Konrad Lorenz
„MENTSÉTEK MEG A REMÉNYT”
Beszélgetések Kurt Mündllel
(Tartalom)
Hogyan született ez a könyv?
1978 októbere borzasztóan esős volt. Egy ilyen esős napon beállított hozzám barátom, Robert Czeck, a szállítókocsijával és azzal a felkiáltással, hogy „Gyere velem Lorenz professzorhoz!”. Czeck, foglalkozására nézve állatkereskedő, Konrad Lorenz úgynevezett „házi szállítóinak” egyike volt, ő látta el rendszeresen korallhalakkal a Nobel-díjas tudóst.
Mivel gyerekkorom óta csak úgy faltam mindent, ami Konrad Lorenz tollából származott, szinte felfoghatatlan volt számomra, hogy egy ilyen „kerülő úton” személyesen is megismerkedhetek bálványommal.
Alig két óra múlva – kissé reszkető térdekkel – szemtől szemben álltam ezzel a világhírű, hófehér hajú és szakállú emberrel. A fölöttébb barátságos fogadtatástól aztán újra a rendes ritmusban vert a szívem, s a legjobb hellyel kínáltak a „nagy akvárium” előtt.
Lorenz nagyon örült az áhított ajándéknak, s gyermeki örömében sietve látott hozzá, hogy a halakat tüstént kiszabadítsa a műanyag zacskókból és az új kísérleti állatokat elengedje a harminckétezer literes akváriumban. Szemmel láthatóan elégedett volt a gyarapodással, és élvezettel süppedt egy öreg bőrfotelbe, s lelkesen mesélni kezdett a korallhalakról. Hosszabb idő eltelte után a következő kérdést intézte hozzám: – Érdeklik a tengeri halak is?
Azt válaszoltam, hogy „szakterületem” a Ranidae (békafélék) és a Colubridae (siklófélék), és hogy már iskoláskorom előtt egy tűzszalamandrát tartottam „háziállatként”. Konrad Lorenz nevetve a térdnadrágjára csapott, és azt mondta: – Ez aztán a furcsa véletlen, az én első állatom is egy tűzszalamandra volt! – Ezzel meg is teremtettük az élénk eszmecsere alapját. Az órák csak úgy röpültek, és a Nobel-díjas tudós a következő szavakkal búcsúzott: – Remélem, alaposan megfertőztem a gondolataimmal, és ha valamire szüksége van, csak jöjjön!
A „fertőzés” olyan erős volt, hogy már két hét múlva újra a Lorenz-ház vendége lehettem, és az ebédnél a pompás húsos hasé és a puding után – amely szintén felséges volt – arról a titkos tervemről beszéltem, hogy szeretnék egy képekkel illusztrált könyvet írni a hazai erdőkről. Konrad Lorenz egyáltalán nem tartotta őrültségnek a tervemet – bár akkoriban mégis csak tizenkilenc éves voltam –, hanem miután átnézte a meglevő anyagot, megígérte, hogy előszót ír hozzá. A boldogságom akkor lett teljes, amikor bejelentette a feleségének:
– Képzeld el, fiatal barátomnak az a nagyszerű ötlete támadt, hogy könyvet ír az erdőről!
Akkoriban még nem sejtettem, hogy nem ez lesz az utolsó előszava; Konrad Lorenz sok-sok alkalommal, önzetlenül támogatott tudományos újságírói pályámon, nemcsak esszéket írt, hanem bevezetőket mondott későbbi tévéfilmjeimhez, és mindig készségesnek mutatkozott, ha interjúról volt szó.
Időközben tíz év telt el, s számomra felejthetetlen órák, délutánok és esték a Lorenz-házban, a „Lorenz-kertben” és abban a helyiségben, ahol az akvárium volt. Ezek alatt az évek alatt állandó kísérőm volt a magnószalag, ha az utam Lorenzhez vezetett, ugyanis abban a kegyben részesültem, hogy évente többször megjelenhettem nála, nemcsak hivatásomnál fogva, hanem mint magánember is. Igazi jó beszélgetéseket folytattunk, amelyeknek már semmi közük sem volt a riporter és az interjúalany megszokott kérdés-felelet játékához. Így kerekedett a legkülönbözőbb témákból egy felbecsülhetetlen gyűjtemény.
1988 nemcsak Konrad Lorenz nyolcvanötödik születésnapjának esztendeje, hanem számomra is „kerek évfordulót” jelez: tizedik éve folytatom párbeszédemet azzal az emberrel, akinek oly sokat köszönhetek.
Ezért is érzem kötelességemnek, hogy ezeket a beszélgetéseket könyvvé formáljam, és mások is részesei lehessenek Konrad Lorenz, az ember és a tudós komplex gondolatvilágának, aki annak ellenére, hogy szigorú bírája korunk emberiségének, mégsem adta fel az Emberbe vetett hitét.
Kirchstetten, 1988. augusztus 15.
Kurt Mündl
„Ha nem kerültem volna már kisgyermek koromban személyes kapcsolatba vadon élő állatokkal, akkor talán mérnök lett volna belőlem.”
Önről már nagyon sok mindent megírtak. Hogyan vázolná saját maga tudósi életútját?
Minden azzal kezdődött, hogy azt hitték, egy mióma vagyok. Anyám mégiscsak túl volt a negyvenedik évén, és noha én nem voltam nem kívánt gyerek, mert a szüleim tulajdonképpen vágytak rám, most mégis úgy meglepődtek, hogy először nem is akarták elhinni a dolgot.
Ahogy mondtam, első állomás: a mióma. Utána viszont olyan gyorsan növekedtem, hogy azt hitték, talán rosszindulatú daganat vagyok. Ezt furcsamód Chrobak diagnosztizálta, az ismert szülész, aki a császári család orvosa volt, mivel apám, maga is orvos – ortopéd sebész – lévén, persze szakmai okokból más apáknál is sokkal jobban aggódott amiatt, ami ott anyám hasában nőtt. Ezért küldte el a híres Chrobakhoz, aki azt mondta, hogy én biztosan egy mióma vagyok. Amikor aztán anyám néhány hét múlva a helyes diagnózissal visszament Chrobakhoz, a dolog anekdotává vált. Az ismert szülész ezt mondta:
– Hja, nagyságos asszonyom, hát ki gondolt volna ilyesmire?
Mire anyám nagyon találóan:
– No, egy ismert szülész azért ilyesmire is gondolhatott volna...
Apám azonban még sokáig nem nyugodott meg. Komoly kételyei voltak, hogy ilyen, viszonylag idős szülők gyermeke lehet-e még igazából „teljes értékű”. De hát végül is megkaptam Kant tanszékét Königsbergben és a Nobel-díjat is, ez azért egészen tűrhető eredménynek nevezhető.
Amikor a világra jöttem, bátyám már tizennyolc éves volt, és van egy igazán mulatságos fénykép, ahol Adolf bátyám mellett állok egy széken – éppen akkor tanultam meg állni –, a képaláírás pedig így hangzik: „A két egyéves”. Én pont egyéves voltam, bátyám pedig az egyéves önkéntesek egyenruháját viselte.
Életemre szerencsés véletlenek sora jellemző. Mindenekelőtt nagy szerencse, hogy vidéken nőttem föl, egy nagy kertes házban, olyan szülőkkel, akik lehetőleg nem korlátozták a szabadságomat. S életutamon már nagyon korán találkoztam az állatokkal.
Köztudott, hogy a gyerekek mindenfélét utánoznak. Játszanak „kacsát”, játszanak „nyuszit”, játszanak „mozdonyvezetőt”. A legtöbb gyerek „mozdonyvezetőt” játszik. Az én első játékom „bagoly” volt.
Azért akartam bagoly lenni, mert annak nem kell este lefeküdni. És a nagy Caryát, a nagy hikkori-diófát itt a ház előtt még most is „bagolyfának” hívják a mi családi nyelvünkön, mivelhogy azon játszottam baglyot. Fiatalabb fa korában a Caryára remekül fel lehet mászni, mert sok vízszintes ága van. Az egyik törzse volt az enyém, a hátulsó, a nehezebben megmászható a későbbi feleségemé, aki idősebb volt nálam, és jobban tudott mászni, mint én.
Szóval a bagoly volt az ideálom.
Azután úszni tanultam, és körülbelül ezzel egy időben másképp is kapcsolatba kerültem a vízzel. Kaptam ugyanis egy tűzszalamandrát, aminek kicsinyei lettek. A tűzszalamandra lárvái voltak első akváriumi állataim. Most már nem tetszett, hogy a bagoly nem tud úszni, és éppen ekkor „találkoztam” egy könyvvel, Selina Lagerlöf könyvével: A kis Nils Holgersson utazása a vadludakkal. Élettörténetem furcsa egybeesésé ez barátoméval, Karl Popperével, aki szintén azt mesélte, hogy ez volt az első könyvélménye. „Csakhogy – mondta Popper egy televízióadásban – én Selma Lagerlöfbe szerettem bele, a Konrad Lorenz pedig a vadlibákba.”
Erre aztán vadliba akartam lenni. De mindenáron! És játszottam is kacsát, aztán – mivel „valamivé válni” vagy „valamit birtokolni” a gyerek számára szinte ugyanaz – azt akartam, hogy legalább legyen egy libám. Ezt azonban anyám nem engedte meg, mert a liba sok kárt tesz a kertben, és így be kellett érnem egy kiskacsával. Apám ellenezte, mert úgy gondolta, hogy egy ötéves kisfiú egy kiskacsát csak elpusztíthat, agyonkínozhatja és így tovább.
De volt nekem egy dajkám, a Resi Führinger, aki Alsó-Ausztria északi részéről származott, jómódú birtokos parasztcsaládból. Ez a család a gyerekeit Bécsbe küldte, hogy szobalánynak tanuljanak. És a Resinek aranykeze volt az állattartáshoz. Ő nevelte fel a tűzszalamandra lárváit is, nem akarom azt állítani, hogy én neveltem fel őket, mindenesetre életben maradtak. És a kacsa is életben maradt.
Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna; rossz lelkiismerettől gyötörve nagyon is jól megértettem, hogy a kiskacsa „sír”. „Pi-pi-pi” – sírta a kiskacsa. Akkoriban már ismertem a kacsa vezetőhangját – szép teljesítmény ötéves korban –, és mondogattam az „oarrk pu pu pu oarrk oarrk oarrk pu pu pu” vezetőjelet. És emlékszem, ahogy ez a kiskacsa egyszer abbahagyta a sírást, és a „pi-pi-pi” helyett a „pipipp pipipp pipipp” beszélgetőjelet adta le, és aztán észrevettem, hogy követni kezd. Ezzel tulajdonképpen felfedeztem a bevésődést.
Ezek a kisgyermekkori történetek megmaradnak az ember emlékezetében, és ha ma nekem, bizonyára jogosan, életem legfőbb műveként az evolúciós ismeretelméletet „róják fel”, akkor abban nagy szerepet játszik az a mindenkori szilárd meggyőződésem, hogy az állatok lényegüket tekintve rokonaink. Hogy az állat ugyanolyan élőlény, mint én, nem jobb vagy rosszabb semmivel sem. Meg voltam győződve róla, hogy a kiskacsa sír, és megpróbáltam megvigasztalni. És ez az ősi-egyszerű viszonyulás az emberhez, a „teremtményhez”, talán a legfontosabb, amit neveltetésemnek köszönhetek.
A történet aztán folytatódik: beleszerettem tehát a kacsákba, különböző fajtáim voltak, érdekeltek a kacsafajok. Aztán az akvárium következett, halakat tenyésztettem – az akváriumot mint nevelőeszközt, amikor csak tudom, propagálom. Elhatároztuk, hogy a következő Konrad Lorenz-díjat nem egy meghatározott személynek adjuk, hanem sok gyereknek, hogy vegyenek rajta akváriumot, és egy év múlva annak adjuk a díjat, amelyikük a legjobb akváriumot mutatja be. Nagyszerű ötlet! Teljesen megfelel az elképzeléseimnek, ugyanis az én esetemben az akvárium személyiségformáló eszköz volt. Az akváriumon keresztül a gyerekek ökológiát tanulnak. Ez mesterséges zárt rendszer, mely teljes egészében összeomolhat. Igen korán megtanulhatja az ember, hogy létezik egyfajta túlnépesedés: az ember nem tud ellenállni annak, hogy újabb és újabb halakat vegyen, és egyszer csak „odavan” az egész, váratlanul felborul a rend.
Szóval ismertem a halakat, különböző és rokon fajtákat, elevenszülő fogaspontyokat és bölcsőszájú halakat. Mint már említettem, ismertem a különböző kacsafajokat. És tulajdonképpen paleontológiát akartam tanulni. Ehhez megint tartozik egy történet: a hikkoridiófa alatt ültem, és mézes kenyeret ettem. Egyszer csak jött egy darázs, rászállt a mézre, s anyám félelmében el akarta zavarni. Apám azonban megakadályozta, és megmutatta nekem a darazsat, a potrohát, a lélegző potrohát, ahol a szelvények teleszkóphoz hasonlóan egymásba csúsznak. Elmesélte, hogy ez egy rovar, és hogy szelvényekből áll, ezek mozognak ott olyan szépen, lélegzetet véve. Megértette velem, milyen szép egy darázs, hogy egyáltalán nem valamiféle csúf lény.
Ez úgy belém vésődött, hogy még ma is egészen pontosan emlékszem, hol történt. Furcsamód az ember ezeknél a történeteknél mindig egész pontosan emlékszik, hol estek meg: ez itt a diófa alatt az asztalnál. Kicsivel később találtam egy földigilisztát, amely mászás közben összehúzta és széthúzta szelvényeit, éppen mint egy teleszkóp. Megkérdeztem akkor apámat, hogy a földigiliszta is rovar-e, az apám erre nem tudott felelni. Mint orvos nem tudta rá a pontos választ. Kevéssel azután kezembe kaptam Wilhelm Bölsche A teremtés napjai című könyvét, amelyben egy ábra az archeopteryxet mutatta, azt az ősmadarat, amelynek még fogai voltak az állkapcsában, és hosszú gyíkfarka volt, ahol a forgókban egy-egy pár toll rejlett. Ekkor vált világossá a számomra – igazán okos gyerek lehettem –, hogy a földigiliszta ugyanolyan viszonyban van a darázzsal, mint az archeopteryx a mai madárral! Kérem, esküszöm, hogy nem vágok fel.
Hogy milyen korai volt ez, abból is kitűnik, hogy Bölsche könyvét még úgy olvasták föl nekem! És hat-hét éves koromban már folyékonyan olvastam, ez tehát még előtte volt. Ennek a Bölsche-könyvnek az ábráit még ma is le tudnám önnek emlékezetből rajzolni. Többek között volt ott egy Anglicus, tehát egy ősrák is. És nagyon jól emlékszem rá, hogy Resi nem tudta kiejteni a latin neveket. Ezenkívül őshüllőket, Iguanodonokat is lehetett látni – watt-tengerbe merülő Iguanodonokat. És biztosan tudom, hogy ezt a Resi olvasta föl, mert mindig rosszul, „Igonaudonoknak” ejtette, és későbbi feleségem meg én – szomszéd gyerekek voltunk ugyanis – utána állatosdit, „igonaudonosdit” játszottunk. E célból régi locsolócső darabjait raktuk a nadrágunk korcába, így húztunk egy farkat magunk után, a hüvelykujjunkat felfelé fordítottuk – tudja, az Iguanodon tövissé alakult hüvelykujját fegyverként használta –, és „Igonaudonokként” ünnepélyesen lejtettünk végig a kertben!
Ez idő tájt már útravalóul kaptam a törzsfejlődés, a filogenezis, az evolúció fontosságának a tudatát. Olyan nagy hatással volt rám a Bölsche-könyv, hogy erre föl természetesen paleontológus akartam lenni. Azt gondoltam, hogy a paleontológia, tehát a megkövesedett, fosszilis állatok és növények tanulmányozása lehet a világon a legérdekesebb. Hogy a törzsfejlődés, az evolúció maga „a” világrejtély, az teljesen világos volt számomra. És emlékszem, hogy egy vorderbergi kiránduláson mindazt elmeséltem apámnak, amit a Resitől hallottam.
Gyerekkoromban rettenetesen sokat fecsegtem és beszéltem, úgyhogy apám gyakran mondta könyörgő hangon: „Hallgass már el egy pillanatra!” Ezen a vorderbergi kiránduláson nem szólt semmit, csak hallgatott engem. Mialatt elmagyaráztam neki az egész evolúciót, elismerően mosolygott, és kedvesen figyelt. Hirtelen megvilágosodott a tudatom, lelkem mélyéből megharagudtam apámra, amiért ilyen fontos dolgot tudott, és nem vette a fáradságot, hogy elmesélje nekem. E miatt a gyermekkori élmény miatt sokáig élt bennem a vágy, hogy paleontológiai tanulmányokat folytassak. Apám azonban ellene volt, és azt akarta, hogy orvosnak tanuljak. Mint rendes, engedelmes fiú, később ezt is elvégeztem, és egyáltalán nem tettem rosszul, mert így rögtön kapcsolatba kerültem Ferdinand Hochstetterrel, aki anatómiát adott elő. De ez az ember nemcsak anatómus volt, hanem összehasonlító anatómus is, és legfőképp összehasonlító embriológus.
Hochstetterben megvolt az az adottság, hogy nagyon világosan és módszeresen megértesse az emberrel annak az útját-módját, hogy a ma élő állatfajok hasonlóságai és különbségei alapján hogyan rekonstruálható a törzsfejlődésük. Még szinte ma is hallom Hochstetter szavait: – Ne mondjanak olyat, hogy „primitív állat”, primitív állatok nincsenek, csak primitív jelleg.
Így tehát még a hidasgyík is korunk állata! Csodálatos!
Azt szoktam mondani: tizennyolc-tizenkilenc éves fejjel sokkal butábbnak kellett volna lennem, hogy ne vegyem észre: az a módszer, amelyet Hochstetter a morfológiában kidolgozott és nekem átadott, nem alkalmazható minden változtatás nélkül a kacsák és cichlidák viselkedési jegyeire. És ezzel meg is született az összehasonlító magatartáskutatás! Ugyanebben az évben ismerkedtem meg a felfedezésem felfedezőjével, vagyis Oskar Heinrothtal, aki szintén összehasonlító magatartáskutatással foglalkozott, és a Közép-Európa madarai című, forradalmi jelentőségű könyvet írta. Évekkel később fedeztünk fel együtt egy amerikait, Charles Wittmant, aki Heinroth előtt már tíz évvel, tehát 1899-ben megírta ugyanazt. Heinroth 1914-ben, én körülbelül – hát igen, 1923-ban. Nos, megvolt tehát a lehetőségem, hogy „összehasonlító magatartáskutatást” folytassak. Az összehasonlító pszichológia docense lettem, és „faképnél hagytam” az anatómiát, hogy egyetemi tanári képesítést szerezzek összehasonlító anatómiából. Akkoriban nem volt szokás, hogy valaki két fakultáson is tanársegéd legyen – a pszichológia ugyanis a filozófiai fakultáshoz tartozott.
Ekkor újból jött egy szerencsés véletlen. – Tehát: első szerencsém a Resi, második szerencsém Bölsche és Hochstetter, a harmadik nagy szerencsém pedig a königsbergi meghívás.
Az eredeti jelölt Eduard Baumgarten volt, egy wisconsini pragmatikus filozófus, aki meg is kapta a königsbergi meghívást, de félt Kanttól. Baumgarten együtt kamarazenélt Erich von Holsttal, és megkérdezte Erich von Holsttól: – Nem ismer egy olyan, biológiailag képzett pszichológust, akit érdekel az „a priori” és a veleszületettség?
Így kerültem szóba én, és így kerültem aztán Königsbergbe. Ott ütköztem bele Kant transzcendentális filozófiájába, és írtam meg első evolúciós és ismeretelméleti témájú munkámat. „Karli” Popper előtt!
Úgy szokott az lenni, hogy az új ötletek észrevétlenül, titokban növögetnek, mint a gombafonal a föld alatt, aztán különböző helyeken, itt is, ott is előbújik egy-egy gomba, és azt hiszik, hogy függetlenek egymástól. A gombák, mint az eredmény hordozói, azokat az embereket jelképezik, akik hirtelen a tudatára ébrednek egy új ötletnek.
Én mindig azt hangoztattam, hogy csak azért előztem meg Karl Poppert, mert szinte beleütköztem Kantba. De kiderült, hogy ez sem igaz így, mert pontosan száz évvel előtte Ludwig Boltzmann világosan megfogalmazta és leírta az evolúciós ismeretelmélet alapelveit, és azt kérdezte: „Mi lesz most a kanti apriorisztikus gondolkodási formából és szemléleti módból, hisz ezek mégiscsak az anyagi világgal való konfliktusban fejlődtek ki.” Következésképp az evolúciós ismeretelmélet első megfogalmazása Ludwig Boltzmann-nál található, és több mint százéves.
Életemben sokszor volt szerencsém a szerencsében – nem szerencsém a szerencsétlenségben, hanem a szó legszorosabb értelmében szerencsém a szerencsében. Például első háziállatom, a tűzszalamandra esetében: amikor hazavihettem, apám azt a szigorú feltételt szabta, hogy egy hét múlva a szalamandrát el kell távolítani, nehogy az ötéves gyerek agyongyötörje. Egy hetet, gondolta apám, csak ki fog bírni. Persze nem számított arra: mi lesz, ha a tűzszalamandrának utódai lesznek! Így aztán a tűzszalamandra visszakerült az erdőbe, én pedig megtarthattam a lárvákat. Ez természetesen meghatározó élmény volt számomra. A nagy kérdés az, hogy nyújtotta volna-e egy tűzszalamandra ugyanazt az élményt csupán egy hét alatt – pozitív értelemben –, mint a lárvák, amelyeknek hetekre és hónapokra van szükségük, míg teljesen átalakulnak. Ez tehát a gyerek számára hosszú megfigyelési és élményszerzési idő. Ha a tűzszalamandrának nem lettek volna kicsinyei, ki tudja, mi történt volna, talán minden egészen más irányt vesz.
Általánosságban elmondhatjuk: Ha nem kerültem volna már kisgyermek koromban tényleges kölcsönhatásba, meghitt, személyes kapcsolatba állatokkal, vadon élő állatokkal – a kis házikacsa lényegileg nem különbözik a kis vadkacsától –, akkor talán mérnök lett volna belőlem.
Nyugdíjba vonulása óta – kisebb megszakításoktól eltekintve – ön megint itt lakik Altenbergben, a szülői házban, Greifenstein mellett.
A ház és a kert; ezekhez hihetetlenül sok emlék fűz. Emlékek arról, hogyan kezdtem el a munkámat, emlékek a családdal, barátokkal és ismerősökkel töltött számtalan szép óráról. Ez a ház ugyanis velem körülbelül egy időben született. Mielőtt szüleim belefogtak az építkezésbe, ott laktunk „túlnan”, vagyis az utca túlsó oldalán, abban a kúriában, ahol most a nagy akvárium épült.
Éppen akkortájt született apámnak az a nagyszerű találmánya, hogyan lehet a csípőízületi gyulladásban szenvedő gyerekeken vértelen beavatkozással segíteni, nevezetesen egy korrigáló gipszkötéssel. És ehhez kapcsolódik egy másik nagy szerencse. Apámnak volt egy dúsgazdag amerikai páciense, éspedig egy húskonzerv-multimilliomos lánya. Mivel a férfi, aki remegett a lányáért, nyilvánvalóan elégedett volt apám munkájával, ezt a nagyvonalú honoráriummal is kifejezésre juttatta. Apámnak, úgy látszik, ez egy kicsit a fejébe szállt, így elhatározták, hogy házat építenek. Hozzátartozik a dologhoz, hogy egy különösen tehetséges építészre volt szükség, mert apám azt kívánta, hogy az épületben szecessziós és barokk elemek keveredjenek. Hogy ez meg is valósult, ahhoz jelentős mértékben hozzájárult, hogy anyám nemigen tudott beleavatkozni ezekbe az eseményekbe, mert főleg az én „leendőségemmel” volt elfoglalva. Ám az építészt nyilván túl magas követelmények elé állították, mert a munkálatok alatt szó szerint megbolondult, paralysis progressivában szenvedett. Hogy mennyire képtelen volt megbirkózni a problémákkal, az leginkább a felső szobákon látszik. A végén keletkezett egy olyan szoba, amelynek tizenhárom sarka van. Túlzás nélkül: tizenhárom sarka. Ezt a szobát sokáig én laktam, de nem hiszem, hogy bármi bajom származott volna belőle. Anyám később mindig azt mondta, hogy az építész betegsége minden emelettel súlyosbodott, és ez állítólag látszik is. Apámnak igazán tetszett a ház, de anyám sokszor mondta tűnődve:
– Teljesen elfuserálta, teljesen elfuserálta!
Az, hogy megismertem a feleségemet, közvetlen kapcsolatban áll a kertünkkel. Szomszéd gyerekek voltunk, és már iskolás korunk előtt ismertük egymást. A feleségem, lánykori nevén Gebhardt, egy híres kertészet tulajdonosának lánya volt, aki mellettünk lakott. Főkertésze mindig elhozta Gretlt a kerékpárján, ha dolga akadt a kertünkben. Ha úgy vesszük, Loise úr – így hívják ezt az embert – igen fontos személy volt az életemben. Még ma is magam előtt látom, ahogy a kormánynál ül. Feleségem örökölte a kertésztehetséget. Ha végignéz a kertünkön, az egész főleg a feleségem érdeme. Megvan ugyanis az a fölöttébb szerencsés adottsága, hogy a kertet úgyszólván félvad állapotban tartsa, mert nagy művészete abban áll, hogy a növényeket a Bécsi-erdőből hozza, amelyek aztán maguktól szaporodnak tovább.
Gretllel persze nagyon sokat játszottam mint gyerek, állatosdit és indiánost. Aztán mikor idősebbek lettünk, sok más fiatalember is legyeskedett körülötte, de mi azért elválaszthatatlanok voltunk. Mikor apám ezt észrevette, egy időre Amerikába küldött tanulni, mert az gondolta: mire visszajön, elfelejtik a dolgot. Azonban nem így történt, és mivel később Gretl is orvosnak tanult – akkoriban még viszonylag szokatlan volt, hogy egy lány orvos legyen –, hamarosan ő is egyetértett velünk. S Gretlből igazán jó és tehetséges nőgyógyász lett, és kezdetben ő tartotta el a családot, mert bizony a tanulmányaim, a kísérleteim, melyeket akkoriban kezdtem el, jószerével semmi pénzt sem hoztak. De aztán mindig valahogy kialakultak a dolgok, és jól alakultak. És a feleségem vendégszeretetét még ma is dicséri mindenki, aki ismeri, minden régi tanítványom és ismerősöm, akik igazán nagy számban fordultak meg nálunk, hisz mindig került kiadós étel és tea az asztalra. Ezzel kapcsolatban jut eszembe, hogy Gretl nemrég azt mondta:
– Ha meggondolod, igazán szép, hogy a tegnapi ifjoncokból mára mind doktorok és professzorok lettek.
Bizony, szép és teljes életünk volt. A feleségem sohasem hagyta el magát; egyszer, amikor valamelyik gyerekünkkel a terhessége utolsó idejében járt ő maga is, bement a klinikára, hogy egy szintén előrehaladott terhes asszonyon elvégezzen egy komplikált műtétet. És amikor utána megkérdeztem, hogy ment, azt válaszolta:
– Hát, egész jól, csak néha egymáshoz ért a hasunk. Különösen a kutyák iránti szeretetemben osztozott. Egyszer az egyik vendégünkre ez olyan mély benyomást tett, hogy így szólt: – Professzorné asszony, maguknál kutya is szívesen lennék.
Ön mint összehasonlító magatartáskutató egész életében tartott állatokat, és megfigyelte őket. Saját „háziállataival” biztosan rengeteg élményben volt része.
Mindenekelőtt meg kell mondanom, hogy nemcsak akkor kezdtem állatokat tartani, amikor tudományos célra kellettek, hanem egész életutam kezdettől fogva a legszorosabban összefonódott az állatokkal. Ebben biztos közrejátszott az a mérhetetlen előny is, hogy közvetlenül a Duna-parti rétek mellett laktunk, az ajtónk előtt terült el a Bécsi-erdő és persze egy nagy kert, ahol sok minden burjánzik, ami egy gyereket már az iskoláskor előtt lázba tud hozni.
Első állatom egy tűzszalamandra volt a Bécsi-erdőből, de hát erről már beszéltünk. Aztán folytatódott a kis házikacsával, amit felnevelhettem, és ezzel kapcsolatban jól emlékszem, hogy gyerekként mindig nagyon jól táplált voltam, mivel anyámnak az volt a véleménye, hogy a tuberkulózis csakis az éhezés betegsége. A tuberkulózist elkerülendő különösen örült, ha repetát kértem valamiből. A gyerekek persze egykettőre megtanulják, hogyan segíthetnek magukon. Ezért, ha „petíciót” akartam benyújtani, hogy kaphassak egy újabb állatot, természetesen sokkal könnyebben célhoz értem, ha így kezdtem:
– Kérek még egy vajas kenyeret. – Hozzá kell tennem, hogy e tekintetben a szüleim nagyon toleránsak voltak.
Mikor idősebb lettem, a legkülönfélébb állatokat gondoztam. Voltaképp akkor ugyanazt csináltam „szerelemből”, amit ma tudományosan folytatok. A kis kölyök ösztönös kíváncsisága fokozatosan a kutatásig fejlődött. Hiszen a tudomány a játékból jön létre. Ez tény. Be kell vallanom, ma leginkább attól szenvedek, hogy túl sok dolgot kell előre megterveznem, és jobban kell hogy érdekeljen a probléma megoldása, mint az egyes állatok. Kezdettől fogva, véletlenül vagy ösztönösen jól csináltam sok mindent. Mindig úgy tartottam: hogyha egy magasabb rendű állatot meg akarok ismerni, vele kell élnem. Mindig is idegen volt tőlem az az önhittség, amely a mai modern kísérleti kutatók sajátja, akik azt hiszik, minden kérdésre választ tudnak adni, ha egy állatot kizárólag kísérleti célból figyelnek. Ezenkívül igazán jó kérdések csak akkor adódnak, ha az állatot tényleg közvetlenül megismerjük. Szoros kapcsolatban kell vele élni, ami természetesen jókora áldozatkészséget követel, ugyanis egyvalamiben feltűnően hasonlítanak a kisgyerekek és a magasabb rendű állatok, mégpedig abban, hogy mindkettőben él az a leküzdhetetlen vágy, hogy pont a tiltott dolgokat műveljék. És ez persze elég sok problémát okoz.
Emlékszem, jó ideig tartottam egy makit, ez egy Lemuroida, vagyis félmajom. Vele az volt a gond, hogy a majmok természetükből adódóan nem lesznek szobatiszták. A konyha volt számára az egyik tiltott hely. Egy szép napon mégiscsak sikerült bejutnia. Mint magas intelligenciájú állat, persze rögtön érdeklődni kezdett minden új iránt, és egy óriási konyhakést, egy húsvágó kést elég vonzónak talált ahhoz, hogy magához vegyen. Amikor a konyhalány felfedezte a makit késsel a kezében, sikoltozva szaladt át a házon, mert attól félt, hogy a majom kárt akar tenni benne. Félelme természetesen alaptalan volt, mert az állat nem lehetett tudatában annak, hogy gyilkos szerszám került a kezébe. De ezt egy halálra rémült cselédlánynak nehéz megmagyarázni.
Kiváltképp szívesen emlékszem vissza arra a csókakolóniára, amelyiket szabadon tartottam, úgy, hogy keltetődobozokat raktam nekik a padlásra. Róluk tettem közzé első tudományos munkámat. Nagy szerencse volt, hogy elsőként a csókákkal kerültem össze, mert még ma sem igen tudnék náluk alkalmasabb kutatási alanyt elképzelni egy kezdő állatszociológus számára.
De igazán nagy élvezetet nyújtott a kertben lévő bakcsókolónia is. Ha látogatóim voltak, mindig nagy meglepetést tudtam szerezni, ha így szóltam: – Na és most elővarázsolok egy bakcsót.
– Go-ogg, go-ogg! – kiálltottam el magam, és máris odarepült a fenyők közül egy bakcsó. Dobtam neki egy halat, amit röptében elkapott, aztán a hallal együtt újra eltűnt a fenyőágak sűrűjében. Igazán pompás látvány volt. A bakcsók valóban a legszebb kísérleti állatok közé tartoznak, amelyekkel valaha rendelkeztem. Sajnos egy szomorú történet is kapcsolódik ehhez, mert az összes jegyzetem, amely ezekről az igen érdekes állatokról készült, eltűnt, odaveszett a háborúban. És emlékezetből ma már rég nem tudok eleget ahhoz, hogy tudományosan írjak róluk, pedig megérné. De hát ez már odavan, magammal viszem a sírba.
De a libákról, hála istennek, annyi feljegyzésem van, hogy egy egész termet megtölthetnék velük, és róluk szól majd a következő könyvem is, ezt már elhatároztam.
Volt egyszer lent a kertben egy liba- és kacsaúsztató, melyet saját kezűleg készítettem. Már nagyon-nagyon régen, a háború előtt volt ez, 1935/36-ban lehetett. Akkor már a legkülönbözőbb fajtájú kacsáim voltak. Apám nagyon szerette a libákat, és egyszer volt egy szokatlanul szelíd példányom. Ez a liba minden további nélkül bejött velünk a házba, ami a libáknál óriási önmegtagadást jelent, mivel kifejezetten rosszul érzik magukat, ha nem látják a szabad eget a fejük fölött. Ebbe a libába szerelmes volt egy gúnár, amelyik nem volt ilyen szelíd. Szerelemből azonban olyannyira legyőzte a félelmét, hogy követte a libát a tető alá. Ez a – számára biztosan súlyos – stresszhelyzet úgy ingerelte az emésztőrendszerét, hogy sűrűn odapiszkított, ami persze a szőnyegeknek nem tett nagyon jót: a foltok még ma is látszanak. És ahogy emlékszem, apám ezt valahogy kevésbé értékelte.
Később Buldernben, az intézetemben már korántsem volt olyan gazdag az állattenyészet, mert csupa olyan asszisztens vett körül, akik éppolyan szenvedélyes állatbolondok voltak, mint én. Ebből azonban nem akármilyen probléma származhat! Az a veszély fenyegetett, hogy a tudományos intézet rövid időn belül változatos állatkert lesz. Ezt csakhamar felismertük, ezért szent esküvéssel megfogadtuk egymásnak, hogy mindegyikünk csak azokat az állatokat tartja, amelyek valóban elengedhetetlenek a küszöbönálló tudományos kísérletekhez. Hiszen képzeljük csak el, ha mindenki olyan állatot tartana, ami neki személy szerint örömet okoz, akkor rövidesen állatgondozók lennének a tudományos munkatársakból! Az eskü nagyon ünnepélyes volt, épphogy meg nem pecsételtük a vérünkkel. Betartottuk.
A helyesen űzött állatimádatot azonban nem lehet eléggé dicsérni, ha érdeklődő laikusokról van szó, ám a laikus szót semmiképpen sem lekicsinylő értelemben használom. Ezek az emberek igazi specialistákká válhatnak, akik rengeteg jót tesznek.
Néhány éve bejelentkezett nálam egy férfi, s mikor aztán eljött, és megkérdeztem tőle, mit tehetek érte, előadta az elképzelését: gyöngybaglyokat szándékozik tenyészteni. Manapság, amikor ezek a csodaszép éjszakai ragadozó madarak egyre ritkábbak, természetesen felettébb dicséretre méltó gondolat. De gyöngybaglyokat fogságban tenyészteni, ez tényleg az ornitológia legnehezebb feladatai közé tartozik. A közelmúltig ugyanilyen nehéz volt a fajdokat, vagyis a nyír- és siketfajdot emberi gondozással eredményesen szaporítani. De hát jól van, beszéltünk még utána a megfelelő fészeknagyságról és arról, hogy milyen költési lehetőséget kell nekik biztosítani. A legjobb kívánságokkal búcsúztam a jóembertől, sok szerencsét kívántam neki, de be kell vallanom, anélkül, hogy túl sok reményt fűztem volna a tervéhez. Néhány év múlva, mikor már majdnem elfelejtettem az egészet, ugyanez a férfi újra jelentkezett nálam. Ekkor – nem minden kaján hátsó gondolat nélkül – megkérdeztem tőle:
– Nos, végül is hány gyöngybaglyot tenyésztett?
Mire a férfi: – Negyvenet!
Persze mélységesen megdöbbentem, azonkívül megszégyenültem, mert nem szabad lebecsülni egyetlen elkötelezett állatbarát képességeit sem. Aki állatot tart, azt is megtanulja, hogy nem szabad egyhamar feladni, még a látszólag reménytelen helyzetekben sem.
Évekkel ezelőtt egy állatkereskedőnél rendeltem egy tukánt. Ezeknek a madaraknak borzasztó nagy a csőrük a testük arányaihoz viszonyítva, és mivel még sohasem volt ilyen állatom, különösen kíváncsi voltam rá. Amikor kimentem védencemért a pályaudvarra – úgy adták fel nekem –, szomorú megállapításra jutottam. A madár végkimerülésben ült a földön, fejét hatalmas csőrére támasztotta, szeme félig csukva volt. Mindezek egy hullajelölt biztos ismérvei. Az éjszakát a tukán bizonyára valahol a szabadban töltötte, s mivel már érezhetően hideg volt az idő, jócskán megártott a trópusok lakójának. Persze enni sem evett semmit. Nem maradt más választásom, mint a kényszertáplálás, vagyis hogy megtömjem. Éjszakára aztán egy jól fűtött helyiségben hagytam, és másnap reggel azzal a biztos tudattal léptem a szobába, hogy ott egy madárhullát találok. De valami egészen más történt: egy igencsak virgonc, ám ugyanakkor sajnálatra méltó madarat pillantottam meg, amelyik meglehetősen élénken tanulmányozza a ketrecen kívüli világot. A tukán teljesen csupasz volt! A hidegsokktól úgynevezett kényszervedlés alakult ki nála, és egyszerre hullatta el az összes tollát, ami szerfelett bohókás látványt nyújtott, mert amúgy is hatalmas csőre így még nagyobbnak látszott. Viszont túl volt a nehezén. És néhány hónap múlva, miután már kinőtt a tolla, volt egy szépséges tukánom, ami még sokáig nagy örömet szerzett nekem. Ennyit a tukánról.
Otthonom közvetlen környékén is különös dolgokban, jobban mondva ritkaságszámba menő élményekben volt részem az állatokkal. Emlékszem, egyszer kirándultam a Bécsi-erdőbe, és rábukkantam egy vízisiklóra, amint éppen valamit bekapott. De mit! Egy tűzszalamandrát! Már félig eltűnt a sikló torkában fejjel lefelé, és már csak a két hátsó lába és a farka kandikált ki a szájából. Egyszóval ez igazi kuriózum, hiszen a tűzszalamandra nem egészen ártalmatlan. Ha az ember a kezébe veszi, az agyalapi mirigyei – melyek a hátgerinc két oldalán folytatódnak – váladékot termelnek, fehéres anyagot, amely ugyancsak maró hatású mindenféle nyálkahártyára, az emberére is. Ha az orrunkba, szánkba vagy szemünkbe nyúlunk, miután egy tűzszalamandrával játszottunk, nem egyhamar felejtjük el! És ez a kutyákra is érvényes. Ha egy fiatal, tapasztalatlan kutya sétál valakivel az erdőben, és ott egy nedves gödörben szalamandrát talál, s megpróbálja „játszva” elpusztítani, akkor villámgyorsan, panaszosan vonyítva és könnyezve-nyáladzva fog visszaloholni a gazdájához. Másodszor már nem próbálja meg. A szalamandra váladékának persze védő funkciója van, mert mint minden hamar kifáradó kétéltű, nem tud elég gyorsan menekülni – ami egyébként azzal függ össze, hogy a vérkeringésében összekeveredik az oxigénben szegény és az oxigénben gazdag vér. Ez igaz a békákra és a varangyokra is, amelyek pár ugrás után kimerülnek. De mint mondtam, ez a vízisikló lenyelte a tűzszalamandrát, annak ellenére, hogy élvezhetetlen volt neki, amire egyébként annak rikító színe is figyelmeztet. Esküszöm, hogy ezt nem találtam ki, saját szememmel láttam. Szóval ezek természetesen olyan kivételek, amelyek felejthetetlenek maradnak.
