Stephen King
TITKOS ABLAK, TITKOS KERT
1 és 2 perccel éjfél után

(Tartalom)

 

A parlagon
Vadat láttam ordas-pucéron,
Amint a földön kuporog,
Kezében a szíve,
S beléharap.

„Barátom, mondsza, jó?”
Ő szól: „Keserű, keserű táp,
De ízlik ez,
Azért, mert keserű
És mert az én szívem.”

STEPHEN CRANE

 

Lány, ölelést fogsz kapni, csókot,
Nem maradok én az adósod
Az éjszakában.

WILSON PICKETT

 

 

PONTBAN ÉJFÉLKOR

 

BEVEZETŐ

Hát, nézzük csak – mind itt vagyunk. Ismét visszatértünk. Remélem, maguk is örülnek egy kicsit, nemcsak én. Erről persze eszembe jutott egy történet, s minthogy én írással keresem a kenyerem (és próbálom az agyamat épen tartani), ezt is önök elé bocsátom.
Még az idén történt – most 1989 júliusának végén járunk –, hogy a tévé előtt ültem, és magamba roskadva a Boston Red Sox-Milwaukee Brewers meccset néztem. A Brewers csapatából Robin Yount lépett a színre, és a bostoni kommentátorok éktelenül elcsodálkoztak, hogy Yount még mindig csak a harmincas éveit tapossa. – Néha úgy tűnik, hogy Yount már Abner Doubleday orra alá is borsot tört – mondta Ned Martin, amikor az adogató udvarban Yount Roger Clemens elé lépett.
– Aha – helyeselt Joe Castiglione. – Ha jól emlékszem, még a gimiből került a Brewershez; 1974 óta ott játszik.
Olyan gyorsan ültem fel, hogy majdnem leöntöttem magam a dobozos Pepsi-Colával. Várjunk csak!, gondoltam. A szentségit, várjunk csak! Az első könyvem 1974-ben jelent meg! Az nem is volt olyan régen! És mi az istent akarnak azzal, hogy Yount már Abner Doubleday orra alá is borsot tört?
Aztán felötlött bennem, hogy az idő múlását – mellyel a következő történetek foglalkoznak – mindenki máshogy érzékeli. Igaz, az én felfogásom szerint nem sok idő telt el azóta, hogy a Carrie-t 1974 tavaszán kiadták (épp két nappal a baseballszezon kezdete előtt, amikor egy Robin Yount nevű tizenéves fiú először játszott a Milwaukee Brewers színeiben), mintha csak tegnap történt volna, ám vannak olyanok, akik máshogy mérik az időt, s nekik a tizenöt év valóban óriási távolságnak tűnik.
1974-ben Gerald Ford volt az elnök, és Iránban még a sah keverte a lapokat. John Lennon még élt, Elvis Presley úgyszintén. Donny Osmond a bátyjaival és húgaival fejhangon visította a számait. A videót már feltalálták, de még csak kísérleti stádiumban volt. A bennfentesek azt jósolták, hogy ha már az üzletekben is megjelenik, a Sony Betái kiszorítják a piacról a VHS néven ismert riválist. Az az ötlet, hogy az emberek már nemcsak könyveket, hanem hamarosan népszerű filmeket is kikölcsönözhetnek, ott lebegett a levegőben. Az üzemanyag ára a csillagos egekbe kúszott: a normál benzinért gallononként negyvennyolc, az ólommentesért ötvenöt centet kellett fizetni.
Az első ősz szálak azonban csak később ütköztek ki szakállamon és hajamon. Lányom – aki ma másodéves egyetemista – akkor még csak négyéves volt. Nagyobbik fiam – aki azóta túlnőtt a fejemen, bluest játszik szájharmonikán, és dús, vállig érő Sammy Hagar-frizurát növesztett – akkor nőtt ki a rugdolódós korból. A kisebbik fiam pedig, aki ma egy másodosztályú csapatban dobóember, csak három évvel később született meg.
Az idő különös, nyúlós képződmény, s minden az, ami körülötte forog. Amikor az ember felszáll a buszra, azt gondolja, nem megy messzire – talán csak a város végébe, annál tovább nem –, aztán, te jó ég, egy szemvillanás, és már egy másik földrészen jár. Kissé bugyutának tartják a hasonlatot? Én igen, de hát a franc essen bele: kit érdekel? Az idő rejtélye oly bámulatos, hogy még az én gyermeteg megfigyeléseim is különös, bongó visszhangot vernek a falán.
Az évek során egyvalami azonban nem változott – és szerintem ez a legfőbb oka (Robin Yount valószínűleg egyetért velem), hogy az ember néha nem érzékeli az idő múlását. Én még mindig ugyanazzal a dologgal foglalkozom: történeteket írok. És nemcsak arról van szó, hogy ehhez értek, hanem még mindig azt csinálom, amit imádok. Jaj, ne értsenek félre – imádom a feleségemet és a gyerekeimet, de fantasztikus örömöt okoz, amikor különös, másodrendű utakon kalandozva ismeretlen tájakra érek, megnézem, kik élnek ott, mit csinálnak, s talán még azt is megkérdezem tőlük, hogy miért. Még mindig borzalmasan érdekel ez a megfoghatatlan, idegen világ, és felejthetetlenek azok a pillanatok, amikor a kép kitisztul, és helyükre kerülnek a dolgok. A mesében mindig ez a legszebb. Lehet, hogy a bestia gyorsabb, és néha kicsúszik a markomból, de ha végül mégis elkapom, és jól megszorítom... az csodás érzés.
Mire ez a könyv 1990-ben megjelenik, tizenhat éve leszek a mesemondóiparban. Nem sokkal azután, hogy pályám derekára értem, és számomra is érthetetlen módon elnyertem „az amerikai irodalom mumusa” címet, megjelent az Évszakok című kötetem. Ebben a kötetben négy, korábban még nem publikált kisregény jelent meg; ebből három nem rémtörténet volt. A kiadó lelkesen fogadta a kötetet, ám úgy gondolom, erős fenntartásai is voltak. Emlékszem, nekem is. Mint kiderült, aggodalomra nem volt okunk. Néha előfordul, hogy az író olyan könyvet ad ki, melyet egész egyszerűen jól fogadnak, és az én esetemben az Évszakok ilyen kötet volt.
Az egyik történetből, A test-ből filmet forgattak (Állj mellém címmel), mely igen nagy sikerrel futott a mozikban... az első igazán sikeres filmem volt a Carrie óta (a Carrie akkor jött ki, amikor Abner Doubledaynak borsot törtek az orra alá; hogy kicsoda, azt már önök is tudják). Az Állj mellém-et Rob Reiner készítette, a legbátrabb, legfantasztikusabb rendező, akivel valaha is találkoztam, s nagyon büszke vagyok rá, hogy vele dolgozhattam. Mr. Reiner az Állj mellém sikere után megalapította a Castle Rock Productionst, s ez a név ma már bizonyára ismerősen cseng hűséges olvasóim fülében.
Általában a kritika is jól fogadta az Évszakok-at. Szinte minden kritikus kipécézett egy kisregényt, amit a sárga földig lehordott, ám minthogy mindig más és más kisregényről volt szó, úgy gondoltam, nem izgatom magam különösebben... és nem is izgattam. Ez persze nem mindig lehetséges; a Christine-t például szinte kivétel nélkül mindenki csapnivaló förmedvénynek tartotta, s vonakodva bár, de magam is arra a véleményre jutottam, hogy a történet talán nem sült el olyan jól, mint ahogy reméltem (ez persze nem akadályozott meg abban, hogy besöpörjem a zsíros csekkeket). Ismerek írókat, akik azt állítják, hogy nem olvassák el a kritikákat, vagy ha rossz kritikát kapnak, nem sértődnek meg rajta. Van két író, akinek el is hiszem. Én nem tartozom közéjük – betegesen félek a rossz kritikáktól, és képes vagyok napokig tépelődni rajtuk. De a keserűség nem tart sokáig; kinyírok egy-két gyereket vagy öregasszonyt, és életkedvem máris visszatér.
Az a legfontosabb, hogy az olvasók jól fogadták az Évszakok-at. Nem emlékszem, hogy akkoriban egyetlen levélíró is azt hányta volna a szememre, hogy nem rémregényt írtam. Számos olvasó megírta nekem, hogy egyik-másik történet felkavarta az érzelmeit, sőt gondolkodásra késztette; az ilyen levelek segítenek át azokon a napokon (sőt hónapokon), amikor nehezen jönnek a szavak, s az ember úgy érzi, kifogyott az ihletből. Az Isten áldja és oltalmazza a Hű Olvasót; a száj szólni tud, de a mese elmarad, ha nincs odaadó fül, mely meghallgatja.
Igen, 1982-ben történt. Ebben az évben a Milwaukee Brewers először nyerte meg az amerikai bajnokságot, és a csapatot – igen, jól sejtik – Robin Yount vezette. Yount abban az évben háromszázharmincegy pontot ért el, huszonkilenc home run-t csinált, és megkapta az Amerikai Bajnokság Legértékesebb Játékosa címet.
Mi ketten, vén szivarok, jó évet zártunk.
Az Évszakok-at nem terveztem előre – a kötet váratlanul jött. A négy kisregény kisebb-nagyobb szünetekkel öt év termése volt; ezek a történetek a novella méreteit ugyan meghaladták, de regénynek túl rövidek voltak. Nagyon örültem a sikernek, a jó fogadtatásnak, mégis volt bennem valami keserűség, amikor a kéziratot leadtam a Viking Pressnél. Tudtam, hogy a könyv jó, de azt is tudtam, hogy talán soha életemben nem lesz még egy ilyen könyvem.
Ha most azt várják, hogy azt mondjam, Hát igen, tévedtem, akkor csalódni fognak. A könyv, amit most a kezükben tartanak, teljesen más, mint az előző. Az Évszakok-ban három történet teljesen „normális”, s csak a negyedik foglalkozik természetfeletti erőkkel; ebben a könyvben viszont mind a négy írás rémtörténet. Kicsit hosszabbak, mint az Évszakok kisregényei, nagyrészt az alatt a két év alatt születtek, amikor mindenki azt hitte rólam, hogy visszavonultam. Lehet, hogy e történetek azért mások, mert olyan elmében születtek, mely, ha csak átmenetileg is, nyomasztóbb témák felé fordult.
Az idő vasfoga például az emberi szívet sem kíméli. A múlt a jelenre veti árnyékát... s ez az árnyék olykor felnagyítja a kellemetlen emlékeket; de lehet, hogy az árnyék mögött még szörnyebb képek rejtőznek... s terebélyesednek el.
Persze nem mindenről változott meg a felfogásom; sőt vannak dolgok, amikben még szilárdabban hiszek. Hiszek a szív erejében és a szerelem igazságában; hiszem, hogy emberek között szoros kapcsolat jöhet létre, s e kapcsolat révén a lelkeink összeölelkeznek. Tudom, hogy e kapcsolatokért iszonyatos, borzalmas árat kell fizetnünk... ám hiszek abban, hogy ez az ár még mindig semmi az értékhez képest. Azt hiszem, még mindig hiszek abban, hogy eljönnek a Fehérek, s találnak egy helyet, ahol megállapodhatnak... s amit halálukig védeni fognak. Lehet, hogy ezek régimódi elképzelések, de önmagamat hazudtolnám meg, ha letagadnám őket. Ezek az elképzelések tartanak hatalmukban engem.
Még mindig imádom a jó történeteket. Hallgatni is, mesélni is szeretem őket. Lehet, hogy tudják, lehet hogy nem (vagy nem is érdekli magukat), hogy egy csomó pénzt kaptam azért, hogy ezt a könyvet meg a következő kettőt kiadjam; de ha tényleg érdekli magukat a dolog, akkor elárulom, hogy azért viszont egyetlen centet se kaptam, hogy a könyvben szereplő történeteket megírjam. Mint minden más, ami magától történik, ez is fölötte áll a pénznek. A pénz rettentő jó dolog, de ha írásra, alkotásra kerül a sor, akkor jobb, ha az ember nem gondol rá. Csak tönkreteszi az alkotó folyamatot.
Azt hiszem, ma már egy kicsit máshogy mesélek (remélem, jobban, de ennek megítélését az olvasókra bízom), de hát ez az élet rendje. Amikor 1982-ben a Brewers megnyerte a bajnokságot, Robin Yount még futót játszott. Ma a pálya közepén áll. Azt hiszem, lelassulhatott egy kicsit... de még mindent elkap, amit feléje ütnek.
Ennyi elég is nekem. Éppen elég.
Minthogy az olvasók zöme arra kíváncsi, hogy honnan erednek a történetek, vagy hogy az író esetleg valami tágabb koncepcióba akarja bezsuppolni őket, mindegyik történet elé rövid bevezetőt írtam, mely beavatja az olvasót a mű születésébe. Lehet, hogy e bevezetők szórakoztatni fogják önöket, de ha nincs hozzá kedvük, nem kell elolvasni; ez hál' istennek nem házi feladat, még csak felmérő dolgozat sem lesz belőle a végén.
Befejezésképp hadd ismételjem el, hogy milyen remek érzés ismét itt lenni, épen, egészségesen... jó érzés, hogy ismét mesélhetek önöknek... és fantasztikus tudni, hogy önök még mindig itt vannak, épen, egészségesen, s csak arra várnak, hogy új tájakat fedezhessenek fel – ahol talán a falból szemek merednek magukra, a fák hangok után fülelnek, és valami szörnyűséges dolog leselkedik a padláson, hogy az emberekre vethesse magát. Még mindig érdekel az ilyesmi... de azt hiszem, hogy ma már talán jobban érdekelnek azok, akik a történeteket hallgatják.
Mielőtt elmennék, azt hiszem, el kell mondanom, mi lett a baseballmeccs eredménye. A Brewers végül megverte a Red Soxot. Clements az első körben elkapta Robin Yount ütését... de aztán a második körben Yount (aki Ned Martin szerint annak idején borsot tört Abner Doubleday orra alá) iszonyú magasra ütötte a labdát, és aztán két home run-t is csinált.
Azt hiszem, Robin még nem fejezte be a játékot.
Még én sem.

Bangor, Maine. 1989. július

 

 

A LANGOLIEREK

 

Joe-nak ajánlom, akinek szintén
inába száll a bátorsága a repülőgépen

 

EGY PERCCEL ÉJFÉL UTÁN

 

ELŐSZÓ A LANGOLIEREK-HEZ

A történetek a legkülönbözőbb helyeken és alkalmakkor jutnak eszembe – a kocsiban, a zuhany alatt vagy éppen partykon, ácsorgás közben. Az is megesett már, hogy egy történet álmomban látogatott meg. Az azonban igen ritkán fordul elő, hogy az ötletet születése pillanatában megírom, és nem is vezetek ötletnoteszt. Ha az ember nem írja le a gondolatait, azzal karbantartja az agyát. Rengeteg ötletem van, de csak kis százalékuk használható; ezért egyfajta mentális irattárba dugom őket. A rosszak ott általában automatikusan megsemmisítik magukat, de a jó ötletek megmaradnak. Időről időre bekukkantok ebbe a mentális irattárba, megnézem, mi maradt, s ez a maréknyi használható ötlet felkacsint rám.
Mindegyik ötletnek van valami központi magja. A langolierek esetében egy nőt láttam magam előtt, aki egy utasszállító repülőgép falán lévő résre tapasztja a kezét.
Nem segített, hogy folyton azt hajtogattam, milyen keveset tudok az utasszállító gépekről; akárhányszor újabb ötletet akartam elsüllyeszteni ebben az irattárban, ez a kép mindig előkukucskált. És olyan eleven volt, hogy még a nő parfümjének illatát is éreztem (L'Envoi-t használt), láttam a zöld szemeket, és még a rémült, gyors zihálást is hallottam.
Aztán egy éjszaka, amikor az ágyban fekve már majdnem elaludtam, rájöttem, hogy ez a nő szellem.
Emlékszem, felültem, kikászálódtam az ágyból, és felkapcsoltam a lámpát. Aztán csak ültem egy darabig, és nem gondoltam semmire... legalábbis nem tudatosan. Ám a felszín alatt az a pasas, aki helyettem dolgozni szokott, félrelökött mindent, és felkészült, hogy teljes gőzzel nekilásson a munkának. És másnap elkezdtem (vagy ő elkezdte) írni a történetet. Egy hónap alatt született meg, ez íródott a legkönnyebben; szinte magától értetődő természetességgel, egyszerűen és lazán csúszott ki a tollamból. Néha a történetek, akárcsak egyes csecsemők, különösebb vajúdás nélkül látják meg a napvilágot; ez a történet épp ilyen volt. Minthogy ebben is volt valami apokaliptikus, mint egy korábbi novellámban, mely A köd címet viselte, minden egyes fejezetet a régi, cirkalmas fejléccel láttam el. S amikor befejeztem, éppoly jól éreztem magam, mint amikor elkezdtem... Ami ritkán fordul elő.
A kutatáshoz általában lusta vagyok, ám ebben az esetben buzgón elvégeztem a házi feladatot. Három pilóta – Michel Russo, Frank Soares és Douglas Damon – segített abban, hogy hű maradjak a tényekhez. Igazán klassz fickók, s én megígértem nekik, hogy nem fogok hülyeségeket összehordani a repülésről.
Mindent jól csináltam? Kétlem. Az még a nagy Daniel Defoe-nak sem sikerült; Robinson Crusoe pucérra vetkőzik, a tengerbe veti magát, és a hajóhoz úszik, melyről csak az imént menekült meg... aztán megtölti a zsebeit mindenféle dologgal, ami a lakatlan szigeten az életben maradáshoz kell. Aztán itt van az a regény (a címet és szerzőt könyörületességből elhallgatom), mely a New York-i metróhálózatról szól; a szerző a szerelvényvezető fülkéjét szemmel láthatóan a nyilvános vécével keverte össze.
Én a következőket bocsátom előre: ha valamit jól csináltam, azért Russo, Soares és Damon urakat illeti köszönet. Ha valamit rosszul csináltam, az egyedül az én hibám. Ez a kijelentés nem üres udvariassági frázis. Ha az ember hibás tényeket sorol fel, akkor nem téves információkra épített, hanem nem tette fel a megfelelő kérdéseket. Én megengedtem magamnak azt a szabadságot, hogy a géppel kapcsolatban egy-két dolgot elferdítsek; csupán apróságokról van szó, amik a meséhez elengedhetetlenül fontosak.
Nos, ennyi elég is lesz; és most lépjünk a fedélzetre.
Irány a barátságtalan, zord égbolt.

 

 

ELSŐ FEJEZET

Engle kapitány rossz híreket kap
A vak kislány
A hölgy illata
A Dalton-banda Tombstone-ba érkezik
a 29-es járat különös esete

 

1

Brian Engle az American Pride L1011-essel a 22-es kapu elé gurult, és pontosan 22.14 perckor lekattintotta az ÖVEKET BEKAPCSOLNI lámpát. Mély sóhajtást préselt ki ajkai között, és kikapcsolta a vállán átfutó biztonsági övet.
Már az idejére sem emlékezett, hogy mikor érzett utoljára ekkora megkönnyebbülést – és fáradtságot – repülés után. Szörnyű, lüktető fejfájás gyötörte; és az esti programról határozott elképzelései voltak. Nem ugrik be egy italra a társalgóba, vacsorázni sem fog, sőt még fürödni sem, ha visszatér Westwoodba. Szépen lefekszik, és tizennégy órát alszik egyhuzamban.
Az American Pride 7-es, Tokióból Los Angelesbe tartó járata késett; először az erős ellenszél, majd az unalomig ismert forgalmi dugó okozott fennakadásokat a LAX-on... amely, Engle szerint, Amerika legócskább repülőtere volt, ha a bostoni Logant számításon kívül hagyjuk. A helyzetet tovább rontotta, hogy az út második felében még a nyomáskiegyenlítéssel is problémák akadtak. Az eleinte csak aprócska probléma egyre komolyabbá vált, végül egészen ijesztő méreteket öltött. Már-már attól kellett tartani, hogy a nyomáscsökkenés miatt az utasok buborékként szétpukkadnak... ám hál' istennek nem romlott tovább a helyzet. Néha az ilyen problémák hirtelen, megmagyarázhatatlan módon maguktól megoldódnak; most is épp ez történt. A pilótafülke mögött leszálló utasoknak halvány sejtelmük sem volt arról, mennyire közel jártak ahhoz, hogy az esti tokiói járaton péppé váljanak, de Brian nagyon is tudta... és ettől lüktetett olyan iszonyúan a feje.
– Ezt az istenverte gépet azonnal ellenőrizni kell, megy rögtön a hangárba! – mondta a másodpilótának. – Ott már várják, és azt is tudják, hogy mi a baja, ugye?
A másodpilóta bólintott. – Nem repdesnek az örömtől, de tudják.
– Leszarom, hogy repdesnek-e vagy sem, Danny. Ma este majdnem ott maradtunk.
Danny Keene bólintott. Tudta azt ő is nagyon jól.
Brian felsóhajtott, és kezével masszírozni kezdte a nyakszirtjét. Feje úgy lüktetett, mint egy gyulladt fog. – Lehet, hogy már túl öreg vagyok ehhez.
Ilyen gondolat persze mindenki agyán átvillan, különösen egy-egy csapnivaló nap végén; s Brian nagyon jól tudta, hogy egyáltalán nem öreg a repüléshez – hiszen negyvenhárom évesen a tökéletes pilótakorba lépett. Mégis, ma este már-már elhitte. Szörnyű fáradt volt.
Kopogtatás hallatszott a fülke ajtaján; Steve Searles, a navigátor ültében megfordult, s anélkül hogy felállt volna, kinyitotta az ajtót. Egy férfi állt előttük zöld American Pride-dzsekiben. Pont úgy nézett ki, mint a kapunál szolgálatot teljesítő biztonsági emberek, de Brian tudta, hogy kivel van dolga. John (vagy talán James) Deegan, a LAX repülésirányító parancsnokának helyettese lépett be.
– Engle kapitány?
– Igen. – Belső védelmi mechanizmusa azonnal működésbe lépett, miközben lüktető fejfájása újból támadásba lendült. Első gondolata, melyet nem a logika, hanem a fáradtság és kimerültség szült, azt sugallta, hogy a meghibásodott repülőgép felelősségét az ő nyakába akarják varrni. A gondolat persze paranoid volt, ám tökéletesen tükrözte jelen lelkiállapotát.
– Sajnos, rossz hírt kell önnel közölnöm, kapitány úr.
– A szivárgásról van szó? – Brian hangja kissé élesre sikeredett, egy-két leszálló utas fel is kapta a fejét, de már túl késő volt ahhoz, hogy bármit is tenni lehessen.
Deegan a fejét rázta. – A feleségéről van szó, Engle kapitány.
Egy pillanatig Briannek fogalma sem volt arról, hogy a férfi miről is beszél; elkerekedett szemmel, szájtátva ült, és komplett hülyének érezte magát. Aztán leesett a garas. Hát persze, Anne-ről van szó.
– A volt feleségemre gondol. Másfél éve elváltunk. Mi van vele?
– Balesetet szenvedett – válaszolta Deegan. – Talán jobb lenne, ha bejönne az irodába.
Brian gyanakodva pillantott a férfira. Az elmúlt három hosszú és idegfeszítő óra után mindez különösképp valószerűtlennek tűnt. Legszívesebben Deegan orra alá dörgölte volna, hogy ha ez most afféle kandi kamerás átverés, akkor menjen a fenébe. De tudta, hogy nem erről van szó. A reptéri fejesek nem igazán szoktak viccelődni, különösen nem olyan pilótákkal, akik épphogy megúsztak egy csúnya légi katasztrófát.
– Mi történt Anne-nel? – tette fel Brian ismét a kérdést, s érezte, hogy hangja most halkabban cseng. Tudta, hogy másodpilótája aggodalmas, együttérző pillantást vet rá.
– Jól van?
Deegan fényesre suvickolt cipőjére meredt, s ebből Brian azonnal megértette, hogy valóban nagyon rossz hírt fog hallani, s hogy Anne-nel valami egészen borzasztó dolog történt. Megértette, de képtelen volt elhinni. Anne harmincnégy éves volt, egészséges, és mindenben roppant körültekintő. Briannek gyakran villant át az agyán, hogy Anne az egyetlen, színjózan sofőr Bostonban... sőt talán egész Massachusettsben.
És most egyszer csak saját hangját hallotta, amint újabb kérdést tesz fel – az egész olyan volt, mintha egy idegen költözött volna a fejébe, s az ő száját használná hangszóróként. – Meghalt?
John vagy James Deegan segélykérőn körülnézett, ám a fedélzeti ajtóban csak egyetlen utaskísérő állt, aki a leszálló utasoknak kívánt búcsúzóul kellemes estét Los Angelesben, s aki időnként aggodalmas pillantásokat lövellt a pilótakabin felé – talán maga is ugyanattól félt, amitől nem sokkal korábban Brian: hogy bizonyos okok miatt a legénységet teszik felelőssé azért a lassú szivárgásért, amely az út utolsó óráit lidércessé tette. Deegan csak magára számíthatott. Ismét Brianre pillantott, és bólintott. – Igen... sajnos meghalt. Kérem, jöjjön velem, Engle kapitány.

 

2

Éjjeli negyed egykor Brian Engle elhelyezkedett az American Pride 29-es, Los Angelesből Bostonba tartó járatán az SA ülésben. Körülbelül tizenöt percen belül a transzkontinentális utazók által csak vörös szeműnek nevezett gép a levegőbe emelkedik. Eszébe jutott, hogy nem is olyan rég azon gondolkodott, hogy ha nem a LAX a legveszélyesebb repülőtér Amerikában, akkor a Logan minden bizonnyal az. Most pedig egy korántsem szerencsés véletlennek köszönhetően alkalma nyílik rá, hogy nyolc óra leforgása alatt mindkét helyen megforduljon: a LAX-en pilótaként, a Loganen potyautasként gyűjthet tapasztalatokat.
Fejfájása eddig ismeretlen méreteket öltött – még annál is elviselhetetlenebb volt, mint amikor a 7-es járattal landolt.
Tűz, gondolta. Egy istenverte tűz. Az ég szerelmére, hát mi történt a tűzjelzőkkel? Vadonatúj épület volt!
Felrémlett előtte, hogy az utóbbi négy-öt hónapban egyáltalán nem gondolt Anne-re. A válást követő első évben úgy tűnt, hogy kizárólag ő jár a fejében – hogy mit csinál, milyen ruha van rajta, és persze hogy kivel randevúzik. Ám amikor végül a sebek gyógyulni kezdtek, elképesztő gyorsan hegedtek – mintha csak valami lélekgyógyító antibiotikumot fecskendeztek volna belé. Éppen eleget olvasott már a válásról ahhoz, hogy tudja: a lélekgyógyító szer általában nem antibiotikum, hanem egy másik nő szokott lenni. Kutyaharapást szőrével.
Brian életében nem akadt másik nő – legalábbis még nem. Néhány randevú és egy körültekintő szeretkezés (Brian úgy vélte, hogy az AIDS korában minden házasságon kívüli szexuális kapcsolatnak körültekintőnek kell lennie), de nem, másik nő nem volt. Egyszerűen csak... meggyógyult.
Brian a beszálló utasokat figyelte. Egy fiatal, szőke nő egy sötét szemüveges kislánnyal jött. A kislány keze a szőke nő könyökén nyugodott. A nő súgott valamit kis védencének, s a kislány azonnal a hang irányába nézett, Brian pedig megértette, hogy a gyerek vak – a fejmozdulat elárulta. Fura, gondolta Brian, hogy egy aprócska biccentés is milyen árulkodó lehet.
Anne, villant át rajta. Most nem Anne-re kéne gondolnod?
Ám fáradt elméje állandóan mellékvágányra tévedt; képtelen volt Anne-re összpontosítani – Anne-re, aki a felesége volt, az egyetlen asszony, akire dühében kezet emelt, s aki ma halott.
Akár előadásokat is tarthatna, gondolta Brian, igen, előadásokat elvált férfiaknak. Sőt a fenébe is, akár elvált nőknek is! Az előadás tárgya a válás és a megbocsátás művészete lenne.
A válás optimális ideje úgy a negyedik házassági évforduló után jön el, kezdené a beszédét. Nézzük például az én esetemet. A rá következő év maga volt a pokol, egyfolytában azon rágódtam, hogy mennyiben volt az én hibám és mennyiben az övé, meg hogy helyes volt-e vagy sem, hogy állandóan gyerekért nyaggattam – merthogy nálunk ez volt a legfőbb probléma, mi nem drogok meg hűtlenség, hanem a jól ismert „gyerek vagy karrier” kérdés miatt téptük egymást aztán egyszer csak hopp, mintha egy gyorslift száguldott volna be az agyamba, Anne beszállt; és el is tűnt szépen.
Igen. El is tűnt szépen. És az elmúlt hét hónap során még csak eszébe sem jutott Anne... még akkor sem, amikor a havi tartásdíjcsekket kellett feladni. Méltányos, elfogadható összegről volt szó, hisz Anne egymaga évi bruttó nyolcvanezret keresett. A tartásdíjat Brian ügyvédje intézte, s ez persze újabb rubrikával szaporította a havi kiadások listáját; a helyes kis kétezer dolláros csekk szépen befészkelte magát a villanyszámla és a közös házjelzálogtörlesztése közé.
Egy nyakigláb tizenéves fiút vett észre, aki hóna alatt hegedűtokkal, jarmulkával a feje búbján sétált végig az ülések közti folyosón. A fiú ideges volt és izgatott, s szeméből optimizmus áradt. Briant elöntötte az irigység.
Házasságuk utolsó éve a harag és keserűség jegyében telt el, végül négy hónappal a szakítás előtt megtörtént a dolog: keze, mielőtt még agya megállíthatta volna, előrelendült. Nem szívesen emlékezett arra a jelenetre. Anne egy partyn többet ivott a kelleténél, s amikor hazaértek, valósággal Briannek esett.
Hagyjál már ezzel, Brian! Elegem van, érted? Nem akarok többet gyerekről hallani. Ha a spermádat akarod ellenőrizni, menj orvoshoz. Én reklámokkal foglalkozom, nem gyerekgyártással. És torkig vagyok már a hülye tenyészbika szövegeddel...
Ekkor ütötte meg Anne-t – keményen szájon találta. A pofon könyörtelen pontossággal fojtotta az asszonyba az utolsó szót. Csak álltak, meredten néztek egymásra abban a lakásban, ahol Anne később meghalt, s olyan mélységes döbbenet és ijedtség uralkodott el rajtuk, amit még önmaguknak sem mertek soha bevallani (Brian talán csak most, az SA ülésben, a 29-es járat beszálló utasait nézve döbbent rá, s vallotta be magának, mit is érzett akkor). Anne az ajkához nyúlt, melyből kiserkent a vér. Ujjait Brian felé nyújtotta.
Megütöttél, mondta. Hangjában harag helyett csodálkozás csengett. Brianban felötlött, hogy valószínűleg ez volt az első olyan eset, amikor valaki mérgében kezet emelt Anne Quinlan Engle-re.
Igen, felelte Brian. Így van. És ha kell, még egyszer megütlek, ha nem fogod be a szád. Rajtam nem köszörülöd többet azt az éles nyelvedet, édesem. Jobb, ha lakatot teszel a szádra. A saját érdekedben mondom. Azok az idők elmúltak. Ha cseszegetni akarsz valakit, vegyél egy kutyát magadnak.
Házasságuk még néhány hónapig vegetált; ám tulajdonképpen már abban a pillanatban véget ért, amikor Brian tenyere hirtelen érintkezésbe lépett Anne szájának szegletével. Megérdemelte, az ég is tanú rá, hogy Anne megérdemelte azt a pofont, Brian mégis a fél életét odaadta volna, ha az a nyomorult pillanat nem következik be.
Amikor az utolsó utasok is kezdtek beszállingózni, Brian azon kapta magát, hogy már-már rögeszmésen Anne parfümje jár az eszében. Az illatra tökéletesen emlékezett, de a nevét képtelen volt felidézni. Mi is volt az? Lissome? Lithesome? Lithium vagy mi a jó ég? A nyelve hegyén volt, de nem tudta kimondani. Egészen őrjítő volt.
Hiányzik, gondolta gyászosan. Most, hogy örökre elment, hiányzik. Hát nem különös?
Esetleg Lawnboy? Ilyen hülye neve lenne?
Jaj, fejezd már be, parancsolta kimerült agyának. Dugulj már el egy kicsit!
Jó, jó!, mondta elméje beleegyezően. Na persze, akár abba is hagyhatom. Akkor hagyom abba, amikor csak akarom. Véletlenül nem Lifebuoynak hívták? Ja, nem... az egy szappan. Elnézést. Akkor Lovebite? Vagy Lovelorn?
Brian bekattintotta a biztonsági öv zárját, hátradőlt, lehunyta a szemét, s ekkor egy ismeretlen parfüm illata lebegett el az orra előtt.
Ebben a pillanatban szólította meg az utaskísérő. Hát persze, a lehető legjobbkor. Brian Engle elmélete szerint egy szupertitkos, posztgraduális tanfolyamon – talán éppen Fellegjáró Mókagyártónak hívják – okítják arra az utaskísérőket, hogy ha az utas már majdnem elaludt, azonnal ismertessék meg valami felettébb nélkülözhető szolgáltatással. Természetesen párnát és takarót is csak abban az esetben kínálhatnak fel, ha minden kétséget kizáróan meggyőződtek arról, hogy az utas már mélyen alszik.
– Elnézést... – szólalt meg a légikisasszony, aztán elhallgatott. Brian észrevette, hogy a nő pillantása fekete egyenruhájának váll-lapjáról a szomszédos ülésen heverő, aranyzsinórokkal felpaszományozott tányérsapkára esett.
A nő összeszedte magát, és újból nekikezdett.
– Elnézést, kapitány úr, parancsol egy kis kávét vagy narancslét? – A légikisasszony zavarát Brian kissé mulatságosnak találta. A nő az utastér elejében, a négyzet alakú vetítővászon alatt álló asztal felé bökött. Az asztalon két jégtartó vödör állt. Mindkettőből egy-egy üveg karcsú, zöld nyaka ívelt felfelé. – Természetesen pezsgőnk is van.
Engle egy pillanatig eltöprengett
(nem, nem Love Boy, valami olyasmi, de nem talált)
a pezsgő kínálta lehetőségen, de aztán gyorsan elhessegette magától. – Köszönöm, nem kérek semmit – válaszolta. – És az út alatt, kérem, ne zavarjanak. Bostonig aludni szeretnék. Milyen idő várható?
– Húszezer láb magasságban felhős ég várható egészen Bostonig, de hát ez nem probléma. Mi harminchatezer láb magasan fogunk repülni. Ja, és jelentették, hogy a Mojave sivatag fölött látható lesz az északi fény. Esetleg óhajtja, hogy fölkeltsem?
Brian felhúzta a szemöldökét. – Ugye viccel? Az északi fény Kalifornia fölött? Ilyenkor?
– Nekünk ezt jelentették.
– Hát akkor valaki kicsit sok füvet tömött magába – mondta Brian, mire a nő elnevette magát. – Kösz, de azt hiszem, inkább szundítok egyet.
– Igaza van, kapitány úr. – Egy pillanatig tétován nézett. – Ugye maga az, aki elvesztette a feleségét, kapitány úr?
Lüktető, görcsös fejfájás kerítette hatalmába, mégis mosolyt erőltetett magára. Ez a nő – szinte még kislány – igazán nem akart rosszat. – Tudja, már elváltunk... de igen... én vagyok az.
– Szörnyen sajnálom, ami történt.
– Kedves magától.
– Repültünk már együtt, uram?
A röpke mosoly visszatért Brian arcára. – Nem hinném. Az elmúlt négy évben én tengerentúli járatokon szolgáltam. – Aztán valahogy kötelességszerűen kezet nyújtott. – Brian Engle vagyok.
A nő kezet fogott vele. – Melanie Trevor.
Engle megint rámosolygott, aztán hátradőlt, és ismét lehunyta a szemét. Teste elernyedt, de még nem aludt el, hiszen a felszállás előtti szokásos közlemények, s azt követően a kifutó dübörgése úgyis felébresztette volna. Éppen eleget alhat majd, ha már a levegőben lesznek.
A 29-es járat, mint általában a legtöbb vörös szemű, pontosan indult – Brian szerint talán ez volt az egyetlen vonzó tulajdonsága. 767-es gép volt, talán úgy félig tele. Az első osztályon vagy féltucatnyian utaztak. Egyikük sem tűnt részegnek vagy amolyan duhajnak. Ez pedig jó. Akkor talán tényleg alhat Bostonig.
Hosszasan nézte Melanie Trevort, aki a vészkijáratokra mutatott, majd elmagyarázta, hogy légnyomáscsökkenés esetén hogyan kell használni az aranyszínű kis maszkot (erre egyébként, nem is olyan régen, maga Brian is lázasan próbált emlékezni), s hogyan kell az ülés alatti mentőmellényt felfújni. Amikor a gép a levegőbe emelkedett, Melanie Trevor odajött hozzá, és ismét megkérdezte, hogy hozhat-e egy italt. Brian megköszönte, de megrázta a fejét; majd megnyomott egy gombot, melytől ülése hátradőlt. Lehunyta szemét, és azonnal mély álomba zuhant.
Soha többé nem látta Melanie Trevort.

 

3

A 29-es járat felszállása után úgy jó három órával egy Dinah Bellman nevű kislány felébredt, és Vicky nénit szólította; egy pohár vizet szeretett volna kérni.
Vicky néni nem felelt, ezért Dinah megismételte a kérést. Mivel még mindig nem kapott választ, oldalra nyúlt, hogy megbökje nagynénje vállát, ám szinte biztosra vette, hogy keze csak az üres ülést fogja érinteni – s pontosan ez történt. Még dr. Feldman mesélte, hogy azokban a gyerekekben, akik születésüktől fogva vakok, gyakran egyfajta különleges belső radar fejlődik ki, s megérzik, hogy közvetlen környezetükben van-e valaki, vagy egyedül maradtak. Dinahnak eddig még nem igazán volt szüksége erre a képességre. De tudta, hogy dr. Feldman igazat mondott. Igaz, ez a belső radar nem mindig működött, de általában igen... különösen akkor, ha az ő Látó Személyéről volt szó.
Biztos vécére ment, és akkor mindjárt itt lesz, gondolta, ám ugyanakkor különös, halvány nyugtalanság szállta meg. Az alvástól még kicsit kába volt; csak lassan ébredezett, olyan érzés volt, mint amikor a búvár próbál a tó felszínére jutni. Ha Vicky néni, aki az ablak mellett ült, az elmúlt két-három percben állt föl és lépett ki a folyosóra, akkor azt éreznie kellett volna.
Hát akkor régebben ment el, bizonygatta magának. Valószínűleg át kellett mennie a kettesbe – ugyan már, Dinah, és akkor mi van? Az is lehet, hogy visszafelé megállt beszélgetni.
Csakhogy Dinah a fő utastérben egyetlen emberi hangot sem hallott, csak a motorok egyenletes, tompa zúgása szűrődött be. Nyugtalansága tovább nőtt.
Fejében Miss Lee-nek, a terapeutájának hangja (akire Dinah mindig csak mint a tanítójára gondolt) csendült fel: A félelemtől nem kell megijedni, Dinah – időnként minden gyerek fél, különösen akkor, ha addig ismeretlen helyzetbe kerül. A vak gyerekekre ez kétszeresen vonatkozik. Higgy nekem, én tudom. És Dinah hitt neki; hiszen Miss Lee, akárcsak Dinah, születése óta vak volt. Ne félj a félelemtől, de ne hagyd, hogy eluralkodjék rajtad. Csak ülj nyugodtan, és próbálj gondolkodni. Nem is tudod, milyen gyakran segít.
Különösen akkor, ha ismeretlen helyzetbe kerülsz.
Hát ez mindenesetre stimmel; hiszen ez volt az első eset, hogy Dinah bármiféle repülőre szállt, s rögtön egy transzkontinentális utasszállítóra.
Próbálj gondolkodni.
Szóval idegen helyen ébredt fel, a Látó Személynek pedig nyoma veszett. Ez persze ijesztő, még akkor is, ha az ember tudja, hogy csupán pillanatnyi távollétről van szó hiszen végül is elképzelhetetlen, hogy a Látó Személy fogja magát, és a legközelebbi Taco Bellnél leugrik, csak mert csillapíthatatlan vágy fogta el egy kis édesség után, miközben ő, Dinah harminchétezer láb magasan, egy repülőgépbe van bezárva. Ami pedig az utastérben honoló különös csendet illeti... hát, mégiscsak egy vörös szeműről van szó. A többi utas biztos alszik.
Mindenki?, kérdezte kétkedőn elméje aggodalmaskodó fele. MINDENKI alszik? Lehetséges ez?
És akkor rájött a megoldásra: a film. Az ébren lévők a filmet nézik. Hát persze.
Szinte kézzelfogható megkönnyebbülés áradt szét rajta. Vicky néni mondta is, hogy a Harry és Sally-t fogják vetíteni, amiben Meg Ryan és Billy Crystal játszik; és hogy ő is meg akarja nézni, már ha nem nyomja el az álom.
Dinah ujjaival finoman végigpásztázta nagynénje ülését; a fejhallgatót kereste, de nem találta. Csak egy puha fedelű könyv akadt a kezébe. Biztos ez is olyan szerelmes füzetke, gondolta, amit Vicky néni annyira szeret olvasni – a régi szép időkről, amikor a férfiak még férfiak voltak, és a nők igazi nők, legalábbis Vicky néni így mondta.
Dinah keze egy picit továbbcsusszant, és hirtelen elakadt valamiben – bársonyos, finom szemcsézetű bőrt érzett az ujjai alatt. Egy pillanattal később a cipzár, majd a cipzár füle akadt a keze ügyébe.
Ez Vicky néni pénztárcája.
Dinah nyugtalansága visszatért. A fejhallgató nincs Vicky néni ülésén, viszont a pénztárcája ott hever. Az összes utazócsekk benne volt, azt az egy húszast kivéve, amit az ő bukszájába dugtak – Dinah hallotta, amint anyja és Vicky néni erről beszélgettek, mielőtt elindultak volna Pasadenából.
Képes lenne Vicky néni úgy vécére menni, hogy a pénztárcáját az ülésen hagyja? Képes lenne erre, amikor nem elég, hogy útitársa még tízéves sincs, alszik, ráadásul még vak is?
Dinah úgy vélte, hogy ez szinte kizárt.
Ne félj a félelemtől, de ne hagyd, hogy eluralkodjék rajtad. Csak ülj nyugodtan, és próbálj gondolkodni.
De Dinah-nak egyáltalán nem tetszett az üres ülés, és az utastérben honoló csend sem volt ínyére. Persze tökéletesen érthetőnek tűnt, hogy a legtöbben alszanak, az ébren lévők pedig szépen csendben vannak, nehogy felébresszék őket, ám valahogy mégsem tetszett neki az egész. Elméjében egy vicsorgó, éles karmait fenő fenevad ébredezett. Jól tudta, hogy ennek a fenevadnak pánik a neve; s ha nem tartja kordában, hamarosan olyasmi történik, ami nemcsak őt, hanem Vicky nénit is szörnyű helyzetbe hozza.
Ha majd látni fogok, ha az orvosok meggyógyítják a szememet Bostonban, akkor nem kell ilyen hülyeségek miatt aggódnom.
Ez ugyan tökéletesen igaz volt, ám ebben a pillanatban vajmi keveset segített.
Dinah-nak hirtelen eszébe villant, hogy amikor leültek, Vicky néni megfogta a kezét, behajlította az ujjait, csak a mutatóujját nem, mellyel az ülés karfájára bökött. A kapcsolók voltak ott – csak néhány egyszerű, könnyen kezelhető gomb. Két kapcsolóval a fejhallgatót lehetett szabályozni – az egyikkel hangsávot lehetett váltani, a másikkal pedig a hangerőt lehetett változtatni. Egy kis szögletes gombbal pedig az ülés fölötti lámpát lehetett bekapcsolni. Erre úgysem lesz szükséged, mondta Vicky néni mosolyogva. Legalábbis most még nem. Az utolsó gomb négyzet alakú volt – ha valaki megnyomta, odajött az utaskísérő.
Dinah megérintette, s ujja megcsúszott a kapcsoló enyhén domború felületén.
Tényleg ezt akarod?, kérdezte magától, s a válasz nem késlekedett: Igen, hát persze.
Lenyomta a gombot, és halk csilingelést hallott. Aztán várt.
Senki sem jött.
Csak a motorok halk, monoton surrogása hallatszott. Senki sem beszélgetett. Senki sem nevetgélt (lehet, hogy az a film nem is olyan vicces, mint ahogy Vicky néni hitte, morfondírozott Dinah). Senki sem köhécselt. A mellette lévő szék, Vicky néni ülése még mindig üres volt, és egyetlen, enyhe parfüm-, púder- vagy samponfelhőben úszó utaskísérő sem lépett hozzá, hogy megkérdezze, nem hozhatna-e valamit – egy kis harapnivalót, vagy ne adj' isten azt a bizonyos pohár vizet.
Csak a motorok egyenletes, monoton zúgása hallatszott. A pánik nevű fenevad egyre dühödtebben acsargott. Dinah védekezésképp arra a bizonyos radarra koncentrált, hogy sugarát láthatatlan lándzsává formálva akár ültében, az utastér kellős közepén is odadöfhessen. Ez általában elég jól ment neki; s ha nagyon erősen koncentrált, néha még maga is elhitte, hogy esetleg más szemével láthat. Persze csak akkor, ha keményen összpontosít, és igazán akarja. Egyszer mesélt erről Miss Lee-nek, aki szokatlanul éles hangon válaszolt. A világtalanok gyakran hallucinálnak, s úgy érzik, mások szemével látnak, mondta. A vak gyerekekkel ez még sűrűbben előfordul. Sose dőlj be ennek az érzésnek, Dinah, mert aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy leestél a lépcsőn vagy egy kocsi alá sétáltál.
Ezért aztán erőt vett magán, s megpróbált – Miss Lee kifejezésével élve-nem „hallucinálni”, és amikor néhanapján ismét hatalmába kerítette az a bizonyos érzés, hogy anyja vagy Vicky néni szemén keresztül, ha homályosan, bizonytalanul is, de mégiscsak látja a világot, minden igyekezetét összeszedte, hogy képzelgéseitől megszabaduljon... mint ahogy az őrülettől rettegő ember próbálja a morajló, sötét hangokat elhallgattatni. De Dinah most félt, ujjaival s érzékeivel a többieket kereste, ám nem talált senkit.
Iszonyú félelem szállta meg, s a pánik nevű fenevad hangos vinnyogásba kezdett. Kitörni készülő üvöltés marcangolta torkát, de Dinah összeszorította fogait. Tudta, hogy sikoly vagy kiáltás helyett vérfagyasztó vonítás hagyná el ajkát.
Nem sikítok, mondta magának elszántan. Nem sikítok és nem bosszantom fel Vicky nénit. Nem sikítok, mert csak felébreszteném az alvókat, és a frászt hoznám azokra, akik ébren vannak... persze rögtön iderohannának, hogy jaj, miért fél ez a kislány, ez a szegény vak kislány.
Ám az a belső radarkészülék – amely az érzéki észlelés homályos képeit tapogatta le, s amelynek segítségével néha valóban látott más szemén keresztül (Miss Lee persze mondhat, amit akar) – most nemhogy eloszlatta, hanem táplálta félelmét.
Mert ez a radar ebben a pillanatban azt mutatta, hogy hatósugarán belül senki sincs.
Senki a világon.

 

4

Brian Engle-t rossz álom gyötörte. Álmában megint a Tokióból Los Angelesbe tartó 7-es járatot vezette, ám a szivárgás most sokkal komolyabb volt. A halál szele suhant át a pilótafülkén, s Steve Searles hüppögve majszolta a dán aprósüteményt.
Hogy bírsz enni, ha ennyire kivagy?, kérdezte Brian. Egy teáskanna fortyogó, sivító hangja töltötte be a fülkét – ez a szivárgás hangja, gondolta. Ez persze ostobaság – hiszen a robbanás előtt a szivárgás általában nem hallható –, de Brian úgy vélte, az álmokban bármi megtörténhet.
Azért, mert imádom, és mert soha többé nem ehetek ilyet, mondta Steve görcsösen zokogva.
És akkor a sivító, füttyögő hang hirtelen elhallgatott. Egy megkönnyebbült, mosolygó utaskísérő – nem más, mint Melanie Trevor – belépett, és elújságolta, hogy megtalálták és megszüntették a szivárgást. Brian felállt és az utastérbe kísérte, ahol egy kis fülkében, amelyből az üléseket kiszedték, elvált felesége, Anne Quinlan Engle ácsorgott. Az asszony az ablak mellett állt, melyen egy titokzatos, meglehetősen baljóslatú felirat díszelgett: CSAK SZÜLETŐ CSII.LAGOKNAK. Vörössel, a veszély színével festették az üvegre.
Anne az American Pride utaskísérőinek sötétzöld egyenruháját viselte – ez már önmagában véve is különös volt, hiszen egy bostoni ügynökség hirdetési részlegét vezette, s mindig is mély megvetéssel gondolt azokra a légikisasszonyokra, akikkel a férje repült. Tenyerét a gép falán tátongó nyílásra szorította.
Látod, szívem?, kérdezte büszkén. Minden rendben van. Az sem számít, hogy megütöttél. Már nem haragszom rád.
Anne, vigyázz!, ordította, de már túl késő volt. Anne kézfején a bőr meggyűrődött; a ráncok a gépen tátongó lyuk alakját vették fel. A légnyomáskülönbség könyörtelenül szívta magához, s a redők egyre mélyebbé váltak. Először a középső ujja tűnt el a lyukon, aztán a gyűrűsujj, a mutatóujj, s végül a kisujj is. Aztán, mintha egy túlbuzgó pincér pöccintené ki a dugót a pezsgősüvegből, gyors kis pukkanás hallatszott, s Anne egész keze eltűnt a hasadékon.
De Anne még mindig mosolygott.
L'Envoi a neve, szívem, mondta, miközben karja vészesen közeledett a lyuk felé. Haja a csat igájából kiszabadulva ködfelhőként borult arcára. Mindig ezt használtam, hát nem emlékszel?
Dehogynem... persze hogy emlékezett. Csakhogy most nem érdekelte.
Gyere vissza, Anne!, üvöltötte.
Anne csak mosolygott, s karját szép lassan magába szippantotta az űr. Egyáltalán nem fáj, hidd el, Brian.
A zöld egyenkabát ujja meglebbent, s Brian végignézte, hogyan nyeli el a húst a tátongó lyuk mögött gomolygó sűrű, fehér massza. Olyan volt, mint a folyékony ragasztó.
L'Envoi, emlékszel?, kérdezte Anne, s eltűnt a lyukon; s Brian ismét azt a hangot hallotta, amit James Dickey, a költő egyszer a „végtelen világűr vérfagyasztó süvítésé”-nek nevezett. Az álom egyre komorabbá vált, a hang pedig érezhetően hangosabban és ugyanakkor jóval közelebbről szólt. Akkor pedig nem a szél süvölt, hanem egy ember sikít.
Brian szemei felpattantak. Az álomtól kábán egy pillanatig maga sem tudta, hol van; de csak egy pillanatig – elvégre profi volt, veszélyes, felelősségteljes állást töltött be, olyat, ahol a gyors reagálóképesség alapvető feltétel. A 29-es járaton van, nem a 7-esen, nem Tokióból repülnek Los Angelesbe, hanem Los Angelesből Bostonba – oda, ahol Anne meghalt; aki nem a vákuum áldozata lett, hanem a tűzé, amely az Atlantic Avenue-n, a vízparti házban ütött ki. De az a hang még mindig szól.
Egy kislány volt az, aki velőtrázóan sikított.

 

5

– Kérem, szóljon hozzám valaki – csendült fel Dinah Bellman tiszta, mély hangja. – Elnézést, de a nagynéném eltűnt, én pedig vak vagyok.
Senki sem válaszolt. Negyven sorral és két fülkével odébb Brian Engle kapitány épp azt álmodta, hogy navigátora hüppögve majszolja a dán aprósüteményt.
Csak a motorok monoton surrogása hallatszott.
Ismét hatalmába kerítette a rettegés, s Dinah úgy vélte, csak egyféleképpen küzdheti le félelmét: kicsatolta a biztonsági övet, felállt, s az ülések közti folyosóra lépett.
– Hahó! – mondta fennhangon. – Valaki szólaljon már meg!
Válasz most sem érkezett. Dinah sírva fakadt. Mégis összeszedte magát, s lassan elindult a bal oldali folyosón. Jaj, csak számolj!, villant át agyán a riadt figyelmeztetés. Számold a sorokat, különben eltévedsz, és sose találsz vissza!
Aztán a következő széksornál megtorpant; épp annál, amely mögött Vicky nénivel ült – az ülés fölé hajolt, karjai kinyúltak, az ujjak szétnyíltak. Lesz, ami lesz, arcon böki az ott ülő alvó férfit. Tudta, hogy egy férfi van ott, hiszen Vicky néni a felszállás előtt pár perccel beszélgetett vele. Amikor a férfi mondott valamit, a hang pontosan a Dinah előtti ülés felől érkezett. Ebben teljesen biztos volt; a hangok betájolása életében igen fontos szerepet töltött be – számára ugyanolyan létkérdés volt, mint a lélegzés. Az alvó férfira biztos a frász jön, ha kinyújtott ujjai a képét birizgálják, de Dinah-t ez most egyáltalán nem érdekelte.
Csakhogy az ülés üres volt. Teljesen üres.
Dinah felegyenesedett; arcán verejték gyöngyözött, szíve rémülten kalapált. Együtt azért mégsem mehettek vécére, nem? Nem, hát persze hogy nem.
Lehet, hogy itt két vécé is van. Egy ekkora gépen egyszerűen kell hogy legyen két vécé.
De most már ez sem számított.
Hiszen Vicky néni semmilyen körülmények között sem hagyná ott a pénztárcáját. Erre Dinah esküdni mert volna. Lassan továbbment; minden egyes sornál megállt, s a legközelebbi két ülést végigtapogatta – először a bal, majd a jobb oldalon.
Az egyik ülésen egy újabb pénztárcát talált, a másikon egy aktatáskaféle, a harmadikon meg egy toll és egy jegyzettömb akadt a kezébe. Két ülésen fejhallgató hevert. A második készülék fülhallgatóján valami ragacsosat érzett. Összedörzsölte ujjait, majd grimaszolások közepette a fejtámla huzatába törölte. Ez bizony fülzsír volt. Dinah ebben teljesen biztos volt. Mással össze nem téveszthető, undorító fülzsír.
Dinah Bellman lassan végigbotorkált a folyosón, s már cseppet sem ügyelt arra, hogy gyengéd ujjakkal keresgéljen. Hisz ez sem számít már. Senkinek sem kapott a szemébe, állba sem vágott senkit, s nem ráncigált meg egyetlen hajfürtöt sem.
Ahol elhaladt, az összes ülés üres volt.
De hát ez nem lehet, gondolta vadul. Ez képtelenség! Ezek mind itt ültek, amikor mi beszálltunk! Hát hallottam! Tudom, hogy itt voltak! Még a szagukat is éreztem! De akkor hová tűntek?
Erről fogalma sem volt, de akkor is eltűntek: egyre inkább biztos volt benne.
Valamikor, amikor ő éppen aludt, a nagynénje a 29-es összes többi utasával együtt eltűnt.
Nem!, csattant föl agyának józanabbik része Miss Lee hangján. Ez lehetetlen, Dinah! Ha mindenki elment, akkor ki vezeti a gépet?
Szaporázni kezdte lépteit, kezei az ülések szélébe markoltak-a sötét szemüveg mögött világtalan szemei kitágultak, s lila utazóruhája szinte lobogott utána. Elvétette a számolást, de nem foglalkozott vele, mert az utastérben honoló csönd sokkal inkább aggasztotta.
Egyszer csak megtorpant, s keze végigszántott a jobb oldali ülésen. Hajtincseket érzett az ujja alatt – de ezek a tincsek mintha eltévedtek volna. Az ülésen hevertek – hát ez meg hogy lehet?
Dinah ujjai a tincsekre kulcsolódtak... majd felemelkedtek. A hirtelen felismerés szinte sokkolta.
Igen, ez haj, de a viselője eltűnt. Ez egy skalp. Egy halott ember skalpja van a kezemben.
Ebben a pillanatban Dinah Bellman ajkai szétnyíltak, s az a velőtrázó sikítás tört föl belőlük, amely kiverte Brian Engle szeméből az álmot.

 

6

Albert Kaussner a pultot támasztotta, és Branding Iron whiskyt nyakalt. Jobbján az Earp fivérek, Wyatt és Virgil, balján Doc Holliday álldogált. Épp köszöntőre emelte poharát, amikor egy falábú ember sántikált be sietősen a Sergio Leone söntésbe.
– Itt a Dalton-banda! – ordította. – Daltonék most lovagoltak be Dodge-ba!
Wyatt hűvösen ránézett. Keskeny, napcserzett arcú, jóvágású férfi volt. Baromira hasonlított Hugh O'Brianre. – Ez itt Tombstone, Muffin – mondta. – Ne fossál már, béke van.
– De hát mondom, hogy megjöttek, kit érdekel, hogy hol vagyunk! – üvöltött Muffin. – És maaarha dühösek, Wyatt! Tééélleg, maaarha dühösek!
Mintegy igazolásképpen, hirtelen fegyverropogás verte fel az utcát – (valószínűleg lopott) negyvennégyesek mennydörögtek, s Garand puskákból röpültek sivítva a lövedékek.
– Nem kell betojni, Muffy – szólalt meg Doc Holliday, s ujjával hátrabiccentette kalapját. Albertet egy cseppet sem rázta meg, amikor észrevette, hogy Doc kiköpött Robert De Niro. Mindig is úgy gondolta, hogy egyes-egyedül De Niro játszhatja el a tüdőbajos fogorvos szerepét.
– Na, mit szóltok, fiúk? – kérdezte Virgil Earp, és körülnézett. Virgil az égvilágon senkire sem hasonlított.
– Menjünk! – felelte Wyatt. – Már herótom van ezektől az istenverte Clantonoktól.
– Ezek a Daltonok, Wyatt – jegyezte meg Albert csendesen.
– A fene essen belé, tőlem akár John Dillinger vagy Pretty Boy Floyd is lehet! – méltatlankodott Wyatt. – Most jössz vagy maradsz, Ász?
– Jövök már – felelte Albert a született gyilkosok halk, ám vészjósló hangján. Egyik keze a hosszú csövű Buntline Special, markolatára csúszott, másik kezével a fejéhez kapott – csak ellenőrizni akarta, hogy jarmulkája biztosan ül-e a helyén. Igen, ott volt.
– Oké, fiúk – vetette oda Doc. – Hát akkor gyújtsunk a Daltonok segge alá. – Amikor a tombstone-i baptista templom harangja delet kongatott, vállt vállnak vetve együtt vágták ki a lengőajtót.
A Daltonok végigvágtattak a Fő utcán, s szitává lyuggatták a bezsaluzott ablakokat, portálokat. A Duke-kereskedés és a Megbízható Puskaszerviz előtt álló víztároló szökőkútként spriccelt.
Ike Dalton pillantotta meg elsőként a poros utcán álló négy férfit; kabátjuk szárát hátracsapták, hogy a fegyver markolata szabaddá váljék. Ike durván megrántotta a kantárt, lova nyerítve felágaskodott, s a zablát sűrű tajték lepte el. Ike Dalton pont úgy nézett ki, mint Rutger Hauer.
– Nicsak, nicsak – vigyorodott el gúnyosan. – Csak nem Wyatt Earp meg az a köcsög öccse, Virgil van itt?
Emmet Dalton (aki úgy festett, mint Donald Sutherland egyhavi kimerítő éjszakázás után) Ike mellé léptetett. – Meg a cimborájuk, az a buzeráns fogorvos – mondta acsarogva. – Van még valaki, aki...
Albertre pillantott, és kifutott a vér az arcából. A vékonyka vigyor lehervadt szájáról.
Paw Dalton utolérte két fiát. Paw Slim Pickens kiköpött mása volt.
– Az istenit! – sziszegte. – Ez Kaussner, az Ász!
Frank James lovával ekkor ért Paw mellé. Arca hamuszürkévé vált. – A szentségit, fiúk! – ordította. – Az még rendjén van, ha egy unalmasabb napon durrogtatunk egy kicsit, de miért nem szólt senki, hogy itt lesz az Arizonai Zsidó is?
Albert „Ász” Kaussner, akit Kelettől Nyugatig Arizonai Zsidónak neveztek, előrelépett. Keze a Buntline markolata fölött lebegett. Hatalmasat sercintett oldalra, ám hideg, szürke szemét egy pillanatra sem vette le a húszlábnyira álló lovasokról.
– Na mozgás, szedjétek az irhátokat! – szólalt meg az Arizonai Zsidó. – Ahogy elnézem, a pokol még félig sincs tele. Pontosan tizenkét órakor, amikor a tombstone-i baptista templom toronyórájának hangos kondulása töltötte be a forró, kietlen levegőt, a Dalton-banda lövöldözni kezdett. Ász is villámgyorsan a pisztolyához kapott; bal tenyerét a kakasra csapta, s ahogy a negyvenötösből gyilkos golyófelhőt zúdított a Daltonokra, a Longhorn Szálló előtt egy kislány sikítozni kezdett.
Hallgattassa már el valaki azt a kölköt, gondolta Ász. Mi az istenért nyivákol? Hisz ment minden, mint a karikacsapás. Nem véletlenül hívnak a Nyugat leggyorsabb zsidójának.
De a sikítás nem akart elhallgatni; egyre hangosabban, repeszként süvített át a levegőn, s az álom szétrobbant. Egy pillanatig Albert nem tudta, hol van – a cafatokká tépett képek sötét örvénye szippantotta magába. Csak az a szörnyű sikítás hallatszott, amely leginkább egy fortyogó teáskanna hangjára hasonlított.
Albert kinyitotta szemét, és körülnézett. A 29-es járat utasterének elején, saját ülésében találta magát. A gép vége felől egy tíz-tizenkét év körüli kislány közeledett; lila ruhát viselt, meg amolyan habókos napszemüveget.
Hát ez meg kicsoda, csak nem valami, filmsztár?, kérdezte magától, ám szíve rémülten kalapált. Kedvenc álmát meglehetősen kellemetlenül szakították félbe.
– Hé! – kurjantotta halkan, nehogy felébressze az utasokat. – Hé, te gyerek! Mi bajod van?
A kislány a hang irányába rántotta fejét. Egy pillanattal később egész törzse megfordult, s teste az utastér közepén futó négyes üléssor szélének csapódott. A combján érte az ütés; a kislány hátraugrott, s átbukfencezett a jobb oldali ülés karfáján. Égnek meredő lábakkal huppant az ülésbe.
– Hol vannak a többiek? – sikította. – Segítség! Segítség!
– Hé, kisasszony! – üvöltötte Albert rémülten, s letépte magáról a biztonsági övet. Felpattant, az ülések közti folyosóra ugrott, s a torkaszakadtából üvöltő kislány felé fordult... aztán megmerevedett. A gép teljes hátsó részét belátta – s amit látott, attól földbe gyökerezett a lába.
Az első gondolat, ami átvillant agyán, az volt: Hát, attól aztán igazán nem kell tartanom, hogy felébresztem a többieket. Ha szeme nem csalt, akkor a 767-es turistaosztálya teljesen üres volt.

 

7

Brian Engle már majdnem az első osztály és a komfortosztály közti válaszfalhoz ért, amikor rádöbbent, hogy a 29-es járat első osztálya már teljesen kiürült. Egy pillanatra megtorpant, aztán ismét elindult. A többiek biztos átmentek megnézni, hogy mi ez a sikítozás.
Természetesen tisztában volt vele, hogy nem erről van szó; elég régóta repült már, s épp elég fogalma volt az utasok csoportlélektanáról. Ha egy utas kiborul, szinte soha senki nem siet a segítségére. Az emberek többsége beszállás után csendes belenyugvással lemond mindenféle egyénieskedésről, szépen leül, s becsatolja a biztonsági övét. S ettől kezdve bármiféle probléma elhárítása a legénység feladata. Ezeket az utasokat repülős nyelven csak nyusziknak nevezték, bár leginkább a birka illett rájuk... noha el kell ismerni, hogy nem sok vizet zavartak. A személyzetnek meg jobb is volt így, mert több idő jutott a hisztériás utasokra.
Minthogy Brian számára mégiscsak ez tűnt az egyetlen, igaz, kétséges magyarázatnak, elhessegette aggodalmait, és tovább-botorkált. Álmának lidérces foszlányai még mindig ott kavarogtak a fejében, s szentül meg volt győződve arról, hogy Anne sikított; s ha átmegy a turistaosztályra, Anne-re bukkan majd, aki a gép oldalán tátongó lyukra szorítja a tenyerét – arra a lyukra, amely fölött a CSAK SZÜLETŐ CSILLAGOKNAK felirat díszeleg.
A komfortosztályon csak egyetlen utas volt, egy háromrészes barna öltönyt viselő, idősebb férfi. Az olvasólámpa fénye lágyan omlott szét kopasz fején. Duzzadt, reumás kezei a biztonsági öv csatján pihentek. Hangos horkolás kíséretében mélyen aludt; az egész felfordulás egy cseppet sem zavarta.
Brian átviharzott a komfortosztályon, és berontott a turistaosztályra, ám lendületét megakasztotta a hirtelen döbbenet. Egy tizenéves fiú állt egy kislány mellett, aki baloldalt a gép elején egy ülésbe pottyant. A fiú mégsem a kislányt nézte, hanem a gép végébe bámult elképedve; álla majdnem a Hard Rock Café-s pólója nyakát súrolta.
Brian első reakciója majdnem ugyanaz volt, mint Albert Kaussneré: Uramisten, az egész gép üres!
Aztán észrevette, hogy a jobb oldalon egy nő felállt, s kilépett a folyosóra, hogy megnézze, mi történt. Püffedt arcára zavart kifejezés telepedett, mint akit most vertek fel legmélyebb álmából. Nem sokkal arrébb a középső folyosón egy kötött garbós fiatalember tekergette a nyakát, s unott, közönyös pillantást lövellt a kislány felé. Brian közelében egy másik, hatvan körüli férfi állt fel tanácstalanul. Piros flanelinget viselt, és teljesen zavarodottnak látszott. Az égnek meredező, ápolatlan tincsek amolyan hibbant tudóst sejtettek.
– Ki sikított? – kérdezte Briant. – Valami baj van a géppel, uram? Ugye nem fogunk lezuhanni?
A kislány abbahagyta a sikítást. Minden igyekezetét összeszedve megpróbált kikászálódni az ülésből, ám majdnem előrebukfencezett. A fiú egy lassú, kába mozdulattal még időben elkapta.
Hová tűntek a többiek?, morfondírozott Brian. Édes Istenem, hát hová tűntek a többiek?
Lábai azonban most a fiú és a kislány felé vitték. Menet közben újabb alvó utast, egy tizenhét év körüli lányt pillantott meg. Szája visszataszítón szétnyílt, s hangosan fújtatva lélegzett.
Brian a fiúhoz és a lila ruhás kislányhoz ért.
– Hol vannak a többiek, hapsikám? – kérdezte Albert Kaussner. Karjával magához ölelte a zokogó kislányt, de nem nézett rá; szemei egyfolytában a szinte üres utasteret pásztázták. – Talán miközben aludtam, leszálltunk valahol, és a többiek kiszálltak?
– Eltűnt a nagynéném! – hüppögte a kislány. – Az én Vicky nénim! Azt hittem, hogy üres a gép! És hogy teljesen egyedül vagyok! Hol van a nagynéném, kérem? A nagynénémet akarom!
Brian a kislány mellé térdelt, s így fejük körülbelül egy vonalba került. Észrevette, hogy a kislány napszemüveget visel, s eszébe jutott a szőke nő, akivel a kislány beszállt.
– Jól van, jól van – mondta Brian. – Nincs semmi baj, kislány. Hogy hívnak?
– Dinah – mondta zokogva. – Nem találom a nagynénémet. Vak vagyok, nem látom őt. Felébredtem, és a széke üres volt...
– Mi az isten van már? – kérdezte a kötött garbós fiatalember. Brian feje fölött szólt át, Brianról és Dinah-ról egyszerűen tudomást sem véve egyenesen a Hard Rock pólós fiúnak és az idősebb, flanelinges férfinak szegezte a kérdést. – Hol vannak a többiek?
– Nincs semmi baj, Dinah – mondta ismét Brian. – Mások is vannak itt. Hallod?
– I-igen. Hallom. De hol van Vicky néni? És kit öltek meg?
– Micsoda? – csattant föl egy nő élesen. A hang jobbról jött. Brian fölkapta a fejét, s egy csinos, barna hajú, fiatal nőt pillantott meg. – Valakit megöltek? Eltérítették a gépet?
– Senkit sem öltek meg – felelte Brian. Végül is valamit mondania kellett. Agya, mint parttalanul hányódó hajó, lázasan keresett valami fogódzót. – Nyugodj meg, drágám.
– De a kezemben volt a haja! – erősködött Dinah. – Valaki levágta a HAJÁT!
Ezzel aztán Brian már végképp nem tudott mit kezdeni, és elengedte a füle mellett. Dinah előző kijelentését csak most fogta föl, s végigszaladt a hátán a hideg – ki a fene vezeti a gépet?
Felegyenesedett, s a piros inges, idősebb férfihoz fordult. – Előre kell mennem – mondta. – Maga maradjon a kislány mellett.
– Jó, jó – felelte a piros inges férfi. – De hát mi folyik itt?
Egy harmincöt év körüli férfi lépett hozzájuk; élesre vasalt farmernadrágot és oxfordinget viselt. A többiekkel ellentétben csak úgy sugárzott róla a nyugalom. Zsebéből szarukeretes szemüveget húzott elő; egyik száránál fogva szétrántotta, majd az orrára nyomta. – Mintha hiányoznának néhányan, nem? – Brit akcentusa éppúgy pattogott, mint ropogósra keményített inge. – És a legénység? Velük mi van?
– Épp ezt akartam megnézni – felelte Brian, és elindult. A turistaosztály elején hirtelen megfordult, és gyorsan számolni kezdett. További két utas csatlakozott a kis csoporthoz, amely a sötét szemüveges kislány köré gyűlt. Az egyik az a tizenéves lány volt, aki olyan hangosan szuszogott álmában; most imbolyogva állt, mint aki vagy részeg, vagy még nincs teljesen magánál. A másik pedig, abban a foszlott dzsekiben, az az idősödő úr. Ez összesen nyolc ember. Ehhez még hozzászámolta magát és azt a pasast, aki a komfortosztályon valószínűleg még mindig az igazak álmát aludta.
Az Isten szerelmére, hát hova tűntek a többiek?
De az idő nem volt alkalmas arra, hogy ezen tépelődjön – sokkal komolyabb problémákkal kellett szembenéznie. Brian előrerohant, s egy pillantásra sem méltatta a komfortosztályon horkoló kopasz pasast.

 

8

A vetítővászon és az első osztály két elülső ülése közé ékelt picinyke tálaló üres volt. A konyha úgyszintén, ám Brian észrevett valamit, ami felettébb nyugtalanította: az italokkal teli zsúrkocsi a jobb oldali mosdó előtt keresztben állt. Alsó polcán néhány koszos pohár volt.
Épp az italokat készültek felszolgálni, gondolta. Amikor az a valami – csak a jó ég tudja, mi – bekövetkezett, már előkészítették a zsúrkocsit. Azokat a piszkos poharakat még indulás előtt szedték össze, vagyis bármi is történt, annak a felszállást követő fél órán belül kellett bekövetkeznie, persze az is lehet, hogy valamivel később – nem jelentettek légörvényt a sivatag fölött? De, azt hiszem, igen. És az a furcsa zagyválás az északi fényről...
Egy pillanatig Brian szentül hitte, hogy ez utóbbit csak álmodta – hisz annyira különös volt –, aztán eszébe jutott, hogy Melanie Trevor, a légikisasszony tényleg beszélt róla.
Jó, ez most nem érdekes, de hát akkor mi történt? Az isten szerelmére, mi történt?
Fogalma sem volt, ám érezte, hogy az elhagyott zsúrkocsi láttán ereiben lassan megfagy a vér, s babonás félelem szállja meg. Egy pillanatig azon járt az esze, hogy a Mary Celeste láttán az embereket ugyanilyen rettegés szállta meg, amikor a kihalt hajó fedélzetére léptek: a vitorlák előírásosan kifeszültek, a kapitány asztalán vacsorateríték állt; a kötelek szépen feltekerve hevertek a földön, s talán még valamelyik tengerész pipája is eregette magából a dohányfüstöt.
Brian minden erejét összeszedve elhessegette ezeket a bénító gondolatokat, s a tálaló és a pilótafülke közti ajtóhoz lépett. Bekopogott. Félelme beigazolódott – senki sem válaszolt. S bár tudta, hogy semmi értelme, mégis ökölbe szorított kezével dörömbölni kezdett.
Semmi. Megrángatta a kilincset. Az meg sem moccant. Hát igen... a műsoron kívüli havannai, libanoni, teheráni röpködések korában ez szolgálati szabályzat. Az ajtót csak a pilóták tudják kinyitni. Brian el tudta volna vezetni ezt a gépet – de nem kintről.
– Hé! – ordította. – Hé, fiúk! Nyissátok ki az ajtót!
Választ azonban nem várt. A légikísérők eltűntek; az utasok zöme úgyszintén; s Brian Engle bármibe fogadott volna, hogy a 767-es kétszemélyes pilótafülkéjének legénysége is köddé vált.
Úgy gondolta, hogy a gép automata vezérléssel kelet felé tart.

 

 

MÁSODIK FEJEZET

Sötétség és hegyek
A kincsek
A garbós férfi orra
Amikor a dögök nem ugatnak
Pániknak nincs helye
Az útirány megváltozik

 

1

Brian arra kérte a piros inges, idősebb férfit, hogy maradjon Dinah mellett, ám amikor a kislány jobbról kellemes, fiatal női hangot hallott, félénken megfordult, a hang irányába araszolt, és bátortalanul a nő keze felé nyúlt. A Miss Lee-vel eltöltött évek alatt Dinah megtanulta, hogyan cseng egy tanár hangja. A barna hajú nő azonnal megragadta a kezét.
– Dinah-nak hívnak, igaz, kedvesem?
– Igen – felelte Dinah. – Vak vagyok, de ha Bostonban megoperálnak, ismét látni fogok. Valószínűleg látni fogok. Az orvosok szerint hetven százalék az esélye annak, hogy valamennyire látni fogok, és negyven százalékot adnak arra, hogy teljesen meggyógyulok. Magát hogy hívják?
– Laurel Stevenson vagyok – felelte a barna hajú nő. Szeme egyfolytában az utasteret pásztázta, s képtelen volt rendezni vonásait: arcán még mindig a korábbi döbbenet ült.
– A Laurel az egy virág, ugye? – kérdezte Dinah. Nyelve megelevenedett; csak úgy ömlött belőle a szó.
– Aha – hümmögte Laurel.
– Elnézést – csendült fel a szarukeretes férfi brit akcentusa. – Megyek, megnézem a barátunkat.
– Én is jövök – szólalt meg a piros inges idősebb férfi.
– Tudni akarom, mi folyik itt! – vágott közbe a kötött garbós méltatlankodva. Falfehér volt, csak két vörös folt éktelenkedett az arcán, mintha rúzzsal kenték volna össze. – Tudni akarom, mégpedig azonnal!
– Ezen egy cseppet sem csodálkozom – mondta az angol, és elindult. A piros inges férfi a nyomába szegődött. A tizenéves lány is bambán utánuk eredt, aztán a turistaosztály és a komfortosztály közti válaszfalnál hirtelen, mintha nem tudná, hol van, megtorpant.
A foszlott dzsekis idősödő úr a bal oldali ablakhoz hajolt, és fürkészőn kinézett.
– Lát valamit? – kérdezte Laurel Stevenson.
– Csak sötétséget meg hegyeket – felelte a dzsekis.
– A Sziklás-hegységet? – kérdezte Albert.
A foszlott dzsekis bólintott. – Azt hiszem, igen, fiatalember.
Albert eltökélte, hogy maga is előremegy. Tizenhét éves volt, esze vágott, mint a borotva; s az est TALÁLÓS KÉRDÉSE őt is foglalkoztatta: ki vezeti a gépet?
Aztán mégis úgy vélte, nem ez a legfontosabb kérdés... legalábbis nem ebben a pillanatban. Hiszen repülnek, és ez valószínűleg azt jelenti, hogy valaki – netán valami – vezeti a gépet, s ha ez a valami történetesen az automata pilóta, akkor úgysincs mit tenni. Albert Kaussner ígéretesen hegedült – ha nem is volt csodagyerek –, és épp a Berklee Zeneakadémiára tartott. Ász Kaussner azonban – legalábbis álmában – a „leggyorsabb zsidó” volt Nyugaton, a híres fejvadász, aki szombatonként letette a coltot, nem feküdt cipőstül az ágyra, s az úton poroszkálva nem a vérdíjról, hanem egy jó kis kóser kávéról ábrándozott. Ászként keresett menedéket szülei aggódó szeretete elől, akik megtiltották, hogy az ifiligában baseballozzon, nehogy megsérüljön az az istenáldotta keze, s akik minden egyes kis tüsszentést a kezdődő tüdőgyulladás baljós hírnökének véltek. A colt és a hegedű mestere volt – meglepő kombináció –, arról azonban fogalma sem volt, hogyan kell repülőt vezetni. És a kislány mondott valamit, ami felcsigázta az érdeklődését, ám ugyanakkor kiverte tőle a veríték. De ott volt a kezemben a haja!, kiabálta a kislány. Valaki levágta a HAJÁT!
Albert faképnél hagyta Dinah-t és Laurelt (a rongyos dzsekis átment a jobb oldali ablakhoz, hogy onnan is kinézzen, a kötött garbós férfi pedig résnyire szűkült szemekkel, harciasan a többiek után vágtatott), s megpróbálta rekonstruálni, hogy a kislány merről jött a bal oldali folyosóra.
Valaki levágta a HAJÁT!, csengett a fülében, s néhány sorral odébb megpillantotta, amiről a kislány beszélt.

 

2

– Szeretném remélni, uram – szólalt meg az angol –, hogy az a tányérsapka, ami az első osztály egyik ülésén hever, a magáé.
Brian leszegett fejjel a bezárt ajtó előtt állt, s vadul zakatolt az agya. Amikor az angol megszólalt mögötte, riadtan megrázkódott, és sarkon pördült.
– Igazán nem akartam megijeszteni – mondta az angol halkan. – Nick Hopewell vagyok. – A kezét nyújtotta. Brian kezet rázott vele. Szertartásosan szorongatta, s közben azon járt az esze, hogy ezt biztos csak álmodja. És ennek is az a szörnyű tokiói út, no meg Anne halálhíre az oka.
Agya azonban azt diktálta, hogy nem álmodik, mint ahogy korábban is figyelmeztette, hogy a kislány sikításának semmi köze ahhoz, hogy az első osztály elnéptelenedett; Brian mégis szalmaszálként kapaszkodott ebbe a feltételezésbe. Miért is ne, ha egyszer segíthet? Másra egyszerűen gondolni sem mert – minden egyéb magyarázat oly hajmeresztő őrültségnek tűnt, hogy úgy érezte, menten eszét veszti. Gondolkodásra egyébként nem volt ideje, egy szemernyi se, s ez egyfajta megnyugvással töltötte el.
– Brian Engle vagyok – mondta. – Igazán örülök, hogy megismerhettem, noha a körülmények... – Válla tanácstalanul megrándult. Mégis, miféle körülményekről beszél? Hirtelen nem jutott eszébe egyetlen használható jelző sem.
– Kissé különösnek mondhatók, igaz? – mondta Hopewell egyetértően. – Jobb, ha most bele sem gondolunk. Van itt bent valaki?
– Nincs – felelte Brian, és öklével dühödten az ajtóra csapott.
– Csak nyugalom – csitítgatta Hopewell. – Inkább meséljen nekem erről a sapkáról, Mr. Engle. El sem tudja képzelni, mekkora boldogság lenne számomra, ha ezentúl Engle kapitánynak hívhatnám.
Brian keserűen elvigyorodott. – Én tényleg Engle kapitány vagyok – mondta –, de a jelen körülmények között szólítson nyugodtan Briannek.
Nick Hopewell megragadta Brian bal kezét, és lelkesen megcsókolta. – Azt hiszem, inkább Megváltónak hívom – lelkendezte. – Ugye nem haragszik érte?
Brian hátravetette a fejét, és hahotázni kezdett. Nick is elnevette magát. Egy majdnem üres gépen, a bezárt ajtó előtt álltak, és eszelősen röhögtek; a piros inges férfi épp akkor érkezett oda a kötött garbós társaságában, s úgy néztek rájuk, mintha mindketten megőrültek volna.

 

3

Albert Kaussner jobb kezében egy parókát tartott, és néhány percig gondosan tanulmányozta. Feketén csillogott az olvasólámpa fényében; ügyes kis darab volt, nem csoda, hogy a frászt hozta a kislányra. Ő is halálra rémült volna, ha vak lenne.
A parókát visszaejtette az ülésre, a szomszédos széken lévő pénztárcára nézett, majd tüzetesebb pillantást vetett arra a valamire, ami a pénztárca mellett hevert. Egy arany jegygyűrű volt. Felemelte, megnézegette, s aztán visszatette oda, ahol volt. Lassan a gép végébe indult. Annyira megdöbbent, hogy alig egy perc leforgása alatt teljesen megfeledkezett arról, ami az imént foglalkoztatta: hogy ki vezeti a gépet, és hogy a fenébe fognak leszállni, ha automata vezérléssel repülnek.
A 29-es utasai eltűntek, ám mesés – és olykor meghökkentő – kincseket hagytak hátra. Albert szinte mindegyik ülésen talált ékszert: leginkább jegygyűrűket, de volt ott gyémánt, smaragd, még rubin is. Fülbevaló is akadt szép számmal – igaz, legtöbbje filléres bizsu volt, ám egyik-másik igazán méregdrága darabnak tűnt. Albert anyjának volt néhány szép ékszere, ám ezekhez képest még a leggyönyörűbbek is csak bazári portékának tűntek. Nyakkendőtűk, láncok, mandzsettagombok hevertek az üléseken, még olyan karkötők is akadtak, melyekbe viselőjük neve volt gravírozva. És órák, órák, órák minden mennyiségben. A Timextől kezdve a Rolexig vagy kétszázféle óra mindenütt: az üléseken, az ülések között a földön, s szanaszét a közlekedőfolyosón. Csak úgy ragyogtak a lámpafényben.
Albert legalább hatvan szemüveget látott. Volt drótkeretes, szarukeretes meg aranykeretes is. Elegáns szemüvegek, ócska szemüvegek, sőt még olyanok is, melyek szárát strasszkő díszítette. Ray-Banek, Polaroidok, Foster Grantok is akadtak.
Az üléseket övcsatok, biztosítótű borították, és hegyekben állt az apró. Papírpénz nem volt, de vagy négyszáz dollárnyi huszonöt, tíz- meg ötcentes hevert gazdátlanul. Albert irattárcákat is felfedezett – igaz, pénztárca még több volt, de irattárcából is több tucatot látott; a finom bőrtől a műanyagig mindenféle előfordult. És zsebkések. Meg egy csomó zsebkalkulátor.
És egyre furcsább dolgok tünedeztek fel. Albert az egyik ülésről egy hússzínű, henger alakú műanyag izét vett föl; majdnem harminc másodpercig ide-oda forgatva tanulmányozta, aztán rájött, hogy a valami tényleg műfasz, s szélsebesen visszapottyantotta. Egy másik ülésen aranyláncot talált, melynek végén egy arany kiskanál fityegett. A földön és az üléseken itt-ott fémdarabkák csillogtak – többségük ezüst volt, de arany is akadt közöttük. Albert összeszedett néhányat, hogy meggyőződjön arról, amit maga sem akart elhinni: koronákat és egy halom tömést tartott a kezében. A hátsó sorok között két acélrudacskára bukkant. Csak hosszas tanulmányozás után döbbent rá, hogy protézisekről van szó, amelyek nem a kísértetiesen üres gép alkatrészei, hanem valamelyik utas beépített térd- vagy vállízületének darabjai.
A legutolsó sorban, két ülésen szétterülve egy újabb utast pillantott meg; egy fiatal, szakállas férfi horkolt hangosan, s bűzlött, akár a szeszfőzde.
Két üléssel odébb valami ketyerét vett észre; valószínűleg egy szívritmus-szabályozó lehetett.
Albert a gép végében megállt, és végignézett az üres utastéren.
– Mi az isten történt itt? – kérdezte halk, remegő hangon.

