy előadóval, mindez akkora hőségben, hogy a fehér köpeny az izzadságtól a testünkhöz tapadt: egy egészségügyi intézménytől béreltük az előadótermet. Hazafelé tartva elszórikázgattam a magam örömére: hol átléptem a homályba egy kis időre – jártasságom még nemigen volt –, hol meg a járókelőket szondáztam. És már a lépcsőházban a szomszédokba botlottam.
Nagyon kedves emberek. Egyszer kölcsön akartam kérni tőlük a fúrógépet, mire Kosztya apja, Gennagyij, aki szakmáját tekintve építőmunkás, egyszerűen átjött hozzám, és játszi könnyedséggel segített elbánni a betonfalakkal – hiába, no, az értelmiség nem lehet meg a munkásosztály nélkül...
És akkor hirtelen észrevettem, hogy valójában nem is emberek.
A frászt hozták rám. Barnásszürke aurájuk volt, súlyos, elnehezült. Dermedten, rémülettel telten meredtem rájuk.
Polina – Kosztya anyja – arca kissé elváltozott, a kissrác pedig megmerevedett és elfordult. A családfő pedig odajött hozzám, lépésenként a homályba veszve – azzal a kecses járással, mely csak a vámpírok sajátja, akik egyszerre élők és holtak. Számukra a homály – megszokott létközeg.
– Szervusz, Anton – mondta.
A világ körös-körül szürke és halott volt. Magam se vettem észre, hogy merültem nyomában a homályba.
– Mindig is tudtam, hogy egyszer átléped a küszöböt – mondta. – Minden rendben.
Egy lépést hátráltam – mire Gennagyij arca megrándult.
– Minden rendben – ismételte. Széttárta az ingét, és látni engedte az iktatójegyet: kékes lenyomat a szürke bőrön. – Mindannyian nyilvántartásba vagyunk véve. Polina! Kosztya!
A felesége szintén átjött a homályba, és kigombolta a blúzát. A kissrác nem mozdult, és csak apja zord tekintete vette rá, hogy fölmutassa a jegyet.
– Le kell ellenőriznem – suttogtam. Hipnotikus kézmozdulataim még kidolgozatlanok voltak, kétszer is elszúrtam, úgyhogy újra kellett kezdenem. Gennagyij türelmesen várakozott. Végre aztán a jegy visszajelzett. Állandó bejelentkezés igazolása, rendszerellenes tevékenység nem észlelhető...
– Minden rendben? – kérdezte Gennagyij. – Elmehetünk?
– Én...
– Semmiség. Tudtuk, hogy egyszer még Másfélévé leszel.
– Menjetek! – mondtam. Nem épp összhangban a szabályzattal, de most valahogy nem volt idegem a szabályokhoz.
– Igen... – Mielőtt kilépett volna a homályból, Gennagyij egy pillanatra még visszamaradt. – Jártam az otthonodban... Anton, s ezennel, ím, viszonzom meghívásodat...
Minden rendben volt.
Elmentek, én pedig egy padra telepedtem, a napon sütkérező nénikék mellé. Rágyújtottam, miközben próbáltam rendet teremteni a gondolataim közt. Az egyik nénike nem bírta sokáig, rám nézett, és egyszeriben megnyilatkozott:
– Hát nem kedves népek, Arkasenyka?
Állandóan eltévesztette a nevemet. Csak két-három hónapja maradt hátra – most már világosan láttam.
– Nem egészen... – mondtam. Elszívtam három cigit, aztán hazakullogtam. Az ajtóhoz érve elnéztem, ahogy a „vámpírösvény” szürke nyomvonala elhalványul a küszöbnél. Épp ma tanultam meg, hogyan vegyem észre...
Estére már rendbe is jöttem. Lapozgattam a jegyzeteimet, ehhez viszont át kellett mennem a homályba. A szokványos világ számára ezek a hétköznapi füzetek érintetlennek tűntek. Először föl akartam hívni a csoportfelelőst, vagy akár magát a főnököt – személyesen vállalt értem felelősséget. De éreztem, magamnak kell meghoznom a döntést.
Amikor teljesen besötétedett, már nem bírtam tovább. Följebb mentem egy emelettel, becsöngettem. Kosztya nyílott ajtót, s ahogy meglátott, összerezzent. A valóságban ő is, akárcsak az egész családja, teljesen hétköznapinak tűnt...
– Hívd ide a szüléidet! – kértem.
– Minek? – dünnyögte.
– Szeretnélek meghívni benneteket teázni.
Gennagyij bukkant föl a fia háta mögül, a semmiből tűnt elő, jóval tapasztaltabb volt nálam, a Fény újdonsült hívénél.
– Biztos vagy benne, Anton? – kérdezte kétkedőn. – Egyáltalán nem szükséges. Minden rendben.
– Biztos.
Hallgatott egy sort. Aztán megvonta a vállát:
– Holnap beugrunk. Ha meghívsz. És ne heveskedj!
Éjfélre már kimondhatatlanul örvendeztem azon, hogy visszautasítottak. Három felé megpróbáltam elaludni, abban a nyugodt tudatban, hogy nincs és nem is lesz bejárásuk az otthonomba.
Reggel, miután egész éjjel le se hunytam a szemem, az ablakban álltam, és elnéztem a várost. Nagyon kevesen vannak. Két-három kilométeres körzetben egy sincs rajtuk kívül.
Milyen érzés lehet számkivetettnek lenni? Amikor nem azért büntetnek, mert elkövettél valamit, hanem mert képes lennél elkövetni? Milyen lehet itt élni – na jó, nem élnek, e helyt valami más szót kéne használni –, a felügyeletüket ellátó személy közvetlen szomszédságában?
Az előadásokról hazafelé jövet egy kis tortát is vettem a teához.

 

Most pedig Kosztya – jófejű, értelmes srác –, a Lomonoszov Egyetem fizika szakos hallgatója, aki szerencsétlenségére élőholtnak született, itt ül mellettem és kanalával egyre csak a cukortartóban matat, mintha nem bírná rászánni magát arra, hogy merítsen belőle. Vajon honnét ez az elfogódottság?...
Azelőtt szinte naponta beugrott hozzám. Pont az ellentettje voltam – a Fénypárti oldalon álltam. De beengedtem a házamba, előttem nem kellett megjátszania magát. Lehetett lazán fecsizni, vagy akár a homályba is merülhetett, hogy aztán a fölbukkanó lehetőségekkel dicsekedjék: „Anton, képzeld, sikerült transzformálódnom!”, „Elkezdtek nőni a szemfogaim, r-r-rrr!”
Az a legfurcsább az egészben, hogy mindez természetes volt. Nagyokat kacagtam, elnézvén a vámpírgyerek abbéli próbálkozását, hogy denevérré változzék: ez egy felsőfokú vámpír fogára való feladat, ő pedig nem az a fajta – és adja a Fény, hogy soha ne is váljék azzá! Csak néha kellett ráncba szednem: „Kosztya, ilyet soha nem szabad tenned... Megértetted?” És ez is természetes volt.
– Kosztya, a munkámat végeztem.
– Kár.
– Megsértették a törvényt. Érted? Nem csupán a mi törvényünket, ha nem vennéd észre. És azt nem csupán a Fénypártiak fogadták el, hanem az összes Másféle. Ez a srác meg...
– Ismertem őt – mondta váratlanul Kosztya. – Vidám természete volt.
Az ördögbe is...
– Szenvedett?
– Nem – ráztam meg a fejem. – Az iktatójegy rögvest öl.
Kosztya összerezzent, majd egy pillanatra a mellkasára sandított. Átérve a homályba, a jegyet még a ruhán keresztül is láthatni, ha meg nem mész át – hát egyáltalán nem lehet észrevenni. Olybá tűnt, hogy nem ment át. De hát honnét is tudhatnám, miképp érzékelik vámpírék az iktatójegyet?
– Mit tehettem volna? – kérdeztem. – Gyilkolt. Vétlen embereket gyilkolt. Teljesen védtelenek voltak vele szemben. Rávett egy csajszit, durván, erőszakosan, nem kellett volna vámpírrá válnia... Tegnap majdnem végeztek egy fiúval. Csak úgy. Nem pedig az éhségtől hajtva.
– Tudod te, mit tesz a mi éhségünk? – kérdezte Kosztya kisvártatva.
Kezd fölnőni. Egyenest a szemem láttára...
– Igen. Tegnap én is majdnem vámpírrá váltam...
Pillanatnyi csönd következett.
– Tudom. Éreztem, reménykedtem...
Ördög és pokol! Mondhatni az enyéimre vadásztam. És rám is vadásztak. Pontosabban – kelepcébe csaltak, arra várván, hogy aztán a vadász majd űzött vaddá alakul.
– Nem – mondtam. – Ne haragudj, de nem.
– Igen, vétkezett – mondta makacsul Kosztya. – De miért kellett megölni? Ítélkezni kellett volna fölötte. Törvényszék, ügyvéd, vádirat, ahogy annak lennie kell...
– Akkor van rendjén, ha nem keverjük bele az embereket a saját ügyeinkbe! – förmedtem rá. És most először esett meg, hogy Kosztya szó nélkül hagyott egy effajta hangnemet.
– Túl sokáig voltál ember!
– És fikarcnyit se bánom!
– Miért ölted meg?
– Mert különben ő ölt volna meg engem!
– Csak szeretett volna átállítani!
– Ami még rosszabb!
Kosztya elhallgatott. Odahagyta a teáját, fölkelt. Egy teljesen szokványos, pimasz, ugyanakkor az erkölcscsőszt betegesen játszó ifjú.
Csak hát vámpír.
– Megyek...
– Várj! – A hűtőhöz léptem. – Vidd el, kiutalták nekem, de aztán nem volt rá szükségem.
Az ásványvizes üvegek közül előhalásztam néhány kétdecis üvegcsét, bennük donorvérrel.
– Nem kell.
– Kosztya, de hisz tudom, hogy ez állandó gond nálatok. Nincs rá szükségem. Vidd!
– Meg akarsz vesztegetni?
Kezdett bőszíteni.
– Ugyan miért kéne megvesztegesselek? Csupán ostoba dolog lenne ezt kidobni... ennyi. Ez vér. Azért adták az emberek, hogy valakin segítsenek!
És akkor Kosztya váratlanul elmosolyintotta magát. Kinyújtotta a kezét, fogta az egyik üvegcsét, majd kinyitotta, miközben könnyedén és ügyesen letépte a bádogkupakot. Az ajkához emelte. Ismét mosolygott egy sort, aztán belekortyolt.
Még sosem láttam őket táplálkozás közben. Különösebben nem is vágytam rá.
– Hagyd abba! – mondtam. – Ne pojácáskodj!
Kosztya ajkai vérben áztak, egy kis erecske pedig az orcáján csordogált. Nem csupán csordogált, hanem szó szerint a bőrébe ivódott.
– Netán kellemetlen számodra a táplálkozási módszerünk?
– Igen.
– Ezek szerint én is kellemetlen vagyok a számodra? És mindannyian?
Ingattam a fejem. Azelőtt soha nem érintettük ezt a kérdést. Könnyebb volt így.
– Kosztya, ahhoz, hogy életben maradj, vérre van szükséged... Olykor pedig... emberi vérre.
– Ha úgy vesszük, nem is élünk.
– Átvitt értelemben véve. Hogy mozogjatok, gondolkodjatok, beszéljetek, ábrándozzatok...
– Neked aztán marha sok közöd van a vámpírok ábrándjaihoz!
– Fiacskám, a világon számtalan ember él, akiknek állandóan szükségük van vérátömlesztésre. Tán még többen is lehetnek, mint ti. És előfordulnak még ennél is cifrább esetek. Aztán létezik még a donorság intézménye, mert tiszteletreméltó és mert ösztönzik... Ne vigyorogj! Tudom, hogy mennyit köszönhet nektek az orvostudomány fejlődése és a donorság intézményének propagálása. Kosztya, ha valakinek létszükséglet... az életben maradáshoz kell a vér... az még nem baj. És hogy hová jut, az erekbe vagy a gyomorba, szintén sokadrangú. Az a fő kérdés, miképp jutsz hozzá.
– Szavak – horkantotta Kosztya. Olybá tűnt nekem, hogy egy pillanatra átment a homályba, és rögvest ki is bukkant belőle. Nő, nőddögél a fiú. És idővel majd valódi erőre tesz szert. – Tegnap megmutattad igazi hozzáállásodat a fajtánkhoz.
– Tévedsz...
– Nem kell a rizsa! – Félretette az üvegcsét, aztán meggondolta magát, és a mosdókagyló fölé fordította. – Nincs szükségünk az adományaidra...
A hátam mögül huhogás hallatszott. Megfordultam – a bagoly, akiről teljesen megfeledkeztem, Kosztya felé fordította a fejét, és kiterjesztette szárnyát.
Még soha nem tapasztaltam rajta ilyen arckifejezést.
– De... – mondta. – De...
A bagoly összecsukta szárnyát, és lehunyta a szemét.
– Olga, hisz beszélgetünk! – förmedtem rá. – Leszel szíves egy percig...
A madár nem reagált. Ellenben Kosztya egyre csak tekingetett fölváltva rám és a madárra. Aztán leült, összetett két kezét a térdére téve.
– Mi van veled? – kérdeztem.
– Elmehetnék?
Nem egyszerűen csodálkozó vagy ijedt volt, hanem egyenesen sokkolta a látvány.
– Eredj! De azért vidd csak el ezeket magaddal...
Kosztya sietősen összekapkodta az üvegcséket, aztán a zsebeibe tömködte őket.
– Talán ha a szatyrot is vinnéd, te észlény! Ki tudja, kivel akadsz össze a lépcsőházban?
A vámpír a flakonokat engedelmesen zacsiba pakolta, melynek oldalán az alábbi felirat díszelgett: „Keltsük új életre Oroszhon kultúráját!” A bagolyra sandítgatva az előszobába ment, ahol aztán sietősen nekiállt cipőt húzni.
– Gyere máskor is! – mondtam neki. – Nem vagyok én ellenség. Amíg át nem hágod a határokat, nem vagyok ellenség.
Bólintott, aztán akár a golyó, eltűzött a lakásból. Vállat vontam, majd bezártam az ajtót. Visszatértem a konyhába, kósza pillantást vetve a bagolyra:
– Nos? Mi is történt itt valójában?
A borostyánsárga tekintetből semmit se lehetett kiolvasni. Az égre tártam karomat:
– Mi legyen a közös munkával? He? Hát hogy lehessen így akármiféle együttműködés? Van valami járható utad a kommunikációt illetően? Most épp föltárom magam, hallod? Nyílt beszédet akarok!
Nem mentem át teljesen a homályba, csupán egy gondolatszállal folytam belé. Nem éri meg ennyire megbízni az ismeretlenekben, ám a főnök aligha adott volna mellém egy megbízhatatlan munkatársnőt.
Semmi válasz. Még ha képes is volt Olga a telepátiára, különösebben nem szándékozott élni vele.
– Hogyan fogjunk hozzá? Meg kell találnunk azt a leánykát. Mit szólnál ahhoz, ha mondjuk valami rendes alakot ölténél?
Válasz nuku. Fölsóhajtottam, aztán találomra megküldtem a baglyot emlékezetem egy foszlányával.
A madár kiterjesztette szárnyát, és a vállamra röppent.
– Szóval így állunk? Ezek szerint mégiscsak hallasz engem? De a válaszig már nem kegyeskedünk leereszkedni, igaz? Rendben, te tudod. Mit tegyek?
Megint csak a némajáték.
Egyébiránt igenis tudom, mi a teendő. Az már más kérdés, hogy semmi esélyem nincs a sikerre.
– És mégis, miképp fogok sétafikálni veled a városban, miközben ott csücsülsz a vállamon?
Csúfondáros, igen-igen csúfondáros tekintet volt a válasz. És azzal a madár a vállamon ülve átment a homályba.
Szóval így. A láthatatlan szemtanú. Nem egyszerű megfigyelő – Kosztya reakciója a bagoly láttán igencsak meggyőzőnek bizonyult. Úgy látszik, olyan társat adtak mellém, akit a Setét erői sokkal jobban ismernek, mint a Fény közkatonái.
– Megbeszéltük – szólaltam meg élénken. – Csak előbb még eszem valamit, oké?
Elővettem egy joghurtot, és töltöttem egy pohár narancslét magamnak. Attól, amin az elmúlt héten éltem – félig nyers bifsztek és húslé, ami csak alig különbözött a vértől – már hányingerem volt.
– Neked meg egy kis husit, igaz?
A bagoly elfordult.
– Hát, ahogy akarod – mondtam. – Meggyőződésem, hogy amint enni szottyan kedved, hát mentem föléled a beszélőkéd.

 

 

3. FEJEZET

SZERETEM homályba merülve járni a várost. Ilyenkor nem válsz láthatatlanná, hisz különben percenként beléd ütköznének. Átnéznek rajtad, miközben észre sem vesznek. Most viszont úgy alakult, hogy nyíltan kell dolgoznom.
A nappal nem a mi napszakunk. Lehet, hogy röhejesen hangzik, ám a Fény hívei éjjel dolgoznak, amikor beindulnak a Setétek. Momentán a Setétek nem sok mindenre használhatók. Vámpírok, alakváltók. A Setét mágusok nappal kénytelenek úgy élni, akár a hétköznapi emberek.
Mármint a többségük, értelemszerűen.
Most épp a Tulszkaja állomás körül keringtem. Ahogy a főnök tanácsolta, letudtam a metró-körgyűrű összes állomását, ahol csak felszínre jöhetett a pokolbéli fekete förgeteges leányzó. Valami nyomot kellett maga után hagynia, s ha mégoly halvány is, de csak észre lehet venni. Most a sugárirányú metróvonalak bejárásán volt a sor...
Hülye egy állomás – a kerületről már nem is szólva. Két kijárattal is bír, azok pedig meglehetős nagy távolságra esnek egymástól. Egy piac, az adórendőrség pompázatos felhőkarcolója meg egy hatalmas lakóház. Annyi Setét kisugárzás volt körös-körül, hogy a fekete förgeteg nyomának föllelése igencsak problematikusnak bizonyult.
Pláne akkor, ha nem is járt errefelé.
Minden lehetséges zugot bejártam a leányzó aurája után szimatolva, olykor pedig a homályon keresztül még a láthatatlan madarat is szemügyre vettem, aki mondhatni befészkelte magát a vállamra. A bagoly szundikált. Ő sem érzett semmit, pedig valamiért úgy hittem, hogy képességei révén nálam alkalmasabb erre a kutatásra.
Egy alkalommal igazoltattak a rendőrök. Két alkalommal is megpróbáltak agyatlan ifjak 50 dollárra levenni – szinte ingyér', mondhatni ajándékba kaphattam volna egy kínai hajszárítót, egy gyermekjátékot és egy filléres koreai telefont.
Ekkor már nem bírtam tovább cérnával. Elhajtottam a soron következő tolakodó vigécet, egyszersmind pedig remoralizáltam. Könnyed fokozaton, a megengedhető szint legalsó határán. Meglehet, csávókám most új munka után nézhet. De az is lehet, hogy nem...
És abban a pillanatban megragadták a könyökömet. Egy pillanattal azelőtt még senki se volt mellettem – most viszont egy párocska álldogált a hátam mögött. Egy szimpatikus vörös leányka meg egy erős testalkatú, komor ábrázatú legény.
– Nyugi – mondta a leány. Ő volt a páros rangidős tagja, ezt rögvest fölmértem. – Nappali Őrség.
Fény és Setét!
Csak vonogattam a vállam, miközben elnéztem őket.
– Azonosítsd magad! – követelte a leány.
Nem lett volna értelme hazudnom, az aurámat már rég levették, a személyazonosság megállapítása csupán idő kérdése.
– Anton Gorogyeckij.
Álltak és vártak.
– Másféle – vallottam be. – Az Éjszakai Őrség munkatársa.
Elengedték a könyökömet. És még hátráltak is egy lépést. Viszont egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akik különösebben nekikeseredtek volna.
– Gyerünk a homályba! – javasolta a srác.
Aligha vámpírok. Ez már önmagában is jó. Így van esélyem némi tárgyilagosságra a részükről. Fölsóhajtottam, és átléptem egyik valóságból a másikba.
Az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy a párocska valóban fiatal. A boszorkány volt vagy huszonöt éves, a boszorkánymester pedig harmincévesforma, mondhatni velem egykorú. Még az is átfutott az agyamon, hogy ha muszáj, tán még a neveiket is föl tudom idézni: a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején nem sok magukfajta született.
A második meglepetés pedig az volt, hogy a bagoly eltűnt a vállamról. Pontosabban ott volt. Éreztem a karmait, de csak bizonyos erőfeszítés árán tudtam megpillantani. Olybá tűnt, hogy a madárka velem egy időben váltogatta a valóságsíkokat, melyek a homály egy mélyebb szintjén helyezkedtek el.
Nocsak, ez kezd egyre érdekesebbé válni!
– Nappali Őrség – ismételte a leány. – Alisza Donnyikova, Másféle.
– Pjotr Nyesztyerov, Másféle – morogta a srác.
– Netán valami problémájuk támadt?
A leány erre egy minőségi „boszorkányos” pillantással tisztelt meg. Percről percre egyre szimpatikusabbá és csábosabbá kezdett válni. Persze védve vagyok a közvetlen behatástól, lehetetlenség engem elvarázsolni, de be kell ismerjem, a jelenség önmagában elég hatásosnak tűnt.
– Nem nekünk van problémánk. Anton Gorogyeckij, maga egy emberi személlyel való, jóvá nem hagyott kapcsolatlétesítést hajtott végre.
– Tényleg? És mifélét?
– Hetedik fokozatú beavatkozást – ismerte be kelletlenül a boszorkány. – Ám a tényeken ez mit sem változtat. Maga ezzel a Fény felé közelítette a személyt.
– Parancsolnak netán jegyzőkönyvet is? – Egyszeriben kezdtem murisnak találni a helyzetet. Hetedik fokozat – piha! Épphogy a mágia és a hétköznapi beszélgetés határán álló befolyás.
– Fölvesszük.
– És mit írjunk bele? Az Éjszakai Őrség munkatársa enyhe mértékben fölerősítette egy emberben a csalással szembeni érzelmi kontingenst?
– Miáltal elmarasztalható a megállapított egyensúly megbontásában – szűrte tagoltan az ifjú boszorkánymester.
– Csak nem? És ebből ugyan mi kára származik a Setétnek? Ha a srác itt és most abbahagyja a piti ügyeskedést, menthetetlenül leromlik az életminősége. Erkölcsösebb lesz ugyan, viszont szerencsétlenebb is. Ha mindezt összevetjük az erőegyensúlyról szóló megállapodás értelmező jegyzeteivel... hát éppenséggel nem tekinthető az egyensúly megbontásának.
– Szofisztika – vetette oda a leány. – Maga az Őrség munkatársa. Ami egy Másfélének megbocsátható, az a maga vonatkozásában nem jogszerű.
Igaza volt. Apró botlás, de mégiscsak...
– Zavart a munkámban. Nyomozás folytatása során jogom van mágikus befolyásolással élni.
– Szolgálatban van, Anton?
– Igen.
– És miért nappal?
– Különleges megbízatást teljesítek. Élhetnek akár megkereséssel is a vezetőség felé. Egész pontosan: e megkeresés foganatosítása a maguk vezetőségének áll jogában.
A két boszorkányfajzat egymásra pillantott. Bármennyire is ellenkeztünk a célok és erkölcsök tekintetében, irodáinknak együtt kellett működniük.
Legyünk őszinték – egyikünk se szeretné effélébe ártani a vezetőséget.
– Visszakozunk – egyezett bele kelletlenül a boszorkány. – Anton, kérem, szorítkozzunk a szóbeli megrovásra!
Körülnéztem. A szürkés derengésben lassan haladtak a járókelők. Köznapi mindahány, képtelenek kilépni saját kis világukból. Mi viszont Másfélék vagyunk, és bár álljak a Fény, beszédpartnereim pedig a Setét oldalán – még mindig sokkalta több közünk van egymáshoz, mint bármelyik egyszerű emberrel.
– A feltételek?
Nem szabad kiütős dámajátékba bonyolódni a Setéttel. Nem szabad engedményeket tenni. És ami még veszélyesebb – adományait elfogadni. Ám a szabályokat csakis azért hozták létre, hogy megszegjék őket.
– Nincsenek.
Még ilyet!
Elnéztem Aliszát, s közben próbáltam a szavaiban rejlő fondorlatot föltárni. Nyilvánvaló volt, hogy Pjotr háborgott a társnője viselkedése miatt – hergelte magát, hisz most legszívesebben tetten ért volna egy Fénypártit holmi bűncselekmény közepette. Ezek szerint tehát a továbbiakban nem kell számolni vele.
De hol lehet a csapda?
– Számomra ez elfogadhatatlan – mondtam megkönnyebbülten, miután észrevettem. – Alisza, kérem, köszönettel veszem az ügy békés rendezését célzó javaslatát. Hajlandó vagyok elfogadni, és ígérem, hogy egy esetlegesen előforduló hasonló szituáció esetén és is elengedek önöknek egy mágikus befolyásolást, amennyiben az nem éri el a hetedik fokozat erősségét.
– Rendben van, Másféle – egyezett bele lazán Alisza. Kezet nyújtott, én pedig önkéntelenül is megszorítottam.
– Tekintsük megkötöttnek a személyes egyezséget!
Éreztem hátamon a bagoly szárnycsapkodását. Egyenest a fülembe hasított bőszült vijjogása. És egy pillanat múlva a madár alakot öltött a homályvilágban.
Alisza egy lépést hátrált, pupillái villámgyorsan függőleges résekké szűkültek. A boszorkány-legény védekező állásba helyezkedett.
– Megkötöttük az egyezséget! – ismételte komoran a boszorkány.
De hát mi történik itt valójában?
Későn értettem meg, hogy Olga jelenlétében nem kellett volna belemennem az egyezségbe. Bár... végül is semmi rettenetes nem történt. Mintha bizony a jelenlétemben még nem kötöttek volna ilyesfajta szerződéseket, nem tettek volna engedményeket, arról már nem is szólva, hogy az Őrség más munkatársai is hányszor belementek már a Setétekkel való együttműködésbe, magát a főnököt is beleértve! Igen, tudom, kellemetlen! Ugyanakkor szükséges is!
Nem az a célunk, hogy megsemmisítsük a Setéteket. Az a célunk, hogy fönntartsuk az egyensúlyt. A Setétek csak akkor tűnnek el, ha az emberek legyőzik magukban a Gonoszt. Vagy pedig mi tűnünk el, ha az embereknek jobban tetszik a Setét, mint a Fény.
– Az egyezményt elfogadtuk – mondtam dühösen a bagolynak. – Nyughass! Csak egy semmiség. Szokványos együttműködés.
Alisza elmosolyodott, és intett a kacsójával. Könyéken ragadta a boszorkánymestert, s azzal visszavonulásba kezdtek. Egy-két pillanat múlva kiléptek a homályból, és már a járdán mendegéltek. Akár egy hétköznapi párocska.
– Mit nyaggatsz? – kérdeztem. – He? A műveleti munka sosem volt meg kompromisszumok nélkül!
– Hibát követtél el.
Olga hangja furcsa volt, egyáltalán nem illett a külsejéhez. Puha, bársonyos, éneklő. A macska-alakváltók beszélnek így, nem pedig holmi madarak.
– Ja. Ezek szerint tudsz beszélni?
– Igen.
– Akkor eddig miért hallgattál?
– Eddig minden rendben volt.
A régi vicc jutott eszembe, így hát elnevettem magam.
– Kijövök a homályból, rendben? Közben pedig elmagyarázhatod, hol hibáztam. A Setétekkel kötött apróbb kompromisszumok... ez biza' elengedhetetlen része a munkának.
– Nem vagy birtokában ama minősítésnek, mely lehetővé tenné, hogy kompromisszumokat köss.
A világ egyszerre színekkel telítődött. Arra emlékeztetett, mint amikor a videokamerán üzemmódot váltasz, és a „szépiáról” vagy a fekete-fehérről áttérsz normális felvételre. Az analógia egyvalamiben nagyon is igaz volt: a homály, maga a „régi idők mozija”. Réges-régi, amit az emberiség szerencsésen elfelejtett. Így aztán könnyebb is az élete.
A metrólejárat felé indultam, menet közben ráförmedve láthatatlan beszélgetőtársamra:
– Hogy jön ide a minősítés?
– Csupán a magas rangú járőr képes jó előre megítélni egy kompromisszum következményeit. Hogy adott esetben ez egy kétoldalú apróbb engedménynek tekinthető, amely kölcsönösen semlegesül, avagy pedig csapda, melyen többet veszítesz, mint amennyit nyersz.
– Nem hinném, hogy egy hetedik fokozatú beavatkozás olyan nagy bajt okozna.
A mellettem elhaladó pasas csodálkozó pillantást vetett rám. Már épp készültem odaszólni valami olyasmit, hogy „csendes, ártalmatlan dilinyós vagyok” – az efféle alkalmas rá, hogy orvosolja a fölösleges kíváncsiságot –, a pasas azonban már fölgyorsította a lépteit alighanem saját magától is hasonló következtetésre jutott...
– Anton, nem tudod megítélni előre a következményeket. Egy apró kellemetlen helyzetet inadekvát módon reagáltál le. A te kis mágiád végső soron a Setétek beavatkozásához vezetett. Kompromisszumot kötöttél velük. De a legszomorúbb az egészben az, hogy egyáltalán nem volt szükség a mágikus beavatkozásra.
– Igen, igen, elismerem. És akkor most mi van?
A madár hangja egyre élettelibbé kezdett válni, intonációja is árnyaltabb lett.
Vélhetően nagyon hosszú ideig nem gyakorolta magát a beszédben.
– Egyelőre nincs baj. Reménykedjünk, hogy nem is lesz.
– Jelented a főnöknek a történteket?
– Nem. Egyelőre nem. Elvégre társak lennénk a munkában.
Ezzel megmelengette a lelkemet. Ha hibáztam, hát hibáztam – üsse kő, a partneremmel bekövetkezett hirtelen kapcsolatjavulás miatt megérte.
– Köszönöm. Mit tanácsolsz?
– Mindent a lehető legjobban teszel. Kutasd föl a nyomot!
Jobban örültem volna, ha egy kevésbé semmitmondó tanácsot kapok...
– Dologra!
Délután kettő felé a körgyűrűn túl még az egész szürke metróvonallal is végeztem. Meglehet, hitvány egy műveletis vagyok, ámde az nem fordulhatott elő, hogy nem veszem észre azt a nyomot, amit előző nap magam rögzítettem. Itt biztos nem jött föl a leányzó, aki fölött ama pokoli fekete örvény pörgött. Alighanem újból vissza kell térnem a kiindulóponthoz – ahol összefutottunk.
A Kurszkaja állomáson följöttem a metróból, aztán egyenest holmi utcai automatából vettem egy adag salátát műanyag dobozban, hozzá egy pohár kávét. A hamburgerek és virslik látványára a hányinger kerülgetett, még akkor is, ha csupán szimbolikus mennyiségű húsneműt tartalmaztak...
– Kérsz valamit? – kérdeztem láthatatlan útitársnőmet.
– Nem. Köszönöm.
A szállingózó hóesésben aprócska műanyag villával turkáltam a flamóban, hozzá forró kávét hörpöltem. Egy hajléktalan, aki nyilván arra számított, hogy majd sört is veszek és akkor neki jut az üres üveg, egy ideig a közelemben toporgott, aztán lement a metróba melegedni. Más nem foglalkozott velem. Az büfésnő sorra kiszolgálta az éhes embereket, miközben a járókelők arctalan folyama egyre csak áramlott a pályaudvar környékén. Egy könyvesbódénál az eladó unottan, mindenféle lelkesedés nélkül tukmált alkalmi vevőjére valami könyvet. A vevő hezitált.
– Alighanem elhagyott a közérzetem... – morogtam.
– Mert?
– Mindent sötét színben látok. Az emberek mocskok és ostobák, a saláta megfagyott, a cipőm is átázott...
A vállamon ülő jómadár csúfondáros vijjogást hallatott.
– Nem, Anton. Ez nem hangulat dolga. A pokol közellétét érzékeled.
– Nem épp az érzékenységemről híresültem el.
– Na látod, erről van szó.
Szétnéztem. Próbáltam az arcokba mélyedni. Akadt olyan, aki szintén érzékelte. Azok, akik pont az emberek és a Másfélék közt húzódó határon állottak, feszültek és nyomottak voltak. Az okokat nem értették, ezért aztán külsőleg épp ellenkezőleg – nekibátorodtak.
– Setét és Fény... Vajon mi jöhet még, Olga?
– Amit csak el tudsz képzelni. Elodáztad ugyan az áttörést, ellenben amikor majd odavág, a következmények egyszerűen katasztrofálisak lesznek. A visszatartás effektusa.
– A főnök mit sem szólt erről.
– Miért is tette volna? Helyesen cselekedtél. Most legalább van esély.
– Olga, hány éves vagy? – kérdeztem. Emberek közt ez a kérdés akár sértőn is hangozhatott volna. Ám a mi köreinkben az életkort semmi se határolja be különösebben.
– Sok, Anton. Például emlékszem a fölkelésre.
– A forradalomra?
– Ja, a Szenátus téri felkelésre.[5] – A bagoly elkaccantotta magát. Elhallgattam. Meglehet, Olga még a főnöknél is idősebb.
– És milyen rangban vagy, én társnőm?
– Semmilyenben. Minden jogtól megfosztattam.
– Elnézést.
– Semmi gond. Már rég beletörődtem.
A hangja továbbra is vidor maradt, mondhatni csúfondáros. De valami azt súgta: szemernyi beletörődés sincs benne.
– Ha nem veszed tolakodásnak... Miért száműztek ebbe a testbe?
– Nem volt más választásuk. Egy farkas testében sokkalta nehezebb létezni.
– Várjunk csak... – A félbehagyott salátát egy szemetesbe dobtam. A vállamra néztem – a baglyot persze nem láttam, lévén ehhez a homályba kellett volna átmennem. – Ki vagy te? Ha alakváltó, akkor miért a mi oldalunkon állsz? Ha pedig mágus, miért e furcsa büntetés?
– Na ez az, ami már nem tartozik a tárgyhoz, Anton. – Egy pillanatra mintha acélpenge villant volna a hangjában. – De minden azzal kezdődött, hogy kompromisszumot kötöttem a Setétekkel. Egy aprócska kompromisszumot. Olybá tűnt nekem, hogy helyesen számítottam ki a következményeket, ám mégis tévedtem.
Szóval így állunk...
– Hát ezért szólaltál meg? Elhatároztad, hogy óva intesz, ám elkéstél?
Néma csend.
Mintha Olga immáron megbánta volna előbbi őszinteségét.
– Inkább lássunk dologhoz! – mondtam. És ekkor megpittyent zsebemben a telefon.
Larisza volt az. Miért is ne húzna le két műszakot zsinórban?
– Anton, figyelem... Megtaláltuk a leányzód nyomát. A Perovo állomáson.
– Kutyafáját! – csak ennyire futotta tőlem. Az alvóvárosokban dolgozni: kész gyötrelem.
– Igen – helyeselt Larisza. Alighanem műveletisként használhatatlan, ezért csüng a telefonon... De eszes egy lány, meg kell hagyni. – Anton, tűzzél ki Perovóba! A mieinket mind oda vonjuk össze, ráállnak a nyomra. És még valami: észlelték arrafelé a Nappali Őrséget is.
– Értettem – azzal kinyomtam a telefont.
Semmit sem értettem. Lehetséges volna, hogy a Setétek máris mindent tudnak? És egyre csak a pokol áttörését szomjazzák? Ezek szerint engem se véletlenül állítottak volna meg...
Badarság. Egy Moszkvában esedékes katasztrófa nem érdeke a Setétnek. Ám az is igaz, hogy a förgeteget nem fogják megállítani: számukra az ilyesmi egyszerűen természetellenes.
Végül is hanyagoltam a metrót. Fogtam egy kocsit, ami ha nem is nagy mértékben, de mégiscsak csökkentette az időveszteséget. A sofőr mellé ültem – napbarnított, ferde orrú, negyvenes, értelmiségi kinézetű férfi. A kocsi újnak tetszett, és maga a sofőr is azt a benyomást keltette, mint akinek jól szalad a szekere. Különös, hogy fuvarozásra adja a fejét egy kis mellékesért.
Perovó. Hatalmas kerület. Emberek tömkelege. Fény és Setét – egy csomóba gabalyodva. Ráadásképp néhány üzemépület, melyek aztán Setét és Fényes pöttyökkel szórják meg környezetüket. Ilyen terepen dolgozni – akárha homokszemet keresnénk egy zsúfolt diszkó padlóján, villogó stroboszkópok közepette...
Momentán kevés hasznomat vehetni, egész pontosan – a semminél is kevesebbet. De ha egyszer parancsba adták, hogy oda kell utazni – hát akkor muszáj menni. Talán a célszemély beazonosításához kellek.
– Pedig azt hittem valamiért, hogy szerencsénk lesz – suttogtam, miközben elnéztem az alánk szaladó úttestet. Elhagytuk a Loszinij-szigetet – kellemetlen egy hely –, ott szoktak tivornyára összejárni a Setétek. Ilyenkor aztán nem igazán ügyelnek a hétköznapi emberek jogaira. Egy évben öt éjszakán át kénytelenek vagyunk mindent eltűrni. Vagy legalábbis majdnem mindent.
– Én is úgy gondoltam... – suttogta Olga.
– Kevés vagyok én ahhoz, hogy a műveletisekkel mérkőzzem – csóváltam a fejem.
A sofőr sanda pillantást vetett rám. Alku nélkül belementem az általa mondott árba, meg aztán nagyjából még útba is esett neki a cél. Ám egy magában beszélő ember mondhatni kellemetlen asszociációkat kelt.
– Elszúrtam valamit... – közöltem sóhajtva a vezetővel. – Pontosabban: rosszul teljesítettem. Azt hittem, hogy ma aztán majd kiköszörülöm a csorbát, de nélkülem is boldogultak.
– Ezért sietsz? – kíváncsiskodott a sofőr. Nem nézett ki különösebben beszédesnek, ám a szavaim fölkeltették érdeklődését.
– Utasítottak, hogy menjek oda – bólintottam rá.
Érdekes, miféle alaknak gondolhat engem?
– És mivel foglalkozol?
– Programozok – válaszoltam. Mellesleg még igazat is mondtam.
– Fantasztikus – jegyezte meg a sofőr hümmögve. Ugyan mi ebben a fantasztikus? – És megélsz belőle?
Fölösleges kérdés volt, már csak azért is, mert most se metróval mentem. De azért feleltem:
– Elvagyogatok.
– Nem ok nélkül kérdeztem ám – közölte váratlanul a sofőr. – A cégemtől épp elmenőben van a rendszergazda...
„A cégemtől...” Nézzenek oda.
– Személy szerint a sors kezét látom ebben. Fölvettem egy utast, és erre kiderül, hogy programozó. Mintha csak erre lettünk volna kárhoztatva.
Elnevette magát, mintha tompítani szerette volna túlságosan is magabiztos szavai élét.
– Volt már dolga helyi hálózatokkal is?
– Igen.
– Félszáz gépből álló hálózat. Rendszertámogatás kéne. Jól megfizetjük.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Nagyon baba ügy. Helyi háló. Tekintélyes fizetés. És senki se kényszerít arra, hogy éjszakánként vámpírokat hajkurássz, vért igyál, meg nyomok után szaglássz a fagyos utcákon...
– Adjak névjegyet? – egyik kezével már nyúlt is ügyesen a zakója zsebébe. – Gondolja meg.
– Nem, köszönöm. Sajnos az én munkahelyemről nem lehet csak úgy lelépni.
– Csak tán nem a KGB? – a sofőr elkomorodott.
– Még annál is komolyabb – válaszoltam. – Jóval komolyabb. De hasonló.
– Eg-gen... – A sofőr elhallgatott. – Kár. Én meg már azt hittem, hogy égi jel. Hiszel a végzetben?
Könnyedén és fesztelenül váltott tegeződősre. Kedvemre való figura.
– Nem.
– Miért? – A sofőr őszintén csodálkozott, mintha eddig kizárólag fatalistákkal lett volna dolga.
– A végzet nem létezik. Bebizonyították.
– Ugyan kik?
– A munkahelyemen.
Elnevette magát.
– Na ezt aztán jól megkaptam. Akkor hát nincs mit tenni... ezek szerint nem a sors tehet róla! Hol tegyelek ki?
Már a Zeljonij sugárúton hajtottunk.
Kémlelni kezdtem kifelé, miközben a hétköznapi valóság síkjából átmentem a homályba. Semmi érdemlegeset nem láttam, nem volt meg hozzá az adottságom. Inkább csak éreztem. A szürke derengésben egy regimentre való halovány fénypont pislákolt. Majdhogynem az egész iroda összegyűlt...
– Ott jó lesz...

 

Most, hogy a köznapi valóságban voltam, nem láthattam a kollégákat. A szürke városi havon haladtam egy hóbuckákkal teli parkosított tér felé, amely a lakóházak és a sugárút között feküdt. Ritkás fagyott facsemeték, néhány lépésnyom a hóban – kisgyerekek hancúrozhattak errefelé, vagy egy részeg vágott át toronyiránt.
– Integess a kezeddel, észrevettek – tanácsolta Olga.
Hallgattam rá, és követtem a tanácsát. Hadd higgyék, megvan a képességem, hogy simán átlássak egyik valóságból a másikba.
– Értekezlet – mondta viccelődve Olga. – Röpgyűlés...
Körülnéztem, inkább csak a rend kedvéért, majd előhívtam a homályt és beléptem.
És tényleg – az egész iroda. Az egész moszkvai részleg.
Középütt Borisz Ignatyjevics állott. Lengén öltözve: öltöny, egy könnyű kis prémsapka, de valamiért sálat is viselt. Elképzeltem, miképp kászálódott ki a BMW-jéből, testőrsége szoros gyűrűjében.
Mellette álltak a műveletisek. Igor és Garik – na ők azok, akik kapásból elmennének az akciófilmek szerepeiben. Arcvonásaikat mintha baltával faragták volna, plusz szögletes vállak, a képük pedig kifürkészhetetlenül bárgyú. Ránézésre is látni a történetüket: az általános iskola, egy szakiskola meg a különleges alakulat. És Igor vonatkozásában ez így is van. Garik két felsőfokú végzettséggel bír. A külső hasonlatosság és a majdnem teljesen azonos viselkedés mellett az úgymond beltartalmi eltérés abszolúte szembeszökő. Ilja hozzájuk képest rafinált értelmiséginek tűnhet, de aligha kéne bárkinek is bedőlni a vékonykeretes szemüvegnek, a magas homloknak és a naiv tekintetnek. Szemjon ugyancsak extrém jelenségnek tűnt: alacsony, köpcös, ravaszkás tekintettel, valami szakadt széldzsekiszerűségben. Egy vidéki, aki föllátogatott a kies Moszkva-citybe. Ráadásul mintha a hatvanas évekből szalasztották volna, az élenjáró „Lenini Léptek” kolhozból. Abszolút ellentétek. Viszont Ilját és Szemjont pompás napbarnítottságuk és levert arckifejezésük rokonította egymással. Sri Lankáról füttyentették vissza őket, szabadságuk kellős közepéről, és valahogy nem igazán repestek a téli Moszkvától. Ignát, Danyila és Farid nem volt jelen, noha éreztem mindhármuk friss nyomát. Ellenben pont a főnök háta mögött ott állt Mackó és Tigrincs – mintha egyáltalán nem is álcázták volna magukat, valamiért mégsem lehetett őket kapásból észrevenni. Amint megláttam ezt a párost, kezdtem komiszul érezni magam. Nem egyszerűen harcosok. Nagyon jó harcosok. Semmiségekért nem ráncigálják ide őket.
És a hivataliak is szép számmal jelen voltak.
Az elemző részleg, mind az öten. A tudományos kutatócsoport – mindannyian, Olját kivéve, ám ezen nincs is mit csodálkozni, elvégre még csak tizenhárom éves. Csupán a dokumentáló csoport hiányzott.
– Szevasztok! – mondtam.
Némelyek biccentettek, mások elmosolyodtak. Világos lett számomra, most nem én leszek a főszereplő. Borisz Ignatyjevics intett, hogy lépjek közelebb, majd pedig folytatta a színrelépésem okán félbeszakadt mondandóját:
– Ez nem áll érdekünkben. És ennek csak örülök. Semmiféle segítségre sem számíthatunk... és ez így van jól, így egészséges...
Világos. A Nappali Őrségről van szó.
– A leányzót akadálytalanul kereshetjük, és Danyila meg Farid már közel járnak a sikerhez. Úgy vélem, kb. 5-6 perere van még szükségük. Ennek ellenére mégis ultimátumot intéztek hozzánk.
Elkaptam Tigrincs tekintetét. Ej, de rosszul mosolyog a leány... bizony, leány. Tigrincs ugyanis nőnemű, ámde valahogy nem ragadt rá végérvényesen a Tigrislány gúnynév.
Valahogy nem igazán kedvelik műveletiseink az olyasfajta szavakat, mint teszem azt: „ultimátum”!
– A fekete mágus nem közülünk való – a főnök minden egybegyűltre unott pillantást vetett. – Világos? Meg kell találnunk, hogy hatástalaníthassuk a förgeteget. Ám ezek után átadjuk a mágust a Setéteknek.
– Átadjuk? – pontosította kíváncsisággal a hangjában Ilja.
A főnök egy pillanatig eltöprengett.
– Igaz, helyénvaló a pontosítás. Nem semmisítjük meg és nem akadályozzuk meg a Setétekkel való érintkezésében. S ahogy én látom, ők sem ismerik.
A műveletisek arckifejezése rohamosan elsavanyodott. Egy akármilyen fekete mágus megjelenése az ellenőrzés alatt tartott területen – csak fejfájást okoz. Még akkor is, ha regisztrálva vagyon és tartja magát a megállapodáshoz. Ám egy ekkora erejű mágus...
– Jobban örülnék a helyzet másirányú alakulásának – szólt bársonyosan Tigrincs. – Borisz Ignatyjevics, a munkafolyamat során előállhatnak szándékunktól független helyzetek is...
– Attól tartok, nem engedhetjük meg az effajta helyzetek előállását – zárta rövidre a főnök. Mellesleg, mindig is szimpatizált Tigrinccsel, még ha az nem is jelentett különösebb hátszelet számára. Ám a lány rögtön leeresztett.
Én is leeresztettem.
– Nos, összességében ennyi... – A főnök rámnézett. – Jó, hogy jöttél, Anton. Pont a jelenlétedben akartam mondani...
Akaratlanul is megfeszültem.
– Avatottan cselekedtél tegnap. Igen, valójában a vámpírok fölkutatását csakis ellenőrzésképp bíztam rád. És nem csupán műveleti minőségedben szándékoztalak ellenőrizni... már régóta komplikált szituációban leledzel, Anton... Jóval nehezebben veszed rá magad egy vámpír megölésére, mint akármelyikünk.
– Rosszul gondolja ezt, főnök – mondtam.
– Örülök, hogy tévedtem. Fogadd nevemben az egész Éjszakai Őrség háláját. Elpusztítottál egy vámpírt, rögzítetted a vámpírcsaj nyomát. Méghozzá nagyon pontosan. Továbbra sincs elég tapasztalatod a nyomozati munka terén. Viszont rögzíteni tudod az információt. Ezzel a leányzóval is valami hasonló állhatott elő. A helyzet mondhatni fölöttébb szokatlan volt, ám te humánusan döntöttél – és ezzel időt nyertél... És aurájának lenyomata remekre sikeredett. Már az első percben tudtam, hogy merrefelé érdemes keresnünk.
És ekkor elfogott a félelem. Senki se mosolygott, nem is kacarásztak, iróniának nyoma se volt a tekintetükben. És mégis úgy éreztem magam, mint akit nyilvánosan megköpdöstek. A fehér bagoly, akit senki se látott, megrezzent a vállamon. Beszívtam a homály levegőjét: hűvös, íztelen, semmilyen egy levegő. Megkérdeztem:
– Borisz Ignatyjevics, mégis mi indokolta, hogy a metró-körgyűrűre küldjenek? Ha már az elején tudta, melyik körzetben keressük?
– Én is tévedhetek – felelt árnyalatnyi csodálkozással hangjában a főnök. – Megint csak... értsd meg, hogy a nyomozati munka során nem kell magától értetődően a rangban fölötted álló, mérvadóbbnak tekinthető véleményére hagyatkozni. Egyetlen katona is megnyerheti az ütközetet, ha tudja, hogy egyedül maradt a csatamezőn.
– De hisz nem voltam egyedül – mondtam halkan. – És a társnőm számára ez a feladat fölöttébb fontos, ezt maga sokkal jobban tudja nálam. Azzal, hogy a nyilvánvalóan üres körzetek ellenőrzésére küldött bennünket, esélyt sem adott neki a rehabilitáció kivívására...
A főnök arca mintha kőből lenne, semmit se lehet leolvasni róla, hacsak ő maga nem akarja.
És mégis úgy tűnt nekem, hogy célba találtam.
– A feladatotok egyelőre még nem ért véget – felelte. – Anton, Olga... még hátravan a vámpírcsaj, akit harcképtelenné kell tenni. És ebben senkinek sincs joga megzavarni bennünket: megszegte a megállapodást. Ott van még a fiúcska, aki a normális szintet meghaladó ellenállást tanúsított a mágiával szemben. Meg kell találni, hogy a Fény oldalára téríthessük. Munkára!
– És ez a leányzó?
– Már lokalizáltuk. A förgeteget most már a szakértők próbálják meg hatástalanítani. Ha sehogy sem sikerül, és bizony alighanem ez lesz, akkor kiderítjük, hogy ki terhelte rá az átkot. Ignát, ez a te feladatod!
Megfordultam – és tényleg, Ignát már ott állt közöttünk. Magas, daliás szőke szépfiú, Apolló alakjával és egy filmsztár arcvonásaival. Nesztelenül mozgott, noha a szokványos valóságban ez se mentette meg a női nem részéről felé megnyilvánuló kitüntető figyelemtől.
Az abszolút fölösleges figyelemtől.
– Ez nem az én reszortom – mondta komoran Ignát. – Hogy úgy mondjam: nem igazán csípem az effélét!
– Hogy kivel hálj, azt majd munkaidőn kívül fogod eldönteni – zárta le a főnök. – Ám amíg munka van, én döntök helyetted. Még arról is, hogy mikor menj szükségre.
Ignát megvonta a vállát. Rám nézett, mintha együttérzésre várna, aztán az orra alá dörmögte:
– Ez diszkrimináció...
– Nem az Államokban vagy – ismételte a főnök, és a hangja vészjóslóan udvariassá vált. – Ha úgy tetszik, igenis diszkrimináció. A legmegfelelőbb munkaerő fölhasználása, személyes vonzódásainak figyelmen kívül hagyásával.
– Nem lehetne ezt a feladatot rám bízni? – kérdezte halkan Garik.
A feszült légkör menten elillant. Az, hogy Garik hihetetlen balszerencsés a szerelem dolgában, senki előtt nem volt titok. Volt, aki elnevette magát.
– Igor, Garik, folytatjátok a vámpírcsaj fölkutatását – akár olybá is tűnhetett, hogy a főnök komolyan vette az ajánlatot. – Vérre van szüksége. Az utolsó pillanatban állították meg, mostanra már majd megőrül az éhségtől és a gerjedelemtől. Bármelyik pillanatban lehet újabb áldozatokra számítani. Anton, Olgával együtt keressétek meg a srácot.
Világos.
Megint csak a lehető legüresebb és legkevésbé fontos feladat.
A városban mindeközben érik a pokol áttörése, a városban ott lófrál egy fiatal, vad, éhes vámpírcsaj! És nekem a kiscsávót kell fölkutatnom, aki úgymond potenciálisan erős mágikus képességekkel bír...
– Engedélyt kérek a feladat teljesítésére – mondtam.
– Hogyne, persze – A főnök figyelmen kívül hagyta csendben megtett diplomáciai lépésemet. – Teljesítsétek!
Megfordultam, és tiltakozásomat nyomatékosítandó kiléptem a homályból. A világ megrezzent, színekkel és hangokkal telítődött. Most aztán ott lebzseltem mint egy hülyegyerek, a terecske közepén. Egy kívülálló szemlélő számára ez elég durvának tűnhetett. A nyomok hiányáról nem is szólva... ott álltam egy hóbuckában, körös-körül pedig az érintetlen szűzhó.
Így születnek aztán a mítoszok. A vigyázatlanságunk okán, idegtépő viselkedésünk nyomán, rosszul sikerült tréfák és szemfényvesztő gesztusok következtében.
– Nincs semmi baj – mondtam és azzal akadályt nem ismerve elindultam a sugárút felé.
– Köszönöm... – súgták halkan és gyöngéden a fülembe.
– Ugyan miért, Olguska?
– Hogy megemlékeztél rólam.
– Tényleg olyan fontos jól teljesítened ezt a feladatot?
– Nagyon – felelte némi szünet után a madár.
– Akkor nagyon fogunk iparkodni.
A hóbuckákon meg valamiféle köveken keresztülbukdácsolva – gleccser járt erre, vagy valaki sziklakertesdit játszott –, végre kijutottam a sugárútra.
– Van konyakod? – kérdezte Olga.
– Konyak, hogy mi?... Van.
– Jóféle?
– Nem is szokott az rossz lenni. Már ha konyak.
A bagoly prüszkölt egyet.
– Legyen oly szíves, és hívja meg a hölgyet konyakos kávéra.
Elképzeltem magamban a baglyot, ahogy egy tálkából konyakot iszik, és majdnem fölnevettem.
– Örömmel. Menjünk taxival?
– Maga viccel, szépfiú! – riposztozott nyomban Olga.
Tehát így állunk. Vajon mikor zárhatták a madártestbe? Vagy ez nem akadályozza meg abban, hogy könyveket olvasson?
– Létezik egy mókaszerkezet, amit úgy hívnak, hogy tévé – súgta a madár.
Setét és Fény! Meg voltam győződve arról, hogy a gondolataim megbízható elszigeteltségben leledzenek!
– A hétköznapi telepátiát kiválóan helyettesíti az élettapasztalat, egy igencsak nagy élettapasztalat... – folytatta pajkosan Olga. – Anton kérlek, bizony mondom néked, gondolatid rejtve maradnak előttem. És ha ez még nem volna elég, hát ráadásképp még társak is vagyunk.
– De hát én egyáltalán... – Megadón intettem a kezemmel. Buta dolog tagadni a nyilvánvalót. – És mi van a sráccal? Vagy akkor most magasról teszünk erre a feladatra? Elég komolytalan...
– Nagyon is komoly! – felelte fölháborodottan Olga. – Anton... a főnök beismerte, hogy inkorrekt volt. És ezt némi kedvezménnyel tette jóvá, amit nem kéne kihagyni. A vámpírcsaj a kisfiúra nyomul, érted? Számára olyan, akár egy meg nem ízlelt szendvics, amit egyenest a szájából rántottak ki. És a fiú pórázon van. A vámpírcsaj most képes arra, hogy a város bármely sarkából a búvóhelyére csalogassa. És ez előny a számunkra. Nem szükséges behatolni a tigris után a dzsungelbe, ha egyszer ki lehet kötni egy kecskegidát a tisztásra.
– Moszkvában annyi kecskegidát...
– Ez a fiúcska most... pórázon van. A vámpírcsaj pedig tapasztalatlan. Nehezebb kapcsolatot teremtenie egy új áldozattal, mint magához vonni a régit. Nekem elhiheted.
Megrezzentem, elhessentvén egy ostoba gyanúsítgatást. Föltartottam a kezem, hogy kocsit fogjak, és így szóltam keserűn:
– Elhiszem. Hiszem... most és mindörökké.

 

 

4. FEJEZET

A BAGOLY kilépett a homályból, alighogy átléptem lakásom küszöbét. Fölröppent – mindeközben egy pillanatra éreztem karmainak enyhe szúrását – és a hűtőnek tartott.
– Netán eszkábáljak össze egy tyúkülőkét? – kérdeztem az ajtó bezárása közben.
Most először láttam, miképp beszél Olga. A csőre rángott, szemmel láthatóan meg kellett erőltetnie magát, hogy kipréselje magából a szavakat. Őszintén szólva, akkor sem értem, miképp képes beszédre egy madár. Ráadásul ennyire emberi hangon.
– Hagyjad, mert a végén még tojásokat rakok itt neked.
Alighanem ez volt a vicc helye.
– Ha megbántottalak, elnézést – figyelmeztettem minden eshetőségre fölkészülten. – Én is igyekszem levetkezni esetlenségemet.
– Értem én. Minden rendben.
Befúrtam magam a hűtőbe, minek eredményeképp találtam benne némi harapnivalót. Sajt, felvágott, savanyúság... Érdekes lenne tudni, miképp passzol a negyvenéves konyak a sós-vizes uborkával? Minden bizonnyal kölcsönösen zavart keltenének egymásban. Akárcsak Olga meg én.
Sajtot és felvágottat vettem elő.
– Citrom, sajna, nincs. – Tudatában voltam a készülődés abszurd voltának, mindazonáltal... – Viszont a konyak megjárja.
A bagoly hallgatott.
A bárszekrénynek kinevezett asztalfiókból elővarázsoltam egy üveg Kutuzov konyakot.
– Volt már szerencséd hozzá?
– Mármint a nevezetes „válaszunk a Napóleon konyakra” című itókához? – a bagoly elkaccantotta magát. – Nem, még nem kóstoltam.
A helyzet abszurditása egyre nőtt. Kiöblítettem két konyakospoharat, majd az asztalra állítottam őket. Kétkedéssel tekintettem a fehér tollcsomóra. A rövid, görbe csőrre.
– Nem tudsz majd inni a pohárból. Hozzak talán egy tálacskát?
– Fordulj el!
Engedelmeskedtem. A hátam mögött szárnyak zaja hallatszott. Aztán egy könnyed, kellemetlen sziszegés, ami leginkább egy fölriasztott kígyóra emlékeztetett, vagy a tartályból szivárgó gáz hangjára.
– Olga, bocsáss meg, de... – megfordultam.
A bagoly már sehol se volt.
Igen, valami effélére számítottam. Reménykedtem, hogy legalább olykor megengedtetik néki, hogy emberi alakot öltsön. És fejben meg is rajzoltam Olga portréját – a madártest börtönébe zárt nőét, aki még emlékszik a dekabristák[6] 1825-ös felkelésére. Valamiért Lopuhina hercegkisasszony ködlött föl előttem, aki megszökött a bálról. Csak valamivel idősebb, komolyabb, bölcsességgel a szemében, lefogyva...
Ezzel szemben a hokedlin egy fiatal, külsőre egészen fiatal nő ült. Lehetett úgy huszonöt éves. Rövidre nyírt, fiús hajjal, piszkos orcákkal, akárha tűzvészből menekült volna. Szép, arcvonásai arisztokratikusan finomak. De ez a kormosság... meg a durva, rút hajviselet...
A ruhája pedig végképp betett nekem.
Piszkos katonanadrág, a negyvenes évekből visszamaradva, kigombolt pufajka, alatta pedig egy kosztól szürke gimnasztyorka. Mezítláb.
– Tetszem? – kérdezte a nő.
– Mindenek ellenére igen – feleltem. – Fény és Setét... de hát miért nézel ki így?
– Utoljára ötvenöt évvel ezelőtt öltöttem emberi alakot.
Bólintottam:
– Értem. A háború idején vetettek be?
– Engem minden egyes háborúban bevetnek. – Olga kedvesen elmosolyodott. – A komoly háborúk idején. A közbülső időkben tilos emberi alakot öltenem.
– Most nincs is háború.
– Ezek szerint lesz.
Ezúttal nem mosolygott. Megálltam, hogy átkot szórjak, csupán bajelhárító mozdulatot tettem.
– Lezuhanyzol?
– Örömmel.
– Női ruhám nincs... megfelel egy farmer meg egy ing?
Bólintott. Ügyetlenül fölkászálódott – közben komikusan csapkodott a kezével –, majd hitetlenkedve ránézett csupasz lábára. És elindult a fürdőszoba felé, mintha nem először zuhanyozna nálam.
A hálószobába vetettem magam. Aligha maradt sok ideje.
A farmer régi, viszont egy számmal kisebb, mint amit most hordok. De így is nagy lesz rá... Ing? Nem, inkább egy vékony pulcsi. Fehérnemű – izé... Háromszor is izé.
– Anton!
Összekapkodtam egy kupacba a ruhákat meg egy tiszta törülközőt, s azzal rohantam vissza. A fürdőszoba ajtaja nyitva volt.
– Miféle csapok ezek?
– Importáru, gömbelvűek... mindjárt...
Beléptem. Olga a kádban állt, háttal nekem, mezítelenül, miközben elgondolkodón jobbra-balra forgatta a csap fogantyúját.
– Fölfelé – mondtam. – Ha fölhúzod, azzal szabályozhatod a víznyomást. Balra: hideg víz jön, jobbra: meleg.
– Világos. Köszönöm.
Egyáltalán nem szégyellte magát előttem. Ami érthető is volt, ha figyelembe vesszük a korát és rangját – még ha a múlté is az a rang...
Én viszont zavarba jöttem. És ettől aztán cinikus lettem.
– Ehun a rongyok, amiket fölvehetsz. Talán akad kedvedre való. Már ha egyáltalán szükséges.
– Köszönöm, Anton... – Olga rám nézett. – Ne is törődj vele. Nyolcvan évet töltöttem madártestben. Nagy részét álomba merülten. De akkor is elég volt.
Mélyen ülő, igéző szemei voltak. Veszélyes szemek.
– Többé már nem tekintem magam sem embernek, sem Másfélének, sem nőnek. Mellesleg bagolynak sem. Nos... gonosz, öreg, nemtelen hülye vagyok, aki olykor képes a beszédre.
A zuhanyból ömleni kezdett a víz. Olga lassan fölemelte a karjait, élvezettel fordult meg a sűrű vízsugarak alatt.
– Nekem most jóval fontosabb, hogy lemossam a kormot, mint hogy zavarba hozzak egy szimpatikus ifjút...
Anélkül, hogy szóváltásba keveredtünk volna, lenyeltem az „ifjút”, azzal kiléptem a fürdőszobából. Egyre csak csóváltam a fejem, majd fogtam a konyakosüveget és kinyitottam.
Mindenesetre egyvalami biztos: hogy nem alakváltó. Egy alakváltó nem őrizte volna meg testén a ruháját. Olga – mágus. Mágus, nő, kora mintegy kétszáz év, nyolcvan esztendeje a testétől való megfosztatásra ítéltetett, a rehabilitálás reménye megvan, a hatalmi kölcsönhatások szakértője, utoljára körülbelül 55 éve állott munkába...
Elég adat ahhoz, hogy utánanézzek a számítógépes adatbázisban. A teljes fileokhoz nincs hozzáférésem, nem vagyok azon a szinten. De szerencsémre a felsővezetés nem is sejti, mennyi infó nyerhető egy közvetett lekérdezésből.
Na persze ha valóban szeretném kideríteni Olga személyazonosságát.
Kitöltöttem a konyakot, aztán nekiálltam várakozni. Olga vagy öt perc múltán lépet ki a fürdőszobából, menet közben szárítgatta haját a törülközővel. A farmeromat és a, pulóveremet viselte.
Nem mondhatni, hogy teljességgel átalakult... de mindenesetre jóval szimpatikusabbnak tűnt.
– Köszönöm, Anton. Nem is képzeled, micsoda élvezet ez...
– El tudom képzelni.
– Az kevés. A szag, Anton, az égett szag... Már majdnem megszoktam fél évszázad alatt – Olga ügyetlenül a hokedlira ereszkedett. Fölsóhajtott: – Nem épp szerencsés helyzet, de momentán örülök a válsághelyzetnek. Még ha nem is kegyelmeznek meg, de legalább lehetőségem van a mosakodásra...
– Maradhatsz ebben az alakban, Olga. Megyek és veszek. valami rendes ruhát.
Olga összegyűrte a törülközőt és az ablakpárkányra dobta. Fölsóhajtott:
– Lehet, hogy a következő mosakodást már meg sem érem. Akárcsak azt, hogy konyakot igyam... Egészségedre, Anton!
– A tiédre!
A konyak jóféle volt. Élvezettel ízlelgettem, dacára a fejemben zsongó káosznak. Olga egyhajtásra kiitta, fintorgott egyet, ám udvariasan közölte:
– Nem rossz.
– Miért nem engedi a főnök, hogy normális alakot ölts?
– Nem áll hatalmában.
Világos. Ezek szerint nem a területi irodának tudható be a büntetése, hanem felsőbb szinten rendelkeznek felőle.
– Azt kívánom, hogy járj szerencsével, Olga. Hogy ne kövess el... meggyőződésem, hogy rég megváltottad bűnödet.
A nő megvonta vállát.
– Én is szeretném hinni. Tudatában vagyok, hogy könnyen váltok ki együttérzést, mindazonáltal a büntetés igazságos. Egyébként meg... fordítsuk komolyra a szót!
– Ám legyen!
Olga hozzám hajolt az asztal fölött. Súgása titokzatosan hangzott:
– Őszintén megmondom: beleuntam. Kötélidegeim vannak, de így nem lehet élni. Egyetlen esélyem, hogy olyan fontosságú küldetést vigyek sikerre, ami után a vezetőségnek nem marad más választása, mint hogy megkegyelmezzenek.
– Hol terem efféle küldetés?
– Már meg is van. És három szakaszból áll. A kissrácot megvédelmezzük, és a Fény oldalára zsuppoljuk. A vámpírcsajt megsemmisítjük.
A hangjából határozottságot lehetett kiérezni, és egyszeriben hinni kezdtem Olgának. Megvédelmezzük és megsemmisítjük. Különösebb fönnakadások nélkül.
– Ámde mindez apróság, Anton. Egy ilyesfajta akció téged magasabbra emel, de engem nem ment meg. A lényeg: az a leányzó a fekete förgeteggel.
– Már rajta vannak, Olga. Engem... bennünket pedig félreállítottak.
– Nem gond. Úgysem boldogulnak.
– Tényleg? – kérdeztem ironikusan.
– Nem boldogulnak. Borisz Ignatyjevics nagyerejű mágus. Ámde más területeken tud igazándiból érvényesülni. – Olga gunyorosan hunyorított. – Én pedig egész életemben a pokol áttöréseivel foglalkoztam.
– Szóval ezért a harc! – villant be végre.
– Hát persze. Békeidőben a gyűlölet nem vet ekkora hullámokat. Az a rohadék Adolf... sok híve volt, de már az első háborús év alatt fölperzselték volna. Egész Németországgal egyetemben. Sztálin helyzete más volt, iszonyú sokan istenítették... az hatásos pajzs. Anton, én csak egy egyszerű orosz nő vagyok... – egy pillanatra fölvillanó mosolya elárulta Olga viszonyulását saját „egyszerűségéhez” –, az előző háború alatt egyvégtében azzal foglalkoztam, hogy tulajdon országom ellenségeit igyekeztem óvni a megátkozástól. Már csak ezért is kegyelmet érdemelnék. Elhiszed?
– Elhiszem. – Olybá tűnt nekem, hogy becsípett.
– Rohadt egy munka... mindannyiunknak az emberi, természet ellenében kell hatnunk, de olyan messzire kell elmennünk... Nos hát, Anton: nem fognak boldogulni. Én viszont megpróbálhatom. Noha én se vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy sikerülhet.
– Olga, ha mindez ennyire komoly, raportra kell menned...
A nő a fejét rázta, félresimította nedves haját:
– Nem tudok. Tilos bárkivel is érintkeznem, kivéve Borisz Ignatyjevicset és a feladat során mellém rendelt társamat. Neki már mindent elmondtam. Most már csak az maradt hátra, hogy várjak. És reménykedhetem, hogy majd boldogulok... a legutolsó pillanatban.
– És a főnök ezt nem érti?
– Úgy gondolom, hogy épp ellenkezőleg: igencsak érti.
– Szóval ez a helyzet... – suttogtam.
– Szeretők voltunk. Nagyon hosszú ideig. Sőt mi több... barátok, ami ritkábban fordul elő... Nos, Anton. Ma megoldjuk a fiúcska kontra begőzölt vámpírcsaj kérdését. Holnap várunk. Megvárjuk a pokol áttörését. Egyetértesz?
– Még át kell gondolnom, Olga.
– Nagyszerű. Gondolkodj! Most viszont ideje mennem. Fordulj el...
Elkéstem. Alighanem Olga maga is hibás volt ebben. Rosszul számította ki, mennyi időt engedélyeztek neki.
És tényleg undorító látvány következett. Olga remegni kezdett, ívként meghajolt. A testén hullám szaladt végig: a csontjai meggörbültek, akárha gumiból lettek volna. A bőre megrepedt, föltárván vérző izomzatát. Szempillantás alatt a nő egy összegyűrt húscsomóvá alakult, formátlan gömbbé. És ez a gömb egyre csak zsugorodott, zsugorodott, miközben puha fehér tollak nőtték be...
A hóbagoly félig madár, félig emberi vijjogást hallatva röppent föl a hokedliről. Szokott helyére telepedett, a hűtő tetejére.
– Az ördögbe! – kiáltottam, megfeledkezvén minden szabályról és utasításról. – Olga!
– Tetszik? – a nő hangja fuldoklón, fájdalomtól eltorzultan hangzott.
– Miért? Miért pont így?
– Ez a büntetés része, Anton.
Kinyújtottam a kezem, megérintettem kitárt, reszkető szárnyát.
– Olga, egyetértek veled.
– Akkor hát munkára, Anton.
Bólintottam, majd kimentem az előszobába. Kitártam a felszerelést tartalmazó szekrény ajtaját, átléptem a homályba – különben semmit se látni, csak ruhákat meg régi lim-lomot.
Egy könnyű kis test ereszkedett a vállamra.
– Mid van?
– Az ónixamulettet lemerítettem. Föl tudod tölteni?
– Nem. Majdnem minden erőmtől megfosztottak. Csak annyi maradt, ami feltétlenül szükséges a pokol semlegesítéséhez. És az emlékezet, Anton... egyelőre megvan még az emlékezetem... Mivel készülsz megölni a vámpírcsajt?
– Nincs nyilvántartásba véve – mondtam. – Csakis népi alkalmatosságokkal.
A bagoly kacagó vijjogást hallatott.
– A nyárfakarót még mindig használják?
– Nekem nincs belőle.
– Értem. A barátaid miatt?
– Igen. Nem szeretném, ha mindannyiszor összerezzennének, amikor csak átlépik a küszöbömet.
– Akkor mid van?
A téglák közé vésett üregből előhúztam egy pisztolyt. A bagolyra sandítottam – Olga figyelmesen tanulmányozta a fegyvert.
– Ezüst? Nagy fájdalmat okoz a vámpírnak, de nem halálos.
– Robbanógolyókkal van töltve. – Kipattintottam a Desert Eagle-ből a tölténytárat. – Ezüst robbanógolyók. 0,44-es kaliber. Három találat úgy megspékeli, hogy tehetetlenné válik.
– És aztán?
– Népi alkalmatossággal.
– Nem hiszek a technikában – felelt kétkedőn Olga. – Láttam, hogy rántotta helyre magát egy alakváltó, miután cafatokra tépte az ágyúlövedék.
– És gyorsan ment.
– Három teljes nap kellett hozzá.
– És én szerinted miről beszélek?
– Rendben, Anton. Ha megbízol a saját erőidben...
Elégedetlen maradt, amit nagyon is értettem. De nem vagyok műveletis. Törzskari beosztott vagyok, akire most épp terepmunkát bíztak.
– Minden rendben lesz – nyugtattam. – Hidd el! Inkább összpontosítsunk a csalétekre!
– Gyerünk!

 

– Hát itt zajlott le az egész – közöltem Olgával. A kapualjban álltunk. Magától értetődően a homályban.
Néha járókelők mentek el mellettünk – vicces volt, ahogy kerülgettek, pedig hát láthatatlan voltam.
– Itt ölted meg a vámpírt. – Olga hangszíne a végletekig hivatalosan csengett. – Nos, értem, ifjú barátom... Rosszul takarítottad el a szemetet... egyébként ez most mellékes...
Ahogy elnéztem, nyomát se láttam a néhai vámpírnak. De nem álltam le vitatkozni.
– Itt állt a vámpírcsaj... itt valamivel megütötted... nem, leöntötted vodkával... – Olga halkan fölnevetett. – Elment... A műveletiseink meg abszolúte elvesztették rajta a fogást. Ez a nyom mindmostanáig élesen kivehető!
– Átváltozott – válaszoltam komoran.
– Denevérré?
– Igen. Garik azt mondta, hogy az utolsó pillanatban sikerült neki.
– Kár. A vámpírcsaj erősebb annál, mint amit reméltem.
– Elvégre teljesen vad. Élővért ivott és gyilkolt is. Jártassága semmi, viszont annyi ereje van, amennyit csak akarsz.
– Elpusztítjuk – mondta keményen Olga.
Csendben maradtam.
– És itt van a fiúcska nyoma – Olga hangjából helyeslés érződött. – És tényleg tehetős erőforrásnak tűnik... Gyerünk, nézzük meg, hol lakik!
A kapualjból kilépvén megindultunk a járdán. Nagy udvar volt, mindenfelől házak övezték. Én is éreztem a kissrác auráját, még ha nagyon gyönge és kusza is volt: rendszeresen járt errefelé.
– Előre! – vezényelt Olga. – Fordulj balra! Tovább! Jobbra! Állj...
Egy utca előtt álltam meg, épp egy villamos vánszorgott rajta lassacskán. Továbbra se léptem ki a homályból.
– Ebben a házban – közölte Olga. – Előre! Ott lesz.
A ház rémesen nézett ki. Elnyúló, égbenyúló, ráadásképp valamiféle oszloplábazaton is állt. Első pillantásra egy titáni gyufaskatulya emlékművének rémlett. Másodikra pedig – egy beteges gigantománia megtestesülésének.
– Az ilyesfajta házakban jó igazán gyilkolászni – mondtam. – De akár meg is lehet őrülni.
– Majd sort kerítünk mindkettőre – helyeselt Olga. – Tudod, elég nagy gyakorlatom van e téren.

 

Jegornak nem akaródzott kilépnie a házból. Amikor szülei munkába indultak és becsapódott utánuk az ajtó, rögtön elfogta a félelem. Ugyanakkor tudta: az üres lakáson kívül a félelem rettegéssé válik.
Nem volt menekvés. Sehol és semmiben nem reménykedhetett. De a ház legalább a biztonság látszatát nyújtotta.
A világ megtört, összeomlott tegnap éjjel. Jegor mindig is őszintén vallotta, no nem a többiek előtt, hanem saját magának, hogy nem épp bátor alkat. Ugyanakkor gyávának sem volt mondható. Léteznek olyan dolgok, melyektől lehet és kell is félni: a huligánok, mániákusok, terroristák, katasztrófák, tűzvészek, háborúk, halálos betegségek. Minden egy kupacban, és mind egyforma távolságra. Mindez a valóságban is létezett, ugyanakkor a hétköznapi lét határán túl maradt. Tartsd be az alapszabályokat, éjszakánként ne kóborolj, ne mászkálj idegen kerületekben, evés előtt moss kezet, ne ugrálj a síneken. Lehet úgy is félni, hogy közben az ember tudatában van: fölöttébb csekély annak az esélye, hogy belekeveredik bárminő kellemetlenségbe.
Most azonban minden megváltozott.
Igenis léteznek oly jelenségek, melyek elől egyszerűen lehetetlen elbújni. Jelenségek, amelyek nem léteznek, és nem is létezhetnek a világban.
Igenis léteznek vámpírok.
Mindenre pontosan emlékezett, a rettegéstől nem vesztette el emlékezetét, amiben tegnap még homályosan bízott, miközben hazafelé rohant, és szokásával ellentétben úgy vágott át az utcán, hogy körül se nézett. És abbéli bátortalan reményei sem igazolódtak be, hogy a történtek reggelre majd álomnak tűnnek.
Minden igaznak bizonyult. Lehetetlen igazságnak. Ámde...
Ez tegnap történt. Vele történt meg.
Későn ment haza – igen, de volt már úgy, hogy még ennél is később. És még a szülei is – akik Jegor szilárd meggyőződése szerint mindmostanáig nem fogták föl, hogy már majdnem tizenhárom éves – nyugodtak voltak efelől.
Amikor a fiúkkal együtt kilépett az uszodából... igen, már este 10 is elmúlt. Csapatostul beestek a McDonald's-be és vagy 20 percig ott ücsörögtek. Ez is szokványosnak volt mondható – mindazok, akik megengedhették maguknak, edzés után beugrottak a Mekibe. Azután... közösen a metróhoz mentek. Nem volt messze. Egy kivilágított utcán. Nyolcan.
Még ekkor is minden rendben volt.
A metróban valamiért izgulni kezdett. Az óráját nézte, s a körülötte lévőkön járatta szemét. Ámde semmi gyanúsat nem tapasztalt.
Ekkor Jegor hirtelen meghallotta a zenét.
És elkezdődött mindaz, ami nem történhet meg.
Valamiért befordult egy sötét, büdös kapualjba. Odalépett egy ifjú párhoz, akik vártak rá. Akik odacsalták. És saját maga nyújtotta oda tulajdon nyakát a vékony, hegyes, nem emberi fogakhoz.
Még most is, odahaza, egyedül, Jegor hűvösséget érzett – édesen csábította, csiklandozón futkározott a bőrén. De hisz maga is akarta! Félt, de kívánta a villogó szemfogak érintését, a rövid kis fájdalmat, amely után... amely után... amely után történik valami... bizonyosan...
És kerek e világon senki sem segíthetett. Jegor emlékezett a kutyasétáltató nő tekintetére. A tekintetre, amely egyszerűen áthatolt rajta: figyelmes volt, de egyáltalán nem közömbös. Nem ijedt meg, egyszerűen nem látta, mi zajlik ott... Jegort csakis egy harmadik vámpír megjelenése mentette meg. Az a walkmanes, sápadt srác volt, aki még a metróban akaszkodott rá. Összekaptak rajta, akárha jól megtermett, éhes farkasok marakodnának a prédán: egy agyonhajszolt, de még le nem gyilkolt szarvas fölött.
És ettől fogva már minden zavarossá lett, oly hirtelen követték egymást az események. Valamiféle járőrt emlegettek kiáltozva, meg valamiféle homályt is. Egy kék színű fényvillanás – és az egyik vámpír a szeme láttára kezdett porrá omolni, tisztára mintha moziban lenne. És a vámpírcsaj vonítása, akinek valamit az arcába löttyintettek.
Aztán pedig saját pánikszerű menekülése...
És a szörnyű fölismerés, ami még a történteknél is szörnyűbb: senkinek sem szabad erről beszélni. Nem hinnék el. Egyszerűen föl se fognák.
Vámpírok nincsenek!
Nem lehet úgy átnézni az embereken, hogy észre se veszik őket!
Senki sem ég el egy kék színű lángforgatagban, miközben múmiává aszik, csontvázzá, egy marék hamuvá!
– Nem igaz – mondta Jegor önnön magának. – Létezik. Lehetséges. Előfordul!
Még saját magának is nehéz volt hinnie...
Nem ment iskolába, viszont kitakarított a lakásban. Valamivel el kellett foglalnia magát. Párszor az ablakhoz lépett és merő pillantással figyelte az udvart.
Semmi gyanús nincs odalent.
De vajon láthatja-e őket?
El fognak jönni érte. Jegor egy pillanatig sem kételkedett ebben. Tudják, hogy emlékszik rájuk. Szemtanú, tehát meg fogják ölni.
És még ha csak egyszerűen megölnék! Vérét veszik és vámpírrá változtatják.
A fiúcska odalépett a könyvszekrényhez, ahol egy fél polc videokazettákkal volt teli. Csak talál itt valami útmutatást. Drakula – halott és élvezi... Nem, ez valami vígjáték. Csak egy harapás – oltári baromság... Veszélyes éj... Jegor összerezzent: erre a filmre emlékezett. És most már sosem kockáztatja meg az újranézését. Hogy is mondták abban?... „A kereszt megsegít, ha hiszel benne.”
Ugyan miben segíthet neki a kereszt? Hisz meg sincs keresztelve. És nem hisz az Istenben. Azelőtt nem hitt.
Lehet, hogy itt lenne az ideje váltani?
Ha léteznek vámpírok, akkor Isten is létezik?
Ha létezik a Gonosz, akkor létezik a Jó is?
– Semmi sem létezik – mondta Jegor. Farmernadrágja zsebébe dugta a kezét, kilépett az előszobába, belenézett a tükörbe. Látta saját képét a tükörben. Lehet, hogy egy nagyon komor, de nagyon is hétköznapi srác. Ezek szerint egyelőre minden rendben van. Nem volt idejük megharapni.
Minden eshetőségre azért forgolódott kicsit, igyekezett megnézni a tarkóját. Nincs ott semmi. Semmi nyoma. Csupán egy sovány, s mondhatni nem épp a legtisztább nyak...
És akkor támadt az ötlete. Jegor oly hirtelen vetette magát a konyha felé, hogy félúton fölriasztotta a mosógépen lustálkodó kandúrt. A krumplival, hagymával és répával teli zacskók közt kezdett kotorászni.
Megvan – a fokhagyma.
Sietősen megtisztított egy fejet, majd nekiállt rágcsálni. A fokhagyma csípett, perzselte a száját. Jegor kitöltött egy csésze teát, kísérőül itta minden gerezd után. Alig használt – égett a nyelve, viszketett az ínye. De ez majd csak segít, nemde?...
A kandúr belesett a konyhába. Értetlenül meredt a fiúra, majd csalódottan nyávogott egyet és azzal elkotródott. Nem értette, hogy lehet ilyesfajta förtelmet enni.
Az utolsó két gerezdet Jegor szétrágta, majd kiköpte és nekiállt bedörzsölni a nyakát. Maga is nevetségesnek találta, amit csinál, de már nem bírta abbahagyni.
Most már a nyakát is csípte. Jóféle fokhagyma. Már csak a szagába is beledöglik akármelyik vámpír.
A kandúr elégedetlenül nyervákolt az előszobában. Jegor éberen fülelt, majd kikukucskált a konyhából. Nem, semmi sincs ott. Az ajtó három zárra csukva, plusz a biztonsági lánc.
– Ne üvölts, Greysick! – parancsolta szigorúan. – Különben téged is megetetlek fokhagymával.
Fölmérvén a fenyegetés mibenlétét, a kandúr beslisszolt a szülői hálóba. Mit lehetne még tenni? Talán még az ezüst is segít. Jegor a hálószobába ment, újból fölijesztvén a kandúrt, majd kinyitotta a fehérneműs szekrényt, s a lepedők és törülközők alól előhúzott egy díszdobozt – ebben tartotta anyukája az ékszereit. Elővett egy ezüstláncot, majd a nyakába tette. Bűzleni fog a fokhagymától, de estére úgyis le kell majd vennie. Vagy inkább ürítse ki a perselyét és vegyen egy ezüstláncocskát magának? Egy kis kereszttel. És szüntelenül hordani fogja. Majd azt mondja, hogy hisz Istenben. Elvégre előfordul olyasmi, hogy sokáig nem hisz az ember, egyre csak nem hisz, aztán meg egyszerre hinni kezd!
Végigment a szobán, fölhúzott lábakkal a díványra telepedett, majd tűnődő pillantást vetett a szobára. Vajon van a környéken rezgő nyárfa? Mintha nem igazán lenne. És egyáltalán – hogy néz ki ez a rezgő nyárfa? Talán el kéne mennie a botanikus kertbe, hogy ott faragjon egy tőrt az ágából...
Mindez rendben van, persze, hogyne. Csak hát vajon segít-e? Ha megint fölhangzik a zene – az a halk, csalogató muzsika... Mi lesz, ha erre majd saját maga tépi le a láncocskát, eltöri a rezgő nyárfa-tőrt, és lemossa fokhagymával összemázolt nyakát?
Halk, alig hallható muzsika... Láthatatlan ellenségek. Az is lehet, hogy már itt vannak. Csak épp nem látja őket. Nincs meg hozzá a képessége. A vámpír meg itt ül mellette, röhög rajta, elnézi a naiv kiscsávót, aki úgymond fölkészül a védelemre. És egyáltalán nem tart a nyárfatőrtől, nem ijed el a fokhagymától. Lehetséges egyáltalán harcolni a láthatatlan ellenféllel?
– Greysick – szólította Jegor. A cicc-ciccre nem reagált a kandúr, bonyolult személyiség lévén. – Gyere ide, Greysick!
A kandúr a hálószoba küszöbén állt. A szőre égnek meredt, a szeme égett. Elnézett Jegor mellett, a sarokba, a dohányzóasztal melletti fotelre. Az üres fotelre...
A fiúcska megérezte, ahogy végigszalad testén a már ismerős hűvösség. Oly hirtelen eredt neki, hogy leröpült a díványról, egyenest a padlóra. A fotel üres volt. A bezárt lakásban sem volt senki. Kezdett besötétedni, mintha a napfény is kezdene elhalványulni...
Valaki ott állt mellette.
– Nem! – kiáltotta Jegor hátrálva. – Tudom! Tudom! Itt van!
A kandúr hörgő hangot hallatott majd az ágy alá surrant.
– Látlak! – kiáltotta Jegor. – Ne bánts!

 

A kapualj már eleve komor és piszkos volt. De a homályból nézve valóságos katakombának tűnt. A hétköznapi valóságban az egyszerűen csak mocskos betonfalakat a homályban sötétkék moha nőtte be. Undorító. Egyetlen Másféle se lakik itt, különben kipucolta volna a házat... Tenyeremet egy különösképp sűrű csomó fölött mozgattam – a moha megmozdult, igyekezett elmászni a hőforrás elől.
– Égj! – parancsoltam.
Nem szeretem az élősdiket. Még ha különösebb kárt nem is okoznak, s csupán idegen érzelmeket vedelnek. Ama föltételezést, miszerint a nagy kékmoha-telepek képesek megingatni az emberi pszichikumot, miáltal hol depressziót, hol pedig féktelen jókedvet keltenek, még senkinek sem sikerült bebizonyítani. Én azonban mindig is előnyben részesítettem az óvatos hozzáállást.
– Égj! – ismételtem, némi erőt küldvén a tenyerembe.
Az áttetsző, forró láng körbeölelte az összekuszált kék nemezcsomót. Egy pillanat múlva már az egész kapualj lángolt. A lifthez hátráltam, megnyomtam a hívógombot, beléptem a fülkébe. A fülke már tisztábbnak tűnt.
– A nyolcadikra – segített ki Olga. – Miért pazarlod az erődet?
– Apróság...
– Lehet, hogy szükséged lesz mindarra, amid csak van! Benőhetne már a fejed lágya.
Nem feleltem. A lift lassan mászott fölfelé, a homály-lift – a közönséges lift mása, amely továbbra is a földszinten állt.
– Te tudod – határozott Olga. – Fiatalság... kompromisszum-képtelenség...
Az ajtó szétnyílt. A nyolcadikon már végigment a láng – a kék moha úgy ég, akár a puskapor. Meleg volt, a homályban szokásosnál jóval melegebb. Enyhe égésszag terjengett.
– Ez lesz az... – mondta Olga egy ajtóra.
– Látom.
Tényleg megéreztem a fiúcska auráját az ajtón keresztül. Még csak meg sem próbált ma kijönni a lakásból. Remek. A kecskegida erős spárgára van kötve, már csak meg kell várni a tigrist.
– Csak bemegyek már – döntöttem el. És azzal meglöktem az ajtót.
Az ajtó nem nyílt ki.
Ez egyszerűen lehetetlen!
A valóságban akárhány zárral be lehet zárni az ajtókat. A homálynak megvannak a törvényei. Csakis a vámpíroknak van szükségük arra, hogy meghívják őket egy idegen házba – ez a fizetségük az erőfölöslegért meg az emberekhez való gasztronómiai közeledésért...
Ahhoz, hogy a homályban elreteszeljük az ajtót, legalábbis belé kell tudni hatolni.
– A félelem – szólt Olga. – Tegnap a srác rettegett. És nemrég bent járt a homályvilágban. Becsukta maga után az ajtót... és mindezt úgy, hogy észre sem vette: egyszerre két világban tette...
– Akkor mit tegyünk?
– Hatolj mélyebbre. Kövess.
A vállamra néztem – és semmit se láttam. Előhívni a homályt, benne tartózkodni – nem egyszerű játék. Fölemeltem párszor árnyékomat a padlóról, mielőtt még alakot öltene és ringani kezdene velem szemközt.
– Gyerünk, gyerünk, fog az menni – súgta Olga.
Beléptem az árnyékba, mire a homály összesűrűsödött. A teret sűrű köd töltötte ki. A színek teljes mértékben eltűntek. A hangok közül csak a szívdobogásom maradt meg: nehéz, lassú, dübörgő, akárha egy szakadék mélyén püfölték volna a dobot. És fütyült a szél – levegő hatolt be a tüdőmbe, lassan töltve ki a hörgőket. A vállamon föltűnt a fehér bagoly.
– Nem bírom ki sokáig itt – súgtam, miközben kinyitottam az ajtót. Magától értetődően ezen a szinten már nem volt bezárva.
A lábam elé egy sötétszürke kandúr surrant. A kandúrfélék számára nem létezik külön közönséges és homályvilág, egyszerre élnek mindegyik világban. Még jó, hogy nem bírnak igazi értelemmel.
– Cicci-cicc-cicc – suttogtam. – Ne félj, kis macsek...
Inkább csak saját erőim ellenőrzése végett, de bezártam magam után az ajtót. Nos hát, fiacskám, most egy fokkal nagyobb biztonságban vagy. De vajon segít-e ez rajtad, ha meghallod az Elhívást?
– Gyere ki – mondta Olga. – Nagyon gyorsan veszítesz az erődből. A homály ilyetén szintjén még egy tapasztalt mágusnak sem könnyű. Asszem jobb lesz, ha én is följebb megyek.
Megkönnyebbülten léptem ki. Igen, nem vagyok műveletis, aki elsétálgat a homály mindhárom szintjén. És, őszintén szólva, különösebben nem is vágyom erre.
A világ egy kicsit világosabb lett. Körülnéztem – a lakás otthonosnak tűnt, és még csak nem is volt különösebben összerondítva a homályvilág szüleményeivel. Pár csík a kék mohából az ajtónál... nem vészes, majd maguktól is megdöglenek, ha már a fő telep elpusztult. Hangok is hallatszottak, alighanem a konyhából. Benéztem.
A kissrác ott állt az asztalnál és falta a fokhagymát, miközben forró teát ivott rá.
– Fény és Setét... – suttogtam.
A legényke most még fiatalabbnak és védtelenebbnek tűnt, mint tegnap. Sovány, esetlen, még ha gyöngének nem is lehetne nevezni – láthatóan sportol valamit. Ruházata koptatott farmer és kék focimez.
– Csórikám – mondtam.
– Nagyon megható – értett egyet Olga. – A fokhagyma mágikus erejéről szóló meskete elterjesztése nagyon jó fogás volt a vámpírok részéről. Azt beszélik, hogy maga Bram Stoker találta ki...
A srác tenyerébe köpött egy adaggal a szétrágott pépből és a nyakát kezdte kenegetni a fokhagymapürével.
– A fokhagyma, kérlek, nagyon hasznos ám – mondtam.
– Igen. És megvéd. Az influenzavírusoktól – tette hozzá Olga. – Ó! Mily könnyen hullik el az igazság, és mily életerős a hazugság... De tényleg erős a fiúcska. Az Éjszakai Őrségnek elkélne egy új műveletis.
– Közülünk való?
– Egyelőre még senkié sem. Alakulófélben lévő sors, magad is láthatod.
– És kihez húz?
– Kivehetetlen. Egyelőre még kivehetetlen. Túlságosan is ijedt. Most képes bármit megtenni, csak hogy megmenekedjék a vámpíroktól. Kész akár a Setét oldalára állni, de kész a Fény oldalára is.
– Nem tudom elítélni ezért.
– Persze. Gyerünk.
A bagoly fölröppent, és a folyosón szárnyalt. A nyomába indultam. Legalább háromszor olyan gyorsan haladtunk, mint az emberek: a homály egyik ismérve, hogy megváltozik az idő múlása.
– Itt fogunk várakozni – utasított Olga, miután a nappaliban találtuk magunkat. – Meleg, világos és otthonos.
Egy asztalka melletti puha fotelbe telepedtem. Az asztalkán heverő újságra sandítottam.
Nincs is annál szórakoztatóbb, mint a homályon keresztül olvasgatni a sajtót.
„A hitelállomány jövedelmezősége csökken” – hirdette egy cím.
A valóságban ez a mondat másképp néz ki: „A Kaukázusban nő a feszültség”.
Most már lehet fogni az újságot és elolvasni az igazságot. A valódit. Azt, amit az újságíró gondolt, aki adott témára összecsapta a cikket. Az infómorzsákat, melyeket nem hivatalos forrásból kapott. Az igazságot életről és halálról.
Csak hát az a kérdés, hogy miért?
Réges-rég megtanultam, hogy magasról tegyek az emberi világra. Elvégre az alapzatunk. A bölcsőnk. De hát mi – Másfélék vagyunk. Átjárunk a zárt ajtókon és őrizzük a Jó és Gonosz közt fönnálló egyensúlyt. Iszonyú kevesen vagyunk, és képtelenek vagyunk a szaporodásra – a mágus lányából nem lesz törvényszerűen varázslónő, az alakváltó fia pedig egyáltalán nem biztos, hogy megtanul idegen alakot ölteni holdas éjeken...
Nem vagyunk kötelesek szeretni a köznapi világot.
Csakis azért őrködünk fölötte, mert élősködünk rajta.
Gyűlölöm az élősdiket!
– Min töprengsz? – kérdezte Olga. A nappaliban megjelent a fiúcska. Berobogott a hálószobába, meglehetős gyorsasággal – ahhoz képest, hogy a köznapi valóságban leledzett. És nekiállt az egyik szekrényt túrni.
– Semmin. Rám tört a szomorúság.
– Megesik. Az első esztendőkben mindenkivel megesik. – Olga hangja egészen emberivé lett. – Majd megszokod.
– Hát ez az... ezért vagyok szomorú.
– Ahelyett, hogy örülnél, amiért még élünk. A századelőn a Másfélék populációja a kritikus minimumszintre csökkent. Föl bírod fogni? Napirendre került annak megvitatása, hogy a Setétek és a Fénypártiak egyesülnek! Hogy fajnemesítő programokat dolgoztak ki!
– Igen, tudom.
– Majdnem vesztünket okozta a tudomány. Nem hittek bennünk, nem akartak hinni. Egészen addig, míg úgy vélték, hogy a tudomány jobbá teheti a világot.
A fiúcska visszatért a nappaliba. A díványra telepedett, és a nyakában lévő ezüstláncot kezdte igazgatni.
– Mégis, mi a jobb? – kérdeztem. – Elhagytuk az emberek világát. Megtanultunk átjárni a homályba, megtanultuk átalakítani a tárgyak és emberek természetét. És mégis, mi változott, Olga?
– Legalábbis az, hogy a vámpírok nem vadászgathatnak licenc nélkül.
– Ezt mondd inkább annak az embernek, akinek a vérét isszák...
A küszöbön megjelent a kandúr. Ránk meredt. Vernyákolni kezdett, miközben haraggal telten méregette a baglyot.
– Te vagy rá ilyen hatással – mondtam. – Olga, merülj mélyebbre a homályba!
– Már késő – felelte Olga. – Bocsáss meg, nem voltam elég éber...
A fiúcska fölugrott a díványról. Jóval gyorsabban, mint ahogy az az emberi világban lehetséges. Ügyetlenül, lévén még maga sem értette, mi zajlik körülötte, a saját árnyékába lépett, és közben a padlóra esett, miközben engem nézett. Immáron a homályból.
– Eltávozom... – suttogta a bagoly, miközben eltűnt. Karmai fájdalmasan mélyedtek a vállamba.
– Nem! – kiáltotta a fiúcska. – Tudom! Tudom! Itt van!
Fölemelkedtem, miközben kitártam a karomat.
– Látlak! – kiáltotta Jegor. – Ne bánts!
A homályban volt. Kész. Megtörtént. Mindenféle külső segítség nélkül, tanfolyamok és stimulátorok híján, a mágus-gyám útmutatása nélkül a srác átlépte a köznapi és homályvilág közti határt.
Attól kezdve, hogy először belépsz a homályba, amit ott látsz és érzel – ettől függ nagymértékben, hogy kivé-mivé leszel.
Fénypártivá avagy Setétté.
„Nincs jogunk átengedni a Setét oldalra, különben végképp összeomlik az egyensúly Moszkvában.”
Fiacskám, a szakadék szélén táncolsz.
És ez félelmetesebb, mint egy tapasztalatlan vámpírcsaj.
Borisz Ignatyjevicsnek jogában áll foganatosítani a likvidálásról szóló döntést.
– Ne félj! – mondtam, miközben a helyemen maradtam. – Ne félj! A barátod vagyok, nem hozok rád bajt.
A srác a sarokig mászott és ott megdermedt. Le nem vette rólam a tekintetét – nyilván nem értette, hogy immáron a homályban tartózkodik. Számára olybá tűnhetett mindez, mintha a szobában hirtelen besötétedett volna, rátört volna a csend, én pedig csak úgy előtűntem a semmiből...
– Ne félj! – ismételtem. – Engem Antonnak hívnak. Mi a neved?
Hallgatott, miközben nagyokat nyeldekelt. Aztán kezét a nyakához szorította, kitapogatta a láncocskát, mire láthatóan kicsit megnyugodott.
– Nem vagyok vámpír – mondtam.
– Ki maga? – a srác kiabált. Még jó, hogy a köznapi világban ezt az átható kiáltást lehetetlen meghallani.
– Anton. Az Éjszakai Őrség munkatársa.
Kikerekedett szeme mintha heves fájdalomról árulkodott volna.
– A munkám abban áll, hogy megvédjem az embereket a vámpíroktól és hasonszőrű söpredéktől.
– Hazugság...
– Ugyan miért?
Megvonta a vállát. Rendben. Igyekszik értékelni a saját tetteit, véleményét érvekkel is alátámasztani. Ezek szerint tehát nem vesztette el teljesen értelmét a félelemtől.
– Hogy hívnak? – ismételtem. Lehetett volna nyomást gyakorolni a fiúcskára, megszüntetendő a félelmet. Ám ez közbeavatkozás lett volna, mindemellett még tiltva is van.
– Jegornak...
– Jó név. Engem pedig Antonnak. Érted? Anton Szergejevics Gorogyeckij vagyok. Az Éjszakai Őrség munkatársa. Tegnap én öltem meg azt a vámpírt, aki rád akart támadni.
– Csak az egyiket?
Csodás. Kezd beszédbe elegyedni.
– Igen. A vámpírcsaj meglépett. De már keresik. Ne félj, itt vagyok, hogy megvédjelek... hogy elpusztítsam a vámpírcsajt.
– Miért ilyen szürke minden körülöttünk? – kérdezte hirtelen a fiúcska.
Derék. De még milyen derék!
– Megmagyarázom. Csak szögezzük le: nem vagyok az ellenséged. Rendben?
– Meglátjuk.
Vacak kis láncába kapaszkodott, mintha bizony az bármitől is megvédhetné. Édes fiacskám, ha minden ilyen flottul menne, ennyin múlna a világban... Nem ment meg az ezüst, sem a nyárfakaró, sem holmi szent kereszt. Az élet szemben áll a halállal, a szeretet a gyűlölettel – egyik erő a másikával, mert az erő nem bír erkölcsi elköteleződéssel. Minden nagyon egyszerű. És mindezt alig két-három év alatt sikerült megértenem.
– Jegor – lassan hozzá léptem. – Hallgass csak ide a szavamra...
– Megálljon!
Olyan élesen parancsolt rám, mintha legalábbis fegyver lett volna a kezében. Összerezzenve megálltam.
– Rendben. Hallgass akkor ide! A szokványos, emberi világon túl, amelyet szemmel is láthatni, létezik még egy árnyoldali is: a homályvilág.
Eltöprengett. A félelemtől függetlenül, márpedig elég vadul viselkedett – rendre elborítottak a belőle áramló fojtott rettegéshullámok –, a srác igyekezett fölfogni szavaim értelmét. Akadnak olyan emberek, akiket a félelem lebénít. És akadnak olyanok is, akik ettől csak erőre kapnak.
Nagyon szerettem volna azt hinni, hogy én az utóbbiak közé tartozom.
– Egy párhuzamos világ?
Ez az. Na, most aztán beindul a scifi-vonal. Ám legyen, felőlem hívhatja így is – egyik elnevezés sem több holmi puszta hangok összességénél.
– Igen. Ebbe a világba csakis azok juthatnak el, akik természetfölötti képességekkel bírnak.
– A vámpírok?
– Nem csak ők. Rajtuk kívül még az alakváltók, boszorkányok, fekete mágusok... fehér mágusok, gyógyítók, próféták.
– Mindez tényleg létezik?
Akár egy ázott veréb. A haja csatakos, pólója a testéhez tapadt, orcáin pedig verejtékcsíkok patakzottak. És mindezek ellenére a fiúcska csak nem vette le rólam a szemét, készen állt az ellenállásra. Mintha bizony ereje lenne megtenni.
– Igen, Jegor. Olykor az emberek közt fölbukkannak olyanok is, akik képesek átlépni a homályvilágba. A Jó vagy a Gonosz oldalára állanak. A Fény vagy a Setét pártjára. Ők a Másfélék. Így hívjuk egymást: Másfélék.
– És maga... Másféle?
– Igen. És te is.
– Miért?
– Mert a homályvilágban vagy, gyermekem. Nézz körül, hallgatózz egy kicsit. A színek eltűntek. A hangok elhallgattak. A másodpercmutató alig vánszorog az óralapon. Átléptél a homályvilágba... látni akartad a veszedelmet, és átlépted a világok közti mezsgyét. Itt lassabban múlik az idő, itt minden másképp van. Ez a Másfélék világa.
– Nem hiszem el. – Jegor gyorsan megfordult, majd újra rám nézett. – Akkor miért van itt Greysick?
– A kandúr? – elmosolyodtam. – Az állatoknak saját törvényeik vannak, Jegor. A kandúrok egyszerre élnek az összes világban, számukra egyáltalán nem létezik különbség.
– Nem hiszem el – a hangja reszketett. – Mindez csak álom, tudom! Mint amikor a fény kihunyóban van... Alszom. Máskor is megesett már velem efféle.
– Azt álmodtad, hogy épp fölkapcsolnád a villanyt, ám az izzó nem áraszt fényt? – tudtam a választ, de a srác szeméből még annál is határozottabban kiolvashattam. – Vagy pedig világít, ám alig pislákol, akárha gyertya volna? Vagy pedig mész valahol, körülleng a Setét, ha pedig kinyújtod a kezed, képtelen vagy megkülönböztetni az ujjaidat?
A fiú hallgatott.
– Ez mindannyiunkkal megesik, Jegor. A Másfélék közül mindegyikünk álmodik effélét. Ilyenkor a homályvilág belénk hatol, hívogat, ilymódon emlékeztet önmagára. És te is... Másféle vagy. Még ha fiatalka is, de Másféle. És csak tőled függ...
Először föl se fogtam, hogy szeme csukva, a feje pedig félrebillent.
– Barom – sziszegte a vállamról Olga. – Első alkalommal saját magától sikerült a homályba lépnie! Nincs ereje az effélékre. Gyorsan hozd ki innét, különben örökre ottragad!
Homálykóma – az újoncok betegsége. Majdnem megfeledkeztem róla, eleddig még nem volt dolgom ifjú Másfélékkel.
– Jegor! – odaugrottam, rázogattam, a hóna alá nyúlva fölemeltem. Könnyű volt, egészen könnyű – a homályvilágban nem csupán az idő múlása változik meg. – Ocsúdj föl!
Nem reagált. A fiúcska így is olyat vitt végbe, amihez másoknak többhónapos gyakorlás szükségeltetik – egymaga lépett át a homályba. A homályvilág pedig igencsak falja az életerőt.
– Húzzad! – Olga átvette a parancsnok szerepét. – Húzzad, gyerünk, mintha élnél! Magától nem fog fölocsúdni!
Ez mindennél nehezebbnek bizonyult. Elvégeztem ugyan egy elsősegély-tanfolyamot, ám igazándiból még senkit sem kellett eltávolítanom a homályból.
– Jegor, ébredj! – párszor arcul legyintettem. Először csak enyhén, utóbb már kiadós nyaklevesek következtek. – Mi van már, hallod? A homályvilágba távozol! Térj magadhoz!
Egyre könnyebbé vált, szinte elolvadt a kezeim közt. A homály pedig egyre csak itta az életét, már az utolsó erejét szívta. A homály átalakította testét, a saját lakójává kezdte idomítani. Jaj, mit is vétettem!
– Bezárkózni! – Olga hangja hidegen csengett, kijózanítóan. – Zárkózz be vele együtt, járőr!...
Általában egy percbe is beletelik, amíg létrehozom a szférát. Most viszont elég volt hozzá vagy öt másodperc. A fájdalom fölvillanása – akárha egy miniatűr töltet robbanna a fejemben. Hátraszegtem a fejemet, miközben a negatív szféra kilépett a testemből és szivárványos szappanbuborékot vont körém. A buborék egyre csak nőtt, duzzadt, kelletlenül szívott magába engem a fiúval egyetemben.
– Kész, most tartsd meg. Semmiben se tudok segíteni neked, Anton. Tartsd meg a szférát!
Nem volt igaza Olgának. Már pusztán a tanácsaival is a segítségemre volt. Alighanem magam is rájöttem volna, hogy létre kell hoznom a szférát, de közben jópár értékes másodpercet elvesztegettem volna.
Körülöttem világosodni kezdett. A homály egyre itta az erőnket, az enyémet nehézkesen, a fiúét annál szabadabban, viszont most csupán a tér néhány köbmétere fölött rendelkezett. Itt nem hatnak a köznapi fizika törvényei, de az analógiái léteznek. A szférában most jött létre az egyensúly élő testeink és a homály közt.
Vagy szétoszlik a homály és azzal elereszti zsákmányát, vagy pedig a srác a homályvilág lakójává lesz. Mindörökre. Efféle megesik azon mágusokkal is, akik teljes erejüket fölhasználva ottragadnak – óvatlanság avagy kényszerűség okán. Előfordul efféle az újoncokkal is, akik nem képesek értelmesen védekezni a homály ellen, és többet engednek át neki, mint amennyi dukál.
Jegorra néztem: arca a szemem láttára kezdett elszürkülni. Az árnyékvilág végtelen térségeire készült távozni.
Átvetettem jobbomra a fiút, bal kézzel pedig előhalásztam a zsebemből egy bicskát. Fogammal kinyitottam a pengét.
– Ez veszélyes – figyelmeztetett Olga.
Nem feleltem. Csupán fogtam és azzal sebet ejtettem csuklómon a késpengével.
A homály sisteregni kezdett, akár a fölhevült serpenyő, amikor a vér kispriccelt. Szemem előtt pedig lassan elhomályosult a világ. Nem a vérveszteség okozta, hanem maga az élet kezdett távozni vele egyetemben. Fölsértettem a homállyal szembeni védelmemet.
Viszont akkora adag energiát kapott tőlem, amit nem volt képes elnyelni.
Minden kivilágosodott, árnyékom a padlóra vetődött, én pedig átléptem fölötte. A negatív szféra szivárványos hártyája szétpukkadt, s ezáltal áteresztett a köznapi világba.