Valóban csodálatos élményeim vannak abból az időből, amikor altenbergi második otthonomnál a Duna völgyét még nem rombolták szét a folyami vízlépcső miatt. Gyönyörűek voltak a nyarak ezen az úgyszólván őserdei tájon. Nem sokkal a háború után, mikor az orosz hadifogságból visszatértem, volt egy rendkívül ügyes korcs kutyám, a Susi. Ez a kutya már magától megtanulta, hogy ha veszem a merítőhálót és a szállítótartályt, akkor a Dunához megyünk, ahonnan az akváriumi halaknak hordtam a táplálékot. Akkoriban ez még olyan ligetes táj volt, amilyet ma már alig talál az ember. Volt ott még minden: jégmadár, sárgarigó, gém és még sok más állat. Ennek az ősi tájnak az állóvizes ágaiban élhettek volna minden további nélkül krokodilok is, egyáltalán nem zavarták volna meg a képet. A krokodil azonban csak én voltam a forró nyári napokon. Órákig áztattam magam a térdig érő vízben, lustábban, mint egy krokodil, és néztem a kutyámat, ahogy puhatestűekre és pézsmapocokra vadászik. Apropó, krokodil! Bernd Hellmann barátomnak volt egyszer egy aligátora, az aligátorok pedig nem harapnak, éppúgy nem, mint a vízisiklók. S én elkövettem azt a leggyakoribb tudományos hibát, hogy általánosítottam, és azt gondoltam, hogy a krokodilok sem harapnak. Aztán egy napon betévedtem Bernd Hellmann szobájába, amikor nem volt otthon. Hogy teljék az idő, a terráriumhoz sétáltam. Ebben egy krokodil csücsült. Meg akartam fogni, és – cakk! – máris az ujjamon lógott. Aztán megfordult a saját tengelye körül, hogy kiharapjon magának egy darab húst. És éppen akkor, mikor kiszabadítottam magam, Bernd lépett be az ajtón, és úgy nevetett, majd meghalt: ő is ugyanezt csinálta, már túl volt a fájdalmas tapasztalaton, mivel éppen a klinikáról jött, bekötött kézzel!
Az embernek valamiképpen hozzátartozik az élményvilágához, hogy megfogja az állatokat, kapcsolatot teremtsen velük. Senki sem tartana kutyát vagy macskát, ha nem nyúlhatna hozzá. Néhány állatnál ez igen rosszul végződhet, lásd a krokodil esetét. Igazán veszélyessé bizonyos nagyság felett válik. De vannak már hüllők is, például a varánuszok, amelyek húsevők, és tekintélyes nagyságúra nőnek.
A Comodo-szigeti varánusz például több mint két méter hosszú. Természetesen szörnyű dolog, hogy Comodo szigetén, ahol ezek a hüllők élnek, kecskéket kötöznek karóhoz, hogy a varánuszok odamenjenek és széttépjék őket. Ezt a látványt kizárólag a turistáknak szánják. A varánuszok egyébként az emberre sem egészen veszélytelenek.
Vendégségben voltam egyszer egy külföldi állatkertben, és láttam ott Comodo-varánuszt is egy hatalmas terráriumban, amely már majdnem háznak számít. Az állatkert igazgatója, aki körbevezetett, láthatóan meglepődött, amikor megkértem, hogy bemehessek egy Comodo-varánusz-párhoz. Bementem, és egy spontán sugallat hatására a nőstény hátára hasaltam. Tetszett neki a test melege, mert minden hüllő változó testhőmérsékletű, a környezet hőmérsékletétől függ. De aztán hirtelen belém szorult a levegő, szusszanni se tudtam, mert a nagy varánuszhím rám telepedett. Egyszerre csak Comodo-varánusz-szendvics lett belőlem! Még ma is nagyon pontosan emlékszem, ahogy a szempilláim mögül, a vállam felett láttam a hosszú, húsos, villás végű nyelvet, ahogy a fejem mellett a kezem felé vonaglik. A Comodo-varánusz valószínűleg azt hitte, hogy tengerimalac vagy nyúl vagyok, más szóval: a tápláléka. Szóval kissé kényes helyzetben voltam! Biztosan nem tudott volna teljesen felfalni, de azért van annál kellemesebb, minthogy egy tekintélyes Comodo-varánusz az ember kezébe vagy más testrészébe harapjon. A végén mégis ép bőrrel úsztam meg, és egyetlen karcolás nélkül hagyhattam el a terráriumot. Csupán az állatkert igazgatójának arca volt kissé halovány.
Otthon mindig voltak vad állataim, a vad szónak nem „harcos”, hanem „vadon élő” jelentésében. Maga már ismeri a mostanra meglehetősen elalgásodott édesvízi akváriumot a kertre néző szobában, mellette áll az a kis kiszáradt márványkagyló a némileg ízléstelen Vénusz-szoborral a falmélyedésben. Régebben volt benne víz, és törpe búvárkacsákat tartottam itt. Elbűvölő állatok! Szabadon röpködtek a szobában, és ide is bejöttek, ahol most ülünk. És ami különös volt: a búvárkacsák megtanultak visszatérni a kis kagylóra. Ez nagyszerű teljesítmény, mert egy madár borzasztó nehezen érti meg, hogy a víz felszíne egyszer csak magasabban van, mint a környező talaj!
Így hát hosszú életem során a legkülönfélébb állatokat gondoztam. Egyszer egy újságíró megkérdezte:
– Mondja csak, hogy bírja ki a felesége, hogy az egész ház tele van állatokkal?
Viccel válaszoltam:
– De hát nem is látja őket, egész nap a klinikán van. – De komolyra fordítva a szót, feleségem megértése nélkül semmire se mennék. Mindig is szívből támogatott, aztán meg őbenne is nagy vonzódás alakult ki főleg a kutyák iránt.
Van még egy igazán jó történetem arról, mikor feleségemmel Hawaii szigetén voltunk. Egy pompás trópusi éjszaka előestéjén feleségemmel és egy ottani biológiai állomáson dolgozó hölggyel az erdőszélen sétáltunk. Közben az éjszakai állatok legcsodálatosabb hangkavalkádját hallottuk, amit csak el lehet képzelni. Megkérdeztem a kísérőnőnktől:
– Mondja, melyik az a madár, amelyik ott énekel? Mire a hölgy teljes meggyőződéssel így válaszolt: – Az nem madár, egy béka adja ezt a hangot.
Nem telt bele fél perc, a „béka” a fejünk fölött szállt tova. Vagyis a szakember is tévedhet!
Mutattak a feleségemnek többek között egy madárpókot is. A madárpók szelíd, és senkit sem bánt. Feleségem elég bátor volt ahhoz, hogy a kezébe vegye. Hirtelen azonban reflexszerűen megpróbálta lerázni – ez ellen nincs mit tenni, ez természetes akciója az ijedségnek –, és a madárpók éppen annak az embernek az arcába repült, aki megmutatta nekünk. Egy kicsit kínos volt!
Mostanra viszonylag nyugalom van nálunk a házban. Itt vannak a kutyák és a sámarigók, amik 1984 tavasza óta „énekelnek” a háttérben. Lent az akváriumban vannak a tengeri halaim, azaz főleg korallhalak. Jelenleg kb. harmincöt fajom van, és jóval több mint száz egyedem. Igen, ezenkívül még idesorolhatom legújabb szerzeményeimet; az egészen „hétköznapi” kanárikat. Barátomtól, Jürgen Nicolaitól ugyanis egy fakalitkát kaptam a nyolcvanadik születésnapomra, és ebben most kanárik tanyáznak. Bár ezeket minden további nélkül akármelyik házmester tudná tenyészteni, mégis úgy örülök nekik, mint egy gyerek. Mert nekem minden állat csak egy kicsit kevésbé tehetséges munkatárs, s számomra nagyon rokonszenves.
„A káosz valójában maga az ördög.”
Legalább Darwin óta tudjuk, hogy az élő természetben nincs állandóság. Az evolúciós folyamatok és mutációk minden területen élénken hatnak. „Létrehozzák” a fajokat, aztán „kifejlesztik” őket, vagy hagyják újra „kipusztulni”. S mint a kételkedő hívőben, felmerül a kérdés: Miért?
Ha az ember nem tenne fel állandóan kérdéseket a kezdet kezdetétől fogva, nem volna haladás; s ha az ember a tudomány oldaláról kezdi faggatni a törzsfejlődést, néha igazán furcsa, egyenes és, kerülő utakat talál.
Sokszor előfordul, hogy a természet „szándéka” végül másképp valósul meg, mint eredetileg „tervezte”. Ez egy olyan kastélyhoz hasonlítható, amely semmi más célra nem alkalmas, aztán mégis váratlanul kolostorrá vagy iskolává „avatják”. És ugyanez megjelenik a törzsfejlődésben is. Az ilyen irányváltozások kiváltója gyakran a kreativitás; a „találmány” szót kerülni szeretném. Találmányokra akkor van szükség, ha ezt egy új helyzet megköveteli. Vegyük például a halak úszóhólyagját: alapvető feladata tulajdonképpen a légzés volt, s ezért az oxigénszegény édesvizekben elengedhetetlenné vált. De két funkciót is betölt: először is, a hólyag segítségével sikerült az őshüllőknek az atmoszféra levegőjét beszívniuk, és ennek segítségével a szárazföldet meghódítaniuk. Másodszor, azoknak a halaknak, amelyek a vízben maradtak, csontvázuk fejlődhetett ki. Eddig a „találmányig” csak porcos halak léteztek, tehát például cápák, mivel a hólyag felhajtóereje nélkül a csontváz túl nehéz lett volna, és a hal lesüllyedt volna a vízben. Ezután a gerinces halak új találmánya teljes mértékben elterjedt a világ tengereiben. Egyszerűen azért, mert a hólyag segítségével szabaddá váltak a szó valódi értelmében, a csontváz pedig nagyobb stabilitást biztosított. Másrészről pedig az őshüllők a szárazföldi emlősök és az ember elődei. Ha úgy vesszük, az úszóhólyag a fejlődés egyik legfontosabb állomása.
A törzsfejlődés fényűzései közé tartozik viszont az a kerülő út, amelyen a szárazföldi emlősöket visszavezette a tengerbe. A bálnára és a fókára gondolok. De ilyenek a hüllők, a tengeri teknősök és a krokodilok is.
Képzeljük el, hogy egy szárazföldi emlős újra alkalmazkodik a vízhez, olyannyira, hogy csekély biológiai ismeretekkel rendelkező ember azt hiheti, hogy hallal van dolga, mint például a bálna esetében. Vagyis a fejlődés útja a következő: a halból őshüllő, aztán hüllő, majd emlős lett, végül újból visszatért a víz függőségébe – hihetetlen odüsszeuszi bolyongás.
Ami az evolúcióban előforduló tévutakat illeti, osztom sok kollégának a véleményét, miszerint az evolúció útját majdnem biztosan a véletlen egyengeti. És éppen ez a véletlen ajándékoz meg egy bizonyos örökletes változást speciális környezetben, egy adott pillanatban szelekciós előnnyel. A genom ugyanis számtalan örökletes változás és szelekciós folyamat információját tárolja, de ezek ugyanabban a sorrendben nem hívhatók le, és éppen ez a döntő mozzanat, azáltal, hogy a folyamatot nem lehet visszapergetni, s nem lehet az egyszer már megtett úton visszafelé haladni. Ez tehát a tudomány álláspontja a törzsfejlődés folyamataival kapcsolatban. Minél speciálisabb egy élőlény alkalmazkodási formája az általa a környezetben elfoglalt helyhez, annál veszélyesebb és bizonytalanabb a faj továbbélése. Hasonlóképpen a specializálódás magas fokán csökken a visszalépés valószínűsége, ha ezt esetleg egy új környezeti helyzet szükségessé tenné. Ez oda is vezethet, hogy egy faj kihal. De ha a visszafejlődés megkezdődött, akkor mindig más úton halad, mint ami a jelenlegi helyzethez vezetett. Ez jól megfigyelhető a morgóhal (egy tengeri hal) példáján. Ez a faj olyan elődöktől származik, melyek életvitelük miatt „lemondtak” az úszóhólyagjukról, ugyanis a tengerfenéken éltek.
Nekik tehát már nem volt szükségük a szabad lebegésre. Úszóhólyagjuk visszafejlődött. De ha a körülmények újból egy úszni tudó, a morgóhalhoz hasonló fajt követelnek meg, akkor mégsem az elsorvadt úszóhólyagot kapják vissza, hanem a melluszonyuk alakul át vitorlává, vivőfelületté, amellyel majdnem ugyanolyan jól mozoghatnak a vízben.
Ez az evolúció egyik lehetősége. De a fejlődési folyamat egy-egy faj számára balul is végződhet, mert a specializáció meglehetősen magas fokán már nemigen lehet áthidaló lehetőséget találni. Így járt például a kékbegy, amely csodaszép madár, mocsaras területeken él és rovarokkal táplálkozik. Ha a mocsárból szántóföld lesz, a kékbegy nem tud csak úgy egyszerűen „átállni” és magokat enni, krumplibokrok közt fészkelni. Vagy itt vannak a fecskék. Ez a madárfaj alapjában nagyon sikeres, az északi mérsékelt övezetekben sokkal elterjedtebb, mint a kékbegy. Nos, a fecskéknél a délre költözés időpontját nem a rendelkezésre álló élelemmennyiség határozza meg, ennek más kiváltó oka van. Ezért van az, hogy semmilyen más fajból nem pusztul el olyan sok madár, ha esős a nyárutó, és nem repked elegendő rovar a levegőben. A fecskék annyira specializálódtak erre az élelemszerzési módra, hogy nem tudják kicsipkedni a legközelebbi hangyabolyból a hangyákat vagy a fa kérgéből a rovarlárvákat.
A fajoknak ezt a rendkívüli alkalmazkodását azzal a veszéllyel hasonlíthatjuk össze, amit egy gyáros vállal, ha egy szokatlan árucikket termel, és nem tudja, hogy az meddig lesz kapós. S számításba kell venni azt is, hogy az ehhez beszerzett gépeket később aligha lehet majd másra használni. A gyáros és a specializálódott állat analógiája a pillanatnyi nagy nyereségen alapul. Az evolúció megelégszik ezzel a pillanatnyi előnnyel, mivel nem lát előre.
Az emberi kultúra és vele együtt az életfeltételek olyan gyorsan változnak az egész földön, hogy a törzsfejlődés gyakorlatilag irrelevánssá vált. Olyan, mintha az evolúció szünetelne. Persze vannak állatok, amelyek ezt túlélik, mert nagy alkalmazkodóképességet örököltek. Ezek azonban nem a specializálódott fajok, hanem általában a mindenevők, például a patkányok, rókák és borzok. Legutóbb azt hallottam, hogy München járdáit máris rókák és borzok róják – a patkányokról nem is beszélve –, s éjszaka kiürítik a szeméttartályokat.
Nem tudni, mi lesz azoknak az állatfajoknak a további sorsa, melyek túlélik az ember által rájuk kényszerített szelekciós kényszert. Csak azt tudjuk, hogy a degeneráció folyamata egyre gyorsul. Ezt mutatja minden beltenyésztett kutyafajta, mely ma „modernnek” számít. A jövő evolúciójáról nincs más mit mondani, csak Manfred Eignert idézhetem: „...olyan játék, amelyben a szabályokon kívül semmi sem biztos.”
Sok emberből hiányzik a fogékonyság a természet szépségei iránt. Különösen a városiakban figyelhető ez meg, akiknek már nem adatik meg a harmonikus táj látványa, a békakoncert és más hasonlók.
Az, hogy valamit szépnek és harmonikusnak látunk, az érzékszerveink munkája mellett az agy működésének köszönhető. Érzékszerveink eme munkáját formaérzékelésnek nevezzük. Erre a folyamatra az jellemző, hogy nem a „ráció” szabályozza, tehát nem racionális eredetű, inkább „raciomorphnak” nevezhetnénk. Mindezt többek között Karl Bühler írásaiból tudjuk. Ezek szerint e folyamatokat nem tudjuk saját magunkon megvizsgálni. Más szóval: a formaérzékelés a legkülönbözőbb érzéki benyomások felhalmozódásán alapul, amelyeket az agyunkban tárolunk, aztán egyszer csak – mintha világosság gyúlna benne – összefüggésbe hozzuk őket egymással, s így jutunk el egy új felismeréshez. Ez a teljesítmény a komputer működéséhez hasonlítható. Csakhogy észlelésünkben szerepet játszik az intuíció, persze az érintett számára ez teljesen öntudatlan, mert ő úgy véli, hogy kívülről kapott valamiféle sugallatot. Ám ez mégsem csoda – a szó hagyományos értelmében –, hanem a tényanyag egyszerű felgyülemlése, felhalmozódása.
De a formaérzékelésnek is – mint minden más funkciónak – feltétele a tanulás, a „tréning”.
Ehhez kapcsolódik egy érdekes és igaz történet Ferenc József császárról, aki meghívta egyszer Sziám akkori királyát. A vendéglátó Ferenc József többek között egy opera-előadásra is elvitte a sziámi uralkodót. Mikor véget ért az előadás, illendően megkérdezték tőle, mi tetszett neki a legjobban. És a király, mindenki megrökönyödésére, azt válaszolta: – Az az egészen halk rész, még mielőtt felment a függöny.
Mint kiderült, ezt nem a nyitányra értette, hanem a zenekar hangolására!
Nos, hiba lenne ezt az embert kinevetni, mert számunkra ugyanolyan idegen az észak-afrikai vagy közel-keleti népek zenéje, mint a sziámi királynak az opera. Hallott már valaha török zenét? Az valami összevissza nyögdécselés, amelyben látszólag semmi törvényszerű sincs. Otto Koenig, aki sokat járt Észak-Afrikában és a Közel-Keleten, „belehallgatta magát” abba a zenébe, és vette a fáradságot, hogy magnóról lejátsszon nekem „jó” és „rossz” arab zenét. Vagyis először klasszikusnak nevezhető arab zenét, mondjuk „arab Beethovent”, majd egy „értéktelen” arab zenét. Hát istenem, én semmi, de semmi különbséget nem hallottam! Erre Otto Koenig azt kérdezte:
– De hát nem hallod, hogy az egyik borzalmas? Mire én azt válaszoltam:
– Nem. A klasszikus nekem ugyanolyan borzalmas. Egyszerűen azért, mert egyiket sem ismertem, és egyáltalán nem tudtam követni. Ugyanez a helyzet azzal a harmóniával, amit optikailag érzékelünk: a természet szépségével, az erdők, a tájak szépségével. Az embernek bizonyos tréningre van szüksége ahhoz, hogy, mint említettem, öntudatlanul különbséget tudjon tenni harmónia és diszharmónia között.
Ha valaki némileg jártas az ökológiában, és sokféle tájat látott már (természetes, harmonikus tájat és olyat is, melyet a rablógazdálkodás veszélyeztet), akkor öntudatlanul megtanulja megkülönböztetni egymástól a harmóniát és diszharmóniát.
Ha tehát lát Kelet-Németországban, úton Berlin felé egy hatalmas búzatáblát, amely betölti a horizontot, és nagy, kopár, „kopasz” foltok vannak benne, ahol nem nőtt ki a vetés, akkor ezt a tájat kifejezetten csúnyának érzi. Ezzel szemben a tullnerfeldi tájat, ahol a búza szépen nő, és ahol látni, hogy ember és természet harmonikus egyensúlyban él, azt szépnek találjuk annak ellenére is, hogy kultúrtermészetről van szó.
A Rajna völgyét vagy a Wachaut ösztönösen szépnek tartjuk – s a tudatunk később igazolja a megérzést –, pedig nincs már egy talpalatnyi föld új szőlőtőkéknek, nem lehetne semmit megváltoztatni, és az egész tájat szőlőtermesztés uralja. Ezeket a tájakat azért találjuk szépnek, mert itt az ember és az élettere egyensúlyban van, s az évszázados kölcsönhatás ember és természet között a végtelenségig folyhat így tovább. A Wachauban sok száz évig lehet még szőlőt termeszteni, és semmi sem fog változni. Ezzel szemben az észak-afrikai, a keleti – és sajnos a nyugatnémet – iparszerű földművelés azért hat ránk olyan visszataszítóan, mert érzékeink azt sugallják: Ez így nem mehet tovább! Ilyen módon a monokultúra öröklődő bűnné válik, és nemcsak a földet teszi tönkre, hanem az erdőt és minden egyebet, amivel kapcsolatba kerül.
Formaérzékelésünk helyes működésének az a feltétele, hogy ráneveljük látásmódunkat az egyensúly, a harmónia érzékelésére, és valószínűleg ez az első feltétele a természetvédelemre való nevelésnek is. Hiszen ezáltal tudatosul az emberben, hogy nem szöges ellentétben áll a természettel, hanem annak társtulajdonosa, haszonélvezője s része a természet rendszerének. Már hogy ez mi módon érhető el, céloztam rá: a zenét említettem. Barátomnak, Eberhard Stübernek – ő az utódja annak a Paul Ewald Tratznak, aki Salzburgban a Természet Házát igazgatta és a Természetvédő Ifjúsági Szövetséget vezette – megvan a tapasztalata, hogyan lehet a gyerekekben lelkesedést ébreszteni a természet iránt. Megközelítőleg azonos súlyt fektet a természetjárásra és a zenei nevelésre. Nem tudom, hogy a zenei nevelés önmagában elegendő-e ahhoz, hogy az emberben a harmóniához való általános érzéket kifejlessze, mindenesetre segít ebben.
Minél több táj, ökológiai rendszer képét raktároztuk el a fejünkben, annál fogékonyabbak leszünk, és már automatikusan észrevesszük a legkisebb zavart, diszharmóniát is; mint egy tapasztalt, tekintélyes karmester, akinek a figyelmét a zenekar egyetlen hangja sem kerüli el. Az érzékelésnek ez a módja természetesen a tudomány területén is jól használható, sőt, nélkülözhetetlen.
Ismerünk nagyon rossz példát is arra, hogy a kutatás enélkül zsákutcába juthat. Egyes amerikai pszichológusok ugyanis kizárólag patkányokkal foglalkoznak, velük végzik az újabb és újabb tanulási kísérleteket. A kísérleti állatoknak ez az egyoldalúsága borzasztó tévedési lehetőségeket rejt magában. Saját tapasztalatomból mondhatom, milyen fontos sok-sok fajt megismerni ahhoz, hogy rájöjjünk a közös vonásokra. Ha nem ismertem volna számtalan madár- és halfajt, életemben nem jöttem volna rá, hogy analógiák vannak, például a korallsügérek és a nyári lúd vagy a csóka között. Vagy például a bölcsőszájú halak és a ludak közötti analógia, ahogy az utódaikat védelmezik. Vagy legjobb példa talán a böjti récéé. Életem során talán minden kacsafajt tartottam és megfigyeltem. Mégis a böjti récénél tűnt csak fel hirtelen, hogy a gácsér bizonyos helyzetekben kiterjeszti a szárnyát, és jellegzetes tisztálkodó mozdulatokkal végigszánt rajta a csőrével.
Ekkor éreztem először, hogy én ezt ismerem, ezt a viselkedést már más kacsáknál is láttam. És hirtelen, mintha villám csapott volna le az égből, rájöttem, hogy melyik kacsa csinálja ugyanezt: mindegyik! De a böjti réce előtt ez nem tűnt fel nekem, pedig biztos, számtalanszor láttam más kacsáknál, csak éppen nem tűnt fel. De a tudatom alatt megjegyeztem, mert sokszor raktározódott el bennem. Hogy mért pont a böjti récénél tűnt fel először, az rejtély, de valószínűleg ekkor „telt meg a pohár”, ekkor lett az élményekből felismerés, ekkor alakult ki a különálló elemekből az összkép.
A formaérzékelés az orvostudományban is fontos szerepet játszik. Sajnos ma egyre több orvos lebecsüli ezt a körülményt, mert azt hiszik, hogy százszázalékosan ráhagyatkozhatnak a modern diagnosztikai módszerekre. Persze nagy szerencse, hogy ezek ma már rendelkezésre állnak, de nem szabad lebecsülni az úgynevezett „röntgenpillantást” sem. Ezzel minden idős körzeti orvos rendelkezik, s rögtön megmondja: Müller úrnak, akit húsz éve ismer, most más az arcszíne. Tehát az orvosnak is szüksége van erre, bár sajnos ma már nincs meg közte és betege között az a személyes kapcsolat, mint ötven évvel ezelőtt, pedig szerintem az döntő jelentőségű, és az orvosnak is fontos, hogy hosszabb távon mindig begyűjtse az adatokat a jól ismert páciensről. Ilyen módon alakulhat ki a „röntgenpillantás”, amelynek segítségével az orvos már a kis változást is észreveszi a páciensén. A furcsa az, hogy bennünk csak az észlelés eredménye tudatosul, de az ehhez vezető út már nem. Lásd a böjti récét.
Köztudott, hogy a bennünket érő hatások felfogásának és megőrzésének központja sokszorosan összetettebb, mint a memóriának nevezett központ. Mint már említettem, az észlelés fogalmát leegyszerűsítjük, ha úgy határozzuk meg, mint „tények folyamatos felhalmozását a legkülönbözőbb területekről”. És azt is elmondtam, hogy az észlelés „mondja meg” nekünk, hogy egy táj egészséges és szép-e, egy zene harmonikus és jó hangzású-e vagy sem.
De itt is vannak eltérések. Ha egy jó természetfilm egy súlytalanul lebegő medúzát mutat – netán lassított felvételen –, ahogy az átlátszó test kitágul és összehúzódik, ha előrehalad a vízben, akkor biztosan nem akad senki, aki ezt a harmonikus mozgást ne találná kecsesnek vagy szépnek. De ha ezután azok a képek következnek, ahol ugyanaz a medúza körülfon egy úszót, egy búvárt – mivel az nem vette észre, és beleúszott a fonalaiba, s a bőre ettől lángolóan kivörösödött –, akkor már úgy véljük, hogy a harmónia zavart szenvedett, és inkább az embert sajnáljuk, mint az űrbelű állatot, amely valószínűleg az életével fizet ezért. Hasonló a helyzet, ha megnézi egy gomba fonalait. A mikroszkóp alatt valóságos kis csoda, ahogy a legfinomabb ágbogokból harmonikus egész áll össze. De ha egy gomba megtámadja a karácsonyi csillag nevű növényt az ablakpárkányon és elsorvasztja szép leveleit, akkor elkerülhetetlenül a virág harmóniája mellett döntünk a gomba ellenében, amely itt csak élősködőként, parazitaként jelenik meg.
Tehát bízvást elmondhatjuk, hogy az érzékelésnek az az alapvető jelentősége, hogy meg tudjuk különböztetni a beteget az egészségestől, vagy hasonlóan a szépséget és harmóniát a rútságtól és diszharmóniától.
Az észlelésnek ugyanakkor más irányú haszna is van, de ez is ugyanazokon az elveken nyugszik, mint a példaként említett komputer, amely csak akkor dobja ki a helyes eredményt, ha megfelelő mennyiségű tényanyagot tápláltak bele. Vagy vegyük ezt a papírlapot. Önmagában az, hogy akár piros lámpafénynél, akár semleges nappali fénynél vagy kékes fénynél nézzük, mindig fehérnek látjuk, azt mutatja, hogy állandóan érvényesül ez a nagyon bonyolult, tudat alatt működő értékelő folyamat. Ha fogom a szemüvegemet és elkezdem megfordítani a szemem előtt, akkor kicsinyített perspektívában látok ugyan, de mégsem a látott tárgyakat érzem kisebbnek. De ha maga a szemüveg tágulna ki vagy zsugorodna össze, rémülten dobnám ki! És ami ezt a bonyolult értékelést végrehajtja, az nem a ráció, hanem a formaérzékelés.
Az elmondottakból kiderül, hogy a formaérzékelés nagyon fontos tényező a természetvédelem vagy a globális természetpusztítás kérdésében. Annak az embernek, aki fogékony életterének a harmóniájára, meg kellene akadályoznia, hogy feldúlják azt.
Igen, ezt lebecsülni nem szabad, mert ebben tényleg nagy veszély rejlik.
Kérdőíveket küldtek egyszer azoknak a Nobel-díjasoknak, akik biológiával, ökológiával vagy zoológiával foglalkoztak, és azoknak a kiemelkedő akadémikusoknak is, akik ezekben a tudományágakban tevékenykedtek. Azt kellett többek között kitölteni ezeken az íveken, hogy a megkérdezett mikor kezdett először érdeklődni a természet, az állatok vagy a növények iránt, vagyis mikor került kapcsolatba élő szervezetekkel. Közelebbről a kérdés arra vonatkozott, hogy ez a kapcsolat már az iskoláskor előtt létrejött-e.
És tudja, hány esetben történt így? Minden esetben! Mindegyikük már kisgyermek korában foglalkozott valamilyen formában élő szervezettel.
Ez azt jelenti, hogy nagy adathalmazt raktároztak el a természetről a formaérzékelés számára. A tudatalattiba mindenfélét be kellett táplálni. Jól tudják ezt a demagógok és a reklámcégek, reklámszakemberek is.
Azok, akik vakok a környezet értékeire – majdnem minden politikus és gyáros –, legtöbbször nagyvárosokban nőttek fel, ahol kevés természeti szépséget szívhattak magukba. Az, aki csak toronyházakat lát, csak a toronyházakat találja szépnek, és egyszerűen nem látja szépnek a kis parasztfalut, melynek épületei belesimulnak a környezetbe. A modern építészet bizony sok mindenben hibás. Ha egy karcinómát mikroszkóppal megnézünk, mégpedig egy olyan keresztmetszetet, amelyben még egészséges szövetdarabkák találhatók, ez hajszálpontosan úgy néz ki, mit egy légi felvétel egy olyan városról, ahol a régi részeket új, szabálytalanul vagy szabályosan beépített területek zárják körül. A rosszindulatú daganatok és a hanyatló kultúrájú városok kialakulása között messzemenő hasonlóság figyelhető meg.
A legsivárabb környezetben tapasztalták a legnagyobb bűnözési hajlamot is. A bécsi Neuerlaa minden rendőrfőnök réme és egyszersmind a legszörnyűbb képződmény, amit Ausztriában valaha is létrehoztak. Hogy ilyesmi létrejöhet, annak az az oka, hogy az építészek nem képesek meglátni, felismerni a természet harmóniáját. Ennek nem szabadna így lennie! Tenni kellene ez ellen valamit! Csak arra lenne szükség, hogy a gyerekeknek és a fiataloknak elegendő képet adjunk a harmóniáról, ezzel biztosan megakadályozhatnánk, hogy vakká váljanak vele szemben, másképp nem is történhet. Tréning kérdése, hogy a harmóniát a diszharmóniától meg tudjuk különböztetni. Rettenetes az a gondolat, hogy mind több fiatal nő fel nagyvárosokban. Ezekkel a fiatalokkal szemben rossz a lelkiismeretem, mert én magam harmonikus környezetben nőttem fel. Hogy lesznek belőlük olyan felelősségteljes és főleg belátó felnőttek, akik egyszer majd politikusként vagy a gazdaság szervezőjeként irányítják a Föld mint biológiai egység sorsát, ha sohasem tanulták meg, mit jelent a természet szépsége és harmóniája?
Természetes, hogy baromfit ketrecben tartani állatkínzás, miért kell akkor az embereket a betonblokkokban ketreclakókká degradálni? Ez nem mehet így tovább! Ne felejtsük el, hogy az ember természetéből adódóan nem arra született, hogy bárkivel helyettesíthető, névtelen individuum legyen, mint a dolgozók a méheknél vagy a hangyáknál: ha az egyik meghal, a következő ugyanúgy folytatja. Jó példa viszont a veteményeskert, ahol az emberek, még ha kevésbé fogékonyak is a harmóniára, személyiségüktől függően a legkülönbözőbb alakzatokat hozzák létre. Nincs két olyan veteményeskert, amely egyforma volna. Mindegyik más-más elképzelést tükröz. A harmonikus természet és a harmonikusan – szépen – kialakított környezet egyformán fontos az ember számára ahhoz, hogy lélekben ne károsodjon. Erre próbáltam rávilágítani Az emberiesség leépülése című könyvemben. Ennek a kvintesszenciája, alapgondolata az, hogy mai társadalmunkban az emberi lelket erőszakkal megfosztják a harmóniától. Ezáltal végső soron a vakságunk felelős a harmónia széthullásáért, s ez szerencsétlenséghez vezet. Káosz keletkezik, és a káosz valójában maga az ördög.
„Igazság szerint minden állatról és minden tájról, ahol élet folyik, annyi felvételt kellene készíteni, hogy egy történet kerekedjék ki belőle. Olyan történet, mely majdnem szörnyű véget ér, de aztán mégis jóra fordul. Így megértenénk, mit veszíthetünk.”
Az állatokat olyan emberi tulajdonságokkal szoktuk felruházni, mint „büszkeség”, „butaság”, „gőg”, „ravaszság” stb. Pedig a viselkedésüket azok a követelmények határozzák meg, melyek az adott életközösségben uralkodnak, s ez nem vethető össze az ember tudatos cselekvésével.
Hát igen, ilyen az a régi, rossz felfogás, amely az állatokat hasznosakra, illetve kártékonyakra osztja fel. Ez a besorolás már olyan mélyen belegyökerezett a mai ember tudatába, hogy tényleg az egyik legnagyobb akadálya lett annak, hogy az emberek megértsék az életközösségek lényegét.
Az is jellemző, hogy a „jó”, a „hasznos” állatok rendszerint mindig azok, amelyeket meg lehet enni. A nyúl, a szarvas, az őz nagyon jó állatok. De például a rókát nem lehet megenni, és egész biztosan ez az egyik oka, hogy a róka a „rosszak” közé tartozik. (Kutyát és macskát már ettem, a rókát viszont még nem próbáltam, de teljesen lehetetlen, annyira bűzlik.)
Az állatok beosztása a „jók” és a „rosszak” csoportjába antropomorfizálás. Az állatot mint azonos lényt állítják szembe az emberrel. De ha már a róka vadászni indul és megfog egy nyulat, azt nem úgy tekintik, mintha a főerdész lőne le egyet az erdőben, hanem mintha a hentes levágná és a lábasba aprítaná a péket! Valójában ez alapvetően hibás nézet, hiszen a róka számára élelemszerzés, ha elkap egy-egy nyulat, a főerdész viszont kedvtelésből csinálja. Ugyanúgy ehetne marha- vagy disznóhúst, ezeket az állatokat lehet tenyészteni. De ezt sajnos nem így nézik, így aztán hamis kép alakul ki a ragadozókról, amelyet a német „rabló állat” kifejezés híven tükröz. Ezért sok biológus a pontosság kedvéért inkább a „zsákmányszerző” vagy „vadászó” állat kifejezést használja. A legtöbb ember nem látja be, hogy természetes élettérben a zsákmányállat bizonyos mértékig rá van utalva a rá vadászó természetes ellenségre, hogy megmaradjon az ökológiai egyensúly. Az emberek sémákban gondolkodnak, mert az ostoba filmek, a rossz regények hatásvadász szerzői legtöbbször olyan képet festenek a vadállatokról, amit az emberek érdekes módon jobban elhisznek, mint a valóságot. A hiúzt például vérszomjas bestiának ábrázolják, amely ökröket és embereket fal fel – ahogy azt a klubban mesélni szokták. A hiúz, ha súlyosan megsebesítik, tényleg tud veszélyes lenni. De én magam is az lennék! Ha valaki késsel támadna rám, minden további nélkül rálőnék. A hiúz zsákmányának maximális nagysága meghatározható, egy fejlett őznél nem nagyobb. De ha egy állatot sarokba szorítanak és olyan súlyosan megsebesítenek, hogy nem tud elfutni, akkor erőteljes támadással reagál – főleg a patkány. Persze a hiúz is így tesz. De hogy egy hiúz szabadon, anélkül, hogy megsebesítenék, rátámadott volna valaha valakire, ezt egyáltalán nem hiszem. Megeszem a kalapom, ha előfordult!
A farkasról az újabb kutatások megállapították, hogy egyetlen esetben sem bizonyítható, hogy éhes farkasok spontán az emberre támadtak volna. Nem hiszem azt a történetet, amelyben farkascsorda lohol a szán után, mint a klasszikus balti elbeszélésekben. Ilyesmi a középkorban történhetett, mikor még nem voltak lőfegyverek, mikor csak nyíllal és íjjal lőttek, de én egyetlen hiteles esetről sem tudok. És azt se felejtsük el, hogy ha ma újra élnének szabadon az erdeinkben farkasok és hiúzok, az nagyon is „egészséges” lenne a szarvas- és őzpopulációk számára. Az, kérem, csak mese, hogy a vadász teljes mértékben pótolja ezeket a ragadozókat, hiszen a vadászok majdnem mindig felnőtt hím állatokat lőnek ki.
Természetesen vannak olyan vadászok, akik nemes mesterségként, lelkiismeretesen űzik szakmájukat. Ugyanúgy nem lehet általánosságban „a vadászokról” beszélni, mint ahogy „a férfiakról”, „a nőkről” vagy „az angolokról” sem. Vannak rendkívül jó és okos vadászok. De: a vadász érzékszervei-látása, szaglása, hallása – alapján nem képes olyan világosan megkülönböztetni a kevésbé értékes állatot a teljes értékűtől, mint a ragadozó. A karvaly például rögtön észreveszi, hogy egy fürjcsapatban melyik a leggyengébb, és azt célozza meg. A vadász a maga kevésbé fejlett érzékszerveivel nem tud ilyen gyorsan és pontosan, feketén-fehéren dönteni. Ebben rejlik tehát a hatalmas különbség.
Egyszer a kutyáim szétszaggattak egy őzbakot, aminek a fogai a húsig koptak – szóval aggastyán volt. Még a kutya is kiválasztja a valamivel gyengébbet, és pláne így tesz őse, a farkas. A jávorszarvas és a farkas viszonyáról nagyon pontos tanulmányok készültek. Az Ile Royale-on, amely az egyik kanadai tóban terül el, jó harminc évig figyelték az ott honos farkasok populációját, amely bizonyos tekintetben mint jávorszarvas-nemesítő működött. Ez alatt az igen hosszú megfigyelési idő alatt ezek a farkasok egészséges, erős jávorszarvast soha nem téptek szét. Az ottani biológiai állomás tudósai helikopterrel repültek a farkas ejtette tetemekhez. És kiderült, hogy ezek kizárólag kései borjak voltak – melyek a telet amúgy sem élték volna túl –, vagy öreg szarvasok, az éhhalál küszöbén.
Köztudomású, hogy a természetben nincs részvét. Tudja, miben hal meg a jávorszarvas? Az öreg állat éhen hal, mert az őrlőfogai lekopnak egészen a fogbélig, az megnyílik, és csúnyán begyullad, így a rágás annyira fáj neki, hogy már nem eszik eleget. És az Ile Royale-i megfigyelési lista szerint azok az öreg jávorszarvasok, melyeket farkas tépett szét, majdnem mindig fogsipolyoktól szenvedtek.
Ha úgy vesszük, a zsákmányállat bizonyos értelemben rá van utalva a természetes „vadászra”, „aki” kiválasztja a betegeket az állományból, amely így egészséges marad. Ez a kölcsönhatás az elfogyasztó és az elfogyasztott között nemcsak a húsevőknél létezik, hanem a növényevőknél is. Vannak olyan patás emlősök, például az antilop, amelyek egy bizonyos fajta füvet szeretnek. Ezeknek a fűfajtáknak azonban szintén szükségük van arra, hogy a legelés és a taposás ne engedje őket megnőni. Ha mégis megnyúlnak, mert kevesebb az állat, akkor ezeket a füveket nemsokára kiszorítják más fajták, melyek természetükből adódóan jobban burjánzanak. Ugyanez vonatkozik az angol gyepre is. Csak rendszeresen nyírva marad sűrű monokultúra. Ha abbahagyják a rendszeres nyírást, ellepik a legkülönbözőbb lágyszárúak, és előbb vagy utóbb virágos rét lesz belőle margarétával és oroszlánszájjal. Nekem személy szerint ez sokkal jobban tetszik, de például a schönbrunni kertésznek aligha. Elmondhatjuk tehát, hogy a gyep optimális kölcsönhatásban áll a fűnyíró géppel. Ugyanez megfigyelhető a természetben is, például az Alpokalja legelőin, ahol pompás orchideák és kosborok virulnak, mert a birkák és a tehenek nem hagyják nagyra nőni a füvet. Ha nem volnának, mindenféle más is elburjánzana, és a flóra nagyon gyorsan megváltozna.
Nagyon érdekes dolog az is, hogy az állatok külsejéből könnyelműen következtetni szoktak a „jellemükre”.
Az állatkertben a medvét mindenki megsimogatná, a gepárdot viszont senki, mert ellentétben a mókás medvével nagyon is „sportosan” néz ki. Már történtek szörnyű balesetek a medvék miatt, ha a szülők nem figyeltek oda. A gyerekek kezét úgy leharapták, mintha gyufaszálak lettek volna. A medvék ugyanis nem az idomítók kockacukrain élnek, mint azt sokan hiszik, hanem húsevők, és ehhez méltó a fogazatuk is. Problémát jelent ez a természetvédelmi területeken is. Nem volna szabad, hogy az ember annyira magához szoktassa a nagy ragadozókat. Ha ugyanis etetik őket, hogy szelídek legyenek a szálloda előtti fényképezéskor – mint például a Yellowstone-parkban –, akkor igen veszélyesek lehetnek. A farkasok talán soha, de a nagy medvék igen, és az utóbbi években a Yellowstone-parki grizzlymedvék megtámadtak és megöltek több embert. Például az egyik medve elvitt a sátorból egy ott alvót anélkül, hogy a társa észrevette volna. Benyúlt a sátor alatt, megragadta a fejénél fogva – valószínűleg azonnal szétroppantotta –, kiráncigálta a szabadba és felfalta!
Grzimek valószínűleg inkább úgy mondaná, hogy „megette”. Szóval a medve megevett egy embert.