 

4

– Azonnal mondják meg, hogy mi folyik itt! – kiáltotta a kötött garbós férfi. Úgy vágtatott be az első osztály mögötti tálalóba, mint aki épp támadást akar indítani az ellenség hadállásai ellen.
– Úgy érti, most? Nos, ezt a zárat szeretnénk feltörni – felelte Nick Hopewell, és a garbósra meredt. – A legénység az utasokkal egyetemben köddé vált, ám mégis szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Új ismerősöm ugyanis pilóta, aki egy véletlennek köszönhetően keveredett a gépre és...
– Szóval valakinek itt semmi keresnivalója sincs – mondta a garbós –, de majd én megmondom, kinek. – Azzal félrelökte Nicket, s agresszíven, mint egy játékos, aki veszekszik a bíróval, Brian képébe mászott. – Az American Pride-nál dolgozik, apuskám?
– Igen – felelte Brian –, de nem beszélhetnénk meg ezt egy kicsit később, uram? Most az a fontos, hogy...
– Majd én megmondom, hogy mi a fontos! – üvöltötte a garbós. Finom nyálfelhő freccsent Brian arcára, s hihetetlen erős késztetést érzett, hogy megragadja és addig szorongassa ennek a tetűnek a nyakát, amíg csak el nem roppan valami. – A Prudential Centerben van értekezletem a Bankers International képviselőivel reggel kilenckor! Pontosan kilenc órakor! Én jóhiszeműen jegyet váltottam erre a gépre, és eszem ágában sincs lekésni a találkozót! Három dologra feleljen nekem: ki adott felhatalmazást arra, hogy miközben én alszom, a gép a menetrendtől eltérve meg-álljon; hol állt meg a gép és miért?
– Szokta nézni a Star Trek-et? – kérdezte Nick Hopewell hirtelen.
A garbós vérbe borult tekintettel megfordult. Arcára kiült, hogy az angolt beszámíthatatlannak tartja. – Mi a francról beszél?
– Csodálatos amerikai film – mondta Nick. – Tudományos fantasztikus sorozat. Különös, új világokat tár fel, s valószínűleg a maga agyán is elcsemegézne. És ha nem fogja be azonnal a pofáját, maga idétlen barom, akkor külön megtiszteltetés lesz számomra, ha bemutathatom önnek Mr. Spock híres vulkánfogását.
– Hogy merészel velem így beszélni? – vicsorogta a garbós. – Tudja, ki vagyok én?
– Hát hogyne – felelte Nick. – Egy ócska kis mitugrász, aki a repülőjegyét hivatalos okmánynak véli, mely tanúsítja, hogy ő a Teremtés legnagyobb ura. Maga nagyon fél. Nincs ebben semmi rossz, de vallja be, hogy így van.
A garbós arca vörösen lüktetett, s Brian már azon aggódott, hogy az egész fej szétrobban. Egyszer egy filmben már látott ilyet. De nem szerette volna a valóságban viszontlátni.
– Hogy merészel így beszélni velem? Maga még csak nem is amerikai!
Nick Hopewell olyan sebesen mozgott, hogy Brian szinte észre sem vette, mi történt. Az egyik pillanatban a kötött garbós férfi még Nick képébe ordibált, miközben Nick nyugodtan Brian mellett állt, s kezei az élesre vasalt farmer szárán nyugodtak. A következő pillanatban azonban a garbós orra sziklaszilárdan beékelődött Nick jobb kezének két ujja közé.
A garbós szabadulni próbált. Nick ujjai megfeszültek... s aztán keze lassan eltekeredett, mint aki csavarhúzót srófol, vagy épp a vekkert húzza fel. A garbós felbődült.
– El is törhetem – jegyezte meg Nick halkan. – Nem nagy dolog, nekem elhiheti.
A garbós hátrafelé tekeredett. Kezei tehetetlenül csépelték Nick karját. Nick nagyot tekerintett az orrán, és a garbós ismét felüvöltött.
– Azt hiszem, nem hallotta, amit mondtam. El is törhetem. Érti? Jelezzen, ha felfogta.
Harmadszor is csavart egyet a garbós orrán.
A garbós most már egyszerűen vonyított fájdalmában.
– A mindenit! – álmélkodott mögöttük a bamba tekintetű lány. – Ez aztán az orrfogás!
– Most nem érek rá, hogy a maga üzleti ügyeivel foglalkozzam – mondta Nick szelíden a garbósnak. – És arra sem, hogy a dühkitörésnek álcázott idegbaját csillapítsam. Elég kellemetlen, nyugtalanító helyzettel kell szembenéznünk. És minthogy ön, uram, nyilvánvalóan nem a megoldás kulcsa, eszem ágában sincs hagyni, hogy tovább bonyolítsa a dolgokat. Ezért most szépen visszamegy az utastérbe. Ez a piros inges úr majd...
– Don Gaffney vagyok – mutatkozott be a piros inges férfi. Mélységes döbbenettel nézett, akárcsak Brian.
– Köszönöm – felelte Nick. Ujjai még mindig bilincsként feszültek a garbós orrán, s Brian észrevette, hogy a férfi elgyötört orrlyukából eleredt a vér.
Nick magához húzta, s meleg, bizalmas hangon megszólalt.
– Mr. Gaffney lesz oly kedves, és elkíséri. Ha az utastérbe ért, édes egyetlen barátom, szépen leül és beszíjazza magát. Később, ha a kapitány már megbizonyosodott afelől, hogy nem fogunk hegynek, épületnek, netán egy másik gépnek ütközni, talán alkalmunk nyílik arra, hogy a jelen helyzetet alaposabban is megvitassuk. De addig is, ne csináljon jeleneteket. Megértette, amit mondtam?
A garbós fájdalmában őrjöngve felüvöltött.
– Ha megértette, kérem, legyen szíves, a hüvelykujjával jelezzen.
A garbós fölpattintotta hüvelykjét. Brian a férfi gondosan ápolt körmére pillantott.
– Jól van – mondta Nick. – Még egy dolgot tisztázzunk. Amikor elengedem az orrát, magát esetleg elönti a bosszúvágy. Ez persze teljesen természetes. Ugyanakkor szörnyű hiba lenne, ha szabadjára engedné érzelmeit. Szeretném, ha eszébe vésné: ami az orrával történt, igen könnyen a heréivel is megeshet. Akkorát tekerhetek rajtuk, hogy ha elengedem, maga papírrepülőként zúg át az utastérbe. Most szépen elindul és Mr...
Kérdőn a piros inges férfira pillantott. – Gaffney – vágta rá a piros inges.
– Igen, igen, Gaffney. Szóval szépen elindul, és Mr. Gaffney elkíséri. Maga nem fog ellenkezni. Nem bocsátkozik vitába. Mert ha csak egyetlen szó is elhagyja a száját, akkor a fájdalom eleddig ismeretlen birodalmát tanulmányozhatja. Jelezzen a hüvelykujjával, ha ezt is megértette.
A garbós olyan buzgón lendítette a magasba az ujját, hogy egy másodpercig teljesen úgy festett, mint egy hasmenéstől szenvedő stopos.
– Akkor rajta! – vetette oda Nick, és eleresztette a garbós orrát. A garbós hátralépett, s dühös, zavarodott pillantást vetett Nick Hopewellre – úgy festett, mint a szőrét borzoló macska, aminek épp az imént zúdítottak egy vödör hideg vizet a nyakába. A harag látványa önmagában még nem rázta volna meg Briant. Inkább a zavarodott arckifejezés keltett benne némi szánalmat a garbós iránt.
A garbós az orrához kapott, s konstatálta, hogy még a helyén van. Az orrlyukakból vér szivárgott – vékony kis patakban csordogált, amely alig volt vastagabb, mint a cigarettásdobozon a celofáncsík. A férfi hitetlenkedve meredt a vérfoltos ujjhegyekre. Szája szólásra nyílt.
– Én nem tenném, uram – figyelmeztette Don Gaffney. – Ez a pasas tényleg megteszi. Jöjjön szépen velem.
Belekarolt a garbósba. A garbós azonban lerázta magáról Gaffney karját. Ismét kinyitotta a száját.
– Nem jó ötlet – szólt rá a bamba tekintetű lány.
A garbós összepréselte száját, és hagyta, hogy Gaffney kivezesse az első osztályról. Egyszer még hátrakapta a fejét, s döbbenten, elkerekedett szemekkel bámult, majd ismét az orrához kapott.
Nick azonban már tudomást sem vett a férfiról. Az egyik ablakhoz lépett és kikukucskált. – Azt hiszem, a Sziklás-hegység fölött járunk – mondta –, és a magasságunk is biztonságosnak mondható.
Brian maga is kikémlelt az ablakon. Igen, ez tényleg a Sziklás-hegység, s első ránézésre úgy a közepe fölött járhatnak. Úgy vélte, körülbelül harmincötezer láb magasan lehetnek. Ahogy még Melanie Trevor mondta. Akkor tehát még nincs baj... eddig legalábbis nincs.
– Gyerünk! – mondta. – Segítsen betörni az ajtót!
Nick az ajtó elé lépett. – Megengedi, hogy ezt a műveletet én irányítsam? Van benne némi gyakorlatom.
– Tessék csak, parancsoljon. – Brian azon elmélkedett, hogy Nick Hopewell vajon hol sajátította el az orrtekerés és ajtófeltörés tudományát. Arra a véleményre jutott, hogy ennek valószínűleg igen regényes története lehet.
– Nem ártana tudni, hogy milyen erős ez a zár – mondta Nick. – Ha túl erőset ütünk rá, esetleg egyenesen a pilótafülkébe zuhanunk. És nem szeretnék kárt tenni valamilyen finom szerkentyűben.
– Hát, nem is tudom – felelte Brian őszintén. – De nem hiszem, hogy különösebben erős zár lenne.
– Rendben van – bólintott Nick. – Forduljon felém – maga a jobb vállát, én a balt feszítem az ajtónak.
Brian engedelmeskedett.
– Elkezdek számolni. Háromra betörjük. A lábát is használja; ha kicsit lejjebb találja el az ajtót, nagyobb az esély arra, hogy kiugrik a zár. De ne teljes erőből rúgjon. Csak feleakkorával. Ha úgy nem megy, megpróbálhatjuk még egyszer. Érti?
– Értem.
A bamba tekintetű lány, akinek arcára némi értelem költözött, megszólalt. – Nem lehet, hogy a kulcsot a lábtörlő alá dugták, hm?
Nick meghökkenve ránézett, aztán Brianre pillantott. – Tényleg, nincs valahol egy kulcs dugiban?
Brian megrázta a fejét. – Sajnos nincs. Tudja, előírás. A terroristák miatt.
– Persze – mondta Nick. – Hát persze. – A lányra nézett és kacsintott egyet. – Sebaj, azért látom, hogy használja a fejét.
A lány bátortalanul elmosolyodott.
Nick Brianhez fordult. – Felkészült?
– Igen.
– Akkor kezdjük. Egy... kettő... három!
A két test tökéletes, összehangolt mozgással az ajtónak feszült, majd egy kis csattanást követően az ajtó váratlanul, könnyedén felpattant. A tálaló és a pilótafülke között aprócska küszöb emelkedett – ám jó néhány centi hiányzott ahhoz, hogy lépcsőnek lehessen nevezni. Brian cipője megcsúszott a peremen, és ha Nick nem kapja el a vállát, a pilótafülkébe zuhant volna. Ám a férfi gyors volt, mint a villám.
– Akkor ezzel megvolnánk – mormogta Nick az orra alá. – Lássuk csak, mi az ábra!

 

5

A pilótafülke üres volt. A látványtól Brian tetőtől talpig lúdbőrös lett. Igaz, tudta, hogy a 767-es a navigációs rendszerbe betáplált adatok segítségével képes akár több ezer mérföldet is automata vezérléssel megtenni – hogyne tudta volna, hisz maga is épp eleget repült így –, ám a két üres ülés mégiscsak döbbenetesen festett. Ettől rázta ki a hideg. Pályafutása alatt még sohasem látott üres pilótafülkét repülés alatt.
Most aztán jól megnézhette magának. A vezérlőmű folyamatosan dolgozott, s aprócska korrekciókat végzett, hogy a gép tartsa a bostoni útirányt. A műszerfal zölden világított. A gép helyzetjelzőjének mutatója mereven állt a műhorizont felett. A két kicsiny ablak ferde síkja mögött csillagok milliói sziporkáztak a felkelő nap fényében.
– A mindenit! – suttogta elragadtatottan a tizenéves lány.
– Bizony ám! – vágta rá Nick. – Ezt nézze meg, pajtikám!
Nick egy félig üres kávéscsészére mutatott, amely a pilótaülés mellett, egy kis konzolasztalon állt. A kávé mellett egy megkezdett dán aprósütemény volt. Brian előtt hirtelen felvillant az álma, és vadul összerázkódott.
– Gyorsan történt, bármi volt is az – mondta Brian. – Ide nézzen! Meg emide!
Először a pilótaülésre mutatott, aztán a földre, a másodpilóta ülése elé. Két karóra csillogott a műszerfal fényében; egy Rolex meg egy digitális Pulsar.
– Ha órát szeretne, kedvére válogathat – szólalt meg egy hang mögöttük. – Hátul hegyekben állnak. – Brian a válla fölött hátranézett, és Albert Kaussnert pillantotta meg; a Hard Rock Café-s pólóban és a feje búbjára csapott kippában egészen fiatal, helyrevaló gyereknek tűnt. A foszlott dzsekis, idősebb úr mellette álldogált.
– Tényleg? – kérdezte Nick. Úgy tűnt, hogy korábbi nyugalma elszállt.
– Órák, ékszerek, szemüvegek – sorolta Albert. – Meg pénztárcák. De ezeknél furcsább holmik is akadnak... olyasmik, amik szerintem emberi testből potyogtak ki. Szívritmus-szabályozók, protézisek meg ilyesmik.
Nick Brian Engle-re nézett. Az angol szemmel láthatóan sápadt volt. – Nagyjából én is ugyanarra a következtetésre jutottam, mint neveletlen és bőbeszédű barátunk – mondta. – Vagyis hogy amíg aludtam, a gép valahol, valamiért megállt. És az utasok zöme – a legénységgel egyetemben – valamilyen módon elhagyta a fedélzetet.
– Én azonnal felébredtem volna, ha a gép leszállni készül – felelte Brian. – Szakmai ártalom. – Azon kapta magát, hogy képtelen szabadulni az üres ülések, a félig üres kávéscsésze és a megkezdett dán aprósütemény látványától.
– Normál körülmények között magam is felébredtem volna – helyeselt Nick –, így azonban kénytelen vagyok azt gondolni, hogy altatót kevertek az italomba.
Fogalmam sincs, hogy ez az alak mivel keresi a kenyerét, töprengett Brian, de az biztos, hogy nem használt autókkal próbál üzletelni.
– Senki sem kevert altatót az italomba – mondta Brian –, minthogy nem is ittam semmit.
– Én sem – vágta rá Albert.
– Akkor pedig semmiféle le- meg felszállás nem volt, miközben aludtunk – folytatta Brian. – Egy gép képes automata vezérléssel repülni, a Concorde még landolni is tud, de a felszálláshoz ember kell.
– Vagyis akkor nem szálltunk le sehol – jegyezte meg Nick.
– Nem bizony.
– De hát akkor hová tűntek ezek, Brian?
– Nem tudom – válaszolta Brian. A pilótaüléshez lépett és leült.

 

6

A 29-es járat kelet-északkeleti irányban repült, tényleg harminchatezer láb magasságban, ahogy Melanie Trevor mondta. Ez az irány egy-két órán belül megváltozik; ha a gép észak felé fordul. Brian kezébe vette a navigációs térképet, a sebességmérőre nézett, és gyors számításokat végzett. Aztán feltette a fejhallgatót.
– Denver központ, itt az American Pride 29-es járata, vétel!
Felkattintotta a kapcsolót... de semmit sem hallott. Semmit az égvilágon. Az irányítóközpont nem felelt, pilóták sem fecsegtek – az éter egyszerűen hallgatott. Brian ellenőrizte a transzpondert: a központra volt állítva, 7700-at mutatott. Brian ismét adásra kapcsolt. – Denver központ, kérem, jelentkezzen, itt az American Pride 29-es járata, ismétlem, American Pride 29-es. Bajban vagyunk, Denver, bajban.
Vételre állította a kapcsolót. Figyelmesen hallgatott. Aztán olyasmit csinált, amitől Albert „Ász” Kaussner szíve riadtan kalapálni kezdett: kezével a műszerfal alatti rádióra csapott. A Boeing 767-es a legkorszerűbb technikával felszerelt utasszállító repülő volt. Egy ilyen gép műszereit nem így szokták működésbe hozni. Ez a pilóta pedig úgy püfölte a rádiót, mintha csak egy vacak Philco lenne, amit fillérekért vásárolt az ócskapiacon, s amiről csak otthon derült ki, hogy nem működik.
Brian ismét a denveri központot hívta. Senki sem válaszolt. Senki a világon.

 

7

Eddig a pillanatig Briant csak döbbenet és mélységes zavarodottság uralta. Most viszont félelem – valóságos rettegés – kerítette hatalmába. Eddig egyszerűen nem ért rá megijedni. Ám most Brian minden óhaja ellenére ez a pillanat is elkövetkezett. A segélyhívósávra tekerte a rádiót.
Senki nem válaszolt. Ez körülbelül olyan volt, mintha valaki Manhattanben a 911-et hívná, s az üzenetrögzítő közölné, hogy mindenki elutazott a hétvégére. Ha az ember a segélyhívósávot hívta, azonnal a segítségére siettek.
Legalábbis eddig, gondolta Brian.
Az UNICOM-ra kapcsolt, amelyen a magánpilóták kérhettek a kis repülőterektől leszállási engedélyt. Ez sem válaszolt. Fülelt, fülelt... ám semmit sem hallott. Pedig ez képtelenség. A magánpilóták, mint akiknek szájmenésük van, folyton locsognak. Az egyik piperes az időjárásról érdeklődik. Egy cessnás pasas rimánkodva kéri, hogy valaki hívja fel a feleségét, mert műsoron kívül hárman vacsorára jönnek. A Lear pilótái az Arvada repülőtér diszpécserét kérik, mondja meg az utasoknak, hogy tizenöt percet késni fognak, de izgalomra semmi ok, még így is elérik a baseballmeccset Chicagóban.
Most azonban senki sem karattyolt. Semmi locsifecsi; a vonal konokul hallgatott.
Brian ismét az FAA segélyhívósávra kapcsolt. – Denver, válaszoljon! Azonnal válaszoljon! Itt az AP 29-es, válaszoljon már, az istenit!
Nick megérintette a vállát. – Nyugi, cimbora.
– Miért nem ugat ez a dög? – őrjöngött Brian. – De hát ez képtelenség, egyszerűen képtelenség! Édes istenem, mi a faszt csináltak, kitört az atomháború?
– Nyugi – ismételte meg Nick. – Szedje össze magát, Brian; inkább azt mondja meg, hogy miféle dög nem ugat.
– A Denver központ! – üvöltötte Brian. – Ez a dög! Meg a másik, az FAA segélyhívó! És az UNICOM se! Ilyet még életemben nem...
Egy másik kapcsolóra csapott. – Tessék – mondta –, itt egy rövidhullámú sáv. Ezt mindig ellepik, mint legyek a szart, de most egy kibaszott hangot se hallok!
Újabb frekvenciára hangolt, aztán Nickre és Albert Kaussnerre nézett, akik szorosan mellé húzódtak. – Denverből nincs VOR-kapcsolat – mondta.
– És ez mit jelent?
– Azt, hogy a rádió nem működik, a denveri irányítótorony nem válaszol, a műszerfal szerint pedig minden a legnagyobb rendjén van. Csakhogy itt valami nem stimmel. Méghozzá egyáltalán nem.
Lassan szörnyű sejtelem vert fészket az agyában; a gyanú úgy bukkant fel, mint a folyó felszínén a felpüffedt vízihulla.
– Hé, fiú, nézz ki az ablakon! Baloldalt. És mondd meg, mit látsz!
Albert Kaussner kibámult. Hosszasan meredt ki az ablakon. – Semmit – felelte. – Semmit se látok. Csak a Sziklás-hegység végét, aztán már a fennsík következik.
– Fényeket nem látsz?
– Nem.
Brian csapzottan, remegő lábakkal felállt. Lehorgaszott fejjel hosszasan maga elé meredt.
Végül Nick Hopewell halkan megszólalt. – Denver eltűnt, igaz?
A navigációs térkép adatai és a tájékozódást segítő műszerek alapján Brian úgy vélte, hogy körülbelül ötven mérföldnyire délre lehetnek Denvertől... de alattuk sötét, jellegtelen táj terült el.
– Igen – felelte. – Denver eltűnt.

 

8

Síri csend ereszkedett a pilótafülkére; aztán Nick Hopewell a karéjban álló kis csoport tagjai – Albert, a foszlott dzsekis férfi és a fiatal lány – felé fordult. Nick élénken, mint egy óvó néni, tapsolni kezdett. Pattogó hangon utasításokat osztogatott. – Gyerünk, emberek, gyerünk! Mindenki menjen a helyére! Egy kis csendet szeretnénk itt.
– De hát mi csendben vagyunk! – tiltakozott a lány nem minden alap nélkül.
– Azt hiszem, az úr nem csendre, hanem egy kis nyugalomra gondolt – szólalt meg a foszlott dzsekis férfi. Művelt, pallérozott nyelven beszélt, ám meleg, aggódó szemei Brianre meredtek.
– Pontosan erre gondoltam – helyeselt Nick. – Szóval, lennének olyan szívesek?
– Rendbe fog jönni? – kérdezte halkan a foszlott dzsekis. – Úgy látszik, nagyon kiborult.
Nick bizalmaskodón, maga is suttogva válaszolt. – Hát persze – felelte. – Rendbe fog jönni. Erről kezeskedem.
– Gyertek, gyerekek! – szólalt meg a foszlott dzsekis férfi. Egyik karjával a lányt, a másikkal Albertet ölelte magához. – Menjünk vissza és üljünk a helyünkre. A pilótánknak ugyanis dolga van.
Ami Brian Engle-t illette, miatta ugyan teljesen fölösleges volt suttogni. Akár ágyút is elsüthettek volna mellette. Ha hallott is volna valamit, a füle botját sem mozdította volna. Buzgón tekergette a rádiót, egymás után kapcsolgatta a frekvenciákat. De hasztalan. Se Denver, se Colorado Spring, se Omaha nem válaszolt. Mindegyik némaságba burkolózott.
Brian arcán, mintha sírna, izzadságcseppek peregtek, s inge csatakosan feszült a hátára.
Büdös vagyok, akár egy disznó, gondolta, vagy mint egy...
Hirtelen új ötlete támadt. A katonai hullámhosszra kapcsolt, noha a szabályzat határozottan tiltotta e sáv használatát. Gyakorlatilag egész Omaha a Stratégiai Légiparancsnokság fennhatósága alá tartozott. Ők biztos válaszolni fognak. Valószínűleg közölni fogják vele, hogy azonnal takarodjon erről a frekvenciáról, különben panaszt tesznek az FAA-nál – de Brian még ennek is örült volna. Nyilván ő lesz az első, aki elmeséli nekik, hogy Denver városa minden jel szerint nyaralni ment.
– Központ, központ, itt az American Pride 29-es járata, bajban vagyunk, nagy bajban vagyunk, hall engem? Vétel!
Ám ez a dög sem nyikkant meg.
Ebben a pillanatban Brian érezte, hogy elméje megzavarodik, s agya lassan elborul. Az értelem pillérei leomlottak, s a józan ész utolsó morzsái egy sötét örvény felé sodródtak.

 

9

Nick Hopewell keze a vállára kulcsolódott; majdnem a nyakát szorongatta. Brian fölpattant, és kis híján felüvöltött. Hátrakapta a fejét, és közvetlen közelről farkasszemet nézett Nickkel.
Mindjárt elkapja az orrom és jól megtekeri, gondolta Brian.
Nick azonban nem kapta el az orrát. Határozott, nyugodt hangon beszélt, s rendíthetetlenül Brian szemébe meredt. – Látok valamit a szemében, drága barátom... de ha nem néznék oda, akkor is tudnám, hogy az a valami ott van. Hisz a hangján is hallatszik, s ahogy ül, még a mozdulatai is árulkodnak. Hát most ide hallgasson, és jól nyissa ki a fülét: itt pániknak nincs helye!
Brian Nickre meredt, s a férfi hideg tekintetétől ereiben megfagyott a vér.
– Megértette?
Brian csak nagy nehezen tudott magából kipréselni egy mondatot. – Tudja, Nick, nálunk nem vezethetnek olyanok, akik elveszítik a fejüket.
– Tudom – felelte Nick –, de most különleges helyzet adódott. És nem ártana, ha eszébe jutna, hogy a gépen vagy egy tucatnyi ember van; és hogy magának most is ugyanaz a feladata: épségben a földre vinni őket.
– Nem kell a számba rágnia, hogy mi a feladatom! – csattant fel Brian.
– Sajnos szükség volt rá – felelte Nick –, de most már, hála istennek, sokkal jobban néz ki.
Brian nemcsak hogy jobban nézett ki: kezdte jobbam érezni magát. Nick ugyanis a legérzékenyebb pontjába – a lelkiismeretébe döfött. Átkozottul tudja, hova kell szúrni, gondolta.
– Maga mivel foglalkozik, Nick? – próbált tréfálkozni, de közben remegett.
Nick hátraszegte a fejét, és felnevetett. – A brit nagykövetség attaséja vagyok, papuskám.
– Menjen a francba!
Nick vállat vont. – Hát... a papírjaimban ez áll, és azt hiszem, ez igaz is. De akár az is állhatna bennük, hogy Őfelsége, a Királynő Szerelője. Mindent helyrepofozok, amit csak kell. Most magán a sor.
– Köszönöm szépen – felelte Brian sértődötten –, de már kutya bajom.
– Hát jó... akkor most mit szándékozik tenni? Mihez kezd a földi rádiós izék nélkül? Nem fogunk másik gépnek ütközni?
– A fedélzeti navigációs eszközökkel is el tudom vezetni a gépet – mondta Brian. – Más repülők pedig... – A radar képernyőjére mutatott. – Ez a nyamvadék azt mondja, hogy nincsenek más repülők.
– De attól még lehetnek – jegyezte meg Nick halkan. – Elképzelhető, hogy valami zavarja a rádió- és radarjeleket. Maga atomháborút emlegetett, Brian. Ha kitört volna, arról azért tudnánk. Ezzel együtt nem kizárt, hogy valami baleset történt. Hallott már az elektromágneses pulzus nevű jelenségről?
Brian futólag Melanie Trevorra gondolt. Ja, és jelentették, hogy a Mojave sivatag fölött látható lesz az északi, fény. Esetleg óhajtja, hogy felkeltsem?
Erről lenne szó? Valami istenverte időjárási jelenségről? Végül is minden előfordulhat. Ám még ha így is van, hogyhogy nem hall semmit az éterben? Hogyhogy nincs hulláminterferencia a radarképernyőn? Semmi, csak ez a feneketlen sötétség? Brian elképzelhetetlennek tartotta, hogy a százötven vagy kétszáz utas eltűnéséért az északi fény lenne felelős.
– Nos? – kérdezte Nick.
– Furcsa egy szerelő maga, Nick – szólalt meg Brian némi hallgatás után –, de nem hinném, hogy EMP-vel lenne dolgunk. A fedélzeti műszerek minden jel szerint hibátlanul működnek. – A digitális iránytű kijelzőjére mutatott. – Elektromágneses pulzus esetén ez összevissza ugrálna. De nézze, meg se moccan.
– Aha. Akkor mi a szándéka? Folytatjuk az utat Bostonba? Mi a szándéka?
Erre a mondatra a pánik eltűnt Brianből, mint a kámfor. Hát persze, gondolta Brian. Most már én vagyok a kapitány... mostantól nekem kell vezetnem a gépet. Hát miért nem ezzel kezdted, drága barátom; egy csomó fáradságot megspórolhattunk volna.
– A Logant elérhetnénk hajnalra, de fogalmunk sincs, hogy mi folyik az országban... vagy másutt a világon. Nem, szó sem lehet róla.
– De hát akkor hová megyünk? Tudja az útirányt vagy gondolkodási időt kér?
Brian nem kért gondolkodási időt. És szép sorjában eszébe jutott, mi mindent kell most tennie.
– Persze hogy tudom – felelte. – És azt hiszem, ideje, hogy beszéljek az utasokkal. Mármint azokkal, akik megmaradtak.
Épp kezébe vette a mikrofont, amikor a kopasz férfi, aki eddig a komfortosztályon az igazak álmát aludta, bedugta a fejét a pilótafülkébe. – Tisztelt uraim, volna kedves valamelyikük megmondani, hogy mi történt a gép személyzetével? – kérdezte siránkozó hangon. – Igazán remekül aludtam... de most már vacsorázni szeretnék.

 

10

Dinah Bellman sokkal jobban érezte magát. Mások is voltak körülötte, s jelenlétük megnyugvással töltötte el. Egy kis csoport közepén ült, melyet Albert Kaussner, Laurel Stevenson meg az a foszlott dzsekis férfi alkotott, aki Robert Jenkinsként mutatkozott be. Író volt, saját állítása szerint több mint negyven detektívregény szerzője, s Bostonba tartott, hogy a műfaj rajongóinak előadást tartson.
– Olyan detektívregénybe csöppentem – magyarázta –, amely legmerészebb írói fantáziámat is túlszárnyalja.
A négyfős csapat a turistaosztály elején, a középső oszlopban ücsörgött. A kötött garbós férfi jobboldalt, néhány sorral lejjebb ült, zsebkendőt szorított az orrához (noha a vérzés már percekkel előbb elállt), és sértett fenségként füstölgött magában. Don Gaffney a közelében üldögélt, és zavartan méregette. Gaffney csak egyetlenegyszer szólalt meg; a garbós neve iránt érdeklődött. A garbós nem felelt. Galacsinná gyúrt zsebkendője mögül vészjóslón Gaffneyre meredt.
Gaffney nem tett fel több kérdést.
– Van valakinek valami halvány fogalma arról, hogy mi folyik itt? – kérdezte Laurel szinte könyörögve. – Tíz éve nem nyaraltam, holnap kezdhetném meg a vakációt, erre tessék, ez történik!
Albert véletlenül épp Miss Stevensonra bámult. Amikor az a bizonyos mondat elhangzott, hogy másnap végre – tíz év óta először – átadhatná magát a nyaralás örömeinek, Albert észrevette, hogy a nő hirtelen oldalra pillant, és sűrű pislogásba kezd, mintha csak porszem ment volna a szemébe. Egyre erősödő gyanú villant át az agyán: ez a nő hazudik. Nem tudni, miért, de hazudik. Albert alaposan szemügyre vette, de nem látott rajta semmi különöset – a nő csinos volt, bár szépsége már fakulni kezdett; húszas éveinek utolsó napjait taposta, s viharos gyorsasággal közeledett a középkor nevű valami felé (Albert úgy vélte, hogy harmincévesen az ember visszavonhatatlanul a középkorúak táborába lép), szóval nemsokára a kutya se fogja észrevenni; sótlan lesz és színtelen. Most azonban lángrózsák virítottak arcán. Albertnek sejtelme sem volt, mi rejlik a hazugság mögött, ám észrevette, hogy a nő szinte megszépült, valósággal kivirágzott tőle.
Bizonyára gyakran hazudik, gondolta Albert. Aztán, mielőtt még bárki válaszolhatott volna a nő kérdésére, Brian hangja csendült fel a hangszórón keresztül.
– Hölgyeim és uraim, itt a kapitány beszél.
– Egy lófaszt kapitány! – acsarogta a garbós.
– Kuss legyen! – kiáltott rá Gaffney az oldalfolyosóról. A garbós döbbenten ránézett, és elhallgatott.
– Amint nyilván önök is tudják, felettébb különös helyzetbe kerültünk – folytatta Brian. – Nem szükséges magyarázkodnom, hisz elég, ha körülnéznek, s megértik, mire gondolok.
– Hát én egyáltalán nem értek semmit – morogta Albert.
– Néhány dolgot el kell önöknek mondanom. Sajnos, nem fognak repesni az örömtől, ám minthogy együtt kell szembenéznünk a tényekkel, kíméletlenül őszinte leszek. A földi irányítóközponttal nincs kapcsolat. Körülbelül öt perccel ezelőtt szabad szemmel is látnunk kellett volna Denver fényeit. De nem láttuk. Erre csak egyetlen elfogadható magyarázatot találtam: valaki ott lent elfelejtette befizetni a villanyszámlát. És amíg nem rendelkezünk bővebb információkkal, kérem, senki se keressen más magyarázatot.
Elhallgatott. Laurel Dinah kezét szorongatta. Albert elképedve, halkan elfüttyentette magát. Robert Jenkins, a detektívregények atyja, ölbe tett kezekkel, álmodozva meredt a semmibe.
– Ezek voltak a rossz hírek. Ám hogy valami jót is mondjak: a gépnek kutya baja, elegendő üzemanyaggal rendelkezünk, pilóta vagyok, és ezzel a típussal is tudok repülni. Mi több, landolni is. Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy a biztonságos leszállás mindennél fontosabb. Addig is, kérem, ne csináljanak semmit; ám kérem, higgyék el, le fogunk szállni. Végül azt szeretném még önökkel közölni, hogy úticélunk a maine-beli Bangor városa.
A garbós dühösen felült. – Micsodaaa? – üvöltötte.
– A fedélzeti navigációs eszközök kifogástalanul működnek, ám a rádiós iránykeresőre – vagyis a VOR-ra – már nem mondható el ugyanez. A körülményeket figyelembe véve úgy döntöttem, nem lépünk be a Logan légterébe. Rádión keresztül senkit sem tudtam riasztani, sem a földön, sem a levegőben. A gép rádiós berendezése működik, ám a jelen helyzetben jobb, ha nem hagyatkozunk rá. A bangori Nemzetközi repülőtér számtalan előnnyel rendelkezik: a szárazföld felől közelíthető meg; a tervezett érkezés idején, reggel 8.30-kor a légiforgalom igen csekély, szinte kihalt a légtér; és a BNR, az egykori Dow Katonai Légibázis mondhatja magáénak a keleti part leghosszabb kifutópályáját. Angol és francia barátaink is itt teszik le a Concorde-ot, ha nem jutnak be New Yorkba.
A garbós hangosan felbődült. – Nekem reggel kilenckor fontos értekezletem van a Prudentialben, ezért MEGTILTOM, HOGY ARRA A TETVES MAINE-I REPTÉRRE MENJEN!
Dinah felpattant, s a garbós hangjától megrettenve, arcát Laurel Stevenson mellébe fúrta. Nem sírt – még nem –, ám Laurel érezte, hogy mellkasa hevesen rázkódik.
– HALLOTTA? – bömbölte a garbós. – BOSTONBAN HIHETETLEN NAGY KÖTVÉNYÜGYLETRŐL KELL TÁRGYALNOM, ÉS FELTETT SZÁNDÉKOM, HOGY A TALÁLKOZÓRA PONTOSAN ÉRKEZEM! – Letépte magáról a biztonsági övet, és feltápászkodott. Üres, kifejezéstelen tekintete határozottan megijesztette Laurelt. – ÉRTI, AMIT...
– Kérem! – szólalt meg Laurel. – Kérem, uram, halálra rémíti a kislányt!
A garbós feléje fordult, és az a hátborzongató, sötét szempár rámeredt. – HALÁLRA RÉMISZTEM A KISLÁNYT? EGY ÓCSKA, SZAROS KIS REPTÉRRE MEGYÜNK, VALAHOVA A PICSÁBA, ÉS MAGA CSAK AZÉRT RINYÁL, MERT...
– Üljön le és fogja be a pofáját, különben behúzok egyet! – mondta Gaffney, és felállt. Legalább húsz évvel idősebb volt a garbósnál, ám széles mellkasú, behemót ember. Könyékig feltűrte a piros flaneling ujját, s amikor ökölbe szorította markát, alkarján kötegekbe rándultak az izmok. Úgy festett, mint egy favágó, aki nemrég vonult nyugdíjba.
A garbós felső ajka lefittyedt. Ez az állati vicsorgás megijesztette Laurelt; úgy vélte, a kötött garbós férfinak sejtelme sincs arról, milyen pofát vág. Ő volt az első, akinek megfordult a fejében, hogy ez az ember valószínűleg őrült.
– Egyedül nem fog menni, vén harcos – felelte a kötött garbós.
– Ki mondta, hogy egyedül? – A kopasz férfi szólalt meg, a komfortosztályról. – Én is szívesen bemosok egyet, ha nem fogja be azt a lepcses pofáját.
Albert Kaussner összekaparta minden bátorságát, és megszólalt. – Tőlem is kaphatsz, te farok. – Ahogy kimondta, hihetetlen megkönnyebbülés áradt szét benne. Úgy érezte magát, mint azok a fickók Alamónál, amikor átlépték azt a vonalat, amelyet Travis ezredes húzott a porba.
A garbós körülnézett. Ajka fellibbent, és arcára ismét kiült az a hátborzongató, állati vicsorgás. – Értem. Szóval így vagyunk. Mindenki egy ellen. Szép, nem mondom. – Leült, és gyűlölködve rájuk meredt. – Ha maguknak csak egy csepp fogalmuk is lenne a dél-amerikai kötvénypiacról... – Nem fejezte be a mondatot. A szomszédos ülés karfáján egy papírszalvéta hevert. Kezébe vette, rábámult, s csipkedni kezdte.
– Nézze, én nem ragaszkodom hozzá – mondta Gaffney. – Velem lehet beszélni, nem vagyok az a csökönyös fajta. – Megpróbál bevágódni nála, gondolta Laurel, ám Gaffney hangjába bizalmatlanság, s talán némi harag is vegyült. – Ugyan már, ne szívja úgy mellre! Nézze a dolgok naposabb oldalát! A légitársaság biztos a teljes jegy árát megtéríti magának.
A garbós Don Gaffney felé pillantott, aztán ismét a papírszalvétába feledkezett. Abbahagyta a csipkedést, s most hosszú csíkokat kezdett tépkedni belőle.
– Van itt valaki, aki be tudná kapcsolni a konyhában a sütőt? – érdeklődött a kopasz, mintha mi sem történt volna. – Vacsorázni szeretnék.
Senki sem válaszolt.
– Sejtettem – sóhajtott fel bánatosan. – Ez a specializáció korszaka. Már élni sem érdemes. – E filozófiai kinyilatkoztatás után a kopasz visszavonult a komfortosztályra.
Laurel lepillantott, s észrevette, hogy a sötét szemüveg bohókás, piros műanyag kerete alatt Dinah Bellman arcát könnyek áztatják. Laurel egy időre megfeledkezett saját félelméről, zavarodottságáról, s magához ölelte a kislányt. – Ne sírj, édesem. Az a férfi, tudod, nagyon kiborult. De most már jobban van.
Feltéve, ha ez a megfelelő kifejezés arra, aki magába roskadva ül, és egy papírszalvétát tépdes apró cafatokra, gondolta.
– Úgy félek – suttogta Dinah. – Ez a férfi úgy néz ránk, mintha szörnyetegek lennénk.
– Nem, nem hiszem – felelte Laurel kissé meghökkenve. – Ugyan már, miből gondolod?
– Nem is tudom – mondta Dinah. Kedvelte ezt a nőt attól a perctől fogva, hogy meghallotta a hangját –, mégis, esze ágában sem volt elmondani Laurelnek, hogy egy pillanatig mindannyiukat – magát is beleértve – látta, ahogy a nagyhangú férfira bámulnak. Lelke beleköltözött a nagyhangú férfiba – akit Mr. Toomsnak, Mr. Tunneynak vagy ilyesminek hívtak –, s ez a férfi bizony úgy nézett rájuk, mintha egy csapat önző, gonosz démonnal állna szemben.
Ha ezt Miss Lee meghallaná, biztos azt hinné, hogy elment az esze. És akkor ez a nő, akivel Dinah csak most ismerkedett meg, miért vélekedne másképp?
Így inkább nem szólt semmit.
Laurel megcsókolta a kislány arcát. Ajka alatt szinte lángolt a bőr. – Ne félj, édesem. Nincs semmi baj, hisz repülünk, nem érzed? És néhány óra múlva szépen leszállunk valahol.
– Akkor jó. De Vicky néni? Hol van Vicky néni?
– Nem tudom, szívem – sóhajtott Laurel. – Bárcsak tudnám.
Dinah előtt ismét felrémlettek azok a kegyetlen, gonosz tekintetek, melyeket az üvöltő férfi látott. Azon gondolkodott, hogy belőle vajon mit lát: egy akaratos, önző kis majmot, akinek hatalmas, sötét pápaszem ül az orrán. Ettől aztán végképp elkeseredett, s elcsukló hangon felzokogott – oly keservesen sírt, hogy Laurel szíve majd megszakadt. Tanácstalanul magához szorította a kislányt, aztán eleredtek a könnyei. Vagy öt percig egymáshoz simulva sírdogáltak, aztán Dinah lassan lecsillapodott. Laurel az Albert vagy Alvin nevezetű vékony fiúra pislantott, s észrevette, hogy a fiú szemei is könnyben úsznak. Albert, mint akit rajtakaptak, hirtelen a kezére bámult.
Dinah még egy utolsót felhüppögött, aztán állát Laurel mellére támasztotta. – A sírás nem segít, igaz?
– Hát, nem sokat – bólintott Laurel. – Miért nem próbálsz meg aludni, Dinah?
Dinah torkából mély, keserves sóhajtás tört fel. – Mert úgysem tudnék. Egész eddig aludtam.
Akkor meséld el, mit álmodtál, gondolta Laurel. És ötszáz mérföldes sebességgel, harminchatezer láb magasan, a 29-es járat folytatta útját Amerika szívébe, a sötétségbe.

 

 

HARMADIK FEJEZET

A deduktív módszer
Balesetek és statisztikák
Spekulativ lehetőségek
Nyomás az árkokban
Bethany problémája
A leszállás megkezdődik

 

1

– Az a kislány úgy egy órája elég érdekes dolgot mondott – szólalt meg Robert Jenkins hirtelen.
Az említett kislány, aki korábban ez irányú kétségeinek adott hangot, közben ismét elaludt. Albert Kaussnert is elnyomta a buzgóság, s most talán épp a legendás Tombstone utcáin csatangolt. Ölében a hegedűtok hevert, melyet a csomagtartóból vett le.
– He? – riadt fel álmából, és felegyenesedett.
– Elnézést – mondta Jenkins. – Felébresztettem?
– Á, dehogy – felelte Albert. – Végig ébren voltam. – S bizonyítékképp tágra nyílt, véreres szemmel Jenkinsre meredt. Sötét, mély árkok táskásodtak szemei alatt. Úgy néz ki, mint egy riadt mosómedve – gondolta Jenkins –, akit épp kukázás közben zavartak meg.
– Szóval, mit mondott a kislány?
– Azt magyarázta Miss Stevensonnak, hogy úgysem tudna aludni, mert egész addig aludt.
Albert Dinah-ra pislantott. – De hát most is húzza a lóbőrt.
– Persze, én is látom, édes fiam, de most nem erről van szó. Egyáltalán nem erről.
Albert fontolóra vette, hogy közli Mr. Jenkinsszel, hogy Ász Kaussner, a Nyugat leggyorsabb zsidója, az alamói csata egyetlen texasi túlélője nemigen csípi, ha „édes fiam”-nak szólítják, aztán meggondolta magát... egyelőre nem szívja mellre. – Szóval akkor miről is van szó?
– Én is aludtam. Még azelőtt bedobtam a szunyát, hogy a kapitány – mármint az igazi – lekapcsolta volna a TILOS A DOHÁNYZÁS lámpát. Engem útközben mindig elnyom az álom. Vonaton, buszon, repülőn – akárhol; amint beindítják a motort, én menten elalszom. És te, édes fiam?
– Mi van velem?
– Te is elaludtál? Aludtál, nem?
– Hát, igen.
– Szóval mi mindannyian aludtunk. Azok tűntek el, akik ébren voltak.
Albert gondolkodóba esett. – Nos... végül is lehet.
– De hát ez hülyeség – mondta Jenkins szinte derűsen. – Én detektívregényeket írok. A dedukció a kenyerem, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem. Nem az lenne a logikus, hogy ha valaki, aki ébren volt, miközben a többiek szőrén-szálán eltűntek, velőtrázó üvöltésbe kezdett volna? És erre azért felébredtünk volna.
– Hát, lehet – morfondírozott Albert. – Persze azért nem mindenki. Azt a pasast ott hátul még egy légoltalmi sziréna sem verné fel.
– Rendben van, ez az észrevétel teljesen helyénvaló. De senki sem üvöltött, igaz? És senki sem tudná megmagyarázni, hogy mi történt. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy kizárólag ébren lévő utasok tűntek el. No és persze a legénység.
– Aha. Lehet, hogy igaza van.
– Valami nyugtalanít téged, édes fiam. Kedves, ám felettébb aggodalmas tekinteted azt súgja, valami nem tetszik neked. Megkérdezhetem, hogy micsoda? Netán félreértelmeztem valamit? – Jenkins kétkedve nézte a fiút, ám előzékenyen elhallgatott; anyja udvariasságra nevelte.
– Nem is tudom – felelte Albert őszintén. – Hányan vagyunk? Tizenegyen?
– Igen. Ha azt a pasast is beleszámoljuk, aki ott hátul kómázik, pontosan tizenegyen.
– De ha magának igaza van, nem vagyunk egy kicsit kevesen?
– Hogyhogy?
Ám Albert elnémult; hirtelen egy gyermekkori kép villant eszébe. A családi fészket a teológia ódon felhője lepte be, noha szülei nem voltak ortodoxok – igaz, agnosztikusok sem. Bátyjával együtt úgy nevelték, hogy megismerjék a legfontosabb étkezési hagyományokat (vagy törvényeket, ha úgy jobban tetszik), megtartották a bár micvót, elmagyarázták, honnan származnak, s hogy e származás mit is jelent valójában. S a gyermekkori bibliai mesék közül Albert élénken emlékezett arra a történetre, amikor Isten öldöklő angyala bosszúból pusztító dögvészt bocsátott a fáraóra.
Lelki szemei előtt ez az öldöklő angyal Egyiptom földje helyett most a 29-es járatra ereszkedett; s szörnyű keblére ölelte az utasokat... nem azért, mert nem festették be a keresztfát (vagy az ülés támláját) a bárány vérével, hanem mert...
Hanem? Hanem miért?
Választ azonban nem talált, s rémülten összerezzent. Már sajnálta, hogy ez a szörnyű, régi história az eszébe jutott. Tűnj a pokolba, gondolta. Csakhogy egyáltalán nem találta viccesnek.
– Albert! – csendült fel Jenkins hangja valahonnan a semmiből. – Nincs semmi baj, Albert?
– Nincs, nincs. Csak elgondolkodtam. – Megköszörülte a torkát. – Ha az összes alvó utast… izé... meghagyták volna, akkor legalább hatvan embernek kéne lennie. Vagy még többnek. Azért ez mégiscsak egy vörös szemű.
– Édes fiam, repültél már valaha...
– Nem hívna inkább Albertnek, Mr. Jenkins? Ez a nevem ugyanis.
Jenkins megveregette Albert vállát. – Kérem, bocsásson meg. Szörnyen sajnálom. Igazán nem akartam lekezelően bánni magával. Csak, tudja, ideges vagyok, és ha ideges vagyok, hajlamos vagyok valamiféle menedéket keresni; mint a teknősbékák, én is behúzom a fejem a páncélba. Az én páncélom a regény, a fikció. Azt hiszem, Philco Vance-nek képzeltem magam. Philco Vance egy nyomozó – valóságos agytröszt –, aki a néhai S. S. Van Dine tollából kelt életre. Feltételezem, sose olvasta egyetlen regényét sem. Manapság nemigen ismerik, ami bizony elég szomorú. Mindenestre elnézését kérem.
– Nem történt semmi – válaszolta Albert feszengve.
– Mostantól kezdve csakis Albertnek fogom szólítani – ígérgette Jenkins. – Szóval épp azt akartam kérdezni, hogy utazott-e már valaha vörös szeművel.
– Nem. Tulajdonképpen még soha nem repültem át a másik partra.
– Nos, én igen. Nem is egyszer. Néha bizony előfordult, hogy szokásommal ellentétben egy darabig ébren voltam. Ez még akkoriban volt, amikor fiatal voltam... a gépek meg zajosabbak. Nyilván azonnal rájön, milyen vénségesen öreg vagyok, ha elárulom, hogy első transzkontinentális utamat egy propelleres TWA-n tettem meg, amely kétszer is leszállt... tankolni. Tapasztalataim szerint egy ilyen út első órájában csak igen kevés embert nyom el az álom; aztán hirtelen szinte mindenki elalszik. Az első órában azonban az emberek bámészkodnak, a tájban gyönyörködnek, házastársukkal vagy a szomszédjukkal fecserésznek, felhörpintenek egy-két italt...
– Vagyis lazítani próbálnak – okoskodott Albert. Mr. Jenkins szavai teljesen logikusnak tűntek, noha maga Albert még véletlenül sem próbált meg lazítani; olyannyira izgatta az utazás és az eljövendő kalandok, hogy már napok óta a szemét sem bírta lehunyni. És persze amint a gép a levegőbe emelkedett, Albert úgy elaludt, mintha fejbe kólintották volna.
– Igen, az emberek kényelmesen befészkelik magukat – bólogatott Jenkins. – Észrevette, hogy az italoskocsi a pilótafülke előtt áll, édes fi... Albert?
– Igen, láttam – felelte Albert.
Jenkins szemei felragyogtak. – Igen, igen – az ember vagy látja, vagy átbukfencezik rajta. De nem vett észre valamit rajta?
– Azt hiszem, nem... miért, maga látott valamit?
– Tudja, Albert, a szem csak néz, az agy azonban lát is. A képzett, deduktív elme látni is képes. Én ugyan nem vagyok Sherlock Holmes, de azt észrevettem, hogy a kocsit elővették – a felszállás előtt italt szolgáltak fel; s aztán a piszkos poharakat az alsó polcra rakták. Ebből pedig a következő feltételezésekre jutottam: a gép gond nélkül, menetrendszerűen felszállt, s felkészült, hogy felvegye a repülési magasságot – az automata pilóta szerencsére működött. Aztán a kapitány kikapcsolta a biztonsági öv használatát előíró lámpát. Ez – amennyiben helyesen gondolkodom – a felszállás után körülbelül harminc perccel történt, helyi idő szerint délelőtt tízkor. Amikor a biztonsági öv felirat kialudt, a légikísérők felálltak, és körülbelül huszonnégyezer láb magasan elkezdték az italokat előkészíteni vagy százötven utasnak. A pilóta eközben az automata vezérlésbe táplálta az adatokat: harminchatezer láb magasan, kelet felé, ilyen és ilyen szögben kell haladni. Néhány utas – pontosan tizenegy fő – elaludt. Néhányan talán elbóbiskoltak (sajnos ez kevés volt ahhoz, hogy megmenekülhessenek), a többiek azonban még ébren voltak.
– És megpróbálták kényelmesen befészkelni magukat – mondta Albert.
– Pontosan! Megpróbálták kényelmesen befészkelni magukat! – Jenkins rövid, ám hatásos szünetet tartott, majd drámai hangon hozzátette: – És ekkor következett be!
– De micsoda, Mr. Jenkins? – kérdezte Albert. – Magának van róla valami fogalma?
Jenkins hosszasan hallgatott, s amikor ismét megszólalt, jókedvnek már nyoma sem volt a hangjában. Albert hirtelen rádöbbent, hogy a kissé hatásvadász külső mégiscsak riadt embert takar. Ám valahogy mégsem bánta: a foszlott dzsekis, idős krimiszerző ettől valahogy életszerűbbnek hatott.
– A bezárt szoba rejtélyes története a dedukció magasiskolája – mondta Jenkins. – Magam is írtam néhány ilyen históriát – őszintén szólva nem is keveset –, ám álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer személyesen is belekeveredek.
Albert a férfira bámult; erre aztán nem tudott mit felelni. Azon kapta magát, hogy A pöttyös szalag című Sherlock Holmes-regény jár a fejében. Ebben a történetben egy mérges kígyó siklott be a híres bezárt szobába – a szellőzőcsatornán keresztül. A halhatatlan Sherlock akár félálomban is képes volt egy ilyesfajta rejtélyt megfejteni.
Igen ám, de ha a 29-es járat csomagtartói mérges kígyók százait – mit százait, ezreit – rejtették volna, hova lettek a testek? Hova lettek a testek? Albertet ismét rettegés kerítette hatalmába; a jeges félelem lassan átjárta zsigereit. A rettegett pisztolyhős, Ász Kaussner életében először olajra lépett.
– Ha csak a gépről lenne szó – folytatta Jenkins halkan –, arra éppenséggel volna egy elméletem; miért ne lenne, hisz az elmúlt huszon-egynéhány évben végül is ezzel kerestem a kenyerem. Nos, meghallgatná ezt az elméletet?
– Aha – felelte Albert.
– No, lássuk csak. Tételezzük fel, hogy egy titokzatos kormányszervezet, például a Cég, kísérleteket akar végrehajtani – és mi vagyunk a kísérleti nyulak. A kísérlettel azt kívánják vizsgálni, hogy a jelen körülmények között miféle mentális és emocionális stressz éri az átlag amerikait. Ezért a kutatást végző tudósok a gép oxigénkészletébe valamilyen szagtalan, kábító anyagot juttatnak...
– Léteznek ilyen anyagok? – kérdezte Albert bámultan.
– Hát persze hogy léteznek – válaszolta Jenkins. – A diazaline például ilyen. De akár a methoprominolt is említhetném. Sose felejtem el, hogy azok az olvasók, akik „komoly elméknek” tartották magukat, egyszerűen kiröhögték Sax Rohmer Fu Manchu-történeteit. Mondván, hogy nyálas, vacak kis melodrámák. – Jenkins a fejét csóválta. – Ma, hála a biológiai kutatásoknak, no meg az ábécé bűvöletében élő, paranoid szervezeteknek – lásd CIA vagy DIA –, olyan világban élünk, amely Sax Rohmer leglidércesebb regényeit idézi. A diazaline – ami tulajdonképpen ideggáz – lenne a legalkalmasabb. Nagyon gyorsan hat. Ha a levegőbe kerül, mindenki elalszik, csak a pilóta nem, hiszen ő a maszkon keresztül fertőzetlen levegőt szív.
– De – vágott közbe Albert.
Jenkins elmosolyodott, és felemelte a kezét. – Tudom, mit akar mondani, Albert, de mindjárt elmagyarázom. Megengedi?
Albert bólintott.
– A pilóta leteszi a gépet – mondjuk egy titkos nevadai bázison. Aztán Androméda Törzs feliratú, fehér overallba öltözött sötét alakok leszedik a gépről azokat, akik a gáz kibocsátásának pillanatában ébren voltak – még a légikísérőket is. Az alvó utasok pedig – mint maga meg én, fiatal barátom –, alszanak tovább, csak egy kicsit mélyebben. Aztán a pilóta ismét a megfelelő magasságba emelkedik a 29-essel, és folytatja az utat. Bekapcsolja az automata vezérlést. A Sziklás-hegységhez érve a gáz hatása elillan. A diazaline úgynevezett tiszta szer, amelynek nincs érzékelhető utóhatása. Vagyis semmi hányinger, semmi fejfájás. A pilóta az intercomján meghallja, hogy a vak kislány a nagynénjéért kiált. Tudja, hogy erre felébredhetnek a többiek. Vagyis a kísérlet mindjárt megkezdődik. Ezért feláll és elhagyja a pilótafülkét; az ajtót pedig bezárja.
– De hát hogy zárhatná be? Kívül nincs is kilincs.
Jenkins ellentmondást nem tűrően a levegőbe suhintott. – A világ legeggyszerűbb dolga, Albert. Ragasztószalagot használ, azt rántja meg. Ha az ajtó becsapódik, a zár bekattan.
Hódolatteljes mosoly terült el Albert arcán – aztán a mosoly hirtelen lehervadt. – Ebben az esetben a pilóta köztünk van – mondta.
– Igen is meg nem is. Az én elméletem szerint arról a bizonyos pilótáról van szó, Albert. Arról a pilótáról, aki véletlenül épp a gépen utazott, állítólag Bostonba. És ez a pilóta az első osztályon ült, alig harminclábnyira a pilótafülkétől, amikor az az istenverte dolog bekövetkezett.
– Engle kapitány – suttogta Albert elborzadva.
Jenkins hangja kedvesen, ám kissé önelégülten csendült fel, mint annak a geometriaprofesszornak, aki épp a „még bizonyítandó” megjegyzést firkantotta egy különösen nehéz tétel bizonyítása alá. – Engle kapitány – mondta bólogatva.
Egyikük sem vette észre, hogy a garbós csillogó, izgatott szemmel nézi őket. Aztán a garbós az előtte levő ülés zsebéből előhúzott egy prospektust, letépte a borítót, s lassan miszlikre szaggatta. A papírfoszlányok libegve szálltak a földre, s összetalálkoztak a szalvéta maradványaival a garbós barna mokaszinja mellett.
A garbós férfi szája hangtalanul mozgott.

 

2

Ha Albert ismerte volna az Újtestamentumot, most megértette volna, hogy mit érzett Saul, az első keresztények legbuzgóbb üldözője, amikor a damaszkuszi úton lehullott szeméről a hályog. Lelkes rajongással bámult Robert Jenkinsre; agya hirtelen kitisztult, s már szemernyi álmosságot sem érzett.
Hát persze, ha az ember belegondol – vagy ha legalábbis valaki elvégzi helyette ezt a műveletet, mint például Mr. Jenkins, aki, foszlott dzseki ide vagy oda, mégiscsak igazán nagy koponya –, nos, akkor ez annyira nyilvánvaló, hogy szinte ordít. Az American Pride 29-es járatának szinte minden utasa és a teljes legénysége eltűnt a Mojave sivatag és a Nagy Vízválasztó között... ám az egyik túlélő – minő csoda! – történetesen épp egy másik American Pride-os pilóta, aki, saját szavaival élve, „ezzel a típussal is tud repülni, mi több: landolni is”.
Jenkins figyelmesen nézte Albertet, aztán elmosolyodott. Ám jókedvnek nyoma sem volt e mosolyban. – Tetszetős elmélet – mondta –, nem igaz?
– Amint leszállunk, elkapjuk – mondta Albert és lázasan a fejéhez kapott. – Maga, én, Mr. Gaffney meg az az angol pasas. Kemény fickónak látszik. De... mi van akkor, ha az angol is benne van? Lehet, hogy ő Engle kapitány... izé... testőre. Arra az esetre, ha valaki kitalálná, hogy miben sántikálnak. Mint ahogy maga is kitalálta.
Jenkins már épp válaszra nyitotta száját, de Albert gyorsan közbevágott.
– Mindkettőt ártalmatlanná kell tennünk. Akárhogy.
Szikár mosoly ült ki arcára – most Ász Kaussner mosolygott Jenkinsre. Ez a mosoly laza volt, hűvös és vészjósló. Olyan ember mosolya, aki tudja, hogy még a villámnál is gyorsabb. – Lehet, hogy nem vagyok egy észkombájn, Mr. Jenkins, de nem leszek kísérleti patkány.
– Csak hát, kamu az egész – mondta Jenkins szelíden.
Albert szempillái megrebbentek. – Micsoda?
– Az elmélet, amit épp az imént vázoltam fel önnek. Kamu az egész.
– De... de azt mondta...
– Azt mondtam, hogy ha csak a gépről lenne szó, arra volna egy elméletem. Elő is adtam. Jó kis elmélet volt. Ha megírnám, az ügynököm ráharapna; biztos, hogy eladná. Sajnos azonban nem csak a gépről van szó. Denver valószínűleg itt van valahol, de a fények nem látszanak. Az órámon végig figyelemmel kísértem az utat, s higgye el, nem csak Denverről van szó. Sem Omaha, sem Des Moines nem látszik – sötét van lent, fiam. Sehol semmi fény. Se farmok, se gabonatárolók, se kikötők nem látszanak, még csak egyetlen útbekötés sem világít. Pedig azok éjjel igencsak jól látszanak, nagyon is jól; azok az erős lámpák akár hat mérföld magasságból is szemet szúrnak. Teljes sötétség borít el mindent. Azt elképzelhetőnek tartom, hogy egy gátlástalan kormányszervezet drogokat nyom belénk, hogy a szer hatását tanulmányozhassa. Elméletileg legalábbis igen. Azt azonban már nem, hogy akár maga a Cég képes lett volna rávenni mindazokat, akik a mi légifolyosónk alatt vannak, hogy kikapcsolják a világítást – pusztán azért, hogy azt higgyük, teljesen egyedül vagyunk.
– Hát... lehet, hogy az egész egy nagy átverés – mondta Albert bátortalanul. – Lehet, hogy még mindig a földön vagyunk, és amit az ablakon túl látunk, az, hogy is mondjam, oda van vetítve. Egyszer láttam ilyet filmen.
Jenkins sajnálkozón csóválta a fejét. – Biztos nagyon érdekes film volt, de nem hinném, hogy a valóságban ezt meg lehetne csinálni. Csak akkor, ha az a bizonyos képzeletbeli titkos ügynökség kifejlesztett egy ultraszéles vásznú, háromdimenziós képernyőt; különben nem. Akármi is folyik itt, az nemcsak a gépen történik, és ez az a pont, Albert, amikor a dedukció csődöt mond.
– És a pilóta? – kiáltott fel Albert hevesen. – És az semmi, hogy az az ember egészen véletlenül, pontosan a megfelelő pillanatban, épp ide csöppent?
– Szereti maga a baseballt, Albert?
– Mi? Nem. Bár néhanapján megnézem a Dodgerst a tévében.
– Nos, akkor hadd avassam be a legelképesztőbb statisztikába, melyet egy olyan meccsről készítettek, melyben csak úgy hemzsegnek a számok. 1957-ben Ted Williams egymás után tizenhatszor ütötte a labdát az alappontra. Ez hat egymást követő meccsen történt. 1941-ben Joe DiMaggio egymás után ötvenhatszor ütötte meg a labdát, ám annak a valószínűsége, amit ő tett, messze elmarad DiMaggio rekordjáé mögött, amit úgy egy a kétmilliárdhoz tettek. A baseballrajongók szerint DiMaggio sorozata utolérhetetlen. Én ezzel nem értek egyet. De le merném fogadni, hogy Williams tizenhatos szériáját ezer év múlva sem fogják túlszárnyalni – ha még lesz egyáltalán baseball akkor.
– És ezzel mit akar mondani?
– Azt, hogy Engle kapitány jelenléte a puszta véletlen műve, akárcsak Ted Williams tizenhat egymás utáni ütése. És a jelen körülményeket figyelembe véve azt kell mondanom, hogy igencsak szerencsés véletlenről van szó. Ha az élet krimihez lenne hasonló, ahol ellentmondásnak, véletlen egybeeséseknek nincs helye, akkor, Albert, sokkal egyszerűbb dolgunk lenne. Azonban rá kellett jönnöm, hogy az életben a véletlen szabály, nem pedig kivétel.
– Akkor most mégis mi történik?
Jenkins nyugtalanul felsóhajtott. – Ne tőlem kérdezze, én sajnos nem tudom a választ. Kár, hogy Larry Niven vagy John Varley nincs a fedélzeten.
– Azok meg kicsodák?
– Sci-fi írók – válaszolta Jenkins.

 

3

– Maga nem szokott sci-fit olvasni, igaz? – kérdezte Nick Hopewell hirtelen. Brian megfordult, és a férfira nézett. Nick a navigátor székében üldögélt némán, azóta, hogy Brian átvette a 29-es irányítását – úgy jó két órával azelőtt. Szótlanul figyelt, miközben Brian azzal próbálkozott, hogy elérjen valakit – mindegy, hogy kit – a földön vagy a levegőben.
– Gyerekkoromban egyszerűen megőrültem érte – felelte Brian. – És maga?
Nick elmosolyodott. – Úgy tizennyolc éves koromig azt hittem, hogy a Szentháromságot Robert Heinlein, John Christopher és John Wyndham alkotja. Ücsörgés közben ezek a régi történetek jártak a fejemben, cimbora. Furcsa dolgok jutottak eszembe; időutazás, űrrepülés, ellenséges idegenek meg ilyesmik.
Brian bólintott. Kicsit megkönnyebbült; jó volt tudni, hogy nem ő az egyetlen, akinek hajmeresztő gondolatai támadnak.
– Ugye semmi esélyünk, hogy megtudjuk, maradt-e odalent valami?
– Semmi – felelte Brian. – Semmi esélyünk.
Illinois-hoz érve jóval a repülő alatt alacsonyan úszó felhők takarták el a sötét földtömeget. Brian biztosra vette, hogy az még mindig a föld – a Sziklás-hegység még harminchatezer láb magasból is megnyugtatóan ismerősnek tűnt –, ám azon túl már semmiben sem lehetett bizonyos. És lehet, hogy ez a felhőzet egész úton nem szakad fel, s Bangorig kitart. Minthogy a légiirányítással nem tudta felvenni a kapcsolatot, fogalma sem volt, mire számíthat. Gondolatban eljátszadozott néhány lehetséges verzióval, és a legszörnyűbb az volt, hogy a felhőtakaróból kibukkanva azt látja, hogy az élet minden nyoma – beleértve a repülőteret is, ahol landolni szeretett volna-egyszerűen eltűnt. És akkor hova teszi le ezt a gépmadarat?
– Mindig is a várakozást találtam a legnehezebb dolognak – mondta Nick.
Mihez képest?, töprengett Brian, ám aztán mégsem szólalt meg.
– Mi lenne, ha esetleg lemennénk úgy ötezer lábra? – javasolta Nick váratlanul. – Körülnézhetnénk. Ha észrevennénk egy-két kisebb települést vagy autópályát, attól talán megnyugodnánk egy kicsit.
Már Brian agyában is megfordult a gondolat. Sóváran fontolgatta az esélyeket. – Igazán csábító javaslat – szólalt meg aztán –, ám sajnos nem tehetem meg.
– Miért nem?
– Mert először az utasokra kell gondolnom, Nick. Valószínűleg pánikba esnének, hiába magyaráznám el, miért van erre szükség. Elsősorban nagyhangú barátunkra gondolok, akinek a Prudentialben van halaszthatatlan értekezlete. Tudja, akinek megtekerte az orrát.
– Azt a pasast elintézem – felelte Nick. – És bárki mást, aki arénázik.
– Persze, tudom, hogy megtenné – mondta Brian –, de nem kell az embereket fölöslegesen megijeszteni. Menet közben meglátjuk, mit tehetünk. Hisz nem maradhatunk a levegőben a végtelenségig.
– Szent igaz, cimbora – mondta Nick szárazon.
– Ha biztosra vehetném, hogy négy-ötezer lábnyira lemehetünk a felhők alá, tulajdonképpen nem lenne akadálya, ám minthogy a légiirányítás nem válaszol, és más gépek sem jeleznek, nem kockáztathatok. Még azt sem tudom, hogy egyáltalán milyen idő van odalent, egyebekről nem is beszélve. Nevessen ki, ha akar...
– Nem nevetek, cimbora. Eszem ágában sincs nevetni. Higgye el.
– És mi van akkor, ha tényleg átmentünk valami időrésen; mint azokban a scfi-fi regényekben? Mi van akkor, ha a felhőket leküzdve leszállunk valami istenverte tanyán, aztán, mielőtt még ciklon tépne szét, vagy ropogósra sülnénk egy elektromos viharban, farkasszemet nézhetnénk egy legelésző brontoszaurusz-csordával?
– Maga szerint ez komolyan előfordulhat? – kérdezte Nick. Brian figyelmesen nézte; azon gondolkodott, vajon a férfi gúnyolódik-e. Talán nem, de hát az isten tudja. Hisz ki ne ismerné a híres, száraz angol humort?
Brian belefogott, hogy elmeséljen egy epizódot a Szürkületi zóná-ból, amiben valami hasonló eset történt, aztán rájött, hogy szavainak nem sok hitele van. – Persze csekély a valószínűsége, de értse meg: fogalmunk sincs, mivel kell szembenéznünk. Akár egy vadonatúj hegynek is nekicsapódhatunk, ott, ahol egész eddig New York állam északi része volt. Összeütközhetünk egy másik géppel. A fenébe is – akár egy rakétába is belefuthatunk. Végül is, ha ez tényleg valami időrés, akárhol lehetnünk – a múltban vagy épp a jövőben.
Nick kikémlelt az ablakon. – Az égboltot elnézve itt ugyan semmi nem változott.
– Itt fent biztos nem. De ki tudja, mi van odalent? És ha egy pilóta nincs tisztában a helyzettel, akkor nem kockáztat. Ha a felhőzet nem oszlik fel, nem szállok le Bangorban. Elmegyünk az Atlanti-óceánig, és visszafelé szépen lemászunk a felhő alá. Jobbak az esélyeink, ha a víz fölött kezdjük meg a leszállást.
– Szóval akkor most folytatjuk az utat.
– Igen.
– És várakozunk.
– Igen.
Nick felsóhajtott. – Hát, maga a kapitány.
Brian elmosolyodott. – Harmadszor is igen.

 

4

A Csendes-óceán és az Indiai-óceán fenekén húzódó mélytengeri árkokban olyan halak élnek, melyek úgy élik le életüket, hogy sose látják meg a napvilágot. Ezek a meseszerű lények úgy cirkálnak a mélyben, mint fénylő fantombuborékok, melyek csak úgy ontják magukból a ragyogást. E kecses, törékeny teremtmények azonban a biológia csodái: szervezetük fittyet hány arra az iszonyú nyomásra, amely az embert egy másodperc alatt palacsintává lapítaná. Ám ez a rettentő ellenállóerő egyben a végzetük is. Önnön testük rabjaként az örök mélység foglyai. Ha elfogják őket, egyszerűen szétpukkadnak, mielőtt elérnék a napfényt, a felszínt. Nem a külső nyomás, hanem annak hiánya a vesztük.
Craig Toomy a sötétség mélyén nőtt fel, s rettentő nyomás tömlöcében élte életét. Apja, a Bank of America egyik vezetője gyakran volt távol, amolyan buzgómócsing módjára végezte a munkáját. Ugyanolyan könyörtelenül és ellentmondást nem tűrően hajszolta egyetlen gyermekét, mint saját magát. Esti meséi halálra rémisztették a gyermek Craiget. Nem is csoda, hisz Roger Toomy épp ezt az érzést akarta Craigbe plántálni. Ezek a mesék leggyakrabban szörnyűséges lényekről, a langolierekről szóltak.
A langolierek feladata, legfőbb küldetése az volt (Roger Toomy hitvallása szerint ugyanis mindenkire súlyos feladat hárul, mindenkinek vannak kötelességei), hogy bekebelezzék a lusta, semmirekellő gyerekeket. Craig hétéves korára maga is ugyanolyan lelkes buzgómócsing lett, mint apuci. Szentül eltökélte: a langolierek őt sosem fogják elkapni.
Ötösnél gyengébb jeggyel szinte haza sem állíthatott. Egy ötös alá esetén apja a sárga földig lehordta, utolsó trógernak nevezte, aki még szemetesnek se jó; négyes esetén pedig szigorú büntetést, általában egyheti szobafogságot kapott. Ilyenkor csak az iskolai órák és az étkezések idejére hagyhatta el a szobáját. Engesztelő, jó magaviseletre így egyszerűen nem jutott idő. Ugyanakkor ha kiemelkedő teljesítményt ért el – például amikor megnyerte az iskolai tízpróbát –, semmiféle dicséretben nem részesült. Amikor Craig megmutatta apjának az érmet, mellyel a jeles eredményért – az egész iskola előtt – jutalmazták, apja csak rápillantott, morgott valamit, aztán ismét az újságjába mélyedt. Craig kilencéves volt, amikor apját egy infarktus elvitte, s ő alig érzett mást, mint megkönnyebbülést.
Anyja alkoholista volt, s csak azért nem itta el az eszét korábban, mert rettegett attól a férfitól, akihez feleségül ment. És amikor Roger Toomy beadta a kulcsot, s többé már nem vagdoshatta a földhöz az eldugott üvegeket, nem pofozhatta fel, s nem üvöltözhetett vele, hogy az ég szerelmére, szedje össze magát; nos, akkor Catherine Toomy előtt új nap virradt fel. Hol túlcsorduló szeretettel ölelte keblére fiát, hol pedig undorodva ellökte magától; attól függően, mennyi gin csordogált az ereiben. Gyakran furcsán, különösen viselkedett. Amikor Craig tízéves lett, egy szál gyufát tett a fiú lábujjai közé, meggyújtotta, s rázendített a „Happy Birthday To You”-ra, miközben a láng már majdnem az eleven húst nyaldosta. Ráförmedt a gyerekre, hogy ha megpróbálja elfújni vagy elpöccinteni a gyufát, azonnal az ÁRVAHÁZ-ba viszi. Az árvaház igen gyakori fenyegetés volt, amikor Catherine Toomy beszeszelt. – Így is, úgy is ott a helyed – mondta, amikor meggyújtotta a gyufát, amely úgy meredezett a zokogó fiú lábujjai között, mint valami ványadt kis születésnapi gyertya. – Ugyanolyan vagy, mint az apád. Gőze sem volt, hogy mi a móka, és te sem vagy valami vicces ember. Unalmas vagy, Craiggy bébi. – Azzal abbahagyta a kántálást, és elfújta a gyufát, mielőtt még Craig lábujjai megperzselődtek volna, ám Craig agyába egy életre belevésődött az üszkösödő, zsugorodásnak indult gyufaszál sárgás lángjának látványa, s az egyre növekvő forróság, miközben anyja részeg, fülrepesztő hangon a „Happy birthday, édes Craiggy bébi, happy birthday to yoooou”-t búgta a fülébe.
Nyomás.
Nyomás a sötétség mélyén.
Craig Toomy továbbra is jeleseket hozott haza, s legtöbb idejét a szobájában töltötte. A hely, mely egykoron börtöne volt, most legfőbb menedéke lett. Leginkább tanulással töltötte az időt, de néha – amikor a dolgok rosszul mentek, s úgy érezte magát, mint akit a falhoz szegeztek – füzetéből egymás után tépte ki a lapokat, s vékony csíkokra szaggatta őket. Lába körül papírfecnik örvénylettek, miközben szeme a semmibe révedt. Ám ezek az üres pillanatok nem voltak gyakoriak. Akkor még nem.
Érettségi után az iskolában ő mondhatta a búcsúbeszédet. Anyja nem jött el. Részeg volt. Az UCLA Kereskedelmi és Számviteli Főiskoláját az évfolyam kilencedik legeredményesebb hallgatójaként fejezte be. Anyja nem jött el a diplomaosztóra. Akkor már halott volt. Szíve mélyén, melyben sötétség honolt, Craig tudta, hogy a langolierek végül eljöttek anyjáért.
Craig a kaliforniai Desert Sun Banking Corporationnél helyezkedett el gyakornokként. Remekül helytállt, de hát ezen nincs mit csodálkozni; elvégre Craig Toomyt – aki a mélységben uralkodó nyomás alatt buja virágzásnak indult – arra nevelték, hogy mindig maximális teljesítményt nyújtson. És néhanapján, amikor munkájában valami aprócska kudarc érte (azokban az időkben, röpke öt évvel korábban még minden kudarc aprócskának bizonyult), hazatért weswoodi otthonába – amely alig félmérföldnyire volt attól a lakástól, ahova válását követően Brian Engle költözött –, és órák hosszat papírfecniket tépkedett. Ezek a papírtépkedős időszakok egyre gyakoribbá váltak.
Az öt év alatt Craig olyan gyorsan száguldott a szamárlétrán, mint a műnyúl nyomában loholó agár. Pletykák kaptak lábra; jól értesült körök tudni vélték, hogy a Desert Sun negyvenéves dicső történetében ő lesz a legfiatalabb alelnök. Azonban vannak bizonyos halak, amelyek feljebb már nem emelkedhetnek: ha önnön tűrőképességük határát áthágják, egyszerűen szétpukkadnak.
Nyolc hónappal azelőtt Craig Toomyt életében először megbízták egy nagyszabású akció irányításával – mintha mestervizsgát tenne a vállalatnál. A tervezetet a kötvényosztály készítette. Craig a kötvényekre – külföldi kötvényekre és a bóvlikötvényekre (gyakran e két elnevezés egyazon papírt takart) – specializálta magát. A tervezet meghatározott számú, meglehetősen kétes dél-amerikai kötvény – az efféléket olykor behajthatatlan követelésű kötvényeknek nevezték – vásárlását javasolta meghatározott ütemterv szerint. Az ilyen vételek mögött elég egyértelmű elgondolás rejlett; a lehető legalacsonyabb biztosítási érték mellett a kötvényforgalom alatt minél nagyobb adómentességi időszakot kell kiharcolni, hogy az akció nyereséges legyen (Uncle Sam valósággal kezét-lábát törte igyekezetében, nehogy a teljes dél-amerikai adósságállomány kártyavárként omoljon össze). Szóval az akciót nagyon körültekintően kellett végezni.
Craig Toomy hajmeresztő ötlettel állt elő, melynek hallatán többen összevonták a szemöldöküket. Elképzelése szerint argentin kötvényeket kellett vásárolni, melyekről mindenki azt hitte, hogy fabatkát sem érnek. Craig hosszasan, nagy lelkesedéssel érvelt; adatokat, számokat sorolt fel, diákat vetített, melyek mind azt bizonyították, hogy az argentin kötvény sokkal szilárdabb annál, mint amilyennek látszik. A Desert Sun – erősködött Craig – egy csapásra a nyugati part legfőbb – és leggazdagabb külföldi kötvényvásárlója lehetne. Nem is az üzletből befolyó pénz – magyarázta –, hanem a hosszú távú bizalom kiépítése a fontos.
Hosszas – és helyenként igen dühödt – vita után Craig ötlete zöld utat kapott. Tom Holby felelős alelnök az értekezlet végén félrevonta Craiget, forrón gratulált... aztán figyelmeztette. – Ha a költségvetési év végére a dolgok a maga elképzelései szerint alakulnak, akkor aranyba fogják foglalni a nevét. Ha nem, akkor bizony valami istenverte helyre kerül, Craig. Szóval nem ártana, ha az elkövetkező hónapokban bunkert építene magának.
– Arra ugyan nem lesz szükségem, Mr. Holby – felelte Craig magabiztosan. – Ha ezt nyélbe ütöm, inkább egy jó kis repcsi kéne. Az évszázad üzlete lesz – mintha a szemétdombon kikaparnám a gyémánt félkrajcárt. Csak figyeljen.
Aznap este korán hazament, s amint becsapta maga mögött az ajtót, s háromszor is ráfordította a kulcsot, a korábbi magabiztos mosoly lehervadt ajkáról. Üres, kifejezéstelen tekintettel bámult. Hazafelé megvette a lapokat. A konyhában szépen kiterítette őket az asztalon, s hosszú, vékony csíkokra kezdte szaggatni. Több mint hat órán keresztül tépkedte az újságokat. Addig folytatta, míg a Newsweek, a Time és a U. S. News & World Report miszlikben nem hevert körülötte. Gucci mokaszinját ellepte a szemét. Úgy festett, mint egy pénztárszalaggyárban történt robbanás egyetlen túlélője.
A vásárlásra javasolt argentin kötvényekben sokkal nagyobb kockázat rejlett, mint amennyit Craig sejteni engedett. Előadásában némely adatokat felfújt, másokat elhallgatott... néhányat pedig az ujjából szopott. Sajnos nem is keveset. Aztán hazament, és órák hosszat tépdeste a lapokat, miközben egyre azon morfondírozott, miért is csinálta. Nem tudta, hogy léteznek olyan halak, amelyek mélytengeri árkokban élnek, s életük végéig nem látják meg a napot. Azt sem tudta, hogy léteznek olyan emberek és halak, akiket nem a nyomás, hanem annak hiánya pusztít el. Csak azt tudta, hogy iszonyú kényszer nehezedik rá, s még ha ezzel a saját halálos ítéletét írja is alá, meg kell vennie azokat a kötvényeket.
Most pedig Bostonban, a Prudential Centerben öt vezető bank képviselőivel kell találkoznia. Hosszasan analizálják majd egymás jegyzeteit, gondosan mérlegelni fogják a világ kötvénypiaci lehetőségeit, s aztán részletesen megvitatják az elmúlt tizenhat hónap vételeit és annak eredményeit. És a háromnapos értekezletnek még az első huszonnégy órája sem ér véget, mire a többiek is rájönnek majd arra, amit Craig az elmúlt kilencven nap alatt végig tudott: az általa vásárolt kötvények dolláronként alig hat centet érnek. És nem kell soká várni, hogy a Desert Sun vezére rájöjjön a turpisságra: háromszor annyi kötvényt vett, mint amennyire felhatalmazták. Összekuporgatott pénzének utolsó morzsáit is befektette... na nem mintha ez különösebben izgatta volna.
Ki tudja, mit érezhet az a hal, amelyet elfognak, s lassan sodródik a felszín és a sosem látott napfény felé. Nem lehetséges, hogy életének utolsó másodperceiben nem rettegés, hanem fékeveszett örömmámor tölti el? Hogy csak akkor döbben rá, miféle megsemmisítő erő a nyomás, amikor az végül elpártol tőle? S hogy egyfajta boldog delíriumban, mielőtt még szétrobbanna, azt gondolja – ha egyáltalán egy hal gondolkodni tud: végre megszabadultam ettől a tehertől? Nem, nem valószínű. Azok a halak, amelyek a sötétség mélyén élnek, nem éreznek semmit – legalábbis nincs olyan jel, melyből az ellenkezőjére lehetne következtetni –, gondolkodni meg biztosan nem tudnak... az emberek azonban igen.
Ahelyett, hogy szégyellte volna magát, Craig Toomyt hatalmas megkönnyebbülés és egyfajta rémült, lázas boldogság szállta meg, amikor az American Pride 29-es, bostoni járatára felszállt. Tudta, hogy hamarosan szétrobban, ám mindez teljesen hidegen hagyta. Sőt szinte várakozással nézett elébe. Érezte, hogy a felszín közeléhez érve bőréről lepereg a nyomás. Hetek óta először nem állt neki papírt tépkedni. A 29-es még szinte a kaputól sem gurult el, őt máris elnyomta az álom; s aludt, mint egy csecsemő, amíg az a vak kis béka óbégatni nem kezdett.
És akkor most azzal jönnek, hogy minden megváltozott, de ezt egyszerűen nem lehet hagyni. Nem szabad hagyni. Hiszen már beakadt a hálóba, szédülés környékezte, ahogy a felszín felé haladt, s érezte, hogy az erőlködéstől bőre megfeszül. Most már nem gondolhatják meg magukat, és nem dobhatják vissza a mélybe.
Bangor?
Bangor, Maine-ben?
Ó, nem. Szó sem lehet róla.
Craig Toomy agyában halványan felrémlett, hogy a 29-es legtöbb utasa eltűnt, de ez egyáltalán nem érdekelte. Ezek az emberek nem számítanak. Hiszen közük sincs ahhoz, amit apja előszeretettel NAGY DOBÁS-nak nevezett. Az a találkozó a Prudentialben...igen, az ám a NAGY DOBÁS.
Ez az őrült ötlet, hogy Bangorba menjenek, Maine-be... végül is kinek az agyából pattant ki?
Csakis a pilóta ötlete lehet, hát persze. Engle-é. Az úgynevezett kapitányé.
Nos, Engle... hát lehet, hogy Engle is benne van a NAGY DOBÁS-ban. Lehet, hogy Engle az ELLENSÉG ÜGYNÖKE. A gyanú már akkor fészket vert Craig szívében, amikor Engle megszólalt a hangosanbeszélőn; ám ebben az esetben nem kell a szívére hagyatkozni, igaz? Nem bizony. Fültanúja volt annak a beszélgetésnek, melyet a vékony kölyök folytatott azzal a pasassal abban az ócska dzsekiben – biztos valami végkiárusításon vette. A pasas hihetetlenül ízléstelen ruhákat viselt, ám amit mondott, tökéletesen beleillett Craig Toomy elképzelésébe... legalábbis egy bizonyos pontig.
Ebben az esetben a pilóta köztünk van, mondta a kölyök.
Igen is meg nem is, felelte a pasas, aki végkiárusításon vette a dzsekijét. Az én elméletem szerint arról a bizonyos pilótáról van szó. Arról a pilótáról, aki véletlenül épp a gépen utazott, állítólag Bostonba. És ez a pilóta az első osztályon ült, alig harminclábnyira a pilótafülkétől.
Vagyis Engle-ről beszéltek.
És akkor az a másik fickó, aki Craig orrát megtekerte, nyilván ugyanúgy benne van; biztos afféle légi smasszer, aki megvédi Engle-t, ha valaki netán rájönne, miben sántikál.
Nem hallgatta tovább a kölyök és az ócska dzsekis beszélgetését, mert aztán a pasas már semmi értelmeset nem mondott, sőt hetet-havat összehordott arról, hogy Denver, Des Moines meg Omaha fogta magát és eltűnt. Három amerikai nagyváros nem tűnhet el csak úgy; már maga az ötlet is őrültség... azonban ez nem jelenti azt, hogy amit az öreg pasi mondott, az mind egy szálig hülyeség lenne.
Persze, ez egy kísérlet. Ennyiben igaza van a pasasnak. De amit arról hadovált, hogy mindannyian kísérleti nyulak lennének, az már azért túlzás.
Én, gondolta Craig. Én vagyok az. Én vagyok a kísérleti nyúl.
Craig egész életében úgy érezte, hogy pontosan egy ilyen kísérlet vizsgálati alanya. Ez, uraim, az arány kérdése: hogyan aránylik a siker a nyomáshoz? A helyes arány esetén egy bizonyos x faktorhoz jutunk. Hogy mi ez az x faktor? Nos, ezt kísérletünk alanya, Mr. Craig Toomy fogja nekünk bemutatni.
Ám ekkor Craig Toomy olyat tett, amire senki sem számított, amire még egyetlen macska, patkány vagy más kísérleti nyúl sem merészkedett: közölte, hogy kiszáll.
De ezt nem teheti! Fel fog robbanni!
Igen? Sebaj.
És most minden megvilágosodott előtte; most már mindent értett. A többiek nyilván ártatlan szemlélődők vagy statiszták, akiket azért béreltek föl, hogy némi életszerűséget vigyenek ebbe az ócska kis drámába. Az egészet csak egyetlen dolog miatt agyalták ki: hogy távol tartsák Craig Toomyt Bostontól, s hogy Craig Toomy ne tudjon kiszállni a kísérletből.
De én majd megmutatom nekik, gondolta Craig. Újabb lapot tépett ki a prospektusból, és megnézegette. A képen egy férfi mosolygott boldogan, akinek fogalma sem volt a langolierekről – pedig azok ott leselkedtek mindenhol; a fák és bokrok rejtekén, az árnyékok mögött, végig a horizonton. A boldog férfi egy Avis-kölcsönzős kocsi kormánya mögött ült; az országúton autózott. A hirdetés szerint csak be kell mutatni az Avis-képviseletnél az American Pride törzsutas kártyáját, s máris adnak egy kölcsönkocsit – lehet, hogy még sofőrt is; mondjuk, egy csinos kis műsorvezetőnőt valamelyik játék-showból. Az émelygős reklám széléből hosszú csíkot tépett le. A lassú, hangos reccsenés fültépő és ugyanakkor hihetetlenül megnyugtató volt.
Majd meglátják, hogy ha azt mondom, kiszállok, akkor azt komolyan gondolom.
A papírfecnit a földre dobta, és újabb csíkot kezdett letépni. Lényeges volt, hogy a mozdulat lassú legyen. A csíkokat a lehető legvékonyabbra kell tépni, de mégsem lehetnek túl vékonyak, különben az ember még elvéti, s a csík hamarabb elfogy, mintsem a lap aljára érhetne. A keskeny, hosszú csíkok éles szemet és biztos kezeket igényeltek. És elkapom őket. Ebben biztosak lehetnek. Ebben aztán biztosak lehetnek.
Re-ccccsss.
Lehet, hogy meg kell ölnöm a pilótát.
Keze tépkedés közben félúton megállt. Kibámult az ablakon, és meglátta saját hosszú, sápadt arcát a sötétségben.
Lehet, hogy az angolt is meg kell ölnöm.
Craig Toomy még soha senkit sem ölt meg. Meg tudná tenni? Egyre növekvő megnyugvással vette tudomásul, hogy igen, meg tudná tenni. Persze nem most, amikor a levegőben vannak; az angol nagyon gyors és roppant erős – itt, fönt pedig nem tud megbízható fegyvert szerezni. De ha egyszer leszállnak?
Igen. Ha kell, megteszem.
Végül is az értekezlet három napig tart a Prudentialben. Igaz, jelen pillanatban úgy tűnik, a késés elkerülhetetlen, de legalább elmagyarázhatja: egy kormányügynökség kábítószerrel tömte tele, és túszul ejtette. Ettől aztán a földbe gyökerezik a lábuk. Már szinte látta is, milyen megrökönyödött arccal néz rá az a háromszáz bankár, aki az ország különböző részeiből gyűlt össze, hogy kötvényekről meg államadósságról tárgyaljon, s ehelyett azt hallhatják, miféle mocskos dolgokra készül a kormány. – Barátaim, engem erőszakkal elraboltak...
Re-cccsss...
és csak úgy tudtam megszökni, hogy...
Re-ccccsss.
Ha kell, mindkettőt megölöm. Sőt akár mindegyiket kinyírhatom.
Craig Toomy kezei ismét megmozdultak. Letépte a maradék csíkot, a földre dobta, aztán újabb csíknak látott neki. A prospektusban sok oldal volt, minden egyes oldalt számtalan csíkra lehetett szaggatni, szóval a leszállásig még akadt munka bőven. De nem izgatta magát.
Craig Toomy afféle mindenre képes, belevaló fickó volt.