 

 

5. FEJEZET

A VÉR vékony sugárban spriccelt a palaszra.[7] A fiú még eszméletlenül kornyadozott karjaimban, ám az arca már kapott némi színt. A szomszéd szobában úgy ordú'ott a kandúr, mintha bizony épp nyúznák.
Jegort a díványra tettem. Mellé telepedtem. Majd így szóltam:
– Olga, kötszert...
A bagoly elhussant a vállamról, fehér cikornyaként iramodott a konyhába. Alighanem útközben átment a homályba, lévén pár másodperc múlva már vissza is tért, csőrében a pólyával.
Jegor pont akkor nyitotta föl a szemét, amikor átvettem a bagolytól a kötszert és nekiálltam ellátni sebes kezemet. Megkérdezte:
– Ez meg micsoda?
– Bagoly. Hát nem látod?
– Mi történt velem? – kérdezte. A hangja alig remegett.
– Elvesztetted az eszméletedet.
– Miért? – méregette ijedt tekintettel a padlón és a ruhámon látható vérnyomokat. Sikerült úgy ügyeskednem, hogy Jegort ne vérezzem össze.
– Az az én vérem – magyaráztam. – Véletlenül megvágtam magam. Jegor, a homályba óvatosan kell belépni. Ez egy idegen közeg, még a magunkfajta Másfélék számára is. A homályvilágban tartózkodva folyamatosan adjuk le erőnket, élő energiával kell táplálnunk. Apránként. De ha nem felügyeled a folyamatot... a homály minden élőt kiszív belőled. Nincs mit tenni, ez a fizetség.
– Többet fizettem, mint kellett volna?
– Többet, mint amennyid volt. És majdhogynem örökre a homályvilágban rekedtél. Ez nem a halál – meglehet, még rosszabb is a halálnál.
– Hadd segítsek... – A srác fölült, majd egy pillanatra elfintorította az arcát: alighanem elszédült. Kinyújtottam a kezem, mire nekiállt bekötözni a csuklómat – ügyetlenül, ám igyekvőn. A srác aurája nem változott, továbbra is szivárványos, semleges volt. Már volt bejárása a homályba, ámde annak még nem volt ideje rátenni a maga pecsétjét.
– Most már elhiszed, hogy a barátod vagyok? – kérdeztem.
– Nem tudom. Az biztos, hogy aligha ellenség. Vagy pedig nem tud mit tenni ellenem!
Kinyújtott kezemmel megtapintottam a srác nyakát, mire rögtön megfeszült. Kikapcsoltam és levettem róla a láncocskát.
– Értve vagyok?
– Ezek szerint nem vámpír. – A hangja árnyalatnyival megkönnyebbültebben csengett.
– Úgy van. De egyáltalán nem azért, mert képes vagyok megérinteni a fokhagymát és az ezüstöt. Jegor, ez nem lenne akadály egy vámpír számára.
– De hát minden filmben...
– Ja, persze, ráadásul minden filmben a jófiúk győzedelmeskednek a rosszfiúk fölött. Fiacskám, a babonák igen veszélyesek... hazug reményeket keltenek.
– És vannak igaz remények?
– Nincsenek. Alapjáraton nem jellemző. – Fölkeltem, megtapogattam a kötést. Megjárja, erősen tekerte föl, és elég szorosan tartja magát. Fél óra múlva már élhetek a gyógyító ráolvasással, ám egyelőre még kevés az erőm ehhez.
A fiú a díványról nézegetett. Igen, mondhatni kicsit megnyugodott. Ám egyelőre még nem hitt nekem. Murisnak hatott, hogy ügyet sem vetett az ártatlan képpel a tévén szundikáló hóbagolyra. Olybá tűnt, hogy Olga mégiscsak belepiszkált a tudatába. De jobb is ez így: fölöttébb nehéz lenne elmagyarázni, valójában ki is ez a beszélő hóbagoly...
– Van valami kajád?
– Miféle?
– Mindegy. Cukros tea. Egy darab kenyér. Én is sok erőt vesztettem.
– Persze, akad. És hogy sebesült meg?
Nem álltam le pontról pontra megmagyarázni, ugyanakkor hazudni sem akartam.
– Szándékosan. Így kellett lennie, hogy ki tudjalak húzni a homályból.
– Köszönöm. Már ha ez igaz.
Meg kell hagyni, pimaszságért nem kell a szomszédba mennie – nekem mégis kedvemre való legényke volt.
– Nincs mit. Ha elveszejtenélek a homályban... hát fejemet venné a főnökség.
A fiúcska hümmögve fölkelt. A biztonság kedvéért igyekezett távolságot tartani tőlem.
– Miféle főnökség?
– Szigorú. Nos hát, megkapom végre azt a teát?
– Derék embernek illik mindent megadni. – Igen, továbbra is félt. Félelmét pedig fesztelen szemtelenséggel palástolta.
– Engedd meg, hogy közbevetőleg pontosítsalak: nem vagyok ember. Másféle vagyok. Akárcsak te.
– És mi a különbség? – Jegor látványosan érdeklődő pillantást vetett rám. – Így ránézésre meg nem mondanám!
– Amíg nem adsz teát, hallgatni fogok. Hallottál már a vendégszeretetről?
– A hívatlan vendégek szeretetéről? És egyáltalán... hogy jött be?
– Az ajtón keresztül. Megmutatom. De majd csak később.
– Jöjjön!- Úgy látszik, végül csak rászánta magát, hogy teával kínáljon. Követtem a fiút, miközben akaratlanul is elfintorodtam.
– Tudod, mit, Jegor? Előbb mosd meg a nyakad...
Hátra sem fordulva megrázta a fejét.
– Legalábbis botorság, ha csak a nyakadat véded. Az emberi testen öt olyan pont is van, ahol megharaphat a vámpír.
– Na ne!
– Na de! Mármint úgy értem, a férfitesten...
Még a tarkója is elvörösödött.

 

Öt púpozott kanál cukrot szórtam a csészébe. Jegorra kacsintottam:
– Töltsön, kérem, egy pohár teát két kanál cukorral... még a halálom előtt szeretném megízlelni...
Úgy látszik, nem ismerte a viccet.
– És magamnak hány kanállal tegyek?
– Mennyi a súlyod?
– Nem emlékszem.
Szemre megsaccoltam.
– Tegyél bele négyet. Így elejét veheted a hipoglükémiának.[8]
Mégiscsak megmosta a nyakát, de továbbra is szaglott a fokhagymától. Miközben mohón szürcsölte a teát, kéréssel fordult felém:
– Magyarázza meg!
Hát igen, nem egészen így terveztem. Mondhatni egyáltalán nem így. A kiskölyköt felügyelni, miközben utoléri az Elhívás. Megölni vagy elkapni a vámpírcsaj. És elvinni a hálás fiúcskát a főnökhöz – ő meg majd csak szerét ejti, hogy alaposan elmagyarázzon mindent.
– Régmúlt korokban... – Cigányútra ment a tea. – Úgy hangzik, akár egy mese kezdete, nemde? Csakhogy ez nem mese.
– Hallgatom.
– Rendben. Inkább mással kezdem. Létezik az emberi világ. – Fejemmel az ablak felé intettem, az aprócska udvarra és az úttesten araszoló autókra. – Ott van. Körülöttünk. És a többség nem képes túllépni a határain. Mindig is így volt. Ám időnként megjelenünk a színen mi. A Másfélék.
– És a vámpírok?
– A vámpírok is Másfélék. Igaz, ők másféle Másfélék, a képességeik pedig már jó előre eldöntettek.
– Nem értem. – Jegor a fejét rázta.
Hát igen, nem vagyok egy gyámalkat. Nem tudom, de nem is akarom magyarázgatni az elcsépelt igazságokat...
– Két sámán, miután alaposan belakott a bolondgombából, veri a csörgődobokat – mondtam. – Réges-rég, még az ősidőkben. Egyikük a maga becsületes módján teszi bolonddá a vadászokat és a vezért. A másik sámán pedig látja, amint az árnyéka, mely ott remegett a barlang padlatán, egyszer csak alakot ölt, kitölti a teret és teljes magasságában kiegyenesedik. Csupán egy lépés kell, és belép az árnyékba. Belép a homályba. És ezek után következik a legérdekesebb. Érted?
Jegor hallgatott.
– A homály megváltoztatja a belépőt. Ez egy másfajta világ, mely az emberekből Másféléket csinál. De hogy mivé leszel... az csupán tőled függ. A homály egy féktelen folyó, mely egyszerre minden irányba folyik. Döntsd el, kivé akarsz válni a homályvilágban. De gyorsan ám, már nem maradt sok időd.
Most aztán végre megértette. A fiú pupillái összeszűkültek, s a bőre is sápadtabb lett egy árnyalatnyival. Jóféle stresszreakció, mondhatni kapásból a műveletisek közé lehetne utalni...
– Mik közül lehet választanom?
– Te? Akármivé. A valód még nem öltött végleges alakot. És tudod, melyek az alapvető választási lehetőségek? A Jó és a Gonosz. A Fény és a Setét.
– És te... te jó vagy?
– Mindenekelőtt... Másféle vagyok. A Jó és a Gonosz közti eltérés a hétköznapi emberek vonatkozásában lelhető föl. Ha a Fényt választod és Fénypártivá leszel, akkor nem veted be képességeidet holmi személyes haszonszerzés érdekében. Ha a Setétet választod, akkor ez lesz számodra a normális. De még a fekete mágus is képes betegeket gyógyítani és föllelni a nyom nélkül eltűnteket. A fehér mágus pedig megtagadhatja segítségét az emberektől.
– Akkor nem értem... miben van a különbség?!
– Majd megérted. Megérted, ha valamelyik oldalra állsz.
– Én aztán nem fogok sehová sem állni!
– Már késő, Jegor. Jártál a homályban, és máris változol. Még pár nap... és már el is köteleződsz.
– Ha a Fényt választod... – Jegor fölkelt, töltött még magának a teából. Észrevettem, hogy most először fordított nekem hátat aggodalom nélkül. – És te ki vagy? Mágus?
– Egy mágus tanítványa. Az Éjszakai Őrség irodájában dolgozom. Erre is szükség van.
– És mire vagy képes? Mutasd, szeretném ellenőrizni!
Tessék, minden úgy zajlik, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Járt a homályban, ám az nem győzte meg. Holmi csip-csup vásári mutatványok jóval meggyőzőbbek.
– Figyelj!
Kinyújtottam felé a kezem. Jegor megállt, igyekezett fölfogni, mi is történik. Aztán a csészére nézett.
A teából már nem szállt föl a gőz. A tea jóformán ropogott, lévén zavaros-barna jéghengerré változott, belefagyott tealevél-darabkákkal.
– Jaj – mondta a fiú.
Termodinamika – az anyag fölötti uralkodás legegyszerűbb része. Utat engedtem újból a Brown-mozgásnak, mire a jég azon nyomban fölforrt. Jegor, elejtvén csészéjét, fölkiáltott.
– Elnézést – fölpattantam és megragadtam egy rongyot a mosdókagylón. Leguggoltam, hogy föltöröljem a linóleumon képződött tócsát.
– Mindig csak a gond van ezzel a mágiával – mondta a fiú. – Kár a csészéért.
– Na várj csak!
Az árnyék elébem szökkent, beléptem a homályba és szemügyre vettem a szilánkokat. Még emlékeztek az ép állapotra, és a csészének egyáltalán nem kellett volna ily gyorsan e „megtört sorsra” jutnia.
A homályban maradva kezemmel egy kupacba kotortam a szilánkokat. Néhány apró szilánkocska még közelebb is araszolt készségesen a tűzhely alól.
Kilépvén a homályból Jegor elé tettem a fehér csészét.
– Már csak a teát kell belétöltened.
– Király! – látszott, hogy ez az apró trükk erős benyomást gyakorolt a fiúra. – És ezt bármelyik holmival meg lehet csinálni?
– Majdhogynem bármelyikkel, már ha holmiról van szó.
– Anton... és ha valami egy hete törött össze?
Akaratlanul is elmosolyodtam.
– Nem. Bocsáss meg, de már túl késő van hozzá. A homály esélyt nyújt, de hamar, nagyon hamar élni kell vele.
Jegor elkomorodott. Érdekes – vajon mit törhetett össze egy héttel ezelőtt?
– Most már elhiszed?
– Ez mágia?
– Igen. A lehető legprimitívebb. Jóformán nem is kell tanulni.
Alighanem kár volt ezt mondanom. A fiú szemében apró láng gyulladt. Máris méricskélte saját kilátásait. A kis haszonleső.
Fény és Setét...
– És egy tapasztalt mágus képes másféle dolgokra is?
– Még én is képes vagyok rá.
– És embereket irányítani?
Fény és Setét...
– Igen – mondtam. – Igen, képesek vagyunk rá.
– És mindebben gyakoroljátok is magatokat? Akkor miért ejtenek túszokat a terroristák? Hisz a homályon keresztül észrevétlenül be lehet lopózni, aztán meg agyonlőni őket. Vagy arra kényszeríteni őket, hogy agyonlőjék magukat! És miért halnak meg különféle betegségekben az emberek? Hisz a mágusok tudnak gyógyítani, ugye... saját maga mondta az elébb.
– Ez lenne a Jó – mondtam.
– Hát persze! Elvégre maguk Fénypárti mágusok!
– Ha egy akármilyen értelemben vett jótettet hajtunk végre, akkor a Setét mágusok jogot formálhatnak egy gonosztettre.
Jegor csodálkozón meredt rám. Túlságosan sok mindenben volt része az elmúlt 24 órában. És mondhatni viszonylag még jól is boldogult mindezzel.
– Sajnos, Jegor, a Gonosz természeténél fogva erősebb. A Gonosz: destruktív. Sokkal könnyebben rombol, mint ahogy a Jó teremt.
– És akkor mit tesznek? Itt van ez az Éjszakai Őrség... Háborúznak a Setét mágusokkal?
Nem volt szabad válaszolnom. Ezt ugyanazzal a halálos biztonsággal éreztem, mint amivel tudtam: egyáltalán nem kellett volna föltárulkozni a fiú előtt. Le kellett volna szerelnem a kíváncsiságát. A homály mélyebb szintjére vonulni. De semmi esetre – semmi esetre sem bonyolódni magyarázkodásba!
Semmit se tudok bizonyítani!
– Háborúznak velük?
– Nem egészen – mondtam. Az igazság rosszabb volt a hazugságnál, de nem volt jogom hazudni. – Felügyeljük egymást.
– Háborúra készültök?
Jegort elnézvén arra gondoltam, hogy egyáltalán nem buta fiú. Viszont fiú – ez itt a kulcsszó. És ha most elmondanám neki, hogy hamarost eljön a Jó és Gonosz csatája, hogy a homályvilág új jedije válhat belőle, akkor a mi oldalunkra áll.
Igaz, nem túl hosszú ideig.
– Nem, Jegor. Nagyon kevesen vagyunk.
– Fénypártiak? Kevesebben, mint a Setétek?
Most tényleg készen áll arra, hogy elhagyja otthonát, anyukáját és apukáját, fölöltse fénylő vértezetet, és elinduljon nekiinduljon, életét a jó oltárán föláldozandó...
– Úgy általában, a Másfélék. Jegor... a Jó és a Gonosz csatái évezredeken keresztül váltakozó sikerrel folytak. Olykor a Fény győzedelmeskedett... de ha tudnád, hány ember hullott el ennek során, akik még csak nem is sejtették a homályvilág létét... A Másfélék kevesen vannak, ellenben minden Másféle képes hétköznapi emberek ezrei fölött rendelkezni akaratlanul. Jegor... ha most kitör a Jó és Gonosz háborúja – az emberiség fele elhull. Ezért majd fél évszázada aláíratott egy megállapodás. A Jó és Gonosz, Setét és Fény közti nagyszabású megállapodás.
Kikerekedett szemmel fülelt. Felsóhajtottam és folytattam:
– Terjedelmét tekintve rövid megállapodás. Mindjárt fölolvasom – hivatalos orosz nyelvű fordítását. Most már jogod van tudni.
Lehunytam a szemem és a sötétségbe néztem. A homály föléledt, gomolyogni kezdett szemhéjam innenső oldalán. Kifeszült egy szürke vászonlepel, melyet lángoló vörös betűk borítottak. A megállapodást nem lehet emlékezetből idézni, csakis olvasni szabad:

 

Másfélék vagyunk,
Különféle erőknek szolgálunk,
Ám a homályban nincs különbség
a setét és fény hiánya közt.
Harcunk képes elpusztítani a világot.
Ezennel megkötjük a fegyvernyugvásról szóló
Nagyszabású Megállapodást.
Mindenik oldal saját törvényei szerint él,
Mindenik oldal saját jogokkal rendelkezik.
Korlátozzuk önnön jogainkat s törvényeinket.
Másfélék vagyunk.
Létrehozzuk az Éjszakai Őrséget,
Hogy a Fény erői felügyeljék a Setét erőit.
Másfélék vagyunk.
Létrehozzuk a Nappali Őrséget,
Hogy a Setét erői felügyeljék a Fény erőit.
Az idő majd határoz felőlünk.

 

Jegor szeme elkerekedett.
– A Fény és a Setét békét kötöttek?
– Igen.
– És a vámpírok... – Egyre-másra csak ennél a témánál lyukadt ki. – Ők is Setétek?
– Igen. Olyan emberek, akik teljesen újjászülettek a homályvilág hatására. Óriási lehetőségeket kapnak, de elveszítik magát az életet. És a létezésüket csakis mások energiájával tudják fönntartani. A vér az „energiaátfejtés” lehető legjobb közege.
– És közben embereket öldösnek!
– Donorvéren is elélnek. Ez, fiacskám, afféle szublimált élelmiszer. Nem valami ízletes, de meglehetősen tápláló. Ha a vámpírok igazándiból rákapnának a vadászatra...
– De hisz engem megtámadtak!
Egyébre se gondol, csakis saját magára... Rossz jel.
– Némely vámpírok megszegik a törvényt. És ezért kell az Éjszakai Őrség: hogy felügyeljük a megállapodás betartását.
– És egyébként a vámpírok csak úgy nem vadásznak az emberekre?
Láthatatlan szárnyak szellője legyintette meg orcámat. A karmocskák vállamba kapaszkodtak.
– Mit felelsz neki, járőr? – suttogta Olga a homály mélyéből. – Megkockáztatod az igazság kimondását?
– Vadásznak – mondtam. És hozzátettem azt, ami valamikor, öt évvel ezelőtt mindennél rettenetesebben érintett engem. – Licenc alapján. Olykor... olykor szükségük van élő vérre.
Nem kérdezett rá azonnal. Kiolvastam a szeméből – mindent, amit a fiú gondolt, mindent, amit kérdezni akart. Tudtam, hogy minden kérdésre meg kell felelnem.
– És ti?
– Mi pedig elejét vesszük az orvvadászatnak.
– Tehát rám is azért támadhattak... emiatt a megállapodás miatt? A licenc értelmében?
– Igen – feleltem.
– És kiszívták volna a véremet? Ti pedig elmentetek volna mellettem, oda se nézve?
Fény és Setét...
Lehunytam a szemem. A megállapodás szürke ködben lángolt. Tagoltan vésett sorok, melyek mögött évezredek háborúi és milliók életei állanak.
– Igen.
– Menjen el...
A srác most oly feszült volt, akár egy fölhúzott rugó. A hisztéria határán, az őrület szélén.
– Azért jöttem, hogy megvédjelek.
– Nem kell!
– A vámpírcsaj szabadon van. Rád fog támadni...
– Menjen el!
Olga fölsóhajtott:
– Kiszórakoztad magad, járőr?
Fölemelkedtem. Jegor összerezzent, miközben a hokedlivel együtt távolodott tőlem.
– Meg kell értened – mondtam. – Számunkra nincs más kiút...
Magam se hittem saját szavaimat. És hasztalan is lett volna a vita. Az ablakon túl már sötétedett, nemsoká eljő a vadászat ideje...
A fiú követett kifelé mentemben – mintha arról szeretett volna meggyőződni, hogy tényleg kilépek az ajtón, s nem bújok el a szekrényben. Egy szót se szóltam. Kinyitottam az ajtót, kiléptem a lépcsőházba. Az ajtó becsapódott mögöttem.
Egy lépcsőfordulóval följebb mentem, majd leguggoltam az ablak mellett. Olga hallgatott, s én is hallgattam.
Az igazságot nem szabad ily hirtelen föltárni. Az embereknek létezésünk puszta tényét is nehéz elfogadni. És megbékélni a Megállapodással...
– Semmit se tehettünk – mondta Olga. – Alábecsültük a legénykét, a képességeit és a félelmét. Észrevétettünk. Kénytelenek voltunk válaszolni a kérdésekre, mi több, őszintén.
– Megfogalmazod a jelentést?
– Ha tudnád, hány effajta jelentést írtam már...
A szemétcsatorna felől rothadás bűze áramlott. Az ablakon túlról beszűrődött a sugárút zaja, miközben lassan bealkonyult. A lámpák is kezdtek fölgyulladni. Ott ültem, forgattam kezemben a mobilomat és azon töprengtem, hogy most hívjam a főnököt, vagy várjam meg az ő hívását. Kétségtelen, hogy Borisz Ignatyjevics most is figyel rám.
Kétségtelen.
– Nem kéne túlbecsülnöd a vezetőség lehetőségeit – mondta Olga. – Kisebb gondja is nagyobb most nálad a fekete förgeteg miatt.
Kezemben cirregni kezdett a telefon.
– Na vajon ki az? – kérdeztem, mielőtt fogadtam volna a hívást.
– A kengyelfutó gyalogkakukk. Vagy Whoopi Goldberg.
Nem voltam épp vicces kedvemben.
– Igen?
– Hol vagy most, Anton?
A főnök hangja fáradt volt, elcsigázott. Ilyen állapotban még nem volt szerencsém hozzá.
– Egy rém ronda sokemeletes tömbház lépcsőfordulójában. A szemétcsatorna mellett. Elég meleg, és mondhatni már-már kényelmes környezetben.
– Megtaláltad a srácot? – kérdezte az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül a főnök.
– Meg...
– Rendben. Odaküldöm Tigrincset és Mackót. Itt úgyse tudnak most mit csinálni. Te pedig menj át Perovóba! Azonnal!
Már épp zsebembe csúsztattam volna a kezem, ám a főnök kiigazította magát:
– Ha nincs nálad pénz... de ha van is, mindegy. Ints le egy rendőrségi kocsit, aztán majd ők mint a szélvész, szépen leszállítanak.
– Ilyen nagy a baj? – nyögtem ki.
– Szerfölött. Akár azonnal indulhatsz is.
Belerévedtem az ablakon túli sötétbe.
– Borisz Ignatyjevics, nem kéne a fiút egyedül hagyni. Tényleg nagy potenciális erővel bír...
– Tudom én azt... Rendben. A fiúk már úton vannak. Ha velük lesz, semmi baj nem érheti a srácot. Várd meg őket... aztán egyik lábad ott, a másik meg itt, azonnal gyere ide.
Szaggatott bugás jelezte a beszéd végét. Kinyomván a készüléket a vállamra sandítottam:
– Te mit szólsz ehhez, Olga?
– Különös.
– Miért? Hisz magad mondtad, hogy nem boldogulnak vele.
– Különös, hogy kifejezetten téged, nem pedig engem hívott... – Olga elgondolkodott. – Lehet, hogy... Á, nem. Nem tudom.
Belenéztem a homályba, s a horizont legszélén észrevettem két foltocskát. A műveletisek akkora sebességgel száguldottak, hogy akár 15 percen belül is a helyszínen lehetnek.
– Még csak a címet se kérdezte meg – jegyeztem meg keserűn.
– Nem akarta vesztegetni az időt. Nem érezted meg, amikor levette a koordinátákat?
– Nem.
– Többet kéne gyakorolnod, Anton.
– Nem szoktam terepen dolgozni!
– Most viszont ott dolgozol. Menjünk le. Az Elhívást úgyis meghalljuk.
Fölemelkedtem – ott ücsörögve most már szinte kényelmes törzshelyemnek tűnt a lépcső –, aztán pedig lefelé vonszoltam magam. A lelkemre pocsék, nyomott üledék rakódott. A hátam mögött ajtó csapódott. Megfordultam.
– Félek – szólt Jegor keresetlenül.
– Minden rendben van – azzal megindultam visszafelé. – Megvédünk.
Az ajkát harapdálta, hol rám nézett, hol pedig a lépcsőház félhomályát méregette. Nem akart visszaengedni a lakásba, ugyanakkor nem volt ereje ahhoz, hogy egyedül maradjon.
– Azt hiszem, valaki néz engem – bökte ki végül. – Maga csinálja?
– Nem. Minden valószínűség szerint a vámpírcsaj.
A srác nem rezzent össze. Semmi újat nem közöltem vele.
– Hogy szokott támadni?
– Invitálás nélkül nem tud bemenni az ajtón. Ez a vámpírok sajátossága, a mesék e téren nem hazudnak. Saját magadnak akaródzik majd kimenni. Mit ne mondjak, már most ki akarsz jönni.
– Nem fogok kimenni!
– Ha majd beveti az Elhívást... kijössz. Tudatában leszel, hogy mi zajlik, de akkor is kijössz.
– Tudna... tudna valamit tanácsolni? Akármit?
Jegor megadta magát. Segítséget várt, bármifélét, csak segítség legyen.
– Tudnék. Hagyatkozz ránk!
Egy másodpercig habozott.
– Jöjjön be! – Jegor utat engedett az ajtóban. – Csak... anyukám mindjárt hazatér a munkából.
– És akkor mi van?
– Maga meg elbújik? Mégis, mit mondjak neki?
– Semmiség – hessentettem el. – Csak nekem...
Kinyílt a szomszéd lakás ajtaja, csupán résnyire, beakasztott biztonsági lánccal. Mögüle ráncos öreganyó arca kukkantott ki.
Megérintettem a tudatát – könnyedén, egy pillanatra, a lehető legóvatosabban, hogy meg ne sértsem egyébként is ingatag értelmét...
– Ja, csak te vagy... – Az öregasszony szélesen elmosolyodott. – Te, te...
– Anton – siettem készségesen a segítségére.
– Én meg már azt hittem, hogy valami idegen – közölte öreganyám, miután kiakasztotta a láncot és előtipegett az emeleti lépcsőtérre. – Mert hát olyan idők járják, merő gyalázat, azt tesznek, amit akarnak...
– Semmi vész – mondtam. – Minden rendben lesz. Inkább tévézzen, épp egy új sorozat megy benne.
Az öregasszony bólingatott, aztán egy utolsó baráti pillantás után eltűnt a lakásban.
– Miféle sorozat? – kérdezte Jegor.
Vállat vontam:
– Mit tudom én? Csak van valami. Egy csomó szappanoperát adnak, nem?
– És honnét ismeri a szomszédunkat?
– Én? Őt? Sehonnét.
A fiú hallgatott.
– Nos hát – világosítottam föl –, mi... Másfélék vagyunk. És nem fogok bemenni, most el kell mennem.
– Hogyan?
– Mások vigyáznak majd rád, Jegor. És ne aggódj: jóval profibbak nálam.
Belenéztem a homályba: két élénknarancs láng közeledett a lépcsőház felé.
– Nem, nem akarom... – A srác menten bepánikolt. – Akkor már inkább maga!
– Nem lehet. Más feladatom van.
Lent a lépcsőházban ajtó csapódott, lépések hangzottak. A harcosok megvetették a lift használatát.
– Nem akarom! – Jegor megragadta az ajtót, mintha be akarna zárkózni. – Nem hiszek nekik!
– Vagy megbízol az egész Éjszakai Őrségben, vagy nem bízol meg senkiben – vágtam el keményen. – Nem vagyunk magányos szupermenek, holmi piros-kék lebernyegben. Ha úgy tetszik, bérmunkások vagyunk. A homályvilág rendőrsége. Az én szavam: az Éjszakai Őrség szava.
– És ők kicsodák? – A fiú már kezdte megadni magát. – Mágusok?
– Igen. Csak éppenséggel fölöttébb spéci feladatra kiképezve.
Lent a lépcsőfordulóban fölbukkant Tigrincs.
– Szeva, fiúk! – kiáltotta életvidáman a leányzó, egyetlen ugrással letudván félemeletnyi lépcsőközt.
Az ugrás emberfölötti volt, Jegor pedig egyszerre összekucorodván hátralépett, figyelmesen méregetve Tigrincset. A fejemet csóváltam: nyilvánvaló, hogy a leányzó most a transzformáció határán egyensúlyoz. Szerette az effélét, s ráadásul most minden alapja megvolt a mókázásra.
– És ott mi az ábra? – kérdeztem.
Tigrincs hangosan fölsóhajtott, aztán elmosolyodott:
– Juj, muris... Mindenki pánikok Eredj, várnak rád, Antoska... Te lennél az én kis gyámom, igaz?
A srác elnézte Tigrincset, de közben hallgatott. El kellett ismernem, a főnök kiváló döntést hozott, amikor őt rendelte ki az őrszolgálat ellátására. Mindenkiben bizalmat keltett és mindenki felé szimpátiát sugallt, gyerekektől az öregekig. Azt beszélték, hogy olykor még a Setéteket is lekenyerezte viselkedésével. Egyébiránt ilyenkor mondhatni fölöttébb rosszul döntöttek...
– Nem kell engem gyámolítgatni – felelte végül a fiú. – Jegornak hívnak.
– Én pedig Tigrincs vagyok – a leányzó már benn is volt a lakásban, barátian átölelve a srác vállát. – Gyerünk, mutasd a hadszínteret, hadd lám! Tegyük meg az előkészületeket a védelemre!
Lefelé indultam, menet közben csóválva a fejem. Vagy öt perc múlva Tigrincs elővezeti a fiúnak, miért is kapta ezt a nevet.
– Szeva – dörmögte szembejőve Mackó.
– Szeva – rövid kézfogással üdvözöltük egymást. Az Őrség összes munkatársa közül Mackó váltotta ki belőlem a legfurcsább, mondhatni vegyes érzelmeket.
Mackó alig volt magasabb az átlagnál, erős testalkatú, abszolúte kifürkészhetetlen arccal. Nem beszélt valami sokat. És hogy mivel foglalkozik munkaidőn túl, hol lakik – senki se tudta, talán Tigrincset kivéve. Azt is beszélték, hogy valójában nem mágus, hanem alakváltó. Mesélték, hogy eleinte a Nappali Őrségnél dolgozott, aztán valami küldetés során hirtelen a mi oldalunkra pártolt át. Mindez persze badarság volt, a Fénypártiak nem lesznek Setétekké, a Setétek pedig nem változnak Fénypártiakká. De rejtezett Mackóban valami, ami önkéntelenül is meghökkenést váltott ki belőlem.
– A kocsi már vár – mondta meg sem állva a műveletis. – A sofőr egyszerűen csúcs. Villámgyorsan leszállítanak.
Mackó egy kicsit dadogott, ezért aztán rövid mondatokban fejezte ki magát. Nem sietett, elvégre Tigrincs már szolgálatba lépett. Nekem viszont nem volt vesztegetni való időm.
– Súlyos a helyzet odaát? – kérdeztem, léptemet szaporázva. Távolodóban hallottam fölülről:
– Rosszabb már nem is lehetne.
Leugráltam a lépcsőkön, majd kivágódtam a lépcsőházból. Tényleg ott állt a kocsi – egy pillanatra még meg is álltam, hogy gyönyörködjem benne. Egy pazar mélybíbor BMW, a legújabb modell, tetején egy lazán odavetett villogóval. Lépcsőház felé eső ajtajai nyitva, a sofőr pedig, kinek zakója alatt pisztolytáska sejlett, türelmetlenül cigizett a kocsiból kihajolva. A hátsó ajtó mellett kigombolt kabátban egy tekintélyes kinézetű idősebb férfi álldogált, szuperdrága öltönyének hajtókáján képviselőjelvény hirdette foglalkozását. A férfi épp mobilon beszélt.
– És egyáltalán... kiről van szó valójában? Majd megyek, ha tudok! Mi? Az anyád mindenit!... Miféle csajok? Teljesen meg vagy húzatva? Egy lépést se tudtok tenni egyedül?
A képviselő rám sandított, el sem búcsúzva félbeszakította a telefonbeszélgetést, aztán a kocsiba kászálódott. A sofőr mohón mellre szívta a cigit, majd eldobta és a volánhoz kapott. A motor puhán fölberregett, s alighogy behuppantam az első ülésre, a kocsi rögtön elindult. Az ajtót fagyott gallyak karistolták.
– Tán megvakultál? – böffent a képviselő sofőrjére, holott az én hibámból történt e kis malőr. Azonban amint a kocsi ura hozzám fordult, rögvest megváltozott a hangszíne. – Perovóba vigyünk, ugye?
Még egyszer sem furikáztattam magam a hatalom képviselőivel. Ráadásul ezek itt vagy rendőrfélék, vagy pedig egy keresztapa mellé csöppentem. Tudatában voltam, hogy az Őrség tagjaként ez tökmindegy, de a biztonság kedvéért eddig még soha nem kísérletezgettem effajta utazással.
– Igen, oda, ahonnét a fiúk jöttek. És minél gyorsabban, ha kérhetem...
– Hallod, Vologyka? – fordult a képviselő sofőrjéhez. – Taposs bele!
Vologyka pedig beletaposott. De olyan hirtelen, hogy szinte rosszul lettem, úgyhogy gyorsan a homályba pillantottam: odaérünk-e egyáltalán?
Aggodalomra semmi ok – odaérünk. De nem csupán a sofőr ügyessége avagy a szerencse-együttható okán, mely utóbbit – bármely más járőrhöz hasonlóan – esetemben is mesterségesen megnöveltek. Olybá tűnt, hogy előzetesen valaki végigpásztázta a valószínűségi mezőt, kigyomlálva onnét az összes karambolt, közlekedési dugót és túlbuzgó közlekedésrendészt.
A mi részlegünknél ilyesmit csakis maga a főnök tudott véghezvinni. Csupáncsak az kérdés: miért?
– Én is parázom – suttogta vállamon a láthatatlan madár. – Amikor a gróffal...
Elhallgatott, akárha egy fölösleges őszinteségi megnyilvánuláson kapta volna magát.
A kocsi pirosban vágott át egy kereszteződésen, hihetetlen cakkban lavírozva a kisautók meg holmi furgonok közt. A megállóból kinyújtott karral mutogatott ránk valaki.
– Húzd meg! – szólított meg barátságosan a képviselő. Egy kis üveg Rémy Martint nyújtott felém, meg egy műanyag pohárkát. Ez már olyan röhejesnek tűnt, hogy csöppet sem habozva három centit töltöttem magamnak. Még ilyen sebesség mellett is – a hepehupás útról nem is szólva – a kocsi puhán suhant, s a konyak sem löttyent ki.
Visszaadtam az üveget, biccentettem, aztán előhúztam zsebemből a discman fülesét, föltettem, s bekapcsoltam a CD-t. A „Voszkreszenyije”[9] egy réges-régi dala hangzott föl, a kedvencem.

 

A kisváros aprócska volt, akár egy gyermekjáték,
És régótátul fogva nem érte járvány, sem támadás.
A vártoronyban hallgatagon rozsdállott egy ágyú,
S a várost messze elkerülték fontos utak és utazók.
És így sorjázott egyik év a másik után, ünnepek és hétköznapok híján...
Az egész város aludt.
Álmában elnéptelenedett városok földjeit látta
És holt sziklákat...

 

Kiértünk a főútvonalra. A kocsi egyre gyorsabban száguldott, még soha nem utaztam ily gyorsan Moszkvában. Illetve nem csak Moszkvában... Ha nem lett volna kipucolva a valószínűségi mező, hát kisebb sebességet rendelek el, az tuti – így viszont egyszerűen csak paráztam.

 

A hideg sziklák közt muzsika zengett,
S a város egyre szendergett...
Hová hívott,
Kit keresett a muzsika?
Senki sem tudta...

 

Akaratlanul is eszembe jutott, hogy maga Romanov[10] is – másféle. Épp csak nem vették nyilvántartásba. Túl későn vették észre... Fölkínálták neki a lehetőséget, ám ő nem élt vele.
Ez is egy lehetséges választás.
Érdekes – mily gyakran hallhatta ezt a muzsikát az éjszakában?

 

Akik az éji tikkasztó hőségben nem zárták be az ablakot,
Azok már nincsenek ott.
Nekivágtak oly országot keresni, hol élettel teli az élet,
A dal nyomában...

 

– Kérsz még? – a képviselő maga volt a megtestesült jóindulat. Jó lenne tudni, mit sulykolt belé Mackó és Tigrincs? Hogy én lennék a legjobb barátja? Netán mindörökké a lekötelezettem maradt? Vagy netán én volnék az elnök házasságon kívül született, mégis imádott fiacskája?
Mekkora egy baromság ez az egész. Százszámra léteznek oly módszerek, melyekkel megnyerhetjük az emberek bizalmát, szimpátiát és segítőkészséget válthatunk ki belőlük. A Fénynek megvannak a maga módszerei, csak hát az a kár, hogy a Setétnek is épp elég van belőlük. Baromság.
Az a fő kérdés, hogy miért kellek annyira a főnöknek?

 

 

6. FEJEZET

AZ ÚT mellett Ilja várt rám. Zsebre dugott kézzel álldogált, undorral méregette a hódarát szitáló égboltot.
– Soká jöttél – csak ennyit szólt, miután kezet fogván búcsút vettem a képviselőtől és kikászálódtam a kocsiból. – A főnök már alig vár.
– De hát mi zajlik itt tulajdonképp?
Ilja fölényesen elmosolyodott. Ám a megszokott életvidámságnak nyoma sem volt ebben a mosolyban.
– Mindjárt meglátod... Menjünk!
A kitaposott ösvényen indultunk el, leelőzve a szupermarketből szatyrokat cígölő asszonyokat. Érdekesmód a szupermarketek úgy bukkantak föl mifelénk, akárha mindig is léteztek volna. Viszont az emberek járása nem változott: mintha bizony épp most álltak volna órahosszat sorba egy nyeszlett, kékes csirketetemért...[11]
– Messze van?
– Ha messze lenne, bizton fognánk egy kocsit.
– És mi van a mi szexóriásunkkal? Nem boldogult?
– Ignát apait-anyait beleadott – közölte szűkszavún Ilja. Valamiért pillanatnyi kárörömöt éreztem, mintha bizony a szépfiú kudarca érdekemben állna. Ha megoldandó feladata akadt, úgy az általában azt jelentette, hogy egy-két órán belül már valakinek az ágyában hempergett.
– A főnök evakuációs készültséget hirdetett – mondta hirtelen Ilja.
– Hogy mit?
– Teljes készenlét. Ha a förgeteg nem stabilizálódik, akkor a Másfélék elhagyják Moszkvát.
Előttem ment, így nem tudtam a szemébe nézni. De hát miért is hazudna nekem Ilja...
– De hát a förgeteg eddig is... – kezdtem. És elhallgattam. Lévén abban a pillanatban szemem elé tárult a hihetetlen látvány.
Előttünk, egy leverő külsejű nyolcemeletes ház fölött, a hóterhes, sötét égbolt háttere előtt lassan forgott a fekete szélörvény.
Most már nem lehetett förgetegnek avagy mezei örvénynek nevezni. Kifejezetten szélörvény. Nem ebből az épületből eredt, hanem a mellette állóból, ami még takarásban volt. És figyelembe véve a sötét kúp hajlásszögét, a szélörvény majdhogynem magából a földből eredt.
– Az ördögbe... – szakadt ki belőlem suttogva.
– Ne fesd a falra! – szakított félbe Ilja. – A végén még megjelenik.
– Van vagy harminc méter.
– Harminckettő. És egyre csak nő.
Sietve a vállamra néztem, ahol megpillantottam Olgát. Előjött a homályból.
Láttak már valaha is ijedt madarat? Ember módjára beijedtet?
A bagoly tollai fölborzoltnak tűntek. Csak tán nem szoktak a madártollak is égnek meredni? A szeme narancssárgás borostyánlángban égett. Jobb sorsra érdemes dzsekim válla cafatokra tépve, a karmok pedig egyre csak ott kaparásztak, mintha bizony a testemig akartak volna hatolni.
– Olga!
Ilja megfordulván biccentett.
– Nicsak, nocsak... A főnök azt mondta, hogy Hirosimában a förgeteg nem volt ennyire magas.
A bagoly kitárta szárnyát és a levegőbe emelkedett, kecsesen és hangtalanul. A hátam mögött egy nő kiáltása hangzott – megfordultam és egy tanácstalan arcot láttam, a madárra szegeződő csodálkozó tekintetet.
– Csak egy varjú – közölte a nővel halk hangon félvállról Ilja. Jóval gyorsabban reagálta le, mint én. Egy pillanat múltán a véletlen szemtanú már utol is ért bennünket, békétlenkedőn motyorászott valamit a szűk ösvényről meg az útonállókról, meg hogy egyesek mennyire szeretik elfoglalni a teljes járdaszélességet.
– Gyorsan növekszik? – kérdeztem a szélörvény felé intve fejemmel.
– Löketekben. De már folyamatban a stabilizációja. A főnök idejében hívta vissza Ignátot. Menjünk...
A bagoly nagy ívben megkerülte a szélörvényt, majd alacsonyabbra ereszkedett, s most pont fölöttünk röpült. Bizonyos fokig megőrizte az önuralmát, ám a homályból való óvatlan előjövetele nyilvánvalóan mutatta tanácstalanságát.
– De hát végül is mit vétett?
– Mondhatni semmit... mármint a fölös önhittségen túl... Alaposan megismerkedett a leányzóval. Erőltetni kezdte, és ezzel csak a förgeteg növekedését segítette elő. De még mekkora növekedést...
– Nem értem – szóltam zavartan. – Ekkora növekedést csakis egy mágustól eredő energia-utánpótlás biztosíthat, aki maga idézte elő a poklot...
– Hát erről van szó. Valaki szépen kifigyelte Ignátot, aztán meg mondhatni olajat öntött a tűzre. Erre gyere...
Beléptünk azon épület lépcsőházába, amely eltakarta előlünk az örvényt. A bagoly az utolsó pillanatban röppent utánunk. Értetlenül méregettem Ilját, de aztán nem kérdeztem semmit. Különben is, rögvest kiderült, miért is vagyunk itt.
A földszint egyik lakásában ütött tanyát a hadműveleti törzs. A hatalmas acélajtó, mely az emberi világban hét lakatra volt zárva, a homályban tárva-nyitva állt. Ilja menet közben merült el a homályban és már be is lépett, míg én pár másodpercig még elszöszmötöltem, árnyékomat fölemelendő, aztán követtem.
A lakás nagynak bizonyult, vagy négyszobás, igencsak otthonosan berendezve. Ugyanakkor meg zajos, fülledt és bagószagú is volt.
Több mint húsz Másféle gyűlt itt össze. Műveletisek is, meg magunkfajta irodapatkányok. Amikor beléptem, ügyet se vetettek rám, Olgára viszont fölfigyeltek. Rögtön levettem, hogy az Őrség régi munkatársai ismerik, de még csak meg sem próbáltak odaköszönni, vagy akár csak rámosolyogni a hóbagolyra.
Vajon mit vétkezhetett?
– Irány a hálószoba, a főnök ott vár – vetette oda foghegyről Ilja, miközben maga a konyha felé indult. A konyhából üvegpoharak koccanása hallatszott. Lehet, hogy teáztak, de tán valami erősebbel is bepróbálkoztak. Futó pillantást vetvén feléjük meggyőződhettem, hogy igazam van. Épp Ignátot itatták. A mi szexterroristánk holtra váltan nézett ki, alaposan megtaposva érezhette magát – rég nem volt osztályrésze ilyesfajta kudarcban.
Továbbmentem, majd belökvén az első utamba kerülő ajtót, benéztem.
A gyerekszobánál voltam. A kiságyban egy ötévesforma apróság aludt, mellette a szőnyegen a szülei és egy kamaszlány. Minden világos. A lakókat jótékony, édes álomba küldték, hogy ne legyenek láb alatt. Akár az egész hadműveleti törzset föl lehetett volna állítani a homálytérben, de miért vesztegessük fölöslegesen erőinket?
Valaki a vállamra csapott. Megfordultam – Szemjon volt az.
– A főnök ott van – közölte röviden. – Eredj...
Alighanem mindenki tudta már, hogy várnak rám.
Beléptem a másik szobába és egy pillanatra meghökkentem.
Nincs annál badarabb látvány, mint amikor az Éjszakai Őrség hadműveleti törzse egy lakótérben ver tanyát.
A toalettasztal fölött, amely rendszerint kozmetikumokkal és bizsukkal van telehordva, egy közepes méretű mágikus gömb függött. A gömb fölülről közvetítette az örvény látványát. Mellette egy puffon Léna üldögélt, a legjobb operátorunk, hallgatagon koncentrálva. A szeme csukva volt, ám érkeztemkor üdvözlésem gyanánt intett egy kicsit a kezével.
Rendben, eddig szokványos az ügy. A gömb operátora komplexen látja a teret, lehetetlenség elrejtőzni előle.
Az ágyon, párnákkal körülrakva, félig fekvő helyzetben maga a főnök hevert. Öltözéke tarka köntös, puha keleti házipapucs, valamint tübetejka[12]. A helyiséget hordozható vízipipa édeskés füstje töltötte be. A hóbagoly a főnök elé telepedett. A helyzetből ítélve nemverbálisan értekeztek egymással.
Ez is rendben volna. Különösen feszült pillanatokban a főnök mindig a bevált rigolyáihoz nyúl, melyekre még Közép-Ázsiában kapott rá. A tizenkilencedik és huszadik század fordulóján dolgozott arrafelé: előbb muftinak álcázva, aztán a helyi baszmacsok[13] vezéreként, utóbb vörös komisszári minőségben, végül pedig vagy tíz évig járási párttitkárként.
Az ablaknál Danyila és Farid álldogált. Még az én csökött képességeimmel is észrevehettem a ruhaujjaikba rejtett mágikus vesszeik bíbor villódzását.
Teljesen szokványos a felállás. Ilyen időkben nem hagyják védelem nélkül a törzskart. Danyila és Farid nem tartoznak a legerősebb harcosok közé, viszont tapasztaltak voltak, s ez gyakorta jóval fontosabb a nyers erőnél.
De mire véljem a szobában tartózkodó egyéb Másféle jelenlétét?
A sarokban üldögélt, sarkain guggolva, szerényen és észrevétlenül. Olyan ösztövér volt, akár egy frissen gyalult forgács, orcája beesett, fekete haja katonamód rövidre nyírva, nagy, bánatos szemekkel. A kora teljességgel megbecsülhetetlen – lehetett tán harminc, de az is lehet, hogy háromszáz. Öltözéke sötét. A lezser öltöny és a szürke ing jól passzolt a külleméhez. Az egyszeri ember alighanem egy kis szekta tagjának vélte volna az ismeretlent. És még igaza is lett volna – részben.
Az illető egy Setét mágus volt. Méghozzá a legmagasabb szinten lévők közül való. Midőn futólag rám pillantott, egyszer csak megéreztem, amint a védelmi burok – amit ráadásul még csak nem is én kerítettem magam köré! – recseg-ropog és kezd meggörbülni.
Akaratlanul is hátráltam egy lépést. Ám a mágus tekintetével már a padlót méregette, mintha csak azt sejtetné: az előbbi szondázás csupán futó véletlen volt...
– Borisz Ignatyjevics... – Éreztem, hogy a hangom rekedtesen cseng.
A főnök röviden biccentett, majd a Setét mágushoz fordult. Az pedig rögtön a főnökre meredt.
– Származtasd át neki az amulettet – parancsolta szaggatottan a főnök.
A Setét hangja szomorú és halk volt – olyan emberé, akit mintha egyszerre nyomasztana a világ összes baja:
– Semmi olyat nem teszek, ami a Megállapodás ellenében hat.
– Én se teszek olyat. A munkatársaimnak immúnisaknak kell lenniük a megfigyelőkkel szemben.
Szóval így állunk! A mi törzsünknél egy megfigyelő tartózkodik a Setét oldalról. Ezek szerint valahol a közelben vert tanyát a Nappali Őrség tábori törzse, és ott ül valaki a mieink közül.
A Setét mágus kezével benyúlt zakója zsebébe, majd némi kotorászás után egy rézláncon függő aprócska faragott csontmedaliont húzott elő. Felém nyújtotta.
– Dobjad – mondtam.
A mágus könnyedén elmosolyodott, majd ugyanazzal a melankóliával és együttérzéssel felém lendítette a kezét. Elkaptam a medaliont. A főnök jóváhagyón bólintott.
– Neve? – kérdeztem.
– Zavulon.
Azelőtt nem hallottam ezt a nevet. Vagy kevésbé ismert, vagy pedig a Nappali Őrség legfelsőbb köreihez tartozik.
– Zavulon... – ismételtem az amulettre nézve. – Nincs többé hatalmad fölöttem.
A medalion kezdett megmelegedni a tenyeremben. Az ingemen kívülre vettem, biccentettem a Setét felé és azzal a főnök mellé léptem.
– Hát ide jutottunk, Anton – mondta a főnök alig érthetőn, fogai közt a vízipipa szopókájával. – Ide jutottunk. Látod?
Kinézvén az ablakon bólintottam.
A fekete örvény egy ugyanolyan nyolcemeletes házból fakadt, mint amilyenben mi is voltunk. A vékony és hajlékony tölcsérkocsány valahol a földszint táján ért véget, a homályba nyújtózva még a lakást is pontosan meg tudtam határozni.
– Hogy eshetett meg mindez? – kérdeztem. – Borisz Ignatyjevics, hisz ez már nem holmi fejreeső tégla, vagy lépcsőházi gázrobbanás...
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk – a főnök mintha szükségét érezte volna annak, hogy mentegesse magát előttem. – Minden rakétasilót mi ellenőrzünk, ugyanez a helyzet Amerikában és Franciaországban is, nemsokára Kínában is befejeződik a munka. Nehezebb dolgunk akadt a taktikai atomfegyverekkel. Sehogy se tudjuk föltárni az összes működő lézervezérlésű műholdat. Ráadásul teli a város mindenféle bakteriológiai szarsággal... egy órája majdnem szivárgás történt a víruskutató tudományos intézetben.
– A sorsot nem lehet becsapni – kockáztattam meg óvatosan.
– Pontosan. Mintha lékeket tömködnénk a hajófenéken. Közben meg fölöttünk kettétörik a hajó.
Hirtelen észrevettem, hogy mindenki – a Setét mágus, Olgával, Lénával és a harcosokkal egyetemben – engem néz. Egy csapásra kényelmetlenül kezdtem érezni magam.
– Borisz Ignatyjevics?
– Te vagy ráállítva.
– Tessék?
A főnök fölsóhajtott, kiengedte kezéből a pipaszárat, mire a hideg ópiumos füst a padlóra ömölt.
– Te, Anton Gorogyeckij, közepes képességekkel bíró programozó, nőtlen, lettél ráállítva a leányzóra, aki fölött ez a fekete szarság függ.
A Setét mágus alig hallhatóan fölsóhajtott. Hirtelenjében semmi jobb nem jutott eszembe annál, mint hogy megkérdezzem: „miért?”
– Nem tudom. Ignátot küldtük ki rá, aki aztán tiszta munkát végzett. Hisz tudod, képes bárkit elcsábítani.
– De vele nem jött össze?
– Összejött. Épp csak a förgeteg is nőni kezdett. Fél óra hosszat álltak kapcsolatban, s közben a förgeteg másfél méteresről huszonötre nőtt. Vissza kellett rendelni... méghozzá sürgősen...
A Setét mágusra sandítottam. Olybá tűnt, mintha Zavulon a padlót nézegetné, de nyomban fölkapta a fejét. Ezúttal a védelmi mechanizmus nem reagált: az amulett megbízható oltalmat nyújtott.
– Nekünk aztán nem áll érdekünkben – mondta halkan. – Csakis egy vadember képes megölni az egész elefántot, hogy aztán jóllakjék egyetlen darab hússal.
A hasonlat sértő volt rám nézve. Viszont minden bizonnyal nem hazudott.
– Meglehetősen ritkán van szükségünk ekkora nagyságrendű pusztításra – tette hozzá a Setét mágus. – Most nincs folyamatban olyan projektünk, amelyhez ekkora mértékű szükségeltetnék.
– Merem remélni... – tagolta idegen, nyekergős hangon a főnök. – Zavulon, meg kell értened, ha a katasztrófa mégis bekövetkezik... hát mi is a maximumot hozzuk majd ki belőle.
A Setét mágus arcán holmi mosoly árnyéka jelent meg.
– Meglehetősen nagy lesz azon emberek száma, akik megrettennek a bekövetkezendőtől, hogy aztán sírás-rívás és bánat legyen osztályrészük. De többen, mérhetetlenül többen lesznek azok, akik majd mohón a tévé képernyőjére tapadnak, akik élvezkedni fognak a más baján, és örvendeznek, hogy az ő városukat elkerülte a vész, akik úgymond majd a Harmadik Rómán elménckednek, melyet utolért a büntetés... a fölülről jövő büntetés. De hisz magad is tudod ezt, én ellenségem.
Nem volt kárörvendő, a Setétek magasrangú képviselői nem bírnak ilyesféle primitív reakcióval. Mindezt csupán tényként közölte.
– És mindezek ellenére készen állunk – mondta Borisz Ignatyjevics. – Magad is tudod.
– Tudom. Viszont mi vagyunk nyerő helyzetben. Hacsak nem rejtegetsz a ruhaujjadban pár nyerő ászt, Borisz.
– Tudhatnád, hogy mindig fullom van.
A főnök hozzám fordult, mintha a legkisebb érdeklődést is elvesztette volna a Setét mágus iránt.
– Anton, a förgeteget nem a Nappali Őrség táplálja. Magányosan működő alkotó teremte. Egy iszonyatos erejű ismeretlen Setét mágus. Megérezte Ignátot, mire siettetni kezdte az eseményeket. Most benned van minden bizodalmunk.
– Miért?
– Hisz mondom: kapcsolatban állotok. Anton, a valószínűségi mezőben háromágú villa található.
A főnök körözött a kezével, mire a levegőben egy képernyő fehér síkja bontakozott ki. Zavulon elhúzta a száját – alighanem enyhe energialöket érte.
– Az események fejlődésének első vonala – mondta a főnök. A szoba közepén mindenféle támasz nélkül függő fehér képmezőn egy fekete sáv rajzolódott ki. Majd egy rémes pacává alakult, mely aztán túllógott a képernyőn.
– A legvalószínűbb útvonal. A förgeteg eléri a maximumot, ennek révén bekövetkezik a pokol áttörése. Milliónyi áldozat. Globális kataklizma: biológiai és atomvész, aszteroida becsapódása, tizenkettes erősségű földrengés. Bármi lehetséges.
– És ha a pokol közvetlenül elszabadul? – kérdeztem óvatosan. A Setét mágusra sandítottam: arca továbbra is részvétlen maradt.
– Nem. Aligha valószínű. Messze még a kritikus szint – a főnök fejét csóválta. – Ellenkező esetben úgy vélem, hogy a Nappali és Éjszakai Őrség legalábbis levadászta volna egymást. A második útvonal...
Egy vékony vonal, mely a fekete sávból eredt. És egyszer csak félbeszakadt.
– A cél megsemmisül. Az örvény magától fölszívódik, ha a cél elpusztul... önmagától...
Zavulon megmoccant. Majd így szólt szívélyesen:
– Kész vagyok besegíteni eme kisded akcióba. Az Éjszakai Őrség egymaga nem képes fölébe kerekedni, nemdebár? Állunk rendelkezésükre.
Hirtelen csend támadt. Aztán a főnök elnevette magát.
– Kérem, ahogy tetszik. – Zavulon megvonta a vállát. – Megismétlem: egyelőre még magunk ajánlgatjuk szolgálatainkat. Nincs szükségünk egy globális katasztrófára, mely egy pillanat alatt emberek millióit pusztítja el. Egyelőre nincs rá szükségünk.
– A harmadik útvonal – mondta a főnök rámpillantva. – Nézd meg figyelmesen!
Még egy vonal, mely a közös tőből eredt. Elvékonyodó, semmibe olvadó vonal.
– Ez várható... ha te is beszállsz a játékba, Anton.
– Mit kell tennem? – kérdeztem.
– Nem tudom. A valószínűségi előrejelzés soha nem ad pontos útmutatást. Csakis egyvalami biztos: te tudnád megszüntetni a förgeteget.
Az agyamon egy pillanatra átvillant egy ostoba gondolat: tudniillik hogy még mindig a csekkolásom folyik. Éles helyzetben zajló vizsgáztatás – a vámpírt megöltem, most pedig... De nem. Nem lehet. Hisz akkora a tét!
– Még soha nem szedtem le fekete förgetegeket. – A hangom valahogy idegenül csengett, nem épp ijedten, inkább csodálkozón. A Setét mágus Zavulon fölvihogott – ellenszenvesen, vénasszony módjára.
A főnök bólintott:
– Tudom, Anton.
Fölemelkedett, összefogta köntösét, majd mellém lépett. Mondhatni hülyén nézett ki – legalábbis egy átlagos moszkvai lakás közegében: keleti ornátusa suta karikatúrának tetszett.
– Ekkora fekete förgetegeket még soha senki nem szedett le. Te leszel az első, aki megpróbálja.
Hallgattam.
– Vedd eszedbe, Anton, hogy ha elszúrod... még ha a legkisebb mértékben is, lett légyen akármilyen kis részlet is az... te égsz el elsőként. Arra se marad időd, hogy átmenj a homályba. Tudod, mi történik a Fénypártiakkal, ha beleszaladnak a pokol áttörésébe?
A torkom egyszeriben kiszáradt. Bólintottam.
– Bocsásson meg, kedves ellenségem – szólalt meg csúfondárosan Zavulon. – De még csak a választás jogát sem adja meg munkatársai számára? Pedig hát még háború idején is, ilyetén esetekben, hogy úgy mondjam... érdeklődőkre számítottak...
– Előszólítottuk az önkénteseket – vetette oda hátra se fordulva a főnök. – Mindannyian önkéntesek vagyunk, méghozzá réges-régen. És egyáltalán nincs semmiféle választási lehetőségünk.
– Nekünk viszont... van. Mint mindig. – A Setét mágus újból csak vihogott.
– Amikor magunkénak ismerjük el az emberek fölötti választás jogát, azt egyszersmind el is távolítjuk magunktól. Zavulon – Borisz Ignatyjevics a Setét mágusra sandított –, idegen nézőközönség előtt produkálod magad. Ne zavarj!
– Meg se szólalok. – Zavulon ezek után lehajtotta fejét, összehúzta magát.
– Kíséreld meg! – mondta a főnök. – Anton, nem adhatok tanácsot. Próbáld meg! Kérve kérlek, próbáld meg. És... felejtsd el mindazt, amire tanítottak! Ne higgy annak, amit mondtam, ne higgy annak, amit kijegyzeteltél, ne higgy a saját szemednek, ne higgy idegen szavaknak!
– Akkor hát minek higgyek, Borisz Ignatyjevics?
– Ha én az tudnám, Anton, hát eljönnék a törzstől... és magam mennék abba a kapualjba...
Egyszerre néztünk ki az ablakon. A fekete tölcsér ott pörgött, dülöngélt, egyik irányból a másikba. Egy járókelő egyszer csak lelépett a járdáról, a hóba gázolt és inkább nagy ívben elkerülte a tölcsérkocsányt. Észrevettem, hogy a szélén már egész kerülőösvényt tapostak: az emberek nem láthatták a világukra törő Gonoszt, de érezték, hogy közeleg.
– Majd én fedezem Antont – mondta hirtelen Olga. – Fedezem és biztosítom az összeköttetést.
– Kívülről – egyezett bele a főnök. – Csakis kívülről. Anton... eredj! Igyekszünk a lehető legalaposabban elejét venni bárminemű kéretlen megfigyelésednek.
A hóbagoly fölröppent az ágyról, majd a vállamra telepedett.
Rápillantottam a barátaimra, no meg a Setét mágusra – akárha téli álomban leledzene –, aztán pedig kimentem a szobából. Azon nyomban megéreztem, hogy elülőben a zaj a lakásban.
Teljes csendben kísértek, fölös szavak, vállveregetés meg jótanácsok hangoztatása nélkül. Elvégre nem teszek semmi rendkívülit. Csupán elmegyek meghalni.

 

Csend honolt.
De valahogy olyan rendhagyó módon, ami még ebben a moszkvai alvókerületben is szokatlan volt, akármilyen későre járt. Mintha mindenki a lakásába vetette volna magát, hogy aztán leoltott lámpa mellett csöndben gubbasszanak a fejükre borított takarók alatt. Épphogy hallgatnak, nem pedig alszanak. Csupán kékes-vörös foltok remegtek az ablakokon – mindenütt megy a tévé. Ez már jóformán a szokásukká vált: amikor félnek vagy nyomasztja őket valami, hát fogják és bekapcsolják a tévét, bármi is a műsor, aztán válogatás nélkül megnéznek mindent, a teleshoptól a hírekig. Az emberek nem látják a homályvilágot. De képesek érzékelni, amikor közeleg.
– Olga, mit szólsz ehhez a förgeteghez? – kérdeztem.
– Lebírhatatlan.
Ennél többet hangot se szólt.
A kapualj előtt álltam, elnéztem a hajlékony tölcsérkocsányt, akárha elefántormány volna. Egyelőre valahogy nem akaródzott belépnem.
– Mikor... mekkora méretű förgeteget tudsz kioltani?
Olga elgondolkodott:
– Olyan ötméterest. Akkor még van esély. A háromméteres magasságút minden további nélkül.
– És akkor a leányzó is megmenekül?
– Meglehet.
Valami nem hagyott nyugodni. Ebben a rendhagyó csöndben, miközben még a kocsik is azon voltak, hogy elkerüljék a pusztulásra kárhoztatott kerületet, bizonyos hangokat továbbra is érzékelni lehetett...
Aztán rájöttem. A kutyák szűköltek. Minden lakásban, minden környező házban – halkan, panaszosan, tehetetlenül panaszkodtak gazdáiknak a szerencsétlen ebek. Látták a közelgő poklot.
– Olga, adj infót a leányról! Mindent.
– Szvetlána Nazarova[14]. Huszonhetes. Belgyógyász, a 17-es számú rendelőintézetben dolgozik. Az Éjszakai Őrség látómezejébe eleddig nem került. A Nappali Őrség látómezejébe eleddig nem került. Mágikus képesség kinyilvánítása nem tapasztalható. A szülei és az öccse Bratyejevóban laknak, alkalmi kapcsolatot tart fönn velük, főleg telefonon érintkeznek. Négy barátnője van, ellenőrzésük folyamatban, egyelőre minden tiszta. Környezetével kiegyensúlyozott a kapcsolata, heves gyűlölséget nem észlelhetni.
– Orvos – mondtam elgondolkodón. – Olga, hisz ez egy lehetséges kapaszkodó. Mondjuk valami öregember vagy öregasszony... elégedetlen a gyógykezeléssel. Életük utolsó szakaszában gyakran megesik, hogy a látens mágikus képességek felszínre törnek...
– Futtatom az adatait – válaszolta Olga. – Egyelőre nem találtam erre való utalást.
Nahiszen. Ostoba dolog találgatásokba bocsátkozni, elvégre fél napon át nálam okosabbak foglalkoztak vele.
– Mi van még?
– Nullás vércsoport. Komolyabb megbetegedése nincs, időnként enyhébb szívtáji fájdalom. Első szexuális együttlét 17 évesen, vele egykorúval, kíváncsiságból. Négy hónapig volt házas, két éve hogy elvált, a volt férjével kiegyensúlyozott a kapcsolata. Gyereke nincs.
– A férje képességei?
– Zérusfok. Az új feleségének úgyszintén. Őt ellenőriztük le elsőként.
– Ellenségek?
– Két rosszindulatú kollegina. Két visszautasított udvarló a munkahelyén. A volt iskolatársa fél évvel ezelőtt hamis beteglapot igyekezett szerezni tőle.
– És?
– Visszautasította.
– No nézd csak. És hogy állnak a mágiával?
– Gyakorlatilag sehogy. A rosszindulat foka... hétköznapi. Mindegyikük mágikus képessége gyönge. Ekkora tölcsért egyikük sem tud előidézni.
– Elhunyt páciensek? Az utóbbi időben?
– Nem volt.
– Akkor hát honnét az átok? – tettem föl a szónoki kérdést. Egen, most már értem, miért jutott zsákutcába az Őrség. Szvetlána egész egyszerűen maga volt a megtestesült jókislány. Öt ellenség 25 éves korban – erre inkább csak büszke lehet az ember.
Olga hallgatott.
– Ideje indulni – mondtam. Az ablak felé fordultam, ahol a fiúk sziluettje sejlett. Valaki az őrségből integetett a kezével. – Olja, és Ignát milyen munkát végzett?
– A szokásost. Utcai ismerkedés, á la „kishitű értelmiségi”. Kávézás egy bárban. Csevej. A tárgyszemély szimpátiaszintje gyorsan nőtt, így aztán Ignát ráindult a randizós vonalra. Miután pezsgőt és likőrt vásárolt, idejöttek.
– Tovább!
– A tölcsér pedig növekedésnek indult.
– Ennek oka?
– Semmi. Megtetszett neki Ignát, sőt mi több, erőteles vonzalmat kezdett érezni iránta. Ámde minden átmenet nélkül a förgeteg katasztrofális gyorsasággal növekedésnek indult. Ignát háromszor is változtatott magatartási stílusán, elérte, hogy egyértelműen éjszakára marasztalták, ezek után pedig a förgeteg a robbanásszerű növekedés stádiumába lépett. Visszarendelték. A förgeteg pedig stabilizálódott.
– Miképp ment a visszarendelés?
Teljesen átfáztam, cipőmben pedig már utálatos nyirkosságot is éreztem. És még mindig nem álltam készen a cselekvésre.
– „Beteg anyuka.” Egy hívás a mobilján, rövid beszélgetést követően szabadkozás, és persze az ígéret, hogy másnap visszahívja. Minden simán zajlott, a tárgyszemélyben nem kélt gyanú.
– És a förgeteg stabilizálódott?
Olga hallgatott, nyilván épp az elemzőkkel lépett kapcsolatba.
– Egy kicsit még alább is hagyott. Három centit. De lehet, hogy ez csak az utánpótlás megszűnte utáni szokványos visszaesés.
Valami nem stimmelt ebben az egészben. De sehogy se tudtam megfogalmazni homályos sejtelmeimet.
– Merrefelé esik rendelői körzete?
– Itt, körülöttünk. Beleértve ezt a házat is. Gyakran járnak hozzá betegek.
– Csodás. Akkor páciensként megyek hozzá.
– Elkel némi segítség a hamis emlékképek elhelyezésében?
– Megoldom.
– A főnök jóváhagyja – felelte némi szünet után Olga. – Munkára! Az álcád... Anton Gorogyeckij, programozó, nőtlen, három éve kezelik, a diagnózis: a gyomorfekély, ugyanebben a házban lakik, a 64-es számú lakásban. Ami momentán ugyan üres, ám ha szükséges, biztosítjuk a megfelelő hátteret.
– Három év kamu azért túlzás – vallottam be. – Max. egy évet bírok.
– Rendben.
Olgára néztem, ő pedig rám, a maga rezzenetlen madártekintetével, amelyben mégiscsak volt valami abból a szutykos arisztokrata nőből, akivel a konyhámban konyakoztunk.
– Járj szerencsével!- mondta útravalóul Olga. – Próbáld meg leszorítani a förgeteget! Legalább tíz méterrel... akkor aztán megkockáztatom...
A madár fölröppent és rögvest átment a homályba, annak is valamely legmélyebb rétegébe.
Fölsóhajtottam, majd a lépcsőház felé indultam. A tölcsér ormánya ingadozott, igyekezett megérinteni. Tenyereimet nyújtottam felé: Xamadit, a tagadás jelét formázva velük.
A tölcsér megingott, és arrébb mozdult. Nem mondhatni, hogy tartana tőlem, inkább csak kezdi kiismerni a játékszabályokat. Ekkora méretek mellett az áttörőfélben lévő pokol már értelemmel is kell bírjon – nem holmi önirányító rakéta, hanem inkább tomboló és tapasztalt kamikaze. Viccesen hangzik: tapasztalt kamikaze, ám a Setét vonatkozásában eme terminusnak igenis van létjogosultsága. Miután betör az emberi világba, a pokol tölcsére pusztulásra van kárhoztatva, ám ez az egész nem több, mint mondjuk egyetlen méh elpusztulása az óriási rajból.
– Nem ütött még az órád – szóltam. A pokol úgyse felel, de azért szerettem volna ezt elmondani.
Elhaladtam a tölcsérkocsány mellett. Első pillantásra úgy tűnt, mintha gumihajlékonyságú kékesfekete üvegből készült volna. Külső felülete majdhogynem teljesen mozdulatlan maradt, ám beljebb, ahol a mély kékség áthatolhatatlan sötétségbe ment át, eszement forgás sejlett.
Meglehet, nincs igazam. És bizony meglehet, igenis most ütött csak igazán az órája...
A lépcsőház kapujában még csak számkódos zár se volt, egész pontosan lett volna, ha épp nincs tönkretéve és kibelezve. Helyes. Aprócska üdvözlet a Setéttől. Egy ideje már leszoktam arról, hogy ügyet vessek kisded foltocskáira, észre se vettem a falakon éktelenkedő feliratokat és mocskos cipőnyomokat, a törött villanyizzókat és a telerondított lifteket. Most viszont mondhatni emelkedett hangulatban voltam.
Nem éreztem szükségét, hogy megtudjam a címet. Éreztem a leányt – aligha érdemes lemondani arról, hogy a jogi értelemben leánynak nevezzük, mert bár volt már férjnél: ez inkább afféle kormegjelölés –, tudtam, hová kell mennem, már láttam is a lakását, azaz nem annyira láttam, mint inkább egészében érzékeltem.
Épp csak azt nem értettem, miképp is kéne eltakarítanom ezt az átkozott förgeteget...
Megálltam az ajtó előtt: közönséges ajtó volt, még csak nem is acélból, ami elég furán hatott a földszinten, ráadásul egy tönkretett bejárati zárral „védett” lépcsőházban. Vettem egy nagy levegőt és becsöngettem. Tizenegy óra tájt lehetett. Mondhatni későre jár.
Léptek hallatszottak. Nyoma sincs semmiféle hangszigetelésnek...

 

 

7. FEJEZET

AZONNAL ajtót nyitott.
Még csak meg sem kérdezte, hogy ki az, a kukucskálóba se nézett bele, a biztonsági láncot sem akasztotta be. És mindezt Moszkvában! Éjjel! Miközben egyedül van a lakásban! Az örvény alighanem óvatosságának maradékát is fölemésztette – mindazt, ami lehetővé tenné, hogy a leány még pár napig kitartson. Hát így szoktak elhullani az effajta emberek – akikre átkot terheltek...
Külsejét tekintve mondhatni Szvetlánával egyelőre még minden rendben. Karikás volt ugyan a szeme, végtére is nem akárhogy töltötte az éjszakát. És az öltözéke – szoknya, csini kardigán, körömcipő –, mintha várt volna valakire, vagy épp ellenkezőleg, épp indulófélben lenne.
– Jó estét, Szvetlána – köszöntem be, miközben a szemén máris átvillant, hogy megismert. Persze, hisz minden bizonnyal megjegyzett magának tegnapról, még ha homályosan is. És ezt a pillanatot, amikor már tudatában volt annak, hogy ismerjük egymást, csak még arra nem emlékezett, honnét, ki kellett használnom.
A homályon keresztül hatoltam be. Óvatosan, lévén az örvény ott volt a leány feje fölött, mintha csak oda lett volna ragasztva, s a reakció bármelyik pillanatban beindulhatott. Óvatosan, hisz nem akartam becsapni.
Csupa jót kívántam neki.
Ez csak az első alkalommal ennyire érdekes és mulatságos. Mégpedig azért, mert ha a továbbiakban is érdekesnek találod, akkor nincs helyed az Éjszakai Őrségben. Egy dolog megváltoztatni a morális imperativust, ráadásul mindig a Jó javára. Egy másik viszont az emlékezetbe való beavatkozás. Ez elkerülhetetlen, muszáj véghezvinni, lévén a Megállapodás része, hisz a homályba való ki-be járkálásunk folyamata során a környezetünkben lévőkben pillanatnyi amnéziát vált ki.
Ám ha egyszer élvezetedet leled a más emlékezetével való játékban – hát ideje távoznod körünkből.
– Jó estét, Anton. – A hangja kissé lebegőssé vált, amikor arra késztettem, hogy idézze föl azt, ami soha meg sem történt. – Valami baj van?
Savanyú mosollyal a hasamra csaptam. Szvetlána emlékezetében most hurrikán tombolt. Nem vagyok akkora tudor, hogy kapásból beleplántáljak egy kidolgozott hamis emlékezetet. Szerencsére adott szituációban elég volt két-három utalással élni, a továbbiakban pedig már saját magát csapta be. Rólam való kialakult képét valami távoli ismerőséről mintázta, akire külsőre hasonlítottam, meg egy másikról, akit rövid ideig és még kevésbé ismert, viszont a személyisége szimpatikus volt a számára, s még vagy kéttucatnyi korombéli páciensről, no meg a házban lakó, ki tudja miféle szomszédokról. Én pedig csupán finoman elősegítettem ezt a folyamatot, a minél teljesebb képalkotás felé terelve Szvetlánát. Jó ember... neuraszténiás... állandóan betegeskedik... enyhén flörtöl, de tényleg csak enyhén – és nem éppen magabiztos... a szomszéd lépcsőházban lakik.
– Fájdalmak? – kissé összeszedte magát. Valóban jó orvos. Elhivatott.
– Kicsit. Iszogattunk tegnap. – Egész külsőmmel igyekeztem megbánást tanúsítani.
– Anton, de hisz figyelmeztettem magát... jöjjön be... Belépvén becsuktam az ajtót – a leány rá se hederített. Miközben nekivetkőztem gyorsan körülnéztem, mind a köznapi világban, mind a homályban.
Olcsó tapéta, lábam alatt kirojtosodott szőnyeg, régi női csizmácska, a plafon alatt egyszerű üveg lámpaernyőben egy villanykörte, vezeték nélküli telefon a falon – gagyi kínai cucc. Szegényes. Tiszta. Szokványos. És itt most nem arról van szó, hogy a körzeti orvos hivatása nem jár valami sok pénzzel. Inkább az lehet a háttérben, hogy maga sem igényli a flancot. Ez pedig rossz, nagyon is rossz...
A homályvilágban a lakás valamivel jobb benyomást keltett. Semmiféle búbánatos flóra nem található, nyoma sincs a Setét nyomainak. Mármint a fekete förgetegen kívül. Amely mondhatni immáron mindenfelé eluralkodott – egészében láttam, a leányzó feje fölött pörgő tölcsérkocsánytól kezdve egészen a harminc méter magasságban szétterülő virágzatig.
Szvetlána nyomában beléptem az egyetlen szobába. Itt azért egy fokkal otthonosabbnak tetszett. Meleg narancsszínben világított a dívány, méghozzá nem is az egész, hanem csak a régimódi állólámpa melletti zug. Két falat teljes magasságában könyvespolcok borítottak... Világos.
Lassacskán kezdtem megérteni. Már nem úgy szemléltem mint a munkám tárgyát, nem mint egy ismeretlen Setét mágus lehetséges áldozatát, nem mint egy katasztrófa akaratlan kiváltóját, hanem mint egy embert. Könyvmoly, zárkózott és komplexusteli, egy halom nevetséges eszménnyel és a mesebeli hercegbe vetett gyermeki hittel, aki csak őt keresi, és persze feltétlenül meg is leli. Orvosi munka, pár barátnő, pár barát és nagyon-de-nagyon sok magány. Lelkiismeretes munka, mely a kommunizmust építők erkölcsi kódexét idézi. Ritkán megy el otthonról, max. kávézni, és ritkán esik szerelembe. És az esték – egyik olyan, mint a másik, a díványon, egy könyvvel, a mellette heverő telefonnal, a megnyugtatóan szappanoperázó tévé társaságában.
De sokan is vagytok még mindig, meghatározhatatlan korú leánykák s legénykék, akiket a hatvanas évek nemzedékéhez tartozó szülők neveltek föl. De sokan is vagytok, szerencsétlen és boldogságra képtelen emberkék. De jó is lenne megszánni benneteket – mennyire szeretnék segíteni rajtatok! A homályon keresztül megérinteni benneteket – csak egy picinykét, leheletfinoman. Egy kis önbizalmat plántálni belétek, csöppnyi optimizmust, némi akaratot, szemernyi iróniát. Segíteni rajtatok, hogy segíthessetek másokon.
Nem szabad.
A Jó minden egyes beavatkozása – zöld utat ad a Gonosz ténykedésének. Megállapodás! Járőrök! Világegyensúly?
Tűrni kell, vagy bele kell őrülni – és ha semmibe veszed a törvényt, átgázolsz a tömegen, kéretlen ajándékokat osztogatsz az embereknek, tönkretéve a sorsukat, miközben azt várod, mikor bukkannak elő a kanyar mögül volt barátaid és örök ellenségeid, hogy a homályba taszítsanak. Mindörökre...
– Anton kérem, és az anyukája hogy van?
Ja igen. Nekem, az Anton Gorogyeckij nevű páciensnek van egy öreg anyukája. Anyukámnak osteochondrosisa[15] van, plusz az öregkorral járó egyéb betegségek garmadája, egész garnitúrára való. És ő is Szvetlána páciense.
– Semmi különös. Én viszont valahogy...
– Feküdjön le!
Fölhúztam az ingemet és a pulóveremet, aztán lefeküdtem a díványra. Meleg ujjaival végigfutott a hasamon, s valamiért körültapogatta a májamat.
– Fáj?
– Nem... most nem.
– Mennyit ivott?
Úgy feleltem a kérdésekre, hogy közben a leány emlékezetét fürkésztem. Egyáltalán nem kellett megjátszanom, hogy a halálomon vagyok. Igen... tompa fájdalom, enyhe... Evés után... Most mintha kicsit hasogatna...
– Egyelőre úgy néz ki, hogy gyomorhurut, Anton... – Szvetlána elvette a kezét. – Nincs minek örvendeni, ezt maga is megértheti. Mindjárt írok egy receptet...
Fölemelkedvén az ajtóhoz lépett, majd leakasztott a fogasról egy retikült.
Mindeközben én a förgeteget figyeltem. Semmi se történt, megjelenésem nem váltotta ki a pokol fölerősödését, ellenben csillapítani se tudtam...
– Anton... – A hang a homályból érkezett, megismertem Olgát. – Anton, a förgeteg három centivel alábbhagyott. Valahol tettél egy jó lépést. Gondolkodj, Anton!
Helyes lépés? Mikor? Hisz jóformán semmit se tettem, csupán ürügyet leltem a látogatásra!
– Anton, kérem, maradt még magának az Omezből? – Az asztalhoz telepedvén Szvetlána rám nézett. Miközben befelé gyűrködtem az ingem, rábólintottam:
– Igen, maradt még pár kapszula.
– Ha most hazamegy, igyon meg egyet! Holnap pedig vegyen még! Két hétig kell inni, lefekvés előtt.
Szemmel láthatóan Szvetlána a gyógyszerhívő orvosok közé tartozott. Ez különösebben nem zavart, hisz magam is hittem bennük. Mi, a Másfélék, még akkor is irracionális rettegést élünk át a tudomány színe előtt, amikor pedig elegendő lenne egy egészen elemi mágikus ráhatás, de ehelyett az analgin[16] vagy holmi antibiotikum után nyúlunk.
– Szvetlána... bocsásson meg, hogy megkérdem... – Bűnbánó arccal félrenéztem. – Csak nem emészti magát valami malőr miatt?
– Ezt meg miből gondolja, Anton? – Még csak az írást sem hagyta abba, föl se pillantott. De megfeszült ültében.
– Valahogy úgy tűnik nekem. Netán valaki megbántotta?
A leány letette a tollat, majd rám nézett – tekintetében kíváncsiság és némi szimpátia bujkált.
– Nem, Anton. Ugyan már. Biztos a tél miatt van. Túlságosan is elhúzódik ez a tél.
Erőltetetten elmosolyodott, a pokoli förgeteg pedig meglibbent fölötte, ragadozóként megcsóválva tölcsérkocsányát...
– Szürke az ég, és szürke a világ. És semmihez sincs kedvem... értelmét vesztette minden. Igazság szerint elfáradtam, Anton. De ha beköszönt a tavasz... mindez majd elmúlik.
– Maga depressziós, Szvetlána – kottyantottam ki, mielőtt észbe kaptam volna, hogy a diagnózist tulajdon emlékezetéből húztam elő. De a leány ügyet sem vetett erre.
– Biztos. De sebaj, nemsokára kisüt a napocska... Köszönöm, hogy aggódik, Anton.
Ezúttal a mosoly jóval őszintébbre sikeredett, noha még mindig kényszeredettnek tűnt.
A homályon keresztül Olga suttogását hallottam:
– Anton, mínusz tíz centi! A förgeteg lohadóban! Anton, az elemzők rajta vannak, folytasd a kommunikációt!
Vajon mit csinálhatok olyan jól?
Ez a kérdés – nos, félelmetesebb, mintha azt kérdezném, hogy „mi az, amit rosszul teszek?” Ha hibázol – elég, ha viselkedésedben éles fordulatot veszel. De ha úgy jutsz el a célig, hogy magad sem tudod, miképp sikerült – a legjobb, ha segítségért kiáltasz. Nem túl szívderítő rossz céllövőnek lenni, aki csak véletlenül találta el az almát, hogy aztán egyre csak a kézmozdulatot, a szemhunyorítást, és a ravaszt elhúzó ujjának erejét próbálja meg fölidézni... önmaga előtt sem ismervén be, hogy a lövedéket bizony egy zabolátlan széllöket tette célirányba.
Azon kaptam magam, hogy ott ülök és Szvetlánát nézem. Ő pedig engem, hallgatagon, komolyan.
– Bocsásson meg! – mondtam. – Szvetlána, bocsásson meg, az Istenre kérem. Csak úgy beesem ide késő este, aztán pedig egyszer csak olyasmibe ütöm az orrom, amihez közöm sincs...
– Semmi baj. Még jól is esik, Anton. Lenne kedve teázni?
– Mínusz húsz centi, Anton! Egyezz bele!
Még ezek a kurta centiméterek is a sors ajándékának tekinthetők, hisz valamelyest apadásnak indult ez a tébolyult pokol. Emberi életekkel érnek föl. Emberek tucatjai, vagy akár százai menekednek meg ezáltal az elkerülhetetlen katasztrófától. Nem tudom, pontosan miképp zajlik, de valami módon erősítem Szvetlána ellenálló-képességét a pokollal szemben. És a förgeteg lassan enyészetnek indul.
– Köszönöm, Szvetlána. Örömmel.
A leány fölkelt, majd kiment a konyhába. Én pedig a nyomában. Vajon mi lehet az oka?
– Anton, elkészült az előzetes elemzés...
Olybá tűnt, hogy az elfüggönyzött ablakban megvillant egy fehér madársziluett – a fal mentén suhant, Szvetlánát követve.
– Ignát a bevett séma szerint dolgozott. Bókok, érdeklődés, föllobbanó szerelmi érzés. Ami ugyan Szvetlána kedvére volt, mégis a förgeteg növekedését idézte elő. Anton, te más utat választottál: az együttérzést. Méghozzá a tétlen együttérzést.
A módszertani ajánlások elmaradtak, nyilvánvaló, hogy az elemzők még semmiféle következtetést nem vontak le. De abban már biztos voltam, hogy mi legyen a következő lépésem. Szomorkás tekintet, együttérző mosoly, teázás közben pedig ilyesfélék mondogatása: „Olyan fáradt a szemed, Szveta...”
Elvégre tegezésre váltunk, nemde? Kétségkívül váltunk. Efelől nincs kétségem.
– Anton?
Túlságosan sokáig néztem rá. Szvetlána dermedten állt a tűzhely mellett egy súlyos, a lecsapódó gőztől matt teáskannával. Azt nem mondhatni, hogy megijedt volna, ezt az érzést semmi szín alatt sem tudta volna produkálni, lévén a fekete förgeteg teljesen kiszívta belőle. Inkább mintha zavarba jött volna.
– Valami nincs rendben?
– Igen. Kényelmetlenül érzem magam. Beestem ide az éjszaka közepén, kipanaszkodtam magam, aztán meg még teára is maradok...
– Anton, arra kérem, hogy maradjon. Tudja, olyan furcsa napom volt, hogy egyedül maradnom... Tudja mit? Legyen ez a honoráriumom a rendelésért! Az, hogy elüldögél itt velem és elbeszélgetünk – pontosította szavait sietősen Szvetlána.
Bólintottam. Bármelyik szó hiba lehetett.
– A förgeteg még tizenöt centit apadt. Anton, helyes taktikát választottál!
De hiszen nem választottam én semmit, legalábbis az ő fogalmaik szerint, az elemzők gagyi mindenségit! Igénybe vettem a Másfélék képességét ahhoz, hogy bejussak egy idegen lakásba, behatoltam egy idegen emlékezetbe, hogy meghosszabbítsam itt-tartózkodásomat... most pedig egyszerűen úszom az árral.
És remélem, hogy a folyó majd odavisz, ahová kell.
– Kér gyümölcsízt, Anton?
– Igen...
Eszméletlen egy teázás. Carroll[17] a nyomomba sem ér! A legeszementebb teázás (ha úgy tetszik: bolondok uzsonnája) nem egy nyúlodúban zajlik a Kalapos, Április Bolondja meg holmi mormota részvételével.[18] Egy kis lakás pici konyhája, forró vízzel fölöntött, reggelről maradt tea, málnalekvár egy háromliteres befőttesüvegből – íme hát ama színpad, melyen hívatlan színészek igazi eszement teázósdit játszanak. Itt, és csakis itt ejtik ki azon szavakat, melyekkel egyébként sehol sem élnének. Itt varázsolnak elő a semmiből bűvész-kézmozdulattal förtelmes titkocskákat, ilyenkor teregetik ki a családi szennyest, a cukortartóban pedig mindig akad egy-két marék ciánkáli. És soha nem kerül ürügy arra, hogy egyszerűen fölkeljünk és elmenjünk, mert a csészédbe időben töltik a teát, lekvárral kínálnak és elibéd tolják a nyitott cukortartót...
– Anton, már jó egy éve ismerem magát...
Egy árny – a leány szemében a tanácstalanság árnya villant meg egy pillanatra. Az emlékezet előzékenyen tölti ki a tátongó űröket, az emlékezet magyarázatokkal szolgál, hogy miért is maradok csupán a páciense, annak ellenére, hogy olyan szimpatikus és jó ember vagyok.
– Még ha csak a munkám kapcsán is, de most... Valamiért annyira szeretnék beszélgetni magával... mint szomszéd a szomszéddal. Barátként. Nem baj?
– Ugyan már, Szveta.
Hálás mosoly. Az én nevemet elég nehéz úgy rövidíteni, hogy közben becézőn hasson – az Antoska túlzás lenne, túlságosan nagy továbblépés.
– Köszönöm, Anton. Tudod... tényleg nem vagyok teljesen magamnál. Immáron harmadik napja.
Hát persze. Nehéz is lenne a magad urának maradni, ha közben a végzet kardja lebeg fölötted. Megvakulva, tombolón, a Nemezis halott istenségeinek uralma alól fölszabadultan...
– Ma is... á, hagyjuk...
Ignátról akart mesélni nekem. Nem érti, mi történik vele, miért nem vezetett egyenes út a véletlen ismeretségből az ágyba. Úgy érezheti, hogy menten megőrül. Minden ember eljut eddig a gondolatig, aki a Másfélék tevékenységének hatókörén belülre került.
– Szvetlána, lehet, hogy maga... lehet, hogy összevesztél valakivel?
Ez otromba húzás volt a részemről. Egyre csak sietek, sietek, miközben magam sem értem, miért. A förgeteg egyelőre stabil, ráadásul még apadoz is. Mégis sietek.
– Miért gondold így?
Szvetlána csöppet sem csodálkozik, és nem tekinti a kérdést túlságosan személyes jellegűnek. Vállat vonok és igyekszem megmagyarázni:
– Velem gyakran előfordul.
– Nem, Anton. Senkivel sem vesztem össze, de hát nincs is miért. Valahogy itt önmagamban...
Nincs igazad, te leány. Még csak el se tudod képzelni, mennyire nincs igazad. Akkora méretű fekete förgeteg függ fölötted, hogy olyan évszázadonként csak egyszer fordul elő. És ez azt jelenti, valaki oly mértékben gyűlöl, hogy efféle ritkán adatik meg élő embernek, vagy akár Másfélének...
– Talán az lenne a legjobb, ha kipihennéd magad – javasoltam. – Elutazhatnál valahová, valami félreeső helyre...
Alighogy ezt kimondtam, rájöttem, hogy van mivel orvosolni a gondot. Ha csak részleges is, s magára Szvetlánára nézve továbbra is halálos. Félreeső helyre. A tajgába, a tundrába, az Északi-sarkra. Ott aztán jöhet vulkánkitörés, becsapódhat egy aszteroida vagy akár egy nukleáris robbanófejekkel fölszerelt szárnyasrakéta. A pokol áttörése bekövetkezik, ám csupán Szvetlána látja kárát.
Végtére is szerencsés dolog, hogy egy ilyen horderejű döntés meghozatala olyannyira lehetetlen számunkra, mint a Setét mágus által ajánlott gyilkosság.
– Mire gondolsz, Anton?
– Szveta, mi történt veled?
– Anton, túlságosan éles fordulat! Tereld el a beszélgetést, Anton!
– Tényleg ennyire látszik?
– Igen.
Szvetlána lesütötte a szemét. Egyre vártam Olga kiáltását arról, hogy a fekete örvény megkezdte végső, katasztrofális növekedését, hogy mindent elrontottam, tönkretettem, és immáron ezrek pusztulása szárad a lelkemen... Olga hallgatott.
– Áruló vagyok.
– Tessék?
– Elárultam a saját anyámat.
Komolyan nézett, de ebben nyoma sem volt azon ember förtelmes tetszelgésének, aki becstelenséget követett el és most eldicsekszik vele.
– Nem értem, Szveta...
– Az anyám beteg, Anton. A veséje. Rendszeres hemodialízisre szorul... de ez csak félmegoldás. Tulajdonképpen... szervátültetést ajánlottak nekem...
– Miért neked? – még mindig nem értettem.
– Fölajánlották, hogy engedjem át az egyik vesémet. Az anyámnak. Majdnem biztos, hogy nem lökődik ki a szerv, még egy kivizsgáláson is részt vettem... aztán lemondtam. Én... én félek.
Hallgattam. Most már minden világos. Valamit tényleg beindíthattam, valami olyasmire akadhattam, ami ily nagyfokú őszinteségre késztette Szvetlánát. Az anyja.
Az anyja!
– Ügyi vagy, Anton. A fiúk már úton vannak. – Olga hangja ujjongón hangzott. Az lenne csak az igazi, ha megtalálnánk a Setét mágust! – Na nézd csak... az első érintkezés alkalmával mit sem érzékelünk, semmibe vettük... Ügyes vagy. Nyugtasd meg, Anton, beszélj hozzá, vigasztalgasd...
A homályban nem foghatod be a füled. Így aztán tetszik, nem tetszik, de hallgathatod, mit mondanak.
– Szvetlána, ilyesmit senkinek sincs joga kérni...
– Igen. Hát persze. Elmeséltem anyukámnak... ő aztán arra utasított, hogy felejtsem el az egészet. Azt mondta, hogy végez magával, ha rászánom magam. Hogy így is, úgy is meg kell halnia... Nekem pedig nem érdemes belerokkannom. Nem kellett volna semmit se mondani. Oda kellett volna adnom a vesémet. Hogy csak utána tudja meg, az operációt követően. Még szülni is lehet egy vesével... volt már rá példa.
Vese. Micsoda badarság. Semmiség. Egy igazi fehér mágus számára egyórányi munka. Csakhogy nekünk nincs fölhatalmazásunk a gyógyításra, hisz minden igazi gyógyulás – egy búcsúcédula valamely Setét mágusnak, jogosítvány holmi átokra, szemmelverésre. És itt van az anyja... a szülőanyja, maga se tudván róla, hogy pillanatnyi érzelmi kitörésében, miközben szavaival mást mond, az operációnak még a gondolatát is megtiltva – egyszer csak megátkozza tulajdon lányát.
És fölhorgad az iszonyatos fekete örvény.
– Most már tényleg nem tudom, mihez is kezdhetnék, Anton. Mindenféle ostobaságokba bonyolódom. Ma például majdnem ágyba bújtam egy vadidegennel – végül csak rávette magát arra, hogy ezt elmondja, noha minden bizonnyal nem kisebb erőfeszítés kellett hozzá, mint az anyjáról szóló elbeszéléshez.
– Szveta, ki lehet ötölni valamit – kezdtem. – A lényeg, hogy ne ülj ölbe tett kezekkel, hogy ne illesd magad hiábavaló szemrehányásokkal...
– De hisz direkt mondtam el neki, Anton! Tudtam, hogy mit felel! Azt akartam, hogy ne engedjék a szervátültetést! Meg kellett volna átkoznia, még egy ilyen hülye p...t, mint én!
Nem is tudod, mennyire igazad van, Szvetlána... Senki se tudja, valójában miféle folyamatok játszódnak le ilyenkor, mi zajlik a homályban, hogy mi a különbség egy ismeretlen és egy kedves átka, pláne a gyermeki vagy anyai átok közt. De az biztos, hogy az anyai átok – mindennél veszedelmesebb.
– Anton, nyugi!
Olga hangja egy pillanat alatt kijózanított.
– Túlságosan egyszerű ez így, Anton. Volt dolgod valaha is anyai átokkal?
– Nem – válaszoltam. Hangosan szóltam, egyszerre felelvén Szvetlánának és Olgának.
– Én vagyok a vétkes. – Szvetlána a fejét ingatta. – Köszönöm, Anton, de tényleg vétkes vagyok.
– Nekem már volt – hangzott a homályból. – Anton kedves, egyáltalán nem így néz ki! Az anyai harag valójában egy élénkfekete fölvillanásból következő nagyméretű, förgeteg. Ám egy pillanat alatt szertefoszlik. Majdnem minden eseteben.
Meglehet. Nem álltam le vitatkozni. Olga az átkok szakértője, ő aztán látott mindenfélét. Igen, persze, hogy valaki tulajdon gyermekének rosszat akarjon... hosszútávon – ezt senki sem akarhatja. Mindazonáltal persze akadnak kivételek.
– Létezhetnek kivételek – egyezett bele Olga. – Mindjárt elvégzik az anyja teljeskörű ellenőrzését. De... nem hinném, hogy gyors sikerre számíthatunk.
– Szvetlána – kérdeztem. – Nincs más megoldás? Nem lehetne másképp segíteni az édesanyádon? A szervátültetésen kívül?
– Nem. Tudom, hisz orvos vagyok. Az orvostudomány nem mindenható.
– Nem csak orvostudomány létezik a világon... Egy kicsit elbizonytalanodott:
– Mire gondolsz, Anton?
– Nem hivatalos orvostudomány – mondtam. – Népi gyógyászat.
– Anton...
– Értem én, Szvetlána, hogy nehéz ezt elhinni – vágtam bele sietősen. – Hisz van egy csomó sarlatán, szélhámos, a zűrös klinikai esetekről nem is szólva. De csak nem lehet minden kamu?
– Anton, mutass nekem akár csak egyet is közülük, aki valóban képes volt egy súlyos beteget meggyógyítani. – Szvetlána tekintetében irónia bujkált, ahogy rám nézett. – De inkább ne is mesélj róla, hanem mutasd meg! Mutasd meg magát az embert és a betegeit, lehetőleg a gyógyítás előtt és utána is. Akkor majd elhiszem, elhiszek mindent. Az összes látnokot, távkuruzslót, a fehér és fekete mágia mestereit...
Önkéntelenül is összerándultam. A leány fölött ott függött a „fekete” mágia pazar bizonyítéka, mondhatni iskolapéldája.
– Meg tudom mutatni – mondtam. Eszembe jutott, hogy vonszolták be egyszer Danyilát az irodába. Egy szokványos csetepaté után – nem épp a leghétköznapibb, de nem is a legsúlyosabbak közül való. Egyszerűen csak nem volt szerencséje. Egy alakváltó családot akartak lekapcsolni, a Megállapodás csekély megszegése miatt. Az alakváltók akár meg is adhatták volna magukat, és akkor az egészet a két Őrség közti tárgyalás során rendezték volna le.
Ám alakváltóék inkább az ellenszegülést választották. Alighanem több nyomot is hagytak maguk mögött – véres nyomokat, amiről az Éjszakai Őrség nem tudott, és most már nem is fogja megtudni a teljes igazságot. Danyila ment be elsőként, így aztán őt tépték meg legkeményebben. Kapott a bal tüdejére, a szívére, súlyos sérülést szenvedett a máján, az egyik veséjét pedig egy az egyben kitépték.
Danyila helyrerántásán maga a főnök ügyködött, és az Őrségből majd mindenki, jóformán az egész személyzeti állomány besegített – mindenki, aki csak rendelkezett erővel abban a pillanatban. Jómagam a harmadik körben álltam, feladatunk nem annyira a főnök energiaellátásának biztosítása, mint inkább a külső behatások elhárítása volt. Időnként azért ránéztem Danyilára. Hol egyedül merült el a homályban, hol a főnökkel egyetemben. És ahányszor csak fölbukkant a köznapi szférában, sebei egyre inkább begyógyulóban voltak. Mindezt nem volt annyira nehéz elérni, ellenben nagyon hatásosnak bizonyult, hisz a sebek még frissek voltak, és nem írattak meg előre a sors által. De szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy a főnök képes meggyógyítani Szvetlána anyját. Még ha a sorsa meg is szakad a közelebbi jövőben, még ha okvetlenül meg is kell halnia. A gyógyítás egyértelműen lehetséges. A halál pedig majd más okok folytán következik be...
– Anton, nem ijedsz meg magadtól, amikor ilyesmiket beszélsz?
Vállat vontam. Szvetlána fölsóhajtott:
– Reményt kelteni... ez bizony felelősséggel jár. Anton, én nem hiszek a csodákban. De most kész lennék hinni bennük. Te nem félsz ettől?
A szemébe néztem.
– Nem, Szvetlána. Sok mindentől félek. De ettől nem.
– Anton, a förgeteg 20 centit apadt. Anton, a főnök arra kér, hogy tolmácsoljam neked, miszerint remekül haladsz.
Valami nem tetszett a hangjában. A homályon keresztül zajló beszélgetés nem hasonlít a köznapira, bizonyos fokig mégis átjönnek az érzelmek.
– Mi történt? – kérdeztem a halott szürke leplen keresztül.
– Dolgozz, Anton!
– Mi történt?
– Jó lenne ilyen magabiztosnak lenni – szólt sóvárogva Szvetlána. Majd kinézett az ablakon: – Nem hallottad? Mintha suhogna suhogna...
– Talán a szél – vetettem föl a lehetőséget. – Vagy valakinek a léptei.
– Olga, szólalj meg!
– Anton, a förgeteggel minden rendben van. Lassan apad. Valami módon megnöveled a leány belső ellenállási képességét. Így aztán, számításaink szerint reggelre a förgeteg eléri a kvázi veszélytelen szintet. És akkor majd én is munkához láthatok.
– Akkor mi a baj? Hisz baj van, érzem!
Olga hallgatott.
– Olga... nemde társak volnánk?
Na ez végre hatott. Noha nem láttam a hóbaglyot, mégis tudtam, hogy fölvillant a szeme, és egy pillanatig a tábori törzs felé nézett.
– Anton, nehézségek merültek föl a fiúval kapcsolatban.
– Jegorral?
– Anton, mire gondolsz most? – kérdezte Szvetlána. Nehéz dolog egyszerre kommunikálni a köznapi és a homályvilágban...
– Arra, hogy olykor jó lenne kétfelé osztódni.
– Anton, a küldetésed jóval fontosabb ennél.
– Mondd el, Olga.
– Nem értem, Anton – ez megint Szvetlána volt.
– Tudod, megértettem, hogy egyik ismerősömnek kellemetlenségei támadtak. Méghozzá meglehetősen nagy kellemetlenségekről van szó – a szemébe néztem.
– A vámpírcsaj. Elkapta a srácot.
Semmit sem érzékeltem magamban... Érzelemnek, sajnálatnak, dühnek, bánatnak nyomát se leltem. Épp csak ott belül egyszerre minden hideg és üres lett.
Alighanem számítottam erre. Magam se tudom, hogy miért, de számítottam rá.
– De hisz ott van Mackó és Tigrincs!
– Mégis így alakult.
– Mi történt a fiúval?
Csak hagyná már ezt a fölvezető dumát és ne köntörfalazna! Halál, csakis halott lehet. Az örök halál – még annál is rettenetesebb.
– Életben van. Túszul ejtette.
– Hogyan?
Ilyen még nem volt. Egész egyszerűen még soha nem fordult elő. A túszejtés afféle emberi játszadozás.
– A vámpírcsaj tárgyalni akar. Bírósági tárgyalást követel... abban bízik, hogy sikerül megúsznia.
Gondolatban csillagos ötöst adtam a vámpírcsajnak – mármint a felfogóképességének. Esélye sem volt, de nem is lesz arra, hogy lelépjen. Így viszont mindent az elpusztított társára kenhet, aki rávette az egészre... Semmit nem tudok, úgymond, és semmiről sem tehetek. Hát megharaptak. Olyan lettem, amilyen. Nem ismertem a szabályokat. A Megállapodást sem olvastam. Így hát nem tehetek mást – normális, törvénytisztelő vámpírcsaj leszek...
De még az is meglehet, hogy összejön neki! Különösen akkor, ha az Éjszakai Őrség hajlandó lesz engedményekre. És mi hajlandóak leszünk... nincs más választásunk, bármely emberi életről is légyen szó, védelmeznünk kell.
Egész ellágyultam a megkönnyebbüléstől. Azt hihetné az ember, hogy semmit se jelent nekem ez a srác. Ha úgy fordul a kocka – hát lesz belőle vámpírok és alakváltók jogtiszta jussa. Ilyen az élet – c'est la zsizny. Elmegyek mellette, ügyet sem vetve rá. És bizony kockavetés nélkül is hányszor megesett már, hogy az Éjszakai Őrség késve érkezett, hány ember halt meg a Setétek révén... Ami viszont megbonyolítja az egészet: belegabalyodtam az érte folyó küzdelembe, beléptem a homályba, ahol a véremet ontottam. És most már egyáltalán nem mindegy nekem. Mondhatni egyáltalán nem mindegy...
A homályban jóval gyorsabban zajlik a kommunikáció, mint az emberi világban zajló beszélgetés. Ennek ellenére szét kellett szakadoznom Olga és Szvetlána között.
– Anton, a problémáim miatt ne főjön a fejed!
Legszívesebben mindent félredobtam volna, hogy fölnevessek. Jelen pillanatban százak feje fő az ő problémái miatt, de minderről Szvetlánának halványlila segédfogalma sincs. Elég volt csupán megemlíteni mások problémáit, melyek aztán igazán eltörpülnek a pokoli fekete förgeteg mellett – hogy a leány azon minutában magára vette őket.
– Tudod, létezik egy törvény – kezdtem. – A páros esetek törvénye. Kellemetlenséged támadt, de nem ezekről beszéltem. A másik ember is hasonló cipőben jár, nagy gondban van. Magánjellegű gondok, de ettől még nem könnyebbülsz meg.
Megértette. És ami külön tetszett nekem, nem jött zavarba. Csupán pontosított a hallottakon:
– Az én gondom is magánjellegű.
– Nem egészen – mondtam. – Legalábbis azt hiszem.
– És tudsz segíteni azon az emberen?
– Nélkülem is segítenek rajta – feleltem.
– Biztos vagy ebben? Köszönöm, hogy meghallgattál, de rajtam tényleg nem lehet segíteni. A sors már csak ilyen ostoba.
– El akar hajtani? – kérdeztem a homályon keresztül. Most nem volt kedvem a tudatában matatni.
– Nem – jelentkezett be Olga. – Nem, Anton... érzi...
Csak tán nem rendelkezik a Másfélék képességeivel? Vagy ez csupán holmi véletlen egybeesés, amit a felé nyújtózó pokol vált ki?
– Mit érez?
– Hogy szükség van ott rád.
– Miért pont rám?
– Az az őrült vérszopó bige... ragaszkodik jelenlétedhez a tárgyaláson. Az kell neki, aki megölte a társát.
Ekkor lettem aztán igazán rosszul. Volt egy speckollunk az antiterrorista rendszabályokról, inkább csak azért, hogy alkalomadtán ne kelljen a Másfélék képességeit használnunk, amennyiben holmi emberi leszámolásokba keveredünk, hogy azokkal csakis akkor éljünk, ha a járőri munka megkívánja. A terroristák pszichológiáját is kitanultuk, és bizony ennek keretei közt a vámpírcsaj fölöttébb logikusan cselekedett. Én voltam az első, aki útjába akadt az Őrség munkatársai közül. Megöltem a felvigyázóját, és őt magát is megsebesítettem. Számára én testesítettem meg az ellenséget.
– Régóta követelődzik?
– Vagy tíz perce.
Szvetlána szemébe néztem. Száraz, nyugodt tekintet, egy könnycsepp nem sok, de annyit sem ejtett. Akkor a legnehezebb, ha a fájdalmat egy nyugodt arc mögé rejtik.
– Szveta, talán jobb lenne, ha most elmennék.
Vállat vont.
– Olyan sután veszi ki magát ez az egész... – mondtam. – Úgy látom, hogy segítségre lenne szükséged. Vagy legalábbis olyan valakire, aki meg tud hallgatni. Vagy hajlandó melletted ülni és közben kihűlt teát kortyolgatni.
Egy halvány mosoly és egy alig észrevehető biccentés.
– De igenis igazad van... rajtad kívül még egy embernek kell segítség.
– Különös vagy, Anton.
A fejemet ingattam:
– Nem különös. Nagyon különös.
– Olyan érzésem van... hisz régóta ismerlek, mégis mintha most először látnálak. És mintha egy időben nem csupán velem, de valaki mással is beszélgetnél.
– Igen – mondtam. – Így van.
– Lehet, hogy az őrület határán állok?
– Nem.
– Anton... hisz te nem véletlenül jöttél el hozzám.
Nem feleltem. Olga súgott valamit, majd elhallgatott. A leány feje fölött lassan forgott a gigászi förgeteg.
– Nem véletlenül – mondtam. – Hanem hogy segítsek.
Ha a Setét mágus, aki ráterhelte az átkot, most figyel bennünket... És ha mindez mégsem egy véletlen „anyai átok”, hanem egy célzottan leadott, profi csapás...
Elég lenne akár csak még egy csöpp gyűlöletet tölteni a Szvetlána feje fölött függő Setét fellegbe. Elég lenne egy ici-picivel csökkenteni az élethez való ragaszkodását. És menten bekövetkezik az áttörés. Moszkva központjában kitör egy vulkán, egy katonai műholdon kinyiffan az elektronika, mutálódik egy vírustörzs...
Szótlanul néztük egymást.
Azt hittem, hogy már-már értem, mi is megy végbe valójában. Itt van a rejtvény, mellettem, és az eddigi találgatások mind ostobaságnak és badarságnak bizonyultak, elavult szabályokat és sémákat követtünk, a főnök is fölszólított, hogy vessük el őket. De mindehhez gondolkodnom kellett volna, elszakadni a jelenleg zajló eseményektől, akár csak egy pillanatra is, de a csupasz falra vagy az agyatlan tévéképernyőre meredni, nem pedig vágyaim közt hezitálni, hogy akkor most egy konkrét emberkén segítsek, vagy pedig mentsem meg tízek, százak, ezrek életét. Ha nem kellene itt vergődnöm, egy aljas kényszerválasztás gyilkos ingoványában – mely aljas marad, bármi is lészen kimenetele, s én csupán aközött választhatok, hogy gyorsan ér el a pusztulás, amikoris a pokol lesújt rám és egyszeriben a homályvilág szürke mezeire távozom, vagy pedig lassan és kínnal telten, szívemben a saját magam iránti megvetés bágyatag lángjával...
– Szveta, most el kell mennem – mondtam.
– Anton! – Ez nem Olga volt, hanem a főnök. – Anton...
Elakadt, semmit se tudott parancsolni, a helyzet erkölcsi zsákutcába torkollott. Alighanem vámpírcsajszikánk ragaszkodott az igazához, és senki mással nem óhajtott tárgyalásokba bocsátkozni. A főnök parancsa, mellyel arra utasít, hogy maradjak, a túszul ejtett fiú meggyilkolását jelentené... hát ezért még csak parancsolni sem tudott. De még kérni sem.
– Megszervezzük a visszavonulásodat...
– Inkább értesítsétek a vérszopót, hogy odamegyek.
Szvetlána kinyújtotta a kezét, finoman megérintvén tenyerem:
– Örökre elmész?
– Reggelig – mondtam.
– Nem akarom – mondta egyszerűen a leány.
– Tudom.
– Ki vagy te?
Nehogy már itt és most rukkoljak elő a Világegyetem titkait illető gyorstalpalós beavatással! Méghozzá másodszorra is...
– Majd reggel elmesélem. Rendben?
– Te megőrültél – hallatszott a főnök hangja.
– Tényleg el kell menned?
– Ki ne mondd! – rikoltotta Olga. Megérezte a gondolataimat.
Mégis kimondtam:
– Szveta, mikor fölajánlották neked, hogy önmagad megcsonkítása árán meghosszabbíthatod az édesanyád életét... Hisz ez végül is helyes és ésszerű volt, nemde? Most viszont rossz érzés ül a lelkeden. Olyan rossz, hogy a legjobb lenne ésszerűtlenül cselekedned.
– Ha most nem mész el, ezzel rosszat teszel önmagadnak?
– Igen.
– Akkor eredj! Csak gyere vissza, Anton!
Fölkeltem az asztal mellől, hátrahagyván a kihűlt teát. A pokoli örvény ott imbolygott fölöttünk.
– Feltétlenül visszatérek – mondtam. – És... hidd el, még nem veszett el minden.
Eztán már egy szót sem szóltunk egymáshoz. Kimentem és elindultam lefelé a lépcsőn. Szvetlána becsukta mögöttem az ajtót. Micsoda csönd... halotti csönd, ma éjjel még a kutyák is belefáradtak a folytonos szűkölésbe.
Ésszerűtlen. Ésszerűtlenül cselekszem. Ha nincs etikailag helyes megoldás, akkor cselekedj ésszerűtlenül. Vajon mondta ezt nekem valaki? Vagy a régi jegyzeteimből ugrott be egy sor, netán egy előadás közben elhangzott mondat? Vagy csak önigazolást keresek?
– A förgeteg... – suttogta Olga. A hangja fakó volt, majdhogynem idegenül csengett. Legszívesebben vállam közé rejtettem volna a fejem.
Meglöktem a lépcsőházi ajtót, majd kiugrottam a jeges járdára. A hóbagoly pehelycsomóként körözött a fejem fölött.
A pokoli örvény lecsökkent, alábbhagyott. Teljes magasságához képest nem sokkal, de már szemmel látható mértékben, úgy másfél-két méterrel.
– Tudtad, hogy bekövetkezik? – kérdezte a főnök. Fejemet csóválva az örvényre néztem. De hát mi zajlik itt tulajdonképp? Miért van az, hogy Ignát fölbukkanásakor – ő pedig az emberek kegyes lelkiállapotba hozatalának szakértője – a pokol ráerősített, s miért az én zavaros csevegésem és váratlan távozásom csökkentette a förgeteget?
– Ideje szélnek ereszteni az elemző csoportot – mondta a főnök. Megértettem, hogy ez már nem csupán nekem szól, hanem mindenkinek. – Mikorra lesz meg a történtek összegzésének munkapéldánya?
A kocsi valahonnét a Zeljonij sugárút felől bukkant elő, fényszóróinak sugarai rám vetültek, ahogy csikorgó kerékkel bukdácsolt a föltört aszfaltgöbökön, majd egyenest a lépcsőház elé kanyarodott. Az élénknarancs színű cuki sportkabrió elég hülyén nézett ki a lepukkant panelrengeteg közepén, ahol a legjobb közlekedési eszköznek továbbra is a dzsip kínálkozott.
Szemjon hajolt ki a vezetőülésről, felém bólintván:
– Ülj be! Parancsba adták, hogy villámgyorsan szállítsalak le.
Olgára néztem, aki megérezte pillantásomat.
– Nekem itt van dolgom. Indulj!
Megkerülvén a kocsit az anyósülésre telepedtem. Hátul Ilja omolt el – ahogy elnéztem, a főnök szerint ráfér némi erősítés a Tigrincs-Mackó párosra.
– Anton – ért utol a homályon keresztül Olga hangja. – Emlékezz...: ma adós maradtál. Tartsd ezt eszedben, egy pillanatig se feledd...
Előszörre nem értettem, miről beszél. Az a kis boszorkány a Nappali Őrségtől? Mi köze van neki az egészhez?
A kocsi nekilódult, fenekével súrolva az eljegesedett fekvőrendőrt. Szemjon a volánt tekergetve megeresztett egy ízes káromkodást, miközben a kocsi méltatlankodó motorbőgés közepette a sugárút felé evickélt.
– Melyik baromtól csakliztátok ezt a tragacsot? – kérdeztem. – Ilyen időjárás mellett...
Ilja fölvihogott:
– Cöcc-cő! Borisz Ignatyjevics a saját kocsiját bocsátotta rendelkezésedre.
– Ez igaz? – kérdeztem vissza, hátrafordulva. Munkahelyére a főnök egy szolgálati BMW-vel járt. Mondhatni éppenséggel nem vall rá, hogy különösebben ragaszkodna az unpraktikus fényűzéshez...
– Igaz. Antoska, azzal mi a pálya? – Ilja a házak fölött függő örvény felé intett a fejével. – Eddig nem tapasztaltam nálad efféle képességeket.
– Hozzá se nyúltam. Csak beszélgettem a leánnyal.
– Beszélgettél? És legalább meghúztad?
Iljánál ez volt a bevett csevegős módi, ha valamiért feszültnek érezte magát. Márpedig nyugtalanságra épp elég, de még annál is több okunk volt momentán. Mindezek ellenére elhúztam a számat. Tán valami szándékosságot éreztem ki a szavaiból, de meglehet, hogy elevenembe talált...
– Nem. Ilja... ezt azért nem kéne.
– Bocsáss meg! – egyezett bele könnyedén. – Akkor hát mit tettél?
– Csak elbeszélgettem.
A kocsi végre kijutott a sugárútra.
– Kapaszkodjatok! – szólt ránk röviden Szemjon. Az ülésbe tapadtam. Hátul Ilja matatott a cigijével, aztán rágyújtott.
Vagy húsz másodperc múlva megértettem, hogy ehhez képest az előző furikázás csupán holmi vidáman cammogós kiruccanás volt.
– Szemjon, az ütközés valószínűségét kiszedtétek? – kiáltottam. A kocsi úgy száguldott az éjszakában, mintha bizony saját fényszórói sugarát szerette volna leelőzni.
– Hetven éve is megvan már, hogy vezetek – vetette oda lenézőn Szemjon. – Az Élet Útján[19] vezettem teherautókat Leningrádba!
Nem voltak kétségeim szavai igaz voltát illetően, mégis arra gondoltam, hogy ama fuvarok kevésbé voltak veszélyesek. Más volt a sebesség, a repülőről ledobott bombák becsapódását egy Másfélének nem gond előre kisakkozni. Most viszont, nem épp gyakran, de más kocsik is az utunkba akadtak, az út minősége pedig, finoman szólva is tré volt, a mi sportkocsinkat pedig valahogy nem az effajta viszonyok közt való közlekedésre tervezték...
– Ilja, tulajdonképp mi történt? – kérdeztem, miközben próbáltam levenni a szememet egy rohamosan felénk közelítő teherautó látványáról. – Képben vagy?
– A vámpírcsajjal meg a kissráccal kapcsolatban?
– Igen.
– A mi ostobaságunknak köszönhetően történt. – Ilja elkáromkodta magát. – Bár ha úgy vesszük, hát az ostobaság is viszonylagos... Mindent rendben intéztünk. Tigrincs és Mackó úgy mutatkoztak be a fiú szüleinek, mint távoli, de szeretett rokonok.
– „Az Urálból jöttünk?” – kérdeztem, fölidézve az emberekkel való érintkezéssel és az ismerkedés módozataival foglalkozó tanfolyamot.
– Igen. Minden rendben ment. Fehér asztal, italozgatás, uráli finomságok eszegetése... amit persze a legközelebbi szupermarketben vásároltak...
Eszembe jutott Mackó tömött táskája.
– Összességében jól múlatták az időt – Ilja hangjából nem annyira az irigység, mint inkább társai cselekedeteinek jóváhagyása csendült ki. – Csend, rend, nyugalom! A srác hol velük üldögélt, hol pedig elvolt a maga szobájában... Honnét tudhatták volna, hogy már képes átjárni a homályba?
Kivert a hideg verejték.
Tényleg – honnét is tudhatták volna?
Hisz nem mondtam el. Se nekik, se a főnöknek. Senkinek. Beértem azzal, hogy némi véráldozat árán kihúztam a srácot a homályból. Hős voltam. Bár az is igaz, hogy ebbéli minőségemben meglehetősen magányos...
Ilja folytatta, mit sem sejtve.
– A vámpírcsaj lépre csalta az Elhívással. Nagyon célzottan cselekedett, a többiek meg sem érezték. Erőteljesen... a srác meg se nyikkant. Belépett a homályba és kimászott a tetőre.
– Hogyan?
– Az erélyeken keresztül a tetőig csupán három emeletnyi a táv. A vámpírcsaj már várt rá. Ráadásul azt is tudta, hogy a srácot őrzik, s alighogy elkapja, máris fölfedi magát. A szülők most mélyen alszanak, a vámpírcsaj meg ott áll a srácot átölelve. Tigrincs és Mackó pedig majd megőrülnek mellette.
Hallgattam. Erre nem lehetett mit mondani.
– A mi ostobaságunk miatt van – fejezte be végtére Ilja. – És a körülmények végzetes összejátszása folytán. Hisz a srácnak senki még csak nem is sugallta... Ugyan ki tudhatta, hogy képes átmenni a homályba?
– Én tudtam.
Lehet, hogy valójában emlékképek voltak. Lehet, hogy az úttesten őrülten rodeózó kocsi kiváltotta félelem okán tettem. De belenéztem a homályba.
Milyen jó is az embereknek – soha nem látják! És milyen rossz is nekik – nem adatik meg nekik, hogy láthassák!
Távoli, szürke égbolt, mely soha nem látott csillagot – nyúlós, akár a csiriz, bágyadt, élettelen fényű égbolt. Lágy, elmosódó körvonalak – a házak is, melyek oldalán kék mohaszőnyegek terpeszkednek, a fák is, melyek ágai a homályban egyáltalán nem a széltől hajladoznak, és az utcai lámpák, melyek körül rövid szárnyaikat alig moccantva köröznek a homálybéli madarak. A szembejövő kocsik is iszonyúan lassan közelednek, a lépegető emberek pedig szinte nem is mozdítják a lábukat. Minden mintha egy szürke színszűrőn keresztül látszódnék, a hangok mintha füldugón átszűrve hallatszanának. Fekete-fehér némafilm, egy megcsömörlött filmrendező útkeresése. Egy világ, ahol lemerítjük saját erőinket. Egy világ, amely kiissza az életerőnket. A homály. Olyanként hagyod el, amilyenként beleléptél. A szürke ködfátyol föloldja az egész életed során magad köré növesztett vékony héjat, kieszi azt a belső magvacskát, amit az emberek léleknek hívnak, és próbaképp ráharap. Amikor pedig megérzed, amint a homály állkapcsai közt ropogsz, amikor átfúj rajtad a csontig ható jeges szél, amely úgy mar, akár a kígyónyál... akkor válsz Másfélévé.
És eldöntőd, hogy melyik oldalra állj.
– A fiú még a homályban van? – kérdeztem.
– Mindannyian a homályban vannak... – Ilja mellém merült ott. – Anton, miért nem mondtad meg?
– Eszembe se jutott. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Nem vagyok én műveletis, Ilja.
A fejét ingatta.
Nem tudunk, szinte egyáltalán nem tudunk szemrehányást tenni egymásnak. Különösképp akkor nem, ha valaki tényleg vétkezett. Erre nincs is szükség – büntetésünk örökké ott kísért körülöttünk. A homály az emberek számára elérhetetlen erővel ruház föl bennünket, mely emberi fogalmak szerint szinte határtalan. És ha eljő az idő, akkor mindent el is vesz.
Bizonyos értelemben mindannyian hitelre vett életet élünk. Nem csak a vámpírok és alakváltók, akiknek gyilkolniuk kell ahhoz, hogy meghosszabbítsák különös létezésüket. A Setétek nem engedhetik meg maguknak, hogy jót tegyenek. Mi pedig – épp ellenkezőleg.
– Ha nem boldogulnék... – Nem fejeztem be a mondatot. Ám így is világos volt minden.