Ilyen esetek persze akkor következnek be, ha a vadállatokat kezessé teszik, hogy a kocaturisták a közönséges fényképezőgépükkel is kényelmesen lefotózhassák őket. Ha sokáig nem pusztítjuk a ragadozókat, akkor ezek azt hiszik, hogy az ember teljesen veszélytelen. Az embernek tehát fenn kéne tartania azt a hírét, hogy ő a legveszélyesebb ragadozó, és le kellene néha lőnie egy-egy nagy medvét. Habár nagy kár ezekért a szép állatokért, hogy ágyelőnek használják őket. A legjobb az lenne, ha nem próbálnák szelídíteni, és akkor nem történnének ilyen szerencsétlenségek.
Egy másik felosztás szerint vannak okos és buta állatok.
Már tanárom, Hochstetter is nagyon dühös lett, ha valaki primitív élőlényekről beszélt. Mindig megjegyezte:
– Nincsenek primitív élőlények. Csak magasabb rendű és alacsonyabb rendű állatok. Nagy tévedés azt mondani, hogy a liba buta, vagy a róka ravasz. Ez nemcsak hogy nem igaz, hanem alapja sincs. Egy állat sem lehet emberi értelemben ravasz vagy buta. Minden élőlénynek alkalmazkodnia kell a környezetéhez, és ezáltal olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek képessé teszik az életben maradásra a számára az evolúció által rendelt ökológiai környezetben. A tengeri virágállat vagy a szivacs nem kevésbé „okos” vagy „buta”, mint egy „holló”, ha az őt körülvevő élettér egységében nézzük. Persze nagyon „primitívnek” látszik, ahogy a virágállat egy korallzátonyon ül, teljesen mozdulatlanul, arra az élelemre szorítkozva, amit a víz áramlása odavet neki; a holló pedig „intelligensnek” tűnik, ahogy az élelemdarabokat keresgéli, sőt még bonyolultabb tanulási folyamatokra is képes. Csak abban nagy a szivacsok és a gerincesek között a különbség, hogy milyen módon tudnak a saját világukban fennmaradni.
Hogy mi történik viszont akkor, ha a magasabb rendű élőlényt mesterségesen átteszik egy alacsonyabb rendűnek az életterébe, nagyon jól nyomon követhető a dingó példáján. A dingó eredetileg házikutya volt, aztán Ausztráliában elvadult. Adottságait tekintve viszont „intelligensebb” volt, mint az ottani ragadozók: az erszényes farkas és az erszényes ördög. Mindkettő abszolút fölényben volt a dingóval szemben fogazatának az anatómiai felépítését tekintve, és a dingó azonnal elpusztult volna a harapásuktól. De másképp történt. Mindkét erszényest úgy alkotta meg a természet, hogy a potenciális zsákmányállatok nagy sokaságára volt szükségük a megélhetésükhöz. A dingó viszont fejlettebb aggyal rendelkezett, lényegesen ügyesebb vadász volt, és kevesebb zsákmányállattal is beérte, mert hamar fel tudta hajtani őket. Így eshetett meg, hogy nem a dingók pusztultak ki a fölényben lévő erszényesek miatt, hanem fordítva: a dingók annyira megritkították a zsákmányállatokat, hogy az erszényes farkas és az erszényes ördög nem találta meg elég gyorsan az élelemnek valót, így mintegy a „félig megrakott tál mellett” pusztultak éhen!
És mégis hiba volna azt mondani, hogy az erszényes farkas és az erszényes ördög „buta”! Megszokott életterükben több ezer évig nagyon jól boldogultak a viszonylag primitív agyukkal is. És csak amikor a dingó megjelent Ausztráliában – amit a természet nem „tervezett be” –, akkor szorította ki a „korszerű modell” az őshonos ragadozókat.
Azt mondhatjuk, hogy ha a dingó az évezredek alatt kis számban vándorolt volna be Ausztráliába és félénkebb lett volna, akkor az erszényeseknek maradt volna elég idejük, hogy okosabbakká váljanak vetélytársaiknál. Így viszont a villámgyors tempó miatt nem maradt idő az alkalmazkodásra. Ma már csak Tasmániában van erszényes farkas és erszényes ördög, ide a vadkutyák nem jutottak el.
Ugyanez a probléma merül fel avval a sok vadon élő állattal kapcsolatban, amelynek az életterébe beleavatkozik az ember és megváltoztatja. Vegyük például a túzokot, a világ egyik legsúlyosabb repülő madarát. Ez csak a sztyeppén él meg, és nem ismeri a környezeti akadályt, mint amilyenek a nagy fák vagy sövények. Ha a Morva mellé szélvédő fasort telepítenek a talajerózió ellen, akkor a túzok eltűnik, mert az erdő vagy a fasor megzavarja. Egy közönséges sövény már a halálát okozhatja ennek a madárnak. Nekirepül, és szó szerint összetöri a csontjait, egyszerűen azért, mert semmilyen tereptárgy nincs „betáplálva” a génjeibe. A mutációs folyamatok pedig, amelyek közvetítik a környezet változásait, nagyon lassúak: az ember túl gyorsan változtatja meg a környezetet, semhogy bármely faj lépést tarthasson vele. Nem tévedünk tehát, ha azt mondjuk, hogy az ember az egész világon átvette a dingó szerepét.
És végül: az állatoknak bizonyos jellemvonásokat is tulajdonítunk.
Bizonyos külső jegyek a gondoskodás ösztönét váltják ki belőlünk, és például a játékbabák gyártói nagyon hamar felismerték ezt. A nagyobb agykoponya, a viszonylag mélyen ülő szem, a pufók arc, a rövid, dundi végtagok – ezek a jól eladható baba kellékei, mert ezek a külsőségek az emberre azonnal jó benyomást tesznek, működésbe hozzák benne a gondoskodási ösztönt.
Ilyen jegyeket tenyésztettek ki már bizonyos kutyafajtáknál is, vegyük például a pekingi kutyát vagy a mopszlit, rajtuk kiélhetik a gyermektelen asszonyok a gondoskodási ösztönüket. Ennek persze szomorú kísérőjelensége, hogy ezek a kétségkívül deformált állatok gyakran túltáplálttá és részben neurotikussá válnak. És itt van az „aranyos”, a „kedves” másik rossz értelmezése: elképesztő, hogy bizonyos állatokat a külsejük alapján eleve belegyömöszölünk a „cukorfalat” kategóriába, németül már az elnevezésük is erre a „gügyögésre” utal: Eichhörnchen (mókus), Kaninchen (nyúl), Rotkehlchen (vörösbegy). Mindegyiknek a végén ott van a kicsinyítő képző, amely természetesen nem a nagyságukra, hanem a „kedvességükre” utal.
Hogy mennyire félrevezetnek minket a külsőségek, azt az „aranyos” mókus jól megmutatja. A népnyelv még „szorgalmasnak” is nevezi gyűjtögető életmódja miatt. De ettől most eltekintve, senki sem hinné el erről a bohókás állatról – megint egy „emberi” kifejezés –, hogy szörnyű tettekre is képes. Aligha köztudott, hogy a mókus nemcsak növényekkel táplálkozik, hanem, legalábbis kiegészítésként, hússal is. Megesik, hogy ez a kis rágcsáló kifosztja a madárfészket, ha rábukkan. De nemcsak a tojásokat eszi meg, hanem a fiókákat is, és ha a tojásain ülő szülőt is el tudja kapni, azt is bekapja szőröstül-bőröstül (inkább tollastul-bőröstül). Néha komoly kárt okoz a mókusok fosztogatása az énekesmadarak állományában. De ilyen „véres tettet” senki sem tulajdonítana ennek az „aranyos” állatnak, amely olyan „szelídnek” látszik.
Más állatoknak viszont nincs ilyen „szelíd” ábrázata, hanem inkább „pimasz”. A tevére ez a jellemző, de a lámára is. Mégpedig azért, mert az orrlyukai feljebb vannak a szemmagasságnál és a szájszélek lefelé mutatnak. Azokat az embereket, akiknek ilyen a fejtartásuk, az arckifejezésük, gőgösnek mondjuk. De a lámának és a tevének ez az arckifejezése semmiképp sem az érzelmeit tükrözi, hanem anatómiai eredetű. Ennek az ellenpéldája a sas, a szirti sas. Számtalan címeren megtalálható, és a Habsburgok nagyra tartották „büszkeségét”, „okosságát” és „megfontoltságát”. De ez is anatómia. A szigorú pillantás látszatát a szemöldök csont kidomborodása kelti, és innen a hasonlóság is a gondolkodás közben ráncolt homlokkal. Másrészt az erőteljesen hátrahajló szájszöglet vad eltökéltséget sugall.
Nos, minden említett külsőség, amiből az állat érzelmeire, jellemére következtetünk, csak az emberre vonatkozik, és nem vihető át az állatokra. Végül szeretném még egyszer elmondani: a teve, a láma mindig ugyanolyan képet vág. És ha valaki kézből akarja etetni a lámát, annak viszont az a terve, hogy szembeköpi az illetőt, akkor sem változik az arckifejezése egy hajszállal sem, tervére pedig csak a füle állásából lehet következtetni. Szóval mindenképpen más, mint az ember.
Ön hogy látja, hol van a természetfilmek, -fotók és -könyvek helye egy olyan világban, amelyben a legtöbb embernek már nincs rá lehetősége, hogy vadon élő állatokkal, érintetlen tájakkal találkozzék?
Ismételten hangsúlyoznom kell, hogy a mai emberiség egyik nagy problémája, hogy a mindennapi munka során legtöbben csak élettelen, nagyrészt mesterséges tárgyakkal kerülnek kapcsolatba. Olyan dolgokkal, amelyek nem különösebben szépek, és semmiképp sem alkalmasak arra, hogy elismerést, csodálatot váltsanak ki. Ezért a legtöbb ember elfelejtette, hogy kell bánni az élőlényekkel, rendszerekkel. És megint csak ez az oka annak, hogy az emberiség, ahol csak kapcsolatba kerül a természettel, pusztulással fenyegeti, pedig benne és belőle él.
A népművelés egyik feladata, hogy az embereket ránevelje, hogyan kellene a környezetrombolást (és ami ebből közvetlenül következik: az önpusztítást) elkerülni, hogyan kellene nagyobb figyelmet tanúsítani a bonyolult élő rendszerek és szabályozóik iránt, melyeket nem rombolhat le, ha életben akar maradni. Ehhez a legkülönbözőképpen lehet hozzáfogni.
A tömegkommunikáció nagy szerepet, sőt meghatározó szerepet játszik. Mindebben nagyon alkalmas eszközök még a „képeskönyvek” – képekkel illusztrált könyvek az ökoszisztémáról – és a természetfilmek. Elsősorban ezek hivatottak rá, hogy a természetet az emberek szeme elé tárják. Ám nyilvánvaló, hogy csak a harmonikus, meg nem zavart természet lehet szép, bár a „szépség” fogalma filozófiai értelemben igen sokrétű. De bármelyik jelentését alkalmazzuk is a természetre, az idősebb generáció, a gyárosok és a politikusok, akik a világ sorsát irányítják, nem értik meg, nem tulajdonítanak jelentőséget neki. Ezért minél öregebb leszek, annál fontosabb számomra, hogy szót emeljek világunk érdekében, a tudatlanság és a vakság veszélyei ellen. Az, amit hirdetek, olyan egyszerű, hogy minden értelmesebb kamasz gyereknek meg kell értenie. Vagyis: az exponenciális gazdasági növekedés, vagy egyáltalán az energiafelhasználás ebben a véges térben katasztrófához kell hogy vezessen. Feltétlenül! Minél jobban öregszem, annál jobban közeledem a zöldekhez. Az utóbbi években azonban kevésbé vagyok borúlátó, mint korábban. Mert látom, hogy amit én hirdetek, és amit mások, okos emberek hirdetnek, az ifjúság körében egyre nagyobb visszhangra talál. Egyre több az olyan fiatal, aki ugyanúgy kötelességének érzi hirdetni a többieknek a természet ismeretét és tiszteletét. E szavaimmal arra a filmre utalok, melyet fiatal beszélgetőtársam forgatott egy kollégájával. Ez a film a természetről szól, és nem a film készítőiről, mint annyi más film.
Egy, a Himalájáról szóló filmben persze elengedhetetlen, hogy munka közben lássuk a hegymászókat, a szenvedéseket, amiket el kell viselniük, és a teljesítményt, amelyre képesek. De ha a film a természetről, állatokról és növényekről szól, akkor teljesen fölösleges részletesen megmutatni, hogyan dolgoztak a forgatók. Az idegeimre megy, ha egy Afrikáról szóló filmen azt látom, milyen rosszak az utak, hogy evickélnek át a pocsolyákon a négykerékmeghajtású kocsik, hogy javítják a törött rugót, vagy hogy sütnek halat este a tábortűznél, mint ahogy legutóbb az egyik filmen láttam. Kár a filmkockákért!
Az ön állatfilmje, a Sitatunga viszont ellenpéldája annak, amit az előbb felidéztem, és mintája annak, hogyan kell ilyen filmet készíteni. Aki ugyanis tudományos ismeretterjesztő film forgatására vállalkozik, annak nagyon sokat kell tudnia, biológusnak és zoológusnak kell lennie egy személyben. Az nem sokat ér, ha egy Ugandáról szóló filmben csak a nagy, látványos állatokat mutatják; ugyanolyan fontosak a kevésbé feltűnőek is, vagy a növények; de egyáltalán minden, amit érdemes fényképezni. Persze utána nehéz feladat meghatározni és szövegbe önteni mindazt, ami ott látható. De éppen ez a nyitja a jó állat- és természetfilmnek. Bárcsak minél több olyan film lenne, mint a Sitatunga! Nagyon sok ismeretlen táj van még. Számtalan ritka, kihalóban lévő állatfaj. Hosszú évekre elegendő munkát jelentene filmre venni őket, megmutatni az embereknek, vagy legalább filmen megőrizni a következő nemzedék számára, mert ők talán már nem láthatják élőben. Ez lenne az állat- és természetfilmek igazi feladata. Sajnos a televízió rengeteg tévhitet terjeszt az állatokról. Borzadva emlékszem egy Daktari-epizódra, amelyben egy párducot akartak a közönségnek „eladni” egy fiatal leopárd helyett. Az ilyesmi természetesen több kárt okoz, mint hasznot.
Ha egy sivatagról szóló film gyorsított felvételekkel és klasszikus zenei kísérettel mutatja meg, hogyan borul hirtelen virágba minden az eső után, akkor ez a film még akkor is harmóniát sugároz, ha ez így nem felel meg a valóságnak. Természetes, hogy a virágok szirmai a nappal és éjszaka ritmusára nyílnak és csukódnak, és a sivatagban nem muzsikál Mozart vagy Beethoven, hanem csak a keselyű és a sólyom vijjog néha. És mégis, noha másképp mutatják, mint amilyen a valóság, ezek a gyorsan nyíló-csukódó virágok a klasszikus aláfestőzenével ugyanúgy fel tudják bennünk idézni a harmónia érzetét, az érzelmek rezdüléseit.
Azért mégiscsak hasznára vannak az állatoknak az olyan állatfilmek, amelyeknek játékfilm az alapjuk. Az emberek ugyanis, ha láttak ilyen happy enddel végződő állatfilmet, nem ölik meg olyan könnyen őket, kétszer is meggondolják, hogy elpusztítsák-e az állatot. És ez akkor is sikerül a filmnek, ha a skorpiók „táncolnak”, himbálóznak ide-oda benne keringőre – amit a valóságban persze sohasem tesznek. A filmben csak arra kell vigyázni, nehogy szándékos tévedés legyen benne, például ne mutassanak kuvikot uhu helyett. Akkor ugyanis elveszti a hitelét, mint az a politikus, aki a választás előtt fűt-fát ígér, aztán semmit sem tart be. Neki senki sem hisz már a következő választásoknál. És vannak még szerencsére olyan emberek, akik meg tudják különböztetni az uhut a kuviktól. Ez olyan hazugság, amit egyetlen állatfilm sem engedhet meg magának, mert kérdésessé teszi azoknak a filmeknek a hitelét is, amelyek szigorúan valósághűek, ahol az operatőr kint volt hóban-fagyban, hogy a nézőnek a legrejtettebb jeleneteket kényelmesen „házhoz szállítsa”.
Egyébként tényleg nem veszélytelen olyan képsorokat felvenni, ahol mondjuk egy nagy medve teljes erővel, támadó szándékkal közeledik az operatőr felé. Grzimek fia is egy kitűnő film (Serengeti nem halhat meg) légi felvételeinek forgatása közben zuhant le Afrikában, meg is halt. Ezek igazán nagy áldozatok. De a filmnek aztán az egész világon akkora sikere volt, hogy emberek tömegei megmozdultak, és felemelték a szavukat Serengeti érdekében.
Ebből is világosan látszik, milyen jó eszköz lehet egy állatfilm, hogy mély vonzalmat és megértést ébresszen az emberekben a vadon és az ott élő állatok iránt.
Az állatfilmek sok mindent láthatóvá tesznek, ami az ember számára különben rejtve maradna. Ki volna képes, akár testileg is arra, hogy harminc-negyven méter mélyre merüljön a trópusi tengerekben, és a korallzátonyokat tanulmányozza? A film mindezt megmutatja. Olyan, mint az én nagy tengeri akváriumom: kényelmesen ülök előtte, mindent látok, és még vizes sem leszek. Nem mintha valaha is irtóztam volna a víztől. Az akváriumomba is lemerültem búvárkodni. De az orvosom most már megtiltotta. Az akvárium előtt ülni vagy a tévében a tengeri felvételeket nézni – ez az öregember búvárkodása.
A tudomány számára hihetetlenül fontos az a technikai lehetőség is, hogy a megtörtént dolgokat filmen megörökítsék, és az egyes pillanatokat tetszés szerint bármikor visszajátszhassák.
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az állatfilm azt jelenti a magatartáskutatónak, amit az anatómusnak a preparátum. A modern tudományban nélkülözhetetlen.
Ha egy állat: egy liba vagy egy vaddisznó olyan érdekes dolgot csinál, amit azelőtt még sohasem láttam, és véletlenül éppen veszi a kamera is, hát ez felbecsülhetetlen segítség, mivel a történteket később képről képre, másodpercről másodpercre haladva elemezhetem. (Egyébként a nagy akvárium előtt ülve majdnem minden nap felfedezek valami meglepően újat, amire nem találok megnyugtató magyarázatot.) De ha nincs lehetőség rá, hogy felvétel készüljön róla, akkor arra vagyok utalva, hogy az állat addig ismételje ezt a cselekedetét, amíg biztosan meg nem tudom, hogy mit jelent. És lehet, hogy hihetetlenül soká kell rá várni, talán tovább, mint ameddig a megfigyelt állat előreláthatólag élni fog. Az állatok speciális cselekvéseinek legtöbbje pedig borzasztó gyorsan megy végbe, és az emberi szem nem „áll rá”, hogy pontosan megfigyelje, mert érzékszerveink befogadóképességének is megvannak a határai. Mint ahogy a vírusokat sem látjuk szabad szemmel, mikroszkóp nélkül, szinte lehetetlen észben tartani azt is, ha egy csimpánznak több ismétlődő, hasonló helyzetben dobozokat kell megmozgatni, csavarokat kicsavarozni ahhoz, hogy az áhított banánhoz hozzájusson.
Az ilyen helyzeteket mesterségesen, újból és újból be kell állítani, filmre kell venni, és utána aprólékosan össze kell őket hasonlítani. Ezzel a módszerrel megállapítható, hogy mi volt véletlen, és mi volt gondolkodás eredménye. Erre találták ki a tudományos célra készült állatfilmeket, amelyeket nagy archívumokban gyűjtenek. A göttingai Encyklopaedia Cinematographica a legnagyobb ilyen intézmény és a legjobb példa.
De meg kell jegyeznem azt is, hogy ezek az állatfilmek bizonyos veszélyek forrásai is lehetnek – bármilyen hihetetlenül hangzik – az olyan tudós számára, aki kvázi „rövidlátóan” nézi őket. Mégpedig azért, mert lehet, hogy valaki hajlamos arra, hogy a véletlenszerűséget szabályszerűségként értékelje!
Nagyon oda kell figyelni, különben előfordulhat, hogy félrevezetnek. A tudományos tévedések között az általánosítás a leggyakoribb. Főleg az összehasonlító magatartáskutatásban – és az összehasonlító anatómiában – számít halálos bűnnek. Emlékszem például, régebben sokszor elmeséltem, hogy a vízisikló (Natrix natrix) harap, amikor kibújik a tojásból. De a kis „vízisiklók”, amik engem mindig megharaptak, igazából kis erdei siklók (Elaphe longissima) voltak! Úgy hasonlítanak egymásra, hogy sokáig megtévesztettek. Persze van némi alaktani különbség köztük, ezekre azonban egyszerűen nem figyeltem fel, mivel általánosítottam. (A kis erdei sikló még második pillantásra is csak kis vízisiklónak látszik.) És ugyanez játszódik le a tudományos filmek esetében is; az ismétlődő dolgok olyan mélyen belevésődnek az ember agyába, hogy néha arra a téves következtetésre jut: megoldotta a problémát, pedig nem biztos, hogy úgy is van. Itt is szükség van bizonyos távolságtartásra, amit úgy kell kifejleszteni.
Csodálatosak és persze nagyon értékesek azok az archívumbeli állatfilmek, amelyeket nem lehet sehová sem besorolni, tehát bizonyos értelemben kivételek a szabály alól. Láttam egyszer egy filmet, amelyet Jane Goodall, a híres főemlőskutató készített, aki a terepen folytat kutatásokat, vagyis a szabadban, a majmok között él, megfigyeli őket, és a megfigyeléseit feljegyzi. Ez a film többek között azt mutatta be, hogy a csimpánzok nemcsak növényevők, mint azt feltételezik. Emlékszem, amint ijedten figyeltem egy jelenetet, amely kétségkívül hátborzongató és egyedülálló volt: egy halott csimpánzt lehetett látni, illetve ami megmaradt belőle: a lerágott gerincoszlop és rajta a teljesen érintetlen fej, amely úgy nézett ki, mint egy békésen alvó csimpánz feje. Ezt a „botot” a fejjel együtt egy másik csimpánz tartotta a kezében. És miközben halott társa arcába bámult, élvezettel tépte le és falta be az utolsó húscafatokat a gerincoszlopról. Csodálatos, hogy ezt megörökítették, ugyanakkor hátborzongató is.
Tudni kell azonban, hogy a kamera a szabad szemmel történő megfigyelést határozottan akadályozza, sőt zavarja. Azonkívül a forgatókönyvírás és a fényképezés az állatfilmeknél két teljesen különböző dolog. Hatalmas különbség van aközött – mondjuk egy libákról szóló filmben –, amit az ember fel akar venni, és amit aztán a végén lencsevégre kap. Az állatok, a vadon élő állatok nem színészek, akikkel addig lehet ismételtetni a kívánt jelenetet, míg a rendező elégedett nem lesz.
A dolog akkor lesz igazán nehéz, amikor az állat észreveszi, hogy filmezni akarják. Akkor aztán teljesen abnormálisan viselkedik. Barátom, Peter Scott mutatott nekünk egyszer egy csoda szép filmet, amely egy hím mandarinkacsáról szólt. Miközben ment a szalag, mondtam előre, hogy „most ezt meg ezt fogja csinálni”. Erre Sir Peter bosszúsan így válaszolt:
– Nehogy azt hidd! Most tökéletesen éles a kép és jó a megvilágítás, úgyhogy egészen biztos, hogy a gácsér semmit sem csinál. Te ezt nem tudtad?
És a gácsér tényleg nem csinálta a jellegzetes dürgő mozdulatokat, amelyeknek következniük kellett volna!
Csak azokban a reklámfilmekben zajlik ez másképp, ahol a macskák mindenféle „hamit”, „nyamit”, „krekit”, „brekit” esznek a kamera előtt. Láthatólag nagyon ízlik nekik. Ezeket az állatokat előzőleg két napig éheztetik, hogy a működő kamera előtt rögtön az élelemhez rohanjanak, és az operatőr filmet takaríthasson meg. (Meg vagyok róla győződve, hogy amit kapnak, az egyáltalán nem a reklámozott eledel, hanem annak zsírral kevert, kisütött utánzata.) Szóval a reklámmacskákat biztos, hogy éheztetik. Na és a modern fényképezési technikával, a trükkfelvételekkel nagyon sok minden megoldható. Nagy haladást értek el ezen a területen. Még jól emlékszem, hogy kezdett el filmezni Heinz Sielinann a háború után. Mindent aprólékos munkával kellett előkészíteni, felszerelni, a nehéz kamerát be kellett állítani, és éppen a legdöntőbb pillanatban, amikor az állat a legfontosabbat csinálta, puff, a kamera befuccsolt, és az egész filmtekercs is odalett. Manapság a filmezés már sokkal egyszerűbb és kényelmesebb, mert kevesebb a hibalehetőség.
Én magam mindig egy természetvédelmi filmet akartam készíteni egy vízi élőhely természetes állapotának visszaállításáról. Növényekkel telepítenék be a Ruhr-vidéken egy szénfalú, mesterséges tározót, míg a nád és a tőkésréce újra be nem népesítené. Ez egészen egyszerű. Aztán szerettem volna még tájat filmezni bizonyos időközönként mindig ugyanazzal a beállítással, úgyhogy a kész film egyfajta gyorsított felvétel lett volna. Nagyszerű ötlet, de körülbelül hároméves koromban el kellett volna kezdenem, mert egy ilyen vállalkozás nyolcvan évet venne igénybe! Ha valaki tölgyet ültet, az kétszáz év alatt nő meg. Szóval az ilyesmi apa és fiú közös vállalkozása lehetne, mert egy emberélet nem elég hozzá. Az ilyen felvételekre nagy szükség lenne, de tudtommal még senki sem csinált hasonlót. Ezeknek a segítségével gyönyörűen és szemléletesen be lehetne mutatni, hogyan lehet egy élettelen bányatóból évtizedek múlva élő rendszer, hogy egy biotóp az élő, lüktető szervezet, amelyben a változások csak lassan következnek be, gyorsított felvétel nélkül észre sem lehetne venni! Ez egyébként érvényes a rovarok nagy tömegének (hangyaboly, sáskaraj) viselkedésére is, vagy az emberekére a piacon. Ha normál sebességgel filmezik, semmi szokatlan nem látszik rajta. Csak négyszeres gyorsítással figyelhetők meg világosan és egyértelműen a viselkedésüknek a törvényszerűségei, így állapíthatók meg a paraméterei.
Vagy itt van az ellenkezője, a lassítás. A lassító kamera ugyanolyan fontos segédeszköze a tudományos állatfilmeknek, mint a gyorsító. Igazán nagy felfedezésekhez segíthet hozzá. Például a kaméleon nyelvének működésével kapcsolatban, amit John Burchard örökített meg a Tudományos Filmek Intézerének a segítségével.
A kaméleon nyelvét egy izomgyűrű löki előre, amely kilövi a kemény barlangos testet is, mint egy cseresznyemagot. A kiszemelt és eltalált rovar a nyelve hegyére ragad, majd a találat után a nyelv elernyed, lehajlik, és visszahúzódik a szájba, természetesen a ráragadt rovarral együtt. Mindez olyan gyorsan zajlik le, hogy szabad szemmel nem látható. A lassított filmen azonban kiválóan lehet tanulmányozni.
Az állatfényképezés viszont egészen más, itt nincsenek „pergő” képek, csak egyetlenegy álló. A fotósnak jó érzékkel kell rendelkeznie, hogy elkapja a felvételre legalkalmasabb pillanatot.
Így van. Az első állatfényképészek – a szó legtágabb értelmében – azok a kőkorszaki emberek voltak, akik barlangokban éltek. A fotós szemével nézték azokat az állatokat, amelyekre vadásztak. Ezt bizonyítja az a sok szép állatábrázolás a barlangok falán, amely a tárgyát mindig járás, ugrás közben, egy mozgás tetőpontján mutatja be. Ezeken a rajzokon látszik, hogy a művészt (aki vadász volt) jobban érdekelték az állatok, mint az emberek. A zsiráfokat, bikákat, medvéket gyönyörűen, nagy szaktudással dolgozták ki, az emberek viszont, ha egyáltalán szerepelnek, csupán pálcikaemberkék. Ezeknek az állatrajzoknak, melyek a fényképek előfutárai voltak, még mindig kiemelkedő jelentőségük van a tudomány számára. A saját rajz nagyszerű memóriatorna az embernek. Régebben, fiatalabb koromban sokszor rajzoltam állatokat. Néha csak vázlatosan; főleg mozgástanulmányokat a kacsafélékről vagy rókákról, ahogy a zsákmányra, például egy egérre rávetik magukat. Néha a könyveimhez is készítek vázlatokat.
Hát igen, a fényképezésnek tulajdonképp az a rendeltetése, hogy a történéseket a helyzet tetőpontján (kimerevítse), „megfagyassza”. Már nagyon korán felismertem az állatfotózásnak ezt a dokumentáris jelentőségét; mert minden kép egy-egy viselkedési minta bizonyítéka. Ezért fényképeztem annyit kezdetben, de aztán abbahagytam, mert olyan asszisztenseim voltak, akik jobban csinálták nálam. Emlékszem, akkor még a kamerának két lencséje volt és egy fényaknája, amibe felülről kellett belenézni. Ez abban az időben történt, amikor itt az altenbergi kertben számos állat szabadon járt-kelt. Többek között akkor volt a szabadon repkedő bakcsókolóniám is.
Kiválasztottam tehát egy bakcsót, hogy lefényképezzem. És mialatt a fényaknába kukucskáltam és egyre messzebb mentem, hogy a bakcsó szépen beleférjen a képbe, odarepült egy másik, és – placcs! – pont az ingem nyakára kakilt. Ilyesmi könnyen megtörténhet, ha az ember megfeledkezik a külvilágról, és csak a megörökítendő tárgyra koncentrál.
Ma már alig van olyan igazi jó állatfotós, aki fogja magát és elutazik Afrikába, hogy egy szafariban mindent lefényképezzen, ami ott él és mozog. Ma a jó állatfényképezés specializálódik. Minden fotósnak megvan a maga területe, az egyik csak rovarokat fényképez, a másik madarakat stb. Így olyan képek készülnek, amelyek tényleg sokat mondanak egy-egy állat viselkedéséről. És dicséretképpen azt is meg kell jegyezni: az állatfotósoknak a szó szoros értelmében birkatürelmük kell hogy legyen. Az állatoknak ugyanis egyrészt csinálniuk kell valami érdekeset, másrészt pontosan és szép élesén épp a kamera előtt kell lenniük. Ezt persze nem mindig teszi meg, nem akkor fújja fel a begyét, ha elérkezett a legmegfelelőbb pillanat.
Ezért az állatfényképezés nagy szakértelmet kíván. Az állat egész cselekvéssorozatával tisztában kell lenni ahhoz, hogy némiképp előrelátható legyen, mikor mit fog csinálni. A filmnél ez könnyebb, mert képek egymásutánja áll az ember rendelkezésére, hogy egy cselekvést, mondjuk egy párzási jelenetet felvegyen. A fotográfiában azonban csak egyes képek vannak, amelyeket tényleg a legmegfelelőbb pillanatban kell készíteni, hogy a kívánt mozzanat legyen rajtuk.
Az a gyakorlat, hogy a természetről szóló könyvekben csak olyan képek szerepelnek, amelyek egy egészséges, szép világot ábrázolnak. Azt már nem szokták mutogatni, ha például egy autópálya kettévágja a tájat, vagy egy rendezetlen munkaterület elcsúfítja a nyári mezőt.
Akkor figyeltem fel erre a problémára, amikor Horst Stern filmjeit, képriportjait láttam. Vagyis: mennyi csúfat mutathat be egy film vagy újság, hogy az átlagember még hajlandó legyen megnézni vagy elolvasni?
Fennáll a veszély, hogy az emberek azt mondják, hát muszáj nekem ezt megnéznem? Ezért tűnik számomra hatásosabbnak a szép állatkép, hiszen azt fejezi ki, amire mindenki vágyik: szépséget, harmóniát. Azt hiszem, ez egy maximum-minimum-játék: Mennyi szenvedést kell bemutatnunk, hogy részvétet keltsünk, és mennyit mutathatunk be anélkül, hogy az embereket elijesztenénk. Mert az emberek könnyen elfordítják a fejüket a borzalmaktól. Ha ez a hajlamunk nem lenne, akkor egy olasz kisvárosban nemigen tudnánk megmaradni. Ott a tyúkokat a piacon fejjel lefelé, élve felkötözik, és a lovakat, szamarakat, öszvéreket durva rúgásokkal és kődobálással nógatják.
De a szép természeti képek, állatképek, azt hiszem, nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az emberek értékelni tudják a környezetet. Nemrég azt hallottam például, hogy a statisztika szerint a National Geographic-ot főleg New York és Chicago betontömbjeiben olvassák, ahol a szegény lakók egy felhőkarcoló ötvenedik emeletén csodálatos hegyekben, erdőkben, tavakban gyönyörködnek. Olyasmiben, ami nekik nem adatik meg. Ezeknek a magazinoknak az a szerepe, hogy ezt pótolják, és ez nem is baj. A valóságot ugyan nem tudják helyettesíteni – ég és föld, hogy az ember képen lát-e egy korallzátonyt, vagy le is merülhet oda –, de még mindig jobb, mintha az embereknek semmilyen élményük sem volna a természet szépségéről.
Tekintettel az egyre terjedő városiasodásra és a természettől való elidegenedésre, mind nagyobb szükség lesz a szép tájképekre és állatképekre. Ezek ugyan – mint említettem – nem tudják kielégíteni a vágyat, de azért segítenek. Mert hogy Freudot idézzem: „Csak a kielégületlenek fantáziálnak.”
De ha őszinte akarok lenni, egy kicsit kételkedem, mert képeslapok szikrázóan kék ege semmit sem ér. Olyan tökéletesnek és ragyogónak sem szabad ábrázolni a világot, mint amilyennek a reklámszakemberek és demagógok mutatják.
Annyi képet kellene készíteni egy-egy témáról – állatról, tájról, élőhelyről –, hogy egy történet kerekedjék ki belőle. Egy olyan történet, amely már-már rossz véget ér, de amely aztán mégis jól végződik. Hogy mindenki megértse belőle, milyen sok a vesztenivalónk.
De az állatfotósok sem mindig ártatlanok. Mondhatom, igazi megszállottak, egészen addig, míg a kép kész nem lesz, és elégedetten haza nem vihetik. Az nekik általában édes mindegy, hogy utána hány béka pusztul el a fény okozta károsodások miatt. Meg vagyok róla győződve, hogy számtalan állat esett már áldozatul egy-egy jó képnek.
Nagyon érdekes, hogy már gyerekkoromban, amikor ilyen képeket nézegettem, sokat gondoltam rá, vajon mi történt az állattal a felvétel után.
Az új Brehmben és a régi Brehmben sok Heinroth-kép található kismadarakról, ezeket különböző életkorukban készítette. Nem hittem el, hogy a madarakat azért nevelgették, hogy két hét múlva újabb kép készüljön róluk. Azt gondoltam, hogy először lefényképezték, aztán kihajították őket. És megvolt a véleményem erről az eljárásról. Tizenkét-tizenhárom éves fejjel lehetetlennek tartottam, hogy mindig ugyanazt a madarat fényképezik, és hogy az tényleg fölnő. És Heinroth mégis így csinálta, gondosan intézkedett minden védence további sorsáról. És remélhetőleg még sok ilyen lelkiismeretes állatfotós van, mert a kép kedvéért kínozni és aztán elpusztítani egy állatot, borzasztó kegyetlen dolog.
Naivnak tűnhet a következő problémafelvetés: örvendetes ugye, ha az emberek akár egy kicsit is érdeklődnek a természet, az állatok iránt. Az viszont nagy kár, ha egy kis kedves veréb az életével fizet azért, mert lefényképezik. Mármost úgy tűnhet, ez szót sem érdemel a mellett a tény mellett, hogy a kép sok embert jobb útra térít, a természet és az állatok védelmére ösztönöz. Csakhogy egy ilyen áldozat csakis akkor engedhető meg, ha a kép tényleg bekerül egy könyvbe, és sokan hozzájutnak. S ha a fotós igazából szereti a természetet és az állatokat és ennek így kellene lennie –, akkor már előre gondoskodik róla, hogy az állat életét megkíméljék, megóvják.
A statisztikák szerint a világon naponta több állatfaj kihal, bár ez aligha tűnik fel, hiszen nem látványos formában történik. Másrészt viszont számos olyan faj van, amely viszonylag gyorsan alkalmazkodik a civilizációhoz.
Mindkettő olyan folyamat, aminek a fontosságát nem szabad alábecsülni. Először is egy állatfaj kihalását soha többé nem lehet jóvátenni. Ha egy faj utolsó állatpárja elpusztul, ez a faj magától soha nem kel már életre. Csak egy új teremtés támaszthatná fel újra. Akiben ez tudatosodik, annak mélyen meg kellene döbbennie, mert az emberi értelem el kellene hogy jusson ahhoz a következtetéshez, hogy a homo sapiens is csak egy élőlény a sok közül, amelynek ugyanúgy vízre, levegőre, fényre, táplálékra és bizonyos fokú kultúrára van szüksége ahhoz, hogy el ne pusztuljon.
Saját érdekünk és sürgős kötelességünk lenne, hogy megóvjuk az állatokat a kihalástól, ugyanis minden élő rendszer annál stabilabb, minél több faj él együtt benne. Ez ugyanúgy érvényes egy tóra, mint egy összetett korallzátonyra vagy trópusi őserdőre. A cél az – és remélhetőleg mielőbb el is érjük –, hogy mindenkiben tudatosodjék: az ember nem kívülálló, hanem részese a Föld legkülönbözőbb ökoszisztémáit irányító törvényszerűségeknek. A sivatagban, a sarkvidékeken és a trópusi őserdőkben egyaránt élnek emberek. Mindenhol ugyanazok a természeti törvények érvényesülnek. És épp ezért egy állat- vagy növényfaj kihalása – mint már rávilágítottam – semmiképpen sem olyan ártalmatlan dolog, mint ahogy azt egyes gyárosok és politikusok gondolják. Ellenkezőleg, a legtragikusabb események közé tartozik.
Nos, néhány dolgot azért jóvá lehet tenni és meg lehet előzni. Nagy szerepük van ebben az állatkerteknek. Az persze nagyon helytelen, ha az állatkertek mást sem csinálnak, csak állatot gyűjtenek, mint a lelkes kisiskolás a színes bélyegeket. Rendszernek kell emögött állnia, hogy haszna is legyen. Rossz megoldás mindenféle színes madarat válogatás nélkül összezárni, csak azért, mert olyan szép színesek. Különösen manapság kell az állatkerteknek a kutatás és a szaporítás feladatában részt venniük, mert különben a zoológusok nem is egyezhetnének bele, hogy például egy-egy ritka állatot bezárjanak.
Erkölcsileg elitélendő lenne az a tett, ha valaki bezárná az utolsó vagy utolsó előtti bengáli tigrist, holott tudja, hogy van még szabadon egy-két utolsó példány, amelyek utódokat hozhatnának a világra.
Az éremnek természetesen van másik oldala is: nevezetesen, ha egy faj életterét tönkretették, akkor jobb, ha az állatokat átadják egy tudományos intézménynek, hogy megóvják a pusztulástól. Bizonyos értelemben Noé bárkájának a mintájára, míg a veszély el nem múlik. Jó példák mutatják, hogy ez lehetséges: az oryx-antilop, az európai bölény, a przewalski ló. Ha nem lettek volna az állatkertek, amelyek cserék segítségével tovább tenyésztették a fajokat, és újra életképes csordákat hoztak létre, akkor ezek már kétségkívül rég a múzeumban volnának.
Ha tehát egy fajt lehet fogságban szaporítani – sajnos nagyon sokat nem lehet, elég az akváriumomhoz mennem, hogy naponta meggyőződjek róla –, akkor ezt feltétlenül meg is kell tenni.
Természetesen felmerül a kérdés, van-e annak értelme, ha az ember előre tudja, hogy egy faj élettere visszavonhatatlanul megsemmisült, és így a faj örökre az állatkertbe szorult, majdnem múzeumi körülmények közé. Viszont mindig van rá remény, hogy a helyzet egyszer megváltozik.
Néhány fajt azonban nem lehet mesterségesen tenyészteni, legalábbis mostanáig nem lehetett. Ezeken az állatokon csak úgy segíthetünk, ha megóvjuk az életterüket. A túzok nem tenyészthető, mivel a sztyeppén él, és a sztyeppét nem lehet bevinni az állatkertbe. Ezeknek a nagy szárazföldi madaraknak óriási távolságra, tág, fátlan horizontra van szükségük, ahhoz szoktak hozzá. Nekimennek mindennek, ami akadályozza a mozgásukat, és így pusztulnak el. Ez csak egy példa rá, hogy a fogságban való tenyésztés nem segíthet egy fajon, mert megoldhatatlan. Sok esetben pedig még nem tudjuk, hogy hosszú távon megvalósítható-e.