 

5

Laurel Stevenson nem aludt el, csak elbóbiskolt. Gondolatai – melyek ebben a kissé csapongó lelkiállapotban már-már az álomhoz hasonlítottak – bostoni útjának igazi okaira irányultak.
Tíz éve nem nyaraltam, holnap kezdhetném meg a vakációt, mondta akkor, de hazudott. Volt benne némi igazság, ám még maga is kételkedett abban, hogy szavai hihetően hangzottak – nem szokott hazudni, hisz nem úgy nevelték, és nem is csinálta valami ügyesen. No persze nem mintha ez különösebben izgatta volna a 29-es járat néhány megmaradt utasát. Legalábbis ebben a helyzetben nem. Az a tény, hogy most Bostonba megy, hogy találkozzon – és minden bizonnyal lefeküdjön – egy olyan férfival, akit még sohasem látott, teljesen eltörpül amellett, hogy kelet felé tart egy repülőgépen, melynek a legtöbb utasa és komplett személyzete eltűnt.

Kedves Laurel!

Izgatottan várom, hogy találkozzunk. Amikor leszáll a gépről, nem is kell kétszer megnéznie a képemet. A gyomromban csak úgy hemzsegnek a pillangók; szóval ha leszáll, elég, ha felnéz, és a plafonon lebegve megtalál...

Darren Crosbynak hívták a férfit.
Tényleg nem kellett a fényképre néznie, ez már igaz. Agyába véste a férfi vonásait, akárcsak a leveleit. A kérdés csak az volt, hogy miért. De erre a kérdésre nem talált választ. Még kiindulópontot sem. Íme, ez is J. R. R. Tolkien megfigyeléseinek újabb ékes bizonyítéka: az ember óvatosan lépjen ki az ajtón, mert az ajtó előtti járda valójában út, mely elvezet valahova. És ha az ember nem elég elővigyázatos, nos, akkor... egyszerűen elsodródik; ismeretlen tájakon találja magát, és fogalma sem lesz arról, hogy is keveredett oda.
Laurel mindenkinek beszámolt arról, hová megy, arról azonban már nem, hogy miért, vagy hogy mit akar csinálni. A Kaliforniai Egyetemen könyvtártudomány szakon szerzett diplomát. Arányos termetű, kellemes jelenség volt, ha nem is szexbomba. Akadt néhány jó barátja, akik minden bizonnyal elképedtek volna, ha megtudják, mit forgat fejében: egy olyan férfihoz megy Bostonba, akit csak levelekből ismert, s akivel a Barátok és Szeretők című magazin terjedelmes levelezési rovatában találkozott.
Szó, mi szó, önmagát is elképesztette.
Darren Crosby száznyolcvanhat centiméter magas volt és nyolcvanegy kiló. Szerette a Scotchot (noha nem vitte túlzásba), volt egy Stanley nevű macskája, meggyőződéses heteroszexuális volt és tökéletes úriember (legalábbis ezt állította magáról), és úgy gondolta, hogy a Laurel a legszebb női név, amit életében hallott. A képek, melyeket a lánynak küldött, kellemes, nyílt, intelligens arcot ábrázoltak. Szép barna szeme volt, ám Laurel sejtése szerint a tekintete meglehetősen marconává vált, ha a napi kétszeri borotválkozás elmaradt. Hát ez volt minden, amit a férfiról tudott.
Laurel vagy fél tucat férfival levelezett több mint fél tucat év leforgása alatt – ez afféle hobbi volt, magyarázta magának –, ám soha nem gondolta, hogy a következő lépésre is elszánja magát... erre a lépésre. Úgy vélte, Darren fanyar humora, maró önkritikája ragadja magával; ám aztán keserűen konstatálta, hogy az igazi okokat nem a férfiban, hanem saját magában kell keresnie. Vagy nem az a legcsábítóbb az egészben, hogy képtelen felfogni, miféle ellenállhatatlan vágy készteti arra, hogy kilépjen önmagából? Hogy belerepüljön az ismeretlenbe, ahol csak abban reménykedhet, hogy egy villanás talán megmutatja a helyes utat?
Mit csinálsz?, tette föl magának ismét a kérdést.
A gép kisebb légörvénybe került, aztán haladt szépen tovább. Laurel felrezzent a bóbiskolásból és körülnézett. Észrevette, hogy a tinédzser lány áthajol az ülése fölött. A lány kibámult az ablakon.
– Mit lát? – kérdezte Laurel. – Lát valamit?
– Hát, felkelt a nap – felelte a lány. – De mást nem látok.
– A földet sem? – Laurelnek nem volt kedve ahhoz, hogy felálljon és maga is kinézzen az ablakon. Dinah feje még mindig az ölében pihent, és Laurel nem akarta felébreszteni.
– Nem látni a földet. Lent minden tiszta felhő. – Körülnézett. Szemei kitisztultak, s arcára némi pír – persze nem sok, épp csak egy kicsi – költözött. – Engem Bethany Simmsnek hívnak. És magát?
– Laurel Stevenson vagyok.
– Maga szerint rendbe jönnek a dolgok?
– Igen, azt hiszem – felelte Laurel, aztán kelletlenül hozzátette: – Legalábbis remélem.
– Kicsit félek attól, hogy mi lehet a felhők alatt – folytatta Bethany –, persze eddig is féltem. Boston miatt. Anyám egyszer csak kitalálta, hogy milyen fantasztikus lenne, ha néhány hetet Shawna néninél töltenék, noha tíz nap múlva kezdődik a tanítás. Szerintem úgy gondolta, hogy én, mint a ma született bárány, szépen leszállok a gépről, és attól fogva Shawna néni majd pórázon rángat.
– Miféle pórázon?
– Hát hogy azt akarja, célozzam be az első elvonót, mert ideje, hogy kiszáradjak – sorolta Bethany. Kezével rövid, barna hajába túrt. – Már eddig is olyan hátborzongató volt minden, és akkor most még ez is. – Figyelmesen nézett Laurelre, aztán halálos komolysággal hozzátette: – Most tényleg történik valami, igaz? Mert én már megcsíptem magam. Nem is egyszer. De semmi sem változott.
– Tényleg. Tényleg történik valami.
– Pedig olyan valószerűtlennek tűnik – mondta Bethany. – Mintha valamelyik ütődött katasztrófafilmben lennénk. Az Airport 1990-ben, vagy valami ilyesmiben. Egyfolytában azt nézem, hol vannak azok az öreg színészek, például Wilford Brimly meg Olivia de Havilland. Akkor kéne találkozniuk, amikor nyakig vannak a szarban, és aztán persze egymásba zúgnak, tudja?
– Nem hinném, hogy itt vannak a gépen – felelte Laurel komolyan.
Farkasszemet néztek, s majdnem elnevették magukat. Így akár még barátokká is válhattak volna... de egyikük sem nevetett. Nem, nem nevettek.
– És maga, Laurel? Maga is ilyen katasztrófafilmekben utazik?
– Nem mondhatnám – válaszolta Laurel... és aztán tényleg kipukkadt belőle a nevetés. Egy gondolat suhant át agyán, mely vérvörös neonfényekkel hirdette: Ó, te hazug!
Bethany szájára tapasztotta a kezét, és felkuncogott.
– Jézusom – szólalt meg egy másodperccel később. – Tudja, én mindig ezen kérődzök.
Laurel bólintott. – Igen, tudom. – Elhallgatott, aztán kis idő múlva megkérdezte. – Tényleg szüksége van az elvonóra, Bethany?
– Nem is tudom. – A lány ismét az ablakhoz fordult és kibámult. A mosoly eltűnt arcáról; hangja morcosan csengett. – Lehet, hogy igen. Eleinte azt hittem, csak bulikon iszom, de mostanában már nem is tudom. Azt hiszem, elvesztettem a mértéket. De hát hogy így lapátra tegyenek... úgy érzem magam, mint vágóhídon a disznó, amint épp a csúszdára ültetik.
– Sajnálom – mondta Laurel, ám közben saját magát is sajnálta. A vak kislány már egészen kisajátította; s egyáltalán nem hiányzott neki egy újabb védenc társasága. Laurel szeméből már teljesen kiment az álom; azon kapta magát, hogy fél – nagyon fél. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy afféle lelki szemetesláda legyen, ha ez a gyerek kiböffenti magából a katasztrófafilmes rettegéseit. Nem bírt uralkodni magán; a gondolat hatására ismét elvigyorodott. Igen, ez tényleg kérődzés. Az, semmi más.
– Én is sajnálom – mondta Bethany –, de ez most nem a legmegfelelőbb alkalom a sopánkodásra, igaz?
– Talán nem – felelte Laurel.
– A pilóta nem szokott eltűnni az Airport-filmekben, igaz?
– Ha jól emlékszem, nem.
– Mindjárt hat óra. Még van két és fél óránk.
– Igen.
– Bárcsak a világ is meglenne – mondta Bethany –, én már azzal is megelégednék. – Figyelmesen Laurelre nézett. – Magánál nincs fű, igaz?
– Attól félek, nincs.
Bethany megvonta a vállát; fáradtan Laurelre mosolygott – mosolya különösképp behízelgő volt. – Hát – mondta –, maga egy lépéssel előrébb jár: Én még csak egyszerűen félek.

 

6

Nem sokkal később Brian Engle ismét ellenőrizte az irányt, az utazósebességet, navigációs számításait és a táblázatokat. Végül az órájára nézett. Nyolc óra múlt két perccel.
– Hát – mondta Nicknek anélkül, hogy körülnézett volna –, azt hiszem, megérett az idő. Na, húzzunk bele!
Előrehajolt, és felkattintotta az ÖVEKET BEKAPCSOLNI lámpát. A csengő halk, csilingelő hangon megszólalt. Brian bekapcsolta az intercomot, és felkapta a mikrofont.
– Üdv, hölgyeim és uraim. Itt megint Engle kapitány beszél. Jelenleg épp az Atlanti-óceán fölött vagyunk, úgy harmincmérföldnyire Maine-től keletre; hamarosan belépünk Bangor légterébe, s én hozzákezdek a leszálláshoz. Normális körülmények között nem kapcsoltam volna fel ilyen hamar az öveket bekapcsolni lámpát, csakhogy most nem beszélhetünk normális körülményekről; különben is, anyám mindig azt mondta, hogy a bátorság az elővigyázatosságnál kezdődik. Szóval szeretném, ha ennek szellemében szépen becsatolnák az öveiket. Odalent a helyzet nem tűnik különösebben vérfagyasztónak, ám minthogy nincs rádiókapcsolatunk, nem tudhatjuk, hogy miféle csodákat rejteget számunkra az időjárás. Váltig reménykedtem, hogy felszakadozik a felhőzet, és ugyan Vermont fölött itt-ott foltokban még látni is lehetett, ám sajnos újra beborult. De annyit mondhatok, hogy tapasztalatból tudom: a felhőzet nem feltétlenül a kedvezőtlen időjárás jele. Azt hiszem, Bangor fölött borús az ég, lehet, hogy az eső is szemerkél. Megkezdem a leszállást. Kérem, nyugodjanak meg: a műszerfal mindenhol zöldet mutat, és a fedélzeten minden a legnagyobb rendben megy.
Brian nem bajlódott az automata vezérléssel: maga látott neki a leszállásnak. A gép lassú, széles kanyart írt le, s Brian széke enyhén megdőlt, amikor a 767-es a négyezer láb magasan úszó felhők felé siklott.
– Igazán megnyugtató volt – mondta Nick. – Politikusnak kellett volna mennie; cimbora.
– Kétlem, hogy e percben különösebben nyugodtak lennének – válaszolta Brian. – Magam sem vagyok az.
Brian még életében nem félt ennyire a pilótafülkében. Ehhez képest a nyomáscsökkenés a tokiói 7-es járaton jelentéktelen apróságnak tűnt. Szíve lassú, súlyos dobbanásokkal rázta meg mellkasát – mintha üstdobot vertek volna egy gyászszertartáson. Nyelt egyet; torka szárazon kattant. A 29-es már harmincezer láb alatt járt. A kifejezéstelen, fehér felhőtömeg egyre közeledett. Mint valami különös, égi táncparkett, az egész horizontot beborította.
– Rohadtul félek, cimbora – szólalt meg Nick Hopewell furcsa, rekedtes hangon. – Láttam, hogyan halnak meg az emberek a Falkland-szigeteken, én is kaptam a lábamba egy golyót, tessék, itt a protkó a térdemben; aztán hangyányira voltam attól, hogy miszlikre szaggasson egy kocsiba rejtett bomba Bejrútban – ez még `82-ben volt –, de még életemben nem féltem ennyire. Legszívesebben elkapnám a grabancát, és megparancsolnám, hogy azonnal szálljunk feljebb. Amilyen magasra csak lehet ezzel a madárkával.
– Nem sok értelme lenne – felelte Brian. Nyugalma elillant; szíve vadul kalapált, hangja meg-megbicsaklott, s fel-alá ugrált. – Emlékszik, mit mondtam? Nem maradhatunk itt fönt örökké.
– Tudom. De félek attól, ami a felhők alatt van. Vagy nincs.
– Nos, majd meglátjuk – együtt.
– Nem lehetne valamit kitalálni, cimbora?
– Az égvilágon semmit.
A 767-es folytatta a leszállást, és huszonötezer láb alá ereszkedett.

 

7

Az összes utas a turistaosztályon volt, még a kopasz férfi is csatlakozott hozzájuk, aki egész eddig a komfortosztály székét melengette makacsul. Mindegyikük ébren volt, csak az a szakállas férfi nem, aki az utastér végében ült. Önfeledten horkolt, s Albert Kaussnert egy pillanatig keserű irigység töltötte el; buzgón kívánta, bárcsak ő ébredhetne föl, miután biztonságosan leszálltak – hisz a szakállas biztos végigalussza az utat –, és bárcsak ő tehetné fel a kérdést a szakállas helyett: Hol a francban vagyunk?
A horkoláson kívül csak az a halk re-cccsss... re-cccsss hallatszott; Craig Toomy tépkedte darabokra a prospektust. Cipője körül hatalmas szeméthegy magaslott.
– Nem hagyná abba? – kérdezte Don Gaffney. Hangja éles és feszült volt. – Baromi idegesítő, hapsikám.
Craig feléje fordította a fejét. Tágra nyílt, üveges szemekkel meredt rá. Aztán elfordult. Felemelte a lapot, amin épp dolgozott; az American Pride útvonalát ábrázoló térkép bal oldala volt.
Re-cccsss.
Gaffney már szóra nyitotta száját, aztán összepréselte ajkait.
Laurel átölelte Dinah vállát. Dinah mindkét kezével Laurel szabad karját szorongatta.
Albert épp Gaffney előtt, Robert Jenkins mellett ült. Albert előtt a rövid barna hajú lány ült. Kinézett az ablakon; teste megfeszült, mintha karót nyelt volna. A lány előtt a kopasz ült a komfortosztályról.
– Na, legalább valami zabálnivalót is kapunk! – bődült fel hangosan.
Senki sem válaszolt. A turistaosztály merev, feszült hallgatásba burkolózott. Albert Kaussner érezte, hogy minden egyes szőrszála az égnek áll. Ász Kaussner bőrébe szeretett volna bújni, ám a sivatag hercegét, a Buntline koronázatlan királyát sehol sem találta. Ász eltűnt; elment nyaralni.
A felhők egyre közeledtek. Elvesztették masszajellegüket; Laurel már habos-fodros pamacsokat látott, s csipkefátylakat, melyekben a hajnal árnyékai játszottak. Azon morfondírozott, hogy vajon a Logan repülőtéren, az érkezési oldalon, valahol az American Pride-os csarnokban Darren Crosby még mindig türelmesen várja-e. Különösebben nem döbbentette meg a felismerés, hogy egy cseppet sem izgatja a dolog. Szemei ismét a felhőkbe temetkeztek, és Laurel teljesen megfeledkezett Darren Crosbyról, aki szerette a Scotchot (noha nem vitte túlzásba), s tökéletes úriembernek vallotta önmagát.
Lelki szemei előtt egy kéz, egy hatalmas, zöld kéz jelent meg, amely hirtelen kibukkant a felhők közül, s úgy kapta markába a 767-est, mint a dühödt gyermek, aki egy játékot akar megkaparintani. Elképzelte, hogy ez a kéz ökölbe szorul, s látta, hogy a hatalmas ujjak között narancsos lángok kezdik nyaldosni a gépet; aztán egy pillanatra lehunyta szemét.
Ne menjünk oda le!, akarta sikítani. Kérem, ne menjünk oda le!
De hát van más választásuk? Bármi?
– Nagyon félek – szólalt meg Bethany Simms fátyolos, sírásra álló hangon. Átült a középső oszlop egyik ülésébe, bekapcsolta a biztonsági övet, és melléhez szorította kezeit. – Azt hiszem, meg fogok halni.
Craig Toomy ránézett, aztán újabb csíkot tépett le a térképből. Egy másodperccel később Albert kikapcsolta az övet, felpattant, átült Bethany mellé, és beszíjazta magát.
– Nem lesz semmi baj – mondta Albert, s azon iparkodott, hogy merészen, bátran zengjen a hangja, úgy, ahogy az a Nyugat leggyorsabb zsidójához illik. Ehelyett azonban Albert Kaussner, a tizenhét éves hegedűtanonc szólalt meg, aki érezte, hogy menten a nadrágjába piszkít.
– Remélem... – kezdett bele a lány, ám ekkor a 29-es hirtelen nagyot szökkent a levegőben. Bethany felsikított.
– Mi történt? – kérdezte Dinah vékony, aggodalmas hangon. – Valami baj van a géppel? Most le fogunk zuhanni? – Nem hi...
Brian hangja szólalt meg a hangszórón. – Ez csak egy átlagos kis légörvény, emberek – mondta. – Nyugalom. Ennél nagyobbat is fogunk zöttyenni, ha a felhőkben leszünk. A legtöbbjük már átélt ilyet, szóval ne izguljanak.
Re-cccsss.
Don Gaffney a kötött garbósra pillantott, és hirtelen szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kitépje annak a szemét patkánynak a kezéből a prospektust és a pofájába vágja.
A felhők most már egészen közel jártak. Robert Jenkins látta, hogy a 767-es sötét tömege ránehezedik a nagy fehérségre. A gép nemsokára elmerül saját árnyékában, s aztán elnyelik a habok. Soha életében nem gyötörték balsejtelmek, ám most valamit megsejtett, s ez a sejtelem bizonyosságnak tűnt. Ha kiérünk a felhőkből, olyasmit fogunk látni, amit emberi szem még nem látott. Olyasmit, ami minden képzeletet meghalad... s mégis el kell hinnünk. Más választásunk nem lesz.
Kezei görcsösen az ülés karfájára kulcsolódtak. Verejtékcsepp hullott a szemébe. Ám ahelyett, hogy kezével kitörölte volna, sűrű pislogásba kezdett. Úgy érezte, mintha kezeit a karfához szegezték volna.
– Nincs semmi baj? – kérdezte Dinah hisztérikusan, s mindkét kezével Laurel karját szorongatta. Ujjai aprócskák voltak, mégis iszonyú erővel, szinte fájdalmasan tudtak szorítani. – Tényleg nincs semmi baj?
Laurel kinézett az ablakon. A 767-es a felhőket súrolta, s az első vattacukorpamacsok elúsztak az ablak előtt. A gép nagyokat zökkent, s Laurel alig bírta elfojtani a torkában dübörgő ordítást. Életében először fizikai rosszullét környékezte a félelemtől.
– Remélem, nincs, édesem – mondta. – Remélem, de igazából nem tudom.

 

8

– Mi van a radarján, Brian? – kérdezte Nick. – Lát valami szokatlant? Lát valamit egyáltalán?
– Nem – felelte Brian. – A radar szerint lent a föld van, de mást nem mutat. Vagyis mi...
– Várjon! – vágott közbe Nick. Feszült, fojtott hangon beszélt, mintha torka résnyire szűkült volna. – Másszunk föl! Ezt át kell gondolni. Várjuk meg, amíg felszakadozik a felhőzet...
– Arra nincs időnk, és az üzemanyag is fogytán. – Brian szemei a műszerfalra szegeződtek. A gép ismét nagyot zökkent. Brian automatikusan elvégezte a szükséges korrekciókat. – Kapaszkodjon! Most belemegyünk.
Előrenyomta a kormányt. A magasságmérő mutatója egyre gyorsabban süllyedt az üveg alatt. És a 29-es a felhőkbe siklott. Egy pillanatig a gép farka, mint a cápa uszonya, még meredeken szelte a tajtékos habokat. Aztán egy másodperccel később az is eltűnt, s az ég kiürült... mintha sohasem látott volna repülőt.

 

 

NEGYEDIK FEJEZET

A felhőkben
Isten hozta Bangorban
Tapsvihar
A csúszda és a szállítószalag
Aa telefonok nem csörögnek
Craig Toomy kirándulást tesz
A vak kislány figyelmeztetése

 

1

A fénylő napsütés után sötét szürkeség borult a turistaosztályra, s a gép egyre nehézkesebben zötykölődött. Egy különösen kemény zökkenés után Albert érezte, hogy valami a jobb vállára nehezedik. Oldalra nézett, s észrevette, hogy Bethany feje zuhant rá; olyan nehéz volt, mint egy érett sütőtök. A lány elájult.
A gép ismét nagyot szökkent, s az első osztályról tompa puffanás hallatszott. Ekkor Dinah felsikított, s Gaffney hangosan felüvöltött: – Mi volt ez? Az ég szerelmére, mi volt ez?
– Az italoskocsi – szólalt meg Bob Jenkins rekedt, halk hangja. Megpróbált hangosabban beszélni, hogy mindenki hallhassa, de képtelen volt rá. – Az italoskocsi kint maradt, nem emlékszik? Biztos elgurult és...
A gép hirtelen szédítő gyorsasággal a mélybe bukott; valami fülsértően megcsikordult, s az italoskocsi hangos csattanással fölborult.
– Nincs semmi baj – mondta Laurel elborzadva. – Dinah, ne szorítsd annyira a karomat, nincs semmi baj, édesem...
– De én nem akarok meghalni! Kérem, én nem akarok meghalni!
– Csak egy kis légörvény, emberek – szólalt meg a hangosanbeszélőn Brian; nyugodtnak tűnt, ám Bob Jenkins rosszul palástolt rettegést vélt kiérezni a hangjából. – Szóval őrizzék meg...
Újabb hatalmas zökkenés rázta meg a gépet. Csörömpölés hallatszott; újabb poharak és üvegek zuhantak ki a felborult italoskocsiból.
...a nyugalmukat – fejezte be Brian a mondatot.
A közlekedőfolyosón, Don Gaffney balján ismét felhangzott: re-cccsss.
Gaffney a hang irányába fordult. – Fejezze be, hülye faszszopó, különben én nyomom le a torkán, ami az újságból maradt!
Craig gúnyosan ránézett. – Próbálja meg, vén seggfej!
A gép folyamatosan fel-le bucskázott. Albert áthajolt Bethany fölött, hogy kinézzen az ablakon. A lány melle lágyan a karjához nyomódott, ám az elmúlt öt év alatt ez volt az első eset, hogy Albert józan maradt, s nem került azonnal az élmény hatása alá. Kibámult az ablakon; a felhőket pásztázta, hátha észrevesz valami kis rést, hátha szemével léket vághat az égre.
Ám csak sötét, szürke ködfátylat látott.

 

2

– Hol van ennek az alja, cimbora? – kérdezte Nick. Most, hogy a felhőkben voltak, nyugodtabbnak látszott.
– Gőzöm sincs – válaszolta Brian. – De lejjebb, mint ahogy reméltem, annyit mondhatok.
– És mi van akkor, ha elfogy alólunk a levegő?
– Hát, ha a műszereim csak egy kicsit is csalnak, akkor bizony úszunk egyet – felelte őszintén. – De nem hiszem, hogy csalnának. Lemegyek ötszáz lábra, és ha még ott se látni semmi szívderítőt, akkor szépen felszállunk, és meg se állunk Portlandig.
– Hát... ezt akár most rögtön is megtehetné.
Brian a fejét rázta. – Ott még ócskább az idő, mint itt.
– És a Presque-sziget nem jöhet számításba? Nincs ott egy nagy hatósugarú SAC-bázis?
Brian egy pillanatig azon gondolkodott, hogy ez a fickó sokkal többet tud, mint amennyit kéne. – Az messze van. Még az erdőben lezuhannánk.
– De akkor Boston is messze van.
– Ördöge van.
– Kezd úgy festeni a dolog, cimbora, hogy ez rossz döntés volt.
A gép ismét láthatatlan légörvénybe keveredett, s a 767-es, mint valami ázott kutya, megrázkódott. A turistaosztály felől sikításfoszlányok hallatszottak, s miközben Brian elvégezte a szükséges korrekciókat, azt kívánta, bárcsak elmondhatná az utasoknak, hogy mindez semmiség, hisz a 767-es hússzor ekkora légörvénynek is fittyet hány. Az igazi problémát a felhőmennyezet jelentette.
– Azt még nem tudhatjuk – mondta Brian. A magasságmérő kétezer-kétszáz lábat mutatott.
– De tényleg elfogy alólunk a levegő!
– Mi most... – Brian elhallgatott. Hirtelen megkönnyebbülés futott át rajta, mintha egy hűsítő kéz simogatta volna. – Tessék – mondta. – Kiértünk belőle.
A 767-es fekete orra előtt a felhők rohamosan vékonyodtak. Amióta elhagyták Vermont légterét, Brian most először pillantott meg egy fátyolos kis hasadékot a szürkésfehér felhőtakarón. A kis hasadékon keresztül feltűnt az Atlanti-óceán ólomszínű tömege.
Brian kezébe vette a mikrofont, és megszólalt. – Elérkeztünk a felhőmennyezet aljához, hölgyeim és uraim. Még egy kis légörvényre lehet számítani, ha kilépünk a felhőkből. Néhány perc múlva alul egy kattanást fognak hallani. A futómű lesz az; kiengedem, s beugrik a helyére. Bangor légterében vagyunk, hamarosan leszállunk.
Kikapcsolta a mikrofont, és kurtán a férfira pillantott, aki a navigációs székben üldögélt.
– Kívánjon nekem szerencsét, Nick.
– Nagy kalappal, cimbora; nagy kalappal!

 

3

Laurel kinézett az ablakon; a torkában dobogott a szíve. A felhők egyre gyorsabban oszladoztak. Laurel szemei előtt foltokban fel-feltünedezett az óceán: hullámokat, tajtékos habfüggönyt látott, majd egy hatalmas sziklát, mely úgy meredezett a vízből, mint egy döglött szörny agyara. Egy virító narancssárga pötty ragadta meg figyelmét – akár bója is lehetett.
A gép egy aprócska, fákkal borított sziget fölött repült el; Laurel addig-addig nyújtózkodott, tekergette a nyakát, amíg a sziget partját is megpillantotta. Aztán sötét felhőfoszlányok akadályozták a kilátást kerek negyvenöt másodpercig – ám ez szinte végtelennek tűnt. Mire a felhőgomoly eltűnt, a 767-es ismét szárazföld felett járt. Egy mezőt hagytak maguk mögött, majd egy darabka erdőt, mely leginkább egy kis tóra hasonlított.
De hol vannak a házak? Hol vannak az utak, az autók, az épületek meg a nagyfeszültségű távvezetékek?
– Mi van? – kérdezte Dinah szinte sikoltva. – Mi az, Laurel? Mi baj van?
– Semmi! – vágta rá Laurel diadalittasan. Lent a földön keskeny kis utat vett észre, mely egy kis tengerparti faluba vezetett. Fentről játéknak tűnt az egész: egy játékváros játék autókkal, melyek a főút mellett parkolnak. Ott egy templomtorony, egy kavicsbánya, meg egy másodosztályú baseballpálya. – Semmi baj sincs! Minden megvan! Még minden a helyén van!
Ekkor Robert Jenkins megszólalt mögötte. Hűvösen, nyugodtan beszélt; ám mélységes csalódás csendült ki hangjából. – Hölgyem – mondta –, azt hiszem, ön téved.

 

4

Egy hosszú, fehér utasszállító repülőgép suhant lassan a föld felett a bangori Nemzetközi repülőtértől harmincöt mérföldnyire keletre. A gép farkán a 767-es szám büszkén, hivalkodón díszelgett. Törzsén az AMERICAN PRIDE felirat dőlt betűi úsztak-suhantak a szélben. Az orr mindkét oldalát a légitársaság jele, egy hatalmas vörös sas díszítette. Kiterjesztett szárnyait kék csillagok borították; karmai meggörbültek, feje enyhén meghajolt. A sas, akárcsak a gép, melyet díszített, leszálláshoz készült.
A gép nem festett árnyékot a földre, ahogy a város sűrűje felé repült; eső ugyan nem esett, ám nap nem sütött, s a reggel szürke volt. A gép hasa megnyílt. A futómű leereszkedett és szétnyílt. A kerekek a gép teste és a pilótafülke alatt a helyükre ugrottak.
Az American Pride 29-es járata a leszállócsatornán Bangor felé siklott. A gép kissé balra dőlt, és Engle kapitány most már szemére hagyatkozva korrigálta az irányt.
– Látom! – ordított fel Nick. – Látom a repülőteret! Istenem, micsoda gyönyörű látvány!
– Ha látja, akkor nem ül a fenekén – szólalt meg Brian. Beszéd közben meg sem fordult. Most nem volt idő arra, hogy odanézzen. – Kösse be magát és pofa be!
De az a hosszú kifutópálya tényleg gyönyörűséges látvány volt.
Brian a gép orrával becélozta a kifutót, és tovább ereszkedett; ezer lábról nyolcszázra süllyedt. A 29-es szárnya alatt egy végtelennek tűnő fenyőerdő suhant el. Az erdő mögött végül egy sor épület is feltűnt – Brian türelmetlen szemei szinte automatikusan észlelték a motelek, benzinkutak, gyorsétkezdék unalomig ismert látványát; s aztán a Penobscot folyón is átrepültek, s beléptek Bangor légterébe. Brian a műszerfalra nézett; a fékszárnyak zöldet jeleztek, s ekkor megpróbált ismét kapcsolatot teremteni a repülőtérrel... noha tudta, hogy teljesen reménytelen.
– Bangor torony, itt a 29-es járat – mondta. – Vészhelyzetben vagyok. Ismétlem, vészhelyzetben vagyok. A kifutópályát, kérem, tegyék szabaddá. Leszállok.
Épp idejében nézett a sebességmérőre, s észrevette, hogy száznegyven alá süllyedtek, ami elméletileg arra kényszerítette, hogy leszálljon. Alattuk az egyre fogyatkozó erdő egy golfpályának adott helyet. Egy zöld Holiday Inn felirat suhant el a szeme előtt, aztán egy hatalmas, fehér 33-as jelezte, hogy a kifutópálya végét jelző lámpák rohannak szélsebesen feléje.
A lámpák sem pirosat, sem zöldet nem mutattak. Egyszerűen nem égtek.
Most nem volt idő arra, hogy ezen tépelődjön. Nem volt idő arra, hogy végiggondolja, mi történne akkor, ha egy Learjet vagy egy köpcös kis teknő, egy Doyka eléjük bucskázna a kifutón. Ilyesmire nincs idő; ezt a madarat viszont azonnal le kell tenni.
Némi dudva és kavics után harminclábnyira a gép alatt feltűnt a kifutópálya betonja. Aztán az első fehér csíkokat is maguk mögött hagyták, s feltűntek a féknyomok, melyeket minden bizonnyal a légierő gépei húztak ilyen hosszan a betonba.
Brian mint a hímes tojást, úgy terelgette a 767-est a kifutópályára. A második fehér csíksor is felvillant alattuk... s aztán egy pillanattal később a gép enyhén zökkent egyet: a főfutómű földet ért. A 29-es járat orrát kissé az égnek szegve, finoman megdöntött szárnyakkal, százhúsz mérföldes óránkénti sebességgel száguldott a 33-as kifutópályán. Brian teljesen kiengedte a fékszárnyakat, és csökkentette a tolóerőt. Amikor az orr is leereszkedett, a gép finoman, alig érezhetően ismét megrázkódott.
Aztán a 29-es lassulni kezdett; százhúszról százra, százról nyolcvanra, nyolcvanról negyvenre csökkent a sebessége, s végül olyan tempóban gurult, hogy futva akár egy ember utolérhette volna.
Szóval kész. Leszálltak.
– Rutinlandolás – szólalt meg Brian. – Probléma egy szál se. – Mélyen, borzongva felsóhajtott, s megállította a gépet – ám a legközelebbi gurulópályától még vagy négyszáz yardnyira voltak. Vékony teste hirtelen görcsösen megvonaglott. Arcához kapta kezét; s tenyerét forró verejték öntötte el. Ránézett, s halkan felnevetett.
Egy kéz nehezedett a vállára. – Jól érzi magát, Brian?
– Igen – felelte, s ismét felkapta a mikrofont.
– Hölgyeim és uraim – kezdte –, Isten hozta önöket Bangorban.
Az utastérből boldog kiabálás hallatszott, s Brian elnevette magát.
Nick Hopewell azonban nem nevetett. Áthajolt Brian ülésén, és kibámult a pilótafülke ablakán. Semmi sem mozdult; sem a szerteágazó kifutópályákon, sem a gurulópályákon. Egyetlen teherautó vagy biztonsági autó sem száguldozott a betonon. Gépek ugyan voltak, Nick látott egy katonai teherszállító repülőt – egy C-12-est –, amely az egyik távolabbi gurulópályán parkolt, és egy másik kifutón egy Delta 727-es is a szemébe ötlött, de meg se moccantak, mintha odacövekelték volna őket.
– Köszönet az üdvözlőszavakért, barátom – szólalt meg Nick halkan. – Mélységesen meghatódtam, már csak azért is, mert a jelek szerint ön az egyetlen, aki itt szívélyes szavakkal fogad. Ez a hely ugyanis teljesen kihalt.

 

5

Annak ellenére, hogy a rádió továbbra is néma maradt, Brian nem akart Nicknek igazat adni... de mire a géppel két beszállóhíd közé gurult, már ő sem tudott másra gondolni. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy eltűntek az emberek, vagy hogy egyetlen reptéri biztonsági autó sem száguldott oda, hogy megnézze, mi az istent keres itt egy 767-es; hanem arról, hogy minden olyan élettelennek tűnt, mintha a bangori Nemzetközi repülőtér kihalt volna már ezer vagy százezer éve. A Delta-gép egyik szárnya alatt egy dzsip vezette poggyászszállító állt, platóján hanyagul odavetett bőröndök hevertek. Brian tekintetét mágnesként vonzották, miközben a 29-essel olyan közel gurult a terminálhoz, amennyire bátorságából futotta, s aztán megállt. A tucatnyi bőrönd vénségesen vénnek tűnt, mintha egy mesebeli, ősi város romjai alól kerültek volna elő. Kíváncsi lennék rá, hogy az a fickó, aki megtalálta Tutanhamon sírját, vajon ugyanúgy érezte-e magát, mint én most, gondolta.
Kikapcsolta a motorokat, és egy percig mozdulatlanul ült. Csak az egyik tartalék hajtómű halk surrogása hallatszott a gép végéből. Brian keze a BELSŐ ENERGIAFORRÁS feliratú gomb felé lendült, s lenyomta, mielőtt meggondolhatta volna magát. Hirtelen úgy érezte, nem kell mindent leállítani. Ugyan semmi sem kényszerítette az ellenkezőjére, mégis valami erős ösztön azt súgta, nem kellene megtennie.
Különben is, gondolta, úgysincs senki, aki azon szarozna, hogy pazaroljuk az üzemanyagot... nem is nagyon lehetne, hisz alig maradt valami.
Aztán kikapcsolta a biztonsági övet, és felállt.
– És most mit csináljunk, Brian? – kérdezte Nick. Ő is felállt, s Brian csak most vette észre, hogy Nick jó tíz centivel magasabb nála. Azt gondolta: Én voltam a kapitány. Amióta csak ez az istenverte dolog bekövetkezett, illetve pontosítsunk: amióta rájöttünk, hogy ez az istenverte dolog bekövetkezett, én voltam a kapitány. De azt hiszem, hamarosan más szelek fognak fújni.
Aztán rádöbbent, hogy ez sem izgatja. Az, hogy a 767-essel belerepült a felhőkbe, minden bátorságát felemésztette és teljesen kizsigerelte; ám nem várt köszönetet azért, hogy megőrizte nyugalmát és elvégezte a rá rótt feladatot hisz többek közt ezért fizették. Eszébe jutott, amit egy pilóta mondott neki egyszer: „Százezer dollárt fizetnek nekünk évente, vagy még annál is többet, Brian, és ennek csak egyetlen oka van. Tudják, hogy szinte minden pilóta életében van harminc vagy negyven másodperc, amikor minden csak rajtuk múlik. Azért fizetnek, hogy ha ez a pillanat bekövetkezik, ne szálljon inukba a bátorság.”
Szóval nagyon is rendjén volt, hogy az agyad közölte: felhők ide vagy oda, le kell menned, hisz egyszerűen nincs más választás; hiába sürgönyzött tiltakozva minden idegszálad, s kerített hatalmába az ismeretlentől való eszeveszett rettegés. Amikor rázóssá vált a helyzet, még maga Nick is – akiről ugyan nemigen tudni, hogy miben utazik – a felhők láttán vissza akart fordulni. Brianre volt szüksége; a teendők reá hárultak. Nick és a többiek mind Brianben bíztak: ő vigye el a balhét. Most azonban a földön voltak; a felhők alatt nem leselkedtek szörnyetegek, csak ez a hátborzongató csönd és a Delta 727-es szárnya alatt magányosan ácsorgó poggyászkocsi fogadta őket.
Szóval ha át akarod venni a kapitányságot, kedves orrtekerő barátom, hát áldásom rája. Még a sapkámat is neked adom, ha kéred. De addig nem, amíg a gépen vagyunk. Amíg a többi birkával egyetemben nem érzel szilárd talajt a lábad alatt, addig én parancsolok.
De Nick kérdezett valamit, és Brian úgy vélte, válaszra kell méltatnia.
– Leszállunk a gépről, és akkor meglátjuk, mi a helyzet – mondta, és félretolta az angolt.
Nick a vállára tette a kezét; nem engedte elmenni. – Gondolja, hogy...
Briant hirtelen elöntötte a méreg. Lerázta magáról Nick kezét. – Azt gondolom, hogy most leszállunk a gépről – mondta. – Senki sem fog hidat vagy lépcsőt tolni elénk, szóval azt hiszem, a vészkijáratot kell igénybe vennünk. Aztán magán a sor. Cimbora.
Keresztülrohant az első osztályon... és kis híján hasra esett az italoskocsiban, mely az oldalán hevert. Üvegcserepek borították a földet, és a levegőben könnyfacsaró, tömény alkoholszag terjengett. Brian átlépett a romhalmazon. Nick az első osztály végén érte csak utol.
– Brian, ha valamivel megbántottam, szörnyen sajnálom. Maga elképesztően jó munkát végzett.
– Nem bántott meg semmivel – felelte Brian. – De az elmúlt tíz órában légnyomáscsökkenéssel kellett megbirkóznom a Csendes-óceán fölött, aztán közölték, hogy a volt feleségem Bostonban valami ostoba lakástűz áldozata lett, és végül azt kellett megtudnom, hogy az Egyesült Államokat törölték a térképről. Szóval egy kissé ki vagyok akadva.
A komfortosztályról a turistaosztályra sétált. Az utastérben egy percig síri csend honolt; az emberek csak ültek, s falfehér arccal, értetlenül, ostobán bámultak rá.
Aztán Albert Kaussner tapsolni kezdett.
Egy másodperccel később Bob Jenkins tenyere is összecsattant, majd Don Gaffney csatlakozott... és Laurel Stevenson is követte példájukat. A kopasz férfi körülnézett, aztán ő is tapsolni kezdett.
– Mi az? – kérdezte Dinah. – Mi történik itt?
– Itt van a kapitány – mondta Laurel. Sírva fakadt. – Itt van a kapitány, aki biztonságban letette a gépet.
És akkor Dinah is tapsolni kezdett.
Brian megrökönyödve meredt rájuk. Háta mögött Nick is megtapsolta. Az emberek kicsatolták a biztonsági övet, felpattantak, és állva tapsoltak. Csak hárman nem vettek részt az ünneplésben: az ájult Bethany, a szakállas férfi, aki az utolsó sorban még mindig hortyogott, és Craig Toomy, aki furcsa, holdkóros szemekkel méregette őket, s aztán a prospektusból újabb csíkot kezdett letépni.

 

6

Brian érezte, hogy arca lángba borul – ez már aztán több, mint idétlenség. Felemelte a kezét, de a többiek egy percig rá se hederítettek, s tapsoltak tovább.
– Hölgyeim és uraim, kérem... kérem... biztosíthatom önöket, hogy rutinlandolás volt.
– Ugyan má', drágaságom, ez aztán nem semmi! – szólalt meg Bob Jenkins Gary Cooper hangját utánozva, mire Albertből kipukkadt a nevetés. Mellette Bethany szemei felpattantak, s a lány zavarodottan körülnézett.
– Leszálltunk és még mindig élünk, ugye? – kérdezte. – Istenem! Hát ez tökjó! Már azt hittem, rég feldobtuk a bakancsot!
– Kérem – szólalt meg Brian. Még magasabbra emelte a kezét, s elég hülyén érezte magát; mintha ő lenne Richard Nixon, amint épp beleegyezik, hogy pártja a következő négy évre is jelöli. Alig bírta visszafojtani a kibuggyanó nevetést. De nem nevethetett; az utasok nem értették volna. Nekik hős kellett – és őt választották. Akár el is fogadhatná, miért is ne – még hasznára lehetne. Végül is az embereket le kell szedni a gépről. – Ha lennének kedvesek figyelni egy kicsit!
Az utasok egyenként abbahagyták a tapsolást, s várakozásteljesen néztek Brianre – csak Craig nem, aki hirtelen határozott mozdulattal félredobta a prospektust. Kikapcsolta a biztonsági övet, felemelkedett, a közlekedőfolyosóra lépett, és odébbrúgott egy halom papírfecnit. Aztán összevont szemöldökkel, elmélyülten kutakodni kezdett az ülés fölötti csomagtartóban.
– Már önök is kinéztek az ablakon, szóval maguk is tudják ugyanazt, amit én – mondta Brian. – A gép legtöbb utasa és teljes személyzete eltűnt, miközben mi aludtunk. Ez már önmagában véve is őrültség, de még őrületesebb dolgokkal kell szembenéznünk. Úgy tűnik, hogy lényegesen többen tűntek el... de a logika azt diktálja, valahol kell lennie embereknek. Ha mi túléltük ezt a nem is tudom, micsodát, akkor minden bizonnyal más túlélők is akadnak.
Bob Jenkins, a detektívregény-író pusmogott valamit a bajusza alatt. Albert elkapott egy-két foszlányt, de nem értette pontosan. Amikor az író ismét elmormogta a két szót, félig Jenkins felé fordult. Albert most tisztán hallotta a szavakat: hamis logika.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egyszerre csak egy dologgal foglakozunk. Most az első és legfontosabb, hogy leszálljunk a gépről.
– Én Bostonig váltottam jegyet – szólalt meg Craig Toomy hűvös, józan hangja. – Én Bostonba akarok menni.
Nick előrelépett Brian háta mögül. Craig ránézett; szemei összeszűkültek. Egy pillanatig ismét úgy festett, mint egy felborzolt szőrű, ideges házimacska. Nick felemelte kezét, mely lassan ökölbe szorult, s két ujja, akár az olló szára, jellegzetes orrtekerő pózba merevedett. Craig Toomy, aki már kénytelen-kelletlen megélte, hogy lábujjai közt gyufa ég, miközben anyja a „Happy Birthday”-t énekli, azonnal megértette a célzást. Vágott az agya, mindig gyorsan tanult. És ha kellett, türelmes is tudott lenni.
– A vészkijáratot kell igénybe vennünk – folytatta Brian –, ezért most elmondom, mit is kell csinálniuk. Nagyon figyeljenek, aztán álljanak libasorba, és jöjjenek utánam a gép elejébe!

 

7

Négy perccel később az American Pride 29-es járatának elülső ajtaja feltárult. Halk suttogások, párbeszédfoszlányok úsztak ki a gépből, ám a hangok szinte egy csapásra elhaltak a hűvös, rezzenéstelen levegőben. Sziszegő hang hallatszott, és hirtelen hatalmas, narancssárga műanyag paca tornyosodott az ajtóba. Egy pillanatig olyan volt, mint egy furcsa, elfajzott napraforgó. Aztán nőni kezdett, kinyúlt, s felszínén rugalmas gumicsúszda jelent meg. Amikor a csúszda leért a betonra, tompa kis puff durrant bele a csendbe, s aztán csak hevert mozdulatlanul, mint egy óriás narancssárga gumimatrac.
Brian és Nick az első osztályon baloldalt a kurta sor élén állt.
– Valami nem stimmel kint a levegőben – szólalt meg Nick halkan.
– Mire gondol? – kérdezte Brian. Egészen halkan, szinte suttogva beszélt. – Megmérgezték a levegőt?
– Nem... legalábbis nem hinném. De hát se íze, se bűze.
– Maga megbolondult – mondta Brian kelletlenül.
– Nem, higgye el, nem – felelte Nick. – Ez egy repülőtér, cimbora, nem pedig egy nyamvadt legelő; mégis, maga érez gáz- vagy benzinszagot? Mert én nem.
Brian beleszippantott a levegőbe. Semmit sem érzett. Ha a levegőt megmérgezték – noha elképzelhetetlennek tartotta; ám ha mégis –, akkor lassan ható anyagot használtak. Tüdejét átjárta a levegő. De Nicknek igaza volt. Semmilyen szagot nem érzett. És az a másik, még megfoghatatlanabb valami, amit az angol íznek nevezett, az sem volt sehol. Az ajtón túl feltáruló levegő teljesen semlegesnek tűnt. Konzervíze volt.
– Valami baj van? – kérdezte Bethany Simms riadtan. – Persze nem biztos, hogy tényleg tudni akarom, de...
– Nincs semmi baj – felelte Brian. Körülnézett, tíz koponyát számolt össze, s aztán Nickhez fordult. – Az a pasas ott hátul még mindig alszik. Mit gondol, nem kellene felébreszteni?
Nick egy darabig gondolkodott, aztán megrázta a fejét. – Szerintem nem. Úgy is épp elég bajunk van, semmi kedvem még egy részeg fazont pesztrálni.
Brian elvigyorodott. Pontosan ugyanez a gondolat járt az eszében. – Igen, azt hiszem, igaza van. Hát jó – maga megy elsőnek, Nick. Tartsa a csúszda alját. A többieknek majd én segítek.
– Talán jobb lenne, ha maga menne elsőnek. Hátha nagyhangú barátunk megint tépni kezdi a száját, mert eltértünk a menetrendtől. – A menetrend szót gondosan szótagolva ejtette ki: me-net-rend.
Brian a kötött garbós férfira pillantott. A garbós a sor végén állt, egyik kezében lapos, monogramos aktatáskát szorongatott, és üveges szemekkel a mennyezetre bámult. Olyan arcot vágott, mint akinek elmentek otthonról. – Nem lesz itt semmi patália – mondta Brian –, mert egyszerűen leszarom, hogy mit csinál. Jön vagy marad, nekem tökmindegy.
Nicknek fülig szaladt a szája. – Mélységesen egyetértek. Hát akkor kezdődjék a nagy exodus.
– Levette a cipőjét?
Nick meglóbálta kecskebőr mokaszinját.
– Oké, indulhat. – Brian Bethanyhez fordult. – Nagyon figyeljen, kisasszony – maga lesz a következő.
– Jaj, istenem – én szörnyen rühellem az ilyet!
Bethany azért Brian mellé húzódott, és aggódva figyelte, ahogy Nick a csúszdához lépett. A férfi a magasba szökkent, s ugyanabban a pillanatban mindkét lábát maga alá kapta; úgy nézett ki, mint aki épp bombát ugrik egy trambulinról. A fenekére esett, és a csúszda aljára siklott. Remekül sikerült; a csúszda alja szinte meg se rezdült. Nick zoknis lábát a betonra csapta, felállt, megpördült, s kezét hátralendítve idétlenül meghajolt.
– Tiszta sétagalopp! – kiabálta. – Kérem a következőt!
– Ez magának szól, kisasszony – mondta Brian. – Bethanynak hívják, igaz?
– Igen – felelte a lány idegesen. – Nem hiszem, hogy meg tudom csinálni. Háromszor is megbuktam tornából, ezért végül inkább felmentettek.
– Ugyan már, menni fog ez – biztatta Brian. Tapasztalatból tudta, hogy az emberek különösebb unszolgatás nélkül, hatalmas lelkesedéssel vetették magukat a csúszdára, ha valami kézelfogható veszély fenyegetett – például lék tátongott a gép törzsén vagy lángok nyaldosták a bal oldali motorokat. – Levette a cipőjét?
Bethany már lehúzkodta rózsaszín tornacipőjét, ám igyekezett mind távolabb kerülni az ajtótól és a narancssárga csúszdától. – Én azt hiszem, még innék előtte valamit...
– Mr. Hopewell lent fogja a csúszdát; nem lesz semmi baj – bátorította Brian, de egyre inkább attól félt, hogy a végén le kell löknie. Nem rajongott az ötletért, de tudta, ha a lány nem szánja el magát hamarosan, meg kell tennie. Nem hagyhatta, hogy az emberek addig húzzák az időt, amíg végre összeszedik magukat; hisz a vészkijárat láttán mindenkinek inába szállt a bátorsága. Ha hagyná, akkor mindenki csak állna és sopánkodna.
– Gyerünk, Bethany! – szólalt meg Albert hirtelen. A hegedűtokot, amit a felső csomagtartóból szedett le, a hóna alatt szorongatta. – Én rohadtul félek ettől az izétől, és utánad én jövök.
Bethany csodálkozva ránézett. – Miért?
Albert arca lángba borult. – Mert lány vagy – felelte őszintén. – Tudom, hogy ez mocskos férfiduma, de akkor is ez van.
Bethany egy másodpercig szótlanul bámulta, aztán felnevetett, és a csúszdához lépett. Brian eltökélte, hogy ha a lány még egyszer körülnéz, netán megint ódzkodni kezd, lelöki – de erre nem volt szükség. – A francba, jól jönne most egy kis fű – szólalt meg, és már ugrott is.
Látta, hogy Nick hogyan ugrott, ezért tudta, mit kell csinálni; ám az utolsó pillanatban bátorsága cserbenhagyta, és megpróbálta ismét maga alá kapni a lábát. Ennek következtében a csúszda hepehupás alja megdobta, és Bethany oldalra penderedett. Brian szinte biztosra vette, hogy a lány lebukfencezik, de Bethany maga is látta a közelgő veszélyt, és még időben sikerült visszagördülnie. A csúszdáról lezuttyanva a jobb oldalára esett; fél kezével a fejét fogta; blúza majdnem a tarkójáig szaladt. Aztán Nick elkapta, és feltápászkodott.
– Hű, a mindenit – mondta lihegve. – Tök olyan, mintha megint gyerek lennék.
– Jól van? – kérdezte Nick.
– Aha. Azt hiszem, bepislantottam egy kicsit, de jól vagyok.
Nick rámosolygott, és a csúszda felé fordult.
Albert mentegetődzve Brianre nézett, és feléje nyújtotta a hegedűtokot. – Megfogná? Ha leesek a csúszdáról, még eltörik. És akkor az őseim kinyírnak. Ez egy Gretch.
Brian elvette a hegedűtokot. Hűvös, komoly képet vágott, de belül nevetett. – Megnézhetném? Én is pengettem a húrokat úgy ezer éve.
– Persze – felelte Albert.
Brian érdeklődése megnyugtatta a fiút... s ő pontosan ebben reménykedett. Felkattintotta a három kallantyút, és kinyitotta a tokot. A hegedű tényleg Gretch volt, még csak nem is a legolcsóbb árfekvésből. Brian úgy saccolta, hogy az árából akár egy kocsira is futotta volna.
– Pompás darab – mondta, és négy gyors akkordot pengetett le a hegedű nyakán: Bolhás az én kutyám. Gyönyörű, lágy hangok csendültek fel. Brian becsukta a tokot, és lacsapta a kallantyúkat. – Vigyázok rá. Megígérem.
– Köszönöm. – Albert megállt az ajtóban, mélyen beszívta a levegőt, aztán kiengedte. – Geronimo – suttogta alig hallhatóan, és kiugrott. Ugrás közben hóna alá kapta kezét – bárhol, bármilyen helyzetben óvni kellett ujjait a sérüléstől; ez olyan mélyen ivódott belé, hogy szinte már reflexszé vált. Fenéken csusszant le, és simán földet ért.
– Bravó! – mondta Nick.
– Ugyan, semmiség volt – szólalt meg Ász Kaussner vontatottan, majd felállt, és majdnem belegabalyodott a saját lábába.
– Albert! – kiáltott utána Brian. – Kapja el! – Kihajolt, a hegedűtokot a csúszda közepére helyezte, majd elengedte. Albert a csúszda aljától kétméternyire elkapta, hóna alá csapta, és hátralépett.
Jenkins ugrás közben behunyta szemét, cingár teste félrecsúszott, s fél fenéken ért le. Nick fürgén a csúszda bal oldalához pattant, és esés közben kapta el az írót, mielőtt még a betonra kenődött volna.
– Köszönöm, fiatalember.
– Szóra sem érdemes, cimbora.
Gaffney következett; majd a kopasz férfi csusszant le. Aztán Laurel és Dinah Bellman jelent meg a vészkijáratnál.
– Félek – szólalt meg Dinah vékony, sírós hangon.
– Nem lesz semmi baj, kis szívem – mondta Brian. – Még ugranod sem kell. – Dinah vállára tette a kezét, s maga felé fordította; Dinah így a csúszdának háttal állt. – Add a kezed, én majd ráraklak a csúszdára.
Ám Dinah a háta mögé dugta kezeit. – Ne maga. Azt akarom, hogy Laurel csinálja.
Brian a barna hajú fiatal nőre nézett. – Megtenné?
– Igen – felelte a nő. – Csak mondja el, mit kell tennem.
– Dinah már tudja. A kezénél fogva engedje a csúszdára. Ha hason fekszik, és a lábait szépen összezárja, már mehet is lefelé.
Laurel érezte, hogy Dinah keze hideg, mint a jég. – Félek – ismételgette a kislány.
– Szívecském, ez pont olyan, mint egy játszótéri csúszda – mondta Brian. – Az a férfi, akinek olyan erős brit akcentusa van, lent majd elkap. Már felemelte a kezét, mint a fogó ember a baseballban. – Persze, gondolta, nem valószínű, hogy Dinah tudja, hogy is fest egy olyan ember.
Dinah úgy nézett rá, mint aki badarságokat hord össze. – Én nem attól félek. Hanem ettől a helytől. Olyan furcsa szaga van.
Laurel, aki saját izzadságán kívül más szagot nem érzett, segélykérőn nézett Brianre.
– Édesem – mondta Brian, és fél térdre ereszkedett a vak kislány előtt. – Le kell szállnunk a gépről, ugye tudod?
A sötét szemüveg lencséi Brian felé fordultak. – Miért? Miért kell leszállnunk a gépről? Itt nincs is senki.
Brian és Laurel összenézett.
– Hát – szólalt meg Brian –, ezt addig nem tudhatjuk, amíg meg nem nézzük, nemde?
– De én már most is tudom – válaszolta Dinah. – Semminek nincs szaga, és néma csönd van mindenütt. De... de...
– De mi van, Dinah? – kérdezte Laurel.
Dinah tétovázni kezdett. Szerette volna, ha a többiek megértik: nem attól fél, hogy le kell szállnia a gépről. Már máskor is ült csúszdán, és Laurelben megbízott. Laurel nem engedné el a kezét, ha veszélyes lenne a dolog. Valami nem stimmelt itt, valami rossz volt, és ő ettől félt – ettől a valamitől. Nem arról volt szó, hogy csönd honolt mindenütt, és sehol nem akadt egy teremtett lélek sem. Persze lehet, hogy ez is belejátszott, de itt most sokkal többről volt szó.
Valami nem stimmel.
De a felnőttek nem hisznek a gyerekeknek, különösen vak gyerekeknek nem; vak kislányoknak meg kiváltképp nem. Dinah meg akarta mondani nekik, hogy nem szabad itt maradni, mert itt nincsenek biztonságban, és azonnal indítsák be a gépet és álljanak odébb. De hát mit mondanának erre? Hogy persze, persze, Dinah-nak igaza van, mindenki szálljon gyorsan fel? Na nem.
Majd meglátják. Majd meglátják, hogy nincs itt senki, és akkor megint beszállunk, és elrepülünk valahova. Valahova, ahol nem érezni ezt a valamit. Még van idő.
Legalábbis azt hiszem.
– Á, semmi – mondta Laurelnek. Halkan, lemondóan beszélt. – Engedjen le.
Laurel óvatosan a csúszdára eresztette. Egy másodperccel később Dinah ránézett – igazából nem is néz, gondolta Laurel, mert igazából nem is lát –, és szétvetette lábait a narancssárga csúszdán.
– Minden rendben, Dinah? – kérdezte Laurel.
– Nem – felelte Dinah –, itt semmi sincs rendben. – És mielőtt még Laurel elengedhette volna, Dinah lefejtette magáról Laurel ujjait, és lecsusszant. A csúszda alján Nick elkapta.
Laurel következett; finoman a csúszdára huppant, és csúszás közben pedánsan szoknyája csücskét fogta. Most már csak Brian maradt hátra, és a pityókás horkolóművész a gép végében, no meg a mókás kedvű papírtépkedő bulikirály, Mr. Kötött Garbó.
Nem lesz itt semmi patália, mondta nemrég Brian, mert egyszerűen leszarom, hogy mit csinál. Most azonban rájött, hogy ez azért korántsem igaz. A férfinak nincs ki mind a négy kereke. Brian úgy vélte, hogy ezt még a kislány is tudta, pedig a kislány vak. Mi van akkor, ha itt hagyják, és a pasas őrjöngeni kezd? Mi van akkor, ha őrjöngés közben szétveri a pilótafülkét?
Hogyhogy mi van? Semmi; úgysem megyünk sehova. A tankok szinte teljesen üresek.
Ám valahogy mégsem volt ínyére a dolog; és nemcsak azért, mert a 767-es több milliót érő, méregdrága darab volt. Halványan benne is felsejlett az a gondolat, amelyet Dinah arcáról olvasott le, amikor a kislány felnézett a csúszdáról. Kutyául álltak a dolgok; tulajdonképpen még kutyábbul, mint amilyennek látszottak... és ez határozottan megijesztette, mert elképzelni sem bírta, hogy a dolgok még a jelen helyzetnél is kutyábbul állhatnak. A géppel azonban minden rendben volt. Igaz, a tankok üresek voltak, mégis ez a világ megnyugtatóan ismerős volt számára.
– Maga következik – szólalt meg a lehető legudvariasabb hangon.
– Remélem, tudja, hogy ezért feljelentem magát? – kérdezte Craig Toomy szokatlanul nyájas hangon. – Harmincmillió dollárra fogom perelni a légitársaságot, és maga lesz az első számú alperes.
– Ahogy óhajtja, Mr...
– Toomy. Craig Toomy.
– Mr. Toomy – bólintott Brian. Elhallgatott. – Mr. Toomy, van magának fogalma arról, hogy mi történt velünk?
Craig kikukkantott a nyitott ajtón – végignézett a kihalt kifutópályán, aztán szeme a második szintre tévedt, ahol a várótermek enyhén füstszínű üvegei mögött most nem gyülekeztek boldog ismerősök, rokonok, hogy keblükre ölelhessék szeretteiket, és türelmetlen utasok sem várták toporogva, hogy végre beszálláshoz szólítsák őket.
Craig pontosan tudta, mi történt. A langolierek voltak. A langolierek eljöttek ezekért a tunya, lusta emberekért; hisz már az apja is megjósolta, hogy egyszer majd megteszik.
Craig ugyanazon a nyájas hangon szólalt meg. – Tudja, hogy a Desert Banking Corporation Kötvényosztályán hogy hívnak engem? Igáslónak. – Elhallgatott; nyilvánvalóan arra várt, hogy Brian válaszoljon valamit. Ám Brian nem szólt semmit, így Craig folytatta. – Hát honnan is tudná. Hisz még azt se tudja, hogy milyen fontos az a bostoni értekezlet a Prudential Centerben. Persze magát ez egyáltalán nem érdekli. De szeretném, ha egyet megjegyezne, kapitány: országok sorsa, a gazdaság jövője függ ettől az értekezlettől – amelyről én a névsorolvasáskor hiányozni fogok.
– Mr. Toomy, ez igazán roppant érdekfeszítő, sajnos azonban most nincs idő, hogy...
– Idő! – ordított fel Craig váratlanul. – Ugyan, mi az istent tud maga az időről? Kérdezzen meg engem! Engem! Én tudom, mire van idő! Én aztán mindent tudok az időről! Az idő rövid, uram! Az idő kibaszottul rövid!
A szentségit már ennek, mindjárt lelököm ezt az idióta barmot!, gondolta Brian, ám mielőtt még megtehette volna, Craig Toomy hátrapördült és leugrott. Ügyesen a fenekére esett, és csúszás közben melléhez szorította aktatáskáját – Brian döbbenten nézte, s közben egy régi Hertz-reklám jutott eszébe; az, amelyikben O. J. Simpson öltönyben-nyakkendőben zúg át egy repülőtér fölött.
– Az idő átkozottul rövid! – ordította Craig a csúszdáról; aktatáskája páncélként védte mellkasát, nadrágjának szára felcsúszott, s térdig érő ünnepélyes, sikerre áhító fekete nejlonzoknik villantak elő.
Brian halkan felnyögött. – Jézusom, ez a faszi komplett hülye. – A csúszda tetején elhallgatott; szeme utoljára pásztázta körül a gépet, melynek ismerős látványa mindig nyugalommal töltötte el... s aztán ugrott.

 

8

A tíz ember két kisebb csoportba tömörülve ácsorgott a 767-es hatalmas szárnya alatt – a gép orrán ott ékeskedett a vörös-kék sas. Az egyik csoportban Brian, Nick, a kopasz férfi, Bethany Simms, Albert Kaussner, Robert Jenkins, Dinah, Laurel és Don Gaffney állt. Tőlük kicsit távolabb egymagában, külön kis csoportot alkotva Craig Toomy ácsorgott, az Igásló. Craig lehajolt, és bal keze különös, aprólékos gonddal simítgatta ki a nadrágszár gyűrődéseit. Jobb keze bilincsként szorult az aktatáska fülére. Aztán egyszer csak felegyenesedett, és tágra meredt, vizenyős szemekkel körülnézett.
– Hogyan tovább, kapitány? – kérdezte Nick velősen.
– Ezt inkább maga mondja meg nekem. Illetve nekünk.
Nick egy másodpercig rámeredt, egyik szemöldöke felszaladt, mintha csak azt kérdezné Briantől, komolyan gondolja-e. Brian leheletfinoman bólintott. Ennyi is elég volt.
– Azt javaslom, először menjünk be a repülőtér épületébe – szólalt meg Nick. – Hogy jutunk a leggyorsabban oda? Kinek van valami ötlete?
Brian fejével a poggyászszállító kocsik felé bökött, melyek a főépület erkélye alatt parkoltak. – Minthogy nincs utashíd, szerintem leggyorsabban a csomagszállító szalagon jutunk be.
– Értem; hát akkor, hölgyeim és uraim, sétára fel!
Nem kellett sokat menni, ám Laurel, aki kézenfogva ment Dinah-val, mégis úgy érezte, életében nem volt ilyen különös sétában része. Szinte felülről látta magukat – mintha tucatnyi pötty masírozott volna lassan a széles betonpályán. Szellő sem rezdült. Madár sem énekelt. Motorbőgés sem hallatszott a távolból; emberi hang sem törte meg a természetellenes csendet. Laurel még saját lépéseiket is különösnek találta. Magas sarkú cipőt viselt, de hangos, éles koppanások helyett úgy tűnt, csak halk, tompa puffanások hallatszottak.
Úgy tűnik, gondolta. Ez a kulcsszó. Mert olyan különös ez a helyzet, hogy minden kezd furcsának tűnni. Ez itt beton. Erről van szó. A magas sarkú cipő betonon másként szól.
De már máskor is ment magas sarkú cipőben betonon. Ám ilyen hangra még véletlenül sem emlékezett. Ez valahogy olyan... tompa. És erőtlen.
A poggyászszállító kocsikhoz értek. Nick fel-alá rohangászott közöttük, aztán a sor élére ugrott, és megállt az egyik mozdulatlan szállítószalag mellett, melynek torkát gumicsíkok függönyözték. A szalag széles kört írt le a betonkifutón, ahol a reptéri kisegítő személyzet szokta lepakolni a bőröndöket a platóról, aztán egy másik gumifüggönyös ablakon ismét eltűnt az épületben.
– Azok a gumicsíkok minek vannak ott? – kérdezte Bethany idegesen.
– Talán azért, hogy ha hideg van, ne menjen be a huzat – mondta Nick. – Na, bedugom a fejem és körbepislantok. Nem kell félni, egy perc és itt vagyok. – S még mielőtt bárki szólhatott volna, a szállítószalagra pattant, és előregörnyedve elindult az egyik ablak felé. Amikor a falhoz ért, térdre vetette magát, és a gumiszalagok közé dugta a fejét.
Na, mindjárt jön valami sziszegés, aztán egy tompa puffanás, gondolta Albert vadul, aztán amikor visszaráncigáljuk, a fejének már csak hűlt helye lesz.
Ám sem sziszegés, sem tompa puffanás nem hallatszott. Amikor Nick visszakapta a fejét – amely egyébként szilárdan ült a nyakán –, gondolatokba mélyedt, komoly arcot vágott. – Szabad a pálya – mondta, ám Albert ezt a vidám hangot valahogy mesterkéltnek érezte. – Gyerünk, barátaim, befelé! Nyomás, csak szépen egymás hegyén-hátán! Lássam a testeket!
Bethany visszahőkölt. – Ott testek vannak? Hé, uram, bent holttestek vannak?
– Én nem láttam olyasmit, kisasszony – felelte Nick, és most már végképp letett arról, hogy könnyed hangot üssön meg. – Csak épp a jó öreg Bobby Burnst idéztem kissé kitekerve, hátha egy kis színt hozok az életünkbe. Sajnos vicc helyett ízetlen tréfaként sült el. Nem láttam senkit odabent. De hát tulajdonképpen erre számítottunk, nem?
De igen... most mégis mindenki rettenetesen megijedt.
Hangjából ítélve még maga Nick is.
Egymás után a többiek is a szállítószalagra másztak, és Nick nyomában eltűntek a gumiszalagok mögött.
Dinah az ablak előtt megtorpant, és Laurel felé fordította a fejét. Halvány fénysugár futott át a sötét lencséken, s a szemüveg egy pillanatra tükörként felvillant.
– Nagyon nem jó itt – mondta Dinah, és átmászott a luk túloldalára.

 

9

Az utasok egyenként bukkantak fel a bangori Nemzetközi repülőtér épületében – különös csomagocskák másztak elő az álló szállítószalagon. Albert lesegítette Dinah-t, aztán csak álltak, és csodálkozva, némán körbenéztek.
Az a csontig hatoló döbbenet, mely ébredéskor, a kiürült gép láttán uralkodott el rajtuk, szertefoszlott; helyét most zavarodottság vette át. Még egyikük sem volt olyan repülőtéren, ahol egy teremtett lélek sem látható. Az autókölcsönző pultjánál nem állt senki. Az INDULÁS/ÉRKEZÉS monitorjai sötétek voltak. A Delta, a United, a Northwest Air-Link vagy a Mid-Coast Airways irodáinál nem kígyóztak sorok. A főépület közepén hatalmas akvárium állt, fölötte a VEGYEN MAINE-I HOMÁRT felirat díszelgett; az akvárium ugyan tele volt vízzel, ám egyetlen homár sem úszkált benne. A neoncsövek nem égtek a plafonon, s az a kevéske fény, amely az óriási terem távoli ajtajain át beszűrődött, a terem közepére érve már csak fáradtan pislákolt, s a 29-es járat egy kupacba verődött utasai így sejtelmes homályba burkolóztak.
– Na jó – szólalt meg Nick; ám hiába igyekezett: vidámság helyett aggodalom csendült ki hangjából. – Próbáljuk ki a telefonokat, jó?
Miközben Nick a telefonokhoz lépett, Albert a Budget autókölcsönző pultjához baktatott. A pult előtt kis rekeszekben a BRIGGS, HANDLEFORD, MARCHANT, FENWICK és a PESTLEMAN prospektusai álltak. Biztos mindegyik leírja, milyen feltételekkel lehet autót kölcsönözni, még Maine térképét is mellékelik, s természetesen mindegyik térképen az ÖN ITT ÁLL magyarázó felirat kíséretében ott villog a nyíl, mely Bangor városa felé mutat.
De hát mégis, hol vannak?, morfondírozott Albert. És hova tűntek a Briggs, a Handleford, a Marchant, a Fenwick és a Pestleman emberei? Más dimenzióba repítették őket? De lehet, hogy csak a Grateful Dead miatt van az egész. Lehet, hogy a Dead most valahol máshol játszik, és mindenki a bulira rohant.
Hirtelen halk sercenés hallatszott mögötte. Albert, mint akit darázs csípett meg, villámgyorsan hátrapördült; s mint egy furkósbotot, a feje fölé kapta a hegedűtokot. Bethany állt ott, s épp cigarettára gyújtott.
Bethany felhúzta a szemöldökét. – Megijesztettelek?
– Egy kicsit – felelte Albert, s leengedte a hegedűtokot; aztán sovány, ideges mosolyt erőltetett ajkára.
– Bocs. – Bethany elfújta a gyufát, a földre dobta, és mélyet szippantott cigarettájából. – Na végre. Ez legalább jólesik. A gépen nem mertem rágyújtani. Féltem, hogy valami még felrobban.
Bob Jenkins hozzájuk somfordált. – Tudja, én már vagy tíz éve leszoktam.
– Ha lehet, nem kérek a lelki fröccsből – szólalt meg Bethany. – Van egy olyan érzésem, hogy ha ezt élve és ép ésszel megússzuk, akkor egy hónapig csak lelki fröccsöt hallgathatok. Az unalomig. És persze mindenhol.
Jenkins értetlenül felvonta a szemöldökét, de nem kért magyarázatot. – Őszintén szólva – szólalt meg újra –, én csak egy szálat szerettem volna kérni. Azt hiszem, igazán remek alkalom nyílt a régi szokások felelevenítésére.
Bethany elmosolyodott, és Marlboróval kínálta. Jenkins elvett egy szálat, Bethany pedig tüzet adott. Jenkins mélyen letüdőzte, aztán heves köhögésbe kezdett, miközben szájából furcsa füstjelek kúsztak elő.
– Maga tényleg elszokott tőle – állapította meg Bethany tényszerűen.
Jenkins igenlően bólogatott. – De villámgyorsan hozzá fogok szokni. Azt hiszem, ebben az egészben ez a legszörnyűbb. Maguk már észrevették az órát?
– Nem – felelte Albert.
Jenkins a férfi- és a női vécé fölötti falra bökött. Az ajtó fölött óra volt, amely 4.07-et mutatott.
– Ez stimmel – mondta. – Azt tudtuk, hogy már jó ideje a levegőben voltunk, amikor az a valami – jobb híján nevezzük Esetnek – bekövetkezett. Hajnali négy óra hét perckor. A keleti idő egy óra hét perc a nyugati időzóna szerint. Szóval most már tudjuk, hogy mikor történt.
– Fhű, ez tökjó! – mondta Bethany.
– Igen – felelte Jenkins, s úgy csinált, mint aki nem vette észre a lány hangjában bujkáló enyhe gúnyt. – De valami nincs teljesen rendjén. Bárcsak látnánk a napot. Akkor biztosak lehetnénk a dolgunkban.
– Mire gondol? – kérdezte Albert.
– Az órák – legalábbis az elektromos órák – semmire sem jók. Túrót se érnek. De ha a napot látnánk, akkor az árnyékunk hosszából és irányából nagyjából tudhatnánk, mennyi az idő. Az órám szerint háromnegyed kilenc van, de nem hinném, hogy ez igaz. Szerintem későbbre jár az idő. Nincs bizonyítékom rá, megmagyarázni sem tudnám, de mégis úgy érzem, igazam van.
Albert fontolóra vette a hallottakat. Körülnézett. Aztán ismét Jenkinsre pillantott. – Tudja – szólalt meg –, azt hiszem, igaza van. Szerintem van már dél is. Vagy ez hülyeségnek hangzik?
– Nem hülyeség – felelte Bethany –, de ez csak az időeltolódás miatt van.
– Ezzel nem értek egyet – szólt közbe Jenkins. – Nyugatról keletre repültünk, ifjú hölgy. A nyugatról keletre utazók általában pont fordított időzavarban szenvednek. Ők úgy érzik, hogy korábbra jár az idő, mintsem kellene.
– Valamit mondott a gépen, ami engem roppantul érdekel – szólalt meg Albert. – Amikor a kapitány azt mondta, hogy még valahol lennie kell embereknek, maga megjegyezte, „hamis logika”. Sőt kétszer is elmondta. Pedig szerintem elég világos a dolog. Mindannyian aludtunk, és most itt vagyunk. Ha ez az izé – Albert gyorsan az órára pillantott – bangori idő szerint hajnali négy óra hét perckor történt, akkor szinte biztos, hogy a városban mindenki aludt.
– Hát ez az – mondta Jenkins nyájasan. – Akkor most hol vannak?
Albert zavarba jött. – Hát...
Csattanás hallatszott: Nick mérgében lecsapta az egyik pénzbedobós telefont. Telefonkészülékek hosszú sora állt előtte. Már mindegyikkel próbálkozott. – Hát ez mind beszart – mondta. – Egyik se működik. Se a pénzbedobósak, se a többi. A néma dögök mellé a néma telefonokat is odabiggyesztheti, Brian.
– És akkor most mihez kezdünk? – kérdezte Laurel. Hallotta, hogy hangja szánalmasan cseng, s ettől kicsinek és elhagyatottnak érezte magát. Mellette Dinah forgolódott; apró köröket írt le. A kislány olyan volt, mint egy kicsi, hús-vér radarkészülék.
– Menjünk föl az emeletre – javasolta a kopasz. – Az étteremnek ott kell lennie.
Mindenki ránézett. Gaffney felhorkant. – Magának kissé csőlátása van, apuskám.
A kopasz férfi fél szemöldökét felvonta, és Gaffneyre bámult. – Először is: Rudy Warwick a nevem, nem pedig apuskám – felelte. – Másodszor: az embernek jobban vág az agya, ha teli a hasa. – Megrándította a vállát. – Ez a természet törvénye.
– Azt hiszem, Mr. Warwicknak tökéletesen igaza van szólalt meg Jenkins. – Szerintem mindannyian bírnánk enni egy kicsit... és ha felmegyünk, esetleg találunk valamit, ami közelebb visz a rejtély megoldásához. Szóval, azt javaslom, menjünk fel.
Nick összerázkódott. Hirtelen fáradtnak és zavarodottnak látszott. – Miért is ne? – mondta. – Kezdem magam úgy érezni, mint egy nyamvadt Robinson Crusoe.
Kis csoportba verődve a mozgólépcső felé indultak, amely szintén nem működött. Albert, Bethany és Bob Jenkins a sor végén, egymás mellett bandukolt.
– Maga tud valamit, igaz? – kérdezte Albert hirtelen. – Mi az?
– Lehet, hogy tudok valamit – javította ki Jenkins. – De az is lehet, hogy nem. Egyelőre csöndben maradok... de egyet azért mondanék.
– Micsodát?
– Nem magának szól, hanem az ifjú hölgynek. – Bethany felé fordult. – Takarékoskodjék a gyufával. Csak ezt akartam mondani.
– Mi van? – nézett rá görbe szemmel Bethany.
– Hallotta, mit mondtam.
– Aha, asszem igen, de nem értem, mit akar. Fönt biztos van egy trafik, Mr. Jenkins. Ott csak úgy dúskálnak a gyufában. Cigarettát is tartanak, meg eldobható öngyújtót.
– Biztos igaza van – felelte Jenkins. – Mégis, azt javaslom, ne pocsékolja a gyufákat.
Most megint azt a Philo Christie-t vagy ki az istent játssza, gondolta Albert.
Már épp Jenkins orrá alá akarta dörgölni, hogy felejtse már el, most nem valamelyik regényében vannak, amikor Brian Engle olyan hirtelen torpant meg a mozgólépcső alján, hogy Laurel kénytelen volt Dinah-t a karjánál fogva visszarántani, nehogy a kislány a férfinak ütközzön.
– Azért figyelhetne egy kicsit – kérte Laurel. – Ha nem venné észre, ez a gyerek nem lát.
Brian rá se hederített. Szeme a menekültek kis csoportját pásztázta. – Hol van Mr. Toomy?
– Kicsoda? – kérdezte a kopasz férfi, azaz Mr. Warwick.
– Az a pasi, akinek halaszthatatlan értekezlete van Bostonban.
– A francot se érdekli – mondta Gaffney. – Csakhogy megszabadultunk attól a szemétládától!
De Brian egyáltalán nem lelkendezett. Egyáltalán nem volt ínyére, hogy Toomy elslisszolt, és a maga útját járja. Nem tudta, pontosan miért is nem, de nagyon nem tetszett neki a dolog. Nickre nézett. Nick megvonta a vállát, aztán a fejét csóválta. – Én nem láttam, hogy elment volna, cimbora. A telefonokkal szaroztam. Bocs.
– Toomy! – üvöltötte Brian. – Craig Toomy! Hol van?
De válasz nem érkezett. Hátborzongató, süket csend borult mindenre. Aztán Laurel valamit észrevett, s ettől a valamitől kirázta a hideg. Brian tölcsért formált a kezéből, és felüvöltött a mozgólépcsőn. Egy olyan épületben, ahol ilyen magasan van a mennyezet, visszhangot verne a kiáltás.
Ám visszhang nem hallatszott.
Egy árva hang sem verődött vissza.