 

 

8. FEJEZET

A HOMÁLYON keresztül a látvány még szépnek is tetszett. A randa „lábasház” lapos tetőjén színes fényfoltok ragyogtak. Az egyetlen, ami itt színnel bír – az érzelmeink. És azzal most dosztig voltunk.
A legélénkebb egy égbenyúló bíbor lángoszlop volt – a vámpírcsaj rettegéssel vegyes dühe.
– Erős – szólt röviden Szemjon a tetőre nézve, és lábával bepöccentette a pinkszín kocsi ajtaját. Fölsóhajtott, aztán nekiállt vetkőzni.
– Téged meg mi lelt? – kérdeztem.
– Inkább a falakon megyek föl oda... az erkélyeken át. És neked is ezt tanácsolom, Ilja. Csak te inkább menj a homályban, úgy könnyebb.
– És te hogy gondoltad?
– A szokványos módon. Így kisebb az esélye, hogy meglát. Ne aggódjatok... hatvan éve foglalkozom hegymászással. Az Elbruszról[20] is én téptem le a fasiszta zászlót.
Szemjon ingre vetkőzött, ruháját a flaszterre dobálva. Egy védő igézetformulát is elmormolt, ami aztán elfedte a cuccokat, meg magát a pöpec kocsit is.
– Biztos vagy benne? – érdeklődtem.
Szemjon fölényesen elmosolyodott, aztán összehúzta magát, párszor leguggolt, karkörzéseket csinált, mintha egy sportoló végezné a bemelegítését. Majd ráérősen az épülethez ügetett. Az enyhe havazásban pár hópihe szállt a vállára.
– Bírni fogja? – kérdeztem Ilját. Azt tudtam, hogy kell fölmenni egy épület falán a homályban. Elméletileg. De egy ilyen fölmenetel a köznapi világban, ráadásul mindenfajta felszerelés híján...
– Muszáj lesz – erősítette meg különösebb határozottság nélkül Ilja. – Amikor tíz percig úszott a Jauza[21] föld alatti medrében... akkor se gondoltam volna, hogy kibukkan.
– Harmincéves gyakorlat a vízalatti úszás terén – szóltam komoran.
– Negyven... Na, megyek én is. És te, Anton... lifttel?
– Igen.
– Akkor gyerünk, ne halogasd...
Átment a homályba és azzal Szemjon nyomába eredt. Vélhetően más-más falakon fognak fölmenni, arra viszont már végképp nem volt cérnám, hogy azt találgassam, ki melyiken. A saját utamat kellett megjárnom, és aligha valószínű, hogy könnyebb lesz a többiekénél.
– Miért is találtál rám, főnök... – suttogtam, miközben a kapualjhoz futottam. Lábam alatt ropogott a hó, fülemben lüktetett a vér. Menet közben húztam elő fegyveremet a pisztolytáskából, majd pedig kibiztosítottam. Nyolc darab ezüst robbanógolyó. Elégnek kell lennie. Már ha célba találok. Csak csípjem el azt a pillanatot, amikor esélyem lesz eltalálni, megelőzve a vámpírcsajt, és hogy a fiúnak se essék baja.
– Előbb vagy utóbb rád találtak volna, Anton. Ha nem mi, hát a Nappali Őrség. És nekik is megvan az esélyük arra, hogy elkapjanak.
Nem lepődtem meg azon, hogy figyelemmel kísér. Először is, komoly volt az ügy. Másodszor pedig, mégiscsak ő az első számú oktatóm.
– Borisz Ignatyjevics, ha valami történne... – szétnyitottam dzsekimet, pisztolyomat pedig a hátam mögé dugtam, csövét az övembe akasztva. – Szvetlánával kapcsolatban...
– Az anyját teljes mértékben leellenőrizték, Anton. Nem. Nem képes a megátkozásra. Nincs semmi efféle képessége.
– Nem is erről van szó. Borisz Ignatyjevics, arra gondoltam, hogy... Nem sajnáltam meg.
– És ez mit jelent?
– Nem tudom. De nem sajnáltam. Nem bókoltam neki. Nem kerestem mentségeket a számára.
– Értem.
– Most pedig... kérem, tűnjön el! Ez az én munkám.
– Rendben. Elnézést, amiért kihajtottalak a csatamezőre. Járj szerencsével, Anton!
Emlékezetem szerint a főnök soha senkitől nem kért elnézést. De nem volt időm az ámuldozásra, hisz máris a lifthez értem.
Megnyomtam a legfölső emelet gombját és gépiesen a vezetéken himbálódzó fülhallgatókért nyúltam. Különös, de szólt a zene. Vajon mikor kapcsolhattam be a lejátszót?

 

És mit hoz számomra a véletlen?
Minden majd csak azután dől el: egyeseknek senki ő,
Számomra pedig – az úr,
A sötétségben állok: egyeseknek árny vagyok,
Másoknak – láthatatlan.

 

Rajongok a Piknik együttesért. Érdekes lenne tudni: Skljarszkijt[22] lecsekkolták abból a szempontból, hogy a Másfélékhez tartozik-e? Érdemes lenne... De lehet, hogy fölösleges. Inkább csak énekeljen.

 

Tánc közben elvétem a ritmust, mindent rosszul tettem,
S még csak meg se bántam.
Ma meg holmi elmaradt esőre hasonlítok,
Egy ki nem nyílt virágra.
Én, én, én – láthatatlan vagyok.
Én, én, én – láthatatlan vagyok.
Arcaink akár a füst, arcaink akár a füst,
És senki se tudja meg, miképp fogunk győzni...

 

Az utolsó mondatot netalántán vehetem jó előjelnek?
A lift megállt.
Kiugrottam a legfölső emelet lépcsőfordulójára, majd szemügyre vettem a mennyezetről nyíló csapóajtót. A lakat le volt tépve, igenis, éppenséggel letépve – a zárópántot valaki szétlapította és kiegyenesítette. Ez éppenséggel nem a vámpírcsajra vallott, a tetőre alighanem röpülve érkezett. A kissrác pedig az erkélyeken keresztül kapaszkodott föl.
Ezek szerint Tigrincs és Mackó járt itt. Alighanem Mackó műve, Tigrincs inkább áttörte volna a csapóajtót.
Leráncigáltam magamról a dzsekit, majd a motyorgó discman mellé dobtam a padlóra. Megtapogattam hátam mögött a pisztolyt – erősen ült a helyén. Tehát a technikai részletek elhanyagolhatóak? Meglátjuk, Olga, meglátjuk.
Árnyékomat fölfelé vetettem, kivetítettem a levegőbe. Fölhúzódzkodtam és egy ugrással beléje siklottam. A homályba lépvén elkezdtem fölfelé mászni a létrán. A fémkapaszkodókat sűrűn belepő kék moha rugózott az ujjaim alatt, igyekezett elmászni.
– Anton!
Kiugorván a tetőre egy kicsit összegörnyedtem, akkora szél fújt. Hihetetlen, mekkora ereje volt a jeges széllökéseknek. Vagy az emberi világ utórezgése, vagy pedig a homály szeszélye. Egyelőre még védett a tetőn magasló liftakna betontömbje, de elég volt egy lépést tennem, és a szél máris csontig hatolt.
– Anton, itt vagyunk!
Tigrincs úgy tízméternyire állhatott. Ránéztem, és egy pillanatra megirigyeltem: ő aztán biztos nem érzi a hideget.
Fogalmam sincs, honnét veszik az alakváltók és a mágusok a testük transzformálásához szükséges plusztömeget. Úgy tűnik, hogy nem a homályból, de nem is az emberi világból. Emberi alakjában a harcos leányzó úgy ötven kilót nyomhatott, talán egy kicsit többet. Az eljegesedett tetőn harci pózban álló fiatal nősténytigris pedig vagy másfél métermázsát kóstált. Az aurája narancssárga színben lobogott, a szőrén lassan, ráérősen szikrák csordogáltak. A farka ütemesen jobbra-balra csapkodott, a jobb első mancsa ütemesen karmolászta a bitument. Ezen a helyen a tető felszínét is átmarta, egész a betonig – tavasszal aztán majd valaki jól beázik...
– Gyere közelebb, Anton! – mordult rám a nősténytigris, hátra sem fordulva. – Ott van, ni!
Mackó közelebb állt a vámpírcsajhoz, mint Tigrincs. Még annál is fenyegetőbben nézett ki. Ezúttal egy jegesmedve alakját választotta a transzformációhoz, ráadásul az Északi-sark valós lakóitól eltérően hófehér volt, akárha a gyermekkönyvek képeiről lépett volna le. Nem, alighanem mégiscsak mágus lehet, nem pedig egy átnevelésen átesett alakváltó. Az alakváltók egy, max. két alakba vannak zárva, én pedig láttam már Mackót csámpás barnamedve képében – amikor az Őrség amerikai küldöttségének rendeztünk farsangi fölvonulást –, de grizzly alakját is öltötte már magára – az alakváltást taglaló szemléltető előadásokon.
A vámpírcsaj a tető legszélén állott.
Szemmel láthatóan lesoványodott első találkozásunk óta. Arca tovább hegyesedett, az orcái is beestek. A szervezet átalakulásának kezdeti szakaszában a vámpíroknak majdnem folyamatosan friss vérre van szükségük. Ám a külseje ne tévesszen meg senkit: lesoványodása csupán külsődleges, kínokkal jár ugyan, de nem veszi el az erejét. Az arcán éktelenkedő égésnyom majdnem teljesen elmúlt, már alig látszott a helye.
– Te! – A vámpírcsaj hangja ünnepélyesen csengett. Meglepően ünnepélyes – mintha bizony nem tárgyalásra, hanem áldozathozatalra hívott volna.
– Én.
Jegor a vámpírcsaj előtt állt, vele védte magát a nő műveletisektől. A fiú a vérszopó által életre hívott homályban állt, ezért aztán nem vesztette el az eszméletét. Némán állt, mozdulatlanul, hol rám, hol Tigrincsre vetve tekintetét. Nyilvánvaló, hogy nagyon reménykedett bennünk. A vámpírcsaj egyik kezével átfogta a fiú mellkasát, ezáltal magához szorítva, másik, kimeresztett karmú kezét pedig a torkának szegezte. Nem volt túl nehéz kiértékelni a történteket. Patthelyzet. Méghozzá kölcsönösen.
Ha Tigrincs vagy Mackó netán rávetné magát – egy kézmozdulattal lemetszi a fiú fejét. Ez pedig gyógyíthatatlan – még a mi lehetőségeink közepette is... Másfelől viszont, ha megöli a srácot – hát semmi se védi tovább.
Az ellenséget nem érdemes sarokba szorítani. Pláne, ha azért mész oda, hogy meggyilkold.
– Azt akartad, hogy eljöjjek. Hát eljöttem – fölemeltem a kezem, demonstrálandó, hogy semmi sincs nálam. Előreléptem. Amikor Tigrincs és Mackó közé értem, a vámpírcsaj kivicsorította szemfogait:
– Megállj!
– Nincs nálam nyírfakaró, de még csak harci amulett sem. Nem vagyok mágus. És semmit se tudok tenni ellened.
– Az amulettet! Ott lóg a nyakadban!
Szóval így állunk...
– Annak semmi köze sincs hozzád. Attól véd, aki mérhetetlen magasságokban van hozzád képest.
– Vedd le!
Ajjaj, nem jól van ez így... mondhatni nagyon rosszul... Megragadtam a láncocskát, letéptem az amulettet és a lábam elé dobtam. Most már, ha Zavulon netán úgy akarja, megpróbálkozhat a befolyásolásommal.
– Levettem. Most már ki vele! Mit akarsz?
A vámpírcsaj megcsavarta a fejét – a nyaka könnyedén 360 fokos fordulatot vett. Hoppá! Ilyesmiről még csak nem is hallottam – és szerintem a harcosaink sem: Tigrincs fölbőgött.
– Valaki lopakodik itten! – a vámpírcsaj hangja emberi maradt: egy fiatal, buta csajszi hisztérikusan visító hangja, akire véletlenül rászakadt némi erő és hatalom. – Ki az? Kicsoda?
Megnövesztett karmokkal ékes bal kezét a fiú torkába nyomta. Összerezzentem arra gondolván, mi lesz, ha csak egyetlen csepp vér is kiserked. A vérszopó képtelen lesz uralkodni magán! Másik kezével, egy ügyetlenre sikeredett vádló gesztussal – mely akaratlanul is a páncélautón szónokoló Leninre emlékeztetett – a tető szélére mutatott.
– Mondd, hogy jöjjön elő!
Fölsóhajtván kiszóltam:
– Ilja, gyere elő...
A tető szélén kapaszkodó ujjak bukkantak föl. Egy pillanat múlva pedig Ilja átugrott az alacsony peremen, majd Tigrincs mellé állt. Hol tudott ott meglapulni? Egy erkélykorláton? Vagy pedig a kék mohaindákba kapaszkodva lógott?
– Tudtam! – szólt ünnepélyesen a vámpírcsaj. – Átverés! Szemjont azonban mintha nem érezte volna. Lehetséges volna, hogy a mi flegma barátunk vagy száz éve nindzsucuval foglalkozik?
– Talán nem neked kéne átverést emlegetned.
– Igenis nekem! – Egy pillanatra a vámpírcsaj szemében valami emberi villant. – Én értek az átveréshez! Ti viszont... nem!
Rendben. Rendben, értesz hozzá, mi meg nem. Higgy és remélj! Ha úgy véled, hogy a „kegyes hazugság” fogalma csakis a szentbeszédekbe való – ám hidd azt. Ha azt gondolod, hogy „nem árt, ha a jóság ököllel is bír” csakis egy kinevetett költő ósdi verseibe való – ám remélj.
– Mit akarsz? – kérdeztem.
Egy pillanatra elhallgatott, mintha eddig ezen nem igazán gondolkodott volna el.
– Élni!
– Ezzel már elkéstél. Halott vagy.
A vámpírcsaj újfent vicsorított:
– Tényleg? És a holtak vajon értenek a fejletépéshez?
– Igen. Csakis ehhez értenek.
Néztük egymást – az egész olyan furcsa volt, oly színpadias-fellengzős, az egész párbeszéd olyan bénára sikeredett, hisz soha nem fogjuk megérteni egymást. A vámpírcsaj halott. Az élete – mások halála árán lehetséges. Én élek. Viszont az ő szemszögéből nézve ez az egész fordítva van.
– Erről nem tehetek. – A hangja hirtelen lenyugodott, puhábbá vált. És Jegor nyakának szorításán is engedett egy kicsit. – Ti... ti, akik Éjszakai Őrségnek hívjátok magatokat... akik éjszakánként nem alusztok, akik eldöntöttetek, hogy jogotok van megvédeni a világot a Setéttől... Hol voltatok, amikor a véremet vették?
Mackó tett egy apró lépést előre. Ici-pici lépést, mintha nem is lépett volna hatalmas mancsaival, hanem csak a szél lökte volna előrébb. Arra gondoltam, hogy így fog araszolni hosszú perceken át, ahogy az elmúlt órában is tette, mióta tart ez a szembenállás. Egészen addig, míg úgy nem ítéli, hogy immáron elég esélye van. Akkor aztán ráveti magát – és ha szerencséje van, kiragadja a fiút a vámpírcsaj kezéből, így az pár bordatöréssel megússza az egészet.
– Nem tudunk mindenkire felügyelni – mondtam. – Egész egyszerűen nem megy.
Ez már tényleg félelmetes – kezdtem megsajnálni... Nem a srácot sajnáltam, aki a Fény és Setét játékaiba keveredett, sem a Szvetlána névre hallgató leányzót, aki fölött átok lebeg, de még csak a semmiben se vétkes várost, amire rázúdul majd ez az átok... A vámpírcsajt sajnáltam. Mert, ha úgy vesszük, tényleg – hol voltunk akkor? Mi, akik az Éjszakai Őrségnek hívjuk magunkat...
– Akárhogy is vesszük, volt választásod – mondtam. – És ne mondd, hogy nem így volt! A hasonulás csakis kölcsönös beleegyezés nyomán megy végbe. Akár meg is halhattál volna. Becsületes halállal. Emberként.
– Becsületesen? – A vámpírcsaj megrázta a fejét, szétterítve haját a vállán. Hol van már Szemjon? Nem lehet olyan nehéz fölkapaszkodni egy húszemeletes ház tetejére... – Akartam is, becsületesen... És a másik... aki aláírta a licenceket... aki tápláléknak jelölt engem? Ő is becsületesen járt el?
Fény és Setét...
Nem egyszerűen holmi bevadult vámpír prédája. Zsákmánynak szánták, a vakvéletlen áldozata lett. És semmiféle sorslehetősége nem maradt – csak hogy átengedje az életét, egy idegen halál meghosszabbítása érdekében. Csak hát az a srác, aki a lábam előtt omlott össze egy marék porrá, miután saját pecsétjétől fölemésztődött – belészeretett. Tényleg belészeretett... és nem egy idegen életet szívott ki, hanem magához hasonlóvá tette a lányt.
A holtak nem csak a fejek letépéséhez értenek, de szeretni is tudnak. Csupán az a baj, hogy még a szerelmük is vért kíván.
A vámpír kénytelen volt rejtegetni barátnőjét, hisz törvénytelenül változtatta a lányt vérszívóvá. Kénytelen volt táplálni őt, és erre csakis az élővér alkalmas, nem pedig holmi naiv donorok által leadott üvegcsék tartalma.
És azzal megkezdődött a Moszkva utcáin zajló orvvadászat, mi pedig, a Fény őrzői, a hősies Éjszakai Őrség – aki szépen átengedte az embereket Setétéknek –, hirtelen fölocsúdtunk.
A háborúban az a legfélelmetesebb, ha megérted az ellenséget. Megérteni – ez azt is jelenti, hogy egyszersmind megbocsátasz neki. Nekünk pedig nincs jogunk ehhez – a világ teremtése óta nincs jogunk...
– Ennek ellenére mégiscsak volt választásod – mondtam. – Volt. A más árulása nem mentheti a sajátodat.
Halkan fölnevetett.
– Hogyne, hogyne, te jóságos szolgája a Fénynek... Persze. Igazad van. És akár ezerszer is elismételheted, hogy halott vagyok. Hogy a lelkem elhamvadt, föloldódott a homályban. Csupán akkor azt magyarázd el a magamfajta aljas gonosznak, mi köztünk a különbség? Úgy magyarázd el, hogy én is megértsem...
A vámpírcsaj lehajtotta fejét és Jegor arcába nézett. Bizalommal telten mondta, már-már barátian:
– Te pedig, fiacskám... értesz engem? Felelj! Felelj becsületesen, ügyet se vess... a karmokra! Nem fogok megbántódni.
Mackó előrébb csúszott. Egy picikét. Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai, amint az ugrásra készül.
A vámpírcsaj háta mögött pedig, hangtalanul, légiesen, ugyanakkor meglehetős gyorsasággal – hogy tud ilyen sebesen haladni az emberi világban? – Szemjon bukkant föl.
– Ébresztő, fiacskám! – szólt vidáman a vérszopó. – Felelj! De becsületesen ám! És ha úgy gondolod, hogy neki van igaza, nem pedig nekem... ha valóban ezt hiszed... akkor elengedlek.
Elkaptam Jegor tekintetét.
Megértettem, mit fog válaszolni.
– Neked is igazad van...
Kiüresedtem. Elhűltem. Kész, nincs erőm az érzelmekre. Hadd törjenek elő, lángoljanak lobogva, az emberek előtt láthatatlanul.
– Mit akarsz? – kérdeztem. – Létezni? Rendben... add meg magad! Lesz tárgyalás, közös tárgyalás, az Őrségek bevonásával...
A vámpírcsaj rám nézett. A fejét ingatta:
– Nem... Nem hiszek a bíróságunkban. Sem az Éjszakai Őrségben, sem a Nappaliban...
– Akkor meg minek hívtál ide? – kérdeztem. Szemjon a vámpírcsaj felé haladt, egyre közelebb és közelebb jutott hozzá...
– Hogy bosszút álljak – felelte egyszerűen. – Megölted a barátomat. Én pedig a tiédet fogom... a szemed láttára... Aztán pedig... megpróbállak téged is megölni. De még ha nem is sikerül... – A vámpírcsaj elmosolyodott. – Elég lesz neked annak tudata, hogy nem menthetted meg a fiút. Nemde, járőr? Úgy írjátok alá a licenceiteket, hogy közben nem néztek az emberek arcába. De ha egyszer belenéztek... és az erkölcs felszínre kerül... az egész álságos, olcsó, aljas erkölcsötök...
Szemjon ugrott.
Vele egyidejűleg pedig Mackó is.
Szép volt, és gyorsabb bármely lövedéknél, bármely átoknál is – mert hát, végső soron csupán a csapást adó test marad, no meg a képesség, melyre húsz, negyven, száz éven át tartó gyakorlással tettek szert...
Ennek ellenére mégis előkaptam hátam mögül a pisztolyt és meghúztam a ravaszt, tudván tudva, hogy a lövedék lustán és álmosan mozog majd, ahogy a „rapid” felvételeken látni valamely olcsó akciófilmben, miáltal a vámpírcsajnak esélye lesz kitérni előle, vagy pedig gyilkolni.
Szemjon kiterjesztett testtartással úszott a levegőben, aztán mintha üvegfalnak ütközne, lecsúszott egy láthatatlan fal mentén, egyszersmind átment a homályba. Mackót félrevetette az akadály – ő jóval masszívabbnak bizonyult. A lövedék, mely egy szitakötő eleganciájával vánszorgott a vámpírcsaj felé, lángnyelv kíséretében lobbant egyet, majd hirtelen eltűnt.
Ha nem láttam volna a vérszopó értetlenségben lassan elkerekedő szemét, hát azt hittem volna, hogy a védőburát ő maga bocsátotta le... Noha ez csakis a felsőbb mágusok előjoga volt...
– A védelmem alatt állnak... – hangzott föl a hátam mögül.
Megfordultam – és Zavulon tekintetébe ütköztem.

 

Meglepő, de a vámpírcsaj nem esett pánikba. És az is meglepő, hogy nem ölte meg Jegort. A sikertelen támadás és a Setét mágus megjelenése mondhatni őt sokkal inkább meglepték, mint bennünket, mert a magam részéről... számítottam valami effélére, elvégre levettem az amulettet.
Azon sem csodálkoztam, hogy ilyen gyorsan érkezett. A Setéteknek megvannak a maguk útjaik. Csak az nem világos, hogy Zavulon miért ezt a kis csetepatét tüntette ki figyelmével, ahelyett, hogy a tábori törzsünknél tartózkodna a Setétek részéről delegált megfigyelői minőségében? Elvesztette volna Szvetlána és az annak feje fölött függő örvény iránti érdeklődését? Netán valami olyasmire jött rá, amit sehogy se tudunk megfejteni?
Átkozott egy tulajdonság az előrelátó tervezésre való képtelenség! A műveletisek munkájuk lényegénél fogva híjával vannak eme képességnek. Lételemük a veszély azonnali lereagálása: rögtönzött összecsapás, aztán győzelem vagy vereség.
Ilja már húzta is elő a mágikus vesszőt. Halványlila villódzása egy harmadfokozatú mágushoz képest túlságosan erősnek tűnt, ahhoz pedig túlzottan is egyenletesnek, hogy az erők holmi hirtelen föltolulásának számlájára írjam. Mágikus vesszejét minden bizonnyal maga a főnök töltötte föl.
Ezek szerint számított volna rá?
Ezek szerint olyasvalaki fölbukkanását gyanította, aki erejét tekintve önmagával is összemérhető?
Sem Tigrincs, sem Mackó nem változtatott az alakján. Az ő mágiájuk nem követelte meg az alkalmazkodást – az emberi testhez való hasonulást pedig még annyira sem. Mackó továbbra is a vámpírcsajra meredt, ügyet sem vetve Zavulonra. Tigrincs pedig mellém lépett. Szemjon, derekát dörzsölgetve, a vámpírcsajt kerülgette lassú iramban, miközben demonstratívan annak szemébe meredt. A Setét mágussal való vesződést szintén ránk hagyta.
– Ők? – bődült el Tigrincs.
Először nem is értettem, mi zaklatta föl.
– A védelmem alatt állanak – ismételte meg Zavulon. Egy alaktalan fekete kabátba burkolózott, a fején pedig fekete szőrméből készült, gyűrött barettot viselt. A mágus kezét a zsebébe rejtette, de valamiért meggyőződésem volt, hogy nincs bennük semmi – sem amulett, sem pisztoly.
– Ki vagy? – kiáltott rá a vámpírcsaj. – Ki vagy?
– Védelmeződ és pártfogód. – Zavulon felém nézett, illetve nem is felém, hanem inkább egy kicsit elnézett mellettem. – A gazdád vagyok.
Elment volna az esze? A vámpírcsaj semmit sem értett az erőviszonyok ilyetén megoszlásából. Fölspannolta magát. Kész volt a halálra... mármint létezésének befejezésére. Most pedig fölbukkant annak esélye, hogy épségben megússza, de ez a hangnem...
– Nekem aztán nincs gazdám! – A lány, kinek élete másvalaki halálává lett, fölnevetett. – Akárki is légy, Fényből avagy Setétből való: jegyezd meg! Nekem nem volt, és nem is lesz gazdám!
A tető széle felé kezdett araszolni, magával vonszolva Jegort. Akárcsak az előbbiekben is, egyik kezével átfogta, a másikat pedig a torkának szorította. Túszul ejtette – jó kis húzás a Fény erőivel szemben...
De az is lehet, hogy netán a Setét erőivel szemben is?
– Zavulon, mi beleegyezünk – mondtam. Kezemet Tigrincs megfeszülő hátára tettem. – A tiéd. Vidd el... tárgyalásra vele! Alávetjük magunkat a Megállapodásnak.
– Elviszem őket... – Zavulon bambán meredt előre. A szél az arcát csapkodta, ám a mágus tágra nyílt szemeivel még csak nem is pislantott, mintha üvegből öntötték volna őket. – A nő és a fiú a miénk.
– Nem. Csak a vámpírcsaj.
Erre aztán végre kegyeskedett pillantásra méltatni:
– Fény hódolója, csakis a magamét veszem el. Én a Nagy Megállapodásnak vetem alá magam. A nő és a fiú a miénk.
– Erősebb vagy akármelyikünknél – mondtam. – De egyedül vagy, Zavulon.
A Setét mágus erre a fejét csóválta és szomorkásan, együttérzőn elmosolyodott.
– Nem, Anton Gorogyeckij.
A liftaknából léptek elő – az ifjú és társnője. És sajna nem ismeretlenek.
Alisza és Pjotr. A Nappali Őrség boszorkánymestere és boszorkánya.
– Jegor! – szólította halkan Zavulon. – Tudatában vagy a köztünk lévő különbségnek? Melyik oldalt részesítenéd előnyben?
A fiú hallgatott. Talán csak azért, mert a vámpírcsaj karmai a torkát érték.
– Benne lennénk a pácban? – kérdezte dorombolón Tigrincs.
– Ja – erősítettem meg.
– Mit határoztok? – kérdezte Zavulon. A járőrei egyelőre hallgattak, nem avatkoztak be a történésekbe.
– Nem tetszik ez nekem – mondta Tigrincs. Zavulon felé nyomult kicsinyég, farka pedig irgalmatlanul csépelte a térdemet. – Nagyon nem tetszik nekem a Nappali Őrségnek jelen eseményekkel kapcsolatos álláspontja...
Alighanem Mackóval egyetemben ez volt a közös véleményük: amikor párban dolgoztak, csak az egyikük nyilvánult meg szóban. Iljára néztem: ujjai közt forgatta a vesszőt és közben mosolygott – nem sok jót ígérve, egyszersmind ábrándosan. Mint a gyerek, aki játékfegyver helyett egy töltött UZI-t hozott a pajtásai körébe. Szemjonnak nyilvánvalóan mindegy volt. Magasról tett az effajta csip-csup apróságokra. Immáron 70 éve, hogy a tetőkön rohangál.
– Zavulon, a Nappali Őrség nevében szólsz? – kérdeztem.
A Setét mágus szemében egy pillanatra mintha a habozás árnyékát láttam volna fölvillanni.
Mi zajlik itt tulajdonképp?... Miért hagyta ott Zavulon a tábori törzsünket – hisz ezáltal elvesztette annak lehetőségét, hogy kifürkésszen és a Nappali Őrség oldalára állítson egy hatalmas erejű, ismeretlen mágust. Ilyen lehetőséget nem szoktak elszalasztani – még egy vámpírcsaj és egy potenciálisan igen nagyszerű képességekkel bíró legényke kedvéért sem. Miért vált ki konfliktust Zavulon?
És miért, vajon miért nem akar – hisz látom én, efelől nincs kétség! – az egész Nappali Őrség nevében föllépni?
– A magam nevében szólok – mondta Zavulon.
– Akkor némi személyes nézeteltérés látszik kibontakozni közöttünk – feleltem.
– Meglehet.
Nem akarja belekeverni az Őrségeket. Jelen helyzetünkben csupán egyszerűen Másfélék vagyunk, még ha momentán szolgálatban is állunk, és épp meghatározott feladatok megoldásán ügyködünk. Ámde Zavulon szeretné elkerülni, hogy eme konfliktust a hivatalos szembenállásig vigye. Miért? Ennyire bízik önnön erejében, vagy ennyire tart a főnök megjelenésétől?
Semmit sem értek.
De ami a legfőbb: miért hagyta ott a tábori törzset és a vadászatot, melyet a Szvetlánára átkot terhelő varázsló után folytattunk? A Setétek arra törekedtek, hogy ez a varázsló az ő oldalukra álljon. Most meg lazán lemondanak róla?
Mit tud Zavulon? És mi lehet az, amit viszont mi nem tudunk?
– A ti szánalmas... – kezdte a Setét mágus. Nem volt már ideje befejezni – az áldozat megtette a maga lépését.
Meghallottam Mackó bőgését – egy értetlen, tanácstalan bőgést, amire megfordultam.
Jegor, aki már vagy fél órája játszotta a túsz szerepét a vámpírcsaj szorításában, egyszer csak tünedezni kezdett, szemünk láttára olvadozott.
A srác kezdett mélyebbre merülni a homályba.
A vámpírcsaj összeszorította a kezét – vagy megtartani akarta, vagy pedig megölni. A karmos mancs lendülettel csapott le, de már nem ért élő testet. A vámpírcsaj saját magára mért csapást – a bal melle alá, a szívére.
Milyen kár, hogy élettelen!
Mackó rávetette magát. Eleven hóbuckaként süvített át a pusztaságon, egyenest Jegor hűlt helyére, és azzal ledöntötte a vámpírcsajt. A hústorony alatt teljesen eltűnt a rángatódzó test, csupán a medve bozontos oldalát görcsösen döngető karmos kéz látszódott.
Ebben a pillanatban Ilja kezébe kapta mágikus vesszejét. Annak lila fénye egy kicsit elhalványult, mielőtt a vessző fölrobbant volna, hogy aztán fehér lángoszloppá váljék. Olybá tűnt, hogy a műveletis kezében egy világítótoronyról leszakított fénynyaláb van – vakító, egyszersmind majdhogynem tapinthatóan tömör. Ilja látható erőfeszítéssel emelte föl a kezét, nyalábját a szürke égre emelvén – ilyet Moszkva a háborús idők óta nem láthatott –, hogy aztán a gigászi bunkóval Zavulonra sújtson.
A Setét mágus fölkiáltott.
Egész egyszerűen leverte a lábáról, a tetőhöz lapította, a fényoszlop pedig kitépte magát Ilja kezei közül, saját akarattal és mozgással bírván önálló életre kelt. Immáron nem egy fénysugár, nem egy lángoszlop volt, hanem egy ezüstös pikkelyekkel borított, tekergődző fehér kígyó. A gigászi test ellaposodott, csuklyává alakult, melynek végén egy bamba állati pofa meredt elő, teherautó-kerék méretű, rezzenetlen szemekkel. Majd pedig elővillant vékony, kétágú nyelve is, mely aztán gázégőként lángolt.
Félreugrottam – majdnem elcsapott a farkával. A tüzes kobra gombolyaggá váltan Zavulonra vetette magát, fejét olykor heves rándulásokkal önnön testének gyűrűi közé merítve. A lángoló gyűrűk mögött pedig három árny csépelte egymást, mozgásukat csak homályos sávokban, elmázoltan érzékeltem. Tigrincs ugrását, mellyel a Nappali Őrség boszorkányát és boszorkánymesterét célozta meg, egyszerűen észre se vettem.
Ilja halkan röhincsélve még egy mágikus vesszőt húzott elő valahonnét deréktájról. Immáron bágyadtabb fényűt – ezt alighanem saját maga töltötte föl.
Ezek szerint egy éppenséggel Zavulonra méretezett fegyverrel jött ide? A főnök tudta volna, végső soron kivel gyűlik meg a bajunk?
Körbepillantottam a tetőn. Első pillantásra olybá tűnt, hogy minden rendben. Mackó elkapta a vámpírcsajt, és most nagy odaadással gyepálta mancsaival, mindeközben időről-időre kusza hangok hallatszottak ki alóla. Tigrincs a járőrökkel volt elfoglalva, és nem úgy tűnt, mint aki segítségre szorulna. A fehér kobra Zavulont fojtogatta.
Mi pedig dologtalanul maradtunk. Ilja, készenlétben tartva a mágikus vesszőt, a kavarodást figyelte – nyilván azon filózott, hogy melyik tusába vesse magát. Szemjon immáron figyelemre se méltatta a vámpírcsajt, a járőrök és Zavulon pedig egyáltalán nem érdekelték, így aztán a tető szélén járkált, miközben lefelé figyelt. Csak tán nem a Setétek erősítésétől tartott?
Én meg álltam, mint a hülye, egy fölösleges pisztollyal a kezemben...
Az árnyék elsőre a lábam elé vetült. Belelépvén azonnal megéreztem a belőle áradó hideget. Nem az emberek számára ismerős hideget, de nem is azt, mely minden Másféle előtt ismert – a mély homály hidege volt ez. Itt már szél sem fújt, a hó és a jég is eltűnt a lábam alól. Nyoma sem volt a kék mohának. Mindent köd borított – sűrű, nyúlós, csomós köd. Ha már mindenáron a tejhez kell hasonlítani, hát akkor ez a köd volt az aludttej. Az ellenségek és a barátok is – mind elmosódott, alig mozduló árnyakká váltak. Csupán a Zavulonnal birkózó tüzes kobra maradt ugyanolyan lendületes és fényes – eme küzdelem a homály összes rétegében zajlott. Amikor elképzeltem, mennyi energiát is tápláltak a mágikus vesszőbe, kezdtem egészen rosszul érezni magam.
De hát miért, Setét és Fény! Miért? Sem a fiatal vámpírcsaj, sem a Másféle fiúcska nem ér meg ekkora erőfeszítést!
– Jegor! – kiáltottam.
Már kezdtem egészen átfagyni. A homály második szintjére csak kétszer merészkedtem: egy gyakorlat alkalmával, oktató jelenlétében, illetve tegnap, hogy áthatoljak a bezárt ajtón. Itt aztán nem rendelkeztem védelemmel, és minden egyes pillanattal rohamosan vesztettem az erőmből.
– Jegor! – Átgázoltam a ködön. Hátam mögül tompa ütések zaja hallatszott: a kígyó csépelt valakit a tetőn, annak testét a pofájába tömködve – még azt is tudtam, kinek a testét...
Az idő itt még lassabban folyik, így van egy kis esélye annak, hogy a srác egyelőre nem vesztette el az eszméletét. Arra a helyre igyekeztem, ahol a homály második szintjére merült, miközben azon iparkodtam, hogy legalább valamit észleljek, de nem vettem észre a testet. Elbotlottam, elestem, majd föltápászkodván guggoló helyzetbe ereszkedtem, és akkor Jegor arcába ütköztem.
– Minden rendben? – kérdeztem sután. Sután, lévén a szeme nyitva volt, és engem méregetett.
– Igen.
A hangunk süketen és harsogón szólt. Karnyújtásnyira tőlünk két árny küzdött egymással: Mackó továbbra is a vámpírcsajt tépte. Hihetetlen, mennyi ideig futja ellenállásra!
És az is, hogy milyen sokáig bírja a fiú.
– Menjünk! – mondtam, miközben megérintettem a vállát. – Nehéz itt lenni... Azt kockáztatjuk, hogy örökre itt ragadunk.
– Ám legyen!
– Nem érted, Jegor! Ez maga a szenvedés! Méghozzá örök szenvedés... szerteoszlani a homályban. Még csak el se tudod képzelni, Jegor! Gyerünk innét!
– Miért?
– Hogy éljünk.
– Miért?
Az ujjaimat már egyáltalán nem tudtam behajlítani. A pisztoly elnehezült a kezemben, akárha jégből lett volna. Ahogy elnézem, tán két percig, ha bírom még...
Jegor szemébe néztem.
– Mindenki maga dönt. Én... elmegyek. Nekem van miért élnem.
– Miért akarsz megmenteni? – kérdezte kíváncsian. – Tán szüksége van rám az Őrségeteknek?
– Nem hinném, hogy belépsz az Őrségünkbe... – mondtam magam előtt is váratlanul.
Elmosolyodott. Közben egy árnyék futott el közöttünk – Szemjon volt az. Észrevett volna tán valamit? Vagy valaki bajba jutott netán?
Én meg itt ülök erőmfogytán, miközben egy kis Másféle kifinomult öngyilkosságát igyekszem megakadályozni, aki így is, úgy is menthetetlen...
– Elmegyek – mondtam. – Bocsáss meg!
Az árnyék belém csimpaszkodott, szinte az ujjaimhoz fagyott, az arcomhoz nőtt. Több nekifutással, fokozatosan tudtam csak kiszabadulni belőle, miközben a homály elégedetlenül sziszegett, imígyen adva hangot viselkedésem fölötti csalódottságának.
– Segíts! – mondta Jegor. Már alig hallottam a hangját, lévén szinte egészen kijöttem. Az utolsó pillanatban szólt utánam.
Kinyújtottam a kezem és elkaptam a tenyerét. És már lökődtem is kifelé, fölfelé vetődtem, a köd is oszladozott körülöttem. Segítségnyújtásom mondhatni szimbolikus volt, a lényeget saját magának kellett megtennie.
És a fiú megcsinálta.
A homály felső szintjébe rontottunk. Éreztem, ahogy arcomba hideg szél zúdul, ám ez mondhatni abban a pillanatban még jól is esett. Az előbbiekben körülöttem érzékelt bágyadt mozgásokból egy csapásra lendületes tusakodás rajzolódott ki. A szétkent szürke színek egyszeriben rikítónak tűntek.
De valami megváltozott azon másodpercek alatt, amit beszélgetéssel töltöttünk. A vámpírcsaj továbbra is Mackó alatt vergődött – ez tehát változatlan... A boszorkány-legény a tetőn hevert, holtan vagy eszméletlenül, miközben mellette Tigrincs és a boszorkány gyűrték egymást – ez is rendben volna...
A kígyó!
A fehér kobra egyre dagadt, fölfúvódott, immár a tető negyedét beterítve. Mintha csak levegőt pumpáltak volna belé, hogy fölemeljék, de az is meglehet, maga magától röpült az alacsony égbolt felé. Szemjon a tüzes test egymásba gabalyodó szelvényei mellett állt, valamely régi harci állás mozdulatával, tenyeréből pedig apró narancsszín labdacsok záporoztak a fehér lángcsomóba. Nem a kobrát célozta, hanem valaki mást – ez a valaki a kígyó alatt lehetett, és már réges-rég el kellett volna pusztulnia, ennek ellenére folytatta a harcot...
Robbanás!
Fény-örvény, Setét-cafatok. A hátamra zuhantam, röptömben Jegorba ütközvén ledöntöttem a lábáról, viszont sikerült elkapnom a kezét. Tigrincs és a boszorkány egymástól szétváltan röpültek a tető szélére, majd a korláton fönnakadva mozdulatlanná merevedtek. Mackó leröpült a vámpírcsajról – az pedig, csodák csodája, ha szétszaggatva és megcsonkítva is, de még mindig élt. Szemjon megingott, de állva maradt, lévén egy zavarosan fénylő védőlencse burkolta be. Az egyetlen, aki leröpült, az eszméletét vesztett boszorkánymester volt: estében átszakította a tetőkorlát rozsdás fémpálcáit és magatehetetlenül a mélybe zuhant.
Egyedül Ilja állt a helyén mint a cövek. Semmiféle védelmet sem láttam körülötte, de továbbra is kíváncsian tekintett az eseményekre, miközben mágikus vesszejét szorongatta.
A tüzes kobra maradványai pedig csak szálltak fölfelé – miközben szikrákat szóró, egyre enyésző, villódzó felhőcskék és fénypászmák szakadtak ki belőle. Mindeme tűzijáték alól pedig lassan Zavulon emelkedett föl, karjaival egy bonyolult mágikus figurát formázva. A tusa során minden öltözékét elvesztette, és most teljesen meztelen volt. A teste is megváltozott, immáron a démonok klasszikus jegyeit viselte: bőr helyett fakó pikkelyek borították, koponyája szabálytalan alakú, haj helyett valami kusza szőrzettel benőve, szűk szemében függőleges pupillák. Kórosan megduzzadt hímtagja szabadon himbálódzott, farkcsontjáról rövid kétágú farok lógott.
– El innét! – kiáltotta Zavulon. – El innét!
Vajon mi zajlik most körülöttünk, az emberi világban?... Halálos szenvedések és az oktalan, vak öröm villanásai, szívrohamok, értelmetlen cselekedetek sorjáznak, jó barátok esnek egymásnak, igaz szeretők csalják meg egymást... Az emberek nem látják, mi is zajlik itt, ám mindez végső soron a lelküket érinti.
De miért?
Miért kell ez a Nappali Őrségnek?
És ebben a pillanatban hirtelen nyugalmat éreztem. Jeges, józan nyugalom szállt meg, melynek jóformán már az emlékét is elfelejtettem.
Többlépéses kombináció. Induljunk ki abból, hogy minden történés a Nappali Őrség tervei szerint zajlik. Legyen ez a kiinduló premissza. Majd pedig kössük össze az összes véletlent – kezdve az én metróbéli vadászatommal, nem, inkább onnét, amikor a vámpír-srácnak táplálékul jelölték a lányt, akibe aztán nem tudott nem beleszeretni.
Gondolataim oly sebesen cikáztak, mintha egy agyvihar induktora lennék, mely más emberek tudatára csatlakozik – amiképp ezt olykor elemzőink is megteszik. Nem, ez persze nem így volt... csupán csak az asztalon elkevert kirakójáték darabkái mocorogni kezdtek, életre keltek és a szemem láttára maguktól kezdtek összeállni.
A Nappali Őrség magasról tesz a vámpírcsajra...
A Nappali Őrség nem megy ölre még egy effajta, potenciálisan igen nagyszerű képességekkel bíró legénykéért sem.
A Nappali Őrségnek csakis egy oka lehet arra, hogy ilyet tegyen.
Az iszonyatos képességekkel bíró Setét mágus.
Egy Setét mágus, aki képes helyzetük megerősítésére – és nem csupán Moszkvában, hanem az egész kontinensen...
De hisz így is elérték a céljukat, megígértük, hogy átengedjük a Setét mágust...
Ez az ismeretlen mágus – nevezzük X-nek. Az egyetlen ismeretlen az egyenletben. Rendeljünk Y-t Jegorhoz: egy újonc-Másféléhez képest máris igencsak szilárdan ül a mágiában. De mégiscsak egy kisfiú – nagysága immáron ismert, még ha ismeretlen előjelű is...
Az egyenletbe szándékosan vették be. Hogy az egészet megbonyolítsák.
– Zavulon! – kiáltottam. Hátam mögött Jegor forgolódott, amint a jégen csúszkálva igyekezett lábra állni. Szemjon épp elhátrált a mágustól, továbbra is fönntartva védelmét. Ilja szenvtelenül nézte a szeme előtt zajló eseményeket. Mackó a kapálódzó, fölkelni igyekvő vámpírcsaj felé tartott. Tigrincs és az Alisza névre hallgató boszorkány ismét egymás felé óvakodtak. – Zavulon!
A démon rám nézett.
– Tudom, kiért kezdtétek ezt a harcot!
Nem, még nem tudtam. Épp csak kezdtem átlátni, mert a puzzle-mozaik összeállt és egy ismerős arcot formázott...
A démon rám tátotta a pofáját – az állkapcsai jobbra és balra csúsztak, akárha egy bogár lenne. És tényleg, egyre inkább egy gigászi rovarra kezdett hasonlítani: pikkelyei egységes páncéllá kezdtek összenőni, nemi szerve és a farka behúzódott, az oldalán újabb végtagok kezdtek kiütközni.
– Ebben az esetben, nos... halott vagy.
Hangja a régi maradt, ráadásul most még elgondolkodóbban és értelmesebben csengett. Zavulon felém nyújtotta a kezét – amely mindeközben szakaszosan hosszabbodott, egyre újabb és újabb ízületeket növesztve.
– Gyere hozzám... – suttogta Zavulon.
Mindenki dermedten állt. Kivéve engem – a Setét mágushoz léptem. Hosszú éveken át fejlesztett mentális védelmemnek nyoma se maradt. Nem tudtam, sehogy se tudtam ellentmondani Zavulonnak.
– Állj! – bődült el Tigrincs, elfordulván a megtépett, de egyre csak vicsorgó boszorkánytól. – Megállj!
Nagyon szerettem volna engedelmeskedni. De nem tudtam.
– Anton... – hallottam a hátam mögül. – Fordulj meg...
Ezt viszont végre tudtam hajtani. Elfordítottam a fejem, elszakadván a függőleges pupillájú borostyánszín szemektől.
Jegor ott guggolt – ahhoz nem volt ereje, hogy fölkeljen. Már azon is meglepődtem, hogy egyáltalán eszméleténél van – hisz külső energia-utánpótlása immáron megszakadt. Ama bizonyos utánpótlás, ami a főnök érdeklődését is fölkeltette, mely már a történet kezdetén is jelen volt. Az Y faktor. Amit a szitu megbonyolítása végett dobtak be.
Jegor tenyeréről rézláncon egy apró csontamulett lógott.
– Kapd el! – kiáltotta a fiú.
– Ne fogd meg! – parancsolta Zavulon. De már későn, lévén lehajolva fölkaptam a lábam elé hulló amulettet. A vésett medalion érintése égetett, akárha egy zsarátnokot markoltam volna.
A démonra nézve a fejem csóváltam:
– Zavulon, többé már nincs hatalmad fölöttem...
A démon fölüvöltött, aztán megindult felém. Hatalma immár nem volt fölöttem, ereje viszont annál több.
– Nono... – szólt Ilja kioktatón.
Egyszerre lángoló fehér fal osztotta ketté a teret közöttünk. Rárontván a mágikus akadályra Zavulon egyszer csak fölüvöltött, a tiszta fehér fénysáv hátravetette. Nevetségesen rázogatta megégett lábait, most már egyáltalán nem tűnt félelmetesnek, inkább sutának.
– Többlépéses kombináció – mondtam. – Elég ütős, nemde?
A tető elcsendesült. Tigrincs és az Alisza névre hallgató boszorkány egymás mellett álltak – meg sem próbáltak egymásra támadni. Szemjon hol rám, hol pedig Iljára nézett, és nem igazán lehetett eldönteni, melyikünk vált ki belőle nagyobb csodálkozást. A vérszopó halkan sírdogált, miközben igyekezett föltápászkodni. Ő járt a legrosszabbul, minden erejét elvesztegette, miközben Mackó szorításában a túlélésért küzdött, most pedig nagy erőfeszítések közepette igyekezett regenerálódni. Elképesztő megerőltetéssel sikerült kibuknia a homályból, miáltal egy homályos sziluetté változott.
Mintha még a szél is elállt volna...
– Miképp tegyünk Setét mágussá egy eredendően tiszta embert? – kérdeztem. – Hogyan csábítsuk a Setét oldalára azt az embert, aki nem tud gyűlölni? Bombázhatjuk mindenfelől kellemetlenségekkel... apránként, kis adagokban, annak reményében, hogy majd nekibőszül... De ez sem segít, az az ember túlságosan is tiszta... az a nő...
Hja fölnevetett, halkan és helyeslőn.
– Az egyetlen, akit meggyűlölhet – elnéztem Zavulont: mostanra már csak holmi erőtlen düh maradt a szemében –, saját maga. Ez váratlan lépés. Szokatlan. Mondjuk megbetegszik az anyja. A leány tulajdon lelkét is elégeti, miközben megveti magát önnön erőtlenségéért és tehetetlenségéért. Ezzel aztán sarokba szorítjuk, miután számára csak a gyűlölet marad, mely ha önmagára is irányul, de gyűlölet. Persze fönnáll a valószínűségi elágazás lehetősége is. Egy kis esély, hogy az Éjszakai Őrség egyik magányos munkatársa, aki lényegében járatlan a terepmunkában...
A lábam már rogyadozott – tényleg nem szoktam ennyi ideig a homályban maradni. Nagyon úgy nézett ki, hogy térdre esem Zavulon előtt, amihez különösebben nem volt kedvem. Szemjon átsiklott a homályon és megtámasztott a vállamnál fogva. Le merném fogadni, hogy vagy 150 éve gyakorolja magát ebben...
– Járatlan a terepmunkában... – ismételtem. – Kapja magát, azt' nem a bevett eljárás szerint cselekszik. Nem fogja szánni és tutujgatni a leányt, kinek számára a szánalom... csakis halálos lehet. Következésképp el kell terelni a figyelmét. Olyan helyzetet kell teremteni, úgy el kell havazni, hogy ki se látszódjék a tennivalókból. El kell érni, hogy egy másodlagos fontosságú feladatban találja magát, ráadásul még személyes felelősséggel és szimpátiával is meg kell terhelni – mindennel, ami csak lehetséges. Ez bőven megéri egy mezei vámpír föláldozását. Így van?
Zavulon kezdett visszaváltozni. Rohamosan nyerte vissza előző, búvalbélelt értelmiségi küllemét.
Röhej. Minek? Olyannak láttam, amilyenné a homályban lett, egyszer és mindörökké.
– Többlépéses kombináció – ismételtem. – Le merném fogadni, hogy Szvetlána anyjának egyáltalán nem kell elpusztulnia holmi halálos kórságban. A ti oldalatok felől ez csupán egy apró beavatkozás volt, a megengedhető keretek közt... De hát akkor nekünk is jogunk van efféléhez.
– Ő már a miénk! – mondta Zavulon.
– Nem – intettem a fejemmel. – Nem fog itt semmiféle pokol áttörni. Az anyja pedig rendbe jön. Mindjárt indulok Szvetlánához... és mindent elmesélek neki... A leány az Éjszakai Őrséghez csatlakozik. Zavulon... vesztettetek. Akárhogy is, de vesztettetek.
Tetőn szétdobált ruhacafatai a Setét mágushoz kúsztak, egybenőttek, majd rászökkenvén fölöltöztették – szemem előtt így végül egy bánatos, elbűvölő, az egész világon búsongó alak bontakozott ki.
– Senki sem megy el közületek – mondta Zavulon. Háta mögött gomolyogni kezdett a Setét, és mintha két hatalmas fekete szárny bontakoznék ki a semmiből.
Ilja ismét fölnevetett.
– Mindőtöknél erősebb vagyok. – Zavulon Iljára sandított. – Kölcsönkapott erőid is végesek. Örökre itt maradtok, a homályban... mélyebben, mint ahová valaha akár csak tekinteni is mertetek...
Szemjon fölsóhajtott és így szólt:
– Anton, hisz még mindig nem fogta föl.
Megfordultam és megkérdeztem:
– Borisz Ignatyjevics, elég lesz most már a maszkabálból, nemde?
A fiatal pimasz műveletis vállat vont:
– Hát persze, Antoska. De hát oly ritkán van szerencsém akció közben megfigyelhetni a Nappali Őrség főnökét... így hát bocsáss meg az öregnek! Merem remélni, hogy Iljának legalább ennyire érdekes volt az én bőrömben lenni...
Borisz Ignatyjevics fölöltötte előbbi valóját. Egy csapásra, mindenféle közbenső színpadias metamorfózisok és fényeffektusok nélkül. Ismét köntöst és tübetejkát viselt, épp csak a lábán puha icsig[23] volt immár, afölött pedig – kalucsni.
Látni kellett volna Zavulon arcát – mit ne mondjak, öröm volt nézni.
A sötét szárnyak nem tűntek el, de már nem nőttek tovább, bizonytalanul verdestek, mintha a mágus szeretne elröpülni, de még nem szánta rá magát.
– Fújd le az akciót, Zavulon! – mondta a főnök. – Ha most rögtön eltűntök innét és Szvetlána házától, nem nyújtjuk be a hivatalos tiltakozó jegyzéket.
A Setét mágus nem habozott:
– Elmegyünk.
A főnök bólintott, mintha nem is számított volna más válaszra. Azt hihetné az ember... De leengedte a mágikus vesszőt, így a Zavulon és köztem termett akadály is eltűnt.
– Számon tartom, milyen szerepet játszottál a történtekben... – suttogta nyomban a Setét mágus. – Mindörökre.
– Emlékezz csak! – egyeztem bele. – Ártani nem árthat.
Zavulon összefogta a karját – a hatalmas szárnyak ütemesen kezdtek verdesni, majd a mágus eltűnt. De előbb még a boszorkányra nézett, aki rábólintott.
Juj, de nem volt ez ínyemre. Ha kiköpnek utánad – hát, halálosnak épp nem mondható, de kellemesnek sem.
Könnyed riszáló járással, ami egyáltalán nem illett összevérzett arcához és tehetetlenül lógó bal karjához, Alisza mellém lépett.
– Neked is menned kell – mondta a főnök.
– Hát persze, a legnagyobb örömmel! – felelte a boszorkány. – De mindezek előtt még jogom van egy aprócska... egészen aprócska tetthez. Így van, Anton?
– Igen – suttogtam. – Hetedik fokozatú beavatkozás.
Kire mér csapást? A főnökre? Röhej. Tigrincs, Mackó, Szemjon... ugyan már. Jegor? Vajon mit lehet belésulykolni a legalacsonyabb szintű ráhatással?
– Nyílj meg! – szólt a boszorkány. – Nyílj meg nekem, Anton! Hetedik fokozatú beavatkozás. Az Éjszakai Őrség a tanúm rá: nem hágom át a határt.
Szemjon fölnyögött, a fájdalomig szorítva a vállam.
– Van hozzá joga – mondtam. – Borisz Ignatyjevics...
– Tégy belátásod szerint! – felelte csendben a főnök. – Figyellek.
Fölsóhajtottam, és kezdtem megnyílni a boszorkány előtt. De hisz nem tehet semmit! Semmit! Hetedik fokozatú beavatkozással – soha nem állít át a Setétekhez! Egész egyszerűen nevetséges!
– Anton – szólt lágyan a boszorkány. – Mondd el a főnöknek azt, amit el akartál mondani! Mondd el az igazat! Becsületesen és helyesen jártál el. Úgy, ahogy kellett.
– Minimális beavatkozás... – erősítette meg a főnök. Ha a boszorkány hangjában rejtezett is fájdalom, hát olyan mélyen volt, hogy nem kellett volna meghallanom.
– Többlépéses – mondtam, miközben Borisz Ignatyjevicsre tekintettem. – Mindkét félre kiható. A Nappali Őrség föláldozza gyalogbábuit. Az Éjszakai Őrség pedig a sajátjait. Egy nagy cél érdekében. Hogy a maga oldalára állítson egy hatalmas, soha nem tapasztalt erejű varázslónőt. Vesszen hát egy fiatal vámpír, aki annyira akart szeretni. Vesszen hát, pusztuljon a homályban holmi gyöngécske Másféle-képességekkel bíró kiskölyök. Az Őrség saját munkatársai is megsínyelhetik. Ám létezik a cél, mely igazolja az eszközt. Két hatalmas mágus, immáron századok óta nyúló szembenállásban, kezdeményezi soron következő kis háborúját. És a Fénypárti mágusnak itt nehezebb dolga akad... mindent egyetlen lapra tesz föl. És ha veszít, hát nem pusztán holmi mezei kellemetlenség éri, ez egyet jelent a homályba lépéssel... örökkön a homályban ragad. És ennek dacára mégis egy lapra tesz föl mindenkit. Az övéit és az ellenfelet is. Így van, Borisz Ignatyjevics?
– Így – felelte a főnök.
Alisza halkan fölnevetett és a csapóajtó felé indult. Jelen állapotában nem épp röpködhetnék formában leledzett. Tigrincs alaposan megtépázta. Mindezek dacára a boszorkány mégis jókedélyűnek tetszett.
Szemjonra néztem – lesütötte a szemét. Tigrincs lassacskán újból lányalakot vett föl – de szintén kerülte, hogy az arcomra pillantson. Mackó röviden elbődült, és megmaradván jelen alakjában a csapóajtó felé caplatott. Neki a legnehezebb mindünk közül. Túlságosan is egyenes alkat. Mackó kiváló harcos és a kompromisszumok ellenzője...
– Szemetek vagytok, mind egy szálig – mondta Jegor. Szakaszosan jött föl: nem csupán a fáradtságtól, hisz most a főnök táplálta energiával, láttam a levegőben húzódó vékony erőfonalat – elsőre mindig nehéz kiszakadni saját árnyékunkból.
Követtem. Nem esett nehezemre, hisz az utóbbi negyedórában annyi energia került a homályba, hogy az most elveszítette szokásos agresszív rámenősségét.
Szinte azonnal meghallottam a visszataszító puha puffanást: a tetőről zuhanó boszorkánymester akkor ért aszfaltot.
Aztán a többiek is kezdtek megjelenni. Egy szimpatikus fekete hajú leány, monoklival a bal szeme alatt és szétvert járomcsonttal, egy flegma zömök pasas, egy tekintélyes üzletember keleti köntösben... Mackó már elment. És már tudom is, mit fog csinálni a lakásán – a „medvebarlangban”. Hígítás nélkül issza a szeszt és közben verseket olvas. Alighanem fennhangon. Miközben a vidáman duruzsoló tévére mered.
A vámpírcsaj is ott volt. Nagyon rosszul festett, magában motyorgott, mindeközben a fejét rázta és átharapott kezét nyalogatta. A keze csak nehezen akart visszanőni. Körös-körül minden csupa vér – magától értetődően nem az ő vére, hanem az utolsó áldozaté...
– Távozz! – mondtam és ráemeltem a nehéz pisztolyt. A kezem akaratlanul is megrezzent.
A lövedék tompán csapódott be, áthatolt a holt testszöveten, a lány oldalán egyszeriben cafatos szélű seb tátongott. A vámpírcsaj fölnyögött és rászorította egészséges kezét. A másikat már csak índarabok tartották.
– Ne csináld! – szólt finoman Szemjon. – Ne csináld, Anton...
Mégis célba vettem a fejét. Ám ebben a pillanatban az égből egy hatalmas fekete árnyék vetült körénk, akárha keselyűméretűvé nőtt volna egy denevér. Széttárt szárnyaival befödte a vámpírcsajt, mindeközben a transzformáció görcsében vergődött.
– Joga van a tárgyaláshoz!
Kosztyára nem tudtam rálőni. Megálltam, és elnéztem a szomszédomban lakó fiatal vámpírt. A vámpír nem vette le rólam a szemét – keményen, makacsul nézett. Vajon mióta lopakodhatsz utánam, én barátom és ellenségem? És legfőképp miért – hogy megóvd a fajtabélidet, vagy hogy megakadályozz egy olyan lépés megtételében, mely után halálos ellenségekké leszünk?
Vállat vontam és visszadugtam övembe a pisztolyt. Igazad van, Olga. A technika valójában fittyfenét sem ér.
– Joga van – erősítette meg a főnök. – Szemjon, Tigrincs: biztosítsátok a kíséretét!
– Rendben – mondta Tigrincs. Azzal egy nem annyira együttérző, mint inkább megértő pillantást vetett rám. Majd fürge léptekkel a vámpírok felé indult.
– Úgyis csak a legsúlyosabb ítéletre számíthat – súgta Szemjon, és azzal követte őket.
Az alábbi formációban hagyták el a tetőt: Kosztya haladt az élen, ölében a nyögdécselő és mit sem értő vámpírcsajjal, Szemjon és Tigrincs pedig némán követték őket. Hármasban maradtunk.
– Fiacskám, tényleg vannak képességeid – szólt lágyan a főnök. – Nem épp a legnagyobbak, ráadásul ezek nagyjatól is meg vagy fosztva. Örömmel venném, ha beleegyeznél abba, hogy a tanítványommá légy...
– Eridjetek a... – kezdte Jegor. A mondat befejezése pedig végképp nem volt udvariasnak nevezhető. A fiú hangtalanul zokogott: affektált, igyekezett visszatartani a könnyeit, de végül csak nem boldogult velük.
Egy ici-pici hetedik fokozatú beavatkozásra lenne csak szüksége, és máris megkönnyebbül. És akkor megértené, hogy a Fény nem birkózhat úgy a Setéttel, hogy közben ne használja fegyveréül bármely megengedhető eszközt...
Fejemet a homály-égre szegtem, közben nyitott számmal a hideg hópelyheket kapdostam. Lehűlni. Lehűlni örökre. De nem úgy, ahogy az a homályban lehetséges. Jéggé kéne válni, nem pedig köddé, hóvá avagy latyakká – megkövesedni, de nem ám szétfolyva...
– Jegor, menjünk, elkísérlek – javasoltam.
– Nem... lakom messze... – mondta a fiú.
Még sokáig álltam egyhelyben, miközben a széllel vegyes hópelyheket kapdostam, és észre se vettem, ahogy eltávozott. Még hallottam a főnök kérdését: „Jegor, egymagad is föl tudod ébreszteni a szüleidet?”, de a választ már nem.
– Anton, ha ez megnyugtat...: a fiú aurája nem változott – mondta Borisz Ignatyjevics. – Olyan semmilyen, semleges... – Átölelte a vállam, s közben egész kicsinek és elveszettnek tűnt, csöppet sem hasonlított holmi ápolt vállalkozóra avagy első osztályú mágusra. Csupán egy fiatalos öregembernek tűnt, aki egy végtelen háborúban megnyerte a soron következő ütközetet.
– Hát akkor viszlát.
Én is ilyet akarok. Semmilyen aurát. Saját sorsot.
– Anton, dolgunk van még.
– Tudom, Borisz Ignatyjevics.
– Meg tudod majd magyarázni Szvetlánának?
– Igen, minden bizonnyal... Most már menni fog.
– Már megbocsáss, de igenis fölhasználom azt, ami a birtokomba kerül... és azokat is, akik fölött rendelkezem. Kapcsolatban álltok. Szokványos misztikus kapcsolat, semmivel sem magyarázható. Pótolhatatlan vagy, nincs kivel helyettesítselek.
– Értem.
A hó az arcomra hullott, szempilláimra dermedt, orcáimon pedig olvadt cseppekben csordogált. Már-már azt hittem, hogy sikerült megfagynom, ámde sajna nincs jogom hozzá.
– Emlékszel, mit mondtam neked? Fénypártinak lenni jóval nehezebb, mint Setétnek...
– Emlékszem...
– Még ennél is kutyábbul fogod magad érezni, Anton. Belé fogsz szeretni. Vele fogsz élni... egy darabig... Aztán Szvetlána továbbáll. Te pedig végignézed, ahogy eltávolodik, amint érintkezési köre egyre tágul, túlnő rajtad... olyan magasságokba emelkedik, ahová soha nem lesz bejárásod... Szenvedni fogsz. De nincs mit tenni, csupán az elején van szereped a játékban. És ez így szokott lenni minden Hatalmas Mágussal és minden Hatalmas Varázslónővel. Testek árán törnek előbbre: barátaik és szerelmeik testén át. Másképp nem megy.
– Hisz értem én... mindent értek.
– Menjünk, Anton?
Hallgattam.
– Menjünk?
– Nem vagyunk késésben?
– Egyelőre nem. A Fénynek megvannak a maga útjai. Most a rövidebbik úton foglak vezetni, ám a továbbiakban... csakis a magad útját járhatod.
– Akkor még álldogálnék egy kicsit – mondtam. Lehunytam a szemem, hogy érezzem, amint hópelyhek szállnak a szemhéjamra – reszketőn és lágyan.
– Ha tudnád, hányszor álltam már így – mondta a főnök. – Pont így, az égre meredve... És hol áldásért, hol pedig átokért esedeztem.
Nem feleltem, de magam is tudtam – hiába várok.
– Anton, átfagytam – mondta a főnök. – Fázom. Mármint emberként fázom. Vodkát szeretnék inni, majd pedig a takaróm alá vackolódni. És aztán csak feküdni, arra várva, hogy végre segítesz Szvetlánán... miközben Olga elbánik az örvénnyel. Utána elmennék szabadságra. Arra az időre majd Iljuha helyettesít, ha már egyszer belebújt a bőrömbe, én meg elhúzok Szamarkandba. Jártál már Szamarkandban?
– Nem.
– Ha őszinte akarok lenni, akkor semmi jó nem akad arrafelé. Semmi jó nem akad, kivéve az emlékeimet... Azok pedig csak rám tartoznak. Hogy érzed magad?
– Induljunk, Borisz Ignatyjevics!
Letöröltem a havat az arcomról.
Vártak rám.
Ez pedig az egyetlen dolog, ami visszatart bennünket attól, hogy engedjünk a fagyhalálnak.

 

 

 

MÁSODIK TÖRTÉNET – ÖVÉITŐL ÖVEZETTEN

 

PROLÓGUS

MAKSZIMNAK hívták.
Nem épp ritka név, de közönségesnek sem mondható, mint teszem azt a Szergej, Andrej vagy Gyima. Fölöttébb jó hangzású. Egy jófajta orosz név, még ha gyökerei egész a görögökig, varégokig[24] meg egyéb szkítafélékig is nyúlnak vissza.
A külsejével is elégedett lehetett. Nem a sorozatokból ismert édeskés szépség, de nem is egy közönséges „olyan – semmilyen” arc. Jóképű pasas, tömegben is kapásból fölfigyeltek rá. Testalkatáról szintén elmondhatni: kigyúrt, de mértékkel – holmi duzzadt erek és az edzőtermekben kötelező napi fanatizmus híján.
A munkájával is hasonló volt a helyzet – auditor egy tekintélyes külföldi multicégnél, jövedelme szintén meglehetős – futotta a hóbortjaira, ámde védelmipénz-szedőktől sem kellett tartania.
Mintha valamikor a védőangyala egyszer s mindenkorra leszögezte volna: „Bizony leszel kicsinyég jobb a többieknél.” Kicsinyég, de azért jobb. És ami a legfontosabb – Makszim teljes mértékben elégedett volt ezzel. Miért is kéne állandóan fölfelé kepeszteni, életét holmi fölspécizett járgányok beszerzésére, puccos partik meghívóinak becserkészésére, vagy akár egy újabb szobával nagyobb lakás fölhajtására fecsérelni – ugyan miért?... Az élet így is épp eléggé kellemes, s legkevésbé a még elérhető javak okán. És e téren az élet mondhatni egyenest a pénz ellentéte, mely – valljuk be – önmagában mit sem ér.
Persze minderről maga Makszim soha nem töprengett el ennyire tudatosan. Ez pedig azon emberek sajátja, kiknek sikerült az életben a rájuk szabott helyet elcsípni, s mindezt magától értetődő adományként fogják föl. Minden megy a maga útján, jobban nem is mehetne. Ha pedig valakinek kevesebb jut, mint amennyit érdemelne – azt bizony leginkább a saját hibáinak tudhatja be. Nyilván túl lusta és ostoba volt adott esetben. Vagy pedig holmi megemelt igényszintnek köszönhette kellemetlenségeit.
Makszim kedvelt szavajárása volt a „megemelt igényszint” kifejezés. Mindent egyszeriben a maga helyére igazított. Például kapásból világossá tette, hogy szépségesen okos nővére miért tengődik alkesz férjével Tambov-külsőn. Elvégre saját maga vágyott úgymond valami jobbra és perspektivisztikusabbra – hát aztán jól meg is találta... Vagy egy régi iskolatársa, aki immár második hónapja nyomja az ágyat a traumatológián. Ki akarta terjeszteni a bizniszét? Hát kiterjesztette. És még örülhet, hogy életben maradt. Mondhatni kultúremberek módjára jártak el vele konkurensei a színesfémek réges-rég fölosztott piacán...
Egyetlen esetben azonban önmaga vonatkozásában is alkalmazhatónak vélte a „megemelt igényszint” kifejezést. Ám ez olyannyira különös és szerteágazó szférának tűnt... hogy még a gondolatba is belefáradt. Egyszerűbb nem gondolni rá, egyszerűbb megbékélni ama különös történéssel, mely koronként tavasszal tört rá, de néha ősszel is, és egész ritkán – a nyár derekán, amikor a hőség teljességgel elviselhetetlennek tűnt, s fejében nyoma sem maradt holmi ítélőképességnek, óvatosságnak, s még önnön épelméjűségébe vetett hitének sem... De skizofrénnek azért nem tekintette magát Makszim. Nem egy könyvet elolvasott a témában, tapasztalt orvosokkal is konzultált – ám ezek során magától értetődően nem bocsátkozott részletekbe.
Nem, igenis normálisnak tartotta magát. Nyilvánvaló, igenis léteznek olyan dolgok, melyek előtt csődöt mond a józan ész, és a szokványos emberi normákkal sem lehet velük mit kezdeni. Megemelt igények – kellemetlen. De valóban megemelt szintűnek tekinthetők?...
Makszim épp a kocsijában üldögélt, leállított motorral – az ő takaros, ápolt Toyotájában, mely ugyan nem épp a legdrágább és a leglátványosabban fölturbózott kocsi, de azért jóval menőbbnek tűnt a Moszkva utcáin futó verdák többségénél. A reggeli félhomályban még akár néhány lépés távolságból sem lehetett volna észrevenni, hogy a volán mögött ül valaki. Az egész éjszakát itt töltötte, hallgatta a hűlőfélben lévő motorból szűrődő halk zörejeket, egész elgémberedett, de csak nem tudta rávenni magát a fűtés bekapcsolására. Aludnia sem akaródzott, ami szokványosnak volt nevezhető hasonló esetekben. Rágyújtani sem volt kedve. Semmire sem vágyott, de így is jó volt elücsörögni, pont így, mozdulatlanul – árnyként az útszegély mentén parkoló kocsiban, várakozásban. Csak egyvalami bántotta – hogy a felesége majd megint azzal jön: biztos a szeretőjével hetyegett. De hát hogy bizonyítsa be, hogy nincs szeretője, mármint tényleg nincs állandó barátnője – e téren fölróható vétkei csupán a szokványos nyaralás alatti románcokra, holmi munkahelyi flörtökre és a kiküldetések során be-becsúszó, véletlenszerűen fölszedett professzionális hölgyeményekre korlátozódnak... De még azokra sem a családi büdzséből költ, hanem az üzletfelek kedveskednek velük. És nincs mit tenni – ha visszautasítod, hát megsértődnek. Vagy pedig melegnek néznek, azt' következő alkalommal fiúkat szállítanak...
A műszerfal villogó zöld számjegyei ugrottak egyet: reggel öt óra van. Nemsokára munkába állnak a házmesterek – régimódi a kerület, presztízzsel bíró, itt aztán van becsülete a tisztaságnak. Még jó, hogy nem esik, nem havazik – véget ért a tél, kimúlt a rohadék, átengedte helyét a tavasznak, a nyomában járó összes problémával és megemelt szinttel...
Kapucsapódás zaja hallatszott. Egy leány jött ki az utcára, megállván igazított egyet válltáskáján, úgy tízméternyi távolságban a kocsitól. Hülye elrendezésű házak vannak errefelé, udvaruk nincs, úgyhogy se dolgozni, se lakni nem lehet normálisan, meg aztán: ugyan mi értelme van itt presztízskedni, ha egyszer a csövek elhasználódtak, a méteres falakat penész borítja, s tán még a kísértetek is legszívesebben errefelé vernek tanyát...
Makszim futólag elmosolyodott, miközben kikászálódott a kocsiból. A teste könnyedén engedelmeskedett akaratának, izmai szerencsére nem zsibbadtak el az éjszaka folyamán, sőt, mintha még erősebbnek is érezné magát. Ez biztos jelnek tűnt.
Nem azért, de most tényleg, érdekes lenne tudni: tényleg léteznek kísértetek?
– Galina! – kiáltotta.
A leány odafordult. És ez is biztos jelnek bizonyult, ellenkező esetben minden bizonnyal futásnak ered, elvégre épp elég gyanúsnak és veszélyesnek tűnhet egy ember, aki rád lesve korán reggel ott rostokol a kapualjad előtt...
– Nem ismerem magát – mondta a leány. Nyugodtan, kíváncsisággal a hangjában.
– Való igaz – egyezett bele Makszim. – Viszont én ismerem magát.
– És kicsoda maga?
– Mondjuk így: a bírája.
Tetszett neki ez a forma, olyan régiesen, fellengzősen, ünnepélyesen csengett. Bírája! Az, akinek jogában áll elbírálni.
– És mégis, kit-mit akar elbírálni?
– Magát, Galina. – Makszim összeszedettnek és rátermettnek érezte magát. Szeme előtt kezdett elsötétedni a világ, és ez újfent biztos jelnek tűnt.
– Csak nem? – A leány gyors pillantást vetett rá, és Makszimnak úgy tűnt, hogy a pupillájában sárga lángocska lobban. – És vajon sikerül is majd?
– Sikerülni fog – felelte Makszim, fölkapván karját. A tőr már a tenyerében lapult: keskeny fakaró, egykoron világos, ám az elmúlt három évben meglehetősen sötét színt vett föl, ahogy a használat során lassacskán átitatódott...
A leány meg se nyikkant, miközben a fából való penge a szíve alá hatolt.
Mint mindig, Makszim egy pillanatra megrettent, a félelem rövid és perzselő hulláma borította el – hátha mindenek dacára, mindentől függetlenül, hibát vétett? Hátha?
Bal kezével megérintette a mellkasán függő keresztet – egyszerű kis fakereszt volt, mindig magánál hordta. És most így állt – egyik kezében a fatőrrel, miközben a másikkal tenyerébe szorította a keresztet. Addig állt ott, míg a leány kezdett átalakulni...
Ez pedig meglehetős gyorsasággal zajlott le. Minden esetben gyorsan zajlott: előbb állattá változott, aztán vissza, emberré. Pár pillanatig vadállat is feküdt a járdán – egy üveges tekintetű fekete párduc, vicsorgó fogakkal: a vadászat áldozata, csinos kiskosztümbe, harisnyába, körömcipőbe öltözötten... Ezek után a folyamat visszájára fordult, mint amikor az inga még egyszer utoljára visszalendül.
Makszim számára nem is ez a rövid és általában megkésett átváltozás tűnt meglepőnek, hanem az, hogy a halott leányon semmiféle sebhely nem maradt vissza. A metamorfózis pillanata egyszeriben megtisztította, mondhatni meggyógyította. Csupán a blúzán és a blézerén maradt egy vágás.
– Dicsőség néked, én Uram – suttogta Makszim, a halott alakváltót méregetve. – Dicsőség néked, én Uram.
Semmi kifogása nem volt a szerep ellen, melyet ebben az életben ráosztottak.
Mégis túlságosan nehéznek bizonyult a számára, lévén nem rendelkezett megemelt igényszinttel.

 

 

1. FEJEZET

EZEN a reggelen értettem meg, hogy a tavasz immáron visszavonhatatlanul beköszöntött.
Még előző este is más volt az égbolt. A város fölött fellegek úsztak, nedves-nyirkos szél fújt, a levegő illata pedig elmaradt havazás üzenetét hozta. Legszívesebben jó mélyen elvackolódtam volna fotelomban, hogy aztán a videó révén elmerülhessek valami látványosan debil filmben – naná, hogy amerikai! –, végül egy korty konyak segedelmével pedig álomba ringassam magam.
Reggelre azonban minden megváltozott.
Mintha egy ügyes bűvész mozdulatával égszínkék kendőt dobtak volna a városra, végighúzták volna az utcákon és tereken, varázsütésre eltörölvén a tél utolsó nyomait. A sarkokon és csatornákban meglapuló barnás hókupacok sem a közelgő tavasz hanyagságát hirdették, hanem úgymond az enteriőr elengedhetetlen részének tűntek. Emlékeztető gyanánt...
A metró felé mentemben egyre csak vigyorogtam.
Néha kifejezetten jó dolog embernek lenni. Már egy hete az alábbiak szerint éltem: munkahelyemre érve az első emeletnél följebb nem is mentem, elbíbelődtem a szerverrel, mely az utóbbi időben egy sor visszatetszést keltő szokást vett föl, a könyvelésen ülő csajoknak föltelepítettem az új irodai programokat, melyek nélkül persze velem egyetemben ők is vígan ellettek volna. Esténként pedig színházba és meccsre jártam, ill. mindenféle bárocskában és éttermekben ütöttem agyon az időt. Mindegy volt, csak minél nagyobb zaj és tömeg legyen. Az emberi tömeg részének lenni még az egyszerű emberi létnél is érdekesebb.
Na persze az Éjszakai Őrség irodájában, mely egy régi háromemeletes épületben székelt – magától értetődően saját leányvállaltunktól béreltük –, mutatóba sem akadt ember. Még a három öregecske takarítónéni is mind Másféle volt. De még a bejáratnál lébecoló pimasz fiatal biztonsági őrök is bírtak némi mágikus potenciállal – munkájuk amúgy nagyjából abban ki is merült, hogy távol tartották tőlünk a piti bűnözőket és a kereskedelmi utazókat. De még a gondnok, a klasszikusan moszkvai alkoholista gondnok is mágus volt – méghozzá nem is a legtehetségtelenebb fajtából, csak hát ugyebár a szeszneműek túlzott fogyasztása...
Úgy alakult, hogy a két alsó szint a lehető leghétköznapibb képet mutatta. Ide még az adórendőrség, az emberek közül kikerülő üzleti partnerek, s mit ne mondjak, a védelmi pénzben utazó bűnözők is bebocsáttatást nyerhettek – mondjuk végső soron a „védelmi pénzügyéreket” maga a főnök irányította, de ezt igazán nem kellett tudniuk a csicskanímandoknak...
Az itt folyó beszélgetések témái a lehető leghétköznapibbak voltak. Úgymint: politika, adóügyek, vásárlás, időjárás, mások magánéletét célzó intrikák, meg persze az elbeszélő szerelmi kalandjai. A csajok alaposan kipletykálták a pasikat, de mi se maradtunk adósak e téren. Így aztán a legkülönfélébb munkahelyi románcok szövődtek, a fúrások annak rendje-módja szerint a közvetlen fölöttesekre irányultak, s persze a kilátásba helyezett prémiumok esélyeinek latolgatása sem maradt el.
Félóra alatt már ott is voltam a Szokol állomáson, majd a felszínre evickéltem. Ott aztán a megszokott zaj és a kipufogógázok bűze fogadott. De akárhogy is vesszük – itt a tavasz.
Irodánk nem a legrosszabb moszkvai kerületben található. Messze nem a legrosszabb – már ha figyelmen kívül hagyjuk a Nappali Őrség rezidenciáját. De bármiféle fölállást figyelembe véve a Kreml nem nekünk való: a múlt túlzottan is otthagyta lenyomatait a Vörös Téren és az ősi téglafalakon. Még az is megeshet, hogy valamikor letörlődnek. Ám egyelőre közel s távol nem látszódnak ennek előfeltételei – kár, de csak nem látszódnak...
A metrótól gyalog mentem, hisz egész a közelben voltunk. Öröm volt a járókelők arcába pillantani, jókedvűen siettek a tavaszi napsütésben. Amiért a tavaszt leginkább szeretem: alábbhagy az elszomorító erőtlenség fölötti rossz érzés. Meg hát persze próbatételekből is kevesebb akad...
Az egyik őrző-védő fazon épp a bejárat előtt cigizett. Jóindulatúan biccentett felém, nem volt tiszte egy alaposabb ellenőrzést eszközölni. Viszont egyenest tőlem függött, hogy az őrszobájukon lévő számítógépnek lesz-e kapcsolódása az internetre, az új játékokról nem is szólva, vagy pedig be kell érniük a szolgálati közleményekkel és a munkatársak dossziéival.
– Késésben vagy, Anton – vetette oda mintegy mellékesen.
Kétkedőn pillantottam az órámra.
– A főnök a tárgyalóterembe hívott össze mindenkit, és már érdeklődtek is utánad.
Elég különösnek tetszett, lévén a reggeli ülésekre általában nem szoktak elvárni. Történt volna valami a számítógépes birodalmammal? Aligha valószínű, különben akár az éjszaka közepén is kiugrasztottak volna az ágyamból, azt' annyi, nemegyszer megesett már...
Bólintottam, miközben megszaporáztam a lépteimet.
Ugyan van lift az épületben, de még az ősidőkből maradhatott vissza, meg különben is – egyszerűbb, ha fölszaladok a harmadikra. A második emeleti lépcsőfordulóban még egy biztonsági ponton kellett áthaladni, ahol már jóval komolyabb ellenőrzéssel kellett számolni. Ezúttal Garik vitte az ügyeletet. Közeledtemre hunyorított, belenézett a homályba, miközben szkennelte az aurámat és mindazon ismertetőjegyeket, melyet mi, járőrök a testünkön viseltünk. És csak ezek után mosolyodott el barátságosan:
– Húzzál bele!
A tárgyalóterem ajtaja félig nyitva volt. Benézvén láttam, hogy vagy harmincan gyűltünk össze, főleg a műveletisek és elemzők köréből. A főnök sűrű bólongatások közepette Moszkva térképe előtt lépdelt, miközben Vitalij Markovics – helyettese a kereskedelmi részlegnél, mágusnak elég gyöngécske, viszont született üzletember – vitte a szót:
– Ily módon tehát teljes mértékben megszüntettük a fölös kiadásokat, vagyis semmi okunk arra, hogy, ööö... izé... alternatív pénzügyi tevékenység folytatásába vágjunk. Amennyiben a közgyűlés támogatja javaslataimat, kismértékben javíthatunk munkatársaink ellátmányán, magától értetődően elsősorban a műveletis kollégákét. Így például alkalmi kifizetések ideiglenes munkaképtelenség esetén, az elesettek családtagjainak folyósított nyugdíjak is, ööö... izé... bizonyos pozitív korrekcióra szorulnak. Szerencsére mindezt megengedhetjük magunknak...
Röhejesnek tűnik, hogy az olyan mágusok, akik képesek az ólmot arannyá, a szenet gyémánttá, a papírlapokat pedig bankjegyekké változtatni – mezei kereskedelemmel foglalkoznak. Ám ha jobban megnézzük, mindez kapásból két szempont szerint is előnyösebb. Ad egy – elfoglaltságot ad azon Másféléknek, akik túlságosan gyönge képességekkel bírnak ahhoz, hogy élesben is megéljenek belőlük. Ad kettő – kisebb az esélye annak, hogy fölborul az erőegyensúly.
Ahogy meglátott, Borisz Ignatyjevics bólintott és így szólt:
– Vitalij, kérem, köszönöm. Úgy vélem, a helyzet világos, a maga tevékenységét illetően semmi kifogás nem merülhet föl. Megerősítő szavazást kérek! Köszönöm. Nos tehát, most, hogy mindannyian összejöttünk...
A főnök érdeklődő pillantása közepette egy üres fotelhoz óvakodván leültem.
– Áttérhetünk a legfőbb kérdésre.
Közvetlenül mellettem Szemjon ült, aki lehajtott fejjel egyszer csak ezt suttogta:
– A legfőbb kérdés: a márciusi párttagdíj befizetése...
Nem álltam meg mosoly nélkül. Időnként bizony Borisz Ignatyjevicsben fölébredni látszott régi pártfunkcionárius énje. Személy szerint ez engem jóval kevésbé zavart, mintha egy középkori inkvizítor avagy nyugalmazott tábornok allűrjeivel hozakodott volna elő, de meglehet, nincs igazam.
– A legfőbb kérdés: a Nappali Őrség tiltakozása, melyet volt szerencsém két órával ezelőtt kézhez kapnom – mondta a főnök.
Elsőre föl se fogtam. A Nappali és Éjszakai Őrség állandóan keresztbe tett egymásnak. A tiltakozások mondhatni heti rendszerességgel keletkeztek, elrendezésükre pedig hol a regionális részlegeken, hol pedig a berni törvényszéken került sor...
Nemsokára megértettem azonban, hogy ama tiltakozás, melynek kapcsán az őrség kibővített gyűlése összehívásra került, aligha sorolható a szokványos ügyek közé.
– A tiltakozás lényege – a főnök megdörzsölte orrnyergét. – A tiltakozás lényege az alábbi... Ma reggel a Sztolesnyikov köz környékén megöltek egy, a Setétekhez tartozó nőszemélyt. Íme a történtek rövid mikéntje:
A térdemen egyszeriben két printeren nyomtatott papírlap termett. Mindenki más szintén effajta ajándékban részesült. Gyorsan átfutottam a szöveget:
„Galina Rogova, huszonnégy éves... Berukkolására hétéves korában került sor, családja nem tartozik a Másfélék közé. Neveltetésére a Setétek pártfogása alatt került sor... oktatója Anna Csernogorova negyedosztályú mágus... Nyolcéves korában Galina Rogova párduc-alakváltó besorolást kapott. Közepes képességekkel bír...”
Nagy igyekezetemben még hunyorítottam is, miközben átnéztem a dossziét. Bár ha úgy vesszük, az ügy nem érte meg a szemhunyorítást. Rogova Setét volt, de nem dolgozott a Nappali Őrségnek. A Megállapodásban foglaltakat tiszteletben tartotta. Emberekre sem vadászott. Soha, egyetlen esetben sem. Még azt a két licencet se használta föl, melyet nagykorúvá válása alkalmából, illetve házassága után engedélyeztek neki. A mágia segítségével magas pozícióba jutott a „Meleg Ház” építkezési szövetkezetben, s egyenest az igazgatóhelyetteshez ment feleségül. Egy gyermeke született, fiú – nála azonban nem tapasztalhatni Másfélékre jellemző képességeket. A nő pár alkalommal, önvédelem céljára használta Másféle-képességeit, egyszer pedig megölte támadóját. De még akkor sem vetemedett emberevésre...
– Az effajta alakváltókból kellene minél több, nem igaz? – kérdezte Szemjon. Hümmögések közepette lapozott egyet. Kíváncsiságtól hajtva rögvest az irat végére pillantottam.
Nos tehát. A vizsgálati végeredmény. Egy vágás a blúzán és a kabátkáján – alighanem egy vékony tőrrel ejtett szúrás következménye... Megigézett eszköz, ez magától értetődik, közönséges vassal egy alakváltót nem lehet megölni... De vajon min csodálkozhatott Szemjon?
Áhá, megvan!
A tetemen látható sérülés nem észlelhető. Egyáltalán semmi. A halál oka – az életenergia teljes mértékű elvesztése.
– Nincs ez így jól – mondta Szemjon. – Emlékszem, a polgárháború idején elküldtek, hogy fogjak be egy tigris-alakváltót. Az meg, a szemétládája, a CSEKA-ban[25] dolgozott, ráadásul meglehetősen magasan jegyzett poszton.
– Mindenki tisztában van az adatokkal? – kérdezte a főnök.
– Kérdezhetek valamit? – a terem túlsó feléből egy vékony kéz emelkedett a magasba. Majdnem mindenki elmosolyodott.
– Kérdezz csak, Julja! – bólintott a főnök.
Az Őrség legifjabb munkatársnője fölkelt a helyéről, miközben bizonytalan kézmozdulattal a haját igazgatta. Jó bőr a leányzó, bár az is igaz, egy kicsit infantilis. De nem ok nélkül vették föl az elemző részleghez.
– Borisz Ignatyjevics, ahogy elnézem, hát bizony második fokozatú beavatkozással van dolgunk. Vagy első fokozatú?
– Meglehet, hogy első – erősítette meg a főnök.
– Ezek szerint ezt magán kívül... – Julja zavarba jővén egy pillanatra elhallgatott. – Szemjon, Ilja vagy Garik tehette... Így van?
– Garik nem képes rá – mondta a főnök. – Ilja és Szemjon: minden bizonnyal.
Szemjon morgott valamit, mintha az előbbi bók nem esett volna jól neki.
– Persze az is lehetséges, hogy a gyilkosságot olyan valaki követte el a mieink közül, aki csak átutazóban volt Moszkvában – elmélkedett fennhangon Julja. – De hát egy ekkora erővel bíró mágus nem tud csak úgy észrevétlenül mozogni a városban, mindegyiküket nyilvántartásba vette a Nappali Őrség. Ebből az következik, hogy három embert kell leellenőrizni. És ha mindegyiküknek van alibije, akkor a továbbiakban semmiféle követeléssel sem élhetnek felénk... nemdebár?
– Juljenyka – a főnök a fejét ingatta –, effajta követeléssel senki sem él irányunkban. Arról van szó, hogy Moszkvában momentán egy Fénypárti mágus garázdálkodik, aki ráadásul nincs nyilvántartásba véve, és a Megállapodással sincs tisztában.
Na ez aztán tényleg komollyá teszi az ügyet.
– Akkor viszont, ajjaj – mondta Julja. – Bocsásson meg, Borisz Ignatyjevics!
– Minden rendben – bólintott a főnök. – Máris a kérdés velejénél tartunk. Fiúk, itten bizony szégyent vallottunk valakivel kapcsolatban. Elbambultunk, sikerült átsiklania figyelő tekinteteink között. Moszkvában egy nagyerejű Fénypárti mágus kódorog. Fogalma nincs semmiről... és szépen legyilkolja a Setéteket.
– Legyilkolja? – kérdezte valaki a teremből.
– Igen. Átnéztem az archívumokat. Hasonló esetek történtek három évvel ezelőtt, tavasszal és ősszel, és két évvel ezelőtt is... ősszel. És minden egyes alkalommal nyoma sem volt fizikai behatásnak, viszont a ruhaneműkön vágások voltak észlelhetők. A Nappali Őrség lefolytatta a maga nyomozását, de nem jutott semmire. Olybá tűnik, hogy az övéik pusztulását holmi véletlen tényezőnek tulajdonították... Most valakit jól megdádáznak a Setétek közül.
– És a Fénypártiak közül?
– Úgyszintén.
Szemjon köhintett, aztán halkan megszólalt:
– Különös ez az időszakosság, Borisz...
– Fölteszem, hogy éppenséggel nem vagyunk tisztában a történtek összes részletével, fiúk. Akárki is legyen ez a mágus, nem ma kezdte az alacsonyabb képességekkel rendelkező Másfélék gyilkolászását. Alighanem azokat öli meg, akik valamiféle hibát vétettek az álcázás terén. Nagyon valószínű, hogy egy sor hasonulásra nem vállalkozó, avagy a Setétek előtt ismeretlen Másféle is áldozat lett. Éppen ezért azt javaslom...
A főnök körülhordozta tekintetét a termen:
– Elemző részleg – gyűjtsétek össze a kriminalisztikai információkat, különös tekintettel az analóg esetekre. Vegyétek figyelembe: meglehet, hogy nem gyilkosságként, hanem ismeretlen körülmények közt bekövetkezett halálesetként vannak nyilvántartva. Ellenőrizzétek le a boncolási jegyzőkönyveket, kérdezzétek ki a hullaházak dolgozóit... gondoljátok át, hol bukkanhattok hasznos információra! Tudományos csoport: küldjetek át a Nappali Őrséghez két-három munkatársat, vizsgáljátok át a tetemet! Ki kell derítenetek, mi módon öli meg a Setéteket. Ja igen, mellesleg nevezzük el mondjuk Dúvadnak! Műveleti csoport: kezdjetek megerősített járőrözésbe az utcákon! Találjátok meg, fiúk!
– Egész végig csak azzal foglalkozunk, hogy bizonyos „valakit” keresünk – dörmögte elégedetlenül Igor. – Borisz Ignatyjevics, hisz egyszerűen nem maradhatott volna észrevétlen előttünk egy ilyen erős mágus! Képtelenség!
– Lehet, hogy nem hasonult? – zárta le a főnök. – A képességei pedig csak időszakosan jelentkeznek...
– Tavasszal és ősszel, tisztára mint az elmebetegeknél...
– Igen, Igor, teljesen igazad van. Tavasszal és ősszel. Most viszont, a frissen elkövetett gyilkosság után, maradnia kellett valaminő mágikus lenyomatnak. Van egy kis esélyünk. Nem sok, de van. Munkára.
– És mi a célunk, Borisz? – kérdezte kíváncsian Szemjon.
Volt, aki már fölcihelődött, most azonban visszafordultak.
– A cél: hogy a Setéteknél előbb találjuk meg Dúvadot. Megvédjük, kitanítjuk, s a mi oldalunkra állítjuk. A szokásos módon.
– Mindent értek. – Szemjon fölkelt.
– Anton és Olga, legyetek szívesek ittmaradni! – vetette oda a főnök és az ablakhoz lépett.
A távozók tekintetükben leplezetlen kíváncsisággal pillantgattak rám. De még egy kis irigységgel is. Ha különleges feladat akad, az mindig érdekes. A terem végébe pillantva észrevettem Olgát – mosolyra húztam a számat, mire ő is visszamosolygott.
Most már nyomaiban sem emlékeztetett arra a mezítlábas, szurtos fiatal nőre, akit a tél derekán konyakkal kínáltam a konyhámban. Csodás frizura, egészséges bőrszín, a szemében pedig... nem, a határozottság akkor is jelen volt már, most viszont ráadásképp még egy kis kacérság, büszkeség is bujkált a tekintetében.
Elengedték a büntetését. Még ha csak részben is.
– Anton, nem tetszik nekem, ami most itt zajlik – mondta a főnök, hátra sem fordulva.
Olga megvonta a vállát, majd pedig felém bólintott: feleljek én.
– Borisz Ignatyjevics, ezt hogy érti?
– Nem tetszik a Nappali Őrség által felénk tolmácsolt tiltakozás.
– Nekem se.
– Nem érted. Félek, hogy a többiek sem Olga, legalább te kapiskálod, miről is van szó valójában?
– Fölöttébb különös, hogy a Nappali Őrség évek óta képtelen a gyilkos nyomára akadni.
– Igen. Emlékszel Krakkóra?
– Sajnos igen. Úgy véled, hogy föl akarnak ültetni?
– Nincs kizárva... – Borisz Ignatyjevics ellépett az ablaktól. – Anton, te is úgy véled, hogy az események esetleg efféle irányt vesznek?
– Nem egészen értem – motyogtam válaszképp.
– Anton, tegyük föl, hogy a városban tényleg ott bóklászik ez a Dúvad, a magányos gyilkos. De nem hasonult. Időnként előtörnek belőle a képességei... ha ráakad egy-egy Setétre, végez vele. Vajon képes lenne rátalálni a Nappali Őrség? Szomorú, de hidd el, hogy... képes rá. Akkor viszont ott a nagy kérdés: vajon miért nem kapcsolták le, hogy aztán kiiktathassák? Elvégre pusztulnak a Setétek!
– Csak a selejtje – kockáztattam meg.
– Helyes. A játszma során föláldozni a gyalogokat: ez a hagyomány része... – A főnök megakadt, elkapva tekintetemet. – Az Őrség hagyományába belefér.
– Az Őrségek hagyományába – jegyeztem meg epésen.
– Rendben, Őrségek – ismételte meg fásultan a főnök. – Fölfrissíted az emlékezetemet... Gondoljuk csak végig, hová is vezethet egy effajta kombináció! Az Éjszakai Őrség egyöntetű elmarasztalása holmi hanyagságban? Ugyan már! Felügyelnünk kell a Setétek viselkedését, az ismert Fénypártiakkal pedig be kell tartatnunk a Megállapodást, nem hajkurászhatunk holmi titokzatos mániákusokat. Ez bizony a Nappali Őrség sara...
– Ezek szerint a provokáció célja... egy bizonyos konkrét személy lenne?
– Remek, Anton. Emlékszel, mit mondott Julja? Egy efféle akciót a mieink közül csakis egy behatárolt kör tud végigvinni. Ez bizonyítható. Tegyük föl, hogy a Nappali Őrség elhatározta: megvádol valakit a Megállapodás megszegésével. Azzal, hogy törzsállományú munkatárs, következésképp ismeri a Megállapodást, így tehát ítélkezési és megtorlási gyakorlata önbíráskodásnak tekinthető.
– Ezt viszont elég könnyű megcáfolni. Ha meglesz Dúvad...
– És ha a Setétek előbb találják meg? És ha nem verik nagydobra?
– Alibi?
– És ha a gyilkosságok akkor történtek, amikor az alibi hibádzik?
– Törvényszék, teljeskörű kihallgatással – mondtam komoran. Persze semmi jó nincs a hajánál fogva előrángatott beismerésben...
– Egy erős mágus, márpedig ezeket a gyilkosságokat egy erős mágus követte el, még a törvényszék elől is el tud rejtőzni. Nem tudja átverni, de el tud rejtőzni. Annál is inkább, Anton, mert olyan törvényszékről van szó, melyben a Setétek is benne vannak, így hát muszáj lesz ezt tennie. Különben túlságosan is sok tudás kerülne az ellenség birtokába. Márpedig ha a mágus elzárkózik a nyomozástól, akkor automatikusan bűnösnek nyilvánítják. Az összes ezzel járó következménnyel egyetemben... mind rá, mind pedig az Őrségre nézve.
– Komor képet festett most, Borisz Ignatyjevics – ismertem be. – Fölöttébb. Majdhogynem annyira komor, mint az, amelyet még a télen vázolt nekem, álmomban. A hatalmas erejű Másféle-kisfiú, meg aztán a pokol áttörése, amely romba dönti egész Moszkvát...
– Értem. De akkor sem hazudok neked, Anton.
– Mit kell véghezvinnem? – kérdeztem egyenesen. – Hisz ez nem az én profilom. Segítsek az elemzőknek? Hisz anélkül is mindent földolgozunk, amit csak összehordanak.
– Anton, azt akarom, hogy nézz utána: a mieink közül ki jöhet számításba mint célpont? Kinek van alibije az összes ismert eset idejére, s kinek nincs?
A főnök zakója zsebébe süllyesztette a kezét és egy DVD-t vett elő:
– Fogd... ez a hároméves periódus teljes anyaga. Négyünk vonatkozásában, engem is beleértve.
Nyeltem egyet, miközben átvettem a lemezt.
– A jelszóvédelem levéve. De magad is megértheted, hogy ezt senkinek sem szabad látnia. Az információ másolásához nincs jogod. A számításokat és a végkövetkeztetéseket rejtjelezd, és ne spórolj a jelkulcs hosszán...
– Szükségem lenne egy segítőre – szólaltam meg bátortalanul. Olgára pillantottam. Különben meg, ugyan miféle segítség lenne: számítástechnikai ismeretei nagyjából a „Heretic”, „Hexen” és efféle játékokban való jártasságára korlátozódnak.
– A rám vonatkozó adatokat személyesen ellenőrizd! – A főnök késlekedett a válasszal. – A többi vonatkozásában bevonhatod Anatolijt. Rendben?
– És nekem mi lesz a dolgom? – érdeklődött Olga. – Ugyanaz, épp csak személyes kérdezősködés útján. Ha teljesen őszinte akarok lenni: kihallgatások útján. Velem kezded. Aztán jöhet a többi három.
– Rendben, Borisz.
– Láss neki, Anton! – bólintott a főnök. – Láss neki most azonnal! A többi feladatodat pedig bízd a csajszikra, majd csak boldogulnak valahogy.
– Túrjam át netán az adatokat? – kérdeztem. – És ha kiderül, hogy valakinek nincs alibije... kreáljak neki?
A főnök a fejét ingatta:
– Nem. Nem értettél meg. Nem akarom, hogy hamisítványokat kreáljál. Arról akarok meggyőződni, hogy a mieink közül senkinek sincs köze ezekhez a gyilkosságokhoz.
– Még ilyen áron is?
– Igen. Mert ezen a világon nincs lehetetlen. Anton, munkánk szépsége valójában abban nyilvánul meg, hogy rád bízhatok akár egy ilyen feladatot is. Te pedig teljesíted. Az egyes személyek mibenlétére való tekintet nélkül.
Valamiért nyugtalanságot éreztem, de bólintottam, és az ajtó felé indultam, a kincset érő lemezt szorongatva. Az utolsó pillanatban fogalmazódott meg bennem a kérdés, amit visszafordulva föl is tettem:
– Borisz Ignatyjevics...
A főnök és Olga abban a pillanatban elhúzódtak egymástól.
– Borisz Ignatyjevics, ezen négy személyről találhatók adatok?
– Igen.
– Magáról, Iljáról, Szemjonról...
– És rólad, Anton.
– Miért? – kérdeztem bután.
– A tetőn lezajlott csetepaté során három percig tartózkodtál a homály második rétegében. Anton, ez hármas szintű erőnlét...
– Az nem lehet – csak ennyit tudtam mondani.
– Márpedig így volt.
– Borisz Ignatyjevics, de hisz mindig is azt mondta, hogy közepes szintű mágus vagyok!
– Tegyük föl, hogy nagyobb szükségem van egy kiváló programozóra, mint egy jó műveletisre.
Más alkalommal alighanem büszkeséggel töltöttek volna el a hallottak. Büszkeséggel, még ha némi megbántás is vegyült volna belé. Mindig is azt hittem, hogy a számomra elérhető maximum a négyes szintű mágia – és azt is csak jóval később fogom elérni. Ámde most egyszeriben mindent a félelem kezdett elborítani: kellemetlen, ragadós, undort keltő félelem. Az Őrségnél eltöltött öt esztendő, no meg a csendes törzskari tisztség leszoktatott arról, hogy féljek, lett légyen szó bármiről is: hatalomról, bűnözőkről, betegségekről...
– De hisz az második szintű beavatkozás volt...
– Túlságosan is keskeny a választóvonal, Anton. Meglehet, hogy többre vagy képes.
– De hisz hármas szintű mágusból tíznél is több van nálunk. Miért pont én lettem a gyanúsított?
– Mert személyesen konfrontálódtál Zavulonnal. Moszkva Nappali Őrsége főnökének tyúkszemére hágtál. Ő meg aztán igazán képes egy személyesen Anton Gorogyeckijre szabott csapda fölállítására. Egész pontosan egy talonban tartott régi csapda átigazításáról lehet szó.
Nyeltem egyet, aztán kimentem, több kérdésem nem volt.
A mi laborunk is a harmadik emeleten van, csak a másik szárnyban. Végigsiettem a folyosón, közben oda-odabiccentettem az ismerősöknek, de nem hagytam elkalandozni figyelmemet. A lemezt erősebben szorítottam, mint a szenvedélyes ifjú kedvese kacsóját.
Csak nem hazudott a főnök?
Lehet, hogy csapást akarnak mérni rám?
Aligha valószínű, hogy hazudott volna. Egyenes kérdésemre egyenes választ kaptam. Persze az esztendők múlásával még a legjobb Fénypárti mágusok is szert tesznek nagy adag cinizmusra, a szavakkal való bűvészmutatványok képességéről nem is szólva. Ám egy közvetlen hazugság következményei túl nagy megterhelést jelentenének még Borisz Ignatyjevics számára is.
Íme az előtér – benne az elektronikus beléptető rendszerekkel. Tudatában vagyok, hogy minden mágus ironikusan viszonyul a technikához, egyszer pedig Szemjon egyenest azt demonstrálta előttem, milyen könnyű is átverni a hangfelismerőt és az írisz-szkennert. Ennek ellenére mégis elértem, hogy megvegyük eme drága játékszereket. Egen, tudom – lehet, hogy nem védenek meg egy Másfélétől. Attól viszont igenis joggal tartottam, hogy egyszer csak ránktörnek a fiúk az FSZB-től,[26] vagy teszem azt a maffiától.
– Egy, kettő, három, négy, öt... – dörmögtem a mikrofonba és egyszersmind belenéztem a kamera lencséjébe. Az elektronika elszöszölt pár másodpercig, aztán az ajtó fölött kigyulladt a bemenetelre jogosító zöld fény.
Az első szobában nem volt senki. A szerver ventillátorai zúgtak, a falba épített légkondik is erőlködtek. Ennek ellenére mégis meleg volt a laborban. Márpedig a tavasz még épphogy csak elkezdődött...
Elkerültem a rendszergazdák szobáját, s egyenest a magaméba mentem. Mondjuk nem egészen az enyém – Tolik, a helyettesem szintén ott tanyázott. Ráadásul olykor szó szerint is, lévén gyakran maradt bent éjszakára, olyankor az ősrégi bőrdíványon aludt.
Momentán az asztalnál ült és valami ósdi alaplapot vizslatott.
– Szeva – mondtam a díványra ereszkedve. A lemez szinte égette az ujjaimat.
– Kinyiffant – közölte morózusan Tolik.
– Akkor dobd ki!
– Mindjárt, csak kiveszem a memóriáját... – Tolik a takarékosságával tűnt ki, melyre az állami intézetekben eltöltött hosszú esztendők során tett szert. Különösebben nem szűkölködtünk anyagiakban, mégis gondosan raktározta az összes öreg és senkinek sem kellő kacatot. – Gondolj bele, félóra hosszat vesződtem vele, mégsem tudtam életre kelteni...
– Annyira ósdi, nem éri meg a fáradságot. Még a könyvelésen lévő gépek is újabbak nála.
– Odaadnám valakinek... Tán még némi pénzmagra is szert tehetek...
– Tolik, sürgős munkánk akadt – mondtam.
– He?
– Ehe. Nos... – elővettem a lemezt. – Itt egy dosszié: az Őrség négy munkatársának teljes anyaga... A főnököt is beleértve.
Tolik kihúzta az asztalfiókot, behajintotta az alaplapot, azzal a lemezre meredt.
– Bizony ám. Hármat én ellenőrzők. Te pedig a negyediket: engem...
– És mit kell ellenőrizni?
– Ezt. – Elővettem az előbbiekben kapott nyomtatott emlékeztetőt. – Meglehet, hogy valaki a gyanúsítottak közül időnként Setéteket gyilkol. A saját szakállára, jóváhagyás nélkül. Ezen szerepel az összes ismertté vált eset. Saját magunknak kell kizárni ennek lehetőségét, vagy pedig...
– És tényleg megölöd őket? – érdeklődött Tolik. – Már elnézést a rosszindulatért...
– Nem. De ne higgy nekem! Munkára!
Arám vonatkozó információkat meg se néztem. Átdobtam mind a 800 megabájtot Tolik gépére és elvettem a lemezt.
– Ha valami érdekesre akadok, beszámoljak róla? – kérdezte Tolik. Rásandítottam: mialatt a szövegfájlokat nézegette, a bal fülét birizgálta és közben ütemesen klikkelgetett az egérrel.
– Ahogy gondolod.
– Rendben.
A főnökre vonatkozó anyagokkal kezdtem a dosszié átnézését. Az egész egy beazonosító résszel kezdődött, általános információkat szolgáltatva róla. Ahogy előrehaladtam az olvasásban, soronként kezdtem egyre jobban leizzadni.
Persze a főnök eredeti neve és a származása még ebből a dossziéból sem derült ki, a hozzá hasonló rangú Másfélék esetében egyáltalán nem dokumentálták az efféle adatokat. Mégis másodpercenként egyre újabb felfedezésekre bukkantam. Kezdve azzal, hogy a főnök még annál is idősebb volt, mint amit saccoltam. Legalább másfél évszázaddal. Ez pedig azt jelenti, hogy személyesen is részt vett a Fény és Setét közt köttetett Megállapodás létrehozatalában. Föltűnt, hogy mindazon mágusok, akik túlélték az azóta eltelt esztendőket, ma már a legfelsőbb vezetésben foglalnak helyet, s nem nyűglődnek holmi regionális igazgatók kimerítő és unalmas posztján.
Mindezen felül tudomásomra jutott néhány név, melyeken az Őrség története során a főnök futott, és a szülőhelye is. Erről alkalmanként elvitatkoztunk, fogadásokat kötöttünk, meg persze „minden kétséget kizáró” bizonyítékokat sorakoztattunk. De valahogy senki sem akadt, aki föltételezte volna, hogy Borisz Ignatyjevics Tibetből való.
Azt pedig legmerészebb álmaimban sem föltételeztem volna, hogy ki mindenkinek volt a mestere!
Európában a főnök a 14. század óta működött. De holmi közvetett utalásokból azt is kihámozhattam, hogy a lakóhelyében bekövetkezett fölöttébb éles váltásnak egy nő volt az oka. És még azt is kitaláltam, hogy kiről van szó.
Lezárván az általános információkat tartalmazó ablakot, Tolikra néztem. Épp valami videórészletet nézett – persze az én életrajzom nem volt oly szórakoztató, mint a főnök életének krónikája. Ránéztem a kisméretű mozgóképre és menten elvörösödtem.
– Az első esetet tekintve megdönthetetlen az alibid – közölte hátra sem fordulva Tolik.
– Ide figyelj... – kezdtem tehetetlenül.
– Ugyan már. Mit számít. Mindjárt átpörgetem fölgyorsítva, hogy ne kelljen az egész éjszakát leellenőriznem...
Elképzeltem, hogy is fog kinézni a fölgyorsított film, s inkább elfordultam. Persze feltételeztem, hogy a vezetőség rajta tartja a szemét saját munkatársain, főleg a fiatalokon. De ezt a cinizmust!
– A megdönthetetlen alibi ugrott – mondtam. – Mindjárt felöltözöm, és kimegyek.
– Látom – erősítette meg Tolik.
– És majdnem másfél óra hosszat odaleszek. Pezsgőt vadásztam... és amíg megtaláltam, kissé kijózanodtam a levegőn. Azon filóztam, hogy vajon érdemes-e visszamennem.
– Ne emészd magad! – mondta Tolik. – Inkább kukkants bele a főnök intim életébe!
Félórányi munka után megértettem, hogy Toliknak igaza volt. Lehet, hogy bőven volna okom a sértődésre megfigyelőék pofátlansága miatt. Akkor viszont Borisz Ignatyjevics egy szemernyivel sem marad el e téren mögöttem.
– A főnök alibije – mondtam. – Megdönthetetlen. Két esetben: négy szemtanú. Még egy esetben: majdhogynem az egész Őrség.
– Amikor a megkergült Setétet hajkurásztátok?
– Igen.
– Neked viszont még erre az esetre sincs alibid. Csak reggel felé riasztottak, az időelemzés pedig nagyon hozzávetőleges. Van egy fotó, ahogy épp belépsz az irodába. Semmi több.
– Ezek szerint...
– Elméletileg nincs kizárva, hogy te gyilkoltad meg a Setéteket. Simán. Egyébként meg, már megbocsáss, Anton, de a gyilkosságok mindegyike akkor következett be, amikor fölfokozott érzelmi állapotban voltál. Mintha nem egészen lettél volna a magad ura.
– Nem én tettem.
– Elhiszem. Mit csináljak a fájllal?
– Töröld le!
Tolik egy darabig eltöprengett.
– Semmi érdemleges nincs a gépen. Ráeresztek egy mély formattálást, legyalulom. Úgyis rég megérett már a vincsi egy alapos tisztításra.
– Köszönöm. – Bezártam a főnökről szóló dossziét. – Egyelőre ennyi, a többit majd megoldom magam.
– Értettem. – Tolik legyűrte a számítógép jogos méltatlankodását, az pedig nekilátott, hogy tisztára gyalulja magát.
– Ugorj el a lányokhoz! – javasoltam. – Vágj rideg képet! Meggyőződésem, hogy úgyis csak pasziánszoznak.
– Ha úgy vesszük, hát ez is egyfajta munka – egyezett bele készségesen Tolik. – Mikorra végzel?
– Úgy két óra múlva.
– Majd benézek.
Elpályázott a „lányainkhoz”: két fiatal programozóról van szó, akik valójában alapvetően az Őrség hivatalos működésével foglalkoztak. Én pedig folytattam a munkát. Szemjon került sorra.