Olyan állatok is vannak, amelyek különböző életterek határán élnek. Közéjük tartoznak a legkülönbözőbb növényevők. Az az állat például, amelyik minden kultúrnövényt megeszik, amit a parasztok termelni szoktak, kihalhat, ha a szántóföldek túl nagyok lesznek. Például az az út, amit egy mezei nyúl naponta megtesz, nem elég ahhoz, hogy kijusson egy óriási cukorrépaföld szélére. Ő beleszületett ebbe a monokultúrába. És kérdéses, hogy az a mezei nyúl, amelyik a legkülönbözőbb növényeket is megeszi – néha még a gombát is –, megél-e csak cukorrépán. Valószínűleg nem. Pedig látszólag jó alkalmazkodóképességű állat, követi a kultúrát, mégsem viseli el a gépesített nagybani gazdálkodást, sőt a kihalás veszélye fenyegeti.
Tapasztalatból tudjuk, hogy a madarak között vannak olyan fajok, amelyek különösen jól alkalmazkodnak, vagyis jól megélnek a szemétlerakó helyeken meg a parkokban is. Tudjuk, hogy egyes állatok megszerzik élelmüket a gépekkel telerakott nagy kikötőkben is. Ilyen például az ezüstsirály. Érdekes, hogy a kikötő az alkalmazkodni képes állatok miatt pusztulásra ítélnek más madarakat. Az északi-tengeri madárvédelem egyik fő problémája, hogy az ezüstsirály a kikötők miatt súlyosan veszélyezteti a cséralakúak és a többi, parton fészkelő madár ivadékait. Az ezüstsirály ugyanis a kikötők hulladékából, például halmaradványokból él, hihetetlenül elszaporodik, így aztán más madarak tojásait és fiókáit is megtámadja.
Az Északi-tenger mentén főleg abból áll a madárvédelem, hogy az ezüstsirály tojásait elpusztítják, hogy lehetőleg minél ritkábban költsenek. Ezek a madarak ugyanis, számítva az árra, utólag is raknak gyorsan tojásokat, és így még több lesz a sirály. Ez a példa is kiválóan mutatja, milyen agyafúrt dolog az alkalmazkodás. További jó példa még a sok kacsafaj, a tőkés réce és a búbos réce kiváló alkalmazkodóképessége. Ráadásul ezt közvetlen közelről is megfigyeltem. Ha megnézi az altenwörthi folyami vízlépcsőt, akkor azt hiszi, hogy a búbos récét ide teremtették, olyan szépen éldegél itt. Más kacsafélék kevésbé elterjedtek, így például az üstökös réce. És a legérdekesebb az, hogy nem tudjuk, miért. Senki sem tudja, mért pont a tőkés réce alkalmazkodik olyan könnyen a kultúrához, és közeli, legközelebbi rokona, a nyílfarkú réce miért nem. De ha ezt az utóbbi két fajt megpróbáljuk egy tavacskánál tenyészteni, legalább maga a tény érthetővé válik. Nem tudni, miért, de a tőkés récét nagyon könnyű tenyészteni, a nyílfarkút viszont nagyon nehéz! Senki nem tudja megjósolni, milyen következményekkel jár, ha a nyílfarkú réce kihal. Még egyszer hangsúlyozom: senki sem sejti előre, milyen következményekkel jár egy élőhely felépítésére nézve, ha egy bizonyos faj kipusztul. De ez intő jel, s mindig hátrányosan hat az emberre, ha eddig nem bizonyosodott is be, hogy miképp.
Furcsamód néhány ragadozó is nagyon jól alkalmazkodott a kultúrterületekhez. Írhatnék egy utópista regényt, amelyben az oly félénknek tartott róka behúzódik az elővárosokba, és ott a nyomornegyedek szemetjén él, és a csatornában lakik. És ugyanígy a borz! Ez szintén bemerészkedik a külvárosokba, és éjjelente kipakolja a szeméttárolókat. Vagy itt van a nyest. Néhány helyen veszélyes éjjel az utcán parkolni, mert a nyestek gyakran a motorkábeleket is átharapják. Ezek mind az utóbbi évtizedek jelenségei. Hová vezet mindez, nem tudni, mindenesetre elég veszélyes dolog. Emlékszem például, hogy negyvenötven évvel ezelőtt az emberek boldogok voltak, ha egy Fertő tavi kiránduláson megláttak egy szárcsát, ami tulajdonképpen guvatféle, és a guvatok mind nagyon félénkek. Ma már a parkok mesterséges tavain is megtalálhatók a szárcsák. Vagyis világosan látszik, mi minden változhat egy hosszú emberélet alatt. Nagy kérdés, hogy hosszú távon előnyös-e az ilyen alkalmazkodás. Kétségkívül örvendetes azt hallani, hogy a német nagyvárosokban vándorsólymok tanyáznak és utódokat nevelnek. A született sziklalakók most a templomok tetején fészkelnek. De ezzel még semmi sem oldódott meg. A táplálkozási láncban minket az érint, ha az alkalmazkodás sorscsapássá válik. A legtöbb ragadozó állatnak – maradjunk most a vándorsólyom példájánál – megvan a maga zsákmányfajtája; ez azt jelenti, hogy egy vándorsólyom nem gyűjt sáskát és gilisztát a földeken, mint az egerészölyv, hanem a galamb nagyságú madarakra vadászik. Kedvencei közé tartozik a fürj és a fogoly. Különösen az előbbi nagy rovarpusztító. Ha viszont a fürjek és a foglyok – melyek maguk is veszélyben vannak – az ipari módszerekkel művelt krumpliföldeken élnek, akkor nagyrészt ennek a kultúrnövénynek az ellenségét, a krumplibogarat és ennek lárváit fogyasztják. Aztán jön a földművelő a fejlett technikával, és széles sugárban szórja a rovarölő szert. Eltekintve attól, hogy nagyon sok kultúrnövény-pusztító félelmetesen ellenállóvá válik saját ellenszerével szemben, ráadásul mint alacsonyabb rendű rovarok kétségkívül több méreganyagot hordoznak, mint a magasabb rendű madarak.
A krumplibogár ijesztően gyorsan alkalmazkodik a mérgekhez, azért is, mert gyorsabban váltakoznak a generációi, mint például ellenségének, a fogolynak. Így a fogoly mérgezett rovarokat eszik. Ez igen lassan bomlik le a testében, aztán jön a vándorsólyom, és természetesen először a méregtől legyengült foglyot kapja el – a szelekció törvénye szerint; a lassabbak könnyebben esnek áldozatul a ragadozóknak. A permetezőszerek végső állomása pedig a vándorsólyom és fiókái – és ez szomorú vég. Vizsgálatokból tudjuk, hogy a mérgezett vándorsólymok sterilek lesznek, vagy a tojásaik héja lesz vékonyabb. Ez azt jelenti, hogy ha tojásokat rak, hogy kiköltse, azok összetörnek. A rovarölő szer okozta súlyos mérgezésben az öregek és a fiókák is elpusztulnak. Így tizedeli meg a permetezőszer a vándorsólymot a táplálkozási láncon keresztül. A krumplibogarak sikeres alkalmazkodása romlást hordoz magában. És ez csak egyetlen példája a negatív alkalmazkodásnak. Hozzátartozik még, hogy egy ilyen hosszú táplálkozási lánc végén majdnem mindig az ember áll. Drámaian mutatkozott ez meg azoknak a nehézfém-mérgezéseknek az esetében, amelyeknek az előidézői a fertőzött keleti-tengeri halak voltak.
Nem szabad megfeledkezni a rágcsálóknak (egereknek, patkányoknak) az elképesztő alkalmazkodásáról sem. Egy egér szinte mindent képes megenni. A legrafináltabb eljárásokkal sem sikerült az embernek az egeret kiirtania, talán mert a kultúrát követő állatok közül ez tud a legjobban alkalmazkodni mindenféle környezeti feltételhez. Az biztos, hogy az egerek és a patkányok iszonyatos mennyiséget esznek el a harmadik világ éhezői elől. Az evolúciós kutatásokból tudjuk, hogy annál jobb az alkalmazkodásuk, minél kevésbé specializálódott az adott faj. A kaméleon csak mozgó rovarokkal tud táplálkozni, mert a mozgásra specializálódott. Az egér viszont abban sem válogatós, hogy mit eszik, és abban sem, hogy hol él. Mégis nagy egyenlőtlenség uralkodik azok között a fajok között, melyek képesek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, és azok között, amelyek nem. Csak kevés olyat lehet találni, amely túl fogja élni a természet beszűkülését, tehát amely velünk együtt be tud menni a városokba. Túlnyomó többségük biztosan nem képes olyan borzasztó gyorsan alkalmazkodni, mint ahogy azt a kultúra terjedése meg fogja követelni.
A következő ezredfordulót sok faj nem éri már meg, ha ez így megy tovább, mint eddig. Mindenekelőtt a nagymértékben specializálódott madarak vannak veszélyben, bár azt hiszem, a tengernél élő madarak nem halnak majd ki teljesen, bár az európai partokról északabbra húzódnak. Viszont például a réti sas nagy veszélybe kerül a többi vízi ragadozó madárhoz hasonlóan. Gyermekkoromban még tömegével lehetett látni a Dunánál barna kányát, ma már egyet sem találni. A vízi emlősök közül a vidra sem húzza már sajnos sokáig. Ez főleg a halászok bűne, mert ők sokkal kevésbé védik a természetet, mint a vadászok. Ezek ismerik a tilalom fogalmát, a halászok viszont a kenyérkereset kényszere miatt nem, sőt még a jégmadarat is lelövik, mert megeszi a kis halakat. Na és a kacsák közül az említett tőkés réce mellett biztosan tovább szaporodik az északi kacsa is, amely az édesvizeknél él, és valószínűleg a bütykös hattyú is további területeken terjed el.
De ha a jövőbe nézünk, és kijelentjük, hogy ez marad, az nem, akkor ez azt jelentené, hogy előre látjuk a társadalmi folyamatokat, és ez persze lehetetlen. Ha például lennének feudális nagyurak, gazdag emberek, akkor meg lehetne jósolni, hogy a szarvas nem fog kihalni, hisz ezek az emberek nem mondanának le a vadászat élvezetéről.
Lehetséges-e, hogy kialakul egyszer egy mindent elviselő nagy „élettér-szörny”, mivel a tudomány környezettűrő növényeket és szuperellenálló állatfajokat kezd tenyészteni, hogy az elsivatagosodott területeket újból benépesítse?
Nem tartom valószínűnek. Ehhez túl kevés az idő, hiszen gyorsan csak a degeneráció megy végbe, vagyis a gének leépülése, a génveszteség, ezt tényleg gyorsan véghez lehet vinni. Ezt láthatja minden modern, erősen beltenyésztett kutyafajon. De hogy egy új és ráadásul hatalmas élőlény keletkezzen kultúrkörülmények között, azt gyakorlatilag lehetetlennek tartom.
Persze a tudománynak nincsenek határai, mindig kitalálhat valami újat, de a kvantifikáló tudomány téved, ha azt hiszi, hogy az egyre apróbb részletekbe menő kutatás visszafelé, a visszafejlődés irányába hozhat valami megoldást. Sok természettudós és sejtbiológus úgy gondolja, hogy a visszafejlődésben meg lehet találni valami összetettebb probléma megoldását. De nem szabad azt hinni, hogy az életfolyamatok kizárólag kémiai és fizikális jellegűek! Természetesen azok is, de az egész rendszert csak úgy érthetjük meg, ha minden összetevőjét és ezek együttesét ismerjük. És ha az ember a gravitációs törvényt akarja megérteni, akkor nemcsak azt kell tudnia, mi az a lengőtengely, lengőkar, lengősúly, hanem ezek együtthatását is ismerni kell, és csak ezután lehet következtetni a lengés törvényeire.
Egyszóval nem hinném, hogy ez így tovább mehet, akár a háziasítás, akár a génmanipuláció dolgában. De ha nem élne bennem a remény, akkor nem ülnék és beszélnék itt, nem csinálnék propagandát. Ezért nem félek annyira a génmanipulációtól. A génmanipulációval ugyanis csak akkor megyünk valamire, ha az emberiség már okosabb lesz, és ezért vagyok tulajdonképpen optimista. Ugyanolyan valószínűtlennek tartom, hogy kitenyésztenek egy lényt, amely elpusztítja az emberiséget, mint azt, hogy egy kutyatenyésztő olyan veszélyes mopszlit tenyészt ki, hogy az emberiség tőle való félelmében önmagát pusztítja el. Ez a veszély nagyon távoli.
Sokkal valóságosabb veszélynek látom a génveszteséget, amit gyakran alábecsülnek. Erre nagyon kell vigyázni. A háziállatoknál részben szükség van a génveszteségre, de nem nagymértékűre. Mert annak az lenne a következménye, hogy a rendszer nem működne tovább, és az állattenyésztők kénytelenek lennének a háziállatokat a vadakkal keresztezni, hogy megakadályozzák a génvesztést, ami a túlzottan kitenyésztett változatot életképtelenné tette. A növényeknél is ez a helyzet. A nagyhozamú változat kinemesítése azzal jár, hogy csökken az ellenállóképesség a parazitákkal szemben; ilyenkor aztán keresztezni kell a vad fajtával, hogy a „háziasított” fajta újra ellenálló legyen. És most jön a meglepetés: a vad fajta nem létezik! Már kipusztították!
Ez nagy veszélyt rejt magában. Hiszem és remélem, hogy az állattenyésztőknek ma már nehéz a dolguk, és hogy már túl kevés faj létezik. És hogy a háziállatok génvesztése már megtörtént. Hüthmayer barátomnak volt egy nagyszerű ötlete: létre kellene hozni egy védett területet háziállatok számára. Ez egy havasi legelő lehetne a Kasbergen, az idegenforgalom finanszírozná. Itt régi módszerekkel gondoznák az állatokat, például kiveszőben lévő szarvasmarha- és birkafajtákat, melyeket aligha lehet már látni a parasztgazdaságokban, ugyanis csak kevés tejet, húst, gyapjút adnak. Ellentétben azokkal a nagyhozamú fajtákkal, amelyeket részben beltenyésztéssel neveltek ki, éppen a magas „termékhozam” érdekében. De ha az állattenyésztők nem tudják is, hogy nem szabad ezeket a fajokat kipusztítani, jól tudják az állatorvosok. Még akkor is; ha a „régi” fajták kevesebb húst stb. adnak, és egyre inkább háttérbe szorulnak. Nem szabad azonban kiveszniük, mert a nagy teljesítményű fajtáknak mindig szükségük lesz a génfrissítésre, a még nem degenerálódott egyedekkel való keresztezésre.
De ez a vadon élő állatokra is érvényes.
Amikor a természetes környezet egyre kisebb kiterjedésű, akkor a vadon élő állatoknál is kényszerű beltenyészet jön létre, és így fennáll a veszély, hogy maguk a vadon élő állatok is degenerálódnak. Érdekes és meglepő, hogy néha a vad fajba belekeveredik a saját háziasított változata, és ki is szorítja azt. Ennek a folyamatnak a kezdetét figyelhetjük meg a tőkésréce esetében. Ez a faj alkalmazkodott a kultúrához, megél a természetes és mesterséges tavakon, és jól megvan a fehér házikacsával, amely ugyanott él. De a parasztportákon lévő pocsolyák közelében is vegyesen láthatók. Olyan nagy köztük az egyetértés, hogy a vad faj minden további nélkül kereszteződik a tenyésztett fajjal. És így lassacskán eltűnik a tisztán vad forma.
A degeneráció azokon a vadon élő állatokon, amelyeknél a generációk gyorsabban váltják egymást, jobban látszik, mint a hosszú életűeknél vagy a fogságban levőknél. Vannak olyan szociális halfajok, amelyeknek kiváló az ivadékgondozó ösztönük. És elég, ha egy tenyésztő néhány generációt fogságban tenyészt tovább, és a faj majdnem teljesen elveszíti ezt az ösztönét. Alig található köztük olyan pár, amelyik rendesen gondozná az utódait. Ezen el kellene gondolkodni.
A háziasítás során nemcsak az ösztönök változnak meg, hanem a külső megjelenés is. Ezt mindenki tudja, akinek akváriuma van, és abban guppykat tenyészt. Az első nemzedék általában csodálatos színekben pompázik. De ha már többször kereszteződnek egymás között, akkor a színek hihetetlenül gyorsan halványulnak. És ha összehasonlítunk egy ilyen példányt azzal, amelyiket frissen fogtak ki az Amazonasból, ég és föld lesz a különbség.
Így van ez a vadon élő állatoknál. Az emberek érdekes módon mindig a vad változatot tartják nemesnek és szépnek a háziasított változattal szemben. Az előadásaimon ezt mindig példákkal is illusztrálom. A bal oldalon mutatom a vaddisznót, a farkast és a vadpontyot, a jobb oldalon pedig a házi sertést, a mopszlit és a fátyolfarkú aranyhalat. És szinte senki sem akad, aki ne a vad változatot tartaná szebbnek. A háziasítás tipikus jegyei (túlzott zsírlerakódás, lógó has, kevesebb izom, deformálódott csontváz, kisebb koponyaalap) visszataszítóan hatnak. Csak egy kivételt ismerek: ha egy vadló, egy Przewalski-ló képét tesszük egy arab telivér mellé, akkor már egy kis időre van szükségünk, hogy tudatosítsuk magunkban, melyik a vad és melyik a háziasított változat. Az arabs telivér esetében az embernek nem volt érdeke, hogy zsír- vagy húsfelesleg alakuljon ki az állaton, mert nem a táplálkozást szolgálta – mint a marha vagy a sertés –, hanem gyorsnak kellett lennie. A háziasítás előbb említett jellemzői (zsírtöbblet stb.) manapság az emberen is megfigyelhetők. A nagy pocak a jólét jelének számított, de most már senki sem tartja mutatósnak. És ezt már az antik szobrászok is így látták. Ha megnézi a görög szobrokat, ott a testnek éppen azok a pontjai olyan túlzottan izmosak, amelyek a legkönnyebben lesznek hájasak. De a kérdés az, hogy a domesztikáció testi jelenségei mennyiben párhuzamosak az etikai normák leértékelődésével, azokéval, amelyek emberré tesznek bennünket. Ha egy New York-i metróállomáson összeesik egy szívbeteg öregember, akkor nemigen akad, aki „emberi” módon törődne vele. A részvétlenség sok helyen ijesztő méreteket öltött. Én az egész emberiség egyik legnagyobb veszélyének tartom ezt a degenerációs jelenséget, amikor az emberből eltűnik, ami emberi, és ezzel a kultúra is hanyatlásnak indul. Sokáig foglalkoztam ezzel a speciális problémával, legújabb könyvem is (Az emberi lényeg leépülése) ezzel foglalkozik. Az emberiség nem feltétlenül az oxigénhiány miatt, a tengeri algák vagy a trópusi erdők kipusztulása miatt halhat ki, vagy mert tudatosan kiteszi magát a radioaktivitás veszélyének, elég lesz hozzá, ha a „modern ember” kitörli magából az összes nemes, emberi értéket. Ettől a fenyegető veszélytől ugyanúgy kell óvakodni, mint a többi elemi, környezetromboló hatástól, amely civilizációnkat sújtja.
Az erdők pusztulása, amit az emberi civilizáció legkülönbözőbb formái idéznek elő, napjaink egyik fő problémája lett. Talán a legsürgetőbb problémája. Mindegy, hogy a kipufogógáz vagy az ipari szennyezés okozza; ugye elmondhatjuk, hogy a fákkal együtt a jövőnk is odavész?
Ezt minden túlzás nélkül állíthatjuk. Az erdő Európa és minden kultúrterület „zöld tüdeje”, és pusztulásuk azért olyan félelmetes, mert nem látható előre, milyen mértékű lesz. Ha most radikálisan elkezdjük tisztítani a levegőt, még akkor is fennáll az a veszély, hogy az erdők tovább pusztulnak. De azért reménykedjünk! A fák, hála istennek, gyorsan szaporodnak magról, és meg lehet próbálni az erdőtelepítést is. Azonban még így is megeshet, hogy az erdőpusztulás másnak a pusztulását is maga után vonja majd; hogy kiterjed az egész vegetációra, ami katasztrofális következményekkel járhat az emberre nézve. Sajnálatos módon tovább él az a begyepesedett vélemény, hogy az ember és a természet szemben áll egymással. A legtöbb ember abban a tévhitben él, hogy ha a természet elpusztul is, az ember azért még tovább élhet. Ez nagy baj, és ha nem így lenne, már sokkal előbb menteni próbálták volna az erdőt.
Az ember és az erdő kapcsolatának a problémája mindig is foglalkoztatott. Európában, különösen a német romantika irodalmában ez különös jelentőséget kapott. Akkoriban annyira felmagasztalták az erdőt, hogy a józan üzletemberek, akik materialistának tartják magukat, és épp ezért fogékonyak a giccsre, szóval még ezek az üzletemberek is azt hiszik, hogy az erdő ilyen mértékű tisztelete túlzás – „ki alkotott meg téged, ó, szépséges, hatalmas erdő” –, nosztalgikus és irreális babona.
Amerikában furcsamód fordított volt a helyzet. Az ottaniakban még ma is bizonyos ellenérzések élnek az erdővel szemben, mert néhány generációval korábban még közelről érezték a veszélyt, ami az erdőből leselkedett rájuk, és ezért irtaniuk kellett. Az embernek az az érzése – Voughtot idézem, aki azt mondta: „Az átlagamerikai boldog, ha kivágnak egy fát.” Ez természetesen a legnagyobb korlátoltság, amit csak el lehet képzelni. Amerikában az erdő még az ember ellensége, és ugyanolyan képtelenségnek tartják az erdőt védeni, mint mondjuk a farkast, a pásztorok ősi ellenségét.
Ilyen összefüggésben nem szabad elhanyagolni az érzelmek szerepét a gazdálkodásban. Amerikában már törvényekkel is próbálkoztak, hogy a nagyvárosokban ne vágják ki az öreg fákat. Hogy milyen eredményt hozott, azt nem tudom. Amit viszont saját tapasztalatomból tudok, az a következő: Amerika keleti részén nincsenek nagy fák, csak úgynevezett sarjerdő, vagyis sűrű, vadon nőtt, de kifejezetten kis fákból álló erdők, amelyek ott alakultak ki, ahol a mezőgazdaság nem volt kifizetődő, mert a nyugati részeken a nagyüzemek sokkal olcsóbban termelték a gabonát. Sokat töprengtem, mi hiányzik nekem Amerika keleti tájairól: hát a nagy fák hiányoznak! Ezek csak csupasz törzsként láthatók néha a bozótokban, vagy mint ledőlt kerítések, a korábbi gazdálkodás maradványai.
Ezeket a sarjerdőket nagyon érdekes állatvilág népesíti be. Ezek olyan állatok, amelyek nyugatról vándoroltak vissza, ahová a keleti mezőgazdaság űzte őket. Ha Kelet-Amerikában autózunk, gyakran látunk a kocsiból elgázolt borzot vagy mosómedvét. Habár érdekes ez a kisragadozókból és hitvány rudaserdőből álló életközösség, a mi közép-európai esztétikai érzékünknek mégsem megnyugtató látvány. Ha rajtam múlna, akkor Közép-Európában csak szálalt vegyes erdők volnának, ami azt jelenti: szabadon tenyésző erdők.
A vegyes típusú erdőnek ökológiai szempontból sok előnye van. Minden ép ökoszisztéma (és az olyan vegyes erdők, ahol csak kismértékű erdőgazdálkodást folytatnak, még ép ökoszisztémáknak számítanak) annál stabilabb, minél több állat- és növényfaj vesz részt benne. Csak egy példa: egy vegyes típusú erdő nem megy tönkre az apácapille hernyójának az inváziójától, míg a legtöbb tűlevelű belepusztul. A csak tűlevelekből álló erdőket szó szerint felfalják. Itt szeretném idézni Burian professzort, a bécsi botanikust, aki egyszer azt mondta: „Az emberiség legnagyobb bűne, fő bűne a monokultúra, vagyis egyetlen haszonnövény huzamos termesztése.” És ez természetesen nemcsak a földekre, hanem az erdőkre is érvényes. Éppen ezért értékes a vegyes erdő, amelyre a növényvilág változatossága jellemző. Nem beszélve arról, hogy az állatoknak is hihetetlenül sokféle életteret kínál. És ráadásul még a szemnek is szép.
Nálunk is vannak azonban olyan erdők, amelyek nem monokultúrák, mégis kevés növényfaj él együtt bennük. Például ilyenek az ártéri erdő.
Igen, elmondhatjuk, hogy az ártéri erdők leszűkült vegyes típusú erdők. Ahogy nagyon helyesen megjegyezte, kevés növényfajból állnak. De azért nagyon is természetesek és főleg igényesek az életkörülményeik tekintetében. Zavartalan létezésükhöz szükségük van minden évben az árvízre, de nagy előnyük a gyors regenerálódó képesség. Egy kopárabb területnek (ilyen a homokzátony, a kavicszátony) éppen elég, ha véletlenül két évig egymás után nem önti el teljesen a víz, máris kipusztulnak rajta a fűzfacsemeték. De ha ezek már három-négy évesek lesznek, akkor mindent kibírnak, és a zátonyon fokozatosan szép kis ártéri erdő nő ki. És az én reményeimnek is ez az alapja. Vagyis, hogy az erőművek vízlépcsői ellenére ezek az ártéri erdők elég vizet kapnak, hogy regenerálódjanak. Ezt kellene elérni.
Az ártéri erdő értékét nagyrészt az állatvilága adja. Aligha létezik még egy olyan terület, ahol annyi érdekes és sajnos veszélyeztetett állatfaj élne, mint az ártéri erdőben. Persze most „hazabeszélek”, mert ez az én igazi hazám. És ezt a kultúrát manapság nemcsak a folyami vízlépcsők veszélyeztetik. Azt, hogy az ártéri erdőnek szüksége van az évenkénti árra, nem lehet a szántóföldi gazdálkodással összeegyeztetni, tehát nem lehet a területén földművelést folytatni. De ha a vízlépcső miatt ez a terület kiszárad, akkor ez elég ahhoz, hogy gazdasági megfontolásból az emberek később is az árvíz ellen foglaljanak állást. Vezető gazdasági körökben mondták, hogy a békák, varangyok, puhatestűek és „mai neander-völgyiek” (ezzel ránk céloztak) gazdaságilag nem elég értékesek ahhoz, hogy a továbbélésük kívánatos lenne. Ez kinyomtatva áll bizonyos X. úr munkájában, akit tapintatból nem nevezek meg. És ehhez hozzá kell tenni, hogy ezek között a „neander-völgyiek” között érdekes módon legalább négy Nobel-díjas tudós található, és a többiek, akiket ismerek, szintén intelligens biológusok. De szeretném hangsúlyozni, hogy nagyon jól érzem magam a „neander-völgyiek” körében.
Én azért keltem Hainburg védelmére, mert az a benyomásom, hogy az energiagazdálkodóknak fogalmuk sincs, milyen értékes ez a terület. Kaptam egy levelet az egyik magas rangú képviselőjüktől, amiből az derül ki, hogy nem is sejti, miről van itt szó. Mélységesen fájlalnám, ha a kormány beleegyezne a hainburgi erőmű megépítésébe, de tudom, hogy tagjai közül néhányan legalább a szívük mélyén nem értenének vele egyet.
Sajnos mindig a greifensteini vízlépcső okozta szörnyű pusztításra kell gondolnom, amely szűkebb hazám ártéri erdeit „elsöpörte”. Méghozzá olyan területeken, ahol visszanőhettek volna, de ahol ez idáig már gyárak, üzemek, utak létesültek. Sürgősen szükség volna olyan rezervátumokra, ahol az állat- és növényfajokat életben tartanák, hogy a puszta területeket újból be lehessen velük népesíteni. Barátom, Otto Koenig mutatott rá nagyon helyesen, hogy létezik „természet másodkézből”. Németországban – főleg Kiesgrubennél és a passaui vízlépcsőnél – a természetvédelem segítségével új, élő biotópokat „varázsoltak” az elpusztult területek helyébe. Végül is minden akvárium egy mesterséges biotóp. De mesterséges biotópot is csak a természetes biotópok egyedeiből lehet létrehozni. És az ártéri erdő Közép-Európa egyik utolsó biotópja!
Ha hihetnék benne, hogy a még meglévő és érintetlen ártéri erdőket meg lehet védeni – például Greifenstein fölött a Dunánál –, akkor nem ellenezném annyira a hainburgi vízlépcsőt, mint így. De meg vagyok róla győződve, hogy minden olyan gazdasági megfontolás, amely többre becsüli a kiszáradt erdőt a természetesnél, oda fog vezetni, hogy az ártéri erdők mindenütt eltűnnek a vízlépcsők közeléből.
Még az is elképzelhető, hogy az ember minden természetes erdőt megpróbál kipusztítani. De ez katasztrófa lenne! Szörnyű katasztrófa! Kérdéses ugyanis, hogy az a monokultúra, amit az erdőgazdálkodás hoz létre, hosszú távon beválik-e.
A tiszta, minden más növényt nélkülöző fenyőerdők első pillantásra tényleg életképesnek látszanak. Szemre sem csúnyák (nálunk is majdnem mindenhol fenyőerdő borítja az Alpokalját), habár egy olyan erdő esztétikai értéke, ahol a fákat katonás sorokba ültették, már csak ezért is csekélyebb. De a monokultúrából nemcsak az esztétikum hiányzik. Vannak ökológiai, biológiai törvények, amelyek egész világunkra érvényesek, s amelyek alól a gazdaság vezetői sem vonhatják ki magukat, hiába adnák oda érte egész vagyonukat. És ezek az erők a monokultúrában is érvényesülnek. Minél szegényebb egy terület élőlényekben, annál hamarabb „kikészül”, ahogy az akvaristák mondanák. Elveszíti az egyensúlyát. Az aljnövényzet nélküli erdő nem tud otthont adni olyan fontos kisállatoknak, mint amilyenek a rovarevő madarak. De ha ezek hiányoznak, akkor a kártevőknek nem lesz ellenségük és elszaporodnak. Ez már beindíthatja az ördögi kört. Ráadásul az ilyesmi nem derül ki rögtön, és ezért nagyon veszélyes.
Az erdeifenyőnek és a lucfenyőnek inkább vízszintesen szétterjedő gyökerei vannak, és ez azzal jár, hogy a hatalmas viharok, melyek azért néhány évtizedenként nálunk is előfordulnak, úgy kicsavarják őket, mint a gyufaszálakat. Ugyanis nincs köztük más fafajta, amelynek a mélyre ható gyökereivel összefonódva megtarthatnák magukat. De ami a monokultúrás erdőnek legtöbb kárt okozza, az a gyakori fakitermelés, ami az úgyis kevés állatot még tovább ritkítja. Az sem jó, ha a kivágott erdőt azonnal újrafásítják – persze a talajerózió ellen hasznos, az állatoknak viszont árt.
Létezik egy törvény, amely a kivágott erdők azonnali újratelepítéséről rendelkezik. Ez azért káros az állatoknak, mert a lekopasztott részeket, a tisztásokat gyorsan benövi a szeder és hasonló növények, melyek a szarvas és az őz táplálékai. És a nagy vadkárok egyik oka az (most a vaddisznóról beszélek), hogy az erdő túl mesterséges, és nem kínál elegendő élelmet a nagyvadaknak. Így az állatok rákényszerülnek, hogy éjszaka a parasztok földjeire járjanak élelemért, és ezzel nagy károkat okoznak.
Meg vagyok tehát győződve arról, hogy a monokultúra telepítésének okai üzleti eredetűek, és arról is, hogy azoknak az embereknek, akiknek ezt tudniuk kéne, fogalmuk sincs róla, mit is csinálnak.
Nézze, ez már a manapság divatos könyvekkel kezdődik, mint például Tolkientől A gyűrűk ura, melyet majdnem minden gyerek olvasott. Ebben az erdő valami szörnyűség, a rossz szellemek birodalma, amit a szerző ördöginek ábrázol. És ezek a helytelen, irodalmias elképzelések nagyon veszélyesek az erdőre! Amerikában persze biztos nagy tetszést aratnak. Az erdőellenes amerikaiak biztos örülnek, ha azt hallják, hogy az utálatos erdőben szörnyek és gonosz törpék élnek. Remélem, ez a szemlélet nálunk nem talál majd követőkre.
Bár az előbb elmondottakkal ellentétesnek tűnik, mégis úgy gondolom, hogy az egyes fák külön-külön előkelőbb helyet foglalnak el a szívünkben. Ha az ember egy öreg fákkal teli kertben nő fel, és fára mászni is szokott (mint az unokáim, akik olyan fákra másznak, melyeket nem az apjuk, nem is a nagyapjuk vagy a dédapjuk, hanem még az ükapjuk ültetett), akkor azt hiszem – ha saját családom alapján következtethetek –, hogy az ember nagyon megszeret egyes fákat, valósággal a szívéhez nőnek. Az ilyen kert majdhogynem erdővé nő, hiszen a fák egyre öregebbek és nagyobbak lesznek, akárcsak az én kertemben, amely már több mint százéves. De ha virágokat is szeretnénk, akkor időről időre fel kell áldoznunk egy fát, hogy nap érje az ágyásokat. De jellemző, hogyha feleségemmel, gyerekeimmel és unokáimmal kivonulunk a kertbe, hogy kimondjuk a halálos ítéletet egy fa fölött, mindig akad egy családtag, aki égre-földre esküdözik, hogy ezt a fát nem szabad kivágni, és a véleményét alaposan meg is indokolja. A nagy hikkori az ablakom előtt már majdhogynem lakhatatlanná teszi a szobámat, mert nyáron vaksötét van bent. De kivágni gyilkosság lenne. Isten őrizz! A legszörnyűbb vandalizmus volna. És azok az emberek, akiknek nem ilyen az értékrendjük, idegenek számomra, nem tudom megérteni őket.
Csak hát azt is tudom, hogy az ilyen gondolkodás nevelés kérdése is. A városi kalickákban élő fiatalok nem tehetnek róla, ha nem szeretik a fákat, mert hiszen nem is ismerik őket. Jó pedagógusok és még jobb, megértőbb szülők kellenének, akik a gyerekeket kirándulni viszik és megismertetik velük a fák, az erdők szépségét. Azt hiszem, manapság az emberek már nem tudják, hogyan kell járni az erdőt. Az erdőben a helytelen viselkedés terjedt el. Pedig az igazi erdei séta a létező legjobb pihenés az embernek. Lehetőleg egyedül kell menni, vagy maximum a kutyával, ha az nem vadászkutya. Az emberi társadalomban egyre nehezebb beleolvadni a természet harmonikus egységébe. Az erdei séta megtérést, visszatérést jelenthetne a természetbe. Egy emberpár még igen, de hárman, négyen vagy még többen már nem tudják magukba szívni az erdőt. De sok más neveletlenség is előfordul. Emlékszem, feleségemmel egyszer egy tóparti rét közelében fekvő, gyönyörű lombos erdőben sétáltunk. Csodálatos énekes rigókat hallottunk, de volt ott léprigó, füzike és sok más madár is. Csodaszép tavaszi kirándulás volt, a legpompásabb hangzatokkal, amit csak el lehet képzelni. Egyszer csak egy hangszóró üvöltött fel, rockzenével, és a dombra vezető ösvény tetején feltűnt egy talán tizenöt-tizenhat éves fiú a kerékpárján, egy pokolian ordító rádióval a csomagtartón. Erre a feleségem így szólt: – Biztos fél, hogy esetleg meghallja a madarak énekét.
De ennek a tréfás megjegyzésnek nagyon komoly magva volt: sok az olyan ember, aki a rossz esztétikai nevelés következtében a popzenét, a rikító színeket és más kétes, modern dolgokat tekint a teremtés netovábbjának. Ezeket a szegény ördögöket a természet, az erdő harmóniája nemhogy nem vonzza, hanem inkább taszítja. Nekem az a nyomasztó érzésem, hogy tudatában vannak ők a saját romlott esztétikai ideáljaiknak, csak éppen hallani sem akarnak más harmóniáról, mint az elektronikáéról és a komputeres játékokéról.
A legszigorúbb büntetéssel kellene sújtani a tiltott lerakóhelyeket is. Sajnos néha több a szemétlerakat az erdőben, mint a hangyaboly. És ez nemcsak Ausztriában van így, hanem Bajorországban is. Például az intézetem közelében – éppen Bajorországban – van egy csodaszép erdőrész, amelyet délről szántóföldek határolnak, és látni lehet onnan a hegytetőket, az Alpok egész hegyvonulatát. És éppen itt található a legközelebbi falu szemétlerakata. Ez nagyon szomorú dolog.
De azzal, hogy ez undorító, még nincs az ügy elintézve! Az erdők sok engedély nélküli szemétlerakó helye valóságos ketyegő méregbomba, amely életveszélyes károkat okozhat. A hulladék lerakatok legtöbbször közvetlenül érintkeznek a talajvízzel. És hiába pellengérezi ki őket a sajtó, a rádió és a televízió, ha közben a legközelebbi helység összes kútja megfertőződik, és az ott lakók kínlódva, méregtől felfúvódott hassal fekszenek a kórházban. Ezek a káros folyamatok azért olyan veszélyesek, mert nem lehet őket azonnal észrevenni. Ha már jelzik, hogy a talajvíz mérgezett, akkor bizony késő. A jövőben megelőző intézkedésekre van szükség, ezeket azonban nehéz lesz keresztülvinni. Szerencsére a legtöbb erdő nem olyan könnyen érhető el a nagyvárosokból. Így legalább van rá remény, hogy nem keletkeznek az erdőben óriás szeméttelepek.
Ennyit az erdővel kapcsolatos tudatlanságról. De mit kellene mindenkinek tudnia az erdőről?
Mondhatnám, a legfontosabb az lenne, ha az erdő harmóniáját, értékeit mindenki felismerné. A gyerekeknél, az hiszem, az érzelmekre hatva valószínűleg többet lehetne elérni, mint a biológia egzakt, racionális oktatásával. Amit mindenkinek tudnia kellene az erdőről, az az, hogy egy ilyen életközösségben minden élőlény: állat, növény és baktérium függ egymástól, és a rendszer csak akkor működik, ha egyensúly van köztük.
Az előbb a rossz mesékről és az erdő gonosz szörnyeiről beszéltünk. De azért vannak jó mesék is. Karl Ewald írt az erdőről egy bájos mesét. Ebben különböző élőlények vetélkednek (állatok és növények), hogy melyikük „az erdő”. A tölgy szól először:
– Én vagyok az erdő!
Erre a moha azt mondja:
– Nélkülem nem is léteznél.
Így a moha arra a következtetésre jut, hogy nélkülözhetetlen, és így szól:
– Én vagyok az erdő!
És így tovább, minden élőlény megszólal, a legvégén a giliszta kiabálja: „Én vagyok az erdő!”, mert nélküle nem lenne humusz. A mese tanulsága, amit öregnek-fiatalnak meg kell értenie: egyetlen élőlény sem egyedül alkotja az erdőt, hanem a sok-sok különböző állat, növény és baktérium együttesen. De, mint mondtam, azt hiszem, hogy ezek az ismeretek az érzelmeken keresztül jobban tudatosíthatók, mint az értelem segítségével. Ökológiai szempontból ugyanis meglehetősen bonyolult dolog ez, leginkább egy bonyolult óramű egymáshoz illeszkedő kerekeihez hasonlíthatnám. Éppen ezért kiváló eszköznek tartom a „képeskönyveket”, vagyis azokat a könyveket, amelyek szép tájfelvételeket tartalmaznak, például az erdőről. Fiatal barátom és jelenlegi beszélgetőtársam, Kurt Mündl már készített ilyen könyveket, és ezek nagyban hozzájárulnak a természet megóvásához. Mert a tömeghez kell szólni, a nagyközönséghez, hisz csak így képes egy-egy politikus a természetvédelmi intézkedéseknek érvényt szerezni. Vagyis a látvánnyal, a képesalbumokkal, az érzelmi ráhatással többre megyünk, mint az ökológia tanításával.
Sajnos egy erdei séta manapság egy hosszú életű és ökológiailag képzett ember számára mindennél nyugtalanítóbb. Mivel az erdők – ez is, amit a legutóbbi időkig a rozzant lábaimmal bejárhattam – olyan ritkásak, napfényesek lettek, hogy az élőviláguk gyökeresen megváltozott. Azokon a helyeken, amelyeket fiatal koromban kilométerhosszan csak sűrű mohaszőnyeg borított, most fűcsomók nőnek, mert a ritkítás miatt túl világos van. A fű viszont köztudottan nem olyan vízvisszatartó, mint a moha. Csodaszépek azok az erdők, amelyek ilyen értelemben még „rendben vannak”. Ott ugyanis még jól megfigyelhető, milyen szimbiózisban élnek egymással a fák és az aljnövényzet, hogyan tartja vissza a moha a vizet, és hogy ezeken a helyeken állnak a legszebb, legnagyobb bükkfák.
Számomra – és ugyancsak hosszú megfigyelési időre tekinthetek vissza – azért olyan riasztó az erdőben sétálni, mert már élettelennek tűnik, olyan, mintha egy ember alkotta ügyetlen utánzattal, a monokultúrával helyettesítették volna.
Nem tudom, meddig lesznek még erdők, ha a fejlődés ilyen irányba tart. Ezt senki sem tudhatja. Az előrejelzés is teljesen lehetetlen, az információk gyarapodását sem lehet előre sejteni. Mint ahogy Karl Popper bemutatta, ő sem jutott biztos eredményre még egy olyan populáció jövőjét illetően sem, amelyet ismert, kiszámítható mechanizmusok irányítanak.