 

10

Miközben a többiek lent gyülekeztek – az egyik oldalon a két ifjonc meg az a rozzant alak az autókölcsönzőnél ácsorgott, a többiek meg azt az angol gengsztert figyelték, aki a telefonokkal bajlódott –, Craig Toomy halkan, mint valami egér, felkúszott az álló mozgólépcsőn. Pontosan tudta, hova kell mennie; pontosan tudta, mit kell keresnie.
Fürgén, nagyokat lépkedve átvonult a hatalmas várótermen; aktatáskája jobb térdét verdeste, s figyelemre sem méltatta az üres székeket s a Vörös Báró névre hallgató néptelen presszót. A terem végében széles, sötét folyosó torkolatában egy tábla lógott:

5. KAPU – NEMZETKÖZI GÉPEK ÉRKEZÉSE
VÁMMENTES ÜZLETEK
U. S. VÁM
REPÜLŐTÉRI BIZTONSÁGI SZOLGÁLAT

Már majdnem elérte a folyosót, amikor a széles ablakon keresztül a kifutópályára pillantott... és ekkor hirtelen megtorpant. Lassan az üveghez vánszorgott, és kibámult.
Az üres betonon és a néma, fehérlő égbolton kívül semmit sem lehetett látni, szeme mégis elkerekedett, és érezte, hogy félelem lopakodik szívébe.
– Jönnek – szólalt meg egy halott hangja hirtelen. Apja szólította; a hang egy kicsiny, kísértetjárta síremlékből tört elő, mely Craig Toomy szívének sötét szegletében rejtőzött.
– Nem – suttogta, és a szó halvány párafelhőt rajzolt az üvegre szája előtt. – Senki sem jön.
Rossz voltál. Sőt ami még ennél is rosszabb: lusta voltál.
– Nem!
De igen. Értekezleted volt, és te meglógtál. Elinaltál. Bangorig szaladtál, Maine-be, a lehető leghülyébb helyre.
– Nem én tehetek róla – motyogta. Olyan erősen szorította az aktatáska fülét, hogy szinte belesajdult a keze. – Akaratom ellenére elvittek. Engem... engem leitattak és elraboltak!
A belső hang most nem válaszolt. Csak a rosszallás... a rosszallás sugarai járták át a levegőt. És Craig érezte, hogy a nyomás, az a szörnyű, véget nem érő nyomás, a mélység súlya ismét ránehezedik. A belső hangnak még csak figyelmeztetnie sem kellett, hogy semmiféle kifogásnak nincs helye: Craig tudta. Nagyon is jól tudta.
Hát ITT voltak... és vissza, fognak jönni. Ugye tudod?
Persze hogy tudta. A langolierek vissza fognak jönni. Vissza fognak jönni – őérte. Érezte, hogy jönnek. Még sosem látta őket, de tudta, mennyire borzalmasak. És csak egyedül ő tud róluk? Nem valószínű.
Talán a vak kislány is tud valamit a langolierekről.
De mindez nem számított. Egyedül az lebegett a szeme előtt, hogy Bostonba jusson – el kell jutnia Bostonba, mielőtt még a langolierek előbújnának szörnyűséges vackaikból, és itt Bangorban elevenen felfalnák őt. Oda kell érnie a Prudentialbe, az értekezletre, hogy lássák, ő dolgozik, ő megtette, amit kell, és akkor...
Szabad lesz.
Akkor szabad lesz.
Craig erőt vett magán, és ellépett az ablaktól; ügyet sem vetett az üres égboltra és a nyomasztó, síri csöndre, és a tábla alatti folyosóra rohant. Elszáguldott a kihalt üzletek előtt; még egy pillantásra sem méltatta őket. Az üzletek után rátalált az ajtóra, amelyet keresett. Egy apró, négyszögletű tábla virított rajta, alatta egy kis kémlelőnyílás kukucskált. REPÜLŐTÉRI BIZTONSÁGI SZOLGÁLAT – szólt a táblán a felirat.
Ide be kell jutnia. Így vagy úgy, de be kell jutnia.
Ehhez az egészhez... ehhez az őrültséghez... nekem semmi közöm. Semmi közöm az égvilágon. Legalábbis most már nem.
Keze előrelendült, és a Repülőtéri Biztonsági Szolgálat irodájának kilincsére kulcsolódott. Az üres, vizenyős tekintet most elszántságot és határozottságot sugárzott.
Nagyon, nagyon régóta kellett ezt a nyomást elviselnem. Mióta is? Hétéves korom óta? Nem – azt hiszem, még korábban kezdődött. Amióta csak az eszemet tudom, azóta nyomás alatt élek. Ez a legutóbbi őrültség csak egy újabb szín a palettán. Valószínűleg igaza van a foszlott kabátosnak: ez egy kísérlet. Valamilyen titkos kormányügynökség vagy egy gonosz idegen hatalom kísérletet folytat. De úgy döntöttem, nem kérek ezekből a kísérletekből. Akkor sem érdekel, ha az apám vagy az anyám, vagy a Kereskedelmi Főiskola rektora, vagy éppen a Desert Sun Banking Corporation igazgatótanácsa vezeti. Akkor sem kérek belőle. Úgy döntöttem, hogy kiszállok. Úgy döntöttem, hogy Bostonba megyek, és megteszem, amit kiterveltem: először is véghezviszem az argentin kötvényvásárlást. Ha nem szállok ki...
De tudta, hogy mi fog történni, ha nem száll ki. Akkor megőrül.
Megpróbálta lenyomni a kilincset. A kilincs meg se moccant, ám amikor idegesen aprót taszajtott rajta, az ajtó szélesre tárult. Lehet, hogy nem volt rendesen bezárva, de az sem volt lehetetlen, hogy amikor az áram kiment, a biztonsági rendszer felmondta a szolgálatot. Craiget nem érdekelte, mitől nyílt ki az ajtó. A lényeg az volt, hogy nem kellett a ruháját rongyosra szaggatnia, hogy a szellőzőn vagy más istenverte lyukon bemásszon. Eltökélt szándéka volt, hogy még aznap odaér az értekezletre, és semmi kedve sem volt ahhoz, hogy csatakos, olajtól bűzlő ruhában jelenjen meg. Az élet egyszerű, megfellebbezhetetlen igazságai közé tartozott: annak, akinek mocskos, koszlott a ruhája, semmi hitele sincs.
Belökte az ajtót, és az irodába lépett.

 

11

Brian és Nick ért elsőként a mozgólépcső tetejére; a többiek köréjük sereglettek. A BNR hatalmas központi várótermébe értek; az óriási, négyszögletű termet szinte zsúfolásig megtöltötték a műanyag székek (némelyik fölött konzolokon pénzbedobós tv-készülékek lógtak), s füstszínű, mennyezetig érő ablakok meredtek a repülőtérre. Baljukon újságosüzlet és a biztonsági átkelő állt, mely egyben az 1. Kapu volt; jobbra pedig a Vörös Báró nevű presszóra és a Kilences Felhő étteremre lehetett rálátni. Az étterem mögött egy folyosó nyílt, mely a Repülőtéri Biztonsági Szolgálat irodájához és a Nemzetközi Gépek Érkezéséhez vezetett.
– Gyerünk! – mondta Nick, de Dinah közbevágott. – Várjunk!
Erőteljes, határozott hangon szólalt meg; mindenki csodálkozva nézett rá.
Dinah eleresztette Laurel kezét, s mindkét karját felemelte.
Füle mögött tölcsért formált tenyeréből, s ujjait legyezőként széttárta. Aztán csak állt némán, ebbe a különös, furcsa, fülelő pózba merevedve.
– Mi az? – szólalt meg Brian, de Dinah ellentmondást nem tűrve hirtelen felszisszent. – Shhh!
Kissé balra fordult, megállt, aztán az ellenkező irányba forgott, egészen addig, amíg az ablakokon beszökő fehér fény elborította; halovány arca még sápadtabb, kísérteties színben ragyogott. Levette orráról a sötét szemüveget. Kerekre nyílt, barna szemei voltak; s egyáltalán nem kifejezéstelenek.
– Igen – mondta halk, álmodozó hangon, s Laurel érezte, hogy jeges félelem szorítja össze szívét. Ám nemcsak ő félt. Bethany szorosan melléje húzódott, s Don Gaffney is közelebb lépett. – Igen... Érzem a fényt. Azt mondták, ebből fogják tudni, ha ismét látok. Érzem a fényt. Olyan, mintha hőség költözne a fejembe.
– Dinah, mi az... – kezdte újra Brian.
Nick könyökével oldalba bökte. Az angol arca elkínzott volt, megnyúlt, homlokát barázdák szabdalták. – Maradjon csöndben, cimbora!
– A fény... itt van.
Dinah lassan elsétált mellőlük; legyezővé formált ujjait még mindig a füléhez szorította, könyökét előretolta, nehogy beleütközzön valami útjába eső tárgyba. Csak ment, ment, s aztán kétlépésnyire az ablaktól megállt. Lassan előrenyújtotta kezét, s ujjaival megérintette az üveget. Mintha sötét tengeri csillag rajzolódott volna a fehér égre. Dinah halkan, keservesen felsóhajtott.
– Az üveggel is baj van – mondta ugyanazon az álmodozó hangon.
– Dinah – szólt rá Laurel.
– Shhh... – suttogta, és hátra sem pillantott. Úgy állt az ablaknál, mint amikor a kislány munkából hazatérő apukáját várja. – Hallok valamit.
Ezek a suttogva kiejtett szavak kimondhatatlan, páni félelmet ébresztettek Albert Kaussner lelkében. Iszonyú nyomás nehezedett a vállára; Albert végignézett magán, s látta, hogy karjait védekezőn maga elé szorítja.
Brian figyelmesen végighallgatta a kislányt. Saját lélegzését is hallotta, sőt a többiekét is... ám semmi más nem ütötte meg a fülét. A kislány csak képzelődik, gondolta. Csakis erről lehet szó.
Mégis kíváncsi volt.
– Mi az? – kérdezte Laurel izgatottan. – Mit hallottál, Dinah?
– Nem tudom – felelte a kislány anélkül, hogy hátrafordult volna. – Alig hallatszik valami. Akkor is azt hittem, hogy hallom, amikor leszálltunk a gépről, de aztán megmagyaráztam magamnak, hogy pusztán képzelődés volt. De most jobban hallom. Még az üvegen keresztül is hallom. Olyan... olyan hangja van, mint a puffasztott rizsnek, ami már tocsog a tejben.
Brian Nickhez fordult, és suttogva megkérdezte. – Maga hall valamit?
– Egy árva hangot se – felelte Nick szintén suttogva. – De ez a gyerek vak. Hozzá van szokva, hogy a fülét is a szeme helyett használja.
– Szerintem ez hisztéria – mondta Brian. Egészen halkan susogott, ajka szinte Nick fülét súrolta.
Dinah visszafordult az ablaktól.
– Maga hall valamit? – utánozta Brianéket. – Egy árva hangot se. De ez a gyerek vak. Hozzá van szokva, hogy a fülét is a szeme helyett használja. – Elhallgatott, aztán hozzátette. – Azt hiszem, ez hisztéria.
– Dinah, miről beszélsz? – kérdezte Laurel rémült döbbenettel. Nem hallotta Brian és Nick halk párbeszédét, noha sokkal közelebb állt hozzájuk, mint Dinah.
– Kérdezze meg őket! – kiáltott fel Dinah. Hangja remegett. – Nem vagyok őrült! Vak vagyok, de őrült nem!
– Jól van – szólalt meg Brian letaglózva. – Jól van, Dinah. – Aztán Laurelhez fordult. – Nickkel beszélgettem. És Dinah hallott minket. Ott állt az ablaknál, és hallott minket.
– Elképesztő füled van, tündérkém – mondta Bethany.
– Hallom, amit hallok – felelte Dinah. – És ott hallok valamit. Abból az irányból. – Az üvegen keresztül kelet felé mutatott. Világtalan szeme a többieket pásztázta. – És az a valami rossz. Szörnyű, ijesztő hangja van.
Don Gaffney tétován megszólalt. – Talán segítene, kedves kisasszony, ha tudná, mi az.
– Nem tudom – mondta Dinah. – De azt tudom, hogy most már közelebb van, mint az előbb volt. – Remegő kézzel visszatette a sötét szemüveget. – El kell innen mennünk. Mert valami közeleg. Az a rossz valami, aminek olyan puffasztottrizs-hangja van.
– Dinah – szólalt meg Brian –, a gép, amivel jöttünk, szinte teljesen üres. Nincs üzemanyag.
– Hát akkor tegyen bele! – sikította Dinah fejhangon. – Jön, nem érti? Jön, és ha nem tűnünk el addigra, mire ideér, meg fogunk halni! Mindannyian meg fogunk halni!
Hangja elcsuklott, és zokogni kezdett. Sem szibilla, sem médium nem volt, csak egy kislány, aki saját félelmeit a legteljesebb sötétségben kényszerült megélni. Feléjük tántorgott; önuralma szertefoszlott. Laurel még időben elkapta, mielőtt még felbukfencezett volna a biztonsági átkelőt övező kordon kötelén, és szorosan magához ölelte. Vigasztalni próbálta, ám a kislány utolsó szavai őrjítőn, mint félrevert harang visszahangzottak Laurel agyában: Ha nem tűnünk el addigra, mire ideér, meg fogunk halni. Mindannyian meg fogunk halni!

 

12

Craig Toomy hallotta, hogy a kölyök valahol hátul nyavalyog, de rá se hederített. A harmadik szekrényben, melyre dymoszalaggal a MARKEY nevet írták, megtalálta, amit keresett. A legfelső polcon Mr. Markey uzsonnája – egy száraz szendvics – kandikált ki a barna papírzacskóból. Az alsó polcon pedánsan egymás mellé helyezve Mr. Markey utcai cipője állt. A felső és az alsó polc között egy fogason egy fehér ing és egy pisztolytáska lógott. A pisztolytáskából Mr. Markey szolgálati revolverének markolata villant elő.
Craig kicsatolta a biztonsági zárat, és kivette a pisztolyt. Nem sokat tudott a fegyverekről – felőle akár egy 32-es, 38-as, vagy éppen egy 45-ös is lehetett –, de nem volt hülye, és néhány másodpercnyi matatás után kipörgette a tölténytárat. Mind a hat golyó a helyén volt. Visszacsapta a tárat, s a kattanás hallatán enyhén biccentett egyet; aztán a pisztoly kakasát és a markolatot kezdte tanulmányozni. A biztonsági závárt kereste, de nem találta – talán nem volt ezen a típuson. Ujját a ravaszra helyezte, s addig húzta, amíg a kakas és a tölténytár megmozdult. Craig elégedetten bólintott.
Megfordult; és ekkor, minden figyelmeztetés nélkül, iszonyatos magány tört rá. A pisztoly mintha ólommá vált volna; keze erőtlenül lehanyatlott. S aztán csak állt, leesett vállakkal; jobb kezében aktatáskája himbálódzott, baljában a biztonsági őr fegyvere lógott. Boldogtalan, elkínzott tekintet ült ki arcára. S hirtelen egy emlék rohanta meg, melyre már hosszú évek óta nem gondolt: Craig Toomy tizenkét évesen az ágyán hever, zokogás rázza, s forró könnycseppek gurulnak végig az arcán. A másik szobában hangosan bömböl a rádió, miközben részeg anyja repedtfazék hangon Mernlee Rush dalát kántálja: „Mondd, hogy angyal vagyok... a reggel angyala, bébi... simogasd meg az arcom... mielőtt elmész, bébi...”
Fekszik az ágyon. Remeg. Bömböl. És egy hang sem jön ki a torkán. S közben az jár az eszében: Miért nem szeretsz engem, anyu? Miért nem hagysz békében? Miért nem tudsz békén hagyni engem?
– Senkit sem akarok bántani – motyogta Craig Toomy könnyek között. – Tényleg nem akarok... de hát ez... elviselhetetlen.
A szobában rengeteg monitor volt, ám egyik sem működött. Craig a képernyőkre meredt, s ekkor majdnem letaglózta a szörnyű igazság; fölébe tornyosultak az események, melyeknek még mindig nincs vége. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy az idegrendszer óvó bástyái leomlanak, s ő visszazuhan abba a bunkerbe, ahol eddigi életét élte.
Mindenki eltűnt, Craiggy bébi. Az egész világ eltűnt, csak te maradtál, meg azok az emberek a gépről.
– Nem! – bődült fel Craig, és az egyik székbe rogyott, amely a szoba közepén, a laminált tetejű asztal mellett állt. – Nem! Ez nem igaz. Egyszerűen nem igaz. Nem hiszem el. Egyszerűen nem hiszem el!
A langolierek itt voltak, és még visszajönnek, szólalt meg apja. Mint mindig, most is túlharsogta anyja hangját. Jobb, ha eltűnsz innen, mielőtt még ideérnek... különben tudod, mi történik.
Hát persze hogy tudta. Fel fogják falni. A langolierek fel fogják falni.
– De én senkit sem akarok bántani – ismételte tébolyult, fakó hangon. Az asztalon stencilezett szolgálati beosztás hevert. Craig kezéből kiesett az aktatáska; a pisztolyt az asztalra tette. Aztán felkapta a szolgálati beosztást, üres szemekkel a papírra meredt, s bal oldalából lassan hosszú csíkot tépett.
Re-cccsss.
Megszállottan nézte, ahogy a vékony papírfecnik – még sosem sikerült ilyen vékonyra tépni őket! – a levegőben úszva lassan az asztalra ereszkedtek. De apja hűvös hangja még ekkor is a fülében csengett:
Különben tudod, mi történik.

 

 

ÖTÖDIK FEJEZET
Egy doboz gyufa
A szalámis szendvics története
A deduktív módszer újabb példája
Az arizonai zsidó hegedűn játszik
A városban csak egyetlen hang hallható

 

1

Dinah figyelmeztető szavai után síri csönd telepedett a teremre, s a csendet végül Robert Jenkins törte meg. – Néhány problémával szembe kell néznünk – szólalt meg száraz előadói stílusban. – Ha Dinah hallott valamit – s az előbbi figyelemreméltó példa után magam is azt hiszem, a kislány tényleg hallott valamit –, sokat segítene, ha tudnánk, mi is volt az. De nem tudjuk. Ez az egyik probléma. A másik pedig az, hogy kifogyott az üzemanyag.
– Ott áll egy 727-es – szólalt meg Nick –, útra készen, a kifutópályán. Egy olyat is el tud vezetni, Brian?
– Igen – felelte Brian.
Nick Bob felé fordult, és széttárta karjait, mintha csak azt akarná mondani: Na, tessék, hát megoldódott a gordiuszi csomó.
– Tegyük föl, hogy tényleg felszállunk, akkor viszont hova megyünk? – folytatta Bob Jenkins. – Ez itt a harmadik probléma.
– El innen! – vágott közbe Dinah váratlanul. – El ettől a hangtól! Menekülnünk kell ettől a hangtól, meg bármitől, ami csinálja.
– Szerinted mennyi időnk van? – kérdezte Bob kedvesen. – Mennyi időnk van addig, amíg ideér, Dinah? Tudnál erről valamit mondani?
– Nem – válaszolta Dinah, miután befészkelte magát Laurel biztonságot nyújtó karja alá. – Azt hiszem, még messze van, szóval még van időnk. De...
– Akkor azt javaslom, fogadjuk el Mr. Warwick indítványát – mondta Bob. – Menjünk föl az étterembe, harapjunk valamit, és közben megbeszéljük, mi a következő lépés. Az étel valóban igen előnyösen hat arra, amit monsieur Poirot előszeretettel szürke agysejtecskéknek hívott.
– De nem szabad várni! – kiáltott fel Dinah dühösen.
– Csak tizenöt perc – mondta Bob. – Egy perccel sem több. És elég nagy vagy már ahhoz, Dinah, hogy tudd: cselekvés előtt nem árt gondolkodni.
Albert hirtelen rádöbbent, hogy a krimiíró miért is ragaszkodik annyira ahhoz, hogy az étterembe menjenek. Mr. Jenkins szürke agysejtecskéi almás pitével üzemeltek – Albert legalábbis így vélte –, ám miután oly hátborzongató képet festett a gépen helyzetükről, elhatározta, még egy esélyt ad az írónak. – Mutatni vagy bizonyítani akar valamit, gondolta.
– Biztos, hogy van még tizenöt percünk? – faggatózott Bob kedvesen.
– Hát... – felelte Dinah kelletlenül. – Talán van...
– Remek – vágta rá Bob fürgén. – Akkor ezt megbeszéltük. – Azzal, mint aki biztosra veszi, hogy a többiek a nyomába erednek, szapora léptekkel az étterem felé indult. Brian és Nick összenézett.
– Jobb, ha vele tartunk – szólalt meg Albert csendesen. – Szerintem tud valamit.
– Mégis, mit? – kérdezte Brian.
– Azt én sem tudom pontosan, de szerintem meg kéne hallgatni.
Albert Bob után eredt; Bethany Albert nyomába szegődött, s aztán a többiek is felsorakoztak – Laurel kézen fogta Dinah-t, s ők is elindultak. A kislány arca elfehéredett.

 

2

A Kilences Felhő étterem tulajdonképpen gyorsétkezde volt; hátul italokkal és szendvicsekkel tömött hűtőpult állt, elöl pedig rozsdamentes acélpult futott végig, melyen kis ételmelegítő rekeszek sorjáztak. A rekeszek üresek voltak, s csak úgy ragyogtak a tisztaságtól. Egyetlen zsírfolt sem éktelenkedett a grillsütőn. A poharak – azok a harcedzett, bordázott éttermi üvegpoharak – szépen, gúlába rakva álltak a hátsó polcokon a többi viharvert edénnyel egyetemben.
Robert Jenkins a pénztár mellett állt. Amikor Albert és Bethany odaért, megszólalt. – Kaphatnék még egy szál cigarettát, Bethany?
– A mindenit, maga aztán tud lejmolni – mondta, de hangja barátságosan csengett. Előkotorta a doboz Marlborót, és kipöccentett egy szálat. A férfi elvette, ám amikor a lány a gyufát is odanyújtotta, eltolta Bethany kezét.
– Majd ezt használom, jó? – A pénztár mellett egy tálon nagy kupac levélgyufa hevert, a LaSalle Kereskedelmi Iskolát reklámozták. A tál mellett kis tábla hirdette: INNEN VÉGY HA NINCS GYUFÁD. Bob kivett egyet, és letépett egy gyufaszálat.
– Jó, jó – mondta Bethany –, de miért?
– Mert pontosan ezt szeretnénk megvizsgálni – felelte. A többiekre pillantott. Az utasok félkörbe álltak és figyeltek, Rudy Warwick kivételével, aki az étkező végébe sodródott, s a hűtőpult tartalmával barátkozott.
Bob megsercintette a gyufát. Fehér csík maradt a levél oldalán, de a gyufa nem gyulladt meg. Bob újra megsercintette, de az eredmény ugyanaz volt. A harmadik próbálkozásra a gyufaszál kettétört. Az égőfej mindenesetre elkopott.
– O-hó – mondta, ám hangjában nyoma sem volt csodálkozásnak. – Biztos nedvesek. Próbáljunk meg egyet alulról, jó? Azok biztos szárazak.
A tál mélyébe túrt; néhány gyufa lecsúszott a kupac tetejéről, s a pultra pottyant. Albert úgy látta, hogy mindegyik csontszáraz. A fiú mögött Nick és Brian ismét összenézett.
Bob egy újabb levél gyufát halászott elő; letépett egy szálat, s megpróbálta meggyújtani. Ám láng nem lobbant fel.
– Azannyát! – mondta. – A jelek szerint újabb probléma tornyosult elébünk. Elkérhetném a gyufáját, Bethany?
A lány szótlanul odanyújtotta.
– Na várjunk csak – szólalt meg Nick vontatottan. – Mit tud erről, cimbora?
– Csak azt, hogy ez a szituáció sokkal több dolgot von maga után, mintsem gondoltuk volna – felelte Bob. Szemei elég nyugodtnak látszottak, ám arca megnyúlt, beesett. – És úgy gondolom, lehetséges, hogy szörnyű hibát követtünk el. Ami persze a jelen körülményeket figyelembe véve teljesen érthető... ám amíg ezt a hibát nem orvosoljuk, nem hiszem, hogy előrébb jutunk. Úgy is mondhatnám, hogy hiba csúszott a számításainkba.
Warwick csoszogott feléjük. Egy becsomagolt szendvicset és egy üveg sört zsákmányolt. Szerzeményei láthatóan felvidították. – Na mi van, emberek?
– Vesszek meg, ha tudom – felelte Brian –, mindenesetre nem igazán tetszik.
Bob Jenkins Bethany skatulyájából kivett egy szál gyufát, és megpróbált tüzet csiholni. – Elsőre meggyulladt. Áh – mondta, s a lángot a cigaretta végéhez tartotta. Brian átható, elképesztően édeskés füstszagot érzett; s egy pillanattal később rájött, miért is tűnik ilyen orrfacsarónak: ugyanis Nick Hopewell émelygős arcvizén és Laurel parfümjén kívül egyedül a füstnek volt szaga. Brian gondolkodóba esett, s végül rádöbbent, hogy még útitársai verejtékét sem érzi.
Bob még mindig a meggyújtott gyufaszálat szorongatta. Aztán a levélgyufa fölé hajolt, amelyet a tálból halászott ki, kinyitotta, s a lángot a többi gyufaszálhoz tartotta. Egy pillanatig semmi sem történt. Az író a gyufafejek előtt ide-oda mozgatta a lángot, de a szálak nem gyulladtak meg. A többiek ámulva néztek.
Végül ernyedt kis pssszzz hallatszott, s néhány gyufaszál halványan, erőtlenül felsercent. Nem lobbantak lángra; sápadt villanás után egyszerűen kialudtak. Vékony füstfelhő kúszott a magasba... ám a füstnek nem volt szaga.
Bob körbenézett, s kesernyésen elmosolyodott. – Végül is – mondta – még ez is több, mint amit vártam.
– Na jó – szólalt meg Brian. – Akkor most mesélje el, mit tud. Én úgy vélem...
Ebben a pillanatban Rudy Warwick undorodva felüvöltött. Dinah enyhén összerezzent és Laurelhez simult. Albert úgy érezte, menten kiugrik a szíve.
Rudy kicsomagolta a szendvicset – Brian sajtos-szalámis kenyérnek nézte –, és jóízűen beléharapott. A következő másodpercben azonban utálkozva a földre köpött.
– Ez megromlott! – ordította Rudy. – Ó, az isten verje meg! Hát ez undorító!
– Megromlott? – csapott le rá Bob Jenkins. Szeme kéken csillogott, mint az elektromos szikra. – Á, nem hinném. Az ilyesfajta felvágottakba manapság már annyi tartósítószert tesznek, hogy akár nyolc órát is főhetnek a napon, mire megromlanak. És az órák alapján tudjuk, hogy a hűtőpultból alig öt órája ment ki az áram.
– De lehet, hogy nem így van – szólalt meg Albert. – Hisz maga mondta, hogy valószínűleg későbbre jár, mint amennyit a karóráink mutatnak.
– Igen, de akkor sem hinném... Hideg volt még a hűtőpult, Mr. Warwick? Amikor kinyitotta, még hideg volt?
– Hát, éppenséggel nem hideg, nevezzük inkább hűvösnek – felelte Rudy. – De ez a szendvics akkor is kurva rossz. Már elnézést, tisztelt hölgyeim. Tessék. – Előrenyújtotta a szendvicset. – Ha nem hiszi el, hogy megromlott, kóstolja meg.
Bob a szendvicsre meredt, s egy pillanatig úgy tűnt, inába szállt a bátorsága; aztán összeszedte magát, s a kenyér másik végéből lecsippentett egy darabot. Albert észrevette, hogy az író arcát elönti az undor, ám mégsem dobta el azonnal a szendvicset. Megrágta a falatot... aztán még egyszer megforgatta a szájában... végül elfordult, és a markába öklendezett. A félig megrágott szendvicset a fűszerpolc alatti szemetesbe dobta, aztán a maradék kenyeret is utánahajította.
– Ez nem romlott – mondta. – Csak nincs semmi íze. És nem csupán erről van szó. Olyan, mintha anyaga sem lenne. – Szája önkéntelenül undorodva lefittyedt. – Lehet ízetlen egy étel, mondjuk a sótlan rizs vagy a főtt krumpli, de szerintem még a legsótlanabb ételnek is van valami íze. De ennek aztán nem volt semmi. Tisztára, mint a fűrészpor. Nem csoda, hogy azt hitte, megromlott.
– De ez tényleg romlott volt – hajtogatta csökönyösen a kopasz férfi.
– Kóstolja meg a sört – javasolta Bob. – Az biztos nem romlott meg. A kupak még az üvegen van, s a felbontatlan sör még akkor sem romlik meg, ha nem hűtőben tárolták.
Rudy figyelmesen megnézegette a Budweisert, aztán megrázta a fejét, és Bob felé nyújtotta az üveget. – Már nem kívánom – mondta. A hűtőpultra pillantott. Fenyegetően nézett, mintha arra gyanakodna, hogy Jenkins csak lóvá akarta tenni.
– Ha kell, akkor én megkóstolom – mondta Bob –, de egyszer már felajánlottam a testemet a tudománynak. Nem volna más jelentkező erre a sörre? Nagyon fontos lenne.
– Adja ide! – szólalt meg Nick.
– Nem! – vágott közbe Don Gaffney. – Nekem adja! Istenemre mondom, jól fog esni egy kis sör. Én már langyosat is ittam, de a szemem se rezdült bele.
Elvette a sört, leszedte a kupakot, megbillentette az üveget, és magába döntötte az italt. A következő pillanatban hétrét görnyedt, és a földre köpte, ami a szájában volt.
– Jézusom! – üvöltötte. – Ebben nincs buborék! Olyan, mint a húgy!
– Igen? – kérdezte Bob élénken. – Jó! Remek! Ezt legalább mindannyian látjuk! – Egy szemvillantás alatt a pultnál termett, s a polcról lekapott egy poharat. Gaffney a pénztár mellé állította az üveget, s Brian közelebbről is megnézte, amikor Bob Jenkins fölkapta. Belül, az üveg nyakán nem gyöngyözött a sör habja. Akár víz is lehet benne, gondolta.
Ám amit Bob az üvegből kiöntött, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a víz; határozottan sör jellege volt. Sör, amelyben nem volt buborék. Sör, amelynek nem volt habja. Az üveg falához néhány árva buborék tapadt, ám nem úsztak pezsegve az ital felszínére.
– Szóval így állunk – szólalt meg Nick vontatottan –, ebben a sörben nincs buborék. Azért ilyen néha előfordul. A gyárban nem szorítják az üvegre rendesen a kupakot, és a gáz elszökik. Mindenki ivott már ilyen húgyízű sört.
– De ha azt az íztelen szalámis szendvicset is hozzáteszi, az már egészen árulkodó, nem?
– És ugyan miről árulkodik? – csattant föl Brian.
– Egy pillanat – mondta Bob. – Előbb talán adjunk helyt Mr. Hopewell ellenvetésének, jó? – Megfordult, mindkét kezébe poharakat kapott (néhányat le is vert, s azok ripityára törtek), és szaporán, mint egy ügybuzgó csapos, szépen sorba állította őket. – Hozzanak még néhány üveg sört. Ja, és üdítőket is, ha még ott vannak.
Albert és Bethany a hűtőpulthoz sietett, s mindketten találomra nyakon ragadtak négy-öt üveget.
– Ez megőrült? – kérdezte Bethany suttogva.
– Szerintem nem – felelte Albert. Halványan sejtette, hogy az író mit akar nekik mutatni... és egyáltalán nem volt ínyére a dolog. – Emlékszel, mit mondott? Hogy takarékoskodj a gyufával. Mert már akkor tudta, hogy valami ilyesmire lehet számítani. Ezért verte magát annyira, hogy az étterembe jöjjünk. Mert meg akarta mutatni.

 

3

A szolgálati beosztásból három tucat vékony fecni maradt, és a langolierek már közelebb voltak.
Craig lelke mélyén érezte, hogy jönnek – egyre nagyobb súly nehezedett rá.
És ez a súly egyre elviselhetetlenebbé válik.
Ideje elindulni.
Fölkapta a pisztolyt és az aktatáskát, felállt, és kiment az irodából. Lassan bandukolt, s közben elpróbálta a jelenetet: Nem akarom lelőni, de ha kell, megteszem. Vigyen Bostonba! Nem akarom lelőni, de ha kell, megteszem. Vigyen Bostonba!
– Ha kell, megteszem – motyogta, miközben visszasétált a váróterembe. – Ha kell, megteszem. – Ujja megtalálta a pisztoly kakasát, s hátrahúzta.
Félúton ismét elvonta figyelmét az ablakokon beeső fakó, sápadt fény, s az üveg felé fordult. Érezte, hogy ott vannak valahol. A langolierek. A tunya, lusta embereket fölfalták, s most őérte jönnek. El kell jutnia Bostonba. Csak így mentheti meg az irháját... mert a többiek halála iszonyatos lesz. Szörnyű kínok közt fognak elpusztulni.
Lassan az ablakhoz lépett, kinézett, és – egyelőre – rá se hederített arra, amit a többiek pusmogtak.

 

4

Bob Jenkins mindegyik üvegből töltött egy-egy pohárba. Az eredmény ugyanaz volt, mint az első sörnél: sehol sem volt buborék.
– Sikerült meggyőznöm? – kérdezte Nicket.
– Igen – felelte Nick. – Ha tudja, mi folyik itt, cimbora, böfögje már ki. Kérem, böfögje már ki!
– Van egy elméletem – szólalt meg Bob. – Lehet, hogy éppenséggel nem a legbiztatóbb, de én amondó vagyok, hogy a tudás hosszú távon jobb – helyesebben szólva biztonságosabb –, mint a tudatlanság, bármekkora csalódást is okoz, amikor először megértünk bizonyos tényeket. Eddig érthető?
– Nem – vágta rá Gaffney.
Bob megvonta a vállát, és kényszeredetten elmosolyodott. – Akárhogy is van, én fenntartom a véleményemet. És mielőtt még bármit is mondanék, arra kérem önöket, nézzenek körül, és mondják el, mit látnak.
A többiek körülnéztek, s olyan elszántan tanulmányozták az egymás hegyén-hátán álló szék- és asztalhegyeket, hogy észre sem vették Craig Toomyt, aki a terem végében háttal állva a kifutópályára meredt.
– Semmit – szólalt meg végül Laurel. – Szörnyen sajnálom, de én nem látok semmit sem. Magának biztos élesebb a látása, Mr. Jenkins.
– Szó sincs róla. Ugyanazt látom, amit maga: vagyis semmit se. De a repülőterek a nap huszonnégy órájában üzemelnek. Amikor ez a dolog – az Eset – bekövetkezett, valószínűleg épp a legsoványabb időszakában járt a huszonnégy órás ciklus; mégis, szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy legalább néhány kósza ember nem bukkant itt fel, hogy kávézzon egyet vagy egy hajnali reggelit megejtsen. Például a karbantartók. Vagy a repülőtéri személyzet. Esetleg néhány átszállásra várakozó utas, aki költségkímélés céljából itt töltött el hat-hét órát, hogy ne kelljen valami közeli motelban megszállnia. Amikor lekászálódtam a csomagszállító szalagról és körülnéztem, teljesen összezavarodtam. Hogy miért? Azért, mert olyan még nem fordult elő, hogy egy repülőtér kong az ürességtől, mint ahogy a rendőrségen vagy a tűzoltóságon is mindig van valaki. Most nézzenek még egyszer körbe, és tegyék fel maguknak a kérdést: hol vannak az ételmaradékok, a félig üres poharak? Emlékeznek még a gépen az italoskocsira? Az alsó polcon ott álltak a piszkos poharak. Ugye maguk is látták a pilótafülkében az ülés mellett a félig teli kávéscsészét és a megkezdett süteményt? De itt nincs semmi ilyesmi. Kérdem én: hol van itt a legapróbb nyom, amely arra utalna, hogy az Eset idején itt emberek voltak?
Albert körülnézett, s aztán megszólalt; szinte szótagolva ejtette a szavakat. – És még a pipa is hiányzik a fedélzetről, igaz?
Bob Albert képébe bámult. – Tessék? Hogy mit mondott, Albert?
– Amikor a gépen voltunk – folytatta lassan Albert –, eszembe jutott az a vitorlás, amiről egyszer olvastam. Mary Celeste-nek hívták, és valaki kiszúrta, hogy a hajó csak úgy, céltalanul úszik a vízen. Vagyis... nem igazán úszásról volt szó, mert a könyv szerint a vitorlák az árbocon feszültek, de amikor azok, akik megtalálták, felszálltak, senkit sem találtak a Mary Celeste-en. Mindenki eltűnt, de a holmijuk ott maradt; sőt valami étel is rotyogott a tűzhelyen. Valaki még egy pipát is talált a fedélzeten; és a pipa még füstölgött.
– Bravó! – kiáltott fel Bob szinte hisztérikusan. Mindenki őt nézte; egyikük sem vette észre, hogy Craig Toomy lassan feléjük közeledik. A pisztoly, amit talált, már nem a földre meredt.
– Bravó, Albert! Rátapintott a lényegre! És volt még egy híres eltűnési eset – egy teljes telepeskolónia vált köddé a Roanoke-szigeten... ha jól emlékszem, valahol Észak-Karolina partjainál. Mindenki eltűnt, csak tábortüzek, felfordult házak és szeméthegyek maradtak utánuk. Na most, Albert, gondolkodjon tovább. Miben különbözik ez a repülőtér a mi gépünktől?
Albert bambán maga elé meredt, aztán hirtelen felcsillant a szeme. – A gyűrűk! – kiáltotta. – A pénztárcák! Az irattárcák! Pénz! Meg a beépített protézisek! Itt semmi ilyesmi nincs!
– Így igaz – mondta Bob halkan. – Száz százalékig igaz. Ahogy mondta, itt semmi ilyesmi sincs. De a gépen, amikor mi, a túlélők felébredtünk, ott voltak, nem? Még egy csésze kávé meg egy megkezdett sütemény is volt a pilótafülkében. Ez körülbelül ugyanaz, mint a füstölgő pipa a hajó fedélzetén.
– Ugye azt gondolja, hogy más dimenzióba repültünk? – kérdezte Albert. Hangjából félelem csendült ki. – Mint egy sci-fi-regényben.
Dinah oldalra kapta a fejét, s egy pillanatig pont úgy nézett ki, mint a régi RCA Victor címkéken Nipper, a kutya.
– Nem – felelte Bob. – Azt hiszem...
– Vigyázzanak! – kiáltott fel Dinah élesen. – Valami hangot...
Túl későn szólt. Craig Toomyról lepergett a bénító rettegés, s elindult; egy szemvillantás alatt odaért. Mielőtt Nick és Brian megfordulhatott volna, Craig Bethany nyakára kulcsolta karját, és hátrafelé cibálta. A pisztolyt a lány halántékához szegezte. Bethany torkából kétségbeesett, rémült ordítás tört fel.
– Nem akarom lelőni, de ha kell, megteszem – hörögte Craig. – Vigyen Bostonba! – Az üres, kifejezéstelen tekintet eltűnt arcáról; rémült, tébolyodott pillantásokat lövellt szerteszét. – Hallotta? Vigyen Bostonba!
Brian feléje indult, ám Nick, anélkül hogy levette volna szemét Craigről, Brian elé kapta kezét. – Nyugi, cimbora – suttogta. – Nem lenne tanácsos. Kedves barátunk ugyanis tisztára elmebeteg.
Bethany teste Craig karjának szorításában megvonaglott. – Megfojt! Hagyja abba, hát megfojt!
– Mi történik? – kiáltott fel Dinah. – Mi van?
– Hagyd abba! – üvöltött Craig Bethanyre. – Ne ficánkolj! Különben olyat teszek, amit nem akarok! – A pisztoly csövét a lány halántékához szorította. De Bethany tovább dulakodott, és Albert hirtelen rádöbbent: a lány még csak nem is sejti, hogy a férfinak fegyvere van – hiába szegeződött a pisztoly a koponyájának.
– Fejezze be, kislány! – szólalt meg Nick élesen. – Ne szálljon szembe vele!
Albert életében először azon kapta magát, hogy az Arizonai Zsidó már nem csupán gondolataiban létezik, hanem megelevenedik, s e mesés figura tettekre szánja el magát. Anélkül hogy szemét levette volna a kötött garbós őrültről, lassan felemelte a hegedűtokot. Fogást váltott; eleresztette a tok fülét, s mindkét kezét a hegedűtartó nyakára kulcsolta. Toomy nem látta Albertet, szeme Brian és Nick között cikázott, s mindkét keze tele volt – szó szerint tele volt –, hisz Bethany nyakát szorongatta.
– Nem akarom lelőni – kezdte rá Craig újra, s amikor a kapálódzó lányt ágyékához szorította, keze feljebb csúszott. Bethany azon nyomban a csuklójába harapott. – Aúúú! – sikított fel Craig. – AÚÚÚ!
A szorítás elernyedt. Bethany kislisszant alóla. Albert előreugrott, s miközben Toomy Bethanyra fogta a pisztolyt, a magasba emelte a hegedűtokot. Toomy arca a dühtől és fájdalomtól megvonaglott.
– Albert, ne! – bődült el Nick.
Craig Toomy észrevette, hogy Albert mellette termett, és a pisztoly csövét a fiúra meresztette. Albert egy pillanatig farkasszemet nézett a csővel; még legvadabb álmaiban sem fordult elő ilyesmi. Mintha egy nyitott sírba meredt volna.
Lehet, hogy valamit rosszul csináltam, gondolta, és aztán Craig meghúzta a ravaszt.

 

5

Robbanás helyett csak halk kis pukkanás hallatszott mintha egy ócska Daisy légpuska sült volna el. Albert érezte, hogy Hard Rock Café-s pólójának ütődik valami, még az is végigfutott az agyán, hogy eltalálták, aztán a hegedűtokkal Craig fejére sújtott. A tompa puffanásba mindkét karja beleremegett, aztán mintha apját hallotta volna, amint méltatlankodva fölcsattan: Mi ütött beléd, Albert? Egy ilyen drága hangszerrel nem lehet így bánni!
A hegedű nagyot zöttyent, s ijesztő boing! hallatszott a tokból. Az egyik rézkallantyú Toomy homlokába vájódott, s elképesztő sugárban dőlni kezdett a vér. Aztán a férfi térdei megroggyantak, s mint valami gyorslift, Albert elé hanyatlott. A fiú látta, hogy szemei felakadnak, s a következő másodpercben Craig Toomy ott hevert a lába előtt, eszméletlenül.
Őrült, ám mégis csodálatos érzés járta át Albertet: Istenem, még sose hegedültem ilyen jól! És aztán hirtelen döbbenten tapasztalta, hogy alig kap levegőt. A többiek felé fordult; ajkára vékonyka, zavarodott mosoly telepedett. – Azt hiszem, engem lepuffantottak – szólalt meg Ász Kaussner, aztán a világ elsötétedett előtte, s most az ő térdei roggyantak meg. A földre zuhant, s maga alá temette a hegedűtokot.

 

6

Alig harminc másodpercig hevert eszméletlenül. Amikor magához tért, Brian aggodalmas képet vágva az arcát paskolgatta. Bethany mellette térdelt, s csillogó szemekkel, mint aki a hőst csodálja benne, Albertre bámult. Bethany mögött, Laurel karjaiban Dinah Bellman még mindig zokogott. Albert Bethanyre nézett, s érezte, hogy szíve – melyen a jelek szerint nem ütött léket a golyó – vadul kalapálni kezd. – Az Arizonai Zsidó ismét nyeregbe pattant – motyogta.
– Mi van, Albert? – kérdezte Bethany, és megsimogatta az arcát. A lánynak csodálatosan bársonyos, hűvös volt a keze. Albert megállapította, hogy szerelmes lett.
– Semmi – felelte, és ekkor a pilóta ismét arcon legyintette.
– Jól vagy, fiam? – kérdezte Brian. – Jól érzed magad?
– Azt hiszem, igen – válaszolta Albert. – Fejezze már be, oké? Egyébként meg Albert a nevem. A barátaim csak Ásznak hívnak. Nagyon súlyos a sebem? Egyelőre nem érzek semmit. El tudták állítani a vérzést?
Nick Hopewell Bethany mellé guggolt. Zavarodott, hitetlenkedő mosoly ült arcán. – Hát talán megmaradsz, cimbora. Még életemben nem láttam ilyet... pedig azért megéltem már egy s mást. Ti, amerikaiak olyan lököttek vagytok, hogy az nem is igaz. Na, nyújts a kezed, itt egy kis szuvenír.
Albert kinyújtotta a kezét, mely még mindig iszonyatosan remegett, s Nick a fiú tenyerébe ejtett valamit. Albert a szeméhez emelte, s egy töltényt pillantott meg.
– A földről szedtem föl – magyarázta Nick. – Még csak el sem torzult. Valószínűleg pont mellbe talált – ugyanis a trikódon lőpornyomok vannak –, aztán lepattant. De a golyó csütörtököt mondott. Szeret téged az Isten, cimbora.
– Eszembe jutott a gyufa – mondta Albert elhaló hangon. – Arra gondoltam, talán ez sem sül el.
– Igazán nagyon bátor dolog volt, de szörnyen meggondolatlan, fiam – szólalt meg Bob Jenkins. Arca halottfehérré vált, s félő volt, hogy menten maga is elájul. – Soha ne higgy az íróknak. Persze hallgasd meg, mit mondanak, de soha ne higgy nekik. Édes istenem, és ha tévedtem volna?
– Félig-meddig tévedett is – mondta Brian. Talpra segítette Albertet. – Ez pont olyan volt, mint amikor meggyújtotta a gyufákat – amiket a tálból vett ki. A durranás épp elegendő volt ahhoz, hogy a golyó elhagyja a torkolatot. Ha csak egy kicsit is nagyobb lett volna, Albert tüdejébe fúródik a golyó.
Albertet újból szédülés környékezte. Teste megingott, s Bethany azonnal átkarolta a derekát. – Szerintem tök bátor voltál – mondta, s olyan szemeket meresztett a fiúra, mint akinek szent meggyőződése, hogy Albert Kaussner platina segglukból rendszeresen gyémántot szarik. – Vagyis elképesztően bátor.
– Kösz – mondta Ász, s hűvösen (talán egy csöppet bambán) elmosolyodott. – Bár nem volt egy nagy szám. – A Nyugat leggyorsabb zsidója tisztában volt azzal, hogy egy bomba csaj préselődik hozzá, s ennek a bomba csajnak szinte elviselhetetlenül jó illata volt. Hirtelen egész jól kezdte magát érezni. Mi több, még talán soha nem érezte ilyen jól magát. Aztán eszébe jutott a hegedű, lehajolt, és felemelte a hegedűtokot. A tok egyik oldalán mély horpadás éktelenkedett; az egyik kallantyú pedig kiugrott a helyéről. Vér és hajszálak borították, s Albert lassan émelyegni kezdett. Kinyitotta a tokot és belenézett. Úgy tűnt, a hegedűnek nem esett baja.
Aztán Craig Toomy jutott az eszébe, s a megkönnyebbülést riadt félelem váltotta fel.
– Ugye nem nyírtam ki azt a pasast? Elég nagyot csaptam a fejére. – Craig felé nézett, aki az étterem ajtajánál hevert; Don Gaffney térdelt mellette. Albertet hirtelen újból ájulás környékezte. Craig arca és homloka vérben úszott.
– Él – mondta Don –, de nincs magánál. Szóval bekómázott.
Albert, aki álmában több nehézfiút küldött a másvilágra, mint a Névtelen Ember, érezte, hogy gyomra felkavarodik. – Jézusom, mennyi vér!
– Semmit se jelent – mondta Nick. – A fejsérülések általában erős vérzéssel járnak. – Don mellé lépett, megfogta Craig csuklóját, s kitapintotta a pulzusát. – Azt azért ne felejtsd el, hogy pisztolyt szegezett a lány fejének, cimbora. És ha közvetlen közelről meghúzta volna a ravaszt, a lány már nem élne. Emlékszel arra a színészre, aki évekkel ezelőtt egyetlen lövéssel nyírta ki magát? Mr. Toomy magának köszönheti, ami történt, csakis magának. Szóval ne szívd mellre.
Nick eleresztette Craig csuklóját, és felállt.
– Egyébként – mondta, miközben elmarkolt egy halom szalvétát az egyik asztalról – a pulzusa erős és teljesen szabályos. Szerintem egy-két percen belül magához tér, és fejfájáson kívül kutya baja se lesz. És úgy vélem, tanácsos lenne, ha kellően felkészülnénk eme örömteli pillanatra. Mr. Gaffney, ebben a csehóban még terítő is van az asztalokon – hihetetlen, de igaz. Idehozna egy párat? Talán nem lenne ostobaság, ha hátrakötnénk Mr. Bostonba-kell-mennem kezét.
– Igazán szükség van erre? – kérdezte Laurel csendesen. – Ez az ember nincs is eszméletnél, és még vérzik is.
Nick zsebkendőjéből hevenyészett borogatást készített, Toomy fejsebéhez nyomta, s közben Laurelre nézett. – Magát Laurelnek hívják, igaz?
– Igen.
– Nézze, Laurel, ne szépítgessük a dolgot. Ez az ember őrült. Nem tudom, hogy a mi kis kalandunktól ment el az esze, vagy pedig így született, azt viszont tudom, hogy közveszélyes. Ha Dinah közelebb lett volna, őt kapja el Bethany helyett. Ha nem kötözzük meg, akkor legközelebb a kislányt intézi el.
Craig felbődült, és kezeivel erőtlenül a levegőbe kaszált. Amint megmoccant, Bob Jenkins hátraugrott, noha a pisztoly már biztos távolban Brian Engle övében pihent; aztán Laurel is követte Bob példáját: karon ragadta Dinah-t, és odébb lépett.
– Meghalt valaki? – kérdezte Dinah idegesen. – Ugye nem halt meg senki?
– Nem, édesem, nem.
– Sokkal korábban meg kellett volna hallanom, de arra a férfira figyeltem, aki úgy beszél, mint egy tanár.
– Nem baj – mondta Laurel. – Végül is minden rendbe jött, Dinah. – Aztán végignézett az üres épületen, és rájött, mekkora butaságot mondott. Semmi sincs itt rendben. Semmi az égvilágon.
Don visszajött; egy-egy piros-fehér kockás abroszt szorongatott a markában.
– Mesés – mondta Nick. Elvette az egyik terítőt, s szakértő kezekkel gyorsan kötéllé sodorta. A kötél közepét a szájába vette, s összecsattintotta a fogait, nehogy kitekeredjen, aztán kezével, mint egy élő omlettet, megpörgette Craiget.
Craig felüvöltött, és szemhéjai felpattantak.
– Miért kell ilyen durvának lenni? – kérdezte Laurel élesen.
Nick rámeredt, és a lány gyorsan a földre sütötte a szemét. Nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy összehasonlítsa Nick Hopewell szemeit azokkal a szemekkel, amelyek Darren Crosby fényképeiről néztek rá. Távol ülő, tiszta szemek, és jóképű – talán kissé jellegtelen – arc. Talán még a szemek is meglehetősen jellegtelenek, nem? És hát nem arról volt szó, hogy Darren szemei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy elszánja magát erre az utazásra? Mintha hosszas tanulmányozás után nem arra a megállapításra jutott volna, hogy ilyen szemei csak tisztességes férfinak lehetnek? Egy olyan férfinak, aki ha azt mondják neki, tűnjön el, akkor eltűnik?
Amikor felszállt a 29-es járatra, azt bizonygatta magának, hogy élete nagy kalandja következik, a féktelen tangó és a várva várt románc – s hogy felhőszárnyakon, egy kontinenst átszelve röppen a magas, fekete hajú ismeretlen karjaiba. De néha az ember abban az idegtépő helyzetben találja magát, amikor az igazságot már nem lehet tovább leplezni, s Laurel rádöbbent, hogy mi is ez az igazság: azért választotta Darren Crosbyt, mert levelei és fényképei alapján úgy ítélte, egy fikarcnyit sem különbözik azoktól a jámbor fiúktól és férfiaktól, akikkel úgy tizenöt éves kora óta randevúzott; akik roppant gyorsan megtanulták, hogy meg kell törölni a lábukat a lábtörlőn, ha esős éjjel jönnek haza, s akik kérés nélkül is konyharuhát ragadtak, és segítettek eltörölni az edényeket, s akik, ha elég éles hangon beszéltek velük, még azt is hagyták, hogy az ember faképnél hagyja őket.
Akkor is felszállt volna az esti 29-es járatra, ha Darren Crosby mogyoróbarna szemei helyett Nick Hopewell sötétkék szempárja mosolygott volna rá a képről? Nem, ezt nem tartotta valószínűnek. Talán megeresztett volna egy meglehetősen személytelen hangú levelet – Köszönöm szíves érdeklődését és a fényképet, Mr. Hopewell, de valahogy úgy érzem, nem illünk egymáshoz – és tovább keresgélt volna, amíg egy Darrenhez hasonló férfira nem akad. És persze erősen kételkedett benne, hogy az olyan férfiak, mint Mr. Hopewell, a magányosok lapját forgatnák, vagy éppen a társkereső rovatot böngésznék. Mégis, most, ebben a hátborzongató helyzetben itt voltak egymás mellett.
Hát... éppenséggel kalandra vágyott, egyetlen kalandra, még mielőtt végérvényesen a középkorúak táborába lép. Vagy nem így van? De igen. Nos, megkapta, amire vágyott; Tolkiennek igaza volt – azon az estén is, ahogy már annyiszor megtette, kilépett az ajtón, és lám, hova lukadt ki: a fantázia különös, álmatag birodalmába. De végül is kaland volt. Kényszerleszállás... kihalt repülőtér... és egy őrült, aki pisztolyt tart a kezében. Hát persze hogy kaland volt. Hirtelen eszébe villant valami, amit évekkel ezelőtt olvasott. Óvatosan imádkozz, mert lehet, hogy kérésed beteljesül.
Mennyire igaz.
És mennyire összezavarja az embert.
Nick Hopewell szemében zavarnak nyoma sem volt... ám könyörületnek sem. Laurel megremegett, ám nem talált ebben semmi romantikusat.
Biztos vagy benne?, suttogta egy hang, de Laurel azonnal elnémította.
Nick kihúzta Craig hasa alól a férfi karjait, és a csuklókat hátrafeszítette. Craig most már hangosabban ismét elbődült, és erőtlenül kapálózni kezdett.
– Nyugi, nyugi, drága öreg cimborám – csillapítgatta Nick. Craig alkarján kétszer körbetekerte az abroszból font kötelet, majd szoros csomót kötött rá. Craig két könyöke egymáshoz verődött, s a férfi furcsa, elhaló hangon felsikoltott. – Nna! – mondta Nick, és felállt. – Hát ez szép lett, mint John bácsi karácsonyi pulykája! De van még egy kötelünk, ha ez az egy nem tartana. – Az egyik asztal sarkára telepedett, és Bob Jenkinsre nézett. – Szóval miről is beszélt, mielőtt olyan durván félbeszakították?
Bob zavart, hitetlenkedő arccal nézett rá. – Tessék?
– Folytassa! – mondta Nick. Akár buzgó hallgatóságnak is beillett volna, ha éppen nem egy néptelen repülőtér éttermének asztalán üldögél, s lábainál nem hever egy megkötözött férfi, aki a saját vérében fetreng. – Épp annál a résznél tartott, amikor a 29-es járatot a Mary Celeste-hez hasonlította. Elég érdekes gondolat.
– És azt akarja... hogy folytassam? – kérdezte Bob elképedve. – Mintha mi sem történt volna?
– Eresszenek el! – üvöltötte Craig. Hangját félig elnyelte az étterem padlószőnyege, mégis meglepően elevennek hangzott ahhoz képest, hogy alig pár perce egy hegedűtokkal majdnem péppé verték a koponyáját. – Azonnal engedjenek el! Követelem, hogy...
És ekkor Nick olyat tett, ami mindenkit megdöbbentett még azokat is, akik látták, hogy az angol úgy tekeri meg Craig orrát, mint fürdőszobában a csapot. Hirtelen hatalmasat rúgott Craig bordáiba. Az utolsó pillanatban megpróbálta fékezni magát... de különösebb eredmény nélkül. Craig fájdalmasan felüvöltött, aztán elnémult.
– Ha még egy szót szólsz, cimbora, függönyt csinálok a bordáidból! – mondta Nick zordan. – Elfogyott a türelmem!
– Hé! – ordította Gaffney elborzadva. – Mi a francot csinált azzal a kibasz...
– Na ide figyeljenek! – csattant fel Nick és körülnézett. Finom, választékos stílusa hirtelen szertefoszlott, hangja idegesen, zaklatottan vibrált. – Ébredjenek már fel, emberek; most udvariaskodásra nincs időm! Az a kislány – Dinah – azt mondta, hogy nagy bajban vagyunk, és én hiszek neki. Én ugyan egy kibaszott hangot se hallok, de pattanásig feszültek az idegeim, és erre azért odafigyelek. Azt hiszem, valami közeleg, és szinte kizártnak tartom, hogy az a valami porszívóalkatrészeket vagy éppenséggel új biztosítási kötvényeket szeretne ránk sózni. Választhatunk: vagy civilizált hangon csevegünk egy dühöngő őrült mellett, vagy megpróbáljuk megérteni, mi a fene történt velünk. Ez persze nem jelenti azt, hogy megmenekülünk, de egyre inkább azt hiszem, hogy máskülönben hamarosan alulról szagoljuk az ibolyát. – Tekintete Dinah-ra siklott. – Szólj, ha nincs igazam, Dinah. Rád hallgatni fogok – bármikor.
– Nem akarom, hogy Mr. Toomyt bántsa... de azt hiszem, igaza van – szólalt meg Dinah vékony, sírásra álló hangon.
– Hát jó – mondta Nick. – Ezt megkaptam. Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy ne bántsam... de nem ígérek semmit. Hát akkor nézzük meg a legegyszerűbb variációt. Ez a pasi, akit gúzsba kötöttem...
– Toomy – szólalt meg Brian. – Craig Toomy a neve.
– Értem. Szóval Mr. Toomy őrült. Ha visszatalálnánk oda, ahol eredetileg voltunk, vagy megtalálnánk azt a helyet, ahol a többiek eltűntek, ott talán segíthetnének rajta. Ám jelen esetben csupán azzal segíthetünk, ha kivonjuk a forgalomból – amit én Albert nemes, ám kissé meggondolatlan támogatásával meg is tettem –, és figyelmünket folyó ügyeinkre fordítjuk. Van valakinek ellenvetése?
Senki sem válaszolt. A 29-es járat utasai kelletlenül bámultak Nickre.
– Jól van – mondta Nick. – Kérem, folytassa, Mr. Jenkins.
– Engem... engem igen váratlanul ért... – Bobnak szemmel láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy összeszedje magát. – A műveimben már annyi embert megöltem, hogy az egész gépet megtölthetném velük, de életemben most láttam először valamiféle erőszakos cselekedetet. Igazán sajnálom, ha... ööö... ha helytelenül viselkedtem.
– Szerintem maga remekül viselkedik, Mr. Jenkins – szólalt meg Dinah. – És olyan jó magát hallgatni. Ettől sokkal jobban érzem magam.
Bob hálásan Dinah-ra nézett, és elmosolyodott. – Köszönöm, Dinah. – Zsebébe süllyesztette kezeit, zavartan Craig Toomyra pillantott, aztán a többiek feje fölött az üres váróteremre bámult.
– Azt hiszem, már említettem, hogy alapvető tévedésben leledzünk – szólalt meg végül. – Vagyis: amikor ennek az Esetnek a dimenzióit kezdtük felfogni, azt feltételeztük, hogy a környező világgal történt valami. Ez a feltételezés szinte kínálja magát, minthogy mi mindannyian jól vagyunk, ám a többiek – beleértve azokat az utasokat is, akik a Los Angeles-i Nemzetközi repülőtéren szálltak be – eltűntek. Csakhogy a rendelkezésünkre álló bizonyíték nem támasztja alá ezt a feltevést. Ami történt, az csak és kizárólag velünk történt. Szent meggyőződésem, hogy a világ ugyan-úgy forog tovább.
Mi vagyunk azok – a 29-es járat hiányzó utasai és a tizenegy túlélő –, akik eltűntek.

 

7

– Lehet, hogy egy kicsit sötét vagyok, de nem értem, mire akar kilukadni – szólalt meg Rudy Warwick.
– Én sem – tette hozzá Laurel.
– Két híres eltűnési esetet emlegettünk – folytatta Bob csendesen. Erre még Craig Toomy is hegyezni kezdte a fülét... legalábbis abbahagyta a rángatózást. – Az egyik a Mary Celeste-tel történt; a tengeren. A másik a Roanoke-sziget esete; amely a tenger közelében volt. Persze más esetekről is tudunk. Én magam két olyan történetről is tudok, amiben repülőgépekről volt szó: például egy pilótanő, Amelia Earhart a Csendes-óceán fölött tűnt el; a tengerészetnek pedig több gépe is köddé vált az Atlanti-óceán azon partjainál, melyeket csak Bermuda-háromszögként tartanak számon. Ha jól emlékszem, ez 1945-ben vagy 1946-ban történt. A köteléket vezető pilóta rádióüzenetének foszlányait még vették, és azonnal mentőalakulatokat küldtek a floridai támaszpontról, ám a gépeknek és a legénységnek örökre nyoma veszett.
– Erről én is hallottam – szólalt meg Nick. – Azt hiszem, innen ered a Háromszög rettegett híre.
– Nem, rengeteg hajó és repülő tűnt el arrafelé – szólt közbe Albert. – Charles Berlitz írt erről egy könyvet. Olvastam; tényleg nagyon érdekes. – Körbepillantott. – De sose hittem volna, hogy én is belekeveredek, ha értik, mire gondolok.
– Én nem tudom – szólalt meg ismét Jenkins –, hogy az Egyesült Államok fölött tűnt-e már el gép korábban, de...
– Nagyon sok kis gép tűnt már el – szólalt meg Brian –, és egyszer, úgy harmincöt évvel ezelőtt még egy utasszállítónak is nyoma veszett. Több mint száz emberrel a fedélzeten. Azt hiszem, 1955-ben vagy `56-ban. TWA vagy Monarch volt, már nem emlékszem. A gép San Franciscóból Denverbe tartott. A pilóta – teljesen rutinszerűen rádión beszélt még a Reno toronnyal, s aztán soha többé nem hallottak felőlük. Persze azonnal megkezdték a kutatást... de... semmit se találtak.
Brian észrevette, hogy a többiek rémült, csodálkozó szemekkel néznek rá, és kényszeredetten felnevetett.
– Ezek amolyan pilóta kísértethistóriák – mondta mentegetőző hangon. – Tudom, ez úgy hangzik, mint egy Gary Larson-képregény szövege.
– Fogadok, hogy mind átmentek – motyogta az író. Kezével ismét az arcát kezdte dörzsölni. Fáradt, már-már rémült kifejezés ült az arcára.
– Kérem, mondja el, amit tud, vagy legalább azt, hogy mire gondol – kérlelte Laurel. – Ez a dolog... olyan... nyomasztóan hat az emberre. Ha nem kapok hamarosan választ, akkor akár meg is kötözhetnek és odavethetnek Mr. Toomy mellé.
– Ne legyen olyan nagyra magával – szólalt meg Craig tiszta hangon, ám kissé rejtélyesen.
Bob újabb kelletlen pillantást lövellt felé, aztán úgy tűnt, rendezni próbálja gondolatait. – Itt nincs semmiféle felfordulás, de a gépen volt. Áram sincs, de a gépen az is volt. Ebből persze még nem kell messzire menő következtetéseket levonnunk – hisz a gép saját energiakészlettel rendelkezik, a repülőtér azonban valamelyik közeli erőműből kapja az áramot. Azonban ne feledkezzünk meg a gyufákról. Bethany a gépen volt, és az ő gyufái rendesen égnek. Ám azok, amelyeket én halásztam ki a tálból, nem akartak meggyulladni. A pisztoly, amit Mr. Toomy szerzett – gondolom, a Biztonsági Szolgálat irodájából –, épphogy csak pukkant egyet. És szerintem ha egy elemes zseblámpát is kipróbálnánk, az sem működne. Vagy ha mégis felvillanna, nem sokáig világítana.
– Igaza van – mondta Nick. – És még csak zseblámpára sincs szükségünk, hogy igazoljuk az ön elméletét. – Fölfelé mutatott. A konyhai grillsütő mögött a falon egy biztonsági lámpa volt. A mennyezeti lámpákhoz hasonlóan ez sem égett. – Ez elemmel működik – folytatta Nick. – Áramszünet esetén egy fényérzékeny szolenoid kapcsolja be. Itt elég sötét van, a lámpának már rég be kellett volna kapcsolnia, de mint látjuk, nem ég. Vagyis vagy a szolenoid áramköre rossz, vagy az elem merült ki.
– Szerintem ez is, az is – mondta Jenkins. Lassan az étterem ajtajához baktatott, és kinézett. – Olyan világban találtuk magunkat, mely látszólag ép, csak éppen teljesen kimerült. A szénsavas italokból kiment a buborék. Az ételnek nincs íze. A levegő szagtalan. Nekünk még van valami illatunk – hisz érzem Laurel parfümjét és a kapitány arcszeszét –, de úgy tűnik, minden más elvesztette a szagát.
Albert felkapta az egyik söröspoharat, és mélyen beleszippantott. Úgy vélte, érződik valami szag, de csak nagyon, nagyon halványan. Csak egy virágsziromnak lehet ilyen halovány illatfoszlánya, mely hosszú-hosszú éveken át préselődik egy könyv lapjai között.
– Ugyanez vonatkozik a hangokra is – folytatta Bob. – Lapos, egydimenziós, rezonancia nélküli hangokat hallunk.
Laurelnek eszébe jutott, milyen unott kip-kop hangokat hallattak magas sarkú cipői a betonon; s hogy nem jött visszhang, amikor Engle kapitány Mr. Toomyt keresve tölcsért formált a kezéből, és felüvöltött a mozgólépcsőn.
– Albert, megkérhetném, hogy játsszon valamit a hegedűjén? – kérdezte Bob.
Albert Bethanyre pislogott. Bethany elmosolyodott és bólintott.
– Persze. Természetesen. Végül is magam is kíváncsi vagyok, hogy szól azután hogy... – Craig Toomyra pillantott. – Szóval, tudják.
Kinyitotta a tokot, elfintorodott, amikor ujja ahhoz a kallantyúhoz ért, amely Craig Toomy homlokába fúródott, és előhúzta a hangszert. Gyengéden megsimogatta, aztán jobb kezébe kapta a vonót, és álla alá helyezte a hegedűt. Egy darabig mozdulatlanul állt és gondolkodott. Mi lenne a megfelelő muzsika ebben az új világban, ahol nem csengenek a telefonok, és még a dögök sem ugatnak? Ralph Vaughan Williams? Sztravinszkij? Mozart? Esetleg Dvorák? Nem. Egyik se lenne jó. Aztán hirtelen jött az isteni szikra, és elkezdte a „Konyhában van valaki Dinah-val”-t játszani.
Azonban alig kezdett bele a dallamba, a vonó megállt.
– Biztos megsérült a hegedűje, miután úgy fejbe kólintotta azt az ipsét – szólalt meg Don Gaffney. – Olyan hangja van, mintha vattával lenne teletömve.
– Nem – felelte Albert vontatottan. – A hegedűnek kutya baja. Érzem, és az ujjam alatt a húrok is rendben vannak... de van itt még valami. Jöjjön ide, Mr. Gaffney. – Gaffney odament, és Albert mellé állt. – Jöjjön olyan közel, amilyen közelre csak lehet. De... ne ilyen közel; még kibököm a szemét a vonóval. Ez az. Itt pont jó. Hallgassa csak!
Albert játszani kezdett, s magában énekelt – szinte mindig így dalolt némán, amikor ezt a giccses, ám mégis végtelenül vidám, talpbizsergető nótát húzta:

Singing fee-fi fiddly-I-oh,
Fee-fi-fiddly-I-oh-oh-oh,
Fee fi fiddly-I-oh,
Strummin' on the old banjo.

– Hallotta a különbséget? – kérdezte Gaffneyt, amikor befejezte.
– Közelről sokkal jobban szól, ha erre gondolsz – felelte Gaffney. Őszinte csodálattal nézett Albertre. – Egész jól játszol, kölyök.
Albert Gaffneyre mosolygott, de valójában Bethany Simmshez szólt. – Néha, amikor a hegedűtanár tuti, hogy nincs a közelben, régi Led Zeppelin-számokat játszom – mondta. – Az aztán egyszerűen megőrjíti a hegedűmet. Egészen elcsodálkozna. – Bobra nézett. – Na, szóval ez is beleillik abba, amit maga mondott. Minél közelebb megy hozzá, annál jobban szól a hegedű. A levegővel van baj, nem a hangszerrel. Nem úgy viszi a hangot, ahogy kellene, és a végeredmény ugyanaz, mint a sör esetében.
– Vagyis fakón szól – mondta Brian.
Albert bólintott.
– Köszönöm, Albert – mondta Bob.
– Szívesen. Most már eltehetem?
– Hát persze. – Bob tovább folytatta az elmélkedést, miközben Albert visszatette a hegedűt a tokjába, s egy szalvétával gondosan megtörülte a véres kallantyút és az ujjait. – Jelen helyzetünkben nem csupán a hangokkal és az ízekkel van probléma. Nézzük meg például a felhőket.
– Mi van a felhőkkel? – kérdezte Rudy Warwick.
– Amióta megérkeztünk, egy fikarcnyit sem mozdultak, és szerintem nem is fognak. Szerintem az általunk ismert időjárási vonulatok egyszerűen megálltak, vagy lejártak, mint egy ócska zsebóra.
Bob egy pillanatra elhallgatott. Hirtelen öregnek, elesettnek és ijedtnek látszott.
– Ahogy Mr. Hopewell mondaná, ne szépítgessük a dolgokat. Itt mindennel baj van. Dinah, akinek az érzékei – beleértve azt a furcsa, megfoghatatlan valamit, amit hatodik érzéknek neveznek – jóval fejlettebbek, mint a mieink, talán ő sokkal erősebben érzékelte ezt a valamit, bár úgy vélem, valamilyen mértékben mindannyian éreztük. A dolgok itt egyszerűen rosszak. És most érkeztünk el a legérdekesebb részlethez.
Bob szembefordult a többiekkel.
– Alig tizenöt perce azt mondtam, hogy az az érzésem, dél körül járhat. Most azonban úgy tűnik, sokkal későbbre jár. Úgy délután három, esetleg négy óra lehet. Most nem reggeliért dörömböl a gyomrom, hanem uzsonnáért. Rettenetes balsejtelem gyötör: lehet, hogy kint mindjárt sötétedni kezd, noha az óráink szerint még háromnegyed tíz sincs.
– Térjen a lényegre, cimbora! – szólt rá Nick.
– Szerintem az időről van szó – mondta Bob csendesen. – Nem a dimenzióról, ahogy Albert vélte, hanem az időről. Tételezzük fel, hogy néha-néha egy lyuk tűnik fel az idő folyamában. Nem időugrás, csak egy kis időszakadás. Egy kis szakadás az idő szövedékében.
– Ekkora állatságot még az életben nem hallottam! – fakadt ki Don Gaffney.
– Ámen – szekundált a földről Craig Toomy.
– Nem! – csattant fel élesen Bob. – Úgy gondolja, hogy baromság? Akkor jusson csak eszébe, hogy szólt Albert hegedűje, úgy hatlábnyi távolságból! Vagy nézzen körül, Mr. Gaffney! Ami itt velünk történik... amibe belekeveredtünk... az az állatság.
Don összeráncolta szemöldökét, és zsebébe süllyesztette a kezét.
– Folytassa! – szólalt meg Brian.
– Hát jó. Nem állítom, hogy minden szavam igaz; csak egy feltételezést tárok maguk elé, amely talán igazolja a helyzetünket. Tételezzük fel, hogy időről időre felbukkannak ezek a szakadások az idő szövedékében; ám leginkább lakatlan területek fölött... ez pedig nem más, mint az óceán. Az okát nem tudnám megmondani, mégis, a logika ezt a feltételezést támogatja, hisz a legtöbb eltűnés az óceánok környékén történt.
– Az időjárás szinte mindig más a víz és a szárazföld fölött – mondta Brian. – Talán erről van szó.
Bob bólintott. – Akár így van, akár nem, ezen a vonalon kell elindulnunk, hisz ez mindannyiunk számára ismerős terep. Előfordulhat, hogy most is afféle ritka időjárási jelenséggel állunk szemben, amilyenekről időnként hallani lehet: fordított tornádótölcsérekről, körkörös szivárványról vagy nappali csillagfényről. Ezek az időszakadások véletlenszerűen jelennek meg és tűnnek el, esetleg az időjárási frontokhoz, légnyomásrétegekhez hasonlóan elmozdulnak; de a legritkább esetben bukkannak fel a szárazföld felett.
De a statisztikusok szerint ami bekövetkezhet, az előbb-utóbb be is fog következni, szóval maradjunk annyiban, hogy a múlt éjjel tényleg feltűnt valami a szárazföld felett... és mi, szerencsétlenségünkre, épp belerepültünk. De még valamit tudunk. Eme elképesztő meteorológiai agyrém ismeretlen törvénye vagy természete szerint semmiféle élőlény nem repülhet át rajta... csak abban az esetben, ha alszik.
– Áh, ez aztán a tündérmese – szólalt meg Gaffney.
– Mélységesen egyetértek – replikázott Craig a padlóról.
– Maga fogja be a lepénylesőjét! – mordult rá Gaffney. Craig pislogott egyet, s felső ajka gúnyos vigyorba rándult.
– Lehet, hogy így van – szólalt meg Bethany halkan. – Lehet, hogy egy lépéssel lemaradunk... mindentől.
– De mi történt a személyzettel és az utasokkal? – kérdezte Albert. Hangja rosszulléttől remegett. – Ha a gép velünk együtt átrepült ezen a valamin, mi történt a többiekkel?
A válasz nem késlekedett; hirtelen kitörölhetetlen látomás jelent meg előtte: emberek százai zuhannak a levegőben, nyakkendők, nadrágok lobognak a szélben, a fellebbenő ruhák alól bugyik és harisnyakötők villannak elő, a cipők megválnak gazdáiktól, a tollak (amelyeket nem hagytak ott a fedélzeten) szinte kilőnek a felső zsebekből, és az emberek, akik tárcáikat, erszényeiket, aprópénzüket, sőt még egy szívritmus-szabályzót is odahagyták, most kézzel-lábbal kapálózva sikítani próbálnak az áttetsző levegőben.
Albert látta, hogyan fúródnak a földbe, mint megannyi döglött bomba; hogyan tarolják le a bokrokat, s micsoda porfelhő száll nyomukban az égnek... s a kietlen földön kirajzolódik a sok-sok test nyoma.
– Én úgy vélem, szétporladtak – mondta Bob. – A testek nyomtalanul eltűntek.
Dinah először nem értette meg Bob szavait; Vicky néni tárcája járt az eszében, melyben még mindig ott lapultak az utazócsekkek... aztán halkan hüppögni kezdett. Laurel átkarolta a vak kislány vállát, és magához szorította. Albert eközben buzgón hálálkodott az Istennek, hogy anyja az utolsó pillanatban meggondolta magát, és úgy döntött, nem jön vele keletre.
– Sok esetben az emberek személyes tárgyai is eltűntek – folytatta az író. – Azok a tárcák, erszények, amelyek a fedélzeten maradtak, az... Eset idején valószínűleg nem voltak gazdáik zsebében. Bár nehéz lenne megállapítani. Hogy mi tűnt el és mi maradt itt – engem leginkább az a paróka foglalkoztat –, abban bizony nem sok logika van.
– Hát ez az! – helyeselt Albert. – Ott vannak például a beépített protézisek. Nem igazán hiszem, hogy az a pasi, akinek a vállában vagy térdében ilyesmi volt, csak úgy szórakozásból előszedte, mert épp unatkozott.
– Egyetértek – szólalt meg Rudy Warwick. – Még túl korán volt ahhoz, hogy az ember annyira unatkozzon.
Bethany csodálkozva ránézett, aztán felnevetett.
– Én eredetileg kansasi vagyok – mondta Bob –, és a kiszámíthatatlanságról azok a tornádók jutottak eszembe, amelyek ott nyaranta pusztítottak. A farmépületeket a porral tették egyenlővé, ugyanakkor a budi egyetlen karcolás nélkül megúszta; vagy épp cafatokká szaggatták az istállót, ám a közvetlen közelben álló silóban egyetlen szál széna sem görbült meg.
– Térjen a lényegre, cimbora – mondta Nick. – Bármilyen időbe is keveredtünk, az az érzésem, hogy elég későre jár már.
Briannek Craig Toomy, a jó öreg Mr. Bostonba-kell-mennem jutott eszébe, aki a vészkijáratnál állt és azt ordította: Az idő rövid! Az idő kibaszottul rövid!
– Rendben van – felelte Bob. – Szóval a lényeg. Tételezzük fel, hogy létezik időszakadás, és mi átrepültünk egy ilyenen. Szerintem a múltba repültünk, és az időutazás következő sajnálatos tényeivel kell szembenéznünk: 1963. november 22-én nem bukkanhat fel az ember a texasi állami könyvraktárnál, hogy megakadályozza a Kennedy-gyilkosságot; nem nézheti végig, hogyan épülnek a piramisok, vagy hogyan igázták le Rómát, és nem tanulmányozhatja a dinoszauruszok korát.
Magasba emelte, s széttárta karjait, mintha csak magához akarta volna ölelni az őket körülvevő néma világot.
– Alaposan nézzenek körül, időutazó társaim. Ez itt a múlt. Néma és üres. Ez a világ – vagy talán univerzum olyan, mint egy kiselejtezett festékesdoboz. Úgy vélem, csak egy kicsit ugrottunk az időben, talán hihetetlenül kicsit, alig tizenöt percnyit – ennyit legalábbis igen. Ám a világ lassan megáll körülöttünk. Az érzékszervek nem jeleznek semmit. Az elektromos áram megszűnt. Az időjárás ugyanolyan, mint amikor a múltba ugrottunk. Mégis úgy tűnik, hogy miközben a világ lejár, az idő valahogy spirál alakban feltekeredik... szinte agyonnyomja önmagát.
– Nem lehet, hogy ez a jövő? – kérdezte Albert óvatosan.
Bob Jenkins összerázkódott. Hirtelen nagyon elgyötörtnek tűnt. – Nem tudom biztosan – honnan is tudhatnám –, de nem hinném. Ez a hely öregnek, ostobának, avíttnak és értelmetlennek tűnik. Olyan... nem is tudom...
Ekkor Dinah szólalt meg. Mindenki ránézett.
– Olyan, mintha már nem is volna – mondta halkan.
– Igen – mondta Bob. – Köszönöm, kedvesem. Pont ezt a szót kerestem.
– Mr. Jenkins?
– Tessék?
– Az a hang, amiről beszéltem... Megint hallom. – Dinah elhallgatott. – De most már közelebbről.

 

8

Síri csönd telepedett rájuk; megnyúlt arccal fülelni kezdtek. Brian úgy vélte, hall valamit, aztán rájött, hogy saját szíve kalapál. Vagy csupán képzelete játszik.
– Vissza akarok menni az ablakhoz – szólalt meg Nick hirtelen. Anélkül hogy egy pillantásra méltatta volna, átlépett a földön heverő Craig teste fölött, és szótlanul kiviharzott az étteremből.
– Hé! – kiáltott utána Bethany. – Hé, én is oda akarok menni!
Albert a lány nyomába eredt, s a többiek is elindultak. – És maguk ketten? – kérdezte Brian Laurelt és Dinah-t.
– Én nem akarok odamenni – felelte Dinah. – Innen is hallom, ha hallani akarom. – Elhallgatott, majd hozzátette. – De azt hiszem, még jobban fogom hallani, ha nem megyünk el innen gyorsan.
Brian Laurel Stevensonra pillantott.
– Én itt maradok Dinah-val – mondta halkan.
– Hát jó – mondta Brian. – De ne menjenek Mr. Toomy közelébe!
– De ne menjenek Mr. Toomy közelébe! – utánozta Briant a földön heverő Craig dühödten. Erőlködve elfordította a fejét, és szemei majd kiugrottak a helyükről, úgy guvadtak Brianre. – Ezt nem ússza meg szárazon, Engle kapitány! Fogalmam sincs, hogy miféle játékot űz az angol barátjával egyetemben, de nem ússza meg szárazon. Tudja, mi lesz magából? Ócska kis kokaincsempész, aki csak sötétedés után mer nekiindulni Kolumbiából! Akkor aztán mesélhet a haverjainak, milyen egy szuperpilóta!
Brian válaszolni akart, de aztán meggondolta magát. Nick szerint ez az alak, ha csak átmenetileg is, de beszámíthatatlan; és Brian szerint Nicknek igaza volt. Egy őrülttel leállni vitatkozni pedig értelmetlen, mellesleg időpocsékolás is.
– Ne aggódjon, nem megyünk a közelébe – válaszolta Laurel. Dinah-t az egyik asztalkához húzta és leültette. – Nem lesz semmi bajunk.
– Rendben van – mondta Brian. – Kiáltson, ha megpróbál kiszabadulni.
Laurel sápadtan elmosolyodott. – Ebben biztos lehet.
Brian lehajolt, ellenőrizte a terítőt, amellyel Nick összekötözte Craig kezét, aztán átment a várótermen, és a többiekhez lépett, akik a hatalmas, padlóig érő ablakok előtt álltak egymás mellett felsorakozva.

 

9

Már a várótermen áthaladva meghallott valamit, s mire a többiekhez ért, már teljesen biztos volt benne, hogy nem hallucinációról van szó.
A kislánynak elképesztő hallása van, gondolta Brian.
A hang nagyon távolról hallatszott – legalábbis ő távolinak vélte –, ám mégiscsak hallatszott, s tényleg úgy tűnt, hogy kelet felől jön. Dinah szerint annak a valaminek olyan hangja volt, mint a tejben ázó puffasztott rizsnek. Briant inkább a rádión észlelhető légköri zavarokra emlékeztette – különösen erős zavarokra, amilyet leginkább nagyfokú napfolttevékenység idején lehet észlelni. De egy dologban egyetértett Dinah-val: ennek a valaminek rossz hangja van.
Érezte, hogy a hang hallatán nyakszirtjén felborzolódik a szőr. A többiek arcára ugyanez a félelemmel vegyes csodálkozás ült ki. Nicknek sikerült leginkább palástolni félelmeit, a lányt azonban, aki a csúszdánál majdnem megmakacsolta magát – Bethanyt –, szörnyű rettegés kerítette hatalmába; mégis, mindannyian ugyanazt hallották ki abból a hangból.
Azt, hogy rosszat jelent.
Valami szörnyűség közeledik. Méghozzá száguldva.
Nick feléje fordult. – Maga mire gondol, Brian? Van valami ötlete?
– Semmi – felelte Brian. – Az égvilágon semmi. Csak azt tudom, hogy ez az egyetlen hang, ami a városban hallható.
– Még nem ért be a városba – szólalt meg Don –, de azt hiszem, hamarosan itt lesz. Bárcsak tudnám, mennyi idő alatt ér ide.
Elnémultak, s hallgatták a kelet felől érkező szisszenő-reccsenő hangokat. És Brian arra gondolt: Valahonnan ismerem ezeket a hangokat. Nem tejben ázó gabonapehely, nem is légköri zavar, hanem... hanem micsoda? Ha nem lenne olyan távoli...
De nem akarta megtudni. A felismerés hirtelen, iszonyú erővel csapott belé. Egyáltalán nem akart tudni róla. A hang hallatán csontig hatoló undor töltötte el.
– El kell tűnnünk innen! – kiáltott fel Bethany. Hangja megremegett. Albert átölelte a derekát, és a lány mindkét kezével a fiú karjába csimpaszkodott. Rettegve, görcsösen szorongatta Albert kezét. – El kell tűnnünk innen! Azonnal!
– Igen – szólalt meg Bob Jenkins. – A lánynak igaza van. Az a hang – bár fogalmam sincs, micsoda – szörnyű. El kell tűnnünk innen.
Mindannyian Brianre néztek, és a férfi agyán átcikázott a gondolat: Szóval megint én vagyok a kapitány. De nem sokáig. Mert a többiek nem értették meg. Még az éles eszű, pontos következtetéseket levonó Jenkins sem fogta föl, hogy nem mennek sehova.
Bármi is csapja ezt a zajt, már úton volt; de ez sem számított sokat, hisz ők még akkor is itt lesznek, amikor az a valami ideér. Nincs menekvés. Ő megértette, miért nincs, még ha a többiek nem is... és Brian Engle előtt hirtelen megvilágosodott, mit is érezhet az a csapdába esett állat, amelyik a közelgő vadász csizmáinak tompa puffanását hallja.