 

Két és fél óra múlva tudtam csak elszakadni a géptől, miután megmasszíroztam a tarkómat – mindig elzsibbad, ha sokáig ülök a monitorra meredve –, aztán bekapcsoltam a kávéfőzőt.
Sem a főnökre, Sem Iljára, se Szemjonra nem illett a Setétek zakkant gyilkosának szerepe. Mindegyikük rendelkezett alibivel – ráadásul alighanem abszolút atombiztos alibivel. Példának okáért úgy alakult, hogy az egyik gyilkosság éjszakáját Szemjon végig a Nappali Őrség vezetőségével folytatott tárgyalásokkal töltötte. Ilja kiküldetésen vett részt Szahalin szigetén – akkoriban olyan meleg lett ott a helyzet, hogy egyenest a központból kellett segítséget hívni...
Csak én árválkodtam ott – egyedüli gyanúsítottként.
Nem mintha nem hittem volna Toliknak. De azért a rám vonatkozó adatokat én is átnéztem. Minden stimmelt, egy szem alibi nem sok, annyi sem akadt.
A kávé nem ízlett – savanyúnak éreztem: látszik, hogy rég nem cseréltünk szűrőt benne. A meleg löttyöt nyeldekelve meredtem a képernyőre, aztán előhúztam a mobilomat, és a főnököt hívtam.
– Mondjad, Anton!
Mindig tudta, hogy ki hívja.
– Borisz Ignatyjevics, csak egyvalaki jöhet számításba gyanúsítottként.
– Mégpedig?
A hangja száraz és hivatalos volt. De valahogy úgy képzeltem, hogy a főnök most épp a bőrdíványon ücsörög félmeztelenül, egyik kezében pezsgőspohár, a másikban Olga tenyere, a kagylót pedig közben a vállával szorítja, vagy pedig a füle mellett lebegteti...
– Nono... – érkezett a főnök rendreutasítása. – Látnokságból elégtelen. Ki a gyanúsított?
– Én.
– Értem.
– De hisz maga is tudta – mondtam.
– Miből gondolod?
– Nem volt létszükséglet engem is bevonni a dosszié földolgozásába. Boldogult volna egymaga is. Ezek szerint azt szerette volna, hogy saját magam is meggyőződjem veszélyes mivoltomról.
– Tegyük föl – a főnök fölsóhajtott. – Mihez kezdesz, Anton?
– Zabhegyezek.
– Gyere a dolgozószobámba. Mondjuk... ööö, mondjuk tíz perc múlva.
– Rendben – azzal kinyomtam a telefont.
Első körben benéztem a lányokhoz. Tolik azóta is ott lézengett, ők pedig buzgón dolgoztak.
Valójában az Őrségnek semmi szüksége nem volt a két semmirekellő programozó csajra. A titkosított anyagokhoz való hozzáférésük elég alacsony szintű volt, és majdhogynem mindent nekünk kellett elvégezni. De hát ugyan hová lehetne besuvasztani két igencsak gyenguci varázslónőt? Legalább belenyugodtak volna abba, hogy hétköznapi életet élnek... de nem, romantikázásra vágynak, úgymond az Őrséget akarják szolgálni... Így aztán hozzánk csapták őket, és még melót is kreáltak nekik.
Egyébként meg leginkább csak a napot lopták, barangoltak a hálón meg játszogattak – ráadásul a legegyszerűbb pasziánsz volt a kedvencük.
A szabad gépek egyikénél – technikai fölszereltségünket tekintve jól el voltunk látva – Tolik üldögélt. Az ölébe fészkelődve pedig Julja húzogatta nekibőszülten egerét az alátéten.
– Netán ezt hívjátok a számítástechnika alapjaiba való bevezetésnek? – kérdeztem, miközben elnéztem a képernyőn száguldozó szörnyeket.
– Semmi sem fejleszti annyira az egérkezelésben való jártasságot, mint a számítógépes játékok – felelte ártatlan képpel Tolik.
– Na... – Egyszerűen nem találtam szavakat.
Én már réges-rég nem játszottam efféle játékokkal. Amiképp az őrség legtöbb tagja sem. A festett tisztátalanok legyilkolászása addig érdekes, amíg szemtől szembe nem találkozol vele. Vagy pedig addig, míg pár évszázadot megérvén óriási adag cinizmust nem halmozol föl magadban – mint mondjuk Olga...
– Tolik, ma már aligha jövök vissza – mondtam.
– Aha – bólintott különösebb csodálkozás nélkül. A jövőbe látás képessége egyikünknél sem túl erős, de az effajta apróságokat rögtön megérezzük.
– Gálja, Léna, sziasztok – biccentettem oda a csajoknak. Gálja még csicsergett is valamit udvariasságból, szemmel láthatóan azt szerette volna érzékeltetni, mennyire elmerült a munkában. Léna megkérdezte:
– Elmehetnék ma korábban?
– Persze.
Nem hazudunk egymásnak. Ha Léna engedélyt kér a távozásra, akkor tényleg el kell mennie. Nem hazudunk. Néha viszont ravaszkodunk, az elhallgatásokról nem is szólva...

 

A főnök íróasztalán félelmetes rendetlenség uralkodott. Szanaszét tollak, ceruzák, papírcetlik, fölbontott jelentések hevertek, hogy a bágyadtan fénylő, megmunkálás alá vont mágikus kristályokat ne is említsem.
Ám a disznóólra a koronát egy nyílt lángon égő spirituszfőző tette föl, amely fölött egy tégelyben valami fehér por izzott. A főnök elgondolkodón kavargatta egy méregdrága Parker toll végivel – alighanem valami effektusra számított. A por azonban ellenállt mind a melegítésnek, mind pedig a kavargatásnak.
– Tessék. – A főnök elé helyeztem a lemezt.
– Mihez kezdjünk? – kérdezte rám se nézve Borisz Ignatyjevics. Zakó nélkül volt, az inge gyűrött, a nyakkendője félrecsúszva.
Lopva a díványra sandítottam. Olga nem volt a szobában, viszont az üres pezsgősüveg két pohárral egyetemben ott állt a padlón.
– Nem tudom. Nem gyilkoltam Setéteket... mármint ezeket a Setéteket. De hisz maga is tudja.
– Tudom.
– Bizonyítani azonban nem tudom.
– Számításaim szerint két-három napunk maradt – mondta a főnök. – Aztán a Nappali Őrség hivatalosan is megvádol.
– Hamis alibit kreálni nem nagy ügy.
– És te belemennél ebbe? – érdeklődött Borisz Ignatyjevics.
– Persze, hogy nem. Kérdezhetek valamit?
– Kérdezz!
– Honnét vannak ezek az adatok? Honnét a fotók és a videofelvételek?
A főnök hallgatott egy pillanatig.
– Ahogy gondoltam. De hisz az én dossziémat is láttad, Anton. Az netán kevésbé bizalmaskodó?
– Aligha. Ezért is kérdezem. Miért engedi meg, hogy efféle információkat gyűjtsenek?
– Nem áll jogomban megtiltani. Az ellenőrzést az Inkvizíció gyakorolja.
Hülye egy kérdés lenne: „Akkor most tényleg létezik?” Szerencsére azonban képes voltam visszafogni magam. Azonban az arcom nyilvánvalóan így is kifejezte ezzel kapcsolatos gondolatomat.
A főnök még jó egy percig meredt rám, mintha csak egyre várta volna a kérdéseket, aztán folytatta:
– Nos tehát, Anton. Ettől a perctől fogva nem szabad egyedül maradnod. Mondjuk vécére még elmehetsz egymagad, viszont a fönnmaradó időben legyen melletted két-három szemtanú. Megvan az esélye annak, hogy nemsokára bekövetkezik még egy gyilkosság.
– Ha tényleg arra megy ki a játék, hogy bemártsanak, akkor a gyilkosság addig nem történik meg, míg alibi nélkül nem maradok.
– Márpedig úgy maradsz. – A főnök mosolyra húzta a száját. – Ne nézz vén hülyének, ha kérhetem.
Bólintottam – bizonytalanul, mert egyelőre nem láttam át az egészet.
– Olga...
A falon lévő ajtó, melyről mindeddig azt hittem, hogy szekrényajtó, egyszer csak kinyílt. Olga lépett be, közben a haját igazgatta mosolyogva. A farmer és a blúz igencsak a testéhez tapadt, ahogy ez általában forró zuhany után szokás. A háta mögött pillantásom egy jacuzzival is ellátott óriási fürdőszobára esett, az egész falat beterítő panorámaablakkal – vélhetően „egyirányú”, azaz csak kifelé átlátszó.
– Sikerült, Olga? – érdeklődött a főnök. Valami olyasmiről lehetett szó, amiről az előbbiekben beszéltek.
– Egymagamban nem megy.
– Nem arról beszélek.
– Ja, persze, menni fog.
– Álljatok háttal egymásnak! – hangzott a főnöki utasítás.
Semmi kedvem nem volt a vitatkozáshoz. Annak ellenére, hogy a gyomromat mintha ökölbe szorították volna: megértettem, hogy valami nagyon komoly dolog fog végbemenni.
– És nyíljatok meg mindketten! – követelte Borisz Ignatyjevics.
Lehunytam a szememet, ellazultam. Olga háta forró és nedves volt, ezt még a blúzán keresztül is érezni lehetett. Különös egy érzés: álltamban egy olyan nővel érintkeztem, aki csak nemrég fejezte be a szeretkezést – szeretkezett, de nem velem.
Nem, szemernyit sem voltam szerelmes belé. Meglehet, hogy azért, mert emlékszem nem emberi kinézetére is, talán mert túl gyorsan váltunk barátokká és partnerekké. Vagy az évszázados távolság okán, mely születéseink között telt el: mit számít a fiatal test, ha egyszer évszázadok porát látod vélni a másik szemében. Kifejezetten barátok lettünk, semmi több.
Ám egy olyan nő mellett állni, kinek teste még őrzi másvalaki gyöngédségét, hozzásimulni – különös egy érzés...
– Kezdjük... – szólt a főnök, talán túlságosan is élesen. Pár szót ejtett ki, melyek értelmét nem értettem – egy ősi nyelv szavai voltak, olyan nyelvé, mely évezredekkel ezelőtt volt hallható a Földön.
Elszállás.
Szó szerinti értelemben vett elszállás – mintha lábad alól kiszaladna a talaj, mintha a test elveszítené önnön súlyát. Orgazmus a súlytalanságban, egyenest a véráramba adagolt LSD, az agykéreg alatti gyönyörközpontokba vezetett elektródák...
Akkora elánnal borított el az eszméletlen és tiszta, semmivel sem indokolható öröm hulláma, hogy a világ egyszeriben elhomályosult. Menten összerogytam volna, ám a főnök föltartott karjaiból áramló erő akárha láthatatlan zsinórokon tartana, arra kényszerítvén bennünket, hogy időnként egymáshoz tapadva hajladozzunk.
Végül pedig a zsinórok egymásba gubancolódtak.
– Bocsáss meg, Anton! – mondta Borisz Ignatyjevics. – De nem volt időnk holmi magyarázkodással vegyes ingadozásra.
Hallgattam. Bambamód, süketen hallgattam, miközben a padlón ülvén a kezemre meredtem – két ezüstgyűrűvel ékes vékony ujjaimra, meg a lábamra – formás, hosszú lábamra: még nedves volt a fürdő után, a szűk farmer csak úgy feszült rajta, apró lábikómon kék-fehér edzőcipő.
– Csak rövid ideig lesz így – mondta a főnök.
– Mi a... – Káromkodni akartam, megrázva magam egyszerre fölpattantam a padlóról, de hangom hallatán nyomban elhallgattam. Puha, női mellhangom volt.
– Anton, nyugi! – A mellettem álló fiatal férfi a karját nyújtotta, hogy fölsegítsen a padlóról.
Ha ez nincs, hát bizton elvágódom. A súlypontom teljesen megváltozott. Alacsonyabb lettem, a világ is egész másképp nézett ki ebből a szögből...
– Olga? – kérdeztem egykori saját arcomra nézve. A társnőm, aki ráadásul most a testemben lakozik, bólintott. Tanácstalanul meredve az ő... a saját arcomba, észrevettem, hogy reggel hanyagul borotválkoztam. És hogy a homlokomon egy aprócska vörös pattanás van beérőben, mely méltó lenne akár egy pubertáskorban lévő kamaszhoz is.
– Anton, nyugi! Én is első alkalommal cserélek nemet.
Valamiért kapásból hittem neki. Életkora dacára meglehet, hogy Olga még soha nem került ilyen kényes helyzetbe.
– Belaktad már magad? – kérdezte a főnök.
Egyre csak önmagamat nézegettem: hol a kezemet emeltem az arcomhoz, hol pedig az üvegezett polcokban próbáltam elcsípni a tükörképemet.
– Gyerünk! – Olga megragadott a karomnál fogva. – Borisz, egy pillanat... – A mozgása ugyanolyan bizonytalan volt, akár az enyém. Még annál is bizonytalanabb. – Fény és Setét, hát hogy lehet így egyáltalán járni, pasimódra?! – kiáltott föl hirtelen.
Akkor aztán elnevettem magam, szabad utat engedve a történtekben rejlő iróniának. Engem, a Setétek provokációjának tárgyát, egyszerűen eldugtak, egy női testben rejtegetnek! A főnök szeretőjének testében, aki még a párizsi Notre Dame-nál is vénebb!
Olga se szó, se beszéd, a kádba tuszkolt – önkéntelenül is megörültem a tulajdon erőmnek –, aztán a jacuzzi fölé tartott. Majd hideg vízsugarat zúdított arcomba a zuhanyrózsából, mely már gondosan előkészítve ott hevert a halványrózsaszín fajanszon.
Prüszkölve szakítottam ki magam a kezéből. Alig bírtam megállni, hogy lekeverjek egy pofont Olgának – vagyis valójában saját magamnak? Olybá tűnt, hogy az idegen test motorikus reflexei kezdenek magukhoz térni.
– Nem a hisztiroham tört rám – feleltem dühödten. – Tényleg röhej.
– Bizti? – Olga hunyorogva méregetett. Tényleg így fest a tekintetem, amikor a jóindulattal vegyes kétkedést igyekszem kifejezni?
– Abszolúte.
– Akkor nézz magadra!
A tükörhöz lépve – mely oly méretes és pazar volt, mint minden ebben a rejtek-fürdőszobában – magamra meredtem.
Az eredmény meglehetősen különösre sikeredett. Elnézve újdonsült külsőmet, teljességgel lenyugodtam. Ha teszem azt egy másik férfitestbe kerülök, minden bizonnyal nagyobb sokkot élek át. Így viszont – semmi különös, csupán egy elközelgő álarcosbál érzete kerített hatalmába.
– Nem fogsz a befolyásod alá vonni? – kérdeztem. – Te vagy a főnök?
– Nem.
– Ezek szerint erős idegzettel bírok.
– Elkenődött a rúzsod – jegyezte meg Olga. Egyszersmind fölvihogott. – Tudod, hogy kell kisminkelned magad?
– Hülyének nézel? Persze, hogy nem.
– Megtanítalak. Nem ördöngösség. Azt kell mondjam, hogy nagy mázlid volt, Anton.
– Ugyan miben?
– Egy hét múlva már az intimbetét használatát is meg kellett volna tanítanom...
– Mint minden normális férfi tévénéző, természetesen magam is tudom, hogy megy az ilyesmi. A betétre élénk-kék színű löttyöt zuhintunk, aztán pedig erősen az öklünkbe szorítjuk...

 

 

2. FEJEZET

A DOLGOZÓSZOBÁBÓL kijőve egy pillanatra megálltam, kísértett a lehetőség, hogy visszaforduljak.
Bármikor visszakozhattam volna a főnök által ajánlott terv tekintetében. Csupán vissza kell mennem, szólni pár szót – és Olgával egyetemben visszakapjuk igazi testeinket. Csak hát a félórás beszélgetés során épp eléggé meggyőződtem arról, hogy e testcsere az egyetlen lehetséges válasz Setétek provokációjára.
Végső soron – elég ostoba dolog lenne azon az alapon elutasítani a gyógyítást, hogy a megváltó injekciók fájdalmasak.
Olga lakásának kulcsai a retikülömben voltak. Akárcsak a pénz és a hitelkártya, mindez egy apró erszényben, a sminkkészlet, zsepi, betét társaságában – utóbbi nem is kéne, úgyse lesz rá szükségem –, egy megkezdett doboz Tic-tac, fésű, a táska alján kiszóródott aprópénz, kézitükör, aprócska mobiltelefon...
Viszont a farmer üres zsebei akaratlanul is holmi veszteség érzését keltették. Egy kicsit kotorásztam bennük, igyekeztem legalább egy becsúszott pénzérmét föllelni, de aztán kénytelen voltam beérni azzal a következtetéssel, hogy a többi nőhöz hasonlóan Olga is mindent a retiküljében hord.
Azt hihetnénk, hogy az üres zsebeknél nagyobb veszteség is ért a mai nap során. Azonban ez a mozzanat valamiért nem hagyott nyugodni. Áttettem pár bankót a kistáskából a zsebembe, mire aztán rögtön magabiztosabban éreztem magam.
Kár, hogy Olga nem hord magánál discmant...
– Szia. – Garik lépett hozzám. – A főnök szabad most?
– Most... most Anton van nála... – feleltem.
– Olja, történt valami? – Garik figyelmesen végignézett rajtam. Nem tudhatom, mi tűnt föl neki: az idegen hanghordozás, a bizonytalan mozdulatok, vagy az új aura. De ha még egy műveletis, akivel különösebben sem én, sem Olga nem érintkezünk, is érzékeli a cserét – fikarcnyit sem ér az egész.
Ugyanakkor Garik bizonytalanul, bátortalanul elmosolyodott. Ez azonban teljességgel váratlanul ért: soha nem vettem észre, hogy Garik valaha is kikezdett volna az Őrség munkatársnőivel. Még az emberi nőkkel is nehezen tud ismerkedni, hihetetlenül balszerencsés a szerelmi ügyletek terén.
– Semmiség. Egy kicsit összeszólalkoztunk. – Sarkon fordultam, és azzal köszönés nélkül a lépcső felé indultam.
Ez volt az Éjszakai Őrség számára előadott változat – arra a valószerűtlen esetre, ha a sorainkba ellenséges ügynök épült be. Amennyire tudom, effélére csupán egy vagy két alkalommal került sor az Őrség egész története folyamán, de hát mit lehessen tudni... Hadd higgye mindenki, hogy Borisz Ignatyjevics összekapott a régi barátnőjével.
Elvégre még oka is lehet erre, méghozzá nem is akármilyen. Százéves rabság a dolgozószobájában, az emberi alak fölöltésének tilalma, meg a részleges rehabilitáció, amely azonban a mágikus képességek többségének elvesztésével járt együtt. Ez épp elég alap egy jó kis sértődésre... Így legalább nem kell eljátszanom a főnök barátnőjének szerepét, ami már tényleg túlzás lenne.
Imígyen elmélkedvén jutottam le a második emeletre. El kellett ismernem, hogy Olga a legnagyobb mértékben megkönnyítette az életemet. Mára farmert húzott, nem pedig a szokványos kiskosztümöt avagy szoknyás szerkót, a lábamon edzőcipő volt, nem pedig magassarkú cipellő. És még az enyhe parfümillat sem volt bódító.
Tudatában voltam annak, mit kell most tennem, miképp is kell viselkednem. Ennek ellenére mégiscsak nehéznek bizonyult. Nem a kijárat felé vettem az utam, hanem befordultam egy észrevétlen és csendes oldalfolyosóra.
És egyszeriben a múltba révedtem.
Azt beszélik, hogy minden kórháznak megvan a maga összetéveszthetetlen szaga. Magától értetődik. Nincs mit csodálkozni ezen, furán venné ki magát, ha a klórnak és a fájdalomnak, a fertőtlenítő gépeknek és a sebeknek, a kincstári ágyneműnek és az ízetlen ételeknek ne lenne szaga.
De hát könyörgök, árulják már el nekem – honnét veszik az iskolák és egyetemek a saját szagukat?
Az Őrség saját helyiségeiben csupán a tárgyak egy részének oktatása folyik. Van, amit kényelmesebb éjszakánként egyenest a hullaházban tanítani – megvannak ott a saját embereink. S van, amit érdemesebb vidéken tanulni. Akad, amit külföldön, az Őrség által fizetett turisztikai kiruccanások során. Miközben a kiképzésem tartott, megjártam Haitit, Angolát, az USA-t és Spanyolországot.
Mégis, egyes előadások helyszíne csakis az Őrség területe lehet – az épületünk, mely alapjától a tetőig mágia fedezete és igézet védelme alatt állott. Harminc évvel ezelőtt, amikor az Őrség ide költözött, három előadótermet hoztak létre, s mindegyiket tizenöt főre méretezték. Mind a mai napig nem tudom, minek köszönhető ez a nekibuzdulás: a munkatársak optimizmusának vagy a rendelkezésre álló fölös alapterületnek. Még az én tanulmányaim esztendeje alatt is – márpedig az nagyon sikeres évnek számított – elégnek bizonyult egy előadóterem, de rendszerint még az is csak félig telt meg.
Az Őrség felügyelete alatt most négy Másféle tanult. És csupán Szvetlána vonatkozásában volt meg annak szilárd bizonyossága, hogy csatlakozik hozzánk, nem pedig a szokványos emberi életet részesíti előnyben.
Üres volt a tér, üres és csendes. Lassan haladtam a folyosón, be-benézve az üres előadótermekbe, melyek méltán képezhették volna irigylés tárgyát bármely jól fölszerelt és sikeres egyetem szemében. Mindegyik asztalon notebook, mindegyik szobában egy hatalmas kivetítős tévékészülék, a szekrények roskadoznak a könyvektől... Hát még ha ezeket a könyveket egy történész is látta volna – igazi történész, nem pedig holmi történelemmel házaló üzér...
De soha nem fogják látni őket.
Némelyik könyvben túlságosan sok az igazság. Másokban – túl kevés a hazugság. Az embereknek nem is lenne érdemes olvasni mindezt, ráadásul saját nyugalmuk érdekében. Éljenek csak továbbra is megszokott történelmük tudatában.
A folyosót végül egy hatalmas tükör zárta le, mely az egész homlokfalat beborította. Féloldalról belenéztem: a folyosón egy csípőjét riszáló, szép fiatal nő lépdelt.
Megbotolván majdnem elvágódtam a padlón: noha Olga mindent megtett annak érdekében, hogy megkönnyítse az életemet, testem súlypontját csak nem tudta megváltoztatni. Miután sikerült elszakadnom saját külsőm szemlélésétől, minden nagyjából-egészében normálisan működött, a motorikus reflexek tették a dolgukat. Viszont elég kívülről magamra pillantani – és máris sorjáznak a rendellenességek. Még a légzésem is idegen lett, valahogy másképp áramlott tüdőmbe a levegő.
Az utolsó, üvegezett ajtóhoz léptem. Óvatosan átnéztem rajta.
Az előadás épp a végéhez közeledett.
A mai napra rendelt tananyag a hétköznapi mágia volt – ez rögvest kiderült, amint a pulpitusnál megpillantottam Polina Vasziljevnát. Egyike az Őrség legöregebb munkatársnőinek – mármint külsőre, nem pedig valódi életkorát tekintve. Fölfedezésére és hasonulására csupán 63 éves korában került sor. De hát ugyan ki gondolta volna, hogy a háború utáni sanyarú esztendőkben egy kis mellékes reményében kártyajóslással foglalkozó öregasszony valóban bír valamiféle jóstehetséggel? Méghozzá nem is jelentéktelen, hanem célzatos képességekkel.
– Nos hát, ha eztán arra lesz szükségük, hogy a ruházatukat sürgősen rendbehozzák – magyarázta kioktató hangon Polina Vasziljevna –, képesek lesznek azt pár perc alatt végrehajtani. Csak ne feledjék előtte leellenőrizni, hogy mennyire futja az erejükből. Különben zavar támad.
– Amikor pedig éjfelet üt az óra, hintód visszaváltozik tökké – szólt hangosan a Szvetlána mellett ülő fiatal srác. A srácot nem ismertem, csupán második vagy harmadik napja vett részt a képzésben, de már most nem tetszett a fizimiskája.
– Pontosan! – jelentette ki elragadtatással Polina, aki rendszerint minden csoportban találkozott ehhez fogható éleselméjűséggel. – A mesék sem hazudnak kevesebbet, mint a statisztika! Olykor azonban akad bennük egy csöppnyi igazság.
Fölemelte az asztalról a gondosan kivasalt, elegáns, ám kissé régimódi szmokingot. Alighanem ilyet húzott James Bond is, amikor nagyvilági társaságba készült.
– Mikor lesz újból toprongyos? – kérdezte gyakorlatiasan Szvetlána.
– Két óra múlva – tájékoztatta hasonló tömörséggel Polina. Vállfára akasztotta a szmokingot, majd visszatért a pulpitushoz. – Különösebben nem erőltettem meg magam.
– És mennyi ideig tudja tetszetős állapotában tartani? Meddig legtovább?
– Körülbelül 24 óráig.
Szvetlána bólintott, és váratlanul felém nézett. Megérzett. Elmosolyodott, s intett a kezével. Most már mindannyian fölfigyeltek rám.
– Méltóztassék, kisasszony. – Polina lehajtotta fejét. – Nagy megtiszteltetés ez számunkra.
Hát igen, tudhatott egyet s mást Olgáról, ami számomra ismeretlen volt. Mindannyian csupán a róla szóló igazság egy részének birtokában voltunk, mindent alighanem csak a főnök tudott róla.
Beléptem, miközben kétségbeesetten igyekeztem egy kis kecsességet kölcsönözni a járásomnak. Nem segített. Mind a Szvetlána mellett ülő srác, mind a tizenötéves-forma legényke – aki immáron fél éve egy helyben topogott az alapfokú mágiatanfolyam keretében –, és a magas ösztövér koreai, aki lehetett harminc vagy akár negyven éves is – mindannyian engem néztek.
Nyilvánvaló érdeklődéssel. Az Olgát övező titok atmoszférája, az összes szóbeszéd és elhallgatás, végső soron az, hogy hajdanában, az ősidőkben a főnök szeretője volt – mindez az Őrség férfitagjai körében meglehetősen egyöntetű reakciót váltott ki.
– Szervusztok – mondtam. – Nem zavarok?
Miközben arra összpontosítottam, hogy a nyelvtani nemeket helyesen használjam, nem ügyeltem a hanghordozásomra. Ehelyett a banális kérdés epekedően titokzatosra sikeredett, ráadásul úgy hangzott, mintha a jelenlévők mindegyikéhez személyesen szóltam volna. A pattanásos fiúcska belém fúrta tekintetét, a fiatal srác nyelt egyet, s csupán a koreai őrizte meg úgy-ahogy higgadtsága látszatát.
– Olga, kérem, szeretne valamit bejelenteni a hallgatóknak? – érdeklődött Polina.
– Szvetával szeretnék beszélni.
– Mára végeztünk, mehetnek – adta tudtul mindenkinek az öregasszony. – Olga, kérem, valamikor szerét ejtené, hogy benéz hozzánk a foglalkozások alatt? Az én előadásaim nem helyettesíthetik az ön tapasztalatát.
– Feltétlenül – ígértem meg nagyvonalúan. – Úgy három nap múlva.
Lakoljon csak Olga az ígéreteim következtében. Elvégre én meg az általa árasztott szexepil okán lakolok.
Szvetlánával együtt az ajtó felé indultunk. Három sóvárgó szempár szegeződött a hátamnak – illetve nem is egészen a hátamnak.

 

Tudtam, hogy Olga és Szvetlána szívélyes viszonyban állnak. Attól az éjszakától fogva, amikor ketten elmagyaráztuk neki az igazságot a világról, a Másfélékről, a Fénypártiakról és a Setétekről, az Őrségekről, a homályról, azon hajnali órától, amikor karjainkba kapaszkodva átlépett a bezárt ajtón keresztül az Éjszakai Őrség hadműveleti törzsének helyiségébe. Igen, Szvetlánával misztikus kötelék kapcsolt össze, sorsaink egymásba fonódtak. De tudtam, túlságosan is jól tudtam, hogy ez nem tart sokáig. Szvetlána messze maga mögött fog hagyni, oly messzire tart, ahová soha nem juthatok el, még ha elsőszintű mágus is leszek. Összefogott a sors bennünket, erősen tartott, de csupán ideig-óráig. Viszont Olgával egyszerűen csak barátnők voltak Szvetlánával, akármilyen szkeptikusan is viszonyultam a női barátsághoz. Őket nem fűzte össze a sors. Szabadok voltak.
– Olja, meg kell várnom Antont. – Szvetlána kézen fogott. Ez nem a húg mozdulata volt, aki támaszt és önigazolást keresve a nővérébe kapaszkodik. Egyenrangú ember gesztusát éreztem. És ha Olga megengedi Szvetlánának, hogy egyenrangúként kezelje, ez azt jelenti, hogy valóban fényes jövő áll előtte.
– Nem érdemes – mondtam. – Szveta, nem érdemes.
Megint hibádzott valami a mondat fölépítésében vagy a hanghordozásban. És most Szvetlána meredt rám értetlenül, ám tekintete egy az egyben mintha Gariké lett volna.
– Mindent elmagyarázok – mondtam. – De nem most és nem itt. Majd nálad otthon.
Nem spóroltak a lakására telepített védelemmel – túl sok erőt fektetett be az Őrség új munkatársnőjébe. A főnök még csak nem is vitatta, hogy van-e jogom megnyílni Szvetlána előtt, csupán egyvalamihez ragaszkodott: az esemény csakis nála otthon mehet végbe.
– Rendben. – A csodálkozás nem tűnt el Szvetlána szeméből, ám egyetértően bólintott. – Meg vagy győződve arról, hogy Antont nem érdemes megvárni?
– Abszolúte – mondtam, csöppet sem füllentvén. – Fogjunk egy kocsit?
– Ma gyalog jöttél?
Én barom!
Teljesen megfeledkeztem arról, hogy Olga minden egyéb közlekedési eszköznél többre tartja a főnöktől kapott sportkocsiját.
– Én is ezt mondom: menjünk kocsival? – kérdeztem, miközben éreztem, hogy teljességgel hülyét csináltam magamból. Nem, még annál is rosszabbat: szőkenőt...
Szvetlána bólintott. Az értetlenség azonban egyre csak nőtt a szemében.
Még szerencse, hogy tudok vezetni, őszintén szólva sohasem éreztem szükségét ama kétes öröm megtapasztalásának, mit is jelent valójában egy borzalmas állapotú utakkal rendelkező megapoliszban kocsit birtokolni, azonban a kiképzésünk elég sok mindent magában foglalt. Van, amire hagyományos módon oktatnak, s van, amit mágia útján vernek az ember fejébe. Kocsit vezetni úgy tanítottak, mint akármely hétköznapi embert, ám ha úgy adódik, hogy egy helikopter avagy repülő vezetőfülkéjében találom magam, akkor olyan készségek élednek föl bennem, melyekre normális esetben nem is emlékszem. Mindenesetre, elméletileg – föl kell éledniük.
Kikerestem a slusszkulcsot a retikülben. A narancsszín kocsi az épület előtti parkolóban várt, az őrség éber szeme előtt. Az ajtók zárva voltak, ami, tekintve a sportkocsi lehúzott tetejét, egész egyszerűen röhejesnek hatott.
– Vezetsz? – kérdezte Szvetlána.
Némán bólintottam. A volán mögé ültem, beindítottam a motort. Úgy rémlett, Olga helyből startol mint a golyó, én viszont ilyen kunsztot nem tudok.
– Olga, valami nincs rendben veled. – Szvetlána végre rászánta magát arra, hogy fennhangon is megfogalmazza gondolatait. A Leningrád sugárútra érve rábólintottam.
– Szveta, majd akkor beszélünk, ha már nálad leszünk.
Elhallgatott.
Sofőrnek nem vagyok valami nagy szám. Az út sokáig tartott, jóval tovább, mint kellett volna. Ám Szvetlána a továbbiakban nem kérdezett semmit, hátradőlve üldögélt, egyenest maga elé meredve. Talán meditált, de az is lehet, hogy a homályba való nézést gyakorolta. A közlekedési dugók során néhány alkalommal a szomszéd kocsikból megpróbáltak szóba elegyedni – ráadásul richtig a legdrágábbakból. Alighanem mind a külsőnk, mind a kocsink olyan láthatatlan határvonalat húzott körénk, melynek átlépésére nem mindenki vállalkozott. A leereszkedő ablakok mögül rendre rövidre nyírt fejek bukkantak elő, időnként elmaradhatatlan kellékként egy bunkofont szorongató kézzel körítve. Eleinte egyszerűen kellemetlenül éreztem magam. Aztán röhejes lett. A végén pedig már nem is reagáltam a történtekre, pont úgy, ahogy Szvetlána sem reagált.
Érdekes lenne tudni: vajon az effajta próbálkozások szórakoztatták Olgát?
Alighanem igen. Azok után, hogy üvegvitrinben raboskodva évtizedeket töltött egy nem emberi testben.
– Olja, miért hívtál el? Miért nem akartad megvárni Antont?
Vállat vontam. Meglehetősen nagy kísértést éreztem, hogy ezt válaszoljam: „Azért, mert itt van, melletted.” Meg aztán annak esélye, hogy megfigyelnek, összességében elég csekély. A kocsi is biztonsági igézetekkel volt levédve – egy részüket érzékeltem, más részük már meghaladta a képességeimet.
De sikerült megállnom.
Szvetlána még nem végezte el az információs biztonságtechnikai kurzust, amely csak háromhavi oktatás után kezdődik. Nézetem szerint nem ártana korábban elkezdeni, viszont mindegyik Másféle számára külön személyre szabott programot kell kidolgozni, ez pedig időbe telik.
Majd ha Szvetlána is túlesik e megpróbáltatás tűzkeresztségén, birtokában lesz mind a hallgatás, mind a beszéd képességének. Mondhatni ez a kiképzés legkönnyebb, egyszersmind legnehezebb kurzusa. Egyszerűen adagolni kezdik neked az információkat, szigorúan kimért porciókban, meghatározott sorrendben. A hallottak egy része igaz lesz, másik része hazugság. Lesz, amit nyíltan és közvetlenül a tudomásodra hoznak, másvalami rettenetes titok gyanánt jut a birtokodba, és akad olyan is, amit „véletlenül” tudsz meg, amit kilesel vagy kifülelsz.
És mindaz, amit megtudsz, útra kél benned, fájdalomként és félelemként visszhangzik bensődben, felszínre akar törni, majd szétrepeszti a szíved, azonnali és meggondolatlan reakcióra késztet. Az előadásokon pedig közben mindenféle badarságot hallasz, melyekre valójában nincs is szükséged ahhoz, hogy Másféleként élj. Mivel a fő megpróbáltatás és oktatás a lelkedben zajlik.
Valójában itt igen kevesen buknak meg. Végül is ez kiképzés, nem pedig holmi vizsga. És mindenki elé csakis olyan magasságba rakják a lécet, amit még át tud vinni – erejét megfeszítve, amikor úgymond tépett irhával és vérző sebekkel borítottan túljut ama bizonyos szögesdrótakadályon.
De mikor olyanokra kerül a sor, akik valóban fontosak a számodra vagy csak egyszerűen szimpatizálsz vélük, belegebedsz és darabokra szakadsz. Egyszer csak elkapsz egy különös tekintetet és találgatni kezded, vajon mit tudott meg a kurzus keretében a barátod? Minemű igazság az? És minemű hazugság?
És a tanulófélben lévő mit tud meg önnön magáról, az őt körülvevő világról, tulajdon szüleiről és barátairól?
És föltámad egy rettenetes, elviselhetetlen vágy. A segítségnyújtás vágya. Hogy megmagyarázd, útba igazítsd, súgj neki.
Csak hát a kurzus résztvevői közül senki sem vállalkozik arra, hogy vágyának hangot adván azt tenniakarással is párosítsa. Mert valójában ezt tanulják, önnön fájdalmuk árán, hogy mit és mikor lehet és kell mondani.
Összességében persze mindent meg lehet és meg is kell mondani. Csupán az időpontot kell helyesen megválasztani, különben az igazság még a hazugságnál is rosszabb lesz.
– Olja?
– Majd megérted – mondtam. – Csak légy türelemmel!
A homályba nézvén beletapostam, beslisszolva kocsimmal egy bumfordi dzsip és egy böhöm katonai teherautó közé. A visszapillantó tükör kattant egyet, amint a teherautó szélét érintve visszahajlott – momentán nem érdekelt. Elsőként hajtottam át a kereszteződésen, csikorgó gumikkal vettem a kanyart, aztán kivágódtam a kocsival az Entuziaszti sugárútra.
– Szerelmes belém? – kérdezte hirtelen Szvetlána. – Végül is igen vagy nem? Te biztos tudod, ugye?
Megrezzentem, a kocsi egy pillanatra oldalra siklott, de Szvetlána ügyet sem vetett erre. Éreztem, hogy nem először tette föl ezt a kérdést. Már beszéltek erről Olgával, vélhetően súlyos és megoldatlan dilemmával szembesülve.
– Vagy beléd szerelmes?
Kész. Most aztán nem hallgathatok.
– Anton nagyon jól kijön Olgával. – Mind magamról, mind a testem gazdasszonyáról nyilatkoztam egyes szám harmadik személyben. Ez szándékos volt, de úgy hatott, mintha csupán egy száraz, kitérő udvariasság lenne. – Bajtársi barátság. Semmi több.
Ha Olgának is fölteszi a kérdést, miképp is viszonyul hozzám, akkor már nehezebb lesz hazugság nélkül meglenni.
Ám Szvetlána hallgatott. Egy perc múlva pedig egy pillanatra megérintette a kezemet, mintha csak bocsánatot kérne.
Most viszont én nem álltam meg kérdés nélkül.
– Miért kérded?
Könnyedén felelt, habozás nélkül:
– Nem értem. Anton nagyon különösen viselkedik. Néha azt hiszem, hogy teljesen odavan értem. Máskor viszont... mintha csak egyike lennék a sok száz Másféle ismerőse közül. Bajtárs.
– Sorsgóc – feleltem röviden.
– Tessék?
– Ezt még nem vettétek, Szveta.
– Akkor talán magyarázd meg!
– Tudod – egyre gyorsabban száguldottam a kocsival, alighanem kezdtek föléledni az idegen test motorikus reflexei –, tudod, amikor először ment hozzád...
– Tudom, hogy szuggesztió hatása alá kerített. Ezt már elmesélte – szakított félbe Szvetlána.
– Nem ez a lényeg. A szuggesztió utóbb elmúlt, amikor elmondták neked az igazságot. De ha majd megtanulod előre látni a sorsot, márpedig okvetlenül meg fogod tanulni, és nálam alaposabban, meg fogod érteni.
– Nekünk azt mondták, hogy a sors változékony.
– A sors többváltozós. Miközben akkor feléd tartott, Anton tudta, hogy ha sikerrel jár, beléd fog szeretni.
Szvetlána elhallgatott. Úgy láttam, mintha enyhén kipirultak volna az orcái, de az is lehet, hogy csupán a nyitott karosszériába süvítő szél hatásának tudható be.
– És ebből mi következik?
– Tudod te, mit jelent ez? Szerelemre ítéltetni?
– De hát csak nem kell mindig így lennie? – Szvetlána még össze is rezzent fölháborodásában. – Amikor az emberek szeretik egymást, amikor ezrek, milliók közül is egymásra találnak. Hisz ez a sors kell legyen!
Én pedig újfent megéreztem benne azt a végtelenül naiv bakfist – pedig már mintha kezdett volna eltávolodni tőle –, aki csakis önmagát volt képes gyűlölni.
– Nem. Szveta, hallottad már azt a hasonlatot, hogy a szerelem – egy virág?
– Igen.
– A virágot nevelgetheted magad is. De venni is lehet. Vagy pedig ajándékba kapod.
– Anton... vette?
– Nem – mondtam, alighanem túlságosan is élesen. – Ajándékba kapta. A sorstól.
– És mi következik ebből? Már ha szerelemről van szó.
– Szveta, a vágott virág is lehet szép. De nem sokáig élnek. Még akkor is haldokolnak, ha gondosan friss vízzel teli kristályvázába helyezed őket.
– Fél attól, hogy belém szeressen – szólt Szvetlána elgondolkodón. – Így van? Én nem féltem, mert nem tudtam erről.
A házához érkeztünk, ahol most épp a parkolóban álló kocsik közt lavíroztam: legtöbb a Moszkvicsokból és Zsigulikból volt. Nem egy presztízzsel bíró kerület.
– Miért is mondtam el neked ezeket? – kérdezte Szvetlána. – Miért is erőltettem a választ? És honnét tudod a válaszokat, Olga? Csak azért, mert 443 éves vagy?
A számot hallván összerezzentem. Hát igen, élettapasztalata, az van. Meglehetősen gazdag lehet e téren.
Jövőre Olga sajátos jubileumot ünnepelhet...
Szerettem volna hinni, hogy a testem, akárcsak negyedekkora életkorban is, ilyen kitűnő fizikai kondíciónak örvend majd.
– Menjünk!
A kocsit úgy hagytam ott, hogy nem volt rálátásunk. Emberi lénynek eszébe se jut, hogy ellopja; a védőigézetek biztonságosabbak bármely riasztóberendezésnél. Hallgatagon, célirányosan mentünk föl a lépcsőn, aztán be Szvetlána lakásába.
Pár dolog magától értetődően megváltozott. Szvetlána otthagyta a munkahelyét, viszont az ösztöndíja és a „beilleszkedésdije” (egyfajta beilleszkedési segély), melyet minden Másféle megkap hasonulásakor, jóval meghaladták egy orvos szerény jövedelmét. A tévét lecserélte, épp csak azt nem tudni, mikor jut rá ideje nézni. Pazar, szélesképernyős tévé, túlságosan is nagy a lakásához képest. Bájos volt elnézni ezt a hirtelen támadt vonzódást a fényűző élethez. Eleinte mindenkinél jelentkezik – alighanem védelmi reakció gyanánt. Amikor körülöttük összedől a világ, amikor a korábbi félelmek és aggodalmak elmúlnak, helyükbe pedig újabbak lépnek: egyelőre érthetetlen és zavaros mindahány, így hát az alanyok kezdik valóra váltani mindazt, amire előző életükben vágytak, s ami nemrég olyannyira elérhetetlennek tűnt a számukra. Van, aki éttermekben tivornyázik, van, aki új kocsit vesz és azzal flangál, s van, aki „haute-couture” módjára öltözködik. Nem sokáig tart ez a korszak, és nem azért, mert nem válhatsz milliomossá az Őrségben. Maguk a szükségletek kezdenek lassan elhalni s a múltba távozni – pedig tegnap még annyira élőnek tűntek. Mindörökre...
– Olga?
Szvetlána a szemembe nézett.
Erőt gyűjtvén fölsóhajtottam:
– Nem vagyok Olga.
Hallgatás.
– Nem mondhattam meg korábban. Csakis itt. A lakásod védve van a Setétek megfigyeléseitől.
– Nem mondhattad meg? És mi az, hogy...?
Rögtön kapcsolt, mi a lényeg.
– Nem mondhattam meg – ismételtem. – Ez csupán Olga teste.
– Anton?
Bólintottam.
Mit ne mondjak, momentán elég sután nézhetünk ki!
Elsőre elhitte!
– Gazember!
Azzal a hanghordozással mondta, ami inkább az arisztokratikus Olgához illett volna. És a pofon, amit lekevert nekem, ugyanabból az operából vétetett...
Nem fájt, csak bántott.
– Miért kaptam? – kérdeztem.
– Azért, mert kihallgattad mások beszélgetését! – hadarta egy szuszra Szvetlána.
Hevenyészve fogalmazta meg, de így is értettem. Ugyanakkor Szveta máris emelte a másik kezét, én pedig, semmibe vévén a keresztényi parancsolatot, bizony elhajoltam a második tasli elől.
– Szveta, ígéretet tettem arra, hogy megóvom ezt a testet!
– Én viszont nem!
Szvetlána nehezen lélegzett, az ajkait harapdálta, a szeme szikrákat szórt. Még soha nem láttam ennyire fölspannolva dühöngeni, és nem is föltételeztem volna, hogy képes ilyesmire. De hát végső soron mi bosszanthatta föl ennyire?
– Ezek szerint félsz szeretni a vágott virágot? – Szvetlána lassan felém közeledett. – Erről van szó, igaz?
Végre leesett. Igaz, nem elsőre.
– Takarodj! Ki innét, takarodj!
Addig-addig hátráltam, míg végül már az ajtónak ütköztem. Ám alighogy megálltam, Szvetlána is megállt. Intett a fejével, aztán egyszuszra elhadarta:
– Hát maradj is csak ebben a testben! Jobban illik hozzád, nem vagy férfi, te lábtörlő!
Hallgattam. Hallgattam, mert már előre láttam, hogy is fog mindez folytatódni. Láttam, miként bomlanak ki előttünk a valószínűségi egyenesek, miképp szövögeti saját útjait a csúfondáros sors.
És amikor Szvetlána elsírta magát, egy csapásra ellővén minden puskaporát, arcát kezével eltakarva, amikor megöleltem, és ő készségesen tovább bőgött a vállamon, a bensőmben puszta ürességet és hideget éreztem. Átható hideget, mintha ismét a behavazott tetőn állnám a téli szélrohamokat.
Szvetlána egyelőre még ember. Túl kevés van benne a Másféléből, nem érti, nem látja a távolba vesző utat, amelyen együtt rendeltetett haladnunk. És még annál is kevésbé látja, miképp ágazik el ez az út különféle irányokba.
A szerelem – szerencse, de csakis akkor, ha hiszed, hogy örökké fog tartani. És még ha minden alkalommal hazugságnak is bizonyul, csakis a belé vetett hit ad a szerelemnek erőt és örömet.
Szvetlána pedig ott hüppögött a vállamon.
A nagy tudás nagy szomorúsággal jár együtt. Mennyire vágytam arra, hogy ne tudjam az elkerülhetetlen jövőt! Nem tudni, s úgy szeretni, körültekintés nélkül, mint akármely halandó ember...
És de nagy kár is, hogy most nem a saját testemben vagyok!

 

Egy kívülálló azt hihette volna, hogy két testi-lelki jó barátnő elhatározta: eltölt együtt egy csöndes estét tévézgetéssel, lekváros tea iszogatásával, egy üveg száraz bor társaságában, és persze a három örök téma kibeszélésével, úgymint: a pasik szemetek, nincs mit fölvenni, és a legfontosabb – miképp lehetne lefogyni.
– Hát mégiscsak szereted a zsömlét? – kérdezte csodálkozva Szvetlána.
– Szeretem. Vajjal és lekvárral – válaszoltam komoran.
– Nekem valamiért úgy rémlik, hogy ígéretet tettél, miszerint megóvod ezt a testet.
– Mégis, mi rosszat teszek vele? Elhiheted, a szervezetem teljes elragadtatásban leledzik.
– Nono – válaszolta határozatlanul Szvetlána. – Utóbb leszel szíves majd meginterjúvolni Olgát, miképp őrzi meg az alakját.
Egy kicsit elbizonytalanodtam, de aztán csak félbevágtam a soron következő zsömlét és jó vastagon megkentem lekvárral.
– Amúgy kinek jutott eszébe ez a zseniális gondolat, miszerint női testbe kéne téged elbújtatni?
– Alighanem a főnöknek.
– Kétségem sem volt efelől.
– Olga pedig támogatta.
– Próbált volna csak meg ellenkezni: Borisz Ignatyjevics egyszemélyben a cáratyuska és az istenség számára.
Ezzel ugyan nem egészen értettem egyet, de nem álltam le vitatkozni.
Szvetlána fölkelt és a fehérneműs szekrényhez lépett. Kinyitotta és elgondolkodón méregette a vállfákat.
– Kérsz egy otthonkát?
– Hogy mit? – cigányútra ment a zsömle.
– Tán csak nem fogsz így flangálni a házban? A farmer máris repedezik rajtad. Nem lehet valami kényelmes.
– És nem akadna esetleg valami szabadidőruha? – kérdeztem nyavalygósan.
Szvetlána csúfondáros pillantást vetett rám, aztán végül csak megkönyörült rajtam:
– Éppenséggel akad.
Őszintén szólva ezt az edzőruhát leginkább másvalakin láttam volna szívesen. Például Szvetlánán. Egy rövid fehér sort és egy blúzocska. Inkább teniszezéshez vagy kocogáshoz való.
– Öltözz át!
– Szveta, nem hinném, hogy az egész estét a lakásban töltjük.
– Semmi vész. Hasznodra válik, mivel le kell ellenőrizni, hogy jó-e a méret. Öltözz csak át, én addig megcsinálom a teát.
Szvetlána kiment, én pedig sietősen lehúztam a farmert. Aztán elkezdtem kigombolni a blúzomat, belegabalyodván az ismeretlen, túl szorosan feszülő gombokba – majd pedig gyűlölködve a tükörbe pillantottam.
Szimpatikus egy bige, meg kell hagyni. Akár fotózni is lehetne egy szoft szexlap számára.
Sietősen átöltöztem, aztán leültem a díványra. A tévében egy szappanopera ment – döbbenetes, hogy Szvetlána pont ezt a csatornát kapcsolta be. Egyébként alighanem a többin is ilyesmi megy.
– Csodásan nézel ki.
– Szveta, hagyjuk ezt, jó? – kérleltem. – Enélkül is épp elég ramatyul érzem magam.
– Rendben, bocsánat – egyezett bele könnyedén mellém telepedve. – Akkor tehát ki vele, mit kell tennünk?
– Nekünk? – ismételtem meg hangsúllyal kiemelten.
– Igen, Anton. Elvégre nem véletlenül jöttél hozzám.
– El kellett volna mondanom, miféle kellemetlenségekbe bonyolódtam.
– Tegyük föl. De ha egyszer a főnök – a „főnök” szót sikerült fölöttébb ízesen ejtenie Szvetlánának: tisztelettel vegyes iróniával – engedte, hogy megnyílj előttem, ez azt jelenti, hogy segítenem kell rajtad. Ha másért nem, hát a sors akaratának engedelmeskedve. – Végül csak nem állta meg és kimondta.
Megadtam magam.
– Nem szabad egyedül maradnom. Egy percre sem. Az egész terv arra épül, hogy a Setétek tudatosan áldozzák föl gyalogbábuikat: vagy elpusztítják, vagy pedig hagyják meghalni őket.
– Mint jelen esetben is?
– Igen. Pontosan. És ha ez a provokáció engem céloz, akkor még egy gyilkosság fog bekövetkezni. Abban a pillanatban, amikor, persze az ő nézetük szerint, nem lesz alibim.
Szvetlána kézfejére támasztott állal nézett rám. Lassan csóválta a fejét:
– Akkor aztán, Anton, egy csapásra kiszökkensz ebből a testből, akár kiskrampusz a ládafiából. És kiderül, hogy sehogy se tudtad véghezvinni ezt a sorozatgyilkosságot. Az ellenség pedig megszégyenül.
– Aha.
– Már megbocsáss! Mondhatni nem túl régen vagyok az Őrségnél, és lehet, hogy valamit rosszul értek.
Éberen hegyeztem a fülemet.
– Amikor ez az egész végbement velem... Hogy is volt. akkor? Próbálták úgy intézni, hogy a Setétekhez hasonuljak. Tudták, hogy az Éjszakai Őrség észreveszi ezt, és még azt is kiderítették, hogy segítőleg közbe tudsz avatkozni.
– Igen.
– Ezért játszották meg a néhány bábu föláldozásával és pár hamis erőközpont létrehozásával járó kombinációt. És az éjszakai Őrség eleinte mondhatni bedőlt ennek. Ha a főnök nem dobja be ezt az ellenjátszmásdit, ha nem törtetsz annyira előre, semmire sem lévén tekintettel...
– Akkor most az ellenségem lennél – mondtam. – A Nappali Őrségben tanulnál.
– Nem erről beszélek, Anton. Hálás vagyok neked, az egész Őrségnek hálával tartozom, de neked – különösképp. Csak most nem erről van szó. Értsd meg: az, amit elmeséltél, legalább annyira valószerű, mint a másik történet. Hisz nézd csak meg, milyen pontosan illeszkednek a dolgok! A vadorzó-vámpír párocska. A nagyfokú Másféle-képességekkel bíró fiúcska. Az erőteljesen elátkozott leány. A várost fenyegető globális veszély.
Hirtelenjében nem tudtam, mit feleljek. Csak néztem rá, miközben éreztem, miképp önti el orcámat a pír. A leány, aki még a képzés harmadánál sem tart, teljesen újonc a dolgainkban, olymódon tárja föl a helyzetet előttem, ahogy azt nekem kellett volna.
– Mi is zajlik most valójában? – Szvetlána nem vette észre gyötrődésemet. – Adott egy a Setétek elpusztítására szakosodott sorozatgyilkos. Te a gyanúsítottak listáján találod magad. A főnök azon nyomban beújít egy ravasz húzást: Olgával testet cseréltek. Na ja, azonban mennyiben tekinthető ravasznak ez a húzás? Nekem úgy tűnik, hogy a testcsere gyakorlata meglehetősen elterjedt lehet. Borisz Ignatyjevics is nemrég használta, nemde? Vajon használta már kétszer egymás után ugyanazt a fogást? Ráadásul ugyanazon ellenséggel szemben?
– Nem tudom, Szveta, az akciók részleteit nem közlik velem.
– Akkor használd a fejed! És még valami. Csak nem lehet Zavulon ennyire kisstílű, hisztériás bosszúálló alkat? Elvégre több száz éves, nemde? A Nappali Őrséget réges-rég irányítja... Ha ez a mániákus...
– Dúvad.
– Ha viszont évek óta hagyják Dúvadot Moszkva utcáin randalírozni, miközben a provokáció előkészítésén dolgoznak, hát vajon a Nappali Őrség pont egy ilyen semmiség kedvéért fogja bebuktatni? Már megbocsáss, Anton, de valahogy nem tűnsz olyan fontos célnak.
– Értem én. Hivatalosan ötös szintű mágus vagyok. De a főnök azt mondta, hogy a valóságban akár hármas szintűre is pályázhatnék.
– Még ennek a figyelembe vételével sem.
Egymás szemébe néztünk, aztán széttártam a karomat:
– Megadom magam. Szvetlána, alighanem igazad van. Én csupán azt meséltem el, amit tudok. És egyéb lehetőséget nem látok.
– Ezek szerint aláveted magad az intézkedéseknek? Szoknyát hordasz és egy pillanatig sem maradsz egyedül?
– Amikor berukkoltam az Őrséghez, tudtam, hogy elveszítem a szabadságom egy részét.
– Egy részét. – Szvetlána fölhorkant. – Jól mondtad. Rendben, te jobban átlátod. Ezek szerint együtt töltjük az éjszakát?
Bólintottam:
– Igen. De nem itt. Jobb, ha mindvégig emberek közt maradok.
– És az alvás?
– Pár éjszakát ébren átvészelni: nem nagy ügy. – Vállat vontam. – Vélhetően Olga teste is van olyan edzett, mint az enyém. Az utóbbi hónapokban mást se csinált, csak nagyvilági életet élt.
– Anton, én még nem vagyok birtokában eme bűvészmutatványoknak. Mikor alhatok?
– Nappal. Az előadások alatt.
Elfintorodott. Tudtam, hogy Szvetlána bele fog egyezni, ez szükségszerű volt. Egyszerűen nem engedte a természete, hogy ne segítsen valakin, lett légyen szó egy ismeretlenről is akár – márpedig én igazán több voltam holmi ismeretlennél.
– Nézzünk el a Maharadzsába? – javallottam.
– Az meg mi?
– Egy indiai étterem, elég jó hely.
– Nyitva tart reggelig?
– Legnagyobb sajnálatomra nem. De majd csak kiötöljük, hová lépjünk tovább.
Szvetlána oly sokáig nézett rám, hogy egész veleszületett vastagbőrűségem sem volt elég. Már megint mit csináltam rosszul?
– Anton, köszönet neked – mondta érzéssel Szvetlána. – Hálám határtalan. Meghívtál egy étterembe. Már vagy két hónapja várok erre.
Fölkelvén a szekrényhez lépett, kinyitotta, majd elgondolkodón kezdte nézegetni a fölakasztott ruhákat.
– A te méretedre semmi normálisat nem találok – jegyezte meg. – Alighanem újból a farmerral kell beérned. Beeresztenek így az étterembe?
– Muszáj lesz nekik – mondtam nem túl meggyőzően. Végső soron legföljebb majd bevetek egy könnyed kis elmebeavatkozást a személyzet vonatkozásában.
– Ha úgy adódik, gyakorlom kicsit a szuggerálást – mondta Szvetlána, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. – Kényszerítem, hogy beengedjenek. Elvégre ez jótettnek számít, nem igaz?
– Feltétlenül.
– Tudod, Anton – Szvetlána leakasztott egy ruhácskát a vállfáról, aztán maga elé tartva a fejét ingatta; ezek után egy bézs kosztümöt vett elő –, meghökkent a járőrök ama képessége, hogy a valóságra gyakorolt bármilyen beavatkozást a Jó és a Fény érdekeivel magyarázzanak.
– Egyáltalán nem bármilyent! – háborodtam föl.
– De igen, bármilyent. Ha úgy fordul, a rablás is jótettnek számít majd, s akár a gyilkosság is.
– Nem.
– Ennyire biztos vagy ebben? És hányszor kellett beavatkoznod az emberek tudatába? Ott van a mi találkozásunk: elvégre arra késztettél, hogy elhiggyem, miszerint régi ismerősök vagyunk. A köznapi életben gyakran élsz a Másfélék adottságaival?
– Gyakran. De...
– Gondolj bele, mondjuk mész az utcán. Szemed láttára egy felnőtt ember egy gyereket ver. Mihez kezdesz?
– Ha a ráhatás-keretemből futja még – vállat vontam –, hát remoralizálást hajtok végre. Magától értetődően.
– És meg leszel győződve arról, hogy helyesen cselekedtél? Át se gondolva, behatóbb vizsgálat nélkül? És ha a gyereket épp büntetik valamiért? Ha a büntetés megmentené holmi jövőbéli nagy kellemetlenségektől, most viszont gyilkos és bűnöző lesz belőle? Te meg... jössz itt a remoralizációval!
– Tévedsz, Szveta.
– És ugyan miben?
– Ha lemerült a parapszichológiai beavatkozás-keretem, akkor se megyek el tétlenül mellette.
Szvetlána fölhorkantott:
– És meg leszel győződve a magad igazáról? Hol a határ?
– A határt mindenki maga szabja meg. Magától jön.
Elgondolkodva nézett rám:
– Anton, hisz efféle kérdéseket tesz föl minden újonc, így van?
– Így. – Elmosolyodtam.
– Te pedig megszoktad, hogy válaszolsz rájuk, ott a kész válaszok lerakata: szofizmák, példák és történelmi esetek, analógiák.
– Nem, Szveta. Nem erről van szó. A Setétek efféle kérdéseket egyáltalán nem tesznek föl.
– Honnét tudod?
– Egy Setét mágus gyógyíthat is akár, egy Fénypárti mágus pedig gyilkolhat – mondtam. – Ez az igazság. Tudod, miben különbözik a Fény és a Setét?
– Nem tudom. Ezt valahogy nem tanítják nekünk. Alighanem nehéz lehet megfogalmazni.
– Egyáltalán nem nehéz. Ha elsősorban magaddal, a saját érdekeiddel törődsz: a Setéthez vezet utad. Ha másokkal törődsz: a Fényhez.
– És sokáig tart odaérni? A Fényhez?
– Örökkön.
– De hisz ezek csak szavak, Anton. Játék a szavakkal. Mit mond egy tapasztalt Setét az újoncnak? Meglehet, pont efféle szép és helyes szavakat?
– Igen. A szabadságról. Arról, hogy az életben mindenki azt a helyet foglalja el, amelyet megérdemel. Arról, hogy a legkisebb szánalom is lealacsonyít, arról, hogy az igaz szerelem vak, arról, hogy az igazi jóság gyámoltalan, arról, hogy az igazi szabadság... a mindenkitől független szabadság.
– És ez mind hazugság?
– Nem – bólintottam. – Ez is az igazság része. Szveta, számunkra nem adatik meg, hogy az abszolút igazságot válasszuk. Hisz az mindig kétarcú. Csupán annyit tehetünk, hogy jogunkban áll megtagadni ama hazugságot, amely a kellemetlenebbek közé tartozik. Gondolnád, hogy most először beszélek egy újonc előtt a homályról? Azért hatolunk belé, hogy erőt nyerjünk. És ezért a fizetségünk – lemondás az igazság egy részéről, amelyet nem akarunk elfogadni. Az embereknek könnyebb dolguk van. Milliószorta könnyebb, minden bajukkal, problémájukkal, gondjukkal egyetemben, melyek a Másfélék számára nem is léteznek. Az emberek előtt nem állott a választás lehetősége: lehetnek akár jóságosak, de gonoszak is, minden a pillanattól függ, a környezettől, a nemrégiben olvasott könyvtől, az ebédre elfogyasztott bifsztektől. Hát ezért van, hogy ennyire könnyű irányítani őket – még a legrosszindulatúbb gazembert is könnyű a Fény felé fordítani, s a legjóságosabb nemeslelkű embert is a Setétbe taszíthatni. Mi viszont – megtettük a magunk választását.
– Hisz én is megtettem, Anton. Már jártam a homályban.
– Igen.
– Akkor miért van az, hogy nem értem, hol a határ, miben különbözöm teszem azt egy jöttment boszorkánytól, aki holmi fekete miséket látogat? Miért teszem föl e kérdéseket?
– Mindig is föl fogod tenni őket. Először... fennhangon. Azután... magadban. És ez nem múlik el, soha. Ha szerettél volna megszabadulni a kínzó kérdésektől... akkor rossz oldalt választottál.
– Azt választottam, amit akartam.
– Tudom. Ezért aztán... tűrj!
– Egész életemben?
– Igen. Hosszú lesz, de így sem fogod soha megszokni. Soha nem szabadulsz meg a kérdéstől: vajon mennyire helyes a megtett cselekedet?

 

 

3. FEJEZET

MAKSZIM nem szerette az éttermeket. És ez megintcsak a természetéből fakadt. Sokkal vidámabban és komfortosabban érezte magát a különféle bárokban és klubokban, olykor még a drágábbakban is megfordult, csak a túlzottan kimért helyektől ódzkodott. Persze némelyek a legfényűzőbb étteremben is úgy viselkednek, ahogy a vörös komisszárok a burzsujokkal folytatott tárgyalások során: modor nuku, de még csak nem is vágynak arra, hogy szert tegyenek rá. De hát miért idomulnak az új oroszokról[27] szóló viccek szereplőihez?
Ugyanakkor a múlt éjszakát muszáj volt valahogy elsimítania. A felesége vagy elhitte a „fontos üzleti találkozót”, vagy úgy tett, mint aki elhiszi. Némi könnyed lelkiismeret-furdalás azért visszamaradt. Persze, ha tudná a felesége! Ha akár csak arra lenne képes, hogy föltételezze, ki is valójában a férje és mivel foglalkozik!
Makszim semmiféle magyarázattal nem tudott szolgálni. És nem maradt más hátra, mint a különös éjszakai távollétet ama módszerekkel elsimítani, melyeket minden tisztességes férfiember bevet a soron következő félrelépés után. Ajándékok, figyelmesség, nagyvilági élet. Példának okáért egy jóhírű, presztízzsel bíró étterem, választékosan egzotikus konyhával, külföldi személyzettel, elegáns enteriőrrel, végeláthatatlan hosszúságú borválasztékkal.
Érdekes, Jelena valóban úgy hiszi, hogy a minap megcsalta? E kérdés foglalkoztatta ugyan Makszimot, de azért nem akkora mértékben, hogy hangosan is föltegye. Mindig hagyni kell valami elhallgatottat. Meglehet, valamikor tán az igazságot is megtudja a felesége. Megtudja – és még büszke is lesz rá.
De az is lehet, hogy mindez csupán hiú remény. Tudatában volt ennek. A hemzsegő Gonosz és Setét szülötteivel teli világban ő volt az egyetlen Fénypárti lovag, végtelenül magányos, mivel senki sem akadt, akivel megoszthatta volna az időnként föltárulkozó igazságot. Eleinte Makszim még reménykedett abban, hogy találkozik egy magafajtával: látóval a vakok országában – egy őrkutyával, aki képes arra, hogy kiszimatolja a gondtalan birkanyáj körül ólálkodó, báránybőrbe bújt farkast.
Nem. Nem, sehol sem voltak, senki nem akadt, aki mellé állhatott volna.
És mégsem tett le a reményről.
– Mit gondolsz, érdemes ezt rendelni?
Makszim az étlapra sandított. Fogalma sem volt arról, mi lehet az a „maláji blúzocska”. Ám ez még soha nem akadályozta meg abban, hogy következtetéseket vonjon le. Végső soron, akárhogy is nézzük, az étel összetevőit föltüntették.
– Csak nyugodtan. Húsféleség tejszínes mártásban.
– Marhahús?
Elsőre nem fogta föl, hogy Jelena tréfál. Aztán válaszolt a hitvesi mosolyra.
– Feltétlenül.
– És ha mégis marhahúst rendelnék?
– Udvariasan elutasítanak – játszotta meg Makszim a lehetőséget. A felesége szórakoztatásával járó bíbelődés azért nem volt annyira megerőltető. Inkább kellemesnek volt mondható. És mégis – most legszívesebben alaposan kifigyelte volna a termet. Valami nincs itt rendben. Valami érződött a félhomályban, hideg futkározott a hátán, mely arra késztette, hogy hunyorogva figyeljen, és figyeljen, és figyeljen...
Csak nem?
Általában a küldetések közt hónapok teltek el, fél év is akár. De úgy, hogy már másnap...
Ám a tünetek túlságosan ismerősnek tűntek.
Makszim kezét a zakója belső zsebébe süllyesztette, mintha csak a tárcáját szeretné megigazítani. A valóságban azonban másvalami foglalkoztatta – egy gondosan, de különösebb ékítések nélkül faragott aprócska fatőr. Már gyermekkorában is farigcsált fegyvereket, bár akkor még nem értette, de már érezte: ez nem csupán holmi játékszer.
A tőr már várta.
Ki lehet az?
– Maksz! – Jelena hangjából szemrehányás érződött. – Merrefelé lebegsz?
Koccintottak poharaikkal. Rossz előjel, ha a férj a feleségével koccint – nem lesz pénz a családban. De Makszim nem szenvedett a babonáktól.
Ki lehet az?
Először két leányzót gyanúsított meg. Mindketten szimpatikusak voltak, még szépek is, de mindegyik a maga módján. Az alacsonyabb sötéthajú, teltebb, kissé szögletes férfimozdulatokkal – szó szerint csordultig volt energiával. Csak úgy áradtak belőle a szexuális fluidumok. A másik világoshajú, kissé magasabb – nyugodtabb, kimértebb alkat. A szépsége is egészen másfajta volt, nyugalmat árasztó.
Makszim megérezte felesége figyelő tekintetét és elkapta a szemét.
– Leszbik – mondta megvetően a felesége.
– Hogy mi?
– Nézz csak rájuk! Az a fekete, a farmerban... kiköpött pasi!
És tényleg. Makszim bólintott, majd illendő arckifejezést vett föl.
Nem ők azok. Mégsem ők. Akkor hát kicsoda?
A terem sarkában megszólalt egy telefon – és máris tucatnyi ember nyúlt önkéntelenül is a mobiljához. Makszim odafülelt – és egyszeriben elakadt a lélegzete.
A szaggatottan és halkan beszélő férfi nem egyszerűen a Gonosz volt. Teljes egészében egy fekete lepel burkolta be, mely az emberek számára láthatatlannak bizonyult, ámde Makszim érzékelte.
Veszélyérzet áradt felőle, méghozzá egy elközelgő, rettenetes veszély érzete.
A mellkasában hasogatni kezdett.
– Tudod, Léna, legszívesebben egy lakatlan szigeten élnék – mondta maga előtt is váratlanul Makszim.
– Egyedül?
– Veled, a gyerekekkel. De senki más ne legyen ott. Senki más.
Egyhajtásra kiitta borát, a pincér pedig rögtön utántöltött.
– Én nem szeretnék – mondta.
– Tudom.
Zsebében a tőr egyszeriben elnehezült és átforrósodott. Izgalomba jött – hirtelen támadt, s már-már a szexuális gerjedelemhez fogható. Kielégülés után kiáltott.

 

– Emlékszel Edgar Allan Poe-ra?[28] – kérdezte Szvetlána.
Várakozásom ellenére egész könnyen beengedtek. Vagy az éttermi szabályok lettek demokratikusabbak, vagy a vendégfölhozatal volt gyér aznap este.
– Nem. Túlságosan rég halt meg. Viszont Szemjon mesélte...
– Jaj, hát nem magáról Poe-ról beszélek. Hanem a novelláiról.
– „A tömeg embere” – kapcsoltam.
Szvetlána elnevette magát:
– Igen. Most éppen ebben a helyzetben leledzel. Kénytelen vagy nyilvános helyeken lézengeni.
– Már amíg herótom nem lesz tőlük.
Ittunk egy pohárka Bailey'st, aztán rendeltünk valamit enni is. Pincérek alighanem az elvárható következtetést vonták le látogatásunk kapcsán: két tapasztalatlan prosti munkát keres – ám őszintén szólva nekem aztán tökmindegy volt.
– Ő is Másféle volt?
– Poe? Vélhetően igen, de nem hasonult.
„Egynémely létező, testetlenül kisértve / Kettős életet él: el- s visszatáncol / Iker-valójába és -semmijébe, / Anyagból s fényből, alakból meg árnyból.” – szavalta halkan Szvetlána.
Csodálkozva néztem rá.
– Ismered?
– Hogy aszondja... – Égnek emelt tekintettel ünnepélyes szavalatba fogtam:

 

E teste-öltött csend csak a „Soha!”
Csend, mely minden gonoszra képtelen.
De ha szerencséd iker-fátuma
E csend árnyát veti rád (névtelen
Lidérc! lápján nincs ember lábnyoma:)
Az Isten könyörüljön lelkeden.[29]

 

Egy másodpercig egymásra meredtünk, aztán egyszerre nevettük el magunkat.
– Egy kis irodalmi párbaj – mondta kajánul Szvetlána. – Az állás: egy-egy. Kár, hogy nincs közönség. És végső soron miért maradt Poe nem hasonult állapotban?
– A költők közt eleve sok a potenciális Másféle. De egynémely jelöltet jobb, ha emberként hagyunk élni. Poe túlságosan is ingatag pszichikummal bírt, az efféléket különleges képességekkel fölruházni egyet jelentene azzal, hogy a piromániást meglepnénk egy kannára való napalmmal. Még csak meg se kockáztatom a föltételezést, kinek az oldalára állott volna. Alighanem örökre a homályba távozik, méghozzá igen hamar.
– És milyen ott az élet? Mármint azok számára, akik eltávoztak?
– Nem tudom, Szvetlána. És vélhetően senki sem tudja. Időnként találkozhatni velük a homályvilágban, de szokványos értelemben vett kommunikációra nem kerül sor.
– Jó lenne tudni. – Szvetlána elgondolkodón körülhordozta tekintetét a termen. – Észrevettél itt Másfélét?
– Az öreg a hátam mögött, aki mobilon beszél?
– Miért mondod öregnek?
– Mert nagyon is az. Hisz nem a szememmel nézem.
Szvetlána az ajkába harapván hunyorított. Mindenféle apró ambíciók kezdtek éledezni benne.
– Egyelőre nem megy – vallotta be. – Még csak az se jön le, hogy akkor most Fénypárti vagy Setét?
– Setét. Nem a Nappali őrségből, de Setét. Közepes erősségű mágus. Mellesleg szólván ő is észrevett bennünket.
– És akkor most mihez kezdünk?
– Mármint mi? Semmihez.
– De hisz egy Setéttel van dolgunk!
– Igen, mi pedig... Fénypártiak vagyunk. És akkor mi van? Mint az Őrség munkatársai jogunkban áll ellenőrizni az iratait. Melyek vélhetően rendben vannak.
– És mikor van jogunk közbeavatkozni?
– Hát, teszem azt, ha most egyszerre fölpattan, és széttárt karral démonná változik, hogy aztán elkezdje leharapdosni mindenkinek a fejét...
– Anton!
– Ezt teljesen komolyan mondtam. Semmi jogunk nincs megzavarni egy tisztes Setét esti kikapcsolódását.
A pincér kihozta rendelésünket, úgyhogy elhallgattunk. Szvetlána különösebb étvágy nélkül kezdett az evésbe. Aztán csak kibukott belőle, durcásan, akárha egy hisztis gyerek volna:
– És sokáig fog az Őrség még így megalázkodni?
– Mármint a Setétek előtt?
– Igen.
– Amíg döntő fölényre nem teszünk szert. Amíg a Másfélékké váló emberek még csak futólag sem vacillálnak azon, hogy mit válasszanak: a Fényt vagy a Setétet. Amíg a Setétek ki nem halnak aggkori végelgyengülésben. Amíg nem tudják majd azon könnyedséggel a Gonosz felé taszítani az embereket, mint most teszik.
– De hisz ez egyet jelent a megadással, Anton!
– Semlegesség. Status quo. Mit tagadjuk, mindkét oldal időzavarban szenved.
– Tudod, ez a Dúvad, aki magányosan hozza a frászt a Setétekre, jóval szimpatikusabb nekem. Ám legyen, szegje meg a Megállapodást, nem bánom, még ha akaratlanul alánktesz is! Elvégre a Setéttel hadakozik, érted, hadakozik! Egy szál maga mindenkivel szemben!
– És arra nem gondoltál, hogy a Setétek legyilkolászása ellenére miért nem lép kapcsolatba velünk?
– Nem.
– Nem vesz észre bennünket, Szvetlána. Totál nem lát bennünket.
– De hisz autodidakta.
– Igen. Találékony egy autodidakta. Egy rendszertelen időközönként jelentkező képességekkel bíró Másféle. Képes észrevenni a Gonoszt. Nem képes fölismerni a Jót. Még ez sem riaszt el tőle?
– Nem – mondta komoran Szvetlána. – Bocsáss meg, de nem értem, kikhez is húzol valójában, Olja, akarom mondani, Anton. Egészen úgy kezdtél beszélni, mintha Olga lennél.
– Semmi vész.
– A Setét elment valahová – szólt Szvetlána, miután átkémlelt a vállam fölött. – Elszívni a más erejét, gonosz bűbájt művelni. Mi pedig közbe sem avatkozunk.
Könnyedén megfordultam. Megláttam a Setétet – így külsőre tényleg nem tűnt többnek harmincnál. Ízléses öltözék, elbűvölő alak. Az asztalnál, ahol eddig ült, egy fiatal nő maradt két gyerekkel – a fiúcska hétévesforma lehetett, a leányka valamivel kisebb.
– Leereszti a fáradt olajat, Szveta. Pisilni megy. Mellesleg a családja fölöttébb szokványos. Semmiféle extra képességek. Szerinted őket is likvidálni kéne?
– Nem esik messze az alma a fájától...
– Ezt inkább Gariknak mondd! Az apja Setét mágus. És mind a mai napig él.
– Éppenséggel akadhatnak kivételek.
– Másból sem áll az élet, mint kivételekből.
Szvetlána elhallgatott.
– Ismerem ezt a feszítő érzést, Szveta. Jót tenni, és közben üldözni a Gonoszt. Most és mindörökké. Én is ilyen vagyok. De ha nem érted meg, hogy ez zsákutcába vezet – akkor a homályban végzed. És közülünk valaki kénytelen lesz véget vetni földi létezésednek.
– Viszont lesz időm véghezvinni.
– Tudod, hogy néznek ki majdan kívülről szemlélve a tetteid? Egy pszichopata, aki normális, jó embereket gyilkol válogatás nélkül. Lélekbe markolóan vérfagylaló beszámolók az újságokban. Hangzatos gúnynevek – „moszkvai Borgia”, teszem azt. És annyi Gonosz érzést hintesz el az emberi szívekben, amennyivel egész brigádra való Setét mágus sem boldogulna egy év alatt.
– Miért van mindenre kész válaszotok? – kérdezte Szvetlána keserűen.
– Hát azért, mert letudtuk a tanulóidőt. És túléltük. Legalábbis a többség... túlélte.
Odaintettem a pincért, az étlapot kértem, majd így szóltam:
– Végezetül egy-egy koktél? Hogy aztán eltűzzünk innét. Válassz!
Szvetlána bólintott, miközben az itallapot tanulmányozta. A pincér, egy magas, napbarnított, nem orosz srác, mellettünk várakozott. Épp eleget láthatott már, s két leányzó, melyek közül az egyik férfiként viselkedett, igazán nem hozta lázba.
– „Alter Ego” – mondta Szvetlána.
Kétkedéssel ingattam a fejem – pont a legerősebb koktélok közül választott. De nem álltam neki vitatkozni.
– Két koktélt és a számlát!
Mialatt a mixer koktélunkat keverte, a pincér pedig a számlával bajmolódott, nyomasztó csendben ücsörögtünk. Végül Szvetlána megkérdezte:
– Rendben, a költőkkel kapcsolatban minden érhető. Potenciális Másfélék. És mi van a gonosztevőkkel? Caligula, Hitler, a mániákus gyilkosok?
– Emberek.
– Mindannyian?
– Törvényszerűen. Nekünk megvannak a saját gonosztevőink. A neveik semmit se mondanak az embereknek, egyébként meg nemsokára úgyis történelmi stúdiumok következnek a tanulmányaitokban.
Az „Alter Ego” jól sikerült. Két súlyos, egymással nem keveredő folyadékréteg úszott a kehelyben, egy fekete és egy fehér: édes szilvalikőr és keserű barnasör.
Készpénzzel fizettem – nem szeretek elektronikus nyomokat hagyni –, aztán fölemeltem kelyhemet.
– Az Őrségre!
– Az Őrségre! – egyezett bele Szvetlána. – És a szerencsédre, hogy sikeresen kikeveredj ebből a történetből!
Legszívesebben arra kértem volna, hogy kopogja le a mondottakat. De megálltam. Megittuk a koktélokat – két hajtásra: előszörre puha édesség, másodjára könnyű keserűség.
– Megjárja – mondta Szveta. – Tudod, tetszik nekem ez a hely. Lehetséges volna, hogy mégiscsak maradjunk még?
– Moszkvában sok kellemes hely van. Keressünk egy olyat, ahol nincsenek ejtőző feketemágusok!
Szveta bólintott:
– Mellesleg szólván, még nem jött vissza.
Az órámra pillantottam. Hát igen, ennyi idő alatt akár pár vödörre valót fáradt olajat is leereszthetett...
Ám az egészben az volt a legkellemetlenebb, hogy a mágus családja továbbra is az asztalnál üldögélt. És az asszony most már nyilvánvalóan aggódni kezdett.
– Szveta, mindjárt jövök.
– Ne feledd, hogy ki vagy! – suttogta a nyomomba.
Igen. Való igaz, csak úgy besétálni egy Setét mágus után a vécébe – kissé fura lett volna a részemről.
Mégis átvágtam a termen, menet közben a homályba pillantottam. Az lett volna a kézenfekvő, ha látom a mágus auráját, de körös-körül csak szürke pusztaságot láttam, a szokásos aurákkal színezve: elégedett, gondterhelt, parázna, részeg, örömteljes aurák.
Hisz csak nem oldott kereket, lehúzva magát a vécén!
Csupán az épület falain túl, valahol a belorusz követség tájékán villódzott egy aprócska láng – egy Másféle aurája. De nem a Setét mágusé, annál jóval gyöngébb, és a színe is más.
Hová tűnhetett?
A két ajtó közt végződő szűk folyosó üres volt. Egy pillanatig még haboztam – mi van, ha egyszerűen nem vettük észre, s mágusunk a homályon keresztül távozott, hátha akkora erővel bír, hogy képes teleportálódni? –, aztán kinyitottam a férfivécé ajtaját.
Nagyon tiszta volt minden, nagyon világos, egy kicsit szűk volt a hely, s a virágillatú légfrissítőt fölöttébb erősen lehetett érezni.
A Setét mágus közvetlenül az ajtó mellett feküdt, széttárt karja megakadályozta, hogy teljesen kinyissam. A mágus arckifejezése zavart volt, értetlenséget tükrözött, nyitott tenyerében egy vékony kristálycső csillogására lettem figyelmes. Nyilván a fegyveréhez kapott, de már túlságosan későn.
Vérnek nyoma se volt. Semmit se láttam, s amikor ismét a homályba néztem, legkisebb nyomát se leltem mágiának a térben.
A Setét mágussal mintha egy banális szívroham vagy gutaütés végzett volna, mintha bizony képes lenne effajta halálra...
De volt még egy részlet, ami teljességgel cáfolta ezt a lehetőséget.
Egy kis vágás az inge gallérján. Keskeny, akárha borotvával ejtették volna. Mintha torkon szúrták volna egy késsel, miközben könnyedén fölsértették a ruháját is. Csak épp a bőrfelületen nyoma sem volt semmiféle sérülésnek.
– Rohadékok – suttogtam, magam sem tudván, kinek is címezzem az átkot. – Rohadékok!
Aligha létezhet rosszabb helyzet annál, mint amibe most keveredtem. Előbb a testcsere, majd indulás egy „szemtanúval” holmi népes étterembe, hogy aztán most itt álljak teljesen egyedül, egy Setét mágus teteme fölött, akit a Dúvad ölt meg.
– Gyere, Pavlik! – hallottam a hátam mögül. Megfordultam – a Setét mágussal egy asztalnál ülő asszony lépett a folyosóra, kezénél fogva vezetve kisfiát.
– Nem akarok, anyu! – rikkantotta toporzékolva a gyerek.
– Bemész és megmondod a papának, hogy hiányoljuk – mondta türelmesen az asszony. A következő pillanatban fölemelte a fejét és megpillantott engem.
– Hívjanak valakit! – kiáltottam kétségbeesetten. – Telefonáljon! Valaki rosszul lett! Vigye innét a gyereket és hívjon valakit!
Alighanem a teremben is meghallották, Olga hangja meglehetősen átható volt. Egy csapásra csönd lett, csupán az elnyújtott népzenét lehetett hallani, ám a hangok kivehetetlen mormogása elcsitult.
Hát persze, hogy nem hallgatott rám. Odarohant, félrelökött az útból, a férje teste mellé roskadt, és fennhangon siratni kezdte – kifejezetten siratni –, fölfogta a történteket, ám a kezével egyre csak matatott: kigombolta az eltépett inggallért, cibálta a mozdulatlan testet. Aztán az asszony pofozni elkezdte a mágust, mintha abban reménykedne, hogy az csak tetteti magát vagy csupán elájult.
– Anyu, miért ütöd a papát? – rikkantotta vékony hangon Pavlik. Nem annyira ijedt volt, mint inkább csodálkozott, nyilvánvaló, hogy még soha nem látott veszekedést. Békés egy család lehetett.
Vállánál fogva óvatosan kezdtem oldalra húzni a kisfiút. A folyosóra pedig máris özönleni kezdett a jónép. Észrevettem Szvetát, amint kikerekedett szemmel közelít – rögtön átlátta, mi történt.
– Vigye arrébb a gyereket! – szóltam a pincérnek. – Ez az ember alighanem meghalt.
– Ki találta meg a testet? – kérdezte nagyon nyugodtan a pincér. Most a legkisebb akcentusa sem volt – nem úgy, mint amikor fölszolgált az asztalunknál.
– Én.
A pincér bólintott, miközben ügyesen továbbadta a fiúcskát – aki már sírva is fakadt, fölfogván, hogy kicsinyke és kellemesen berendezett világában valami rossz dolog történt – az éttermi személyzet egyik női tagjának.
– Mit keresett a férfivécében?
– Nyitva volt az ajtó, és megláttam, ahogy ott fekszik – hazudtam gondolkodás nélkül.
A pincér bólintott, mintegy elfogadván az események történtének ilyetén módját. Ugyanakkor erősen megmarkolt a könyökömnél fogva.
– Muszáj lesz megvárnia a rendőrség kiérkeztét, kisasszony.
Szvetlána átverekedte magát hozzánk, s az utolsó szavak hallatán összehúzta a szemét. Már csak ez hiányzott: hogy nekiálljon a körülöttünk lévők emlékezetét tisztogatni!
– Hogyne, hogyne. – Egy lépést tettem, mire a pincér kénytelen-kelletlen elengedte a karomat és utánam indult. – Szvetka, rémes egy látvány, egy halott van ott!
– Olja! – Szveta helyesen reagált. Átölelte a vállamat, a pincérre méltatlankodó pillantást vetett, aztán kivonszolt az éttermi részbe.
Ebben a pillanatban, miközben a sóvár, kíváncsi tömegen szuszakoltuk át magunkat, keresztülcikázott a kisfiú. Bömbölve rohant az anyjához, akit épp akkor próbáltak elhúzni a tetemtől. A zűrzavart kihasználva az asszony ismét halott férjéhez omlott, majd pedig nekiállt rázni a testet:
– Kelj föl! Gena, kelj föl! Kelj föl!
Megéreztem, ahogy Szvetlána összerezzent, miközben a jelenetet nézte. Odasúgtam:
– Na? Tűzzel-vassal irtsuk a Setéteket?
– Miért tetted? Hisz így is értettem volna! – suttogta dühödten Szvetlána.
– Micsoda?!
Egymás szemébe néztünk.
– Nem te voltál? – kérdezte bizonytalanul Szveta. – Bocsáss meg, elhiszem.
Akkor értettem meg, hogy most aztán végképp nyakig belekeveredtem.