Az azonban szörnyű ötlet, hogy a karácsonyfák műanyagból készüljenek; ugyanis pont most díszítettem fel egy csodaszép karácsonyfát. Nekem is eszembe jutott, hogy ma már végső soron bűnnek számít kivágni egy ilyen szép, magasra nőtt fenyőfát. Ezért nekem azok az emberek rokonszenvesek, akik cserépbe teszik őket, és az ünnepek után elültetik a kertben.
A természetes dolgoknak mesterségesekkel való helyettesítését különösen veszélyesnek tartom. Az a hazugság, amely karácsonyfának nevez műanyag alkotmányt, szerintem demoralizálja a gyermekeket. A gyerekeknek ilyen dolgokban nem szabad hazudni. Az persze lehetséges, hogy egyszer megtiltják a fenyőfák kivágását karácsonyra, mert már olyan kevés lesz belőlük. De az ember hihetetlenül ragaszkodik gyermekkora hagyományaihoz. Nálam ez még erősebb, mivel a szülői házban élek. És a fenyőfa mindig a szokott helyén áll, és azok a díszek lógnak rajta (a teve, a pagoda), melyeket a bátyám – aki tíz éve, nyolcvanöt éves korában halt meg – még mint kisgyerek kapott ajándékba.
Mielőtt az ember megfoszt valakit a hagyományba vetett hitétől – amit egyébként nem szabad –, vizsgálja meg először saját magát, hogy ő milyen hagyományokhoz kötődik. A karácsonyfa számomra nélkülözhetetlen tradíció. Enélkül szörnyű lenne a karácsony. Remélem, ezt nem fogom megérni.
Utolsó kérdésem: lesz-e apokalipszis? Eltűnnek-e Közép-Európából az erdők?
Lehetséges, el tudom képzelni, amennyiben a hegységek és a dombságok elkarsztosodnak. A termőföld semmiképp sem marad meg a kupolás hegytetőkön, például a Bécsi-erdőn, hogyha a fák eltűnnek onnan. Vagyis az eső patakokban zúdulna le, a tetőn semmi sem maradna belőle. Minden, ami fönt van, elszáradna, a zivatarok után pedig szörnyű áradás keletkezne. Ezt már most látom a mi kis patakunknál. Mióta túl kevés moha van az erdőben, a kis patak sokkal jobban kiárad. Elképzelni is rossz, mi minden történne, ha a vízháztartás felborulna!
Tudnunk kell, hogy minden sivatag évről évre ijesztő gyorsasággal terjeszkedik a vele határos szántóföldek rovására. Lásd a Szahara északi és déli részét, vagy Texast. Ott még egy fél emberöltővel ezelőtt virágzott a gyapottermelés – a gyapotnak jó föld kell –, most pedig homoksivatag dűnéit hordja a szél. És valószínűleg egész Közép-Európának, sőt Európának is ez lenne a sorsa, ha a vizet visszatartó erdő, növényzet eltűnne.
Kétségkívül és túlzás nélkül állíthatjuk: az erdőt a sivatag követi. Ez mindenhol látszik, ahol karszt van: ahol a velenceiek annak idején kivágták a fákat, hogy hajókat építsenek. Ezek olyan hegyek lettek, hogyha fölülről nézzük, zöld, ha oldalról, akkor szürke, mivel a fű annyira ritkásan nő. Az Adriai-tengernél és Szardínián együtt láthatók már elkarsztosodott és még egészséges területek, így jól megfigyelhető, hová vezet az erdő kipusztulása. Hogy kivágják-e vagy a savas eső marja ki, teljesen mindegy.
Egy kipusztult ökoszisztémát mindig egy sokkal szegényebb követ. Ezt is jól modellálja a karszt példája. A karszt nem holt terület. A köveken agavé és opuntia nő, sziklagyíkok futkosnak. Az erdőt követően kialakult egy más élettér. De ez már nem olyan hasznos az ember számára!
Ezeket a karsztos területeket csak kecske- és juhtartásra lehet használni, ezek fűtől fűig ugrálnak, és eléggé igénytelenek. De a karszton élő birkák száma négyzetkilométerenként csak töredéke a rendes legelőn élőkének.
Még egyszer hangsúlyozom, mert az emberek meg kell hogy értsék: Ha Közép-Európa vagy Európa erdei kipusztulnak, annak óriási munkanélküliség a következménye. Ahol ma erdőmunkások és parasztok százai keresik a kenyerüket, ott juhtartásból egyetlenegy család élne csak meg.
Korunk mindennél nagyobb problémája a környezetszennyezés. Keleten is, nyugaton is egyformán érvényben van az a hallgatólagos megállapodás, hogy az embernek joga van elpusztítani az élővilágot. Meggyőző példa erre a vizek szennyezése.
Az a vízszennyezés, ami szerte a világon folyik, egyszerűen öngyilkosság. Elsősorban azért, mert még mindig nem ébredtünk a tudatára annak, mit is szennyezünk, piszkolunk, mérgezünk és teszünk tönkre. A víz ugye H2O, amit a hidrogén elégetésével lehet előállítani. De a vizeink nemcsak H2O-ból állnak, hanem számtalan más alkotórészből is, a legkülönfélébb fajokhoz tartozó sok-sok élőlényből, amelyeknek a víz az otthonuk. Ez egy olyan egység, ahol egyensúly uralkodik az állatok, növények és baktériumok között, s ezeket együtt „víznek” nevezzük. Ezt a kiegyensúlyozott állapotot azonban nagyon könnyű megzavarni.
H2O nem fordul elő „tisztán” a természetben, hanem csakis vizek formájában. És ezeknek a vizeknek ugyanolyan tulajdonságai vannak, mint bármely más élettérnek, biocönózisnak; azaz bonyolult rendszerek együttese, és mint mondtam, könnyű tönkretenni őket. Amit iszunk, az nem vegyileg előállított H2O, hanem természetes vizeinkből nyerjük, és éppen azért, mert ettől függ az életünk, érdekünk, hogy megmaradjon zavartalan biológiai egyensúlyuk.
Sajnos manapság gyakran azzal kell beérnünk, hogy a szennyvízből nyerjünk vissza ivóvizet. De ez olyan eljárás, amely először is veszélyes, másodszor pedig drága. Tévedés azt hinni, hogy a víz és a levegő korlátlan mennyiségben áll rendelkezésünkre. Pedig sok városlakó így gondolja; ők irigylésre méltó – vagy inkább elítélendő – módon bíznak a dolgok mesterséges előállíthatóságában. Azt hiszik, hogy ha az embernek elég pénze lenne, mindent tudna gyártani: vizet és levegőt is.
Ebbe a tévedésbe könnyen belepusztulhat az emberiség. Itt is az a helyzet, hogy a hatalom birtokosainak, a politikusoknak és a gyárosoknak meg kellene akadályozniuk a közelgő óriási katasztrófát. Készséget kellene mutatniuk a párbeszédre, hogy az egész világon megóvhassuk még tiszta vizeinket (sokat már úgyis menthetetlenül megfertőztek). És hogy miért nem ezt teszik? Nem tudok mást, mint mindig ugyanazt hajtogatni: a pénz és a hatalom birtokosai csak nem olyan erkölcstelenek, hogy hagynák szomjan halni saját gyermekeiket és unokáikat, ha az összes víz visszavonhatatlanul megfertőződik, inkább talán nem hiszik el, hogy ez a veszély fennáll. Ugyanúgy, ahogy nem hiszik el azt sem, milyen veszélyes az atomenergia, a vegyipar, az erdőpusztulás stb. stb. Az ember így eltorzítja a valóságot. Mindig csak az a valóságos számára, amivel nap mint nap dolga van, amire ő hat, és ami visszahat rá. És ezért a felelősök, akik a környezetért felelősséggel tartoznak, nem hiszik el, hogy a veszély ilyen közeli, ilyen nyomasztó és sürgető, mint valójában. Ha egy természetes víznek megbolygatjuk a biológiai egyensúlyát, akkor ez olyan folyamat, amit nem lehet csak úgy visszacsinálni. A biztos, hogyha abbahagyják a vízszennyezést, egy idő után újra visszaáll az egyensúlyi állapot, mint abban az akváriumban, ahol elpusztultak a halak, és egy ideig zavaros lesz, majd újra kitisztul a víz, s végül visszaáll az egyensúly. Csakhogy ez az új egyensúly már nem az, ami korábban volt, sokkal kevesebb résztvevője van, és nem is lett stabilabb csak azért, mert ellenállóbb fajokból áll, amelyeket nehezebb kibillenteni az egyensúlyukból.
Ellenkezőleg: egy ökoszisztéma – és minden víz az – annál stabilabb, minél több faj vesz részt benne, minél nagyobb az alkotórészek száma. Az emberekben tudatosítani kell, hogy a vízszennyezés visszafordíthatatlan, jóvátehetetlen folyamat. Ha a víz, mint sok fajt tartalmazó élő rendszer tönkremegy, akkor ezt a folyamatot nem lehet pontosan ugyanúgy visszafelé forgatni.
Így válik egyre szegényebbé a biocönózis, és nagy tévedés, hogy egyedül az ember nincs kitéve az élettér elszegényedésének, és tovább élhetne, ha minden más élőlény elpusztult. Ezért jelenti a vizek pusztulása, egy folyószakasz vagy tó „halála” azt, hogy az emberiség megint egy lépéssel közelebb került az öngyilkossághoz. Az elmondottakból kiderül, hogyan pusztulnak vizeink, s hogy egyáltalán elpusztulhatnak, ezt ugyanis sokan elképzelhetetlennek tartják. Hát egy tó, egy folyó, egy tenger ugyanolyan halandó, mint mi, emberek? A válasz világosan és egyértelműen: igen! Tíz felkiáltójellel.
A víz lépésről lépésre jut el a katasztrófáig. A legveszélyeztetettebbek természetesen a halak. Mivel nagyon fejlett, vizet belélegző állatok, ezért különösen érzékenyek a mérgekre. Ha például a Krems vegyipari cég a vízbe engedi mérgeit a nyári alacsony vízállásnál, akkor a halpusztulás a legérzékenyebb fajokat sújtja. Érdekes párhuzam, hogy míg a savas eső is a legnagyobb fákat veszélyezteti, addig a vízszennyezés is a legnagyobb halakat pusztítja ki, főleg a nagy nőstényeket. Mikor néhány évvel ezelőtt még rendszeresen kijártam a Dunához, akkor a közvetlen környékén még rendben volt minden, még nem kezdték pusztítani a greifensteini vízlépcsővel. Azóta személyes okból elkerülöm a Duna környékét, mivel a látvány túlságosan lehangol. De a Krems-cég már akkor elkezdte irtani a halakat. Ekkor főleg a márnák haltak ki. Az állandó mérgezés miatt a fajok aránya fokozatosan megváltozik: bizonyos fajok teljesen kihalnak, vagy más, „erősebb” váltja fel őket. Például az én hosszú életem alatt, még a vízlépcső építése előtt, eltűntek a Dunából a botos kölönték, ahogy a cottus gobió-t nevezzük, helyettük lassanként megjelentek más gobiidák az alsó Duna-szakaszokból. Ez a típus nagyon hasonlít az előzőre, csökevényesedett úszóhólyagja van, nehezebb a víznél, és uszonyaira támaszkodik, ami a gobiidáknál a melluszonyok összenövésével vált lehetővé. Ők váltották fel lassacskán a cottus gobió-t, a vízminőség romlása miatt. Mindenesetre egyszer csak azt vettem észre, hogy a kövek alól kifogott halak már nem cottus gobió-k, hanem az „újak”! De erre a szakember sem jön rá egykönnyen.
Így tűnnek el egyes fajok, és hirtelen mások lépnek a helyükbe, ami természetesen az eredeti egyensúly jelentős megváltozását jelzi.
Azok a fajok halnak ki leghamarabb, amelyek a legfelső vízáramlásban élnek, ott, ahol a víz leggyorsabban mozog; tehát azok a halak, amelyeknek a legnagyobb az oxigénigényük.
A pusztuló vizekre a fajok fokozatos eltűnése a jellemző. A fajok száma csökken, míg az egyedeké gyakran erősen megnövekszik. Például az eutróffá váló, tápanyagban gazdag természetes vizekben gyorsan elterjed a vándorkagyló (Dreissena polymorpha), és kolosszális egyedszámot ér el.
Ez a hatalmas létszám megint csak veszélyes, mert a túlnépesedés hirtelen összeomlást von maga után. Ez történt a Boden-tónál is. A déli, a svájci partnál borzasztóan elszaporodott a vándorkagyló, a Dreissena polymorpha, és tanúja voltam, hogy Rorschachnál a mélyvízben az elpusztult Dreissena-telepek iszonyú bűzt árasztottak. És az ilyen túlburjánzó, majd eltűnő faj számtalan más élőlényt visz magával a pusztulásba.
A tudomány már bebizonyította, hogy egy ökoszisztémának legalább három összetevőből kell állnia: állatokból, növényekből és baktériumokból. A növények az állatokkal szimbiózist alkotnak, mert a növények oxigént termelnek, amit az állatok belélegeznek, és széndioxid formájában visszaadnak a növényeknek, amiből azok a fotoszintézis segítségével újra szénhidrátot állítanak elő az állatok számára. Ehhez jönnek harmadikként a baktériumok, mert hiszen az állatok és a növények nem élnek örökké, elpusztulnak, és a rothadás után alkotórészeikre kell bomlaniuk. Ezt végzik el a baktériumok. A növények köztudottan képesek asszimilálni, azaz szervetlen anyagból szervest előállítani. Ehhez viszont még kellenek előtte a baktériumok is, amelyek az elpusztult élőlényeket alkotórészeikre lebontják, mielőtt a növények ezeket az anyagokat felhasználnák.
És ne felejtsük el: ha az állat-növény-baktérium háromszögből egy alkotórész kimarad, az élet összeomlik. Különleges esetekben megtörténik, hogy az állat vagy növény már nem tud alkalmazkodni az erősen megváltozott életkörülményekhez, ekkor jön a baktériumok bűze, és ezzel az egész rendszernek befellegzett. Ami ezután következik, azt ismerjük: a holt víz átlátszó tisztasága. Az ilyen vizek ráadásul csodaszép látványt nyújtanak. Vannak bányatavak, amelyek a mérgezés miatt teljesen kihaltak. Ezek olyan átlátszóak és tiszták, hogy a fenékig le lehet látni. Mindenki azt gondolja: ez aztán a gyönyörű víz! A valóságban, biológiai szempontból azonban halott, mert az állat-növény-baktérium háromszög nincs egyensúlyban, vagy egy eleme teljesen hiányzik. Most röviden vázoltam, hogy pusztulnak el fokozatosan vizeink. Ha a rendszerből csak egyetlen faj hiányzik, már nagy baj van. Egy híres osztrák közgazdász szerint a varangyokra nincs szükségünk, nem hiányoznak senkinek. Pedig minden nélkülözhetetlen! Minden kihalt állat- vagy növényfajjal csökken az ökoszisztéma stabilitása, és közeledik annak az élettérnek a halála, amelynek az ember is tagja és résztvevője, s melynek a végét ő sem élheti túl.
Szomorú példa a Duna és a Rajna, mindkettő már kómában szenved. A pusztulás már közvetlen közelről fenyegeti őket.
A tömegtájékoztatás már sokat elmondott róluk, én csak saját tapasztalatomból beszélek erről, az én élményeim alapján. A Rajna egyik mellékfolyóját, a Neckart jól ismerem. Itt élt évekig a fiam az unokáimmal. Előfordult, hogy a detergensek, azok a mesterséges mosószerek, amelyek csökkentik a víz felületi feszültségét, úgy beszennyezték a Neckart, hogy a gátaknál, a kisebb zsilipeknél több méter magas hab képződött. És egyszer, amikor Heidelbergben, a Neckar mentén kirándultunk a családdal és döbbenten szemléltük a habhegyeket, láttunk a parton, a szárazon egy folyami rákot is. Kimászott a vízből, mert az túl szennyezett volt! Képzeljék csak el! Ez a vízi állat inkább kimászott a vízből a partra!
Hazavittük magunkkal, és az unokám, Bertram, aki imádja az akváriumot, évekig csapvízben tartotta. Tehát még ez is jobb volt, mint a Neckar vize. Az állat remekül érezte magát benne. Nem ő volt a beteg, hanem a Neckar!
Az akvárium mint taneszköz jól szemlélteti a gyermek számára, hogyan pusztul a víz. Az akvárium ideális esetben olyan független élettér, ahol az állatok, növények és baktériumok szépen, egyensúlyban élnek. Persze nem lehet meg minden gondozás nélkül, ha például három hal van benne, azokat már etetni kell, aztán pedig vízcserével jóvá kell tenni ezt a beavatkozást. De közben jól megtanulható, milyen feltételei vannak a víz megőrzésének.
Vegyük azt a tényt, hogy egy nagy folyót kemikáliákkal szennyeznek. Csak nagyon rövid ideje ébredtünk annak tudatára, hogy mondjuk egy papírgyár összes melléktermékét nem lehet a folyóba vezetni anélkül, hogy az el ne pusztulna.
A középkorban a lazac egész Baselig, a Rajna forrásáig felúszott. Akkoriban még olyan hétköznapi hal volt, hogy egy törvény szerint a munkások és cselédek csak hetente kétszer ehettek lazacot. Manapság a legdrágább különlegességek egyike. Csupán ebből is látható, hogy az idők során micsoda változáson ment keresztül a nagy közép-európai folyók faunája. De az is biztos, hogy egy korábbi században sem károsították ilyen súlyosan a folyók ökológiáját, mint a mostaniban. Szomorú tény, hogy társadalmunknak rengeteg időre van szüksége, amíg belátja a hibáit és tanul belőlük. Csakhogy a természetnek nincs ilyen sok ideje, nagyon érzékenyen és hirtelen reagál a változásokra, mint ahogy a Duna és a Rajna példája is mutatja.
Mindemellett tudni kell, hogy egy folyó életteréhez a csendes holtágak is hozzátartoznak, hiszen kapcsolatban vannak vele. A holt víz nagyon sok halfaj kedvelt ívóhelye. Azonkívül a folyó áramlásában kevés növény él. Azt a nélkülözhetetlen feladatot, amely a folyó ökoszisztémájában rájuk hárul, főleg a holtágakban teljesítik. Nemrég hallottam, hogy az egész Duna régi holt vizeinek már csak két százaléka van kapcsolatban a folyóvízzel. Ez a következőt jelenti: a hajózás érdekében a folyószabályozók levágták a holtágakat, ezzel megfosztják a halakat kedvelt ívóhelyüktől, magát a folyót pedig a zöld növények tisztító hatásától, ami nélkülözhetetlen a rendszer működéséhez.
Egy folyó szabályozásakor elég csak annyi, hogy levágják a holtágakat, s a folyó vízszintje alacsonyabb lesz, mert mélyebben kivájja a medrét. Ha emellett még a partot is megerősítik valami vízálló anyaggal, akkor olyan katasztrófa következik be, amely a Rajna esetében már nagy méretet öltött. Az ipar is harcol a jogaiért, és a különböző csoportosulásoknak is a folyószabályozás és a kiszáradt ártér az érdeke. Ezek a csoportok pedig valószínűleg erősebbek anyagilag, mint a vadászok és a halászok, akik jobban szeretik a vizes ártereket és holtágakat.
A folyóvizek „betonkoporsóba” ágyazása a természet tönkretételének és lerombolásának az egyik legelszomorítóbb formája, ami létezik. Az úgynevezett „modern” emberek: mérnökök, környezetrendezők és a „hétköznapi” ingatlantulajdonosok helytelen gondolkodásának a szörnyű következménye.
Nem éppen örömmel emlékszem vissza egy beszélgetésre, amit egy „folyószabályozóval” folytattam. Egy speciális esetről volt szó, Lötsch docens közvetített köztünk. A vita tárgya egy kis patak szabályozása volt, ennek az lett volna a következménye, hogy a vízszint lesüllyed, és a környező rétek földje nemhogy feljavul, hanem sokat romlik a minősége. Az első kérdés, amelyet a szabályozónak feltettünk, természetesen az volt, miért akarja ezt tenni. A férfi különböző okokat mondott, amiért a kis patak szabályozása kívánatos volna. Mindezeknek az okoknak megvolt részünkről az ökológiai, biológiai ellenérve. Így ezután sem láttuk be, mi akadálya lenne annak, hogy a patakocska úgy maradjon, ahogy volt. Legvégül aztán, mikor a szerencsétlen már semmilyen ellenérvet nem tudott felhozni, azt mondta:
– De hát mennyivel szebb lenne, ha egy egyenes betoncsatorna volna ott, a helyett a kanyargós patak helyett!
Egyszóval ez az ember már menthetetlen volt! Ha ilyesmit hallok, mindig kétségbeesem.
A vizet át nem eresztő partmegerősítés a folyóvizek halálát jelenti, mivel minden kapcsolatot megakadályoz a folyó és a partközeli holtágak, pocsolyák és mocsarak között, pedig ez – mint említettem – elengedhetetlen a vizek normális működéséhez. De az emberi találékonyság nem ismer határt, ha arról van szó, hogy lehet valamit rosszul csinálni. Mert a kibetonozott, lépcsőzetessé tett meder a vétségeknek még mindig nem a legsúlyosabb formája. A kibetonozott meder még mindig egy fokkal jobb annál, amikor az egész patakot csőbe terelik, és a föld felszíne alatt vezetik tovább. Ez is nagyon kedvelt megoldás. Egy ilyen eljárás pedig előrevetíti a víz elkerülhetetlen halálát. Ha azt tartjuk szem előtt, hogy a vizek technomorfizálásával milyen csekély nyereséget lehet elérni, és hogy milyen hatalmas az egész világ vesztesége, akkor csak kapkodjuk a fejünket, milyen ostoba is az emberiség! Az emberi butaság határtalan! És süket fülekre találunk, ha felemeljük szavunkat a természetes vizek elpusztítása ellen. Mit szolgál ugyanis a sok vízlépcső és föld alatti vezeték, az úgynevezett esztétikai céloktól eltekintve? Természetesen a környező földek hasznosítását. És így megint az árterületek témájához érkeztünk. A vízlépcsők és a kísérő beruházások veszélye éppen abban rejlik – nagyrészt már beszéltem erről –, hogy senkinek sem érdeke, hogy a folyóktól így elválasztott ártéri erdőket kellő mennyiségű vízzel ellássa. Kivéve a természetvédőket, akik tudják, micsoda kincs egy érintetlen biotóp a szűkebb és tágabb környezetnek.
Mégis, a legtöbb földtulajdonos, földművelő vagy gyáros száraz árterületet akar. A kiszáradt ártér nagyrészt már megvalósult, életem folyamán a Duna ártere is lényegesen szárazabb lett. Csupán az 1870 körüli szabályozások következményeként úgy feltöltődtek a holtágak, hogy a víz ma már nem hajózható. Pedig egyetemista koromban, mikor jövendő feleségemmel rendszeresen megtettük a Greifenstein és Muckendorf közti utat, ugyanez a szakasz közepes vízállásnál még minden további nélkül hajózható volt. Azok a folyómedrek, amelyekben ifjúkoromban még elég víz volt ahhoz, hogy evezni is lehessen rajtuk, ma már mind kiszáradtak, és benőtte őket a növényzet. Hosszan tartó szárazság idején már akkor is kiapadtak, ma viszont már úgy benőtte őket a bozót, hogy alig lehet rájuk találni.
A wördermi halastavakban két mély artézi forrás található, ezekből tör fel a víz. Kíváncsi vagyok, mit fognak „szólni” a források, ha a vízszintet megemelik. Remélem, erősebbek lesznek, de hát ez attól függ, milyen mélyről jön a vizük.
Különben a part megerősítésének a következménye mindig a kiszáradás, a szó szerinti elsivatagosodás. Nos, vannak olyan – egyébként érdekes – területek, ahol a régi árterek helyén magas földek, kiszáradt mocsarak fekszenek. Furcsamód, itt a dunai ártér kellős közepén erdeifenyők és homoktövisek találhatók. A „vízelvonás” következtében kiszáradt területeknek az a jövője, hogy az ártéri erdők szárazabb típusai terjednek el – ami alapjában véve nem természetellenes, de elveszne az ártéri erdő igazi jellege. Jó lenne legalább azokat a kis területeket megmenteni – például a Greifenstein feletti bal partszakaszt –, ahol most még gyönyörű ártéri erdők találhatók. Csak ne legyen túl kicsi és sziget jellegű. Megvan annak az oka, hogy miért nem lehet túl kicsi: a terület szűkítésével együtt csökken a fajok száma is. Az általános elsivatagosodás ellen legalább helyileg fel kellene venni a harcot. Az osztrák természetvédőknek az lenne a kötelessége, hogy megfelelő támogatással – amit viszont a törvénynek kellene biztosítania – megőrizzen bizonyos területeket eredeti, mocsaras állapotukban. Ezt mindenképp el kellene érnünk!
Nehezebb dolog a lápos, mocsaras rétek megőrzéséért kiállni. Ebben főleg a paraszti-gazdálkodói érdekek kerülnek előtérbe. Nehéz megmagyarázni egy földművelőnek, hogy ne hagyjuk a mocsarat kiszáradni, mert tavasszal és nyáron jönnek a gólyák, s a kicsinyeiknek itt keresnek táplálékot, vagy mert a bíbiceknek szükségük van erre a jó költőhelyre. És meg kell hogy mondjam, kevésbé lehet rossz néven venni ezektől a földművelőktől, ha a birtokukon több szántóföldet akarnak, hogy gabonát termeszthessenek, mintha egy vegyi konszern az „értéktelen” mocsár helyére épületeket akar emelni.
A parasztember jól ismeri a természet éves körforgását. Tudja, mikor kell szántani, vetni és aratni. Azt is tudja, hogy a természetnek adni is kell, nemcsak évekig elvenni tőle. Ebből a szempontból érthető, ha fel akarnak szántani egy nedves, mocsaras, parlagon heverő földdarabot. Tettüknek ebben az esetben megvan a közvetlen haszna. De ha például a polgármester hagy kiszáradni egy mocsarat, ahol ritka mezei orchideák és kosborok nőnek, hogy a helyébe szeméttelepet vagy teniszpályát építsen, akkor ez már szerintem súlyos bűn.
Itt újból meg kell említenem, hogy a Duna és a Rajna már csaknem halott. A Rajna talán rosszabb helyzetben van, míg hozzá képest a Duna még nincs ilyen súlyos állapotban. A Dunának még vannak szabadon folyó szakaszai, és ezeket mindenáron meg kell menteni, mert megvan a saját állatviláguk. A vízlépcsők viszont különösen szegények állatokban és növényekben. Annyira mélyek, és a partjuk is olyan meredek, hogy a fenéken szinte nem is élnek növények. Wendelberger professzor asszony mesélte, hogy a vízlépcsők fölött is alig van már növényzet. Fokozatosan persze kialakul majd egy állóvízi flóra és fauna, de ehhez hosszú évekre van szükség. Magának a vízlépcsőnek tehát szegényes az élővilága. A víz felszínén ugyan sok a kacsa és legtöbbször még hattyú is van (ezek szeretik az állóvizeket), szóval úgy tűnik: minden rendben – pedig a víz igazából biológiailag és ökológiailag nagyon szegény. Főleg azok a vízlépcsők ilyenek, amelyek kisebb folyókon épültek, és a vízszintjük rendszeresen és erősen ingadozik. Ezekben az ingadozó mélységű vizekben nem alakulhat ki megfelelő vegetáció. Hiányzik az a mocsaras rész, amely sok folyami állatnak és növénynek biztosítja az életfeltételeket. Az Enns vízlépcsőjét például, ahol Koenig professzor létrehozta ökológiai intézetét, borzasztó módon sújtja ez a vízszintingadozás. Nem szabad elfelejteni, hogy az állóvizeknél nincs meg az az árapály-ingadozás, mint a tengereknél. Ez az oka annak is, hogy nincsenek ehhez alkalmazkodó élőlények, amelyek kibírnák a rendszeresen változó apályt és dagályt, amit a vízlépcsőknél mesterségesen idéznek elő.
Ráadásul ha felállítunk egy szennyezettségi skálát, akkor a Rajna sokkal rosszabb helyen áll, mint a Duna, mert ez utóbbi még mindig kevésbé mérgezett. A Rajnán már Baseltól nagy ipari üzemek találhatók, amelyek szennyvizükkel súlyosan károsítják a folyó vizét. Ilyen nagy ipar a Duna mentén kb. csak Linztől található. Ezenkívül a Dunában is, a Duna mellett is még sok minden megmenthető. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Rajna halott, a Duna pedig az utolsókat rúgja.
Talán a nagy vizek helyzeténél még drámaibb a pocsolyák, tavak nyomorúságos állapota. Ugyanis egy tavat, amely évtizedekig, évszázadokig varangyok és békák ívóhelye volt, ahol tavasszal mindig csodálatos békakoncert hangzott fel – egy ilyen tavat egy autós pusztán azzal tönkretehet, ha beledob egy régi akkumulátort!
Aki ifjúságát a szabadban töltötte, annak nagyon hiányoznak a békakoncertek, a Duna áradását követő csodálatos, zengzetes hangversenyek! És ezeken az állatokon lehetne még segíteni, nehogy lassanként teljesen eltűnjenek a populációk. Megoldás lenne az Otto Koenigtől vett „természet másodkézből”. Néhány mesterségesen létrehozott ívóhely megakadályozhatná ezeknek a fajoknak a kipusztulását egy adott területen. Számomra ma sem létezik izgalmasabb dolog, mint egy kis pocsolya-akváriumot készíteni.
Persze ilyesminek csak akkor van értelme, ha meg lehet nevelni a széles közönséget. Ha el tudjuk érni, hogy az újonnan létrehozott tavakba nem dobnak szemetet, és főleg nem akkumulátort! Ez utóbbi a lehető legmérgezőbb, amit csak egy ilyen kis vízbe beledobhatnak. Egyrészt a felszabaduló savak, másrészt pedig a nehézfémek miatt. Az a pocsolya, amely kénytelen ezt elnyelni, általában örökre elpusztul, mivel legtöbbször a talajvíz táplálja, nem pedig egy kis patak. Így aztán a vízcsere túl lassú ahhoz, hogy megtisztulhatna. És többek között erre is érvényes, ami minden akváriumra: minél kisebb a vízi biotóp, annál nehezebb egyensúlyban tartani. Néhány erdei pocsolya nincs is nagyobb pár négyzetméternél. Mégis, nélkülözhetetlenek a magasabb fejlettségű életközösségek számára. A pocsolyák és a tavak állapotáért a legfőbb felelősség a szemétbedobálókat terheli. A második veszélyeztető tényező a feltöltés: a pocsolyát senki sem szereti, mert szívesebben látnának a helyén veteményeskertet, aztán meg a szúnyogok „melegágya” is. Néhány éve még az volt a divat, hogy a közeli pocsolyákba petróleumot öntöttek, mert ez megöli a szúnyoglárvákat. A víz felszínén ugyanis a petróleum vékony, összefüggő réteget képez, és a lárvák ezt nem tudják légcsövükkel átszúrni, hogy levegőt szippantsanak be. Ezek a lárvák nem kopoltyúval lélegeznek a víz alatt, hanem a levegőre vannak utalva, ezért aztán azonmód elpusztulnak.
A szúnyogokon kívül azonban kipusztul összes természetes ellenségük is, minden szúnyogevő, ami a pocsolya mellett él! Kipusztulnak a gőték, a szitakötőlárvák, minden vízipoloska. És a legelső élőlény, amely újra benépesíti a kihalt pocsolyát, éppen a szúnyog lesz! Ő a legjobb repülő, és a leghamarabb ott terem. A szúnyog éppen arról híres, hogy megszállja a kipusztult pocsolyákat. A szúnyoglárvák könnyedén megélnek az olyan, járművek taposta agyagos földúton, ami nem szárad ki könnyen. Bezzeg természetes ellenségeik, mivel nem olyan gyorsröptűek, és a generációk lassabban váltják egymást, még hosszú-hosszú ideig hiányozni fognak. Ennek az lesz a következménye, hogy a szúnyogok minden addiginál jobban elszaporodnak, sokkal jobban, mint mielőtt az ember – buta és rövidlátó módon – beavatkozott a természet rendjébe. Ez sajnálatos tény, és vonatkozik minden emberi beavatkozásra, amely katasztrofális következményekkel jár.
Azok a pocsolyák, ahonnan gyerekkoromban az akváriumi eleséget beszereztem – egészen a legutóbbi időkig, míg jó volt a lábam –, mind azért pusztultak el, mert autóroncsot vagy más mérgező anyagokat dobtak bele.
Van egy nagyon jó könyv, a címe: Mentsétek meg a békákat, (szerzői: Thielcke, Herrn, Hutter és Schreiber). Büszke vagyok rá, hogy még mielőtt a kezembe került volna, már magam is intézkedtem a békák megmentéséért. (Elég költséges intézkedések voltak.) Fölállítottam egy vízforgató úszómedencét, amelyben levelibékák ívtak. De nem úgy ütött ki, ahogy reméltem: nem minden ebihal kelt ki, és csak kevés fejlődött békává. Mégsem hagytam annyiba a dolgot, s ezért lent a kertben nem kis pénzért csináltattam egy nagy természetes tavat (műanyag fólia segítségével), hogy jó ívóhelyük legyen a békáknak. Egyfelől így segítek rajtuk, másfelől én is részesülök a békakoncert gyönyörűségében. A levelibéka (Hyla arborea), mint a legtöbb hüllő, [dig. korrektor: A leveli béka nem hüllő, hanem kétéltű.] nagyon hosszú életű. Ezért fordulhat érdekes módon elő, hogy ahol már hat-hét éve nem nőttek fel új békák, mert a tavat vagy pocsolyát közben megmérgezték, ott mégis van elég béka, ami „énekel”. Aki tehát „békástavat” készít – ami nagyon dicséretreméltó –, megpróbálhat ebihalat telepíteni bele. De ennek csak akkor van értelme, ha körös-körül a tónál „vad” rét, fák és cserjék nőnek, ahol a kifejlett békák táplálékot találnak. Egy ilyen vállalkozás előtt érdemes felvenni a kapcsolatot természetvédelmi szervezetekkel, és beszélni szakemberekkel is. Tartományoktól függően ugyanis nemcsak a „felnőtt” békák, hanem lárváik, az ebihalak is védett állatok. És a hozzá nem értés több kárt okozhat, mint hasznot. Hasonlít ez a madarak téli etetésére: több madár pusztul bele a túlzott állatszeretetbe, a nem megfelelő etetésbe, mint amennyit egy átlagos tél elvinne. Mint mondtam, az a megoldás, hogy meg kell várni, míg a békák maguktól jönnek, és elfoglalják a tavat mint ívóhelyet, és odapetéznek – ami természetvédelmi szempontból nem rizikómentes. Kifejlett békákat egyszerűen csak odahordani nem lehet, mert visszamennek a régi ívóhelyükre, hacsak nem önként keresték fel az új tavat.
Nekem ebben az egészen közönséges, készen megvásárolható úszómedencében nagyon sok örömem van, mert eltekintve a levelibékákkal való próbálkozásoktól, két szitakötőfaj is él benne, ezek ki is keltek, meg is nőttek. Velük is támadtak azért nehézségeim, mivel a vízből kimászó szitakötőknek „létrára”, mondjuk, nádra van szükségük. A szitakötőlárva ugyanis először kimászik a vízből, és csak utána kel ki a repülő rovar. Egy úszómedencében azonban nem sok lehetőség van a kimászásra. Ezen jövőre biztosan változtatok, mert már csináltattam egy tizenhat méter átmérőjű tavat, amelynek lejtős a partja, és mocsári növényzet is van benne, úgyhogy ez a probléma most már megoldódik. Ez a tó ősszel lett kész, és csak tavasszal lehet bele vizet engedni. De remélem, hogy már az első évben lesznek benne szitakötők és talán még levelibékák is. Az én tavamat nem számítva, az altenbergi ház környékén egynapi járóföldre már minden természetes tó elpusztult. Amelyikben korábban vízibolhát és más haleledelt lehetett fogni, mára már tönkretették. A dunai gát közelében keletkezett ugyan néhány új tó, talán életképesek is lesznek. Ezt azonban az idő fogja eldönteni.
De be kell látnunk, hogy minden élővíz, minden olyan élettér, amely kapcsolatban van a vízháztartással, és amelynek az ember befolyásolhatja a működését, rengeteg veszélynek van kitéve. És nem mindig olyan könnyű eldönteni, hogy ki a hibás egy adott probléma kialakulásában.
A nagyobb tavak esetében a víz siralmas állapotát a szállodák okozzák. A Millstatti-tavat egy körbefutó csatornával mentették meg az utolsó pillanatban. A Zürichi-tavat is láttam szörnyű állapotban, most mégis újra rendbe hozták, mert a svájciak bizony jó természettudósok. A víz jó minősége meglátszik azokon a vízimadarakon, amelyek ott már megélnek.
Azt mondanám, hogy a tavak fő károsítója a szállodaipar, valamint a telektulajdonosok, akik szennyvizet és mosószeres vizet engednek a tóba. A folyóvizek legfőbb veszélyeztetője az ipar. Egy papírgyár szörnyűségeket tud művelni, de persze minden más gyár is, amely kémiai szennyező anyagokat bocsát a folyóba.
Szóval sok „károkozó”, emberi „károkozó” működik egyszerre. De azért, meg kell hogy mondjam, nem elég csak papolni, hanem azt is meg kell mutatni, milyen intézkedésekkel lehet a károkat elkerülni. A körcsatorna például kiváló megoldás, hogy a tavat megóvja. Megfontolandó azonban, hogy ennek a csatornának a szennyvize nem károsítja ugyan közvetlenül a tavat, de a fertőzött víz nem is tűnik el csak úgy a levegőben. Tehát ha nincs hozzá megfelelő tisztítóberendezés, fölösleges az egész körcsatorna.
Ha jóslásba akarnék bocsátkozni – amit egyébként fenntartással és nem szívesen teszek –, akkor azt hiszem, a helyzet még sokat fog romlani, mielőtt javulás állna be. De a fordulópontnak be kell következnie, különben az emberiség nyakig fog ülni a pácban. Igencsak bizonytalan, hogy mindez mikor történik meg. Néhány esetben a defenzív intézkedéseket offenzívának kell felváltania, azaz a további pusztítás elleni védekezés helyett a helyreállítást kell gyógyszerként alkalmazni; habár az eredeti állapot megőrzése természetesen mindig a jobbik megoldás. Egyes esetekben azonban mégis van remény a természetes állapot megteremtésére. Legutóbb egy amerikai újságban a Hudson folyó megmentéséről olvastam tudósítást. A Hudson már olyan szennyezett, olyan mocskos volt, hogy egyszer még tüzet is fogott – éppen mint az egyik tréfás népdalunkban a Duna. Persze nem az egész folyó égett, hanem a felszíne, amit az olajos üledék teljesen beszennyezett. Erre föl megtették az ellenintézkedéseket. Az amerikaiak ugyan a legnagyobb bűnösök ilyen téren, de ők a legelsők is, akik megpróbálják bűnüket jóvátenni. Bár ez a dicséret Reagan elnöksége óta egy kicsit talán elsietett. Mindenesetre a sürgősen megalkotott természetvédelmi törvény óta, vagyis mióta törvényes rendelet írja elő, hogy a Hudsont nem szabad szennyezni, azóta nagyjából rendben is van, és a tengeri halak íváskor megint felkeresik. Ezt bizonyítják azok a hatalmas tokhalak is, amelyeket fönt, Albany közelében fogtak (tovább már nem tudnak felúszni, mert ott egy vízesés található).
Ahogy ez a példa és a Millstatti-tóé is mutatja, bizonyos esetekben van segítség. De csak bizonyos esetekben.
A tengerrel bizony egészen más a helyzet.
Itt fel kell emelnem a szavamat és figyelmeztetnem az embereket a legnagyobb veszélyre. És nem azért teszem, mert éppen a tengeri halakkal foglalkozom, hanem itt általános vészjelzésről van szó, amely az egész emberiségnek szól: A tengereket nem lehet újrateremteni. Az egyszer már elpusztult tengernek örökre vége, még ha a fejünk tetejére állunk is. Mert maguk a fajok halnak ki, és az eltűnt fajokat már nem lehet pótolni.
A saját szememmel is láttam azokat a szörnyű károkat, amelyeket a műtrágya okoz a tengernek. A tenger élőlényei sokkal kevésbé tudnak alkalmazkodni, mint az édesvíziek. Ha például a hawaii cukorrépaföldek trágyázása után egy nagy esőzés a tengerbe mossa a szert, akkor minden megtörténhet: jöhet a „red tide”, a „vörös áradat”. Ez az ostoros moszatok hirtelen és nagymérvű felszaporodásának a következménye, mert ezek annyi oxigént vonnak el a vízből, hogy a többi oxigént igénylő élőlény elpusztul. Egész korallzátonyok halnak ki, messze kinn a nyílt tengeren, amelyek egy éve még virultak. Ezeknek a zátonyoknak befellegzett, ellepik őket a zöldalgák! És a zöldalgák mérgezőek. A zöldalgákban halmozódnak fel a vegyszerek méreganyagai. És vannak olyan növényevő halak, amelyek algával táplálkoznak, és elraktározzák szervezetükben a mérgeket. Őket aztán megeszik a ragadozó halak, amelyek tovább halmozzák magukban a zöldalgákból a növényevő halakba került mérgeket, és ezek aztán már annyira mérgezőek, hogy az ember belehal, ha egy ilyet megeszik. A barrakuda például (nyilas csuka; Sphyraena barracuda) Hawaii egyes partszakaszainál erősen mérgezőnek számít, míg Floridában, ahol nincs mezőgazdaság a tenger közvetlen közelében, és nem vegyszerezik a földet, minden további nélkül fogyasztható.