 

 

HATODIK FEJEZET
Hajótöröttek
Bethany gyufái
Kétirányú forgalom
Albert kísérléte
Alkonyat
A sötétség és a penge

 

1

Brian megfordult, és az íróra nézett. – Szóval maga szerint el kell tűnnünk innen, igaz?
– Igen, szerintem el kell mennünk, amilyen gyorsan csak lehet...
– És mit javasol, hova menjünk? Atlantic Citybe? Vagy Miami Beachbe?
– A szavaiból azt olvasom ki, Engle kapitány, hogy ön szerint nincs hová mennünk. Azt hiszem – legalábbis szeretném hinni –, hogy ön téved. Van egy ötletem.
– Hallgatom.
– Egy pillanat. Először is válaszoljon valamire. Meg tudja tankolni a gépet? Még akkor is, ha nincs áramellátás?
– Azt hiszem, igen. Mondjuk, hogy néhány tetterős férfi segítségével igen. És akkor hogyan tovább?
– Akkor újból felszállunk – mondta Bob. Barázdaszántotta arcán patakzott a verejték, s úgy csillogott bőrén, mint színtiszta olajcseppek. – Az a hang, az a reccsenő hang, kelet felől jön. Az időszakadás több ezer mérföldnyire van innen nyugatra. Ha rekonstruálnánk az eredeti irányt... meg tudná tenni?
– Meg – válaszolta Brian. A tartalék hajtóműveket nem kapcsolta ki, ami azt jelentette, hogy az INS komputerből nem törlődött ki a program. Az a program a megtett út minden másodpercét rögzítette; attól kezdve, hogy a 29-es járat a levegőbe emelkedett Dél-Kaliforniában, egészen addig, amíg leszálltak Maine-ben. Egyetlen gombnyomás hatására a komputer egyszerűen megfordítja az irányt; egy újabb gombnyomásra pedig, ha már a levegőben vannak, az automata pilóta átveszi a vezetést. A Teledyne navigációs rendszer pedig a legapróbb eltéréseket is figyelembe veszi az út során. – Meg tudnám tenni, de miért?
– Mert lehet, hogy az időszakadás még mindig ott van. Hát nem érti? Lehet, hogy sikerülne visszarepülni rajta!
Nick döbbenten magába mélyedt, aztán Brianhez fordult.
– Lehet, hogy van benne valami, cimbora. Lehet, de nem biztos.
Albert Kaussner agya kevésbé fontos, ám igen érdekes mellékvágányra tévedt: ha az időszakadás még mindig ott van, és a 29-es járat szokványos magasságban és irányban repült – amolyan égi kelet-nyugati sugárúton –, akkor esetleg más gépek is átmentek rajta hajnali 1.07 és a jelen pillanat (bármikor is volt ez a jelen) között. Talán más gépek is megpróbáltak leszállni, esetleg le is szálltak valamelyik kihalt amerikai repülőtéren, és máshol is ténfergett az elképedt személyzet meg az utasok hada...
Nem, gondolta. A mi esetünkben véletlenül akadt egy pilóta a fedélzeten. Mennyi az esélye annak, hogy ilyesmi kétszer is előfordul? Eszébe jutott, amit Mr. Jenkins mesélt Ted Williams tizenhat egymást követő alappontütéséről, és összerázkódott.
– Lehet, hogy igaza van, de lehet, hogy nincs – mondta Brian. – De tulajdonképpen nem is érdekes, mert ezzel a géppel úgysem megyünk sehová.
– Miért nem? – kérdezte Rudy. – Ha meg tudja tankolni, én nem látom be, hogy...
– Emlékszik a gyufákra? Ott, az étteremben, amik a tálban voltak? És nem akartak meggyulladni?
Rudy bambán maga elé meredt, ám Bob Jenkins arcán keserves csalódottság terült szét. Homlokához kapta a kezét, és hátratántorodott. Úgy tűnt, egészen összezsugorodott előttük.
– Mi van? – kérdezte Don. Összeráncolt szemöldöke alól Brianre pislogott, és zavart, gyanakvó tekintettel méregette. – Mi köze van ennek a...
Ám Nick tudta a választ.
– Hát nem érti? – kérdezte csendesen. – Nem érti, cimbora? Ha az elemek nem működnek, ha a gyufa nem akar meggyulladni...
– ...akkor az üzemanyag sem fog elégni – fejezte be a mondatot Brian. – Ugyanolyan öreg és hasznavehetetlen lesz, mint bármi más ezen a világon. – Megfordult, és egyenként végignézett rajtuk. – Ennyi erővel akár málnaszörpöt is tankolhatnánk.

 

2

– Valamelyik ifjú hölgy hallott már valaha a langolierekről? – kérdezte Craig váratlanul. Hangja élénken, szinte jókedvűen csengett.
Laurel fölpattant, és idegesen a többiek felé tekingetett, akik még mindig az ablaknál ácsorogva beszélgettek. Dinah Craig hangja felé fordult, s szemmel láthatólag egyáltalán nem csodálkozott.
– Nem – felelte nyugodtan. – Mik azok?
– Ne beszélj vele, Dinah – suttogta Laurel.
– Hallottam – vágta rá Craig ugyanazon a nyájas hangon. – Tudja, nem csak Dinah-nak éles a hallása.
Laurel érezte, hogy arca lángba borul.
– Különben sem bántanám a gyereket – folytatta Craig. – Azt a kislányt se bántottam volna. Egyszerűen csak félek. Maguk nem?
– De igen – vágta rá Laurel –, csakhogy én nem ejtek túszokat, és eszem ágában sincs fiatal fiúkat lepuffantani csak azért, mert félek.
– De maga nem érezte, milyen az, amikor mintha a Los Angeles Rams teljes csatársora rontana magára – mondta Craig. – Plusz az az angol... – Felnevetett. Ezen a csendes helyen a nevetés riasztóan vidáman, riasztóan normálisan csengett. – Hát, csak annyit mondok, hogy ha maga szerint én őrült vagyok, akkor egyáltalán nem figyelte meg őt. Annak az embernek láncfűrész van az agya helyén.
Laurel nem tudta, mit mondjon. Érezte, hogy bármilyen visszataszító alak Craig Toomy, amit mondott, az nagyon is hihetőnek tűnt... és ami az angolt illeti, az pedig roppant közel járt az igazsághoz. A férfi szemei... meg ahogy a megkötözött Mr. Toomy bordáiba rúgott... Laurel összerázkódott.
– Mik azok a langolierek, Mr. Toomy? – kérdezte Dinah.
– Hát, én mindig azt hittem, hogy csak a képzeletben élnek – mondta Craig ugyanazon a viccelődő hangon. – De most már kezdek kételkedni... ugyanis hallom a hangjukat, kis hölgyem. Igen, hallom.
– A hangjukat? – kérdezte Dinah suttogva. – A langolierek hangját?
Laurel Dinah vállára tette a kezét. – Úgy szeretném, ha nem beszélgetnél véle, szívem. Engem idegesít ez az ember.
– De miért? Hiszen meg van kötözve, nem?
– Igen, de...
– És bármikor szólhatunk a többieknek, nem igaz?
– Hát igen; de azt hiszem...
– Én tudni akarom, mik azok a langolierek.
Némi erőlködés árán Craig feléjük fordította a fejét... és Laurel hirtelen megérzett valamit abból a varázsos és erőszakos személyiségből, melyet Craig fejlesztett ki magában, miközben annak a forgatókönyvnek próbált engedelmeskedni, melyet szülei írtak számára. Annak ellenére megérzett valamit, hogy a férfi összekötözött kezekkel a földön hevert, s homloka és bal arca saját vérében fürdött.
– Az apám szerint a langolierek apró kis teremtmények, amelyek szekrényekben, csatornákban és más sötét helyeken élnek.
– Olyanok, mint a manók? – érdeklődött Dinah.
Craig elnevette magát, aztán a fejét rázta. – Hát, egyáltalán nem olyan aranyosak. Apám szerint csak hajuk van, fogaik, meg irtó gyors, pici lábuk – és ezek a pici lábak olyan sebesek, állította apám, hogy bármelyik rossz kisfiút és rossz kislányt utolérik, akármilyen gyorsan sepernek.
– Hagyja abba! – szólt rá Laurel hidegen. – Megijeszti a gyereket.
– Nem, nem ijeszt meg – szólalt meg Dinah. – Tudom, hogy csak képzelődés. Csak érdekes, ennyi az egész. – Ám arca elárulta: nem puszta kíváncsiságról volt szó. A kislány lenyűgözve, odaadóan hallgatott.
– Érdekes, ugye? – kérdezte Craig, s láthatóan hízelgett neki Dinah érdeklődése. – Szerintem Laurel úgy véli, őt ijesztem meg. Na, Laurel, megérdemlek egy szivart? Ha igen, akkor egy El Productot kérnék, ha lehet. Nem pedig abból az ócska White Owlsból. – Megint elnevette magát.
Laurel nem válaszolt, és kis szünet után Craig folytatta a történetet.
– Az apám azt mondta, langolierek ezrei léteznek. Szerinte legalább ennyinek kell lennie, hisz milliószámra vannak a világban rossz kisfiúk és rossz kislányok, akik összevissza sepernek. Mindig így mondta. Apám egész életében nem látott olyan gyereket, aki szaladt volna. Csak olyanokat, akik sepertek. Szerintem azért imádta ezt a szót, mert ebben benne van minden: érzéketlenek, fogalmuk sincs arról, merre menjenek, vagy hogy mit csináljanak. De a langolierek... azok szaladnak. Mert nekik van céljuk. Azt is mondhatnánk, hogy a langolierek testesítik meg a céltudatot.
– És mit csináltak azok a kisgyerekek, ami olyan rossz volt? – kérdezte Dinah. – Mi volt az a nagyon rossz dolog, amivel magukra szabadították a langoliereket?
– Tudod, örülök, hogy megkérdezted – mondta Craig. – Mert amikor apám azt mondta valakire, hogy rossz, akkor az azt jelentette, hogy az illető lusta. És egy lusta ember nem lehet része A NAGY DOBÁS-nak. Semmi esetre sem. Nálunk az ember vagy A NAGY DOBÁS része volt, vagy pedig SEMMIREKELLŐ LÓGÓS, és ez a lehető legrosszabb dolognak minősült. Ha valaki elnyisszantotta egy másik ember torkát, az még mindig bocsánatos bűn volt ahhoz képest, mintha SEMMIREKELLŐ LÓGÓS lett volna. Ha valaki nem vett részt A NAGY DOBÁS-ban, azért az apám szerint eljöttek a langolierek, és egyszerűen kivonták a forgalomból. Az ember csak fekszik az ágyában, és egy éjjel meghallja, hogy jönnek... csámcsogva, szörcsögve közelednek... és akkor hiába próbálna elseperni, úgyis elkapják. Mert azok a gyors, picike...
– Elég volt! – csattant fel Laurel. Színtelen, száraz volt a hangja.
– Akármit mond, az a hang akkor is hallatszik – mondta Craig. Ragyogó, szinte pajkos szemekkel méregette Laurelt. – Ezt maga sem tagadhatja. Az a hang akkor is halla...
– Fejezze be, különben magához vágok valamit!
– Oké – mondta Craig. A hátára gördült, elfintorodott, aztán oldalra fordult, hogy ne is lássa őket. – Kezd kissé unalmassá válni, hogy az embert agyba-főbe verik, amikor gúzsba kötve a földön hever.
Laurel arca már nem csupán lángolt – egyenesen tüzelt. Ajkába harapott, és nem szólt semmit. Sírás környékezte. Mi az istent lehetne kezdeni egy ilyen alakkal? Mit? Először csak sült bolondnak tűnt, aztán inkább dühöngő őrültnek. És eközben az egész világ – Mr. Toomy NAGY DOBÁS-a – egyszerűen eltűnt.
– Fogadni mernék, hogy maga félt az apjától, ugye, Mr. Toomy?
Craig meghökkenve pislantott át válla fölött Dinah-ra. Megint elmosolyodott, de ez a mosoly most valahogy más volt. Fájdalmas, sebzett-őszinte mosoly volt. – Most maga érdemelte ki a szivart, kisasszony – mondta. – Egyenesen rettegtem tőle.
– Meghalt?
– Igen.
– Ő is SEMMIREKELLŐ LÓGÓS volt? Elvitték a langolierek?
Craig hosszasan elgondolkodott. Eszébe jutott, hogy azt mesélték neki, az apja az irodájában szívinfarktust kapott. Amikor a titkárnője a tízórás értekezlet miatt becsengetett hozzá, és nem jött válasz, bement; az apja a szőnyegen hevert, szemei kifordultak, száját száraz tajték borította.
Mesélt erről valaki?, kérdezte magától csodálkozva. Tényleg kifordultak a szemei, és rászáradt a tajték a szájára? Tényleg beszélt erről valaki? Talán a mama, amikor részeg volt? Vagy csak álmodoztam róla?
– Mr. Toomy? Elvitték?
– Igen – felelte Craig elgondolkozva. – Azt hiszem, SEMMIREKELLŐ LÓGÓS volt, és a langolierek elvitték.
– Mr. Toomy?
– Tessék?
– Én nem olyan vagyok, amilyennek lát. Nem vagyok csúnya. Egyikünk sem az.
Craig meghökkenve nézett Dinah-ra. – Honnan tudná, kedves vak kisasszony, hogy én milyennek látom?
– Még maga is elcsodálkozna – felelte Dinah.
Laurel a kislány felé fordult; szörnyű nyugtalanság gyötörte... de persze semmit sem látott. Kíváncsi tekintete Dinah sötét szemüvegébe ütközött.

 

3

A többi utas a váróterem végében állt, s szótlanul hallgatták a távoli sercegő hangokat. Úgy tűnt, már nem tudnak egymásnak mit mondani.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Don. Teste szinte összezsugorodott a piros favágóing alatt. Albert úgy látta, még magáról az ingről is lefoszlott a vidám, férfias vibrálás.
– Nem tudom – felelte Brian. Érezte, hogy szörnyű tehetetlenség szorítja görcsbe gyomrát. A repülőgépre bámult, amely ha csak rövidke ideig, de az ő gépe volt, s maga is megdöbbent a kecses, finom, tiszta vonalakon. A baloldalt várakozó Delta 727-es slampos vénasszonynak tűnt hozzá képest. Csak azért látod szépnek, mert soha többé nem fogsz már repülni. Ez pont olyan, mint amikor az ember egy limuzin hátsó ülésén megpillant egy észvesztően szép nőt, aki sokkal gyönyörűbbnek látszik, mint amilyen valójában, mert az ember tudja, hogy soha, de soha nem lehet az övé.
– Mennyi üzemanyag maradt, Brian? – kérdezte Nick hirtelen. – Lehet, hogy itt máshogy ég el. Lehet, hogy több üzemanyagunk van, mintsem gondolta.
– A benzinszint-mutatóknak kutya baja – mondta Brian. – Amikor leszálltunk, alig hatszáz font üzemanyagunk volt. Ahhoz, hogy elérjünk oda, ahol ez az izé történt, legalább ötvenezer fontnyi kéne.
Bethany előkotorta a cigarettásdobozt, és Bob felé nyújtotta. Bob a fejét rázta. Bethany megpöccentette a dobozt, szájába vette a cigarettát, aztán előszedte a gyufát, és rágyújtott.
Ám a gyufa nem gyulladt meg.
– O-óó! – mondta Bethany.
Albert a lányra nézett. Bethany újból végigsercentette a gyufát... aztán megint... megint... és megint. Az eredmény semmi. Bethany rémülten Albertre nézett.
– Na – szólalt meg Albert. – Add ide.
Kivette a gyufát a lány kezéből, és egy újabb szálat húzott elő. A doboz másik oldalán sercintette végig. Semmi sem történt.
– Bármi legyen is az a valami, úgy tűnik, ragályos – kommentálta Rudy Warwick.
Bethany sírva fakadt, mire Bob odaadta neki a zsebkendőjét.
– Na várjunk csak – szólalt meg Albert, és ismét végigsercintette a gyufát. Ez alkalommal meggyulladt... de csak halvány, bágyadt, pislákoló láng csapott fel. Az égő gyufát Bethany remegő cigarettájához tartotta, s hirtelen egy kép jelent meg szemei előtt: egy közlekedési lámpa, amely előtt az utóbbi három évben, a pasadenai gimnáziumba tartva, tízsebességes versenybringáján mindennap elkerekezett. VIGYÁZAT! – hirdette a tábla. KÉTIRÁNYÚ FORGALOM!
Hát ez meg mi az istent jelent?
Fogalma sem volt... legalábbis most még nem. Csak annyit tudott biztosan, hogy valamiféle gondolat nagyon kikívánkozott, de egyelőre beragadt a kerekek közé.
Albert elrázta a gyufát. Nem kellett sokat rázogatni. Bethany mélyet szippantott a cigarettából, aztán elfintorodott. – Pfú! Olyan az íze, mint a Carltonnak vagy ilyesminek.
– Fújd a füstöt az arcomba! – mondta Albert.
– Tessék?
– Jól hallottad. Fújd a füstöt az arcomba.
Bethany eleget tett a kérésnek, és Albert beleszagolt a füstbe. A korábbi édeskés illat eltűnt.
Bármi legyen is az a valami, úgy tűnik, ragályos.
VIGYÁZAT: KÉTIRÁNYÚ FORGALOM!
– Visszamegyek az étterembe – szólalt meg Nick. Nagyon levertnek látszott. – Az a Craig alattomos csúszómászó. Nem szeretném, ha a hölgyek túl sokáig maradnának vele.
Brian is elindult, és a többiek a nyomukba eredtek. Albert agyán átvillant, hogy van valami vicces ebben az irdatlan ide-oda hömpölygésben – olyanok, mint a marhacsorda, amely a közelgő vihart érzi a levegőben.
– Gyerünk! – szólalt meg Bethany. – Menjünk már! – Egy hamutartóba dobta a félig elszívott cigarettát, és Bob zsebkendőjével megtörölte a szemét. Aztán karon ragadta Albertet.
Még félúton sem voltak, amikor Albert Mr. Gaffney piros ingének a hátára pillantott, és ismét megrohanta a kép: KÉTIRÁNYÚ FORGALOM.
– Várjunk csak! – kiáltott fel hangosan. Hirtelen derékon kapta Bethanyt, magához rántotta; a lány tágra meredt szájához szorította az arcát, és mélyet lélegzett.
– Naaa! Hisz alig ismerjük egymást! – sikítozta Bethany. Aztán görcsösen vihogni kezdett, és Albert nyaka köré fűzte karjait. Albert azonban – akit félénksége csupán az álmodozások idején hagyott cserben – most ügyet sem vetett erre. Orrán keresztül mélyen beszívta a levegőt. A haj, a verejték és a parfüm illata még mindig ott lengett, de már csak nagyon... nagyon halványan.
Mindannyian hátrafordultak, de addigra Albert már eleresztette Bethanyt, és sietős léptekkel az ablak felé tartott.
– Hűű! – álmélkodott Bethany. Még mindig vihorászott, s arca csak úgy lángolt. – Fura egy pasi!
Albert a 29-es járatra pillantott, és ő is észrevette, amit néhány perccel korábban Brian: a gép finom, tiszta... és szinte valószerűtlenül fehér volt. És mintha vibrálna az ólomsúlyú, mozdulatlan világban.
Hirtelen eszébe jutott valami. Mintha görögtűz lángolt volna fel agyában. A középpontban egy tűzgolyó állt, mely csak úgy lövellte magából a gondolatforgácsokat, és Albertnek egy percre még a lélegzete is elállt.
– Albert? – szólt hozzá Bob. – Albert, valami baj va...
– Engle kapitány! – üvöltött fel Albert. Az étteremben Laurel ültében felegyenesedett, s Dinah szinte belekarmolt a karjába. Craig Toomy a nyakát tekergette. – Engle kapitány, jöjjön ide!

 

4

Kint egyre erősödött a hang.
Briant a légköri zavarokra emlékeztette. Nick Hopewellnek a trópusi fű zizegése jutott eszébe, melyet erős szél cibál. Albert fülében – aki az elmúlt nyáron a McDonald'-snál dolgozott – a zsírban sülő krumpli hangja rémlett fel, Bob Jenkins pedig úgy vélte, leginkább egy papír hangjára hasonlít, melyet egy távoli szobában épp galacsinná gyűrtek.
A négy férfi a gumifüggönyön keresztül a poggyászkirakóba mászott, és füleltek; azt a hangot hallgatták, melyet Craig Toomy a langoliereknek tulajdonított.
– Mennyivel jött közelebb? – kérdezte Brian Nicket.
– Nem tudnám megmondani. Most közelebbről hangzik, de az előbb persze az épületben voltunk.
– Gyerünk már! – szólalt meg Albert türelmetlenül. – Hogy szálljunk be a gépbe? Fölmászunk a csúszdán?
– Erre nem lesz szükség – felelte Brian, és előremutatott. Egy kerekes lépcső állt a 2. Kapu távolabbi oldalán. A lépcső felé vették útjukat; cipőik tompán puffantak a betonon.
– Albert, ugye tudja, mi az a szürke szamár? – kérdezte Brian.
– Igen, de...
– A szürke szamár még mindig jobb, mint a semmilyen ló – fejezte be Nick helyette.
– Csak a csalódástól szerettem volna megkímélni, ha esetleg nem úgy fest majd a dolog, ahogy gondolta.
– Ne aggódjon – szólalt meg Bob halkan. – Én iszonyatosan csalódott leszek... maguk helyett is. A gyerek elgondolása egyébként teljesen logikus. Pontosan úgy kéne lennie... de Albert, ugye számolt azzal, hogy előfordulhat olyasmi is, amire nem is gondoltunk?
– Igen.
Odaértek a lépcsőhöz; Brian lábával kipöccintette a kerékfogókat. Nick belekapaszkodott a bal oldali korlát fogantyújába, Brian pedig a jobb oldalit ragadta meg.
– Remélem, gurulni azért még tud – jegyezte meg Brian.
– Kéne neki – okoskodott Bob Jenkins. – Az élet alapvető fizikai és kémiai összetevői részben – vagy talán egészben még működőképesek; a testünk képes a levegőben előrehaladni, az ajtók nyitódnak-csukódnak...
– És a gravitációról se feledkezzen meg – kottyantott közbe Albert. – A föld még mindig szipózik.
– Szövegelés helyett inkább lássunk neki! – szólt rájuk Nick.
A lépcső könnyedén gurult. A két férfi a 767-es felé tolta a kifutón, Albert és Bob mögöttük baktatott. Az egyik kerék ütemesen csikorgott. Csak az a halk, monoton, reccsenő-szörcsenő zaj hallatszott valahonnan kelet felől.
– Nézze meg! – szólalt meg Albert, amikor a 767-es közelébe értek. – Nézze csak meg! Nem látja? Hát nem veszi észre, hogy itt sokkal több van belőle, mint máshol?
Válaszra nem volt szükség; nem is szólalt meg senki. Mindannyian jól látták. És Brian vonakodva ugyan, de kezdte azt hinni, hogy a kölyöknek igaza lehet.
A lépcsőt a csúszda és a géptörzs közé állították; a legfelső lépcsőfok alig egy ugrásnyira volt a nyitott ajtótól.
– Én megyek elsőnek – mondta Brian. – Ha behúztam a csúszdát, akkor Nick, maga meg Albert tolják a lépcsőt az ajtóhoz.
– Igenis, kapitány! – vágta magát haptákba Nick, s két ujját a homloka elé kapta.
Brian felhorkant, aztán fürgén felszaladt a lépcsőn. Néhány másodperccel később a rögzítőkötélnél fogva behúzta a csúszdát. Aztán az ajtóból kihajolva figyelte, hogyan görgeti odébb Nick és Albert a lépcsőt, egészen addig, amíg a legfelső fok a 767-es bejárata elé került.

 

5

Rudy Warwick és Don Gaffney Craiget pesztrálta. Bethany, Dinah és Laurel a váróterem ablakánál álltak, és a kifutóra bámultak.
– Mit csinálnak? – kérdezte Dinah.
– Behúzták a csúszdát és az ajtóhoz gurították a lépcsőt – mondta Laurel. – Most beszállnak. – Laurel Bethanyre nézett. – Te se tudod, hogy mit akarnak?
Bethany a fejét rázta. – Én csak azt tudom, hogy Ász – vagyis Albert – szinte teljesen bedilizett. Szeretném azt hinni, hogy csak valami kangörcs jött rá, de aligha erről van szó. – Elhallgatott; mosoly terült szét az arcán, aztán hozzátette. – Legalábbis most még nem. Olyasmit hajtogatott, hogy a gépnél sokkal több van. Meg hogy a parfümöm alig érződik, aminek persze Coco Chanel, vagy ki az isten, nem igazán örülne. Meg hogy kétirányú forgalom. Nem értettem. Összevissza hadovált.
– Azt hiszem, én értem – szólalt meg Dinah.
– Mire gondolsz, szívem?
De Dinah csak a fejét rázta. – Remélem, sietnek. Mert szegény Mr. Toomynak igaza van. Jönnek a langolierek.
– Ugyan, Dinah, ezt csak az apja találta ki.
– Lehet, hogy valamikor csak mese volt – mondta Dinah, s világtalan szemét az ablak felé fordította –, de most már nem az.

 

6

– Hát akkor, Ász – mondta Nick –, elő a farbával!
Albert szíve vadul kalapált, s kezei megremegtek, miközben a kísérlethez szükséges négy kelléket egy polcra pakolta az első osztályon, amelyre vagy ezer évvel ezelőtt a világ túlsó oldalán egykoron egy Melanie Trevor nevű nő egy karton narancslevet és két üveg pezsgőt helyezett.
Brian szúrós szemmel nézte, hogyan rakja ki Albert a doboz gyufát, az üveg Budweisert, egy dobozos Pepsit és az étterem hűtőpultjából rekvirált mogyorókrémes szendvicset. A szendvicset műanyag fólia borította.
– Oké – mondta Albert, és mély lélegzetet vett. – Hát akkor vizsgáljuk meg ezeket.

 

7

Don kiment az étteremből, és az ablakokhoz sétált. – Mit csinálnak?
– Nem tudjuk – felelte Bethany. Ismét dohányzott; valahogy sikerült lángot elővarázsolni egy másik gyufából. Amikor kivette szájából a cigarettát, Laurel észrevette, hogy a lány letépte róla a füstszűrőt. – Beszálltak a gépbe, és még mindig ott vannak – ennyi.
Don hosszasan meredt ki az ablakon. – Valami megváltozott odakint. Nem tudnám megmondani, mi, de valami megváltozott.
– Eltűnik a fény – mondta Dinah. – Ez az, ami megváltozott. – Hangja nyugodt volt, ám apró arcán magány és félelem tükröződött. – Érzem, hogy eltűnik.
– Dinah-nak igaza van – helyeselt Laurel. – Alig két-három órája jött fel a nap, de máris sötétedik.
– Képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy mindez csak álom – mondta Don. – Egyfolytában az jár az eszemben, hogy ez a leglidércesebb álmom, de hamarosan felébredek.
Laurel bólintott. – Hogy van Mr. Toomy?
Don szárazan felnevetett. – Nem fogják elhinni.
– Mit nem fogunk elhinni?
– Mr. Toomy elaludt.

 

8

Craig Toomy természetesen nem aludt el. Az olyan emberek, akik sorsdöntő pillanatokban elalszanak, mint például az a fickó, akinek Jézust kellett volna szemmel tartania, aki épp a Getsemáne-kertben prédikált, soha nem lehetnek A NAGY DOBÁS részesei.
Félig lehunyt pillái mögül a két férfit figyelte, s titokban azért rimánkodott, hogy valamelyikük – netán mindkettő – elmenjen. A piros inges aztán hál' istennek el is ment. A kopasz férfi, Warwick, akinek az az irdatlan műfogsora volt, Craighez bandukolt és lehajolt. Craig teljesen lehunyta a pilláit.
– Hé! – szólalt meg Warwick. – Hé, ébren van?
Craig lehunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt, s egyenletesen lélegzett. Fontolóra vette, hogy talán horkolnia kellene egy kicsit, de aztán meggondolta magát.
Warwick oldalba bökte.
Craig nem nyitotta ki a szemét, és továbbra is egyenletesen lélegzett.
A kopasz felegyenesedett, átlépett rajta; az étterem ajtajához baktatott, és a többieket figyelte. Craig szemhéja mögül kikukkantott, és megbizonyosodott róla, hogy Warwick hátat fordít neki. Aztán nagyon halkan és nagyon óvatosan a nyolcas formára hurkolt asztalterítő alatt elkezdte le-fel tekergetni a csuklóit. Az asztalterítőből font kötél azonnal meglazult.
Csak apránként mozgatta csuklóit, s közben Warwick hátát figyelte; készen állt arra, hogy mindenfajta mozgást beszüntet és azonnal lehunyja a szemét, ha Warwick esetleg megfordulna. Buzgón kívánta, hogy Warwick ne forduljon meg. Ki kell szabadulnia, mielőtt azok a seggfejek visszajönnének a gépről. Elsősorban arra az angol seggfejre gondolt, aki szörnyet csavarintott az orrán, és belérúgott, amikor a földön hevert. Az angol elég tisztességesen összekötözte; még szerencse, hogy csak egy asztalterítővel és nem valami műanyag zsinórral. Akkor semmi esélye se lenne, de így...
Az egyik csomó meglazult, és Craig körbe-körbe kezdte tekerni csuklóit. Hallotta, hogy a langolierek már közelebb értek. Eltökélte, hogy eltűnik innen, és mire azok ideérnének, ő már úton lesz Bostonba. Bostonban biztonságban lesz. Ha az ember egy bankárokkal zsúfolt előadóteremben van, ott aztán nincs seprés.
És Isten irgalmazzon annak – legyen az férfi, nő vagy éppen gyerek –, aki az útjába mer állni.

 

9

Albert kezébe vette a levélgyufát, amit az étteremben lévő tálból hozott. – „A” kísérlet – mondta. – Na nézzük!
Letépett egy gyufaszálat, és végigsercintette. Remegő kezei cserbenhagyták, és a gyufaszál a gyújtófelület fölött jó kétujjnyival szántotta végig a papírt. A gyufaszál eltörött.
– A francba! – ordított fel Albert.
– Nem akarja, hogy esetleg én? – ajánlkozott Bob.
– Hagyja, hadd csinálja – szakította félbe Brian. – Ez Albert száma.
– Nyugi, Albert – mondta Nick.
Albert egy újabb szálat tépett le, sápadtan a többiekre vigyorgott, aztán ismét végigsercintette a gyufát.
A gyufa nem lobbant lángra. Albert újra próbálkozott.
A gyufa most sem lobbant lángra.
– Szerintem annyi – mondta Brian. – Nincs semmi, ami...
– Én éreztem! – szólalt meg Nick. – Kénszag volt! Próbálj meggyújtani egy másikat, Ász!
Ám ehelyett Albert ugyanazt a gyufaszálat húzta végig harmadszor is a gyújtófelületen... és a láng fellobbant. Ám a gyufafej nem aludt el; a piciny, csepp formájú láng felfelé meredezett – alja kék volt, teteje sárga, s aztán végigkúszott a gyufaszálon.
Albert vadul vigyorogva körülnézett. – Látják? – kérdezte. – Látják?
Elrázta a gyufát, eldobta, és letépett egy újabb szálat. Ez az első próbálkozásra meggyulladt. Albert hátrahajtotta a levélgyufa tetejét, és a lángot – ahogy Bob Jenkinstől látta az étteremben – a többi gyufaszálhoz tartotta. Száraz fssszz! hang kíséretében mindegyik meggyulladt. Aztán Albert, mint valami születésnapi gyertyafüzért, elfújta őket. Kétszer is neki kellett veselkednie, mire sikerült.
– Látják? – kérdezte. – Felfogták, hogy ez mit jelent? Kétirányú forgalom! Magunkkal hoztuk a saját időnket! Odakint a múlt van... a lyuktól keletre, amin átrepültünk, szerintem mindenhol múlt van... de itt a gépen még a jelen van! A jelen beszorult a repülőbe!
– Nem is tudom – szólalt meg Brian; most hirtelen úgy tűnt, minden lehetséges. Szinte ellenállhatatlan, vad kísértést érzett, hogy keblére ölelje Albertet és meglapogassa a hátát.
– Bravó, Albert! – kiáltotta Bob. – A sört! Nézze meg a sört!
Albert lepöccintette a söröskupakot, miközben Nick előbányászott egy ép poharat az italoskocsi romjai közül.
– De hol van a füst? – kérdezte Brian.
– Füst? – kérdezte Bob meghökkenve.
– Hát, hogy is mondjam, nem éppen füst, de amikor az ember kinyit egy sörösüveget, akkor valami füstszerű ül ki az üveg nyakára.
Albert beleszippantott a sörbe, aztán Briannek nyújtotta az üveget. – Szagoljon bele.
Brian beleszagolt, aztán vigyorogni kezdett. Szája a füléig szaladt. – Istenemre, ennek tényleg sörszaga van, füst ide vagy oda.
Nick odanyújtotta a poharat, és Albert elégedetten nyugtázta, hogy az angolnak is remeg a keze. – Öntsön! – mondta. – Siessen már, cimbora – a doki szerint a ketyegőm rosszul tűri a feszültséget.
Albert kitöltötte a sört, és mindannyiuk arcáról lehervadt a mosoly.
A sörben nem volt buborék. Egy szál se. Pezsgés nélkül, csendesen állt a whiskyspohárban, amelyet Nick talált, s olyan volt, mint egy vizeletminta.

 

10

– Te jóságos ég, sötétedik!
Az ablaknál állók hátrafordultak, amikor Rudy Warwick hozzájuk lépett.
– Magának azt az elmebeteget kéne szemmel tartania – szólalt meg Don.
Rudy türelmetlenül hadonászni kezdett. – Alszik, mint a bunda. Szerintem az a fejbe kólintás kicsit nagyobb galibát okozott a tekervényeiben, mint ahogy először gondoltuk. Mi folyik ott kint? És miért sötétedik olyan gyorsan?
– Nem tudjuk – felelte Bethany. – De tényleg sötétedik. Maga szerint az az őrült esetleg kómába esett?
– Nem tudom – válaszolta Rudy. – De ha igen, akkor már nem kell miatta aggódnunk, nem igaz? Istenem, ez a hang szörnyű! Mintha egy balzafából készült vitorlázórepülőben egy csapat bekokszolt termeszhangya szöszmögne. – Rudy az elindulás óta először feledkezett meg a gyomráról.
Dinah Laurelre emelte tekintetét. – Szerintem meg kellene nézni Mr. Toomyt – mondta. – Aggódom érte. Fogadni mernék, hogy fél.
– Ha eszméletlen, Dinah, akkor úgysem tudunk mit...
– Szerintem nem vesztette el az eszméletét – mondta halkan Dinah. – És még csak nem is alszik.
Laurel elgondolkodva a kislányra nézett, aztán megfogta a kezét. – Hát jó – mondta. – Nézzük meg.

 

11

A csomó, melyet Nick Hopewell kötött Craig jobb csuklójára, végre kioldódott annyira, hogy Craig ki tudta húzni a kezét. Jobbjával leráncigálta a bal kezét tartó hurkot. Gyorsan talpra szökkent. Hirtelen fájdalom nyilallt a fejébe, és egy pillanatra megtántorodott. Szeme előtt fekete pontok úsztak; látása azonban hamarosan kitisztult. Rádöbbent, hogy sötét homály telepedett a repülőtér épületére. Az éjszaka idő előtt szakadt rájuk. Most már sokkal tisztábban hallotta a langolierek csámcsogó-szörcsögő hangját – talán mert füle hozzászokott a zajhoz, vagy talán a langolierek a közelbe értek.
Az épület végében két alak – egy magas és egy alacsony – körvonalait pillantotta meg, amint kiválnak a csoportból, és elindulnak az étterem irányába. Az a hülye hangú spiné, meg az a csúf, duzzancs fejű vak kislány. Nem szabad, hogy észrevegyék. Abból még nagy baj lenne.
Craig ellépett a vérfoltos szőnyegtől, melyen korábban feküdt, s közben egy pillanatra sem vette le a szemét a közeledő alakokról. Nem fért a fejébe, hogy milyen gyorsan sötétedik.
A pénztárgép mellett balra ugyan hevert néhány evőeszköz, de ócska műanyagból volt mind, semmire sem ment volna velük. Craig körbekukkantott a pénztárban, és talált valami jobbat: a grillsütő mellett egy henteskés feküdt. Felkapta, és a pénztár mögé kuporodva figyelte a közeledőket. Különösen a kislány izgatta. Az a kislány nagyon sokat tud... talán túl sokat is. A kérdés csak az volt, hogy honnan tud ilyen sokat.
Ez bizony érdekes kérdés a javából.
Hát nem?

 

12

Nick Albertről Bobra nézett. – Hát így vagyunk – mondta. – A gyufa működik, de a sörrel baj van. – Megfordult, hogy a poharat a polcra tegye. – Mit jelentsen ez a...
És ekkor hirtelen a semmiből pici buborékfelhő tört fel a pohár alján. A buborékok villámgyorsan feljöttek, s vékony lepelként szétterültek a felszínen. Nick szeme elkerekedett.
– Minden jel szerint – szólalt meg Bob szárazon – egy-két percbe beletelik, mire rendes kerékvágásba kerülnek a dolgok. – Elvette a poharat, felhörpintette a sört, és összecsettintette ajkait. – Kitűnő – mondta. Mindannyian a pohár falára tapadó sűrű habfelhőre meredtek: – Minden kétséget kizáróan meg kell állapítanom, hogy ez a legkitűnőbb sör, amit életemben ittam.
Albert ismét öntött a pohárba. A sör most erősen felhabzott; kifutott a pohárból és végigfolyt az üvegen. Brian felkapta a poharat.
– Biztos, hogy meg akarja inni, cimbora? – kérdezte Nick vigyorogva. – Nem az a szabály maguknál, hogy szolgálat közben egy kortyot se?
– Időutazás esetén ezt a szabályt hatályon kívül helyezik – mondta Brian. – Megnézheti a szolgálati szabályzatban. – Megdöntötte a poharat, kiitta, aztán hangosan felnevetett. – Igaza volt – szólt oda Bobnak. – Ez a legpompásabb serital a világon. Próbálja ki a Pepsit is, Albert.
Albert kinyitotta a kólásdobozt; mindannyiuk fülét megütötte a szénsav ismerős pssszzi hangja; pontosan olyan volt, mint az üdítős reklámok százaiban. Albert nagyot kortyintott az italból. Amikor leengedte a dobozt, elvigyorodott... de szemei könnyben úsztak.
– Uraim, a Pepsi-Colánk ma igen kiváló – mondta a főpincérek kenetteljes hangján, mire kirobbant a nevetés.

 

13

Don Gaffney az étterem ajtajában érte utol Laurelt és Dinah-t. – Gondoltam, jobb, ha... – kezdte rá, aztán megtorpant. Körülnézett. – Ó, a fene egye meg. Hova lett?
– Nem tu... – felelte Laurel, ám ekkor Dinah Bellman szólalt meg mellette. – Maradjanak csöndben!
Lassan, mint egy kiégett reflektor lámpája, elfordította a fejét. Egy pillanatig egy árva hang sem hallatszott az étteremben... legalábbis Laurel nem hallott semmit.
– Ott – szólalt meg végül Dinah, és a pénztár felé mutatott. – Oda bújt el. Elbújt valami mögé.
– Honnan tudod? – kérdezte Don száraz, ideges hangon. – Én nem hallok se...
– Én viszont igen – felelte Dinah nyugodtan. – Hallom, hogy a körme a fémet súrolja. És a szívverését is hallom. Gyorsan és vadul kalapál. Halálra rémült. Úgy sajnálom szegényt. – Hirtelen eleresztette Laurel kezét, és előrelépett.
– Dinah, ne! – sikoltotta Laurel.
Ám Dinah ügyet sem vetett rá. A pénztár felé sétált, karjait kinyújtotta, s ujjaival akadályok után tapogatott. Az árnyékok szinte elnyelték alakját.
– Mr. Toomy? Kérem, jöjjön elő! Nem akarjuk bántani. Kérem, ne féljen...
Egy hang tört elő a pénztár mögül. Magas, velőtrázó sikoly hallatszott. Egy szó, illetve valami, ami szó akart lenni, de minden értelem hiányzott belőle.
– Teeeeeeeee...
Craig előpattant rejtekhelyéről; kiguvadt szemmel a magasba emelte a henteskést – hirtelen megértette, hogy a kislány is az, ő is közéjük való; a sötét szemüveg mögött egy langolier bujkál, méghozzá nem is akármelyik, hanem maga a vezér, aki a többieket hívja, aki halott szemeivel a többieket hívja.
– Teeeeeeee...
Visítva a kislánynak rontott. Don Gaffney félrelökte az útból Laurelt, hajszál híján ledöntötte a lábáról, és előreugrott. Gyors volt, de nem eléggé. Craig Toomy eszelős dühében egy langolier sebességével mozgott, és futtában kapta el Dinah-t.
Dinah még csak nem is ellenkezett. Fekete szemüvege mögül Craig sötét tekintetébe nézett, s mintha meg akarná nyugtatni, ölelésre tárta karjait.
– Úúúúúúúúúúúúúú...
– Nincs semmi baj, Mr. Toomy – mondta Dinah. – Ne féljen...
És ekkor Craig Dinah mellkasába döfte a henteskést, s még mindig visítva Laurel mellett a váróterembe rontott. Dinah egy pillanatig mozdulatlanul, egy helyben állt.
Keze a ruhájából kiálló fanyélre tévedt; ujjai tapogatózva végigszaladtak rajta. Aztán lassan, méltóságteljesen a földre omlott, s csak egy árnyék lett belőle a növekvő homályban.

 

 

HETEDIK FEJEZET
Dinah a sötétség völgyében
A leggyorsabb kenyérpirító az amerikai keleten
Versenyfutás az idővel
Nick döntést hoz

 

1

Albert, Brian, Bob és Nick körbeadogatták a mogyorókrémes szendvicset. Mindenkinek kétharapásnyi jutott, aztán elfogyott... ám eközben Albert váltig azon gondolkodott, hogy még életében nem mélyesztette a fogát ilyen csodás étekbe. Gyomra hirtelen felbuzdult, és azonnal követelte a repetát.
– Szerintem kopasz barátunk, Mr. Warwick ezt a hírt fogja leginkább értékelni – mondta Nick nyelés közben. Albertre nézett. – Te egy zseni vagy, Ász. Ugye tisztában vagy vele? Egyszerűen csak lángész.
Albert örömében elpirult. – Ugyan már, semmiség – felelte. – Csak egy kis ízelítő abból, amit Mr. Jenkins deduktív módszernek nevez. Ha két ellentétes irányú áramlat összetalálkozik, összekeverednek és örvény lesz belőlük. Láttam, mi történt Bethany gyufájával, és gondoltam, hogy valami ilyesmi történhet itt is. Meg aztán ott volt Mr. Gaffney élénkpiros inge. Már kezdett kifakulni. Ezért azt gondoltam, hogy ha az az izé kezd kifakulni, mert kikerült a gépből, akkor esetleg a kifakult holmik a gépre kerülve...
– A világért sem szeretném félbeszakítani – szólalt meg halkan Bob –, de úgy gondolom, hogy ha szeretnénk visszatérni, akkor sürgősen neki kellene látnunk. Azok a hangok igencsak aggasztanak, ám van még valami, ami nyugtalanít engem. A repülőgép nem zárt rendszer. Attól tartok, jó esélyünk van rá, hogy előbb-utóbb kezdi majd elveszíteni a... a...
– Az időleges épségét? – egészítette ki Albert.
– Igen. Pontosan. Ha most megtankolunk, akkor az üzemanyag esetleg most még használható... de lehet, hogy néhány óra múlva már nem tud elégni.
Brianben kellemetlen gondolat ötlött fel: lehet, hogy az üzemanyag félúton mondja fel a szolgálatot, miközben a 767-es harminchatezer láb magasan repül. Már szólásra nyitotta száját, hogy figyelmeztesse a többieket... aztán összepréselte ajkát. Ugyan mire lenne jó, ha elültetné a bogarat a többiek fülében; hisz úgysem tehetnének ellene semmit?
– Hol kezdjük, Brian? – kérdezte Nick pattogó, gyakorlatias hangon.
Brian villámgyorsan végiggondolta a dolgokat. Hát, egy kicsit döcögős lesz, hisz olyanokkal kell dolgoznia, akik valószínűleg nem sokat értenek a repülőkhöz – maximum modelleket láttak –, de azért talán menni fog.
– Először beindítom a motorokat, és olyan közel gurulunk a Delta 727-eshez, amilyen közel csak lehet – mondta. – Ha odaérünk, akkor leállítom a jobb oldali motort, de a bal oldalit nem. Szerencsénk van. Ennek a 767-esnek a szárnyában van az üzemanyagtartálya, az APU-rendszer pedig gondoskodik arról, hogy...
Rémült, fejveszett sikoltás hasított bele a távoli zümmögő hangokba – mintha villát húztak volna végig egy palatáblán. A sikoly nyomában rohanó léptek csattogtak a lépcsőn. Nick a hang irányába pördült, és kezeit különös pózba kapta: Albert rögtön felismerte a mozdulatot, hisz otthon számtalanszor látta, amikor az iskolában néhány karateőrült gyakorolt. Klasszikus Tae Kwan Do védekező állás volt. Egy másodperccel később Bethany sápadt, halálra vált arca tűnt föl az ajtóban, és Nick leeresztette karjait.
– Jöjjenek! – sikította Bethany. – Azonnal jöjjenek! – Hangja elfulladt, levegőért kapkodott, és hátratántorodott a lépcsőn: Egy pillanatig Albert és Brian szinte biztosra vette, hogy a lány menten legurul, és nyakát szegi. Aztán Nick előreugrott, tarkón ragadta, és berántotta a gépbe. Bethany agyáig valószínűleg el sem jutott, hogy csak egy hajszálon múlt az élete. Sötét szemei majd kiugrottak a falfehér arcból, úgy meredt rájuk. – Kérem, jöjjenek! Leszúrta! Szerintem meg fog halni!
Nick a lány vállára támaszkodott, s mélyen Bethany arcába nézett – mintha meg akarta volna csókolni. – Ki szúrt le kicsodát? – kérdezte nagyon halkan. – Ki haldoklik?
– Én... ő... Mr. T t-toomy...
– Bethany mondja azt hogy tevetova.
Bethany, elkerekedett, értetlen szemekkel nézett rá. Brian úgy nézett Nickre, mintha a férfi megőrült volna.
Nick a vállánál fogva kicsit megrázta a lányt. – Tevetova. Halljam.
– T t-tevetova.
– Tétova tevetova. Mondja, Bethany.
– Tétova tevetova.
– Jól van. Jobban érzi már magát?
A lány bólintott. – Igen.
– Akkor jó. Ha úgy érzi, hogy kifut a lába alól a talaj, csak mondja, hogy tétova tevetova, és máris jobban fogja érezni magát. Szóval, kit szúrtak le?
– A vak kislányt. Dinah-t.
– A kurva életbe! Jól van, Bethany. Csak – Nick hangosan felüvöltött, amikor észrevette, hogy Brian kilép Bethany mögül, s Alberttel a nyomában megindul a lépcső felé. – Nem! – kiáltotta éles, csengő hangon, melynek hallatán mindketten megtorpantak. – A szentségit, maradjanak ott!
Brian, aki kétszer is megjárta Vietnamot, azonnal felismerte a megfellebbezhetetlen parancs hangját, s olyan hirtelen állt meg, hogy Albert arca belefúródott a hátába. Tudtam, gondolta. Tudtam, hogy átveszi a parancsnokságot. Csak idő és a megfelelő alkalom kérdése volt.
– Tudja, hogyan történt? Vagy hogy most épp hol van a mi szemétláda útitársunk?
– Az a pasas... az a piros inges pasas azt mondta...
– Jó, jó. Nincs semmi baj. – Brianre pillantott. Szeme a dühtől szinte szikrát hányt. – Azok a barmok otthagyták egyedül. Megeszem a kalapom, ha nem így van. De ez még egyszer nem fordul elő. A mi Mr. Toomynk eljátszotta az utolsó esélyét is.
Ismét a lányhoz fordult. Bethany feje lekókadt, haja ernyedten az arcába lógott; nehezen, zihálva kapkodta a levegőt.
– Él még, Bethany? – kérdezte halkan. – Én... én... én...
– Tevetova, Bethany.
– Tevetova! – kiáltotta Bethany, és könnyes, kivörösödött szemmel fölnézett. – Nem tudom. Még élt, amikor én... izé... idejöttem magukhoz. De lehet, hogy már meghalt. Az a pasas aztán alapos munkát végzett. Jézusom, miért nem tudtunk megszabadulni ettől a dühöngő őrülttől? Hát nincs elég bajunk enélkül is?
– És maguknak – akiknek vigyázni kellett volna erre a fickóra – persze fogalmuk sincs, hová tűnt a támadás után, igaz?
Bethany az arca elé kapta a kezeit, és zokogni kezdett. Ebből mindannyian tudták a választ.
– Ne kínozza már – szólalt meg halkan Albert, s átkarolta Bethany derekát. A lány a vállára hajtotta a fejét, és még keservesebben zokogott.
Nick finoman odébb húzódott. – Ha esetleg kínozni akarnék valakit, Ász, akkor csakis magamra gondolnék. Nekem kellett volna ott maradnom.
Brianhez fordult.
– Visszamegyek az épületbe. Maga itt marad. Mr. Jenkinsnek minden bizonnyal igaza van: kevés időnk maradt. Nem is akarok belegondolni, mennyire kevés. Indítsa be a motorokat, de még ne induljon el. Ha a kislány él, szükségünk lesz a lépcsőre. Bob, maga álljon a lépcső aljára. Tartsa nyitva a szemét, hátha felbukkan az a rohadék Toomy. Albert, te velem jössz.
Aztán valami olyasmit mondott, amitől mindannyiukban meghűlt a vér.
– Édes Istenem, szinte azt kívánom, bárcsak halott lenne. Azzal is időt nyernénk.

 

2

Dinah nem halt meg; még az eszméletét sem vesztette el. Laurel levette róla a napszemüveget, hogy letörülje a kislány arcáról a verejtéket; s Dinah tágra nyílt, sötétbarna, világtalan szemei Laurel kékeszöld szemébe mélyedtek. Laurel mögött szorosan egymás mellett Don és Rudy állt, s aggodalmaskodva néztek.
– Én szörnyen sajnálom – ismételte el Rudy ötödször. – Tényleg azt hittem, hogy alszik. Hogy alszik, mint a bunda.
Laurel ügyet se vetett rá. – Hogy vagy, Dinah? – kérdezte lágyan. Nem akart a kislány ruhájából meredező fanyélre nézni, de képtelen volt levenni róla a szemét. Csak egy kis vérfolt volt, legalábbis eddig, egy kis kávéscsészealjnyi, ott, ahol a penge behatolt... semmi több.
Legalábbis eddig.
– Fáj – szólalt meg Dinah halk, távoli hangon. – Alig kapok levegőt. És olyan forró minden.
– Meg fogsz gyógyulni – mondta Laurel, ám szeme akarata ellenére állandóan a kés nyelére kalandozott. A kislány nagyon aprócska volt, és Laurel egyszerűen képtelen volt felfogni, hogyhogy nem döfte át az egész testet a penge. Nem értette, hogy a kislány miért nem halt még meg.
– ...innen – mondta Dinah. Arca eltorzult, s egy kövér vércsöpp bukott ki a szája szélén, majd lassan az álla felé gördült.
– Ne erőltesd a beszédet, szívem – mondta Laurel, és hátrasimította a fürtöket Dinah homlokából.
– El kell tűnniük innen – ismételte Dinah csökönyösen. Hangja még a suttogásnál is halkabb volt. – És ne bántsák Mr. Toomyt. Ő... csak fél. Tőlük.
Don vészjóslóan körülnézett. – Ha megtalálom azt a disznót, tőlem aztán félhet! – mondta, és mindkét kezét ökölbe szorította. Egyik ujján fémgyűrű csillant a növekvő homályban. – Meg fogja bánni, hogy nem holtan jött a világra!
Ekkor Nick lépett az étterembe, Albert ott loholt a nyomában. Egy szó nélkül félrelökte Rudy Warwickot, és Dinah mellé térdelt. Egy pillanatig a kés nyelére meredt, aztán a gyermek arcára emelte tekintetét.
– Szia, édesem. – Vidáman beszélt, de szemei elsötétedtek. – Látom, egy kis szellőzőnyílást vágtak rajtad. De ne aggódj, hamarosan kutya bajod se lesz.
Dinah szájára pici mosoly ült ki: – Mi az a kutyabaj? – suttogta. Beszéd közben újabb vércseppek törtek föl a szájából, s Laurel észrevette, hogy még a foga is vörös. Laurel gyomra észrevétlenül, lassan felfordult.
– Nem tudom, de biztos valami szép – felelte Nick. – Most el fogom fordítani a fejed. Ha lehet, ne mocorogj.
– Oké.
Nick nagyon finoman oldalra fordította a fejét, s a kislány arca már majdnem a szőnyeghez ért.
– Fáj?
– Igen – suttogta Dinah. – Nagyon. Alig kapok... levegőt.
Suttogása rekedt, érdes hörgésbe fulladt. Vékony vérsugár patakzott elő szájából, s a szőnyegen tócsába ülepedett – alig ötméternyire attól a helytől, ahol Craig Toomy vére száradt.
Kint sípoló hangon hirtelen felsüvítettek a repülőgép motorjai. Don, Rudy és Albert a hang irányába kapták fejüket. Nick nem vette le szemét a kislányról. Kedvesen megszólalt. – Úgy érzed, köhögnöd kell, Dinah?
– Igen... nem... nem is tudom.
– Jobb, ha nem köhögsz – mondta. – Ha valami csiklandozza a torkodat, ne is figyelj rá. És ne beszélj többet, jó?
– Ne... bántsák... Mr. Toomyt. – Suttogó szavai nyomatékosan és sürgetően csengtek.
– Nem, szívem, eszembe se jutott ilyesmi.
– Becsszó... nem... bízom... magában...
Nick lehajolt, egy puszit nyomott a kislány arcára, és a fülébe suttogta. – De bízhatsz bennem... sőt bíznod kell bennem. Most pedig csak annyit, hogy ne mozogj; mi majd mindent elintézünk.
Laurelre nézett.
– Nem próbálta meg kihúzni a kést?
– Én... nem. – Laurel nagyot nyelt. Forró, hatalmas gombóc volt a torkában. De a nyelés sem segített. – Ki kellett volna húznom?
– Ha kihúzta volna, most nem sok esélyünk lenne. Ért valamit az elsősegélyhez?
– Nem.
– Jó, akkor majd én elmondom, mit csináljon... de először tudnom kell, hogy ha vért lát – méghozzá sok vért –, nem ájul-e el. Az igazat akarom hallani.
Laurel megszólalt. – Tulajdonképpen azóta nem láttam sok vért, amióta a húgom bújócskázás közben nekirohant az ajtónak, és kiverte két fogát. De akkor nem ájultam el.
– Jó. Szóval most sem fog elájulni. Mr. Warwick, hozzon egy fél tucat abroszt abból a sarki lebujból! – A kislányra mosolygott. – Csak egy-két perc, Dinah, és ígérem, jobban leszel. Az ifjú dr. Hopewell mindig is figyelmes volt a hölgyekkel – különösen ha ilyen ifjak és elbűvölőek.
Laurel maga is elképedt azon, hogy hirtelen ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy megsimogassa Nick haját.
Mi van veled? Ez a kislány valószínűleg haldoklik, neked meg azon jár az eszed, hogy ennek a férfinak milyen a haja? Fejezd már be! Hogy lehetsz ilyen hülye?
Na, várjunk csak... Elég hülye voltál ahhoz, hogy átrepüld az országot csak azért, hogy egy olyan férfival találkozz, akit egy úgynevezett társkereső magazin hasábjairól ismertél meg. Elég hülye voltál ahhoz, hogy elhatározd: lefekszel vele, ha elég jóképű... és persze ha nincs szájszaga.
Jaj, fejezd már be! Fejezd már be, Laurel!
Igen, helyeselt agyában az a másik hang. Teljesen igazad van, őrültség most ilyesmire gondolni, és be is fejezem... de azért kíváncsi vagyok, hogy az ifjú dr. Hopewell milyen lehet az ágyban. Kedves? Vagy talán...
Laurel összerázkódott, s azon kezdett gondolkodni, hogy vajon minden rendes idegösszeomlás így kezdődik-e.
– Közelebb vannak – szólalt meg Dinah. – Maguknak tényleg... – Köhögni kezdett, s hatalmas vércsöpp buggyant ki ajkai közül. Don Gaffney motyogott valamit és elfordult. – ...tényleg sietniük kell – fejezte be Dinah a mondatot.
A vidám mosoly meg se rezdült Nick arcán. – Tudom – felelte.

 

3

Craig keresztülrobogott az épületen, fürgén átugrott a mozgólépcső korlátján, és leszáguldott a mozdulatlan fémlépcsőkön; a félelem, mint háborgó tenger, üvöltve kalapált a fejében; még annál a másik hangnál – a langolierek könyörtelen, szörcsögő, csámcsogó hangjánál – is hangosabban. Az alsó folyosón keresztül a kijárati ajtó felé rohant... és az ajtóra kenődött. Mindenről megfeledkezett; még arról is, hogy az elektromos érzékelőkkel ellátott ajtók az áramszünet miatt nem működnek.
Lepattant az ajtóról; hirtelen még a lélegzete is kihagyott, és a földre zuhanva úgy vergődött, mint egy hálóba akadt hal. Egy másodpercig a földön hevert, megpróbálta rendezni gondolatait, s aztán azon vette észre magát, hogy a jobb kezére bámul. Az egyre erősödő sötétségben csak egy fehér pacát látott, de aztán észrevette rajta a fekete foltokat, s rájött, hogy mik azok: vércseppek... a kislány vére.
Csakhogy ez nem kislány volt, de nem ám. Csak úgy nézett ki, mint egy kislány. Ő volt a langolierek vezére, és most, hogy ő már nem él, a többiek már nem tudnak... nem tudnak...
Mit nem tudnak?
Őt elkapni?
De hisz még mindig hallotta az éhes hangokat: azt az őrjítő, csámcsogó hangot, mintha egy hatalmas, kiéhezett hangyaraj menetelne erre valahonnan kelet felől.
Gondolatai összekavarodtak. Ó, szörnyen megzavarodott.
Craig észrevett egy kifelé vezető kicsi ajtót; feltápászkodott és elindult. Aztán megtorpant. Ott kint egy út van, és az az út minden bizonnyal Bangor felé vezet – és akkor mi van? Őt egyáltalán nem érdekelte Bangor, hisz vitán felül állt, hogy Bangor nem volt a mesés NAGY DOBÁS része. Neki Bostonba kell eljutnia. Ha oda eljut, akkor minden rendbe jön. S hogy ez mit jelent? Az apja tudná. Azt jelenti, hogy VÉGE A SEPRÉSNEK és a TÁRGYRA KELL TÉRNI.
Elméje úgy csimpaszkodott ebbe a gondolatba, mint hajótörött valami úszó fadarabba – bármi legyen az, csak ússzon, ilyenkor még a budi ajtaját is meg kell becsülni. Ha eljutna Bostonba, akkor ezt az egész kísérletet...
– Felfüggesztenék – motyogta.
E szavakra hirtelen a józanság fénycsóvája söpört végig elméje sötétjén, és egy hang (talán épp apja hangja) helyeslőn IGEN!!!-t kiáltott.
De hogy jut el oda? Boston gyalog túlságosan messze volt, a többiek pedig nem engednék felszállni az egyetlen működőképes repülőgépre. Nem engednék, azután, amit azzal a kis vak patkánnyal művelt.
– De ők nem tudják – suttogta Craig. – Ők nem tudják, hogy szívességet tettem nekik, mert fogalmuk sincs, hogy ki az a kislány. – Bölcsen bólintott. Hatalmas szemei nedvesen csillogtak a sötétben.
Rejtőzz el, suttogta apja hangja. Rejtőzz el a gépen.
Igen!, lelkendezett anyja hangja. Rejtőzz el! Itt a jegy, Craiggy bébi! De ha elrejtőzöl, akkor nem kell jegy, igaz?
Craig kétkedve nézte a poggyászszállító szalagot. Azon kimászhatna a kifutópályára, de mi van akkor, ha őrt állítottak a géphez? A pilótának biztos eszébe se jutna – amint kimászik a pilótafülkéből, nyilvánvalóan gyengeelméjű –, az az angol azonban nyilván erre is gondolt.
Hát akkor most mitévő legyen?
Craig idegesen az álló mozgólépcsőre pillantott. Hamarosan üldözőbe veszik – nyilván az angol áll majd a horda élén –, ő meg itt áll a parketta közepén, mint valami sztriptíztáncos, aki épp most dobta oda a gatyáját és ágyékkötőjét a közönségnek.
El keld bújnom, legalább egy kis időre.
Hallotta, hogy felbődülnek a motorok, de nem nagyon izgatta – egy keveset tudott a gépekről, és tisztában volt vele, hogy Engle addig nem indulhat el, amíg meg nem tankoltak. És a tankolás időbe telik. Szóval nem kell aggódnia, hogy itt hagyják.
Nem kell aggódnia, még nem.
Bújj el, Craiggy bébi. Most ezt kell tenned. El kell bújnod, mielőtt érted jönnének.
Lassan megfordult, és a növekvő sötétségbe bandzsítva a lehető legjobb helyet kereste. És ekkor az Avis és a Bangor Utazási Iroda között egy ajtón egy táblát pillantott meg.

REPÜLŐTÉRI SZOLGÁLAT

hirdette a tábla. Ez ugyan akármit is jelenthet.
Craig az ajtóhoz sietett, s közben ideges pillantásokat lövellt hátrafelé. Akárcsak a Repülőtéri Biztonsági Szolgálat ajtajának kilincse, ez sem mozdult, de egyetlen lökéssel megoldódott a probléma. Craig utoljára még egyszer hátranézett, aztán becsukta maga mögött az ajtót.
Áthatolhatatlan, sűrű sötétség nyelte el; itt bent ugyanolyan vak lett, mint az a kislány, akit ledöfött. Craig nem izgatta magát. Nem félt a sötéttől, sőt tulajdonképpen még szerette is. Ha az ember nem nővel van, akkor úgysem kell semmi különlegeset csinálni a sötétben. Itt még a teljesítmény sem számít.
Mi több, itt még a langolierek csámcsogása is alig hallatszik.
Craig tapogatózva, kinyújtott kezekkel óvatosan előrecsosszant. Három csosszanás után combja valami kemény tárgynak ütközött, mely talán egy asztal sarka lehetett. Előrenyúlt és megtapogatta. Igen. Egy asztal. Kezei egy ideig boldogan simogatták a fehér galléros Amerika kellékeit: egy papírköteget, egy iratgyűjtő kosarat, egy gemkapcsos dobozt, meg egy ceruza- és tolltartót. Átverekedte magát az asztal túloldalára, ahol csípője egy szék karfájának ütődött. Craig beügyeskedte magát az asztal és a szék közé, és leült. Az asztal mögött ülve máris jobban érezte magát. Úgy érezte, magára talált – ismét hűvös és nyugodt volt. Kitapogatta a legfelső fiókot, s kihúzta. Fegyvert keresett valami éleset. Keze szinte azonnal rátalált a levélvágó késre.
Kivette, becsapta a fiókot, s a kést a jobb keze mellé az asztalra tette.
Egy darabig ült, szívének tompa dobbanásait és a motorok távoli dübörgését hallgatta; aztán kezei finoman újból végigtapogatták az asztalt, míg végre ráakadtak a papírhalomra. A legfelső lapot felkapta, de a fehérségből semmi se látszott... még akkor sem, amikor a papírt egészen az orrához emelte.
Jól van, Craiggy bébi. Csak ülj szépen itt a sötétben. Csak ülj; várd ki, amíg elmozdulhatsz innen. Ha elérkezik az idő...
Majd én szólok neked, fejezte be apja zordan.
– Jó – mondta Craig. Ujjai a láthatatlan papír jobb felső sarkára kúsztak. Finoman tépni kezdte a lapot.
Re-cccsss.
Hűvös nyugalom áradt szét elméjén. A láthatatlan papírcsíkot a láthatatlan asztalra dobta, és ujjai visszamásztak a lap tetejére. Minden rendben lesz. Rendben. Magában némán dúdolni kezdett.
– Mondd, hogy angyal vagyok... a reggel angyala, bébi...
Re-cccsss.
– Simogasd meg az arcom, mielőtt elmész... bébi...
Craig nyugodtan, mozdulatlanul ült, és arra várt, hogy apja szóljon, mit kell majd tennie – pontosan úgy, ahogy gyerekkorában.

 

4

– Figyeljen ide, Albert! – mondta Nick. – A kislányt fel kell hoznunk a gépre, de ehhez hordágyra van szükségünk. A gépen nincs, de itt lennie kell valahol. Hol?
– Hű, Mr. Hopewell, ezt Engle kapitány biztos jobban tudja, mint...
– De Engle kapitány most nincs itt – folytatta Nick türelmesen. – Nekünk kell megtalálnunk.
Albert összeráncolta a szemöldökét... aztán eszébe jutott egy tábla, amit az alsó szinten látott. – Repülőtéri Szolgálat? – kérdezte. – Ez jól hangzik?
– Baromi jól! – mondta Nick. – Hol látta?
– Az alsó szinten. Az autókölcsönző mellett.
– Remek – mondta Nick. – Hát akkor figyeljenek. Mr. Gaffneyvel kerítenek egy hordágyat; maguk fogják cipelni. Mr. Gaffney, javaslom, hogy a sütőnél kukkantson be a pult mögé. Ott biztos van néhány éles kés. Szerintem kellemetlen barátunk is onnan szerezte. Hozzon egyet magának, egyet meg Albertnek.
Don egy szó nélkül a pult mögé lépett. A Vörös Gróf bárból Rudy Warwick egy kötegnyi piros-fehér kockás abrosszal tért vissza.
– Igazán szörnyen sajnálom – kezdte rá újra, de Nick beléfojtotta a szót. Még mindig Albertet nézte; arca mint pici fehér folt világított Dinah aprócska testének egyre mélyülő árnyéka fölött. Küszöbön állt a sötétség.
– Valószínűleg nem fognak Mr. Toomyval találkozni; fegyvere nincs, szerintem félelmében csapot-papot hátrahagyva elrohant. Vagy elbújt valami kis odúban, vagy pedig már el is hagyta a repülőtér épületét. De ha mégis összefutnának vele – és ezt kérem, vegyék nagyon komolyan –, ne szálljanak szembe vele, csak ha feltétlenül szükséges. – Amikor Don visszatért két henteskéssel, rászegezte a tekintetét. – Egy percre se felejtsék el, hogy mi az első számú feladatuk! Nem az a dolguk, hogy elkapják Mr. Toomyt, és átadják az igazságszolgáltatásnak. Hanem az, hogy szerezzenek egy hordágyat. És sürgősen hozzák ide. El kell tűnnünk innen.
Don egy kést nyújtott Albertnek, de a fiú a fejét rázta, és Rudy Warwickra pillantott. – Nem kaphatnék inkább egy abroszt?
Don úgy meredt Albertre, mintha a fiú begolyózott volna. – Egy abroszt? Mi az istent akar vele?
– Mindjárt megmutatom.
Albert Dinah mellett térdelt. Felállt és a pult mögé lépett. Körbebámészkodott, nem igazán tudta, hogy mit kell keresnie, de abban biztos volt, hogy azonnal tudni fogja, ha megpillantja. Így is történt. A pult végében egy ócska, kétszeletes kenyérpirító díszelgett. Felkapta, a dugót kitépte a falból, s miközben a többiek felé tartott, a zsinórt szorosan rátekerte a készülékre. Elvett egy abroszt, széthajtotta, s a kenyérpirítót az egyik sarkába tette. Aztán kétszer ráhajtotta, s mint valami karácsonyi ajándékot, belegöngyölte a készüléket az abrosz végébe. A terítő széleiből szoros masnikkal zsebet formált. A fülénél fogva megragadta az abroszt és feltápászkodott – a bebugyolált kenyérpirítóból hevenyészett parittya lett.
– Gyerekkoromban folyton Indiana Jones-osat játszottunk – mondta Albert mentegetődzve. – Valami ehhez hasonlót tákoltam össze, és úgy csináltam, mintha ostor lenne. Egyszer majdnem eltörtem a bátyám, David karját. A garázsban találtam egy ellensúlyt, azt tekertem bele egy ócska pokrócba. Jó nagy hülyeség volt, mi? Fogalmam se volt, mekkorát lehet vele ütni. Iszonyúan elraktak érte. Tudom, elég idétlenül néz ki, de baromi hatásos. Mindig bevált, annyit mondhatok.
Nick kétkedve méregette Albert hevenyészett fegyverét, de nem szólt semmit. Ha Albert egy bebugyolált kenyérpirítótól bátrabban indul neki a sötétségnek, akkor hát legyen.
– Na jól van. Menjenek, kerítsenek egy hordágyat, aztán hozzák ide. Ha a Repülőtéri Szolgálat irodájában nem találnak, akkor keressenek tovább. Ha nem találnak semmit tizenöt percen belül – nem, legyen inkább tíz –, akkor jöjjenek vissza, aztán majd visszük kézben.
– Ezt nem tehetik! – rimánkodott halkan Laurel. – Ha belső vérzése lesz...
Nick Laurelre nézett. – Már most is van belső vérzése. És tíz percnél többet nem pazarolhatunk el.
Laurel már szólásra nyitotta száját, vitatkozni szeretett volna, ám Dinah fátyolos, suttogó hangja beléfojtotta a szót. – Igaza van.
Don a kést az övébe dugta. – Gyerünk, fiam! – szólalt meg. Átvágtak a várótermen, és a mozgólépcsőn elindultak az első emeletre. Albert menet közben csuklójára tekerte a kenyérpirítóval töltött abroszt.

 

5

Nick a földön fekvő kislányra fordította figyelmét. – Hogy érzed magad, Dinah?
– Nagyon fáj – felelte Dinah fakó hangon.
– Hát persze hogy fáj – válaszolta Nick. – És sajnos még jobban fog fájni az, amit most csinálni fogok; legalábbis egypár másodpercig biztos. De a kés a tüdődbe fúródott, és ki kell húzni onnan. Ezt te is tudod, ugye?
– Igen. – Dinah sötét, világtalan szemeit a férfira emelte. – Félek.
– Én is, Dinah. De ki kell húzni. Benne vagy?
– Igen.
– Remek kislány vagy. – Nick lehajolt, és kis csókot lehelt Dinah arcára. – Remek, bátor kislány vagy. Ígérem, nem fog soká tartani. De ne mozogj, Dinah, és próbáld visszatartani a köhögést. Érted? Nagyon fontos. Próbáld meg visszatartani a köhögést.
– Megpróbálom.
– Lehet, hogy egy-egy pillanatra úgy érzed, nem kapsz levegőt. Még az is lehet, hogy azt hiszed, eresztesz, mint egy kilyukadt gumi. Elég ijesztő érzés, kicsim, lehet, hogy legszívesebben odébbgurulnál vagy felkiáltanál. De nem szabad. És köhögni sem szabad.
Dinah mondott valamit, ám senki sem értette.
Nick nagyot nyelt, karjával gyorsan letörülte a verejtéket a homlokáról, s Laurelre nézett. – Két abroszt hajtogasson kis párnává! Jó vastagra. Térdeljen ide! Szorosan mellém. Warwick, vegye le az övét!
Rudy azonnal engedelmeskedett.
Nick Laurelre nézett. A lányt – bár most korántsem olyan kellemetlenül – ismét letaglózta a férfi pillantása. – Megfogom a kés nyelét és kihúzom. Ha a penge nem akadt el valamelyik bordában – a kés helyzetéből ítélve nem hinném, hogy elakadt –, akkor egyetlen óvatos, laza rántásra ki kell jönnie. Ha a kés kijött, én rögtön félrehúzódok, és maga odafér a kislány mellkasához. Az egyik párnát szorítsa a sebre. Jól szorítsa oda. Ne féljen attól, hogy fájdalmat okoz, vagy hogy olyan erősen szorítja, hogy a gyerek nem kap levegőt. A tüdején legalább egy lyuk van, de fogadni mernék, hogy van ott kettő is. Ettől kell félnünk. Megértette?
– Igen.
– Ha rátette a sebre a párnát, én megemelem a kislányt és hátulról nyomom. Mr. Warwick pedig alácsúsztatja a másik párnát, ha vérfoltot látunk a ruhája hátán. Aztán a nyomókötést Mr. Warwick övével odakötözzük. – Rudyra nézett. – Ha majd az övét kérem, barátom, azonnal adja oda! Ne kelljen kétszer szólnom.
– Jó.
– Elég jól lát hozzá, Nick? – kérdezte Laurel.
– Azt hiszem, igen – felelte Nick. – Legalábbis remélem. – Ismét Dinah-ra nézett. – Felkészültél?
Dinah motyogott valamit.
– Jól van – mondta Nick. Mélyen beszívta a levegőt, aztán kifújta. – A Jóisten segítsen.
Vékony, hosszú ujjait a kés nyelére kulcsolta; mintha egy baseballütőt markolt volna meg. Aztán rántott egyet. Dinah összerázkódott. Szájából hatalmas vérsugár spriccelt elő. Laurel feszült testtel föléje hajolt, s arca most Dinah vérében fürdött. Hátrahőkölt.
– Nem! – reccsent rá Nick, anélkül hogy fölnézett volna. – Eszébe ne jusson ájulós nővérkét játszani! Eszébe ne jusson!
Laurel émelyegve, iszonyodva ismét előrehajolt. A penge halvány, ezüstös fényű háromszöge kiemelkedett Dinah melléből, és megcsillant az egyre növekvő homályban. A vak kislány mellkasa felhullámzott, s fülsértő, földöntúli sípoló hang tört föl, amint a seb levegőt kapott.
– Most! – üvöltötte Nick. – Nyomja rá! Teljes erejéből!
Laurel előrehajolt. Egy pillanatig látta, hogy Dinah melléből dől a vér; aztán betakarta a sebet. Keze alatt azonnal meleg és nedves lett az abroszból hajtogatott párna.
– Erősebben! – acsargott rá Nick. – Nyomja erősebben! Be kell tapasztani! Be kell tapasztani a sebet!
Laurel hirtelen ráeszmélt, mit értettek az emberek a teljes ideg-összeroppanáson; úgy érezte, menten kikészül ő is. – Nem tudom! Még eltöröm a bordáit, ha...
– Leszarom a bordáit! Be kell tapasztania a sebet!
Laurel térdelve előrelendült, és teljes súlyával a kezére támaszkodott. Érezte, hogy a vér az ujjai között csordogál, noha jó vastagra hajtogatta a terítőt.
Az angol félrehajította a kést, és mélyen előrehajolt; arca szinte Dinah arcát súrolta. A kislány szemei lecsukódtak. Nick felhúzta az egyik szemhéjat. – Azt hiszem, túl van rajta – mondta. – Nem vagyok benne biztos, hisz olyan furcsák a szemei; de remélem, túl van rajta. – A szemébe hullott a haja. Türelmetlen fejrántással hátraparancsolta a tincset, aztán Laurelre nézett. – Ügyesen csinálta. Maradjon így, jó? Megfordítom a kislányt. De közben szorítsa rá a párnát.
– Annyira vérzik! – nyögött fel Laurel. – Nem fog megfulladni?
– Nem tudom. Szorítsa tovább! Felkészült, Mr. Warwick?
– Édes Istenem, azt hiszem, igen – krákogta Rudy Warwick.
– Jó. Akkor gyerünk! – Nick Dinah jobb lapockája alá csúsztatta a kezét, és arca összerándult. – Rosszabb, mint gondoltam – mormogta. – Sokkal rosszabb. Úszik a vérben. – Lassan felemelte Dinah-t, miközben Laurel rányomta a párnát. Dinah-ból mély hörgés tört fel. Félig alvadt vércsomó lövellt ki szájából és a földre fröccsent. És Laurel hallotta, hogy a kislány alatt patakokban dől a vér a szőnyegre.
Hirtelen megfordult körülötte a világ.
– Szorítsa rá a párnát! – üvöltötte Nick. – Ne engedje el!
De Laurel előtt minden elsötétedett.
Csak az tartotta vissza az ájulástól, hogy tudta, Nick Hopewell mit fog gondolni róla, ha tényleg elájul. Teljes erejéből – mint egy gyerek, aki arcokat vág, csak elvéti ráharapott a nyelvére. Éles, átható fájdalom járta át, s száját azonnal elöntötte a vér, saját, sós vére... ám az az érzés, hogy a világ, mint valami hatalmas, lusta, akváriumba zárt hal hömpölyög körülötte, elmúlt. Ismét itt volt.
Lent hirtelen fájdalmas, csodálkozással vegyes sikoly harsant fel. A sikolyt vad üvöltés kísérte. Az üvöltés nyomában hangos, fülsértő visítás szelte át a levegőt.
Rudy és Laurel a hang irányába kapta a fejét. – A fiú! – kiáltotta Rudy. – A fiú és Gaffney!
– Végül mégis megtalálták Mr. Toomyt – szólalt meg Nick. Arca eltorzult az erőlködéstől. Nyakán úgy feszültek az inak, mint az acélsodrony. – Csak reménykedhetünk, hogy...
Lentről tompa puffanás, majd szörnyű halálhörgés hallatszott. Aztán egy sor tompa csattanás.
– ...megoldják a helyzetet. Most nem tehetünk értük semmit. Ha most félbehagyjuk azt, amit csinálunk, a kislány biztosan meghal.
– De ez mintha a kölyök hangja lett volna!
– Nem tudunk segíteni, igaz? Csúsztassa alá a párnát, Warwick! Most rögtön, vagy szétrúgom a valagát!

 

6

Don lement a mozgólépcsőn, aztán az alján megtorpant, és a zsebébe kotort. Egy négyszögletű tárgyat húzott elő, ami halványan megcsillant a sötétben. – A jó öreg öngyújtóm – mondta. – Szerinted működik még?
– Nem tudom – felelte Albert. – Egy darabig... talán igen. De jobb, ha most nem próbálja ki; majd csak akkor, ha szükség lesz rá. Biztos működik. Enélkül úgyse látnánk semmit.
– Hol van az a Repülőtéri Szolgálat?
Albert arra az ajtóra mutatott, amely mögött Craig Toomy tűnt el alig öt perce. – Ott ni.
– Mit gondolsz, zárva van?
– Hát – mondta Albert –, ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg.
Átvágtak a várótermen; Don ment elöl, jobbjában az öngyújtóját tartva.

 

7

Craig hallotta, hogy közelednek – semmi kétség, a langolierek újabb küldöttei lesznek. De nem félt. Azt is elintézte, aki kislánynak álcázta magát, és ezekre is lesz gondja. Megragadta a levélvágó kést, felállt, és kisurrant az asztal mögül.
– Szerinted zárva van?
– Hát, ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg.
Valamit most meg fogtok tudni, gondolta Craig. Az ajtó melletti falhoz ért. A falon iratokkal tömött polcok sorakoztak. Előrenyúlt, s keze az ajtózsanérba ütközött. Jó. A kinyíló ajtó el fogja takarni előlük... nem mintha különben észrevennék. Olyan sötét van itt, mint az elefánt seggében. A levélvágó kést vállmagasságba emelte.
– A kilincs meg se mozdul. – Craig megnyugodott... de ez csak egy pillanatig tartott.
– Akkor próbálja meg belökni. – Ez az az okostojás kölyök volt.
Az ajtó lassan feltárult.

 

8

Don belépett, és a sötétségbe pislogott. Hüvelykujjával hátracsapta az öngyújtó fedelét, feltartotta, s a fogaskerékre csattintott. Szikra lobbant, és a kanóc azonnal meggyulladt; kis lángnyelv csapott fel. Nyilvánvalóan iroda és raktár keveréke volt, ami a szemük elé tárult. Az egyik sarokban mocskos poggyászkupac hevert, a másikban egy fénymásológép állt. A hátsó falon polcok sorakoztak, a polcok pedig valószínűleg mindenféle űrlapokkal voltak teletömve.
Don beljebb lépett, és úgy tartotta fel az öngyújtót, mint egy barlangász a pislákoló gyertyát egy sötét barlangban. A jobb oldali falra mutatott. – Hé, kölyök! Ász! Nézd!
A falon poszter lógott, melyen egy részeg, öltönyös alak egy bárból kitántorogva az órájára néz: A MUNKA AZ ITTASOK TÁRSADALMÁNAK LEGNAGYOBB CSAPÁSA – sugallta a kép. A poszter mellett fehér műanyag doboz lógott; hatalmas vörös kereszt díszelgett rajta. Alatta pedig egy összecsukott hordágy... méghozzá kerekekkel ellátva.
Albert azonban nem a poszterre, nem az elsősegélyládára s még csak nem is a hordágyra nézett. Szeme a szoba közepén álló asztalra meredt.
Az asztalon egy kupac papírfecni hevert.
– Vigyázzon! – ordította. – Vigyázzon, itt van ben...
Craig Toomy előlépett az ajtó mögül, és lesújtott.

 

9

– Az övet! – mondta Nick.
Rudy nem mozdult, nem is válaszolt. Feje az étterem ajtaja felé fordult. A lenti hangok elültek. Csak a csámcsogó zaj és a motorok szakadatlan, dübörgő morajlása hallatszott a kinti sötétségből.
Nick, mint valami öszvér, hátrarúgott, s pont sípcsonton találta Rudyt.
– Aúúúú!
– Az övet! Most!
Rudy esetlenül térdre rogyott, és Nick mellé mászott, aki egyik kezével Dinah-t tartotta, a másikkal pedig a párnát szorította a hátára.
– Csúsztassa a párna alá! – mondta Nick. Kapkodva szedte a levegőt, s arcán széles patakokban folyt a verejték. – Gyorsan! Nem bírom tartani a végtelenségig!
Rudy a párna alá csúsztatta az övet. Nick leeresztette Dinah-t, átnyúlt a picinyke test fölött, s épp annyira emelte meg a kislány bal vállát, hogy az övet ki lehessen húzni a másik oldalon. Aztán áthurkolta az övet a mellkasán és szorosan meghúzta. Az öv másik végét Laurel kezébe adta. – Szorítsa tovább! – mondta, és felállt. – A csatot nem tudja használni – túl kicsi hozzá ez a gyerek.
– Most lemegy? – kérdezte Laurel.
– Igen. Úgy tűnik, szükség van rá.
– Legyen óvatos. Kérem, legyen óvatos.
Nick rávigyorodott, és azok a fehér fogak hirtelen felvillantak a sötétben; egészen döbbenetes volt... de mégsem ijesztő, csodálkozott el Laurel. Épp ellenkezőleg.
– Hát persze. Én mindig óvatos vagyok. – Megszorította Laurel vállát. Keze meleg volt, és Laurel kissé beleborzongott az érintésbe. – Nagyon jól csinálta, Laurel. Köszönöm.
Már-már elfordult, amikor egy apró kéz nyúlt ki és megragadta kék farmerjának hajtókáját. Lenézett, s észrevette, hogy Dinah világtalan szemei ismét kinyíltak.
– Ne... – kezdte mondani, ám ekkor valami megfacsarta az orrát, s Dinah megremegett. Orrából halvány vérfelhő permetezett elő.
– Dinah, nem szabad...
– Ne... ölje... meg! – mondta, s Laurel még a sötétben is érezte, micsoda erőfeszítésbe tellett, hogy egyáltalán megszólaljon.
Nick elgondolkodva meredt a kislányra. – Az a szemétláda beléd döfte a kést, ugye tudod? Miért ragaszkodsz annyira ahhoz, hogy egyben maradjon?
Dinah keskeny kis teste nekifeszült az övnek. A véráztatta párna megemelkedett. Dinah minden erejét összeszedte, és még valamit sikerült kimondania. Mindannyian hallották; Dinah iszonyú kínokat szenvedett el, hogy tisztán beszéljen. – Csak... annyit tudok... hogy szükségünk van rá – suttogta, aztán ismét lehunyta a szemét.