 

A nyomozó nem tanúsított különösebb érdeklődést irántam. Szeméből pedig a már kialakult véleményét olvashattam ki – természetes halál. Gyönge szív, kábítószerekkel való visszaélés, satöbbi. Nem volt, de nem is lehetett benne szemernyi együttérzés sem egy olyan emberrel kapcsolatban, aki drága éttermekbe jár.
– A tetem így is feküdt?
– Így feküdt – erősítettem meg fáradtan. – Rémes!
A nyomozó vállat vont. Semmi rettenetest nem látott egy holttestben – amely ráadásul még csak össze sem volt vérezve. De azért nagylelkűen megerősítette:
– Igen, szörnyű látvány. Volt valaki a közelben?
– Senki. De aztán megjelent az asszony, a tetem felesége, a gyerekkel.
Egy sanda mosoly honorálta szándékosan összefüggéstelen mondandókámat.
– Köszönöm, Olga. Előfordulhat, hogy még keresni fogom. Ugye nem szándékozik elhagyni a várost?
Erőteljesen megráztam a fejem. A rendőrség a legkisebb mértékben sem nyugtalanított.
Viszont a főnök, aki a sarokasztalnál üldögélt nagy szerényen – annál inkább.
Miután nálam végzett, nyomozónk „a tetem felesége” felé indult. Borisz Ignatyjevics pedig rögvest az asztalunkhoz lépett. Vélhetően valamiféle könnyed elterelő igézettel volt védve, ügyet se vetett rá senki.
– Kiszórakoztátok magatokat? – csak ennyit kérdezett.
– Mi? – pontosítottam a biztonság kedvéért.
– Igen. Ti. Egész pontosan: te.
– Követtem az összes kiadott utasítást – suttogtam, miközben éreztem, ahogy megy föl bennem a pumpa. – Ezt a mágust egy ujjal sem bántottam!
A főnök fölsóhajtott.
– Ebben nem kételkedem. Ámde az egész történet tudatában ugyan miféle hóborttól vezéreltetve settenkedtél egymagad egy Setét nyomában... te, az Őrség hivatásos munkatársa?
– Ki láthatta előre? – háborodtam föl. – Kicsoda?
– Te. Ha már ilyesmire adtuk a fejünket... e helyt a példa nélkül való álcázásra gondolok. Mik is voltak azok a bizonyos utasítások? Egy percre sem szabad egyedül maradnod! Ha alszol... hát Szvetlánával egyetemben. Még zuhanyozni is kettesben kell! És vécére is együtt járni. Hogy minden, minden egyes pillanatban légy... – A főnök fölsóhajtott és azzal elhallgatott.
– Borisz Ignatyjevics – kapcsolódott váratlanul beszélgetésünkhöz Szvetlána. – Ennek most már semmi jelentősége sincs. Inkább gondoljuk át, hogyan is tovább.
A főnök enyhén csodálkozó pillantást vetett rá. Bólintott:
– Igaza van a leányzónak. Gondolkodjunk! Kezdjük azzal, hogy a szituáció egyszerűen katasztrofális. Ha eddig Antonra közvetett gyanú árnyéka vetült, hát akkor most gyakorlatilag horogra akadt. Ne ingasd a fejed! Egy friss tetem mellett állva láttak meg többen is. Egy Setét mágus teteméről van szó, akit ugyanazzal a módszerrel öltek meg, mint az összes előző áldozatot. Hogy ezek után is megóvjunk a vádtól... immáron nem áll módunkban. A Nappali Őrség a törvényszékhez fog fordulni, és az emlékezeted átvizsgálását fogja követelni.
– És ez nagyon veszélyes? – kérdezte Szvetlána. – Ugye? Viszont kiderül, hogy Anton ártatlan.
– Kiderül. És mellesleg a Setétek birtokába jutnak mindama információnak, amelyhez hozzáférése volt. Szvetlána, el tudod képzelni, mennyi mindent tud az őrség vezető programozója? Még ha nincs is mindennek a birtokában... csak rápillant az adatokra, földolgozza őket, nyomban el is felejti. Ám a Setéteknek is megvannak a maguk szakemberei. És amikor majd a fölmentett Anton kilép a bírósági teremből (tegyük föl, hogy kibírja tudatának kifordítását), a Nappali Őrség képben lesz az összes akciónk tekintetében. Érted, hogy mi zajlik itt valójában? Az új Másfélék oktatásának és fölkutatásának módszertana, a hadműveleti kielemzések, az ember-hírszerzők hálózata, a veszteségek statisztikája, a munkatársak személyi adatai, a pénzügyi tervek...
Rólam beszéltek, én pedig úgy ültem ott, mintha közöm se lenne a történtekhez. És egyáltalán nem a cinikus őszinteség volt a dolog veleje, hanem maga a tény: a főnök Szvetlánával tanácskozott, egy kezdő mágussal, nem pedig velem, a potenciálisan harmadosztályú mágussal.
Ha a történteket egy sakkpartihoz hasonlítjuk, akkor a fölállás bosszantóan egyszerű volt. Én egy futó vagyok, az Őrség szokványos, derék kifutója. Szvetlána pedig – gyalog. Ám olyan gyalog, mely már készen áll arra, hogy királynővé váljék.
És az egész katyvasz, ami esetlegesen rám várt, háttérbe szorult a főnök szemében, lévén lehetőséget adott arra, hogy egy kis gyakorlati foglalkozást tartson Szvetlánának.
– Borisz Ignatyjevics, hisz tudja: úgyse engedném meg, hogy átnézzék a memóriámat – mondtam.
– Akkor viszont elítélnek.
– Tudom. Meg is esküdhetek, hogy ezen Setétek halálához semmi közöm sincs. De nincs rá bizonyítékom.
– Borisz Ignatyjevics, és ha azt javasolnánk, hogy Anton emlékezetét csak a mai nap vonatkozásában nézzék át?! – kiáltott föl örömtelin Szvetlána. – Ennyi az egész, és meggyőződnek arról...
– Az emlékezetet nem lehet gerezdekre vágni, Szveta. A maga egészében fordul ki. Kezdve az élet első pillanatától. Az anyatej illatától, a magzatvíz ízétől kezdve. – A főnök most hangsúlyozott keménységgel beszélt. – És épp ebben van a baj. Még ha Anton nem is tudna semmiféle titkokról... Képzeld el, mi is ez valójában: fölidézni és újraélni mindent! Ringatózás a sötét, nyúlós folyadékban, elmozduló falak, a fény fölvillanása előtted, a fájdalom, a légszomj, önnön születésed átélésének kényszerűsége. Majd pedig tovább, egyik pillanat a másik után... Hallottál már arról, hogy halálodkor szemeid előtt lepereg az egész életed? Így van ez az emlékezet kifordításakor is. És ennek során valahol nagyon-nagyon mélyen megmarad annak emléke, hogy ez egyszer már megtörtént. Érted? Nehéz megőrizni a józan ítélőképességedet.
– Úgy beszél erről – szólt bizonytalanul Szvetlána –, mintha...
– Volt már részem ebben. Nem kihallgatás során. Több mint egy évszázada, amikor az Őrség épp csak elkezdte tanulmányozni az emlékezet kifordulásának hatásmechanizmusát, szükség volt egy önkéntesre. Aztán jó egy évig tartott, amíg sikerült helyrehozniuk.
– És hogyan? – kérdezte kíváncsian Szvetlána.
– Új benyomásokkal. Azzal, amit azelőtt még nem tapasztaltam meg. Idegen országok, szokatlan ételek, váratlan találkozások, szokatlan gondok. És mégis... – A főnök erőltetetten elmosolyodott. – Időnként azon kapom magam, hogy arra gondolok: mi is vesz körül valójában? A valóság vagy a visszaemlékezések? Élek, vagy egy kristálylapon heverek a Nappali Őrség irodájában, miközben épp az emlékezetemet bogozgatják, akár egy fonalgombolyagot.
Elhallgatott.
Körülöttünk emberek üldögéltek az asztaloknál, körülöttük pincérek nyüzsögtek. A helyszínelő csoport már elment, a Setét mágus testét is elvitték, az özvegyéért és gyermekéért valami férfi jött, vélhetően rokon. És immáron senki sem törődött a történtekkel. Sőt, ellenkezőleg – a vendégeknek megjött az étvágya, s az életkedvük is fölszökött. Ránk pedig ügyet sem vetettek: a főnök által futólag elhelyezett igézet arra késztetett mindenkit, hogy elfordítsák a tekintetüket rólunk.
És ha mindez már megtörtént?
Mi van, ha én, Anton Gorogyeckij, a Nix Kereskedelmi Vállalat rendszergazdája, másodállásban pedig az Éjszakai Őrség mágusa, valójában egy ősi rúnákkal teleírt kristálylapon fekszem? És valakik épp az emlékezetem kibogozásán fáradoznak, azt vizslatják, preparálják. Setét mágusok vagy éppenséggel a vegyes összetételű Törvényszék.
Nem!
Ez nem lehet. Nem érzem azt, amiről a főnök beszélt. Nincs déja vum. Soha nem voltam még női testben, és soha nem bukkantam idegen tetemekre nyilvános vécékben...
– Lefárasztottalak benneteket – mondta a főnök. A zsebéből egy keskeny, vékony szivarkát húzott elő. – Világos a helyzet? Mihez kezdjünk?
– Kész vagyok teljesíteni a kötelességemet – mondtam.
– Várj csak, Anton! Nem kell a hősködés.
– Nem hősködöm. Nem arról van szó, hogy kész vagyok védelmezni az Őrség titkait. Egész egyszerűen nem élnék túl egy ilyen kihallgatást. Akkor már jobb meghalni.
– Hiszen nem is halunk meg emberek módjára.
– Igen, rosszabbul járunk. De készen állok.
A főnök fölsóhajtott.
– Bocsássatok meg, lányok! Anton, próbáljunk meg nem a következményeken töprengeni, hanem azon, ami a történtekhez vezetett. Időnként hasznos lehet a múltba nézni.
– Töprengjünk! – mondtam különösebb remény nélkül.
– A Dúvad immár néhány éve garázdálkodik a városban. Az elemző részleg által nyújtott legfrissebb adatok alapján ezek a furcsa gyilkosságok három és fél évvel ezelőtt kezdődtek. Az áldozatok egy része nyilvánvaló Setét. Más részük alighanem potenciálisan az. A meggyilkoltak közül senki sem állt magasabban a negyedik szintnél. Egyikük sem dolgozott a Nappali Őrségnek. Az meg külön poén, hogy mindahányan mértékletes Setétek voltak, már amennyire ez a szó egyáltalán megengedhető ebben a vonatkozásban. Gyilkoltak, befolyásolták az embereket, de jóval ritkábban, mint azt tehették volna.
– Megvezették őket – mondta Szvetlána. – Igaz?
– Alighanem. A Nappali Őrség nem bántotta ezt a pszichopatát és mondhatni egyenest tálcán kínálta saját fajtáját... azokat, akikért nem kár. Miért? Ez a fő kérdés: miért?
– Hogy gondatlansággal vádolhassanak meg bennünket – tételeztem föl.
– A cél nem igazolja az eszközt.
– Hogy valakit közülünk bemártsanak.
– Anton, az Őrség összes munkatársa közül egyedül neked nincs alibid a gyilkosságok idejére. Miért vadászna rád a Nappali Őrség?
Vállat vontam.
– Zavulon bosszúja? – A főnök kétkedőn ingatta a fejét. – Nem. Csak nemrég keresztezted az útját. A csapást viszont már három és fél évvel ezelőtt eltervezték. Továbbra is kérdés marad: miért?
– Talán mert Anton potenciálisan nagyon erős mágus? – kérdezte csendben Szvetlána. – És erre jöttek rá a Setétek. Késő átállítani a maguk oldalára, így hát elhatározták, hogy inkább elpusztítják.
– Anton erősebb, mint hiszi – felelte élesen a főnök –, de a második szintnél soha nem fog följebb emelkedni.
– És ha ellenségeink tovább látnak a valóság-variánsok terén, mint mi? – A főnök szemébe néztem.
– És akkor?
– Maradhatok gyönge mágus, lehetek közepes vagy erős. – Mi van, ha elég tennem valamit, amitől aztán megváltozik az erőegyensúly? Valami egyszerű cselekedet, aminek nincs köze a mágiához? Borisz Ignatyjevics, hisz a Setétek igyekeztek eltávolítani Szvetlánától... ezek szerint látták a valóság azon ágát, amelyben segíthetek rajta! És ha még valamit látnak? Valamit a jövőből? Ráadásul régóta látják már, és régóta készülnek arra, hogy semlegesítsenek. Ami mellett eltörpül a Szvetlánáért folytatott harc?
Eleinte a főnök figyelmesen hallgatott. Aztán összeráncolt szemöldökkel a fejét ingatta:
– Anton, nagyzási hóbortban szenvedsz. Már megbocsáss! Az Őrség minden egyes dolgozója sorsvonalának kifutását ellenőrzöm, a kulcsemberektől kezdve egész a gondnokig bezárólag. Biza nincs, már elnézést... nincs a jövődben semmiféle nagy beteljesülés. A valóság egyik ágán sem.
– Borisz Ignatyjevics, maga abszolúte biztos abban, hogy nem téved?
Mégiscsak sikerült fölbosszantania.
– Persze, hogy nem. Semmiben sem hiszek abszolút mértékben. Még magamban sem. De nagyon, nagyon kicsi az esélye annak, hogy igazad van. Hidd el.
Elhittem.
A főnökhöz mérve képességeim a nullát közelítik.
– Ezek szerint nem tudjuk a legfontosabbat: az okot?
– Igen. A csapással téged vettek célba, efelől immár nincs kétség. Azt hiszi, hogy a Gonosszal hadakozik, miközben már réges-rég valaki marionettbábuként rángatja zsinegen. Ma ugyanabba az étterembe irányították, ahová te is jöttél. Odadobtak egy áldozatot. Te pedig belekeveredtél.
– Akkor hát mi a teendő?
– Megkeressük Dúvadot. Ez az utolsó esély, Anton.
– Hisz ezzel gyakorlatilag megöljük.
– Nem mi. Mi csak fölleljük.
– Mindegy. Akármennyire is rossz, akármennyire is eltévelyedett, de mégiscsak a mi oldalunkon áll! A maga módján hadakozik a Gonosszal. Egyszerűen mindent el kell magyaráznunk neki.
– Késő, Anton. Késő. Elszalasztottuk a fölbukkanását. Most viszont olyan nyomot hagyott maga után... Emlékszel, hogyan végezte az a vámpírcsaj?
Bólintottam:
– Béke poraira.
– Pedig ő jóval kevesebb bűntettet hajtott végre... a Setétek szemszögéből. És szintén nem értette, mi megy végbe. Ám a Nappali Őrség elismerte bűnösségét.
– Vajon véletlenül ismerte el? – kérdezte Szvetlána. – Vagy pedig... holmi példastatuálás végett?
– Ki tudja? Anton, meg kell találnod Dúvadot.
Fölkaptam a tekintetemet.
– Megtalálni és aztán átadni a Setéteknek – mondta keményen a főnök.
– Miért én?
– Mert erkölcsileg csakis neked van jogosultságod ehhez. Lévén téged támadnak. Te pedig csupán védekezel. Egyikünk sem bírná ki, ha át kellene adnia egy Fénypártit, lett légyen bár ösztönös, autodidakta, a tetejébe még csúnyán átejtették... Túl nagy sokk lenne. Te viszont kibírod.
– Nem vagyok erről meggyőződve.
– Kibírod. És vedd eszedbe: ez az egy éjszaka áll a rendelkezésedre. A Nappali Őrség most már nincs mire várjon, reggelre már hivatalosan is vádlott leszel.
– Borisz Ignatyjevics!
– Emlékezz! Idézd föl, kik voltak az étteremben! Ki ment a Setét mágus nyomában a vécére?
– Senki. Ebben biztos vagyok, egész idő alatt szemmel tartottam, hogy kijön-e – szólt közbe Szvetlána.
– Ezek szerint Dúvad a vécében várta a mágust. Ám neki is ki kellett jönnie. Emlékeztek? Szveta, Anton?
Hallgattunk. Én – egyáltalán nem emlékeztem. Igyekeztem nem ránézni a Setét mágusra.
– Egyetlen ember jött ki – mondta Szvetlána. – Egy ilyen, na...
Elgondolkodott.
– Semmilyen, abszolút semmilyen. Átlagos ember, mintha milliónyi egybevett arcból keverték volna ki. Csak egy pillanatra láttam és rögvest el is felejtettem.
– Emlékezz! – követelte a főnök.
– Borisz Ignatyjevics, nem tudok. Csak egy ember. Férfi. Középkorú. Még csak föl se fogtam, hogy Másféle.
– Ösztönös Másféle. Még csak be sem lép a homályba, a határán egyensúlyoz. Szveta, emlékezz! Az arcára vagy valamilyen ismertetőjegyére.
Szvetlána végigsimított ujjával a homlokán.
– Amikor kijött, leült egy asztalhoz, ahol egy nő ült. Egy szép, szőke hajú nő. Épp sminkelte magát, még meg is jegyeztem, hogy a kozmetikuma „Lumene” márkájú: olykor magam is ezt használom, olcsó, nem jó fajta.
Mindenek dacára muszáj elmosolyodnom.
– És elégedetlen volt – folytatta Szveta. – Mosolygott, de olyan kényszeredetten. Mintha legszívesebben maradna, közben meg mennie kéne.
Újfent elgondolkodott.
– A nő aurája! – kiáltott föl hirtelen a főnök. – Emlékszel rá! Hoci a lenyomatot!
Fölemelte hangját és a hangneme is megváltozott. Persze senki sem hallotta meg az étteremben. Ám az emberek arcai görcsös grimaszba rándultak, a tálcát egyensúlyozó pincér megbotlott, földre ejtvén egy üveg bort és két kristálypoharat.
Szvetlána megrázta a fejét – a főnök oly fesztelenül ejtette transzba, mintha bizony köznapi ember lenne. Láttam, amint kitágulnak a pupillái és egy könnyed szivárványos sáv ível a leány és a főnök arcai között.
– Köszönöm, Szveta – mondta Borisz Ignatyjevics.
– Ügyi voltam? – kérdezte csodálkozva a leány.
– Igen. Vedd úgy, hogy hetedik fokozatú mágus vagy! Majd lejelentem, hogy személyesen nálam tetted le a vizsgát. Anton!
Most én néztem a főnök szemébe.
Egy löket.
Az emberek előtt láthatatlan energiaszálak áradása.
A kép.
Nem, nem láttam a Dúvad barátnőjének arcát. Egy aurát láttam, ami jóval többet ér. Kékes-zöld keveredő rétegek, akár a fagyi egy szilkében, aprócska barna pötty, fehér csík. Az aura meglehetősen összetett, emlékezetes, egészében véve még szimpatikusnak is mondható. Egyszer csak kezdtem rosszul érezni magam.
Szerelmes belé.
Szereti és haragszik rá valamiért, attól tart, hogy a másik kiszeretett belőle – s mégis tűr és hajlandó a továbbiakban is tűrni.
A nő nyomán megtalálom Dúvadot. És átadom a törvényszéknek – a biztos halálba.
– N-nem – mondtam.
A főnök együttérzőn nézett rám.
– Hisz a nő nem tehet semmiről! Ráadásul szereti, hisz maga is látja!
Mélabús zene szólt körülöttünk, s az emberek közül senki sem reagált fölkiáltásomra. Akár a földön is fetrenghetnék, vagy becsúszhatnék mások asztala alá – fölhúznák a lábukat és folytatnák az indiai étkek fogyasztását.
Szvetlána minket nézett. Megjegyezte az aurát, ám dekódolni már nem tudta: az már a hatodik fokozat.
– Akkor te pusztulsz el – mondta a főnök.
– Tudom is, hogy miért.
– És azokra nem gondolsz, akik téged szeretnek, Anton?
– Ehhez nincs jogom.
Borisz Ignatyjevics egy sanda mosolyt eresztett meg:
– Te hős! Huh, micsoda hősök vagyunk itt mindannyian! A praclink tiszta, szívünk merő arany, lábunk ganét nem tapodott. Emlékszel a nőre, akit innét elvezettek? Emlékszel a síró gyerekekre? Ők aztán nem Setétek. Köznapi emberek... mi pedig fogadalmat tettünk, hogy megvédjük őket. Mennyit mérlegeljük minden egyes tervbe vett akciónkat? Miért van az, hogy az elemzőink (bár különösebb sajnálatra nem szorulnak, én is percenként elátkozom őket) ötvenévesen már beleőszülnek a munkába?
Amiképp nemrég én hordtam le Szvetlánát, határozottan és fölényesen dirigálva neki, most hasonképp engem osztott ki a főnök.
– Az Őrségnek szüksége van rád, Anton! Szvetára is! Ámde egy pszichopatára, még ha jóindulatú is, nincs szükségünk! Fogsz a kezedbe valami kis tőrfélét, azt' gyerünk a kapualjakba meg a vécékbe Setéteket hajkurászni... nem kunszt. Csak nem gondolni a következményekre, tartózkodni a bűn súlyának mérlegelésétől. Hol is húzódik a mi frontunk valójában, Anton?
– Az emberek közt – sütöttem le a szemem.
– Kiket védelmezünk?
– Az embereket.
– Nem létezik az absztrakt Gonosz, ez az, amit értened kéne! A gyökerei itt vannak... körülöttünk, ebben a nyájban, amely már egy órával a gyilkosság után itt mulatozgat kérődzve! Ez az, amiért harcolnod kell. A Setét valójában egy hidra, s minél több fejét nyisszantod le, annál többet növeszt! A hidrákat éhhalállal pusztítják el, érted? Ha megölsz száz Setétet... hát ezer támad a helyükbe. Ezért bűnös ez a Dúvad! Ezért van az, hogy te, kifejezetten te fogod megtalálni, Anton. És rábírod, hogy törvény elé álljon. Magamagától avagy kényszerűségből.
A főnök egy csapásra elhallgatott. Hirtelen fölkelt.
– Lányok, indulás!
Már föl se vettem az effajta modort. Fölpattanván magamhoz kaptam a retikülömet – akaratlanul, reflexszerű mozdulattal.
A főnök nem rángat el csak úgy a semmiért.
– Gyorsan!
Hirtelen belém nyilallt, hogy muszáj meglátogatnom azt a bizonyos helyet, ahol a peches Setét mágust érte a halál. De még csak egy mukkot se kockáztattam erről szólni. Olyan sietősen indultunk meg a kijárat felé, hogy a biztonságiak tutira megállítanak, már ha képesek lettek volna látni bennünket.
– Késő – szólt halkan a főnök közvetlenül a kijárat előtt. – Túlfecsegtük magunkat.
Az étterembe hárman léptek be, azaz inkább beszivárogtak. Két kigyúrt srác egy leányzó kíséretében.
A leányzót már ismertem. Anna Donnyikova. A Nappali Őrség kis boszorkánya. Szeme egyszeriben elkerekedett, ahogy meglátta a főnököt.
A nyomában két megfoghatatlan, láthatatlan, a homályban járó sziluett mozgott.
– Kéretik megállni – szólt rekedten Alisza, mintha egyszerre kiszáradt volna a torka.
– Félre! – A főnök könnyedén elhúzta a tenyerét, mire a Setétek kezdtek visszaszorulni, a falak felé. Alisza nekiveselkedett, hogy ellenálljon a rugalmas falnak, ámde csekélyke ereje nem bírta szusszal.
– Téged szólítlak, Zavulon! – visította egyszerre.
Hoppá. E boszika alighanem a Nappali Őrség fejének kedvence lehet, ha egyszer joga van előszólítani!
A homályból újabb két Setét bukkant elő. Ránézésre úgy saccoltam, hogy nagyjából harmad-negyedosztályú harci mágusok lehettek. Persze kevesek lennének Borisz Ignatyjevics ellen, meg aztán én is besegítenék a főnöknek, ahhoz viszont elég erősek, hogy húzzák az időt.
Ennek a főnök is tudatában volt.
– Mit akartok? – kérdezte parancsolón. – Ez az Éjszakai Őrség ideje.
– Bűncselekmény történt. – Alisza szeme csak úgy lobogott. – Itt, méghozzá nemrég. Megölték a testvérünket, megölték, méghozzá valaki... – Tekintetét hol a főnökre, hol rám szegezte.
– Kicsoda? – kérdezte reménykedve a főnök. A boszorkány azonban nem dőlt be a provokációnak. Próbálná csak effajta váddal illetni, ráadásul az ő státusában és nem az ő idejében, Borisz Ignatyjevicset – hát menten falra kenné.
Ráadásul a főnök egy pillanatig sem gondolkodna el azon, érdemes-e mérlegelni tettét.
– Valaki a Fénypártiak közül!
– A Nappali Őrségnek fogalma sincs, ki lehet a tettes.
– Hivatalosan kérjük az együttműködést.
Egen. Innét már nem lehet meghátrálni. Megtagadni a másik Őrséggel való együttműködést – ez majdhogynem egy hadüzenettel ér föl.
– Téged szólítlak, Zavulon! – rikácsolta ismételten a boszorkány. Félénk remény ébredt bennem – hátha a Setétek feje nem hallja meg, vagy épp valami mással van elfoglalva.
– Készen állunk az együttműködésre – mondta a főnök. Hangja jéghidegen csengett.
Körülnéztem a teremben, a mágusok széles válla fölött – a Setétek már gyűrűt vontak körénk, azon nyilvánvaló szándékkal, hogy az ajtó közvetlen közelében tartsanak bennünket.
A jónép mindeközben zabált.
Akkora csámcsogás hallatszott, mintha bizony disznók ültek volna az asztaloknál. Bamba, üveges tekintetek, a kezükben evőeszközöket szorongatnak, ám az ételt a tenyerükkel söprik be, fulladoznak, fújtatnak, köpködnek. Egy méltóságteljes idősebb férfi, aki békésen vacsorázik három testőre és egy ifjú hölgy társaságában, egyenest üvegből szlopálja a bort. Egy szimpatikus ifjú – lerí róla, hogy yuppie – és kedves barátnője egymás kezéből tépik ki a tányért, miközben zsíros narancsszín mártással malacolják össze magukat. A pincérek egyik asztaltól a másikig cikáznak, és egyre hordják fogyasztóék elé a tányérokat, csészéket, üvegeket, szénserpenyőket, vázácskákat...
A Setéteknek megvannak a maguk módszerei arra, hogy elvonják a kívülállók figyelmét.
– Jelen volt maguk közül bárki is az étteremben a gyilkosság pillanatában? – kérdezte ünnepélyesen a boszorkány. A főnök hallgatott egy sort.
– Igen.
– Kicsoda?
– A kíséretemben lévő hölgyek.
– Olga, Szvetlána... A boszorkány majd fölfalt bennünket a tekintetével. – Nem volt jelen egy Másféle, az Éjszakai Őrség munkatársa, kinek emberi neve Anton Gorogyeckij?
– Rajtunk kívül nem volt jelen senki az őrség munkatársai közül! – mondta gyorsan Szvetlána. Jól tette, csak túl gyorsan. Alisza összevonta a szemöldökét: megértette, hogy kérdése nem elég koncentráltan sikeredett.
– Csendes éjszakánk van, nemdebár? – hallatszott az ajtó felől.
Zavulon jelent meg a hívásra.
Úgy néztem rá, mint akit villámcsapás ért: megértettem, hogy e főmágust nem lehet félrevezetni az álcázással. Lehet, hogy nem ismerte föl Iljában a főnököt, ám a vén rókát nem lehet egymás után kétszer ugyanazzal a trükkel becsapni.
– Csendesnek épp nem mondanám, Zavulon – szólt egyszerűen a főnök. – Zavard el innét a sleppedet, vagy magam teszem meg helyetted.
A Setét mágus pont úgy nézett ki, mint azelőtt, mintha megállt volna az idő, mintha a jeges telet nem váltotta volna föl a meleg – ha megkésve is érkező – tavasz. Az öltöny, a nyakkendő, a szürke ing, a régimódi keskeny cipő. Beesett orcák, kifejezéstelen tekintet, rövidre nyírt frizura.
– Tudtam, hogy egyszer még összefutunk – szólt Zavulon.
És közben engem nézett. Csakis engem.
– Micsoda ostobaság! – Zavulon a fejét ingatta. – Mire való ez neked, he?
Tett egy lépést, Alisza pedig félresuhant az útjából.
– Jó munka, tisztes jövedelem, kielégítő önimádat, a világ összes gyönyörét a kezedben tudhatod... csupán idejében kell kiötölni, adott esetben mi lészen a Jó. És mégis... úgy érzed, híjával vagy valaminek. Nem is értelek, Anton.
– Én viszont téged nem értelek, Zavulon. – A főnök elállta az útját.
A Setét mágus kelletlenül ránézett.
– Ezek szerint öregszel. A szeretőd testében – Zuvulon fölvihogott – Anton Gorogyeckij van. Az, akit a Setétek sorozatgyilkosának gyanítunk. Régóta már, hogy meglapult odabent, Borisz? És te ne vetted volna észre a cserét?
És azzal újból fölvihogott.
Végignéztem a Setéteken. Még nem fogták föl. Még egy pillanat, egy fél pillanat...
Aztán egyszerre megláttam, hogy Szvetlána fölemelt karral áll, nyitott tenyerein pedig sárga varázsláng lüktet.
A vizsgáját akár ötödik fokozatúnak is el lehet ismerni, csak hát ebben az összecsapásban mi veszítünk. Hárman vagyunk, ők pedig – hatan. Ha Szvetlána odavág – nem magát, hanem engem mentendő, hisz úgyis már nyakig vagyok a szarban –, kitör az ütközet.
Előrevetettem magam.
Kapóra jött, hogy Olga ilyen edzett és erős testtel bír. Kapóra jött, hogy mindannyian – a Fénypártiak és a Setétek is – elszoktunk a kezünk és lábunk erejére hagyatkozó agyalásoktól. Micsoda mázli, hogy Olga, megfosztván mágikus erejének nagyobb felétől, nem veti meg ezt a művészetet!
Zavulon összegörnyedvén hörgő hangot hallatott, miután öklömmel – vagyis Olgáéval – gyomorszájon vágtam. Egy rúgással elgáncsoltam és kiugrottam az utcára.
– Állj! – üvöltötte Alisza. Ünnepélyesen, gyűlölettel és szerelemmel telten.
Hajrá neki, iszkiri!
A Pokrovkán futottam, a Zemljanoj Val út felé, miközben retikülöm ütemesen verdeste a hátamat. Még jó, hogy nem magassarkúban vagyok. Elszakadni, elkallódni – annak idején kedvemre való volt a városi túlélés-kurzus, csak hát oly gyorsan vége lett: fene se gondolta volna, hogy az Őrség munkatársa lesz kénytelen majd bujkálni és menekülni, ahelyett, hogy a bujkáló menekülőket fogdosná össze...
Hátam mögött sivító süvöltés harsant.
Reflexeimre hagyatkozva ugrottam félre, egyelőre föl se fogtam, mi zajlik. Az utcán egy bíborszín lángsugár suhant végig tekergőzve, aztán lassítani igyekezett, hogy visszaforduljon, ámde jó adag tehetetlenségi ereje nem hagyta: a lövedék egy épület falába csapódott, egy pillanatra fehér izzásig hevítve a köveket.
De hisz ez...!
Megbotlottam, elestem, aztán körülnéztem. Zavulon épp újratöltötte harci rostélyát, de nagyon lassan mozgott, mintha közben valami folyamatosan visszatartaná, fékezné.
De hisz arra hajt, hogy végezzen velem!
Egy marék hamu se maradna belőlem, ha eltalálna Shahab Ustorával.
Ezek szerint mégsem volt igaza a főnöknek. A Nappali Őrségnek nincs szüksége arra, ami a fejemben van. Csupán el akarnak pusztítani.
Setétek a nyomomban loholtak. Zavulon a fegyverével célzott, a főnök pedig átölelvén a kitörni igyekvő Szvetlánát tartotta vissza. Fölpattantam és újból futásnak eredtem, immár annak tudatában, hogy nem sikerül elillannom. Egyedül annak örülhettem, hogy az utcán senki sem volt: az ösztönös, nem tudatosult félelem félresöpörte a járókelőket, alighogy kitört a leszámolás. Senki se sérül meg.
Fékcsikorgás hallatszott. Megfordulván épp láttam, ahogy a járőrök szétrebbennek, utat engedve egy őrülten száguldó kocsinak. A sofőr vélhetően azt hitte, hogy bandák közti leszámolás kellős közepébe csöppent, egy pillanatra megállt, aztán gázt adott.
Megállítani? Nem, képtelenség lenne.
Félreugrottam, a járdára guggoltam, majd egy ott parkoló régi Volga mögé bújtam Zavulon elől, hogy átengedjem a véletlenül odakeveredő sofőrt. Az ezüstös Toyota elszáguldott mellettem, majd a már ismerős átható féktuskó-izzító csikorgás kíséretében egyszer csak megállt.
A vezetőülés ajtaja kinyílt, s egy kéz intett felém.
Ez nem lehet igaz!
Csakis a gagyi akciófilmekben fordul elő, hogy a menekülő hőst fölveszi egy véletlenül pont arra járó kocsi.
Miközben ezen filóztam, már nyitottam is a hátsó ajtót, aztán bevágódtam a kocsiba.
– Indulj már, indulj már! – kiáltotta a nő, aki mellé keveredtem. Persze a sofőrt sem kellett noszogatni, máris száguldottunk előre. Hátunk mögött megint villant egyet, majd az Ustor újabb töltete száguldott felénk – a sofőr oldalra kormányozta a kocsit, hogy elengedje a lángsugarat. A nő fölvisított.
Ők vajon mit érzékelnek a látványból? Géppuskatűz? Rakétavető-össztűz? Lángszóró-lövet?
– Minek, minek álltál meg? – A nő megpróbált előrenyúlni, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy hátbavágja a sofőrt. Kész voltam rámozdulni, hogy elkapjam a kezét, ám a kocsi oldalra vágódása félredobta a nőt.
– Nem kéne – szóltam bársonyosan, amire egy méltatlankodó tekintet volt a válasz.
Naná. Ugyan melyik nő örvendeznék azon, ha egyszer csak a kocsiban teremne egy szimpatikus, ámde meglehetősen zilált ismeretlen hölgyemény, akit ráadásul egy csapat fölfegyverzett gengszter üldöz, s akinek kedvéért a férj bevállalja, hogy a tűz alá vett területre merészkedjen?
Egyébként a közvetlen veszély már elmúlt. Kirontottunk a Zemljanoj Valra, és immár egy folyamatos autóözönben haladtunk. Mind a barátok, mind pedig az ellenségek hátramaradtak.
– Köszönöm – szóltam a sofőr rövidre vágott tarkójához.
– Nem találták el? – Még csak hátra sem fordult.
– Nem. Nagyon szépen köszönöm. Miért állt meg?
– Mert egy balfék vagy! – visította a mellettem ülő. Az utastér másik sarkába húzódott, érezhetően viszolygott tőlem, mintha pestises lennék.
– Mert nem vagyok balfék – szólt nyugisan a férfi. – Mi bajuk magával? Rendben, nem az én dolgom.
– Meg akartak erőszakolni – kottyantottam találomra. Ha úgy vesszük, csodás sztori. Nemi erőszak, egyenest az étteremben, az asztalon: ez már nem is Moszkva – annak minden gengsztermurijával egyetemben –, hanem egy csehó valahol a Nagyon Vad Nyugaton...
– Hol tegyük ki?
– Itt. – A metrólejárat fölött izzó nagy „M” betűre néztem. – Hazaevickélek.
– Elvihetjük hazáig is.
– Nem kell. Köszönöm, már így is erején fölül segített.
– Rendben.
Nem állt le vitatkozni, sem pedig győzködni. A kocsi lefékezett, én pedig kiszálltam. A nőre néztem, aztán megszólaltam:
– Nagyon hálás vagyok mindenért.
A nő horkantott, aztán kapta magát, és becsapta az ajtót.
Nos tehát.
Mégis – az efféle esetek is bizonyítják, hogy valami értelme csak van a munkánknak.
Akaratlanul is megigazítottam a hajamat, aztán leporoltam a farmeromat. A járókelők figyelmes pillantásokat vetettek rám, de nem hőköltek hátra: ezek szerint annyira azért nem nézek ki rosszul.
Mennyi időm maradt? Öt perc, talán tíz, amíg az üldözők a nyomomra akadnak. Vagy a főnöknek sikerült föltartóztatnia őket?
Jó lenne. Már csak azért is, mert alighanem most már kezdem kapiskálni, mi is zajlik valójában.
És van esélyem. Ha mégoly parányi is, de mégiscsak egy esély.
A metró felé indultam, menet közben elővettem Olga retiküljéből a mobiltelefont. Már épp az ő számát akartam hívni, aztán némi szitkozódás után a sajátomat pötyögtem be.
Öt bugás, hat, hét.
Megszakítván a hívást inkább a saját mobilomat tárcsáztam. Ezúttal Olga rögtön fölvette.
– Halló? – szólt bele élesen egy ismeretlen, rekedtes hang. Az én hangom.
– Én vagyok az, Anton – rikkantottam. A mellettem elhaladó srác meglepetten nézett felém.
– Bunkó!
Egyebet nem is vártam Olgától.
– Hol vagy, Anton?
– Épp készülök a föld alá.
– Arra még ráérsz. Miben segíthetek?
– Képben vagy már?
– Igen. Párhuzamosan Borisszal is kommunikálok.
– Vissza kell kapnom a saját testemet.
– Hol találkozzunk?
Egy pillanatig elgondolkodtam.
– Azon az állomáson, ahol megpróbáltam leszedni az örvényt Szvetlánáról.
– Értem. Borisz elmagyarázta. Csináljuk úgy, hogy plusz három megálló a metró-körgyűrűn, fölfelé és balra.
Aha, a hálózaton méricskél.
– Világos.
– Az állomás közepén. Húsz perc múlva ott vagyok.
– Rendben.
– Vigyek valamit?
– Igen. Önmagamat. A többit pedig rád bízom...
Kinyomtam a telefont, aztán még egyszer körülnéztem, és megindultam az állomás felé.

 

 

4. FEJEZET

A NOVOSZLABODSZKAJA állomás közepén álltam. Megszokott jelenség e nem túl kései órán: egy nő álldogál, tán a pasiját várja, de az is lehet, hogy a barátnőjét.
Az én esetemben mindkettőt.
A föld alatt nehezebben találnak meg, mint a felszínen. Itt még a Setétek legjobb mágusai sem tudják bemérni az aurámat – át a talaj rétegein meg az ősrégi sírokon, melyekre Moszkva épült, a tömeg közepette, az emberek feszült áradatában. Persze az állomásokat se nagy kunszt átfésülni: elég lenne mindegyikre egy Másfélét állítani a képemmel, nem is kéne több.
Mégis abban reménykedtem, hogy van még fél-egy órám addig, míg a Nappali őrség be nem veti ezt a fogást.
Végső soron milyen egyszerű is minden. Immáron mily elegánsan is oldódik meg a fejtörő. A fejemet ingatva elmosolyodtam, mire egy punkforma fiatal srác máris kérdő pillantást vetett rám. Nem, barátocskám, tévedsz. Ez a szexi test önnön gondolatainak örvend.
Őszintén szólva rögtön rá kellett volna jönnöm, alighogy kezdtek összefutni körülöttem az intrika fonalai. És a főnöknek persze igaza van. Nem képviselek akkor értéket, hogy érdemes lenne miattam egy több évre szóló, veszélyes, pusztító kombinációt kiötölni. Másról van itt szó, egészen másról.
A saját gyöngeségeinkkel próbálnak lépre csalni. A jóság és a szeretet révén.
És sikerült is nekik, legalábbis majdnem.
Hirtelen iszonyúan megkívántam a cigit, olyannyira, hogy még a szám is megtelt nyállal. Különös, mert ritkán gyújtottam rá, alighanem ez Olga szervezetének reakciója. Elképzeltem őt 100 évvel ezelőtt – egy elegáns úrihölgy, amint szipkával szívja vékony cigarettáját, valahol egy irodalmi szalonban, Blok[30] vagy Gumiljov[31] társaságában.
Mosolygósan épp a szabadkőművesség kérdéseit taglalja, a népfelség elvét, a lelki tökély felé vezető utat...
De hát hová vezet mindez?
– Nincs egy cigije? – szólítottam meg a mellettem elhaladó srácot: elég jólszituáltnak tűnt ahhoz, hogy mondjuk ne „Arany Jává”-t, vagy valami effajta kapadohányt szívjon.
Csodálkozó tekintettel ugyan, de mégis felém nyújtott egy csomag „Parlament”-et.
Kivettem egy cigit, hálás mosollyal nyugtáztam a gesztust, majd pedig egy könnyed igézetet bocsátottam magamra. A járókelők tekintetei egy csapásra lesiklottak rólam.
Ezt már szeretem.
Összpontosítván a cigaretta végének hőmérsékletét kétszáz fokig emeltem, majd letüdőztem. Nincs mit tenni, várunk. Közben pedig megszegjük a rendületlennek hitt kisded szabályokat.
Az emberfolyam lassan mozgott, mintegy méteres távolságot tartva tőlem. Értetlenül szaglásztak a levegőbe, föl nem foghatták, honnét a dohányfüst szaga. Én pedig csak cigiztem, lehamuztam a lábamat, miközben elnéztem az ötlépésnyire álló rendőrt, s az esélyeimet latolgattam.
Ahhoz képest nem is állok olyan rosszul. Sőt. És ez egy kissé zavart.
Ha a cselszövevényt három éven át készítették elő, akkor a megvilágosodásomat magába foglaló lehetőséggel szintén számolniuk kellett. És válaszlépéssel is kellett készülniük – csupán az a kérdés, hogy mifélével?
A csodálkozó tekintetet elsőre észre se vettem. Ám amikor tudatosodott bennem, hogy ki is néz engem, egyszerre összerezzentem.
Jegor.
A kissrác, egy gyöngécske Másféle, aki fél évvel ezelőtt az Őrségek közti nagy csetepatéba keveredett. Akit mindkét oldal átvert. Egy nyílt kártya, melyet mindezidáig nem osztottak le a játékosoknak. Köztünk legyen szólva, az effajta lapokért nem igazán szoktak marakodni.
A képességeiből arra futotta, hogy átlásson hanyagul fölvett álcámon. Maga a találkozás annyira nem is lepett meg. A világban lépten-nyomon véletlenekbe botlunk, ámde ezen kívül léteznek előre meghatározott dolgok is.
– Szervusz, Jegor – szóltam meggondolatlanul. Széttártam az igézetet, s azzal a fiút is a nemtörődömség körébe vontam.
Összerezzent, körülnézett. Rám meredt. Ő persze nem látta Olgát emberi mivoltában. Csupán hóbagoly képében.
– Ki maga és honnét ismer engem?
Hát igen, kicsit fölnőtt már. Nem külsőre, hanem belül, mondhatni lélekben. Továbbra sem értettem, hogy sikerült mindmostanáig elkerülnie a végleges elköteleződést, hogyhogy nem áll sem a Fény, sem pedig a Setét oldalára. Hisz bejárása volt immáron a homályba, méghozzá olyan körülmények közt járta meg, hogy akármi is lehetett volna belőle. Ámde az aurája továbbra is tiszta maradt, semleges.
Saját sors. De jó is, ha valakinek saját sorsa van.
– Anton Gorogyeckij vagyok, az Éjszakai Őrség munkatársa – mondtam lazán. – Emlékszel rám?
Hát persze, hogy emlékszik.
– De...
– Ügyet se vess rá! Ez egy álca, váltogatni tudjuk a testeinket.
Arra gondoltam, vajon nem lenne-e érdemes fölidézni az illúzió-kurzust, hogy ideiglenesen visszanyerjem előző alakomat. De erre végül is nem volt szükség – a fiú elhitte nekem. Talán azért is, mert emlékezett a főnök alakváltoztatására.
– Mit akar tőlem?
– Semmit. A társamat várom, egy hölgyet, aki jelen testem valódi gazdája. Teljesen véletlenül találkoztam veled.
– Gyűlölöm a maguk Őrségeit! – kiáltotta Jegor.
– Ahogy gondolod, de tényleg nem szaglásztam utánad. Ha akarsz, eridj csak!
Na ezt viszont jóval nehezebben sikerült elhinnie, mint a testcserét. A fiú szemöldökét ráncolván gyanakvón körülnézett. Hát persze, hogy nehezére esett elmennie. Megérintette egy rejtély, olyan erőket érzett meg, melyek az emberi világ fölött állanak. És visszautasította ezen erőket, még ha csak ideiglenesen is.
Képzelem, mennyire szeretett volna kitanulni ezt-azt – ha csak apróságokat is, bűvésztrükköket a pirokinézis és telekinézis révén, szuggerálást, gyógyítást, átkozást: pontosan nem tudom, hogy mit, de biztos, hogy akarta. Nem csak tudni mindezekről, de gyakorolni is.
– Tényleg nem szaglászik utánam? – kérdezte végül.
– Nem szaglászom. Nem tudunk hazudni... közvetlenül nem.
– És ezt honnét tudjam, hátha ez is hazugság? – mormogta félrenézve a srác. Logikus.
– Sehonnét – hagytam rá. – Ha akarod: elhiszed.
– Szeretném elhinni – mondta, miközben továbbra is a padlót méregette. – De emlékszem, mi történt ott a tetőn. Éjjelenként visszatér álmomban.
– Nem kell tartanod a vámpírcsajtól – mondtam. – Elhunyt. A bíróság ítélete értelmében.
– Tudom.
– Honnét? – csodálkoztam rá.
– Fölhívott a maga főnöke. Az, amelyik szintén teste váltott.
– Erről nem tudtam.
– Egyszer akkor hívott, amikor senki más nem volt otthon. Azt mondta, hogy kivégezték a vámpírcsajt. És azt is mondta, hogy mivel potenciális Másféle vagyok, még ha nem is köteleződtem el, kivettek az emberek jegyzékéből. És soha többé nem húzhatnak sorsot felőlem, nem kell félnem.
– Hát persze, hogyne – erősítettem meg.
– Én pedig megkérdeztem, hogy a jegyzéken rajta maradtak-e a szüleim.
Na erre már nem tudtam hirtelenjében mit mondani. Tudatában voltam, mi volt erre a főnök válasza.
– Rendben, megyek. – Jegor hátrált egy lépést. – Közben végigégett a cigije.
Eldobtam a csikket, bólintottam:
– Honnét jössz? Későre jár.
– Edzésről, úszni járok. Nem, de mondja meg, tényleg maga az?
– Emlékszel a trükkre az eltört pohárral?
Jegor halványan elmosolyodott. Az emberekre a legolcsóbb trükkök gyakorolják a legnagyobb hatást.
– Emlékszem. Viszont... – Elhallgatott, miközben elnézett mellettem.
Megfordultam.
Fura önmagadat kívülről látni. Egy srác az én arcvonásaimmal, a járásommal, az én farmeromban és pulóveremben, az övén egy discman, a kezében pedig egy kis táska, mosolya – könnyed, alig észrevehető, szintén az enyém. De még a szeme, ez a hamis tükör, az is az enyém.
– Szervusz, Anton – mondta Olga. – Jó estét, Jegor.
Az, hogy itt találta a fiút, nem lepte meg. Különben is nagyon nyugodtnak tűnt.
– Jó estét. – Jegor hol rá, hol pedig rám nézett. – Anton most a maga testében van?
– Pontosan.
– Maga szimpatikus nekem. És honnét ismer engem?
– Akkor láttalak, amikor egy kevésbé szimpatikus testben voltam. Most pedig megbocsáss, de Antonnak nagy gondjai támadtak. Meg kell oldanunk őket.
– Elmenjek? – Jegor mintha bizony elfelejtette volna, hogy az imént éppenséggel erre készült.
– Igen. És ne haragudj, de nemsokára meleg lesz itt, fölöttébb forró lesz a helyzet.
A kissrác rám nézett.
– A Nappali Őrség vadászik rám – világosítottam föl. Moszkva összes Setétje.
– Miért?
– Hosszú történet. Úgyhogy tényleg sipirc haza!
Mindez meglehetősen durván hangzott, Jegor pedig elkomorodván bólintott. A peronra sandított – a szerelvény pont akkor futott be.
– De ugye megvédik magát? – mégiscsak nehezére esett beazonosítania, hogy ki kinek a testében található. – A maguk Őrsége?
– Megpróbálják – felelte Olga kellemesen. – Most pedig eredj, kérlek! Kevés az időnk, és egyre csak fogy.
– Viszontlátásra.
Jegor sarkon fordult és a szerelvényhez szaladt. Három lépés után kiért a nemtörődömség köréből, mire majdnem föllökték.
– Ha itt marad a fiú, bizton állítom, hogy a mi oldalunkra áll – szólt Olga a nyomába nézve. – Jó lenne megnézni annak valószínűségét, miért kereszteztétek egymás útját a metróban.
– Véletlen.
– Nincsenek véletlenek. Eh, Anton, valaha könnyedén kiismertem magam a valóság egyenesei közt, akárha nyitott könyvből tenném.
– Éppenséggel most nem jönne rosszul egy jövőbelátás.
– Igazi jövőbelátás rendelésre nem készíthető. Rendben, dologra! Szeretnéd visszakapni a testedet?
– Igen. Méghozzá rögtön.
– Ahogy akarod. – Olga kinyújtotta a karját – az én karomat –, és vállon ragadott. Hülye egy érzésem támadt, ambivalens. Alighanem ugyanezt érezhette meg, mert elmosolyodott. – Kellett neked ilyen hamar belebonyolódnod, Anton! Olyan spéci terveim voltak éjszakára...
– Talán bizony adjak hálát Dúvadnak, hogy keresztülhúzta a számításaidat?
Olga összpontosított, a mosolygást is abbahagyta.
– Rendben. Munkára!
Háttal álltunk egymásnak,karunkat oldalsó középtartásba emeltük. Elkaptam Olga ujjait, a saját ujjaimat.
– Add vissza, ami az enyém! – mondta Olga.
– Add vissza, ami az enyém! – ismételtem.
– Geszer, visszaadjuk adományodat.
Összerezzentem, fölfogván, hogy Olga a főnök titkos nevét használta. Méghozzá micsoda nevet!
– Geszer, visszaadjuk adományodat! – ismételte meg élesen Olga.
– Geszer, visszaadjuk adományodat!
Olga az ősi nyelvre váltott, beszéde kellemesen éneklő volt, úgy ejtette ki a szavakat, mintha az anyanyelvén szólna. Ám a fájdalom ráébresztett, mennyire nehezére is esik a mágikus erőfeszítés, mely összességében nem volt túlzottan nagymérvű, mintegy a második fokozatú erő szintjén mozgott.
Az alakváltás olyan, akár a rugó megfeszítése. Tudataink csupán azon energiának köszönhetően tartózkodtak az idegen testekben, melyet Borisz Ignatyjevics Geszer plántált belénk. Elég lemondani a befektetett energiáról – és visszanyerjük előbbi alakunkat. Ha valamelyikünk első szintű mágus lenne, hát fizikai kontaktusra se lenne szükség, mindezt a távolból is véghez lehetne vinni.
Olga hangja egyszer csak fölvijjogott: az elutasító formula végét skandálta.
Egy pillanatig semmi se történt. Aztán egy görcsös rángás futott végig rajtam, összerándultam, a szemem előtt egyszerre minden elmosódott és elszürkült, mintha a homályba mélyülnék. Egy pillanatra fölvillant az állomás – teljes egészében, a poros színes üvegablakok, a piszkos padló, az emberek lassú mozgása, az aurák szivárványa két vonagló test, mintha egymáson lettek volna keresztre feszítve.
Aztán beletaszítódtam, belenyomódtam, beleszorultam egy testburokba.
– A-a-a – nyögtem, miközben a padlóra estem, az utolsó pillanatban támaszkodva a karomra. Izmaim rángatództak, a fülem csöngött. A visszatérés jóval kényelmesebbnek bizonyult – talán mert nem a főnök vezette le.
– Jól vagy? – kérdezte bágyadtan Olga. – Hú, te aztán nagy gazember vagy!
– Mi? – kérdőn néztem a lányra.
Olga épp a homlokát ráncolta, miközben föltápászkodott:
– Azért beugorhattál volna, már elnézést, a vécére.
– Ahhoz Zavulon beleegyezése kellett volna...
– Rendben, fátylat rá. Anton, van még úgy egy negyedóránk. Mesélj!
– Mit?
– Amire rájöttél. Gyerünk! Nem merő passzióból szeretted volna visszanyerni a tested, vélhetően egy tervet is kidolgoztál.
Bólintottam, aztán fölegyenesedtem, leporolva összekoszolódott tenyeremet. Lepaskoltam a farmerom térdét is. Hónaljamat szorította a túlságosan szűkre vett szíj, mely a pisztolytáskát tartotta – lazítani kéne rajt'. A metróban már elég kevesen jártak, a nagy emberfolyamok levonulttak. Viszont a többieknek, lévén immáron nem kellett a tömegben való lavírozással törődniük, hirtelen ideje támadt a gondolkodásra: aurák szivárványai villantak, idegen érzelmek utórezgései sodródtak felém.
Mennyire megnyesték Olga képességeit! Az ő testében erőlködnöm kellett ahhoz, hogy meglássam az emberi érzések titkos világát. Pedig hát ez annyira egyszerű – egészen egyszerű... Még csak büszkélkedni sem lehet vele különösebben.
– Nem kellek én a Nappali Őrségnek, Olja. Egyáltalán nem. Hétköznapi, átlagos mágus vagyok.
Bólintott.
– Ámde mégis ellenem indítottak vadászatot. Efelől nincs kétség. Ezek szerint nem préda, hanem csali vagyok. Ahogy Jegor is csalivá lett, amikor Szveta vált prédává.
– És erre csak most jöttél rá? – Olga a fejét ingatta. – Hát persze. Csali vagy.
– Szvetlána miatt?
A varázslónő bólintott.
– Csak ma értettem meg – vallottam be. – Egy órával ezelőtt, amikor Szveta, ellenállást akarván kifejteni a Nappali Őrséggel szemben, egyszeriben ötös szintű erőfokozatra emelkedett. Kapásból. Amint elkezdődött volna az összecsapás... menten megölik. Hisz bennünket is könnyű irányítani, Olja. Az embereket különféle irányokba lehet ráncigálni, a Jóhoz és Gonoszhoz, a Setéteket pedig saját galádságaikkal lehet lépre csalni: az önimádat, a hataloméhség és a dicsőségszomj révén. Bennünket meg a szeretettel lehet bevenni. E téren oly védtelenek vagyunk, akár a gyermekek.
– Igen.
– A főnök képben van? – kérdeztem. – Olja?
– Igen.
A szavakat úgy préselte ki magából, mintha a torkát szorongatnák. Nem hiszem el! Az évezredeket megélt Fénypárti mágusok éppenséggel nem szoktak szégyenkezni. Oly gyakran mentették meg a világot, hogy kívülről fújják az összes erkölcsi kibúvót. A Hatalmas Varázslónők nem szoktak szégyenkezni, akkor sem, ha nagyságuk immáron a múlté.
Elnevettem magam.
– Olja, te elsőre vágtad? Ahogy befutott a tiltakozás a Setétektől? Ellenem folytatnak hajtóvadászatot, miközben a cél az, hogy rávegyék Szvetlánát az elszakadásra?
– Igen.
– Igen, igen, igen! És mindezek során egyikünket sem figyelmeztettek?
– Szvetlánkának épp ideje fölnőni. Nem pedig egyesével venni a lépcsőket. – Olga szemében egy aprócska láng lobbant föl. – Anton, a barátom vagy. Megmondom őszintén. Értsd meg, most nincs idő arra, hogy teljesértékű nevelést adjunk egy női Hatalmasnak. Márpedig szükség van rá, nagyobb szükség, mint ahogy azt el tudnád képzelni. Neki pedig lesz ereje hozzá. Megedződik, megtanulja, miképp gyűjtse össze és használja az erejét, s ami a legfontosabb: megtanulja, miképp fogja vissza magát.
– És ha én közben elpusztulok... akkor ez csak fokozza az akaratát és növeli gyűlöletét a Setét ellen?
– Igen. De nem fogsz elpusztulni, erről meg vagyok győződve. Az Őrség keresi Dúvadot, mindenki talpon van. Átadjuk a Setétnek, s akkor ejtik ellened a vádat.
– Viszont elpusztul egy idejében nem hasonult Fénypárti mágus. Szerencsétlen, magányos, agyonhajszolt... akinek meggyőződése, hogy egymagában száll szembe a Setéttel.
– Igen.
– Ma valahogy mindenben egyetértesz velem – mondtam a lehető legnyugodtabban. – Olga, és mi van akkor, ha mindaz, amit itt űztök, közönséges aljasságnak bizonyul?
– Nem. – A hangjában nyoma sem volt a kételynek. Ezek szerint a tétek fölöttébb nagyok.
– Meddig kell tartanom magam, Fénypárti?
Összerezzent.
Valamikor réges-régen ez volt a bevett megszólítás az Őrségben: Fénypárti. Fénypárti – vajon miért veszítette el idővel korábbi jelentését, vajon miért hangzik ez ma oly sután, mint a „gentleman” megszólítás a sörösbódé körül rajzó koszos hajléktalanok körében?
– Legalább reggelig.
– Az éjszaka többé már nem a mi időnk. Ma az összes Setét ellepi Moszkva utcáit. És teljes joggal teszik majd, amit tesznek.
– Csak addig, amíg megtaláljuk Dúvadot. Tarts ki!
– Olga... – hozzáléptem, tenyerembe fogtam az arcát, egy pillanatra teljesen megfeledkezvén a köztünk lévő korkülönbségről (ugyan mit számítanak az évezredek a végtelen éjszakához képest), az erőnk közti különbségről, a tudásunkban mutatkozó különbségről. – Olga, te magad vajon elhiszed-e, hogy megérem a reggelt?
A varázslónő hallgatott.
Bólintottam. Többé már nem volt miről beszélnünk.

 

Érdekes, érdekes
Elveszítni magad hajnalban.
Átlátszó ajtókon kopogtatni,
Miközben tudod – senki sem felel.[32]

 

A minidiszk-lejátszómat egy gombnyomással véletlen lejátszásra állítottam. És nem azért, mert a dal nem felelt meg a hangulatomnak, ellenkezőleg.
Szeretem az éjjeli metrót.[33] Magam sem tudom, miért. Nincs semmi különösebb látnivaló, kivéve az unalomig ismerős reklámokat és a megfáradt, egyhangú emberi aurákat. Motorzúgás, léghuzatok a nyitott ablakokból, döccenők a síneken. Fásult várakozás az állomásra, ahol majd le kell szállnod.
Mindezek ellenére szeretem.
Oly könnyű bennünket lépre csalni a szeretetünkkel!
Összerezzentem, föltápászkodtam, az ajtóhoz léptem. Őszintén szólva úgy terveztem, hogy a végállomásig megyek.
– „Rizsszkaja”. Következő megálló az „Alekszejevszkaja”.

 

És újból feszülten hallgatnak,
Mindegyikük ugyanarról,
Ma indul be a szezon
A bélpoklosok klubjában.[34]

 

Megjárja.
Már a mozgólépcsőn álltam, amikor szembejövet egy könnyed erőfuvallatot éreztem. Végigpásztáztam szememmel a lefelé jövő mozgólépcsőt – és majdnem kapásból kiszúrtam a Setétet.
Nem, ez nem a Nappali őrség törzsállományú munkatársa, viselkedésre sem olyan. Egy apróbb kaliberű mágus, olyan négyedik-ötödik szintű, inkább ötödik: nagyon izmozott, miközben a környezetében lévőket szkennelte. Egészen ifjú, a húszas évei elején járhat, hosszú világosszín hajjal, gyűrött dzsekije széttárva, arcra kellemes, még ha feszült is.
Vajon mi indíthatott arra, hogy berukkolj a Setéthez? Mi történt azelőtt, hogy először a homályba léptél? Hajbakaptál a barátnőddel? Összevesztél a szüleiddel? Vizsgaidőszak alatt meghúztak a főiskolán, vagy kettest adtak az iskolában? Netán a tyúkszemedre hágtak a trolibuszon?
Az a legszörnyűbb, hogy külsőre meg sem változtál. Ránézésre tán még jobb is lettél. A barátaid pedig csodálkozva azon kapták magukat, milyen jó is veled egy társaságban lenni, és ha veled egyetemben vágnak bele valamibe, hát az bizton sikerül. A barátnőd pedig hirtelen egy sor új értéket fedezett föl benned. A szüleid nem győznek örülni eszesedve komolyodó fiacskájukon. A tanáraid el vannak ragadtatva egy ily tehetséges tanulótól.
És senki se tudja, mekkora sápot szedsz a környezetedben lévőktől. Miféle hatással bír rájuk a jóságod, a tréfáid, az együttérzésed.
Lehunyt szemmel a gumikorlátra támaszkodtam. Fáradt vagyok, kissé spicces, ügyet sem vetek semmire, zenét hallgatok.
A Setét tekintete átsiklott fölöttem, lejjebb tévedt, majd visszakozván megremegett.
Nem volt időm fölkészülni, elváltoztatni a külsőmet, eltorzítani az aurámat. Nem számítottam arra, hogy máris elkezdik a metróbéli kutatást.
Hideg, átható érintés – akár egy széllöket. A srác épp a rólam való körözvénykép behasonlítását végezte, melyet alighanem Moszkva összes Setétjének megküldtek. Járatlan volt a hasonlítgatásban, a védelemről is megfeledkezett – észre sem vette, amint tudatom a homályban vágott ösvényen keresztül besiklott, s megérintette a gondolatait.
Öröm. Elragadtatás. Örömujjongás. Megtaláltam. Zsákmány. A zsákmány erejének egy részét átengedik. Megbecsülnek. Előléptetnek. Dicsőség. Megfizetek. Nem becsültek meg! Majd megértik. Megfizetnek.
Arra számítottam, hogy legalább a tudata zugában másfajta gondolatokat is találok. Mondjuk arról, hogy ellenség vagyok, hogy szemben állok a Setétekkel. Hogy hozzá hasonlókat gyilkoltam.
De nem. Semmi. Csakis magára gondolt.
Mielőtt az ifjú mágus bevetette volna ügyetlen csápjait, kirántottam a magaméit. Így ni. Különösebb képességekkel nem bír, a Nappali Őrséggel innét a metróból nem tud kapcsolatba lépni. Meg aztán miért is akarna. Számára én egy agyonhajszolt vad vagyok – méghozzá ez a vad még csak nem is veszélyes: inkább házinyúl, semmint farkas. Gyerünk, barátocskám.
Kiértem a metróból, a bejárat mellett félreálltam és megkerestem az árnyékomat. Az elmosódó sziluett a föld fölé lebegett, én pedig beleléptem.
Homály.
A járókelőket mintha áttetsző ködfátyol vonná be, az autók egyszerre teknősmód kezdtek cammogni, a fényszórók fénye sötétebb tónusúvá lett, nyomasztóan nehézkessé vált. Mindenütt csend, a hangok egy süket, alig kivehető zúgassa olvadtak össze.
Összességében elsiettem a dolgot, hisz eltart még egy ideig, míg a mágus utánam jön... Nagy erőt éreztem magamban, csurig telítődtem. Alighanem Olga műve. Miközben az én alakomat viselte, visszanyerte korábbi képességeit és föltöltötte a testet energiával, ám egy csöpp nem sok, annyit sem használt föl belőle. Ilyesmire még csak nem is gondolhatott, függetlenül az egész próbatételtől.
„Majd magad is megérted, hol a határ” – mondtam annó Szvetlánának. Olga réges-rég tudja már, hol a határ, nálam sokkal jobban.
Tettem pár lépést a fal mentén, majd a betonon keresztül ránéztem a ferde aknára, benne a mozgólépcső szalagjaival. Egy sötét pont mászott fölfelé. Meglehetős gyorsan: a mágus sietett, futott a lépcsőkön, ám az emberi világból egyelőre nem lépett ki. Spórol az erejével. Hát csak gyere, gyere!
Megdermedtem.
Velem szemben a föld fölött lebegve egy gomolygó felhőcske haladt, ködalvadék csomója, mely végső soron egy emberi alakot formázott.
Egy Másféle. Egykori Másféle.
Lehet, hogy a mi oldalunkon állt. De az is lehet, hogy nem. Haláluk után a Setétek is eltávoznak valahová. Ámde most csupán egy ködös, elmosódott felhőcske volt, az alkony örök vándora.
– Béke veled, elesett – mondtam. – Akárki is voltál.
Az ingadozó ködalak megállt előttem. Egyszer csak egy nyúlvány indult ki felém a testéből.
Ugyan mit akarhat tőlem? Két kezemen meg tudnám számolni az eseteket, mikor az alkony lakói kommunikálni próbáltak az élőkkel!
A keze – már ha egyáltalán kéznek lehet nevezni – remegett. Mindeközben fehéres ködfonalak szakadtak le és olvadtak szét a homályban, s hullottak alá a földre.
– Nagyon kevés az időm – mondtam. – Elesett, akárki is voltál életedben, Setét avagy Fénypárti, béke veled. Mit akarsz tőlem?
Mintha egy szélfuvallat oszlatná szét a fehér ködgomolyokat. A fantom megfordult, s kinyújtott karjával – most már nem volt kétségem afelől, hogy az elébb tényleg a kezét nyújtotta felém – a homályon keresztül valahová észak-keletre mutatott. Követtem iránymutatását: egy vékony, tűszerű sziluettre mutatott, mely ott izzott az égbolt alatt.
– Igen, a torony, értem! Mit jelent ez?
A köd oszlani kezdett. Egy pillanat múlva pedig a homály ugyanolyan üres lett, mint általában szokott lenni.
Megborzongtam. Egy halott próbált kommunikálni velem. Barát vagy ellenség? Tanácsot adott vagy figyelmeztetett?
Érthetetlen.
Átnéztem a csarnok falain keresztül, át a földön – a Setét már majdnem teljesen fölért, de még a mozgólépcsőn tartózkodott. Nos tehát, megpróbáljuk kitalálni, mit is akart a fantom. Nem állt szándékomban a toronyhoz menni, ehelyett fölkészültem egy másik, kockázatos, ámde váratlan útvonalra. E szerint pedig nem volt értelme annak, hogy óva intsen az Osztankinói Tévétoronytól.
Útmutatás? De hát kitől kaptam? Barát vagy ellenség – ez a fő kérdés. Arra nem lehet számítani, hogy az életen túl a különbségek elmosódnak, s a holtaink nem hagynak cserben a harc során.
Döntést kell hoznom. Döntenem kell, de nem most.
A metrókijárathoz futottam, menet közben húzván elő fegyveremet a hónaljamba szíjazott pisztolytáskából.
Pont idejében: a Setét akkor tűnt föl az ajtóban és azon nyomban a homályba mászott. Elég könnyen ment neki, csakhogy azt is láttam, mi tette ezt lehetővé. Idegen aurák fröccsentek, sötét szikrák szálltak szanaszét.
Ha az emberi világban vagyok, hát láttam volna, miként torzulnak el az emberi arckifejezések: a hirtelen támadt szívtájéki fájdalomtól, vagy a szívfájdalomtól, ami még annál is elviselhetetlenebb.
A Setét mágus körülhordozta tekintetét, a nyomomat kutatta. Ahhoz értett, hogy a körülötte lévőkből kiszívja az energiát, ám a technikával már hadilábon állt.
– Nyugi! – mondtam, s azzal a pisztoly csövét a gerincéhez nyomtam. – Nyugi! Már meg is találtál. Épp csak az a kérdés, mennyire örvendetes ez számodra...
Másik kezemmel átfogtam a csuklóját, miáltal elejét vettem annak, hogy bűvészmozdulatokat tegyen. Ezek a pimasz fiatal mágusok mind egy standard igézet-készlettel machinálnak – egyszerű, de hatásos. Csakhogy ehhez két kezének összehangolt munkája szükségeltetnék.
A mágus tenyere egyszeriben nyirkos lett.
– Indulás! – mondtam. – Elcsevegünk.
– Te, te... – Még most sem akarta elhinni, ami vele történt. – Te vagy Anton! Törvényen kívül állsz!
– Tegyük föl. Szerinted ez most segít rajtad?
Elfordította a fejét – a homályban eltorzult az arca, elvesztette vonzerejét és jólelkűségét. Nem, egyelőre még nem vette föl végleges homálybéli alakját, mint azt Zavulon tette. Ennek ellenére az arca már nem volt emberi. Az állkapcsa mélyre lógott, szája széles, békaszerű, szeme keskeny és zavaros.
– Te aztán ocsmányul nézel ki, haver – még egyszer hátbaböktem a pisztollyal. – Ez egy pisztoly. Ezüst tölténnyel van töltve, még ha ez nem is szükségszerű. A homályvilágban fikarcnyival se fog rosszabbul működni, mint az emberiben... lassabb lesz ugyan, de téged ez se ment meg. Ellenkezőleg: érezni fogod, ahogy a lövedék átszakítja a bőrödet, átverekszi magát az izomrostokon, szétzúzza csontodat, átszakítja az idegeket.
– Nem fogod megtenni!
– És ugyan miért nem?
– Akkor aztán ki nem mosod magad!
– Tényleg? Ezek szerint még van esélyem? Tudod, valahogy egyre inkább kedvem támad meghúzni a ravaszt. Lódulj, te féreg!
Rúgásokkal noszogatván mozgásra, két bódé közti szűk átjáróba vezettem a mágust. A falakon bőven tenyésző kék moha, egyszerre csak rángatódzni kezdett. A homályflóra igencsak szerette volna megkóstolni érzelmeinket: az én haragomat meg az ő félelmét. Ugyanakkor még az agyatlan növények is rendelkeztek az önfenntartás ösztönével.
S a Setét mágus is igencsak jól el volt látva vele.
– Ide figyelj, mit akarsz tőlem? – vakkantotta. – Betájoltak, aztán arra utasítottak, hogy kerítsünk elő! Csupán parancsot teljesítek! Tartom magam a Megállapodáshoz, járőr!
– Többé már nem vagyok járőr. – A fal felé taszítottam, egyenest a moha puha ölelésébe. Hadd szívjon ki belőle némi félelmet, különben a végén még szót se tudunk érteni egymással. – Ki vezeti a hajtóvadászatot?
– A Nappali Őrség.
– Konkrétan?
– A parancsnok, a nevét nem tudom.
Ez alighanem tényleg igaz. Mellesleg én még ismerem is...
– Konkrétan ehhez a metróállomáshoz irányítottak?
Elbizonytalanodott.
– Beszélj! – Pisztolyommal a mágus hasát vettem célba.
– Igen.
– Egyedül?
– Igen.
– Hazudsz. Egyébként nem fontos. Mit parancsoltak, mit tegyél, ha észreveszel?
– Hogy figyeljelek meg.
– Megint hazudsz. Ez viszont most fontos. Gondold meg, és felelj újra!
A mágus hallgatott – alighanem a kék moha terven fölül teljesített...
Meghúztam a ravaszt, s lövedék örömódát zengve küzdötte le a köztünk lévő méternyi távolságot. A mágusnak még arra is volt ideje, hogy észrevegye – elkerekedett szemmel egyszeriben emberibbnek hatott, megrándult, de túl későn.
– Egyelőre ez csak egy sebesülés – mondtam. – És még csak nem is halálos.
A földön fetrengett összegörnyedve, miközben a hasán tátongó sebet igyekezett elszorítani. Vére a homályban szinte áttetszőnek hatott. Talán csak illúzió, de meglehet, a mágus személyes sajátossága.
– Felelj a kérdésre!
Egy karlendítéssel egyszerre lángra lobbantottam körös-körül a kék mohát. Elég volt, ezentúl a félelem, fájdalom, kétségbeesés alapján fogunk játszani. Elég volt a könyörületből, a jóindulatból meg a beszédből.
Ez a Setét.
– Parancsba adták, hogy jelentselek le, illetve lehetőség szerint próbáljalak meg elpusztítani.
– Nem föltartóztatni? Hanem kifejezetten elpusztítani?
– Igen.
– Elfogadom a választ. A kapcsolattartás eszköze?
– Telefon, sima telefon.
– Ide vele!
– A zsebemben van.
– Dobd ide!
Bénázva matatott a zsebében – sebesülése nem halálos, s a mágus ellenállóképességének szintje meglehetősen magas volt még, viszont pokoli kínokat állhatott ki.
Olyat, ami neki dukált.
– Mi a szám? – kérdeztem miután elkaptam a mobilt.
– Az elsődleges gyorshívás gombon van.
A készülék kis képernyőjére pillantottam.
Az első számjegyek alapján a másik telefon akárhol lehet. Egy ugyanilyen mobil.
– Ez a hadműveleti törzs? Pontosan hol található?
– Én nem... – A pisztolyra nézve elhallgatott.
– Emlékezz! – bátorítottam.
– Azt mondták, hogy öt percen belül ideérnek.
Szóval így.
Hátrapillantottam, az égbolt hátterén égő tűre. Meglehet, igen, teljes mértékben lehetséges.
A mágus megmozdult.
Nem szándékosan provokáltam azzal, hogy levettem róla a szemem. Ámde mikor a zsebéből előhúzott egy pálcát – durva, rövid, láthatóan nem a saját keze munkája, hanem holmi készen vett gagyi –, egyszeriben megkönnyebbültem.
– Na? – kérdeztem miután megdermedt, s csak nem szánta rá magát a fegyverhasználatra. – Gyerünk!
A srác hallgatott, nem mozdult.
Ha rám támad – hát beléürítem az egész tölténytárat. És ennek mondhatni végzetes hatása lenne. Ámde biztos kaptak kiképzést arra az esetre, ha Fénypártiakkal keverednek konfliktusba. És most megértette, hogy nehezemre esik megölni, így fegyvertelenül és védtelenül.
– Mi lesz már, ellenszegülsz végre? – szóltam. – Borisz! Szukafattya, akkor bizony nem voltál zavarban, amikor mások sorsát tetted tönkre, amikor védtelenekre támadtál! Na? Gyerünk!
A mágus megnyalta az ajkát – a nyelve hosszú volt és kissé elágazott. Egyszerre megértettem, miféle homályalakot vesz föl előbb vagy utóbb, és egy csapásra megundorodtam.
– Megadom magam, s irgalmadra bízom magam, járőr. Jóindulatért és tárgyalásért esedezem.
– Lefogadom: alighogy elmegyek innét, rögvest kapcsolatba lépsz a tiéiddel – mondtam. – Vagy a környezetedből annyi erőt szippantasz ki, hogy reanimálódj és elvergődj a telefonig. Nemdebár? Hisz mindketten tudjuk.
A Setét elmosolyodott és megismételte:
– Jóindulatért és tárgyalásért esedezem, járőr!
Kezemben lóbáltam a pisztolyt, miközben a fölényesen vigyorgó arcot figyeltem. Készek arra, hogy örökké esedezzenek. És soha nem adakoznak.
– Mindig is annyira nehezemre esett megérteni tulajdon kettős erkölcsünket – mondtam. – Oly nehéz és kellemetlen. Ezt csak idővel érthető meg, márpedig abból nekem most kevés van. Amikor önigazolást kell kiötölni. Amikor nem lehet mindenkit megvédeni. Amikor tudod, hogy egy különleges ügyosztályon naponta írják alá az emberekre szóló licenceket, akiket a Setétnek vetnek áldozatul. Bosszantó, ugye?
A vigyor menten leolvadt az arcáról. Úgy ismételte, mintha igézet lenne:
– Jóindulatért és tárgyalásért esedezem, járőr.
– Momentán nem vagyok járőr – mondtam.
A pisztoly megrándult, kopogó hang kíséretében lomhán mozgásba lendült a závár, ahogy a töltényhüvelyeket köpdöste kifelé. A lövedékek úgy araszoltak a levegőben, akárha egy apró dühös darázsraj lettek volna.
Csak egyszer kiáltott föl, aztán két lövedék cafatokra tépte a koponyáját. Amikor a pisztoly az utolsó csattanás után elhallgatott, lassan, gépiesen tárat cseréltem.
Egy szétszaggatott, torz test hevert előttem. Már kezdett előtűnni a homályból, s vele együtt a Setét sminkje is lemosódóban volt a fiatal arcról.
Végighúztam kezemet a levegőben, miközben a téren átfolyó valamit igyekeztem lerántani és megragadni – valami olyat, ami megfoghatatlan. A Setét mágus ábrázatáról vettem másolatot.
Holnapra megtalálják. Egy jóravaló, derék, mindenki által szeretett ifjút. Akit bestiálisan meggyilkoltak. Mennyi Gonoszt hoztam most a világra? Mennyi könnyet, elkeseredettséget, vak gyűlöletet? Miféle fonal ered innét a jövőbe?
Ugyanakkor: mennyi Gonoszt öltem meg? Hány ember él majd tovább és jobban? Mennyi könnynek vettem elejét, mennyi düh fölgyülemlése marad el, mennyi gyűlölet nem maradt megszületetten.
Meglehet, hogy most hágtam át ama korláton, amelyen nem szabad átlépni.
Meglehet, hogy most látom csak a következő határt, amelyen muszáj túllépnem.
Visszasüllyesztettem pisztolyomat a tokjába és kiléptem a homályból.
Az Osztankinói Tévétorony tűként fúródott az égboltba.
– Játsszunk eztán szabályok nélkül! – mondtam. – Semmi, de semmi szabály.
Azonnal sikerült kocsit fognom, még csak altruisztikus rohamot se kellett kiváltanom a sofőrben. Talán azért, mert most már a halott Setét mágus ábrázatát viseltem – egy fölöttébb pöpec ábrázatot?
– Irány a tévétorony! – nyilvánítottam ki óhajomat, miközben a szakadt Zsigába kászálódtam. – És gyorsan, ha kérhetem, még záróra előtt érjünk oda!
– Mulatni mész? – vigyorodott el a volán mögött ülő szikkadt férfi, aki szemüvegében kissé Surikra[35] emlékeztetett holmi régi vígjátékokból.
– De még mennyire – feleltem. – De még mennyire.

 

 

5. FEJEZET

A TÉVÉTORONYBA még be lehetett menni. Vettem egy jegyet, külön felárral, hogy az étterembe is bemehessek, majd átvágtam a tornyot övező zöld mezőn. Az utolsó 50 méteren az út egy gyatra kis védőtető alatt vezetett. Jó lenne tudni, hogy ugyan minek építették? Csak tán nem hullik olykor betonmorzsalék az ósdi épületről?
A védőtető az áteresztőpont kis bódéjához vezetett. Fölmutattam az igazolványomat, átléptem a fémkereső detektor patkó alakú kapuján – amely mellesleg nem is működött. Ennyit tesz az összes formalitás, ez képezi a stratégiai objektum védelmét.
Egyszeriben kétségek vettek erőt rajtam. Szó se róla, elég különös ötlet volt idejönni. A közelben nem érzékeltem Setétek tömeges előfordulását. Ha pedig mégis itt voltak, akkor elég jól leplezték magukat – ezek szerint másod-harmadszintű mágusokkal fogok koccanni. Kifejezetten öngyilkosbarát magatartás...
A törzskar. A Nappali Őrség hadműveleti törzse, melyet a hajtóvadászat, az ellenem irányuló hajtóvadászat koordinálása céljából állítottak föl. Kinek kellett volna még jelentenie a föllelt prédáról a tapasztalatlan mágusnak?
Most viszont magam másztam el a törzskarig, oda, ahol legalábbis egy tucat Setét nyüzsög, köztük tapasztalt kopók. Hogy magam dugjam fejemet a hurokba – ez ostobaság, nem pedig hősiesség, ha egyáltalán van még bárminemű esélyem arra, hogy megússzam. Nagyon bizakodtam abban, hogy maradt még esélyem.
Alulról, a támasztékul szolgáló betonszirmok felől nézve a torony jóval masszívabbnak tűnt, mint a távolból szemlélve. Pedig hát a moszkvaiak többsége alighanem soha életében nem ment föl a kilátóteraszra, számukra a torony csupán egy az égbolton látható, elmaradhatatlan sziluett maradt, gyakorlati és szimbolikus szempontokat szolgál, de semmi esetre sem pihenőhely. Körös-körül úgy süvített a szél, mintha egy bonyolult szerkezet aerodinamikai szélcsatornájában lennénk, a hallásküszöb határán pedig egy alig érzékelhető, elnyújtott hang sejlett – a torony hangja.
Megállván elnézegettem a fejem fölött lévő rácsokat, falnyílásokat, a kagylóalakú marásokkal könnyített betont, a meglepően kecses, rugalmas sziluettet. Hisz a szó szoros értelmében rugalmas: a betongyűrűket kifeszített drótkötelekre húzták. Erő és rugalmasság. Csakis benne lelhető, föl, az ő sajátja.
Ezek után beléptem az üvegajtón.

 

Különös, de azt hittem, hogy sokan kíváncsiak a 337 méter magasból megcsodálható éjszakai Moszkva látványára. De nem. Még a liftben is egyedül voltam – egész pontosan egy a kiszolgáló személyzet részét képező nővel.
– Azt hittem, hogy jó sokan lesznek – mondtam, miközben barátságosan mosolyogtam. – Mindig így van ez maguknál estefelé?
– Nem, általában dől a nép. – A nő különösebb csodálkozás nélkül válaszolt, ám egy árnyalatnyi értetlenséget azért mégiscsak kiéreztem a hangjából. Megérintette a gombokat, mire a zsilipes duplaajtó zárulni kezdett. Aztán rögtön bedugult a fülem és a padlóra nehezültem, ahogy a lift fölfelé kezdett száguldani – gyorsan, ugyanakkor meglepően puhán. – Úgy két órája, hogy elült a roham.
Két órája.
Vélhetőn az étteremből való menekülésem kapcsán.
Ha abban a pillanatban ott állították föl a hadműveleti törzset, hát nincs mit csodálkozni azon, hogy emberek százai változtatták meg egyszeriben tervüket, akik pedig azért gyűltek össze egy meleg tavaszi napon, hogy beüljenek a felhőkbe burkolódzó étterembe. Ha nem is látják, azért megérzik.
És van elég eszük ahhoz, hogy ne közelítsenek a Setétekhez, még ha közük sincs a történtekhez.
Na persze egy setét mágus ábrázatát viselem. Az a fő kérdés, hogy megfelelő-e az effajta álca? A kopó majd szépen összehasonlítja külsőmet az emlékezetében őrzött listával, minden egyezik, ő pedig megérzi az Erő jelenlétét.
Vajon leás-e mélyebbre is? Leellenőrzi-e vajon az Erő profiljait, kiderítendő, hogy Setét avagy Fénypárti vagyok-e, illetve azon belül is hányas fokozatú?
Ötven-ötven százalék esélyem van. Egyfelől ez nem kötelező eljárás. Másfelől viszont – a kopók mindig és mindenütt rendre semmibe veszik az effajta előírásokat. Vagy mert elviselhetetlenül unják magukat, vagy még csak most léptek szolgálatba és egyelőre még buzognak a tettvágytól.
Végül is, ha úgy nézzük, 50 a 100-ból – nagyon is nagy esély ahhoz képest, ami akkor várna rám, ha a város utcáin próbálnék meg elrejtőzni a Nappali Őrség elől.
A lift megállt. Még csak át se gondolhattam alaposabban az egészet, a fölemelkedés vagy 20 másodpercig tartott. De jó is lenne, ha a szokványos lakótelepi házakban is ekkora sebesség járná...
– Megérkeztünk – szólt majdhogynem vidáman a nő. Alighanem mert vélhetően a mai napon én voltam egyik utolsó látogatója az Osztankinói Tévétoronynak.
A kilátóteraszra léptem.
Általában tele szokott lenni emberekkel. Rögtön el lehet különíteni azokat, akik az imént értek föl azoktól, akik már egy ideje fönt tartózkodnak: a bizonytalan mozgás alapján, ahogy nevetségesen közelítenek a panorámaablakhoz, meg ahogy a padlóba süllyesztett, golyóálló üvegből készült ablakok szilárdságát próbálgatják félénken a cipőjük orrával.
Nagyjából 20 főre saccoltam a látogatók számát. Gyerekek egyáltalán nem voltak, és szinte láttam a toronyhoz érkeztükkor általuk támasztott hirtelen hisztiket, a zavarban lévő és fölbosszantott szülőket – a gyerekek érzékenyebben reagálnak a Setétekre.
A kilátószinten lévők is elveszettnek és nyomottnak tűntek. Nem kötötte le őket az alattuk elterülő, fényárban úszó Moszkva, mely a maga hétköznapi ünnepélyességében ragyogott, még ha ez a fényűzés momentán pestis idején megült torra emlékeztetett – akárhogy is vesszük, a tor szépre sikeredett. Ennek azonban senki sem örvendett. A Setét fuvalma telepedett mindenre, ott honolt mindenütt: még én se láttam, de érzékeltem – nyomasztott, akár a széngáz, mely színtelen, szagtalan, íztelen.
A lábam elé néztem, elcsíptem az árnyékot és beleléptem. A kopó egész közel állt hozzám, két lépésnyire, a padlóba vágott üvegablakon. Közben a szemét meresztette rám – baráti, ám kissé csodálkozó pillantással. Nem valami magabiztosan mozgott a homályban, én pedig megértettem, hogy a hadműveleti törzs őrzésére messze nem a legjobb erőket jelölték ki. Erős, fiatal, szigorú szürke öltönyben és fehér ingben, visszafogott koloritú nyakkendővel – inkább tűnt bankhivatalnoknak, semmint a Setét szolgálójának.
– Szeva, Anton – szólt a mágus.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
Ennyire ostoba lennék? Iszonyúan, mondhatni elviselhetetlenül naiv?
Vártak rám, idecsaltak, még egy gyalogot föláldoztak a játszmában – ki tudja, mi módon, de még egy réges-rég a homályba távozottat is bevontak.
– Miért jöttél ide?
A szívem nagyot dobbant és egyszerre helyreállt a ritmusa. Nem olyan nyakatekert, sokkal egyszerűbb.
A megölt Setét mágus a druszám volt.
– Észleltem valamit. Át kéne beszélnünk.
A kopó hunyorított. Alighanem más a beszédmódom. Ennek ellenére még nem fogta föl.
– Anton, ki vele! Különben nem eresztlek át, magad is tudod.
– Muszáj átengedned – böffentettem találomra. A mi Őrségünknél bárkinek bejárása volt, aki ismerte a hadműveleti törzs elhelyezkedését.
– Mire föl így nagy hirtelen? – mosolygott, ám a jobb kezével már nyúlt is lefelé.
Az övén függő vesszeje csurig volt töltve. Csontvessző, egy sípcsontból metszették cikornyásra, a végén egy apró rubinkristállyal. Még ha kitérek is előle és elrejtőzöm – az Erő ekkora kilövellése minden, a közelben lévő Másfélét fölriaszt.
Fölemeltem árnyékomat a padlóról, és a homály második szintjébe léptem.
Hideg.
Gomolygó köd, azaz nem köd, hanem felhők. A föld fölött száguldó nyirkos, súlyos felhők. Itt már eltűnt az Osztankinói Torony, a világ elvesztette utolsó emberi jellemzőit is. Egy lépést tettem előre – a felhővattán, a duzzadó cseppeken, a láthatatlan ösvényen. Az idő lelassította a rohanást – a valóságban zuhantam, ám oly lassan, hogy egyelőre nem számított. Magasan az égen, elmosódott foltokként ütött át három világító hold a felhőfüggönyön – egy fehér, egy sárga és egy vérvörös. Szemem láttára született, növekedett tüskés kisülésektől borzoltan egy villám, majd átcikázott a felhőkön keresztül, elágazó csatornát égetve beléjük.
Az elmosódott árnyhoz léptem, mely kínos lassúsággal igyekezett az övén lévő vesszejéhez nyúlni. Elkaptam a kezét – súlyos, merev, jéghideg kéz. Nem bírom ki. Vissza kell küzdenem magam, a homály első szintjére, hogy aztán kézitusába kezdjek. Ha kicsit is szerencsés vagyok, hát van esélye annak, hogy én győzök.
Fény és Setét, hisz nem vagyok műveletis! Soha nem törekedtem arra, hogy az első vonalba kerüljek! Hagyjátok meg nekem azt a melót, amit szeretek és tudok is csinálni!
Ám a Fény és a Setét is hallgatott, ahogy mindig is hallgatnak, ha szólítod őket. És csak egy csúfolódó hang suttogta, mely olykor minden lélekben megszólal: „Senki sem ígért tiszta munkát a számodra.”
A lábam alá néztem. A talpam már vagy 10 centivel lejjebb volt, mint a Setét mágusé. Zuhantam, immáron semmi támasztékom nem akadt ebben a valóságban, itt már nem volt semmiféle tévétorony vagy bárminő, ezen tereptárgynak megfeleltethető létesítmény – nincs ily vékony szikla és ily magas fák sem léteznek.
De szeretném, ha a kezem tiszta lenne, a szívem tüzes, a fejem pedig hideg! Ám valamiért ez a három tényező nem él meg együtt. Soha. A farkas, a kecske és a káposzta – ugyan hol lelhetni oly őrült révészt, aki egy csónakba teszi mind a hármat?
És ugyan hol az a farkas, aki miután befalta a kecskét, ellenáll annak, hogy megkóstolja a révészt?
– Isten tudja – mondtam. Hangom belekötött a felhőkbe. Leeresztettem a karomat, majd fölkaptam a Setét mágus árnyékát – egy a térben szétkenődött, csoffadt rongydarabot. Fölfelé húztam az árnyékot, a testére vetettem, miáltal Setétemet a homály második szintjére taszítottam.
Fölkiáltott, miután számára a világ elvesztette megbízhatóságát. Aligha jutott el addig, hogy az első szintnél mélyebbre kelljen merülnie. Erre a kirándulásra én szolgáltattam az energiát, ámde maguk az érzetek számára jelentettek nóvumot.
A Setét vállára támaszkodván lefelé taszítottam. Én pedig fölfelé másztam, könyörtelenül letaposva meggörnyedt hátát.
„A nagy mágusok mindig is mások vállain kapaszkodtak a magasba.”
– Ro-ha-dék! Anton, rohadék!
A Setét még csak föl se fogta, ki is vagyok valójában. Mindaddig nem értette, míg meg nem fordult, hogy immár hanyatt fekve, mintegy lábam támasztékául szolgálva, meg nem látta az arcom. Itt, a homály második rétegében a durva álca persze nem működött. Szeme kitágult, egy rövid hörgést hallatott, aztán fölvonított, miközben a lábamba kapaszkodott.
De hisz nem érti, mit teszek valójában, s hogy miért is teszem.
Párszor belerúgtam, sarkaimmal az ujjait és az arcát tapostam. Mindez nem veszélyes egy Másféle számára, de nem is azon iparkodtam, hogy fizikai sérüléseket okozzak. Lejjebb, lejjebb, zuhanj csak, mozdulj el a valóság összes rétegében, az emberi világon és a homályon által, a terek ingatag szövetén keresztül. Nincs időm arra, meg persze képességem sincs, hogy teljesértékű párbajt vívjak veled, az Őrségek összes törvényét betartva – azon szabályokat ifjú Fénypártiak számára találták ki, akik hisznek a Jóban és Gonoszban, a dogmák rendíthetetlenségében, az elszámoltatás elkerülhetetlenségében.
Amikor úgy láttam, hogy elég mélyre döngöltem a Setétet, elrugaszkodtam a leterített testtől, majd fölpattantam a hideg, nyirkos ködben és azzal kirántottam magam a homályból.
Egyenest az emberi világba. Egyenest a kilátótérre.
Az üveglapon tűntem elő, guggolva lihegtem, miközben tetőtől talpig csuromvizesen hirtelen támadt köhögésemet igyekeztem visszafojtani. Az idegen világ esője szalmiáksó- és égett szagot árasztott.
Enyhe fölzúdulás hallatszott körülöttem – a bámészkodó jónép visszahőkölt, az emberek hátraléptek tőlem.
– Minden rendben! – hörögtem. – Hallják?
A szemükben sehogy se véltem holmi egyetértést fölfedezni. A fal mellett álló egyenruhás férfi, a biztonsági őr, a tévétorony derék beosztottja kővé dermedt arccal épp a pisztolytáskájába nyúlt fegyveréért.
– A maguk javát szolgálja – mondtam, miközben egy újabb köhögési roham tört rám. – Értik, amit mondok?
Engedélyt adtam az Erőnek, hogy kiszakadván megérintse a tudatukat. Az arcok egyszeriben kisimultak, szemmel láthatóan kezdtek megnyugodni. Az emberek lassacskán elfordultak, s újból az ablakokhoz tapadtak. A biztonsági őr megdermedt, kezét a kikapcsolt pisztolytáskán nyugtatta.
Csak ezek után néztem a lábam elé. És egyszeriben megmerevedtem.
A Setét itt volt. A Setét üvöltött, szeme a fájdalomtól és rettenettől két fekete folttá vált. Az üveg alatt lógott, ujjai hegyén függeszkedett, melyek belekötöttek az üvegbe, teste a széllöketek hatására ingaként lengett, fehér ingujja merő vér. Vesszeje továbbra is ott függött az övén: a mágus megfeledkezett róla. Most már csak bennem bízhatott – én pedig a háromrétegű golyóálló üveg túlfelén voltam, a kilátótér száraz, meleg, világos héja mögött, túl Jón és Gonoszon. Bennem, a Fénypárti mágusban, aki fölötte ültem s épp fájdalomtól és félelemtől eszelős tekintetét méregettem.
– Azt hitted, hogy mindig tisztességesen küzdünk? – kérdeztem. Valamiért azt hittem, hogy meghallja, még az üvegen és a szélzúgáson keresztül is. Fölkeltem és azzal sarkammal az üveget kezdtem rugdalni. Egyszer, kétszer, háromszor – nem számít, hogy a rúgások ereje elhal, mielőtt elérné az üvegbe nőtt ujjakat.
A Setét mágus összerezzent, keze megrándult, önkéntelenül is félrehúzta volna a közelítő sarok elől – az ösztöneinek engedelmeskedett, nem pedig a józan eszének.
A testszövet nem bírta el.
Egy pillanatra az üveg vérbe borult, amit aztán abban a pillanatban lesöpört a szél. Csupán a Setét mágus sziluettje látszott, amint egyre kisebbedve, a szélben bucskázva távolodik. Valahová a Három Kismalac Bár felé sodródhatott – divatos egy szórakozóhely a torony lábánál.
A tudatomban ketyegő láthatatlan óra egyet kattant és, azzal máris felére csökkent a rendelkezésemre álló idő.
Leléptem az üvegről, körbevánszorogtam, miközben ügyet se vetettem az emberekre – maguktól is félreléptek az utamból –, annál inkább a homályra. Nem, több őrszem nincs errefelé. Már csak azt kell kiókumulálni, hol van a hadműveleti törzs. Fönt, a torony szolgálati helyiségeiben, a műszaki berendezések közt? Nem hinném. Inkább valami kényelmesebb helyre tippeltem.
Még egy biztonsági őr állt az étterembe vezető lépcső mellett. Egy pillantásom is elég volt ahhoz, hogy megértsem: már a hatásuk alá vonták, nem is olyan rég. Még szerencse, hogy csak egész felületesen hatottak rá.
És nagyon helyes, hogy egyáltalán szükségesnek érezték, hatásuk alá vonni. Elvégre ez is egy kétélű fegyver.
A biztonságis már épp szóra nyitotta volna száját, hogy fölüvöltsön.
– Hallgass! Indíts! – parancsoltam kurtán.
Így aztán egy hangot se hallatva a biztonsági őr utánam indult a lefelé vezető lépcsőn.
Bementünk a mosdóba – a torony egyik kis ingyenes attrakciója, Moszkva legmagasabban elhelyezkedő piszoárja néhány vécékagylóval egyetemben, ha az embernek netán kedve szottyanna otthagyni nyomát a felhők közt... Végighúztam tenyeremet a levegőben – nadrágját gombolva egy pattanásos kamasz ugrott ki az egyik fülkéből, a piszoárnál álló férfi pedig fölkrákogott, de félbeszakította foglalatosságát és azzal üveges tekintettel kivánszorgott a helyiségből.
– Vetkőzz! – utasítottam a biztonsági őrt, majd nekiálltam lehúzni magamról a nedves pulóvert.

 

A pisztolytáska félig nyitva maradt, a „sivatagi sas”[36] jóval nagyobbnak bizonyult a régmúlt korok Makarov pisztolyánál. Ez azonban különösebben nem idegesített. A legfontosabb, hogy az egyenruhát mintha rám öntötték volna.
– Ha lövéseket hallasz – mondtam a biztonságisnak –, akkor szépen lemész, és teljesíted a kötelességedet. Érted?
Bólintott.
– A Fény felé fordítlak – ejtettem ki a toborzó formulát. – Tagadd meg a Setétet, védd a Fényt. Tekintetet adok, mellyel elválaszthatod a Jót a Gonosztól. Hitet adok, hogy kövesd a Fényt! Merészséget adok, hogy összecsapj a Setéttel.
Valamikor azt hittem, soha nem lesz módom élni azon jogommal, hogy önkénteseket toborozzak. Ugyan miféle szabad választásra nyílik mód a valódi Setétben? Hogy is lehetne az embereket bármely oldalra állítani a mi játékunkban, ha maguk az Őrségek is ezen gyakorlat ellensúlyozására jöttek létre?
Most viszont ingadozás nélkül cselekedtem. Azt a kibúvót használtam ki, amit a Setétek tettek lehetővé azáltal, hogy megbízták a biztonságist: őrizze hadműveleti törzsüket, persze csak úgy a biztonság kedvéért, ahogy lakásban is tartanak kiskutyát – nem mintha tudna harapni, de csaholásra megteszi. És ez a húzásuk tette lehetővé, hogy a biztonsági őrt a másik oldalra állítsam, magam után vonjam. Hiszen se jó, se gonosz nem volt, csupán a leghétköznapibb ember: mérsékelten szeretett feleséggel, idős szülőkkel, akikről nem feledkezett meg gondoskodni, egy kislánnyal és egy majdnem felnőtt fiúval az első házasságból, Istenbe vetett gyönge kis hittel, kusza erkölcsi elvekkel, s néhány szokványos vágyálommal – egy hétköznapi, derék ember.
Egy darabka ágyútöltelék a Fény és a Setét seregei közt.
– A Fény legyen veled! – mondtam. S a szánnivaló kisember rábólintott, midőn arca fölragyogott. A szemében rajongás gyulladt. Pár órával ezelőtt pont így nézett a Setét mágusra, aki épp hanyagul odavetette parancsát, miközben fölmutatta a fényképemet.
Egy perc múlva a biztonsági őr, nedves és büdös ruhámba öltözötten a lépcsőnél állt. Én pedig elindultam lefelé, miközben azt próbáltam kitalálni, mihez fogok, ha Zavulonba botlom a törzsön. Vagy egy vele egy szinten álló mágusba?
Akkor aztán egy másodperc álcázásra se futja majd a képességeimből.
A Bronzterem. Az ajtón belépve körülnéztem ebben a béna körkörös „étkezőkocsiban”. A körgyűrű a rajta elhelyezett asztalokkal lassan körbeforgott.
Valamiért arra számítottam, hogy a Setétek az Arany- vagy Ezüstteremben állítják föl hadműveleti törzsüket: Mondhatni enyhén meg is lepődtem az elém táruló képen.
A pincérek úgy úsztak a levegőben, akár a döglött halak, miközben szeszesitalokat szolgáltak föl az asztaloknál, ami mellesleg itt tiltott dolognak számít. Pont az orrom előtt két asztalnál számítógép-terminálokat állítottak föl, melyeket két mobiltelefonra kapcsoltak. A számtalan hírközlési feladat lefolytatására nem álltak neki kábeleket húzogatni a toronyhoz – itt jegyzem meg, ez azt jelenti, hogy a törzs fölállítását nem tervezték hosszú távra. Három hosszúhajú fiatalember figyelmesen dolgozott – ujjaik a billentyűzeten ugrálnak, a képernyőn parancsok sorjáznak, a hamutálakban cigaretták füstölögnek. Soha nem láttam még Setét programozókat – persze csak közönséges operátorok voltak, nem pedig rendszergazdák. És semmiben se különböztek bármelyik mágusunktól, akit a hadműveleti törzsben egy hálózatba kapcsolt notebook elé ültetnek. Egynémelyikünknél tán még illedelmesebbnek is tűntek...
– Szokolnyikit[37] teljesen lefedtük – mondta a srácok egyike. Halkan szólalt meg, ám hangja az egész körgyűrűm végigdübörgött, de úgy, hogy a pincérek ennek hallatán egyszeriben beleremegtek és botladozni kezdtek.
– A Taganszko-Krasznopresznyenszkaja metróvonalat ellenőrzés alatt tartjuk – felelte a másik. A srácok egymásra pillantottak és elnevették magukat. Alighanem egy kis vetélkedés folyt köztük: ki jelenti le elébb a saját körzetét.
Hajkurásszatok csak, hajkurásszatok!
Átvágtam az éttermen, a bárpult felé menet. Ügyet se vessetek rám! Csak egy gyámoltalan biztonsági őr, egyike azoknak, akit úgy mellékesen az őrkutya szerepére jelöltek ki. Most pedig a strázsának kedve szottyant egy sörre: teljesen eltűnt volna belőle a felelősségérzet? Vagy pedig elhatározta, hogy lecsekkolja új gazdáinak biztonságát. Hogy is szól a dal? „A szakaszt most éjjeli őrjáratba szólítja a király parancsa.” Taram-pam-pam, tara-ra-ra...
Egy fiatalnak éppenséggel nem mondható nő a söröspult mögött mechanikus mozdulatokkal törölgette a korsókat. Amikor megálltam, nekiállt némán sört csapolni. Szemében üresség és sötét honolt, marionettbábuvá alakult – meg kellett erőltetnem magam, hogy elnyomjam a bennem egy pillanatra fölvillanó haragot. Nem szabad. Nincs jogom az érzelmekre. Én is automata vagyok. A babáknak pedig nincsenek érzéseik.
Aztán megláttam egy fiatal lányt, aki magas, forgatható, kerek bárszéken ült a bárpulttal szemközt, mire újfent rám jött a szívbaj.
Hogy feledkezhettem meg erről?
Minden egyes hadműveleti törzset kötelesek vagyunk bejelenteni az ellenfélnek. S bármely hadműveleti törzsbe egy megfigyelőt irányítanak. Ez a Megállapodás része, a játékszabályok egyike, mely mindkét fél számára előnyös – ha ez az előny mégoly látszólagos is. S ha fölállítjuk saját törzsünket, bizony ott ül valaki a Setétek közül.
Itt momentán Tigrincs ült.
A leány tekintete először különösebb érdeklődés nélkül siklott el fölöttem, s már kezdtem azt hinni, hogy megúszom.
Aztán a szeme visszatért rám.
Már észrevette a magamra öltött biztonsági őr emberi alakját. S valami nem stimmelt az emlékezetében tárolt vonásokban. Nyugtalanságot keltett benne. Még egy pillanat – és a homályon keresztül is megnézett magának.
Mozdulatlanul álltam, nem próbáltam meg elrejtőzni.
A leány levette rólam tekintetét és szemügyre vette a szemben ülő mágust. Nem tűnt éppenséggel gyöngének, úgy szemre jó 100 évesnek saccoltam, erejének szintje pedig legalábbis hármas fokozatú. Nem volt gyönge, de igencsak önelégült.
– Mindezek dacára a maguk akciói akkor is provokációnak bizonyulnak – szólalt meg a leány nyugodt hangon. – Az Éjszakai Őrség meggyőződése, hogy a Dúvad nem Anton.
– Akkor hát kicsoda?
– Egy előttünk ismeretlen, nem teljes értékű Fénypárti mágus. Egy Fénypárti, akit a Setétek tartanak ellenőrzésük alatt.
– Ugyan miért, szépségem? – csodálkozott rá őszintén a mágus. – Légy oly szíves, és magyarázd meg! Miért pusztítanánk a mieinket, még ha nem is a legértékesebbeket?
– „Nem a legértékesebbek”: ez itt a kulcsmondat – közölte melankolikusan Tigrincs.
– Tegyük föl, lehetőségünk van elpusztítani a moszkvai Fénypártiak fejét, ő pedig, szokás szerint, minden gyanú fölött áll. Egyetlen egy közepes értékű Fénypárti kedvéért tucatnyi saját emberünket veszejtsük el? Komolytalan. Vagy tán hülyének tartasz bennünket?
– Okosnak tartlak benneteket. Alighanem okosabbak vagytok nálam. – Tigrincs sandán elmosolyodott. – Én azonban csupán egy műveletis vagyok. Mások vonják le a következtetéseket, és ezt meg is fogják tenni, efelől ne legyenek kétségeitek!
– Hisz nem követeljük, hogy azonnal kivégezzék! – A Setét elmosolyodott. – Momentán még a tévedés lehetőségét se zárjuk ki. Törvényszék, szakszerű és elfogulatlan tárgyalás, igazságosság... csupán ennyit akarunk!
– Pedig hát elég fura, hogy a vezéretek elvétette Antont Shahab Ustorával. – A leány megdöntötte ujjával a félig üres söröskorsót. – Meglepő. A kedvenc fegyvere, amit immáron évszázadok óta kezel tökéletesen. Mintha a Nappali Őrség számára Anton elcsípésének ténye önmagában nem is lenne olyan fontos.
– Drága hölgyem – a Setét áthajolt az asztal fölött –, magácska következetlen! Nemde azzal vádol egyszerre, hogy egy ártatlan, törvénytisztelő Fénypártit üldözünk, ám egyszersmind azzal is, hogy nem iparkodunk elkapni!
– Miért is ne?
– Ezt a piti szadizást! – A Setét fölvihogott. – Őszinte örömömet lelem e csevejben: csak nem hiszi rólunk, hogy holmi megkattant, vérszomjas pszichopaták bandája vagyunk?
– Nem éppen. Ravasz gazemberek bandájának hiszünk benneteket.
– Hasonlítsuk össze módszereinket! – A Setét alighanem épp kedvenc vesszőparipáját nyergelte. – Nézzük csak meg az Őrségek működésének következtében előálló veszteségeket, melyek a mi takarmánybázisunkat, az egyszerű embereket sújtják.
– Számotokra az emberek csupán... takarmány?
– Hát a számotokra? Vagy a Fénypártiak eztán már a Fénypártiaktól származnak, nem pedig a nagy tömegből szakadnak ki?
– Számunkra az emberek: gyökérzet. A mi gyökereink.
– Nem bánom, legyenek gyökerek. Nem érdemes szavakon rágódni. Akkor viszont amondó vagyok, hogy a mi gyökereink is, kedveském. És egyre több növényi nedvet küldenek közvetítenek felénk táplálék gyanánt, ezt nem is tagadom, nincs ebben semmi titkolnivaló.
– Mi se leszünk kevesebben. És ebben sincs titok.
– Hát persze. Viharos időket élünk, ott van az a sok stressz és megpróbáltatás... az emberek a meredély szélén élnek, ahonnét könnyű a mélybe veszni. Na végre, legalább egyvalamiben egyetértünk – vihogta a mágus.
– Egyetértünk – egyezett bele Tigrincs. Nem nézett felém többet, a beszélgetés pedig az örök és megoldhatatlan téma felé kanyarodott el, ami fölött mindkét oldal filozófusai egyaránt törték a fejüket és lándzsáikat – és nem holmi unatkozó mágusok, a Setét meg a Fénypárti. Megértettem, hogy Tigrincs immáron minden szükséges tudnivalót közölt velem.
Vagy legalábbis mindazt, amiről úgy vélte, hogy lehetősége volt elmondani.
Megragadtam az elém tett söröskorsót. Azzal néhány kimért, hosszú korttyal lehajtottam az egészet. Tényleg szomjas voltam.
Látszatvadászat?
Igen. Ezt már rég megértettem. A fő, hogy meg kellett győződnöm arról, miszerint a mieink is tudatában vannak ennek.
Dúvadot nem kapták el?
Magától értetődik. Különben már kapcsolatba léptek volna velem. Telefon útján avagy mentálisan, a főnöknek utóbbi nem okozna problémát. A gyilkost átadnák a Törvényszéknek, Szvetlána pedig nem vergődne a választás csapdájában: nem szakadna szét a segítségnyújtás és a csetepatéból való kimaradás vágya között, én meg szemberöhögném Zavulont.
De hát hogyan, ugyan miképp is lehetne megtalálni a hatalmas városban egy embert, kinek képességei spontán módon jelentkeznek? Föllobbannak – és kialszanak. Gyilkosságtól gyilkosságig, a Gonosz fölött aratott egyik hiábavaló győzelmétől a másikig? Ha tényleg tudnak róla Setétek – akkor ez a legfelsőbb szintű vezetőség titka.
Nem pedig ezeké a semmiségekkel szórikázó Setéteké.
Megvetően néztem körül.
De hisz ez az egész komolytalan!
Az őrkopó, akit könnyűszerrel megöltem. A harmadik fokozatú mágus, aki a mi megfigyelőnkkel kötekedik szenvedélyesen, s közben fittyet hány a külvilágra. Ezek az ifjoncok a számítógépes termináloknál, akik fennhangon kajabálnak:
– A Cvetnoj sugárút ellenőrizve!
– Rajta vagyunk a Polezsajevszkaján!
Igen, ez a hadműveleti törzs. Olyan béna és hozzá nem értő, amilyen tapasztalatlanok a városban rám vadászó Setétek. Igen, kivetették a hálót, épp csak senkit nem izgat a rajta tátongó lyukak száma. Minél inkább megpróbálok kitörni a körvadászatból, minél jobban vergődöm, annál jobb a Setétnek. Persze a fő játszma szempontjából. Szvetlána nem fogja kibírni. Megtörik. Segíteni próbál, miután érzékeli magában a valódi Erő születését. És a mieink közül senki se fogja tudni megállítani – közvetlenül. És végeznek vele.
– Volgogradszkij sugárút.
Hisz akár itt helyben leszúrhatnám és lelőhetném mindannyiukat! Az utolsó szálig! Ezek itt a Setét selejtje, lúzerek, balekok – eleve teljességgel reménytelenek, vagy legalábbis túl sok fogyatékossággal bírnak. A Setéteknek nemhogy nem kár értük – csak zavarják őket, folyton láb alatt vannak. A Nappali Őrség nem holmi éjjeli menedékhely, amire viszont néha inkább mi hasonlítunk. A Nappali Őrség megszabadul az útjában állóktól, méghozzá általában mi végezzük el a szükséges ritkítást. Miközben ennek során még tromfokhoz is jutnak, fölhatalmazást nyernek válaszlépések megtételére, az egyensúly megváltoztatására.
S az a homálybéli alak, mely az Osztankinói Tévétoronyra mutatott – szintén a Setét szülöttje. Egyfajta túlbiztosítás, hátha nem jövök rá magamtól, hová is kéne mennem harcba szállni.
A tényleges akciót viszont egyetlen egy Másféle koordinálja.
Zavulon.
Persze nyoma sincs semmiféle gonoszságnak benne irántam. Ugyan mit keresnének egy effajta komoly játszmában holmi bonyolult és káros érzelmek? A magamfajtákat akár szőröstül-bőröstül falatozza reggelire, tucatjával söpörte le a tábláról, hogy aztán a saját játékfiguráit állítsa a helyükre.
Vajon mikor ismeri föl, hogy ez a játszma már lefutott, s immáron eljött a végjáték ideje?
– Van tüze? – kérdeztem, miután visszatettem a korsót és magamhoz ragadtam a pulton heverő cigarettacsomagot. Valaki ittfelejthette – meglehet, egy önkívületi állapotban elmenekülő éttermi vendég, de az is lehet, hogy a Setétek egyike.
Tigrincs szeme ádázul föllobbant, ahogy megfeszült. Megértettem, hogy még egy pillanat – s a varázslónő átesik a harci transzformáción. Alighanem ő is fölmérte az ellenfél erejét és komoly esélye volt a sikerre.
De erre nem volt szükség.
A Setét mágus, a hármas szintű öreg mágus hanyagul felém nyújtotta öngyújtóját. A „Ronson” dallamosan kattant, miközben egy lángnyelvecskét öltött ki magából, s Setét pedig folytatta:
– Mindazon vádak, melyekkel a Setétet folyamatosan illetitek: kettős játék, álnokság, provokációk, egyazon célt szolgálják. Hogy elleplezzétek tulajdon életképtelenségeteket. Értetlenül álltok a világban, föl sem fogjátok a törvényeit. Végső soron pedig nem értitek az embereket! Ideje lenne elismernetek, hogy a Setét jóval pontosabb prognózissal tud szolgálni, az emberi lélek természetes hívó szavainak nyomon követése pedig végső soron a mi oldalunkra állítja őket... és mivé lesz a ti erkölcsötök? Az életfilozófiátok? He?
Rágyújtottam, udvariasan biccentettem, s azzal a lépcsőhöz mentem. Tigrincs zavartan nézett a nyomomba. Fogd már föl, találd már ki, hogy miért is távozom.
Amit csak megtudhattam itt, azt már tudom.
Pontosabban – majdnem mindent.
A notebookjába temetkező, rövidre nyírt pápaszemes csávó fölé hajolva ügybuzgón megkérdeztem:
– Mely körzeteket zárjuk le utoljára?
– A Füvészkertet meg a VDNH-t – felelte föl sem pillantva. A kurzor ott csúszkált a képernyőn. A Setét parancsokat osztogatott, élvezte a hatalmát, ahogy Moszkva térképén vörös pöttyöket tologatott. Szeretett barátnőjétől könnyebb lett volna elszakítani, semmint a mostani elfoglaltságától.
Hisz ők is tudnak szeretni.
– Kösz – mondtam és azzal égő cigimet a teli hamutálba: tettem. – Sokat segítettél.
– Piha! – hessentett arrébb föl se nézve az operátor. Kidugott nyelvvel csippentette föl térképén á soron következő pöttyöt: egy hajtóvadászatra induló Setét közkatonát. Ugyan minek örülsz, te hülye, hisz az, aki az egészet kavarja, soha nem bukkan föl a térképeden. Inkább ólomkatonákkal játszadoznál, a hatalmi mámor ugyanúgy meglenne...
A csigalépcsőhöz surrantam. Az a harag, amivel idefelé jöttem – gyilkolni és mindenek előtt megöletni –, már elpárolgott. Alighanem így érez az a katona is, akit a harc hevében egyszer csak jeges nyugalom fog el. Ezért szűnik meg a sebész kezének reszketése, amikor betege a műtő asztalon haldokolni kezd.
Miféle variációkat vettél figyelembe, Zavulon?
Hogy belegabalyodom a hajtóvadászat hálójába, a vergődésemre pedig összecsődülnek a Fénypártiak és a Setétek, mind egy szálig, de különösen Szvetlána?
Fújhatjátok – ez a vonat már elment.
Hogy megadom magam vagy elfognak, mire kezdetét veszi egy ráérős, kimerítő eljárás, amely aztán Szvetlána esztelen föllobbanásához vezet a Törvényszéken?
Fújhatjátok.
Hogy harcba bocsátkozom az egész műveleti törzskarral, amely csakis lúzer mágusokból áll, kenterbe verem őket, ámde háromszáz-valahány méter magasságban csapdába esem, Szvetlána pedig a toronyhoz ront?
Fújhatjátok.
Hogy végigmegyek a törzsön, kiderítem, hogy Dúvadról itt senki nem tud semmit, aztán meg húzom az időt?
Meglehet.
A kör egyre szűkül, tudom. A külvárosokban már be is zárult a várost elkerülő körgyűrű mentén, aztán a város körzetekre osztották, leválasztották a főútvonalakat. Még nem késő átfutni a legközelebbi, tűz alá nem vett vidékekre, fedezéket találni, megpróbálni elrejtőzni: hisz az egyetlen tanács, amit a főnök adhatott – tartsak ki, húzzam az időt, amíg az Éjszakai Őrség Dúvad nyomát hajkurászva cikázik.
Hisz nem véletlenül terelsz abba a kerületbe, ahol az a kis téli csetepaté megesett velünk. Így van? Nem tudok megfeledkezni róla, s ezek szerint így vagy úgy, de az emlékeim hatása alatt fogok cselekedni.
A kilátótér már üres volt. Teljesen. Az utolsó látogatók megszöktek, személyzet sehol – csak az általam toborzott ember állt a lépcső mellett, pisztolyát a kezében szorongatva, miközben égő szemmel bámult lefelé.
– Ismét cseréljünk ruhát! – utasítottam. – Fogadd a Fény háláját! Aztán mindent elfelejtesz, amiről csak beszéltünk. Hazamész. Csak arra emlékszel majd, hogy átlagos egy nap volt, akár a tegnapi. Semmi rendkívüli nem történt.
– Semmi rendkívüli nem történt – hadarta egy szuszra a biztonsági őr, miközben levetette a ruhámat. Az embereket oly könnyű a Fény vagy a Setét felé fordítani, ámde leginkább akkor boldogok, ha megengedik nekik, hogy önmaguk legyenek.

 

 

6. FEJEZET

A TORONYBÓL kijövet zsebre dugott kézzel ácsorogtam egy kicsit. Álltamban elnéztem a fényszórókból föltörő fénysugarakat és az áteresztőpont megvilágított bódéját.
Csupán két dolgot nem értettem az egész játékban, amit most az Őrségek űztek egymással – mármint az Őrségek vezetősége.
A homályba távozott – ki volt valójában, s kinek az oldalán áll? Figyelmeztetett vagy rám akart ijeszteni?
A Jegor nevű srác – véletlen vagy sem a találkozásunk? S ha nem véletlen – akkor mi lehet mögötte: sorsgóc volt ez az egész, vagy pedig Zavulon soron következő húzása?
A homályvilág lakóiról szinte semmit se tudtam. Az is lehet, hogy maga Geszer se tudott róla.
Jegorról viszont érdemes eltöprengeni.
Most még egy le nem osztott lap a játékban. Még ha csak a legkisebb értékű is, viszont tromf, akárcsak mi mindannyian. S olykor a kis tromfokra is szükség van. Jegor már járt a homályban – először amikor próbált meglátni, másodszor – a vámpírcsaj elől menekülve. Őszintén megmondva nem épp a legjobb leosztás. Mindkét esetben a félelem vezette, és, mit tagadjuk, a jövője majdhogynem eldöntetett. Párszor még ellébecolhat az ember és a Másféle mezsgyéjén, ámde útja a Setétekhez vezet.
A legjobb, ha szembenézünk az igazsággal.
Minden valószínűség szerint Jegor Setét. És annak semmi jelentősége, hogy egyelőre hétköznapi jófiú. Ha sikerül élve megúsznom, előfordulhat, hogy valamely találkozásunk alkalmával iratai megmutatására kell fölszólítanom, vagy pedig magamat kell majd igazolnom.
Zavulon minden bizonnyal képes hatni rá. Ugyanarra a pontra irányítja, ahol én is vagyok. Ebből pedig az következik, hogy az én tartózkodási helyemmel is teljes egészében tisztában van. Én viszont készen állok erre.
Épp csak volt-e értelme a mi „véletlen” találkozásunknak?
Ha figyelembe vesszük, amit az operátor mondott: a VDNH körzetét egyelőre nem fésülik át – akkor igen. Eljátszhattam volna a pajkos gondolattal, hogy fölhasználom a fiút – elrejtőzöm nála otthon vagy pedig segítségért küldöm. Akár már indulhatok is a házához. Így van?
Túl bonyolult. Szerfölött. Enélkül is könnyű lenne elkapniuk. Valamit kihagytam a számításból, mondhatni a legfontosabbat.
Az út felé indultam, immár vissza se nézve a toronyra, melyet ma a Setétek díszlet-hadműveleti törzse szállt meg, s majd megfeledkeztem az őr-mágus megcsonkított testéről, amely most valahol itt hever a környéken. Mit akarnak tőlem? Mit? Kezdjük ezzel.
Legyek csali. Essem a Nappali Őrség csapdájába. Méghozzá úgy, hogy kétségem se legyen önnön bűnösségem felől; és ez gyakorlatilag már meg is történt.
Aztán pedig – Szvetlána nem bírja ki. Meg tudjuk védeni őt magát és a szeretteit is. Épp csak önnön döntéseibe nem tudunk beleavatkozni. S ha nekiáll engem menteni, kiszabadít a Nappali Őrség tömlöcéből, elragad a Törvényszékről, akkor elpusztítják: gyorsan, habozás nélkül. Az egész játszmát az ő ideges reagálására építették. Az egész játékot réges-rég kiagyalták, amikor a Setét mágus Zavulon megsejtette az eljövendő Hatalmas Varázslónő fölbukkanásában a nekem szánt szerepet is. És azzal elkészítették a kelepcéket. Az első nem jött be. A második már rám tátotta ragadozó pofáját. És meglehet, hogy egy harmadik szintén les rám.
De akkor hogy jön a képbe egy legényke, aki egyelőre képtelen mágikus képességeivel élni?
Megálltam.
De hisz ő Setét, nemde?
És ki gyilkol mifelénk Setéteket? Gyönge, ügyetlen, önmaguk fejlesztését elhanyagoló Setéteket?
Mi értelme, ha még egy hullát varrnak a nyakamba?
Nem tudom. Azzal viszont teljesen tisztában voltam, hogy a srác elkárhoztatott, s a metróbéli találkozás nem volt véletlen. Vagy újból látomásom támadt a jövőt illetően, vagy a kirakójáték egy újabb darabja ugrott a helyére.
Jegor el fog pusztulni.
Fölidéztem, ahogy szemöldökét ráncolva nézett rám a peronon, midőn egyszerre szeretett volna kérdezni valamit, ugyanakkor legszívesebben lehordott volna, hogy a soron következő alkalommal szemembe vágja az Őrségekről szóló igazságot, amelyre túl korán jött rá. Ahogy elfordult és a szerelvény felé szaladt.
„Ugye megvédik magát?”
„Megpróbálják.”
Hát persze, megpróbálják. Mind egy szálig Dúvadot hajkurásszák.
Íme hát a válasz!
Tenyerem közé szorított fejjel megálltam. Fény és Setét, milyen ostoba is vagyok! Szörnyen naiv!
Amíg Dúvad életben van, a csapda nem kattan rá. Nem; elég, hogy pszichopata vadásznak állítanak be, egy vadorzónak a Fénypártiak részéről. Az igazi Dúvadot is el kell pusztítaniuk.
A Setétek – vagy legalábbis Zavulon – tudják, ki is ő valójában. Sőt, mi több – hatalmukban áll irányítani. Prédákat vetnek elé – olyanokat, akikből nincs különösebb hasznuk. S Dúvad most nem csupán soron következő összecsapására készül: fejest ugrott a harc kellős közepébe. Csak úgy dőlnek rá a Setétek mindenfelől: először az alakváltó nő, aztán mágus az étteremben, most pedig a fiúcska. Alighanem olybá tűnik számára, hogy a világ megőrült, hogy hamarosan; eljön az Apokalipszis, hogy a Setét erők megszállják a világot. Nem szeretnék a helyében lenni...
Az alakváltó nőre azért volt szükség, hogy óvást emelve tiltakozhassanak nálunk, illetve demonstrálhassák, kit vettek tűz alá, kire is irányul valójában a támadás.
A Setét mágusra azért, hogy teljesen bekerítsenek, hogy joguk legyen formálisan is vád alá helyezni vagy letartóztatni.
A fiúra azért, hogy végre-valahára elpusztíthassák a szerepét immáron letudó Dúvadot. Az utolsó pillanatban beavatkozni, tetten érni a tetem fölött, megölni, elejét veendő a szökésnek és ellenállásnak: hisz nincs tudatában annak, hogy szabályok szerint harcolunk, soha nem adná meg magát, nem reagálna a számára ismeretlen „Nappali Őrség” fölszólítására.
Dúvad halála után pedig nem marad választásom. Vagy belemegyek az emlékezet kifordításába, vagy a homályba távozom. Akárhogy is lesz, Szvetlána elveszti az önuralmát.
Összehúztam magam.
Hideg van. Mégiscsak hideg van. Azt hittem, hogy a tél teljesen kimúlt, ám ez csalókának bizonyult.
Föltartott karral megállítottam az első kocsit. A sofőr szemébe néztem és parancsba adtam:
– Indulás!
Az impulzus annyira erős volt, hogy még csak meg sem kérdezte, hová is kell mennie.
A világ a végéhez közeledett.