Visszatérve az olajra: károsabbnak tartom nála a mosószereket és társait. Megesett, hogy a tengeri akváriumomra olaj került, és semmi bajt nem okozott. Felitattuk itatóspapírral, és nem károsította ökológiailag az akváriumot. Természetes, hogy ezt nem lehet összehasonlítani egy tengeri „olajpestissel”, mikor az olaj több négyzetkilométer kiterjedésű. Mégis: biztosan veszélyesebb lenne az olajnál, ha az emberek szappannal mosakodnának a tengerben. Akváriumomban szerzett tapasztalataim szerint az olajpestis átmenetileg rossz a vízimadarak és a vízből lélegezni feljövő állatok számára (amilyenek például a fókák). Persze ez is katasztrofális, de a víz alatti lényeknek még mindig kevésbé árt, mint más mérgek. Nem azt mondom, hogy ártalmatlan, de kevésbé ártalmas más mérgeknél.
Mint mondtam, édesvizeink állapotának helyreállítása bizonyos esetekben lehetséges (lásd: Millstatti-tó, Zürichi-tó, Hudson), viszont a tengerek szennyezésétől óva intem az embereket, mert a tengervizet sokkal nehezebb helyreállítani, általában lehetetlen. Például a nehézfémmel mérgezett Keleti-tenger helyrehozása nagyon sokáig tartana, talán egyáltalán nem is sikerül.
Az a kevés ellenintézkedés, amit már megtettek, optimizmusra ad okot. De azt nehéz megjósolni, hogy minden mentési kísérlet időben történik-e, vagyis még mielőtt a „point of no return”-t, a visszafordíthatóság határát elérnék. Sokan hisznek benne – én csak remélem. Ezért még egyszer figyelmeztetek mindenkit: ezt a határt a tengervíz hamarabb éri el, mint az édesvizek. A Zürichi tónál olyan sok víz folyik be és ki, hogy elég csak a beáramló vizet tisztítani, s néhány év alatt az egész rendbe jön. A tengerrel nem ez a helyzet. Nem prédikálnék ilyen szívhez szólóan, ha nem lennék jóval tájékozottabb a tengervíz élővilágában, mint egy átlagos zoológus. Tudom, hogy milyen kényes a tengervíz és a benne élő lények. Nagyon félek tőle, hogy egyszer az egész világóceán összeomlik; helyenként ez már be is következett.
A Földközi-tenger már az összeomlás határán áll, rendkívül siralmas állapotban van. Szerencsére általában olyan furcsa tényezők segítenek, mint például az idegenforgalom. Az adriai partoknál az idegenforgalom jelentősen csökkent, mert büdös volt a víz. S ez jót tett a víznek.
Tisztában kell lennünk vele, hogy a tengervíz nemcsak azért van, hogy fürödjünk benne és szép időben jachttal utazgassunk rajta. A tenger minden egyes ember számára létfontosságú! Az emberiség ezt figyelmen kívül hagyja. A beteg erdőket sirató segélykiáltás talán elősegíti a gondolkodásmód változását. De hasonló katasztrófa minden pillanatban bekövetkezhet az óceánban, s akkor bizony megfulladunk, mert az oxigén, amit belélegzünk, nagyrészt a tengeri algáktól származik.
Eltekintve most az általános veszélyektől, amelyek elsősorban az óceánt fenyegetik, én lokálpatrióta vagyok, és pillanatnyilag leginkább a pocsolyák sorsát viselem a szívemen.
Kötelességemnek éreztem, hogy kerti tavammal segítsek a levelibékákon. De ezt sokan meg sem értik. Ezek az értékek idegenek a számukra. Ha azt, ami tönkremegy, ember alkotta volna, talán jobban megértenék. De hogy egy állatfaj, sőt egy egész élő rendszer kipusztítása éppolyan gonosz és etikátlan, mint egy régi, tiszteletre méltó építmény, egy katedrális lerombolása, ezt nem értik meg az emberek! De remélem, hogy legalább az én kertemből, az én medencémből és még az én életemben jó pár ezer levelibéka ugrál majd szerteszét.
Manapság már közszájon forog a természetvédelem szó. Ha most eltekintünk attól, hogy a természetvédelemnek nemcsak pozitív, hanem negatív hatása is lehet, felvetődik a kérdés, vajon létezhet-e egyáltalán természetvédelem forgalmas, emberlakta területeken, vagy csak a teljesen elzárt földsávokat lehet aktívan védeni.
Az biztosan rossz megoldás, ha az emberek számára hozzáférhetetlenné teszik a természetes, harmonikus tájakat. Látniuk kell, milyen szép lehet az érintetlen természet. Ezért, ahol csak lehet, meg kell próbálni a természetvédelem követelményeit az emberek élményszerzésének a lehetőségével összeegyeztetni. Ha okosan csinálják, akkor a természetvédelem és a turizmus megfér egymás mellett. Az állatok ugyanis – főleg a madarak – hajlandók megbarátkozni a turizmussal, feltéve ha nem vadásznak rájuk! Így félig-meddig szelídek is lesznek.
Floridában például, az Everglades hatalmas mocsárvidékén a turistautakról (amelyek fahidakon és cölöpökön át a mangrovecserjésbe vezetnek) pár méternyi távolságról minden további nélkül be lehet kukucskálni a kígyónyakú madár, a kormoránok és a gémek fészkébe. Közben a madarak csöppet sem zavartatják magukat, gondozzák ivadékaikat, mert tapasztalatból tudják, hogy a mellettük elhaladó emberek nem mennek közelebb, mint azt az ösvény megengedi, és senki sem ugrik be a vízbe – már csak az alligátorok miatt sem –, hogy a fészküket megdézsmálja. Az embertől való félelem, amely beléjük rögződött, gyakorlatilag a minimumra csökkent. Ez többek között amiatt vált lehetségessé, mert a vadászatot megtiltották, itt nem szabad lőni az állatokra. Azt ugyebár nem várhatjuk el egy vadmadártól, hogy egy olyan ösvény, gyalogút mellett költse ki fiókáit, ahol vadászok járkálnak fel és alá.
Ez a rend az Everglades parkban, és ők jó példával járnak elöl. Bebizonyították, hogy a turizmusból származó bevétel nem megy a természetvédelem rovására. De ez csak akkor sikerülhet, ha a turizmust ellenőrzésük alatt tartják, és nem engedik meg a lövöldözést és a letérést a kijelölt útvonalról. Sajnos sokkal több az olyan példa, ami azt mutatja, hogy mit nem szabad csinálni:
A Dunánál, nem sokkal a II. világháború előtt, a mi vidékünkön, azaz Muckendorf és Greifenstein között még éltek csérfélék a kopár köveken. Sőt még folyami és törpecsérfélék is. A stockeraui folyamág gazos részein még fekete csérek is előfordultak. És az összes csérféle, valamennyi populáció nem mérgezés miatt pusztult el, még csak nem is a vadászok miatt, hanem a turizmus pusztította el őket! Elég hozzá, ha csak egyetlenegy szerelmespár kiköt a gumicsónakjával egy csérek lakta szigeten, és ott tölt egy forró nyári napot, és a madarak már nem mernek leszállni a földre. A szerelmespár persze teljesen gyanútlan, hisz a laikus szeme nem látja meg a földön a madárfészket. És a kétségbeesett „tirrtirr-tirr” kiáltásuk a magasban szintén nem jelent semmit a városlakóknak. Nem értik meg, hogy el kellene menniük, hogy a madarak visszatérhessenek költeni vagy fiókáikat megetetni. Így aztán éppen elég egypár hétvége a gumicsónakos turistákkal, s a kolóniának vége. Az ellenőrizetlen turizmus tehát hihetetlenül sok kárt okoz az ökológiailag, biológiailag értékes területeken – és melyik nem az manapság?
Természetesen a turistáknak nem állt szándékukban kipusztítani a cséreket, inkább az emberi tudatlanság, értetlenség miatt haltak ki. De az ellenkezője is nagyon gyakran megtörténik, vagyis, hogy a természetes életteret anyagi okokból tönkreteszik, hogy ezek a turizmust szolgálják. Lásd a nádasokat a tavak szélén. A Fertő tóra gondolok itt, melynek a nádasa óriási védelmet jelent a legkülönfélébb élőlények számára. Sokuknak nélkülözhetetlen élettere a nád. Viszont a fürdővendégek korántsem kedvelik ennyire. A tóparti helységek polgármesterei persze azon vannak, hogy a strand érdekében kivágják a nádast. Még inkább ha ott szálloda is épül. Emlékszem egy újságíró barátom, Graupe ellen indított nagyszabású perre; ő ugyanis olyan hevesen kikelt egy engedély nélkül építkező szállodás ellen, hogy az illető perbe fogta. Otto Koenig barátomat is kihallgatták velem együtt, s mindketten a szállodás ellen vallottunk, jogosan és igazságosan. Az emberek persze sokszor nem is tudják, milyen kárt okoz a szabályozatlan turizmus a természetben és az állatvilágban.
A természetvédelem gyakran furcsa utakon jár, és kérdéses, hogy mit is értünk e fogalmon. Elég, ha a horgászást vesszük példának. Amerikában és Angliában csomó olyan horgász él, akik különben a természetet szerető és védő emberek. Mégis, ezekben az országokban nem szokás leütni a halakat. Fogják egyiket a másik után, bedobják a csónakba, ahol a legkegyetlenebb módon kiszáradnak, megfulladnak. Ám itt megszűnik a részvét, a természet- és állatvédelem, mert ezt ott nem nevelték bele az emberekbe már gyermekkoruktól. Pedig éppen a gyerekekben lehet a leginkább tiszteletet ébreszteni az élőlények, az élő rendszerek iránt. Vegyünk például egy gyereket, egy tízéves kisfiút, akinek sajnos városi lakásban kell felnőnie. Nagyon jól rá lehet nevelni a természetvédelemre, ha lehetőséget kap rá, hogy kapcsolatba kerüljön élő állatokkal. Az akvárium és a kalitka kiváló nevelőeszköz. Ha a gyerek felelősséget érez egy élő állat iránt, bizonyára érez majd felelősséget a környezet iránt is. A gyermekkorban, ha valami rosszul üt ki, abban is van valami jó: ha mondjuk egy kanári éhen pusztul a kalitkában, mert a gyerek elfelejtette megetetni, akkor azért mégis nyertünk egy embert, akinek rossz a lelkiismerete, mert megölt egy állatot. Ennek a rossz cselekedetnek az a felismerés a pozitívuma, hogy így nem lehet csinálni. Tehát ez a felismerés és a rossz lelkiismeret együtt fejti ki hatását. Ha így vesszük, az áldozat, az éhen halt kanári többet ér, mint tíz élő az állatkereskedésben.
És ugyanaz vonatkozik a nagyvárosban élő pudlikutyára is. Ő is szenved – ugyanúgy, mint ahogy a ketrecben éhen halt kanári is mártír –, de a szenvedése áldásos. A nagyvárosban ugyanis a kisállattartás az egyetlen lehetőség az ember-állat kapcsolat helyreállítására. A gyerekekre nagyon mély benyomást tesz, ha kapnak egy ketrecet két zebrapinttyel, amik költenek, és egyszer csak nyolcan lesznek! Ez az egyik útja-módja, hogy a nagyvárosi gyereket rávezessük a természetvédelemre. De! A ketrecben tartott zebrapinty jobb ugyan, mint semmilyen állat – ezt ne feledjék –, de még jobb az ablakpárkányon etetett feketerigó. De a legeslegjobb megoldás arra, hogy gyerekeinket természetvédelemre neveljük: vidékre kell vinni őket! Nincs jobb módszer, mint megmutatni nekik a különbséget. Tudja meg a gyerek, mennyivel szebb egy pisztrángos patak, mint egy ipari szennyvizet szállító csatorna!
Vegyük a saját példámat. Nem felnőttként csatlakoztam a természetvédőkhöz, egy szervezetnek sem lettem a tagja, hanem mindig is megvolt bennem ez a hajlam, ilyen légkörbe születtem. Ez nagyrészt a természet közelségének a következménye. De hajlamom a természetvédelemre leginkább az akváriumoknak és a ketreceknek köszönhető. Mindig volt akváriumom és madaram, és leginkább a vadon élő állatokat gyűjtöttem, hogy megfigyelhessem őket.
Érdekes, hogy azok az emberek, akiket érdekelnek az állatok, két csoportra oszthatók. Az egyik a „parasztok”, a másik a „vadászok” csoportja.
Magamat a „parasztok” közé sorolom. Tehát „paraszton” azt az állattartót értem, akinek a legnagyobb örömet egy új állat okozza, amelyik egészséges, jól eszik, és talán még jól is szaporodik a fogságban. Ez a legnagyobb ajándék számára. A „vadász” az másféle típus. Ő csak kijár a természetbe megfigyelni az állatokat, de eszébe sem jut, hogy otthon állatot tartson, és azt gondozza, etesse. Ideális esetben mindkét típus aktív természetvédelemre nevelhető. Csakhogy a mai fiataloknak már nehezebb a dolguk, mint az én időmben. Megmutatkozik a természetvédelem ellentmondásossága. Nézze, fiatal koromban még gondolkodás nélkül elmehettem ebihalat és békát fogni egy pocsolyában. Ma már a békafogást szigorúan tiltják. Ha hazavisz egy békát a rétről, akkor törvénysértést követ el, és becsukhatják.
Ám ez a tilalom is kétélű, hiszen ha én gyerekkoromban mondjuk nem foghattam volna madarakat, akkor most nem itt tartanék a tudományban.
Ha egy polgármester mégis úgy dönt, hogy egy „haszontalan” mocsaras rétet kiszárít, hogy a helyén teniszpálya legyen, rögtön ünnepséget rendeznek, kitüntetéseket adományoznak, avatószalagot vágnak el. Az, hogy a rét kiszárításával ezer vagy még annál is több békát elpusztítanak – és ez csak pillanatnyi számadat, mert nem tartalmazza az utánpótlást, aminek az életterét lerombolták, pedig ott minden tavasszal sok béka „nőne” – mindez nem számít, figyelmet sem érdemel.
Manapság nagy jelentősége van a fajok megfelelő védelmének, mert az úgynevezett állatbarátok egész biotópokat pusztítottak ki vadászattal, halászattal. Nyilvánvalóan nem az a megoldás, ha vásárolunk egy krokodilt, és otthon bedugjuk a fürdőkádba. A krokodil is megnő ugyan, ha elég meleg a víz, de az ilyen állattartás semmiképp sem ideális, és nem is ajánlom. Mégis mindig mérlegre kell tenni: mennyire szenved a krokodil, mennyi emberi butaság rejlik ebben a cselekedetben, több lesz-e ezzel az illető emberileg, ha krokodilt tart a kádjában. Ha igen, akkor van némi létjogosultsága a dolognak, de egy kádban csücsülő krokodil általában nem tud „megjavítani” egy embert, ezért az állat csupán áldozat, amelyet rögtön el lehetett volna pusztítani.
Mindenki tehet valamit a természet védelme érdekében, még egymagában is, ha mondjuk van egy kertje. Az én kerti tavacskámban a békák új ívóhelyre találtak. Ma már, két év után, három békafaj is ívik benne. Ezzel az egyszerű segítséggel több békát „állítottam elő”, mint amennyit egy ember valaha elfogyaszthat.
Ha az ifjúságot rá akarjuk nevelni a természetvédelemre, a legfontosabb az, hogy kapcsolatban legyenek az állatokkal. Ebből a gyerek tanul. Gyermekkori élményem a terráriummal kapcsolatban, hogy a békák egyre csak fogytak benne, végül már csak egy hatalmas barna ásóbéka maradt; ennek a hasába vándorolt az összes többi! Így tanul az ember.
A természetvédelemre való nevelésnek kétségkívül az az egyetlen útja, ha a gyerekeket minél kisebb koruktól erre nevelik. Az idősebbek már nem fogják mindezt megérteni. Egy csomó jó természetvédőt kellene képezni, hogy megmentsük a világot. Én is már fiatal koromban elcseréltem a krokodilomat egy tacskóra.
De a legfontosabb, hogy minél több jó tanár legyen. A tanár ma lenézett lény, Wilhelin Busch óta csak nevetséges figura, és ez így nincs jól. A tanárt ideállá kell emelni, mert ő az, aki legelőször megtaníthatja a kicsiknek, mi is az a természtvédelem. Mindeddig ez nem nagyon ment. Az általános iskolai tanárokat is a főiskolai tanárok szintjére kellene hozni, szociális és anyagi szempontból egyaránt. Mert a legelső tanárnak, aki a természet megértésére nevel, óriási a befolyása. Azért olyan kevés a természetvédők utánpótlása is, mert egyre kevesebb a természetvédelmi szakember. Mind kevesebb lesz a biológiaóra, a gimnáziumban már a legutolsó tárgyak egyike. És az emberek nem hiszik el, hogy tudatlanságuk miatt száz év múlva az emberiség a legnagyobb bajban lesz. A helyzet már most is nagyon aggasztó. A legtöbb kiskölyök ismeri az összes autómárkát – még a majdnem egyforma típusokat is meg tudják különböztetni –, viszont nem tudják, milyen madár az, amelyik elröpül mellettük! Az embereket kiválóan be lehet dresszírozni, hogy teljes meggyőződéssel és nemzeti lelkesedéssel álljanak ki a Ford cég mellett. Az így manipulált emberek megrögzött véleményét már nem lehet idősebb korukban megváltoztatni. Eltekintve a családtól, amely a természetre is felhívhatja a gyermek figyelmét – mármint ha a szülők fogékonyak rá –, szerintem a legfőbb reménységeink a természetvédelemben jártas tanárok. A jó tanárokon múlik, hogy a gyerekek megszeressék a természetet, és helyes megvilágításban lássák azt a sok nehézséget, amivel a világ küzd! Nekem személy szerint csodálatos biológiatanárom volt a gimnáziumban, és remek tanárom az általános iskolában is. Azt sem tudom, melyiküknek köszönhetek többet. Inkább afelé hajlok, hogy a legnagyobb hálát az érdemli, aki a legkorábban befolyásolta jó irányban az életemet.
A természetvédelem és az állatvédelem kétségkívül értékrend kérdése.
Már javasoltam, hogy végezzünk olyan kísérletet, amely azt bizonyítja, hogy az emberben bizonyos értékek rögződtek. Képzelje csak el: berendeznék egy hosszú asztalt, amelyen egy hatalmas kés, egy machete feküdne. Ezenkívül lenne még ott egy fej saláta, egy fekete kagyló, egy szalamandra, egy béka, egy egér, egy macska, egy kutya, egy kiskutya, egy csimpánzbébi és egy emberi csecsemő. A kísérleti alanynak a kezébe nyomnám a machetét azzal a felszólítással, hogy ezek közül valamelyiket egyetlen vágással ketté kell szelnie. És mindenki, aki nem a salátát választja, megbukott, ki van rúgva! De hála istennek, a legtöbb emberben él a helyes értékrend.
Bár ebben hajlamosak vagyunk kételkedni, ha látjuk a gazdasági haszonnal járó intenzív állattartást. Nem a kisgazdákra gondolok én, akik közvetlen kapcsolatban vannak állataikkal, jól ismerik őket, és biztosan nem bánnak velük szívtelenül, még ha az állatok a vágóhídon végzik is. A futószalagon „gyártott” állatokra gondoltam; az emberi kultúrának ez kétségkívül az egyik legsötétebb, legcsúnyább fejezete. Ha állt már valaha hizlalda előtt, és hallotta, hogy sír a sok száz kisborjú, s ha megértette a „mamaaaa” segélykiáltásokat, akkor biztosan elege van az emberből, aki ebből hasznot húz.
Én is eszem húst, de borjúhúst alig. A húsevés természetes dolog, de ha mondjuk magamnak kéne levágnom az állatot, amit meg akarok enni, biztos, hogy sohasem ennék marhahúst. Ezt diktálja az értékrendem. Sose venném a lelkemre, hogy megöljek egy tehenet.
Egy olyan élőlénnyel, melyet hosszabb ideig gondozott és etetett az ember, vagy olyan állatokkal, melyeket tenyészteni kell, még nehezebb dolgunk van. Angelika Schlager, aki a nagy akvárium épületében berendezett egy helyes, kicsi akváriumot is hazai fajokkal, telepített bele többek között piros szárnyú pontyikrákat is. Ezekből persze nagyobbnál nagyobb pontyok lettek, és minden növényt felfaltak az akváriumban. Angelikának meglett volna rá a lehetősége, hogy nagyobb halakkal megetesse őket, de sajnálta a kiskoruktól ismerős halakat elpusztítani. És ez teljesen természetes! Minden normális ember így tenne; ez nem valami dicséretre méltó dolog, hanem normális reakció. Ha már végképp nem tudja az ember, mit csináljon velük, nem kell értelmetlenül elpusztítani őket, hanem meg lehet enni – ha valaki meg bírja. Mint Jürg Lamprecht a tilapiákat. Ő bölcsőszájú halakkal dolgozott, ezek nagyszerű kísérleti állatok. De pont azok, amelyekre a kísérletben szüksége volt, hatalmasra megnőttek. Egyszerre felismerte, hogy ilyen nagy állatokkal a korlátozott helyet biztosító akváriumban már nem tud tovább dolgozni. Azt mondta magának: megeszem őket. És így is tett, Gudrunnak kellett őket megfőznie. Ez sem rossz megoldás.
Én például máig adósa vagyok a kockás siklóknak meg a kecskebékáknak és tavi békáknak. Az orosz hadifogságban rengetegen szenvedtek éhség okozta ödémáktól és más hiánybetegségektől, leginkább a fehérjehiánytól. Én számtalan kockás siklót és békát ettem, hogy ezt magakadályozzam. A vízisikló nem jó, mert úgy bűzlik, hogy egyszerűen képtelenség megenni. Ma már eszembe se jutna, hogy békacombot vagy valami hasonlót egyek, mert annyira kevés a béka, sajnálom őket. Hosszú életem folyamán rengeteg libát (ludat) is elfogyasztottam, de sosem öltem meg egyet sem. Ha libasültet ettünk, az mindig valamilyen baleset következménye volt. És még ilyenkor is volt bennem egyfajta ellenérzés, ha belevágtam a húsába, és még nehezebb volt, ha jól ismertem ezt a libát. Az értékítéletem akadályozott. Másképp is megfogalmazhatjuk ugyanezt, egy példával megvilágítva:
Tegyük fel, hogy sarkvidéki expedíción vagyunk, és kiderül, hogy az élelmünk hamarosan el fog fogyni. A résztvevők összeülnek, és így határoznak: „A Konradot dobjuk be az üstbe, úgyis túl van már a nyolcvanon, nem sokat számít.” Ez kifejezetten bántana. De ha lezuhannék egy gleccserről és meghalnék, akkor azt mondanám: „Tessék, parancsoljanak az urak!” Szóval, ez értékítélet dolga.
Az értékrend kérdése akkor is felvetődik, ha egy állat halálára tudományos szempontból van szükség, például az állatkísérleteknél. Ezen a ponton abszolút kételkedő vagyok. Ha valakinek meghal a gyereke, az sokkal borzasztóbb, mintha a ketrecben tartott majma halna meg. Bűnnek tartom, ha egyértelmű és általános propagandát folytatnak az állatkísérletek ellen: Egy barátnőmnek, Monika Holzapfelnek, aki kiváló etológus és biológus, kilencéves korában gyermekbénulásban (polio) meghalt a kislánya, egy intelligens, okos gyermek. Ilyenkor ötlik fel bennünk az a kérdés, amit minden embernek fel kell tennie magában: Hány rhesusmajmot szabad kínhalálra ítélni, hogy megmenthessék Monika Holzapfel kislányát? Hány rhesusmajom élete ér fel egy gyermek életével? Ezért tartanám tévedésnek, ha az állatokon végzett kísérleteket teljesen betiltanák.
Mégsem olyan könnyű válaszolni az előző kérdésre.
Természetesen ellenzem, hogy bármelyik gyerek körömlakkot cseppentsen egy nyuszi szemébe, csak hogy lássa, mi történik! Ez felesleges. Az anyának jobban oda kell figyelnie a gyerekére. Ebben az esetben sokkal könnyebb eldönteni, mi a helyes, mint a fontos és szükséges állatkísérletek esetében.
Azt kell szem előtt tartani, hogy az állat sok tekintetben nemhogy kevésbé, hanem sokkal jobban szenved, mint az ember. Egyik utazásom alatt foggyökérgyulladásom lett, és nem volt nálam semmilyen fájdalomcsillapító, csak altató. És elég ostoba voltam ahhoz, hogy bevegyem az altatót. A fájdalom iszonyú volt, mert azt a kevés öntudatot, amelybe kapaszkodhattam volna, a tabletták elfojtották. Így az ember védtelenül ki van szolgáltatva a fájdalomnak. Az állatoknál mindig ez történik.
Az ember anélkül is tud szenvedni, hogy bánkódna. A La Manche csatornán utaztam egyszer egy belga hajón, és olyan pocsékul éreztem magam, hogy majd belehaltam. Olyan rosszul voltam, amilyen testi rosszullét csak gyötörhet valakit, de egy pillanatig sem búsultam, mert láttam Ostende mólóját, és tudtam: tizennégy perc múlva ott vagyunk, és a szörnyű szenvedés véget ér. Ezt az állat nem tudhatja. Aki két hétre elutazik és otthon hagyja a kutyáját, az ugyanúgy szenved, mintha a gazdája meghalt volna, mert nem tudhatja előre, hogy visszajön-e. Ha csak dolgozni megy és este hazajön, akkor ez az idő olyan rövid, hogy a kutya hozzászokik. Felfogja, miről van szó. Egy idő után megtanulja, hogy nem kell komolyan venni. Másrészt az is igaz, hogy a kutyák gyorsan felejtenek. A kutya rövid életű. De a hosszú életű madaraknak; amelyek hatvan-hetven évig is elélnek (papagájok, libák), hihetetlenül jó az emlékezetük.
A természetvédelem, ugye, nemcsak egy-egy állat otthoni tartását jelenti, hanem egész élő rendszerek megóvása is cél. Hogyan vetődik fel az értékek kérdése?
A tudomány manapság egyre inkább csak a mennyiségi mutatókat veszi figyelembe, és ez nagyon helytelen. Egy Schiller nevű illető írta: „Mit számba venni nem lehet, nektek értéktelen, mi eddig föl nem méretett, annak nincs súlya sem.” (Székely Magda fordítása) És ez ma még találóbb, mint akkoriban volt. A pénz a hibás mindenben, az a már-már vallásosnak nevezhető hit, hogy az élővilág értékét is fel lehet becsülni: négyzetkilométernyi erdő ennyi és ennyi ezer dollár. Hát ez hatalmas tévedés. Mindez megfizethetetlen, és ha nyomtalanul elpusztul, akkor a világ minden pénzén sem lehet visszavásárolni. Az embereknek is és a természetvédelemnek is fel kell ismernie azoknak a dolgoknak az értékét, amelyeket nem lehet előállítani. A technokrata azt mondja: „Miért kell védeni a kőszáli kecskét? Amit a technika teremt meg, az sokkal értékesebb.” Nagyot téved! És az ilyen ember tényleg elhiszi, hogy lehet békát gyártani, ha van rá elég pénz, mint ahogy rakétát is lehet építeni, ha megvan hozzá az anyagi fedezet. Pedig ha egy faj egyszer már eltűnt, nincs mit tenni, nem tudunk füvet varázsolni, ha se fű, se mag nincs már.
Sajnos itt sem lehet építeni az úgynevezett józan észre. Mert a logika a gondolkodás törvényszerűségeinek az összessége, amely az ember törzsfejlődése és a kultúrtörténet során „keletkezett”. A fenyegető vég feltételezése – sajnos – hiányzik belőle. Mi, az evolúciós ismeretelmélet kutatói jól tudjuk, hogy a valóságos, létező dolgok a tudatunkban milyen különbözőképpen tükröződhetnek. Már nem csodálkozunk, ha egy és ugyanaz a tárgy egyszer atomsugárzásként, másszor hullámként jelenik meg előttünk. És nem csodálkozom azon sem, hogy ez a testre és a lélekre is vonatkozik. Ha azt mondom, itt ül Kurt barátom, akkor semmiképpen sem a fiziológiailag leírható testére gondolok, de nem is a kétségbevonhatatlan lelkületére, arra, hogy ugyanolyan élőlény, mint én, hanem mindkettőre egyszerre.
Tehát azt a tényt, hogy a természetet védeni kell, biztosan nem lehet az embereknek tisztán logikai érvekkel bebizonyítani. El kell magyarázni, példákat kell keresni rá. Különben senkit sem tudunk meggyőzni, hogy az atomenergia veszélyes, hogy az emberiség ezzel zsákutcába tévedt, s hogy ebbe belepusztulhat.
Mindenütt érvényesül a szabályozás technikája. Az olyan szabályozó rendszer, amelyben pozitív visszacsatolás jön létre, szükségszerűen nincs egyensúlyban. És a szociális interakciók területén csak nagyon kevés az olyan szabályozó, amely negatív „feedbacket” hoz létre. Negatív visszacsatolás akkor keletkezik, ha például a porlasztó túlságosan megtelt, és ilyenkor az úszó gondoskodik róla, hogy a benzinutánpótlás csökkenjen. Ezt nevezzük negatív szabályozó körnek. Az ilyen típusú szabályozás felismerése érdekes módon a technikának köszönhető, a biológia csak később fedezte fel. Legtöbbször a technika tanult a biológiától, de a szabályozó kört a biológia vette át a technikából.
Ha például a Greenpeace aktivistái az akciók közben nem félnek erőszakot alkalmazni, akkor pozitív feedback keletkezik: minél erősebbet ütnek ők, annál erősebben fognak visszaütni. És bár jobb lenne persze, ha a természetvédelemre való nevelés erőszakmentesen folyna (mert az erőszak mindig erőszakot szül), azért be kell ismernem, hogy én a Greenpeace pártján állok. Csodálatosnak tartom, milyen energikusan lépnek fel az emberek, veszélyeztetik az életüket, traktor elé vetik magukat, csak hogy a természetvédelem ügyét szolgálják. Ha fiatal volnék, biztos én is ezt tenném, de most már túl merevek a lábaim. Mindenesetre tisztelettel adózom a Greenpeace mozgalomnak.
Mégis felvetődik a kérdés, milyen messze szabad elmenni a háborúskodásban. Azt válaszolnám, hogy mondjuk egy fókavadászt addig akadályozhatok a fókák irtásában, ameddig ez nem jár nyílt agresszióval. Ez a határ. Tovább nem szabad elmenni. A Greenpeace-aktivista nem ölheti meg a fókavadászt, és fordítva.
Ám az olyan akciók nélkül, mint amilyeneket a Greenpeace szervez, a természetvédelem szinte megoldhatatlan problémák előtt áll. Ma már alig találunk teljesen érintetlen természeti tájat, és az ilyeneket valóban hevesen meg kell védeni. Ma még ugyanis azt sem tudjuk pontosan, hogyan hat például a vadon élő állatokra, ha az életterük túlságosan leszűkül. Vagy hogy milyen kicsi: lehet egy populáció, amely még képes az életben maradásra? Vagy szarvas marad-e a szarvas, ha az erdőt körülveszi a civilizáció? Feltehető, hogy ha az élettér és a populáció túl kicsi lesz, akkor megindul a háziasodás, és az állat már nem az az állat lesz, ami valaha volt. Olyan ez, mint amikor az indiánokat rezervátumban tartják. Nem lesz semmi bajuk, de ez az első lépés afelé, hogy mintegy ketrecben, állatkertben, felügyelet alatt tartsák őket. De indiánok lesznek-e még akkor is? Természetesen megvan a lehetőség, a „természet másodkézből”. Bizony, nemsokára már csak ilyen természet lesz, mert a védett „természet elsőkézből” már csak néhány parknyi területűvé zsugorodik. És amilyen szükséges és fontos a megőrzés, a védekező intézkedések sorozata, olyannyira fontos az is, hogy létrehozzunk „természetet másodkézből”. Ez például azt jelenti, hogy úgy kell földet művelni, hogy a talaj felső rétege megmaradjon. Igazán megelégedéssel tölt el, hogy a Tullnerfeldet nyárfasávokkal és természetes aljnövényzettel vették körül. De a cserjéket gazdaságosabban is el lehetne rendezni, ami a kisállatoknak és a madaraknak is jót tenne. Bizony, sok a teendő! A „természet másodkézből” megoldásra jó példa az Inn vízlépcsője Passautól északra. Itt most olyan bakcsók is élnek, amelyek nem fordultak ott elő, úgy költöztek oda. Érdekes, hogy már Zarathustra is tudta, milyen hasznos a „természet másodkézből”, amikor a sivatag élővé változtatását nagy érdemnek nevezte. Ehhez képest könnyebb a monokultúrából az állatok számára életteret, védett területet kialakítani. Az elképzelés (amely a monokultúra alapja), hogy minden jó, ami nagy – the bigger the better –, remélhetőleg hamarosan háttérbe szorul. Meg kell hogy mondjam, felelőtlen dolog olyat állítani, hogy valamely ökoszisztéma nem érdemel figyelmet, vagy hogy egyik ökoszisztéma értékesebb, mint a másik, vagy hogy esetleg az utolsó erdeinkre nem tartunk igényt. Az ilyesmi hatalmas veszélyt rejt magában, és végzetes lehet. Rengeteg olyan élettér van, amit már nem lehet helyreállítani, ha egyszer vége van: lápok, tengerek és még sorolhatnám. Kötelességünk, hogy ezeket a területeket minden eszközzel megvédjük, de ez nem mentesít minket az alól a kötelesség alól, hogy ahol csak lehet, létrehozzunk természetet másodkézből is. Néha – sajnos túl ritkán – szerencsére magától helyreáll az egyensúly a természet javára. Vegyük például a bálnavadászatot! Mivel a bálnák száma ennyire csökkent tengereinkben, a legtöbb bálnavadászatból élő vállalkozás tönkremegy. És az utolsó reményem ezekkel az érdekes emlősökkel kapcsolatban, hogy miután a legutolsó vadászok is tönkrementek, még mindig marad egy bálnapár, ami tovább szaporodik. Nem akarom azt hinni, hogy már késő lesz.
Egy növény, amely az út mellett vagy egy városi lakásban virágzik, emberi lelket menthet meg! Én is, ha a kertemben üldögélek, ahol harminchat különböző madárfaj röpköd szabadon, akkor új energiát és reményt merítek, s örülök, hogy itt nem olyan, mint Wuppertalban.
A láp talán a legjobb példája a pótolhatatlan ökoszisztémának, mert a láp kialakulását hosszú-hosszú evolúciós folyamat előzi meg.
A lápok egészen egyedi életközössége olyan élő rendszer, amely azt bizonyítja, hogy az emberek nem tudnak mindent megvásárolni vagy előállítani, mint ahogy korábban képzelték. Ahhoz, hogy megértsük, miért pótolhatatlan a láp, tudnunk kell, mi is az, hogyan keletkezik.
A láp a legutolsó jégkorszak maradványa, ebben az időben kezdődött az életük. Mikor a gleccserek eltűntek, a jégvájta, vizet át nem eresztő medencékben összegyűlt az olvadt jég, s felhalmozódott bennük mindenféle elpusztult élőlény is. A környezet alacsony hőmérséklete miatt ezek nem tudtak egészen lebomlani, elrothadni. A vízzáró réteg is megakadályozta a teljes lebomlást Ilyen módon ezek az állóvizek egyre jobban feltöltődtek. Később a belőlük kinőtt növények (pl. a nád) is mindig belesüllyedtek a régi olvadékpocsolyába, mígnem a víz tele lett elpusztult élőlényekkel. Még fák is keltek ki azokból a magokból, amelyek kicsíráztak. Megnőni azonban nem tudtak, mert súlyuknál fogva szó szerint eldőltek, és belesüllyedtek a puha, vizenyős fenékbe.
Kérem, ne feledjék, hogy nem minden mocsaras terület láp. A lápot a tőzeg különbözteti meg minden más hasonló területtől. A tőzeg le nem bomlott, de ősrégi szervezetekből áll, növényekből és állatokból, melyek az adott környezetben nem vagy csak részben rothadtak el. A lápoknak két fő típusát különböztetjük meg. A régebbi fajta az úgynevezett felláp. Nem azért hívják így, mert magasan fekszik, hanem mert az esővíz az összes tápanyagot lemossa mélyebbre, és ezért csak nagyon igénytelen növények maradnak meg benne, ilyen a tőzegmoha (sphagnum). Ez minden mást elborít, ha elpusztul, lesüllyed, nőni pedig felfelé nő, évente kb. egy millimétert. A nem bolygatott lápokban több méter magas tőzegmohatelepek találhatók, melyek a láp közepéből szépen ívelnek a szélekig – mint egy lefelé fordított tányér a jégkorszaki tó tükre felett. Ez tehát a felláp, amely felbecsülhetetlen értékű élettér, éppen mert annyira ősi, és olyan sokáig tart, amíg kialakul.
A másik típus a rétláp vagy síkláp. Ez főleg a tavak feltöltődött részein keletkezik, ha ebbe elég sok nád és más növény kerül. Nagyon szép lápfeltöltődés figyelhető meg a Fertő tó közvetlen környékén. A rétláp alapjában véve még nem „kész” láp. Ha van elég ideje, akkor elképzelhető, hogy több száz év múlva felláp lesz belőle. És itt van a kutya elásva! Ha egyszer megértjük, hogy a világon minden evolúció során jön létre – a láp évezredek alatt, az ártéri erdő pedig sokkal hamarabb –, akkor azt is belátjuk, hogy nem szabad olyan felelőtlenül bánnunk a pótolhatatlan életterekkel, mint ahogy most tesszük. Ha majd az utolsó lápokat is föláldozzák a mezőgazdaságnak a tőzeg, a lápmedence érdekében, akkor ezzel nemcsak egy állat- vagy növényfaj pusztul ki, pedig ez is nagyon szomorú, mivel pótolhatatlan –, hanem odavan egy egész élő rendszer. És a fellápban pont olyan élőlények találhatók nagy számban, amelyek helyhez kötöttek, és nem lehet máshová telepíteni őket azzal a felkiáltással: „Majd eszel mást, különben elpusztulsz!” A felláp növénye például a drosera és az érdekes, húsevő harmatfű, aztán a hízóka, és néhány helyen a vízirence.
A szürkegémnek mondhatjuk azt: „Menj el az ártérről, mert kivágták a fákat, telepedj meg egy tónál vagy pataknál; menj a szántóföldre puhatestűeket enni.” Ez elképzelhető. De a láp növényei és állatai annyira speciális igényűek, hogy pont erre a különleges talajra vagy oligotróf tápanyagban gyengén ellátott vízi zónára van szükségük.
A lápot csak láppal lehet pótolni. Itt már nem segít a „természet másodkézből” megoldás. Persze bárki mondhatja: „Csinálok egy lápot.” Nos, ha valakinek van tíz- vagy tizenöt ezer évnyi ideje, akkor menni is fog a dolog. És ez a paradoxon érzékelteti, hogy a láp valóban pótolhatatlan.
Még az is nehezíti a dolgot, hogy a lápi ökoszisztéma borzasztó könnyen megbomlik, a legkisebb változás is veszélybe sodorhatja, sőt elpusztíthatja. Ha csak kevés ideig is meszet szórunk a lápra, a gigantikus méretű alkotást, amely több tízezer év alatt épült fel, egy kézmozdulattal máris megsemmisítettük.
Ha a láp, a felláp rendje egyszer megbomlott, akkor már majdhogynem menthetetlen. Már egy kismértékű kiszáradást sem igen lehet jóvátenni. Egyszer megpróbáltam megmenteni egy kiszáradással fenyegető lápot, úgyhogy ilyen szempontból lápszakértőnek számítok. A seewieseni intézetem mellett volt egy saját kis lápunk, és bár azonnal felléptünk a kiszáradás ellen, mégis olyannyira elszaporodott a nyírfa, hogy szinte teljesen kiszorította a többi szép és honos növényt, mint amilyen pl. a tőzegmoha, a tőzegáfonya vagy a vidrafű. Az egész élővilág megváltozott, nem tehettünk ellene semmit. Egyébként ebben a pusztuló, leépülő seewieseni lápban egyszer láttam egyetlenegy mocsári békát, talán a legutolsót. Hím volt, gyönyörű, kékessárgás nászi öltözetben. Húsz éven keresztül voltam Seewiesenben, naponta elmentem a láp mellett, de soha többé nem láttam egyetlen mocsári békát sem. A nagy pusztulás akkor már elkezdődött. Azóta láttak ott egy mocsári gyíkot, keresztes viperát, de mocsári békát soha többet. Ebből látszik, hogy milyen gyorsan megbomlik egy élő rendszer egyensúlya. Ha ez a láppal történik, akkor a helyrehozatal meghaladja az ember képességeit. Az egyetlen ellenszer a megelőzés, a defenzíva, a teljes védelem. Csak hát ez a láp esetében nem is olyan egyszerű. Ahhoz, hogy láp maradjon, el kell érnie egy minimális nagyságot. Az apró reliktumok (maradványok) nem nevezhetők lápnak. Ráadásul egyáltalán nem fér meg a láp az emberrel, vagyis azokkal az agrotechnikai, mezőgazdasági követelményekkel, amelyeket az ember támaszt a tájjal szemben. Például minden további nélkül kihajthatják a teheneket a havasi rétre, hogy ott legeljenek egész nyáron, ettől ott még tovább virágzik a ritka orchidea. Sőt egyenesen szükség van rá, hogy a legelő állatok, a tehenek röviden tartsák a füvet, különben az egész elgazosodik, elvadul, és az orchideát hamar kiszorítanák más növények.