 

10

Craig markolatig döfte a levélvágó kést Don Gaffney tarkójába. Don felsikoltott, és elejtette az öngyújtót. Az a földre pottyant és bágyadtan pislákolt. Albert csodálkozva felkiáltott, amikor észrevette, hogy Craig Don felé lép, aki az asztalhoz tántorgott, és erőtlenül a tarkójából kiálló tárgy után kapott.
Craig egyik kezével a levélvágóba kapaszkodott, másik kezét pedig Don hátának támasztotta. Ahogy ide-oda cibálta a kést, Albert olyasféle hangot hallott, mint amikor egy farkaséhes ember a sült pulyka combját marcangolja. Don most már hangosabban ismét felsikoltott, s az asztalra bukott. Kezei előrelendültek, s a földre söpörte az iratgyűjtő kosarat meg a halom poggyászkereső űrlapot, amikből Craig a fecniket tépte.
Craig Albert felé pördült, s vér freccsent szét a levélvágó késről. – Te is közéjük tartozol – lihegte. – De én Bostonba megyek, baszd meg, és nem akadályozhatsz meg. Senki sem állhat az utamba! – A földön heverő öngyújtó lángja kialudt, és rájuk borult a sötétség.
Albert hátralépett, és meleg légáram csapta meg, amikor Craig a pengével arra a helyre suhintott, ahol az előbb állt. Szabad kezével maga mögé kaszált, s borzadva gondolt arra, hogy abba a sarokba lép, ahol Craig esetleg belémárthatná a kést (az öngyújtó sápadt, pislákoló fényében úgy tűnt, a kés épp ott volt), és akkor saját idétlen fegyverének semmi hasznát se venné. Ujjai azonban a semmibe markoltak, s az ajtón keresztül a folyosóra hátrált. Egyáltalán nem volt laza, egyáltalán nem volt a Nyugat, sőt még a váróterem leggyorsabb zsidója sem, s még véletlenül sem volt gyors, mint a villám. Csak egy riadt kisgyerek volt, aki valódi fegyver helyett csak valami gyermeteg játékot választott, mert képtelen volt elhinni, hogy eddig fajulhatnak a dolgok, noha szemtanúja volt annak, hogy mit csinált odafönt a kislánnyal ez az őrült seggfej. Saját szaga megcsapta az orrát. A félelem avas húgyszaga terjengett a levegőben.
Craig a magasba tartott levélvágóval kislisszant az ajtón. Árnyéka csak úgy táncolt a sötétben. – Látlak, öcskös! – lihegte. – Látok én, akár a macska!
Craig feléje siklott. Albert hátrálni kezdett. Aztán meglóbálta a kenyérpirítót, s egy pillanatra sem felejtette el, hogy csak egyetlen lövésre van ideje, mielőtt Toomy a torkába vagy a mellébe mártaná a pengét.
És ha ez a pirító hamarabb kiröpül ebből a nyamvadt bugyorból, mielőtt még eltalálná Craiget, akkor végem.

 

11

Craig elzárta az útját; felsőteste úgy ringatózott, mint a kosárból kicsúszó kígyóé. Halvány kis mosoly ült ki ajkaira, s szája szögletében apró gödröcskék jelentek meg. Ez az, reccsent fel apja zordan Craig elméjének örök bástyái mögül. Egyenként kell elintézned őket, meg tudod csinálni. M. E. J., emlékszel, Craig? M. E. J. A Munka Elnyeri Jutalmát.
Ez az, Craiggy bébi, kottyantott közbe anyja. Meg tudod csinálni, sőt meg kell csinálni.
– Sajnálom – motyogta mosolyogva a falfehér fiúnak. – Nagyon, nagyon sajnálom, de meg kell tennem. Ha az én szememmel látnál, megértenél.

 

12

Albert vadul hátranézett, és észrevette, hogy a United Airlines jegyirodája felé hátrál. Ha még hátrébb megy, akkor nem lesz elég hely, hogy hátralendítse az abroszt. Nem szabad sokáig haboznia. Egyre gyorsabban kezdte pörgetni a pirítót, s izzadt tenyere az abrosz fülébe kapaszkodott.
Craig a sötétben is észrevette a mozdulatot, de fogalma sem volt, mi lehet a fiú kezében. De nem érdekelte. Nem is érdekelhette. Nekiveselkedett és előreugrott.
– BOSTONBA MEGYEK! – üvöltötte. – BOSTONBA ME...
Albert szeme hozzászokott a sötéthez, és észrevette, hogy Craig megmozdul. A pirító épp hátrafelé lendült. Ám ahelyett, hogy előrerándította volna csuklóját, hagyta, hogy karja a kenyérpirító súlyától meglendüljön; keze felemelkedett és iszonyú erővel megpördült a feje fölött. Ugyanebben a pillanatban balra lépett. Az abrosz végébe csomagolt nehezék apró, kemény kört írt le a levegőben; a centripetális erő beleszegezte a terítőbe. Craig előzékenyen a pirító leszálló ívének sugarába lépett. A készülék kemény, tompa reccsenéssel homlokának és orrnyergének csapódott.
Craig fájdalmában felüvöltött, és elejtette a levélvágó kést. Arcához kapta a kezét és hátratántorodott. Törött orrából vér spriccelt elő ujjai között – mintha egy utcai tűzcsapot nyitottak volna meg. Albert szörnyen megrémült attól, amit tett, ám most, hogy Toomy megsérült, nem merte abbahagyni. Még egy lépést tett balra, és fülénél fogva meglóbálta az abroszt. A pirító keresztülsüvített a levegőn, és tompa puffanással telibe találta Craig mellkasát. Craig még mindig üvöltve hanyatt vágódott.
Albert „Ász” Kaussner előtt csak egyetlen gondolat lebegett, minden más csak foszlányos színek, képek és érzelmek őrült hömpölygése volt.
Meg kell valahogy állítanom, különben felkel és kicsinál. Meg kell valahogy állítanom, különben felkel és kicsinál.
Toomy elejtette a fegyverét; ott csillogott a folyosó szőnyegén. Albert egyik cipőjével gyorsan rálépett, és még egyszer megsuhogtatta a pirítót. Amikor lecsapott, Albert úgy hajolt meg, mint egy régimódi lakáj, aki a királyi család tagját köszönti hajbókolva. Az abrosz végébe tekert nehezék pont Craig Toomy levegőért kapkodó szájába csapódott. Mintha üveg tört volna cserepekre egy zsebkendőben.
Te jó ég, gondolta Albert. Ez a foga volt.
Craig összeroskadt és a földön vonaglott. Szörnyű volt nézni, a gyenge fényben talán még borzalmasabb látványt nyújtott. Volt valami szörnyű, elpusztíthatatlan, hernyószerű ebben a vérfagyasztó vonaglásban.
Kezei Albert cipőjére kulcsolódtak. Albert undorodva felüvöltött, lelépett a levélvágó késről; s Craig megpróbálta megkaparintani. Orra cafatokká tépve fityegett szemei között. Egyáltalán nem látta Albertet; szemét éles, fehér fénycsóva vakította el. Agyában fülsértő, sipító hang lüktetett; mintha a tévé teszthangját teljes hangerőre tekerték volna.
Szinte teljesen magatehetetlen volt, de ezt Albert nem tudta. Félelmében a kenyérpirítóval ismét Craig fejére sújtott. Fémes csattanás hallatszott, amikor belül a készülék fűtőszálai elpattantak.
Craig nem mozdult többet.
Albert zihálva megállt fölötte, fél kezében a súlyos abrosz lógott. Aztán két rogyadozó lépéssel a mozgólépcsőnél termett, összegörnyedt, és a földre okádott.

 

13

Brian keresztet vetett, miközben ujjával hátratolta a sötét borítót a 767-es fedélzeti számítógépének monitorjáról – félig-meddig arra számított, hogy csak néma, sötét képernyőt fog látni. Aztán közelebbről is megnézte... és megkönnyebbülten felsóhajtott.

UTOLSÓ PROGRAM KÉSZ

hirdették a hideg, kékeszöld betűk, és alatta a következő kérdés világított:

ÚJ PROGRAM? I/N

Brian egy I betűt gépelt be.

AP 29: LAX/LOGAN MEGFORDÍTANI

villant fel, majd a képernyő egy pillanatra elsötétedett. Aztán:

AZ AP29 FORDÍTOTT PROGRAMJA FIGYELEMBE VEGYE AZ ELTÉRÉSEKET? I/N

Brian egy I-t ütött be.

PROGRAM MEGFORDÍTÁSA FOLYAMATBAN

közölte a képernyő, s alig öt másodpercen belül a következő felirat jelent meg:

PROGRAM KÉSZ

– Engle kapitány?
Hátrafordult. Bethany állt a pilótafülke ajtajában. A fülke fényében sápadtnak és elgyötörtnek látszott.
– Most nem igazán érek rá, Bethany.
– Miért nem jöttek még vissza?
– Nem tudom.
– Megkérdeztem Bobtól – azaz Mr. Jenkinstől –, hogy látott-e valakit az épületben, de azt mondta, hogy nem látott senkit. Mi van akkor, ha már mindenki meghalt?
– Biztos, hogy nem haltak meg. De miért nem mászik le hozzá a lépcső végére, ha ettől jobban érzi magát? Nekem itt még el kell intéznem egypár dolgot. – Legalábbis remélem, hogy van mit.
– Fél? – kérdezte Briant.
– Igen. Persze hogy félek.
Bethany halványan elmosolyodott. – De azért valahogy örülök is. Olyan vacak, ha az ember csak egyedül fél – olyan hátborzongató. Na, most már hagyom dolgozni.
– Kösz. És biztos, hogy hamarosan visszajönnek.
Bethany kiment. Brian a számítógéphez fordult, és begépelte:

VAN PROBLÉMA A PROGRAMMAL?

Lenyomta az EXECUTE gombot.

NINCS PROBLÉMA. KÖSZÖNÖM, HOGY AMERICAN PRIDE-DAL REPÜL.

– Na, legalább örül neked valaki – mormogta Brian, és ingujjával megtörölte a homlokát.
Most már, gondolta, csak az üzemanyag égjen.

 

14

Bob lépéseket hallott a lépcsőn, és gyorsan megfordult. Csak Bethany volt az; lassan, óvatosan mászott le, de Bob még mindig nagyon ideges volt. Az a kelet felől jövő hang egyre hangosabban hallatszott.
És egyre közelebbről.
– Helló, Bethany. Kérhetnék még egy cigit?
Bethany odanyújtotta a jócskán megcsappant dobozt, és maga is kivett egy szálat. Albert kísérleti gyufája – melyet a cigarettásdoboz celofánjába pólyált –, most elsőre meggyulladt. – Látott valamit?
– Hát, ez attól függ, mit ért a valamin – válaszolta Bob óvatosan. – Azt hiszem, kiabálást hallottam, mielőtt maga lejött ide. – Valójában nem is kiabálást, hanem sikoltást – azaz pontosabban sikítást hallott, de nem látta értelmét, hogy elmondja a lánynak. Bethany éppoly rémültnek tűnt, mint amilyen Bob volt, és úgy vélte, a lány egészen megkedvelte Albertet.
– Remélem, Dinah rendbe jön – mondta –, de hát nem is tudom. Nagyon csúnyán megvágták.
– A kapitányt látta?
Bethany bólintott. – Hogy úgy mondjam, kitette a szűröm. Azt hiszem, most táplálja be az adatokat vagy valami ilyesmi.
Bob Jenkins higgadtan biccentett. – Remélem is.
A beszélgetés abbamaradt. Mindketten keletre néztek. A csámcsogó, szörcsögő hang mellett valami új, még hátborzongatóbb zaj hallatszott: fülsértő, lélektelen visítás. Különös, fémes hang volt, Bobot leginkább az olajozatlan kardántengelyre emlékeztette.
– Most már sokkal közelebbről hallani, nem?
Bob kényszeredetten bólintott. Mélyet szippantott a cigarettából, s a felvillanó parázs hirtelen a fáradt, rettegő szemekre világított.
– Maga szerint ez micsoda, Mr. Jenkins?
Bágyadtan megrázta a fejét. – Édes kislányom, remélem, sohasem tudjuk meg.

 

15

A mozgólépcső után félúton Nick az egyik működésképtelen telefon előtt egy görnyedt alakot pillantott meg. Nem tudta kivenni, hogy Albertet vagy Craig Toomyt látja. Az angol a jobb zsebébe nyúlt, s bal kezét közben a zsebre tapasztotta, hogy ne csörögjön semmi; aztán az apróból két huszonöt centest kotort elő. Jobb kezét ökölbe szorította, és a fémpénzeket az ujjai közé csúsztatva rögtönzött bokszert készített. Aztán továbbindult a folyosón.
A telefonnál álló alak Nick közeledtére fölnézett. Albert volt. – Ne lépjen a hányásba – mondta bambán.
Nick visszadugta az aprót a zsebébe, és a fiú felé száguldott. A fiú keze, mint valami öregemberé, aki felettébb túlbecsülte állóképességét, a térde fölött himbálózott. A hányás émelyítő, savanykás szaga csapta meg az orrát. Ez a hányás – és a verejtékszag nagyon is ismerős volt Nick számára, még a Falkland-szigetekről, majd Észak-Írországban bensőségesebb tapasztalatokat is szerzett róla. Bal karjával átölelte a fiú vállát, és Albert csigalassúsággal felegyenesedett.
– Hol vannak, Ász? – kérdezte Nick halkan. – Gaffney és Toomy – hol vannak?
– Mr. Toomy ott van. – A földön heverő összetekeredett alakra mutatott. – Mr. Gaffney a Repülőtéri Szolgálat irodájában van. Azt hiszem, mindkettő halott. Mr. Toomy a Repülőtéri Szolgálat irodájában volt. Azt hiszem, az ajtó mögött. Mr. Gaffneyt megölte, mert ő lépett be elsőnek. Ha én megyek be, akkor engem nyírt volna ki.
Albert nagyot nyelt.
– És aztán megöltem Mr. Toomyt. Meg kellett ölnöm. Mert utánam jött, érti? Valahol talált egy másik kést, és utánam jött. – Olyan hangon beszélt, ami akár közönyösnek is tűnhetett, de Nick tudta, hogy nem az. Albert halottsápadt arcán nyoma sem volt a közönynek.
– Össze bírod szedni magad, Ász? – kérdezte Nick.
– Nem tudom. Még soha nem öltem m-m-meg senkit, és...
Albert fuldokló, keserves zokogásban tört ki.
– Tudom – felelte Nick. – Szörnyű dolog, de túl lehet jutni rajta. Tudom. Túl kell tenned magad rajta, Ász. Még mérföldeket kell megtennünk addig, amíg álomra hajthatjuk a fejünket, és vigasztalásra most nincs idő. A hang már sokkal hangosabban hallatszik.
Otthagyta Albertet, és a földön heverő összetekeredett alakhoz lépett. Craig Toomy az oldalán feküdt; felemelt karja félig eltakarta az arcát. Nick a hátára gördítette, megnézte, s halkan elfüttyentette magát. Toomy még mindig élt; Nick hallotta, hogy vadul zihál, ám minden vagyonát rátette volna, hogy a férfi ezúttal nem szimulál. Craig orra nemhogy eltört; mintha péppé trancsírozták volna. Vértől tocsogó száját mint apró ékkövek, fogtörmelékek borították. És a homlokán tátongó mély, bánatos horpadás azt sejtette, hogy Albert találékonyan áttervezte az emberi koponyát.
– Ezt mind egy kenyérpirítóval művelte? – motyogta Nick. – Jézus Mária és Szent Habakuk. – Felállt, és megemelte a hangját. – Nem halt meg, Ász.
Amikor Nick otthagyta, Albert ismét hétrét görnyedt. Most lassan felegyenesedett, és Nick felé lépett. – Nem?
– Na ide figyelj. Most éppen nincs magánál, de még mindig szól a ketyegője. – Bár a hangjából ítélve már nem sokáig. – Nézzük meg Mr. Gaffneyt – hátha ő is szerencsésen megúszta. És mi van a hordággyal?
– Mi? – Albert úgy meredt Nickre, mintha az hottentottául beszélne.
– Mi van a hordággyal? – ismételte Nick türelmesen, miközben a Repülőtéri Szolgálat nyitott ajtajához sétáltak.
– Megtaláltuk – felelte Albert.
– Tényleg? Ez szuper!
Albert az ajtóban megtorpant. – Várjon – motyogta, leguggolt, és Don öngyújtóját kezdte keresni. Egy pár másodperc múlva ráakadt. Az öngyújtó még mindig meleg volt. Albert felállt. – Mr. Gaffney, azt hiszem, az asztal túloldalán van.
Körbementek, átlépve a papírhalom és az iratgyűjtő kosár fölött. Albert felemelte az öngyújtót, és a fogaskerékre csattintott. Csak az ötödik próbálkozásra lobbant fel; erőtlenül, három vagy négy másodpercig égett. De ez is elég volt. Nick már a fellobbanó szikrák fényében is épp eleget látott, de nem akart Albertnek szólni. Don Gaffney szétterülve feküdt, szeme fennakadt, s arcán még mindig az az iszonyatos döbbenet ült. Végül is nem úszta meg olyan szerencsésen.
– Hogyhogy nem kapott el Toomy téged is? – kérdezte Nick rövid hallgatás után.
– Mert tudtam, hogy itt van – felelte Albert. – Tudtam, még mielőtt lesújtott volna Mr. Gaffneyre. – Hangja még mindig rekedten remegett, de már jobban érezte magát. Most, hogy ránézett Mr. Gaffneyre – bele a szeme közepébe –, egy kicsit jobban érezte magát.
– Meghallottad, hogy itt van?
– Nem... hanem észrevettem azokat. Ott, az asztalon. – Albert a kis kupac papírfecnire bökött.
– Szerencséd volt. – Nick a sötétben átölelte Albert vállát. – Megérdemled, hogy élj, cimbora. Megszolgáltad. Világos?
– Igen – felelte Albert.
– Ne hagyd el magad, fiam. Egy csomó lidércnyomástól kímélheted meg magad. Nekem elhiheted, én aztán tudom.
Albert bólintott.
– Szedd össze magad, Ász. Csak ennyi – szedd össze magad, és jobban leszel.
– Mr. Hopewell?
– Tessék?
– Megkérhetném arra, hogy ne szólítson így? Én... – Hangja elcsuklott, s Albert vadul krákogni kezdett. – Azt hiszem, már nem szeretem ezt a nevet.

 

16

Harminc másodperccel később előbújtak a Repülőtéri Szolgálat sötét barlangjából; Nick a fülénél fogva cipelte az összecsukott hordágyat. Amikor a telefonokhoz értek, Nick Albert kezébe nyomta a hordágyat, aki szótlanul elvette tőle. Az abrosz alig kétméternyire hevert Toomytól, aki vadul fújtatva, hangosan kapkodta a levegőt.
Az idő rövid volt, átkozottul rövid, de ezt Nicknek meg kellett néznie. Meg kellett néznie.
Felkapta az abroszt, és előhúzta a kenyérpirítót. Az egyik fűtőszál beleakadt a kenyértartórekeszbe, a másik kibelezve a földre lógott. Az időzítő gombja és a fogantyú, amivel a kenyérszeleteket kellett lenyomni, leesett. A pirító egyik sarka felgyűrődött. A bal oldalon hatalmas, kör alakú horpadás éktelenkedett.
Ez a része csapódott Toomy barátunk nózijának, gondolta Nick. Elképesztő. Megrázta a kenyérpirítót, és hallgatta, amint belül a törött darabok ide-oda ugrálnak.
– Egy kenyérpirító – álmélkodott. – Nekem vannak barátaim, Albert – hivatásos barátaim –, akik nem hinnének nekem. Én magam is alig hiszem. Mármint hogy egy... kenyérpirító!
Albert elkapta a fejét. – Dobja el! – kiáltotta vadul. – Nem akarom látni!
Nick elhajította a készüléket, aztán megpaskolta a fiú vállát. – Vidd fel a hordágyat. Mindjárt megyek én is.
– Mit akar csinálni?
– Megnézem, van-e valami használható az irodában.
Albert egy pillanatig rámeredt, de a sötétben nem tudta kivenni Nick vonásait. Végül megszólalt. – Nem hiszek magának.
– Nem is kell – felelte Nick különös, nyájas hangon. – Indulás, Ász... akarom mondani, Albert. Mindjárt megyek én is. És ne nézz hátra.
Albert kutakodva ránézett, aztán vánszorogva megindult az álló mozgólépcsőn; leszegett fejjel ment, s jobb kezében úgy himbálódzott a hordágy, mint valami aktatáska. Nem nézett vissza.

 

17

Nick megvárta, amíg a fiú eltűnik a sötétségben. Aztán visszasétált Craig Toomyhoz, és leguggolt mellé. Toomy még mindig nem volt magánál, de már valamivel egyenletesebben lélegzett. Nick nem tartotta kizártnak, hogy egy-két hetes intenzív kórházi kezelés után Toomy akár fel is épülhet. Egy dolog mindenesetre már bebizonyosodott: éktelenül kemény feje van a fickónak.
Kár, hogy az agy olyan lágy benne, cimbora, gondolta Nick. Előrenyúlt; egyik kezét Toomy szájára, a másikat pedig az orrára – mármint arra, ami megmaradt belőle – akarta tapasztani. Csak egy perc, és soha többé nem lesz gondjuk Mr. Craig Toomyra. A többiek nyilván borzadva hátrahőköltek volna – minthogy ez nem más, mint hidegvérű gyilkosság –, ám Nick úgy vélte, ez afféle biztosíték számukra. Toomy egyszer már magához tért az eszméletlenségből, és tessék; egyikük halott, egy másik társuk pedig súlyos, talán halálos sebet kapott. Teljesen értelmetlen ugyanezt megismételni.
És még egy dolgot kell figyelembe venni. Ha Toomyt életben hagyná, pontosan miért is tenné? Hogy egy halott világban kísértsen egy darabig? Hogy a mozdulatlan ég alatt, ahol már semmi sem változik, ott szívja be a halott levegőt? Hogy találkozhasson azzal a valamivel, ami kelet felől közeledik... aminek olyan hangja van, mintha egy csapat óriási hangya indulna portyára?
Nem. Jobb, ha átsegítjük a túlvilágra. Nem fog fájni, és ez is épp elég.
– Ez a szemét meg sem érdemel ennyi jót – mondta Nick, de még mindig tétovázott.
Eszébe jutott a vak kislány; aki sötét, világtalan szemeivel rámeredt.
Ne ölje meg! Ez nem kérés volt, hanem parancs. Valami rejtett, parányi erőtartalékot mozgósított a kislány, hogy ki bírja mondani ezt a parancsot. Csak annyit tudok, hogy szükségünk van rá.
Mi az istenért védi annyira?
Egy darabig ott guggolt, és Craig Toomy szétpancsolt arcába meredt. És amikor Rudy Warwick megszólalt a mozgólépcső tetején, úgy pattant fel, mintha maga lett volna az ördög.
– Mr. Hopewell? Nick? Jön már?
– Egy másodperc! – kiáltott vissza a válla fölött. Ismét Toomy arca felé nyúlt, ám eszébe jutottak a kislány sötét szemei, s keze megállt a levegőben.
Szükségünk van rá.
Felpattant, s faképnél hagyta a fuldokló, levegőért kapkodó Craig Toomyt. – Jövök már! – kiáltotta, s fürgén felszaladt a mozgólépcsőn.

 

 

NYOLCADIK FEJEZET
Tankolás
A hajnal első sugarai
A Langolierek megérkeznek
A reggel angyala
Az örökkévalóság órái
Felszállás

 

1

Bethany elhajította seízű cigarettáját, és megindult a lépcsőn fölfelé, amikor Bob Jenkins felkiáltott. – Azt hiszem, kijöttek!
A lány hátrapördült és lerohant a lépcsőn. Egy csapat szürke paca jelent meg a poggyásztérben, és négykézláb megindultak a szállítószalagon. Bob és Bethany eléjük rohant.
Dinah-t a hordágyra kötözték. Rudy fogta az egyik végét, Nick a másikat. A térdükön csúsztak, és Bethany hallotta, hogy a kopasz férfi hangosan zihálva kapkodja a levegőt.
– Hadd segítsek – mondta, és Rudy szolgálatkészen átadta a hordágyat.
– Csak ne nagyon rázzuk – figyelmeztette Nick, miközben lekászálódott a szállítószalagról. – Albert, menj Bethanyhez, és segíts fölfelé a lépcsőn. Ha lehet, tartsuk ezt az izét vízszintesen.
– Nagyon rosszul van? – kérdezte Bethany Albertet.
– Hát, nincs jól – felelte Albert zordan. – Eszméletlen, de még él. Csak ennyit tudok.
– Hol van Gaffney és Toomy? – kérdezte Bob, miközben a géphez tartottak. Kicsit meg kellett emelnie a hangját; a csámcsogás egyre hangosabbá vált, és az a fülsértő, csikorgó hang is egyre erősebben, egyre idegtépőbben szólt.
– Gaffney halott, és lehet, hogy Toomy is – felelte Nick. – Később beszélhetünk róla, ha akarja. Most azonban nincs erre idő. – A lépcső aljánál megállt. – Ti ketten, el ne felejtsétek megemelni a hordágyat.
Lassan, óvatosan fölcipelték a hordágyat; Nick háttal ment, s közben előregörnyedt, Albert és Bethany homlokmagasságba emelte a hordágyat; csípőjük egymásnak verődött a szűk lépcsőn. Bob, Rudy és Laurel mögöttük baktatott. Laurel Albert és Nick visszatérése óta csak egyszer szólalt meg; megkérdezte, hogy Toomy meghalt-e. Amikor Nick közölte, hogy él, Laurel rámeredt, aztán megkönnyebbülten biccentett.
Brian a pilótafülkében állt, amikor Nick a lépcső tetejére ért, és segített neki beemelni a hordágyat.
– Az első osztályra akarom vinni – szólalt meg Nick –, de a hordágy végét meg kellene emelni, hogy a feje legyen magasabban. Odavihetem?
– Hát persze. Egypár biztonsági övvel a fejtámlákhoz kell rögzíteni a hordágyat. Látja, hogy hova?
– Igen. – Aztán odaszólt Albertnek és Bethanynek. – Gyertek. Nagyon ügyesen csináljátok.
A fülke fényében Dinah sárgásfehér bőrén ijesztően villogott az arcára és állára száradt vér. Szeme csukva volt; szemhéja finom levendulaszínben játszott. Az öv alatt (melyre Nick újabb lyukat fúrt, jóval a többi fölött) a hevenyészett rögzítőkötés sötéten vöröslött. Brian hallotta, hogy a kislány lélegzik. Mintha egy majdnem üres pohárból valaki szívószállal hörpölne.
– Elég súlyos, igaz? – kérdezte Brian halkan.
– Hát, a tüdejével van baj, nem a szívével, és ha nem kap hamarosan vért valahol, akkor attól félek... hogy esetleg... de hát igen, elég súlyos.
– Megéri még, amíg visszatérünk?
– Honnan a fenéből tudnám? – reccsent rá Nick hirtelen. – Katona vagyok, nem pedig szanitéc!
A többiek megmerevedtek, s gyanakodva méregették. Laurel érezte, hogy kirázza a hideg.
– Elnézést – motyogta Nick. – Az időutazás kissé megtépázza az ember idegeit, nem igaz? Nagyon sajnálom.
– Ne mentegetőzzön – szólalt meg Laurel, és Nick karjára tette a kezét. – Mindannyian nagyon feszültek vagyunk.
Nick fáradtan rámosolygott, és megsimogatta a haját. – Maga egy tündér, Laurel, tényleg az. Gyerünk, kössük be a hordágyat, és nézzük meg, hogyan tűnhetnénk el innen.

 

2

Öt perccel később Dinah hordágyát ferdén két üléshez rögzítették; a feje felfelé volt, a lábai lefelé. A többi utas az első osztály konyhájában szorosan körülvette Briant.
– Meg kell tankolnunk a gépet – mondta Brian. – Az egyik motort beindítom, és a kifutón a 727-400-as mellé gurulok. – A Delta-gépre mutatott, melyből a sötétben csak egy nagy szürke folt látszott. – Minthogy a mi gépünk magasabb, a jobb szárnyunkat a Delta bal szárnya fölé engedem. Eközben maguk toljanak ide egy tömlőskocsit – ott van egy a másik gép mellett. Még sötétedés előtt ott láttam.
– Talán Csipkerózsikát is fölkelthetnénk ott hátul, nem ártana, ha segítene – szólalt meg Bob.
Brian gyorsan fontolóra vette a javaslatot, aztán megrázta a fejét. – Már csak egy újabb rémült, hisztis utas hiányzik... aki ráadásul szörnyen részeg is. Nem, nincs szükségünk rá – két markos férfi egy pillanat alatt ideguríthatja azt a tömlőskocsit. Már máskor is láttam ilyet. Nézzék meg, hogy a sebváltó üresben van-e. Pontosan a két szárny alatt kell lennie a tömlő végének. Megértették?
Mindannyian bólintottak. Brian végigmérte őket, és megállapította, hogy Rudy és Bethany túlságosan elfáradt a cipekedésben; nem sok hasznukat lehetne látni. – Nick, Bob és Albert, maguk tolják a tömlőskocsit. Laurel, maga kormányozzon. Oké?
Bólintottak.
– Akkor nyomás, csinálják! Bethany? Mr. Warwick? Menjenek velük! Húzzák el a lépcsőt a géptől, és ha odagurultam a másik mellé, tolják a szárnyakhoz! A szárnyakhoz, nem az ajtóhoz. Megértették?
Bólintottak. Brian rájuk nézett, és rájött, hogy a leszállás óta először ismét tiszta és csillogó szemek tekintenek rá. Hát persze, gondolta. Most van mit tenniük. És hál' istennek, nekem is.

 

3

Mire az üres gép balján álló tömlőskocsihoz értek, Laurel rádöbbent, hogy a tömlőt most már szemmel is ki tudja venni. – Istenem – mondta. – Már megint világosodik. Mennyi idő telt el a sötétedés óta?
– Az órám szerint alig negyven perc – felelte Bob –, de szerintem az órám nem igazán méri pontosan az időt, ha nem a gépen vagyunk. És úgy vélem, hogy az idő itt nem igazán számít.
– Mi lesz Mr. Toomyval? – kérdezte Laurel.
Odaértek a tömlőskocsihoz. Kicsi, nyitott tetejű járgány volt, tartállyal a hátán; s mindkét oldalára vastag, fekete tömlő volt feltekerve. Nick fél karjával átölelte Laurel derekát, és maga felé fordította a lányt. Egy pillanatig Laurelnek az az őrült ötlete támadt, hogy Nick meg akarja csókolni, s szíve vadul kalapálni kezdett.
– Fogalmam sincs, hogy mi lesz vele – felelte. – Csak azt tudom, hogy amikor döntenem kellett, Dinah akaratának engedelmeskedtem. Ott hagytam; eszméletlenül hevert a földön. Megfelel?
– Nem – felelte kissé bizonytalanul –, de azt hiszem, be kell érnem ennyivel.
Nick halványan elmosolyodott, bólintott, s egy kicsit megszorította Laurel derekát. – Volna kedve velem vacsorázni, ha sikerül visszajutnunk Los Angelesbe?
– Igen – vágta rá Laurel azonnal. – Legalább van valami, amire érdemes várni.
Nick ismét bólintott. – Ezzel én is így vagyok. De ha nem tankoljuk meg ezt a gépet, soha nem megyünk sehova. – A tömlőskocsi vezetőülésébe nézett. – Be tudja rakni üresbe?
Laurel szeme a padlóból kiálló sebességváltóra tévedt. – Hát, sajnos én csak automatát tudok vezetni.
– Majd én! – pattant be Albert a kormány mögé; kinyomta a kuplungot, és a sebváltó gombján lévő ábrára pillantott. Mögötte a 767-es második motorja is felbődült, s a két motor egyre hangosabban bőgött, ahogy Brian nagyobb teljesítményre kapcsolt. A zaj szinte elviselhetetlen volt, de Laurelt egyáltalán nem zavarta. Ha csak átmenetileg is, de legalább elnyomta azt a másik hangot. Egyfolytában Nickre akart nézni. Tényleg meghívta vacsorázni? Nem, ez nem lehet igaz.
Albert sebességet váltott, aztán megrántotta a sebváltót. – Kész – mondta, és leugrott. – Szálljon fel, Laurel. Ha már gurulunk, tartson csak jobbra, és menjen körbe.
– Jó.
Idegesen hátrapislogott; a kocsi végében felsorakozott a három férfi. Nick középen állt.
– Elkészültek, hapsikáim? – kérdezte Nick. Albert és Bob bólintott.
– Jó, akkor egyszerre!
Bob nekigyürkőzött, hogy teljes erejéből tolja a kocsit, s elátkozta azt a nyamvadt hátfájást, ami az utóbbi tíz évben kínozta; ám a tömlőskocsi játszi könnyedséggel meglódult. Laurel minden erejét összeszedve elrántotta a merev, rideg kormánykereket. A sárga kocsi kis kört írt le a szürke betonon, és a 767-es felé gurult, mely lassan a Delta-gép jobb oldalához gördült.
– Elképesztő a különbség a két gép között – mondta Bob.
– Igen – helyeselt Nick. – Igazad volt, Albert. Lehet, hogy elkalandoztunk a jelenből, de a repülőgép különös módon a jelenben maradt.
– És mi is – tette hozzá Albert. – Legalábbis még ott vagyunk.
A 767-es turbinái elültek, s csak a segédhajtóművek tompa dübörgése hallatszott – Brian mind a négyet bekapcsolta. Mégsem bírták túlharsogni a keletről jövő hangot. A korábbi egységes, masszív zöngés most széttöredezett; hangok váltak ki a tömegből – s az egész valahogy szörnyen ismerősen hangzott.
Mintha állatok csámcsognának, villant át Laurel agyán, s megborzongott. Igen, pont olyan hangja van – mintha egy erősítővel irtózatosan felhangosítanák az állatok csámcsogását.
Görcsös remegés futott át rajta, s leküzdhetetlen, páni félelem kerítette hatalmába; képtelen volt uralkodni magán, igaz, a hangok fölött sem volt hatalma.
– Talán ha látnánk, mi az, el tudnánk vele bánni – szólalt meg Bob, miközben újra nekiveselkedtek a tömlőskocsinak.
Albert kurtán rápillantott, és odavetette. – Nem hiszem.

 

4

Brian a 767-es elülső ajtajában bukkant fel, és mutogatni kezdte Bethanynek és Rudynak, hogy hová gurítsák a lépcsőt. Amikor a lépcső a helyére került, a tetejére lépett, és az egymást fedő szárnyakra mutatott. Miközben Bethanyék a szárnyak felé gurították a lépcsőt, Brian a közeledő hangokra fülelt, s közben eszébe jutott egy késő esti film, amit évekkel azelőtt látott. A filmben Charlton Hestonnak egy hatalmas ültetvénye volt Dél-Amerikában. Az ültetvényt, mint valami mozgó szőnyeg, termeszhangyák hatalmas serege támadta meg, s ezek a termeszhangyák mindent felfaltak, ami az útjukba esett – a fűt, a fákat, épületeket, teheneket és az embereket. Mi volt ennek a filmnek a címe? Brian erre már nem emlékezett. Csak arra, hogy Charlton kétségbeesésében mindenféle cseleket agyalt ki, hogy megállítsa, vagy legalább feltartóztassa a termeszhangyákat. Sikerült végül elintézni őket? Briannek fogalma sem volt; ám hirtelen egy kép ötlött fel előtte álmából – elég idegesítő volt, hiszen semmihez sem kapcsolódott: az a baljóslatú, vörös, CSAK SZÜLETŐ CSILLAGOKNAK felirat tűnt föl.
– Megállni! – üvöltött le Bethanynek és Rudynak. Bethany és Rudy megtorpant, és Brian óvatosan lemászott lépcsőn; feje a Delta szárnyávál egy síkba került. A 767-es és a 727-es bal szárnyán csak egyetlen tartálynyílás volt. A kis, négyszögletű tankfedélre nézett, melyen a TANKNYÍLÁS és a TANKOLÁS ELŐTT ELLENŐRIZZE A ZÁRÓSZELEPET felirat díszelgett. És valami vicces fazon a tankfedélre sárga, vigyori fejet ábrázoló matricát ragasztott. Ez volt a hab a tortán.
Albert, Bob és Nick Brian alá tolták a tömlőskocsit, s amikor fölnéztek, arcuk piszkosan szürkéllett a csillogó homályban. Brian előrehajolt, és leordított Nicknek.
– Két tömlő van; egy-egy mindkét oldalon! A rövidebbet kérem!
Nick letekerte a tömlőt és fölnyújtotta. Brian a lépcsőbe kapaszkodott, s ugyanazzal a kezével elkapta a tömlő végét; aztán lehajolt a szárny alatt, és felnyitotta a tartály fedelét. Alatta egy dugó volt, melyből, akár egy ujj, acélvilla állt ki. Brian előrébb hajolt... és megcsúszott. Elkapta a lépcsőkorlátot.
– Tartson ki, cimbora! – szólalt meg Nick, és felmászott a lépcsőn. – Már úton a segítség. – Brian alatt három fokkal megállt, és belekapaszkodott az övébe. – Megkérhetném valamire?
– Mire?
– Hogy ne fingjon a képembe.
– Megpróbálom, de nem ígérhetek semmit.
Újra előrehajolt, és lenézett a többiekre. Rudy és Bethany a szárny alatt Bob és Albert mellé lépett. – Menjenek onnan, hacsak nem akarnak kerozinban fürödni! – ordította Brian. – Nem tudom beállítani a Delta zárószelepét, és lehet, hogy szivárog! – Várta, hogy a többiek odébbmenjenek, s közben átfutott az agyán: Persze mitől is szivárogna. Hisz ennek a gépnek a tartálya csontszáraz.
Megint előrehajolt, s most, hogy Nick szilárdan tartotta, két kézzel fogta meg a tömlőt, s a tartálycsőbe dugta. A kerozin záporozni kezdett – a körülményeket figyelembe véve igen kellemes záporról volt szó –, aztán fémes kattanás hallatszott. Brian kissé jobbra tekerte a tömlőt, elzárta a csapot, s elégedetten hallgatta, amint a kerozin a tartálykocsiba zuhog, ahol is egy zárószelep gondoskodott arról, hogy el ne folyjon valahova.
– Oké – sóhajtotta, és visszamászott a lépcsőre. – Eddig meglennénk.
– És hogyan tovább, cimbora? Mitől fog menni ez a kocsi? Talán bebikázzuk a repcsivel vagy mi?
– Nem hiszem, hogy menne, még akkor se, ha valaki véletlenül idehozta volna a kapcsolózsinórt – mondta Brian. – De ennek a kocsinak szerencsére nem is kell mennie. Ez a tömlőskocsi lényegében csak megszűri és továbbítja az üzemanyagot. A mi gépünk segédhajtóműveivel a 727-esből úgy fogjuk kiszivattyúzni a kerozint, mintha szívószállal limonádét hörpölnénk ki egy pohárból.
– És ez mennyi ideig tart?
– Optimális körülmények között – mármint ha normál erővel szivattyúzunk – percenként kétezer font tankolható. Persze ahogy mi csináljuk, azt nehezebb lenne megsaccolni. Tartalék hajtóművekkel még sohasem tankoltam. Legalább egy óra lesz. De lehet, hogy kettő.
Nick idegesen kelet felé pillantott, s amikor ismét megszólalt, hangja elhalkult. – Hadd' kérjek valamit, cimbora ezt ne mondja meg a többieknek.
– Miért ne?
– Mert nem hiszem, hogy van még két óránk. Talán már egy sincs.

 

5

Dinah Catherine Bellman egyedül volt az első osztályon. És most hirtelen felnyitotta szemét.
És látott.
– Craig – suttogta.

 

6

Craig.
Ám Craig nem akarta még egyszer a nevét hallani. Amikor az emberek a nevén szólították, mindig valami rossz történt. Mindig.
Craig! Keljen fel, Craig!
Nem. Nem fog felkelni. Feje olyan volt, mint egy hatalmas, likacsos kaptár; eszeveszett fájdalom cikázott tombolva a kanyargós folyosókon és az összevissza lyukakon. Megjöttek a méhek. A méhek azt hitték, hogy már meghalt. Megszállták a fejét, és a koponyájából méhkast csináltak. És most... most...
Megérzik a gondolataimat, és halálra akarják csípdesni őket, gondolta, és rekedt, rémült üvöltés tört fel torkából. Vérfoltos kezei szétnyíltak, és lassan az alsó szintet borító szőnyegre csúsztak. Hadd haljak meg, jaj, kérlek, hadd haljak meg!
Craig, kelj fel! Azonnal kelj fel!
Apja szólalt meg; ennek a hangnak soha nem mert ellenszegülni. De most igen. Most az egyszer igen.
– Tűnj innen! – hörögte. – Gyűlöllek. Tűnj innen!
Aranyharsonák csendültek fel; tündöklő fájdalom nyilallt az agyába. A harsonák hangjára méhek, dühödt, csípős méhek rajzottak elő a tölcsérekből.
Ó, hadd haljak meg, gondolta. Ó, hadd haljak meg. Ez a pokol. Ez a méhek és a harsonák pokla.
Kelj, fel, Craiggy bébi. A szülinapod van, és találd ki, mit kapsz? Ha felkelsz, kapsz egy üveg sört, és valaki majd jól fejbe vág... mert EZ a puffanás a tied!
– Nem – mondta Craig. – Elegem van az ütésekből. – Kezeivel körbetapogatózott a szőnyegen. Minden erejét összeszedte, s megpróbálta kinyitni a szemét, ám szemhéja leragadt az alvadt vértől. – Meghaltatok. Mindketten halottak vagytok. Nem tudtok megütni; és kényszeríteni se tudtok semmire. Mindketten halottak vagytok, és én is meg akarok halni.
De Craig nem halt meg. A kísérteties hangok mellett motorbőgést hallott... és azt a másik hangot is. A menetelő langolierek hangját. Nem is menetelnek, hanem száguldva közelednek.
Craig, keljen fel! Fel kell kelnie!
Rádöbbent, hogy nem az apja, még csak nem is az anyja szólította. Csak gyenge, sebzett elméje próbált tréfát űzni vele. Ez a hang valahonnan... valahonnan...
(felülről?)
máshonnan jött, magas, fényességes helyről, ahol a fájdalom csak mese, a nyomás pedig álom csupán.
Craig, eljöttek magához – mindenki eljött, akit látni akart. Idejöttek Bostonból. Látja, milyen fontos maga nekik? Még mindig megteheti, Craig. Még mindig sikerülhet. Még beadhatja a papírjait, és kiléphet az apja szolgálatából... de csak akkor, ha igazi férfi.
De csak akkor, ha igazi férfi.
– Ha igazi férfi vagyok? – hördült fel Craig. – Ha igazi férfi vagyok? Akárki is vagy, nem tudod, hogy mit beszélsz. Ismét megpróbálta kinyitni a szemét. A ragacsos, véres szemhéjak kicsit megrebbentek, de nem pattantak fel. Craig erőlködve arcához emelte fél kezét. Végigszántott orrának romjain, s ijedtében halkan, fáradtan felsikoltott. Fejében felharsantak a harsonák, és előrajzottak a méhek. Megvárta, amíg a tébolyító fájdalom elül, s aztán két ujjával kipeckelte szemhéjait.
Az a fénysugár még mindig ott táncolt előtte. Egy halvány alak körvonalai jelentek meg a homályban.
Craig lassan, óvatosan felemelte a fejét.
És akkor megpillantotta őt.
Ott állt a fénysugárban.
A kislány volt az, ám sötét szemüvege eltűnt; s most kedvesen ránézett.
Rajta, Craig! Keljen fel! Tudom, hogy nehéz, de fel kell kelnie – fel kell kelnie. Mert itt vannak, mindenki itt vár... de nem fognak örökké várni. A langolierek gondoskodni fognak róla.
A kislány nem a földön állt, ezt tisztán látta. Cipője néhány centivel a föld fölött lebegett; a kislány ragyogó fénybe burkolózott. Kísérteties sugárzás vette körül.
Rajta, Craig! Keljen fel!
Craig megpróbált feltápászkodni. Nagyon nehezen ment. Egyensúlyérzéke szinte teljesen elhagyta, s alig bírta tartani a fejét – hát persze, hisz dühödt méhekkel volt tele. Kétszer visszahanyatlott, de újból nekiveselkedett; a sugárzó kislány kedves tekintete és a végső szabadság ígérete teljesen megbabonázta.
Várják, Craig. Magát várják...
Mind magát várják.

 

7

Dinah a hordágyon feküdt, s vak szemeivel figyelte, ahogy Craig Toomy fél térdre emelkedik, eldől, s aztán megint próbálkozik. Majd megszakadt a szíve ezért a szerencsétlen, összetört emberért, ezért a gyilkos halért, akinek egyetlen vágya, hogy szétpukkadhasson. Véres, péppé roncsolt arcára az érzelmek borzalmas keveréke ült ki: félelem, remény s egyfajta könyörtelen céltudatosság.
Sajnálom, Mr. Toomy, gondolta. Annak ellenére, amit tett, sajnálom. De szükségünk van magára.
Aztán odakiáltott Craignek; haldokló tudata utoljára kiáltott oda neki:
Keljen fel, Craig! Siessen! Mert mindjárt késő lesz!
És érezte, hogy már valóban késő...

 

8

Amikor a hosszabbik tömlő is a 767-es hasa alá tekeredett, és bedugták a tartályba, Brian visszament a pilótafülkébe, felpörgette a segédhajtóműveket, s elindult, hogy kiszivattyúzza a 727-400-asból a kerozint. A LED kijelzőt figyelte; a jobb oldali tartály mutatója lassan a huszonnégyezer font felé mászott, s Brian idegesen várta, hogy mikor kezd el a segédhajtómű csörögni, hörögni, merthogy a kerozin nem akar elégni.
A jobb oldali tank mutatója a nyolcezer fontos jelhez ért, amikor meghallotta, hogy a gép végében a kis hajtóművek hangja megváltozik – rekedt, nehézkes kattogás hallatszott.
– Mi történt, cimbora? – kérdezte Nick. Ismét a másodpilóta székét foglalta el. Haja összekócolódott, s valamikor tiszta ingét olaj- és vérfoltok borították.
– A segédhajtóművek belekóstoltak a 727-es kerozinjába, és nem igazán ízlik – felelte Brian. – Remélem, hogy Albert hókuszpókusza működik, de hát nem is tudom.
Mielőtt a LED mutatója a jobb tartályban elérte volna a kilencezer fontot, az első segédhajtómű leállt. Egy vörös MOTOR LEÁLLT lámpa gyulladt ki Brian előtt a műszerfalon. Kikapcsolta a segédhajtóművet.
– Ilyenkor mi a teendő? – kérdezte Nick, miközben felállt és átpislantott Brian válla fölött.
– A másik három segédhajtóművet kell használni a szivattyúzáshoz. És persze reménykedni kell – válaszolta Brian. Harminc másodperccel később a második segédhajtómű is leállt, s amikor Brian ki akarta kapcsolni, a harmadik is lefulladt. A pilótafülke lámpája is kialudt; csak a hidraulikus pumpák pöfögtek szabálytalanul, s egyedül Brian műszerfalán pislogtak még fények. Az utolsó segédhajtómű akadozva felbődült, erőlködve, tétován felpörgött, s a gép megremegett.
– Mindent leállítok – szólalt meg Brian. Hangja harsányan, erőltetetten csengett, mintha a mélységből feljőve kifárasztották volna a hullámok. – Meg kell várnunk, amíg a Delta üzemanyaga bekerül a mi gépünk időáramába, időfolyamába vagy mi a szentséges fenéjébe. Így nem folytathatjuk tovább. Ha erős energiahullámzás jön létre, mielőtt még az utolsó segédhajtómű kikapcsolna, esetleg lefagy a program. Rosszabb esetben törlődik.
Ám amikor Brian a kapcsoló felé nyúlt, a motor hirtelen abbahagyta a pöfögést, és egyenletesen felpörgött. Brian megfordult, és hitetlenkedve Nickre meredt. Nick ránézett, aztán széles vigyor ült ki az arcára.
– Lehet, hogy szerencsénk van, cimbora.
Brian a magasba kapta kezeit, s összekulcsolt ujjait megrázta a levegőben. – Remélem, igen – felelte, és visszaszáguldott a műszerfalhoz. Felkattintotta az 1-es, 3-as és 4-es segédhajtóművek kapcsolóit. A kapcsolók azonnal a helyükre ugrottak. A pilótafülke lámpái kigyulladtak. A jelzőcsengők őrült csilingelésbe kezdtek. Nick felkurjantott, és meglapogatta Brian hátát.
Bethany bukkant fel mögöttük az ajtóban. – Mi történt? Minden rendben van?
– Azt hiszem – felelte Brian, anélkül hogy odafordult volna –, egy kicsit beszipózott ez az izé.

 

9

Craignek végül sikerült feltápászkodnia. A ragyogó kislány most a poggyászszállító szalag fölött lebegett. Sugárzó, földöntúli mosoly ült a szemében; és még valami... valami, amire Craig egész életében epedve vágyott. De micsoda?
Vadul gondolkodni kezdett, aztán rádöbbent, mi az.
A könyörület.
Könyörület és megértés.
Craig körülnézett, és észrevette, hogy a sötétség elillant. Akkor ezek szerint egész éjjel eszméletlenül hevert; nem igaz? Nem tudta megállapítani. De nem is számított. Csak az a fontos, hogy ez a ragyogó kislány elhozta neki őket – a befektetési bankárokat, a kötvényszakértőket, a brókereket és a tőzsdeügynököket. Itt voltak, s mind arra vártak, hogy az ifjú Mr. Craiggy bébi magyarázatot adjon arra, hogy miben pöstörög, hát tessék, itt az égbekiáltó igazság: gennyes üzletben! Hát ebben pöstörgött – nyakig merült a gennyes üzletben – tetőtől talpig elmerült a gennyes üzletben. És ha majd elmondja nekik, hogy...
– Akkor el kell engedniük... ugye?
– Igen – felelte a kislány. – De siessen, Craig. Siessen, mert még azt hiszik, nem akar eljönni. És itt, fogják hagyni.
Craig ólomlassúsággal megindult. A kislány lába meg se moccant, ám amikor Craig odaért hozzá, mint valami tünemény, hátralibbent; a gumifüggöny felé lebegett, amely a poggyászszállító szalag és a kinti rakodóterület között lógott.
És... ó, káprázat: a kislány mosolygott.

 

10

Mindannyian a fedélzeten voltak, csak Albert és Bob nem; ők a lépcsőn ültek, és a közelgő, hömpölygő hangfoszlányokat hallgatták.
Laurel Stevenson az elülső ajtóban állt, és a repülőtér épületét nézte; még mindig azon tépelődött, hogy mit is csináljanak Mr. Toomyval, amikor Bethany hátulról megrángatta a blúzát.
– Dinah álmában beszél vagy micsoda. Szerintem nincs magánál. Oda tudna jönni?
Laurel Bethany nyomába eredt. Rudy Warwick Dinah mellett ült, megfogta a kislány kezét, és aggodalmaskodva ránézett.
– Nem `tom – mondta riadtan. – Nem `tom, de azt hiszem, meg fog halni.
Laurel megtapintotta a kislány homlokát. Száraz volt és tűzforró. A vérzés vagy lelassult, vagy teljesen elállt, ám Dinah kapkodva, szörnyen sipítva szedte a levegőt. Szájára rászáradt a vér – úgy festett, mintha eperkrémet evett volna.
Laurel beszélni kezdett: – Azt hiszem... – ám ekkor Dinah kristálytiszta hangon megszólalt. – Siessen, mert még azt hiszik, nem akar eljönni. És itt fogják hagyni.
Laurel és Bethany döbbenten, rémülten összenézett.
– Szerintem arról a Toomy nevű fickóról álmodik – mondta Rudy Laurelnek. – Még a nevét is mondta.
– Igen – folytatta Dinah. Szeme csukva volt, ám feje kissé oldalra fordult, s úgy tűnt, hallgat valakit. – Igen, az leszek – felelte. – Ha akarja, az leszek. De siessen. Tudom, hogy fáj, de sietnie kell.
– Ugye nincs magánál? – suttogta Bethany.
– De igen – felelte Laurel. – Szerintem nem beszél félre. Azt hiszem... álmodik.
De egyáltalán nem ezt gondolta. Valójában úgy vélte, hogy Dinah esetleg
(lát valamit)
valami mást csinál. Laurel tudni sem akart róla, hogy mi is az a valami más, noha agya legmélyebb zugaiban végigsöpört egy gondolat. Laurel tudta, hogy ha akarná, előcsalogathatná ezt a gondolatot – de nem akarta. Mert itt valami hátborzongató dolog történt, szörnyen hátborzongató, és képtelen volt kiverni a fejéből, hogy ennek a valaminek köze van
(ne ölje meg... szükségünk van rá)
Mr. Toomyhoz.
– Menjenek el! – szólalt meg Laurel száraz, éles hangon. – Menjenek el, és hagyják,
(tegye, amit tennie kell)
hadd aludjon.
– Istenem, remélem, hamarosan felszállunk – nyögte Bethany elkeseredve, és Rudy vigasztalóan átölelte a vállát.

 

11

Craig a szállítószalaghoz ért és lerogyott rá. A fájdalom fehér leple ereszkedett fejére, nyakára, mellkasára. Megpróbálta felidézni, mi történt vele, de emlékezete cserbenhagyta. Lerohant az álló mozgólépcsőn, elbújt abban a kis szobában, a sötétben leült, és elkezdte tépkedni a papírt... és az emlékek itt megszakadtak.
Felkapta a fejét; haja a szemébe hullott, s a ragyogó kislányra nézett, aki keresztbe tett lábakkal pár centivel a szállítószalag fölött, a gumiszalagnál ült. A leggyönyörűbb teremtés volt, akit életében látott; hogyan is gondolhatta, hogy ő is közéjük való?
– Te angyal vagy? – kérdezte rekedten.
Igen, felelte a ragyogó kislány, s Craig érezte, hogy a fájdalom helyébe öröm költözik. Szeme elhomályosodott, s aztán könnyek – felnőtt életének első könnyei – peregtek végig lassan az arcán. Hirtelen azon kapta magát, hogy anyja édeskés, repedtfazék, részeg kántálása jár az eszében.
– Te vagy a reggel angyala? Te leszel az én reggeli angyalom?
– Igen – az leszek. Ha akarja, az leszek. De siessen. Tudom, hogy fáj, Mr. Toomy, de sietnie kell.
– Igen – zokogott fel Craig, s négykézlábra ereszkedve lelkesen megindult a kislány felé a szállítószalagon. Minden lépésnél éles fájdalom nyilallt a tagjaiba; péppé vert orrából s fogatlan szájából hatalmas cseppekben szivárgott a vér. Mégis minden erejét összeszedve nekilódult. A kislány átlibbent a gumifüggönyön – ám a függöny csíkjai hozzá sem értek.
– Simogasd meg az arcom, mielőtt elmész, bébi – mondta Craig. Ragacsos vércsomó böffent fel a torkából; Craig a falra köpött, s a vércsomó, mint valami döglött pók, odatapadt – s aztán Craig megpróbált gyorsabban mászni.

 

12

A repülőtértől keletre hatalmas recsegés-ropogás töltötte be a rémséges reggelt. Bob és Albert fölpattant, s halottsápadt arcukon ezernyi riadt kérdés tükröződött.
– Mi volt ez? – kérdezte Albert.
– Szerintem egy fa – felelte Bob, és megnyalta szája szélét.
– De hát nincs is szél!
– Nincs – bólogatott Bob. – Nincs szél.
A zaj mintha szétforgácsolódott volna: hangfoszlányok szálltak a levegőben. Egyik-másik hang olykor felerősödött... aztán, mielőtt még ki lehetett volna venni, visszasüllyedt a tömegbe. Egy pillanatig Albert megesküdött volna, hogy ugatást hall... s aztán ez az ugatás... vagy kaffogás... vagy a jó ég tudja mi... borzalmas zümmögésbe csapott át, mely leginkább ördögi elektromos sivításra hasonlított. A csámcsogás és a szakadatlan, fülsértő vinnyogás azonban egy percre sem maradt abba.
– Mi történt? – sikított fel mögöttük Bethany.
– Sem... – kezdte magyarázni Albert, ám ekkor Bob vállon ragadta, és a levegőbe bökött.
– Oda nézz! – üvöltötte. – Oda nézz!
Messze keletre sok-sok villanypózna masírozott északra és délre a fákkal borított hegygerincen. Amikor Albert odanézett, az egyik villanypózna, mint valami játékszer, megingott, aztán elterült, s magával rántotta a kígyózó vezetéket. Egy másodperccel később egy másik villanypózna terült el, aztán újabb és újabb póznák tűntek el.
– De ez még nem minden – szólalt meg Albert dermedten. – Nézzék azokat a fákat! Úgy remegnek, mint a kocsonya.
De a fák nem csak remegtek. Amikor Albert és a többiek odanéztek, a fák eldőltek, s aztán eltűntek.
Nyamm, szörcs, nyamm, szörcs, VAU!
Nyamm, szörcs, VAU!, puff, nyamm.
– El kell tűnnünk innen – szólalt meg Bob. Mindkét kezével megragadta Albertet. Szemei elkerekedtek, s beteges, páni félelem tükröződött bennük. Ez a rettegő, riadt tekintet sehogy sem illett keskeny, intelligens arcához. – Azt hiszem, azonnal el kell innen tűnnünk.
A távolban, úgy tízmérföldnyire a rádiótorony magas, karcsú állványzata megbillent, s aztán a reszkető fák közé zuhant. Érezték, hogy már maga a föld is vibrálni kezd; a remegés végigfutott a lépcsőn, és megbizsergette talpukat.
– Hallgattassák el! – sikoltott fel fölöttük Bethany hirtelen. A fülére tapasztotta a kezeit. – Ó, kérem, hallgattassák el!
De a hang megállás nélkül hömpölygött feléjük – a langolierek csámcsogó, szörcsögő, falánk hangja egyre közeledett.

 

13

– Nem akarok az agyára menni, Brian, de meddig tart még? – Nick hangja feszült volt. – A folyó vagy négymérföldnyire van innen keletre – amikor leszálltunk, láttam –, és úgy számolom, hogy az a valami, ami errefelé jön, most épp a túloldalán lehet.
Brian az üzemanyagtartály kijelzőjére pillantott. A jobb szárnyban huszonnégyezer font volt, a balban tizenhatezer. Most, hogy már nem kellett a Delta egyik szárnyából a másikba pumpálni a kerozint, gyorsabban mentek a dolgok.
– Még tizenöt percig – felelte. Érezte, hogy szemöldökén hatalmas cseppekben áll a verejték. – Még több kerozin kell, Nick, különben a Mojave sivatag fölött lezuhanunk. Aztán még tíz perc, amíg lekapcsolódunk, mindent beindítunk és a kifutóra gurulunk.
– Nem lehetne gyorsabban? Biztos, hogy nem lehetne gyorsabban?
Brian megrázta a fejét, és a tartály kijelzőjéhez fordult.

 

14

Craig csigalassúsággal kúszott át a gumifüggönyön, s érezte, hogy a csíkok, mint erőtlen, löttyedt ujjak, végigsimítják a hátát. Kidugta a fejét, s egy új – meglehetősen kérészéletű – nap halottsápadt fényében bukkant fel. A hang borzalmas volt, elviselhetetlen – mintha egy kannibálcsorda közeledett volna. Még az ég is beleremegett, s Craiget hirtelen megbénította a jeges félelem.
Nézze, szólalt meg a reggel angyala, és előremutatott. Craig odanézett... és azonnal megfeledkezett félelméről. Az American Pride 767 mögött két kifutó közé ékelt háromszögben, melyet a kipusztult fű maradványai borítottak; egy hosszú mahagóni tárgyalóasztal állt. Fényesen ragyogott a tompa fényben. Minden szék előtt egy sárga írómappa, egy üveg jégbe hűtött víz és egy Waterford pohár állt. Az asztal körül két tucat elegáns, öltönyös férfi ült, s most mindegyik feléje fordult.
Hirtelen tapsolni kezdtek. Felálltak, ránéztek, s tapsolva fogadták érkezését. Craig érezte, hogy hatalmas, hálás vigyor terül szét arcán.

 

15

Dinah magára maradt az első osztályon. Légzése egyre nehezebbé vált, hangja elfulladt.
– Rohanjon hozzájuk, Craig! Gyorsan! Gyorsan!

 

16

Craig lehuppant a szállítószalagról, még a csontjai is beleremegtek, amikor a betonra esett, de fürgén felpattant. Egy fikarcnyit sem törődött a fájdalommal. Az angyal elhozta őket! Hát persze hogy ő hozta el őket! Az angyalok pont olyanok, mint Mr. Scrooge meséjében a szellemek – mindent megtehetnek, amit csak akarnak! A fénykorona megfakult a kislány körül, s a kislány is egyre halványabbá vált. De nem érdekes. A kislány meghozta számára a megváltást: a hálót, amelyben végre, Istennek hála, fennakadt.
Rohanjon hozzájuk, Craig! Rohanjon! Rohanjon el a géptől! Rohanjon hozzájuk!
Craig futásnak eredt – a remegő léptek szélsebes sántikálásba csaptak át. Futás közben feje, mint törött szárú napraforgó, előre-hátra himbálódzott. E zord, sótlan férfiak felé száguldott, akik a megváltói voltak; e férfiak akár halászok is lehettek, akik az ezüstös, gyanútlan ég alatt csónakjaikban állva figyelik, hogy miféle mesés zsákmány akadt hálójukba.

 

17

A bal oldali tartály kijelzője a huszonegyezer fontot elérve egyre lassabban pörgött, s huszonkétezer fontnál majdnem megállt. Brian azonnal megértette, hogy ez mit jelent, s gyorsan lekattintotta a két kapcsolót, mely a hidraulikus szivattyúkat működtette. A 727-400-astól megkapták, amit akartak: egy kicsivel több mint negyvenhatezer font üzemanyagot. Ennek elégnek kell lennie.
– Jól van – mondta Brian, és felállt.
– Mi van jól? – kérdezte Nick felegyenesedve. – Lecsatolunk, és már tűnünk is a picsába.
A közelgő zaj fülsiketítővé vált. A szörcsögő, csámcsogó, visító hangokba zuhanó fák zaja és az összeomló házak tompa robaja keveredett. Mielőtt lecsatolták volna az adagolócsövet, recsegés-ropogás hallatszott, melyet hatalmas csobbanás követett. Biztos az a híd dőlt a folyóba, amelyet Nick látott, gondolta Brian.
– Mr. Toomy! – sikított fel Bethany hirtelen. – Ez Mr. Toomy!
Nick az ajtóból az első osztályra lökte Briant, de még mindketten látták, hogy Craig rogyadozva, remegő lábakkal átvág a kifutópályán. Craig egy pillantást se vetett a repülőgépre. A keresztbe-kasul ágazó kifutók közé ékelt üres gyepháromszög felé vette útját.
– Ez meg mit csinál? – kérdezte Rudy zihálva.
– Ne törődjön vele – mondta Brian. – Már nincs időnk. Nick? Menjen le előttem a lépcsőn. És fogjon meg, amíg lecsatolom a tömlőt. – Brian úgy érezte magát, mintha anyaszült meztelenül állna a strandon, miközben hatalmas hullámokban vágtatna a part felé a dagály.
Nick követte Briant a lépcsőn, s övénél fogva tartotta, amíg Brian kihajolt, s kiakasztotta a tömlő végét. Aztán Brian rántott egyet rajta, s a betonra dobta; a tömlő csőre tompán felkondult. Brian egyetlen mozdulattal lecsapta a tartály fedelét.
– Nyomás! – mondta, miután Nick visszahúzta. Arca hamuszürke volt. – Tűnjünk el innen!
Ám Nick meg se moccant. Megmerevedett, és kelet felé bámult. Bőre sápadt volt, mint a pergamen. Arcára bénult rettegés ült ki. Felső ajka megremegett, s úgy nézett ki, mint egy kutya, amelyik félelmében még vicsorogni is elfelejtett.
Brian lassan elfordította a fejét; nyakán, mint egy rozsdás ajtón, recsegtek-ropogtak az inak. Elfordította a fejét és nézte, hogyan masíroznak be balról a langolierek.

 

18

– Szóval látják – szólalt meg Craig, miközben a tárgyalóasztal végén álló üres székhez lépett, és szembenézett az asztal körül ülő férfiakkal –, hogy azok a brókerek, akikkel üzleti kapcsolatban álltam, egyáltalán nem voltak ártatlan bárányok; sőt mi több, sokuk a CIA embere volt, akiket azzal bíztak meg, hogy a hozzám hasonló bankárokkal kapcsolatba kerüljenek, és kijátsszák őket – hogy gyorsan ócska értékpapírokat sózzanak el. Az ő esetükben a cél – vagyis hogy Dél-Amerikát megmentsék a kommunizmustól – bizony bármiféle eszközt szentesít.
– És ön milyen lépéseket tett, hogy az ilyen pasasokat távol tartsa? – kérdezte egy elegáns, kék öltönyös kövér úr. – Esetleg egy kötvénybiztosító társasághoz fordult? Netán az ön bankja ilyen esetekben egy speciális nyomozócéget fogad fel? – A kék öltönyös kerek, hájas feje simára volt borotválva; pirospozsgás arcáról csak úgy sütött az egészség – vagy éppen a negyvenévi szódás whisky tette meg hatását; jégkék szemei könyörtelenül ragyogtak. Gyönyörű szemek voltak; az apja szemei.
Valahonnan, messze a tárgyalóteremtől, úgy két szinttel a Prudential Center teteje alatt Craig éktelen nagy zsivajgást hallott. Biztos utat építenek, gondolta. Bostonban állandóan utat építettek, Craig szerint felettébb fölöslegesen, hisz a legtöbb esetben csak a régi, jól ismert történetről volt szó – a gátlástalan betyárok már megint jól átverik a hiszékenyeket. Neki ehhez semmi köze. Semmi köze az égvilágon. Neki az a dolga, hogy ezzel a kék öltönyössel tárgyaljon, s már alig várta, hogy nekikezdhessen.
– Hallgatjuk, Craig – szólalt meg saját bankjának elnöke. Craig egy pillanatra elcsodálkozott – hisz Mr. Parkert nem várták erre az értekezletre –, aztán a csodálkozást legyőzte a túláradó boldogság.
– Semmiféle lépést se! – üvöltötte boldogan a döbbenettől megkövült arcokba. – Csak vettem, vettem és vettem! Semmiféle LÉPÉST... SE... TETTEM!
Már épp nekikezdett, hogy kifejtse a részleteket, hogy elmagyarázzon mindent, amikor egy hang beléfojtotta a szót. Ez a hang nem mérföldnyi messzeségből hallatszott, hanem közelről, nagyon közelről – talán épp magából a tárgyalóteremből.
Visító, csattogó hangot hallott – mintha mohó, éhes fogak csattognának.
Craig hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy nekiálljon papírt szaggatni – bármilyen papírt. Az előtte heverő írómappához nyúlt, de a mappa eltűnt. Az asztal is. A bankárok is. És Boston is.
– Hol vagyok? – kérdezte halk, zavarodott hangon, és körülnézett. Hirtelen rádöbbent... hirtelen rádöbbent, hogy őket látja.
Eljöttek a langolierek.
Eljöttek a langolierek – őérte jöttek.
Craig Toomy torkából sikítás tört fel.

 

19

Brian látta őket, de képtelen volt felfogni, hogy mi az, ami a szeme elé tárul. Különös módon mintha dacoltak volna a látással, Brian érezte, hogy rémült, pattanásig feszült idegei megpróbálják kezelhetővé tenni a bejövő információkat, s a 21-es kifutópálya keleti vége felől feltünedező alakokról valami ésszel felfoghatót továbbítani.
Először csak két alakot látott; egy feketét és egy mélypirosat.
– Ezek labdák?, kérdezte agya kétkedve. Lehet, hogy ezek labdák?
Aztán valami tényleg kattant a fejében – ezek valóban labdák, olyanok, mint a strandlabdák, csakhogy ezek a labdák hullámzottak, összezsugorodtak, aztán megint kitágultak – mintha egy hatalmas párafelhőn keresztül közeledtek volna. A 21-es kifutó végén a magas, kiégett fűtengerből hömpölyögtek elő, fekete ösvényt hagyva maguk mögött. Valahogy letarolták a füvet…
Nem, tiltakozott agya lomhán. Nem csak a. füvet tarolják le, ezt te is jól tudod. A fűnél sokkal többet tarolnak le.
Ahol elhaladtak, keskeny csíkban tökéletes feketeség maradt utánuk. És most, hogy a kifutó fehér betonján rohantak a kifutón, ott is keskeny, sötét sávot hagytak maguk után. És ezek a sávok úgy csillogtak, mint a szurok.
– Nem, tiltakozott agya lomhán. Nem szurok. Tudod te, mi ez a feketeség. Ez a semmi. Ez maga a semmi. Ezek nem csak a kifutót zabálják föl.
Volt valami fékevesztett, gonosz jókedv a mozgásukban. Összevissza kacsáztak, hatalmas, kanyargós X alakú űrt hagytak a távolabbi kifutópályán. Aztán magasan felbucskáztak a levegőbe, cirkalmas kanyart írtak le, és egyenesen a gép felé iramodtak.
Brian felsikoltott, és Nick is felüvöltött mellette. A száguldó labdacsokon arcok leselkedtek – szörnyszerű, idegen arcok. Ezek az arcok úgy vibráltak, rángatóztak, lobogtak, mint a mocsárgáz fényei. A szemek még csökevényesek voltak, csak afféle horpadások; ám a szájak hatalmasak – a mély, félkör alakú szakadékokat mocskos, csikorgó fogak övezték.
Menet közben zabáltak – vékony csíkokban fölették a világot.
Egy Texaco-tartálykocsi állt a külső kifutópályán. A langolierek mocskos testükkel rávetették magukat, s belémélyesztették villámgyorsan kaffogó, csámcsogó, szörcsögő fogaikat. Megállás nélkül zabáltak. Az egyik a hátsó kerekeken rágta magát keresztül, s mielőtt a kerék összerogyott volna, Brian egy pillanatra látta, milyen lyukat vágott a kerékre – olyan volt, mint a rajzfilmekben az egérlyuk.
Egy másik magasra szökkent, egy pillanatra eltűnt a Texaco-kocsi fémtartálya mögött, aztán hirtelen előbukkant – léket vágott a tartályba, melyből sápadt, sárga sugarakban dőlni kezdett a kerozin. Aztán a földre pattantak, s mintha rugókon ugrálnának, szökdécselni kezdtek, s keresztbe-kasul rohangászva célba vették a gépet. A világ keskeny csíkokban hámlott le alattuk, lehámlott minden, amihez csak hozzáértek, s ahogy közeledtek, Brian rádöbbent, hogy nemcsak a világ nyílik meg alattuk, hanem az örök, mélységes mindenség.
A kifutó szélére értek, s megtorpantak. Egy pillanatig tanácstalanul egy helyben toporogtak, mint a régi kidobós játékokban a túlpattant labdák.
Aztán megfordultak, és új irányban hasították fel a világot.
Craig Toomy felé vették útjukat, aki meredten állt, nézett, és belesikoltott a fehér napba.
Brian minden erejét összeszedte, és lerázta magáról a bénító félelmet. Könyékkel oldalba bökte Nicket, aki még mindig dermedten állt alatta. – Mozgás! – Nick azonban nem mozdult, és Brian erősebben meglendítette a könyökét, s jól homlokon találta az angolt. – Azt mondtam, mozgás! Emelje már meg a seggét! Indulunk!
Egyre több és több fekete és vörös labdacs tűnt fel a repülőtér szélén. Pattogtak, táncoltak, hömpölyögtek... aztán vágtatva megindultak feléjük.

 

20

Úgyse tudsz elmenekülni előlük , szólalt meg apja, mert lábuk is van. Nagyon gyors, apró lábaik vannak.
Craig azért megpróbálta.
Megfordult, és a repülőtér épülete felé iramodott, s közben rémült, halálra vált pillantásokat vetett maga mögé. Cipője csattogott a betonon. Egy pillantásra sem méltatta az American Pride 767-est, mely most ismét felbődült, hanem a poggyásztér felé rohant.
Nem, Craig, szólalt meg apja. Te csak azt HISZED, hogy rohansz. Pedig te magad is nagyon jól tudod, hogy mit csinálsz – most is csak SEPERSZ!
Mögötte a két labdacs felgyorsult, s játszi könnyedséggel elvágták az útját. Mint egy halott világ ostoba ripacsai, kétszer átcikáztak előtte, s karószerű, üres fekete csíkot hagytak maguk után. Egymástól alig tizenöt centire Craig nyomába eredtek, s hátborzongató, vibráló testük alatt mintha sítalpnyomok negatívja rajzolódott volna ki. A poggyászszállító szalagtól tíz méterre elkapták és a pillanat törtrésze alatt lerágták a lábát. Craig fürgén seprő lábai oda lettek. Craig a következő másodpercben jó néhány centivel megrövidült: lábai a méregdrága Bally cipőkkel egyetemben egyszerűen megszűntek létezni. Vérnek írmagját sem lehetett látni; a sebek azonnal eltűntek a langolierek pusztítása nyomán.
Craig nem tudta, hogy már nincsenek lábai. Bokája csonkjain próbált továbbseperni, s amikor a fájdalom első hulláma végigszaladt a lábán, a langolierek megfordultak, éles kanyart írtak le, és csatasorba állva újból feléje indultak. Hirtelen kétszer is elkanyarodtak, s kifliforma feketeséget hagytak a betonban – éppúgy festett, mint a hold a gyerekek kifestőjében. Csakhogy amikor ez a kifli süllyedni kezdett, nem a földbe süllyedt – merthogy a felszín alatt már nem volt föld –, hanem a semmibe.
A langolierek egymás után fölbucskáztak, és térden kapták Craiget. Craig a földre rogyott, még mindig szaladni próbált, aztán a csonkokon inogva kúszni kezdett. Hát igen, a seprés ideje lejárt.
– Ne! – sikította. – Ne, apa! Ne! Jó leszek! Kérlek, küldd el őket! Jó leszek, ESKÜSZÖM, MOSTANTÓL JÓ LESZEK, CSAK KÜLDD EL Ő...
A langolierek szörcsögve, hörögve, csámcsogva, vinnyogva újból rárontottak, és egy fél pillanattal azelőtt, hogy miszlikre szaggatták volna, Craig még látta a fémesen csillogó, csikorgó fogakat, és érezte, micsoda forró, vad, elvakult életerő süvít ezekből a lényekből.
Az utolsó gondolata az volt: Hogy lehet, hogy nagyon gyors, apró lábaik vannak? Hiszen nincs is lá...

 

21

Foltokban feltünedeztek azok a fekete izék, és Laurel rádöbbent, hogy hamarosan százával, ezrével, végeláthatatlan sokaságban fognak erre hömpölyögni. Noha a nyitott ajtón keresztül behallatszott a motorok dübörgése – Brian épp akkor gurult el a 767-essel a Delta szárnyának támasztott lépcsőtől –, Laurel mégis hallotta az embertelen, üvöltő csámcsogást.
A 21-es kifutó végén hatalmas, rendetlenül elszórt fekete pettyek éktelenkedtek – aztán a repülőtér épülete felé a labdacsok mögött egyre keskenyedő nyomok vezettek: a langolierek Craig Tommy felé száguldottak.
Biztos ritkán jutnak élő húshoz, gondolta, és hirtelen hányingere támadt.
Nick Hopewell becsapta az elülső ajtót, még egy utolsó, hitetlenkedő pillantást vetett hátra, aztán bereteszelte az ajtót. Tántorogva megindult az ülések közti folyosón, s úgy imbolygott, mint egy részeg. Szemei iszonyatosan kitágultak, mintha nem is lett volna arca, csak szeme. Vér csordogált az állán; mélyen az ajkába harapott. Átölelte Laurelt, és lángoló arcát a lány nyaka és válla közé fúrta. Laurel átkarolta és erősen magához szorította.

 

22

A pilótafülkében Brian, amennyire csak mersze engedte, felgyorsított, és a 767-es öngyilkos vágtába kezdett a kifutópályán. A repülőtér keleti része a megszálló labdacsoktól feketéllett; a 21-es kifutó vége egyszerűen eltűnt, és a világ is megszűnőben volt fölötte. Arrafelé a fehér, mozdulatlan ég fekete ákombákomok és kidőlt fák fölé tornyosult.
Ahogy a gép a kifutó vége felé közeledett, Brian felkapta a mikrofont, és beleüvöltött: – Kapcsolják be az öveket! Kapcsolják be! Ha nem kapcsolták be, akkor kapaszkodjanak!
Picit lassított, s aztán a 33-as kifutóra kanyarodott. Kanyarodás közben olyasmit látott, amitől ereiben megfagyott a vér: a kifutótól keletre hatalmas darabok, a világ hatalmas, elképesztően nagy darabjai zúgtak lefelé, mint a teherliftek, s mögöttük nem maradt semmi, csak az értelmetlen, végeláthatatlan sötétség.
Fölfalják a világot, gondolta. Istenem, édes Istenem, fölfalják a világot.
Aztán a teljes repülőtér megfordult előtte, s a 29-es járat orra ismét nyugat felé mutatott, a 33-as kifutó pedig hosszan, magányosan terült el előtte.

 

23

Amikor a 767-es élesen a kifutóra kanyarodott, az ülések feletti csomagtartók ajtajai felpattantak, s a fő utastérben iszonyatos erővel záporozott elő a kézipoggyász. Bethany, akinek nem volt ideje arra, hogy becsatolja a biztonsági övet, Albert Kaussner ölébe huppant. Albert sem a lány meleg testét, sem az orra előtt pár centire himbálózó aktatáskát nem vette észre. Csak a sötét, szélsebesen rohanó alakokat látta, amelyek tőlük balra a 21-es kifutón száguldottak végig, s nyomukban csillogó feketeség sziporkázott. Ezek a fekete nyomok egy irgalmatlanul nagy fekete foltban végződtek, ott, ahol valamikor a poggyásztér állt.
Mr. Toomyhoz mentek, gondolta, legalábbis oda, ahol Mr. Toomy volt. Ha nem jött volna ki az épületből, akkor a gépet választották volna. Fölfalták volna – velünk együtt – szőröstül-bőröstül fölfalták volna.
Bob Jenkins szólalt meg mögöttük remegő, megilletődött hangon. – Most már tudjuk, ugye?
– Mit? – sikított fel Laurel különös, ziháló hangon; rá sem ismert saját hangjára. Egy vászonzsák pottyant az ölébe; Nick felkapta a fejét, eleresztette a lányt, és a zsákot a folyosóra hajította. – Mit tudunk?
– Hát azt, hogy mi lesz a mával, amikor tegnap lesz belőle, hogy mi lesz a jelennel, amikor múlttá válik. Várakozik – halott, üres, és kihalt. Őrájuk vár. Az örökkévalóság időmérőire vár, akik mindig ott loholnak a nyomában, és a lehető leghatékonyabb módon takarítják el a szemetet... vagyis felzabálják.
– Mr. Toomy tudott róluk – szólalt meg Dinah tiszta, álmodozó hangon. – Mr. Toomy szerint ők a langolierek.
Aztán a motorok teljes erőből felbőgtek, és a gép végigszáguldott a 33-as kifutón.

 

24

Brian látta, hogy két labdacs átvág előtte a kifutón, s két párhuzamos, ébenfeketén csillogó sávban lehántja a valóság felszínét. Már nem tudott megállni. A 767-es iszonyatosan megrázkódott, amikor átszáguldott az űr felett, de Briannek sikerült a kifutón tartani a gépet. Előrelökte a karokat, teljes gázt adott, és a sebességmérőn figyelte, hogy a mutató egyre feljebb kúszik.
Még most is hallotta azokat a csámcsogó, zabáló, falánk hangokat... bár nem tudta, hogy higgyen-e a fülének, vagy csupán a képzelete játszik vele. De nem is érdekelte.

 

25

Nick áthajolt Laurelen, és kibámult az ablakon; a bangori Nemzetközi repülőtér darabokban, miszlikbe aprítva, szétcincálva, atomjaira esve hevert a szeme előtt. A mozaikdarabkák megremegtek, aztán az eszelős, sötét szakadék elnyelte őket.
Bethany Simms felsikított. A 767-es mellett egy fekete csík vágtatott, s a kifutó szélét zabálta. Hirtelen jobbra vágott, és eltűnt a gép alatt.
A gép irtózatos nagyot zöttyent.
– Elkapott minket? – üvöltötte Nick. – Elkapott minket?
Senki sem felelt. Sápadt, rémült arcok szegeződtek az ablakra, és senki sem felelt. A fák kékeszöld pacává olvadtak. Brian idegesen hajolt előre a pilótafülkében, s várta, hogy az egyik labdacs a szélvédőre pattanjon és átfúrja az üveget. De egyetlen labdacs se jelent meg.
A műszerfalon az utolsó piros lámpa is zöldre váltott. Brian hátrarántotta a kormányt, és a 767-es újra a levegőbe emelkedett.

 

26

Az utastérben a fekete szakállas, vérbe borult szemű férfi előretántorgott, és hunyorgó szemekkel utastársaira pislogott. – Mindjárt Bostonban vagyunk? – érdeklődött hangosan. – Remélem, igen; mert szeretnék lefeküdni. Ugyanis kibaszottul fáj a fejem.

 

 

KILENCEDIK FEJEZET
Isten veled, Bangor
Nyugat felé több napon és éjszakán át
Mások szemével látni
A végtelen öböl
A szakadás
A figyelmeztetés
Brian döntése
A leszállás
Csak születő csillagoknak

 

1

A gép élesen kelet felé kanyarodott, s a fekete szakállas férfi az utastér végében az üres ülésekbe repült. Csak bámult – elkerekedett, riadt tekintettel, nézte az üres üléseket, aztán összeszorította szemeit. – Jézusom – motyogta. – Delirium tremens. Már megint az a kibaszott delirium tremens. Ez a legrosszabb, ilyen rossz még nem volt. – Rémülten körülnézett. – Mindjárt jönnek az egerek... hol vannak azok a tetves egerek?
Nincsenek egerek, gondolta Albert, de várj csak, mindjárt jönnek a labdacsok. Imádni fogod őket.
– Kösse be magát, cimbora – szólalt meg Nick –, és fogja be a po...
A torkára fagyott a szó, és hitetlenkedve a repülőtérre meredt... illetve a repülőtér helyére. A főbb épületek eltűntek, és a nemzetőrség támaszpontjának nyugati vége is köddé vált. A 29-es járat átrepült az egyre táguló sötétség, e tátongó, feneketlennek tűnő űr fölött.
– Ó, édes istenem, Nick – hebegte Laurel bizonytalanul, és hirtelen szeme elé kapta kezét.
Ezerötszáz láb magasan, ahogy átrepültek a 33-as kifutó felett, Nick hatvan vagy száz párhuzamos csíkot látott, melyek végigszáguldottak a betonon, hosszú fecnikké szelték a kifutót, melyek aztán eltűntek a semmiben. Ezekről a fecnikről Craig Toomy jutott az eszébe:
Re-cccsss.
A folyosó másik odalán Bethany Albert ülése mellett hangos csattanással lerántotta a sötétítőt.
– Fel ne merd engedni! – mondta zsörtös, hisztérikus hangon.
– Ne aggódj – felelte Albert, s hirtelen ráeszmélt, hogy a hegedűjét lent hagyta. Hát... abból már biztos nincs semmi. Hirtelen tenyerébe temette arcát.