 

Valami megmozdult, nekilódult, az ősi árnyak megmoccantak, elfeledett nyelvek tompa szavai hangzottak föl, remegés futott végig a földön.
A világ fölé tornyosult a Setét.
Makszim az erkélyen állt, cigizés közben fél füllel Léna raplizását hallgatta. Immáron órák hosszat be nem állt a szája, miután a megmentett lány kiugrott a metrónál. Makszim mindazt visszahallhatta, amit csak el tudott képzelni magáról – meg még egy kicsit abból is, amit már nem...
Azt, hogy egy vadbarom és szoknyapecér, aki képes golyózáporba mászni egy hosszúcombú, helyes pofikáért, Makszim higgadtan tűrte. Azt, hogy szemtelen gazember, aki tulajdon felesége jelenlétében kokettál holmi szakadt és ronda lotyóval – már egy fokkal eredetibben hangzott. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a váratlan utassal alig néhány szót váltott...
Most viszont merő badarság következett. A felesége váratlan kiküldetéseket idézett föl, meg azt a két esetet, amikor részegen jött haza – valóban részegen. Megsaccolta lehetséges szeretői számát, rémes korlátoltsággal és puhánysággal vádolta, ami visszaveti szakmai előmenetelét és a legminimálisabbnak tekinthető anyagi javak elérését.
Makszim hátrasandított a válla fölött.
Furcsa, de Léna még csak föl se húzta magát különösebben. A bőrkanapén üldögélt, szemközt a méretes Panasonic tévével, és egyre csak beszélt, beszélt, majdhogynem őszintén.
Tényleg így gondolja mindezt?
Hogy egy halom szeretője lenne? Hogy az ismeretlen lányt a jó alakjáért mentette meg, nem pedig a levegőben fütyülő golyók miatt? Hogy szegényesen élnek, nyomorogva? Miközben három évvel ezelőtt vették ezt a csodás lakást, úgy berendezték, akár egy babaházat, és ráadásképp karácsonykor Franciába utaztak?
A feleség hangja határozottan csengett. Vádló hang. Szenvedő hang.
Makszim lepöccintette csikkét a mélybe. Elnézett az éjszakába.
Setét, közeleg a Setét.
Gyilkolt – ott, a vécében, a Setét mágust. Az egyetemes Gonosz egyik legvisszataszítóbb teremtményét. Egy embert, aki gonoszságot és félelmet hordozott magában. Kiszívta a környezetében lévők energiáját, idegen lelkeket gyűrt maga alá, a fehéret feketévé változtatta, a szeretetet gyűlöletté. Ahogy lenni szokott, párharcban az egész világgal.
Csakhogy azelőtt ilyesmi nem történt. Két napja egyre csak ezekbe az ördögi fajzatokba botlik: vagy most másznak elő bűzös odúikból, vagy az ő látása javul rohamosan.
Tessék, most is.
Makszim kilenc emelet magasságából nem az éjszakai fényben úszó várost látta. Ezt látnák mások. A vak és gyámoltalan emberek. Ő viszont a föld fölött himbálódzó Setét alvadékot látta. Nem túl magasan, úgy a tíz-tizenkettedik emelet magasságában.
Makszim látta a Setét soron következő szülöttjét.
Mint mindig. A szokásos. De miért ily gyakran, miért zsinórban? Ez már a harmadik. Huszonnégy óra leforgása alatt a harmadik!
A Setét pislákolt, ingott, mozgott. A Setét élt.
Háta mögött pedig Léna fáradt, nyomorult, sértett hangon sorolta Makszim vétkeit. Aztán fölkelt, az erkélyajtóhoz lépett, mintha kételkednék abban, hogy Makszim hallja. Rendben, ám legyen. Legalább nem ébreszti föl a gyerekeket, már ha egyáltalán alszanak. Ez utóbbiban Makszim valamiért kételkedett.
Ha valóban hinne az Istenben. Igazából. Ámde ama gyönge hitből, mely minden egyes tisztogató akciója után átjárta Makszimot, szinte már semmi se maradt. Egy olyan világban nem létezhet az Isten, ahol a Gonosz ennyire virul.
De ha létezne is, vagy legalább Makszim lelkében ott lakoznék az igaz hit. Ott helyben térdre borulna, a piszkos, morzsalékos betonra, karját a komor, éjszakai ég felé tárná, az ég felé, melyen még a csillagok is halkan és búsan ragyogtak. És fölkiáltana: „Miért? Miért, Uram? Ez meghaladja erőimet, nem bírom! Szabadíts meg e tehertől, kérlek, szabadíts meg! Nem az vagyok, akire szükséged van! Gyönge vagyok.”
Most aztán már édesmindegy, akár kajabálhatna is. Nem ő tette saját magára e terhet. Így hát nem is neki kell levennie. Ott lobog, ragyog előtte egy fekete lángocska. A Setét egy újabb csápja.
– Léna, megbocsáss! – Félretolta feleségét és azzal belépett a szobába. – El kell utaznom.
Lénába mondat közben szorult belé a szó, s a szemében, ahol az előbb még csupán ideges sértődöttség volt, egyszeriben ijedség villant.
– Visszatérek. – Gyorsan az ajtóhoz lépett, igyekezett elejét venni a kérdéseknek.
– Makszim! Makszim, várj!
Egy pillanat alatt váltott szidalmazásról a könyörgésre. Léna a nyomába vetette magát, megragadta a kezét, s az arcába nézett – szánalmasan, hízelegve.
– De hát bocsáss meg, bocsáss meg nekem, annyira megijedtem! Bocsáss meg, csupa badarságot fecsegtem, Makszim!
Elnézte a feleségét, akiből egy szempillantás alatt elpárolgott az agresszivitás, ott helyben kapitulált, s most egyszeriben mindenre kész, csak hogy ő, az ostoba, züllött, aljas, ne lépjen ki a lakásból. Mintha valami tükröződnék az arcán – valami, ami jobban megijesztette Lénát, mint a banditák közti leszámolás, amelybe belecsöppentek.
– Nem eresztlek! Sehová sem eresztlek! Elvégre itt az éj!
– Nem lesz semmi bajom – szólt Makszim lágyan. – És halkabban, még fölébreszted a gyerekeket. Nemsokára visszatérek.
– Ha már magaddal nem törődsz, gondolj legalább a gyerekekre! Gondolj rám! – Léna villámgyorsan taktikát váltott. – És ha megjegyezték a kocsink rendszámát? És h egyszer csak itt teremnek, hogy előkerítsék azt a nyanyát? Akkor mihez kezdjek?
– Senki sem jön ide. – Makszim valamiért tudta, hogy ez az igazság. – Ha pedig mégis... hát elég erős az ajtó. És azt is tudod, kit kell fölhívnod. Léna, eressz!
A feleség elállta az ajtót, szétterpesztett karokkal, lehajtott fővel, és valamiért hunyorítva, mintha attól tartana hogy a férje mindjárt odasóz.
Makszim óvatosan megcsókolta az orcáját és azzal félretolta az útból. Kilépett az előszobába, immár egy teljese zavart tekintet kíséretében. A lánya szobájából kellemetlen, nehézkes zene szűrődött ki – ezek szerint nem alszik, bekapcsolta a magnót, csak hogy túlharsogja szülei haragos hangját, Léna hangját.
– Ne tedd! – suttogta felesége könyörgőn a nyomába.
Dzsekit húzott, futó pillantást vetve, hogy minden a helyén van-e belső zsebében.
– Egyáltalán nem törődsz velünk! – kiáltotta puszta megszokásból fojtott hangon Léna, mintha már semmiben se hinne. Lányuk szobájában fölerősödött a zene.
– Ez viszont egyáltalán nem igaz – mondta nyugodtan Makszim. – Éppenséggel rátok gondolok. Megóvlak.
Levágtatott egy emeletnyit a lépcsőn, nem akarta megvárni a liftet, mégis utolérte felesége kiáltása, amin meglepődött: Léna nem szerette mások előtt teregetni a családi szennyest, és soha nem veszekedett a lépcsőházban.
– Inkább szeretnél, semmint óvnál!
Makszim vállat vont, és azzal fölgyorsította lépteit.

 

Pontosan itt álltam a télen.
Minden ugyanígy volt, a kihalt kapualj, hátam mögött az autók zaja, a fényszórók tompa fénye. Csak most sokkal hidegebb van. Minden egyszerűnek és világosnak tűnt, mint az egyszeri amcsi rendőrnek, aki először megy őrjáratba.
Betartatni a törvényt. Üldözni a Gonoszt. Megvédeni az ártatlanokat.
De jó is lenne, ha minden ilyen egyszerű és világos maradna, mint 12, vagy teszem azt 20 évesen. Ha a világban tényleg csak kétféle szín léteznék: fekete és fehér. Csak hát még a hangzatos csillagos-sávos eszméken nevelődött legbecsületesebb és legnyíltszívűbb rendőr is előbb-utóbb megérti: az utcákon nem csupán Setét és Fény található. Ezen kívül léteznek megállapodások, engedmények, egyezségek. Informátorok, csapdák, provokációk. Előbb vagy utóbb föladja az övéit is, idegen zsebekbe heroinos zacskókat csempész, veséket ver le, de azért csak óvatosan, hogy ne maradjon nyoma...
S mindezt – azokért a legegyszerűbb szabályokért.
Betartatni a törvényt. Üldözni a Gonoszt. Megvédeni az ártatlanokat.
Nekem is meg kellett ezt értenem.
Végigmenvén a keskeny téglajárdán, belebotlottam a fal mellett heverő szakadt újságba. Itt égett porrá a szerencsétlen vámpír. Tényleg szerencsétlen, a bűne csupán annyi volt, hogy hagyta magát szerelembe esni. Nem a vámpírcsajba, nem egy emberbe, hanem az áldozatába, a táplálékába.
Itt löttyintettem ki a kis üveg vodkát, megégetve a nő arcát, akit mi, az Éjszakai Őrség eledelül utaltunk ki a vámpíroknak.
De szeretik is ők, a Setétek mondogatni: „Szabadság!” Mily gyakran kényszerülünk önmagunk előtt magyarázkodni, hogy a szabadságnak igenis vannak korlátai.
És alighanem mindez helyesen van így. Azon Setétek és Fénypártiak szemszögéből, akik ott élnek az emberek közt, lehetőségeiket tekintve meghaladják ugyan őket, ámde semmiben se különböznek törekvéseikben. Azok szemszögéből, akik a szabályozott életet választották, nem pedig az ellenállást.
De elég csak a határvonalra állni, ama láthatatlan határvonalra, ahol mi, a járőrök állunk, elválasztva a Setétet a Fénytől...
Ez egy háború. A háború pedig mindig bűnös. Mindig, minden korban, s nem csupán a hősiesség és az önfeláldozás helye, de az árulásé, az aljasságé, és a hátbatámadásoké is. Különben egyszerűen képtelenség harcolni. Különben már eleve vesztettél.
De hát végül is mi ez az egész? Miért érdemes küzdeni, miért van jogom küzdeni, amikor a határon állok, középütt, Fény és Setét közt? A szomszédaim – vámpírok! Sohasem gyilkoltak – legalábbis Kosztya bizonyosan nem. Az emberek szemszögéből nézve derék emberek. Ha pedig a cselekedeteik alapján ítéljük meg őket – hát jóval becsületesebbek a főnöknél vagy Olgánál.
Hol a határ? Hol a mentség? Hol a megbocsátás? Nem tudom a választ. Semmit se tudok mondani, még saját magamnak sem. Sodródom az árral, a régi meggyőződések és dogmák jóvoltából. Hogy lehetnek képesek folytonos összecsapásokra a társaim, az Őrség műveletis munkatársai? Miféle magyarázatokat lelnek önnön tetteikre? Ezt se tudom. Ám a döntéseik nem segítenek rajtam. Itt mindenki magáért felel, akárcsak a Setétek hangzatos lózungjaiban.
És ami a legkellemetlenebb: megéreztem, hogy ha nem értem meg, nem tapintom ki ezt a határt, az a vesztemet jelenti, kárhoztatott leszek. És nem csak én egyedül. Szvetlána is elpusztul. A főnök pedig belebonyolódik a megmentésére irányuló reménytelen próbálkozásba. És összeomlik az Őrség egész moszkvai struktúrája.
„A patkószeg miatt az egész ország elveszett.”
Álldogáltam még egy ideig, kezemmel a mocskos téglafalnak támaszkodva. Ajkaimat harapdálva kutattam emlékezetemben, igyekeztem meglelni a választ. De nem találtam. Ezek szerint ez a sorsom.
A meghitten csendes udvaron áthaladva kiértem a „lábasházhoz”. A szovjet felhőkarcoló valamiféle rejtett lesajnálást váltott ki belőlem, mely minden bizonnyal alaptalan volt ugyan, ámde annál nyilvánvalóbb. Ehhez hasonló érzés olyankor fogott el, ha vonatozás során elhagyatott falvak vagy félig rombadőlt gabonaraktárak mellett vitt utam. Az oda-nem-illőség érzete, egy túlzottan erős nekiveselkedés, mely aztán utóbb a puszta levegő csépelésében fullad ki.
– Zavulon – mondtam –, ha hallasz engem...
Csönd, a moszkvai este megszokott csöndje – autók bőgése, ablakokból kiszűrődő zenefoszlányok és kihalt utcák.
– Csak nem tudtál mindent előre eltervezni – szóltam hangosan az ürességben. – Csak nem sikerült. A valóságban mindig vannak elágazások. A jövő nincs előre lejátszva. Ezt te is tudod. És én is tudom.
Körül se nézve mentem át az úton, a kocsikra pedig ügyet sem vetettem. Elvégre küldetésem van, nemde?
A távolságtartás szférája!
A síneken csürüszkölés közepette fékezni kezdett egy villamos. Az autók lassítottak, s megkerülték az általam kijelölt üres helyet. Körös-körül minden megszűnt létezni – kivéve azon épületet, amelynek tetején 3 hónapja megküzdöttünk egymással, no meg a sötétséget, s az emberi szem által láthatatlan energia-felvillanásokat.
S ez a hatalom, melynek megpillantása csak igen keveseknek adatik meg, egyre csak nőtt.
Itt volt a tájfun központja, nem tévedtem. Pontosan ide akartak csalni? Csodás. Eljöttem. Zavulon, hát mégiscsak a bögyödben van az a csúfos kimenetelű kis összecsapás. Nem tudsz nem emlékezni arra, mekkora pofont is kaptál tulajdon alantasaid jelenlétében.
A magasztos célok mellett – megértem én, számára ezek a célok valóban magasztosak – még egy vágy forrong benne, mely valaha pusztán emberi gyöngeség volt, mára viszont a homály mérhetetlenül fölerősítette.
Bosszút állni. Elszámolni.
Újból lejátszani a harcot. Verekedés után is tovább lóbálni az ökleidet.
Mindannyiótokban, ti nagy mágusok – legyetek bár Fénypártiak avagy Setétek – megvan ez a jellemvonás: megcsömörlöttetek az egyszerű összecsapásoktól, arra vágytok, hogy elegánsan győzzetek. Megalázzátok az ellenfelet. A közönséges győzelmeket unjátok, a fölöttük érzett öröm már a múlté. A nagy szembenállás egy végeérhetetlen sakkjátszmává fejlődött. Ahogy Geszer, a nagy Fénypárti mágus is oly nagy előszeretettel élvezkedett Zavulon fölött, miközben másvalaki alakját öltötte magára.
Számomra a szembenállás még nem vált játékká.
Meglehet, hogy ennek köszönhetően van még esélyem.
Előhúztam tokjából a pisztolyomat, kibiztosítottam. Fölsóhajtottam – nagyon-nagyon mélyen, mintha merülésre készülnék. Itt az idő.

 

Makszim érezte, hogy ezúttal minden gyorsan dől majd el.
Nem lesz éjjeli virrasztás a leshelyen. Elhúzódó földerítésre sem fog sor kerülni. A megvilágosodás ezúttal igencsak magától értetődő volt, s nem csupán az idegen, ellenséges jelenlétet érzékelte, hanem a célratartás is fölöttébb pontosnak bizonyult.
A Galuskina és Jaroszlavszkaja utcák kereszteződéséig ment, majd leparkolt egy sokemeletes ház udvarán. Figyelte az épület belsejében lassan mozgó lobogó fekete lángot.
A Setét mágus van ott. Makszim már valóságosan is érzékelte, majdhogynem látta. Férfi. Gyönge képességekkel. Nem alakváltó, nem vámpír, sem nem hímlidérc. Hanem éppenséggel egy Setét mágus. Tekintettel annak alacsony erőnlétére, nem lesz vele gond. Más itt a gond.
Makszim ezt csak remélhette, és azért imádkozott, hogy ne ismétlődjék meg túl gyakran. Nap nap után irtani a Setét szülöttjeit – nem csak fizikailag megerőltető. Ott van még az a legrettenetesebb pillanat, amikor tőre az ellenség szívébe hatol. A pillanat, amikor minden remegni kezd körülötte, egyensúlyát keresi, a színek kifakulnak, a hangok eltompulnak, a mozgások lelassulnak. Mihez fog, ha egyszer elvéti? Ha nem az emberiség ellenségét öli meg, ha nem egy hétköznapi embert? Fogalma sem volt.
De hát nincs kiút, ha egyszer egyedül ő képes az egész világon megkülönböztetni a Setéteket az egyszerű emberektől. Ha csakis az ő kezébe tétetett le, rábízatott – az Isten, a sors, a vakvéletlen jóvoltából – a fegyver.
Makszim előhúzta a fatőrt. Enyhe bánattal és zűrzavarral tekintett a gyerekjátékra. Annak idején nem ő faragta ezt a tőrt, ám ő adta neki a hangzatos „Mizerikord” (Irgalom) nevet.
Tizenkét évesek voltak akkor, ő és Petyka, a legjobb, s mondhatni gyerekkorában, vagy mit tagadjuk, egész életében egyetlen barátja. Valami lovagi tornásat játszogattak akkoriban, nem sokáig, bár az is igaz, hogy gyermekkorukban épp elég szórakozásuk akadt mindenféle kompjúterek és diszkók nélkül is. Az egész udvar velük játszott, egyetlen egy rövidke nyáron át, tőröket és kardokat faragtak, látszólag teljes erejükből vívtak, mégis óvatosan. Elég eszük volt ahhoz, hogy értsék: egy fadarabbal is ki lehet szúrni a szemét valakinek, vagy éppenséggel véres sebet ejteni. Fura volt, de valahogy úgy alakult, hogy Petykával mindig más-más csapatokba kerültek. Talán azért, mert Petyka valamivel fiatalabb volt és Makszim kissé szégyellte ifjú barátját, aki örökké magasztos tekintettel nézett rá és néma, rajongó árnyékként követte mindenhová. Teljesen szokványos jelenség volt, amikor a soron következő ütközetben Makszim kiütötte Petyka kezéből a fakardot – hisz az jóformán nem is védekezett ellene – és így kiáltott: „Foglyul ejtettelek!”
Később azonban valami furcsa dolog történt. Petyka némán átnyújtotta neki a tőrt és azt mondta, a hősies lovag most oltsa ki életét a „Mizerikorddal”, ne alázza meg holmi fogságba vetéssel. Ez játék volt, persze, hogy csak játék, ám valami megmoccant akkor Makszimban, amikor lesújtott rá, a fatőrrel utánozván a sújtás mozdulatát. És volt egy elviselhetetlennek tűnő, rövid pillanat, amikor Petyka hol a játékfegyvert tartó, elnyűtt futballmezénél lefékező karjára, hol pedig a szemébe nézett. Aztán egyszer csak kibökte: „Maradjon csak nálad, legyen ez a hadizsákmányod.”
Makszim nagy örömmel, habozás nélkül elfogadta a fatőrt. Úgy is mint hadizsákmányt, s úgy is mint ajándékot. Csak valamiért sosem vette magához a játékok során. Otthon őrizte, igyekezett elfelejteni, mintha szégyellte volna a váratlan ajándékot és önnön puhányságát. De emlékezett rá, egyre csak emlékezett. Még amikor felnőtt, megnősült, s mikor már a saját gyereke is kezdett felnőni – akkor sem felejtette el. A játékfegyver ott hányódott a gyermekkori fényképalbumokkal, borítékokba rejtett hajfürtökkel és egyéb szentimentális kacatokkal egyetemben. Egészen addig a napig, amikor Makszim megérezte a Setét jelenlétét a világban.
S akkor a fatőr mintha szólította volna. És egyszeriben valódi fegyverré változott – kíméletlen, könyörtelen, legyőzhetetlen fegyverré.
Petyka pedig eltűnt az életéből. Ifjúkoruk választotta el őket egymástól: gyermekkorban az egy év korkülönbség nagynak számít, ám a kamaszok számára már valóságos szakadék. Aztán az élet választotta szét őket. Ha találkoztak összemosolyogtak, kezet ráztak, párszor alaposan beittak, miközben fölidézték a gyermekkorukat. Aztán Makszim megnősült, elköltözött, s a kapcsolat majdnem egészen megszakadt. Ám ezen a télen, teljesen véletlenül híreket kapott. Az anyja szólt, akit jó fiúhoz illőn rendszeresen fölhívott esténként. „Emlékszel Petyára? Olyan nagy barátok voltatok, jóformán elválaszthatatlanok.”
Hogyne emlékezett volna. És rögtön megértette, miért volt e fölvezetés.
Szörnyethalt. Lezuhant valami magas épület tetejéről – de vajon mit kereshetett ott az éjszaka kellős közepén? Lehet, hogy öngyilkos akart lenni, de az is lehet, hogy beivott, csakhogy az orvosok azt mondják, hogy józan volt. Persze az is lehet, hogy megölték. Valami kereskedelmi társaságnál dolgozott, jól keresett, a szüleit is támogatta, jó kocsin furikázott.
„Bedrogozott – szólt akkor keményen Makszim. Oly keményen, hogy az anyja meg se próbált vitatkozni vele. – Bedrogozott, mindig is különc dolgai voltak.”
És a szíve nem dobbant meg, nem szorult össze. Ám este valamiért alaposan leitta magát. Aztán elment és megölte a nőt, akiből olyasfajta Setét erő áradt, mely arra késztette a környezetében lévőket, hogy hagyják ott szerelmeiket és térjenek vissza törvény szerint való feleségeikhez; megölt egy idősebb boszorkányt, aki kerítőnő és viszálykeltő is volt egy személyben, s már két hete hiába kutatott utána.
Petyka nincs többé, sok éve nem létezik az a fiú, akivel hajdanán barátkozott, és három hónapja, hogy immáron nincs többé Pjotr Nyesztyerov, akit egy évben egyszer, vagy tán még ritkábban látott. Ám az ajándékba kapott tőr megmaradt.
Alighanem mégsem volt hiábavaló az ő suta, gyermekkori barátságuk.
Makszim a fatőrrel játszadozott tenyerében. De miért, miért csak ő van egyedül? Miért nincs mellette egy barát, aki legalább a teher egy részét átvállalná a válláról? Oly nagy a Setét körös-körül, és oly kevés a Fény.
Valamiért Léna utolsó szavai jutottak eszébe, amit már úgy kiáltott utána: „Inkább szeretnél, semmint óvnál!”
„De hát az nem egy és ugyanaz?” – hárított gondolatban Makszim.
Hát igen, aligha egy és ugyanaz. Csak hát akkor mihez kezdjen az ember, aki számára a szerelem – ütközet, aki nem valamiért, hanem valami ellen küzd?
A Setét ellen, nem pedig a Fényért.
Nem a Fényért, hanem a Setét ellen.
– Őrszem vagyok – szólt Makszim. Magában, félhangosan, mintha szégyellné hangosan kimondani. A skizósok beszélgetnek saját magukkal. Ő pedig nem skizó, hanem normális, normálisabb a normálisnál is, látja az ősi Gonoszt, amely most kúszik be a világba.
Most kúszik csak be, avagy régóta gyökeret vert már?
Ez őrület. Nem lehet, semmi esetre sem szabad kételkednie. Ha akár csak egy részét is elveszíti hitének, utat enged gyöngeségének vagy nekiáll fölhajtani holmi nemlétező szövetségeseket, akkor neki annyi, vége. A fatőr nem változik át fényt árasztó pengévé, amellyel aztán kiűzheti a Setétet. A következő mágus pedig varázslótűzben emészti el, a boszorkány megbabonázza, az alakváltó cafatokra szaggatja.
Őrszem és bíró!
Nem szabad meginognia.
A nyolcadikon kóválygó Setét gomolyag hirtelen megindult lefelé. Szíve egyszeriben gyorsabban kezdett verni: a Setét mágus önnön végzetének elébe iparkodik. Makszim kikászálódott a kocsiból, majd futólag körbepillantott. Sehol senki. Ahogy lenni szokott, valami, ami benne rejtezik, elkergeti a véletlen szemtanúkat, kisöpri a csatamezőt.
Csatamező? Vagy inkább vérpad?
Őrszem és bíró?
Vagy inkább hóhér?
Ugyan mi a különbség?! Hisz ő a Fényt szolgálja!
Ismerős erő ömlött szét a testében, fölkavaró érzés volt. Kezét zakója hajtókája mögött tartva Makszim a lépcsőház felé igyekezett, a lifttel leereszkedő Setét mágus elé.
Gyorsan, mindent gyorsan kell elintézni. Az éj még nem szállt le egészen. Megláthatják. És soha senki nem fogja elhinni a meséjét, legjobb esetben is diliház vár rá.
Fölszólítani. Megnevezni magát. Kikapni a fegyvert.
Mizerikord. Irgalom. Őrszem és bíró egyszemélyben. A Fény lovagja. És mégiscsak hóhér!
Ez az udvar – csatatér, nem pedig vérpad!
Makszim megállt a lépcsőház bejárata előtt. Lépteket hallott. Kattant a zár.
Legszívesebben fölvonított volna csalódottságában és félelmében, az egeket káromolta volna fennhangon, a sorssal és rendkívüli adottságával egyetemben.
A Setét mágus egy gyerek volt.
Vékonydongájú, sötéthajú fiú. Külsőre a leghétköznapibb – csakhogy Makszim látta a körülötte reszkető Setét fényudvart is.
De hát miért? Azelőtt ilyen soha nem történt. Férfiakat és nőket ölt, öregeket és fiatalokat, de még soha nem akadt gyerekekre, akik eladták lelküket a Setétnek. Makszim azelőtt el sem gondolkodott erről: vagy maga előtt sem akarta bevallani ennek lehetőségét, vagy már jó előre elhárította a döntés felelősségét. Tán még otthon is marad, ha tudja, hogy leendő áldozata csupán 12 éves.
A fiú a kapualj bejáratában állván értetlenül méregette Makszimot. Egy pillanatra olybá tűnt, hogy a srác nyomban hátat fordít és elinal, becsapva maga után a súlyos, számkódos bejárati ajtót: hát rohanj, rohanj már!
A fiú egy lépést tett előre, megtartotta az ajtót, hogy ne túl erősen csapódjon be. Makszim szemébe nézett – kicsit ráncolta a szemöldökét, de nyoma sem volt benne félelemnek. Teljességgel érthetetlen. Makszimban nem holmi egyszerű járókelőt látott, hanem megértette, hogy vártak rá. És most mégis kijön egyedül. Hát nem fél? Ennyire bízik önnön Setét erejében?
– Látom, maga Fénypárti – szólt a fiúcska. Nem túl hangosan, de határozottan.
– Igen. – Nehezen jött nyelvére a szó, erőlködve küzdötte ki magát a torkán, mindeközben nem nézett a szemébe és a falnak támaszkodott. Átkozván tulajdon gyöngeségét, Makszim kinyújtotta karját és vállon ragadta a fiút: – Bíró vagyok.
Erre sem ijedt meg.
– Láttam ma Antont.
Miféle Antont? Makszim hallgatott, miközben értetlenség tükröződött a szemében.
– Miatta jött hozzám?
– Nem. Miattad.
– Miért?
A srác kicsit kihívóan állt ott, mintha a múltban már hosszasan vitatkozott volna Makszimmal, aki mintha valamiben vétkes lenne és most el kellene ismernie tulajdon vétkét.
– Bíró vagyok – ismételte Makszim. Szeretett volna sarkon fordulni és elrohanni. Az egész el lett szúrva, rosszul alakult! A Setétnek nem lenne szabad 12 évesnek lenni, hisz a saját lánya kortársa. A Setét mágusnak más alakot kellene ölteni, rátámadni, menekülni, nem pedig sértődötten álldogálni egyhelyben, mintha joga lenne ehhez.
Mintha bizony bármi is megvédhetné.
– Hogy hívnak? – kérdezte Makszim.
– Jegor.
– Fölöttébb sajnálom, hogy így alakult. – Makszim őszintén beszélt. És semmiféle szadista örömérzés nem fogta el a gyilkosság elodázása közepette. – Ördög vigye! A lányom annyi esztendős, mint te!
Valamiért leginkább ez bántotta.
– De ha nem én, hát ki más?
– Maga most miről beszél? – A fiú megpróbálta kiszabadítani magát a keze közül. Ez határozottá tette.
Fiú vagy lány, felnőtt vagy gyerek. Ugyan mi a különbség?! Setét és Fény – csupán ennyi az eltérés.
– Meg kell mentselek – szólt Makszim. Szabad kezével előhúzta zsebéből a tőrt. – Muszáj... hát megmentlek...

 

 

7. FEJEZET

ELŐSZÖR a kocsit ismertem föl.
Aztán a házból kilépő Dúvadot.
Egyszeriben bánat öntött el, súlyos és kilátástalan. Az a férfi volt, aki megmentett, amikor Olga alakjában szöktem a Maharadzsa Étteremből.
Előre kellett volna látnom? Alighanem igen – ha tapasztaltabb vagyok, több idő áll a rendelkezésemre, no meg több hidegvérűség. Csupán annyi kellett volna, hogy megnézem a vele együtt utazó nő auráját, hisz Szvetlána nagyon részletesen leírta. Fölismerhettem volna a nőt, következésképp Dúvadot is. Az egésznek még a kocsiban véget vethettem volna.
Csak hát – miféle véget?
A homályba merültem, amikor Dúvad felém nézett. Ez bejött, lévén továbbment, a lépcsőház felé, amelyben egykoron ott ültem a szemétcsatorna mellett és fásultam cseverésztem a hóbagollyal.
Dúvad Jegort indult megölni. Minden úgy zajlik, ahogy gondoltam. Minden úgy, ahogy Zavulon eltervezte. A medvecsapda ott volt előttem, a pattanásig feszített rugó már kezdett engedni. Már csak egy lépést kellett tenni, hogy a Nappali Őrség az akció sikeres lefolytatása fölött örvendezhessen.
Hol vagy hát tenmagad, Zavulon?
A homály révén időt nyertem. Dúvad egyre csak közeledett a ház felé, ráérősen emelgette lábait, én pedig a környéket sasoltam, a Setétet kutatva. Legalább egy nyom lenne, egy lélegzetvétel, egy árnyék...
A mágia feszültsége körös-körül hihetetlen méreteket öltött. Itt találkoztak össze a jövőbe törekvő valóságok fonalai. Száz útvonal kereszteződése: egy pont, amelyben a világ eldönti, merre is tovább. Nem miattam, nem Dúvad miatt, nem a fiú miatt. Mindannyian a csapda részei vagyunk. Mindannyian statiszták vagyunk, egyikünknek annyit kell mondania, hogy „tálalva”, másikunknak a földre kell roskadnia, egy harmadiknak pedig emelt fővel lépni a vérpadra. Másodsorban Moszkvának ezen pontja egy láthatatlan ütközet arénájává lesz. Azonban nem láttam Másféléket – sem Setéteket, sem pedig Fénypártiakat. Csak Dúvadot, ámde őt még most sem lehetett Másfélének tekinteni, csupán a mellkasán szikrázott az Erő alvadéka. Először azt hittem, hogy a szívét látom. Aztán megértettem, hogy ez egy fegyver, az a bizonyos, mellyel a Setéteket gyilkolja.
De hát hogy is van ez, Zavulon? Sértve éreztem magam, egy suta sértés rabja lettem. Eljöttem! Besétálok a csapdádba, nézd, a lábam már odabent van, a beteljesedés oly közel – hol vagy hát?
A Setét mágus vagy oly mesterien rejtezett, hogy fölfedezése meghaladta erőimet, vagy pedig egyáltalán nem volt itt!
Vesztésre álltam. Még a kibontakozás előtt elveszítem a játszmát, mert nem vagyok képes megérteni ellenfelem szándékát. Valahol egy kelepcének kell itt lennie, hisz a Setéteknek el kell pusztítaniuk Dúvadot, különben megöli Jegort.
De miképp teszi ezt?
Hisz már itt vagyok. Elmagyarázom neki, mi is folyik itt valójában, beszélek az Őrségekről, akik egymást felügyelik, a Megállapodásról, arra késztet bennünket, hogy fönntartsuk a semlegességet, az emberekről és a Másfélékről, a világról és a homályról. Mindent elmesélek neki, ahogy Szvetlánának is elmeséltem, és akkor majd megérti.
Vajon megérti?
És ha valójában képtelen arra, hogy meglássa a Fényt?!
A világ számára nem egyéb, mint egy bárgyú birkanyáj. A Setétek – farkasok, akik körben ólálkodnak arra várva, hogy a zsírosabb barikákat kicsíphessék. Ő pedig – az őrkutya. Képtelen észrevenni a pásztorokat, félelemtől és dühtől vakon ide-oda rohangál, egy mindenki ellen.
Nem fogja elhinni, nem engedi meg magának, hogy elhiggye.
Előrevetettem magam, Dúvad felé. A lépcsőház ajtaja már nyitva volt, Dúvad épp Jegorral beszélt. Miért jött ki ily későn az éjszakába ez a buta gyerek, aki azonban nagyon is jól tudja már, miféle erők igazgatják világunkat?
Csak tán nem képes arra Dúvad, hogy magához csalogassa áldozatait?
A beszéd itt most hasztalan. A homályból támadni. Legyűrni. És csak aztán magyarázkodni!
A homály egyszerre ezer sebesült hangján vonított föl, amikor nekifutásból belerohantam a láthatatlan akadályba. Három lépésnyire Dúvadtól, ütésre emelt kézzel egy átlátszó falba ütköztem, fölkenődtem és lassan a földre! csúsztam, zúgó fejemet rázogatva.
Nem jó ez így. De még mennyire, hogy nem jó! Nem érti az Erő lényegét. Autodidakta mágus, a Jótól való pszichopata. Amikor dolgára indul, mágikus akadállyal védi magát. Spontán módon, de ez nem könnyíti meg dolgomat.
Dúvad valamit mondott Jegornak. És kihúzta kezét zakója hajtókája mögül.
Egy fatőr. Rémlett valami erről a mágiáról, mely egyszerre volt naiv és hatalmas, ámde most nincs idő fölidézni.
Kicsúsztam önnön árnyékomból, átléptem az emberi világba és azzal hátulról rávetettem magam Dúvadra.

 

Makszimot valami leverte a lábáról, amikor tőrét sújtasra emelte. Körös-körül már szürkébe borult a világ, a srác mozgása lelassult – látni lehetett, amint még utoljára ráérősen lehunyja szempilláit, mielőtt fölpattannak majd a fájdalomtól. Az éj homálypódiummá változott, ahol megszokta már, hogy bíróvá legyen és ítéletet hozzon, aminek semmi sem állhatja útját.
És most útját állták. Leverték, az aszfaltra taszították. Az utolsó pillanatban Makszimnak sikerült megtámasztania magát a kezével, arrébbgurult, fölpattant.
A színen egy harmadik személy is megjelent. Hogy nem vette észre Makszim? Hogy lopódzhatott mellé, miközben egy fontos munkában volt elmerülve, s eddig a világ Legfényesebb ereje, mely harcba szólította, mindig megóvta bámészkodóktól és fölösleges szemtanúktól?
Egy férfi – meglehetősen fiatal, vélhetően némileg fiatlabb Makszimnál. Farmerban és pulóverben, válltáskával – amit most vállának egy mozdulatával hanyagul a földre dobott. És egy pisztoly van a kezében!
Elég rosszul fest a szitu.
– Megállj! – szólt a férfi, mintha bizony Makszim bárhová is igyekezett volna elfutni. – Hallgass meg!
Egy véletlen járókelő, aki most banális mániákusnak nézi őt? És a pisztoly, és az érezhető jártasság, amivel láthatatlanul melléje lopódzott? Egy kommandós civilben? Az effajta lelőné vagy agyonverné, nem engedné föltápászkodni a földről.
Makszim az ismeretlenre meredt, miközben egy rémületes sejtés dermesztette meg. Talán még egy Setéttel van dolga, és eddig soha nem akadt dolga egyszerre kettővel.
A setétségnek nyoma se maradt. Egyszerűen nem volt – kész, teljesen eltűnt!
– Ki vagy? – kérdezte Makszim, szinte megfeledkezvén a mágus-srácról. Aki most lassan váratlan megmentőjéhez hátrált.
– Járőr. Anton Gorogyeckij, Éjszakai Őrség. Hallgass meg!
Szabad kezével Anton elkapta a srácot és a háta mögé tolta. A célzás meglehetősen világos volt.
– Éjszakai Őrség? – Makszim az ismeretlenben igyekezett fölfedezni a Setét fuvalmát. De nem lelte, s ez még jobban megijesztette. – A Setétből való vagy?

 

Semmit sem értett. Kutatón fürkészett a tekintetével: éreztem ezt a dühöngő és féktelen, egyszersmind bénázó kutakodást. Nem is tudom, egyáltalán lehetséges lett volna-e az elrejtőzés. Ebben az emberben, ebben a Másfélében – mindkét fogalom használata helytálló – valamiféle őserő érződött, egyfajta eszelős, fanatikus nyomás. Így aztán nem is rejtőztem el.
– Éjszakai Őrség? A Setétből való vagy?
– Nem. Mi a neved?
– Makszim. – Dúvad lassan felém araszolt. Figyelmesen szemlélgetett, mintha érezné, hogy már találkoztunk, csak akkor más alakot öltöttem. – Ki vagy te?
– Az Éjszakai Őrség munkatársa. Mindent megmagyarázok, hallgass meg! Te egy Fénypárti mágus vagy.
Makszim arca megrándult, kővé dermedt.
– Setéteket gyilkolsz. Tudok róla. Ma reggel megöltél egy alakváltó nőt. Este, az étteremben pedig egy Setét mágussal végeztél.
– Te is?
Lehet, hogy csak képzelődtem. De úgy éreztem, hogy a hangjából valóban reményt véltem kihallani. Demonstratívan visszadugtam fegyveremet a pisztolytáskába.
– Én Fénypárti mágus vagyok. Igaz, nem valami erős. Moszkvában százával vannak hozzám hasonlók. Sokan vagyunk, Makszim.
Elkerekedett szemmel meredt rám, én pedig megértettem, hogy célba találtam. Nem volt őrült, aki Superman-nek képzeli magát és még büszke is rá. Alighanem arra vágyott leginkább az életben, hogy bajtársra leljen.
– Makszim, nem vettünk észre idejében – mondtam. Csak tán nem sikerül mindent békés úton, vérontás nélkül megoldani, két fehér mágus esztelen összecsapása nélkül? – Ez a mi bűnünk. Egymagad kezdtél a harcba, hibát hibára halmoztál. Makszim, még mindent rendbe lehet hozni. Hisz nem tudtál a Megállapodásról, igaz?
Nem figyelt rám, köpött a számára ismeretlen Megállapodásra. Számára az volt a lényeg, hogy nincs egyedül.
– A Setéttel harcoltok?
– Igen.
– Sokan vagytok?
– Igen!
Makszim újfent rám nézett, és a szemében ismét fölvillant a homály átható fuvalma. Igyekezett megpillantani a hazugságot, a Setétet: dühöt és gyűlöletet akart látni – kizárólag azt, amit látnia adatott.
– Hisz nem vagy Setét – szólt majdhogynem panaszosan. – Látom én. És eddig még nem tévedtem... soha!
– Járőr vagyok – ismételtem. Körülnéztem – sehol senki. Valami elriasztotta az embereket. Alighanem ez is Dúvad képességeinek egyike volt.
– Ez a fiú...
– Szintén Másféle – vágtam rá gyorsan. – Egyelőre még nem köteleződött el, lehet belőle Fénypárti, vagy...
Makszim a fejét ingatta:
– A fiú Setét.
Jegorra pillantottam. A fiúcska lassan fölemelte tekintetét a földről.
– Nem – mondtam.
Az aurája tisztán kivehető volt – egy ragyogó tiszta szivárvány, színjátszó, amely általában egészen kicsi gyerekekre jellemző, nem pedig kamaszokra. Saját sors, alakulófélben lévő jövő.
– Setét. – Makszim a fejét ingatta. – Hát nem látod? Én nem tévedek, soha. Közbeavatkoztál és ezáltal megakadályoztál abban, hogy elpusztítsam a Setét küldöttét.
Vélhetően nem hazudott. Nem sok mindennel bír – de azzal teljes mértékben rendelkezik. Makszim látja a Setétet, képes annak legparányibb makuláit is fölfedezni idegen lelkekben. Ráadásul az effajta, születőfélben lévő Setétet mindennél jobban látja.
– Nem gyilkoljuk halomra az összes Setétet.
– Miért?
– Fegyvernyugvás van, Makszim.
– Hogy lehetséges fegyvernyugvásban lenni a Setéttel?
Elfogott a hideglelés: kételkedésnek nyomát sem leltem a hangjában.
– Bármely háború rosszabb a békénél.
– Csak ez nem. – Makszim fölemelte kezével a tőrt. – Látod? Ez a barátom ajándéka. Elpusztult, és meglehet, hogy az olyanok miatt, mint ez a fiú. A Setét alattomos!
– Nekem mondod?
– Hát persze. Meglehet, Fénypárti vagy. – Az arca keserű mosolyra húzódott. – Csakhogy akkor ez a ti Fényetek rég elhalványult. A Gonosz számára nincs bocsánat. Nincs fegyvernyugvás a Setéttel.
– A Gonosz számára nincs bocsánat? – Most én húztam föl magam. De még mennyire. – Amikor leszúrtad a vécében a Setét mágust, vajon miért nem maradtál még mondjuk tíz percet? Nem bírtad látni, miképp fognak kiabálni a gyerekei, miképp rí a felesége? Hisz ők aztán nem Setétek, Makszim! Köznapi emberek, akik nem rendelkeznek a mi erőinkkel! Kimentettél egy lányt a golyózáporból...
Megrezzent, ám az arca továbbra sem vesztette el rákövesedett nyugalmát.
– Nagyszerű! És ahhoz mit szólsz, hogy miattad akarták megölni, a te bűncselekményed miatt?! Erről nem tudsz?
– Ez háború!
– Magad vagy a háború oka – suttogtam. – Magad is gyerek vagy, ezzel a gyerekes tőrrel. Ahol vágják az erdőt, ott röpül a forgács,[38] nemde? A Fény érdekében vívott háborúban minden eszköz megengedett?
– Nem a Fény érdekében háborúzom. – Ő is halkabbra fogta mondandóját. – Nem a Fényért, hanem a Setét ellen. És ennyi elég is nekem. Érted? És ne hidd, számomra ez nem holmi erdő meg forgácsok. Nem kértem ezt az erőt, nem ábrándoztam róla. De ha már megadatott nekem, nem tudok másképp cselekedni.
De hát ki szalasztotta el?
Miért nem találtunk rá egyből Makszimra, amikor Másfélévé lett?
Kiváló műveletis válhatott volna belőle. Hosszadalmas viták és magyarázkodások után. Hónapokig tartó kiképzést és évekig tartó gyakorlást követően, kudarcok, hibák, iszákosságba menekülés meg öngyilkossági kísérletek árán. Végső soron pedig – no nem a szívével, lévén az nem adatott meg neki – hideg, kompromisszumokra képtelen értelmével fölfogta volna a szembenállás szabályait. Azon törvényeket, melyek mentén a Fény és a Setét vívja háborúját, a törvényeket, melyek értelmében hagynunk kell garázdálkodni a prédájukat üldöző alakváltókat, és alkalomadtán a mi oldalunkon állókat kell gyilkolnunk, akik nem tudtak ilyesmiről lemondani.
Íme hát most itt áll előttem. Egy Fénypárti mágus, aki pár év alatt több Setétet tett el láb alól, mint egy műveletis évszázadokig tartó szolgálati ideje során. Magányos, agyonhajszolt. Képes gyűlölni és képtelen szeretni.
Megfordulván vállon ragadtam Jegort, aki mindezidő alatt ott állt, halkan meghúzta magát, miközben a vitánkat hallgatta. Előretoltam, magam elé. Majd megszólaltam:
– A fiú tehát Setét mágus lenne? Minden bizonnyal. Attól tartok, igazad van. Elmúlik pár év, és ez a fiú ráérez önnön lehetőségeire. Kilép az életbe, körülötte pedig terjeszkedni kezd a Setét. Minden egyes lépéssel egyre könnyebben boldogul az életben. Minden egyes lépéséért majd valaki más fizet a fájdalmával. Emlékszel a Hableányról szóló mesére? A boszorkány lábakat adott neki, s amikor megindult, a talpát mintha izzó pengével hasogatták volna. Hisz ez rólunk szól, Makszim! Örökké késpengéken járunk, és ezt nem lehet megszokni. Csakhogy Andersen nem mesélt el mindent. A boszorkány másképp is tehetett volna. A Hableány mendegél, ám a kések másokat hasogatnak. Ez pedig a Setét útja.
– A fájdalmam mindig elkísér – szólt Makszim. S az eszelős remény, miszerint csak megérti végül, ismét belém hasított. – Ám ennek nem szabad, nincs jogában bármit is megváltoztatni.
– Készen állsz arra, hogy megöljed? – Fejemmel Jegorra intettem. – Makszim, áruld el! Az Őrség munkatársa vagyok, ismerem a Jó és a Gonosz közt húzódó határt. Áruld el: készen állsz megölni?
Nem habozott. Rábólintott, majd a szemembe nézett – örömtelin, megbékélten.
– Igen. Nem csupán készen állok, de még soha nem engedtem el a Setét szülöttjét. És most sem fogom.
A láthatatlan csapda tehát bekattant.
Azon se lepődtem volna meg, ha egyszer csak meglátom Zavulont. Amint épp kibukkan a homályból, hogy jóváhagyólag megveregesse Makszim vállát. Vagy mondjuk gúnyosan rám vigyorogjon.
Ám a következő pillanatban megértettem, hogy Zavulon nincs itt. Nincs és nem is volt.
A fölállított csapda nem szorul felügyeletre. Maga magától működik. Horogra akadtam, ráadásképp a Nappali Őrség bármely tagjának feddhetetlen alibije van erre az időpontra.
Vagy engedem, hogy Makszim megölje a fiút, akiből Setét mágus lenne. Ezáltal pedig bűntárssá leszek – az ezzel járó megannyi következménnyel együtt.
Vagy összetűzésbe bonyolódom. Megsemmisítem Dúvadot – valljuk be, össze se lehet mérni az erőinket. Tulajdon kezemmel likvidálom az egyetlen szemtanút, mi több – egy Fénypárti mágust ölök meg.
Hisz Makszim nem fog meghátrálni. Ez az ő háborúja, az ő kis golgotája, amelyre néhány éven keresztül vonszolta magát fölfelé. Vagy győzedelmeskedik, vagy elpusztul.
Ugyan miért avatkozna ebbe a tusába Zavulon?
Minden téren helyesen járt el. Kipucolta a Setétek sorai közül a selejtjét, engem fölültetett, feszültséget keltett, de még „mozgásba is lendült”, amikor rám lőtt, és elvétette a célzást. Arra kényszerített, hogy Dúvad elé vessem magam. Zavulon pedig most messze van. Az is lehet, hogy nincs Moszkvában. De meglehet, hogy figyeli a történteket: van arra épp elég technikai és mágikus lehetőség, amely lehetővé teszi ezt. Megfigyel – és közben röhög a markába.
Lépre mentem.
Akármit is teszek, a homály vár rám.
A Gonosznak egyáltalán nem szükséges önnön kezével elpusztítani a Jót. Sokkal egyszerűbb, ha engedi, hogy a Jó hajbakapjon önmagával.
Az egyetlen esély, ami még számomra maradt, mérhetetlenül apró, s emellett szörnyen aljas is.
Nem lesz rá időm, késésben vagyok.
Engedjem Makszimnak megölni a fiút? Nem, inkább mondjuk nem fogom tudni megakadályozni. Ezek után lenyugszik. Ezek után bejön velem az Éjszakai Őrség hadműveleti törzsére, végighallgat, vitatkozik, lehiggad, megadja magát a főnök kérlelhetetlen érvelése és vaslogikája előtt, és végre megérti, mit is tett valójában, mily törékeny is azon egyensúly, melyet megbontott. És önszántából átadja magát a Törvényszéknek, ahol bár szinte mérhetetlenül kicsiny, de mégiscsak létező eséllyel indul, hogy tisztázza magát.
Elvégre nem vagyok műveletis. Minden tőlem telhetőt megtettem. Még a Setét játszmáját is sikerült megértenem, egy olyasvalaki kombinációját, aki mérhetetlenül bölcsebb nálam. Egyszerűen nem volt elég erőm, időm, reakcióm.
Makszim döfésre lendítette a karját.
Az idő egyszerre lelassult és vontatott lett, mintha a homályba léptem volna. Csakhogy a színek nem fakultak ki, sőt, még élénkebbek lettek, s magam is ugyanabban a lusta, csirizes áramlatban mozogtam. A fatőr Jegor mellkasáig futott, miközben többször is átalakult: hol fémes csillogást vett föl, hol szürke lángba burkolódzott; Makszim arcán látszott, hogy összpontosít, csupán a beharapott ajka árulta el, hogy feszült, a kissrácnak pedig ideje sem volt, hogy bármit is fölfogjon, még csak védekezni sem próbált.
Félretaszítottam Jegort – az izmaim nem akartak engedelmeskedni, nem akaródzott egy ennyire botor és öngyilkos mozdulatot végrehajtaniuk. A kis Setét mágus számára a tőrsújtás a halált jelentette. Számomra – az életet. Hisz mindig is így volt, így van és így is marad.
Ami a Setétnek élet – az a Fénypártinak halál, és vice versa. Nem áll módomban ezen változtatni...
Sikerült – nem késtem el.
Jegor elesett, miután fejjel előre a kapualjba szánkázott, majd rugódzva elterült – túl erősen löktem el, az volt a fő, hogy megmentsem, nem pedig hogy a sérülésein aggodalmaskodjam. Makszim tekintetében majdhogynem gyermeki durcásság villant. És mindezek ellenére még képes volt a beszédre.
– Ellenség vagy!
– Semmit se követett el!
– A Setét pártját fogod.
Makszim nem állt le azon vitatkozni, hogy ki vagyok: Setét avagy Fénypárti. Elvégre képes volt arra, hogy megkülönböztesse e kettőt.
Önmaga előtt a tisztánál is tisztábbnak tekintette magát. Még soha nem volt előtte ily alternatíva – ki éljen, s ki haljon meg.
Egy újabb tőrdöfés – immáron nem a fiúra sújtott le, hanem engem vett célba. Kitértem előle, tekintetemmel megkerestem az árnyékot, magam felé vontam – az pedig engedelmesen felém csusszant.
A világ elszürkült, a hangok elhalkultak, a mozgások lelassultak. A földön fetrengő Jegor teljesen mozdulatlanná vált, az autók bizonytalanul vánszorogtak az úton, kerekeik szakaszosan forogtak, a fák ágai pedig tudomást sem vettek a szélről. Csak Makszim nem lassult le.
Úgy követett, hogy maga se tudta, mit csinál. Ugyanazzal a közvetlenséggel csusszant át a homályba, ahogy az ember az úttestről az útszegélyre lép. Most már mindegy volt neki: igazának tudatában tékozolta erejét, gyűlölettől hajtva, fényesnél is fényesebb gyűlöletétől, a fehér fény dühétől vezéreltetve. Immár nem egyszerűen a Setétek hóhéra. Inkvizítor. És jóval rettenetesebb, mint a mi egykori Szent Inkvizíciónk.
Széttártam a karomat, szétterpesztett ujjaimmal az Erő jelét formáztam: egyszerűen, fönnakadás nélkül – ah, milyen nevetségesnek is találják az ifjú Másfélék, amikor először mutatják meg nekik ezt a fogást: „legyezőformába rendezett ujjak”. Makszim még csak meg sem torpant egy kicsit megingott, de aztán makacsul lehajtott fejjel újból rám rontott. Kezdtem kapiskálni, ezért aztán folyamatosan hátráltam, miközben görcsösen igyekeztem fölidézni a mágikus arzenált.
Agapé – a szeretet jele, ám ő nem hisz a szeretetben.
Hármaskulcs – a hit és megértés előhívója, ám ő nem hisz nekem.
Ópium – ibolyaszín szimbólum, az álom útja, magam is éreztem, ahogy szemhéjaim kezdtek lecsukódni.
Szóval így győzi le a Setéteket. Féktelen hit, mely egy Másféle rejtett képességeivel keveredik – mindez kvázi tükörként működik. Viszonozza a rá mért csapást. Fölrántja az ellenfél szintjére. A Setét látásának képességével és ezzel az ostoba mágikus tőrrel egyetemben pedig jóformán sérthetetlenségre tesz szert.
Nem, persze mindent nem tud visszatükrözni. A csapásokat pedig nem azonnal viszonozza. Alighanem most a Thanatosz jele vagy a fehér kard itt a legmegfelelőbb eszköz.
Csakhogy ha megölöm, az önmagam vesztét is jelenti. Az egyetlen útra térek ezáltal, amely mindannyiunk osztályrésze lehet: a homály. A fakó álmok, színtelen káprázatok, örökké tartó ködös hideg tere. Nem jut erőm arra, hogy ellenségemmé tegyem – azzá az ellenséggé, amellyé oly könnyen fogadott engem.
Egymást kerülgetve köröztünk, időnként Makszim ki-kitört – ügyetlen próbálkozások, hisz valójában soha nem vett részt kézitusában: ahhoz szokott, hogy gyorsan és könnyen végez áldozataival. És valahol nagyon-nagyon távolról Zavulon gúnyos nevetését hallotta. Egy kellemes, behízelgő hangot:
„A Setéttel akarsz szórakozni? Szórakozz csak! Minden megadatott neked. Ellenségek, barátok, szeretet és gyűlölség. Válassz hát fegyvert! Bármelyiket. Hisz úgyis tudod a végeredményt. Most már tudod...”
Lehet, hogy saját magam képzelegtem ezt a hangot. De az is lehet, hogy valóban megszólalt.
– Hisz magadat is megölöd! – rikoltottam. Pisztolytáskám az oldalamat verte, mintegy fölkínálkozván: kapnám ki a fegyvert és eresszek egy raj ezüstös apró darazsat Makszimba. Ugyanazzal a könnyedséggel, ahogy ezt a druszámmal is tettem.
Meg se hallott – ez nem adatott meg neki.
Szveta, annyira szeretted volna megtudni, hol vannak a korlátaink, hol húzódik a határ, amelyen meg kell állnunk, miközben a Setéttel harcolunk. Miért is nem vagy itt – most aztán látnád és megértenéd.
Csakhogy senki sincs itt körülöttünk: nincsenek Setétek, akik elégedetten élvezkednének párbajunkon, s nincsenek Fénypártiak sem, akik segíthetnének, rávetnék magukat és legyűrnék Makszimot, véget vetve a mi halálos homálytáncunknak. De csupán a sután tápászkodó srác, egy leendő Setét mágus meg a kőarcú, kérlelhetetlen hóhér volt jelen – a Fény kéretlen bajnoka. Aki több bajt idézett elő, mint akár egy tucatnyi alakváltó vagy vámpír.
Összegereblyéztem az ujjaimon átáramló hideg ködöt. Megengedtem, hogy az ujjaimba ivódjék. A jobb kezembe pedig valamelyest több Erőt ömlesztettem.
Tenyeremből egy fehér lánggal lobogó penge sarjadt. A homály sziszegett, ahogy égett. Fölemeltem a fehér kardot – egyszerű és kifogástalan fegyver. Makszim megdermedt.
– Jó, Gonosz. – Arcomon egy új, ironikus vigyor ömlött el. – Jöjj hozzám! Jöjj ide, s én megöllek. Lehetsz akár háromszorosan is Fénypárti, ám a lényeg nem ebben van.
Másra ez bizton hatott volna. Kétségtelenül. Elképzeltem, mit érezhet az, aki először látja, hogy a semmiből egyszerre csak előtűnik egy lángoló penge. Makszim azonban megindult felém.
Megtette a bennünket elválasztó öt lépést. Nyugodtan, el sem komorodva, ügyet se vetve a fehér kardra. Én pedig egyhelyben álltam, s mindegyre azt ismételgettem magamban, amit oly könnyen és határozottan hadartam el egyszuszra hangosan is.
Aztán a fatőr a bordáim alá fúródott.
Messze-messze, saját vackán a Nappali őrség feje, Zavulon elnevette magát.
Térdre estem, aztán hanyatt vágódtam. Tenyeremet a mellkasomra szorítottam. Fájt, egyelőre még csak fájdalmat éreztem. A homály, ráérezvén az élő vérre, háborogva fölvonított, és egyszerre utat engedve tágulni kezdett.
Fölöttébb kár!
Vagy pedig ez lenne az egyetlen kiút számomra? A halál?
Nem lesz, akit Szvetlána megmentsen. Bejárja a maga útját, az ő hosszú és dicső útját, még akkor is, ha az vár rá, hogy egyszer örökre a homályba térjen.
Geszer, tán csak nem tudtad ezt is előre? Ebben reménykedtél volna mindvégig?
A világ egyszerre kivirult. Sötét, éjszakai színeket érzékeltem. A homály elégedetlenségében kiköpött, elutasított. Félig ültem, félig pedig feküdtem, miközben vérző sebemet próbáltam elszorítani.
– Hogyhogy még mindig élsz? – kérdezte Makszim.
A hangjában újfent sértődés érződött, még jó, hogy nem fújta föl durcásan az ajkait. Legszívesebben elmosolyodtam volna, ám a fájdalom nem engedte. A tőrre nézett, aztán bizonytalanul újból sújtásra emelte. A következő pillanatban Jegor mellettem termett. Fölém emelkedett, testével oltalmazva Makszimtól. Most aztán viszont a fájdalom sem tartott vissza a nevetéstől.
Egy leendő Setét mágus megmentette egyik Fénypártit a másiktól!
– Azért élek, mert a fegyvered csakis a Setét ellen hatásos – mondtam. A mellkasomban valami nagyon nem jól bugyborgott. A tőr nem hatolt a szívemig, viszont szétvágta a tüdőmet. – Nem tudom, kitől kaphattad. Ám ez a Setét fegyvere. Ellenem viszont olyan, akárha egy forgáccsal támadnál... még ha fájdalmas is.
– Fénypárti vagy – mondta Makszim.
– Igen.
– Ő viszont Setét. – A tőr ráérősen Jegorra szegeződött.
Bólintottam. Megpróbáltam félrevonszolni a fiút; válaszképp makacsul megrázta a fejét és ott maradt állva.
– Miért? – kérdezte Makszim. – De hát miért? Te Fénypárti vagy, ő Setét...
Most először ő is elmosolyodott, még ha nem is túl vidáman:
– És akkor én ki vagyok? Elárulnád?
– Ahogy elnézem: leginkább egy leendő Inkvizítor – hallatszott a hátam mögül. – Majdhogynem biztos vagyok ebben. Tehetséges, kíméletlen, megvesztegethetetlen Inkvizítor.
Oldalra sandítván megszólaltam:
– Jó estét, Geszer.
A főnök részvéttel felém bólintott. Szvetlána a háta mögött állt, krétafehér arccal.
– Kitartasz még öt percig? – kérdezte a főnök. – Aztán majd kezelésbe veszem a karcolásodat.
– Persze, kibírom – egyeztem bele.
Makszim a főnökre meredt – megmerevedett, félőrült tekintettel.
– Vélhetően nincs mitől tartanod – szólította meg felé fordulván a főnök. – Igen, egy mezei vadorzót a Törvényszék minden további nélkül kivégezne. Túl sok Setét vér tapad a kezedhez, a Törvényszéknek pedig kötelessége óvni az egyensúlyt. Ámde te csodás vagy, Makszim. Az effélék nem teremnek minden bokorban. Fölénk emelkedsz, a Fény és Setét fölé, és még csak az sem számít, hogy mely oldalról érkeztél. Csak aztán el ne csábulj, ez nem hatalom. Ez kényszermunka. Dobd el a tőrt!
Makszim a földre hajította fegyverét, mintha az ujjait égette volna. Mit tesz, ha az ember igazi mágus. Nem az én reszortom.
– Szvetlána, megálltad. – A főnök a leányra nézett. – Mit is mondhatnék? Önuralom és állhatatosság: hármas szint. Minden kétséget kizáróan.
Jegorra támaszkodván igyekeztem föltápászkodni. Nagyon szerettem volna megszorítani a főnök kezét. Ismét a maga módján vezényelte le a játszmát. Mindenkit fölhasznált, aki csak a keze ügyébe került. És végül csak lekörözte Zavulont – de kár, hogy most nincs jelen! Mennyire szeretném látni az arcát, a démon arcát, aki első tavaszi napomat végeérhetetlen lidércnyomássá változtatta.
– De... – Makszim valamit mondani akart, ám elhallgatott. Őrá is túl sok minden szakadt egyszerre. Teljes egészében megértettem az érzéseit.
– Biztos voltam benne, Anton, abszolút biztos, hogy te és Szvetlána is boldogultok – szólalt meg lágyan a főnök. – Egy ekkora erővel megáldott varázslónő számára az a legfélelmetesebb, ha elveszti az önuralmát. Ha ismérveit veszti a Setéttel vívott harc során, ha erőt vesz rajt' a sietség, vagy épp ellenkezőleg: a döntésképtelenség. És a képzés eme szakaszát semmiféleképp sem szabad elodázni.
Szvetlána végül csak rászánta magát arra, hogy egy lépést tegyen felém. Óvatosan a karom alá nyúlt. Geszerre pillantott – és egy pillanatra düh futotta el az arcát.
– Hagyjad! – mondtam. – Hagyjad csak, Szveta! Végtére is igaza van. És ezt ma értettem meg, ma először. Hogy valójában hol is van a határ a mi harcunkban. Ne haragudj rá! Ez pedig – eltartottam kezemet a mellkasomtól – csak egy karcolás. Végtére is nem emberek vagyunk, jóval keményebb fából faragtak bennünket.
– Köszönöm, Anton – mondta a főnök. Tekintetét Jegorra vetette. – És neked is köszönet jár, gyermekem. Fölöttébb kellemetlen, hogy a barrikád másik oldalára kerülsz majd. Abban viszont biztos voltam, hogy csak kiállsz Anton mellett.
A fiú megindult volna a főnök felé, én viszont megszorítottam a vállát. Még csak az kéne, hogy itt most elkottyantsa magát! Hisz nem látja át az egész játszmát a maga bonyolultságában! Nem érti, hogy mindaz, amit Geszer tett – csupán válaszlépés.
– Csak egyvalamit sajnálok, Geszer – mondtam. – Csakis egyvalamit. Hogy Zavulon nincs itt. Hogy nem láthattam az arcát, amikor dugába dőlt az egész terve.
A főnök nem felelt azonnal.
Vélhetően nehezére esett kimondania. Meg aztán én sem örültem különösebben a hallottaknak.
– Zavulonnak ehhez semmi köze, Anton. Már megbocsáss! De tényleg semmi köze mindehhez. Ez teljes mértékben az Éjszakai Őrség hadművelete.

 

 

 

HARMADIK TÖRTÉNET – CSAKIS ÖVÉINEK

 

PROLÓGUS

AZ EMBERKE alacsony volt, napbarnított, ferdevágású szemekkel. Prédák netovábbja, akármely fővárosi rendőr vágyálma. Mosolya bűnbánó, tekintete naiv, ide-oda kapkodó; a rettenetes hőség ellenére sötét öltönyben járt: régimódi, alig hordott viselet; s mindezek tetejébe még egy ósdi, szovjet nyakkendő. Egyik kezében tömött, elnyűtt aktatáska – effélével régi filmekben agronómusokat meg élenjáró kolhozok elnökeit látni –, a másikban egy cekkert cipelt, hosszúkás ázsiai sárgadinnyével.
Az emberke épp a fapados hálókocsiból lépett ki, miközben szakadatlanul mosolygott. Rámosolygott a kalauznőre, az útitársaira, a tülekedésben nekitántorodó hordárra, még a kucséberkosárból limonádét és cigit árusító fiatal srácra is. Az emberke égnek emelte lelkesült tekintetét, úgy csodálta meg a Kazanszkij pályaudvar csarnoktetejét. Kószált kicsit a peronon, mindeközben olykor meg-megállt, hogy kényelmesebb fogást keressen a sárgadinnyén. Talán 30 éves volt, de az is meglehet, hogy 50: európai szemmel kapásból nehéz ezt belőni.
A fiatalember, aki egy percre rá hagyta el ugyanazon szerelvény hálókocsiját (Taskent-Moszkva viszonylat: köztünk legyen szólva – alighanem a világ egyik legmocskosabb és leglepukkantabb járata), merő ellentéte volt. Szintén keleti alkat – minden valószínűség szerint talán üzbég lehetett. Ám öltözékét tekintve inkább moszkvainak tűnt: sort és póló, sötét napszemüveg, az övén pedig – bőrszütyő és mobiltelefon. Csomagja semmi. Provincialitásnak nyoma sem volt. Nem nézelődött jobbra-balra, nem kereste a hőn áhított „M” betűt (M mint metró – maga a csoda). Egy gyors biccentés a kalauznak, a taxisok felajánlkozását pedig fejének alig észrevehető nemet intésével szerelte le. Pár lépéssel már a tömegben is termett, átsiklott a tébláboló vidékiek közt, miközben arcán enyhe undor és távolságtartás ömlött el. Egy pillanat múlva már a tömeg szerves és észrevétlen részévé vált. A tömeg testének egy sejtje lett, egészségesen és életvidáman olvadt bele, nem keltette föl a falósejt-rendőrök érdeklődését, s a szomszédos sejteknek sem okozott gondot.
A sárgadinnyés-aktatáskás emberke pedig épp a tömegen verekedte át magát, számtalan bocsánatkérést motyogván nem épp a legtisztább orosz nyelven, fejét a válla közé húzva, miközben egyre csak nézelődött körbe-körbe. Elhaladt az aluljáró lejárata mellett, megforgatta a fejét, majd egy másik felé indult, aztán egy reklámtábla mellé állt, ahol kisebb volt a tömegnyomor, s miközben holmijait ügyetlenül a mellkasához szorította, valami gyűrött cédulát halászott elő, s annak tanulmányozásába mélyedt. Az ázsiai arcán nyomát sem lehetett felfedezni gyanakvásnak; láthatóan nem is sejtette, hogy figyelik.
A pályaudvar fala mellett ácsorgó háromtagú társaságot ez csöppet sem zavarta. Egy sugárzó szépségű, vörös leány, testhezálló selyemruhában, egy szokatlanul unalmas és öreges tekintetű punkforma srác, és egy valamivel idősebb, lenyalt, hosszúhajú férfi, homokosokat idéző manírokkal.
– Nem hasonlít rá – szólt kétkedőn az öregember-tekintetű srác. – Mégsem ő az. Régen láttam és akkor is csak rövid ideig, de...
– Tán csak nem akarod az Éjszakaiak segítségével beazonosítani? – kérdezte gúnyosan a leány. – Én viszont látom. Ő az.
– Vállalod a felelősséget? – A srác csodálkozásnak semmi jelét nem mutatta, vagy hogy vitatkozni szeretne. Csak pontosított.
– Igen. – A leány le sem vette szemét az ázsiairól. – Gyerünk! Az aluljáróban csípjük el.
Ráérősen és egyszerre kezdtek lépkedni. Aztán szétváltak – a leány továbbra is egyenesen haladt, a srácok pedig kétfelé kerültek.
Az emberke összehajtogatta cetlijét és bizonytalanul az aluljáró felé indult.
Egy moszkvai vagy a fővárosba gyakran látogató átutazó minden bizonnyal meglepődött volna a hirtelen elnéptelenedő környéken. Hogy, hogy nem – pont a legrövidebb és legkényelmesebb útvonal a metróból a pályaudvar peronjára. Ahogy háta mögött föltorlódnak az emberek, mintha egy láthatatlan akadályba ütköztek volna, hogy aztán az aluljáró más tájékai felé vegyék az irányt – mindezt észre sem vette. S hogy ugyanez ismétlődik az aluljáró másik végében is, a pályaudvar belsejében, azt már végképp nem láthatta.
Egy mosolygó, negédes küllemű férfi közeledett szemből. A háta mögött egy szimpatikus fiatal leány és egy topisan öltözött, fülbevalós, szakadt farmeros srác igyekezett beérni.
Az emberke rendületlenül haladt tovább.
– Állj csak meg, öregapám! – szólt békeszeretőn a negédes. A hangja is kellő mértékben passzolt a külleméhez: vékony és affektáló. – Ne siess annyira!
Az ázsiai mosolyogva bólingatott, de nem állt meg.
A negédes olyan mozdulatot tett a kezével, mintha vonalat húzna az emberke és önmaga közé. A levegő remegni kezdett, egyszerre hideg szélfuvallat futott végig az aluljárón. Valahol a peronon gyerekek fakadtak sírva, egy kutya pedig vonítani kezdett.
Az emberke megállt, elgondolkodón nézett maga elé. Aztán ajkait csücsörítve fújni kezdett, miközben ravaszkásan rámosolygott az előtte álló férfira. Valami halkan megpendült, mintha láthatatlan üveg törne darabokra. A negédes arca eltorzult a fájdalomtól, s azzal egy lépést hátrált.
– Bravó, devona – szólalt meg a leány, az ázsiai háta mögött megtorpanva. – Most viszont aztán tuti, hogy nem kell sietned.
– Sietnem kell, de nagyon kell ám – hadarta nyelvtörő gyanánt az emberke. Hátrasandított a válla fölött. – Kérsz dinnyét, szépségem?
A leány mosolygott, miközben az ázsiait méregette. Ajánlata így szólt:
– Nem tartanál velünk, tiszteletre méltó? Elüldögélünk a dasztarhán[39] mellett. Megesszük a dinnyédet, elteázgatunk. Régóta várunk rád, nem illik rögtön elinalni.
Az emberke arcán feszült elmemunka tükröződött. Aztán rábólintott:
– Menjünk, menjünk!
Már az első lépésével is leverte lábáról a negédest. Mintha az ázsiai előtt most egy láthatatlan pajzs haladna, egy fal – nem anyagszerű, inkább háborgó szélförgeteg: földön fektében valami vonszolta a férfit, hosszú haja lobogott, a szeme összeszűkült, torkából hangtalan kiáltás tört elő.
A punkszerű srác fölkapta a kezét – és azzal vérvörös fényfoltok kezdtek záporozni az emberkére. Vakítóan rikító fények, melyek azonban alighogy elváltak a tenyerétől, félúton halványulni kezdtek, és az ázsiai hátát immáron alig látható pislákolással érték el.
– Aj-aj-aj – szólt meg sem állva az emberke. Fölrántotta a lapockáit, mintha a hátára egy pimasz légy telepedett volna.
– Alisza! – kiáltotta a srác, miközben folytatta hasztalannak bizonyuló próbálkozását. Ujjai mozogtak, ahogy a levegőt markolászva vérvörös fénycsóvákat merített belőle, hogy aztán az emberkére vesse őket. – Alisza!
A leány lehajtott fejjel állt, miközben elnézte a távolodó ázsiait. Valamit halkan suttogott, kezét végighúzta a ruhája fölött, mire a tenyerében hipp-hopp egy vékony, áttetsző prizma termett.
Az emberke fölgyorsította lépteit, jobbra-balra cikázott, mindezt viccesen lehorgasztott fejjel. A negédes fazon továbbra is ott bucskázott előtte, de már nem is próbálkozott kiáltani. Az arca merő vér volt, törött végtagjai tehetetlenül fityegtek, mintha bizony nem három métert gurult volna egy sima padlón, hanem három kilométer hosszan vonszolta volna valami a köves sztyeppén – vagy egy tomboló orkán, vagy egy megsarkantyúzott ló.
A leány prizmáján keresztül ránézett az emberkére.
Az ázsiai először lelassította lépteit. Aztán széttárt karral nyögdécselni kezdett – a sárgadinnye recsegve hasadt ketté a márványpadlón, az aktatáska pedig puhán és súlyosan zöttyent a földre.
– Ó – mondta a leány által devonának nevezett. – Oho-hó.
Az emberke botladozni kezdett, s már estében összekucorodott. Orcái beestek, járomcsontja kiütközött, karja öregesen elvékonyodott, és egyszeriben erek hálózata vonta be. Ha nem is őszült meg, de ritkuló haját mintha szürke porréteg lepte volna be. A levegő remegni kezdett körülötte – Alisza felé pedig forróságot árasztó láthatatlan erecskék kezdtek áramolni.
– Amit nem én adtam, mostantól enyém lesz – sziszegte a leány. – Mindaz, ami tiéd, immáron az enyém.
Arcát ugyanazzal az elánnal öntötte el a pír, ahogy az emberke száradozott. Ajkai cuppogtak, miközben néma, különösen hangzó szavakat mormolt. A punk összevonta szemöldökét, majd pedig leeresztette karjait – az utolsó vérvörös sugár a padlót találta el, fekete foltot hagyva a kövön.
– Fölöttébb sima – mondta. – Fölöttébb.
– A főnök nagyon elégedetlen volt – szólalt meg a leány, miközben valahová ruhája berakásai közé rejtette a prizmát. Elmosolyodott. Az arcából csak úgy sugárzott ama erő és energia, ami nőknél viharos szexelés után szokott jelentkezni. – Simán ment, Kolenykának azonban nem volt mázlija.
A punk bólintott, miközben elnézte a hosszúhajú mozdulatlan testét. Különösebb együttérzést nem lehetett kiolvasni jellegtelen szeméből – ami azt illeti, gyűlölséget sem.
– Mondhatni, ja – mondta. Határozott léptekkel az összeaszott tetemhez lépett. Tenyerét végighúzta a test fölött – mire az porrá omlott. A srác következő mozdulatára csirizes kása lett a széthasadt dinnyéből.
– Az aktatáska – szólt a leány. – Ellenőrizd a táskát! Egy tenyérmozdulattal a műbőr aktatáska szétrepedt, a táska kinyílt, akár a gyöngykagyló egy tapasztalt gyöngyhalász kése alatt. Csakhogy, a srác tekintete nyomán, a remélt gyöngynek nyoma sem volt. Két pár agyonmosott fehérnemű, egy olcsó pamuttrikó, egy fehér ing, gumipapucs polietilén zacskóban, egy adag előrecsomagolt koreai száraztészta műanyag pohárkában, szemüvegtok.
A srác pár bűvészmozdulattal arra késztette a poharat, hogy megrepedjen, a ruhák szétfeslettek varrataik mentén, a szemüvegtok is kinyílt. Elkáromkodta magát.
– De hisz ez üres, Alisza! Teljesen üres.
A boszorkány arcát lassan csodálkozás öntötte el.
– Sztaszik, ez egy devona, küldönc. Nem bízhatta senkire sem a csomagot!
– Ezek szerint mégiscsak megtette – szólt a srác, miközben lábával az ázsiai hamvait kotorta. – Ugye, hogy figyelmeztettelek, Alisza? A Fénypártiaktól minden kitelik. Te vállaltad a felelősséget. Meglehet, gyönge mágus vagyok. Viszont nagyobb tapasztalattal bírok nálad: fél évszázadnyi előnyöm van e téren.
Alisza bólintott. A zavar immár eltűnt a tekintetéből. Kezét ismét végighúzta ruháján, a prizma után kutatva.
– Igen – egyezett bele lágyan. – Igazad van, Sztaszik. De fél évszázad múltán majd utolérlek a tapasztalat terén.
A punk elnevette magát, majd odaguggolt a hosszú hajú tetem mellé, és zsebeinek gyors kiforgatásába kezdett.
– Gondolod?
– Biztos vagyok benne. Kár volt erősködnöd. Én javasoltam, hogy ellenőrizzük le a többi utast is.
A srác túl későn fordult meg – addigra már életereje tucatnyi láthatatlan, forró szálon keresztül kezdte elhagyni a testét.

 

 

1. FEJEZET

AZ OLDSMOBILE valóban ósdi volt, emiatt is tetszett annyira. Csakhogy a hőségtől, ettől az egy nap alatt fölizzó úttestből sugárzó, kibírhatatlan hőségtől a leeresztett ablakok sem mentettek meg. Légkondira lett volna szükség.
Iljának alighanem ugyanez volt a véleménye. Ő vezette a kocsit: fél kézzel fogta a volánt, miközben állandóan forgolódott és percenként beszédbe elegyedett. Tudatában voltam annak, hogy az ő szintjén álló mágus vagy tízpercnyire előre látja a valószínűségeket, és semmiféle karambol nem fenyeget, de azért meglehetősen paráztam.
– Gondoltam arra, hogy beszereltetek egy légkondit – mondta bűnbánón Juljának. Szegény kislány szenvedett leginkább a melegtől, arcán egészségtelen vörös foltok ütköztek ki, a szeme zavarossá vált. Csak ne rókázzon... – Persze az tönkrevágná az egész kocsit, azért meg kár lenne. Se légkondi, se mobiltelefon, se fedélzeti számítógép.
– Jaaa... – mondta Julja. Kissé elmosolyodott. Este nagy hajtás volt nálunk, senki se feküdt le aludni, reggel ötig elvoltunk az irodában. Persze disznóság arra fogni egy 13 éves lányt, hogy a felnőttek szintjén bírja a bulizást. De hát maga választotta, senki se kényszerítette rá.
Az anyósülésen helyet foglaló Szvetlána aggódón figyelte Julját. Aztán meg, fölöttébb helytelenítőn Szemjonra nézett. Pillantásának hatására a rendíthetetlen mágus majd félrenyelte a Jáva cigaretta füstjét. Sóhajtott, mire a kocsiban terjengő cigifüst a tüdejébe áramlott. Aztán hangos pöccentéssel kidobta a csikket. A Jáva így is már engedménynek számított a közvélemény nyomásának hatására – Szemjon nemrég még a Poljot és egyéb csudás kapadohányféléket favorizálta.
– Csukjátok be az ablakokat! – kérte Szemjon.
Egy perc múlva a kocsiban határozottan csökkenni kezdett a hőmérséklet. A tenger sós illatát véltem bizonytalanul fölismerni. Még azt is kitaláltam, hogy ez egy éjszakai tenger, ráadásul nincs is túl messze – egy szokványos Krím-félszigeti partmellék. Jód, hínárok, árnyalatnyi üröm. A Fekete-tenger. Koktyebelj.
– Koktyebelj? – kérdeztem.
– Jalta – felelte kurtán Szemjon. – 1972. szeptember 10., éjjel 3 óra felé. Egy enyhe vihar után.
Ilja irigykedőn csettintett a nyelvével:
– Nem semmi! És mind a mai napig nem vesztette el a bukéját?
Julja bűnbánón tekintett Szemjonra. A klíma-konzerválás nem adatott meg egykönnyen akármely mágusnak, a Szemjon által most elhasznált bukéérzetet simán bedobhatta volna bármely házibulit megkoronázandó.
– Köszönöm, Szemjon Pavlovics. – Jelenlétében valamiért félénken viselkedett a kislány, tisztára mint a főnökkel, s ráadásképp keresztnevén és apai nevén szólította.
– Ugyan, semmiség – felelte nyugodtan Szemjon. – Akad még a tarsolyomban tajgai eső 1913-ból, van tájfunom '40-ből, tavaszi reggel Jurmalában[40] '56-ból, s úgy rémlik, hogy akad egy téli este Gagrában.[41]
Ilja elnevette magát:
– Téli este Gagrában... lópikula. Ám a tajgai eső...
– Nem fogok csereberélni – figyelmeztette rögtön Szemjon. – Ismerem a gyűjteményedet, semmi ehhez fogható nincs a birtokodban.
– És ha nem egyet, hanem kettőt, nem... hármat?
– Ajándékba adhatok – ajánlotta Szemjon.
– Eridj már! – rántotta félre a kormányt sértődötten Ilja. – Ugyan mivel tudnék egy ilyen gesztust meghálálni?
– Akkor majd meghívlak, ha beüzemelem.
– Már ezért is hálásnak kell lennem.
Persze bevágta a durcit. Véleményem szerint képességeiket tekintve majdhogynem egyenrangúak voltak, Ilja tán még erősebb is. Viszont Szemjonnak jó szimata volt ahhoz, mely pillanat méltó a mágikus bevésődésre. Valamint vissza tudta fogni magát, hogy ne tékozolja csip-csup alkalmakkor a készletét.
Persze más szemszögből nézve az elébb véghezvitt bravúr pazarlásnak tűnhetett: a hőségben tett utazás utolsó félórájának megszépítése az érzetek ilyen értékes gyűjteményével.
– Este lenne az igazi effajta nektárt lélegezni, saslik[42] mellett... – mondta Ilja. Hihetetlen, hogy időnként mennyire érzéketlen tudott lenni, a vastagbbőrű mindenit. Julja ültő helyében nekifeszült.
– Emlékszem, egyszer Keletre keveredtem – szólalt meg hirtelen Szemjon. – A helikopterünk... mindegy, a fő, hogy gyalog mentünk. A távközlés technikai eszközei megsemmisültek, a mágikusokat bevetni meg olyan lett volna, mintha mondjuk Harlemben császkálnál egy „Üsd a szurtos niggereket!” feliratú táblával. Gyalog vágtunk neki az útnak, a szaúd-arábiai Hadramawt-sivatagon keresztül. A helyi kapcsolatunkig egész keveset kellett már csak mennünk, vagy 100 kilométert, jó, legyen mondjuk 120. Az erőnk viszont igencsak megcsappant. A víz is elfogyott. Ekkor viszont Aleska (jó arc a fiú, most épp a Primorjéban[43] dolgozik) egyszercsak megszólalt: „Nem bírom tovább, Szemjon Pavlovics, engem otthon vár a feleségem meg a két gyerekem, haza akarok térni.” Azzal lefeküdt a homokba, és bepöccentette a cuccost. Kiderült, hogy egy felhőszakadás volt neki raktáron. Záporeső, vagy 20 percre való. Teleittuk magunkat, a kulacsokat is megtöltöttük, és úgy egészében helyrerázódott az erőnlétünk. Azon vacilláltam, hogy bemosok neki egyet, amiért nem szólt előbb, de aztán megsajnáltam.
Egy ilyen hosszú beszédfolyamtól egy percre némaság ülte meg a kocsit. Szemjon ritkán tárta a nyilvánosság elé ily színesen viharos életrajzának egynémely tényeit.
Elsőként Ilja tért magához.
– De hát akkor miért nem használtad föl a tajgai esődet?
– Latolgattam – horkantott Szemjon. – Az 1913-as esztendőből való gyűjtői mintapéldány-eső meg a kommersz tavaszi felhőszakadás nem összemérhető – ráadásul utóbbit Moszkvában szedték össze, bűzlött a benzintől, elhiszed?
– Elhiszem.
– Na hát erről beszélek. Mindennek megvan a maga helye és ideje. Az elébb fölidézett estéli mozzanat kellemes jelenség volt. De nem annyira kiemelkedő. Kábé mint a te tragacsod...
Szvetlána halkan elnevette magát. A kocsiban támadt enyhe feszültség egyszeriben szertefoszlott.
Az Éjszakai Őrség egész héten cidrizett. Mintha különösebb események nem történtek volna Moszkvában, szokványos rutinmeló. A városban megrekedt a hőség, emberemlékezet óta nem volt ilyen júniusban, az eseményekről hírt adó jelentések a minimálisra estek vissza. Ez pedig sem a Fénypártiaknak, sem pedig a Setéteknek nem volt ínyére.
Mintegy 24 óra múlva az elemzőink leszállítottak egy lehetséges fölállást, melynek értelmében e váratlan hőséget a Setétek készülőfélben lévő akciója váltotta ki. Alighanem a Nappali Őrség ez idő alatt azt kutatta, nem berhelték-e meg az éghajlatot holmi Fénypárti mágusok. Amikor mindkét oldal meggyőződött az időjárási rendellenesség természetes okairól, végképp nem maradt mivel bíbelődni.
A Setétek meglapultak, akár az esőtől elvert legyek. A városban, dacára az orvosok előrejelzéseinek, lecsökkent a balesetek és természetes halálozások száma. Éppenséggel a Fénypártiak sem annyira a munkával törődtek – a mágusok légből kapott semmiségeken is hajbakaptak, az archívumból kikért legegyszerűbb dokumentumokra is fél napokat kellett várni, az elemzők pedig azon fölvetésre, hogy talán jó lenne elkészíteni az időjárás-előrejelzést, dühödten odanyilatkoztak, miszerint „Sötétlik a víz a kútban.” Borisz Ignatyjevics tisztára eszelős módjára kolbászolt az irodában: gazdag keleti múltja minden tapasztalatának dacára még őt is taccsra tette a hőség á la Moszkva. Tegnap reggel, csütörtökön, összehívta a személyzeti állományt, maga mellé parancsolt az Őrségből két önkéntest, a többieket pedig kiebrudalta a fővárosból. Mehettünk, ahová kedvünk tartotta: a Maldív-szigetekre, Görögbe, akár a fészkes fenébe is – ott úgyis jobban éreztük volna magunkat –, vagy egy városkörnyéki dácsába. A rendelkezés értelmében hétfő délidőnél elébb közelébe se menjünk az irodának.
A főnök pont egy percet várt, amíg minden arcon boldog mosoly ömlött el, aztán hozzátette, hogy a kapott szerencsés ajándékot jó lenne megszolgálni. Mondjuk hathatós munkával. Hogy aztán ne kelljen szégyenkeznünk a céltalanul elfecsérelt napok miatt. Nem véletlenül mondják a klasszikusok: „a hétfő szombaton kezdődik”, és mivel úgyis három nap pihenőt kaptunk, a rutinmunkát leszünk szívesek letudni a hátralévő idő alatt.
Így hát aztán letudtuk – némelyek majd reggelig tudogatták. Ellenőriztük a városban maradó, kiemelt felügyelet alatt álló Setéteket: mindenféle vámpírok, alakváltók, nősténydémonok és hímlidércek, gyakorló boszorkányok, szóval az egész effajta nyughatatlan, alsóbb fokozatú gyülevész népséget. Mindent rendben találtunk. A vámpírok momentán nem forró vérre, hanem hideg sörre szomjaztak. A boszorkányok sem a környezetükben lévőkre próbáltak rontást hozni, annál inkább egy kis záport Moszkvára...
Mi viszont most havajozni mentünk. Persze nem a Maldív-szigetekre, lévén a főnök kissé túlértékelte a könyvelési osztály bőkezűségét. De hát akár 2-3 napot is a városon kívül tölteni – kész főnyeremény. Szegény önkéntesek, akik a főnökkel együtt a fővárosban maradtak – őrködhetnek éberen rogyásig...
– Haza kell telefonálnom – mondta Julja. Látványosan életre kelt, amikor Szemjon a kocsiban uralkodó hőséget tengermelléki hűvösségre cserélte. – Szveta, add a telcsit!
Én is élveztem a hűvöset. Elnézegettem a bennünket előző kocsikat: legtöbbje leeresztett ablakkal ment, miközben belülről irigykedve pillogtak ránk, alaptalanul föltételezve, hogy a régi kocsiban egy nagy teljesítményű légkondi működik.
– Nemsokára le kell kanyarodnunk – mondtam Iljának.
– Tudom én azt. Egyszer már jártam erre.
– Pszt! – szisszentette rettenetes hangon Julja, majd szaporán locsogni kezdett a telefonba. – Anyucikám, én vagyok az! Igen, már elindultunk. Persze, hogyne! Van itt egy tó... nem, sekély. Anyucikám, csak röviden, Szveta apukája adta kölcsön a mobilját. Nem, senki más nincs. Szvetának? Máris.
Szvetlána összerezzent, aztán átvette a csitritől a telefont. Komor pillantást vetett rám, én pedig igyekeztem komoly arckifejezést erőltetni magamra.
– Jó napot, Natasa néni – szólt vékony gyerekhangon Szvetlána. – Igen, nagyon örülünk. Igen. Nem, felnőttekkel. Anyukám nincs a közelben, idehívjam? Igen, átadom. Feltétlenül. Viszontlátásra.
Kinyomta a telefont, majd így szólt elmerengőn:
– Kisasszony, és mi lesz akkor, ha anyukád megkérdi az igazi kislány Szvetától, miképp is töltöttétek a szabadnapokat?
– Szveta majd azt mondja, hogy jól...
Szvetlána fölsóhajtott, aztán Szemjonra nézett, mintha támogatást remélne.
– A mágikus képességek önös célra való fölhasználása beláthatatlan következményekkel járhat – lökte kincstári hangon Szemjon. – Emlékszem, egyszer...
– Miféle mágikus képességek? – csodálkozott rá őszintén Julja. – Mondtam neki: hepajozni megyek a srácokkal, és megkértem, hogy falazzon. Szvetka sápítozott egy sort, aztán persze beleegyezett.
Ilja kacarászni kezdett a volánnál.
– Kell is nekem az effajta hepaj – háborodott föl Julja: nyilvánvalóan nem értette, mi késztette vidámságra Ilját. – Az efféle szórikázást meghagyom az emberi csemetéknek. De hát min nevettek? He?

 

Mindegyikünk életének – értem ez alatt a járőröket – legnagyobb részét a munka tölti ki. Nem azért, mintha lelkes sztahanovisták lennénk – ép ésszel ugyan ki részesítené előnyben a munkát a pihenéssel szemben? Nem azért, mintha olyan hűde érdekes lenne nálunk dolgozni, lévén tevékenységünk legnagyobbrészt nem más, mint unalmas, járőrözés, illetve hivatali fenékmeresztés. Egész egyszerűen kevesen vagyunk. A Nappali Őrség utánpótlása sokkal könnyebben zajlik, a Setétek mindegyike élből hatalomra akar szert tenni. A mi helyzetünk viszont egészen más.
Ámde a munka mellett mindegyikünknek megvan a maga kis darab élete is, amit oda nem adnánk senkinek: sem a Fénynek, sem a Setétnek. Ez csakis a miénk. Az a darabka élet, amit nem rejtegetünk, de nem is teszünk a kirakatba, ami még az előző, emberi mivoltunkból maradt.
Van, aki útra kél, a legelső adandó alkalommal. Ilja például a hagyományos utazásokat kedveli, Szemjon pedig a banális autóstoppolást. Annak idején egy kopejka pénz nélkül eljutott Moszkvától Vlagyivosztokig valami rekordidő alatt, viszont nem regisztráltatta le a Kötetlen Utazások Ligájában, mivel az út során két alkalommal is bevetette mágikus képességeit.
Ignát, meg aztán persze nem csak ő, csakis szexuális kalandozások formájában tudja elképzelni a kikapcsolódást. Ezen a korszakon majd mindegyikünk átmegy – a Másfélék számára jóval több lehetőséget tartogat az élet, mint az embereknek. Az, hogy az emberek akaratlan, ám annál erősebb vonzódást éreznek a Másfélék iránt, még ha nem is erőltetjük ezt – közismert tény.
Sorainkban nagyon sok gyűjtő akad. A jámbor tollkés-, kulcstartó-, bélyeg- és öngyújtógyűjtőktől kezdve az időjárás-, illat-, aura- és igézetgyűjtőkig bezárólag. Valamikor autómodelleket gyűjtöttem, óriási pénzeket költöttem holmi ritka darabokra, melyek csak pár ezer megszállott számára bírtak értékkel. Most meg az egész gyűjteményem két kartondobozba van elcsomagolva. Ideje lenne rászánnom magam, hogy az utcára hurcoljam és a homokozóba szórjam az egészet, hadd örüljenek a gyerekek.
A vadászok és horgászok száma is meglehetősen magas. Igor és Garik hobbija az extrém sport kategóriájába sorolandó siklóernyőzés. Az édes Gálja leány, a mi fölösleges programozónk bonszaj-kertészkedéssel foglalkozik. Összességében tehát alaposan igénybe vesszük az emberiség által fölhalmozott gazdag szórakozás-készletét.
De hogy mi a hobbija Tigrincsnek, akihez mellesleg épp most tartunk, még csak nem is sejtettem. Ezt legalább annyira szerettem volna tudni, mint kiszakadni a nagyvárosi kemencéből. Általában rögtön kiszúrod valaki „heppjét”, ha egyszer beteszed otthonába a lábad.
– Messze van még? – nyüszögte hisztisen Julja. Már letértünk az autópályáról és vagy öt kilométert zötyögtünk a földúton, egy kis üdülőfalu meg egy sekély patak mentén.
– Már majdnem odaértünk – feleltem, miután összenéztem magamban a Tigrincs által nekünk hagyott út képét.
– Azaz teljes egészében megérkeztünk – mondta Ilja és félrezökkentette a kocsit, egyenest a fák közé. Julja följajdult, eltakarva arcát a tenyerével. Szvetlána nyugisabban reagált – maga elé nyújtotta karjait, fölkészülve az ütközésre.
Kocsink a sűrű susnyákoson meg az áthághatatlan, szél-döntötte fák képezte akadályokon átszáguldva egy tömör falként álló fasorba vágódott. Az ütközés azonban elmaradt. Átszökkentünk a bűbájon és egy pompás aszfaltúton találtuk magunkat. Előttünk a távolban egy tavacska tükre csillogott, melynek partján egy kétszintes téglaház állt, magas kerítéstől övezve.
– Ami számomra elképesztő az alakváltókban – mondta Szvetlána –, az a rejtőzködéshez való vonzódásuk. Nem elég, hogy bűbájjal álcázta magát, ráadásul itt van még ez a kerítés is.
– Tigrincs nem alakváltó! – háborodott föl a kislány. – Hanem módosuló-mágus!
– Az egy és ugyanaz – mondta lágyan Szveta.
Julja Szemjonra nézett, láthatólag támogatás reményében. A mágus fölsóhajtott:
– Lényegében Szvetának igaza van. A szűk tartományra specializált harci mágusok is alakváltók. Csak másfajta Jegy alatt. Ha Tigrincs kicsit más hangulatban van, amikor először lép a homályba, hát Setét lesz belőle, egy alakváltó. Nagyon kevés ember létezik, akiknél előre el van döntve minden. A dolgok rendje, hogy folyik a harc. Fölkészítés a hasonulásra.
– És velem hogy volt? – kérdezte Julja.
– Már meséltem – dörmögte Szemjon. – Elég könnyen ment.
– Tanárok és szülők enyhe remoralizációja – szólt kuncogón Ilja, miközben leállította kocsiját a kapunál. – S a kisleányt egy csapásra elöntötte a szeretet és jóság a körülötte lévő világ iránt.
– Ilja! – utasította rendre Szemjon. Ő volt Julja oktatója, meglehetősen lusta oktató, aki gyakorlatilag nem avatkozott bele az ifjú varázslónő fejlődésébe. Most viszont szemmel láthatóan nem tetszett neki Ilja fölös sviháksága.
Julja leleményes kislány volt, s az Őrség komoly reményeket táplált irányában. De azért akkorákat nem, hogy Szvetlánáéhoz hasonló iramban hajtsák végig holmi erkölcsi fejtörők labirintusán, mint azt Szvetlánával, a leendő Hatalmas Varázslónővel tették.
Alighanem ez a gondolat egyszerre jutott eszünkbe Szvetlánával – amikoris egymásra néztünk. Egymásra néztünk, s azzal rögtön el is kaptuk a tekintetünket másfelé.
Egy láthatatlan fal szorításában voltunk, szorított, s közben két különböző irányba terelt bennünket. Örökké megmaradok hármas szintű mágusnak. Szvetlána maholnap túlnő rajtam, s nem kell hozzá sok – még annál is kevesebb, lévén az Őrség vezetősége így látja elengedhetetlennek –, osztályon fölüli hatalmú varázslónő lesz belőle.
S akkor nem marad egyebünk, mint a találkozások során esedékes baráti kézszorítások meg a névnapi és karácsonyi üdvözlőlapok.
– Elaludtak tán, vagy akkor most mi van? – háborodott föl Ilja, akit nem emésztettek hasonló gondok. Kihajolt az ablakon – mire a kocsit rögtön elöntötte a forróság, s még ha tiszta is volt levegő, akkor is fullasztott. Integetni kezdett a kezével, miközben a kapu fölé erősített kamera objektívjébe meredt. Rádudált.
A kapu kezdett lassan kinyílni.
– Ez már döfi – horkantott a mágus, az udvarra kormányozva kocsiját.
A telek nagynak bizonyult, és sűrűn borították a fák. Csoda, hogy tudták fölépíteni úgy a családi házat, hogy közben nem tettek kárt ezekben a gigászi erdei és lucfenyőkben. A nem működő szökőkutat körülvevő aprócska virágoskerttől eltekintve egyéb ágyásokat nem is lehetett látni. A ház előtti betonplaccon már öt kocsi sorjázott. Megismertem az öreg Nivát, melyet hazafias érzelmektől vezéreltetve Danyila használt, meg Olga sportkocsiját – vajon hogy tudott elvergődni rajt' a földúton idáig?... Köztük állt egy lestrapált furgon, amelyen Tolik furikázott, két másik kocsival pedig találkoztam már az irodánál, de nem tudtam, hogy kihez tartoznak.
– Csak nem várták be az érkezésünket – háborodott föl Ilja. – Biztos már dáridóznak, mindenki mulat, miközben az Őrség legjobb emberei holmi dűlőutakon veszkődnek.
Leállította a motort, mire Julja abban a pillanatban fölvisongott:
– Tigrincs!
Könnyedén átszökkent rajtam, kinyitotta az ajtót, és kiugrott a kocsiból.
Szemjon megeresztett egy rövid káromkodást, majd egy követhetetlen mozdulattal utána eredt. Épp idejében.
Hogy eddig hol rejtőztek ezek a kutyák, nem tudom. Mindenesetre az biztos, hogy egész addig a pillanatig nem fedték föl magukat, amíg Julja el nem hagyta a kocsit. De amint lábával a földet érintette, mindenfelől hangtalanul mozgó fakó árnyak vetették rá magukat.
A kislány fölsikoltott. Elég képesség szorult belé ahhoz, hogy akár egy farkasfalkával is elbánjon, nemhogy öt-hat kutyával. Csakhogy még soha nem került arra sor, hogy éles helyzetbe kerüljön, s most megzavarodott. Őszintén szólva én se számítottam támadásra – legalábbis itt nem. Ráadásul effélére. A kutyák általában nem támadnak a Másfélékre. A Setétektől félnek. A Fénypártiakat szeretik. Nagyon keményen meg kell dolgozni egy állatot ahhoz, hogy elnyomják benne a természetéből fakadó rettenetet, melyet egy járó-kelő mágiaforrás iránt éreznek.
Szvetlána, Ilja és én kirontottunk a kocsiból. De Szemjon már megelőzött bennünket. Egyik kezével fölkapta a kislányt, a másikkal pedig egy vonalat húzott a levegőbe. Úgy saccoltam, hogy elijesztő mágiát vet be, vagy átmegy a homályba, netán hamuvá égeti a kutyákat. Általában kapásból a legegyszerűbb igézetekkel élnek ilyen helyzetben.
Szemjon azonban egy „freeze”-t húzott, ideiglenes fagyot bocsátott rájuk. Két kutyát a levegőben ért utol: kékes ragyogásba burkolódzó testük a föld fölött lebegett, ránk meredő hosszúkás, vicsorgó pofájukkal. Az éles fogakról leváló nyálcsöppek csillogó, égszínkék jégesőként záporoztak a földre.
Az a három kutya, amely a földhöz fagyott, kevésbé látványos képet mutatott.
Tigrincs már szaladt is elénk. Arca elsápadt, a szeme kikerekedett. Egy pillanatig Julját nézte: a kislány továbbra is visított, de már halkulón, puszta megszokásból...
– Mindenki épségben van? – szólalt meg nagysokára.
– A tiedbe is – morogta Ilja, leeresztve mágikus vesszejét. – Te meg miféle vadállatokat tenyésztesz itt sutyiban?
– De hisz nem bántottak volna! – szólt bűnbánó arccal Tigrincs.
– Igazán? – Szemjon hóna alá nyúlva a földre tette Julját. Elgondolkodón húzta végig ujját a levegőbe dermedt kutya vicsorgó fogán. A fagy ruganyos hártyája rugózott a keze alatt.
– Esküszöm! – Tigrincs a kebléhez szorította kezét. – Fiúk, Szveta, Juljenyka, bocsássatok meg! Nem volt időm megállítani őket. Arra vannak idomítva, hogy ledöntsék és távol tartsák az ismeretleneket.
– Még a Másféléket is?
– Igen.
– Még a Fénypártiakat is? – Szemjon hangjából őszinte elragadtatás csendült ki.
Tigrincs lehorgasztott fejjel bólintott.
Julja melléje lépett, hozzásimult és meglehetős nyugalommal így szólt:
– Én nem ijedtem meg. Csak megzavarodtam.
– Még szerencse, hogy én is megzavarodtam – jegyezte meg komoran Ilja, elrejtve fegyverét. – A sült kutyahús fölöttébb egzotikus étek. Tigra, de hisz engem ismernek a vérebeid!
– Nem is bántottak volna.
A feszültség lassan oldódott. Vélhetően semmi rettenetes nem történt volna, hisz meg tudjuk gyógyítani egymást, viszont a piknik hangulata garantáltan gajra megy.
– Bocsássatok meg! – ismételte Tigrincs. Majd végighordozta rajtunk könyörgő pillantását.
– Ide figyelj: egyáltalán miért van erre szükséged? – Szveta szemével a kutyákra bökött. – Ezt az egyet magyarázd meg nekem, légy oly szíves, miért?! A képességeiddel akár egy szakasz kommandóst is vissza tudsz verni, akkor meg minek ezek a rottweilerek?
– Ezek nem rottweilerek, hanem staffordshire terrierek.
– Mi a különbség?!
– Egyszer rablót fogtak. Hisz csak két napot vagyok itt egy héten, naponta nem lehet ideruccanni a városból.
A magyarázat nem hatott túl meggyőzőnek. Egy sima elijesztő igézet – s az emberek közül senki még a közelébe se jön a háznak. Ám ezt fennhangon kimondani már senkinek sem jutott ideje – Tigrincs egy csapásra lefegyverzett bennünket:
– Ilyen a természetem.
– És sokáig lógnak még a kutyák? – simult hozzá újból, Julja. – Szeretnék megbarátkozni velük. Különben visszamarad bennem egy lappangó pszichológiai komplexus, amely menthetetlenül visszatükröződik majd a személyiségemben és a szexuális preferenciáimban.
Szemjon elhorkantotta magát. A maga replikájával, amelyről nem lehet tudni, mennyire volt spontán, s mennyire kiszámított, Juljának sikerült elsimítani a konfliktust.
– Estére magukhoz térnek. Most pedig a háziasszonyhoz fordulok: lennél szíves végre-valahára beinvitálni bennünket?
Odahagyva a kocsi körül megdermedt kutyákat, a ház felé indultunk.
– Klassz a kéglid, Tigrincs! – mondta Julja. Most már szándékosan mellőzött bennünket, és teljes egészében a leányra tapadt. Olybá tűnt, hogy a varázslónő volt a bálványa, akinek mindent megbocsátott, még holmi túlontúl éber vérebeket is.
Érdekes lenne tudni: vajon miért mindig pont az elérhetetlen képességek válnak fétissé, a vágy elérhetetlen tárgyává?
Julja kiváló elemző-varázsló, aki képes kibogozni a valóság fonalait, föltárni a ránézésre hétköznapinak tűnő események rejtett mágikus okait. Okos kislány, szinte istenítik a részlegnél, s nem csupán mint kislányt, hanem mint bajtársat, egy értékes, időnként pótolhatatlan munkatársat. Ám a bálványa mégiscsak Tigrincs, az alakváltó-varázslónő, a harci mágus. Nem ám a jóságos öreganyó Polina Vasziljevna mellett nyomulna, aki az elemzőknél fél fizetésért tesz szert egy kis mellékesre, vagy mondjuk beleszeretne az idős korában is impozáns, szoknyavadász részlegvezető Eduárdunkba.
Nem, Tigrincs lett a bálványa.
Ahogy a menet végén haladtam, fütyörészni kezdtem. Elkapván Szvetlána tekintetét, könnyedén biccentettem. Minden rendben. Előttünk egy teljes napi semmittevés. Hallani se fogunk holmi Setétekről és Fénypártiakról, nem lesznek intrikák, sem pedig szembenállás. Fürdünk a tóban, napozunk, saslikot eszünk és vörösbort iszunk rá. Este pedig – irány a gőzfürdő. Egy effajta vityillóban jóféle gőzfürdő kell legyen. Aztán majd Szemjonnal magunkhoz veszünk pár üveg vodkát, egy doboz savanyított gombát, félrevonulunk valahová távolabb a társaságtól és leisszuk magunkat a sárga földig, miközben elnézzük a csillagokat és filozofikus beszélgetést folytatunk holmi magasztos témák kapcsán.
Szuper.
Szeretnék emberként élni. Legalább kerek egy napig.
Szemjon megállt és odabólintott:
– Két üveg elég lesz. Vagy három. Hátha becsatlakozik valaki.
Nem volt min csodálkozni, fölháborodni meg még annyira se volt érdemes. Nem olvasott a gondolataimban, csupán az élettapasztalata volt jóval nagyobb az enyémnél.
– Megegyeztünk – bólintottam rá. Szvetlána ismét gyanakvón sandított rám, de megállta, hogy szóvá tegye.
– Neked könnyű dolgod van – toldotta meg Szemjon. – Nekem viszont nagyon ritkán adatik meg, hogy ember legyek.
– És muszáj ezt? – kérdezte Tigrincs, megállva a küszöbön.
Szemjon vállat vont:
– Persze, hogy nem. De akaródzik.
Azzal beléptünk a házba.