A láp esetében ez nem megy. A láp nem tűri soká még az emberi lépteket sem, mert a tőzegmoha nagyon érzékeny. Aztán meg nem könnyű meggyőzni róla egy gazdálkodót, hogy megtartson egy kihasználatlan, nyereséget nem hozó földdarabot, ahol még sétálni sem lehet. Rolf Ismer barátomnak, egy Hannover Ströhn-i gazdálkodónak van egy lápja, amelyet természetvédelmi magánterületnek nyilvánított. Ez persze példa értékű. De ki csinálja utána? És felmerül az a kérdés is: mekkorának kell egy lápnak lennie, hogy életben tartson egy fajt? Elég-e hozzá Rolf Ismer védett lápja, hogy a nyírfajdkakas ne vesszen ki? Még azok az állatok is, amelyek képesek alkalmazkodni a kis területhez, megszenvedik ezt a változást, ugyanis jobban függnek a többi velük élt, de kihalóban lévő fajtól, mintsem gondolnánk.
Ha egy biotóp bonyolult rendszeréből (és a láp ilyen) kiemelünk egy fajt, nem lehet előre megjósolni, hogy ez milyen hatással lesz a számtalan többi fajra. Erről a területről még nagyon keveset tudunk. És ez nemcsak a lápra, hanem minden élő rendszerre érvényes.
Sokan megkérdezhetik: „Minek nekem ez az egész?” Minek a mocsári béka az én boldogságomhoz? Nos hát, nem egy adott fajról van szó, hanem a rendszerről. Az egyensúlyban lévő természet utánozhatatlan szépségű és nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az ember ember maradjon. És mindezt elveszíthetjük, ha leromboljuk a természeti tájakat, például a lápot.
De mint tudósban, motoszkál bennem az a lelkiismereti kérdés – „Keblemben, óh, két lélek lakozik” –, hogy nem válik-e a természetvédelem bizonyos tekintetben tévtanná. Nagyon óvatosnak kell lennünk. A becsületes, jó természetvédőnek előbb vagy utóbb fel kell tennie magában azt a kérdést: tartsak meg egy olyan életteret, mint a láp a mai világban, vagy engedjek inkább szabad folyást a változásoknak? Mert a céltudatos emberi beavatkozás nélkül is változik a táj. Viszont mindenképp meg kell akadályozni az emberi kultúra okozta gyors változásokat. Nézzük meg ezt a seewieseni felláp példáján! Ha észreveszem, hogy a láp egyre szárazabb és a nyírfacsemeték elszaporodnak, vajon kivághatom-e őket? Jogom van-e erőszakkal irtani a nyírfákat, hogy a láp tovább éljen? Ezzel beleavatkozom a dolgok menetébe, és a lápot sok szempontból muzeális állapotban tartom. Olyan mesterséges preparátumot hozok létre, amelyet állandóan gondozni kell.
Csakhogy a láp időközben olyan értékes táj lett, hogy tulajdonképpen mindent meg kell próbálnunk, hogy megőrizzük. Elsősorban a különleges növény- és állatvilágát. Ebben az esetben nem hiszem, hogy jó megoldás nézni, hogyan pusztul el egy láp, ha még tovább is életben lehet tartani. Mert a láp nemcsak szép, és ritkasága miatt értékes, hanem intő példája annak is, milyen könnyű egy több ezer éves ökoszisztémát egyetlen rövid generáció alatt tönkretenni.
A hathatós természetvédelemhez nem elég az egyes ember lelkesedése, hanem elsősorban a kormány támogatására van szükség.
A sikeres természet- és környezetvédelem érdekében muszáj a jóakaratú politikusokhoz fordulni. De a politikus sem bújhat ki a saját bőréből. Nézze, környezetvédelmi miniszterünk, dr. Steyrer (1986-ig) mindig aláírja a javaslataimat, melyek a hatékony osztrák környezetvédelemre vonatkoznak. Ugyanaz a véleménye, mint nekem, de az ember tisztában van vele, hogy nem olyan egyszerű mindezt keresztülvinni, mert a politikus – és leginkább a jó politikus, aki jó ügyet akar tovább szolgálni – arra törekszik, hogy újra megválasszák.
Végső soron Földünk minden problémája etikai probléma, a természetvédelem is. És a demokrácia sajnos nem alkalmas arra, hogy etikát „gyártson”. Mindig az etikátlanoké marad a jog, ők kapják a több szavazatot. Ez a kormányzati forma alapvetően elégtelen és siralmas megoldás, de a lehetséges és ismert formák közül még mindig a legjobban használható. A demokráciában legalább megvan rá az esély, hogy az embereket valamiről meggyőzzük. A Nobel-díjas George Wald (aki – mint minden öregedő természettudós – be-betéved a filozófia és az erkölcstan területére), ő mondta ki azt, hogy az egyén szabadsága, vagyis a valódi demokrácia sajnos fordított arányban áll egy adott állam népességének számával. Ez azt jelenti, hogy minél nagyobb egy ország, annál szervezettebbnek kell lennie a lakosságnak, és ezért annál kisebb az egyén szabadsága.
Ebből már következik, hogy az óriásállamok – függetlenül attól, hogy kikiáltották-e a demokráciát – totalitárius rendszerré válnak. Erre ma Amerika és a Szovjetunió klasszikus példa. Ezek totalitárius államok, és ez így nem mehet tovább sokáig! A kis államokra ezért nagy morális felelősség nehezedik, hiszen ezek modellálhatják, hogy is kellene ezt jól csinálni.
Időközben az is kiderült, hogy a vallás morális követelményei érdekes és megdöbbentő módon megegyeznek azokkal a követelményekkel, amelyeket a tiszta emberi értelem támaszt környezetünk gazdasági felhasználásával szemben. Én meggyőződéssel vallom osztráknak magam, mert úgy gondolom, hogy Ausztria olyan állam, amelyben nagyon jók a kilátásai a demokráciának. Svájc talán konkurálhatna velünk ebben, de Svájcban túl sok a gazdag ember. Ott nagyon nagy szerepe van a politikában a mamutvagyonnak. Ez az oka, hogy – mint mondtam – meggyőződéses osztrák vagyok. Azt hiszem, hogy az elengedhetetlenül szükséges intézkedéseket Ausztriában lehet a legnépszerűbbé tenni. És úgy gondolom, hogy a morális és gazdasági követelmények összeegyeztetését Ausztriában lehet majd a leginkább megoldani. Ezek a természetvédelmi követelmények – a politika segítségével – azt célozzák, hogy defenzív intézkedések segítségével megtarthassuk azokat a szép, értékes és változatos természeti tájakat, melyekkel Ausztriában ma még rendelkezünk.
Az is tény, hogy a természetvédelem csak a gazdag országokban hozhat sikert, vagy legalábbis ott van rá lehetőség – ellentétben a szegény országokkal, amelyeknek a gazdasági helyzete és szociális struktúrája nem biztosít az egyes embernek megfelelő táplálkozási és jóléti szintet. Egy éhező négert vagy pakisztánit nem lehet arról meggyőzni, hogy a DDT szörnyű és pusztító méreg, hiszen a mindennapi köleséért aggódik, mindent megtesz érte; mert népes és alultáplált családjának minden gabonaszemre szüksége van, nehogy éhen haljon. És egy vadembernek, egy eszkimónak sem lehet megtiltani, hogy elpusztítson egy rozmárt, ha szüksége van a húsára, zsírjára és csontjára a puszta megélhetéséhez. Itt a mi természetvédelmi elképzeléseink nem verhetnek gyökeret. És persze az sem igaz, hogy a vadászat, a földművelés és a gyűjtögetés árt a természetnek, az állatoknak. Legalábbis addig, amíg el nem harapódzik! Az őserdei indiánok, akik ma is háborítatlanul élnek Dél-Amerika trópusi erdeiben, már évezredek óta teljes összhangban élnek a természettel, pedig vadásznak, bizonyos növényeket is termesztenek, és bogyókat, gyümölcsöket gyűjtenek maguknak. Ezzel nem avatkoznak be, nem zavarják meg a természetet, ez csak olyan, mint amikor a ragadozó állat vadászik. De az éhező pakisztánitól nem vehetjük zokon, ha azt mondja: „Fütyülök a természetvédelemre!” Számára ugyanis a tele has és a sportkocsi – a jólét jelképei – a legkívánatosabb a világon.
Tehát egy bizonyos létminimum mindenki számára szükséges lenne ahhoz, hogy foglalkozhasson a természetvédelemmel. A mai jóléti társadalmakban így is kellene lennie! És az ember eltöpreng, mit lehetne még tenni annak érdekében, hogy a természet- és környezetvédelem az őt régóta megillető helyre kerüljön, és elérhessük, hogy az emberiség ne kövessen el azzal öngyilkosságot, hogy továbbra is meggondolatlanul pusztítja az életterét.
Már említettem, hogy a demokrácia az eddig ismert legalkalmasabb államforma arra, hogy a népbe belenevelje a természet védelmét, de még közel sem a legjobb. Emlékszem, hogy még az orosz hadifogságban beszélgettünk barátaimmal arról, milyen legyen az okos, emberséges törvénykezés és kormányzás, az az ideális államforma, amely az emberiség problémáit a legjobban oldhatná meg. Arra az eredményre jutottunk, hogy az egyedüli használható kormányzási mód „a jók diktatúrája” lenne. Ez a paradoxon máris sok mindent elárul; mert ha mégolyan ostoba is az emberiség, hogy képtelen belátni: a környezet rombolásával a saját sírját ássa meg, még akkor sem lenne célravezető egy ilyen öko-diktatúra. Erőszakkal – mint tudjuk – semmi nem megy. Mindig létrejön egy diktatúraellenes mozgalom, s egy rémuralom újra egy Adolf Hitlert termelne ki. A legjobb szándék sem használ, mert minden rémuralom már eredendően rossz. Ám olyan kormányzatot még nem sikerült kitalálni és létrehozni, amely békés eszközökkel, megfelelő módon támogatja és végre is hajtja a természet és a környezet védelmét. A „jók diktatúrája” megvalósíthatatlan. Az emberek réges-régen tudják, mióta csak emberi kultúra létezik, hogy az agresszió döntő szerepet játszik a politikában. A demagógok ezzel régóta tisztában vannak, régebb óta, mint ahogy az etológia egyáltalán létezik. Hitler elterjesztette: „A zsidók bűnösek mindenben!” És ez a demagógia hallatlanul nagy hatást gyakorolt a népre. Természetesen az embereket mindig lelkesíteni kell egy közös cél elérése érdekében. Sok mindenért lehet lelkesedni: a motorkerékpárért, a tudományért stb. De a lelkesedésnek mindig vannak bizonyos feltételei, nevezetesen: hogy alakuljon egy olyan csoport, érdekszövetség, amely együttes erővel lép fel valamiért vagy valami ellen. Mióta nincsenek kardfogú tigrisek, amelyek régen az embert veszélyeztették, hiányoznak az igazi ellenségek, akiket le kell győzni. Az ember esetében ez az alaphelyzet nagyon változatos: éppúgy harcol egy politikai ellenfél, mint egy mamut ellen. És a harc már nem áll messze a háborútól, ami megint csak rossz dolog. És ha az emberiség újra belesodródik egy világháborúba, akkor már a legkisebb rosszat kívánom, vagyis a környezetrombolás elleni „világháborút”.
CSERNOBIL ELŐTT:
Mi a személyes véleménye az atomfegyverekről, illetve az atomenergiáról?
Nem hiszem, hogy van valami, amit kevesebbre becsülnék. Az emberi észnek ezek a legborzasztóbb kinövései, amit az emberi kultúra a szakóca felfedezése óta kitermelt magából. Ennek az egésznek a gyökere ugyanis a szakócánál keresendő.
Előrebocsátom, hogy az érvelésnél nem tudom legyőzni magamban a magatartáskutatót. Az emberi közösség alapjában véve nagyon hasonlóan viselkedik, mint a patkányoké. Egy zárt nemzetségen belül a patkányok nagyon békésen, sőt szociálisan viselkednek. De ha egy másikkal találkoznak, „aki” egy másik nemzetséghez, „párthoz” tartozik, akkor máris valódi ördögökként viselkednek, és ölik egymást. A Föld helyzetét egy olyan hajóéhoz hasonlítanám, ahol már mindent felfaltak a patkányok, és az agresszió hullámai egyre magasabbra csapnak. Csakhogy egy ilyen öldöklés után mindig marad elegendő patkány, hogy fenntartsa a fajt. Az atomfegyverrel harcoló embernél ez egyáltalán nem olyan biztos.
Azok az antropológusok, akik afrikai ősünk, az Australopithecus nyomai után kutatnak, arra a következtetésre jutottak, hogy ezektől a lényektől örököltük a ragadozó természetet, ezek ugyanis nagyvadakra vadásztak. Velük táplálkoztak, ezért kellett brutálisan megölniük őket.
Valójában azonban az ember viszonylag ártalmatlan mindenevő, aki a környezet veszélye ellen nem tudott igazán jól védekezni, mert nem volt olyan speciális fegyvere, mint az agyar, a rémisztő karmok vagy más hasonlók. Az igazi ragadozók (oroszlánok, farkasok), melyek falkákban élnek, természetes fegyvereik ellensúlyozásaként bizonyos gátlásokkal születnek, és ezek megakadályozzák, hogy fajon belül felhasználják gyilkos „szerszámaikat” (kivéve persze a riválisok harcát és más ragadozók elleni védekezést). Ha nem lenne bennük ez a gátlás, már rég kipusztították volna saját magukat.
Az embernél máshogy alakult. Veleszületett fegyver hiányában nem tudta megölni a társait, halálra harapni vagy karmolni nehéz lett volna őket. Túl soká tartott volna, és az áldozat elmenekült volna. Ezért az emberben nem fejlődött ki az a gátló mechanizmus, amely megakadályozhatná, hogy egymást elpusztítsák. Kezdetben erre nem is volt szükség. De aztán az evolúció hirtelen a kezébe adta a követ, az éles, kemény szakócát. És ezzel a fegyverrel már lehetett ártani a szomszédnak, már meg lehetett ölni.
Most már, hála istennek, az „ember-lét” a természeti adottságok mellett feltételez bizonyos felelősségérzetet is. És a két dolog nagyjából kiegyenlítődik. Az ősember tehát feltette magának a kérdést, érdemes-e megölnie rossz hangulatában a társát, akivel egyébként jól megértik egymást. Ha az emberi értelem nem lenne képes kérdéseket feltenni és azokra válaszolni, az emberi faj már régen nem létezne.
Sajnos ez a morális felelősség azonban nem jelent százszázalékos védelmet. Az emberiség igenis elpusztíthatja önmagát. Az atomfegyverekre célzok.
Annak ellenére, hogy a szakóca felfedezése óta a fegyverek fejlődése hihetetlen méreteket öltött – bonyolultság és technikai tökéletesség szempontjából egyaránt –, az a bizonyos gátlás mégsem fejlődött hasonló tempóban. Elsősorban azért nem, mert az ölés sokkal egyszerűbb lett, mivel az az ember, aki csak az ujját görbíti be vagy megnyom egy „piros gombot”, már egyáltalán nem szembesül közvetlenül borzalmas tettével. Nem kerül abba a helyzetbe, hogy tétovázzék, mert az áldozata száz méterre vagy még messzebb van, és ő, a szörnyűség előidézője nem is látja, ahogy a puskagolyó felszakítja ellenségének a hasfalát – aki mégiscsak saját fajtájához tartozik –, és ahogy kiömlenek a belei. Talán egy hasonlat mindezt jobban megvilágítja: Képzeljük el, hogy a vadászok hajtáshoz készülődnek gyönyörű zöld öltözékben, de nincs náluk fegyver, puska, de még nyíl vagy íj sem. Ekkor jön a nyúl. Hát melyik épeszű ember lenne képes rá, hogy ezt a nagy szemű, nagy fülű, puha bundájú nyuszit saját körmével vagy fogával tépje szét?
A gyilkolás csak akkor megy „jól”, ha az érzelmeket ki lehet kapcsolni a kézzelfogható következményekkel szemben. És ez ma egyszerűbb, mint bármikor volt. Családapák, köztiszteletben álló emberek, akik szerették feleségüket és gyermeküket, a világháborúban minden további nélkül képesek voltak rá, hogy végrehajtsák a szőnyegbombázásokat, és ezzel több száz meg ezer gyereket és felnőttet pusztítsanak el a legiszonyatosabb módon. Mert olyan messze voltak! A repülőgépből csak az éjszakában fel-felvillanó tüzek látszottak... És ezzel el is érkeztünk az atombombához. Sajnos nagyon tisztán látom az emberek kollektív butaságát; valahogy képtelenek rá, hogy tanuljanak a nyilvánvalóan rossz dolgokból, és ezeket kijavítva folytassák tovább történelmüket. Mégsem hihetem el, hogy a szuperhatalmak atomháborút kezdeményezzenek. Ennél azért okosabbak. Tisztában kell lenniük vele, hogy ha az egyik lő, akkor a másik még azelőtt visszalő, mielőtt az első rakéta egyáltalán földet ért volna. Itt már nem arra megy a játék, hogy egy adott területet, földrészt meghódítsanak, az ottaniakat eltüntessék, elpusztítsák, mert ebből ma a győztesnek a legcsekélyebb előnye sem származna. A felszabaduló atomsugárzás felezési ideje miatt kb. húszezer évig – vagyis szinte örökre – életveszélyes, sőt halálos lenne. Ezekben a zónákban nem lehetne sem levegőt venni, sem vizet inni, sem földet művelni. Azt hiszem, mindezek ismerete visszatartja a nagyhatalmakat egy ilyen lépéstől – legalábbis egy jó ideig –, hiszen ők sem akarnak a családjukkal, gyerekeikkel és unokáikkal bunkerban élni, negyven méterrel a föld alatt, hanem inkább a floridai villáikban.
Mindenesetre számomra valószínűtlenebbnek tűnik, hogy az emberiség az atomfegyverek által pusztulna el, mint más, saját maga okozta katasztrófák által, mint amilyen a kémiai környezetszennyezés, a túlnépesedés, a fosszilis energia rossz felhasználása stb. stb. Az biztos, hogy állandóan fennáll a veszélye, hogy egy pszichopata a „piros gomb” közelébe férkőzik és megnyomja, vagy hogy stresszhelyzetben egy apró félreértés előidézheti ezt a visszafordíthatatlan lépést. Ez nem kizárt. De én amondó vagyok, hogy a „bomba” lehetőségének a veszélye még mindig a legkisebb az emberiséget fenyegető sok más veszély között. Egyszerű az érvelés: elég, ha nem gyártanak atombombát, vagy nem helyezik készenlétbe. A többi veszélyhelyzetet, mint például bolygónk túlnépesedését, már nem olyan könnyű megoldani. Mindenesetre az atomfegyverkezés is okozott már nekünk bizonyos károkat, még akkor is, ha sohasem fogják felhasználni ezeknek a pokolgépeknek a borzalmas pusztító erejét. Már maga a tény, hogy léteznek, a kultúrállamok legtöbb polgárában világvége-hangulatot, szorongást kelt, mert állandóan az foglalkoztatja, meddig létezik még a világ.
Ön személy szerint fél az atombombától?
Én már elmúltam nyolcvanéves, és szeretett Gretlemmel együtt szép, teljes életet hagyunk magunk mögött. Tudom, hogy a következő tíz-tizenöt év alatt biztosan meghalok. Mégis örülök minden napos reggelnek s a madarak énekének a kertben. Én a gyerekeimet, unokáimat és dédunokáimat féltem. Inkább az emberiség demoralizálódásától tartok, ami a lassú, de kínos véget jelentheti.
Az atombomba okozta drámai pusztítás sokkal gyorsabb, de azért nem fájdalommentes. Ez az egész az agresszió kérdése. A modern ember is szívesen használná a szakócát, hogy fejbe vágja vele a szomszédját, ha az nem kedves hozzá. Az agresszivitás kétségkívül az emberi viselkedés alkotórésze. Ha nem volna bennem agresszivitás, akkor munkakedv és büszkeség sem, akkor nem mosakodnék és borotválkoznék. Emlékszem, amikor hadifogoly voltam, sok orvoskollégámmal egy szűk barakkban laktunk együtt. Egész nap operálnunk kellett, összefoltozni a sérült, szétroncsolódott emberi testeket. Ebben a stresszhelyzetben borzasztóan megnőtt bennem az agresszivitás. Elég volt egy szó, s az ember legszívesebben a barátja torkának ugrott volna. Így aztán egyik este kimentem a barakkból, és összetapostam egy üres benzineskannát. Kellett valami, amin levezethetem a dühömet, hogy ne a barátomon vezessem le. Mindig fel kell ismerni a kiváltó okot és az okozatot, így az ilyesmin úrrá lehetünk.
A kisgyermekeknél nem ez a helyzet. A két-három éves gyerekek mit sem sejtve emelik fel a nehéz tárgyakat, hogy egymás fejéhez vagdossák. Őket még nem akadályozza semmiféle morális gátlás abban, hogy ilyesmit műveljenek. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy az első „Káin”, aki dühében megölte testvérét egy kővel, ugyanígy járt el. Fogalma sem volt, mit csinál, és utána biztos nagyon le volt sújtva. Így van ez a főemlősöknél is.
Az egyik müncheni állatkertben egy elefánt játék közben akaratlanul súlyosan megsebesítette az ápolóját. Amikor a szegény állat látta, hogy mit tett, nagyon elkeseredett, és óvó szándékkal az ápoló fölé állt. Sajnos ezzel megakadályozta a gyors orvosi segítséget is. Öreg barátom, Grzimek professzor egyszer elmesélte, hogy egy csimpánz dühében jó erősen a kezébe harapott. (A csimpánzok harapással csúnya sebet tudnak ejteni!) De pár perc múlva, amikor már elmúlt az agresszivitása, megpróbálta összenyomni Grzimek sebét, hogy megállítsa a vérzést.
Mit akartam ezekkel a példákkal megmutatni? Azt, hogy az ember remélhetőleg elég okos ahhoz, hogy az atomfegyverek célját és hatását kellőképp mérlegelje, és ne fordítsa dühében ezt a modern szakócát felebarátai ellen. Ha csak utólag bánná a tettet, már késő lenne. De talán joggal reménykedhetünk, mert tudom, hogy az agresszivitáson könnyebben lehet uralkodni, mint mondjuk a szexualitáson. Biztos, hogy a szerelem több szenvedést okozott a világon, mint a gyilkosság. Mert ahhoz, hogy valakibe beleszeressünk, nem kell különösebb ösztönzés. Megtörténik egy szempillantás alatt, és a logika, az értelem tehetetlen vele szemben.
Nemcsak az atomfegyverek okoznak sugárveszélyt, hanem az atomenergia is. Ön már a 70-es években fellépett ellene, és hordott is egy kitűzőt a következő felirattal: „Atomerőmű? Köszönjük, nem!”
Az atomenergiáról nagyon rossz véleménnyel vagyok. Szerintem a katasztrófa veszélye itt lényegesen nagyobb. Az ok következő: atomerőművek nem nőnek ki csak úgy a földből. Képzett emberek vezetésére van szükség, akik megtervezik őket és a terveket végrehajtják. És itt lép fel az a jelenség, hogy ha történik valami, akkor ezek az ügyes, csíkos öltönyös urak elhárítják a kollektív felelősséget. Ez a viselkedés teljesen immorális, pedig olyan veszélyforrást hoztak létre, amely egy baleset következtében százezreket pusztít el, és késői hatása még évtizedekig százezreket ítél lassú, fájdalmas halálra. A kémiai konszernek vezetősége is így viselkedik, mindenhol visszautasítják a csoportos felelősséget. Ez a halálos ítéletnek arra a fajtájára hasonlít, amelyet méreginjekcióval hajtanak végre. Ilyenkor nem egy hóhér van, hanem három. De csak az egyik fecskendőben található a halálos méreg, a többiben csak placebo. A hóhérok így nem tudják, ki adta be a halálos injekciót, ezért erkölcsileg felmentve érzik magukat.
Ám aki atombombát gyárt, tudja, hogy ez halálos fegyver. Az atomerőműveknek viszont békés célt kellene szolgálniuk. És éppen itt van a kutya elásva! Az atomerőművek felépítői nem hiszik el, hogy „művük” valóban veszélyes. A szőnyeg alá söprik az ilyen gondolatokat, és úgy vélik: úgyse történik semmi, vagy pedig: a radioaktív felhő majd elhúz fölöttünk. És a legszörnyűbb az egészben az, hogy az atomerőművek puszta léte ördögi körbe kényszeríti az emberiséget. Az atomerőmű ugyanis „kitermel” egy sor energiaigényes iparágat, ő maga viszont csak huszonöt-harminc évig „él”, utána „elpusztul”, és újat kell építeni!
Melléktermékei azonban – mint a bombáé is – a felezési idő folytán még vagy húszezer évig veszélyesek maradnak. És ez tarthatatlan állapot! Nem kell hozzá közgazdaságtannal alaposabban foglalkozni, hogy ezt belássuk, hiszen ezt minden gyerek kiszámíthatja, aki tud kamatos kamatot számolni. Ausztria eddig ebből a szempontból a békesség szigetének számított. Remélem, hogy minden olyan törekvés zátonyra fut, amely atomerőmű építésére irányul.
Úgy gondolom, hogy a primitív államok kivételével minden országban van az embereknek egy olyan rétege, amely, ha ösztönösen is, de felismeri a veszélyek valódi nagyságát. Néha azt hiszem, hogy furcsamód Ausztria, a csöpp Ausztria példát mutathat a veszélyfelismerésben. De lehet, hogy csak a patriotizmus mondatja ezt velem. Véleményem szerint Ausztria annak idején Hainburg esetében példásan járt el. Mindenki azt hitte, hogy a nagyipar és a katonaság majd összefog, hogy a nép kezdeményezését elnyomja. És mégsem ez történt, hanem találtak olyan megoldást, amely a szó legnemesebb értelmében demokratikusnak számít. És ezért merem remélni, hogy ez a jövőben az erőművekre, atomerőművekre is érvényes lesz.
Mi lesz a sorsa azoknak az országoknak, ahol már több atomerőmű is működik?
Ez olyan kérdés, amelyre senki sem tudja a választ. Hosszú életem alatt nem volt még olyan példa, amiből kiindulhatnék. Viszont voltak kisebb balesetek, amelyekről apró betűvel írtak az újságok, kvázi kevésbé fontos hírnek számítottak. Minden atomerőmű végtelenül bonyolult létesítmény. Ha csak a tengeri akváriumokra gondolok, amelyek szintén nagyon bonyolultak, ott is előfordulnak olyan apró hibák, kis figyelmetlenségek, amelyeket későn vesz észre az ember, és halálos katasztrófát okozhatnak. Én nem hiszek a pápa tévedhetetlenségében, és abban még kevésbé, hogy a biztonsági intézkedések valaha is megakadályozhatnak egy balesetet. Az emberek hibázni szoktak, és ez ugyanúgy a természetükhöz tartozik, mint a légzés. Az állatok ebből a szempontból tökéletesebbek a saját közegükben. Évmilliók óta léteznek cápák és nyílfarkú rákok, és ez alatt a hosszú idő alatt alig vagy egyáltalán nem változtak. Egyszerűen mert olyan tökéletesen viselkednek a saját életterükben, hogy nem volt szükség mutációra. Az ember kevésbé tökéletes a cselekedeteiben. Azt hiszem, hogy az atomerőmű puszta létezése miatt fennáll az a borzalmas veszély, hogy felrobban és beszennyezi radioaktív anyagokkal a vizet és a levegőt. Még az angol koronaékszereket és számos felbecsülhetetlen értékű festményt is elloptak már, pedig azokat szigorúbban őrizték, mint a szocialista országok atomerőműveit.
CSERNOBIL UTÁN:
Lorenz professzor úr! Néhány éve beszélgettünk az atomenergiáról és az atomerőművekről. Ön már akkor megmondta, hogy egyáltalán nem tart kizártnak egy reaktorbalesetet. Nos, megtörtént, igaza lett.
Nem gondoltam, hogy ilyen hamar bekövetkezik, és hogy még én is megérem, hogy a kérdést ennek a fényében újratárgyaljuk. Csernobilról a következő a véleményem: A baleset túl kicsi volt. Annak ellenére, hogy néhány tucat ember elvesztette miatta az életét, és nem tudjuk, hányan fognak még szenvedni késői következményeitől. Ez persze paradoxul hangzik, és úgy tűnhet, részvétlen vagyok az érintettekkel szemben. Nem azt akarom mondani, hogy még több ember halálát kívántam volna, Isten őrizz! De maga a katasztrófa ahhoz túl csekély volt, hogy fordulópontot, változást jelentsen azoknak az embereknek a gondolkodásmódjában, akik támogatják és felépítik az atomerőműveket. Az emberiség szempontjából olyan reaktorkatasztrófa lenne a „leghasznosabb”, amely például New York minden lakosát elpusztítaná. Ez talán eléggé drámai lenne ahhoz, hogy a gondolkodásukban változás következzen be. Etikai problémával állunk itt szemben. Már apám megmondta (aki ortopéd orvos volt, és nyomorékokat állított talpra), hogy az, ami az egyénnek jó, a közösségnek rossz lehet. Vagyis ha milliós embertömeg pusztulna el egy reaktorbaleset következtében, akkor az nagyon fájdalmas és sajnálatos volna ugyan, de talán mégis hasznosabb. Máskülönben továbbra is gombamód szaporodnak az atomerőművek, s hiába beszélhetünk ma nagyobb biztonságról, hatékonyabb biztonsági intézkedésekről, a veszély összességében semmivel sem lett kisebb. Ezért nem változott meg a véleményem az atomenergiáról. Ennek veszélyeit a felelősök még mindig alábecsülik, így továbbra is lesznek atomerőművek. Sajnos a tömegtájékoztatás, amely elénk tárta a csernobili pusztulás szörnyű képeit, szintén tehetetlen. Egyrészt úgy érezzük, hogy mindez túl messze van, másrészt olyan sok más rettenetes hír kerül mellé, hogy a hétköznapi ember nemigen tudja őket rangsorolni.
Az egyetlen módszer, amivel hatékonyan védekezhetünk a radioaktivitás ellen, az, hogy elő sem állítjuk. Ehhez azonban át kell formálni gondolkodásmódunkat, újragondolni értékeinket. Az utca emberének joga van tudni, mit tesznek a hatalom birtokosai. Példát kell keresni, hogy mindez érthető legyen: Ha mondjuk az egyiptomiak radioaktív fáklyákat dobtak volna a Nílusba, akkor a folyó már négyezer éve fertőzött volna, és az is maradna még további tizenhatezer évig.
Akik még most sem fogják ezt fel, azoknak csak azt tudom mondani: Uram, irgalmazz nekik, és: mentsétek meg a reményt!
„Az ember kétségkívül egészen különleges lény. Szentségtörés egyszerűen csak azt állítani, hogy a főemlősök rokonságába tartozik. Az ember az, ami csak az ő sajátja, valami egészen más, mint egy emlős, sokkal okosabb lény, egyszóval: ember.”
Az idősebb és a fiatalabb generáció öröktől fogva konfliktusban áll egymással. Hogy vélekedik erről az általános problémáról ön, professzor úr, mint az idősebb generáció egy tagja, mint ember és mint tudós?
Az öregek és a fiatalok mindig is szemben álltak egymással. Az öregek mindig a konzervatív elvet képviselték, a fiatalok hozták az újdonságot, az előremutatót, a fejlődést. Egy adott kultúra életében mindkettőre szükség van, ugyanúgy, ahogy egy faj fejlődéséhez is egyaránt nélkülözhetetlenek a változást és az állandóságot hordozó gének. Változások híján – mutáció, illetve kulturális forradalom híján – egy élő kövület jönne létre, vagyis egy merev rendszer, amely nem tud továbbfejlődni.
Ha a konzervatív elv hiányzik, akkor viszont furcsa, torz képződmény keletkezik. Egy faj vagy egy kultúra egészséges fejlődése (nem vegetálása) azon múlik, hogy egyensúlyban van-e egymással a fiatalok által képviselt változtató, valamint az öregekben élő konzervatív irányvonal. Ezt az egyensúlyt ma sokkal nehezebb fenntartani, mint valaha volt, mert a kulturális fejlődés az exponenciális görbe szerint állandóan gyorsul. Ez azt jelenti, hogy a generációk közötti kulturális különbség nemzedékről nemzedékre nő.
A túl gyors fejlődés magában hordozza azt a komoly veszélyt, hogy a tradíció „szétesik”. Ma már sok fiatal nem tudja, milyen fontos, milyen tradicionális tudásra van szükség egy ország vagy egy nép egészséges kulturális és szociális életéhez. Másrészt viszont sok idős ember elzárkózik mindenféle változástól. Ez ugyanolyan rossz! Amit pedig öreg-fiatal egyaránt nem szívesen hall: mindkettő része egy rendszernek, ahol kiegyensúlyozott harmónia uralkodik, és ahol állandó egyensúlynak kell fennállnia ahhoz, hogy ez az élő rendszer – a kultúra ugyanolyan élő rendszer, mint egy szervezet, egy faj – tovább működhessen.
Természetesen az ifjúság ma nehezebb helyzetben van. Az öregek kevésbé értik meg őket, a generációk ellentéte nagyon veszélyes, mindig nagyobb lesz, sőt még kultúránk hanyatlásához is vezethet. A fiataloknak viszont azt kell szem előtt tartaniuk, hogy nem szabad az öregeket „a fürdővízzel együtt kiönteni”. Ezt nem könnyű nekik megérteni, és belátom, hogy nagy a kísértés. A fiatalok nagyon hamar ráébrednek, hogy a mai társadalmat nem feltétlenül a legmegbízhatóbb emberek kormányozzák és irányítják. Alapvetően ugyanis nem a kormányzaté az igazi, potens hatalom, hanem az úgynevezett lobbyké, melyek részben pénzemberekből, részben politikusokból állnak, vagy akikben egyszerre él mindkettő.
Ezek a lobbyzók szakemberek, profik a szakmájukban, és nem ismernek semmilyen morált.
Vegyük egy multinacionális konszern bármelyik tagját, akkor az önmagában egy szolid, tiszteletre méltó, kedves „svájci nagybácsi”, akit minden további nélkül gyermekeim gyámjául választanék elhalálozásom esetére. De ha hatvan ilyen ember összegyűlik egy vezetőségben, akkor az egész társaság együtt úgy viselkedik, mint egy bűnszövetkezet. Külön-külön mindegyikük kedélyes idős úr, abszolút megbízható, de együtt a legveszélyesebb és legkárosabb gyárakat tervezik és építik. Eddig még egyetlen ilyen „nagybácsi” sem lett öngyilkos, mert az egyes ember nem érzi magát felelősnek a közös döntésekért. – Így megy ez az egész világon.
De ezek a lobbyzók még együttesen sem olyan ostobák, hogy ne lássák tevékenységük veszélyét, és nem is olyan érzéketlenek, hogy saját unokáik halálát okozzák (fulladás, mérgezés, radioaktivitás vagy valami „hasonló jó” következtében), hanem egyszerűen csak nem hisznek a veszély tényleges létezésében.
Van egy pont, ahol a mai ifjúság sokkal rosszabb helyzetben van, mint a korábbi, s ez az emberiség erősen növekvő urbanizációja. Hol van ma már olyan gyerek, aki hozzám hasonlóan vadonszerű kertben közvetlenül együtt élhet az állatokkal és a növényekkel? Pedig ezért lettem ilyen boldog! És ebből fejlődött ki az állatimádatom is. A ma emberének és főleg a legfiatalabb generációnak a helytelen értékrendje azzal függ közvetlenül össze, hogy szinte mindegyikük „urbánus”.
Vegyünk egy fickót egy amerikai nagyvárosból: hol láthatott szegény ördög olyat, ami szép és tisztelhető? Az autó, a toronyház a „csúcs”, az a legbonyolultabb dolog, amivel csak találkozott, és nem lehet rossz néven venni tőle, ha nem lát szépnek egy fát. Hisz nem is ismeri, soha nem került kapcsolatba ilyen élőlénnyel. Mi sem tartjuk szépnek az arab zenét, mert a hallásunk nincs rá beállítva.
A meggyőződésem, hogy a legfontosabb ellenintézkedés a „várostalanítás” lenne. Az embereknek tudniuk kell, milyen szép az erdő, milyen szép a tenger és minden érintetlen táj, az egész természet. A gyerekekkel már igen korán meg kell ismertetni a természetet, az állatokat (az akvárium nagyszerű nevelőeszköz), és ha mindez nem lehetséges, hiszek abban, hogy a zene is „pótszer” lehet. Minden azon múlik, hogy az emberek egyáltalán fogékonyak legyenek a szépre. A zenei érzék gyakran együtt jár a természeti szépségek iránti érzékkel. Borzasztóan fontosnak tartom, hogy már a legfiatalabbaknak megmutassuk, mi a szép és csodálatra méltó, s ezzel megakadályozzuk, hogy elmenjenek az értékek mellett. Ezt minden anya megteheti, s háziasszonyi tapasztalataiból azt is tudja, hogy a pénz még nem étel. És a konyhapénzből sem adhat ki többet, mint amennyi a rendelkezésére áll. Ezen azt értem: egyetlen élő rendszer sem használhat fel több energiát, mint amennyi termelődik. Különben elpusztul. S planétánk egyetlen megengedhető energiaforrása a Nap. Nincs más, és punktum.
Sajnos azt a tényt az öregek sem igen ismerik, ezért még nehezebb a gyerekeinkkel megértetni és elfogadtatni. Ideillő példa lenne a fosszilis energiahordozókkal való könnyelmű és pazarló bánásmód. Olyan egyszerű dolog ez, hogy minden általános iskolás gyerek megértheti. A földgáz, a kőolaj és a szén nem más, mint a Föld régi őserdeinek maradványai. Ezeket a Nap „nevelte fel”, és különböző geológiai folyamatok során a föld alá kerültek. Az európai és amerikai jóléti társadalmak rövidlátó módon azon vannak, hogy ezt a raktárat kiürítsék, hogy megfelelő nyereségre tegyenek szert. De meddig megy ez? Szilárd meggyőződésem, hogy azoknak a multimilliomosoknak és lángeszű mérnökeiknek, akik a legjövedelmezőbb eszközöket és pusztító eljárásokat kiötlik, soha eszükbe sem jut, hogy a „tőkéjük”, amely évmilliók óta a Föld alatt szunnyad, véges, és egyszer ki fog fogyni! Eltekintve a környezeti károktól, mivel fognak akkor fűteni? A papírpénzükkel?
Be lehet bizonyítani, hogy az ilyen értékrendű emberek a természettől elidegenedve nőttek fel. Aki egyszer már lemerült megnézni egy korallzátonyt vagy vadászott egy őserdőben, abból biztos nem válik érzéketlen pénzember.
Mint a bevezetőben említettem, a kultúra eddigi fejlődését az elért eredmények megőrzése, pusztulása és az újdonságok forradalma határozta meg. Evvel nem azt akarom mondani, hogy öregek és fiatalok között mindig ugyanolyan problémák vannak. Abból indulhatunk ki, hogy „semmi sincs öröktől fogva”, vagyis az emberiség mai helyzete és generációs problémái éppen olyan egyediek, mint a történelem folyamán bármikor. Csakhogy manapság a legtöbb kultúra nagyrészt elveszítette önálló arculatát. Ha a négereknek, japánoknak vagy indiánoknak nem lenne meg a saját bőrszínük és arcformájuk, akkor őket is össze lehetne téveszteni – feltéve ha nagyvárosokban élnek. Az öltözködési és viselkedési szokások egyre hasonlóbbak lesznek minden földrészen. Ez különösen az ifjúságra érvényes. Még sohasem voltak a különböző fajok fiataljai olyan hasonlóak, mint mostanában: a komputeres játékok, pólóingek, a tévé és popzene mind nemzetközi. És még sohasem különült el ilyen élesen és kontinensektől függetlenül az ifjúság az öregektől, akik mégiscsak a hagyományokhoz kötődnek. A fiatalok elsősorban egymással, az azonos érdekek alapján szövetkeznek, és ez egy kis aggodalmat kelt bennem.