 

2

Mielőtt Brian ismét nyugat felé fordult volna, megnézte, mi van Bangortól keletre. Semmi. Semmi az égvilágon. Az ég fehér kupolája alatt mozdulatlan, titáni sötétség borult a horizontra. A fák eltűntek, a város eltűnt, s maga a föld is köddé vált.
Ilyen lehet az, ha az ember a világűrben repül, gondolta, s érezte, hogy agya, miközben keletre bámészkodik, elkalandozik. Összeszedte magát, és minden figyelmét a gépre összpontosította.
Gyorsan emelkedett a magasba, a felhőkbe akart repülni, hogy azt a pokoli képet még véletlenül se láthassa. Aztán a 29-es járat ismét nyugat felé fordult. Mielőtt elérték volna a felhőket, még látta a várostól nyugatra elterülő hegyeket, erdőket, tavakat, melyeket ezerszámra hálóztak be s szabdaltak fel a fekete vonalak. Látta, hogy a világ hatalmas darabokban, némán hull a mélység torkába, s ekkor Brian a pilótafülkében olyasmit tett, amire még nem volt példa.
Lehunyta a szemét. Amikor ismét felnézett, már a felhőkben jártak.

 

3

Bob Jenkins jóslatával ellentétben most szinte egyáltalán nem volt turbulencia; úgy tűnt, az időjárás normális, s megy minden, mint a karikacsapás. Tíz perccel azután, hogy elérték a felhőket, a 29-es járat abba a világoskék világba lépett, amely tizennyolcezer láb magasan kezdődik. A megmaradt utasok idegesen egymásra pislogtak, s amikor Brian megszólalt, a hangszórókra meredtek.
– Fent vagyunk – mondta Brian tömören. – Mindannyian tudják, hogy most mi következik: pontosan oda megyünk, ahonnan jöttünk; és nagyon remélem, hogy az a kapu, vagy mi a csoda, még mindig ott van. Ha ott van, akkor megpróbálunk átrepülni rajta.
Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta.
– Az út visszafelé körülbelül négy és fél, maximum hat óráig tart. Szeretnék pontosabb adatokat mondani, de nem tudok. Normál körülmények között az uralkodó szélirány miatt nyugat felé hosszabb az út, mint keletre, de amennyire a fedélzeti műszerekről meg tudom állapítani, most semmiféle szél nincs. – Brian elhallgatott, aztán hozzátette. – Itt fönt csak mi mozgunk, más nem. – Az intercomot még nem kapcsolta ki, valamit még szeretett volna mondani, aztán meggondolta magát.

 

4

– Mi az isten folyik itt? – kérdezte a fekete szakállas remegve.
Albert kurtán ránézett, aztán megszólalt. – Jobb, ha nem tudja, öreg.
– Már megint kórházban vagyok? – A fekete szakállas férfi félénken Albertre pislogott, és a fiú hirtelen megsajnálta.
– Hát, higgye azt, hogy ott van, hátha az segít.
A fekete szakállas rémülten, döbbenten meredt Albertre, aztán ellentmondást nem tűrően kijelentette: – Lefekszem aludni. Most rögtön. – Visszahanyatlott az ülésbe, és lehunyta a szemét. Egy perc sem telt el, s mellkasa hangos horkolás kíséretében ütemes, mély hullámzásba kezdett.
Albert irigykedve nézte.

 

5

Nick magához szorította Laurelt, aztán kicsatolta a biztonsági övet, és felállt. – Előremegyek – mondta. – Maga is jön?
Laurel a fejét rázta, és a folyosón keresztül Dinah-ra mutatott. – Mellette maradok.
– Tudja, semmit sem tehet – mondta Nick. – Azt hiszem, Isten kezében az élete.
– Én is tudom – felelte Laurel –, de itt akarok maradni.
– Jól van, Laurel. – Tenyerével gyengéden belesimított Laurel hajába. – Olyan szép neve van. Megérdemli.
Laurel ránézett és elmosolyodott. – Köszönöm.
– Van egy vacsorameghívása, ugye nem felejtette el?
– Nem – felelte Laurel még mindig mosolyogva. – Nem felejtettem el, és nem is fogom.
Nick lehajolt, és csókot lehelt a lány szájára. – Helyes – mondta. – Én sem fogom.
Nick előrement, és Laurel finoman a szájára tapasztotta ujjait, mintha csak oda akarná rögzíteni a csókot. Vacsora Nick Hopewell-lel – egy sötét, különös idegennel. Lehet, hogy gyertyák is lesznek, meg egy üveg finom bor. És aztán csókok – igazi csókok. Az egész olyan volt, mint azok a Harlequin-regények, amelyeket néha a kezébe vett. És akkor mi van? Kedves kis történetek, tele édes, ártalmatlan álmodozással. Abból még nem lesz baj, ha az ember álmodozik egy kicsit, nem igaz?
Hát persze hogy nem. De akkor miért érzi úgy, hogy ez az álom sose fog beteljesülni?
Kicsatolta a biztonsági övet, átment a folyosón, és a kislány homlokára tette a kezét. A korábbi szörnyű forróság eltűnt; Dinah bőre most viaszhideg volt.
Azt hiszem, haldoklik, jegyezte meg Rudy nem sokkal azelőtt, hogy nekiveselkedtek a felszállásnak. Most eszébe jutottak ezek a szavak, és szédítően józanul csengtek a fülében. Dinah kapkodva szedte a levegőt, mellkasa alig-alig emelkedett a szíj alatt, mely az abroszból készített nyomókötést szorította sebére.
Laurel határtalan gyengédséggel simította el Dinah homlokából az odahulló fürtöket, s arra a különös pillanatra gondolt, amikor az étteremben Dinah kinyúlt, és Nick nadrágszárába csimpaszkodott: Ne ölje meg... szükségünk van rá.
Megmentettél minket, Dinah? Rávetted Mr. Toomyt, hogy mentsen meg minket? Rávetted valahogy, hogy feláldozza értünk az életét?
Azon morfondírozott, hogy valami ilyesmi történhetett... aztán rádöbbent, hogy igaz volt, hogy ez a pici, vak, súlyosan sebesült lány szörnyű elhatározásra jutott önnön sötétségében.
Lehajolt, s megcsókolta Dinah hűvös, lezárt szemhéjait. – Tarts ki – suttogta. – Kérlek, tarts ki, Dinah.

 

6

Bethany Alberthez fordult, mindkét kezét megragadta, és megkérdezte. – Mi van akkor, ha megromlik az üzemanyag?
Albert komolyan és kedvesen ránézett. – Te is tudod a választ, Bethany.
– Bethnek is szólíthatsz, ha akarsz.
– Oké.
Bethany előkotorta a cigarettáját, fölnézett a DOHÁNYOZNI TILOS lámpára, és elrakta a csomagot. – Persze – mondta –, tudom. Lezuhanunk. Vége a mesének. És te tudod, hogy mi lesz?
Albert a fejét rázta, s halványan elmosolyodott.
– Ha Engle kapitány nem találja meg azt a lyukat, remélem, nem is próbál meg leszállni. Inkább válasszon ki egy jó kis hegycsúcsot és menjen neki. Láttad, hogy mi történt azzal a gyagyással? Én nem akarom, hogy velem is az történjen.
Összerázkódott, mire Albert átölelte. Bethany nyíltan a fiú szemébe nézett. – Szeretnél megcsókolni?
– Igen – felelte Albert.
– Hát akkor, nosza, rajta. Minél tovább tart, annál jobb.
Albert megcsókolta. A Nyugat leggyorsabb zsidója még csak harmadszor csókolózott lánnyal életében, és igazán fantasztikus volt. Képes lett volna az egész utat ezzel a lánnyal végigcsókolózni, s közben semmivel sem törődni.
– Köszönöm – mondta Bethany, és a fiú vállára tette a kezét.
– Hát, csak szólj, ha máskor is szükséged van rá – felelte Albert.
Bethany vigyorogva ránézett. – Miért, hát kérnem kell, Albert?
– Azt hiszem, nem – felelte vontatottan az Arizonai Zsidó, s ismét belemerült a munkába.

 

7

Nick a pilótafülkébe menet megállt, hogy pár szót váltson Bob Jenkinsszel. Egészen csúnya gondolata támadt, és az író véleményét akarta kérni.
– Gondolja, hogy itt fönt is lehetnek ilyen izék?
Bob elgondolkodott. – Abból ítélve, amit Bangorban láttunk, nem hinném. De hát nehéz lenne megmondani, nem igaz? Egy ilyen izé esetében semmi se tuti.
– Igen. Semmi se tuti. – Nick elgondolkodott. – És mi van a maga időszakadás-elméletével? Mennyi az esélyünk, hogy ismét megtaláljuk?
Bob Jenkins lassan megcsóválta a fejét.
Mindkettejük döbbenetére Rudy Warwick szólalt meg mögöttük. – Engem ugyan nem kérdeztek, de azért én válaszolok. Szerintem egy az ezerhez.
Nick magába mélyedt. Egy pillanattal később rá nem jellemző, széles mosoly terült el az arcán. – Az nem is olyan rossz – felelte. – Egyáltalán nem, ha belegondol.

 

8

Alig negyven perccel később a kék ég, melyen a 29-es járat átrepült, sötétedni kezdett. Lassan mélykékké változott, majd bíborban úszott. Brian a pilótafülkében ült, a műszereket bámulta, s egy csésze kávéról álmodozva egy régi dal jutott az eszébe: Amikor a bíbor leszáll... s az alvó kertekre hull...
Kertek ugyan itt fönt nem voltak, de az első hűvös csillagok felragyogtak az égbolton. Volt valami megnyugtató, biztató abban, ahogy a jól ismert csillagképek egymás után föltünedeztek, s elfoglalták helyüket az égen. Elképzelni sem tudta, hogy ezek a csillagok miért nem változtak egy fikarcnyit sem, miközben minden más oly borzalmasan kizökkent a helyéből; mindenesetre a látvány roppant boldogsággal töltötte el.
– Most gyorsabban múlik az idő, nem? – szólalt meg Nick mögötte.
Brian megfordult ültében, és szembenézett vele. – Aha. Igen. Egy idő múlva a „nappalok” és „éjszakák” olyan gyorsan zúgnak el, mint a fényképezőgép zárja.
Nick felsóhajtott. – És ez a legnehezebb az egészben, nem? Csak ülünk, és várjuk, hogy mi fog történni. És persze imádkozunk egy kicsit.
– Az sose árt. – Brian hosszan méregetni kezdte Nick Hopewellt. – Épp Bostonba tartottam, mert a volt feleségem meghalt valami ostoba tűzben. Dinah azért utazott oda, mert egy rakás doktor vadonatúj szemeket ígért neki. Bob előadásra igyekezett, Albert zeneiskolába, Laurel nyaralni indult. És maga miért akart Bostonba menni? Vallja be. Ütött az órája.
Nick hosszasan, elgondolkodva nézte, aztán felnevetett. – Hát, miért is ne? – kérdezte, ám Briant nem ejtették a feje lágyára, tudta, a kérdés nem neki szól. – Mi értelme van a „Szigorúan titkos” besorolásnak, amikor az ember egy csapat vérszomjas pöfeteggombát lát, amint felgöngyölítik a világot, mint egy ócska rongyszőnyeget?
Ismét felnevetett.
– Az Egyesült Államok korántsem az egyetlen világhatalom a mocskos trükkök és titkos hadműveletek terén – mondta Briannek. – Mi, angolok sok randa dolgot műveltünk, amikről maguk amcsik még csak nem is tudtak. Mindenféle kópéságot követtünk el Indiában, Dél-Afrikában, Kínában s Palesztina azon részén, melyből Izrael lett. Akkor bizony a rossz oldalon keveredtünk ócska kis vitába, nem igaz? Mégis, mi, angolok szentül hiszünk a kalandregényekben, és a csodás MI5-ös csak a kezdete, és nem a vége a dolognak. Tizennyolc évet töltöttem a seregben, Brian az utolsó öt évet pedig a különleges alakulatnál húztam le. Azután mindenféle alkalmi munkákat végeztem, volt olyan, amivel a légynek sem ártottam, de akadt köztük elképesztően mocskos ügy is.
Kint már teljes sötétség uralkodott, s a csillagok úgy ragyogtak, mint estélyi ruhán a strasszkövek.
– Los Angelesben voltam – épp a szabadságomat töltöttem –, amikor azt az utasítást kaptam, hogy repüljek Bostonba. A megbízatás nagyon váratlanul ért, s minthogy előtte négy napig a San Gabrielben sátoroztam, majd összeestem a fáradtságtól. Ezért nyomott el az álom, amikor Mr. Jenkins Esete bekövetkezett.
– Bostonban van egy férfi... illetve volt... vagy lesz (ez az időutazás pokolian megkavarja az igeidőket, nem igaz?)... aki ismert politikus. Olyan fickó, aki a színfalak mögött keveri ördögien a lapokat. Ez a férfi – az egyszerűség kedvéért nevezzük csak Mr. O'Banionnak – nagyon gazdag, Brian, és az Ír Republikánus Hadsereg lelkes támogatója. Dollármilliókat injektált abba, amit egyesek csak Boston kedvenc irgalmasrendjének neveznek; s bizony jó sok vér tapad a kezéhez. És nemcsak angol katonák vére szárad a lelkén, hanem iskolaudvarban játszó gyerekeké, mosodában lévő nőké, meg csecsemőké, akik miszlikbe szaggatva repültek ki a babakocsikból. Az ilyen a legveszélyesebb idealista: soha nem kellett személyesen végignéznie a mészárlást, soha nem kellett csatornában heverő, letépett lábakra merednie, és soha nem kényszerült arra, hogy a látottak tükrében újraértékelje cselekedeteit.
– Meg kellett volna ölnie ezt a Mr. Banion nevű férfit?
– Hát nem éppen – felelte Nick hűvösen. – Dúsgazdag ember, de ez csak az egyik probléma. Ízig-vérig politikus, tudja, és a keze nagyon messzire elér; nem csak Írországban, ahol a lapokat kevergeti. Rengeteg befolyásos amerikai barátja van, és a barátai között akadnak olyanok is, akik egyben a mi barátaink is... hát ez a politika; azok, akik a szálakat irányítják, a legtöbb esetben párnázott falak mögött élnek. Politikailag roppant kockázatos lenne Mr. O'Baniont megölni. De van egy gyenge pontja... egy harmatos leányka. Őt kellene megölnöm.
– Figyelmeztetésül – suttogta Brian álmélkodva.
– Igen. Figyelmeztetésül.
Majd egy percig némán bámulták egymást a pilótafülkében. Csak a motorok álmos dübörgése hallatszott. Brian szemében döbbenet ült, mégis, valahogy ifjonti életerőt sugárzott. Nick egyszerűen fáradtnak látszott.
– Ha ezt megússzuk – szólalt meg végül Brian –, ha visszatérünk, végrehajtja a parancsot?
Nick a fejét rázta. A mozdulat lassú, ám megfellebbezhetetlen volt. – Azt hiszem, olyasmit éltem át, amit az adventisták megtérésnek neveznek, drága jó cimborám. Mrs. Hopewell pici fia, Nicholas többé hallani sem akar éjféli balhékról vagy szupertitkos akciókról. Ha ezt megússzuk – amire jelenleg igen kevés esélyt látok –, akkor azt hiszem, visszavonulok.
– És mihez kezd majd?
Nick néhány másodpercig elgondolkodva rámeredt, aztán megszólalt. – Hát talán... megtanulok repülni.
Brianból kibuggyant a nevetés. Egy másodperccel később Mrs. Hopewell pici fia, Nicholas is nevetni kezdett.

 

9

Harmincöt perccel később a 29-es járat utasterébe nappali világosság szökött. Három perccel később beköszöntött a reggel, tizenöt perccel később pedig már úgy tűnt, a dél érkezett meg.
Laurel körülnézett, s észrevette, hogy Dinah világtalan szemei nyitva vannak.
Még mindig teljesen világtalanok ezek a szemek? Volt bennük valami, valami, ami ésszel fel nem fogható, s ezen Laurel gondolkodóba esett. Ismeretlen, már-már félelemmel vegyes áhítat uralkodott el rajta.
Gyengéden megfogta Dinah kezét. – Ne beszélj – mondta halkan. – Ha ébren vagy, Dinah, ne beszélj, csak hallgass. A levegőben vagyunk. Visszamegyünk, és te meg fogsz gyógyulni – megígérem.
Dinah megszorította a kezét, s egy pillanattal később Laurel ráeszmélt, hogy a kislány maga felé húzza. Az üléshez erősített hordágy fölé hajolt. Dinah olyan halkan beszélt, mintha tökéletesen utánozná Laurel suttogását. – Ne aggódjon miattam, Laurel. Megkaptam... amit akartam.
– Dinah, nem szabad...
A világtalan barna szemek Laurel hangja felé fordultak. Dinah vérrel borított ajkára piciny mosoly ült ki. – Láttam – mondta a halk, nádszálvékony hang. – Mr. Toomy szemével láttam. Először az elején, és aztán a vége felé megint. A vége jobb volt. Az elején mindent gonosznak és csúnyának látott. De a végén már jobb volt.
Laurel értetlenkedve, tanácstalanul ránézett.
A kislány eleresztette Laurelt, keze imbolyogva felemelkedett, s Laurel arcát kereste. – Tudja, nem volt olyan rossz ember. – Dinah köhögni kezdett. Szájából apró vércseppek fröccsentek ki.
– Kérlek, Dinah – szólalt meg Laurel. Hirtelen úgy érezte, hogy szinte keresztüllát a kislányon, és görcsös, leküzdhetetlen félelem kerítette hatalmába. – Kérlek, ne beszélj többet!
Dinah elmosolyodott. – Magát is láttam – mondta. – Maga gyönyörű, Laurel. Minden gyönyörű volt... még azok a dolgok is, amik nem élnek. Olyan gyönyörű volt... hogy láttam.
Mellkasa cseppnyit megemelkedett, majd a vékonyka légoszlop elhagyta ajkát, s aztán Dinah egyszerűen nem vett levegőt. Világtalan szemei Laurel Stevenson mögött a messzeségbe néztek.
– Kérlek, lélegezz, Dinah – könyörgött Laurel. Magához kapta a kislány kezeit, s csókokkal borította el, mintha a csókok visszalehelhették volna belé az életet. Igazságtalanság, hogy Dinah meghal, miután megmentette mindannyiuk életét; nincs az az Isten, aki ekkora áldozatot követelhetne, még olyan emberekért sem, akik valahogy kiléptek az időből. – Kérlek, lélegezz, kérlek, kérlek, kérlek, lélegezz, kérlek!
De Dinah nem lélegzett. Laurel hosszas hallgatás után a kislány ölébe helyezte karjait, és Dinah sápadt, mozdulatlan arcára meredt. Laurel reménykedve várta, hogy szemei megteljenek könnyekkel, ám a könnyek nem jöttek. Helyette vad fájdalom nyilallt a szívébe, s agyában ordítva dörömbölt a lázadás: Ó, nem! Ez nem igazság! Vond vissza, Istenem! Vond vissza, te szemét, vond vissza, nem érted; vond VISSZA!
De az Isten nem vonta vissza. A motorok szüntelenül dübörögtek, a nap fénycsíkot rajzolt Dinah ruhájának vérben úszó ujjára, és az Isten nem tett semmit. Laurel a folyosóra nézett, és észrevette, hogy Albert Bethanyvel csókolózik. Albert a lány pólóján keresztül puhán, finoman, szinte vallásos áhítattal megérintette a mellét. Mintha rituálé vette volna kezdetét; az élet szimbolikus képe, mely fittyet hányva a sors által megírt szörnyűséges, groteszk végítéletnek, az élet kiolthatatlan szikráját leheli az arcokra. Laurel reménykedve Dinah-ra nézett... és az Isten nem másította meg döntését.
Az Isten nem másította meg döntését.
Laurel csókot lehelt Dinah élettelen orcájára, s aztán végigsimította a kislány arcát. Ujjai azonban a szemhéjak előtt pár centivel megtorpantak.
Mr. Toomy szemével láttam. Minden gyönyörű volt... még azok a dolgok is, amik nem élnek. Olyan gyönyörű volt, hogy láttam.
– Igen – szólalt meg Laurel. – Ezzel együtt lehet élni.
Nem zárta le Dinah szemét.

 

10

Az American Pride 29-es járata átrepült a nappalokon és az éjszakákon; a fény és a sötétség úgy váltogatta egymást, mintha egy hatalmas, lassan hömpölygő, kövér felhőtömegen úsztak volna keresztül. Az egyes napszakok egyre gyorsabban követték egymást.
Közel háromórányi repülés után a felhők eltünedeztek alattuk, és pontosan ahhoz a helyhez értek, ahol a gép korábban kelet felé fordult. Brian esküdni mert volna, hogy a táj egy cseppet sem változott. A Nagy Síkság néma, barnás földtömege hevert alattuk.
– Itt nincsenek – szólalt meg Rudy Warwick. Nem kellett különösebben magyarázkodnia, hogy mire is gondol.
– Nincsenek bizony – helyeselt Bob Jenkins. – Úgy látszik, hogy térben vagy időben megelőztük őket.
– Esetleg térben is, időben is – kottyantott bele Albert. – Igen, lehetséges.
De tévedtek. Amikor a 29-es járat átrepült a Szikláshegység fölött, a gép alatt mint vékony cérnaszálak, újra felbukkantak a fekete vonalak. Összevissza futottak a durva, kérges lejtőkön, s majdhogynem értelmes jeleket vájtak a fák kékeszöld tengerébe. Nick az első ajtónál állt, és az öntöttvasba vágott kis ablakon bámult kifelé. Ez a kis ablak olyan volt, mint valami különös nagyító, és Nick hamarosan rájött, hogy sokkal jobban lát, mint szeretné. Észrevette, hogy két fekete vonal szétválik; egy cakkos szélű, hófödte csúcsot bekerítenek, a túloldalon találkoznak, majd egy újabb lejtőn leszáguldva ismét elválnak útjaik. Nyomukban a hegy csúcsa önmagába zuhant, s úgy festett, mint egy levágott fejű, kiégett vulkán hatalmas krátere.
– Jesszusmariusz – motyogta Nick, és remegő kezével homlokához kapott.
Utah felé a nyugati lejtő fölött ismét leszállt a sötétség. A lenyugvó nap narancsvörös sugarakat lövellt a felszabdalt, pokoli tájképre; a látványt egyikük sem bírta sokáig, s Bethany példáját követve egymás után rángatták le az ablakra a sötétítőket. Nick ingatag lábakon üléséhez támolygott, és jéghideg tenyerébe temette arcát. Aztán Laurelhez fordult, és a lány szótlanul karjaiba vonta.
Briannek azonban akarata ellenére végig kellett néznie mindent. A pilótafülkében ugyanis nem volt sötétítő. Nyugat-Colorado és Utah keleti fele alatta és mögötte apró cafatonként tűnt el az örök mélységben. Hegyláncok, hegyek, fennsíkok, hágók tűntek el; a szanaszét száguldozó langolierek kiették őket a múlt döglött szövedékéből, kiharapták, majd a sötét, végtelen mélység torkába taszították őket. Fönt a gépen egyetlen hangot sem lehetett hallani, s talán ez volt a legborzalmasabb az egészben. A föld apró porszemként, némán tűnt el alattuk.
A sötétség szinte megváltásként jött, és Brian egy darabig minden figyelmét a csillagokra összpontosította. Páni félelmében az utolsó mentsvárat látta bennük: e borzalmas világ utolsó, megmaradt elemeit – Oriont, a vadászt, Pegazust, az éjfél csillogó paripáját és a csillagtrónján ülő Cassiopeiát.

 

11

Fél órával később a nap ismét felkelt, s Brian úgy érezte, elméje elborul, s csak egy hajszál választja el a téboly szakadékától. A világ eltűnt alattuk; nyomtalanul és végérvényesen eltűnt. Az egyre sötétedő kék ég kupolaként borult a sötétség ébenfekete, végtelen óceánjára.
A világot kitépték a 29-es járat alól.
Bethany gondolata Brian agyán is átcikázott: a végső pillanatban, ha már a rosszabbnál is rosszabbra kell számítani, a 767-essel lebukik, és nekivezeti a gépet egy hegynek – így egyszer s mindenkorra pontot tennének a dolgok végére. Csakhogy már hegy sincs, aminek nekiütközhetnének.
És már föld sincs, amibe belefúródhatnának.
Mi lesz velünk, ha nem találjuk meg az időszakadást? morfondírozott. Mi lesz velünk, ha elfogy az üzemanyag? Csak azt ne mondd, hogy nekiütközünk valaminek, mert ezt egyszerűen nem hiszem el – a semminek nem lehet nekiütközni. Szerintem csak zuhanni fogunk... zuhanni... és zuhanni. Hogy meddig? Hogy meddig lehet a semmibe zuhanni?
Ne is törd a fejed rajta.
De mégis, meddig lehet ezt csinálni? Meddig lehet a gondolatokat elhessegetni?
Elszántan a táblázataira vetette magát. A képernyőt nézegetve számításokat végzett, egészen addig, amíg az égboltról lassan leolvadt a fény. A napfelkelte és naplemente közt körülbelül huszonnyolc perc telt el.
Az utastér hangszórójának kapcsolójához nyúlt és felkattintotta.
– Nick? Ide tudna jönni?
Nick alig harminc másodperc múlva betoppant a pilótafülke ajtaján.
– Lehúzták ott hátul a sötétítőket? – kérdezte Brian, mielőtt még Nick belépett volna az ajtón.
– Naná – felelte Nick.
– Nagyon bölcsen tették. Arra kérném, hogy ha meg bírja állni, még ne nézzen le. Egy-két percen belül úgyis magára parancsolok, hogy nézzen le, és ha már lenézett, nem fogja tudni levenni a szemét a látványról... de azt tanácsolom, ameddig lehet, uralkodjon magán. Nem túlságosan... felemelő.
– Eltűnt minden, igaz?
– Igaz. Minden eltűnt.
– A kislány is meghalt. Dinah. Laurel mellette volt a végén. Nagyon jól viseli. Szerette azt a kislányt. Én is.
Brian bólintott. Nem csodálkozott – a kislány sérülése azonnali orvosi beavatkozást igényelt, s még akkor is igen kétséges lett volna a prognózis – mégis, most elszorult a szíve. Ő is kedvelte Dinah-t, s ugyanazt gondolta, amit Laurel – hogy a kislány sokkal többet tett a túlélésükért, mint bárki más. Csinált valamit Mr. Toomyval... különös módon rávette valamire... és Brian úgy vélte, hogy lelke mélyén talán Toomy sem bánta, hogy kihasználták. És ha a kislány halála előjel; gondolta, akkor a legbaljósabb fajtából való.
– Sose fogják már megoperálni – mondta.
– Nem.
– De Laurel jól van?
– Többé-kevésbé igen.
– Kedveli, ugye?
– Igen – felelte Nick. – Vannak cimboráim, akik kinevetnének érte, de akkor is kedvelem. Kicsit álmodozós fajta, de azért helyén van a szíve.
Brian bólintott. – Hát; ha visszatérünk, a legjobbakat kívánom.
– Kösz. – Nick ismét a másodpilóta székébe ereszkedett. – Váltig azon jár az eszem, amit az előbb kérdezett. Hogy mihez kezdek, ha kikeveredünk ebből a kalamajkából... azontúl, hogy elviszem az imádnivaló Laurelt vacsorázni. Lehet, hogy végül mégis O'Banion nyomába eredek. Tudja, szerintem semmiben sem különbözik a mi Toomy barátunktól.
– Dinah azt kérte magától, hogy ne bántsa Mr. Toomyt – emlékeztette Nicket Brian. – Talán ezt is be kéne kalkulálni.
Nick bólintott. Úgy billentette előre a fejét, mintha nyaka már nem bírná az irgalmatlan súlyt tartani. – Talán igen.
– Figyeljen ide, Nick. Azért hívtam ide, mert ha a Bobféle időszakadás valóban létezik, akkor hamarosan odaérünk, ahol átmentünk rajta. Mi most szépen kiguvasztjuk a szemünket, és átnézünk mindent. Magáé a jobb oldal, enyém a bal. Ha bármit lát, ami úgy fest, mint egy időszakadás, csak üvöltsön.
Nick elkerekedett, ártatlan szemekkel Brianre nézett. – És miféle időszakadást keresünk: izé-mizét, vagy inkább amolyan bisz-basz kinézetűt, cimbora?
– Nagyon vicces. – Brian érezte, hogy akarata ellenére vigyor telepedett ajkaira. – Halvány gőzöm sincs, hogy néz ki, vagy hogy látni fogjuk-e egyáltalán. Ha nem, akkor pokoli nagy szarban leszünk, ha csak egy picit is oldalra mászott vagy éppen a magassága változott meg. Ehhez képest gyerekjáték egy tűt megtalálni a szénakazalban.
– És a radarral mi van?
Brian az RCAITL színes radarmonitorra mutatott. – Amint látja, semmi. De ezen nem is lehet csodálkozni. Ha a gép legénysége a radaron észrevette volna ezt a szart, akkor még véletlenül se repültek volna bele.
– Akkor se úszták volna meg, ha észreveszik – jegyezte meg Nick sötéten.
– Ez nem feltétlenül igaz. Lehet, hogy túl későn fedezték fel, és már nem tudtak kitérni előle. A sugárhajtású gépek nagyon gyorsan mennek, és a legénység nem töltheti az egész utat azzal, hogy mindenféle rémeket keres az égbolton. De erre nincs is szükség, hisz erre való a földi irányítás. A felszállás után harminc-harmincöt perccel a legénység már elvégezte a legfőbb irányítási feladatokat. A madár felszállt, már nincs Los Angeles légterében, az ütközéselhárító be van kapcsolva, és kilencven másodpercenként pittyegve jelzi, hogy működik. A fedélzeti számítógépbe minden be van programozva – még jóval az indulás előtt viszik be az adatokat –, és a komputer közli az automata pilótával, hogy mit kell tennie. A pilótafülkéből ítélve a pilóta és a másodpilóta épp kávészünetet tartott. Lehet, hogy itt ültek, egymással szemben, és a legutóbbi filmet vitatták meg, vagy hogy mennyi időre ugrottak be a Hollywood Parkba. Ha az Eset bekövetkezte előtt egy utaskísérő is itt lett volna, akkor legalább még egy szempár látta volna; de tudjuk, hogy nem így volt. A pilóták kávéztak és süteményt ettek, az utaskísérők pedig italokat készültek felszolgálni, amikor a dolog történt.
– Roppant részletes leírás – mondta Nick. – Most engem akar meggyőzni vagy saját magát?
– Momentán bármelyikünkkel megelégednék.
Nick elmosolyodott, és a pilótafülke jobb oldali ablakához lépett. Szemei önkéntelenül oda kalandoztak, ahol valamikor a föld volt, és a mosoly először ajkára fagyott, majd lehervadt arcáról. Térdei megroggyantak, és fél kézzel a falba kellett kapaszkodnia, hogy egyensúlyát megtartsa.
– A rohadt életbe! – vakkantotta vékony, döbbent hangon. – Nem túl szép, mi?
Nick Brianre meredt. Szemei szinte lebegtek halottsápadt arcán. – Egész életemben – mondta – mindig Ausztrália jutott eszembe, amikor az emberek a kibaszott nagy semmiről beszéltek; pedig nem is ott van. Itt van a kibaszott nagy semmi, itt lent.
Brian gyorsan a monitorra és a táblázatokra nézett. Az egyik táblázaton pirossal bekarikázott valamit, és vészesen közeledtek a légtérnek azon pontjához, melyet a vörös karika jelölt. – Meg tudja tenni, amire kértem? Ha nem, akkor szóljon. A büszkeség olyan luxus, amire most nem...
– Persze hogy meg tudom tenni – mormogta Nick. Nagy nehezen levette szemét a gép alatt húzódó hatalmas fekete űrről, és az eget kezdte kémlelni. – Bárcsak tudnám, hogy mit is kell keresnem.
– Szerintem tudni fogja, ha majd meglátja – felelte Brian. Elhallgatott, majd hozzátette. – Ha meglátja.

 

12

Bob Jenkins a székében ült, s mint aki fázik, szorosan melle köré fonta karjait. Bizonyos részei valóban fáztak, de a hideg nem a testét rázta. A vacogás a fejéből áradt.
Valami nem stimmelt.
Sejtelme sem volt, hogy micsoda, de valami akkor sem stimmelt. Valami nincs a helyén... esetleg elveszett... vagy talán megfeledkeztek róla. Lehet, hogy hibát követtek el... vagy éppen most fogják elkövetni. Az érzés úgy gyötörte, mint az a fájdalom, mely még elég erős ahhoz, hogy tudni lehessen, honnan jön, s mi okozza. Ez a balsejtelem már-már gondolattá kristályosodott... aztán elinalt, mint valami bátortalan, félénk kis állat.
Valami nem stimmel.
Vagy nincs a helyén. Vagy elveszett. Vagy megfeledkeztek róla.
Előtte Albert és Bethany önfeledten egymásba temetkezett. Mögötte Rudy Warwick lehunyt szemmel ült; ajkai mozogtak. Egyik öklében rózsafüzért szorongatott. A folyosó másik oldalán Laurel Stevenson Dinah mellett ült, és a kislány kezét simogatta.
Valami nem stimmel.
Bob fölengedte a sötétítőt, kikukkantott az ablakon, s aztán ismét lerántotta. Ha ezt nézi, attól a józan ész nemhogy megtáltosodna, inkább fejvesztve elmenekül. A gép alatt maga az őrület húzódott.
Figyelmeztetnem kell őket. Meg kell tennem. Az én elméletem szerint mennek előre, de ha az elméletembe hiba csúszott – netán veszélyesnek bizonyul –, akkor kötelességem figyelmeztetni őket.
De mire kellene figyelmeztetni őket?
A sejtelem megint majdnem kristálytiszta gondolattá érett, aztán elillant, s csak egy árnyék lett a sötétben... ám ennek az árnyéknak vérben forogtak a szemei.
Hirtelen kicsatolta az övet és felpattant.
Albert körülnézett. – Hova megy?
– Clevelandbe – felelte Bob mogorván, és elindult a folyosón a gép farka felé, miközben egyfolytában azon törte a fejét, mi kongatta meg benne a vészharangot.

 

13

Brian levette szemét az égről – mely most ismét a hajnal színeit mutatta –, s gyors pillantást vetett a monitorra, majd a táblázaton lévő kis körre. A kör túlsó sarkához közeledtek. Ha az időszakadás még mindig itt van, akkor hamarosan meg kell látniuk. Ha nem látják meg, akkor át kell vennie az irányítást, és más magasságban, más irányból addig kell körözniük, amíg találnak egy másik átjárót. Ez persze pokoli sok üzemanyagot zabálna föl, pedig már így is szűkösen állnak, no persze az egész olyan reménytelennek tűnik, hogy igazán nem számít...
– Brian? – szólalt meg Nick bizonytalan hangon. – Brian? Azt hiszem, látok valamit.

 

14

Bob Jenkins a gép végébe ért, hátraarcot csinált, és az üres széksorok között lassan megindult visszafelé. Menet közben az üléseken és a padlón heverő tárgyakat nézte: tárcák... szemüvegek... karórák... egy zsebóra... két kopottas, sarló alakú fémlapocska, mely valószínűleg sarokvasalás lehetett... fogtömések... jegygyűrűk...
Valami nem stimmel.
Tényleg? Tényleg nem stimmel valami, vagy csupán túlhajszolt elméje kérődzik vadul valamin? Ugyanúgy, mint amikor egy fáradt izom képtelen abbahagyni a rángatózást?
Felejtsd el, tanácsolta magának, de képtelen volt másra gondolni.
Ha valami tényleg nincs rendjén, akkor miért nem látod? Hát nem magad mesélted a fiúnak, hogy a dedukció az életed? Hát nem írtál vagy negyven krimit, amelyből jó néhány kifejezetten jól sikerült? A Newgate Calendar szerint Az alvó madonna egyenesen a logika magasiskolája, amikor is...
Bob Jenkins hirtelen megtorpant, és szemei elkerekedtek. Az utastér elején az egyik bal oldali ülésre szegeződött tekintete. A fekete szakállas férfi ült ott, s harsány horkolás közepette úgy aludt, mint akit kiütöttek. Bob fejében a félénk kis állat most kimerészkedett a fényre. Csakhogy ez a kis állat nem is volt olyan kicsi, mint ahogy korábban gondolta. Ez itt a hiba. Az ember néha azért nem vesz észre dolgokat, mert túlságosan aprók; ám néha azért kerülik el a figyelmét, mert túlságosan nagyok és túlságosan is nyilvánvalók.
Az alvó madonna.
Az alvó férfi.
Eltátotta száját és sikítani próbált, de nem jött ki hang a torkán. Hangszálai elnémultak. A félelem sziklaként telepedett a mellkasára. Ismét sikítani próbált, de csak hangtalan vinnyogást sikerült kipréselni magából.
Alvó madonna, alvó férfi.
Ők, a túlélők, mind aludtak.
De most, a szakállas férfi kivételével egyikük sem aludt.
Bob ismét eltátotta a száját, és újra sikítani próbált, de hang nem jött ki a torkán.

 

15

– Szentséges Szűz Mária – suttogta Brian.
Az időszakadás kilencven mérföldnyire, a 767-es orrától jobbra, alig hét-nyolc fokra terült el előttük. Ha el is mozdult, csak egy picit úszott valamerre, s Brian úgy vélte, hogy ez az aprócska eltérés minden bizonnyal navigációs hiba eredménye.
Nem fekete űr, hanem rombusz alakú lyuk tátongott a valóságban. A sötét, bíbor fény úgy hömpölygött, mint az északi fény. Brian még a csillagokat is látta fölötte, noha azok is vadul fodrozódtak. Egy széles, fehér páracsík lassan hol belefolyt, hol eláramlott az égen terpeszkedő folttól. Úgy festett, mint egy különös, éteri autópálya.
Akár a nyomába szegődhetnénk, gondolta Brian izgatottan. Jobb, mint egy irányítótorony!
– Hát megtaláltuk! – mondta, eszelősen felnevetett, s ökölbe szorított kezét megrázta a levegőben.
– Vagy kétmérföldnyire van innen – suttogta Nick. – Istenem, Brian, maga szerint hány gép repült itt keresztül?
– Gőzöm sincs – felelte Brian –, de akármibe lefogadnám, hogy egyedül nekünk sikerül visszatérni rajta.
Bekapcsolta a mikrofont.
– Hölgyeim és uraim, megtaláltuk, amit kerestünk. – Hangja a boldogságtól és megkönnyebbüléstől elcsuklott. – Nem tudom pontosan, hogy mi fog történni, azt sem, hogy hogyan és miért, de olyasvalami tűnt fel előttünk az égen, ami leginkább egy hatalmas csapóajtónak látszik. Pontosan a közepébe fogunk repülni. Aztán majd együtt meglátjuk, hogy mi van a túloldalán. Most csak annyit kérek önöktől, hogy kapcsolják be a biztonsági öveket, és...
Ebben a pillanatban Bob Jenkins dübörögve száguldott végig a folyosón, és torkaszakadtából sikítozott. – Ne! Ne! Mindannyian meghalunk, ha belerepülünk! Forduljon viszsza! Azonnal, forduljon vissza!
Brian ültében megpördült, és döbbenten nézett össze Nickkel.
Nick kicsatolta a biztonsági övet és felpattant. – Ez Bob Jenkins – mondta. – Úgy tűnik, kissé becsavarodott. Csak folytassa, Brian. Én majd elintézem.
– Oké – felelte Brian. – Csak tartsa távol tőlem. Nem szeretném, ha épp rosszkor esne nekem, és kicsúsznánk abból az izéből.
Kikapcsolta az automata vezérlést, és átvette a 767-es irányítását. A padló enyhén jobbra dőlt, miközben az elnyúlt, ragyogó folt felé kanyarodott. Egy pillanatra úgy tűnt, a folt átsuhan az égen, aztán épp a 767-es orra előtt termett. Most már azt is hallotta, hogy a hang a motorok dübörgésébe keveredik – mély, lüktető zaj hallatszott, mintha egy hatalmas, lusta dízelmotor püfögne. Ahogy a párafelhő közelébe értek – mely a lyukba áramlott, s nem belőle folyt ki –, Brian előtt már a színek is felvillantak: zöld, kék, lila, piros és gyöngyházrózsaszín övezte a csíkot. Ez az első igazi szín, amit ebben a világban látok, gondolta Brian.
Bob Jenkins végigvágtatott az első osztályon, átszáguldott a pilótafülkéhez vezető keskeny folyosón... és pont Nick kitárt karjaiba rohant.
– Nyugi, cimbora – csillapítgatta Nick. – Most már minden rendben lesz.
– Nem! – kapálózott vadul Bob, de Nick oly könnyedén kapta el, mint egy tekergőző kiscicát. – Nem, hát maga nem érti? Vissza kell fordulni! Vissza kell fordulni, mielőtt még nem késő!
Nick a pilótafülke ajtajából az első osztályra cibálta az írót. – Itt most szépen leülünk, és becsatoljuk az övet, jó? – susogta kedves, pajtáskodó hangon. – Mert lehet, hogy kicsit hepehupás lesz az út.
Nick hangjából Brian csak halvány foszlányokat hallott. Amikor belerepült az időszakadásba úszó széles páratömegbe, úgy érezte, hogy egy hatalmas kéz vasmarokként ragadja meg a gépet, és mohón a folt felé rángatja. Hirtelen azon kapta magát, hogy az a szivárgás jár az eszében, mellyel a Tokióból Los Angelesbe tartó út során kellett szembenéznie, s hogy a nyomás alatt álló térben milyen gyorsan szökött el a levegő a lyukon.
Mintha az egész világ – illetve ami megmaradt belőle – elszivárogna ezen a résen, gondolta, s aztán az álombéli különös, baljós felirat rémlett fel előtte: CSAK SZÜLETŐ CSILLAGOKNAK.
A szakadás most már pontosan a 767-es orra előtt tátongott, s egyre gyorsabban tágult.
Belemegyünk, gondolta. Segíts rajtunk, Isten, mert tényleg belemegyünk.

 

16

Bob tovább kapálózott, miközben Nick fél kézzel az ülésbe szegezte, a másik kezével pedig a biztonsági övet akarta becsatolni. Bob apró, vékony ember volt, vasággyal együtt tán hatvan kiló, ám a félelem megsokszorozta erejét, és Nick alig bírt vele.
– Most már tényleg minden rendben lesz, cimbora – mondta Nick. Végre sikerült bekapcsolnia Bob biztonsági övét. – Akkor se volt baj, amikor átrepültünk rajta, nem igaz?
– De akkor mindannyian aludtunk, maga ütődött barom! – üvöltötte Bob az arcába. – Hát nem érti? ALUDTUNK! Állítsa már meg a pilótát!
Nick épp a saját övét akarta bekapcsolni, ám keze megállt a levegőben. Amit Bob mondott – amit egész végig ki akart nyögni –, hirtelen úgy kólintotta fejbe, mintha egy szekér tégla borult volna a nyakába.
Kipattant az ülésből, és a pilótafülkébe száguldott. – Brian, állj! Forduljon vissza! Forduljon vissza!

 

17

Brian szinte megdelejezve bámult az egyre közeledő szakadásba. Légörvény nem volt, mégis egyre erősebben lehetett érezni, hogy a levegő, mint megáradt folyó, a lyuk felé áramlik. A műszereire nézett és megállapította, hogy a 767-es sebessége rohamosan nő. Aztán Nick kezdett üvöltözni, s egy pillanattal később az angol berontott, vállon ragadta, belebámult a gép orra előtt tátongó szakadásba, mely egyre sötétebb árnyékot vetett a férfi arcára és homlokára; Nick úgy festett, mintha foncsorozott üvegen keresztül meredne a napra. A monoton zümmögés mély dübörgésbe csapott át.
– Forduljon vissza, Brian, vissza kell fordulnia!
Volt valami alapja, amit Nick mondott, vagy csupán Bob rémülete ragadt rá? Józan mérlegelésre nem volt idő; csak az ösztönei zakatoltak szélsebesen, vadul, némán.
Brian Engle megragadta a kormányt, és villámgyorsan balra rántotta.

 

18

Nick keresztülrepült a pilótafülkén, és a falnak kenődött; émelyítő reccsenés hallatszott, amikor a karja eltört. Az utastérben a poggyásztartókból ismét kirepültek a csomagok, s őrült puffanások közepette nekicsapódtak a falaknak és az ablakoknak – éppúgy, mint amikor Brian a bangori Nemzetközi repülőtér kifutójára huppant. A fekete szakállas férfi, mint elszabadult káposztafej, kiröpült az üléséből, s mielőtt egy szék karfájába verte volna a fejét, még volt annyi ideje, hogy velőtrázót sikítson, aztán kitekeredett végtagokkal a folyosóra zuhant. Bethany felsikoltott, és Albert szorosan magához ölelte. Két sorral hátrébb Rudy Warwick még jobban összepréselte szempilláit, görcsösen megszorította a rózsafüzért, miközben az ülés megingott alatta.
Most már a légörvény is megérkezett; a 29-es járat mint valami szárnyas szörfdeszka, vadul ugrált-szökkent-tekergett a minden ízében remegő levegőben. Brian keze egy pillanatra lepattant a kormányról, ám újból magához ragadta. Ugyanabban a pillanatban teljesen kiengedte a szelepeket, és a gép turbinái mélyen feldübörögtek – ilyen hangot a hangárokon kívül nemigen lehetett hallani. A légörvény egyre nőtt, a gép vitustáncot járva fel-alá bucskázott, s pattanásig feszült, fémes csikorgás hallatszott.
Az első osztályon Bob Jenkins a karfába csimpaszkodott, s hálát rebegett azért, hogy az angolnak végül sikerült az ülésbe szíjaznia. Úgy érezte magát, mintha egy őrült fazon sugárhajtású rugólábakra kötözte volna. A gép hatalmasat szökkent, bal oldali szárnya szinte függőlegesbe került, s Bob Jenkins műfogsora kilőtt a szájából.
Belemegyünk? Édes Istenem, belemegyünk?
Nem tudta megállapítani. Csak azt tudta, hogy a világ zakatoló, bucskázó lidércnyomás... és ő még mindig benne van.
Legalábbis most még igen...most még itt van.

 

19

A légörvény folyamatosan erősödött, miközben Brian a 767-essel átrepült a szakadást tápláló széles párafelhőn. A lyuk, noha lassan jobb oldalra úszott, egyre tágult a gép orra előtt. Aztán egy különösen rémisztő szökkenés után kijöttek a felhőből, és a csendesen ringó levegőbe úsztak. Az időszakadás jobb oldalt eltűnt. Kikerülték... de hogy milyen közel voltak hozzá, arról Briannek fogalma sem volt.
Most már kevésbé éles szögben tovább kanyarodott. – Nick! – ordította anélkül, hogy hátrafordult volna. – Nick, jól van?
Nick lassan feltápászkodott, s bal kezével hasához szorította jobbját. Arca falfehér volt, s fogai fájdalmasan vicsorogtak. Orrlyukából kis patakokban vér szivárgott. – Voltam már jobban is, cimbora. Azt hiszem, eltört a karom. Na nem mintha először esne meg szegénnyel. Kikerültük, ugye?
– Ki – felelte Brian. A gép hatalmas, lassú kanyart írt le. – És ugyan árulja már el, hogy miért is kerültük ki, amikor egész eddig ezt kerestük. És törött kar ide vagy oda, aztán okosat mondjon!
A mikrofon kapcsolójához nyúlt.

 

20

Amikor Brian beszélni kezdett, Laurel kinyitotta a szemét és észrevette, hogy Dinah feje az ölébe hullott. Gyengéden megsimogatta a haját, s aztán visszafektette a hordágyra.
– Itt Engle kapitány beszél, emberek. Elnézést kérek a történtekért. Elég vérfagyasztó volt, de minden rendben; a műszerfal mindenhol zöldet jelez. Hadd ismételjem meg, hogy megtaláltuk, amit kerestünk, de...
Hirtelen kikapcsolta a mikrofont.
A többiek várakoztak. Bethany Simms Albert keblén zokogott. Mögöttük Rudy még mindig a rózsafüzért morzsolta.

 

21

Brian azért kapcsolta ki a mikrofont, mert észrevette, hogy Bob Jenkins mellette áll. Az író reszketett, nadrágján nedves folt éktelenkedett, s szája különös, mély grimaszba torzult, melyhez hasonlót Brian eddig nem látott... ám úgy tűnt, összeszedte magát. Mögötte Nick gubbasztott a másodpilóta ülésében, időnként megremegett, s még mindig magához ölelte feldagadt karját.
– Mi a franc ez az egész? – mordult Brian Bobra. – Ha csak egy kicsit is erősebb a légörvény, ez a szar atomjaira robbant volna.
– Beszélhetnék ebbe az izébe? – kérdezte Bob, és az INTERCOM feliratú gombra mutatott.
– Igen, de...
– Akkor hagyja, hadd csináljam.
Brian már épp ellenkezni akart, aztán meggondolta magát. Felkattintotta a kapcsolót. – Be van kapcsolva, beszélhet. – Aztán megismételte. – És aztán okosakat mondjon.
– Mindenki figyeljen ide! – üvöltötte Bob. Az utastérből a tiltakozás moraja csapott fel. – Nekünk most...
– Beszéljen normális hangon – tanácsolta Brian. – Még szétmegy a dobhártyájuk.
Bobnak láthatóan nagy erőfeszítésébe tellett, hogy összeszedje magát, aztán valamivel halkabb hangon szólalt meg. – Vissza kellett fordulnunk, és meg is tettük. A kapitány világosan a tudomásomra hozta, hogy csak egy hajszálon múlott a dolog. Baromi szerencsések voltunk... és baromi hülyék is. Mert a legalapvetőbb dologról megfeledkeztünk, noha egész idő alatt itt volt az orrunk előtt. Amikor először mentünk át az időszakadékon, mindenki eltűnt a gépről, aki ébren volt.
Brian összerándult a székében. Mintha ököllel sújtottak volna az arcába. A 767-es orra előtt jó harmincmérföldnyire a fátyolosan csillogó rombusz alak, mint valami gigászi féldrágakő, ismét feltűnt az égen. Mintha gúnyt űzne Brianból.
– Mi mindannyian ébren vagyunk – folytatta Bob. (Az utastérben Albert a folyosón végigpillantva a fekete szakállas, horkoló férfira nézett, és azt gondolta: Egy kivétellel igen.) – A logika azt sugallja, hogy ha megpróbálunk átrepülni rajta, el fogunk tűnni. – Még gondolkodott egy darabig, aztán hozzátette. – Csak ennyit akartam mondani.
Brian gondolkodás nélkül kikapcsolta a mikrofont. Mögötte Nick fájdalmas, hitetlenkedő nevetésben tört ki.
– Csak ennyit? Egy kurva szóval se többet? És most mihez kezdjünk?
Brian ránézett, de nem válaszolt: Bob Jenkins sem mondott semmit.

 

22

Bethany felemelte a fejét, és Albert ideges, meghökkent arcába bámult. – Aludnunk kell? De hát hogy fogunk elaludni? Még életemben nem voltam ilyen éber!
– Fogalmam sincs. – Átnézett a folyosón, és reménykedve Laurelre meredt. Laurel a fejét rázta. Azt kívánta, bárcsak elálmosodna, s ha elaludna, ez az egész lidércnyomás eltűnne – de ő is, akárcsak Bethany, még életében nem érezte magát ennyire ébernek.

 

23

Bob előrelépett, és csodálkozva, némán kinézett a pilótafülke ablakán. Egy másodperccel később halk, riadt hangon megszólalt. – Szóval így néz ki.
Briannek hirtelen valami rock and roll szám szövege jutott eszébe: Nézni lehet, de hozzányúlni veszélyes. Az üzemanyagtartály kijelzőire pillantott. A látvány egyáltalán nem volt ínyére, s tanácstalanul Nickre nézett. A többiekhez hasonlóan átkozottul ébernek érezte magát, mint még talán soha, egész életében.
– Nem tudom, hogy mit tegyünk – mondta –, de ha át akarunk menni azon a lyukon, akkor már nincs sok időnk hátra. Az üzemanyag még egy óráig kitart, esetleg egy kicsivel tovább. Azon túl akár keresztet is vethetünk mindenre. Van valami ötlete?
Nick lehajtotta a fejét, s feldagadt karját ringatta. Aztán egy kis idő múlva felnézett. – Igen – felelte. – Igen, van. Azok az emberek, akik gyakran repülnek, csak ritkán hagyják a gyógyszereiket a csomagjaikban – jobb szeretik, ha ott van velük a fedélzeten, mert így nem kell attól tartani, hogy ha a poggyászuk elkeveredik, egypár napba is beletelik, mire előkerítik. Ha átnéznénk a kézipoggyászokat, biztos találnánk altatót vagy nyugtatókat. Sőt még a csomagtartókat se kéne kinyitni. A zajokból ítélve úgyis minden a földön hever... tessék? Most mi nem tetszik?
Ez az utolsó kérdés Bob Jenkinsnek szólt, aki azóta csóválta fejét, amióta Nick a „gyógyszer” szót kiejtette a száján.
– Tud valamit a nyugtatókról? – kérdezte Nicket.
– Egy keveset – felelte Nick, de hangja ingerülten csengett. – Egy keveset igen.
– Hát, én elég sokat – mondta Bob szárazon. – Széles körű kutatásokat végeztem; az All-Nite-tól a Xanaxig. Tudják, az én szakmámban igen előkelő helyen szerepelnek az altatóval elkövetett gyilkosságok. Még ha a legelső keze ügyébe kerülő táskában valami roppant hatékony altatót is találna – ami már önmagában véve is meglehetősen valószínűtlen –, akkor sem tudna olyan dózist adni, amely még nem veszélyes, ám mégis elég gyorsan hat.
– A fenébe is, miért nem?
– Azért, mert legalább negyven percbe telik, mire hatni kezd... és erősen kétlem, hogy mindenkire hatna. Stresszes állapotban az agy természetes reakciója az, hogy megpróbálja felvenni a harcot a gyógyszerrel – azaz megpróbálja hatástalanítani. Az efféle reakció ellen pedig reménytelen a küzdelem, Nick... ennyi erővel akár a saját szívverését is megpróbálhatná szabályozni. Amit maga akar csinálni, annak az lenne az eredménye, hogy – persze tételezzük fel, hogy megfelelő mennyiségű gyógyszert talál – egy sor halálos adagot adna be. Lehet, hogy mindannyian átérnénk, de holtan.
– Negyven perc – borzadt el Nick. – Jézus. Biztos benne? Egészen biztos benne?
– Igen – felelte Bob megfellebbezhetetlenül.
Brian az égen tátongó ragyogó rombuszra nézett. A 29-es járat körözésbe kezdett, és várható volt, hogy a szakadás hamarosan ismét feltűnik: Mindjárt itt lesz... de nem mennek a közelébe.
– Képtelen vagyok elhinni – sóhajtotta Nick. – Mindazok után, amiken átmentünk... sikeresen felszálltunk, és eljutottunk eddig... végre megtaláltuk ezt a kibaszott izét... és akkor tessék, nem tudunk átmenni rajta, nem tudunk visszamenni a normális időbe, csak azért, mert nem tudunk elaludni?
– Különben sincs negyven percünk – szólalt meg Brian csendesen. – Ha negyven percig várunk, a gép lezuhan... hatvanmérföldnyire a repülőtértől.
– De hát biztos vannak valahol még repülőterek...
– Persze hogy vannak, ám ekkora gép fogadására egyikük sem alkalmas.
– És ha átrepülnénk és utána visszafordulnánk keletre?
– Vegas felé. De Vegast nemsokára elhagyjuk... – Brian a műszerekre pillantott – kevesebb mint nyolc percen belül. Szerintem a LAX-ra kell menni. Legalább harmincöt percbe telik, mire odaérünk. Még akkor is nagyon szűkös lenne az idő, ha mindent eltakarítanának az utunkból, és rádión irányítanának minket. – Ismét az órára nézett. – Maximum húsz percünk van, hogy kitapasztaljuk ezt a lyukat és átmenjünk rajta.
Bob elgondolkodva Nickre meredt. – És maga? – kérdezte.
– Mit akar tőlem?
– Azt hiszem, maga katona... de biztos nem akármilyen katona. Véletlenül nem a különleges alakulatnál szolgál?
Nick arca megmerevedett. – És ha igen, akkor mi van, cimbora?
– Akkor talán maga el tudna minket altatni – felelte Bob. – Miért, nem tanítanak maguknak ilyen kommandós kunsztokat?
Brian előtt hirtelen felvillant, hogyan bánt el először Nick Craig Toomyval. Szokta nézni a Star Trek-et?, kérdezte Craigtől. Csodálatos amerikai film. És ha nem fogja be azonnal a pofáját, akkor külön megtiszteltetés lesz számomra, ha bemutathatom önnek Mr. Spock híres vulkánfogását.
– Mi a véleménye, Nick? – kérdezte halkan. – Most égetően nagy szükségünk lenne arra a híres vulkánfogásra.
Nick Bobról hitetlenkedve Brianre meredt, aztán ismét Bobra nézett. – Kérem, ne nevettessenek, uraim, attól még jobban fáj a karom.
– Ezt most miért mondja? – kérdezte Bob.
– A nyugtatókat illetően tévedtem, nem? Nos, hadd áruljam el önöknek, hogy mindketten teljesen félreismertek. Nem vagyok James Bond. James Bond a valóságban sohasem létezett. Lehet, hogy egy nyakszorítással meg tudnám magát ölni, Bob, de nagyobb az esélye annak, hogy egész életére megbénítanám. Lehet, hogy még az eszméletét sem vesztené el. És akkor erről még nem is szóltam. – Nick kissé remegve Bob orra alá dugta rohamosan dagadó jobb karját. – Az ügyesebbik kezem történetesen épp ahhoz a karomhoz tartozik, amely sajnos az imént eltört. A bal kezemmel talán egy gyakorlatlan ellenféllel szemben meg tudnám védeni magamat, de amiről maguk beszélnek... Nem. Szó sem lehet róla.
– De a legfontosabb dolgot mindannyian számításon kívül hagyták – szólalt meg egy új hang mögöttük.
A három férfi hátrafordult. Laurel Steveson falfehéren, elgyötörten állt a pilótafülke ajtajában. Mellén, mint aki fázik, összefogta karjait, s tenyerébe temette könyökét.
– Ha mind elalszunk, ki fogja vezetni a gépet? – kérdezte. – És hogy fogunk leszállni Los Angelesben?
A három férfi szótlanul rámeredt. A hatalmas féldrágakő, vagyis az időszakadás; észrevétlenül ismét felragyogott mögöttük.
– Na nekünk bebaszott – szólalt meg Nick csöndesen. – Ugye tudják? Nekünk teljesen bebaszott. – Kurtán felnevetett, aztán amikor hasa törött karjához ért, összerázkódott.
– Talán nem – szólalt meg Albert. Albert és Bethany Laurel mögött bukkant fel; a fiú átölelte Bethany derekát. Haja csapzott tincsekben a homlokába lógott, de sötét szeméből erő és elszántság sugárzott. Tekintete Brianre szegeződött. – Szerintem maga el tud minket altatni – mondta –, és a gépet is le tudja tenni.
– De hát miről beszél? – kérdezte Brian mogorván.
Albert válaszolt. – A nyomásról. A légnyomásról beszélek.

 

24

Briannek ismét felrémlett az álma; olyan iszonyatos erővel tört rá, hogy szinte megkönnyebbült tőle: Anne a gép oldalán tátongó résre tapasztotta a kezét, oda, ahol a vörös CSAK SZÜLETŐ CSILLAGOKNAK felirat díszelgett.
Nyomás. Látod, drágám? Minden rendben van.
– Miről beszél a fiú, Brian? – kérdezte Nick. – Látom, hogy tud valamit – az arcára van írva. De mit?
Brian rá se hederített Nickre. Meredten nézte a tizenhét éves hegedűstanoncot, aki talán megtalálta a nyitját, hogyan juthatnának ki ebből a pokoli helyzetből.
– És mi lesz azután? – kérdezte. – Mi lesz azután, hogy átmentünk a lyukon? Hogy fogok felébredni, hogy letehessem a gépet?
– Magyarázza már meg valaki, hogy miről van szó! – könyörgött Laurel. Nickhez lépett, s a férfi ép karjával átölelte a derekát.
– Albert azt javasolta, hogy vessem be ezt – Brian a műszerfalon az UTASTÉR LÉGNYOMÁS feliratú potméterre bökött –, és akkor mindenki elalszik.
– Meg tudja csinálni, cimbora? Tényleg meg tudja csinálni?
– Igen – felelte Brian. – Ismertem pilótákat, charterpilótákat... akik valóban bevetették, mert az utasok annyira lerészegedtek, hogy törni-zúzni kezdtek, és félő volt, hogy kárt tesznek magukban vagy a legénységben. A légnyomás csökkentésével nem nagy ügy egy részeget elaltatni. Ahhoz, hogy mindenki elaludjon, még jobban kell csökkenteni a légnyomást... mondjuk, a tengerszinti nyomás felére. Olyan a hatása, mintha oxigénmaszk nélkül az ember kétezer mérföld fölé emelkedne. Bummm! És az embert mintha kiütötték volna.
– De ha ez így működik, akkor miért nem használják terroristák ellen? – kérdezte Bob.
– Mert a gépeken van oxigénmaszk, nem igaz? – mondta Albert.
– Így van – felelte Brian. – Minden utasszállító gépen az út elején a légikísérők bemutatják, hogyan kell használni az aranyszínű maszkot a szájra és az orra kell szorítani, és normálisan kell lélegezni, ugye? Ha az utastérben a légnyomás tizenkét pszi alá zuhan, ezek a maszkok automatikusan lehullanak. Ha egy túszul ejtett pilóta a légnyomás csökkentésével akarna ártalmatlanná tenni egy terroristát, akkor annak csak egy oxigénmaszkot kéne a fejére szorítania, és már kezdhetné is a lövöldözést. A kisebb gépeken, például a Leareken, más a helyzet. Ha az utastérben csökken a nyomás, akkor az utasnak magának kell kinyitnia a feje fölötti csomagtartót.
Nick az órára nézett. Már csak tizennégy percük maradt. – Szerintem szövegelés helyett inkább vágjunk bele – mondta. – Nagyon fogy az idő.
– Még ne – vágott közbe Brian, és ismét Albertre nézett. – Azt még meg tudom csinálni, hogy a szakadással egy vonalba szállok, Albert; és ha megindulunk feléje, akkor csökkentem a légnyomást. Az utastér légnyomását elég jól lehet szabályozni, és biztos vagyok benne, hogy mindannyian elalszunk, mielőtt átmennénk a lyukon. De akkor még mindig itt van Laurel kérdése: ki fogja vezetni a gépet, ha mindannyian alszunk?
Albert szóra nyitotta száját; aztán becsukta, és megrázta a fejét.
Ekkor Bob Jenkins szólalt meg. Hangja szárazan, fakón csengett, mint amikor a bíró kimondja a végítéletet. – Szerintem maga haza tud vinni minket, Brian. De valakinek meg kell halnia, hogy maga elvégezhesse a dolgát.
– Ezt magyarázza meg – reccsent rá Nick.
Bob elmagyarázta. Nem tellett sok időbe. Mire befejezte, már Rudy Warwick is ott ácsorgott a pilótafülke ajtajában tömörülő kis csoportban.
– Ez így menni fog, Brian? – kérdezte Nick.
– Menni – felelte Brian szórakozottan. – Miért ne menne? – Ismét az órára nézett. Már csak tizenegy percük van. Tizenegy perc alatt kell átérni a szakadás túloldalára. Majdnem ennyi idő kell ahhoz, hogy a megfelelő magasságba emelkedjenek, beprogramozza az automata vezérlést, és megtegyék azt a negyven mérföldet. – De ki fogja megcsinálni? A többiek majd gyufaszálat húznak vagy mi?
– Erre semmi szükség – felelte Nick. Könnyedén, szinte mellékesen vetette oda. – Majd én megcsinálom.
– Nem! – kiáltott fel Laurel. Szemei kitágultak és elsötétedtek. – Miért maga? Miért magának kell csinálni?
– Pofa be! – szisszent rá Bethany. – Ha akarja, hadd csinálja!
Albert bánatosan Bethanyre nézett, majd Laurelre, s végül Nickre. Egy hang – egy nem túl bátor hang – azt súgta, hogy neki kellett volna felajánlkoznia, hisz ez épp a belevaló alamói túlélőnek, az Arizonai Zsidónak való feladat volt. De Albert pontosan tudta, hogy nagyon szereti az életet... és még nem akarja befejezni. Így hát kinyitotta a száját, s aztán egyetlen nyikkanás nélkül össze is zárta.
– Miért maga? – ismételte Laurel követelődzve. – Miért ne húznánk gyufaszálat? Miért ne Bobra essen a választás? Vagy Rudyra? Vagy rám?
Nick megragadta a karját. – Jöjjön csak egy pillanatra – mondta.
– Nick, nincs sok időnk – szólalt meg Brian. Megpróbált higgadtan beszélni, de érezte, hogy hangjába kétségbeesés – vagy éppen rémület – kúszik.
– Tudom. Készítse elő a dolgokat!
Nick kirángatta Laurelt az ajtón.

 

25

Laurel egy másodpercig ellenállt, aztán hagyta, hadd rángassák. A férfi a kicsiny tálalófülkében megtorpant, és szembefordult vele. Ebben a pillanatban arcuk csak pár centire volt egymástól, s Laurel rádöbbent a keserű igazságra: ő az a férfi, akit Bostonban meg akart találni. Pedig végig itt volt a gépen. A felismerésben nyoma sem volt a romantikának: egyszerűen borzalmas volt.
– Azt hiszem, talán kialakult valami kettőnk között – mondta Nick. – Gondolja, hogy igazam van? Ha igen, mondja meg – táncolni már nincs időnk. Egyáltalán nincs.
– Igen – felelte Laurel. Hangja szárazan, hisztérikusan csengett. – Igen, azt hiszem, így van.
– De nem tudjuk. Nem tudhatjuk. Majd az idő eldönti, nem? Idő... és az alvás... és aztán nem tudunk semmiről. De el kellett vállalnom, Laurel. El kellett számolnom magammal, és annyi minden van a rovásomon. Ez az utolsó esélyem, hogy kiegyenlítsem a számlát, és ezt nem szalaszthatom el.
– Nem értem, hogy mire cé...
– Maga nem, de én igen. – Gyorsan, szinte hadarva beszélt. Aztán elkapta a lány karját, és még szorosabban magához vonta. – Maga valamiféle kalandot keresett, ugye, Laurel?
– Fogalmam sincs, miről be...
Nick alaposan megrázta a lányt. – Mondtam, táncolni már nincs időnk. Kalandot keresett?
– Én... igen.
– Nick! – kiáltotta Brian a pilótafülkéből.
Nick a hang irányába kapta fejét. – Jövök! – üvöltötte, aztán ismét Laurelre nézett. – Majd én gondoskodok újabb kalandról. Mármint ha ezt megússza, és beleegyezik.
Laurel ránézett, s ajkai megremegtek. Fogalma sem volt, hogy mit válaszoljon. Elméje tanácstalanul zakatolt. Nick vasmarokkal szorította a karját, de Laurel erre csak később jött rá, amikor felfedezte karján a kék-zöld foltokat, melyet Nick ujjai hagytak rajta – e pillanatban azonban inkább a férfi tekintete tartotta fogva.
– Figyeljen! Jól figyeljen ide! – Elhallgatott, aztán különös, furcsa hangsúllyal beszélni kezdett. – Abba akartam hagyni. Meggondoltam magam.
– Mit akart abbahagyni? – kérdezte Laurel vékony, remegő hangon.
Nick türelmetlenül megrázta a fejét. – Nem érdekes. Csak az az érdekes, hogy maga hisz nekem vagy sem. Hisz nekem?
– Igen – felelte Laurel. – Nem tudom, hogy miről beszél, de elhiszem, hogy komolyan gondolja.
– Nick! – harsant fel a figyelmeztetés a pilótafülkéből. – Már feléje repülünk!
Nick ismét a pilótafülke felé pillantott; szemei összeszűkültek és felragyogtak. – Mindjárt megyek! – ordította vissza. Amikor ismét Laurelre nézett, a lányban felötlött, hogy még sohasem állt ilyen vad, elviselhetetlen szemek kereszttüzében. – Az apám egy Fluting nevű faluban él, Londontól délre – folytatta Nick. – A Fő utca bármelyik boltjában kérdezősködjön utána. Mr. Hopewellt keresse. Az öregebbek még mindig papónak hívják. Menjen el hozzá, és mondja meg neki, hogy meggondoltam magam, és abba akartam hagyni. De szívósnak kell lennie; a nevem hallatán mindig elfordul és átkokat kezd szórni. És rákezdi a régi nekem-nincs-fiam nótát. Megígéri, hogy szívós lesz?
– Igen.
Nick bólintott, és gyászosan elmosolyodott. – Remek. Ismételje el, amit magának mondtam, és mondja el neki, hogy maga hitt nekem. Mondja meg neki, hogy mindent megtettem, hogy vezekeljek azért, amit Belfastban, a templom mögött tettem.
– Belfastban.
– Igen. És ha nem tudja rávenni, hogy így vagy úgy végighallgassa magát, mondja meg neki, hogy meg kell hallgatnia. A százszorszépek miatt. Emlékezzen arra, amikor százszorszépeket hoztam. Ezt is meg tudja jegyezni?
– Egyszer százszorszépeket hozott neki.
Nick majdnem felnevetett – ám Laurel még sosem látott ilyen keserű és bánatos arcot. – Nem, nem neki, de így is jó. Ez lesz a maga kalandja. Megteszi?
– Igen... de...
– Jó. Laurel, köszönöm. – Bal kezével megfogta Laurel tarkóját, magához húzta a lány arcát és megcsókolta. Szája hideg volt, és leheletében a lány a félelem ízét érezte.
Egy pillanattal később eltűnt.

 

26

– Olyasmit fogunk érezni, mintha... izé... megfulladnánk? – kérdezte Bethany. – Fuldokolni fogunk?
– Nem – felelte Brian. Fölállt, hogy megnézze, Nick jön-e, s most, hogy Nick a minden ízében remegő Laurel Stevenson társaságában fölbukkant, visszahuppant a székébe. – Kicsit szédülni fog... kavarogni fog a feje... aztán semmit nem fog érezni. – Nickre pillantott. – Egészen addig, amíg föl nem ébredünk.
– Hát ez az! – mondta Nick vidáman. – Aztán meg ki tudja? Lehet, hogy én is itt leszek. Tudják, rossz pénz nem vész el. Nem igaz, Brian?
– Igen, végül is bármi megtörténhet – felelte Brian. Kicsit előretolta a szelepet. Az ég ismét felfénylett. A szakadás ott tátongott előttük. – Üljenek le, emberek. Nick, maga üljön ide mellém. Megmutatom, hogy mit kell csinálni... és azt is, hogy mikor.
– Várjanak egy percet – szólalt meg Laurel. Némi szín költözött az arcára, és valamivel magabiztosabbnak látszott. Lábujjhegyre pipiskedett, és szájon csókolta Nicket.
– Köszönöm – mondta Nick ünnepélyesen.
– Abba akarta hagyni. Mert meggondolta magát. És ha az apja nem hajlandó végighallgatni, akkor emlékeztetni fogom arra a napra, amikor a százszorszépeket hozta. Jól megtanultam?
Nick elvigyorodott. – Tökéletesen, szerelmem. Tökéletesen. – Bal karját a lány derekára fonta, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. Amikor eleresztette Laurelt, ajkára finom, elgondolkodó mosoly telepedett. – Csak így tovább – mondta. – Csak így tovább.

 

27

Három perccel később Brian bekapcsolta a mikrofont. – Csökkentem a légnyomást. Mindenki ellenőrizze a biztonsági övét.
Az utasok az övükre néztek. Albert feszülten fülelt – talán azt várta, hogy a levegő hangos szisszenéssel szökik el –, ám csak a motorok monoton, tompa surrogása hallatszott. Olyan éber volt, mint talán még soha.
– Albert? – szólalt meg Bethany vékony, riadt hangon. – Megfognád a kezem?
– Igen – felelte Albert. – Ha te is megfogod az enyémet.
Mögöttük Rudy Warwick ismét rákezdett a rózsafüzérre. A folyosó másik oldalán Laurel Stevenson az ülés karfájába kapaszkodott. Felemelte a fejét, a csomagtartóra nézett, és lassan mély lélegzetet vett. Várta, hogy az oxigénmaszkok lehulljanak... és kilencven másodperccel később valóban le is pottyantak.
Jusson eszébe az a belfasti nap is, gondolta. Ott, a templom mögött. Azt mondta, vezekel. Vezeked, mert...
A gondolat közepén Laurel elméje elhomályosodott.

 

28

– Tudja, hogy mit kell csinálnia? – ismételte meg Brian a kérdést. Álmos, borzas hangon beszélt. A pilótafülke ablaka előtt a szakadás újra kitágult, s elterült az égen. A hajnal fénye átsütött rajta, s új, csodás színkavalkád hömpölygött elő, aztán eltűnt a háborgó mélységben.
– Tudom – felelte Nick. Brian mellett állt; az arcára szorított oxigénmaszk eltompította a hangját. A gumiszalag fölött szemei tisztán, nyugodtan csillogtak. – Ne féljen, Brian. Mindent tudok. Maga csak aludjon. Szép álmokat.
Brian tekintetére lassan köd ereszkedett. Érezte, hogy elkábul... mégis, minden erejét összeszedte, és a valóság szövedékén tátongó hatalmas űrbe meredt. A lyuk a gép felé közeledett, s egyre szélesebbre tágult. Milyen gyönyörű, gondolta. Istenem, milyen gyönyörű!
Érezte, hogy az a láthatatlan kéz megragadja a gépet és előrerántja. Most már nincs visszafordulás.
– Nick – szólalt meg Brian. A beszéd iszonyatos erőfeszítésébe került, szája mintha beláthatatlan messzeségbe keveredett volna agyától. Felemelte a kezét. Úgy tűnt, hogy karja, mint az olvadó karamell, a végtelenbe nyúl.
– Aludjon – szólt rá Nick, és megragadta a karját. – Ne akarjon ébren maradni, csak ha velem együtt akar meghalni. Már nincs sok hátra.
– Csak... meg akartam... köszönni.
Nick elmosolyodott, és megszorította Brian kezét. – Nincs mit, cimbora. Ez az út emlékezetes marad. Még akkor is, ha nem vetítettek filmet, és nem osztogattak ingyen semmit.
Brian a szakadásra nézett. Elképesztő színorgia hömpölygött elő. A színek összetekeredtek... egymásba mosódtak... aztán csodálkozó, meghökkent szemei előtt a következő szavakká álltak össze:
CSAK SZÜLETŐ CSILLAGOKNAK
– Hát... ezek... lennénk mi? – kérdezte kíváncsian, ám hangja valahonnan messziről, egy távoli univerzumból csendült fel.
A sötétség magával ragadta Briant.

 

29

Nick egyedül maradt; a 29-es járaton már csak egyetlen ember volt ébren – egy olyan ember, aki egyszer Belfastban a templom mögött lepuffantott három kölyköt, akik szürkére mázolt krumplikat hajigáltak – melyek úgy néztek ki, mint a kézigránátok. Miért csinálták ezt? Talán valami idétlen bátorságpróba volt? Nick soha nem tudta meg az igazságot.
Nem félt, de szörnyű magány telepedett rá. Az érzés nem volt ismeretlen számára. Nem először fordult elő, hogy egyedül kellett őrt állnia, s a többiek életére vigyáznia.
A szakadás egyre közeledett. Gyorsan az utastér légnyomását szabályozó reosztáthoz kapott.
Csodálatos, gondolta. A lyukból felragyogó színkavalkád mintha mindannak az ellenkezője lett volna, amit az elmúlt néhány órában tapasztaltak: Nick egy új élet olvasztótengelyébe nézett.
Miért is ne lenne szép? Hisz az élet – talán épp innen ered. Ez az a hely, ahol a nap minden másodpercében új élet születik; ez itt a teremtés és az idő bölcsője. A langolierek ide már nem érhetnek el.
Arcát és homlokát szökellő színfolyamok árasztották el: a dzsungel zöldjére lávavörös telepedett, a lávavöröst sárgásfehér trópusi napfény váltotta fel, majd a napfény elhalt az északi óceánok dermesztő kékjében. A motorok dübörgése távoli surrogássá halkult; Nick oldalra nézett, s egyáltalán nem lepte meg, hogy Brian Engle petyhüdt, alvó teste a színek tengerében fürdik, alakja szinte elveszett a minduntalan változó fény áradatában. Brian olyan volt, mint egy mesebeli szellem.
Nick azon sem lepődött meg, hogy saját keze és karja színtelen, mint az agyag. Nem Brian a szellem, hanem én.
A szakadás fenyegetően közeledett.
A motorok zaját teljesen elnyelte egy új hang: a 767-es mintha egy szélcsatornán száguldott volna keresztül, melyet tollakkal párnáztak ki. Hirtelen a gép orra előtt, mint mennyei tűzijáték, hatalmas lángcsóva bukkant fel, s Nick Hopewell olyan színeket látott, melyekről ember még álmodni sem mert. A lángcsóva nemcsak az időszakadást lepte el; a gigantikus tűznyelvek Nick agyáig, az idegekig, izmokig, egészen a csontokig hatoltak.
– Édes istenem, de GYÖNYÖRŰ! – kiáltotta, és amikor a 767-es belebukdácsolt a tátongó szakadásba, az utastér légnyomását szabályzó gombot egészen az ütközésig tolta.
Alig egy másodperccel később Nick fogtömései a pilótafülke padlójára pottyantak. Tompa kis puffanás hallatszott, és a térdébe épített teflonprotézis – egy konfliktus emléke, mely az észak-írországi kalandnál valamivel dicsőségesebbre sikeredett-a tömések mellé huppant. Ennyi volt az egész.
Nick Hopewell megszűnt létezni.

 

30

Brian először azt vette észre, hogy inge csuromvíz, és hogy kínzó fejfájása visszatért.
Lassan felült, s összerezzent, amikor az éles fájdalom a fejébe nyilallt; aztán megpróbálta felidézni, hogy ki is ő tulajdonképpen, hogy hol is van, és hogy miért érzi úgy, hogy azonnal fel kell ébrednie. Mi az a roppant fontos dolog?
A szivárgás, suttogta az agya. Az utastér szivárog, és ha nem javítják meg sürgősen, akkor nagy baj...
Nem, nem így van. A szivárgást már elhárították – vagy különös, felfoghatatlan módon a szivárgás magától megszűnt –, és a 7-es járatot épen tette le a LAX-on. Aztán jött az a zöld dzsekis férfi, és...
Anne temetése! Úristen, elaludtam!
Szemei felpattantak, de nem motelszobában volt, még csak nem is Revere-ben, Anne bátyjának vendégszobájában. A pilótafülke ablakán át a csillagos ég ragyogott fel előtte.
Hirtelen elöntötték az emlékek... eszébe jutott minden. Ültében felegyenesedett, ám a mozdulat túl gyorsra sikeredett. Feje fájón, sikoltva tiltakozott. Orrából vér spriccelt elő, és a műszerfalra fröccsent. Lenézett és észrevette, hogy inge vérben úszik. Hát mégiscsak volt szivárgás. Itt, belül.
Persze, persze, gondolta. A nyomáscsökkenés következtében gyakran megpattannak az erek. Figyelmeztetnem kellett volna az utasokat... Egyébként hányan is maradtak?
Fogalma sem volt. Köd borította el agyát.
Az üzemanyagkijelzőre nézett; rádöbbent, hogy helyzetük hamarosan kritikussá válik, s aztán gyors pillantást vetett a fedélzeti komputerre. Pontosan ott vannak, ahol lenniük kell; magasságuk csökken, mindjárt Los Angelesben lesznek, s bármelyik pillanatban beleszállhatnak egy másik gépbe, ha valaki más is van a közelben.
Valaki más is volt vele a gépen, mielőtt elaludt volna... de kicsoda?
Matatni kezdett az emlékek közt, és aztán ráeszmélt. Nick, hát persze. Nick Hopewell. Nick elment. Talán nem is volt olyan rossz pénz, mint ahogy mondta. De biztos végrehajtotta a feladatot, különben Brian most nem lenne ébren.
Villámgyorsan a rádióhoz kapott.
– LAX, itt az American Pride... – Elhallgatott. Hányas járat is? Nem jutott eszébe. A köd még nem szállt föl az agyáról.
– 29-es, nem? – szólalt meg egy fátyolos, bizonytalan hang mögötte.
– Köszönöm, Laurel. – Brian meg sem fordult. – Menjen vissza és kösse be magát! Lehet, hogy kicsit bohókásan fogunk leszállni.
Ismét beleszólt a mikrofonba.
– Itt az American Pride 29-es járata, ismétlem, 29-es. S. O. S., központ, vészhelyzetben vagyunk! Kérem, tegyék szabaddá az utat, a 85-ösön jövök, és nincs üzemanyagunk. A tűzoltók is vonuljanak ki és...
– Ugyan, hagyja már abba! – szólalt meg mögötte Laurel fásultan. – Hagyja már abba!
Brian megpördült, és rá se hederített a fejébe nyilalló fájdalomra s az orrából spriccelő vérre. – Üljön le, a szentségit! – vicsorogta. – Menetrenden kívül szállunk le erre a forgalmas repülőtérre! Ha nem akarja a nyakát szegni...
– Ott lent egyáltalán nincs forgalom – felelte Laurel ugyanazon a fásult hangon. – Se forgalom, se tűzoltók. Nick értelmetlenül halt meg, és én már sose adhatom át az üzenetét. Nézzen le maga is.
Brian lenézett. S noha már túljutottak Los Angeles peremkerületein, a sötétségen kívül semmit sem látott.
Úgy tűnt, lent nincs senki sem. Senki a világon.
Laurel Stevenson vad, kétségbeesett zokogásban tört ki.