 

Húsz vendég már ennek a háznak is sok volt. Ha emberek lettünk volna – az más tészta. Így viszont túl nagy lesz a ricsaj. Próbáljanak csak meg összegyűjteni vagy húsz embert, akik az elmúlt hónapban kitűnően tanultak, adják a kezükbe egy teljes játékbolt választékát, hogy kedvükre csináljanak bármit – és aztán figyeljék meg a végeredményt...
Alighanem csak mi ketten Szvetával maradtunk távol a hangos muritól. Fölkaptunk egy-egy pohár bort a büféasztalról és azzal letelepedtünk a nappali sarkában a bőrdíványra.
Szemjon Iljával mégiscsak mágikus párharcba keveredett. Nagyon kulturáltan, békésen, és ez a kívülállók számára eleinte kellemesnek is tűnt. Szemjon vélhetőn még a kocsiban belegázolt barátja önérzetébe: most aztán fölváltva cserélgették le az időjárást a szobában... Már volt szerencsénk megtapasztalni egy telet valami Moszkva melléki erdőben, egy őszi ködöt, meg egy spanyol nyarat. Az esőket és felhőszakadásokat Tigrincs kategorikusan megtiltotta, ám a mágusoknak nem is állt szándékukban holmi természeti csapást fölidézni. Úgy nézett ki, hogy valamiféle belső határt szabtak az éghajlati változások terén, s nem annyira a teremtett természeti környezet ritka jellegén, mint inkább annak a pillanathoz illő mivoltában versenyeztek.
Garik, Farid és Danyila kártyáztak. A legközönségesebb, mindenféle faxnit nélkülöző kártyajátékot, ám az asztal fölött a levegő csak úgy szikrázott a mágiától. Az összes elérhető mágikus hamiskártyás trükköt bevetették, meg persze az ellenük való védekezést is... Itt már nem számított, milyen volt a lapjárás, illetve hogy mi maradt a pakliban.
Ignát a nyitott ajtóban állt, körülötte a tudományos részlegből verbuválódott hölgykoszorú, akikhez ráadásképp a mi átok programozónőink is odacsapódtak. Nyilvánvaló volt, hogy a mi nagy szexmániásunk vereséget szenvedett, a szerelem harcmezején és most épp szűk körben a sebeit nyalogatja.
– Anton – kérdezte félhangosan Szveta –, mit gondolsz: mindez maga a valóság?
– Mármint micsoda?
– A mulatozás. Ugye emlékszel, mit mondott Szemjon?
Vállat vontam:
– Amikor majd százévesek leszünk, visszatérünk ehhez a kérdéshez. Velem minden oké. Egyszerűen jól érzem magam. Élvezem, hogy sehová se kell rohanni, semmit se kell tervezgetni, hogy az Őrségek most kinyújtott nyelvvel lihegnek az árnyékban.
– Én is jól érzem magam – értett egyet Szvetlána. – Ám itt csak négyen vagyunk fiatalok, vagy hát majdnem fiatalok. Julja, Tigrincs, te meg én. Mi lesz velünk száz év múlva? És háromszáz múlva?
– Meglátjuk.
– Anton, értsd meg! – Szveta könnyedén megérintette a kezemet. – Nagyon büszke vagyok arra, hogy az Őrség tagja lettem. Boldog vagyok, hogy az anyukám ismét egészséges. Nagyságrendekkel jobban élek, ez vitán fölül áll. Még azt is megértem, miért vetett alá téged a főnök annak a próbatételnek...
– Hagyjuk ezt, Szveta! – Megfogtam a kezét. – Még én is megértettem végül, pedig én aztán igazán a sűrűjében jártam. Hagyjuk ezt az egészet!
– Nekem sem áll szándékomban. – Szveta ivott egy korty bort, majd félretette az üres kelyhet. – Anton, az zavar valójában, hogy nem látok örömöt.
– Hol? – alighanem koronként meglepően lassú észjárású vagyok.
– Itt. Az Éjszakai Őrségben. A mi baráti társaságunkban. Hisz minden egyes nap számunkra egy-egy ütközet. Hol nagyobb, hol kisebb. Egy hibbant alakváltóval, egy Setét mágussal, vagy a Setét minden erőivel egyszerre. Csupa erőlködés, előretolt állak, kimeresztett szemek, készen arra, hogy testünkkel a lőrésekre vetődjünk vagy pucér seggel sündisznóba üljünk...
Fölhorkantam nevettemben.
– Szvetám, de hát mi ebben a rossz? Igen, katonák vagyunk. Mind egy szálig, Juljától Geszerig. A háború pedig nem éppen vidám dolog, ez magától értetődik. De ha meghátrálunk...
– Akkor mi lesz? – felelt egy kérdéssel Szveta. – Beköszönt az Apokalipszis? A Jó és Gonosz erői évezredeken keresztül harcoltak. Egymás torkának estek, egész emberi hadseregeket ugrasztottak egymásnak... mindezt holmi magasztos célok érdekében. De mondd meg, Anton... hát nem lettek jobbak az emberek ez idő alatt?
– De igen.
– És mi változott, amióta az Őrségek megkezdték munkájukat? Anton kedves, annyi mindenről beszéltél már nekem, meg persze nem csak te. Hogy a harcok fő tétje az emberek lelke, hogy elejét vesszük holmi tömeges pusztulással járó csatáknak. Persze, elejét vesszük. Ám az emberek továbbra is gyilkolják egymást. Sokkal jobban, mint teszem azt kétszáz évvel ezelőtt.
– Azt akarod mondani, hogy a munkánk kártékony?
– Nem. – Szveta fáradtan ingatta a fejét. – Nem akarom. Ennyire azért nem vagyok öntelt. Csak egyet akarok mondani: lehet, hogy mi valóban a Fény vagyunk. Csakhogy... Tudod, a városban hamisított fenyőfadíszek kaphatók a kereskedelemben. Kinézetre olyanok, mint az igaziak, de semmi örömet nem okoznak.
Ezt a rövid tréfát teljes komolysággal adta elő, még csak a hangszíne sem változott. A szemembe nézett.
– Érted?
– Értem.
– Igen, alighanem. A Setétek kevesebb Gonoszat eredményeznek – mondta Szveta. – Kölcsönös engedményeink: egy jótett egy gonosztettért, a gyilkosságokat engedélyező licencek meg a gyógyítások, nos... ezek minden bizonnyal igazolhatók. A Setétektől kevesebb Gonosz fakad, mint azelőtt, a mi lényünk meg eleve nem a Gonoszra hajt. És az emberek?
– Hogy jönnek ide most az emberek?
– De hisz róluk van szó! Mi védjük őket. Önfeláldozón és fáradhatatlanul. Miért van az, hogy mégsem lesz jobb nekik? Maguktól végzik a Setét dolgát. Miért? Lehet, hogy valamit menet közben elvesztettünk, Anton? Azt a hitet, amellyel a Fénypárti mágusok egész hadseregeket küldtek a halálba, s maguk is ott meneteltek az első sorokban? Azt a képességet, hogy ne csupán védeni, hanem megörvendeztetni is tudjunk? Mit érnek az erős falak, ha ezek a börtön falai? Az emberek megfeledkeztek a valódi mágiáról, az emberek nem hisznek a Setétben... ám a Fényben sem hisznek! Anton, katonák vagyunk. Igen! Ám a hadsereget csak akkor szeretik, ha háború van.
– A háború most is zajlik.
– És ki tud erről?
– Alighanem mégse csupán katonák vagyunk – mondtam. Saját törzshelyünket elhagyni nem épp kellemes dolog, de nem kínálkozott más megoldás. – Inkább huszárok: Tram-pam-pam...
– A huszárok még tudtak mosolyogni. Mi viszont már majdhogynem képtelenek vagyunk erre.
– Akkor mondd meg, mit kéne tenni! – Hirtelen megértettem, hogy az olyannyira csodásnak ígérkező nap egyszeriben sebes mélyrepülésbe fogott, és most egy régi szeméttel tömött sötét és büdös szakadékba rohan... – Mondd meg! Te vagy a Hatalmas Varázslónő, vagy legalábbis nemsokára azzá leszel. A háborúnk tábornoka. Én meg csak egy egyszerű hadnagy vagyok. Adj parancsot, de az aztán határozott parancs legyen. Mondd meg, mit tegyek?
Csak most vettem észre, hogy a nappaliban csönd honol, s mindenki bennünket hallgat. De most már úgyis mindegy volt.
– Ha úgy rendelkezel, hogy menjek az utcára Setéteket ölni? Nekivágok. Elég rosszul művelem ezt, de nagyon-nagyon fogok igyekezni! Ha úgy rendelkezel, hogy mosolyogva Jótéteményeket osztogassak az embereknek? Nekivágok. Csakhogy ki felel a Gonoszért, melynek ezáltal szabad utat adok? Jó és Gonosz, Fény és Setét – igen, egyre csak hajtogatjuk ezeket a szavakat, miközben az értelmük elmosódik, úgy lobogtatjuk őket, mintha zászlók lennének, és azzal hagyjuk, hogy ott rothadjanak meg esőben-szélben. Akkor hát adj egy új szót nékünk! Adj új lobogókat! Rendelkezz: hová menjünk és mit csináljunk?!
Remegni kezdett az ajka. Elharaptam a szót, de már túl késő.
Szvetlána zokogott, arcát a tenyerébe temetve.
De hát mit csinálok?
Vagy pedig tényleg igaz, hogy leszoktunk a mosolygásról, még egymás közt is?
Legyen bár százszor is igazam, de...
Mit ér az igazságom, ha készen állok arra, hogy akár az egész világot megvédjem, ám a mellettem lévőket nem? Lecsendesítem a gyűlöletet, de nem engedek szabad folyást a szeretetnek?
Fölpattantam, átöleltem Szvetlána vállát, s azzal magammal húztam, ki a nappaliból. A mágusok félrenéző tekintettel álltak. Meglehet, nem először láttak ilyesfajta jelenetet. Meglehet, mindent értettek.
– Anton... – Tigrincs teljesen nesztelenül bukkant föl mellettünk, megbökött, aztán kitárt valami ajtót. Tekintetében szemrehányás és váratlan megértés keverékével nézett rám. Aztán kettesben hagyott bennünket.
Egy percig mozdulatlanul álltunk, Szvetlána a vállamra borulva halkan sírdogált, én pedig vártam. Most már késő lenne bármit is mondani. Már mindent elkottyantottam, amit csak lehetett.
– Megpróbálom.
– Erre viszont nem számítottam. Bármi másra: sértettségre, válasz-kirohanásra, panaszáradatra, csak erre nem.
Szvetlána elvette könnyben ázó arcáról a tenyerét. Megrázta a fejét, elmosolyodott:
– Igazad van, Antoska. Teljes mértékben. Egyelőre csak panaszkodom és tiltakozom. Nyafogok, akár egy gyerek, és semmit sem értek. Közben meg beleütik orromat a tejbegrízbe, engedik, hogy megérintsem a tüzet, egyszóval arra várnak, hogy fölnőjek. Ezek szerint így helyes. Megpróbálom, és, adok majd új lobogókat.
– Szveta...
– Igazad van – szakított félbe. – De egy ici-pici igazságom nekem is van. Csak persze nem abban, hogy elengedtem magam a többiek előtt. A maguk módján mulatoznak. S a maguk módján harcolnak. Mára kimenőt kaptunk, és nem szabad elrontani a többiek kedvét. Megegyeztünk?
És most újból megéreztem a falat. A láthatatlan falat, amely mindig is ott fog állni köztem és Geszer között, köztem és a felsőbb vezetés tagjai közt.
Azt a falat, amit ideje lenne már fölépíteni köztünk. A mai nap során tulajdon kezemmel raktam le pár sor hideg kristálytéglát.
– Bocsáss meg, Szveta! – suttogtam. – Bocsáss meg!
– Felejtsük el! – szólt nagyon határozottan. – Inkább felejtsük el! Amíg még tudunk felejteni.
Végre körülnéztünk.
– Dolgozószoba lenne? – találgatta Szveta.
Könyvesszekrények pácolt tölgyfából, a kötetek sötét üveg mögött. Egy tekintélyes íróasztal, rajta számítógép.
– Igen.
– Tigrincs ugye egyedül él?
– Nem tudom – csóváltam a fejem. – Mifelénk nem illik kérdezősködni.
– Minden valószínűség szerint egyedül él. Legalábbis jelenleg. – Szvetlána elővett egy zsebkendőt, majd óvatosan könnyei fölszárogatásához fogott. – Jó kis háza van. Menjünk, most már úgyis mindenki kényelmetlenül érzi magát.
A fejemet ingattam:
– Alighanem megérezték, hogy nem veszekszünk.
– Nem, nem tudták. Itt minden egyes szoba le van árnyékolva, nem lehet áthatolni a falakon.
A homályba nézve én is észrevettem a falakban rejtező pislákolást.
– Most már látom. Minden egyes nappal egyre erősebbé válsz.
Szvetlána elmosolyodott, egy kicsit feszülten, de büszkeséggel telten. Megszólalt:
– Különös. Minek árnyékolnád le a falakat mindenféle akadályokkal, ha egyszer egyedül élsz?
– És ugyan minek állítanál akadályokat, ha nem vagy egyedül? – kérdeztem. Félhangosan, választ sem várva. És Szvetlána nem is felelt.
Kijöttünk a dolgozószobából, vissza a nappaliba.
A fölállás, ha éppenséggel nem is siralomházra emlékeztetett, de nem messze volt attól.
Vagy Szemjon, vagy pedig Ilja buzgólkodásának köszönhetően a szobát mocsárszagú nedvesség ülte meg. Ignát Lénával ölelkezve bánatosan tekingetett a körülötte lévőkre. Abszolút vidámságpárti volt – minden egyes megnyilatkozásában, s bármely veszekedés avagy feszültség úgy hatott rá, mintha kést forgatnának a szívében. A kártyások az egyetlen kártyalapra meredtek, amely tekintetük hatására ott rángatódzott, tekergett az asztalon, színét és értékét váltogatva... A szemmel láthatólag neheztelő Julja halkan faggatta valamiről Olgát.
– Töltene valaki? – kérdezte Szveta, miközben a kezemet fogta. – Hát nem tudjátok, hogy a hisztik ellen a legjobb gyógymód fél deci konyak?
Az ablaknál elárvultan álldogáló Tigrincs sietősen a bárszekrényhez lépett. Csak tán nem vette magára veszekedésünk kirobbanásának okát?
Szvetával fogtunk egy-egy pohár konyakot, azzal demonstratívan koccintottunk és megcsókoltuk egymást. Elkaptam Olga pillantását: nem örvendett, nem szomorkodott, hanem kifejezetten érdeklődő volt. És egy ici-picit irigykedő. Ráadásul ezt az irigységet nem a csók váltotta ki.
Egyszeriben valamiért rossz érzésem támadt.
Mintha kijöttem volna egy labirintusból, ahol azelőtt hosszú napokig és hónapokig kóboroltam. Kijöttem, hogy aztán megpillantsam a következő katakombába vivő bejáratot.

 

 

2. FEJEZET

CSAK két óra múlva nyílt módom arra, hogy négyszemközt is beszélhessek Olgával. A muri, akármilyen kényszeredettnek is tűnt Szvetlána szemében, már az udvaron folytatódott tovább. Szemjon kezelte a kerti parazsas sütőtálat, osztogatta a saslikokat, melyek oly sebesen készültek el, hogy abból egyértelmű volt: mágikus közbeavatkozás esete valószínűsíthető. Mellette pedig, az árnyékba két rekesz száraz borocska is helyet kapott.
Olga Iljával csevegett barátian, mindkettejük kezébe egy-egy saslikos nyárs és borospohár. Fájó szívvel, de muszáj volt félbeszakítanom az idillt...
– Olja, beszélnünk kell – mondtam hozzájuk lépve. Szvetlána teljesen belemerült a Tigrinccsel folytatott vitába: a lányok nagy hévvel tárgyalták ki az Őrség hagyományos újévi karneválját – a hőségről ezen témára holmi szeszélyes női logika alapján váltottak. A lehető legalkalmasabb pillanat.
– Bocsáss meg, Ilja! – A varázslónő széttárta karját. – Majd még folytatjuk, rendben? Nagyon érdekesek a nézeteid a SZU fölbomlásának okairól. Még ha nincs is igazad.
A mágus diadalmas mosollyal távozott.
– Kérdezz csak, Anton! – folytatta egyazon hangsúllyal Olga.
– Azt is tudod netán, miről kérdezlek?
– Sejtem.
Körülnéztem. Senki sem volt a közelünkben. Még tartott a vityillópiknik azon nem túl hosszú pillanata, amikor még enni és inni is akaródzik, s még nincs leterhelve sem a gyomor, sem a fej.
– Mi vár Szvetlánára?
– Nehéz a jövőben olvasni. A nagy mágusok és varázslónők jövője pedig...
– Ne vetíts, társnő! – A szemébe néztem. – Nem kéne. Elvégre mégiscsak együtt voltunk, nemde? Párban dolgoztunk. Amikor még a büntetésedet töltötted, megfosztva mindentől, ezt a testet is beleértve. Igazságosan megbüntetve.
Olga arcából egy csapásra kifutott a vér.
– Mit tudsz a vétkemről?
– Mindent.
– Honnét?
– Akárhogy is vesszük, de mégiscsak adatokkal dolgozom.
– Nincs megfelelő jogosultságod. A velem történteket soha nem rögzítették elektronikus archívumokban.
– Közvetett adatok, Olja. Láttál már vízen terjedő köröket? A kő már régen a tó fenekén lehet, az iszapba süllyedve, ám a körkörös hullámok egyre csak terjednek. Alámossák a partot, szemetet és tajtékot sodornak ki, s ha a kő elég nagy volt, még a csónakot is fölboríthatják. S a te köved aztán nagy volt. Vedd számításba, hogy igencsak sokáig álltam a parton, Olja. Álltam, és közben néztem, ahogy a hullámok lassan alámossák.
– Blöffölsz.
– Nem. Olga, mi vár Szvetára? A kiképzés mely szakasza következik?
A varázslónő egyre csak meredt rám, megfeledkezve kihűlt saslikjáról és félig üres poharáról. Következett részemről egy újabb ütés:
– Hisz te is letudtad ezt a szakaszt, nemde?
– Igen. – Úgy tűnt, végre fölhagy azzal, hogy játssza a némát. – Letudtam. Ám engem jóval lassabban készítettek föl.
– Szvetával miért ennyire sürgős?
– Senki sem föltételezte, hogy ebben az évszázadban születik még egy Hatalmas Varázslónő. Geszernek improvizálnia kellett, menet közben végezni az átigazításokat.
– Ezért kaptad vissza korábbi külsődet? Nem csupán a sikeresen elvégzett munka okán?
– De hisz magadtól is tudod mindezt! – Olga szeme vészjóslón villant. – Akkor meg minek kínzol a faggatásoddal?
– Te felügyeled Szvetlána fölkészítését? A saját tapasztalatod nyomán?
– Igen. Most elégedett vagy?
– Olga, hisz a barikád egyazon oldalán vagyunk – suttogtam.
– Akkor ne könyökölj a bajtársad rovására!
– Olga, mi a cél? Mi az, amire te képtelen voltál? Mit kell megtennie Szvetának?
– Anton – nyilvánvaló volt, hogy most zavarba jött –, hogy te mekkorát blöfföltél!
Hallgattam.
– Semmit se tudsz! Körök a víz felszínén... azt se tudod, merre nézz, hogy egyáltalán észrevedd őket!
– Tegyük föl. De a lényeget azért csak kitaláltam?
Olga beharapott ajkakkal méregetett. Aztán megcsóválta a fejét:
– Kitaláltad. Egyenes kérdésre egyenes válasz. De nem állok le magyarázkodni. Nem szabad tudnod. Nem tartozik rád.
– Tévedsz.
– Senki sem akar rosszat közülünk Szvetának – szólt élesen Olga. – Világos?
– Valójában nem is tudunk rosszat kívánni. Épp csak olykor a mi Jónk semmiben sem különbözik a Gonosztól.
– Anton, hagyjuk ezt most abba! Nincs jogom válaszolni neked. És nem kéne elrontani a többiek váratlanul jött pihenését sem.
– Mennyire véletlen? – kérdeztem behízelgőn. – Olja?
Most már összeszedte magát, s az arca kifürkészhetetlenné vált. Túlságosan is kifürkészhetetlen egy ilyen kérdéshez.
– Már így is túl sokat tudsz. – Fölemelt hangon szólalt meg, visszanyerve korábbi hatalmaskodó tónusát.
– Olja, sohase küldtek el egyszerre mindannyiunkat szabadságra. Még csak egy napra sem. Miért zavarta ki Geszer a Fénypártiakat Moszkvából?
– Nem mindenkit.
– Polina Vasziljevna és Andrej nem számít. Magad is tudod nagyon jól, hogy irodai dolgozók. A városban egyetlen járőr sem maradt!
– A Setétek is elcsendesedtek.
– És akkor?
– Anton, elég volt!
Megértettem, hogy többé egy szót sem tudok kihúzni belőle. Bólintottam:
– Rendben van, Olja. Fél évvel ezelőtt még egyenlőek voltunk, még ha ez véletlenül is adódott. Most, ahogy elnézem, ez már nem áll fönn. Bocsáss meg! Nem az én problémám, nem az én kompetenciám.
Olga bólintott. Ez olyan váratlanul ért, hogy nem hittem a szememnek.
– Na csakhogy végre megértetted.
Szórakozik velem? Vagy tényleg azt hiszi, most belenyugodtam, hogy semmibe se ártsam magam?
– Alapjáraton is nagyon találékony vagyok – mondtam. Szvetlánára néztem: nagyvidáman épp Tolikkal csacsogott.
– Ugye nem haragszol rám? – kérdezte Olga.
Megérintvén a tenyerét elmosolyodtam, és bementem a házba. Muszáj volt valamit csinálnom. Olyan erős tettvágy horgadt föl bennem hirtelen, mintha egy dzsinn lennék, akit ezeréves raboskodás után engedtek szabadon a palackból. Akármit: palotákat emelni, városokat rombolni, BASIC nyelven programozni, vagy akár keresztszemes öltésekkel kézimunkázni...
Az ajtót érintés nélkül tártam ki: a homályon keresztül löktem be. Magam se tudtam, miért. Ritkán esik meg velem, időnként, ha túl sokat iszom, vagy ha nagyon begurulok. Az elsődlegesen említett ok most nem állt fönn.
A nappaliban senki sem volt. Igazuk is van – minek a szobában ücsörögni, amikor az udvaron forró saslik és hideg bor vár, a fák hűvösében álló nyugszékekről nem is szólva.
Egy fotelbe vetettem magam. Az asztalról magamhoz vettem a poharamat – vagy Szvetáét –, aztán teletöltöttem konyakkal. Egyhajtásra kiittam, mintha bizony nem is 15 éves „Prazdnyicsnij” lett volna, hanem holmi gagyi vodka. Még egyet töltöttem.
Ebben a pillanatban lépett be Tigrincs.
– Nincs ellenedre? – kérdeztem.
– Nincs hát. – A varázslónő mellém telepedett. – Anton, rossz kedved van?
– Rá se ránts!
– Nem sétálsz egyet Szvetával?
A fejemet ingattam.
– Nem erről van szó.
– Anton, valamit rosszul tettem? A többiek elégedetlenek netán?
Őszinte csodálkozással meredtem rá.
– Ugyan már, Tigrincs! Minden csodás. Mindenkinek tetszik.
– És neked?
Az alakváltó-varázslónőben még soha azelőtt nem érzékeltem ennyi bizonytalanságot. Tetszik, avagy nem – mindenkinek úgyse lehet a szája íze szerint tenni.
– Folytatják Szvetlána fölkészítését – mondtam.
– Mire? – a leány csöppet elkomorult.
– Nem tudom. Valami olyasmire, amit Olga se tudott végigcsinálni. Valami nagyon fontos és egyszersmind nagyon veszélyes dologra.
– Akkor jó. – A poharáért nyúlt. Töltött magának, aztán megnedvesítette ajkát a konyakkal.
– Mi ebben a jó?
– Hát igen. Hogy fölkészítik, irányt szabnak. – Tigrincs valamit keresett a tekintetével, aztán hunyorítva a fal melle álló hifitoronyra nézett. – Örökké eltűnik ez a semmirekellő.
A gép föléledt, villogni kezdett. Fölhangzott a „Kind of Magic” a Queentől. Értékeltem a gesztus közvetlenségét. Elektromos ketyeréket a távolból irányítani – nem ugyaaz, mint ránézésre lyukat fúrni a falba, vagy teszem azt tűzgolyóbisokkal hessegetni el a szúnyogokat.
– Hány évig készültél az őrségbeli munkára? – kérdeztem!
– Nagyjából hétéves koromtól kezdve. Tizenhat esztendősen már akciókban is részt vettem.
– Kilenc év! Pedig neked könnyebb dolgod van, a te mágiád... veleszületett természetű. Szvetlánából meg fél-egy év alatt akarnak összecsapni egy Hatalmas Varázslónőt!
– Nem könnyű – egyezett bele a leány. – Úgy gondolod netán, hogy a főnöknek nincs igaza?
Vállat vontam. Azt hangoztatni, hogy a főnöknek nincs igaza, ugyanolyan botorság, mint letagadni, hogy a Nap Keleten kél föl. Évszázadokon, mit évszázadokon – évezredeken keresztül tanulta elkerülni a hibákat. Geszer föllépése tűnhet keménynek, vagy akár kegyetlennek is. Provokálhatja a Setéteket és gáncsot vethet a Fénypártiaknak. Mindent megtehet. Csak hibáznia nem szabad.
– Olybá tűnik, hogy túlértékeli Szvetát.
– Ugyan már! A főnök előre tervez.
– Mindent. Tudom. Nagyon jól játssza ezt az ősi játékot.
– És csak jót akar Szvetának – tette hozzá a varázslónő konokul. – Érted? Meglehet, a maga módján. Te másképp tennéd, meg én is, és Szemjon és Olga. Bármelyikünk másképp tenné. Ám mégiscsak ő irányítja az Őrséget. És erre minden joga megvan.
– Jobb rálátása van netán? – kérdeztem kajánul.
– Igen.
– És hogy állunk a szabadsággal? – Ismét töltöttem magamnak. Lehet, hogy már nem kellett volna, a fejem zúgni kezdett. – Szabadság?
– Úgy beszélsz, akár a Setétek – horkantott a leány.
– Szívesebben gondolom azt, hogy ők beszélnek úgy, mint én.
– De hát minden olyan egyszerű, Anton. – Tigrincs hozzám hajolt és a szemembe nézett. Konyakszaga volt, plusz még valami könnyed, virágos illat, aligha parfüm: az alakváltók nem szeretik az illatszereket. – Szerelmes vagy belé.
– Szeretem. Van, akit ez meglepetésként ér netán?
– És azt is tudod, hogy nemsokára az erőszintje meghaladja a tiédet.
– Ha már most meg nem haladta. – Nem hoztam szóba, ám eszembe villant, mily könnyedséggel észlelte Szveta a falakban lévő mágikus képernyőket.
– Valóban meghaladja. Összemérhetetlenné lesztek erő tekintetében. Az ő problémái érthetetlenekké válnak a számodra, s ráadásul még távoliakká is. Mellette maradva csupán holmi suta sleppnek fogod érezni magad, egy selyemfiúnak, utóbb pedig a múltba kapaszkodsz.
– Igen – bólintottam rá, majd csodálkozva konstatáltam, hogy a poharam megint üres. A háziasszony figyelő tekintete közepette újratöltöttem. – Akkor hát... nem maradok mellette. Nincs nekem erre szükségem.
– És olykor nem is kell.
Nem is sejtettem, hogy ilyen kemény is tud lenni. Arra se számítottam, hogy azon fog aggódni: vajon mindenkinek kedvére tud-e tenni s a légkör is megfelelő-e, ám ezt a maró igazságot nem vártam tőle.
– Tudom.
– Ha tudatában vagy ennek, Anton, akkor csakis egyetlenegy okod lehet arra, hogy fölháborodsz, amiért a főnök ily fokozott ütemben vonja fölfelé Szvetát.
– Elpereg az időm – mondtam. – Mint homokszemek az ujjaim közt, égből fakadó esőcseppekként.
– A te időd? A ti időtök, Anton.
– Sohasem volt a miénk valójában.
– Miért?
Tényleg, ha úgy vesszük, miért? Vállat vontam.
– Tudod, némely vadállatok képtelenek rabságban szaporodni.
– Már megint ezzel jössz! – háborodott föl a leány. – Miféle rabságról beszélsz? Örvendened kéne azon, hogy ilyen. Szvetlána a Fénypártiak büszkesége lesz. Te fedezted föl elsőként, s rád volt szükség ahhoz, hogy megmeneküljön.
– De miért? A Setéttel folytatandó soron következő ütközet kedvéért? Egy fölösleges ütközetért?
– Anton, most már tényleg úgy beszélsz, mint egy Setét. De hisz szereted őt! Hát ne követelj és ne várj semmit cserébe! Ez a Fény útja!
– Ott, hol a szeretet végződik, kezdődik a Fény s a Setét.
A leány szólni se tudott a fölháborodástól. Szomorúan ingatta a fejét. Kedvetlenül szólalt meg:
– Legalábbis megígérhetnéd...
– Attól függ, mit.
– Hogy megfontolt leszel. Hogy megbízol fölöttes társaidban.
– A felét bevállalom.
Tigrincs fölsóhajtott. Kedvetlenül ejtette ki:
– Ide figyelj, Anton... alighanem úgy véled, hogy egyáltalában nem értelek. Ez nem így van. Hisz én sem akartam alakváltó-mágus lenni. Meglehetősen komoly képességekkel bírtam a gyógyítás terén.
– Tényleg? – néztem rá csodálkozva. Soha nem gondoltam volna.
– Igen, igen – erősítette meg könnyedén a leány. – Ám amikor eljött a döntés ideje, hogy mely irányba fejlődjenek erőim, a főnök magához hívatott. Sütiztünk teázás közben. Nagyon komolyan elbeszélgettünk, akár a felnőttek, noha egészen csitri voltam, Juljánál is fiatalabb. Arról, mire is van szüksége a Fénynek, kiben van hiány az őrségnél, s én mit érhetek el. S abban maradtunk, hogy a harci transzformációs képességeimet kell fejlesztenem, akár minden más rovására is. Eleinte nagyon nem tetszett. Tudod, mennyire fájdalmas átváltozni?
– Tigrissé?
– Nem, tigrissé nem nagy ügy, visszaalakulni nehéz. De kibírtam. Azért, mert hittem a főnöknek, mert megértettem, hogy így helyes.
– És most?
– Most már örülök – felelte hévvel a leány. – Ahogy elképzelem, mitől lettem volna megfosztva, s mivel foglalkoznék most. Mindenféle füvecskék, igézetek, elferdült pszichomezőkkel való veszkődés, fekete förgetegek és bűvöletek semlegesítése...
– Vér, fájdalom, félelem, halál – szólaltam meg fennhangon. – Egyidejű harc a valóság két-három síkján. Kitérni a tűz elől, vért kortyolni, sok vihart látni.
– Ez háború.
– Igen, bizonyára az. De pont neked kell az élen járni?
– Valakinek csak kell. És, végső soron, ilyen házam se lenne különben. – Tigrincs körbemutatott kezével a szobán. – Magad is tudod, gyógyítással nem lehet sokat keresni. Ha teljes gőzzel gyógyítasz, másvalaki meg nekiáll megállás nélkül gyilkolászni.
– Jó itt – jegyeztem meg egyetértőn. – Gyakran szoktál itt tartózkodni?
– Mikor hogy.
– Az a sejtésem, hogy nemigen. Egyik ügyeletet a másik után vállalod el, pont a sűrűjébe mászol.
– Ez az én utam.
Bólintottam. Végül is mi vagyok én? Megszólaltam:
– Igen, igazad van. Alighanem elfáradtam. Ezért hordok össze mindenféle badarságot.
Tigrincs gyanakvón pillantott rám, nyilvánvalóan csodálkozott gyors kapitulációmon.
– A poharammal kell maradnom – tettem hozzá. – Alaposan be kell rúgnom egymagamban, hogy az asztal alá csúszva aludjak el, s fejfájással ébredjek. Akkor rögtön megkönnyebbülök.
– Nosza! – szólalt meg hangjában árnyalatnyi figyelmességgel a varázslónő. – Hisz mi másért jöttünk volna itt össze? A bárszekrény nyitva van, válassz ízlésed szerint! Vagy pedig menjünk ki a többiekhez! Netán maradjak veled társaságnak?
– Nem, inkább egymagam leszek – mondtam, megpaskolva a hasas palackot. – Ocsmány dolog lesz, harapnivaló és társaság nélkül. Ha fürödni mentek, nézz rám! Hátha még képes leszek mozogni...
– Megbeszéltük.
Elmosolyodott, és kiment a szobából. Egyedül maradtam, már ha nem tekintjük társaságnak az üveg örmény konyakot, amiről időnként szeretem azt hinni, hogy tényleg jó cimbora...
Fölöttébb derék leány. Derék és jóravaló mindahány, társaim-barátaim az Őrségnél. Most is hallom hangjukat a „Kvínek” zenéjén keresztül, és ez jóleső érzéssel tölt el. Sokukkal nagyon jóban vagyok, másokkal kevésbé. Közülük azonban biztos, hogy nincs és nem is lesz ellenségem. Együtt menetelünk, és együtt is fogunk, s csakis egy oknál fogva veszíthetjük el egymást.
De hát akkor végül is miért vagyok elégedetlen a történtekkel? Csakis én egyedül – Olga és Tigrincs is helyeslik a főnök tetteit, a többiekről nem is szólva, akik kertelés nélkül csatlakoznának ebbéli véleményükhöz.
Tényleg elvesztettem volna tárgyilagosságomat?
Alighanem.
Kihörpintettem a konyakot és belenéztem a homályba, idegen, oktalan életek bágyadt fényeire figyelve.
A nappaliban három szúnyogot, két legyet, a sarokban pedig, egész a plafon alatt egy pókocskát észleltem.
Ujjaim moccintásával gyúrtam egy parányi, két milliméter átmérőjű tűzlabdacsot. Megcéloztam a pókot – a bemelegítéshez jobb, ha mozdulatlan célpontot választunk –, s azzal útnak indítottam a tűzgolyóbist.
Erkölcsileg semmi kivetni valót nem találtam a viselkedésemben. Nem vagyunk buddhisták, legalábbis Oroszországban a Másfélék többsége nem az. Húst eszünk, legyeket és szúnyogokat csapunk agyon, a csótányokat pedig, eltapossuk; ha lusták vagyunk havonta új távoltartó igézetekre szert tenni, a rovarok gyorsan immúnisak lesznek a mágiára.
Nincs ebben semmi erkölcstelenség. Csak hát mondhatni közröhej tárgya a „tűzgolyóbissal szúnyog ellen” hozzáállás. Ez az Őrség tanfolyamaira járó gyerekek kedvenc mulatsága, bármely korosztályról legyen szó. Véleményem szerint a Setétek is ugyanezzel szórakoznak, csakhogy ők nem tesznek különbséget egy légy és egy veréb, egy szúnyog és egy kutya között.
A pókot rögtön fölperzseltem. A kókadt szúnyogok sem okoztak különösebb gondot.
Minden egyes győzelmemet egy-egy pohár konyakkal jutalmaztam, miután koccintottam a szolgálatkész palackkal. Aztán a legyekre kerítettem sort – de vagy az alkohol tengett túl immár a véremben, vagy a legyek eleve fogékonyabbak voltak a tüzes pöttyök érkezésére. Az elsőre négy töltetet is elpazaroltam, de legalább sikerült a célt tévesztett lövedékeket idejében megsemmisítettem. A másodikat a hatodik tűzgolyóbissal szedtem le, miközben sikerült két apró gömbvillámot röpítenem a falmenti üvegezett polcba.
– Nem jól van ez így – sajnálkoztam a konyak maradékát vedelve. Fölkeltem, mire a szoba megmozdult alattam. Az üvegezett polchoz léptem, melyben fekete bársony előtt kardok függtek. Első ránézésre úgy 15-16. századiak, Németföldről. A megvilágítás ki volt kapcsolva, így nem is próbálkoztam a pontosabb kormeghatározással. Az üvegben apró kürtőket fedeztem föl, de magukat a kardokat nem rongáltam meg.
Egy ideig azon filóztam, miképp tudnám helyrehozni botlásomat, de semmi jobb nem jutott eszembe, mint hogy visszaillesszem helyére az elpárolgott és a szobában szerteszóródott üveget. E művelet jóval megerőltetőbb volt, mint ha az egész üveget szétbontom, hogy aztán újraalkossam.
Ezek után a bárszekrényre vetettem magam. A konyakot valahogy már nem kívántam. Viszont egy üvegcse mexikói kávélikőr mondhatni a megfelelő áthidaló megoldásnak kínálta magát a lerészegedésre és fölélénkülésre irányuló vágyam közt. Kávé is meg szesz is – s mindez egy palackban...
Megfordultam és a fotelomban Szemjont fedeztem föl.
– Mindenki a tóra ment – közölte a mágus.
– Mindjárt – ígértem, felé közeledve. – Mind-jár-vást.
– Tedd le az üveget! – tanácsolta Szemjon.
– Miért? – érdeklődtem. De az üveget azért letettem.
Szemjon figyelmesen a szemembe nézett. Az akadályok nem léptek működésbe, a fondorlatot pedig túl későn vettem észre. Megpróbáltam félrenézni, de nem sikerült.
– Rohadék – leheltem, miközben háromrét görnyedtem.
– Irány a folyosó, aztán meg jobbra! – kiáltotta utánam Szemjon. Tekintete továbbra is a hátamba fúródott, láthatatlan fonalként kígyózva a nyomomban.
Sikerült futva elérnem a vécét. Vagy öt perc múltán gyötrőm is fölbukkant.
– Jobban vagy?
– Igen – feleltem nehezen lélegezve. Fölkeltem térdeplő helyzetemből, aztán fejemet a mosdókagylóba tartottam. Szemjon némán megnyitotta a csapot, miközben a hátamat paskolgatta:
– Lazulj el! A népi gyógymódokkal kezdtük, de...
A testemen egy forró hullám futott végig. Fölnyögtem, de többé már nem álltam neki háborogni. A bárgyúság érzete már rég elmúlt, s épp a másnaposság maradéka távozott belőlem.
– Mit csinálsz? – kérdeztem elhalón.
– Besegítek kicsit a májadnak. Nyelj be egy kis vodkát, s meglásd, megkönnyebbülsz.
Tényleg segített.
Öt perc múlva már saját lábamon távoztam a vécéből, leizzadva, nyirkosan, vöröslő arccal, ám abszolút józanul. És még holmi számonkérősdihez is kedvem szottyant.
– De hát minek avatkoztál bele? Be akartam rúgni, és be is rúgtam.
– Fiatalság... – Szemjon szemrehányón csóválta a fejét. – Be akartunk rúgni, mi?! Ugyan ki rúg be a konyaktól? Ráadásul bor után, méghozzá ily gyors egymásutánban, fél litert félóra alatt: Egyszer Száska Kuprinnal elhatároztuk, hogy berúgunk.
– Miféle Száskával?
– Hát azzal a bizonyossal, az íróval.[44] Csak akkor még nem írogatott. Hát be is rúgtunk emberesen, amúgy kulturáltan, agyba-főbe darvadoztunk, táncoltunk az asztal tetején, lődöztünk a plafonba, züllöttség magasiskolája meg minden.
– Miért, tán ő is Másféle volt?
– Száska? Nem, de jó cimbora volt. Megittunk egy negyeddel, a gimnazista lányokat pedig pezsgővel itattuk le.
Nagy keservesen leroskadtam a díványra. Nyeltem egyet, aztán az üres üvegre néztem – és újból hányingerem támadt.
– És egy negyedtől be is rúgtatok?
– Egy negyed vödörtől?... Hát hogyne rúgtunk volna be? – csodálkozott rám Szemjon. – Be lehet rúgni, Anton. Ha nagyon muszáj. Csakhogy vodkától kell berúgni. A konyak, a bor... mindez a szívhez szól.
– És a vodka mire való?
– A lélekhez. Ha már nagyon, de nagyon fáj.
Enyhe szemrehányással nézett rám – nevetséges kis mágus ravaszkás arccal, meg a nevetséges kis visszaemlékezéseivel nagy emberekre és nagy csatákra.
– Nincs igazam – ismertem be. – Köszönöm, hogy segítettél.
– Semmiség, öregem. Volt már úgy, hogy a druszádat egy este háromszor is kijózanítottam. Igaz, ott inni kellett, de nem volt szabad berúgni, így kívánta az ügy.
– A druszámat? Csak tán nem Csehovot?
– Nem, ugyan már. Ez egy másik Anton volt, a mieink közül való. Elesett a Távol-Keleten, amikor a szamurájok... – Szemjon lemondón legyintett a kezével és elhallgatott. Aztán majdhogynem gyöngéden megszólalt: – Ne siess! Este majd szépen bepótolunk mindent, kulturáltan. Most viszont érjük utol a srácokat! Gyerünk, Anton!
Engedelmesen kiléptem a házból Szemjon nyomában. Megpillantottam Szvetát. Egy nyugszékben üldögélt, fürdőruhában és tarka szoknyában – vagy inkább egy darab szövetben a csípője körül.
– Minden rendben? – kérdezte enyhe csodálkozással a hangjában.
– A legteljesebb mértékben. Valahogy nem jött be a saslik nekem.
Szvetlána merőn nézett rám. Ám szemre a szürkés arcszínen és a nedves hajon kívül semmi sem árulkodott hirtelen lerészegedésemről.
– Meg kéne nézetned a hasnyálmirigyedet.
– Minden rendben – mondta gyorsan Szemjon. – Hidd el nekem, én is foglalkoztam gyógyítással. A hőség, a savanyú bor, a zsíros saslik: íme a kiváltó okok. Mos leginkább egy kis pancsolásra van szüksége, ha pedig lehűl a levegő, este bevágunk egy üveggel. Gyógyításilag ennyi az egész.
Szveta fölkelt, majd hozzám lépve együttérzőn a szemembe nézett.
– Mi lenne, ha csak elüldögélnénk itt? Főzök egy erős teát.
Alighanem igaza van. Jó lenne. Csak úgy üldögélni. Kettesben. Teázgatni. Beszélni avagy hallgatni. De hisz ez annyira nem is fontos. Olykor csak ránézni, vagy még csak nem is nézni. Hallgatni a lélegzését – vagy befogni a fülem. Csupán annak tudatában lenni, hogy egymással vagyunk. Mi ketten, nem pedig az Éjszakai Őrség baráti kollektívája. És hogy azért vagyunk ketten, mert így akarjuk, nem pedig a Geszer által kijelölt program alapján.
Csak tán nem felejtettem el valóban mosolyogni?
Kicsit ingattam a fejem. Aztán arcom felszínére erőltettem egy félénk, nemakarom-szerű mosolyt.
– Induljunk! Egyelőre még nem vagyok holmi mágikus háborúk kiérdemesült trottya. Menjünk, Szveta!
Szemjon már előresietett, de valahogy megéreztem, hogy rám kacsintott. Méghozzá helyeslőleg.

 

Az éjszaka nem hozta meg a várva várt lehűlést, viszont legalább a rekkenő hőségtől megszabadított. Este 6-7 óra felé a társaság apró csoportocskákra oszlott. A tónál csupán a fáradhatatlan Ignát maradt Lénával, s akármilyen furcsa is – Olgával. Tigrincs Juljával az erdőben kószált. A többiek szétoszlottak a házban meg a kapcsolt részeken.
Mi Szemjonnal az első emeleti nagy lodzsát szálltuk meg. Kényelmesen megvoltunk, a szellő is jobban fújdogált itt, ráadásul a nagy hőségben fölbecsülhetetlen szolgálatot nyújtó fonott bútorokban üldögélhettünk.
– Number one – szólt Szemjon, miközben a Danone Kids joghurtreklámmal ellátott polietilén tasakból egy üveg vodkát húzott elő. – Szmirnovka.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem kételkedve. Vodka terén nem számítottam magam valami nagy szakértőnek.
– Második évszázada ezt iszom. Márpedig azelőtt jóval rosszabb volt, nekem elhiheted.
Az üveg nyomában két metszett pohár is előkerült, meg egy kétliteres befőttesüveg, melynek bádogfedele alatt apró uborkák vártak sorukra, végül pedig egy nagy zacskó savanyúkáposzta.
– És a kísérő? – kérdeztem.
– Vodkához nem dukál kísérő, fiacskám – csóválta fejét Szemjon. – Max. holmi vodkautánzathoz.
– A jó pap is...
– Nem kell ahhoz holtig élni, hamarébb is kitanulod. És a vodkával kapcsolatban ne legyenek kétségeid, Csernogolovka településről való, a felügyeletem alatt álló területről. Az ottani üzemben dolgozik egy afféle javasember... apró, de annál aljasabb csodatévő. Ő lát el engem a megfelelő termékkel.
– Aprópénzre váltod a tudásod – kockáztattam meg.
– Nem adom el magam. Sőt, pénzzel fizetek mindezért. Minden becsületes úton folyik, ez a mi privát kapcsolatunk, nem pedig az őrségek dolga.
Szemjon ügyes mozdulattal letekerte az üvegcse kupakját, aztán mindkettőnknek töltött félpohárnyit. A szatyor egész nap a verandán állt, ám a vodka hideg maradt.
– Az egészségre? – javasoltam.
– Az még korai. Miránk!
Tényleg mesteri módon józanított ki egy csapásra, s vélhetően nem csupán az alkoholt távolította el a véremből, hanem az anyagcsere valamennyi végtermékét. Rezzenés nélkül hajtottam le a félpohárnyi adagot, és csodálkozva konstatáltam, hogy a vodka nem csupán téli fagy idején tud kellemes lenni, de nyári hőség után is.
– Nos hát... – Szemjon elégedetten krákogott egyet, aztán kényelmesen elterpeszkedett. – Ne felejtsek el szólni Tigrincsnek: üdvös lenne ide hintaágyakat telepíteni.
Előhúzta a maga baljós Jáva cigarettásdobozát, azzal rágyújtott. Helytelenítő pillantásomat elcsípve jónak látta tudomásomra hozni:
– Akkor is ezt fogom szívni. Saját országom patriótája lennék, vagy mi.
– Én meg a saját egészségemé – dörmögtem válaszul.
Szemjon hümmögött.
– Egyszer vendégségbe invitált egy ismerős külföldi – kezdett bele mondókájába.
– Tán biz' régen esett meg? – kérdeztem önkéntelenül is átvéve a stílust.
– Nem annyira rég, tavaly. Azért hívott meg, hogy megtanuljon orosz módi szerint inni. A Pentában lakott. Hozzám csapódott egy alkalmi barátnő meg a fivére... épp akkor értem vissza a zónából, nem volt mit tenni, így hát mi mentünk.
Elképzeltem magam előtt ezt a társaságot és a fejemet, csóváltam:
– És beengedtek benneteket?
– Be.
– Bevetetted a mágiádat?
– Nem, hanem külföldi barátunk vetette be a pénzét. Vodkával és harapnivalóval is alaposan fölszerelte magát: április 30-án kezdtünk inni, és május 2-án hagytuk abba. Addig be sem engedtük a szobalányt, de még a tévét se kapcsoltuk ki.
Elnéztem Szemjont gyűrött kockás ingében (természetesen hazai termék), kopott török farmerében meg az elnyűtt cseh szandáljában – mit ne mondjak, nem kellett nagyon megerőltetnem magam ahhoz, hogy elképzeljem, amint csapolt sört iszik egy háromliteres pléhhordóból... Viszont a Pentában valahogy nehezebben tudtam elképzelni.
– Szörnyetegek – szóltam érzéssel.
– Ugyan miért? A cimborának nagyon tetszett. Azt mondta, végre érti már, miben testesül meg az igazi orosz iszákosság.
– És miben?
– Amikor reggel fölébredsz, és körös-körül csak szürkeséget látsz. Az ég szürke, a Nap szürke, a város is szürke, az emberek is szürkék, s a gondolatok is szürkék. Az egyetlen kiút pedig: hogy újra inni kell. Akkor aztán megkönnyebbülsz. És a színek is visszatérnek.
– Érdekes egy külföldi lehetett.
– Na ne mondd!
Szemjon újból töltött, ezúttal egy kicsit kevesebbet. Elgondolkodott, aztán csurig töltötte a poharakat.
– Igyunk hát, öreg harcos! Igyunk arra, hogy nekünk ne kelljen azért inni, hogy az eget kéknek lássuk, a Napot sárgának, a várost pedig színesnek! Igyunk erre! Bejáratosak vagyunk a homályba, és ott látjuk, hogy a világ fonákja belülről nem olyan, mint azt a többiek hiszik. De hisz vélhetőleg nem csupán ez a fonák létezik. Az élénk színekre!
Teljesen bezsongva lehúztam egy fél pohárral.
– Ne sumákolj, te gyerek! – szólt rám előbbi hangnemével Szemjon.
Kiittam fenékig. Aztán bekaptam egy marék hersegő, édeskés savanyúkáposztát. Megkérdeztem:
– Szemjon, miért viselkedsz így? Miért kell neked ez a manír, ez az imázs?
– Túl magasak nekem ezek a fogalmak, nem is értjük igazán mink aztat.
– De mégis?
– Így könnyebb, Antoska. Mindenki úgy védekezik, ahogy tud. Én... így.
– Mit tegyek, Szemjon? – kérdeztem. Mindenféle magyarázkodás nélkül.
– Tedd azt, ami a dolgod!
– És ha nem akarom azt tenni, ami a dolgom? Ha a mi fényesnél is fényesebb igazságunk, a mi járőri becsületszavunk és a mi nagy-nagy csudás jószándékunk egyszerűen megfojtanak?
– Egyet érts meg, Anton! – A mágus félbeharapott egy ropogós uborkát. – Már rég illett volna fölfognod, de egyre csak az ócskavasaiddal szöszmötöltél. A mi igazságunk, legyen akármily hatalmas és Fénypárti, számtalan apró igazságocskából áll össze. Még ha Geszer százannyira bölcs is, és akkora tapasztalattal bír, amiről nem is álmodhatnál. De ráadásképp még egy mágikus úton begyógyított aranyérrel is büszkélkedhet, némi Ödipusz-komplexussal egyetemben, és megvan az a jó szokása, hogy a régi, bevált módszereket újrahangszereli. Mindezt csak példaképp mondtam, soha nem ártottam magam a dolgaiba, mégiscsak a felettesem.
Egy újabb cigit halászott elő, ám ezúttal már nem kockáztattam meg a tiltakozást.
– Mert hát tulajdonképp mi itten a lényeg, Anton? Fiatal srác vagy, bekerültél az Őrségbe és menten megörültél.

 

 

3. FEJEZET

NAGYON korán ébredtem. Csönd honolt, a dácsák élő csöndje – végre-valahára hűs reggeli szellősuhogással. Csakhogy ez sem örvendeztetett meg különösebben. Ágyneműm nyirkos volt az izzadságtól, a fejem pedig hasogatott. A szomszéd ágyról – hármunkra jutott egy szoba – Szemjon egyhangú horkolása hallatszott. Egyenest a padlón, takaróba csavarodva Tolik aludt: a fölajánlott függőágyat visszautasította, mondván, hogy sajog a '76-ban, valami bunyó során megsérült háta, és jobb, ha kemény felületen fekszik.
Tarkóm köré font tenyerekkel ültem föl az ágyban, hogy szét ne essek, annyira kivoltam. Az éjjeliszekrényre pillantva meglepődve fedeztem föl két aszpirint és egy üvegcse Borzsomi ásványvizet. Vajon ki lehetett e jótét lélek?
Tegnap este három üveggel ittunk meg ketten. Aztán jött oda Tolik. Aztán még valaki, bor-utánpótlással. De bort már nem ittam. Annyi eszem még maradt.
Bevettem az aszpirint fél üveg ásványvízzel, aztán bambán magam elé meredve ücsörögtem, várva a gyógyszer hatását. A fájdalom csak nem akart elmúlni. Úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább.
– Szemjon – hívtam hörögve. – Szemjon!
A mágus fölnyitotta egyik szemét. Elég jó bőrben volt. Mintha bizony nem ivott volna jóval többet nálam. Lám, mit tesz az évszázados gyakorlat.
– A fejem, szedd le...
– Momentán nincs kéznél balta – dörmögte a mágus.
– Eridj már! – nyögtem. – A fájdalmat szednéd le.
– Anton, kérlek, tán nem önszántunkból ittunk? Senki sem kényszerített rá, igaz? Nemde örömet leltünk benne?
A másik oldalára fordult.
Megértettem, hogy Szemjontól nem várhatok írt a bajomra. És összességében még igaza is volt, csakhogy már, nem bírtam tovább türtőztetni magam. Lábammal kitapogattam az edzőcipőmet, átléptem az alvó Tolik fölött és kievickéltem a szobából.
Két szoba állt a vendégek rendelkezésére, ám a másik ajtaját zárva találtam. A folyosó végén azonban, a háziasszony hálószobája nyitva volt. Miután fölködlöttek bennem Tigrincs szavai önnön gyógyító képességeiről, gondolkodás nélkül benyomultam.
Hát, ahogy elnézem, ma minden összeesküdött ellenem. Nem találtam bent. Sejtéseimmel ellentétben Ignátot sem leltem odabent Lénával. Tigrincs Juljával aludt. A kislány úgy alukált, hogy közben gyermeki módon kezét-lábát lelógatta az ágyról.
Most már mindegy volt számomra, kitől is kérjek segítséget. Odaóvakodván leguggoltam a széles ágy mellé, majd suttogva hívogatni kezdtem:
– Julja, Juljenyka...
A kislány kinyitotta szemét, párat pislogott. És együttérzőn megkérdezte:
– Másnaposság?
– Igen. – Bólintani nem mertem, mert a fejemben mintha épp egy kisebbfajta gránát robbant volna.
– Ühüm?
Becsukta a szemét, és szerintem újból elaludt, miközben átfogta a nyakamat. Pár másodpercig semmi nem történt, aztán a fájdalom rohamosan kezdett csökkenni. Mintha a tarkómon egy rejtekcsapot nyitottak volna meg, melyen keresztül az ott fölgyűlt zubogó méreg szépen lecsorog.
– Köszönöm – suttogtam elhalón. – Juljenyka, köszönöm.
– Ne vedelj annyit: minek iszik, aki nem bírja? – mormolta a kislány és azzal szuszogni kezdett: tisztára mintha egy pillanat alatt átkapcsolta volna magát munka üzemmódból alvásdiba. Erre csak a gyerekek és a számítógépek képesek.
Fölkelvén lelkesülten érzékeltem, hogy a világ újból kiszínesedett. Szemjonnak persze igaza van. Felelősséggel kell bírni. Ám olykor egyszerűen nincs erőm erre, egyáltalán nincs. Körülnéztem a szobában. A háló egészében a bézs árnyalatai uralkodtak, még a bukóablak üvege is kissé színezve volt, a hifitorony óarany, a padlón fekvő szőnyeg pedig bolyhos, világosbarna.
Összességében nem rossz. Ide persze nem hívtak át.
Halkan az ajtóhoz lopództam, és amikor már jóformán kint voltam, hallottam meg Julja hangját:
– Kapok egy Snickerst, rendben?
– Akár kettőt – egyeztem bele.
Vissza is fekhettem volna, ám az ágyneművel kapcsolatos emlékeim meglehetősen kellemetlenek voltak. Mintha elég lenne lefeküdnöm – s a párnában rejtőző fájdalom újból rám vetné magát... Épp csak benéztem a szobába, fölkaptam a farmeromat és az inget, s a küszöbön állva fölöltöztem.
Tényleg mindenki alszik? Tigrincs kint kóborol valahol, s biztos akad olyan is, aki egy üveg itóka társaságában reggelig is elcsevegett.
Az első emeleten volt még egy kis hall, ahol Danyilát meg a tudományos részlegnél dolgozó Násztyát vettem észre, amint békésen alszanak egy kanapén, úgyhogy sietősen visszahúzódtam. Megcsóváltam a fejem: Danyilának volt egy nagyon kedves, szimpatikus felesége, Násztyának pedig egy idősebb férje, aki fülig szerelmes volt belé.
Bár, meg kell hagyni, hogy csak emberek voltak.
Mi pedig – Másfélék, a Fény önkéntesei. De hát nincs mit tenni, az erkölcsünk is eltérő. Tisztára mint a fronton, holmi harctéri románcok és ápolónők világában, akik nem csupán a kórházi ágyban vigasztalják a tiszti és sorkatonai állományt... A háborúban túlságosan élesen érzed az élet ízét.
Mindezeken fölül a könyvtárszoba is itt helyezkedett el. Benne Garikot és Faridot fedeztem föl. Na ők aztán tuti, hogy átdumálták az egész éjszakát egy üveg pia mellett, mellesleg szólván nem is egy üvegről lehetett szó... És egyenest a karosszékekben aludtak el, vélhetően nem is olyan rég: Farid előtt az asztalon egy picit még füstölgött a pipája. A padlón stócokban álltak a polcokról leszedett könyvek. Valamiről hosszadalmasan vitatkozhattak, érvelés gyanánt írókat és költőket sorakoztattak föl, meg filozófusokat és történészeket.
Lefelé indultam a fából való csigalépcsőn. Csak akad már valaki, akivel megoszthatom e csendes reggel örömét?
A nappaliban is aludt mindenki. A konyhába pillantva se találtam senkit, kivéve egy a sarokba húzódó kutyát.
– Föléledtél? – kérdeztem.
A terrier kivicsorította a fogát és panaszosan nyüszíteni kezdett.
– De hát mégis, ugyan ki kért meg arra tegnap, hogy harcba szállj? – A kutya mellé guggoltam. Elvettem egy darab kolbászt az asztalról: a jól nevelt állat egymaga nem vállalkozott ilyesmire. – Fogd!
Az állat pofája a tenyerem fölött csattant, és a kolbász egy harapásra eltűnt.
– Légy jó: amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten – magyaráztam. – És ne kucorogj a sarokban!
Nem, de most tényleg – csak lelek már ébren valakit.
Magamhoz vettem egy darabka kolbászt. Miközben elrágcsáltam, keresztülmentem a nappalin és benéztem a dolgozószobába.
Itt is aludt mindenki.
A sarokkanapé még kihúzott állapotában is keskenynek bizonyult. Ezért aztán fölöttébb szorosan feküdtek egymás mellett. Ignát középütt, szétvetett izmos karjaival, édesdeden mosolyogva. Léna a bal oldalához simult, egyik kezével Ignát dús szőke sörényébe kapaszkodva, a másikat pedig átvetette a fiú mellkasán, rá a mi kis donjuanunk másik partnernőjére. Szvetlána arcát valahova Ignát borotvált hónaljához fúrta, keze pedig a félig lecsúszott takaró alá nyúlt.
Nagyon alaposan és óvatosan csuktam be az ajtót.

 

A kis étterem barátságos volt. A Tengeri Farkas, amiképp neve is sugallta, elsősorban halételeiről volt híres, no meg a szimpi „hajós” enteriőrjéről. Ráadásul egész közel volt a metróhoz. Márpedig ez a nem épp elhanyagolható szempont volt a csenevész középosztály számára, mely ugyan olykor rászánta magát, hogy étterembe is elmenjen, ám a taxin már spórolt.
Ez a kuncsaft kocsin érkezett – öregecske, de jó karban lévő ezerhatos Zsigulin. A gyakorlott pincérszem jóval fizetőképesebbnek ítélte a férfit, mint azt a kocsija alapján gondolni lehetett volna. A nyugalom, mellyel a drága dán vodkát kortyolta, és sem az ára iránt nem érdeklődött, sem pedig a közlekedésrendészettel való találkozásból adódó esetleges problémák miatt nem aggódott, csak megerősítette ebbéli hitében.
Amikor a pincér kihozta a tokhalat, a férfi egy pillanatra rápillantott. Azelőtt csak üldögélt és egy fogvájót húzogatott az abroszon, vagy az olajmécses lángjába meredt, most viszont hirtelen fölnézett.
A pincér senkinek sem mesélte el, mit látott e pillanatban. Úgy tűnt, mintha két villogó kútba tekintett volna. Olyannyira vakítottak, mint amikor a Fény megéget és nem lehet megkülönböztetni a Setéttől.
– Köszönöm – szólt a vendég.
A pincér távozott, miközben alig tudta türtőztetni magát, hogy föl ne gyorsítsa járását. Azt ismételgette magában: ezek csupán az étterem barátságos félhomályában tükröződő lámpák visszfényei. Csupán holmi visszfények vetültek előnytelenül a vendég szemeire a sötétben.
Borisz Ignatyjevics tovább ücsörgött, fogpiszkálókat tördelve. A tokhal kihűlt, a vodka pedig megmelegedett a kristályüvegcsében. A vastag hajókötelek képezte válaszfal mögött, az ál-kormánykerekeken és vitorla-utánzatokon túl egy nagy társaság ünnepelte valaki születésnapját – csak úgy röpködtek a fölköszöntések, szidták a meleget, az adókat meg valamiféle „helytelen” banditákat.
Geszer, az Éjszakai Őrség moszkvai részlegének vezetője, várt.

 

Az udvaron maradt kutyák láttamra eliszkoltak. A „freeze”-ből alaposan kijutott nekik. A testük nem akart engedelmeskedni, nem tudtak lélegezni és ugatni, a nyál is megfagyott a pofájukban, a levegő meg mintha egy lázas beteg súlyos tenyerének érintésével nyomasztana.
A lelkük ellenben él.
Jól megjárták szegény kutyuskák. A kapu félig tárva, kilépvén rajta megálltam; magam sem tudtam, hova, de hova megyek, és tulajdonképp mihez is akarok kezdeni.
De hát végső soron... nem mindegy?
Nem volt bennem sértődöttség. A fájdalom is elmúlt. Soha nem kerültünk intim közelségbe egymással. Ráadásul én magam iparkodtam azon, hogy akadályokat helyezzek ennek útjába. Elvégre nem a pillanatnak élek, mindent egyszerre és örökre akarok.
Kitapogattam övemen a discmant, aztán véletlen üzemmódba kapcsoltam. Ez mindig bejön. Talán azért, mert Tigrincshez hasonlóan réges-rég uralom az egyszerűbb elektronikai eszközöket – magam előtt is észrevétlenül?

 

Ki a bűnös, hogy elfáradtál?
Hogy nem lelted meg azt, amire annyira vágytál?
Mindent elvesztettél, amit kerestél,
Az egekbe emelkedtél – és leestél?
S kinek a vétke, hogy egyik nap múlik a másik után,
Életed idegen útra téved,
S a házad magányos lett,
Az ablakod mögött üresség honol,
A fény kialszik, a hangok elhalnak,
S a kezek új kín után nyúlnak,
S ha múlik fájdalmad –
Az csak egy újabb baj közeledtét jelzi.

 

Én magam vágytam erre. Erre törekedtem. És most már nincs kire-miért szemrehányást tennem. Ahelyett, hogy egész tegnapi estémet Szemjonnal töltöm, a Jó és Gonosz világméretű szembenállásának problematikáját megvitatandó, Szvetával kellett volna maradnom. Inkább a magamét védelmeztem volna, mint hogy Geszerre és Olgára fenekedjem ravaszdi igazságuk miatt. És nem lett volna szabad, soha nem lenne szabad arra gondolnom, hogy a győzelem képtelenség.
Elég csak erre gondolni – és máris vesztettél.

 

Ki a bűnös, mondd csak, testvér,
Az egyik házas, a másik gazdag,
Az egyik nevetséges, a másik szerelmes,
Az egyik ostoba, a másik ellenséged,
S kinek a vétke, hogy ott és itt
Egymásra várnak és az élteti őket,
Ám a nappal unalmas, az éj üres,
A meleg helyek elfeledvék,
A fény kialszik, a hangok elhalnak,
S a kezek új kín után nyúlnak,
S ha múlik fájdalmad –
Az csak egy újabb baj közeledtét jelzi.

Ki a bűnös és mi a titka annak,
Hogy nincs bánat és nincs öröm,
Kudarc nélkül nincs győzelem
S a sikerek és bajok számlája egyenlő.
S kinek a vétke, hogy egyedül vagy,
S egyetlen életed is oly hosszú,
És oly unalmas, te meg egyre vársz,
Hogy valamikor majd meghalsz.

 

– Na nem – suttogtam, levéve a fülhallgatót. – Ezt aztán leshetitek.
Oly sokáig tanítottak bennünket – mindig csak adni és cserébe semmit se kérni. Minden lépés – akárha tűzharcba szállnánk, minden tekintet legyen nemes és bölcs, egyetlen üres gondolat, egyetlen vétkes szándék sem megengedett. Hisz mi – Másfélék vagyunk. A tömeg fölé magasodtunk, kibontottuk feddhetetlen tisztaságú lobogóinkat, kifényesítettük bőrcsizmáinkat, s fölhúztuk fehér kesztyűinket. Ó igen, a mi kis világunkban majdhogynem bármit megengedünk magunknak. Bármily tettre keríthetünk fölmentést, becsületeset és magasztosát. Egyedülálló mutatvány: először adódik úgy, hogy az arénában talpig fehérben mutatkozunk, mindenki más körülöttünk pedig – nyakig szarban van.
Unom!
Tüzes szív, tiszta kezek, hideg fő... Nem volt véletlen, hogy a forradalom és polgárháború alatt a Fénypártiak majdnem teljes egészében a CSEKA-hoz csapódtak. Azokat meg, akik nem csatlakoztak, legnagyobbrészt elveszejtették. A Setétek kezétől hullottak el, de még inkább azokétól, akiket védelmeztek. Emberi kezektől. Az emberi ostobaság, aljasság, gyávaság, képmutatás, irigység okozta vesztüket. Tüzes szív, tiszta kezek. A fej meg csak maradjon hideg! Másképp nem lehet. Viszont a többivel nem értek egyet. Inkább a szív maradjon tiszta, a kezek pedig – tüzesek. Én jobb szeretem így!
– Nem akarlak védelmezni benneteket – szóltam bele az erdei reggel csöndjébe. – Nem akarlak! Gyermekeket és nőket, öregeket és eszelősöket... senkit, éljetek úgy, ahogy akartok! És kapjátok azt, amit megérdemeltek! Futkorásszatok a vámpírok elől, hódoljatok be a Setét mágusoknak, csókoljátok meg a bakkecske farát! Ha megérdemlitek, ám kapjátok meg! Ha az én szeretetem kevesebbet ér, mint a ti boldog életetek, hát nem kívánok nektek boldogságot!
Lehetnének jobbak, és azzá is kellene válniuk – ők a mi gyökereink, ők a mi jövőnk, őket gyámolítjuk. Kicsi és nagy emberek, házmesterek és elnökök, bűnözők és rendőrök. Bennük pislákol a Fény, amely aztán éltető meleggé avagy halálhozó tűzvésszé lehet...
Nem hiszek!
Láttalak már benneteket, mindahányatokat. Házmestereket és elnököket, bűnözőket és zsarukat. Láttam, hogy verik meg anyák a fiaikat és hogy erőszakolják meg apák tulajdon lányaikat. Láttam, hogy zavarják el otthonukból fiak az anyjukat, s hogy mérgezik meg arzénnal a lányok tulajdon apjukat. Láttam, miképp üti arcul az előbb még mosolygó férj állapotos feleségét azután, hogy a vendégek után becsukódott az ajtó. Láttam, miképp ölelgeti és csókolja mohón a feleség a piautánpótlásért boltba siető férje legjobb barátját rögtön azután, hogy becsukódott az ajtó. Összességében nagyon egyszerű ez – látni. Csupán tudni kell nézni. Ezért van az, hogy mielőtt megtanítanak, miképp nézzünk a homályba – megtanítanak, hogy ne nézzünk.
És mi mégis egyre csak nézünk.
Oly gyöngék, keveset élnek, és annyi mindentől félnek. Nem lehet őket ezért megvetni, sem bűnös módon gyűlölni. Csakis szeretni lehet őket, sajnálni és óvni. Ez a mi munkánk és kötelességünk. Mi vagyunk – az Őrség.
Nem hiszek!
Senkit sem kényszeríthetsz arra, hogy aljas tettet kövessen el. Nem taszíthatod a sárba, hisz csakis önmaguktól lépnek a sárba. Akármilyen is legyen körülöttük az élet, nincs mentség és nem is várható. De mégis – keresnek és találnak is mentségeket. Minden embert erre tanítottak, és mindegyikük buzgó tanítványnak bizonyult.
Mi pedig, valószínűsíthetően csupán a legjobbak legjobbjai vagyunk.
Igen, persze, igen, hogyne – voltak, vannak és lesznek olyanok, akik nem váltak Másfélévé, de sikerült Embernek maradniuk. Csak hát kevesen vannak, oly kevesen. Vagy tán lehet, hogy csak félünk figyelmesebben is megnézni őket? Félünk meglátni azt, ami elénk tárulhat?
– Értetek lenne érdemes élni? – kérdeztem. Az erdő hallgatott, jó előre egyetértve bármely szavammal.
Miért kell mindent föláldoznunk? Magunkat és azokat is, akiket szeretünk?
Azokért, akik erről soha nem szereznek tudomást és mindezt nem értékelik?
Ha pedig mégis megtudják, az egyetlen, ami jutalmunk lehet – egy csodálkozó fejmozdulat és az alábbi fölkiáltás: „Lúzerek!”
Meglehet, egyszer talán érdemes lenne az emberiség elé tárni, kik is azok a Másfélék? Hogy mire képes egyes-egyedül egy Másféle, akit nem köt gúzsba a Megállapodás, és kitépi magát az Őrségek felügyelete alól?
Még el is mosolyodtam, amint magam elé képzeltem a látványt. Úgy egészében a látványt, s nem magamat benne: hisz engem elég hamar leállítanának. Mint bármely Hatalmas Mágust vagy Hatalmas Varázslónőt, akik arra vetemednek, hogy megsértsék a Megállapodást, és a világ elé tárják a Másfélék titkát.
Az lenne ám a ramazuri!
A Kremlben vagy a Fehér Házban landoló űrlények híre sem lenne képes fölülmúlni ezt...
Persze, hogy nem.
Ez azonban nem az én utam.
És leginkább azért, mert nem vágyom világuralomra, sem pedig világméretű riadalomra.
Csakis egyet akarok: hogy a nőt, akit szeretek, ne kényszerítsék arra, hogy föláldozza magát. Mert a Hatalmasok útja – éppenséggel az áldozathozatal. Azon iszonytató erők, melyekkel bírnak, maradéktalanul kicserélik őket.
Mi mindannyian – nem vagyunk egészen emberek. De legalább emlékszünk, hogy emberek voltunk. És képesek vagyunk örülni és bánkódni, szeretni és gyűlölni. A Hatalmas mágusok és varázslónők túllépnek az emberi érzelmek határain. Vélhetően nekik is megvannak a maguk érzelmei, csakhogy azok meg számunkra fölfoghatatlanok. Még Geszer, aki pedig osztályon fölüli – még ő sem Hatalmas. Olga akárhogy is igyekezett, csak nem tudott Hatalmassá lenni.
Valamit elszúrhattak. Nem tudták végigcsinálni a Setéttel vívott grandiózus hadműveletet.
Most pedig készen állnak egy újabb jelöltet a mélységbe vetni.
Azon emberekért, akik tesznek a Fényre és Setétre.
Minden kört megfuttatnak vele, amit egy Másfélének be kell járnia. Erővel már a harmadik osztályba emelték, most pedig bepótoltatják vele tudatilag is a lemaradásokat. Méghozzá fölöttébb gyors tempóban.
Alighanem ebben a láthatatlan cél felé törekvő eszement hajszában nekem is megvan a magam szerepe. Geszer mindent fölhasznál, ami csak a keze ügyébe kerül, engem is beleértve. Akármit is tettem: vámpírvadászat, Dúvad hajkurászása, Olga külalakjában érintkeztem Szvetával – mindez a főnök játszmájában kapott értelmet.
S akármit is tegyek most – vélhetően ez is figyelembe vétetik.
Egyetlen reményem, hogy még Geszer sem képes mindent előre kitalálni.
Hogy rálelek arra az egyetlen cselekedetre, amely dugába dönti a tervét. A Fény erőinek nagy tervét.
És mindeközben Gonoszat sem teremt. Mert ellenkező esetben a homály vár rám.
Szvetlánára pedig így is, úgy is – a nagy szolgálat.
Azon kaptam magam, hogy egy ösztövér lucfenyő törzséhez szorított arccal álldogálok. Állok és közben öklömmel a fát csépelem. Csak úgy, mérgemben vagy bánatomban. A kezem már véresre sebesedett, mire abbahagytam. Ám a hang nem maradt abba. Az erdőből jött, a mágikus határvonal legszéléről. Ugyanazok a ritmikus ütések, ideges pergés.
Lehajolva rohantam a fák közt, mint a játékba belemelegedett egyszeri paintballos. Nagyjából sejtettem, mit fogok látni.
Egy kis tisztáson szökdécselő tigrist pillantottam meg. Egész pontosan nősténytigrist. Fekete-narancs irhája ragyogott a fölkelő nap sugaraiban. A nősténytigris nem látott meg, most senkit és semmit nem vett észre. A fák között cikázott, pengeéles karmai nyomán csak úgy röpültek a háncsok. A lucfenyőkön fehér hegek fakadtak. Időnként a nősténytigris megdermedt, majd hátsó lábára ágaskodva nekiállt karmaival szántani a törzseket.
Lassan megindultam visszafelé.
Mindegyikünk úgy pihen, ahogy tud. S mindegyikünk nem csupán a Setéttel vívja harcát, hanem a Fénnyel is. Mert az bizony néha elvakít.
Csak nem kell sajnálni bennünket: nagyon, de nagyon büszke alkat vagyunk. A Jó és Gonosz világháborújának katonái, az örök önkéntesek.

 

 

4. FEJEZET

A FIATALEMBER oly határozottan lépett be az étterembe, mintha minden reggel idejárna reggelizni. Ez persze nem felelt meg a valóságnak.
Rögtön arrafelé vette az irányt, ahol az asztal mögött egy középtermetű, kreol bőrű férfi üldögélt, akivel mintha már régóta ismerősök lennének. Mellesleg ez sem volt igaz. Az utolsó lépésnél könnyed mozdulattal térdre ereszkedett. Nem rogyott össze, nem borult arcra – nyugodtan leereszkedett, miközben nem veszítette el méltóságát és a háta sem görnyedt meg.
Az arra haladó pincér nyelt egyet, és elfordult. Látott már cifra dolgokat, és nem csak effajta semmiségeket, mármint hogy egy bandita-csicska ily módon fejezi ki szolgalelkűségét a „keresztapa” előtt. Igaz, a fiatalember éppenséggel nem tűnt csicskának, s a férfi sem bandavezérnek.
A kellemetlenségek, melyeket megorrontott, jóval komolyabbnak tűntek, mint egy banditák közti leszámolás. Nem tudta, hogy pontosan mi várható, de érezte – lévén maga is Másféle volt, még ha nem is hasonult.
Egy szempillantás múlva teljességgel meg is feledkezett a látottakról. Valami homályos érzés nyomta ugyan a szívét, de hogy mi – arra már nem emlékezett.
– Kelj föl, Aliser! – szólt halkan Geszer. – Kelj föl! Mifelénk ez nem járja.
A fiatalember fölkelt térdelő helyzetéből és helyet foglalt az Éjszakai Őrség fejével szemben. Bólintott:
– Felénk sem. Most már nem. Ám az apám arra kért, hogy essem térdre előtted, Geszer. Régimódi volt. Letérdelt volna. De most már nem teheti.
– Tudod, hogy esett el?
– Igen. Az ő szemével láttam, az ő fülével hallottam, az ő fájdalmától szenvedtem.
– Adj nékem is a fájdalmából, Aliser, devona és emberi nő fia!
– Fogadd hát azt, amit kérsz, Geszer! Gonosz pusztítója, ki egyenlő a nem létező istenségekkel.
Egymás szemébe néztek. Aztán Geszer bólintott.
– Ismerem a gyilkosokat. Atyád megbosszultatik.
– Nekem kell megtennem.
– Nem. Nem vagy erre képes, és nem áll jogodban. Illegálisan érkeztetek Moszkvába.
– Végy föl az Őrségedbe, Geszer!
Az Éjszakai Őrség főnöke fejét csóválta.
– Én voltam a legjobb Szamarkandban, Geszer. – A fiatalember figyelmesen rámeredt. – Ne mosolyogj, tudom, hogy itt az utolsó leszek. Végy föl az Őrségbe! Tanítványok tanítványául szegődöm. Láncos kutya leszek. Atyám emlékezetére kérlek: végy föl az Őrséghez!
– Túlságosan is sokat kérsz, Aliser. Arra kérsz, hogy tulajdon haláloddal ajándékozzalak meg.
– Már haldokoltam, Geszer. Amikor kiitták atyám lelkét... vele együtt haltam. Mosolyogva mendegéltem, miközben ő elvonta a Setétek figyelmét. Leereszkedtem a metróba, miközben lábam a hamvait tapodta. Geszer, jogom van ahhoz, hogy ezt kérjem.
Geszer bólintott.
– Ám legyen! Az Őrségemben vagy immáron, Aliser.
Az ifjú arcán semmiféle érzelem nem tükröződött. Bólintott és egy pillanatra tenyerét a kebléhez szorította.
– Hol van az, amit szállítottatok, Aliser?
– Magammal hoztam, én uram.
Geszer némán kinyújtotta kezét az asztal fölött.
Aliser kinyitotta az övén függő szütyőt. Nagyon óvatosan egy durva textíliába csomagolt téglalap alakú tekercset vett elő.
– Ím vedd át, Geszer, s vedd le rólam tartozásom terhét!
Geszer ráborította tenyerét az ifjú tenyerére, ujjaik összekulcsolódtak. Egy pillanat múlva, miután elhúzta kezét, már semmi sem volt alatta.
– Küldetésed teljesítve, Aliser. Most már csak pihennünk kell. Enni-inni fogunk, miközben fölidézzük atyádat. Mindent elmesélek, amire csak vissza tudok emlékezni.
Aliser bólintott. Eldönthetetlen volt, hogy Geszer szavai kellemesen érintették, avagy immár bármely óhajának kész alávetni magát.
– Lesz egy félóránk – jegyezte meg mellékesen Geszer. – Aztán Setétek látogatnak ide. Mégiscsak sikerült a nyomodra akadniuk. Túl későn, de mégis rád akadtak.
– Tusázni fogunk, én uram?
– Nem tudom. – Geszer vállat vont. – Mit számít az? Zavulon messze van. A többiektől meg nem félek.
– Tusázni fogunk – szólt elgondolkodón Aliser. Tekintetét körbehordozta a termen.
– Zavard el a vendégeket! – tanácsolta Geszer. – Finoman, nem tolakodón. Szeretném látni a technikádat. Aztán pedig pihenünk és várjuk a Setéteket.

 

Tizenegy felé a jónép már kezdett ébredezni.
A teraszon ejtőztem egy nyugszéken elomolva, kinyújtott lábakkal, időnként belenyalintva gin-tonicos hosszúkás poharamba. Jól éreztem magam – a mazochista édeskés fájdalma... Amikor valaki fölbukkant az ajtóban, barátságos kézmozdulattal és egy kis szivárvánnyal köszöntöttem, mely szétterpesztett ujjaimból ragyogott föl az égbe. Gyermekded szórakozás volt, s mindenki mosolygott rajta. Az ásítozó Julja üdvözlésem láttán fölvisított, és megeresztett egy válasz-szivárványt. Vagy két percig versengtünk, aztán egy kétszemélyes ívet kerekítettünk, mely egyenest az erdőbe vezetett. Julja közölte, hogy ennek nyomán rögtön megy is megkeresni az arannyal teli cserépfazekat,[45] azzal büszke léptekkel bemasírozott a sokszínű boltív alá. A terrierek egyike engedelmesen loholt mellette.
Vártam.
Elsőként Léna jelent meg azok közül, akiket vártam. Vidáman, üde-frissen, egy szál fürdőruhában. Megpillantván engem egy pillanatra zavarba jött, aztán bólintott, majd a kapu felé szaladt. Jó volt elnézni a mozgását: sudár, kecses, élettel teli. Mindjárt megmártózik a hűs vízben, pancsol egyet magában, aztán ha megjön az étvágya, visszatér reggelizni.
Ignát jött ki a nyomában. Fürdőnadrágban és strandpapucsban.
– Szeva, Anton! – kiáltotta vidoran. Odajött, mellém húzta a szomszéd nyugszéket, és belehuppant. – Milyen a hangulatod?
– Harcias! – közöltem, fölemelve poharam.
– Nagyszerű! – Ignát tekintetével az üveget kereste, de mivel nem találta, ajkával a szívószálamhoz hajolt és különösebb faxni nélkül belekortyolt az italomba. – Gyönge, túlhigítod.
– Tegnap már alaposan elteltem.
– Az tény, úgyhogy csak óvd magad! – tanácsolta Ignát. – Mi pedig tegnap egész este pezsgőt nyakaltunk. Aztán éjjel még ráerősítettünk egy kis konyakkal. Tartottam attól, hogy majd megfájdul a fejem, de semmi. Megúsztam.
Még csak haragudni sem lehetett rá.
– Ignát, mi szerettél volna lenni gyerekkorodban?
– Ápoló.
– Tessék?
– Azt mondták nekem, hogy nővérkéknek a fiúk nem mennek, én viszont embereket szerettem volna gyógyítani. Így hát elhatároztam, hogy ha felnövök... ápoló leszek.
– Derék dolog – szóltam lelkesülten. – De miért nem orvos?
– Túl nagy a felelősség – ismerte be önkritikusan Ignát. – És túl sokáig kell hozzá tanulni.
– És azzá lettél?
– Igen. Mentőkocsin szolgáltam, egy pszichiátriai brigádban. Minden orvos szeretett velem dolgozni.
– Miért?
– Először is, fölöttébb elbűvölő vagyok – magyarázta Ignát, előbbi nyíltszívűségével ajnározva önmagát. – Férfival és nővel is úgy el tudok beszélgetni, hogy lenyugszanak, és önszántukból bejönnek a kórházba. Másodszor pedig láttam, hogy mikor beteg valójában az ember, s mikor képzeleg. Időnként elég volt sutyorogni egy kicsit, megmagyarázandó, hogy minden rendben van és nincs szükség semmiféle injekciókra.
– Sokat veszített távoztoddal az orvostudomány.
– Hát igen. – Ignát fölsóhajtott. – Ám a főnök meggyőzött, hogy az Őrségben több hasznot hajtok. Nem így van?
– De, minden bizonnyal.
– Unom magam – szólt elgondolkodva Ignát. – Te nem? Jó lenne már dolgozni valamit.
– Én is így vagyok ezzel valahogy. Ignát, van neked valami hobbid? A munka mellett.
– Mit faggatózol itt? – csodálkozott rám a mágus.
– Érdekes lenne tudni. Vagy netán titok?
– Ugyan miféle titkaink lehetnek nekünk? – Ignát vállat vont. – Lepkegyűjtő vagyok. A világ egyik legjobb gyűjteményét mondhatom a magaménak. Két egész szobát elfoglal.
– Tiszteletre méltó teljesítmény – egyeztem bele.
– Gyere el valamikor, kukkantsd meg! – ajánlotta Ignát. – Gyertek el Szvetával, mondta, hogy neki is tetszenek a lepkék.
Oly sokáig nevettem ezen, hogy még neki is föltűnt. Ignát fölkelt, aztán egy bizonytalan mosoly kíséretében ezt motyogta:
– Na megyek, segítek reggelit készíteni.
– Sok sikert! – Mindössze ennyit sikerült kipréselnem magamból. De csak nem tudtam megállni, és midőn a mi jeles szoknyavadászunk az ajtóhoz ért, még egyszer utánaszóltam. – Figyelj csak, ugye a főnök nemhiába aggódik Szvetáért?
Ignát festői mozdulattal támasztotta meg az állát. Elgondolkodott:
– Hát tudod, tényleg nemhiába. Olyan feszültnek tűnik mostanában, csak nem tud ellazulni. Márpedig nagy tetteknek néz elébe, nem úgy, mint mi.
– De bepróbálkoztál nála?
– Eridj már! – bántódott meg Ignát. – Nézzetek be valamikor, örülni fogok nektek, becsszóra!
A gin fölmelegedett, a jég elolvadt a pohárban. A szívószálon egy enyhe rúzsfolt maradt vissza. Megcsóváltam a fejem, aztán félretettem a poharat.
Geszer, nem láthatsz előre mindent.
Persze már a gondolat is nevetséges, hogy netán mágikus párharcban küzdjek meg veled – ahhoz, hogy az egyetlen, eséllyel kecsegtető színtéren, a szavak és tettek mezején küzdjek meg veled, tudnom kell, mit is akarsz. Tudnom kell a lapok leosztását a pakliban. És azt is, hogy mit tartasz a kezedben.
Ki vesz részt a játékban?
Geszer – a szervező és ihlető. Olga – a szeretője, a vétkes varázslónő, tanácsadó. Szvetlána – a gondosan dédelgetett kivitelező. Én – kiképzésének egyik eszköze. Ignátot, Tigrincset, Szemjont, egyszóval az összes többi Fénypártit számításba sem érdemes venni. Ők is eszközök, mondhatni másodlagos fontosságúak. És nem is számíthatok rájuk.
A Setétek?
Magától értetődően ők is benne vannak, még ha nem is nyilvánvaló módon. Zavulon és összes alantasa is nyugtalan amiatt, hogy Szvetlána a mi táborunkban bukkant föl. Közvetlenül azonban semmit sem tehetnek. Vagy alattomban próbálnak piszkoskodni, vagy egy megsemmisítő csapást készítenek elő, amely aztán a háború szélére sodorja az Őrséget.
Mi van még?
Az Inkvizíció?
Ujjaimmal dobolni kezdtem a nyugszék karfáján.
Az Inkvizíció. Az Őrségek fölötti intézmény. Kivizsgálj a vitás eseteket, megbünteti a vétkezőket – legyen szó bármelyik oldalról. Résen van. Mindegyikünkről gyűjt adatokat. Ám arra csak a legritkább esetben kerül sor, hogy beavatkozzon, meg aztán ereje is inkább titkos mivoltában, semmint hadi potenciáljában rejlik. Amikor az Inkvizíció egy meglehetős hatalommal bíró mágus ügyét vizsgálja, harcosokat von be az Őrségek oldaláról.
És mégis, az Inkvizíció benne van. Ismerem a főnököt. Mindenből legalábbis két-három lépés előnyt harcol ki. És a nemrég terítékre került Makszim-ügy – a vad Másféle, a Fénypárti, aki az Inkvizíció soraiban dolgozik immár, szintén jó példa erre. A főnök ennek kapcsán futtatott pár kört Szvetlánával: önuralom és intrika terén alapos leckében részesítette, és nem mellékesen kitermelt egy új Inkvizítort is.
De jó lenne tudni, mire készítik föl Szvetlánát!
Egyelőre sötétben tapogatódzom. És ami a legrettenetesebb az egészben – távolodom a Fénytől.
Fölvettem a fülhallgatót, lehunytam szemem.

 

Ezen az éjszakán csodás színben nyílik a páfrány,
Ezen az éjszakán a háziszellemek hazatérnek,
Felhők északról, szél nyugatról,
Ezek szerint nemsokára int nékem a varázslónő.
Csodavárással töltöm napjaim, akár egy Mauser-pisztoly a tokjában,
Mint pók a hálójában,
Mint fa a sivatagban,
Mint fekete róka az odújában.

 

Kockáztatok. Méghozzá nagyon sokat. A Hatalmas Varázslók a maguk útját járják, de még ők sem merészelnek sajátjaik ellenében haladni. A magányos farkas nem egy túlélő fajta...

 

Távcsöveken át futottam gyermekek ijedt szemei elől,
Sellőlánnyal akartam hálni, de nem tudtam, mit is kezdjek vele,
Villamossá akartam változni, hogy az ablakodban landoljak,
A szél a végekről fúj, nekünk most már mindegy is,
A szél a végekről fúj, nekünk pedig most már mindegy.
Légy az árnyékom, nyikorgó lépcsőm, színes vasárnapom, gombanövesztő esőm,
Légy az istenségem, nyírfanedvem, villanyáramom, otromba puskám.
Tanúja voltam annak, hogy szél vagy, az arcomba fújsz, én meg nevetek,
Nem akarok harc nélkül elválni tőled, amíg álmodsz velem.
Légy az árnyékom...

 

Egy kéz nehezedett a vállamra.
– Jó reggelt, Szveta – mondtam, és kinyitottam a szemem.
Sortban és fürdőruhában volt. A haja nedves és gondosan elrendezett. Vélhetően letusolt. Nekem meg, a disznó mindenségemet, ez még csak eszembe se jutott.
– Hogy érzed magad a tegnapi után? – kíváncsiskodott.
– Rendben. Hát te?
– Megjárja – szólt elfordulva.
Vártam. A fülhallgatóban szólt a Szplin.[46]
– Mit vártál tőlem? – kérdezte élesen Szveta. – Normális, egészséges, fiatal nő vagyok. Tél óta nem volt pasim. Megértem, azt vetted a fejedbe, hogy Geszer úgy hozott össze bennünket, mint lovakat a hágatáskor, hát megmakacsoltad magad.
– Semmit se vártam.
– Akkor elnézést a váratlan kitörésért.
– Megérezted a nyomomat a szobában, amikor fölébredtél?
– Igen. – Szvetlána nagynehezen kihúzott egy csomag cigit keskeny zsebéből, azzal rágyújtott. – Elfáradtam. Akkor is, ha még csak tanulok és nem dolgozom, de elfáradtam. Én pihenni jöttem ide.
– De hisz magad hoztál szóba holmi elcsépelt mulatozást...
– Te meg két kézzel kaptál utána!
– Igaz – egyeztem bele.
– Aztán pedig elmentél vodkát vedelni meg összeesküveséket szőni.
– Ugyan miféle összeesküvéseket?
– Geszer ellen. És ellenem is, csak úgy mellékesen. Nevetséges! Még én is megéreztem! Azt ne hidd magadról, hogy olyan nagy mágus vagy, aki...
Elakadt. De már túl későn.
– Nem vagyok nagy mágus – mondtam. – Harmadosztályú. Talán másod. De nincs tovább. Mindenkinek megvannak a maga keretei, amelyek közül nem léphet ki, még ha ezer évig is él.
– Bocsáss meg, nem akartalak megbántani – szólt zavartan Szveta. Leengedte cigarettát tartó kezét.
– Hagyd csak! Nincs miért megsértődnöm. Tudod, miért alapítanak a Setétek egymás közt oly gyakran családot, mi pedig inkább az emberek közül választunk feleséget-férjet? A Setétek könnyebben elviselik az egyenlőtlenséget és a szakadatlan konkurenciát.
– Ember és Másféle... ez még nagyobb egyenlőtlenség...
– Már nem számít. Két különféle faj vagyunk. És itt már semmi se számít.
– Szeretném, ha tudnád – Szvetlána egy mély slukkot szívott –, nem állt szándékomban ennyire mélyen belebonyolódni. Arra vártam, hogy majd lejössz, meglátsz, féltékenykedsz egy sort.
– Már megbocsáss, de nem tudtam, hogy féltékenykednem kellett volna – vallottam be őszintén.
– Aztán meg valahogy egyszerre minden forogni kezdett. És már nem tudtam megálljt parancsolni.
– De hisz emlékszem én mindenre, Szveta. Nincs semmi baj!
Zavartan nézett rám.
– Semmi?
– Semmi. Mindenkivel megesik. Az Őrség... egy nagy és összetartó család. Ennek minden következményével.
– Mekkora egy barom vagy! – Szveta kifújta a füstöt. – Anton, ha látnád most magad kívülről! És egyáltalán, hogy kerültél be hozzánk?
– Szveta, nem békülni jöttél ide? – kérdeztem csodálkozón. – Nos hát, én kész vagyok kibékülni. Minden rendben. Semmi alapja a szemrehányásnak. Ilyen az élet, annyi baj legyen, megesik az ilyesmi.
Fölpattant, majd egy pillanatig jeges vasvillaszemekkel méregetett. Gyakori zavart pislogás volt a reakcióm.
– Idióta! – bökte ki, azzal bement a házba.
De hát mégis, mit vártál? Sértődést, vádaskodást, búborongást?
Különben nem számít. És mire számított Geszer? Mi változik attól, ha kilépek a szerepemből, hogy én vagyok Szveta peches imádója? Netán valaki más foglalja el a helyemet? Vagy most már épp ideje, hogy egyedül maradjon – egymagában, kettesben a nagy sorskihívással?
A cél. Meg kell tudnom Geszer célját.
Hirtelen fölpattanván nyugszékemből a házba léptem. És rögtön Olgába botlottam. Egyedül volt a nappaliban. A kardokat rejtő nyitott vitrin előtt állt, s két kinyújtott kezében egy hosszúkás, keskeny pengét tartott. Egyre csak méregette – nem, így nem szoktak antik játékszert méregetni. Vélhetően Tigrincs is hasonlóképp méregeti a kardjait. Ám az ő régi fegyverek iránti vonzódása absztrakt. Olgáé viszont – nem.
Amikor Geszer áttette székhelyét Oroszországba, mellesleg Olga miatt, az effajta kardok még bőven napi használatban voltak.
Nyolcvan évvel ezelőtt, amikor Olga teljesen jogfosztott lett, már másképp harcoltak.
Az egykori Hatalmas Varázslónő. Az egykori Hatalmas Cél. Nyolcvan év.
– Pedig milyen jól elgondolták – mondtam.
Olga összerezzent, és megfordult.
– Egymaga senki sem győzheti le a Setétet. Az emberecskék megvilágosodása is kell hozzá. Hogy jóságosak és szelídek, szorgalmatosak és eszesek legyenek. Hogy minden Másféle egyebet se lásson a Fényen kívül. Micsoda nemes cél volt! És sokáig az is maradt, míg vérbe nem fojtották.
– Mégiscsak kiderítetted – szólt Olga. – Vagy kitaláltad?
– Kitaláltam.
– Rendben. Hogyan tovább?
– Min csúsztál el, Olga?
– Kompromisszumra hajlottam. Egy apró kompromisszum a Setéttel. Aminek következtében vesztettünk.
– Úgy érted, mi? Hisz mindig megmaradunk. Alkalmazkodunk, fölkészülünk, beleéljük magunkat. És folytatjuk korábbi harcunkat. Az egészben csakis az emberek veszítenek.
– A visszavonulás szükségszerű. – Olga egy kézzel könnyedén fölkapta a kétkezes kardot, majd suhintott egyet a feje fölött. – Hasonlítok szerinted egy üresjáratos helikopterre?
– Egy nőre hasonlítasz, aki karddal hadonászik. Olga, hát tényleg semmit sem tanulunk?
– Dehogynem, tanulunk... de még hogy! Ezúttal minden másképp lesz, Anton.
– Egy új forradalom?
– Már az előzőt sem akartuk. Majdnem mindennek vérontás nélkül kellett volna történnie. Hisz magad is érted: csakis az emberek által nyerhetünk. A megvilágosodásukon keresztül, lelkük emelkedetté válása során. A kommunizmus egy pompásan eltervezett rendszer volt, és csakis az én bűnöm, hogy nem valósult meg.
– Hoppá! Hát akkor hogyhogy nem vagy a homályban, ha egyszer a te bűnöd?
– Hát csak azért, mert mindent egyeztettek. Minden egyes lépést jóváhagytak. Még az a balszerencsés kompromisszum, még az is megengedhetőnek tűnt.
– Most pedig itt az idő egy újabb próbálkozásra, hogy megjavuljanak az emberek?
– A soron következőre.
– És miért pont itt? – kérdeztem. – Miért megint nálunk?
– Hol nálunk?
– Oroszországban! Mennyit kell még elviselnie?
– Amennyi szükséges.
– Akkor hát... miért újra itt, nálunk?
Olga fölsóhajtott, majd egy könnyed mozdulattal hüvelyébe illesztette a kardot. Visszatette az állványra.
– Azért, kedves fiacskám, mert e téren még van mit elérni. Európa, Közép-Amerika... ezek az országok már lestrapálódtak. Ami csak lehetséges volt, minden kipróbáltatott. Némely dolgokkal még most is próbálkoznak. De már bóbiskolnak, elalvófélben vannak. Egy ereje teljében lévő, sortos-sportos, videokamerás nyugdíjas, ehhez tudnám hasonlítani a szerencsés nyugati országokat. Kísérletezni viszont a fiatalokon kell. Oroszország, Ázsia, az arab világ: ezek a mai kor fölvonulási területei. És ne vágj itt nekem fölháborodott képet, én a hazámat nálad nem kevésbé szeretem! Több vért ontottam érte, mint amennyi az ereidben folyik. Értsd meg, Antoska, az egész világ harcmező! De hisz ezt legalább olyan jól tudod, mint én.
– A Setéttel, s nem az emberekkel folytatott harc mezeje!
– Igen, a Setéttel. Ám csak akkor győzhetünk, ha ideális közösséget képzünk. Egy világ, amelyben a szeretet, jóság és igazságosság uralkodik. Az Őrségek munkája nem arról kellene szóljon, hogy kiszűrje az utcán garázdálkodó pszichopata mágusokat, és licenceket osztogasson holmi vámpíroknak! Mindezek a piszlicsáré dolgok időt és erőt emésztenek föl, de másodlagosak, akár az elektromos izzó működése során keletkező hő. Az izzónak világítani kell, nem pedig melegíteni. Az emberi világon kell változtatnunk, nem pedig a Setét apróbb áttöréseit likvidálni. Íme a cél. Íme a győzelemhez vezető út!
– Olga, mindezt értem.
– Csodás. Akkor azt is fogd föl, amiről nem beszélnek egyenesen! Évezredek óta küzdünk. És mindezen idő alatt igyekeztünk átformálni a történelem menetét. Egy új világ teremtésén fáradoztunk.
– Szép új világ.
– Ne ironizálj! Egyet-mást azért elértünk. A vérontás meg a szenvedés árán mégiscsak emberségesebbé kezd válni a világ. Csakhogy szükség van egy kézzelfogható, valódi fordulatra.
– A kommunizmus a mi ötletünk volt?
– Nem a miénk, de támogattuk. Meglehetősen vonzónak tűnt.
– És mi lesz most?
– Majd meglátod. – Olga elmosolyodott. Barátian, őszintén. – Anton, minden rendben lesz. Higgy nekem!
– Tudnom kell.
– Nem. Ez az, amire pont nincs szükség. Nem kell aggódnod, semmiféle forradalom nincs tervbe véve. Nincs szó lágerekről, kivégzésekről, vésztörvényszékekről. Nem követjük el újra régi hibáinkat.
– Viszont újakat vétünk.
– Anton! – Olga fölemelte a hangját. – De hát, a mindenségit, mit meg nem engedsz magadnak! Kiváló esélyeink vannak a győzelemre. Országunkra béke, nyugalom és virágzás vár! Az emberiség élére állhatunk. Legyűrjük a Setétet. Tizenkét év fölkészülés, Anton. És nemcsak Geszer dolgozott, hanem az egész felsőbb vezetés is.
– Tessék?
– Igen. Tán azt hitted, hogy találomra folyik itt minden?
Teljesen elképedtem.
– Tizenkét éve kíséritek figyelemmel Szvetlánát?
– Persze, hogy nem! Egy új társadalmi modell lett kidolgozva. Zajlott a terv egyes elemeinek kipróbálása. Még én sem vagyok képben minden részletét illetően. Geszer azóta várja, hogy a terv részesei térben és időben találkozzanak.
– Mármint egész pontosan kik? Szvetlána és az inkvizítor?
Egy pillanatra összeszűkült a pupillája, én pedig megértettem, hogy beletrafáltam. Részlegesen.
– Ki van még benne? Nekem milyen szerepet szántak? És te mit fogsz tenni?
– Megtudod, ha eljön az ideje.
– Olga, az emberi életbe történt mágikus beavatkozás még soha nem vezetett semmi jóra.
– Hagyjuk az iskolás axiómákat! – Most már tényleg belelendült. – Ne hidd magadat okosabbnak a többieknél! Nem áll szándékunkban bevetni a mágiát. Higgadj le és pihenj!
Bólintottam:
– Rendben. Kifejtetted az álláspontodat, amivel én nem értek egyet.
– Hivatalosan?
– Nem. Privátice. És mint magánszemély, jogomban állónak érzem az ellenszegülést.
– Kivel szemben: Geszerrel tán? – Olga szeme kikerekedett, szájszélei mosolyra húzódtak. – Anton!
Sarkon fordultam, és kiviharzottam a szobából.
Igen, röhej.
Igen, ostobaság.
Nem egyszerűen holmi zavaros akciót próbál most levezényelni Geszer és Olga. Nem csupán a sikertelen társadalmi kísérlet megismétlésére törekszenek. Ez egy jól előkészített, rég eltervezett akció, amelybe szerencsétlenségemre én is belekeveredtem.
Jóváhagyta a felsőbb vezetőség.
Jóváhagyta a Fény.
Tulajdonképpen mit izmozok én itt? Még csak jogom sincs hozzá. Szemernyi sem. És esélyem sincs. Abszolúte nincs. Persze vigasztalgathatnám magam az óraszerkezetbe került homokszemről szóló bölcs példázattal, ám momentán éppenséggel egy malomkövek közé került homokszem vagyok...
És, ami a legszomorúbb, holmi baráti és gondoskodó malomkövek közé. Senki sem fog üldözni. Senki sem bocsátkozik harcba velem. Csupán elejét veszik annak, hogy csacskaságokat csináljak, melyekből amúgy sem származhat semmiféle haszon.
Akkor hát mégis, miért e fájdalom, ez az elviselhetetlen fájdalom, mely keblem mardossa?
A teraszon álltam, tehetetlen dühömben összeszorított öklökkel, amikor egy kéz nehezült a vállamra.
– Ahogy elnézem, sikerült ezt-azt kiderítened... nemdebár, Anton?
Szemjonra nézve bólintottam.
– Nehéz?
– Igen – vallottam be.
– Csak egyet érts meg, légy oly szíves! Nem egy homokszem vagy. Az emberek közül senki sem homokszem. A Másfélék közül meg aztán pláne nem.
– Mennyit kellett ahhoz élni, hogy ekkora járatosságra tegyél szert a gondolatok kitalálásában?
– Vagy száz évet, Anton.
– Ezek szerint Geszer úgy tud olvasni bármelyikünkben, akárha nyitott könyvek lennénk?
– Természetesen.
– Következésképp le kell szoknom a gondolkodásról – mondtam.
– Először ezt kell megtanulni. Tudtad, hogy a városban balhé volt?
– Mikor?
– Negyedórája. De már véget is ért.
– És mi történt?
– A főnökhöz érkezett egy futár, valahonnét Keletről. A Setétek azon voltak, hogy fölfedjék és likvidálják. A főnök szeme láttára. – Szemjon elvigyorodott.
– De hisz ez háború!
– Nem, jogukban állt kezdeményezni. A futár illegálisan jött.
Körülnéztem. Senki sem sietett sehová. A kocsikat sem indították be, a cuccaikat sem kapkodták össze. Ignát és Ilja újból begyújtották a kerti parazsas sütőtálat.
– Nem kell visszatérnünk?
– Nem. A főnök elboldogul egyedül is. Volt egy kis összes csapás, áldozatok nélkül. A futárt az Őrségünkbe fogadták, a Setétek pedig kénytelenek voltak üres kézzel távozni. Épp csak az étterem sérült meg kicsit.
– Miféle étterem?
– Amelyikben a főnök találkozott a futárral – homályosított föl türelmesen Szemjon. – Engedélyt kaptunk az üdülgetés folytatására.
Fölnéztem – vakítóan kék égbolt, melyből nemsokára csak úgy árad majd a hőség.
– Tudod, valahogy nincs kedvem punnyadni. Visszatérek Moszkvába. Gondolom, emiatt senki se sértődik meg.
– Persze, hogy nem.
Szemjon előhúzta cigijét, rágyújtott. És mintegy mellékesen odavetette:
– A te helyedben azon lennék, hogy megtudjam: mit hozott a futár Keletről. Lehet, hogy ez a nagy esélyed.
Keserűen elnevettem magam.
– A Setétek sem tudták meg, te pedig azt javaslod, hogy turkáljak a főnök széfjében?
– A Setétek nem tudták elszedni. Akármi is legyen az. Nem szabad elvenned, vagy akár csak megérintened a küldeményt, ez magától értetődik. Viszont ha kiszimatolod...
– Köszönöm. Tényleg köszönöm.
Szemjon biccentett, különösebb büszkeség nélkül nyugtázván hálámat.
– A homályban majd elszámolunk. Ja igen, valahogy én is belefáradtam a pihizésbe. Ebéd után majd elkérem Tigrincstől a motorját, és bemegyek a városba. Elvigyelek?
– Aha.
Szégyelltem magam. Vélhetően ezt a fajta szégyent teljes mértékben csakis a Másfélék tudják megtapasztalni. Mindig tudatában vagyunk annak, ha valaki előzékeny velünk, amikor meg nem érdemelt ajándékokat kapunk, méghozzá olyanokat, melyeket nincs erőnk visszautasítani.
Nem tudok itt tovább megmaradni. Sehogy se megy. Hogy továbbra is lássam Szvetlánát, Olgát, Ignátot. Hogy hallgassam az ő igazságukat.
Az én igazságom pedig örökre elkísér.
– Egyáltalán tudsz motorozni? – kérdeztem, sutamód próbálva félrevinni a beszélgetést.
– Részt vettem az első Párizs-Dakar-ralin. Gyere, segítsünk a többieknek!
Komor pillantást vetettem Ignátra, aki épp fát aprított. Virtuóz módjára kezelte a baltát. Minden egyes suhintás után egy pillanatra megdermedt, futó pillantást vetett a körülötte állókra, miközben a bicepszét tornáztatta.
Nagyon szerette önmagát. Ami azt illeti, az egész, őt körülvevő világot is. De azért elsősorban mégiscsak önmagát.
– Segítsünk! – egyeztem bele. Lendületet vettem és a homályon keresztül odavetettem egy hármas penge-jelet. Pár tuskó takaros hasábokra esett szét, Ignát pedig, aki épp soron következő ütésre emelte volna a baltát, elvesztette egyensúlyát és majdnem elesett. Most a fejét forgatta.
Persze csapásomnak nyoma maradt a térben. A homály csak úgy zengett, mohón szürcsölve az energiát.
– Antosa, ezt most miért kellett? – kérdezte enyhe megbántottsággal a hangjában Ignát. – Ugyan miért? Nem valami sportszerű!
– Viszont roppant hatásos – válaszoltam a teraszról lejövet. – Aprítsak még?
– Eridj már! – Ignát lehajolt, s a fahasábokat szedegette össze. – Ha így megy tovább, a végén még arra fanyalodunk, hogy a saslikokat is tűzgolyóbisokkal sütögessük.
Nem éreztem magam vétkesnek semmiben, de azért segítettem neki. A tűzifa takarosan volt széthasogatva, a vágások éle lédús sárgás borostyánszínben tündökölt. Kár az ilyen szépségért, nem kellene tűzifaként végeznie.
Aztán a házra néztem és a földszinti ablakban megpillantottam Olgát.
Meglehetős komolysággal figyelte kirohanásomat. Túlságosan is komolyan.
A kezemmel intettem felé.