Viszont mégis normális folyamat az, hogy a fiatalok elkülönítik magukat az öregektől. A tudomány bebizonyította, hogy ezt többek között az agresszivitás váltja ki. Saját megfigyelésem is ezt támasztja alá, melyet a seewieseni intézetben tettem. Ott a fiatalok, akik a társaságunkhoz tartoztak, hosszú hajjal, bozontos szakállal, mezítláb és farmerban jártak. Sokáig így volt. Aztán hirtelen egy nap azon kaptam magam, mielőtt vizsgáztatni mentem, hogy ünneplőt húztam, öltönyt és nyakkendőt vettem fel. Úgymond harci díszt öltöttem! Utána bosszankodva újra levetettem. Ez nem volt más, mint amikor két ellenséges indián törzs, mindegyik a saját öltözetében felvonul egymás ellen. Más szóval, ma a fiatalok úgy különülnek el az öregektől, mintha mindegyik más etnikai csoporthoz tartozna. És ez a kölcsönös meg nem értés – amelyet persze csak részben tükröz a ruházat – villámgyors elhidegüléshez vezet, ami nagyon veszélyes.
Ehhez jön még, hogy minden fiatal fogékony a demagógiára, könnyen áldozatul esik neki. Ez szinte természetszerűen alakul így, amikor a fiatalok éppen elhagyni készülnek a szülői házat. Ilyenkor az ember mindenképpen más akar lenni, máshogy akar viselkedni, mint az apja, aki reggelenként szertartásosan megreggelizik, bemegy az irodába, esténként pedig fáradtan lehuppan a tévé elé.
A fiatal emberekben fejlődésüknek ebben a szakaszában különösen erős az a hajlam, vagy szinte vágy, hogy egy teljesen más jellegű csoporthoz tartozzanak. Ha nincs, akkor alakítanak egyet. Ezeknek a csoportosulásoknak a célja végső soron az, hogy önállóak legyenek, és más csoportokkal szemben felléphessenek, ha kell, Isten és az egész világ ellen is. Ezért nyerik meg olyan könnyen a fiatalokat a propagandisták, demagógok és a sokféle szektás.
És a másik; érdekes módon a jól szituált polgári családok gyermekei utálják a legjobban a túlzott kényeztetést. A fiatalok nagyon hamar megértik, hogy a gazdasági növekedésbe vetett feltétlen hit, a pénzimádat, amelytől a szülők nem tudnak szabadulni, zsákutcát jelent, helytelen. Sokan kétségbeesnek ettől, vagy bele is pusztulhatnak. Hiányoznak a jó példaképek. Az apa már nem az. Gyomorfekélye van, amit a munkahelyi stressz okozott, és nincs is ideje alaposabban foglalkozni a fiával vagy lányával. A kormányzatban sem találhatnak példaképet a fiatalok. A demokrácia rosszul működik, bár tudom, hogy még mindig ez a legjobb kormányzási forma.
Aldous Huxley egyszer átültette a római „Panem et circenses” mondást a mai időkre, így hangzik: Adjatok hamburgert, kólát és tévét, és hagyjatok békén a felelősségről és szabadságról szóló dumákkal! A mai jóléti társadalmakban a fiatalok minden szempontból „túltápláltak”, ki vannak szolgálva, s ez tétlenné teszi őket. Ez a – mondhatnám – patologikus unalom a kamaszkorban súlyos depresszióhoz vezethet, mely nemritkán öngyilkossággal végződik. Ezt már bebizonyította a tudomány. Szörnyű, de azok az öngyilkossági kísérletek, amelyek nem végződnek halállal, bizonyos szempontból jó hatásúak. Egy tanár a vakok intézetéből egyszer azt mesélte nekem, hogy vannak olyan diákjai, akik fejbe lőtték magukat, ezzel átszakították a látóideget, de életben maradtak. És közülük egy sem próbálta meg még egyszer eldobni magától az így elrontott életét, sőt kiegyensúlyozottabbak és boldogabbak voltak, mint épen, egészségesen. Ez arra enged következtetni, hogy azoknak az embereknek, akiknek halálos unalmukban nem volt példaképük, kell egy súlyos megrázkódtatás ahhoz, hogy újból megtalálják a célt az életükben.
Elődeinknek mások voltak a mindennapos problémái. Életük kiegyensúlyozottabban telt, volt benne szenvedés és élvezet egyaránt. Mindkettőt jól ismerték. Aki egyszer már szenvedett az igazi éhségtől (én voltam orosz fogságban, úgyhogy azt hiszem, meg tudom ítélni a dolgot), az tudja, milyen égi ajándék újból élelemhez jutni, korlátozás nélkül. A vadállatoknál ez ma is így van. A vadászó állat azt is elszenvedi a zsákmány érdekében, ami biztosan kellemetlen a számára: fut a nagy hóban, és beleugrik a jéghideg vízbe, és még sok mást is megtesz. Jóllakva ezt aligha tenné meg önként, gondolkodás nélkül.
Az ösztönzés, a mozgatóerő az éhség; ám a vadállat számító: a fáradságnak és a nyereségnek egyensúlyban kell állnia. A gyöngybagoly nem képes fagyos téli éjszakán csak úgy egérre vadászni. A támadást előre el kell tervezni, hogy sikerüljön. Ha sokáig összevissza röpködne, akkor több energiát használna el, mint amennyit a táplálék fedezne, és ez oda vezetne, hogy erőtlenül lezuhanna az ablakpárkányról. Elődeink majdnem kizárólag azzal foglalkoztak, hogy előteremtsék az ennivalót. Ki kellett számítaniuk, hogy a fáradalmak és a megtett út végén meg tudják-e tölteni a hasukat. Akkoriban még nem számított bűnnek, ha az ember pukkadásig tömte magát. Hiszen nem lehetett tudni, mikor lesz a következő evés. Sok tulajdonság, amit ma hibának tartunk, akkoriban erény volt, az életben maradás feltétele. Például a gyávaság. De már a régi filozófusok is tudták – akkoriban már jobban ment az emberek sora –, hogy nem jó minden kellemetlenséget elkerülni, és csak az élvezetet keresni. A mi időnkben a technika fejlettsége az élet minden területén afelé vezet bennünket, hogy a komfort elpuhult, erőtlen, életunt rabszolgáivá váljunk, ami aztán főleg az ifjúságnak jelent lelki terhet.
Az embernek mind nagyobb területre van szüksége, és ezzel párhuzamosan csökken a természeti tájak kiterjedése. Nem vezet-e zsákutcába fajunk fejlődése?
Egy török barátomnak, aki San Franciscóban a nemzetgazdaság professzora, volt egyszer egy velős mondása: Az emberiséget fenyegető veszélyek között egy sincs, amely végső soron ne a túlnépesedés következménye lenne. És egy sincs, melyet ne lehetne átneveléssel megoldani. Ezt a nézetet én is feltétel nélkül osztom.
Ezek megdönthetetlen tények.
Ám máig megoldatlan az a probléma, hogy lehetne úrrá lenni ezen az áldatlan folyamaton. Ez feltétlenül a legnehezebb dolgok közé tartozik, mert jórészt etikai probléma.
Az exponenciális növekedés egy behatárolt területen előbb vagy utóbb katasztrófához vezet, ezt a kamatoskamat-számítás még a gyerekekkel is megérteti. A nagy kérdés: hol az a pont, ahonnan már nem megy tovább? De erre a kérdésre nem lehet válaszolni. Csak maga a tény biztos.
Persze megpróbálnak ellenintézkedéseket tenni, de ezek nemcsak hogy hatástalanoknak tűnnek, hanem valóban azok is. Az orvostudománnyal ugyanúgy állunk. Az orvosok már régóta képesek felismerni a betegségek okát, és mégis képtelennek látszanak rá, hogy ezeket az okokat megszüntessék. S ha netán jelentkezik egy új vírus, akkor az emberiség tehetetlen. Most azt hiszem, az AIDS-helyzet ilyen veszélyes. Talán századunk vagy a következő század pestise lesz, nem lehet előre tudni. Vagy jön valami más betegség, amely világviszonylatban megtizedeli a lakosságot. De remélni vagy számítani rá nem lehet, hogy ez majd megoldja a túlnépesedést.
Ezzel a problémával kapcsolatban már sok újságíró megkérdezte tőlem – olyanok, akik ilyesmivel foglalkoznak –, nem viselkedik-e az emberi faj a lemmingekhez hasonlóan. Mindig azt válaszolom: Nem, egyáltalán nem, mivel a lemmingek tovább vándorolnak, ha kell, ha már nagyon elszaporodtak, de az emberrel ellentétben nem pusztítják el azt a területet, amelyen és amelyből élnek.
Ez a nagy különbség!
Az állatok között sok példa van rá, hogyan lehet elkerülni a túlnépesedés okozta katasztrófát. Már magának a lakótérnek a behatároltsága is szabályozza a népességnövekedést. Az állatok gyakran nem is párosodnak addig, míg nem találnak megfelelő lakóteret. A nyulakban például kifejlődött egy olyan gátlás, amelytől a már fejlődésnek indult embrió is elpusztul, ha az adott területen túlnépesedés következik be. És ez kölcsönösen összefügg az őket pusztító farkasok számával. Ha sok a nyúl, akkor a farkasok nem gyűlnek falkába, és így minden nőstény megtermékenyíthető. Így sok lesz a farkaskölyök is, mert elegendő a táplálék. Ha kevesebb a nyúl, akkor falkákat alakítanak, mert akkor nagyobb zsákmányt kell elejteniük, például jávorszarvast is. S mivel a farkasok igen bonyolult szociális rendszerben élnek, a falka élén ilyenkor a vezérnőstény áll, csak ő termékenyül meg, és így évente csak egy nősténytől lesz szaporulat. Így működik a születésszabályozás, aminek köszönhetően egy állat sem éhezik vagy hal éhen.
Ebből következik az a kérdés, hogy nem kellene-e az embernél is születésszabályozást alkalmazni, hogy a túlnépesedésen úrrá lehessen lenni.
Ez a kérdés nagy dilemmához vezet. Engem is már régóta foglalkoztat, de valahogy megoldhatatlan aporiának tűnik. Nézze, minden, amit az emberség diktál az embernek ebben a kérdésben, az a születésszabályozás ellen szól. A tudomány és az orvosok legfőbb parancsolata, hogy a hónapokkal korábban született csecsemőt is minden rendelkezésre álló eszközzel életben tartsák. Ugyanilyen etikátlannak tartom, ha egy meg nem született ember életét abortusszal kioltják. Hiszen ő nem csupán egy embrió valamilyen testben, hanem az első perctől kezdve ember, csak még nem fejlődött ki teljesen. És mégis a születésszabályozás jelenti a megoldást, de csak elméletben, mert morálisan nincs erre válasz. Ha a születésszabályozást egy kormány, egy hatalom törvényesen írja elő, akkor ez az önkény leggonoszabb formája, és azokat a borzalmas eseményeket idézi, amelyeket Adolf Hitler kormánya kényszerített az emberekre.
Ebben a kérdésben természetesen azoknak a családi és kulturális értékítéletnek a foglyai vagyunk, amelyek szerint élünk. Már az ötvenöt évvel idősebb apám is tisztában volt vele, hogy ami jót tesz az orvostudomány az egyénnek, az a faj számára kedvezőtlen. Ha például mint orvos, nővér vagy vöröskeresztes eljut valaki a trópusokra, akkor a lelkiismeretére hallgatva nem tudja megállni, hogy ne csökkentse a csecsemőhalandóságot. Ha látja a hatalmas hasú éhező gyerekeket, akik különben csontvázsoványak és csúnya betegségekben szenvednek, akkor az utolsó szelet kenyerét is odaadja, ami az elemózsiás csomagjában van. S ha én mint orvos elmegyek egy indián vagy néger faluba, ugyanezt teszem, mert ha nem ezt tenném, az öngyilkosság lenne. Ha az ember megsérti az általa felállított erkölcsi követelményeket, akkor annyira megsérti önmagát, hogy abba belepusztulhat. Ez annyit jelent, hogy ha az orvos nem segít a betegen, az számára öngyilkosság. Ez így van, jóllehet a legrosszabb, amit egy természeti törzzsel tehetünk, ha lecsökkentjük a csecsemőhalandóságot. Az ilyen sivár területeken, ahol évezredek óta élnek emberek és a sovány földből szerzik meg táplálékukat, ott egészen természetes, hogy a mi nyugati normáink szerint borzasztó magas a gyermekhalandóság. Ha túl sok gyerek marad életben, akkor a faluközösség gondjai még súlyosabbak lesznek, egyszerűen azért, mert a talaj, a víz nem tud több embert eltartani, mint eddig. Ezek a népek a történelem folyamán nagyon jól megvoltak nélkülünk, de ha már egyszer jóhiszeműen beavatkoztunk az életükbe, akkor már nincs visszaút. Ez circulus vitiosus! Vagyis ördögi kör.
Óhatatlanul szóba kerül itt a katolikus, a vallásos gondolkodás is. Meg kell, hogy mondjam, ebből a szempontból meghasonlottam önmagammal: nem vagyok hívő keresztény, de elfogadom a kereszténység minden erkölcsi követelményét. Nem viseltetem ellenszenvvel a kereszténységgel szemben, hiszen két olyan házban nőttem fel, ahol a keresztény erkölcs szerint éltek, bár a túlvilági életben senki sem hitt. Ők a szüleim és a feleségem szülei voltak. De ők is a kereszténységgel tartottak, hogy úgy mondjam, méghozzá a protestáns egyházzal.
A pápa tévedhetetlenségében viszont nem hiszek, bár szerintem ő jó szándékú ember, jót akar. Etikai és vallási okokból kötelességének érzi, hogy a fogamzásgátlás ellen prédikáljon, még a harmadik világban is. De meg vagyok róla győződve, hogy nagyon jól tudja, hogy ezzel elszabadul a pokol, és szenved is ettől. Sok személyes ismerősömet, akik különben szimpatizáltak a kereszténységgel, ellenségévé tette a pápa azzal a közvetett felszólítással, hogy a legszegényebbeknek is határtalanul kell szaporodniuk. De ki fog nekik kenyeret adni? Azok a misszionáriusok jutnak eszembe, akik a világ legtávolabbi csücskébe is eljutottak, hogy megmentsék a lelkeket. Ők is csupán jót akartak! Ismerniük kellene egy ilyen misszionáriust, milyen csodálatra méltó, jólelkű, idealista ember! Mégis ők tették a legrosszabbat, amit csak a természeti népekkel tenni lehet. Ők is bűnösök abban, hogy manapság a pápuák már elfelejtették évezredes kultúrájukat és vallásukat, Coca-Cola feliratú pólót hordanak, és táskarádió van a kezükben íj és nyíl helyett. Sajnos máig sem sikerült megtalálni a kompromisszumot az erkölcsi és a tudományos szükségszerűség között.
Hogy mit lehetne tenni az emberi morál és etika megsértése nélkül a lavinaszerű népességnövekedés ellen, hát a bölcseknek ezt a kövét még nem találták meg.
Az állatok könnyebben boldogulnak. Náluk létezik az úgynevezett természetes homoszexualitás. Ha két galambot összezárunk, rögtön párzani kezdenek. Még fészket is építenek, és csak akkor lehet észrevenni, hogy mindkettő nőstény, amikor nem raknak bele tojásokat. Kutyáknál is gyakran előfordul, hogy két kan az utcán – pótcselekvésként – egymásra ugrik. Erős a homoszexualitásuk a libáknak is. Barátságot kötnek, és úgy élnek tovább, mint egy pár. Közben gyakorolják az együttélés minden rítusát, és néha tíz évig is hűek maradnak egymáshoz. A legkülönbözőbb fajoknál létezik ilyesmi, ezerféle formában. Nekünk elvileg minden jó lenne, ami a túlnépesedés ellen hat, az ember esetében a homoszexualitás azonban mégsem jelentheti a megoldást. A „legfőbb emlőssel”, az emberrel minden sokkal nehezebb, mivel kultúrlény. Különben maga a terjeszkedés pozitív visszacsatolást eredményez. Minden növekedés annál erősebb, minél előrehaladottabb. A szervezet energiát vesz fel, ezáltal növekszik, és lehetővé válik számára, hogy még gyorsabban még több energiát vegyen fel, mint addig. De ez csak ritkán vezet katasztrófához, s ennek az az oka, hogy a szervetlen anyagok kordában tartják az élő szervezeteket.
A fák például nem lineárisan növekszenek: 1...23, hanem duplázódnak: 2, 4, 8, 16, mert körös-körül vastagodnak. Ez kúpszerű terjeszkedés, és az ilyen kúpos növekedés csak véges ideig tart. Már a régi közmondás szerint is: „A fák nem nőnek az égig.” Ebben nagy igazság rejlik. Mindig van egy olyan biológiai mechanizmus, amely biztosítja, hogy a túl magasra nőtt fa elpusztuljon. Különösen fontos tényező az egyensúly. Az egér rá van utalva a menyétre, amelyik megeszi őt. Ha csak egerek volnának a világon, akkor egymást kellene megölniük. De a menyét sem szaporodhat el túlságosan, mert akkor kevés lesz az élelem, az egér. Tehát két egymásra utalt faj között legjobb az egyensúly. Ilyen feltételek mellett nagyon hosszú ideig működhet a rendszer. Érvényes ez az egérre-patkányra, de a fára is, amely nem nőhet túl magasra, mert statikailag sem bírja el.
De! Nincs olyan természeti törvény, amely megakadályozná, hogy egy iparvállalat túl nagy, túl befolyásos és hatalmas legyen. Egy vállalat nőhet az égig. Ez a veszély közelről fenyegeti az emberiséget. Karl Marxnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy a nagyvállalkozás felfalja a kicsit, és ezért a kézművesek pusztulásra vannak ítélve. Egy cipész nem versenyezhet a cipőgyárral, menthetetlenül csődbe megy. Minden terjeszkedő ágazat, főleg a gazdaság halálos veszedelmet jelent. Az egymással versenyben álló vállalkozások – legyenek azok cipőgyárak, játékgyárak vagy bármilyen más iparvállalatok – késhegyig menő harcot folytatnak egymással. Nos, ez a halálos küzdelem az állatok között is megtalálható, például a versengő hímek esetében. Sok fajnál vérontás nélkül folyik a rivalizálás, de léteznek olyan majomfajták, ahol az új falkavezér megöli elődje minden ivadékát, méghozzá azért, hogy helyet biztosítson a sajátjainak. Az oroszlánoknál is így megy. Az új pasa megöli a kicsinyeket, hogy a nőstények minél előbb megtermékenyülhessenek tőle. Ez borzalmasan hangzik, de a látszat mögött bizonyos értelem rejlik. Egyszerűen az erősek, a gyorsak maradnak fenn, és ez segít a fajnak, hogy egészséges maradjon. De a vállalatok versengése mögött más húzódik meg; ha egy konszern elpusztít egy másikat, nem mondhatjuk, hogy az új, a győztes jobb lenne, és hogy ez nyereség lenne az emberiségnek.
Vajon nem bizonyos ipari konszernek voltak-e, amelyek először hódítottak meg új, érintetlen tájakat?
De bizony így van, csak efölött általában átsiklanak, pedig nagyon lényeges dolog. Nézze, az elsők, akik a Föld trópusi erdeibe behatoltak, azok a pénzéhes emberek voltak, akik elvették az indiánok aranyát; rögtön utánuk jöttek a misszionáriusok, aztán a kutatók. Mindez akkor vált igazán veszélyessé, amikor az ember már rendelkezett azokkal a technikai eszközökkel, amelyekkel maradandó nyomokat tudott hagyni a Föld elhagyott területein. A legjobb, de egyben legrosszabb példa a nemesfa-faragás, amely ugyanolyan népszerű Európában és Japánban is. Művelői voltak az elsők, akik hatalmas irtást végeztek az őserdőben, hogy munkaeszközeiket a megfelelő helyekre vihessék. Nem mondhatjuk, hogy egészen megsemmisítik az őserdőt, mert csak bizonyos nagyság felett vágják ki a fákat, hogy jobban megérje. De ha egyetlen faóriást kivágnak, akkor számtalan más kisebb növényt és fát is elpusztítanak. Mégis azt hiszem, az őserdő kibírná mindezt. Rosszabb viszont, ami ezután jön. Az új szállítási utakon a szegény, éhező parasztok egyre beljebb jutnak az őserdőbe. Ők pusztítják csak igazán: minden fát, növényt kivágnak és elégetnek. Tévhit, hogy az őserdő talaja annyira gazdag tápanyagokban. Szinte önmagából él, mert a földre hulló leveleket az élő szervezetek azonnal újra felhasználják. Ez egy szinte tökéletes körforgás, és a talajban így nemigen marad valami. Ezt jól tudják a parasztok, ezért égetik el a fákat is. Így trágyázzák rövid időre, talán három-négy évre a talajt. Utána viszont ez a terület is kimerül, újat kell keresni, új fákat kivágni és elégetni. Így tudnak épp csak életben maradni ezek a szegény emberek, közben pedig sok utódot hoznak a világra, s ezeket is táplálni kell.
Ha a parasztok elmentek egy adott területről, akkor ott már végleg tönkremegy a talaj, már csak fű nő, de az is csak egy darabig, utána pedig jön az ipar! Nemrég hallottam, hogy autógyárak pénzelik az erdőirtást. Ha már csak sztyeppék maradtak, akkor megjelennek az észak-amerikai farmerek, és azon a földön legeltetik hatalmas nyájaikat, ahol egykor sűrű őserdő burjánzott. A paraguayi erdőirtás mögött is végső soron a marhatenyésztők és a húsipar állt. Ez népellenes bűn! Az egyenlítői őserdők kiirtása egyrészt rövidlátásra vall, másrészt amorális, a Sátán sugallta cselekedet. Sok tény emellett szól. Itt van például a túlnépesedés. Ez is a nagyvállalatok malmára hajtja a vizet, mert a megépített új utakon a telepesek a világ legtávolabbi sarkába is eljutnak. Arról nem is beszélve, hogy az úgynevezett primitív népeket, ahol a természetes születésszabályozást évszázadokon át a nagy gyermekhalandóság jelentette, nemcsak hogy megfertőzik a mi kultúránkkal, hanem rájuk is kényszerítik, vagy pedig az erdőirtással egyszerűen elveszik az életterüket. Szeretném tudni, mit szólna egy iparmágnás, aki az erdőirtásokat pénzeli, ha villájába hazatérve idegeneket talál ott, akik felszántották a kertjét, kivágták a pálmáit, és elvitték a tetőt a feje felől! Ugyanúgy éreznek a primitív népek, ha kiirtják azt az erdőt, amellyel teljes harmóniában élnek, és amelyben nem tesznek több kárt, mint akármelyik ragadozó vagy növényevő. Tovább fokozza a felsorolt bajokat az a tény is, hogy a trópusi erdők érzékeny éghajlati szabályozók, befolyásolják az egész világ éghajlatát, évszakváltozásait. És ez az oxigén, amit belélegzünk a tengeri algák mellett, jelentős részben az őserdők fotoszintéziséből származik.
A túlnépesedés hatása nemcsak a Föld elhagyatottabb területein jelentkezik, hanem a civilizált országokban, a nagyvárosokban is.
Igen, ez is olyan jelenség, amely régóta foglalkoztat. Az a sajátos túlnépesedés, amely a világvárosokra jellemző, az érzelmek kihalásához vezet, s ez már – meg kell hogy állapítsam – patologikus méreteket ölt. Talán már sokan tapasztalták, milyen vendégszeretőek az emberek, ha látogató téved havasi kunyhójukba. Még ha idegen is az illető, természetes, hogy enni-innivalóval és hálóhellyel kínálják. Próbálja csak meg ezt egy nagyvárosban! Ha bemenne egy olyan lakásba, ahol nem ismerik magát, hát azonnal hívnák a rendőrséget! Nekem is volt egy felejthetetlen élményem, amely felhívta a figyelmemet erre a jelenségre. Vendégségben volt nálunk egy olyan házaspár, akik hivatásos természetvédők Wisconsinban, és egész éven át kint élnek egyedül egy kis házban az erdő közepén. Egy este, éppen vacsoraidőben, éppen mikor asztalhoz ültünk, megszólalt a csengő. Önkéntelenül azt mondtam: – Édes Istenem, ki a csoda az már megint?
Ezzel a kijelentéssel jobban megbotránkoztattam a vendégeimet, mintha a kutya tányérjában adtam volna nekik enni.
Nekik, akik egész évben a vadonban élnek, felfoghatatlan volt, hogy valaki nem fogadja örömmel a váratlan kopogtatást. Mindez mély hatást gyakorolt rám.
Ez az enyhe barátságtalanság, amely a túlnépesedett nagyvárosokban hihetetlenül elterjedt, az embertelenség első lépcsőfoka. Az ember láthatólag nem arra teremtődött, hogy hosszabb ideig éljen másokkal összezsúfolva, mert akkor kiveszik belőle a részvét, és agresszióvá változik. Észak-Amerika nagyvárosaiban figyelhető ez meg leginkább, ahol a fiatalok csoportokba verődnek, és egyetlen éjszaka alatt száz autógumit szúrnak ki minden cél nélkül, vagy ablakokat törnek be, hogy a bennük felhalmozódott agresszivitást levezessék. Biztos, hogy ez is a túlnépesedés átka. És még valami: a másik átok, ami a túlnépesedett kultúrállamokat sújtja, a komfort. Ha hozzászokik az ember, szinte lehetetlen visszakozni, mert nem szívesen mondunk le a kényelem élvezetéről. A pionírok már száz, kétszáz évvel ezelőtt is tudták ezt, amikor az indiánoknak „tüzes vizet” adtak. Jól tudták, hogy ezzel a kellemes dologgal függőségbe taszítják őket. Mi is ezzel tesszük ma magunkat rabszolgává. A kultúrállamok modern embere egy sor olyan nélkülözhetetlen segédeszközzel vette körül magát, amely teljes függőségbe sodorta. Ki akar ma már lemondani a fűtésről, áramról, világításról? Ha nálunk otthon elromlik a bojler, és hideg vízzel kell megborotválkoznom, nem csinálok gondot belőle, mert tudom, hogy régebben is elboldogultam a folyó meleg víz kényelme nélkül. Amikor New Yorkban egyszer nagy áramszünet volt, teljes káosz uralkodott; a legtöbb ember azt hitte, eljött a világ vége. A kultúrállamoknak visszafelé kellene fejlődniük, s ez a legnagyobb gondok egyike, pedig az állandó gazdasági növekedés katasztrófához fog vezetni. Ezért a gazdaság stagnálása nemcsak elméleti, hanem reális követelmény kellene hogy legyen. Ezt kellene megmagyarázni mindenkinek, aki feltétlenül hisz az erőltetett gazdasági növekedésben.
Ha nem sikerül a túlnépesedést és a belőle származó veszélyeket legyőzni, akkor újra csak azt mondhatom: Uram, irgalmazz!
Otto Koenig barátom egyszer nagyon jó hasonlatot mondott, amely azt mutatja meg, milyen ellentmondásos viszonyban áll az ember a világgal. Azt mondta: „Az ember úgy viselkedik a Földön, mint a nyúl Ausztráliában.” Vagyis úgy, mintha nem tudná, hogy rombolásával nem illik bele a különben harmonikus környezetbe, s hogy maga körül mindent tönkretesz. A nyúl is idegen Ausztráliában, úgy vitték oda, s rövid idő alatt úgy elszaporodott, hogy egész tájegységeket változtatott pusztasággá. Ha úrrá akarunk lenni a világot fenyegető veszélyeken – amelyek közül a túlnépesedés az egyik legnagyobb –, akkor először a gondolkodásunkat kell gyökeresen megváltoztatni. Át kell értékelni eddigi értékeinket, „le kell értékelni” a pénzt, meg kell fosztani a magas rangjától. Azért némileg optimista vagyok: a huszonöt évnél fiatalabbak között alig van olyan, akinek „a pénz az istene”. Viszont a negyvenévesek között elég sok, és a hatvanévesek között nagyon sok.
Reményünket tehát az ifjúságba kell vetni.
Ha azokra a veszélyekre gondolunk, amelyek fenyegetnek bennünket: radioaktivitás, az erdők és vizek pusztulása stb., akkor felmerül a kérdés, hogy nem jön-e a nagy katasztrófa? A jövő az ember nélküli világ lesz?
Az említett veszélyek évről évre nőnek, és sürgetőbbé válnak. Az a reményünk marad, hogy az ember még időben belátja, hogy itt olyan ellenintézkedéseket kell tenni, amelyek egyrészt erkölcsileg sem kifogásolhatók, másrészt pedig elég hatásosak, hogy megmentsék a világot. Ez nagyon nehéz dolog, és nemcsak azokra vonatkozik, akik figyelmeztetnek a veszélyre, hanem a cselekvőkre, a politikusokra is.
Elég a józan emberi ész, hogy minden veszélyt felismerjünk, de azt hiszem, ebből manapság nagy a hiány, mégpedig azért, mert az emberek mindenben kételkednek, és úgy gondolják, hogy nincsenek már a világon igazi értékek. Ez tévedés!
Mindenki meg is győződhet róla, ha nyitott szemmel jár, és el tud rugaszkodni a hagyományos gondolkodástól. Ezt a világról alkotott új felfogást minden embernek el kellene sajátítania. Akit jó felfogásra neveltek, az az élővilágot csak szépnek látja, és optimista ezekkel az értékekkel szemben. Akiben megvannak ezek az értékek, az együtt érez minden élőlénnyel, minden élő rendszerrel. Az együttérzéstől a tudós sem mentes – jó értelemben persze. Charles Darwin esete is ezt mutatja, aki nagy expedíciója közben véletlenül felfedezte, hogy egy számára ismeretlen pók hogyan kerít a hálójába egy rovart. És mit tett? Ahelyett, hogy megfigyelte volna a rovar haláltusáját – amihez tudományos érdeke fűződött volna –, odanyúlt és kiszabadította!
De mindezek a nemes tulajdonságok gátlásoknak vannak alávetve. Ilyen például a közös felelősség elhárítása. Nagyon veszélyes, hogy az ember szeret kibújni a felelősség alól. Ha egy intelligens ember a hadseregbe kerül, akkor is ez történik. Tudja, mi folyik, de egyszerűen kijelenti: nem az én hibám, még akkor is, ha háború lesz. S ha egy dél-amerikai munkás nekimegy fűrésszel az őserdőnek, akkor is így szól: „Nem én vagyok a hibás, én csak utasítást hajtok végre.”
Ezzel kapcsolatban megkérdezett egyszer egy újságíró: mért izgatja magát a világ, mért hirdetjük a környezet- és természetvédelmet, mért csinálunk neki propagandát, és mért nem hagyjuk egyszerűen, hogy az emberek – amíg tudnak – éljenek tovább úgy, mint eddig, aztán ha kihalnak, legfeljebb nem lesz ember a világon. Erre azt tudom mondani, hogy Földünk fejlődéstörténetének során mindig voltak állat- és növényfajok, amelyek kihaltak. De ezek a fajok nem tűntek el nyomtalanul, hanem olyanok váltották fel őket, amelyek jobban tudtak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Például az éghajlat természetes megváltozása az oka annak, hogy ahol néhány százezer évvel ezelőtt zöld terület volt, gazdag növény- és állatvilággal, ott ma sivatag van. De még a legforróbb sivatag sem élettelen. Sok olyan élőlény van, amely alkalmazkodott a szélsőségekhez, és itt is megél. A kultúrákra is igaz ez. Ha ön mint közép-európai elmegy a Kalahári-sivatagba, nem éri meg a második napot, ha nincs magánál elegendő víz és megfelelő felszerelés. A busmanok már megtanultak alkalmazkodni, ők már évezredek óta ott élnek. Szinte sohasem esik az eső, mégis találnak olyan növényeket, amelyekben elég folyadék van, hogy életben maradjanak. Ugyanez mondható el az ellentétes terület, a Dél-Amerika őserdeiben élő indiánokról. Mikor a spanyolok Cortez vezetésével behatoltak ide, hogy uralmuk alá kényszerítsék az úgynevezett vadakat, és elvegyék az aranyukat, akkor sok fehér embert nem a trópusi betegségek vittek el, hanem a vadon termő gyümölcsök. Természetesen nem tudták, mit lehet megenni, és mi a mérgező. Az indián viszont nagyon jól tudja, mivel a hosszú idő alatt alkalmazkodott az életteréhez. Azt akarom ezzel mondani, hogy az alkalmazkodás mindig evolúciós folyamat. Ehhez időre van szükség, ezt Darwin fedezte fel (többek között), és mi, úgy látszik, megint elfelejtettük. És bizony óriási különbség van aközött, hogy az ember kihal, vagy kipusztítja önmagát.
Az ember csak egy lény a sok közül, és jelenleg a legfejlettebb, de nagyon labilis helyzetben van, mert túl okos lett. Annyira okos, hogy kellően átlátja a természeti adottságokat ahhoz, hogy maradandóan lerombolja őket, ahhoz viszont nem elég okos, hogy ezeket az adottságokat megőrizze. Ha ez így megy tovább, az ember nem kihal, mint ahogy előbb vagy utóbb bekövetkezne, hanem önmagát pusztítja ki egy radioaktivitás okozta Holocausttal, vagy általános környezetmérgezéssel, vagy mással. Ez nagy felelőtlenség! Ha az ember kihal, odavan a legmagasabb rendű élőlény. De ha valaki nem találja értékesnek az embert, az azt mondhatja: jó, az ember eltűnt, most jöhet egy másik élőlény, amely valószínűleg ugyanolyan fejlődést tesz meg, és ő lesz a legmagasabb rendű élőlény. Ez elképzelhető. Néhány százezer évvel ezelőtt csak állatok és növények voltak a világon, ember nem, s a rendszer tagadhatatlanul jól működött, még jobban, mint az emberrel együtt. De a nagy veszély abban rejlik, hogy fajunk kipusztítja magát, és még sok más élőlényt is magával ránt, és ez már erkölcstelen! Az ember kétségkívül egészen különleges lény. Szentségtörés egyszerűen csak azt állítani, hogy a főemlősök rokonságába tartozik. Az ember az, ami csak az ő sajátja, valami egészen más, mint egy emlős, sokkal okosabb lény, egyszóval: ember. És éppen ezért kár lenne, ha az ember eltűnne. Az ember önmagában nem ember. Szükségszerűen tagja a közösségnek. Ez kevésbé érvényes a csimpánzokra és a libákra, a fekete kagylóra pedig egyáltalán nem.
Sok olyan kortársunk van, aki vallásos meggyőződése miatt szilárdan hiszi, hogy az emberrel semmi sem történhet. Azt hiszik, hogy a technika és a tudomány segítségével olyan védőburát lehet építeni, ami örökké életben tart minket. Hát nem tudom. Talán eljön egy olyan jövő, amikor mindenki városban él, mesterségesen előállított tablettákat eszik, és oxigénmaszkban jár. Mindez technikailag talán tényleg kivitelezhető. De ha idáig jutunk, akkor az ember mégis kivész, hiszen ilyen körülmények között kihalnak a kulturális és emberek közti kapcsolatok, és kihalnak az érzelmek, ami pedig csakis az emberre jellemző. Ezeknek a tulajdonságoknak a leépülése ugyanolyan tragikus, mint az élővilág harmóniájának (melytől mindnyájan függünk) a megbomlása. Azt kell szem előtt tartani, hogy az eddig élt emberek 90 százaléka „vadász” és „gyűjtögető” volt, és csak a maradék foglalkozott növénytermesztéssel és állattenyésztéssel, iparral pedig csak egy elenyésző töredék. Valószínűleg az utánuk jövő emberek sem fognak különbözni a kőkorszakiaktól. Mindenesetre a kulturális fejlődés gyorsabb volt, mint a törzsfejlődés. A mai modern kultúra pedig nagy tévedésekhez vezeti az embereket.
Hogy ezt belássuk, elég az udvarlás, a tetszeni akarás példája. Ha az állatok udvarolnak, mondjuk a madár felfújja a begyét, hogy megnyerje a nőstény tetszését, akkor ezt a saját és a faj érdekében is teszi. Amelyik a legszebben, legtetszetősebben fújja fel a begyét, az kapja meg a kívánt partnert. Ez szelekciós folyamat, az a célja, hogy az erősek szaporodjanak tovább, és így a faj egészséges maradjon.
Nos, az ember is igyekszik megnyerni mások tetszését. Mint tudós, kötelességemnek érzem, hogy itt üljek és propagandát csináljak egy jó ügynek; ugyanúgy, ahogy kötelességemnek érzem, hogy továbbadjam a tudásomat a tanítványaimnak. Az igazság érdekében végzett propaganda mögött az áll, hogy meggyőzzék erről az embereket. Manapság a reklám már más utakon jár. Már nem az a legfontosabb, hogy tudassák egy bizonyos termék létezését, hanem inkább a vásárlók érzéseivel manipulálnak. Elmondhatjuk, hogy a reklámszakemberek tudományos módszerrel jöttek rá, hogy a tényközlés önmagában nem sokat ér, és hogy az emberi lélek mélyére kell hatolni, hogy sikert érjenek el. Így kiválóan lehet manipulálni a tömegeket.
Ha például egy gyors sportkocsit reklámoznak, akkor a vevő úgy gondolja, hogy ő is ugyanolyan sikeres és jóképű lehet, mint a reklámfilmben szereplő vezető. Vagyis ahogy Aldous Huxley nagyon találóan kijelentette: „Az emberek nem arckrémet vesznek, hanem reményt.” Így próbálunk paradicsomot varázsolni a Földre. A tömegtájékoztatás rózsaszín szemüveget ad ránk, s ez helytelen, sőt erkölcstelen. Látja, egyetlen televíziós családregényben sincs szó az erdők pusztulásáról. A reklámok a hibátlan világot tárják elénk, és mi hiszünk nekik. Megjegyzem; én is megnézem ezeket a sorozatokat, de csak akkor, ha nagyon fáradt vagyok, és tényleg nem tudok semmi okosabbat csinálni. A maguk módján oldják a feszültséget is, főleg ha már előre tudjuk, hogy a gazember a végén ráfizet. Tolkient is ezért olvasom, ő is ugyanezekkel az ördögi, félrevezető eszközökkel dolgozik. De a legtöbb embernek biztos nagyon nehéz visszatérni a való világba, ha nap mint nap így befolyásolják a rádió és a tévé reklámjai.
Ez azt a veszélyt rejti magában, hogy az emberek nem hajlandók elviselni a kellemetlenséget. Nemigen akad ma olyan ember, aki vállalná a kemény munkát abban a reményben, hogy az közben is és a végén is örömet szerez neki. Mindenki a kívánsága azonnali beteljesülését keresi minden területen, és ezt könnyítik meg ma mindenhol. Az senkiben sem tudatosodott, hogy közben a pénzvilág rabszolgáivá válnak.
Már a tanárom, Oskar Heinroth is megmondta: „Homo homini lupus” – Ember embernek a farkasa. Mély igazság rejlik ebben.
Régen a kardfogú tigris és a barlangi medve szelektálta az embert, ma viszont maga az ember, állandó harcban a szakmai és pénzügyi sikerekért. És ez azért nagyon veszélyes, mert azok az értékek, amelyek nem megvásárolhatók, így veszendőbe mennek. Ezért könnyen meglehet, hogy az emberiség a közeljövőben lassú, kínos véget ér, méghozzá a demoralizálódás következtében. De én optimista vagyok. Az állatoktól tudjuk, hogy a „hazugság” nem válik be az udvarlásban, a reklámban. Optimizmusomnak az az oka, ha a tömegtájékoztatásra gondolok, hogy ma már egy kicsit javult a helyzet. De az emberiségnek még sokat kell tanulnia, és az ijesztő az, hogy gyorsan kell. A múlt már megmutatta, hogy ez nem megy, mert a tömegek nehézkesek. Ha viszont ugyanezen az úton haladunk tovább, minden megtörténhet. Ha nem állítjuk meg Európa, főleg Közép-Európa erdeinek pusztulását, akkor majdnem biztos, hogy óriási területek válnak pusztasággá. Ha kiirtják a pótolhatatlan trópusi erdőket – részben már kiirtották, s évről évre egy nyugat-németországnyi területtel lesz kevesebb –, akkor megváltozik az éghajlat, a sarkvidéki gleccserek egy része elolvadhat, és szörnyű áradást okozhat. Ha elpusztítják a tengereket, akkor az életünkhöz nélkülözhetetlen szervezetek halnak ki, az algák is, melyek az oxigént termelik. Lehetne tovább sorolni, részletezni a kasszandrai jóslatokat. Íme a jövő veszélyeinek színes mozaikja. S nem söpörhetjük őket a szőnyeg alá, mint ahogy ma tesszük. A politikusoknak, a hatalom birtoklóinak nem lenne szabad csukott szemmel járniuk a világban! Rajtuk múlik a továbblépés. Ha valakit perforált vakbéllel kórházba szállítanak, akkor az orvosok nem mondhatják, hogy: „Ezt még meg kell fontolnunk, és csak utána döntünk, hogy mit csinálunk, a döntést pedig a jövő hétre vagy a jövő hónapra halasztjuk!” De akkor már a páciens halott lesz. Így áll a helyzet az emberiség sürgető gondjaival is. Ha túl sokáig várunk, végzetesekké válnak.
Egyik ismerősöm, egy igen jámbor kvéker mondta egyszer: „A vallásosság az a tudat, hogy teljes felelősséggel egy olyan közösséghez tartozunk, amely sokkal nemesebb, mint az egyén, mint mi magunk.” Remélem, hogy a világ sorsa iránti személyes felelősség érzését fel lehet ébreszteni az emberekben akkor is, ha nem tudják, mit jelent az, hogy biológia.