 

 

5. FEJEZET

TIGRINCS motorja jófélének bizonyult, már ha ezzel a meglehetősen kifejezéstelen szóval egyáltalán illetni lehet egy Harleyt. Alapmodell volt ugyan – de akkor is vannak a Harley Davidsonok, és van az összes többi motorkerékpár...
Fogalmam sem volt, miért kellett egyáltalán Tigrincsnek, mert ahogy elnéztem, évente 1-2 alkalommal használhatta. Vélhetően ugyanazért, amiért a hatalmas családi ház, ahol a varázslónő csak hétvégenként tartózkodott. Viszont már délután kettő előtt a városban voltunk.
Szemjon virtuóz módjára kormányozta a súlyos kétkerekű masinát. Én aztán nem tudnám utánacsinálni, akkor sem, ha aktiválnám a memóriámban lapuló „extrém készségek”-et és átnézném a valóság elágazásait. Csak akkor tudnék nagyjából ugyanakkora sebességgel haladni, ha alaposan nyakára hágnék a tartalékolt Erőnek. Szemjon viszont egyszerűen csak kormányozta a motort – és csupán annyiban volt több egy emberi sofőrnél, hogy nagyobb tapasztalattal rendelkezett.
A levegő még százkilométeres sebesség mellett is izzott. A szél forró-érdes törülköző gyanánt paskolta az arcomat. Mintha egy kályha tűzterében száguldottunk volna – egy vontatottan vánszorgó, a napon ropogósra sült kocsikkal teli, végtelen aszfaltmezőn. Vagy háromszor már azt hittem, hogy belerohanunk valamelyik autóba, vagy egy előzékenyen elibénk ugró oszlopon kötünk ki.
A szörnyethalástól persze nem kellene tartanunk, a többiek megéreznék, értünk jönnének, az utolsó cafatig összeraknának bennünket, de akkor se lenne túl kellemes érzés...
Végül is rendkívüli események nélkül értük el célunkat. A körgyűrű után Szemjon vagy ötször is bevetette a mágiát, de csakis azért, hogy a közlekedésrendészetiek figyelmét elterelje.
A címet meg se kérdezte Szemjon, noha egyszer se járt nálam. A kapualjnál fékezett, leállítva a motort. A játszótéren olcsó sört vedelő kamaszok rögvest elhallgattak, és a motorkerékpárt kezdték stírölni. Jó dolog ilyesfajta egyszerű és világos ábrándokkal bírni az életben, mint teszem azt: sör, extasy a dizsiben, belevaló barátnő – meg egy Harley a feneked alatt.
– Rég támadt már jövőbelátósdid? – kérdezte Szemjon.
Összerezzentem. Őszintén szólva különösebben nem terjesztettem magamról, hogy egyáltalában szoktak lenni jövőbe látásaim.
– Elég rég.
Szemjon bólintott. Föltekintett az ablakaimra. Nem állt le pontosítani, hogy miért is kérdezte ezt.
– Esetleg fölmenjek veled?
– Ide figyelj, most úgy nézek ki, mint egy szende leányka, akit egész az ajtajáig illik kísérni?
A mágus elvigyorodott:
– Leszel szíves nem összekeverni engem Ignáttal. Rendben, minden üres. Légy óvatos!
– Miben?
– Hát mindenben.
Fölbőgette a motort. A mágus a fejét csóválta:
– Valami beindult, Anton. Közeleg. Légy óvatos!
Helyből startolt, miáltal a nézőseregletet alkotó ifjúság körében hangos tetszésnyilvánítást aratott, majd könnyedén átsiklott a parkoló Volga meg egy lassan araszoló Zsiguli közti szűk nyílásban. A nyomába nézve a fejemet csóváltam. Nem kell ahhoz a jövőbe látni, hogy megjósoljam: Szemjon egész nap Moszkvában fog kóricálni, aztán meg valami rockercsapathoz verődik és negyedóra alatt úgy beépül közéjük, hogy aztán egész legendakört indít útjára az őrült öreg motorosról...
Légy óvatos...
Miben?
De leginkább: miért?
Beléptem a kapualjba, gépiesen bepötyögtem a kapunyitó kódot, hívtam a liftet. Reggel még háváj volt, haverok – de jó is volt...
Minden megvan továbbra is, csak már én nem vagyok ott.
Azt beszélik, hogy amikor egy Fénypárti mágus elveszti az erejét, azt mindig afféle „fölvillanások” kísérik, akárcsak a betegeknél, ha közeleg az epilepsziás roham. Teszem azt holmi fölös erőpocsékolás, mint a legyek tűzgolyóbisokkal való irtása avagy a harci igézetek bevetése révén megvalósuló tűzifa-hasogatás. Szeretteinkkel való összeveszés. Váratlan összeszólalkozások egyes barátainkkal, és ugyanolyan váratlan összeborulások másokkal. Mindez közismert, és mindannyian tudjuk, mivel végződik a Fénypártiak erővesztése.
Légy óvatos...
Az ajtóhoz léptem és a kulcsomért nyúltam.
Csakhogy az ajtó nyitva volt.
Rajtam kívül csak a szüleimnek volt kulcsa a lakásomhoz. Ők azonban soha nem állítottak volna be Szaratovból anélkül, hogy előtte ne szóltak volna. Meg aztán én is megéreztem volna jó előre érkezésüket.
Egy mezei betörő az életben nem próbálkozna be a lakásommal, már a küszöbön megakasztaná egy egyszerű kis jelecske. A Másfélék számára is léteznek sajátos akadályok. És ezek meghaladása csakis az Erő kérdése. Ám a riasztóberendezésnek működésbe kellett volna lépnie!
Ott álltam és az ajtó meg az ajtófélfa közti keskeny rést méregettem, a rést, amelynek nem lett volna szabad ott lennie. Benéztem a homályon keresztül – de semmit se láttam.
Nem volt nálam fegyver. A pisztolyom a lakásban van. A tucatnyi harci amulett úgyszintén.
Az előírások szerint kéne cselekedni. Amennyiben az Éjszakai Őrség munkatársa mágikus védelem alatt álló lakóingatlana területén megvalósuló illetéktelen behatolást észlel, köteles az ügyeletes műveletist, illetve gyámot értesíteni, minekutána...
Elég volt elképzelnem, hogy Geszerhez fogok esdekelni, aki alig két órája csak úgy mellékesen szétszórta az egész Nappali Őrséget, és menten elment a kedvem holmi előírásszerű cselekedetektől. Ujjaimból oly alakzatot formáztam, mely a „lefagyasztás” igézésének gyors előhívását tette lehetővé. Vélhetően Szemjon látványos gesztusának hatására.
Légy óvatos?
Belöktem az ajtót, azzal beléptem a saját, ám egy pillanat alatt idegenné lett lakásomba.
És csak miután beléptem, tudatosodott bennem, kinek lehetett elég ereje, fölhatalmazása avagy banálisan szólva pofátlansága ahhoz, hogy meghívás nélkül jöjjön a hajlékomba.
– Jó napot, főnök! – mondtam, és benéztem a dolgozószobába.
Ha úgy vesszük, egyvalamiben azért nem tévedtem.
Az ablak melletti fotelban ülő Zavulon meglepve vonta föl szemöldökét. Félretette az általa olvasott „Argumenti i fakti”[47] újságot. Akkurátusan levette vékony aranykeretes szemüvegét. És csak ezek után felelt:
– Jó napot, Anton. Tudod, meglehetősen örülnék annak, ha a főnöködnek tudhatnám magam.
És közben mosolygott – az osztályon felüli Setét mágus, a moszkvai Nappali Őrség feje. Mint általában, most is egy kifogástalanul szabott öltönyt viselt, melyet mintha ráöntöttek volna, mindehhez pedig egy halványszürke inget. Egy ösztövér, rövidre nyírt hajú, meghatározhatatlan korú Másféle.
– Tévedtem – mondtam. – Mit csinálsz itt?
Zavulon vállat vont:
– Fogd az amulettet. Valahol itt van az asztalban, érzem.
Az asztalhoz lépve kihúztam a fiókot, majd pedig kezembe vettem a rézláncon függő csontamulettet! Az öklömbe szorítottam – és rögvest megéreztem, ahogy az amulett melegedni kezdett.
– Zavulon, nincs többé hatalmad fölöttem.
A Setét mágus biccentett:
– Rendben. Nem szeretném, ha kétségeid lennének tulajdon biztonságod felől.
– Mit csinálsz egy Fénypárti házában, Zavulon? Jogomban állna a Törvényszékhez fordulni.
– Tudom. – Zavulon széttárta a karját. – Mindent tudok. Nincs igazam. Ostoba vagyok. Leégetem magam és leégetem a Nappali Őrséget is. De nem mint ellenség jöttem most hozzád.
Hallgattam.
– Igen, a megfigyelőrendszerrel kapcsolatban nem kell aggódnod – vetette oda mintegy mellékesen Zavulon. – Nincs gond azzal, amit ti állítotok, sem azzal, amit az Inkvizíció. Megengedtem magamnak, hogy úgy mondjam, a elaltatásukat. Mindaz, amit most egymásnak mondunk, mindörökre köztünk marad.
– Embernek csak félig higgy, Fénypártinak negyedrészt, Setétnek meg semmit se! – motyogtam gyorsan.
– Hát hogyne. Jogodban áll nem hinni nekem. Sőt kötelességed! Mégis arra kérlek, hallgass meg! – Zavulon hirtelen elmosolyodott, meglepően nyíltan és békülékenyen. – Elvégre Fénypárti vagy. Muszáj segítened. Mindazoknak, akik segítséget kérnek, még nekem is. Hát most arra kérlek, segíts. Elbizonytalanodva a kanapéhoz léptem, és leültem. A cipőmet se vettem le, és a „freeze”-t is készenlétben tartottam, akármilyen röhejes is volt elképzelni, hogy Zavulonnal csatázom.
Idegen vagyok a saját lakásomban. Az én házam az én váram – az Őrségnél lehúzott esztendők során már majdnem hinni kezdtem ebben.
– Először is: hogy jutottál be? – kérdeztem.
– Fogtam a legközönségesebb tolvajkulcsot, ám...
– Zavulon, te is tudod, mire célzok. A riasztórendszer érzékelőit meg lehet semmisíteni, de nem lehet átverni. Működésbe kellett volna lépniük idegen behatolás esetén.
A Setét mágus fölsóhajtott.
– Kosztya segített bejönnöm. Te magad adtál neki hozzáférést.
– Abban bíztam, hogy a barátom. Még ha vámpír is.
– A barátod is maradt. – Zavulon elmosolyodott. – És szeretne segíteni neked.
– Sajátos egy hozzáállás az övé.
– Sajátos egy hozzáállás a miénk. Anton, a házadba hatoltam, de nincs szándékomban bajt okozni. Nem vizslattam a nálad őrzött hivatalos iratokat. Nem hagytam nyomkövető jegyeket. Beszélgetni jöttem.
– Beszélj!
– Mindkettőnknek problémája támadt, Anton. Méghozzá egy és ugyanaz. Mely aztán mára kritikus méretűvé dagadt.
Alighogy megpillantottam Zavulont, már tudtam is, hová akar kilyukadni a beszélgetéssel. Éppen ezért csak bólintottam.
– Rendben, értjük egymást. – A Setét mágus kicsit előrébb jött, fölsóhajtott. – Anton, nem ringatom magam illúziókba. Másképp látjuk a világot. És másképp értelmezzük kötelességünket. De még ilyen esetekben is előállhatnak érintkezési pontok. Bennünket, Setéteket, el lehet marasztalni... a ti szemszögetekből. Olykor finoman szólva is nem egyértelműen lépünk föl. És az emberekhez is, természetünkből fakadóan, kevésbé kíméletesen viszonyulunk. Igen, mindez valóban létezik. Ugyanakkor senki, hangsúlyozom: senki soha nem illetett szemrehányással bennünket azért, mert az emberiség sorsát globális mértékben próbáltuk volna megváltoztatni! A Megállapodás aláírása után éljük a magunk életét és ugyanezt várnánk el tőletek is.
– Senki sem illetett szemrehányással – ismertem el. – Azért, mert, akárhogy csűröd-csavarod is, az idő nektek dolgozik.
Zavulon bólintott:
– És mindez mit jelent? Tán csak nem állunk közelébb az emberekhez? Meglehet, hogy esetleg nekünk van igazunk? Mindegy is, hagyjuk el az effajta soha véget nem érő vitákat! Megismétlem: tiszteljük a Megállapodást. És gyakran jóval pontosabban betartjuk, mint a Fény erői.
Szokványos vita-praktika. Először el kell ismerni egy közös vétket. Aztán enyhén elmarasztalni a vitapartnert, hogy ő sem egészen ártatlan ugyanabban. Megdorgálni és rögvest elállni az egésztől – fátylat rá!
És csak mindezek után érdemes rátérni a lényegre.
– Na most akkor elő a farbával! – Zavulon komolyabb hangot ütött meg. – Amit egyre csak kerülgetünk. Az elmúlt évszázadban a Fény erői három alkalommal indítottak útjukra globális kísérleteket. Forradalom Oroszországban, a második világháború. És most megint. Ugyanazon forgatókönyv alapján.
– Nem értem, mire akarsz kilyukadni – mondtam, mellkasomban egyszeriben sajgó fájdalom támadt.
– Tényleg? Na akkor elmagyarázom. Társadalmi modellek készülnek, amelyek akár óriási megrázkódtatások, hatalmas véráldozatok árán is, ám elvezetik az emberiség vagy legalábbis annak jelentős részét az ideális társadalomhoz. Mely a ti szemszögetekből szemlélve tökéletes, nem vitatom! Hát persze. Mindenkinek joga van ábrándoz. Ám az tény, hogy választott utatok fölöttébb kegyetlen... – és itt újból megeresztett egy szomorkás mosolyt. – Kegyetlenséggel vádoltok bennünket, igen, ennek van alapja: ám ugyan mit számít egy fekete misén elveszejtett gyermek, ha összevetjük akár csak egy átlagos fasiszta koncentrációs gyereklágerrel? Hisz a fasizmus... szintén a ti hozadékotok. Amely újfent kikerült az ellenőrzésetek alól. Először az internacionalizmus meg a kommunizmus fuccsolt be. Aztán a nemzeti szocializmus. Szintén hiba lenne? Összeugrasztottátok őket, mintegy górcső alatt vizslatván, mi lesz belőle. Aztán jött egy nagy sóhaj a részetekről, mindent lenulláztatok, és most jöhet egy újabb kísérleti periódus.
– Igen, a hibák... hála nektek.
– Hát hogyne! Hisz működik bennünk az önvédelmi reflex. Mi nem konstruálunk szociális modelleket saját etikánk alapján. Akkor hát ugyan miért engedjünk szabad teret a ti projektjeiteknek?
Hallgattam.
Zavulon bólintott, csak úgy sütött belőle az elégedettség.
– Nos hát, Anton. Lehetünk ellenségek. És ellenségek is vagyunk. Most télen beleköptél a levesünkbe, méghozzá alaposan. Tavasszal szintén keresztezted az utamat. A Nappali Őrség két munkatársát is elpusztítottad. Igen, tudom, az Inkvizíció elismerte tetteid jogosságát, lévén önvédelemből és fölöttébb indokoltan követted el azokat, de hidd el nekem, kellemetlenül érzem magam. Milyen vezető az, aki nem tudja megvédeni a saját beosztottjait? Nos hát, ellenségek vagyunk. Most azonban rendkívüli helyzet állt elő. Egy soron következő kísérlet. Amibe közvetetten ugyan, de belekeveredtél.
– Nem tudom, miről beszélsz.
Zavulon fölnevetett. Fölemelte a kezét:
– Anton, semmit sem akarok belőled kicsikarni. És nem fogok kérdéseket föltenni. Még csak nem is foglak semmire sem megkérni. Hallgasd meg a mondandómat, aztán elmegyek.
Hirtelen eszembe jutott, ahogy ezen a télen egy sokemeletes ház tetején Alisza boszi élt a neki megadatott beavatkozás jogával. Egész enyhe volt, csupán arra jogosított föl, hogy megmondjam az igazat. Ez az igazság aztán a Jegor nevű fiúcskát a Setétek oldalára állította.
De hát miért van ez?
Miért a hazugságon keresztül hat a Fény, a Setét pedig az igazság által? Miért van az, hogy a mi igazságunk gyámoltalan, miközben a hazugság fölöttébb hathatós? És miért van az, hogy a Setét kitűnően elvan az igazsággal, miközben Gonoszat teremt? Kinek a természetében keresendő az ok – az emberekében vagy a mienkben?
– Szvetlána egy csodás varázslónő – mondta Zavulon. – Ám nem az a jövője, hogy az Éjszakai Őrséget irányítsa. Egyetlenegy cél érdekében tervezik fölhasználni. Oly küldetésre szánják, amelyet Olga sikertelenül próbált végrehajtani. De hisz tudod: ma reggel behatolt a városba egy futár Szamarkandból, nemdebár?
– Tudom – ismertem be valamiért.
– Én pedig meg tudom mondani, mit hozott. Hisz meg akarod tudni, ugye?
Összeszorítottam a fogaimat.
– Akarod – bólintott Zavulon. – A futár egy darabka krétát hozott.
Soha ne higgy a Setéteknek! De valamiért úgy tűnt nekem, hogy nem hazudik.
– Egy kis darabka krétát. – A Setét mágus elmosolyodott. – Lehet vele táblára írni az iskolában. Vagy akár ugróiskolát rajzolni az aszfaltra. Vagy bekrétázni vele a biliárddákó hegyét. Mindezt oly könnyű megtenni vele, mint teszem azt diót törni egy nagy királyi pecséttel. Ám ha ezt a krétadarabot egy Hatalmas Varázslónő veszi a kezébe... kifejezetten Hatalmasról beszélek: egy hétköznapinak nem lenne ereje hozzá. Kifejezetten Varázslónőnek kell lennie, egy férfi kezében a kréta közönséges kréta marad. Ráadásul a Varázslónő Fénypárti kell legyen. Egy Setét hiába is próbálkoznék.
Csak képzeltem, vagy valóban fölsóhajtott? Csendben hallgattam tovább.
– Egy darabka kréta. – Zavulon hátravetette magát a fotelban, előre-hátra hajladozva. – Már egészen elkopott, hisz nemegyszer illették szépleányok kacsóinak finom ujjacskái, kiknek szeme fényes lánggal ég. Bevetették, s a Föld beleremegett, államok határai változtak meg, birodalmak támadtak, pásztorokból próféták lettek, az ácsokból pedig... istenségek, lelenceket királyoknak ismertek el, őrmesterek egész a császárságig vitték, félművelt papnövendékek és tehetségtelen festők zsarnokokká emelkedtek. Egy kis krétacsonk. Csupáncsak ennyi.
Zavulon fölkelt. Széttárta a karját.
– Ennyit szerettem volna csak mondani, én drága ellenségem. A többit pedig magad is megérted, már persze ha akarod.
– Zavulon! – Szétnyitott öklömben az amulettet méregettem. – Te a Setét szülöttje vagy.
– Magától értetődik. De csupán azon Setété, mely bennem lakozott. Azé, melyet magam választottam.
– Még az igazságod is Gonoszat hordoz.
– Kinek? Az Éjszakai Őrség számára? Persze. Az embereknek? Engedtessék meg nekem, hogy ezzel ne értsek egyet.
Az ajtóhoz lépett.
– Zavulon – szólítottam újból. – Láttam valódi alakodat. Tudom, hogy kiféle-miféle vagy.
A Setét mágus úgy állt meg, mintha gyökeret vert volna a lába. Aztán lassan megfordult, tenyerét végigvonta az arca előtt – egy pillanatra eltorzult, a bőr helyett fakó pikkelyek villantak elő, a szeme pedig résnyire szűkült.
A bűbáj szertefoszlott.
– Igen, hogyne. Láttál. – Zavulon ismét emberi külsőt öltött. – Én pedig láttalak téged. És bocsáss meg, de éppenséggel nem egy villogó pallosú fehér angyal voltál. Minden attól függ, honnét nézzük. Búcsúzom, Anton. Hidd el, örömest pusztítalak majd el, valami más alkalommal. Most viszont sok sikert kívánok. A lelkemből szólok... melynek úgyis híjával vagyok...
Az ajtó becsapódott mögötte.
És rögtön utána, mintha csak akkor ocsúdott volna föl, a homályban harsogni kezdett a riasztó. Cshojon maszkja grimaszt vágott a falon, fából metszett szemréseiből düh villant elő, a foga egyszeriben vicsorogni kezdett.
Mit ne mondjak, jó kis védőszolgálat...
Két bűvészmozdulattal leállítottam a jelzést, a maszkra pedig ráeresztettem a betárazott „freeze”-t, magyarán lefagyasztottam. Jól jött most az igézés.
– Egy darabka kréta – mondtam.
Valami rémlett. De nagyon régről, és csak félfüllel. Vagy néhány elejtett mondat tanulmányaim során az előadótól, vagy valaki elkottyantotta magát egy társaságban, netán egy hallgató rizsázott erről. Egy darabka krétáról...
Fölkeltem a kanapéról és fölemeltem karjaimat, amulettet a földre dobtam.
– Geszer! – kiáltottam el magam a homályban. – Geszer, felelj nekem!
Az árnyék mellém csusszant a padlón, a testembe ivódott, beszippantott magába. A fény elhalványult, a szoba úszni kezdett, a bútorok körvonalai elmosódtak. Elviselhetetlen csönd támadt. A hőség elmúlt. Ott álltam, kitárt karral, a homály pedig mohón szürcsölte az erőimet.
– Geszer, tulajdon neveddel előszólítalak!
A szobában szürke ködfonalak úsztak. Magasról tettem arra, hogy netán másvalaki is meghallja kiáltásomat.
– Geszer, én oktatóm, ím szólítlak. Felelj!
Valahol nagyon-nagyon messze egy láthatatlan árny sóhajtott.
– Hallgatlak, Anton.
– Felelj!
– Mire szeretnél feleletet kapni?
– Zavulon nem hazudott?
– Nem.
– Geszer, álljatok le!
– Késő, Anton. Minden megy a maga útján. Bízz bennem!
– Geszer, álljatok le!
– Semmit sem áll jogodban követelni.
– Igenis jogomban áll! Már ha a Fény részei vagyunk, ha a Jóért cselekszünk... igenis jogomban áll!
Elhallgatott. Már-már azt hittem, a főnök úgy döntött, hogy egyáltalán nem beszél velem.
– Rendben. Egy óra múlva várlak az ejtőző bárban.
– Hogy hol?
– Az ejtőernyőzök bárjában. Turgenyevszkaja metróállomás. A volt főposta mögött.
Csönd támadt.
Egy lépést hátráltam, kikeveredvén a homályból. Eredeti egy hely találkozók számára. Lehet, hogy Geszer abban a csehóban számolt le a Nappali Őrséggel? Nem, az inkább valami étteremben volt.
Ám legyen – ejtőző bár, vagy Rosé, de felőlem lehet akár a Sansz is. Nem számít. Ejtőernyősök, yuppie-k, melegek – nekem egyre megy.
Viszont még valamit meg kell tudnom, mielőtt találkozom Geszerrel.
Elővettem a mobilomat és Szvetlánát hívtam. Rögtön fölvette.
– Szia – mondtam keresetlenül. – A nyaralóban vagy?
– Nem. – Úgy tűnt nekem, hogy hangjából eltűnt az ügybuzgóság. – A városba tartok.
– Kivel?
Akadozón felelt.
– Ignáttal.
– Remek – mondtam őszintén. – Ide figyelj: tudsz valamit a krétáról?
– Miről?
Most aztán már nyilvánvaló volt a zavara.
– A kréta mágikus tulajdonságairól. Nem tanították, miképp kell fölhasználni a mágiában?
– Nem. Anton, veled minden rendben?
– Totál, jobb má' nem is lehetne.
– Nem történt semmi?
Az örök női hozzáállás: tégy föl minden kérdést két-három változatban is.
– Semmi különös.
– Szeretnéd... – Elakadt. – Szeretnéd, ha megkérdezném Oljától?
– Ő is veletek van?
– Igen, hármasban utazunk a városba.
– Inkább nem kéne. Köszönöm.
– Anton...
– Igen, Szveta?
Az asztalhoz léptem, kinyitottam a mindenféle mágikus kacattal teli fiókot. Elnéztem a fénytelen kristályokat, a kontármódon faragott pálcát – abból az időből, amikor még harci mágus szerettem volna lenni. Visszatoltam a fiókot.
– Bocsáss meg!
– Nincs miért bocsánatot kérned.
– Lehetséges volna, hogy odamenjek hozzád?
– Messze vagytok?
– Félúton.
A fejemet ingatva válaszoltam:
– Nem fog menni. Fontos találkozóm van. Majd hívlak később.
Kinyomtam a mobilt és elmosolyodtam. Az igazság sok esetben lehet rosszindulatú és hamis. Teszem azt, ha csak az igazság felét mondod el. Jelzed, hogy nem akarsz beszélni, ám azt nem magyarázod el – miért.
Engedtessék meg nekem, hogy Jót tegyek a Gonosz által. Kapásból semmi egyebem nincs kéznél...
A biztonság kedvéért végigmentem a lakáson, benéztem a hálóba, a vécébe, a fürdőszobába, a konyhába. Amennyire éreztem, Zavulon tényleg nem hagyott hátra „ajándékokat”.
A dolgozószobába visszatérve bepöccintettem a notebookot és behelyeztem a mágiára vonatkozó adatbázis diszkjét. Megadtam a jelszót. És beírtam a „kréta” szót.
Különösebb eredményre nem számítottam. Amire kíváncsi voltam, olyannyira magas szintű hozzáféréssel bírhat, hogy soha nem vitték adatbázisba.
Az adatbázisban háromszor szerepelt a „kréta” kifejezés.
Az első esetben egy mészkőbányáról volt szó, ahol is a 15. században elsőszintű Fénypárti és Setét mágusok párbajoztak. Mindketten elpusztultak, méghozzá közönséges végelgyengülésben, midőn a tusa végén nem tudtak kikeveredni a homályból. A rákövetkező félezer évben ezen a környéken majdnem háromezer ember pusztult el.
A második eset holmi mágikus jelek és védőkörök megrajzolását érintette a kréta fölhasználása kapcsán. Itt már jóval több információ állt rendelkezésre, és én mindet el is olvastam nagysietve. Semmi különös. Az alkalmazás terén a kréta semmiféle különösebb előnnyel nem bírt a szén, a ceruza, a vér vagy az olajfesték előtt. Épp csak a krétát a legkönnyebb letörölni.
Ám a harmadik említés a „Mítoszok és nem bizonyított adatok” fejezetben szerepelt. Ahogy várható volt, csupa badarság szerepelt, mint például az ezüst és fokhagyma alkalmazása a vámpírokkal folytatott harc során, vagy nemlétező szertartások és rítusok leírása.
Azonban volt szerencsém már találkozhatni olyasmivel, amikor az ún. „mítoszok” közt igaz, ám alaposan elfeledett ismeretekre bukkantam.
A kréta a „Sors Könyvei” szócikkben szerepelt.
Még csak a feléig jutottam el, amikor megértettem, hogy beletrafáltam. Az információ abszolút nyilvános volt, a szemünk előtt hevert, hozzáférhető volt bármely kezdő mágus számára, de az is meglehet, szerepelt az emberek által is használható forrásokban.
Sors Könyvei. Kréta.
Minden passzolt.
Lezártam a fájlt, majd kikapcsoltam a gépet. Egy ideig ülve maradtam, miközben az ajkaimat harapdáltam. Az órámra néztem.
Ideje volt elindulni különös randevúnk helyszínére.
Letusoltam és ruhát váltottam. Az amulettek közül Zavulon medalionját tartottam magamnál, az Éjszakai Őrség jelvényét és a valaha Iljától kapott harci lemezkét – egy ókori kerek bronzkorongot, amely méretét tekintve alig valamivel haladott meg egy nagyobbfajta pénzérmét. Még soha nem használtam a lemezkét. Ahogy a mágus említette, az amulettben egy, jobb esetben két töltet maradt.
A titkos helyről előhúztam a pisztolyt. Ellenőriztem a tölténytárat. Ezüst robbanógolyók. Jó szolgálatot tehetnek az alakváltók ellen, alkalmazásuk kétséges a vámpírok esetében, és fölöttébb hatásosak a Setét mágusokkal szemben.
Mintha bizony arra készülnék, hogy harcba szállok, nem pedig a főnökömmel találkozom...
Mobilom megcsörrent a zsebemben, amikor már az ajtó előtt álltam.
– Anton?
– Szveta?
– Olga szeretne beszélni veled, átadom neki a kagylót.
– Adjad! – egyeztem bele, miközben a zárat nyitottam.
– Anton, nagyon szeretlek. Légy oly szíves, és ne csinálj ostobaságot!
Hirtelenjében nem is tudtam, mit feleljek. Olga vette át a kagylót.
– Anton. Azt akarom, hogy tudd: már minden eldöntetett. És nagyon hamarosan be is fog következni minden.
– Ma éjjel – kontráztam.
– Honnét tudod?
– Érzem. Egyszerűen csak érzem. Ezért távolították el az Őrséget a városból, nemdebár? És Szvetlána is immár a megfelelő lelkiállapotban van.
– Mit tudsz?
– A Sors Könyve. Kréta. Már mindent értek.
– Kár – felelte röviden Olga. – Anton, meg kell...
– Senkinek sem tartozom számadással. Csakis a bennem lévő Fénynek.
Megszakítottam a vonalat, majd kikapcsoltam a mobilt. Elég volt. Geszer így is kapcsolatba tud lépni velem, mindenféle technikai eszköz híján. Olga egyre csak el akarna tántorítani a rimánkodásával. Szvetlána pedig úgysem értené, mit miért teszek.
Ha elhatároztad, hogy a végére jársz, hát menj egyedül. És ne hívj magaddal senkit.

 

– Ülj le, Anton! – mondta Geszer.
A helyiség egész aprócskának tűnt. Hat-hét asztalka, térelválasztókkal. Egy bárpult. Vágni lehetett a füstöt. A tévében hangtalanul bázisugrások. A falon lévő fotókon – szintén: zuhanásban elnyúlt testek, élénkszínű overallokban. Látogató kevés akadt, talán az időpont miatt: az ebédhez már késő, az esti csúcshoz még korán volt. Egy pillantást vetettem az asztalkákra – a sarokban állónál pillantottam meg Borisz Ignatyjevicset.
A főnök nem volt egyedül. Egy gyümölcsöstál előtt üldögélt, miközben lustán szemelgette a szemeket egy szőlőfürtről. Egy kicsivel arrébb, karba font kézzel egy magas, kreol fiatalember ült. Tekinteteink keresztezték egymást, és egy puha, ám érezhető nyomást éreztem.
Szintén Másféle.
Vagy öt másodpercig méregettük egymást, folyamatosan növelve a nyomást. Voltak képességei, jelentős képességek, tapasztalata viszont alig. Egy alkalmas pillanatban csökkentettem az ellenállást, kitértem kutató pillantása elől, és még mielőtt sikerült volna védelmet kerítenie, szkenneltem a fiatalembert.
Másféle. Fénypárti. Negyedik szintű.
A fiatalember arca eltorzult, mintha fájdalom érné. A vert kutya tekintetével nézett Geszerre.
– Ismerkedjetek meg! – javasolta Geszer. – Anton Gorogyeckij, Másféle, moszkvai Éjszakai Őrség. Aliser Ganyijev, Másféle, nemrég óta szintén moszkvai Éjszakai Őrség.
A futár.
Kezet nyújtottam és egyszersmind levettem a védelmet.
– Fénypárti, második szint – szólt Aliser a szemembe nézve. Tisztelettudón fejet hajtott.
A fejemet ingatva feleltem:
– Harmadik.
A fiatalember ismét Geszerre nézett. Immár nem bűntudattal teli pillantással, hanem csodálkozón.
– Második – erősítette meg a főnök. – Csúcsformában vagy, Anton. Aminek fölöttébb örülök. Ülj le, beszélgessünk! Aliser, őrködj!
Letelepedtem a főnökkel szemben.
– Tudod, hogy miért pont itt jelöltem meg találkozónk helyét? – kérdezte a főnök. – Vegyél a szőlőből, finom.
– Honnét tudnám? Meglehet... itt kapni a legfinomabb szőlőt Moszkvában...
Geszer elnevette magát.
– Bravó. De mégsem ez a lényeg. A gyümölcsöt a piacon vettük.
– Ezek szerint kellemes a környezet.
A főnök vállat vont:
– Semmi különös. A terem kicsi, ha belépsz azon az ajtón, ott biliárd van és még néhány asztalka.
– Lehet, hogy maga titokban ejtőernyőzik, főnök.
– Húsz éve is megvan, hogy nem ugrottam – riposztozott a főnök nyugisan. – Anton drága, azért jöttem ide, hogy Sztroganov-bélszínt egyek krumplicskával, utána meg szőlőt csemegézzek, s mindezt azért, mert meg akartam mutatni neked a mikrokörnyezetet. Egy ici-pici társadalmat. Úgyhogy lazulj el, élvezd az ittlétet! Aliser, egy korsó sört Antonnak! Nézz körül, katona! Figyeld meg az arcokat! Hallgasd a dumcsizást! Szívd be a levegőt!
Elfordultam a főnöktől. A lóca szélére húzódtam, hogy legalább egy kicsit lássam a körülöttünk lévőket. Aliser már a pultnál állt, a nekem szánt sörre várva.
Különös arckifejezéssel bírtak az ejtőző bár törzsvendégei. Valami megfoghatatlanul közös volt bennük. Sajátos szemek, sajátos gesztusok. Semmi rendkívüli, épp csak egy láthatatlan bélyeg mindegyikükön.
– Közösség – mondta a főnök. – Mikrokörnyezet. Akár a Sansz névre hallgató melegklubban is folytathatnánk ezt a beszélgetést, vagy az írók Házának éttermében, vagy egy játékteremben valami gyár mellett. Nem számít. A lényeg, hogy egy kifejezetten szűk, zárt közösség jöjjön létre. Ilyen vagy olyan mértékben elszigetelődve a társadalomtól. Nem egy McDonald's, nem egy menő étterem, hanem egy nyílt avagy rejtett klub. Tudod, miért? Ezek vagyunk mi. Ez a mi Őrségünk modellje.
Hallgattam. Elnéztem, ahogy egy mankós srác a szomszéd asztalkához lép, elhessenti az invitálást, hogy foglalna helyet, és a térelválasztónak támaszkodva belemerül mondandójába. A zene túlharsogta szavait, ám a lényeget le tudtam szűrni a homályon keresztül. Egy ki nem bomló, levált ejtőernyő. A tartalékernyő használata. Törés. Fél évig, banyeg, nem ugorhat!
– Az itteni társaság nagyon jól jellemez – folytatta ráérősen a főnök. – Kockázat. Heves benyomások. A kívülállók iránti értetlenség. Szleng. A normális emberek számára teljességgel érthetetlen problémák. És persze rendszeres traumák, halálesetek. Jól érzed magad itt?
Elgondolkodván így feleltem:
– Nem. Itt a brancshoz kéne tartozni. Vagy egyáltalán, nem lenni itt.
– Hát persze. Érdekes dolog belekukkantani bármely effajta mikrokörnyezetbe... egy alkalommal. Utána viszont vagy elfogadod a törvényeit és azzal belépsz a közösségbe, vagy pedig elkülönülsz. Nos hát, mi semmiben sem különbözünk. Lényegét tekintve nem. Mindegyik Másféle, aki fölleli, tudatosítja magában önnön lényegét, választás elé kerül. Vagy belép saját oldalának Őrségébe, katonává lesz, harcossá, menthetetlen halálraítéltté. Vagy pedig folytatja majdnem emberi életét, különösebb mágikus képességeket nem fejleszt, használja ugyan a Másféle-léttel együtt járó számos előnyt, ám az effajta élettel járó hátrányokból is kiveszi a részét. A lehető legkellemetlenebb, ha az elsődleges döntés hibásnak bizonyul. A Másféle nem akarja alávetni magát az Őrség törvényeinek ilyen vagy olyan okoknál fogva. Ám szinte képtelenség kiszakadni a struktúránkból. Mondd meg hát, Anton: képes lennél az Őrségen kívül létezni?
Naná, hogy a főnök soha nem folytat elvont beszélgetéseket.
– Vélhetően nem – ismertem be. – Nehéz, gyakorlatilag lehetetlen lenne megmaradnom a hétköznapi Fénypárti mágus számára rendelt határokon belül.
– De ha nem csatlakozol az Őrséghez, nem tudod igazolni ilyen-olyan mágikus ráhatásaidat a Setéttel folytatott harc érdekében. Így van?
– Így.
– Íme hát a bibi, Antoska, az egész rákfenéje. – A főnök fölsóhajtott. – Aliser, ne állj már ott, mint szamár a hegyen!
Kifejezetten csicskáztatta a fiatalembert. Ám az okokat nem volt nehéz kitalálni: a futár kiharcolta, kikönyörögte helyét a moszkvai Őrségben, s most belekóstolt ennek elkerülhetetlen következményeibe.
– A söre, Fénypárti Anton. – Könnyed biccentéssel helyezte elém a korsót.
Némán megragadtam a sört. Fikarcnyi vétke sem volt ennek a fiatal és tehetséges mágusnak. Vélhetően sikerül majd megbarátkoznunk. Most azonban még rá is dühös voltam: Aliser hozta el Moszkvába azt, ami majd mindörökre elválaszt Szvetlánától.
– Mihez kezdjünk, Anton? – kérdezte a főnök.
– Tulajdonképpen mi a gond? – kérdeztem vissza egy odaadó bernáthegyi pillantásával.
– Szvetlána. A küldetése ellen munkálsz.
– Magától értetődően.
– Anton, hisz ezek elemi igazságok. Axiómák. Nem áll jogodban ellentmondani az Őrség politikájának, önnön érdekeidből kiindulva.
– Hogy jönnek ide az én magánérdekeim? – csodálkoztam rá őszintén. – Úgy vélem, hogy az egész készülő akció erkölcstelen. Nem lesz üdvös az emberekre nézve. Így vagy úgy, ám eddig minden, az emberi társadalom kardinális megváltoztatására irányuló kísérlet dugába dőlt.
– Előbb vagy utóbb, de sikerrel járunk. Vedd észre, még csak nem is próbálkozom azzal, hogy bizonygassam, miszerint pont ez alkalommal koronázza siker fáradozásunkat. Ám ekkora esély még soha nem volt rá.
– Nem hiszek ebben.
– Tiltakozást nyújthatsz be a felsőbb vezetésnek.
– És vajon sikerül kivizsgálniuk addig a napig, amikor Szvetlána kezébe veszi a krétát és fölnyitja a Sors Könyvét?
A főnök lehunyta szemét. Fölsóhajtott.
– Nem. Nem lesz annyi idejük. Minden ma éjjel zajlik majd le, amint beköszönt a mi szolgálati időnk. Elégedett vagy? Tisztában vagy immár az akció időpontjával?
– Borisz Ignatyjevics! – Szándékosan szólítottam azon a néven, amelyen először megismertem. – Hallgasson meg! Kérem! Valaha elhagyta hazáját és Oroszországba jött. Nem a Fény érdekei vezérelték döntésében, nem a karriervágy vonzotta. Hanem Olga miatt. Tudok egyet-mást arról, mit történt a múltjában. Annyi minden: gyűlölség és szerelem, árulások és nagylelkűség. De meg kell értenie engem. Képes rá.
Nem tudom, mit vártam. Miféle választ, félrerebbenő tekintetet vagy foghegyről odavetett ígéretet az akció lefújásáról.
– Teljes mértékben megértelek, Anton – bólintott a főnök. – El se tudod képzelni, mennyire. És éppen ezért folytatódik az akció.
– De miért?
– Hát azért, fiacskám, mert létezik egy ilyen dolog: a sors. És ennél nincs erősebb. Van, aki arra rendeltetik, hogy megváltoztassa a világot. Van, akinek ez nem adatik meg. Van, aki arra rendeltetik, hogy egész államokat rengessen meg alapjaiban, s van, aki arra, hogy a kulisszák mögött állva összekrétázott kézzel a marionettbábok zsinórjait mozgassa. Anton, hidd el, tudom, mit teszek. Hidd el!
– Nem hiszem.
Fölkeltem, érintetlenül hagyva az immár leülepedett habú sört. Aliser kérdőn tekintett a főnökre, mintha készen állna arra, hogy megállítson.
– Jogodban áll azt tenni, amit csak akarsz – mondta a főnök. – Benned a Fény, ám a hátad mögött ott a homály. Tudod, mivel jár bármely helytelen lépés. És azt is tudod, hogy készen állok és kötelességem is a segítségedre sietnem.
– Geszer, én oktatóm, köszönet mindazért, amire tanítottál. – Meghajoltam előtte, miáltal az ejtőernyősök kíváncsi pillantását vonzottam magamra. – A továbbiakban immáron nem vélem úgy, hogy jogomban áll segítséget várnom tőled. Fogadd hálámat.
– Immár szabad vagy, semmi kötelezettséged nincs irántam – felelte nyugodtan Geszer. – Tégy úgy, amiképp sorsod parancsolja!
Kész. Nagyon is könnyedén lemondott egykori tanítványáról. Vajon hány ilyen tanítványa lehetett, akik képtelenek voltak ráeszmélni holmi magasabb célokra és szentséges eszmékre?
Százak, ezrek.
– Ég veled, Geszer! – mondtam. Aliserre pillantottam. – Járj sikerrel, újdonsült járőr!
A fiatalember szemrehányón nézett vissza rám:
– Ha szabadna szólnom...
– Beszélj! – engedélyeztem.
– A helyedben nem sietnék annyira, Fénypárti Anton.
– Már így is túl hosszan elidőztem, Fénypárti Aliser. – Elmosolyodtam. Hozzászoktam, hogy az Őrségben a legkisebb mágusok közé számítom magam, ámde minden múlandó. Ezen újonc szemében tekintélynek látszom. Egyelőre még. – Egyszer még meghallod, miképp susog az idő, homokként folyván ki ujjaid közül. Akkor majd emlékezz rám! Járj sikerrel!

 

 

6. FEJEZET

HŐSÉG.
A Sztarij Arbaton[48] mentem. Mindenfelé sablonos portréikkal nyomuló festők, unalomig ismert számokat játszó zenészek, egy kaptafára készült szuvenírekkel házaló árusok, külföldiek, tekintetükben az elvárható szabvány-érdeklődéssel, és a moszkvaiak, akik a megszokott idegességgel húznak el a matrjoska-utánzatok mellett...
Ébresztő!
Mit szólnátok egy kis show-hoz?
Villámokkal zsonglőrködjem? Igazi tüzet nyeljek? Ráparancsoljak az utcakőre, hogy húzódjék félre és adjon utat egy föltörő ásványvíz-szökőkútnak? Meggyógyítsak pár tucat nyomorékot? Levegőből elővarázsolt süteményekkel lakassam jól a környéken sertepertélő utcakölyköket?
Ugyan minek?
Hozzám vágnának egy marék aprót a tűzgolyóbisokért, melyekkel a tisztátalanságot kellene irtanom. Az ásványvíz-szökőkútról meg kiderülne, hogy csőtörés. Ezek a koldus nyomorékok meg amúgy is egészségesebbek és gazdagabbak, mint a járókelők többsége. Az utcakölykök pedig szerterebbennének, mert réges-rég megtanulták: ingyensüti nem létezik.
Igen, megértem Geszert, megértem az összes felsőbb mágust, akik évezredek óta küzdenek a homállyal. Nem lehet örökké a tehetetlenség érzésével élni. Nem lehet örökké csak a lövészárkokban kuksolni: ez biztosabban pusztítja a hadsereget, mint az ellenség lövedékei.
De hogy kerülök én a képbe?
Muszáj a győzelem zászlaját az én szerelmemből szabni?
És mi közük van ezen embereknek mindehhez?
Könnyű a feje tetejére állítani a világot, ám ki segít az embereknek megkapaszkodni, hogy le ne essenek?
Tényleg képtelenek lennénk bármit is megtanulni?
Tudtam, mire készül Geszer, pontosabban mit tesz majd Szvetlána az ő parancsára. Megértettem, mivel járhat mindez, és még azt is sejtettem, hogy a Megállapodás miféle kibúvói igazolhatják majd a Sors Könyvébe való beavatkozást. Voltak információim az akció időpontjáról is. Az egyetlen, amiről nem volt tudomásom – a végrehajtás helye és tárgya.
Ez viszont végzetesnek tűnt.
Itt az ideje meghajolni Zavulon igaza előtt.
Aztán meg toronyiránt vissza a homályba.
Az Arbat közepéig jutottam, amikor megéreztem – nagyon enyhén, az érzékelhetőség határán – az Erő mozgását. A közvetlen közelemben mágikus beavatkozás zajlott, nem valami erős, de...
Setét!
Akármit is gondoljak Geszerről, akármennyire is vitában állok vele, azért mégiscsak az Éjszakai Őrség katonája maradok.
Egyik kezemmel a zsebemben lévő amuletthez nyúlva előhívtam árnyékomat, és a homályba léptem.
Huh, de elhanyagolt itt minden!
Rég nem volt szerencsém Moszkva homálybéli belvárosához!
A kék moha egybefüggő szőnyegként terített be mindent. A lassan mozgó fonalak hullámzó víz mozgásának érzetét keltették. Vízkörök eredtek tőlem – a moha egyszerre igyekezett kihörpinteni az érzelmeimet, ugyanakkor távolabb is mászott tőlem. Ám a homály apróbb stiklijei most egyáltalán nem érdekeltek.
A Naptól megfosztott ég alatti szürke térben nem voltam egyedül.
Egy pillanatra a nekem háttal álló leányzóra meredtem. Ahogy elnéztem, egyszeriben megéreztem, ahogy gonosz mosolyra húzódik a szám. Egy Fénypárti mágushoz méltatlan mosoly. Még hogy „nem valami erős beavatkozás”...
Harmadrendű mágikus beavatkozás?
Hoppácska!
Ez nagyon is komoly, kisanyám. Ez már olyan komoly, hogy vélhetően egy a magyarázat: megkattantál. A harmadik szint egyáltalán nem a te erőnléted szerint való, másvalaki amulettjét használod.
Én viszont a magam erejéből próbálom meg tisztázni az ügyet.
A leányzóhoz léptem – még csak meg sem hallotta lépteimet a puha kék szőnyegen. Emberek elmosódott árnyai kúsztak körülöttünk, ő pedig fölöttébb elfoglaltnak tűnt.
– Anton Gorogyeckij, Éjszakai Őrség – mondtam. – Alisza Donnyikova, ezennel letartóztatom.
A boszorkány fölvisítva megfordult. A kezében egy amulett volt – egy kristályprizma, amelyen keresztül előbb még a járókelőket vizslatta. Első ösztönös mozdulatával igyekezett elrejteni az amulettet, a másodikkal – engem vett volna szemügyre rajta keresztül.
Elkapván a kezét arra kényszerítettem, hogy leálljon. Egy pillanatig egymás mellett álltunk, miközben fokozatosan erősítve a nyomást, kitekertem a boszorkány csuklóját. Egy hasonló eseménysor férfi és nő közt eléggé szégyenletesen nézett volna ki. Mifelénk, a Másfélék körében a fizikai erőnlét záloga nem a nemi hovatartozásban rejlik, és még csak nem is a kigyúrt izomzatban. Az Erő mindenütt jelen van – a homályban, a bennünket körülvevő emberekben. Nem lehet tudni, mennyit termelt ki a környező világból Alisza, nagyon is lehetséges, hogy nálam többet.
Ám tetten értem a helyszínen. És más járőrök is a közelben lehettek. Egy Őrség munkatársával szemben megnyilvánuló ellenállás, aki ráadásul hivatalosan is közölte a letartóztatás tényét – elegendő indok arra, hogy akár helyben is megsemmisítsék az ellenkezőt.
– Nem tanúsítok ellenállást – szólt Alisza és kitárta tenyerét. A prizma puhán a mohára pottyant – az pedig szinte fölforrt, kavargott, beborítva a kristályamulettet.
– Erő-prizma? – kérdeztem szónokian. – Alisza Donnyikova, maga harmadrendű mágikus beavatkozást hajtott végre.
– Negyedrendűt – felelte gyorsan.
Erre csak megvontam a vállam.
– Harmad vagy negyed, mondhatni részletkérdés. Akkor is Törvényszék lesz belőle, Alisza. Ráfaragtál.
– Nem tettem semmit. – A boszorkány nagyon iparkodott nyugodtnak látszani. – Rendelkezem személyre szabott engedéllyel a prizma viselésére. Nem helyeztem üzembe.
– Alisza, bármelyik felsőbb mágus simán leveszi erről a ketyeréről az összes infót.
Leeresztett kézzel arra késztettem a mohát, hogy szétnyíljon, a prizmát pedig a tenyerembe ugrasztottam. Hidegnek bizonyult, fölöttébb hidegnek.
– Még én is ki tudom olvasni belőle a történetet – mondtam. – Alisza Donnyikova, Másféle, Setét, a Nappali Őrség boszorkánya, negyedszintű erőnlét, ezennel hivatalosan is váddal illetem a Megállapodás megsértése okán. Esetleges ellenállás kifejtése alkalmával kénytelen leszek magát megsemmisíteni. Tegye hátra a kezét!
Engedelmeskedett. És egyszerre beszélni kezdett, gyorsan, meggyőzően, mindazt beleadva a hangjába, amivel csak rendelkezett:
– Anton, várj... kérlek, hallgass meg! Igen, kipróbáltam a prizmát, de értsd meg, először bíztak rám ekkora erejű amulettet! Anton, hisz nem vagyok annyira ostoba, hogy Moszkva közepén támadjak az emberekre, meg aztán mi szükségem is lenne rá? Anton, hisz mindketten Másfélék vagyunk! Rendezzünk le mindent inkább békésen. Anton!
– Miféle békéről beszélsz? – kérdeztem, zsebembe süllyesztve a prizmát. – Gyerünk!
– Anton, egyezzünk ki harmad- vagy negyedszintű beavatkozásban! Legyen egy akármilyen harmadszintű beavatkozás, mely a Fény érdekét szolgálja! Nem olyan, mint az én buta játszadozásom e prizmával, hanem egy teljesértékű beavatkozás!
Pánikolásának okait nagyon is meg tudtam érteni. Mondhatni igencsak bukta-szaga van az ügynek. Itt kérem a Nappali Őrség munkatársa saját önös céljaiból csapolja meg az emberek életerejét – és ez már meglehetősen méretes botrány! Aliszát majd különösebb ingadozás nélkül átengedik nekünk.
– Nincs jogosultságod effajta kompromisszumok kötésére. A Setétek vezetősége kénytelen lesz visszakozni ígéretedet illetően.
– Zavulon igazolja majd!
– Igazán? – Elbizonytalanodtam hangjának határozottsága hallatán. Valószínűsíthetően Zavulon szeretője. Akkor is meglepő. – Alisza, hisz annak idején kötöttem már veled békemegállapodást...
– Persze, hisz én magam javasoltam, bocsátanánk meg beavatkozásodat.
– És aztán mi lett belőle? – elmosolyodtam. – Emlékszel?
– Most más az alaphelyzet, hisz én szegtem meg a törvényt. – Alisza lesütötte szemét. – Jogod lesz egy ellencsapásra. Neked tán nem kell engedély egy hármas szintű Fénymágiához? Vagy bármely Fénypárti mágiához? Kéttucatnyi gazembert remoralizálhatsz ezen az áron, de úgy ám, hogy egyenest szentéletűekké válnak! Álltó helyében tucatnyi gyilkost elhamvaszthatsz! Elejét veheted egy katasztrófának, vagy mit tudom én, egy lokális időcsavart is megengedhetsz magadnak! Anton, ez tán nem érne annyit, mint az én ostoba csínytevésem? Nézz körül, hisz mindegyikük életben van! Semmire se volt időm, épphogy belekezdtem...
– Mindaz, amit mondasz, fölhasználható ellened.
– Tudom én azt, tudom!
A szemében könnycseppek csillogtak. És vélhetően még csak nem is volt ebben semmiféle tettetés. A boszorkánymáz alatt továbbra is megmaradt a lehető leghétköznapibb lánynak. Egy szimpatikus, ijedt teremtés, akit most tévelygésen kaptak. Tán ő a hibás abban, hogy a Setét útjára lépett?
Éreztem, ahogy erkölcsi pajzsom meghajlik, úgyhogy nemet intettem a fejemmel:
– Ne erőltessük hiába.
– Anton, kérlek, rendezzük le békésen! Hát tényleg jogosultságra van szükségem ahhoz, hogy harmadik fokozatú beavatkozást vigyek véghez?
Ho-ho-hó – de még mennyire! Bármely Fénypárti mágus álma egy effajta carte blanche. Hogy akár csak egy pillanatig is teljhatalmú katonának érezze magát, nem pedig egy tetves lövészárok-lakónak, aki leverten mered a fehér békezászlóra.
– Nincs jogod effajta ajánlatokat tenni – közöltem keményen.
– Lesz! – Alisza intett a fejével, majd mélyet sóhajtott. – Zavulon!
Kezembe szorítottam a harci amulett apró korongját, vártam.
– Szólítlak, Zavulon! – A hangja visításba ment át. Észrevettem, hogy körülöttünk az emberi árnyak valamivel gyorsabban kezdtek mozogni: az emberek hirtelen érthetetlen félelmet érzékeltek és azzal megszaporázták lépteiket.
Vajon ismét el tudja érni a Setétek fejét?
Mint akkor, a Maharadzsa étteremnél, ahol Zavulon majdnem megölt Shahab Ustorával?
De mégsem ölt meg. Elhibázta.
Attól függetlenül, hogy azt a provokációt speciel Geszer fundálta ki, Zavulon mintha őszintén hitte volna, hogy bűnös vagyok a Setétek meggyilkolásában.
Ezek szerint voltak még tervei velem kapcsolatban?
Vagy pedig Geszer titkon, észrevétlenül avatkozott volna be, elhárítva a rám irányuló csapásokat?
Nem tudom. Mint mindig – most sincs elegendő információ a kielemzéshez. Akár hetvenhét verziót is kitalálhatok, s mindegyik ellentmond a többinek.
Azt akartam, hogy Zavulon ne jelentkezzék. Mert akkor szépen kihoznám Aliszát a homályból, hívnám a főnököt vagy valakit a műveletisek közül, annak rendje-módja szerint átadnám nekik, aztán meg hónap végén bezsebelném a prémiumot... De tényleg holmi prémium most a legnagyobb gondom?
– Zavulon! – A hangjából őszinte könyörgés hallatszott. – Zavulon!
Most már sírt, miközben észre sem vette. A szeme alatt elkenődött a festék.
– Hasztalan – mondtam. – Induljunk!
És ebben a pillanatban vagy két méternyire megnyílt a Setét Kapu.
Először átjárt a hideg – csontig hatóan. De úgy ám, hogy szimpátiával gondoltam vissza az emberi világban honoló hőségre. A moha föllángolt, miközben utcahosszat kiégett. Zavulon persze nem szándékosan égette el, csakhogy a kapu kinyitásakor annyi Erő szabadult föl, hogy a mohának nem volt ideje földolgozni.
– Zavulon – suttogta Alisza.
Tőlem ötméternyire egy lila fénysugár vágódott az égbe a burkolatkő alól. A villanás bántotta a szemet, akaratlanul is hunyorítottam, s amikor ismét odanéztem, egy szürke ködben lebegő kékes-fekete buborékot láttam. A belsejéből lassacskán egy borostával benőtt, pikkelyes, halványan emberre emlékeztető valami kászálódott ki. Szólíttatására Zavulon a homály második vagy harmadik szintjén keresztül jelent meg, melyhez képest az itteni idő folyása ugyanolyan lassúnak tetszett, mint az embereké – számunkra.
Egyszerre megint éreztem, ahogy elerőtlenedem, pedig azt hittem, hogy már rég túl vagyok az effélén. Azon lehetőségek, melyekkel Zavulon vagy Geszer oly könnyedén élt, nem csupán elérhetetlenek, ám egyenest fölfoghatatlanok voltak a számomra.
– Zavulon! – Karjait továbbra is a háta mögött tartva Alisza a csudás szörnyeteghez vetette magát. Hozzábújt, arcát a szúrós pikkelyek közé fúrta. – Segíts, segíts rajtam!
Vélhetően Zavulon nem azért jelent meg démoni mivoltában, hogy hatást gyakoroljon rám. Emberi alakjában egy percig sem bírta volna a homály mélyebb rétegeiben. Márpedig alighanem órák hosszat tartott az útja, de meglehet, tán néhány napba is beletelt.
A szörny szűk szemével végignézett rajtam. A pofájából hosszú villás nyelv kígyózott elő, mellyel végigsimított Aliszán, haján fehér nyálkacsöppeket hagyva maga után. Karmos mancsával állon ragadta Aliszát, majd óvatosan fölemelte a fejét – a tekintetük ekkor találkozott. Az információcsere gyorsan lezajlott.
– Ostoba! – fakadt ki a démon. Nyelve visszacsusszant összecsapódó agyarai közt a pofájába, miközben majdnem ráharapott. – Te mohó ostoba!
Hát igen. Most már tényleg úgy néz ki, hogy ugrott a harmadfokú beavatkozásra való jogom.
A démon rövid farka végigvágott Alisza lábain, szétszakította annak selyemruháját és a földre döntötte. A démon szemei föllobogtak – egy kék ragyogás fonta körbe a boszorkányt, mire az kővé dermedt.
Nem úgy néz ki, hogy bárki is segíthetne Aliszán.
– Zavulon, kérem, elvezethetem a letartóztatott személyt? – kérdeztem.
A szörny görbe lábain ingadozott. Karmai hol előbukkantak, hol pedig visszahúzódtak az ujjain. Aztán tett egy lépést, közém és a mozdulatlan leány közé állva.
– Kérem, igazolja vissza a letartóztatás jogosságát – szóltam. – Ellenkező esetben kénytelen leszek erősítést kérni.
A démon transzformálódni kezdett. Testének arányai megváltoztak, a pikkelyek fölszívódtak, a farka visszahúzódott, pénisze pedig immár nem hasonlított egy szögekkel kivert bunkóra. Aztán a ruha is megjelent Zavulonon.
– Várj, Anton!
– Mégis, mire várjak?
A Setét mágus arca továbbra is kifürkészhetetlen maradt. Démoni mivoltában minden bizonnyal jóval több érzelmet mutatott föl, vagy legalábbis nem tartotta szükségesnek palástolni őket.
– Megerősítem az Alisza által tett fölajánlást.
– Tessék?!
– Ha nem terelődik hivatalos útra az ügy. Ebben az esetben a Nappali Őrség elfogadja bármely beavatkozásodat... a harmadik fokozatig bezárólag.
Teljesen komolynak tűnt.
Nyeltem egyet. Egy ekkora horderejű ígéretet kapni a Nappali Őrség fejétől...
– Soha ne higgy a Setéteknek!
– Bármely beavatkozás, második fokozatig bezárólag.
– Ennyire kerülnéd a botrányt? – kérdeztem. – Vagy pedig ennyire szükséged van a lányra?
Zavulon arcán görcsös rángás futott végig:
– Szükségem van rá. Szeretem őt.
– Nem hiszem el.
– Mint a moszkvai Nappali Őrség feje, arra kérem magát, Anton járőr, hogy rendezzük el az ügyet békésen. Ez lehetséges is, lévén a gyámságom hatókörébe tartozó Alisza Donnyikovának nem volt érkezése komoly kárt okozni az embereknek. Próbálkozásának kompenzálásaképp – előbbi szót Zavulon külön kihangsúlyozta –, mivel egy harmadfokú Setét mágikus beavatkozással kívánt élni, a Nappali Őrség beleegyezik bármely Fénypárti beavatkozásodba, másodfokig bezárólag. Nem kérem jelen egyezség titkosítását. Semmilyen mértékben sem korlátozlak cselekedeteidben. Hangsúlyozom: kihágásáért Alisza járőr példás büntetésben részesül. A Setét legyen tanú szavaimra!
Egy alig érzékelhető remegés. Föld alatti morajlás, egy közelgő orkán bőgése. Zavulon tenyerében egy aprócska fekete golyóbis termett, s azzal pörögni kezdett.
– Rajtad a sor – mondta Zavulon.
Megnyalván ajkaim az igézésbe dermesztett Aliszára néztem. Akárki akármit mond, mégiscsak egy mocsadék. Ráadásul még némi személyes elszámolnivalónk is akad.
Talán ezért nem akaródzik kompromisszumosan megoldani az ügyet? Nem pedig a Setéttel kötendő egyezségben rejlő veszélyek okán? Alisza az erőprizma bevetésével azon ügyködött, hogy az emberek közül valakinek kiszívja az életenergiáját. Ez harmad- vagy negyedfokú mágia. Én pedig egy másodfokú beavatkozásra leszek följogosítva. Ez pedig sok – nagyon sok. Gyakorlatilag fölér egy globális befolyással! Teszem azt a városban egy álló napig egyetlen bűncselekményt sem hajtanak végre. Egy zseniális és egyértelműen jótékony lelemény. Hányszor, de hányszor lett volna szükség az Éjszakai Őrség történetében egy harmad-negyedfokú beavatkozásra, de nem volt hozzá jogunk, úgyhogy találomra kellett cselekednünk, aztán meg retteghettünk a válaszcsapás miatt!
Itt meg egy másodfokú beavatkozás lehetősége hever, gyakorlatilag ingyér'.
– A Fény legyen tanú szavaidra – mondtam. És azzal kinyújtottam kezemet Zavulon felé.
Még soha nem kellett törzsökös erőket tanúul hívnom. De tudtam, hogy ehhez nincs szükség semmiféle speciális igézetekre. Mellesleg arra végképp nem sok garancia volt, hogy a Fény majd leereszkedik a mi csip-csup dolgainkhoz.
A kezemben egyszeriben egy fehér tűzszirom lobbant föl.
Zavulon elfintorította az arcát, de nem húzta el a kezét. Amikor kézfogással is megpecsételtük egyezségünket, a Setét és a Fény tenyereink között összetalálkozott. Fájdalmas szúrást éreztem, mintha egy tompa tűvel döfték volna át a testem.
– Az egyezség megköttetett – szólt a Setét mágus.
Ő is elfintorította az arcát. Őt is átjárta a fájdalom.
– Abban reménykedsz, hogy hasznot húzol ebből? – kérdeztem.
– Persze. Mindig mindenből igyekszem hasznot húzni. És ez általában összejön.
Azért olyan nagyon nem látszott Zavulonon, hogy annyira örülne az egyezségnek. Bármire is számított egyezségünk következtében, teljességgel maga sem hitt önnön sikerében.
– Megtudtam, hogy mit miért hozott a keleti futár Moszkvába.
Zavulon egy kicsit elmosolyodott:
– Csodás. Fölöttébb feszélyez a helyzet, és nagyon jó tudni, hogy most már más is osztozik nyugtalanságomban.
– Zavulon! Volt már valaha is példa arra, hogy az Éjszakai és Nappali Őrségek együttműködtek? Fajsúlyos ügyekben, nem pedig holmi renegátok és pszichopaták elcsípése kapcsán?
– Nem. Bármely együttműködés egyértelmű vereség lenne valamelyik fél számára.
– Ezt figyelembe veszem.
– Ám vedd!
A végén még leálltunk itt udvariaskodni egymással. Mintha bizony nem két szembenálló erő mágusairól, a Fény hívéről s a Setét szolgálójáról lenne szó, hanem teszem azt egymás iránt békeszeretőn viseltető ismerősökről.
Ezek után Zavulon Alisza mozdulatlan testéhez lépett, könnyedén fölkapta és azzal átvetette a vállán. Arra számítottam, hogy kilépnek a homályból, ám ehelyett a Setétek feje, miután megdobott egy leereszkedő mosollyal, belépett a kapun. Ami egy pillanatig még látható volt, aztán kezdett eltünedezni. Én pedig az ellenkező irányba indultam.
Csak most fogtam föl, mennyire elfáradtam. A homály szereti, ha beléje lépnek, ám azt még annál is jobban, ha mindeközben rángatódznak is. A homály egy kiéhezett ribanc, aki bárkinek örül.
Kiválasztván egy helyet, ahol kevesebb ember volt, egy svunggal kikeveredtem önnön árnyékomból.
A járókelők tekintete a szokott módon félrerebbent. Pedig de sokszor is találkoztok egy nap során velünk, emberek... Fénypártiakkal és Setétekkel, mágusokkal és alakváltókkal, boszorkányokkal és gyógyítókkal. Néztek ránk – de képtelenek vagytok meglátni. Legyen hát eztán is így!
Évszázadokig vagy akár évezredekig is elélünk. Nagyon nehéz megölni bennünket. És azon problémák, melyekből jóformán az emberi élet áll, számunkra csak annyi, mint egy elsős kisdiák lehangoltsága a füzetébe firkált holmi kusza pálcikák fölött.
De mindennek megvan a fonákja is. Szívesen cserélnék veletek, emberek. Csak vennétek el a készségemet, mely lehetővé teszi, hogy észrevegyem az árnyékot és belépjek a homályba. Vigyétek az Őrség védelmét és a képességet, hogy megváltoztassam a körülöttem lévők tudatát.
Bárcsak megadhatnátok nekem azt a nyugalmat, amelytől örökre megfosztattam!
Egyszer csak oldalba taszítottak, félrelökve az útból. Egy erős testfelépítésű, kopaszra nyírt csávó, mobillal az övén és aranylánccal a nyakában megvető pillantással végigmért, morgott valamit a foga közt, majd imbolyogva megindult az utcán. Karjába csimpaszkodó nőcskéje nem túl sikeresen megpróbálta leutánozni a tekintetét, melyet piti gazemberek szoktak vesztegetni a „lúzer palimadarakra”.
Tiszta szívből elnevettem magam.
Biztos jól kinézhettem – tényleg volt mit észrevételezni rajtam!
Ahogy ott állok az utca közepén, hát ránézésre kapásból azt lehet hinni, hogy a papundeklin árusítókat bámulom, akik gagyi rézszobrocskákat, állami vezetők ábrázatával ellátott matrjoska-babákat meg hamisított hohloma-árukat[49] próbálnak meg elsózni.
Jogomban állna fölrázni ezt az egész utcát. Végrehajtani egy globális remoralizációt – s azzal a tarfejű mehetne ápolónak egy lelkibetegeket kezelő kórházba, a nőcskéje meg rohanna a pályaudvarra, hogy sikeresen elfeledett öregecske anyukájához utazzék, aki valahol vidéken tengődik.
De jó lenne jót tenni – nagyon viszket a tenyerem!
Éppen ezért nem szabad.
Legyen szívem tiszta s kezem forró, ám a fejemnek akkor is hidegnek kell maradnia.
Egy hétköznapi járőr vagyok, ha úgy tetszik – sorkatona. Nincs és nem is lesz bennem oly erő, mely Geszernek és Zavulonnak adatott. Talán ennek köszönhetően van saját rálátásom a történtekre. És még a váratlan ajándékot – jogosultságomat a Fénypárti mágiára – sem tudom fölhasználni. Ez egy olyan játszmában lehetséges csupán, melyet a fejem fölött folytatnak.
Az egyetlen esélyem – ha kilépek a játszmából.
És magammal viszem Szvetlánát is.
Igen, ezzel meghiúsítani az Éjszakai Őrség oly régóta készülő tervét! Igen, többé már nem leszek műveletis! Egy hétköznapi Fénypárti mágussá kellene válnom, aki csupán erejének töredékét használja. És ez még a jobbik eset – a rosszabbik, ha az örökös homály vár rám.
Ma, ma éjfélkor.
Hol? És kicsoda? Vajon kinek a Sors Könyvét nyitja meg a varázslónő? Olga szerint tizenkét esztendeig készítették elő az akciót. Tizenkét esztendőn át keresték a Hatalmas Varázslónőt, aki képes kezébe venni a jó időkre tartalékolt krétát. Álljunk csak meg!
Legszívesebben az egész Arbatra szólóan fölüvöltöttem volna – hogy én mekkora barom vagyok! Ám az arcom így is épp elég sokatmondó lehetett.
Minek mindent szavakba önteni, ami úgyis leolvasható a fizimiskámról?
A felsőbb mágusok több lépéssel előre gondolkodnak. Az ő játszmáikban nincsenek véletlenek. Vannak királynők és vannak gyalogok. De fölös bábuk nincsenek!
Jegor!
A kissrác, aki majdnem egy engedély nélküli vadászat áldozata lett. Aki aztán emiatt olyan lelkiállapotban lépett be homályba, ami a Setét oldalra taszította. A fiúcska, kinek sorsa nem döntetett el, kinek aurája még őrzi a csecsemő sokszínűségét. Igen, fölöttébb ritka eset, meg is hökkentem, amikor először megláttam.
Meghökkentem, aztán meg elfelejtettem. Azt is úgy kellett megtudnom, hogy potenciális képességeit mesterségesen fölerősítette a főnök: azért, hogy félrevezesse a Setéteket, meg azért is, hogy Jegor, ha csak kicsit is, de ellent tudjon állni a vámpíroknak.
Így is maradt meg bennem – egy személyes kudarcnak, hisz elsőként én állapítottam meg róla, hogy Másféle, aki, ugyanakkor, ha csak ideiglenesen is, jó ember, egyszersmind egy leendő ellenfél a Jó és Gonosz örök harcában. S csak valahol nagyon mélyen, emlékezetem legalján maradt meg eldöntetlen sorsának tudata.
Még akárki is lehet belőle. Egy lehetséges szétfolyó jövő. Egy nyitott könyv. A Sors Könyve.
Szóval ő lesz az, aki Szvetlána színe elé áll, mikor ő kezébe veszi a krétát. Méghozzá készséggel áll majd elébe – ha Geszer körültekintőn és komolyan elmagyarázza néki, mi is zajlik tulajdonképp. Márpedig magyarázni, azt tud – az Éjszakai Őrség főnöke, Moszkva Fénypártijainak feje, az ősidők hatalmas mágusa. Geszer majd beszél a hibák kijavításáról. És ez igaz is lesz. Geszer majd beszél a fényes jövőről, amely Jegorra vár. És ez, éppen ez, a lényeg – ez is igaz lesz! A Setétek akár ezer tiltakozást is benyújthatnak – az Inkvizíció kétségkívül elfogadja ama tényt, hogy a fiúcska első körben igenis az ő kárvallottjuk.
Szvetlánának pedig vélhetően elregélik, hogy engem meg egyre csak gyötör a Jegorral kapcsolatos kudarcélmény. Hogy a fiúcska kárvallása legnagyobbrészt annak tudható be, hogy akkoriban az Őrség az ő, Szvetlána megmentésével volt elfoglalva.
Erre aztán még csak kétségei sem lesznek.
Mindent végighallgat, mit kell tennie.
Megérinti a krétát, a közönséges krétát, amellyel ugróiskolát lehet rajzolni az aszfaltra, vagy pedig a iskolai táblára lehet írni, hogy „2x2=4”.
És azzal elkezdi kiszabni a meghatározatlan jövőt.
Mit akarnak kihozni belőle?
Kifélét?
Parancsnokot, hadurat, új pártok és forradalmak vezérét? Egy még ki sem talált vallás prófétáját?
Egy gondolkodót, aki új társadalmi tanítást ötöl ki? Zenészt, költőt, írót, kinek munkássága milliók tudatát befolyásolja?
Hány évre nyúlik előre a jövőbe a Fény erőinek ráérősen formálódó terve?
Hát igen, ami egy Másfélének természettől fogva adatott, azt bizony nem lehet csak úgy megváltoztatni. Jegor nagyon, de nagyon gyenge mágus lesz. Az Őrség beavatkozásának köszönhetően azonban mégiscsak Fénypárti mágus.
Ám ahhoz, hogy valaki az emberi világ sorsát megváltoztassa, nem muszáj Másfélének lenni. Sőt, ez inkább csak zavaró. Sokkal jobban jön ki, ha az Őrség segítségére hagyatkozik, s azzal tömegeket vonz maga után, tömegeket, melyek olyannyira szomjazzák az általunk kiagyalt boldogságot...
Így aztán vonz majd rendesen. Nem tudom, mi módon, nem tudom, hová – de vezetni fogja őket. Csakhogy a Setétek is megteszik a maguk válaszlépéseit. Minden elnökre kijut a maga orgyilkosa. Minden prófétára ezernyi értelmező, akik aztán kiforgatják a vallás lényegét, s a fényes lángot inkvizítori máglyák tüzére cserélik. Előbb-utóbb minden könyvet elégetnek, a szimfóniákból slágert krampácsolnak, hogy aztán szertezengjék a kocsmákban. És bármely ocsmányság alá odateremtenek egy stabil filozófiai alapot.
Igen, semmit sem okultunk. Vélhetően azért, mert nem is akarunk.
Azonban van még egy kis időm. És megléphetem a magam lépését. Az egyetlent.
Jó lenne tudni, mi is legyen az.
Fölszólítsam Szvetlánát, hogy ne engedelmeskedjen Geszernek, ne éljen a felsőbb mágiával, ne igazgassa a más sorsát?
De ha úgy vesszük – tulajdonképpen miért tenné? Hisz minden jónak tűnik. Helyrehozatnak az elkövetett vétkek, boldogság vár mind az egyes emberre, mind pedig az emberiség egészére. Rólam is levétetik az elkövetett vétek terhe. Szvetlánáról pedig annak tudata, hogy sikerének ára a más szerencsétlensége volt. És ezzel a Hatalmas Varázslónők sorába lép. Ugyan mi lehet az ára zavaros kételyeimnek? És miről van szó bennük valójában – őszinte gondoskodásról, vagy pedig saját kis pecsenyémet próbálom itt sütögetni? Mi a Fény, s mi a Setét?
– Hé, haver!
Az árus szólított meg, akinek a standja mellett álltam. Nem túl dühösen, de azért idegesen.
– Veszel valamit?
– Hát úgy nézek én ki, mint egy hülye? – érdeklődtem.
– De még mennyire. Vagy vásárolj, vagy húzz arrébb!
Valahol igaza volt. De momentán förmedős kedvemben voltam:
– Föl sem éred a magad szerencséjét. Hisz tömeget hozok létre, vásárlókat vonzok.
Az eladó feltűnő jelenség volt. Testes, vörös képű, kigyúrt karokkal, rajtuk egyenletes eloszlásban háj és izom. Latolgató pillantással mért végig, aztán mivel semmi fenyegetőt nem talált bennem, már épp epésen visszavágott volna.
Aztán hirtelen elmosolyodott.
– Hát akkor vonzzad őket. Csak valahogy élénkebben, ha kérhetem. Tégy úgy, mintha vásárolnál. Kamuból még perkálhatnál is valamennyit nekem.
Ez már nagyon fura volt, meglehetősen váratlanul ért.
Válaszul elmosolyodtam:
– Ha akarod, hát tényleg veszek valamit.
– Ugyan minek tennéd: turistabóvli ez. – Az árus abbahagyta a mosolygást, ám az előbbi feszült agresszív hozzáállásnak nyoma sem maradt az arcán. – Pokoli ez a hőség, ilyenkor mindenkire berágok. Legalább eleredne az eső.
Az égre pillantva vállat vontam. Kicsit mintha tényleg változna az időjárás. Valami elmozdulni látszott az égi sütő áttetsző kékségében.
– Gondolom, előbb-utóbb tényleg elered – közöltem.
– Jó lenne.
Biccentettünk egymásnak, azzal elpályáztam, beleolvadva az emberfolyamba.
Még ha nem is tudtam, mihez fogok kezdeni, azt azonban igen, hová menjek. És ez már több a semminél.

 

 

7. FEJEZET

A MI erőnk sokmindentől függ – kölcsönhatások befolyása alatt állunk.
A Setétek mások szenvedéséből merítkeznek. Jóval egyszerűbb dolguk van. Még csak fájdalmat sem kell okozniuk az embereknek. Elég, ha kivárnak. Elég, ha figyelmesen körülnéznek, s azzal már meg is csípték a más szenvedését, aztán meg úgy szívják magukba mint koktélt a szívószálon keresztül.
Ez az út számunkra is járható. Még ha kicsit másképp is néz ki. Akkor meríthetünk erőt, amikor az emberek jól érzik magukat, amikor boldogok.
Csakhogy van egy olyan momentum, amely lehetővé teszi a Setéteknek, hogy beavatkozzanak a folyamatba, bennünket pedig gyakorlatilag kitilt az egészből. Az öröm s a bánat – korántsem az emberi érzelmek skálájának két véglete. Különben nem lenne derűs bánat, sem pedig káröröm. Ez két párhuzamosan futó folyamat, az Erő két egyenjogú árama, melyek érzékelése és fölhasználása megadatott a Másféléknek.
Amikor egy Setét mágus a más bánatát hörpöli, az egyre csak nő.
Amikor egy Fénypárti mágus elveszi a más örömét, az elolvad.
Lehetőségünk van bármikor Erőt vételezni. És fölöttébb ritkán engedjük meg magunknak.
Úgy döntöttem, most épp megengedem.
Vételeztem keveset egy ölelkező párocskától, akik a metró-lejáratnál ragadtak. Most boldogok voltak, nagyon boldogok. És mégis éreztem, hogy épp elválnak egymástól, méghozzá hosszabb időre, s a bánat úgyis elkerülhetetlenül megérinti a szerelmeseket. Úgy döntöttem, hogy mégis jogom van ehhez. Örömük élénk és buja volt, akár egy csokor vörös rózsa – gyöngéd és pökhendi rózsák.
Megérintettem egy mellettem elfutó gyermeket – jókedvű volt, nem is érzékelte a nyomasztó, súlyos hőséget, fagyizni indult. Gyorsan regenerálódik majd. Az innét vett erő egyszerű és tiszta volt, akár a mezei virágok. Egy csokorra való kamilla, amit rezzenetlen kézzel téptem le.
Megláttam egy öreganyót az ablakban. A halál árnya már nagyon közel járt hozzá, ezt alighanem maga is érezte. S mindezek ellenére az anyó mosolygott. Ma meglátogatja az unokája. Vélhetően csak azért, hogy csekkolja: él-e még az öreglány, fölszabadult-e már a drága lakás Moszkva belvárosában? Ezzel az anyó is tisztában van. És mégis boldog. Kibírhatatlanul szégyelltem magam, de mégis megérintettem, és merítettem egy kevés Erőt. Egy csokor hervadó sárga-narancs őszirózsa, őszi falevelekkel vegyesen...
Úgy mentem, mint ahogy annak idején éjszakai őrületeim során, amikor jobbra-balra boldogságot osztogattam. Mindenkinek, hogy senki se távozzék megbántottan. Csakhogy most egész másfajta nyomot hagytam magam után. Egy picit halványabb mosolyokat, homlokra szaladó ráncokat, pillanatokra beharapott ajkakat.
Összességében azért kiderült, merre is jártam.
Nem állíthat meg a Nappali Őrség sem, ha netán utamba akad.
Mellesleg a Fénypártiak is elnémulnak, ha meglátják, mi zajlik.
Azt teszem, amit szükségesnek gondolok. Azt, amit előszörre akartam megtenni. Kölcsönvenni. Elrabolni. És az fogja meghatározni sorsomat, hogy mihez kezdek a kapott Erővel.
Vagy elszámolok mindenért.
Vagy pedig a homály kitárul előttem.
A Fénypárti mágus, aki emberekből kezdi kinyerni az Erőt, mindent egy lapra tesz föl. És itt már nem igazak az Őrségek hétköznapi működése során bevett árfolyamok. A termelt Jó mennyiségének nem csupán meg kell haladnia az általam idézett Gonoszét.
A kételynek még csak árnyéka sem maradhat bennem afelől, hogy teljesen elszámoltam.
Szerelmesek, gyermekek, öregek. Holmi szobor körül söröző társaság. Attól tartottam, hogy az örömük csak megjátszott, ám igazinak bizonyult, így aztán merítettem az Erőjükből.
Bocsássatok meg.
Ha kell, akár háromszor is bocsánatért esedezem. Akár fizethetek is a rablott javakért. Épp csak az egész hazugság lesz.
Hisz egész egyszerűen csakis a saját szerelmemért harcolok. Elsősorban. És csak ezek után következtek ti – ti, akik számára egy soha nem hallott, új boldogságot készítenek elő.
Csakhogy, meglehet – netán ez is igazság?
És midőn önnön szerelmedért szállsz harcba, minden alkalommal egyszersmind az egész világért is harcolsz?
Az egész világért – s nem az egész világ ellen.
Erő!
Erő.
Erő?
Egyre csak gyűjtögettem, szemenként, olykor gondosan és óvatosan, olykor durván és hirtelenül, hogy a kezem meg ne rezzenjen, hogy a szégyentől félre ne pillantsak, midőn az utolsó morzsákat is elveszem.
Meglehet, a boldogság így is ritka vendég e fiatalembernél?
Nem tudom.
Erő!
Meglehet, e nő elveszti valaki szerelmét, ha megfosztom a mosolyától?
Erő.
Meglehet, ez az erős, ironikusan mosolygó férfi holnapra meghal?
Erő.
Nem segítenek a zsebemben lapuló amulettek. Nem lesz harc. Nem segít a főnök által is emlegetett „csúcsformám”. Mindez kevésnek bizonyul majd. S az akadálytalan másodfokú beavatkozáshoz való jog, amit Zavulon oly bőkezűen biztosított – csapda. Efelől csöppnyi kétségem sincs. Odadobta csali gyanánt a saját barátnőjét, s úgy igazította a valószínűségi egyeneseket, hogy keresztezzük egymás útját, majd utóbb búbánatos képpel nyújtotta át a halálos ajándékot. Nem tudok oly messzire tekinteni a jövőbe, hogy megbizonyosodhassak: a birtokomban lévő Jó soha nem válik Gonosszá.
Ám ha nincs fegyvered – szerezd meg az ellenségét.
Erő!
Erő.
Erő!
Ha megőriztem volna a Geszerhez vezető vékony fonalat, mely egy fiatal mágust annak oktatójához köt, már rég megérezte volna, mi zajlik. Érzékelné, ahogy feszülök az energiától – roppant méretű adag, melyet találomra gyűjtöttem be, ki tudja, milyen céllal.
Ő vajon megtenné?
Értelmetlen megállítani a mágust, aki erre az útra lépett.
Gyalog indultam a VDNH felé. Tudtam, hol fog minden lezajlani. Nincsenek véletlenek, ha egyszer felsőbb mágusok irányítják őket. Az esetlen „lábasház”, az útburkolatra állított gyufaskatulya – itt vesztette el Zavulon a Szvetlánáért folytatott harcot, itt fedte föl pártfogoltja kilétét Geszer, hogy aztán az Inkvizíció berkeibe vezesse, s mellesleg Szvetlánát is eddze kicsit.
Az egész kombináció erőközpontja.
Harmadszor is.
Most már nem voltam sem éhes, se szomjas. Egyszer azért mégis megálltam, hogy igyak egy kávét. Ízetlen volt, mintha teljesen hiányzott volna belőle a koffein. Az emberek kezdtek kitérni az utamból, noha a köznapi világban jártam. A mágia-feszültség körülöttem nőttön-nőtt.
Nem leplezhetem közeledésemet.
De nem is akarok lesből lopakodni.
Egy fiatal állapotos nő óvatosan, gondosan haladt. Összerezzentem, amint észrevettem, hogy mosolyog. S majdnem letértem utamról, amikor fölfogtam, hogy meg nem született gyermeke szintén mosolyog a maga apró és biztonságos világában.
Az ő Erejük egy halványrózsaszín bazsarózsára hasonlított – egy nagy virág, s a még ki nem nyílt bimbó gömbje.
Mindent be kell gyűjtenem, ami csak az utamba akad.
Ingadozás és sajnálkozás nélkül.
Valami készülődött körös-körül a világban.
Olybá tűnt, hogy a hőség még inkább rákapcsolt. Méghozzá egyfajta elkeseredett, görcsös nekifeszüléssel.
Nemhiába igyekeztek Setét és Fénypárti mágusék is ezekben a napokban szétoszlatni a rekkenő hőséget. Valami történt. Megálltam, és fölszegett fejjel a homályon keresztül az eget kémleltem.
Vékony, gyűrűkbe rendeződő körzések.
Szikrák a horizonton.
Homálylás délkeleten.
Fényudvar az Osztankinói Torony égbe meredő tűsziluettje körül.
Különös egy éjszaka lesz.
Megérintettem egy mellettem elfutó leányzót és elvettem afölött érzett egyszerű örömét, hogy ezúttal az apja józanul érkezett haza.
Akárha egy csipkerózsa letört gallya lenne – szúrós és törékeny.
Bocsássatok meg nekem!

 

Amikor a „lábasházhoz” értem, már majdnem 11-re járt az idő.
Az utolsó, akit megérintettem, egy spicces melós volt, a kapualj egyik fala mellé fészkelte be magát. Abban a bizonyos kapualjban, ahol először öltem Setétet. Majdnem teljességgel beszámíthatatlan volt. És boldog.
Az ő Erejét is elvettem. Egy poros, megköpdösött útilapu virága, egy meglehetősen csúnyácska, piszkosbarna gyertya.
Ez is Erő.
Átkelvén az úttesten megértettem, hogy nem vagyok egyedül. Előhívtam az árnyékot, és átléptem a homályvilágba. Az épület köré kordont vontak.
A legfurább kordon, amit valaha is láttam. Setétek és Fénypártiak – vegyesen. Észrevettem Szemjont, bólintottam felé, mire válaszul egy nyugodt, kissé szemrehányó tekintetet kaptam. Tigrincs, Mackó, Ilja, Ignát...
Vajon mikor hívták össze őket? Míg a városban kóboroltam, Erőt gyűjtögetve? Nem jött össze a nagy pihi, fiúk.
És a Setétek. Még Alisza is itt volt. Rossz volt ránézni: a boszorkány arca úgy nézett ki, mint egy összegyűrt és kiegyengetett papírmaszk. Ahogy elnéztem, Zavulon nem hazudott a büntetését illetően. Alisza mellett Aliser állt, s amikor elkaptam a pillantását, megértettem, hogy ők ketten halálos tusába fognak bonyolódni. Az is lehet, hogy nem most. De feltétlenül össze fognak csapni.
Átléptem a gyűrűn.
– Lezárt zóna – szólt Aliser.
– Lezárt zóna – visszhangozta Alisza.
– Jogom van hozzá.
Elég Erő volt bennem ahhoz, hogy engedély nélkül is áthaladhassak. Jelen állapotomban csakis a Hatalmas Mágusok tudtak volna megállítani, ők azonban nem voltak jelen.
Azonban nem állítottak meg. Ezek szerint valaki, Geszer vagy Zavulon, de az is lehet, hogy mindkét Őrség főnöke parancsot adott arra, hogy csupán figyelmeztessenek.
– Járj szerencsével! – suttogta a nyomomban valaki. Megfordultam, és Tigrincs tekintetét kaptam el. Bólintottam.
A kapualj üres volt. A házban nesz se hallatszott, mint amikor Szvetlána fölött egy soha nem látott méreteket öltő pokoli örvény forgott. A Gonosz, amit önmaga hozott saját fejére.
Szürke ködön át haladtam. Lábam alatt a padló tompán rezgett: itt, a homályvilágban még a talaj is felelt a mágiára, de még az emberi épületek árnyékai is.
A tetőre vezető csapóajtó nyitva volt. Senki sem igyekezett akár csak a legkisebb mértékben is akadályozni. A legszomorúbb az egészben, hogy nem tudtam: most örüljek ennek, vagy pedig búslakodjam?
Kiléptem a homályból. Minden hiába. Most tényleg hiába.
Elindultam a lépcsőn fölfelé.

 

Elsőként Makszimot pillantottam meg.
Teljesen megváltozott ez a spontán Fénypárti mágus, egy dúvad, aki néhány éven át a Setét híveit gyilkolászta. Az is lehet, hogy csináltak vele valamit. De meglehet, hogy magától változott meg. Vannak emberek, akikből eszményi hóhérok lesznek...
Makszimnak szerencséje volt. Hát lett is belőle hóhér. Inkvizítor. Olyanná lett, aki a Fény és Setét fölött áll, mindenkit szolgál – ugyanakkor senkit sem. Karjait keresztbe fonta mellkasa előtt, a fejét kissé lehajtotta. Volt benne valami zavulonos, rá emlékeztetett, ahogy először pillantottam meg a Setétek fejét. És volt valami geszeres is benne. Érkeztemre Makszim kissé fölemelte a fejét. Áttetsző tekintete végigsiklott rajtam. Azzal lehunyta a szemét.
Ezek szerint tényleg odaengednek az eseményekhez.
Oldalt Zavulon állt meredten. Egy vékony köpenybe burkolódzott, megjelenésemre pedig oda se bagózott. Úgyis tudta, hogy eljövök.
Geszer, Szvetlána és Jegor egy csoportba verődve álltak. Ők aztán igencsak élénken reagáltak a megjelenésemre.
– Hát mégiscsak eljöttél? – kérdezte a főnök.
Bólintottam. Elnéztem Szvetlánát. Hosszú fehér ruha volt rajta, a haja kiengedve. A kezében káprázatos fénnyel egy tok villogott – egy apró, brossnak vagy medalionnak való tokocska, fehér szattyánbőrből.
– Anton, te tudod, ugye? – rikkantotta Jegor.
Hát ha valaki örült a jelenlévők közül, akkor az ő volt. Teljes mértékben.
– Tudom – feleltem. Hozzáléptem. Kezemmel fölborzoltam a haját.
Ereje egy sárga pitypang virágjára hasonlított. Most már úgy tűnt, hogy mindent összegyűjtöttem, amit csak lehetett.
– Csurig vagy? – kérdezte Geszer. – Anton, mire készülsz?
Nem feleltem neki. Valami nem hagyott nyugodni. Valami nem volt rendjén.
Ó igen! Valamiért Olga nem volt jelen.
Az eligazítás már megtörtént? Szvetlána tudja, mi vár rá.
– A kréta – mondtam. – Egy mindkét végén kihegyezett kréta. Bármire lehet írni vele. Például a Sors Könyvébe. Áthúzni már meglévő sorokat, s újabbakat beírni.
– Anton, a jelenlévők számára semmi újat nem tudsz mondani – szólt nyugodtan a főnök.
– Megvan rá az engedély? – kérdeztem.
Geszer Makszimra nézett. Az inkvizítor, mintha megérezte volna tekintetét, fölemelte a fejét. Aztán tompán megszólalt:
– Az engedély megadatott.
– A Nappali Őrség részéről tiltakozom – szólt unottan Zavulon.
– Elutasíttatik – felelte egykedvűn Makszim. Fejét újból a mellkasára ejtette.
– A Hatalmas Varázslónő kezébe veheti a krétát – mondtam. – A Sors Könyvének minden egyes sora lelkének egy részecskéjét veszi el. Elveszi... és megváltozva adja vissza. Egy ember sorsát csakis úgy lehet megváltoztatni, ha cserébe átengedi a saját lelkét.
– Tudom – mondta Szveta. Elmosolyodott. – Már megbocsáss, Anton, de nekem úgy tűnik, hogy jól van ez így. Mindenkinek hasznára válik majd.
Jegor szemében éberség villant. Valami helytelent érzékelt.
– Anton, te az Őrség harcosa vagy – mondta Geszer. – Ha van ellenvetésed, beszélhetsz.
Ellenvetések? Tulajdonképpen mi ellen? Hogy Jegor Setét mágus helyett Fénypártivá lesz? Hogy, még ha ezerszer is kudarcot vallottak, újból megpróbálnak Jót tenni az emberekkel? Hogy Szvetlánából Hatalmas Varázslónő lesz?
Még ha ennek során mindazt az emberit föláldozza, ami még megmaradt benne?
– Semmit se szólok – mondtam.
Jól láttam, vagy csak képzelődtem? – Geszer szemében mintha csodálkozás villant volna.
Nehéz megérteni, valójában min gondolkodik a Felsőbb Mágus.
– Kezdjük – mondta. – Szvetlána, tudod, mit kell tenned.
– Tudom – szólt miközben engem nézett. Hátráltam néhány lépést. Geszer úgyszintén. Kettesben maradtak: Szvetlána és Jegor. Egyformán elveszettek. Egyformán feszültek. Zavulonra sandítottam – kivárt. Szvetlána kinyitotta a tokot – a kapocs csattanása úgy hangzott, akárha lövés dördülne –, és lassan, szinte erőnek erejével kivette belőle a krétát. Egészen apró darabka. Tényleg ennyire elkopott volna az évezredek során, miközben a Fény igyekezett fordítani a világ sorsán?
Geszer fölsóhajtott. Szvetlána leguggolt és egy kört kezdett húzni, maga és a fiú köré.
Nincs mit mondanom. Nincs mit tennem.
Annyi Erőt gyűjtöttem magamba, hogy már-már túlcsordulok. Jogom van Jót tenni.
Csupáncsak egy apróság hiányzik – a megértés.
Föltámadt a szél. Bátortalanul, óvatosan. Aztán elült.
Fölnéztem és összerezzentem. Valami történt. Itt, az emberi világban fellegek sötétítették el az eget. Észre se vettem, mikor gyűltek össze.
Szvetlána befejezte a kör rajzolását. Fölegyenesedett.
A homályon keresztül próbáltam meg rápillantani, de rögvest elfordultam. A kezében mintha egy zsarátnok izzott volna. Vajon érez fájdalmat?
– Vihar közeleg – szólt távolról Zavulon. – Egy igazi vihar, amilyen rég nem volt.
Elnevette magát.
Ügyet sem vetettek a szavaira. Viszont a szél egyenletesebben kezdett fújni, miközben egyre inkább lábra kapott. Lenéztem – odalent egyelőre nyugodtnak tűnt minden. Szvetlána a levegőben forgatta a krétát, mintha olyasmit rajzolna körül, amit csak ő lát. Egy téglalap körvonala. Benne egy ábrával.
Jegor halkan fölnyögött. Leejtette a fejét. Egy lépést tettem volna előre – de megálltam. Áthághatatlan akadályba ütköztem. Meg aztán úgysem volna értelme.
Nem ez a lényeg.
Amikor nem tudod, mit tegyél, nem szabad hinni semminek. Sem a hideg főnek, sem a tiszta szívnek, sem a forró kéznek.
– Anton!
Geszerre néztem. A főnök mintha valamiben elmerült volna.
– Ez csupán egy vihar, Anton. Orkán. Áldozatok is lesznek.
– Setétek okozzák? – kérdeztem egyszerűen.
– Nem. Természeti csapások.
– Nemde kicsit túlteljesítettétek az erőkoncentrációt? – érdeklődtem. A főnök nem reagált a beszólásra.
– Anton, hányas fokozatú mágiára van jogosultságod? Persze, hogy tudott a Zavulonnal kötött alkuról.
– Kettes.
– Elejét tudod venni az orkánnak – mondta Geszer. Csupán leszögezte a tényt. – Egy záporesővel meg lehetne úszni. Elég erőt gyűjtöttél hozzá.
A szél újból föltámadt. És most már mintha nem is akarna elállni. A szél tépett, szaggatott, mintha le akarna sodorni bennünket a tetőről. Zuhogni kezdett az eső.
– Vélhetően ez az utolsó esély – tette hozzá a főnök. – Amúgy meg rajtad a döntés sora.
Üvegcsengéssel erőpajzs támadt körülötte, mintha Geszert egyszeriben gyűrött celofánzacskó borította volna be. Még soha nem láttam mágus részéről ekkora mértékű védelmet bevetni holmi átlagosnak tűnő természeti erők tombolása ellen.
Szvetlána lobogó ruhájában folytatta a Sors Könyvének rajzolását. Jegor meg se moccant, úgy állt ott, mintha egy láthatatlan keresztre feszítették volna. Az is lehet, hogy már semmit sem volt képes fölfogni. Vajon mi történik az emberrel, amikor megfosztják korábbi sorsától, ám még nem részesül az újban?
– Geszer, akkora tájfunt akarsz itt kerekíteni, hogy ahhoz képest ez a mostani vihar fittyfenét sem ér! – kiáltottam.
A szél már kezdte túlharsogni szavainkat.
– Ez elkerülhetetlen – felelte Geszer. Úgy tűnt, hogy suttog, mégis minden egyes szavát tisztán lehetett hallani. – Immár beteljesedőben.
A Sors Könyvét már az emberi világban is látni lehetett. Szvetlána persze nem szó szerinti értelemben rajzolta meg, hanem a homály legmélyebb rétegeiből húzta elő. Egy másolatot készített, s annak bárminő változása az eredetin is tükröződik. A Sors Könyve szobormásolatnak tűnt, lángoló tüzes fonalak szövedékéből szőtt makettnek, amely mozdulatlanul függött a levegőben. Az esőcseppek fölizzottak, midőn hozzáértek.
Szvetlána most belefog Jegor sorsának megváltoztatásába.
Utóbb pedig, évtizedek múltán, Jegor fordít a világ sorsán.
Mint mindig – a Jó felé.
Mint általában – sikertelenül.
Meginogtam. Egy pillanat alatt, teljesen váratlanul az erős szél orkánerejűre váltott. Körülöttünk hihetetlen dolgok történtek. Láttam, ahogy a sugárúton megállnak az autók, az útszegélyhez szorulnak – minél távolabb a fáktól. Egy hatalmas óriásplakát-tartó eldőlt, szinte hangtalanul – a szél üvöltése immáron elnyomta a zuhanás zaját. Elkésett emberek rohantak a házak felé annak reményében, hogy a falaknál majd menedéket lelnek.
Szvetlána megállt. Egy izzó pont parázslott a kezében.
– Anton!
Alig hallottam meg a hangját.
– Anton, mit tegyek? Mondd meg! Anton, hát tényleg meg kell tennem?
A krétakör oltalmazta – de csak részben, hisz a szél majd letépte a ruháját, ennek ellenére mégis talpon maradt.
Egyszeriben mintha minden eltűnt volna. Elnéztem, kezében a lángoló krétával, amely immár készen állt arra, hogy megváltoztasson egy idegen sorsot. Szvetlána választ várt – csakhogy nem volt mit mondanom. Semmit se tudtam mondani – lévén magam sem ismertem a választ.
Karomat a tomboló egek felé emeltem. És azzal megpillantottam karjaimban az Erő káprázat-virágait.
– Boldogulsz? – kérdezte együttérzőn Zavulon. – A vihar igencsak belehúzott.
Hangját ugyanolyan tisztán hallottam az orkán sivításában, akárcsak a főnökét.
Geszer fölsóhajtott.
Nyitott tenyereimet az ég felé fordítottam – a csillagtalan ég felé, s amelyen immár csupán felhők, esőpászmák és villámok tünedeztek elő időnként.
Egyike volt a legegyszerűbb igézeteknek. Majdhogynem ezt tanítják meg elsőként.
Remoralizálás.
Különösebb pontosítás nélkül.
– Ne tedd! – kiáltotta Geszer. – Ne merészeld!
Egy nekiveselkedéssel elmozdult a helyéről, eltakarva előlem Szvetlánát és Jegort. Mintha bizony ezzel megzavarhatta volna az igézetet. Nem, most már nem lehet leállítani.
Egy az emberek számára láthatatlan fénysugár fakadt a tenyeremből. A szemenként, könyörtelenül és kíméletlenül gyűjtögetett erőrészecskék összessége. Rózsák bíbor lángja, bazsarózsa halvány pírja, őszirózsák sárgája, fehér kamillavirág, majdhogynem fekete orchideák.
Zavulon halkan vihogott mögöttem.
Kezében a krétával Szvetlána ott állt a Sors Könyve fölött.
Jegor pedig, széttárt karral, megdermedt.
Játékfigurák a táblán. Az Erő ott van a karjaimban. Még soha nem volt ennyi Erőm – ellenőrizetlenül, csurdulásig telten, készen arra, hogy bárkibe átömöljön.
Szvetlánára mosolyogtam. És azzal nagyon lassan arcomhoz emeltem szivárványos szökőkútként fényt árasztó tenyereimet.
– Nem!
Zavulon üvöltése nem csupán túlharsogta az orkánt – elnyomta azt. Az eget vakító villám fénye szántotta. A Setétek feje felém vetette magát, de Geszer elébe lépett, mire a Setét mágus megállt. Mindezt nem láttam – éreztem. Arcomat színes ragyogás öntötte el. A fejem szédült. Többé már nem éreztem a szelet.
Csakis a szivárvány maradt meg, a végtelen szivárvány, amelyben elmerültem.
A szél körülöttem kavargott, de nem ért hozzám. Szvetlánára néztem és hallottam, ahogy a láthatatlan fal, mely mindig közénk állt, egyszer csak széttöredezik. Töredezik – hogy aztán közös sorompók közé zárjon. Szveta kavargó haja puha hullámként terült el az arca körül.
– Mindent magadba öltél?
– Igen – mondtam.
– Mindent, amit csak összegyűjtöttél?
Nem akarta elhinni. Mindmostanáig nem hitte. Szvetlána tudta, mekkora árat kell fizetni a kölcsönvett Erőért.
– Az utolsó csöppig! – válaszoltam. Jól éreztem magam, meglepően jól.
– Miért? – a varázslónő kinyújtotta kezét. – Miért, Anton? Megállíthattad volna ezt a vihart. Emberek ezreit tehetted volna boldoggá. Hogy tehetted ezt... mindent magadra?
– Hogy ne hibázzak – magyaráztam. Még én éreztem magam kényelmetlenül, hogy ő, az eljövendő Hatalmas, nem ér föl egy ekkora csekélységet ésszel.
Egy pillanatig Szvetlána hallgatott. Aztán a kezében tartott tüzes krétára nézett.
– Mit tegyek, Anton?
– Már megnyitottad a Sors Könyvét.
– Anton! Kinek van igaza? Geszernek vagy neked?
A fejemet ingattam.
– Ezt inkább döntsd el magad!
Szvetlána elkomorodott.
– Anton, ennyi az egész? Hát csak ezért vettél magadhoz oly sok idegen Fényt? Ezért pazaroltad el a másodfokú mágiát?
– Értsd meg – nem tudtam megítélni, mennyi hit érződik a hangomban. Most még nekem is kevés volt belőle. – Olykor éppenséggel nem a tett a legfontosabb. Olykor a lényeg – a tétlenség. Van, amiről magadnak kell döntened. Tanácsadás nélkül. Mindegy, hogy ki adná: én, Geszer, Zavulon, a Fény avagy a Setét. Csakis magadnak kell.
Nemet intett a fejével.
– Nem!
– De igen. Magadnak kell döntened. És ennek felelősségét senki sem veszi le rólad. És bármiképp is cselekednél – mindenféleképp sajnálni fogod az elmulasztott tettet.
– Anton, szeretlek!
– Tudom. Én is szeretlek. Éppen ezért nem mondok semmit.
– Hát ennyit tesz a szerelmed?
– Csakis ez számít – a szerelem.
– Tanácsra van szükségem! – kiáltotta. – Anton, szükségem van a tanácsodra!
– Mindenki a maga sorsának kovácsa – feleltem. Ez egy kicsit még több is volt annál, amit mondhattam. – Dönts!
Kezében a kréta keskeny tüzes tűvé lobbant, midőn a Sors Könyve felé fordult. Nekilendült – hallottam, hogy ropognak az oldalak e vakító radír alatt.
Fény és Setét – hisz csak pöttyök vannak a sors könyvoldalain. Lendület. Cikornya.
Tüzes sorok sebes iramlása.
Szvetlána kinyitotta kezét, s azzal a Sors krétája a lába elé esett. Súlyosan, mintha ólomgolyó lenne. Az orkán azonban mégis lecsapott rá, de még idejében lehajoltam és tenyerembe rejtettem a krétát.
A Sors Könyve kezdett eltünedezni.
Jegor megingott, összegörnyedt, oldalra dőlt, térdét a mellkasához szorítva. Egy siralmas kis csomóvá gömbölyödött.
A köréjük húzott fehér kört már elmosta az eső, úgyhogy oda tudtam lépni. Leguggolván megfogtam a fiú vállát.
– Semmit sem írtál bele! – kiáltotta Geszer. – Szvetlána, csakis töröltél belőle!
A varázslónő vállat vont. Éppen engem mért végig, fölülről lefelé. Az eső, mely utat tört magának az eltünedező láthatatlan akadályon át, már átitatta fehér ruháját, organtinná[50] változtatta, mely már nem takarta el a testét. Nemrég még Szvetlána hófehér ruhába öltözött papnő volt, egy pillanat múltán pedig egy csatakos lánnyá vált, amint épp leeresztett karral álldogál a vihar kellős közepén.
– Ez volt a vizsgád – szólalt meg félhangosan Geszer. – Eljátszottad az esélyedet.
– Fénypárti Geszer, nem akarok az Őrségben szolgálni – felelte a leány. – Bocsásson meg, Fénypárti Geszer. De nem ez az én utam. Nem az én sorsom.
Geszer szomorúan ingatta a fejét. Többé már nem nézett Zavulonra, aki ott volt pár lépésnyire mellettünk.
– És... ennyi az egész? – kérdezte a Setét mágus. Rám nézett, majd Szvetára, végül Jegorra. – Semmit se tudtatok tenni?
Tekintetét az Inkvizítorra vetette – az fölemelte a fejét és rábólintott.
Többé már senki sem felelt neki.
Zavulon arcán egy mesterkélt mosoly jelent meg.
– Micsoda erőfeszítések, aztán meg az egész bohózatba fúl: vajúdtak a hegyek, és egeret szültek. Méghozzá csakis azért, mert egy hisztérikus leányka nem akarta dobni határozatlan szerelmesét. Anton, teljesen lelomboztál. Szvetlána, te viszont megörvendeztettél. Geszer – a Setét a főnökre pillantott –, kérlek, fogadd gratulációimat hasonszőrű munkatársaid kapcsán.
Zavulon háta megett megnyílt a kapu. Halkan röhincsélve lépett be a fekete felhőbe.
A föld felől súlyos sóhajt hallottam. Nem láttam, de tudtam, mi zajlik. A Setét járőrök, egyik a másik után kiléptek a homályból. Az épület körül parkoló kocsikhoz vetették magukat, igyekeztek minél messzebb vinni őket a fáktól. Görnyedezve a szomszéd házakhoz szaladtak.
Nyomukban pedig a Fénypárti mágusok is elhagyták a kordont. Egynémelyek holmi egyszerű és érthető emberi tennivalók kedvéért. Ám a többségük, és ebben biztos voltam, a helyén maradt, miközben egyre csak fölfelé pillantgattak, az épület tetejére. Tigrincs, biztos, ami biztos – bűnbánó képpel. Szemjon egy Másféle komor mosolyával, mint aki látott már ennél különb viharokat is, Ignát pedig – elmaradhatatlan őszinte együttérzéssel.
– Nem tudtam megtenni – mondta Szvetlána. – Geszer, bocsásson meg. Nem tudtam.
– Nem tudtad – feleltem. – De nem is kellett megtenned...
Kinyitottam a tenyeremet. Ránéztem a krétadarabkára, amely az én kezemben csak egy darab nedves-ragadós krétává lett. Egyik végén hegyes. Másik végén szabálytalan törésnyom – valami hiba volt a kréta körül...
– Már rég rájöttél? – kérdezte Geszer. Hozzám lépett, leült mellém. A pajzsa fölénk borult, s az orkán bőgése elhalkult.
– Nem. Épp csak most.
– Mi zajlik itt? – kiáltott föl Szvetlána. – Anton, végtére is... mi zajlik itt?
Geszer felelt neki:
– Mindenkinek megvan a maga sorsa, leányom. Van, aki arra rendeltetett, hogy mások életét irányítsa és birodalmakat rontson. S van, akinek csak élni kell.
– Miközben a Nappali Őrség a cselekedeteidet leste – magyaráztam –, Olga fogta a kréta másik felét és átírta valaki sorsát. Úgy, hogy az a Fény kedvére legyen.
Geszer fölsóhajtott. Kinyújtotta kezét, megérintette Jegort. A fiú mocorogni kezdett, majd megpróbált fölállni.
– Mindjárt, mindjárt – szólt nyájasan a főnök. – Minden véget ért, a végéhez közelít.
Átöleltem a fiú vállát, fejét a térdemre fektettem. Ismét elcsitult.
– Áruld el, miért? – kérdeztem. – Ha úgyis előre tudtál mindent?
– Még nekem sem adatott meg mindent tudnom.
– Miért?
– Hát azért, hogy minden természetesnek tűnjön – felelte kissé háklisan Geszer. – Zavulon csak így hihette el a történteket. Mind a terveinket, mind pedig a vereségünket.
– Ez nem magyaráz meg mindent, Geszer. – A szemébe néztem. – Messze nem mindent!
A főnök fölsóhajtott:
– Rendben. Igen, másképp is cselekedhettem volna. S akkor Szvetlána Hatalmas Varázslónővé lesz. Vágyai ellenében. Jegor pedig, noha az Őrség már így is adósa, akarata ellenére a játékszerünkké válik.
Kivártam. Nagyon szerettem volna megtudni, hogy vajon az egész igazságot elmondja-e Geszer. Legalább egyszer.
– Igen, így is cselekedhettem volna – Geszer fölsóhajtott. – Csakhogy, fiacskám... Mindaz, amit tettem, a Fény és Setét nagy harca mellett, mindaz, amit a 20. században tettem, egyetlen egy valamit szolgált... magától értetődően nem az ügy kárára...
Egyszeriben megsajnáltam. Kibírhatatlanul sajnáltam. Igen, a Hatalmas Mágus, a Fényességes Geszer, szörnyetegek pusztítója és államok őre, ezer év óta először kénytelen volt a teljes igazságot elmondani. Mely aztán nem volt annyira szép és magasztos, mint aminek ismételgetéséhez hozzászokott.
– Nem kell, tudom! – rikkantottam.
Ám a Hatalmas Mágus a fejét csóválta.
– Mindaz, amit tettem – tagolta Geszer –, csakis egy célt szolgált. Hogy rákényszerítsem a vezetőséget: teljes egészében szüntesse meg Olga büntetését. Hogy végre visszakaphassa minden erejét, és újból kezébe vehesse a Sors krétáját. Velem egyenrangúvá kellett válnia. Különben a szerelmünk kárhozatra ítéltetik. Én pedig szeretem őt, Anton.
Szvetlána elnevette magát. Fölöttébb halkan. Arra gondoltam, hogy fölpofozza a főnököt – de vélhetően még mindig nem ismertem ki eléggé. Szvetlána térdre ereszkedett Geszer előtt és megcsókolta a jobb kezét.
A mágus összerezzent. Mintha elvesztette volna véghetetlen erejét: a védőernyő remegni kezdett, olvadozott. Az orkán bömbölése újból elborított bennünket.
– És most mi lesz: újfent megváltoztatjuk a világ sorsát? – kérdeztem. – Mintegy piszlicsáré magánügyeink mellékhatásaként?
Bólintott. Aztán megkérdezte:
– Nem örülsz ennek?
– Nem.
– Mit is mondhatnék?... Nem lehet teljes egészében nyerni. Nekem legalábbis nem sikerült. És neked sem fog.
– Tudom – mondtam. – Persze, hogy tudom, Geszer. De akkor is... annyira akaródzik...

 

Moszkva, 1998. január-augusztus

 

 

 

A könyv szövegében az alábbi együttesek dalainak részletei szerepelnek:

„Piknik”,
„Voszkreszenyije”,
„Szplin” és
„Blackmore's Night”.

 

 

 

Jegyzetek:

1. Cshojon: a koreai mitológia egyik szereplője, arcmását a gonosz szellemek távol tartására használták.

2. Alisza, Piknik: '80-as években alakult orosz rockegyüttesek.

3. Orosz bulvárlap.

4. Kb. mint a BNV (Budapesti Nemzetközi Vásár), ill. a HUNGEXPO Budapesti Vásárközpont.

5. Utalás a dekabristák 19. századi felkelésére.

6. A XIX. Század elején a cári önkényuralom ellen küzdő orosz nemesi forradalmárok; mozgalmukat kíméletlenül letörték, tagjaikat kivégezték vagy Szibériába száműzték.

7. Palasz: bolyhok nélküli szőnyeg.

8. Hipoglükémia: a vér túlságosan alacsony cukortartalma.

9. '80-as évekbeli, népszerű orosz rockzenekar.

10. Alekszej Romanov, a Voszkreszenyije (Feltámadás) együttes vezetője-dalszerzője-énekese-gitárosa.

11. Az egykori szovjetunióbéli ellátási gondok emblematikus figurája volt a csontsovány, kékes erekkel „díszes”, hatósági pecséttel ellátott szárnyas.

12. Tübetejka: hagyományos négyszögletes keleti kis sapka.

13. Ellenforradalmi banditák, martalócok az 1910-es és '20-as évek Szovjetuniójában.

14. Szvetlána beszélő névvel bír: nevében, ill. becenevében (Szveta) a regény egyik alapfogalma, a „szvet” – fény, világ(osság) szógyök található.

15. Csontok és ízületek nem fertőző gyulladása.

16. Gyors hatású fájdalomcsillapító.

17. Carroll, Lewis (1832-1898): angol író, költő, matematikus, groteszk versek és mesék szerzője.

18. Utalás Carroll Alice csodaországban című nonszensz meseregényére.

19. A 2. világháború idején az ostrom alá vett Leningrád ellátását biztosító útvonal a Ladoga-tó jegén.

20. A Kaukázus és Európa legmagasabb hegycsúcsa (5642 m).

21. Moszkva egyik, részben föld alá vezetett és beboltozott folyója.

22. A '80-as években alakult, ma is működő zenekar vezetője-dalszerzője, Edmund Skljarszkij.

23. Hosszú szárú, puha bőrből való keleti csizma.

24. Kelet-európai normannok, az óorosz államalapítás korában az egyik vezető réteg a szláv törzsszövetségen belül.

25. CSEKA: a Csrezvicsajnaja Komisszija (szó szerint: Rendkívüli Bizottság) rövidítése. A KGB jogelődje, az első szovjet titkosrendőség.

26. FSZB: a Fegyeralnaja Szluzsba Bezopasznosztyi (szó szerint: Szövetségi Biztonsági Szolgálat) rövidítése. A KGB jogutódja, napjaink Oroszországának titkosszolgálata.

27. Újoroszok (novije russzkije): újgazdag oroszok.

28. Poe, Edgar Allan (1809-1849): amerikai író, költő, kritikus. Novelláiban és veseiben a romantikus halál- és érzelemkultusz képviselője.

29. Edgar Allan Poe: A Csend szonettje (Sonnet-Silence); TAndori Dezső fordítása.

30. Blok, Alekszandr Alekszandrovics (1880-1921): orosz szimbolista költő.

31. Gumiljov, Nyikolaj Sztyepanovics (1886-1921): orosz költő és katonatiszt, a szimbolistákkal szembeforduló ún. akmeista mozgalom megalapítója. Összeesküvés vádjával a CSEKA kivégezte.

32. A Piknik orosz rockegyüttes Érdekes (Intyereszno) című száma 1988-ból.

33. Moszkvában éjjel 1-ig közlekednek a metrószerelvények.

34. A Piknik együttes Nincsenek partok (Nyet beregov) című száma.

35. Surik: a '60-as évek népszerű szovjet vígjátéksorozatának főhőse, a kétbalkezes egyetemista prototípusa.

36. Desert Eagle – pisztolyfajta.

37. Moszkva egyik városrésze, nagy zöld területtel, kb. mint a Városliget.

38. „Lesz rubjat – scsepki letyjat.” Sztálin elhíresült szólása önnön „világjobbító” diktatúrájának működési mechanizmusáról.

39. Vendégasztal.

40. Üdülőhely Lettországban.

41. Fekete-tenger melléki üdülőhely Grúziában.

42. Egyfajta rablóhús: szabadtűzön nyárson sütött birkahús.

43. Oroszország távol-keleti tengermelléke.

44. Alekszandr Kuprin (1870-1938): orosz író, műveinek gyakori témája a züllés, a társadalom peremére szorult emberi sorsok. Párizsi emigrációban hunyt el.

45. Népmesei motívum.

46. '90-es évekbeli orosz zenekar.

47. Érvek és Tények – népszerű moszkvai hetilap.

48. Moszkva régi központi utcája, kb. mint nálunk a Váci utca.

49. Jellemző stílusú orosz népművészeti fafaragványok (kanalak stb.), kb. mint a szuvenírnak szánt „eredeti” matyó hímzés.

50. Merevített, ritka szövésű pamutszövet.