 

31

Egy hosszú, fehér utasszállító a Los Angeles-i Nemzetközi repülőtértől hatvanmérföldnyire keletre lassan körözött a föld felett. A gép farkán a 767-es szám büszkén, hivalkodón díszelgett. Törzsén az AMERICAN PRIDE felirat dőlt betűi úsztak-suhantak a szélben. Az orr mindkét oldalát a légitársaság jele, egy hatalmas vörös sas díszítette; kiterjesztett szárnyait kék csillagok borították. A sas, akárcsak a gép, melyet jelképezett, leszálláshoz készülődött.
A gép nem festett árnyékot a kihalt utcák dzsungelére; a hajnal csak egy óra múlva érkezett. Alattuk egyetlen kocsi sem gurult, és az utcai lámpák sem égtek. Lent minden néma volt; semmi sem mozdult. A kifutópályák sötétségbe burkolóztak.
A gép hasa szétnyílt. A futóművek kicsusszantak és szétterpeszkedtek. A sebességváltó landolásra ugrott.
Az American Pride 29-es járata a Los Angeles felé vezető légifolyosóra kanyarodott. A gép enyhén jobbra siklott, s Brian szemére támaszkodva korrigálta az irányt. Egy kupac reptéri motel fölött repültek el, és egy pillanatra Brian még azt a hatalmas építményt is ki tudta venni, amely a repülőtér közelében tornyosult; egy kecses, háromlábú tornyot, melynek cikornyás oszlopai között egy étterem állt. Vékony sávban kiégett fű úszott el alattuk, aztán harminclábnyira a gép alatt feltűnt a kifutó.
Most nem volt idő arra, hogy a 767-est babusgassa; az üzemanyagkijelzők mutatói nullán álltak, és csak másodpercek kérdése volt, hogy a gépmadár mikor válik dühödt fenevaddá. Brian keményen, mint egy téglákkal megrakott szánt, lecsapta a gépet. A hatalmas csattanás nyomán fogai összekoccantak, és orrából ismét sugárban dőlt a vér. A biztonsági öv nem engedte kirepülni az ülésből. Laurel, aki a másodpilóta székében ült, felsikoltott.
Aztán bekapcsolta a fékszárnyakat, s teljes erőre kapcsolta az ellenvonóerőt. A gép lassulni kezdett. Már alig százmérföldes sebességgel mentek, amikor két tengely kivágódott, és a műszerfalon kigyulladt a MOTOR ÜZEMZAVAR lámpa. Brian a mikrofon kapcsolójához kapott.
– Kapaszkodjanak! Nagyon nagyot fog csattanni! Kapaszkodjanak!
A kettes és a négyes tengely még egypár pillanatig pörgött, aztán leállt. A 29-es járat némán, kísértetiesen száguldott a kifutón; most már csak a fékszárnyakon múlott, hogy megállnak-e. Brian kétségbeesetten nézte, amint a gép a szerteágazó kifutópályák felé vágtat a betonon. És akkor, épp az orruk előtt a Pacific Airways egyik ingajáratának ócska romhalmaza tűnt fel.
A 767-es még legalább hatvanöt mérföldes sebességgel repesztett. Brian teljes erejéből az élettelen kormánynak esett és jobbra rántotta. A 767-es csikorogva engedelmeskedett, s alig hatlábnyira csúsztak el a parkoló gép mellett. A repülő ablakai világtalan szemekként sorjáztak el mögöttük.
A United repülőtér felé gurultak, ahol mint jóságos dadák, vagy egy tucat gép álldogált a szerteágazó kifutókon. A 767-es sebessége harminc mérföldre csökkent.
– Támasszák ki magukat! – üvöltötte Brian a mikrofonba, s egy pillanatig teljesen megfeledkezett arról, hogy gépe, akárcsak a többi, működésképtelen; és a mikrofonnak se lehet semmi hasznát venni. – Támasszák ki magukat! Karambolozni fogunk! Táma... – Az American Pride 29-es járata durván huszonkilenc mérföldes óránkénti sebességgel a United Airlines 29-es kapujába rohant. Hangos, tompa puffanás hallatszott, aztán fém csattant, és összetört üveg csörömpölt. Brian előrerepült, de a biztonsági öv visszarántotta az ülésbe. Egy pillanatig mozdulatlanul, mereven ült, és várta, mikor következik be a robbanás... aztán eszébe jutott, hogy a tankban egy csepp üzemanyag sem maradt, ami felrobbanhatna.
A műszerfalon az összes kapcsolót lekattintotta – a műszerfal ugyan nem működött, de a megszokás nagy úr –, és Laurelhez fordult. A lány fásult, közönyös tekintettel meredt rá.
– Hát, ezt épp hogy csak megúsztuk – mondta Brian bizonytalanul.
– Miért nem hagyta, hogy lezuhanjunk? Hisz minden, amit megpróbáltunk... Dinah... Nick... teljesen felesleges volt. Ugyanaz van itt is. Ugyanaz.
Brian kioldotta a biztonsági övet, és minden ízében reszketve felállt. Hátsó zsebéből előkotort egy zsebkendőt, és Laurelnek adta. – Törölje meg az orrát. Tiszta vér.
Laurel elvette a zsebkendőt, és csak utána nézte meg, mi az; mintha még sose látott volna életében ilyet.
Brian otthagyta a lányt, és fáradtan az utastérbe baktatott. Az ajtóban megállt, és a fejeket számolta. Az utasok – már akik megmaradtak – úgy tűnt, rendben voltak. Bethany Albert mellkasába fúrta a fejét, és vadul zokogott. Rudy Warwick kicsatolta az övét, felállt, beverte a fejét a csomagtartóba, mire visszapottyant az ülésbe. Zavart, értetlenkedő szemmel meredt Brianre. Brian azon morfondírozott, hogy vajon Rudynak még mindig ehetnékje van-e. Nem, most már nincs.
– Leszállunk a gépről – szólalt meg Brian.
Bethany fölkapta a fejét. – Mikor jönnek? – kérdezte hisztérikusan. – Most mennyi idő alatt érnek ide? Hallja már őket valaki?
A fájdalom újult erővel nyilallt fejébe, s Brian alatt meginogtak a lábai – szinte biztosra vette, hogy menten elájul.
Egy biztos kar derékon ragadta, s Brian csodálkozva körülnézett. Laurel állt mögötte.
– Engle kapitánynak igaza van – szólalt meg halkan. – Le kell szállnunk a gépről. Lehet, hogy a helyzet nem is olyan vészes, mint ahogy kinéz.
Bethany önuralmát vesztve felvakkantott. – Miért, milyen vészesnek látszik? – ordibálta. – He, milyen vészesnek lá...
– Valami más itt – szólalt meg Albert hirtelen. Kibámult az ablakon. – Valami megváltozott. Nem tudom mi... de valahogy más itt. – Először Bethanyre nézett, aztán Brianre és Laurelre pillantott. – Valahogy más itt.
Brian Bob Jenkins mellett az ablakhoz hajolt, és kinézett. A látvány szerinte nem sokban különbözött a bangori Nemzetközi repülőtértől – jó, itt valamivel több gép volt, de ugyanolyan néptelen, mozdulatlan volt minden – mégis úgy érezte, hogy Albert talán beletrafált valamibe. Inkább csak érezte; látni nem látott semmit. Határozottan érzett valamit, ám nem tudott rájönni, mi az. Elméje most is cserbenhagyta; mint akkor, amikor volt felesége parfümjének nevét kutatta.
L'Envoi a neve, szívem. Mindig ezt használtam, hát nem emlékszel?
Hát nem emlékszel?
– Gyerünk – szólalt meg. – Most a pilótafülke vészkijáratán szállunk le.

 

32

Brian kinyitotta a csapóajtót, mely a műszerfal kiszögellése alatt húzódott, és azon morfondírozott, hogy vajon miért nem itt szállította ki az utasokat a bangori Nemzetközi repülőtéren, hiszen ezerszer egyszerűbb lett volna, mint a csúszdán leereszkedni. A miértre, úgy tűnt, nincs válasz. Egyszerűen eszébe se jutott, valószínűleg azért, mert a kiképzésen beléje verték, hogy veszély esetén először a csúszdát használja.
Az elülső hordfelületbe huppant, átbújt az elektromos vezetékkötegek alatt, és a 767-es orrában felfeszítette a zsilipajtót. Albert utánaugrott, és lesegítette Bethanyt. Brian Laurelnek segített, aztán Alberttel együtt lerántották Rudyt, aki olyan óvatosan mozgott, mintha üvegből lennének a csontjai. Fél kezében még mindig görcsösen szorongatta a rózsafüzért. A pilótafülke alatti rekesz most már zsúfolásig megtelt, és Bob Jenkins fönt várakozott; négykézlábra ereszkedett, és lekukucskált a csapóajtón.
Brian előhúzta a lépcsőt a helyéről, kitámasztotta, s aztán egyenként a betonra másztak; Brian ért le elsőként – a sort Bob zárta.
Amikor Brian lába földet ért, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy szívére tegye a kezét és felordítson: Ez a savanyú tejjel és avas mézzel folyó kánaán mostantól a 29-es járat túlélőié... legalábbis addig, amíg a langolierek ide nem érnek!
Aztán nem szólt egy szót sem. A többiekkel együtt ott állt a gép hatalmas orra alatt, s érezte, hogy enyhe szellő nyaldossa orcáját. Körülnézett. A távolból valami zaj hallatszott. Ez nem az a csámcsogó, szörcsögő hang volt, melyet Bangorban egyre tisztábban hallottak – még csak nem is hasonlított hozzá –, de Brian nem tudta, mihez is lehetne hasonlítani.
– Ez meg mi? – kérdezte Bethany. – Mi ez a zümmögés? Mintha áram duruzsolna.
– Nem, ez nem áram – szólalt meg Bob elgondolkodva. – Olyan hangja van, mint a... – Megrázta a fejét.
– Ilyen hangot még életemben nem hallottam – szólalt meg Brian, de egyáltalán nem volt biztos benne, hogy igaza van. Ismét felrémlett benne, hogy az a valami, amit tud, vagy legalábbis tudnia kéne, elérhetetlen, bár ott táncol az agytekervényeiben.
– Ezek ők, ugye? – kérdezte Bethany már-már hisztérikusan. – Jönnek. Ezek a langolierek, amikről Dinah beszélt.
– Szerintem nem. Ez a hang teljesen más. – Ám érezte, hogy ugyanaz a félelem szorítja görcsbe a gyomrát.
– Na és most mi van? – kérdezte Rudy. Akár a varjú, harsányan károgott. – Akkor kezdjük elölről az egészet?
– Mindenesetre most nem a szállítószalagon kell bemásznunk – mondta Brian. – A bejárat nyitva. – Kilépett a 767-es orra alól, és előremutatott. Olyan erővel ütköztek a 29-es kapunak, hogy a lépcső elgurult az ajtótól, ám minden különösebb nehézség nélkül vissza lehetett állítani. – Gyerünk.
A lépcső felé indultak.
– Albert? – szólalt meg Brian. – Majd segítsen a lépcsőt...
– Várjon! – kiáltotta Bob.
Brian oldalra kapta a fejét, és észrevette, hogy Bob óvatos álmélkodással néz körül. És az előbb még kétségbeesett szemekben... most csak nem remény ül?
– Mi az? Mi az, Bob? Mit lát?
– Csak egy újabb kihalt repülőteret. Viszont érzek valamit. – Arcához kapta kezét, aztán a magasba lendítette karját, mint aki egy taxit próbál leinteni.
Brian már épp meg akarta kérdezni, hogy mire gondol, aztán rájött, hogy ő is tudja a választ. Hisz ő maga is észrevette, amikor a gép orra alatt álltak! Észrevette, csak aztán átsiklott fölötte.
Enyhe szellő nyaldosta az arcát. Még szellőnek is alig lehet nevezni, épphogy csak fuvallat, de mégiscsak szellő volt. A levegő megmozdult.
– A szentségit – mondta Albert. Szájába dugta az ujját, megnyalta, aztán a magasba kapta. Hitetlenkedő vigyor ömlött szét az arcán.
– És ez még nem minden – szólalt meg Laurel. – Figyeljenek!
Megiramodott, és a 767-es szárnya felé rohant. Aztán visszafutott a többiekhez; hangja csak úgy úszott a levegőben. Magas sarkú cipője hangosan csattogott a betonon.
– Hallották? – kérdezte. – Hallották?
Hallották. A tompa, távoli koppanás megszűnt. Miközben Laurelt hallgatta, Brian rádöbbent, hogy Bangorban mindenkinek olyan furcsán csengett a hangja – mintha vastag fémből, talán rézből vagy ólomból öntött sisakon keresztül beszéltek volna.
Bethany felemelte a kezét, és egy régi Routers-szám, a „Let's go” ritmusát kezdte tapsolni. Minden egyes taps olyan tisztán és hangosan csattant, mint startpisztoly a futóversenyen.
Arcára átszellemült mosoly ült ki.
– De hát mit jelentsen... – kezdte rá Rudy.
– A gép! – visította Albert ujjongva, és Brian maga is elképedt, hogy hirtelen az a kis kölyök jutott az eszébe, aki egy régi tévéműsorban, A fantázia szigeté-ben szerepelt. Majdhogynem hangosan felnevetett. – Tudom, hogy mi változott meg! Nézzenek a gépre! Most már pont olyan, mint a többi!
Mind megfordultak és a gépre meredtek. Jó ideig szótlanul álltak; talán mert senkinek nem jött ki hang a torkán. Bangorban a 767-es mellett álló Delta 727-es vacak kis mosóteknőnek látszott; a 767-eshez képest nem is tűnt igazi gépnek. Itt az összes repülő – a 29-es járat mögött ott sorjáztak a United gépei – egyformán fényesen, egyformán vakítóan csillogott. A sötétség ellenére még a márkajelek is ragyogni látszottak.
– De hát mit jelentsen ez? – kérdezte Rudy Bobot. – Mégis mit jelent ez? Ha a dolgok visszakerültek a régi kerékvágásba, akkor miért nincs áram? És hol vannak az emberek?
– És mi ez a zaj? – kottyantotta közbe Albert.
A zaj egyre közelebbről, egyre tisztábban hallatszott. Ahogy Bethany mondta, valóban zümmögés volt, de nem az áram duruzsolására hasonlított. Mintha szél süvöltött volna egy csőbe, vagy valami állati kórus teli torokból ugyanazt a hangot üvöltötte volna: aaaaaaa...
– Fogalmam sincs – felelte, és elfordult. – Toljuk vissza a lépcsőt, és menjünk be a...
Laurel vállon ragadta a férfit.
– Maga tud valamit! – kiáltotta. Hangja feszülten és idegesen vibrált. – Az arcára van írva. Ha tud valamit, miért nem mondja el nekünk is?
Bob egy pillanatra tétovázott, aztán megrázta a fejét. – Még nem mondhatok semmit, Laurel. Előbb bent körül kell néznem.
Be kellett érniük ennyivel. Brian és Albert a helyére tolta a lépcsőt. Az egyik támasztóék enyhén elgörbült, s Brian addig tartotta, amíg mindenki egyenként felmászott. Utolsónak maradt, s a létra jobb oldalán mászva igyekezett az elgörbült támasztéktól távol maradni. A többiek bevárták, s aztán a kis hídon át besétáltak az épületbe.
Egy hatalmas, kör alakú terembe értek; a fal mellett beszállókapuk sorjáztak. A váró ülései kísértetiesen üresek voltak, a neontáblák sötét négyzetein egyetlen fény sem villódzott, ám Albert úgy vélte, hogy orrát szinte megcsapja az emberek illata... mintha csak pár másodperccel azelőtt tódultak volna ki, hogy a 29-es járat túlélői felbukkantak a kis hídon.
Kint egyre sűrűsödött a zümmögés; lassan, láthatatlan hullámokban közeledett feléjük: aaaaaaaa...
– Jöjjenek velem! – szólalt meg Bob Jenkins, és bizonytalanul a csoport élére állt. – De gyorsan, ha lehet.
A gyülekezési csarnok felé vette útját, és a többiek szépen felsorakoztak mögötte; Albert és Bethany egymás derekát átölelve lépkedett. Amikor leléptek a United beszállóterének szőnyegpadlójáról, és a csarnokba értek, lépteik visszhangozva felverték a csendet; mintha nem is hatan, hanem több tucatnyian masíroztak volna. Sötét, homályos reklámposzterek sorjáztak a falakon: Nézze a CNN-t, Szívjon Marlborót, Vezessen Hertz-et, Olvassa a Newsweek-et, Látogasson el Disneylandbe.
És az a hang, az a teli torokból üvöltő, zümmögő hang egyre erősödött. Amikor kint voltak, Laurel esküdni mert volna, hogy a hang nyugat felől közeleg. Ám most úgy tűnt, hogy a hang itt bent szól; mintha az énekesek – ha egyáltalán énekesek voltak – már megérkeztek volna. A hangtól ugyan nem ijedt meg, ám karját és hátát kirázta a hideg.
Valamiféle gyorsbüféhez értek, és Bob vezetésével beléptek. Bob azonnal a pulthoz ment, és a kupac tetejéről leemelt egy becsomagolt süteményt. A celofánt a fogával akarta feltépni... aztán eszébe jutott, hogy a gépen felejtette a fogsorát. Undorodva felvakkantott, aztán a pulton Alberthez lökte a süteményt.
– Kóstold meg! – mondta. – De gyorsan, Albert, gyorsan!
– Gyorsan, Watson, most ugrik a majom a vízbe! – mondta Albert, és eszelősen felnevetett. Feltépte a celofánt, Bobra nézett – a férfi bólintott. Albert kivette a süteményt és beleharapott. Málnalekváros töltelék buggyant ki a széleken. Albert elvigyorodott. – Fenfégef! – mondta teli szájjal, s közben morzsák röpködtek a szájából. – Fenséges! – Megkínálta Bethanyt, aki még a fiúnál is nagyobbat harapott a süteménybe.
Laurel orrát megcsapta a málnalekvár illata, és gyomra hangosan, dübörögve megkordult. Felnevetett. Hirtelen vidámnak, szeleburdinak, már-már részegnek érezte magát. A nyomáscsökkenés okozta kínzó fejfájás elmúlt; s feje, akárcsak egy emeleti szoba, melyet egy forró, fülledt nyári nap után friss tengeri szellő jár át, kitisztult. Nick járt az eszében, aki nem volt itt, aki az életét áldozta azért, hogy ők itt lehessenek, és arra gondolt, hogy Nick biztos nem haragudott volna azért, hogy most boldognak érzi magát.
A zümmögő hang egyre hangosabbá vált; s noha nem lehetett tudni, merről jön, a kísérteties, kántáló sóhaj szinte bekerítette őket:
– AAAAAAAAAAA...
Bob Jenkins száguldva megkerülte a pultot; a pénztárnál olyan szűken vágta le a kanyart, hogy lába majdnem kirepült alóla; s ha nem kapaszkodik meg a fűszertartó kocsiban, elvágódott volna. Sikerült állva maradnia, ám a rozsdamentes acélból készült kocsi hangos csörömpölés közepette felborult, és a műanyag evőeszközök, mustáros és ketchupos tasakok, sószórók szanaszét röpültek.
– Gyorsan! – kiáltotta. – Nem maradhatunk itt! Hamarosan bekövetkezik – szerintem akármelyik pillanatban –, és akkor nem lehetünk itt! Mert az nem lenne biztonságos!
– Mi nem lenne biztonsá... – nyikkantotta Bethany, de Albert a vállára fonta karját és Bob után cibálta, aki mint valami őrült idegenvezető, már a büfé ajtaja felé iramodott.
A többiek is futásnak eredtek, és Bob nyomában ismét a United beszállóterébe érkeztek. Lépteik visszhangját szinte teljesen elnyomta az egyre erősödő zümmögés; betöltötte a néptelen épületet, s a folyosók versenyt visszhangoztak az ezernyi torokkal.
Brian hallotta, hogy a zaj egyetlen hanggá sűrűsödik. Ez a hang nem remegett, még csak nem is változott, gondolta, hanem fókuszálni kezdett; éppúgy, mint a langolierek hangja, amikor Bangor felé közeledtek.
Amikor ismét a beszálló várójába léptek, Brian észrevette, hogy sejtelmes, éteri fény suhan át az üres székek, a sötét ÉRKEZÉS és INDULÁS monitorok és az ellenőrzőpultok fölött. A vöröst kék, a sárgát vörös, a zöldet sárga követte. Buja, földöntúli várakozás töltötte be a levegőt. Borzongás futott át Brianen; érezte, hogy testén egyenként állnak fel a szőrszálak. Hirtelen mint hajnali napfény, szétáradt benne a bizonyosság: Valami történni fog – valami nagy és csodálatos dolog.
– Ide! – üvöltötte Bob. A falhoz terelte őket – a fal mellett az a kis híd állt, amelyen alig pár perce beléptek. Itt csak utasok tartózkodhattak; a területet vörös bársonykordon választotta el a várótól. Bob, mintha a suli gátfutóbajnoka lenne, könnyedén átszökkent fölötte. – Mindenki a falhoz!
– Mindenki a falhoz, nyavalyások! – ordította Albert, s közben görcsös röhögésben tört ki.
Ő és a többiek követték Bob példáját, és úgy lapultak a falhoz, mint rendőrségen a gyanúsítottak. A kihalt, kör alakú váróban a fények egy pillanatra felragyogtak... aztán elhalványodtak. A hangok azonban egyre közelebb jöttek, s egyre valóságosabbnak tűntek. Brian úgy vélte, hogy emberi hangokat, lépteket, sőt talán síró csecsemőket hall.
– Nem tudom, hogy mi ez, de gyönyörű! – kiáltotta Laurel. Sírt is, nevetett is. – Imádom!
– Remélem, itt biztonságban vagyunk – szólalt meg Bob. Szinte kiabálnia kellett, hogy meghallják a hangját. – Azt hiszem, itt nem lesz bajunk. Itt nincs túl nagy forgalom.
– Most mi fog történni? – kérdezte Brian. – Mondja el, amit tud!
– Amikor kelet felé átmentünk az időszakadáson, akkor visszarepültünk az időben! – ordította Bob. – A múltban kötöttünk ki! Lehet, hogy alig tizenöt percnyire mentünk a múltba... emlékszik, meséltem magának!
Brian bólintott, és Albert arca hirtelen felragyogott.
– Most pedig a jövőbe jutottunk! – üvöltötte Albert. – Így van, ugye? Az időszakadás most a jövőbe vezetett!
– Igen, azt hiszem, így van! – üvöltött vissza Bob. Képtelen volt uralkodni magán, egyfolytában vigyorgott. – És ahelyett, hogy egy kihalt világba érkeztünk volna – mely nélkülünk forgott tovább – egy olyan világba érkeztünk, amely most fog csak megszületni! Ez a világ üde és friss, mint a nyílásnak induló rózsa! Azt hiszem, ez történik most! Ezt halljuk, ezt érezzük... és ettől érezzük magunkat olyan féktelenül boldognak! Szerintem olyan csodás dolgot fogunk látni, átélni, melyben földi halandónak még nem volt része. A világ halálát már láttuk; most pedig a születés fog a szemünk elé tárulni. Azt hiszem, a jelen csak most fog utolérni minket.
Amint a fények felragyogtak és elhalványultak, a mély, hömpölygő hangtenger is elült hirtelen. Ugyanakkor egyre hangosabb és tisztább hangok csendültek fel. Laurel szavakat, sőt félmondatokat is érteni vélt.
– ...fel kell hívni, mielőtt még úgy dönt, hogy...
– ...tényleg nem hiszem, hogy ez az ötlet életképes lenne…
– ...haza, és gondoljuk végig, hogy átadhatjuk-e az ügyet az anyavállalatnak...
Ez a mondat épp az orruk előtt, a bársonykordon túloldalán hasított át az ürességen.
Brian Engle lelke csordultig telt csodálkozással és boldogsággal. Megragadta Laurel kezét, s amikor a lány ujjai az övébe fonódtak, rávigyorgott, s vadul megszorongatta. Mellettük Albert hirtelen átölelte Bethanyt, s a lány kacagva csókokkal borította el a fiú arcát. Bob és Rudy boldogan egymásra nevetett, mint két barát, akik már évezredek óta nem látták egymást, s csak véletlenül, az isten háta mögött akadtak egymásra.
A fejük fölött a neonlámpák pislákolni kezdtek a mennyezeten. A terem közepéből kiindulva egymás után gyulladtak fel, s a fény egyre nagyobb nyalábokban száguldott végig; s úgy űzte-terelte maga előtt a sötétség árnyait, mint csordába verődött fekete birkákat.
Hirtelen őrült erővel csapták meg Brian orrát az illatok: izzadság, parfüm, arcszesz, kölni, cigarettafüst, bőr, szappan és szőnyegtisztító szaga terjengett a levegőben.
Egy pillanatig a beszálló széles, kör alakú terme még mindig üres volt, csak a meg nem születettek kísérteties hangjait és lépéseit lehetett hallani. És Brian arra gondolt: Látni fogom; a jelen beéri a jövőt és magához rántja, mint azok a szélhámosok, akik régen, ott lent, az álmos déli és nyugati kisvárosokban a vonaton, száguldás közben tépték le a Postaszolgálat póznáiról a leveles zsákokat. Az idő a szemem előtt fog kinyílni, mint rózsa egy nyári hajnalon.
– Kapaszkodjanak – mormogta Bob. – Lehet, hogy még a föld is megindul.
Alig egy másodperccel később tompa dübörgést érzett s nemcsak a lába, hanem egész teste beleremegett. Ugyanabban a pillanatban úgy érezte, hogy egy láthatatlan kéz iszonyatos erővel hátba löki. Megtántorodott, s vele együtt Laurel is előrebukott. Albert még épp idejében kapta el Rudyt, aki majdnem a földre zuhant. Rudy egyáltalán nem zavartatta magát; hatalmas, idétlen vigyorgás ült ki az arcára.
– Nézze! – zihálta Laurel. – Ó, Brian, nézze!
Brian odanézett, és elakadt a lélegzete.
A beszállóterem megtelt szellemekkel.
Földöntúli, áttetsző alakok kerengtek fel s alá a hatalmas teremben: aktatáskákat cipelő öltönyös üzletemberek, csinos útiruhába öltözött nők meg farmernadrágos tinédzserek, akiknek pólóin rockbandák nevei díszelegtek. Brian egy szellempapát pillantott meg, aki kézenfogva két kis szellemgyereket vezetett; átlátszó testükön keresztül még több szellemutast vett észre, akik a székekben ülve áttetsző lapokat, a Cosmopolitan-t, az Esquire-t, meg a U. S. News & World Report-ot olvasgatták. Aztán egy üstökös gyorsaságával színek csapódtak a testekbe; a testek megszilárdultak, s a visszhangok hétköznapi, nyüzsgő emberi hangok kavalkádjává váltak.
Születő csillagok, gondolta Brian álmélkodva. Csak születő csillagoknak.
A változás pillanatában csak az a két gyerek bámult a 29-es járat túlélőire; csak a két gyerek vette észre a falnál álló négy férfit és a két nőt, akik az előbb még nem voltak ott.
– Apuci! – ráncigálta követelőzve a kisfiú apja jobb kezét.
– Apu! – kiabálta a kislány, s apja bal kezébe csimpaszkodott.
– Mi van? – kérdezte apjuk, s türelmetlen pillantást vetett a két gyerekre. – Az anyátokat keresem!
– Új emberek! – mondta a kislány, és Brianre meg a mocskos ötösfogatra bökött. – Nézd, új emberek!
A férfi Brianre és a többiekre nézett, s szája idegesen megrándult. Biztos a vér miatt, gondolta Brian. Neki, Laurelnek és Bethanynek eleredt az orra vére. A férfi szorosan megmarkolta a gyerekek kezét, és gyorsan odébb rángatta őket. – Igen, remek. Most keressük meg az anyátokat. Hogy micsoda egy felfordulás van itt!
– De az előbb még nem voltak itt! – hajtogatta makacsul a kisfiú. – Ők...
Brian a monitorokra nézett; hajnali 4.17-et mutatott az óra.
Túl sok ember van itt, gondolta, de sejtem, hogy miért. Mintegy igazolásképp, a hangszóró recsegve felharsant: A Los Angeles-i Nemzetközi repülőtérről keletre induló járatok továbbra sem indulnak el, mert a Mojave sivatag térségében szokatlan időjárási körülmények uralkodnak. Szíves türelmüket és megértésüket kérjük, amíg e biztonsági intézkedések érvényben vannak. Ismétlem; a keletre induló járatok...
Szokatlan időjárási körülmények, gondolta Brian. Hát persze. Ilyen átkozottul szokatlan még az életben nem volt.
Laurel Brianhez fordult és a szemébe nézett. Könnyek patakzottak az arcán, ám meg sem kísérelte letörölni őket. – Hallotta a kislányt? Hallotta, mit mondott a kislány?
– Igen.
– Ezek vagyunk mi, Brian? Az új emberek? Maga szerint mi vagyunk az új emberek?
– Nem tudom – felelte –, de úgy tűnik, igen.
– Csodálatos volt – szólalt meg Albert. – Istenem, ez volt a legcsodálatosabb.
– Irtó kafa! – ordította Bethany boldogan, és újra a „Let's Go”-t kezdte tapsolni.
– És most mit csinálunk, Brian? – kérdezte Bob. – Van valami ötlete?
Brian végignézett a zsúfolt termen, aztán azt mondta: – Azt hiszem, ki kéne menni. Egy kis friss levegőt szívni. És fölnézni az égre.
– Nem kellene figyelmeztetni a hatóságokat, hogy...
– Majd szólunk – vágott közbe Brian. – De előbb nézzük meg az eget.
– És nem lehetne harapni valamit útközben? – kérdezte Rudy reménykedve.
Brian felnevetett. – Miért is ne?
– Megállt az órám – jegyezte meg Bethany.
Brian a csuklójára nézett, és észrevette, hogy az ő órája sem jár. Az összes óra megállt.
Brian kicsatolta a szíjat, közönyösen a földre dobta az órát, és átölelte Laurel derekát. – Szerintem oszoljunk – mondta. – Vagy valamelyikük meg akarja várni a következő keletre induló gépet?
– Nem, ma nem – felelte Laurel –, de nemsokára igen. Egyenesen Angliába megyek. Van egy férfi, akit meg kell találnom... – Egy pillanatig halálra váltan kutatta a városka nevét... aztán végre eszébe jutott. – Flutingban. A Fő utcán bárki megmondja, hol találom. Az idősebbek még mindig papónak szólítják.
– Maga miről beszél? – kérdezte Albert.
– A százszorszépekről – felelte Laurel, és felnevetett. – A százszorszépekről beszélek. Na gyerünk, induljunk!
Bob elvigyorodott, s fogatlan ínye felvillant. – Ami engem illet, azt hiszem, legközelebb vonattal megyek Bostonba.
Laurel cipője orrával odébb pöckölte Brian óráját. – Biztos, hogy nincs szüksége rá? Drága lehetett!
Brian elmosolyodott, megrázta a fejét, és megcsókolta a lány homlokát. A lány hajának elképesztően édes illata volt. Brian remekül érezte magát, szinte újjászületett; minden egyes porcikája a világtól érintetlen, üde és friss volt. Úgy érezte, ha széttárná karjait, még motorok nélkül is repülni tudna. – Egyáltalán nincs. Tudom, mennyi az idő.
– Aha? És mennyi?
– Most van a kanyarban.
Albert jól hátba vágta.
Csoportba verődve mentek végig a termen, s átvágtak a zsémbelődő utasokon, akik a repülőtéren ragadtak. Jó páran csodálkozva néztek utánuk, s nemcsak azért, mert egyikük-másikuk orrából vér szivárgott, hanem mert hangosan nevetve hagyták maguk mögött a sok-sok dühös, felháborodott utast.
Ez a hat ember valahogy sokkal ragyogóbbnak tűnt, mint bárki más a zsúfolt teremben.
És sokkal elevenebbnek.
Sokkal igazibbnak.
Csak születő csillagoknak, gondolta Brian, és hirtelen eszébe villant, hogy a gépen még mindig van egy utas – a fekete szakállas férfi. – Ezt a macskajajt az életben nem felejti el, gondolta Brian, és elvigyorodott. Futásra ösztökélte Laurelt. A lány felnevetett, és átölelte.
A hat ember átviharzott az épületen, leszáguldott a mozgólépcsőn, és kirohant a szabad, kék ég alá.

 

 

TITKOS ABLAK, TITKOS KERT

 

Chuck Uerrillnek ajánlom

 

KÉT PERCCEL ÉJFÉL UTÁN

 

NÉHÁNY SZÓ A TITKOS ABLAK, TITKOS KERT ELÉ

Magam is azok közé tartozom, akik az életet szüntelen körforgásnak képzelik – olyan fogaskerekek játékának, amelyek hol egymásba kapcsolódva, hol egymástól függetlenül pörögnek, de mindig valamilyen konkrét, ismétlődő funkciót látnak el. Az életnek eme absztrakt értelmezését egyfajta mechanikus szerkezethez való hasonlítását – bizonyára azért kedvelem, mert a konkrét, közvetlen valóság egyre zavarosabbnak, egyre idegenebbnek tűnik számomra. Jólesik néha kimenekülni belőle, és azt mondani: „Az élet előre meghatározott mintákat követ. S bár nem tudom pontosan, ez mit jelent, érzem, hogy igazam van!”
A fogaskerekek nagyjából egyszerre futják le körüket, s ekkor – körülbelül húszévenként – olyan életciklusba kerülünk, amikor megpróbáljuk lezárni megkezdett dolgainkat. A pszichológusok a parlamenti zsargonból kölcsönözve záróülésnek nevezik ezt a jelenséget.
Negyvenkettedik életévemet taposom, s ha visszagondolok az elmúlt négy évemre, világosan nyomon követhetem a különféle záróüléseket. A munkámban s az élet más területein egyaránt. Az Az-ban iszonyatos mennyiségű papírt teleírtam, hogy végére érjek a gyermeki lélek és érzelemvilág ábrázolásáról szóló mondandómnak. Jövőre szándékozom kiadni utolsó Castle Rockban játszódó regényemet, a Hasznos Holmik-at (a mostani kötet utolsó novellája, A Napkutya ennek a regénynek a prológusa). Jelen írásom pedig, meggyőződésem szerint, az utolsó olyan kisregényem lesz, amely írókkal, az írás nehézségeivel s azzal a furcsa senki földjével foglalkozik, amely a valóságot a képzelettől elválasztja. Biztos vagyok benne, hogy hűséges olvasóim, akik hosszú időn át kitartó türelemmel viselték e téma iránti vonzalmamat, örömmel fogadják majd a hírt.
Néhány éve kiadtam egy regényt, a Tortúrá-t, amelyben, legalábbis részben, megpróbáltam érzékeltetni, hogy milyen nagy hatással lehet az olvasóra egy kitalált történet. A tavaly publikált a Halálos árnyék-ban igyekeztem az érem másik oldalát is bemutatni: milyen drámai hatást fejthet ki a fikció magára az íróra. Miközben a könyv vázlatát készítettem, az jutott eszembe, hogy a kettőt talán össze is hozhatnám, mégpedig oly módon, hogy a Halálos árnyék cselekményének egyes elemeit teljesen új szemszögből közelítem meg... Az írás szerintem titokzatos mesterség – éppoly titokzatos, mint az álom –, s e különös és veszélyes mesterségnek éppen erre az aspektusára nem sok figyelmet fordítottam eddig.
Tisztában voltam vele, hogy az írók időnként átdolgozzák műveiket – ahogy John Fowles tette a A mágus-sal, és ahogy magam is tettem a The Stand esetében – ezúttal azonban nem átdolgozáson törtem a fejem. Azt terveztem, hogy az ismerős alkotóelemeket megtartva egészen új módon építem fel a művet. Korábban egyszer már kísérleteztem hasonló megoldással, amikor átszerkesztettem és felfrissítettem Bram Stoker Draculá-ját, és megírtam belőle a Borzalmak városá-t. Az ötletet ezúttal is használhatónak találtam.
1987-ben egy késő őszi napon éppen ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor beléptem a mosókonyhába, hogy bedobjak egy szennyes inget a mosógépbe. Mosókonyhánk meglehetősen szűk, aprócska fülke az emeleten. Miután megszabadultam az ingtől, odaléptem az egyik ablakhoz. Csak puszta kíváncsiságból. Jó tizenegy-tizenkét éve laktunk már a házban, de soha nem néztem alaposabban körül ebből az ablakból. A magyarázat persze pofonegyszerű; a padlóval van egy szinten, a szárító és szennyeskosár takarásában, s ezért nem könnyű megközelíteni.
Azért csak odafurakodtam hozzá, és kinéztem rajta. A ház és a veranda közé ékelődő szűk, kőpadlós alkóvra nyílott. A háznak ezt a részét nap mint nap látom... de nem ebből a szögből. A feleségem kipakolt ide vagy fél tucat cserepet, gondolom azért, hogy a növények élvezhessék a kora novemberi napsütést; takaros kis kert terült el előttem, amit rajtam kívül senki sem láthatott. Természetesen innen vettem a novella címét. Szerintem elég jó metaforája annak, amit az írók – különösen a fantáziaregények írói – művelnek éjjel és nappal. Az írógéphez leülni vagy a ceruzát fölemelni egyszerű fizikai mozzanat; a szellemi tényezőt az adja hozzá, amikor kinézünk egy csaknem elfeledett ablakon, egy ablakon, amely a megszokottat teljesen új szemszögből láttatja... olyan szemszögből, amely a szokványosat különlegessé formálja. Az író feladata, hogy kinézzen azon az ablakon, és beszámoljon arról, amit lát.
De az ablakok időnként összetörnek. S ennek a novellának, szerintem, éppen ez a legfőbb kérdése: mi történik a szakavatott megfigyelővel, ha a valóságot a képzelettől elválasztó ablak összetörik, s az üvegcserepek szétrepülnek?

 

 

1

– Ellopta a sztorimat! – mondta az ajtóban álló férfi. – Ellopta a sztorimat, s ezt nem hagyhatom annyiban. Úgy jogos és úgy tisztességes, ha nem hagyom annyiban.
Morton Raineynek, aki épphogy csak magához tért a szunyókálásból, s még nem tisztult ki teljesen a feje, fogalma sem volt róla, hogy mit feleljen. Ilyesmi nem fordult volna elő vele, amikor dolgozott, akár beteg volt, akár egészséges, akár tiszta volt a feje, akár félálomban bóbiskolt; író volt, akinek soha nem esett nehezére, hogy frappáns választ adjon valamelyik szereplője szájába. Rainey szólásra nyitotta a száját, de nem jutott eszébe semmilyen frappáns megjegyzés (még egy suta válasz sem), úgyhogy visszacsukta.
Közben ezt gondolta: Ez a férfi nem néz ki valóságos embernek. Olyan, mintha egy William Faulkner-regényből lépett volna elő.
A megfigyelés persze nem sokat segített a helyzet megoldásában, de kétségtelenül igaz volt. A férfi, aki becsöngetett Rainey isten háta mögötti nyugat-maine-i házának ajtaján, körülbelül negyvenöt éves lehetett. Rendkívül sovány volt, arca nyugodtnak, szinte derűsnek hatott, pedig mély árkok barázdálták. Magas homlokán vízszintesen hullámzottak végig, vékony szája szélétől függőleges árkot vájtak az állkapcsához, szemei körül pedig szarkalábként spricceltek szét. Kék szeme fényesen csillogott. Rainey nem tudta megállapítani, hogy milyen színű a haja; kerek karimájú fekete kalapját mélyen a homlokába nyomva viselte: A karima alja a fülét érte. A kvékerek hordanak ilyen kalapot. A férfi barkót sem növesztett, s amennyit Morton Rainey a kerek karimájú filckalap alatt ki tudott venni belőle, akár kopasz is lehetett volna, mint Telly Savalas.
Kék munkásing volt rajta, szorosan összegombolva petyhüdt, borotválkozástól kivörösödött nyakán, de nyakkendőt nem viselt. Az ing farmernadrágban tűnt el, ami kissé nagy volt viselője számára. A nadrág hajtókája alól fakósárga melóscipő kandikált ki; szemlátomást arra gyártották, hogy egy aszott barázdában járkáljanak benne fél méterrel az öszvér segge mögött.
– Szóval? – kérdezte a férfi, miután Rainey továbbra is hallgatott.
– Nem ismerem magát – szólalt meg végül Rainey. Ez volt az első mondat, ami elhagyta a száját azóta, hogy feltápászkodott a kanapéról és odabotorkált az ajtóhoz, s meglehetősen ostobán hangzott a saját fülének is.
– Azt tudom – felelte a férfi. – De az nem számít. Én viszont ismerem magát, Mr. Rainey. Ez az, ami számít. – Aztán megismételte: – Ellopta a sztorimat!
Kinyújtotta a kezét, s Rainey csak most vette észre, hogy tart benne valamit. Egy köteg papírt. De nem akármilyen köteg papírt; egy kéziratot. Ha valaki ennyi időt tölt a szakmában, mint én, gondolta Rainey, álmában is felismeri a kéziratokat. Különösen a kéretlenül benyújtott kéziratokat.
Aztán, kissé megkésve, ezt gondolta: Szerencséd van, Mort, öregfiú, hogy nem egy pisztolyt rántott elő. Pokolra jutottál volna, mielőtt észbe kapsz.
Aztán, még jobban megkésve, eszébe jutott, hogy nyilvánvalóan egy félcédulással áll szemben. Régóta esedékes volt már egy ilyen látogatás; bár mindhárom legutolsó könyve bestseller lett, ez volt az első alkalom, hogy felkereste valaki ebből a díszes társaságból. Félelmet és bosszúságot érzett egyszerre, s egyetlenegy dologra tudott csak koncentrálni: hogyan szabadulhatna meg minél gyorsabban és a lehető legtapintatosabban a pasastól.
– Nem szoktam kéziratokat olvasni – kezdte Rainey.
– Ezt már olvasta – közölte kimérten a részesarató ábrázatú férfi. – Tőlem lopta. – Olyan hangon mondta, mint aki puszta tényeket közöl, mint aki csak úgy mellesleg megemlíti, hogy kisütött a nap, és kellemes őszi idő várható.
Úgy látszik, Mort gondolatai sorra elkéstek ezen a délutánon; most jutott csak el a tudatáig, hogy teljesen egyedül van ezen az elhagyatott helyen. Október elején jött ide, a Tashmore Glen-i házba, miután két gyötrelmes hónapot lehúzott New Yorkban; a válása alig egy hete vált véglegessé.
A ház tágas volt, de eredetileg nyári laknak épült; Tashmore Glen kimondottan nyári üdülőhelynek számított. Körülbelül húsz nyaraló állt ezen az útszakaszon, a Tashmoretó északi öble mentén, s júliusban vagy augusztusban majd' mindegyikben lakott valaki... de most nem volt se július, se augusztus. Október vége volt. Egy lövés hangját valószínűleg nem hallaná meg senki, gondolta Rainey. Ha mégis, azt hinnék, hogy fürjre vagy fácánra vadásznak a környéken – éppen itt volt a szezonja.
– Megnyugtathatom...
– Abban biztos vagyok – vágott közbe a fekete kalapos ugyanazon a hátborzongatóan nyugodt hangon. – Abban egészen biztos vagyok.
A háttérben Mort meglátta a kocsit, amivel a fickó jött. Az öreg furgon a jelek szerint sok tízezer mérföldet legyűrt már, és nem is a legjobb utakon. Mort észrevette, hogy a rendszám nem maine-i, de képtelen volt kibetűzni, hogy melyik államba való; jó ideje tudta, hogy szemészhez kellene mennie, és ki kellene cseréltetni a szemüvegét; tavaly el is szánta rá magát, hogy a nyár elején megteszi ezt a régóta halogatott lépést. Egy áprilisi napon azonban különös telefonhívást kapott; Henry Young azt kérdezte tőle, hogy ki az a fiatalember, akivel Amyt látta a parkban – valamelyik rokona talán? –, és ezzel megkezdődtek a gyanúsítgatások, amelyek ijesztő gyorsasággal vezettek el a közös megegyezéssel kimondott váláshoz. A hónapokig tartó sárdobálás felemésztette Mort minden energiáját és idejét. Ebben az időszakban már az is szép teljesítmény volt tőle, ha nem felejtett el alsógatyát váltani, olyan bonyolult dolgok pedig szóba sem jöhettek, mint egy szemészhez való bejelentkezés.
– Ha úgy érzi, hogy szüksége van valakire, akinek elmondhatja a panaszait – kezdte Mort bizonytalanul, émelyegve saját fellengzős, kioktató modorától, de nem tudta, mi mást mondhatna –, akkor keresse fel az ügyn...
– Ez kizárólag kettőnkre tartozik – mondta az ajtóban álló férfi türelmesen. Mort kandúrja, Bump, amely összekuporodva aludt a ház mellett álló szeméttároló tetején – az ember kénytelen zárt helyen tárolni a szemetet, különben a mosómedvék belemásznak a kukába, és pokoli felfordulást rendeznek –, most leugrott, és kecsesen riszálva magát ellépkedett a férfi lábai között. Az idegen egy pillanatra sem vette le kék szemét Rainey arcáról. – Nincs szükségünk kívülállókra, Mr. Rainey. Ez kizárólag kettőnkre tartozik.
– Nem szeretem, ha plagizálással vádolnak, ha netán ez volna a szándéka – mondta Mort. Közben egy hang a fejében arra figyelmeztette, hogy viselkedjék nagyon óvatosan, mivel őrülttel áll szemben. Talán hagyjon rá mindent? Igen. De hát a fickónak szemlátomást nem volt fegyvere, és legalább húsz kilóval könnyebb volt Mortnál. Ránézésre legalább öt-tíz évvel fiatalabb vagyok nála, gondolta. Egyszer olvasta valahol, hogy egy valamirevaló őrült abnormális erőkifejtésre is képes lehet, ennek ellenére úgy érezte, nem hagyhatja szó nélkül, hogy egy ürge, akit soha életében nem látott, egyszerűen megvádolja őt, Morton Raineyt, hogy ellopta a sztoriját. Ezt nem hagyhatja annyiban!
– Nem baj, ha nem szereti – mondta a fekete kalapos. Ugyanazt a higgadt, türelmes hangot használta. Úgy beszél, gondolta Mort, mint egy pszichiáter, aki enyhén retardált gyerekekkel próbál szót érteni. – Akkor is maga volt. Ellopta a sztorimat.
– Nem tartóztatom tovább – szólalt meg Mort. Mostanra teljesen felébredt, és elmúlt a kábasága, ami olyan hátrányos helyzetbe hozta eddig. – Nincs több mondanivalóm magának.
– Akkor megyek is – felelte a férfi. – Később még beszélünk. – Előrenyújtotta a kéziratot, s Mort azon kapta magát, hogy érte nyúl. De még idejében visszahúzta a kezét; mielőtt a hívatlan vendég a tenyerébe csúsztathatta volna a köteget, mint egy törvényszéki kézbesítő, amikor átnyújtja az idézést a hónapok óta bujkáló gyanúsítottnak.
– Nem veszem át – jelentette ki Mort, s közben eltűnődött azon, hogy milyen szolgálatkész teremtmény is az ember: ha feléje nyújtanak valamit, ösztönösen érte nyúl. Teljesen mindegy, hogy egy ezerdolláros csekkről vagy egy köteg sistergő dinamitrúdról van szó, reflexszerűen el akarja venni.
– Azt ajánlom, ne szórakozzon velem, Mr. Rainey – mondta a férfi nyugodt hangon. – Egyszer s mindenkorra végeznünk kell ezzel a dologgal.
– A magam részéről már végeztem is – mondta Mort, és becsapta az ajtót az elnyűtt, ráncos, de valahogy mégis kortalannak tűnő arc előtt.
Csak az elején érzett félelmet, egy-két pillanatra, amikor félálomban, eltompult aggyal nagy nehezen felfogta, hogy miről is beszél a férfi. A félelmet később elfojtotta a harag – dühös volt, amiért megzavarták a pihenését, és még dühösebb lett, amikor rájött, hogy egy félnótás zavarta meg a nyugalmát.
Miután becsukódott az ajtó, újra elfogta a félelem. Összeszorította a fogát, és várta, hogy a férfi dörömbölni kezdjen. Nem hallott semmit, de biztosra vette, hogy a férfi ott áll az ajtó előtt, mozdulatlanul, mint egy szikla, és türelmesen várja, hogy újra kinyíljon az ajtó... aminek előbb-utóbb meg kell történnie.
Aztán halk puffanást hallott kintről, és könnyű léptek haladtak végig a tornácdeszkákon. Mort gyorsan bement a hálószobába, amely a feljáróra nézett. A szobának két jókora ablaka volt, az egyikből a feljáróra és a mögötte húzódó hegygerincre nyílt kilátás, a másikból pedig a domboldalra lehetett látni, amely lankásan ereszkedett a lustán terpeszkedő, kéken csillogó Tashmore-tó felé. Az ablakokat foncsor borította, úgyhogy csak kifelé lehetett látni rajtuk. Ha valaki megpróbált benézni, saját homályos körvonalait láthatta csupán, hacsak nem nyomta az orrát egészen az üveghez, és nem takarta el kezével a napot.
Mort figyelte, ahogy a kék inges, felhajtott farmeros férfi visszasétál öreg furgonjához. Ebből a szögből ki tudta betűzni az államjelzést a rendszámon – Mississippi. Ahogy a férfi kinyitotta a kocsi elülső ajtaját, Mort a fejéhez kapott: A rohadt életbe! A kocsiban van a fegyver! Azért nem hozta magával az előbb, mert azt hitte, hogy meg tud győzni... akármit is jelentsen nála a „meggyőzés”. De most magához veszi, és visszajön. Biztos a kesztyűtartóban tartja, vagy az ülés alatt...
De a férfi beült a volán mögé. Levette a kalapját, és maga mellé dobta az ülésre. Ahogy becsapta a kocsi ajtaját, és beindította a motort, Mort eltűnődött: Megváltozott valami ezen a fickón. De csak azután, hogy a hívatlan délutáni látogató furgonja kitolatott a feljárón, és eltűnt a sűrű sövény mögött, amit Mort egy ideje elfelejtett megnyesni, csak akkor jött rá, hogy mi volt ez a változás.
Amikor a férfi beült a kocsiba, nem volt nála a kézirat.

 

2

A hátsó verandán találta meg. Egy kő feküdt rajta, nehogy a különálló lapokat szétfújja a könnyű szél. A tompa puffanást akkor hallotta, amikor a férfi rádobta a követ a kéziratra.
Mort az ajtóban állt, kezét khakinadrágja zsebébe dugva, és a papírköteget bámulta. Tisztában volt vele, hogy az őrültség nem ragályos (kivéve talán tartós érintkezés esetén), mégsem akart hozzányúlni ahhoz az istenverte kézirathoz. De hát előbb-utóbb meg kell tennie. Nem tudta pontosan, meddig marad itt – egy nap, egy hét, egy hónap vagy egy év ugyanolyan lehetségesnek tűnt e pillanatban –, de nem hagyhatta az átkozott papírcsomót ott heverni az idők végezetéig. Egyrészt kora délutánra várta Greg Carstairst, a gondnokot, hogy felmérje, mennyibe fog a ház újrazsindelyezése kerülni, és Greget nyilván érdekelné, hogy mi az a csomag a földön. Ami még rosszabb, valószínűleg azt gondolná, hogy Morté, és akkor kénytelen lenne magyarázkodni – nem ér ennyit az egész.
Mozdulatlanul állt, míg a látogató kocsijának berregése bele nem olvadt a délután halk zsongásába, aztán kilépett a verandára. Mezítláb volt, ezért óvatosan emelgette a lábát (a verandára legalább egy éve ráfért volna már a festés, a szétszáradt deszkákból szálkák meredeztek az ég felé), fogta a követ, és behajította a ház bal oldalán terpeszkedő sűrű borókabokorba. Felemelte a papírköteget, és szemügyre vette. A címoldal volt legfelül. Ez állt rajta:

TITKOS ABLAK, TITKOS KERT
írta John Shooter

Mort akaratlanul is megkönnyebbült egy pillanatra. Soha nem hallott még John Shooterről, és soha életében nem olvasott és nem írt „Titkos ablak, titkos kert” című novellát.
Bement a konyhába, bedobta a kéziratot a szemétkosárba, aztán visszaballagott a nappaliba, leheveredett a díványra, és alig öt perc múlva már mélyen aludt.
Amyről álmodott. Sokat aludt, és sokat álmodott ezekben a napokban Amyről, s az se lepte meg nagyon, ha a saját rekedt kiáltozására riadt fel időnként. Majd elmúlik, gondolta.

 

3

Másnap reggel a szövegszerkesztő előtt üldögélt a nappaliból nyíló apró alkóvban. Ezt használta dolgozószobának, amikor Tashmore-ban időztek. A számítógép be volt kapcsolva, de Mort a tavat bámulta az ablakon keresztül. Két motorcsónak kergetőzött a távolban, széles, fehér tajtékot hasítva a kék vízen. Először arra gondolt, hogy halászok, de a csónakok egy pillanatra sem lassítottak – jókora hurkokat írtak le, s időnként elhasítottak egymás orra előtt. Kölykök, döntötte el végül. Csak szórakoznak.
Nem csináltak semmi érdekeset, de hát ő sem csinált semmit. Amióta különvált Amytől, egyetlen nyavalyás sort sem írt le, ami ért volna valamit. Reggelente kilenctől tizenegyig a szövegszerkesztő előtt ücsörgött, ugyanúgy, ahogy az elmúlt három évben minden reggel (és ahogy előtte vagy ezer évig az öreg Royal írógép előtt kuporgott), de azt, amit ez idő alatt produkált, nyugodtan összehozhatta volna a tavon is, egy motorcsónakban ülve, miközben seggrepacsit játszik a kölykökkel.
A mai kétórás munkaidő alatt a következő halhatatlan sorokat vetette papírra:

Négy nappal azután, hogy George kétségtelen bizonyságot szerzett felesége hűtlenségéről, kérdőre vonta az asszonyt.
– Beszélnem kell veled, Abby – mondta.

Nem volt jó.
Túlságosan életszagú volt ahhoz, hogy jó legyen.
Soha nem volt igazán elemében, ha a valóságról kellett írnia. Részben ez okozhatta a problémát.
Kikapcsolta a szövegszerkesztőt. Ahogy lenyomta a billentyűt, azonnal rájött, hogy elfelejtette elmenteni a szöveget. Így is jó. Valószínűleg a tudatalattijában lakó kritikus döntött úgy, hogy ezt a szöveget nem érdemes megmenteni az utókornak.
Mrs. Gavin a jelek szerint végzett az emelettel; az Electrolux zúgása abbamaradt végre. Keddenként járt takarítani, s két hete, amikor Mort elmondta neki, hogy elvált Amytől, tőle ugyancsak szokatlan módon meg sem tudott mukkanni. Mort gyanította, hogy Mrs. Gavin sokkal jobban szereti Amyt, mint őt. De a nő továbbra is eljárt hozzá, s Mort úgy vélte, hogy ez is valami.
Feltápászkodott, és bement a nappaliba, éppen amikor Mrs. Gavin elindult lefelé a lépcsőn. A porszívó csövét marokra fogva vonszolta maga után a henger alakú kis gépet. Az tompa kaffogásokkal ugrált le a lépcsőn, mint valami robotkutya. Ha én próbálnám meg így leráncigálni a porszívót, rögtön nekiütődne a bokámnak, és lebukfencezne a lépcsőn, gondolta Mort. Kíváncsi lennék rá, hogy a fenébe csinálja?
– Helló, Mrs. G.! – köszönt a nőnek, miközben végigporoszkált a nappalin a konyha felé. Egy kólára vágyott. Az íróasztalnál való szarakodástól mindig megszomjazott.
– Helló, Mr. Rainey. – Mort próbálta már rávenni a bejárónőt, hogy Mortnak szólítsa, de még arra sem volt hajlandó, hogy Mortonnak hívja. Mrs. Gavin szigorúan ragaszkodott az elveihez, de ez nem akadályozta meg abban, hogy Rainey feleségét Amynek szólítsa.
Lehet, hogy meg kéne mondanom neki, hogy rajtakaptam egy pasassal az egyik flancos derryi motelban, gondolta Mort, miközben átnyomakodott a lengőajtón. Akkor talán megint Mrs. Raineynek hívná Amyt. Ez volna a legkevesebb.
Ezek persze elég randa és gonosz gondolatok voltak, s Mort gyanította, hogy ezek felelősek azért, hogy nehézségei vannak az írással, de képtelen volt szabadulni tőlük. Talán ezek is elröpülnek egyszer... mint az álmok. Furcsa mód egy felirat jutott eszébe erről, amit egy ősrégi VW bogár hátulján látott egyszer. SZORULÁSOM VAN – NEM TUDOK RÖPÜLNI, hirdette a felirat.
Ahogy a lengőajtó visszacsapódott, Mrs. Gavin odakiabált neki: – Megleltem az egyik írását a szemétben, Mr. Rainey. Gondótam, szüksége lesz még rá, ezér' odatettem a pultra.
– Oké – dünnyögte Mort, de halvány fogalma sem volt, hogy miről beszél a bejárónő. Nem szokott elrontott kéziratokat bedobálni a szemetesbe. Ha selejtet írt – ami egyre gyakrabban fordult elő mostanában –, egyszerűen kitörölte a gépből vagy beszórta a kukaállományba.
A fekete kvékerkalapot viselő, barázdált arcú férfi teljesen kiesett az emlékezetéből.
Kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, félretolt két, ételmaradékkal töltött Tupperware tálat, talált egy üveg Pepsit, kivette és felnyitotta, miközben csípőjével visszalökte a hűtő ajtaját. Ahogy odalépett a szemeteshez, hogy beledobja a kupakot, a pulton észrevette a kéziratot – a címlapja foltos lett ugyan valamitől, talán narancslétól, de máskülönben semmi baja nem volt. Ekkor eszébe jutott. Igen, John Shooter. Az okleveles marha Mississippiből.
Ivott egy kortyot a Pepsiből, aztán felemelte a kéziratot. A címlapot alulra tette, és olvasni kezdte a fejlécet az első oldalon:

 

John Shooter
Közönséges postai küldemény
Dellacourt, Mississippi

30 oldal
Kb. 7500 szó
Első kiadás joga Észak-Amerikában

TITKOS ABLAK, TITKOS KERT
írta John Shooter

 

A kéziratot jó minőségű géppapírra írták, de az írógép igen gyatra állapotban lehetett – a jelek szerint rosszul karbantartott, régi irodai csotrogány volt. A betűk egy része olyan csálén állt, mint egy vénember fogai.
Elolvasta az első mondatot, aztán a másodikat, majd a harmadikat, s néhány pillanatra megbénult az agya.

Todd Downey úgy gondolta, hogy egy nő, aki elrabolja egy férfi szerelmét, jól tudván, hogy enélkül semmije nem marad, nem érdemli meg, hogy nőnek nevezzék. Ezért úgy döntött, hogy megöli. Abban a beugróban fogja véghezvinni tettét, ahol a ház és a pajta különös szögben összeér – ott, ahol felesége a kertjét gondozta.

– A fenébe! – nyögte Mort, és ellökte a kéziratot. A könyöke nekiütődött a pepsis üvegnek. A kóla felborult, és hangos sistergéssel végigömlött a pult oldalán. – Ó, a francba! – kiáltotta Mort.
Mrs. Gavin berohant, és felmérte a helyzetet. – Á, ez semmiség. Úgy ordibál, azt hittem mán' elvágta a torkát. Odébb menne egy csöppet, Mr. Rainey?
Mort odébb ment. Mrs. Gavin első dolga az volt, hogy felmarkolja a pultról kéziratot, és Mort kezébe nyomja. Most sem esett baja; a kóla az ellenkező irányba folyt. Régebben egész jó volt a humorérzéke – legalábbis ő úgy gondolta –, de most, hogy a kezében tartott papírköteget bámulta, csak sovány iróniára tellett tőle. Olyan ez a kézirat, mint a macska a mondókában, gondolta. Amelyik állandóan visszatér.
– Ha az a szándéka, hogy salátát csinál belőle – bökött Mrs. Gavin a kézirat felé, miközben előhúzott egy felmosórongyot a mosogató alól –, a legjobb úton halad felé.
– Nem az enyém – felelte Mort, és megint furcsán érezte magát. Előző nap, amikor kis híján elvette a kéziratot a férfitól, azon morfondírozott, hogy milyen szolgálatkész lény is az ember. Úgy látszik, ez a szolgálatkészség nem ismer határokat. Az első érzés ugyanis, ami az első három sor elolvasása után hatalmába kerítette, nem volt más, mint bűntudat... és hát nem épp ezt akarta Shooter (ha valóban így hívják) elérni? Dehogynem! Ellopta a sztorimat! – mondta, mivel tudta, hogy a tolvajok bűntudatot éreznek.
– Pardon, Mr. Rainey – mondta Mrs. Gavin, és magasra tartotta a törlőrongyot.
Mort félreállt, hogy a bejárónő odaférjen a tócsához. – Nem az enyém – erősködött tovább.
– Ó, – csodálkozott Mrs. Gavin, miközben feltörölte a tócsát a pultról, és odalépett a mosogatóhoz, hogy kicsavarja a rongyot. – Pedig azt hittem, a magáé.
– Ide van írva, hogy John Shooter – magyarázta Mort, miközben a címlapot felülre tette, és odatartotta a bejárónő elé. – Látja?
Mrs. Gavin épp csak annyi figyelemre méltatta a címlapot, amennyi feltétlenül szükséges volt az udvariassághoz, azután elkezdte csutakolni a pult oldalát. – Azt gondoltam, ez csak olyan hogyishíják – mondta. – Becenév vagy álnév, vagy mit tudom én, hogy mondják, amit az írók használnak.
– Nem használok álnevet – jelentette ki Mort. – Soha nem is használtam.
A bejárónő ezúttal Mortra vetett egy rövid – ravaszkás és enyhén csodálkozó – pillantást, majd letérdepelt, hogy feltörölje a Pepsi maradványait a padlóról. – Nem gondoltam, hogy az orromra kötné az ilyesmit – dünnyögte.
– Elnézést a tócsáért – motyogta Mort, miközben az ajtó felé araszolt.
– Ez a dógom – felelte Mrs. Gavin foghegyről, és nem nézett fel többé. Mort megértette a célzást, és távozott.
A nappaliban megállt egy pillanatra, és az elhagyott porszívót bámulta a szőnyeg közepén. Fülébe csengett a barázdált ábrázatú férfi indulat nélküli hangja: Ez kizárólag kettőnkre tartozik. Nincs szükségünk kívülállókra, Mr. Rainey. Ez kizárólag kettőnkre tartozik.
Mort maga elé képzelte az arcot – komoly gyakorlata volt már arcok és események felidézésében. Ez nem csupán egy beteges elme pillanatnyi eltévelyedése volt, gondolta, vagy egy bizarr kísérlet arra, hogy találkozhasson egy általa híresnek vagy kevésbé híresnek tartott íróval. Nem, ez vissza fog jönni.
Hirtelen elhatározással elindult a dolgozószoba felé; a kéziratot útközben hengerré sodorta.

 

4

A dolgozószoba négy fala közül hármat könyvespolcok borítottak, az egyiket saját műveinek hazai és külföldi kiadásai számára tartotta fenn. Hat könyvet publikált összesen: öt regényt és egy novelláskötetet. Novelláskötetét és első két regényét csak a családja és szűkebb baráti köre tartotta nagyra. Harmadik regénye, a Kintornás fiú azonban nyomban felkerült a bestsellerlistákra. A siker hatására újra kiadták korábbi műveit, amelyek szintén kelendőek lettek, de soha nem értek el olyan népszerűséget, mint a későbbi könyvei.
A novellagyűjtemény az Aki a kicsit nem becsüli címet viselte, s a benne szereplő sztorik nagy része már korábban is megjelent különféle, főként férfiaknak szánt magazinokban, feltűnően sok sminket és feltűnően kevés ruhadarabot viselő hölgyek társaságában. Az egyik történetet azonban leközölte az Ellery Queen Krimimagazin is. Vetési szezon volt a címe. Mort ehhez a novellához lapozott éppen.

A nő, aki elrabolja szerelmed, tudván, hogy enélkül semmid nem marad, nem érdemli meg, hogy nőnek nevezzed – Tommy Havelock legalábbis így gondolta. Elhatározta, hogy megöli. A pontos helyet is kigondolta már, ahol tettét végrehajtja: a kis kertben, amit felesége gondoz; ott, ahol a ház és a pajta különös szögben összeér.

Mort leült, és lassan végigrágta magát mindkét sztorin, oda-vissza, elölről hátra. Alig járt a felénél, amikor már tudta, hogy fölösleges tovább olvasnia. A szöveg eltért helyenként; de volt, ahol szóról szóra egybecsengett. A stílusbeli különbségektől eltekintve a két sztori tökéletesen megegyezett. Mindkettő arról szólt, hogy egy férfi megöli a feleségét. A feleség mindkettőben hideg, érzéketlen bestia volt, aki csak a kertjével és a befőttjeivel törődött. A gyilkos mindkét esetben a kertben ásta el meggyilkolt házastársát, azután bevetette valamilyen zöldséggel. Morton Rainey történetében babbal, Shooter verziójában kukoricával. A gyilkos mindkét esetben megőrül, s amikor a rendőrök rátalálnak, éppen a szóban forgó zöldségeket tömi a szájába, és esküdözik, hogy most végre megszabadul a feleségétől, most végre megszabadul tőle örökre.
Mort sohasem tartotta magát horrorsztori írónak – és nem is volt semmi földöntúli a Vetési szezon-ban –, valahogy mégis hátborzongatóra sikerült a történet. Amy is borzongva olvasta végig, és azt mondta: – A sztori jó, de ennek a pasinak a lelkivilága... úristen, Mort, micsoda aljas féreg!
Ez nagyjából tükrözte a saját véleményét is. A Vetési szezon nem volt egy lélektani dráma, s a miliőjét Mort sem tartotta különösebben vonzónak, de úgy gondolta, hogy Tom Havelock gyilkosságba torkolló leépülésének ábrázolását egészen jól megoldotta. Az Ellery Queen Krimimagazin szerkesztőjének mindenesetre tetszett a sztori, csakúgy, mint az olvasóknak – rengeteg dicsérő levelet kapott. A szerkesztő újabb írásokat kért tőle, de Mort soha többé nem írt olyan novellát, ami akár távolról is hasonlított volna a Vetési szezon-ra.

– Tudom, hogy sikerülni fog – mondta Todd Downey, és újabb cső kukoricát vett magához a gőzőlgő fazékból. Biztos vagyok benne, hogy idővel semmi sem marad belőle.

Így fejezte be Shooter.

– Meggyőződésem, hogy meg tudom oldani a problémát – mondta Tom Havelock, és szedett magának egy újabb adag babot a gőzőlgő, teli fazékból. – Biztos vagyok benne, hogy idővel a halála számomra sem lesz több, mint egy megoldatlan rejtély.

Ez volt Mort Rainey verziója.
Mort becsukta az Aki a kicsit nem becsüli... kötetet, és gondosan visszahelyezte az első kiadásokat tartalmazó polcra. Visszaült az íróasztalhoz, és nekilátott, hogy alaposan átkutassa. Tekintélyes méretű bútordarab volt, olyan nagy, hogy a bútorszállítók is csak darabokban tudták becipelni a szobába, s rengeteg fiókja volt. Az asztal Mort kizárólagos felségterületének számított; sem Amy, sem Mrs. Gavin nem nyúlhatott hozzá, s fiókjait megtöltötte az elmúlt tíz év alatt felgyülemlett limlom. Mort már négy éve leszokott a dohányzásról, s ha maradt valahol cigaretta a háznál, akkor azt itt kellett keresnie. Ha találna egyet, azonnal rágyújtana. Rettentően vágyott egy szippantásra. De ha nem talál, az se baj; megnyugtató dolog a lomok között kotorászni. Régi levelek, amelyekre sohasem válaszolt, ami egykor annyira fontosnak tűnt, az most antiknak, már-már misztikusnak hatott; képeslapok, amelyeket megvett, de sohasem küldött el; megkezdett és félig kész kézirattöredékek; egy csomag ősrégi Doritos rajzszeg; borítékok; gemkapcsok; lejárt csekkek. Szinte tapinthatóvá váltak az évgyűrűkként egymásra rakódó rétegek – az elmúlt nyarak hibernálódott emlékei. Ez valahogy megnyugtatta. Miután végzett egy fiókkal, áttért a következőre, miközben végig John Shooterre gondolt, meg arra, hogy milyen hatást tett rá Shooter sztorija az ő saját sztorija, hogy az isten verje meg!
A legnyilvánvalóbb hatás persze az volt, hogy rá akart gyújtani egy cigarettára. Az elmúlt négy év során nem ez volt az első eset, hogy kísértésbe esett; időnként az is elég volt neki, ha megállt egy piros lámpánál, és észrevette, hogy pöfékel valaki a mellette álló kocsiban; ilyenkor őrjítő vágyat érzett, hogy rágyújtson. De csak egy pillanatra. És ez a lényeg: csak egy pillanatra. Az őrjítő érzés gyorsan tovatűnt, mint egy kiadós nyári felhőszakadás – alig öt perccel azután, hogy a súlyos ezüstfüggöny leszakad az égről, ismét ragyog a nap. Soha nem érezte szükségét annak, hogy beugorjon valamelyik útszéli szupermarketbe, és vegyen egy doboz cigarettát... vagy hogy végigturkálja a kesztyűtartót, hátha talál egy-két kóbor csikket-úgy, ahogy most végigturkálta az íróasztalát.
Bűntudatot érzett, és ezt abszurdnak találta. Dühítőnek. Nem lopta el John Shooter sztoriját; tudta, hogy nem tett ilyet – ha pedig lopás történt (márpedig kellett történnie, mivel a két sztori túlságosan hasonlított egymásra, és ilyesmi, legalábbis Mort szerint, csak úgy lehetséges, ha az egyik szerző ismeri a másik írását), akkor Shooter lopta el az ő sztoriját.
Természetesen.
Ezt éppoly tisztán látta, mint... a barázdált arcot és a széles karimájú fekete kalapot John Shooter fején.
Mégis levert maradt, nyugtalan, és bűntudat kínozta... olyan elveszettnek érezte magát, amire talán nincs is szó. És miért? Talán mert...
Ebben a pillanatban Mort felemelte a Kintornás fiú kéziratának egyik másolatát, és egy doboz L&M cigaretta került elő alóla. Gyártják még egyáltalán az L&M-et? Fogalma sem volt róla. A doboz régi volt és gyűrött, de nem látszott laposnak. Kihalászta a fiókból, és alaposan szemügyre vette. Úgy saccolta, hogy 1985 körül vehette ezt a csomagot, legalábbis ezt mutatta a nem hivatalos rétegződéstudomány, amit – jobb híján – íróasztalógiának is nevezhetnénk.
Belenézett a dobozba. Három koporsószeg lapult benne szorosan egymás mellett.
Időutazók egy más korból, gondolta Mort. Bepöckölt egy cigarettát a szájába, aztán kiment a konyhába, hogy kivegyen egy szál gyufát a tűzhely mellett heverő dobozból. Időutazók egy más korból, átsuhannak az éveken, türelmes, rudacska formájú utazók, kitartóan várnak, míg el nem jön a megfelelő pillanat, hogy elindítsanak a tüdőrák felé vezető úton. S úgy látszik, most eljött a megfelelő pillanat.
– Biztos olyan íze lesz, mint a szarnak – jelentette hangosan Mort az üres háznak (Mrs. Gavin már régen hazament), és meggyújtotta a cigaretta végét. De nem volt olyan az íze, mint a szarnak. Kimondottan kellemesnek tűnt. Mort pöfékelve elindult a dolgozószoba felé. Kellemesen könnyűnek érezte a fejét. A káros szenvedély vérfagyasztó türelme, gondolta. Hogy is mondta Hemingway? Nem most augusztusban, nem is most szeptemberben – idén még tedd azt, amit akarsz. De az idő mindig ellened dolgozik. Előbb-utóbb újra lenyomsz valamit a torkodon. Egy korty italt, egy slukk bagót, vagy éppen egy puska csövét. Nem most augusztusban, nem is most szeptemberben...
...sajnos, éppen október volt.
Mort még a kotorászás kezdetén felfedezett egy fél doboz Planter's mogyorót. Gyanította, hogy a mogyoró nem alkalmas már emberi fogyasztásra, a doboz teteje viszont pont megfelelt hamutartónak. Az asztal mögött ült, a tavat bámulta (a csónakok Mrs. G.-hez hasonlóan régen eltűntek), és közben gyarló szenvedélyének hódolt. Úgy találta, hogy valamivel higgadtabban tud John Shooterre és John Shooter sztorijára gondolni.
A fickó természetesen komplett őrült, ehhez most már szemernyi kétség sem fért. Ami pedig a valóban létező egybeesések Mortra gyakorolt hatását illeti...
Nos, egy történet az egy dolog, egy valóságos dolog legalábbis annak tekinthető, különösen, ha fizetnek érte –, más, lényegesebb szempontból azonban egyáltalán nem az. Nem olyan, mint egy váza, egy szék vagy egy autó. Nyomdafesték a papíron, miközben se nem nyomdafesték, se nem papír. Az emberek gyakran megkérdezték tőle, honnan veszi az ötleteit, s ilyenkor, bár jót derült a kérdésen, kényelmetlenül feszengett, és álnoknak érezte magát. Olvasói úgy gondolták, hogy létezik valahol egy Központi Ötletbank (ahogy elefánttemetőnek és elveszett aranyvárosnak is lennie kell valahol), amihez Mortnak van egy titkos térképe, s ahová, ha akar, bármikor odatalálhat. De a dolog nem volt ilyen egyszerű. Mort fel tudta idézni, hogy hol volt, amikor egy adott ötlet eszébe jutott, s azt is tudta, hogy az ötletek rendszerint akkor pattantak ki a fejéből, amikor valamilyen különös és szokatlan kapcsolatot fedezett fel olyan tárgyak, események vagy emberek között, amelyek korábban semmiféle kapcsolatban nem álltak egymással. De ez volt minden, amit tudott. Arról azonban, hogy miképp fedezte föl ezeket a kapcsolatokat, és hogy miért akar belőlük novellát írni... halvány fogalma sem volt.
Ha John Shooter azzal állított volna be, hogy: „Ellopta az autómat!”, ahelyett, hogy „Ellopta a sztorimat!”, könnyedén megcáfolhatta volna a vádat. Még abban az esetben is, ha a két kocsi ugyanolyan évjáratú, ugyanolyan típusú és ugyanolyan színű lett volna. Odadörgölhette volna a forgalmi engedélyt a fekete kalapos orra alá, megkérhette volna rá, hogy hasonlítsa össze az alvázszámot a kocsi középoszlopába vésett számmal, azután elküldhette volna a fenébe.
De ha az ember egy jó ötletet kap valahonnan, ahhoz nem mellékel számlát senki. Ily módon az eredetét sem lehet kinyomozni. De miért is kellene? Ne várj számlát senkitől, ha ingyen kapsz valamit. Te persze jól levághatsz mindenkit, aki meg akarja venni a könyveidet – annyit vasalsz be értük, amennyit nem szégyellsz, sőt egy kicsit többet is, ha lehet, csak hogy kárpótold magad az elvesztegetett időért, amivel megrövidít a sok gengszter – az újságok, a magazinok, a könyvkiadók, a filmtársaságok. Te viszont ingyen és bérmentve kaptad az ötletet. Itt van a kutya elásva, gondolta Mort. Ezért érezte magát bűnösnek, még ha nem is plagizálta John Shooter gazda sztoriját. Bűntudatot érzett, mivel a regényírás mindig is hasonlított egy kicsit a lopáshoz, és valószínűleg mindig is hasonlítani fog hozzá. Történetesen éppen John Shooter volt az, aki elsőként megjelent az ajtajában, hogy nyíltan megvádolja. Ha jobban belegondolt, évek óta számított valami ilyesmire.
Mort elnyomta a csikket, és elhatározta, hogy leheveredik egy kicsit. Aztán úgy találta, hogy mégsem jó az ötlet. Hasznosabb volna, szellemi és fizikai téren egyaránt, ha megebédelne, olvasgatna egy fél órát, aztán tenne egy hosszú, kellemes sétát a tó partján. Túl sokat alszik mostanában, a túl sok alvás pedig a depresszió jele. Félúton járt a konyha felé, amikor elfordult a nappali üvegfalánál terpeszkedő rekamié felé. A francba!, gondolta, miközben egy párnát tett a nyaka alá, egyet meg a fejé mögé. Igenis, depressziós vagyok.
Mielőtt ismét köd borult az agyára, ezt gondolta: Még nem végzett a fickó. Ez nem olyan. Vissza fog jönni.

 

5

Azt álmodta, hogy eltévedt egy hatalmas kukoricaföldön. Ügyetlenül botladozott egyik sortól a másikig, miközben a napsugarak fényesen csillogtak az órák számlapján – legalább fél tucatot viselt a két karján belőlük, és mindegyik más-más időt mutatott.
Segítség! kiabálta. Segítsen valaki! Eltévedtem, és félek!
A kukoricaszárak rázkódni és suhogni kezdtek mindkét oldalon. Amy lépett ki az egyik sorból. John Shooter a másikból. Mindketten kést tartottak a kezükben.
Meggyőződésem, hogy meg tudom oldani a problémát, mondta Shooter, miközben felemelt késsel közeledett felé. Biztos vagyok benne, hogy idővel a halála számunkra sem lesz több, mint egy megoldatlan rejtély.
Mort megpróbált elfutni, de egy kéz – Amy keze volt az, ezt biztosan tudta – megragadta a nadrágszíjánál, és visszarántotta. És akkor ebben a hatalmas titkos kertben a forró napsütésben csillogó kések...

 

6

A telefon csörgése riasztotta fel egy és egynegyed óra múlva. Kikecmergett a borzalmas álomból – csak arra emlékezett tisztán, hogy valaki üldözte –, s felküzdötte magát ülő helyzetbe a rekamién. Iszonyúan melege volt; verítékben úszott bőrének minden négyzetcentimétere. Amíg aludt, a nap körbearaszolt a házon, és isten tudja, mióta égette már a hátát az üvegfalon keresztül.
Mort lassú léptekkel elindult az előszoba felé a telefonasztalhoz; olyan nehézkesen cammogott, mint egy búvár, aki a folyó fenekén próbál árral szemben előrejutni. A feje tompán lüktetett, s a szájának olyan volt az íze, mint az állott egérszarnak. Ha lépett egyet előre, úgy érezte, hogy az előszoba ajtaja is lép egyet hátra. Az jutott eszébe, s már nem is először, hogy a pokolban sem lehet rosszabb, mint egy forró délutánon, amikor hosszú, mély álomból riad fel az ember. De nemcsak fizikailag viselte meg a dolog. A legzavaróbb és legrémisztőbb az volt, hogy úgy érezte, mintha kibújt volna a saját bőréből – mintha egy dupla tv-kamera homályos lencséin keresztül bámulná magát.
Megmarkolta a telefonkagylót. Biztos volt benne, hogy Shooter lesz az.
Igen, ő lesz, hát persze – az egyetlen ember széles e világon, akivel nem lenne szabad szóba állnom ilyen kába állapotban, amikor az agyam egyik fele lekapcsolta magát a másikról. Persze hogy ő lesz az – ki volna más?
– Halló?
Nem Shooter volt az, de ahogy Mort meghallotta a vonal másik végén felcsendülő hangot, rögtön tudta, hogy van még egy valaki, akivel nem ajánlatos ilyen gyatra lelkiállapotban beszélnie.
– Szia, Mort – mondta Amy. – Jól vagy?

 

7

Aznap délután, valamivel később Mort belebújt XL-es vörös flanelingébe, amit felöltőként használt a kora őszi napokon, és nekivágott a régóta esedékes sétának. Bump, a macska követte egy darabon, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy Mort szándékai komolyak, aztán visszaballagott a házhoz.
Mort lassan, megfontoltan lépkedett, gyönyörködve a pompás délutánban, amely kizárólag kék égből, vörös falevelekből és aranyló sugarakból állt. Zsebre dugott kézzel lépkedett, s igyekezett magába szívni a tó csendes nyugalmát; a tó látványa mindig megnyugtatta – valószínűleg ezért is jött ide, ahelyett, hogy New Yorkban maradt volna, ahogy Amy akarta, miközben lassan, de biztosan a válás felé sodródnak. Azért jött ide, mert varázslatos volt a vidék, különösen ősszel, és tudta, hogy ha van olyan szerencsétlen flótás ezen a bolygón, akinek szüksége van egy kis varázslatra, akkor ő az az ember. És most, hogy a varázslat cserbenhagyta, és képtelen volt egyetlen sort is leírni, elképzelni sem tudta, mihez fog majd kezdeni.
De mint kiderült, nem kellett volna emiatt aggódnia. A csend és időtlenség különös nyugalma, ami minden évben rátelepszik a Tashmore-tóra, ha beköszönt az ősz, és a nyári vendégek búcsút intenek, lassan hatalmába kerítette, és gyengéden masszírozva lazította benne a feszültséget. De most új elfoglaltsága akadt; már nem csak John Shooteren törhette a fejét; felbukkant Amy is, hogy kitöltse gondolatait.
– Persze hogy jól vagyok – felelte az imént Amynek, óvatosan ejtve ki a szavakat, mint egy részeg, aki arról igyekszik meggyőzni a környezetét, hogy józan. Pedig még mindig annyira kábult volt, hogy egy kicsit tényleg részegnek érezte magát. A szavak a szájában túl nagynak tűntek, mint afféle puha, málladozó kövek; olyan körültekintően és óvatosan tapogatózott az üdvözlés formaságai és a telefoncsevej szokásos ösvényei között, mintha egy vadidegennel társalogna. – Te hogy vagy?
– Ó, én jól, nagyon jól! – trillázott Amy halkan kuncogva, amit akkor szokott tenni, ha flörtölt valakivel, vagy ha pokolian ideges volt. Mort igencsak furcsállta volna, ha flörtölni akarna vele – ebben a helyzetben. A felismerés, hogy Amy is ideges, megnyugvással töltötte el. – Csak azért hívtalak, mert annyira egyedül vagy, és ha bármi történne, senki nem tudna róla... – Hirtelen elhallgatott.
– Ritkán vagyok egyedül – mondta Mort szelíden. – Mrs. Gavin járt itt délelőtt, és Greg Carstairs is állandóan errefelé lófrál.
– Ó, el is felejtettem, hogy javítják a tetőt – csicsergett Amy, s Mort egy pillanatra elcsodálkozott rajta, hogy milyen természetesnek hat a beszélgetésük; olyan volt, mintha el sem váltak volna. Ha most hallana minket valaki, gondolta Mort, nem gondolná, hogy egy szarházi ingatlanügynök fetreng az ágyamban... pontosabban a volt ágyamban. Várta, hogy a harag elhatalmasodjon rajta – a megszégyenített, megsebzett és megcsalt férj dühe –, de csak üresség kavargott azon a helyen, ahol ezek a kellemetlen, de mégis emberi érzések motoszkáltak valaha.
– Szerencsére Greg nem feledkezett meg róla – mondta Mort. – Tegnap is átjött, és legalább másfél óra hosszat mászkált a tetőn.
– Nagyon ramaty állapotban van?
Mort beszámolt mindenről, s mialatt jó öt percen át a tető állapotáról beszélgettek, lassan felébredt; úgy cseverésztek arról az öreg tetőről, mintha minden a régi volna, úgy beszéltek róla, mintha a következő nyarat is együtt készülnének tölteni az új cédruszsindelyek alatt, ahogy az elmúlt kilenc nyarat töltötték a régi cédruszsindelyek alatt. Nem kell más, csak egy tető meg néhány cserép, és életem végéig trécselhetek ezzel a kurvával, gondolta Mort.
Miközben saját magát hallgatta, ahogy gépiesen válaszolgat a kérdésekre, egyre valószerűtlenebbnek találta a helyzetet. Úgy érezte, mintha lassanként visszasüllyedne abba az álom és ébrenlét között lebegő zombiállapotba, amiben akkor volt, amikor felvette a telefont. Végül nem bírta tovább. Ha ez valami verseny akart lenni, hogy ki bírja tovább színlelni, hogy nem változott meg semmi az elmúlt hat hónapban, akkor ő kész volt feladni. Mégpedig örömest.
Amy éppen azt firtatta, hogy hol akarja Greg megvenni a cédruszsindelyeket, meg hogy a városból hozat-e szakmunkásokat, amikor Mort félbeszakította. – Miért hívtál, Amy?
Egy pillanatra csend lett; Mort érezte, ahogy Amy sorra veszi a válaszokat, aztán félreteszi őket, ahogy a kalapokat próbálgatják fel a nők, és ettől ismét elöntötte a düh. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak – pontosabban annak a kevés dolognak –, amit szívből utált Amyben. Ezt a teljesen ösztönös kétszínűséget.
– Mondtam már – szólalt meg Amy végül. – Tudni akartam, hogy jól vagy-e. – Megint zavarodottnak és bizonytalannak tűnt a hangja, s ez rendszerint azt jelentette, hogy igazat beszél. Amikor hazudott, olyan természetességgel ejtette ki a szavakat, mintha azt közölné éppen, hogy a Föld gömbölyű. – Rossz érzésem volt... Tudom, hogy te nem hiszel az ilyesmiben, de azt te is tudod, hogy szoktak ilyen érzéseim lenni, és azt is tudod, hogy én hiszek bennük... igaz, Mort? – Furcsa, de pózolásnak vagy haragnak nyoma sem volt a hangjában – olyan volt, mintha valóban aggódna érte.
– Persze hogy tudom.
– Szóval rossz érzésem volt. Éppen egy szendvicset csináltam magamnak ebédre, amikor olyan érzésem támadt, hogy... hogy valami történt veled. Vártam egy kicsit... azt hittem, majd elmúlik, de nem múlt el. Szóval, végül felhívtalak. Tényleg rendben van minden?
– Igen – válaszolta Mort.
– Nem történt semmi?
– Hát, valami azért történt – szólalt meg Mort néhány pillanatnyi belső viaskodás után. Úgy gondolta, nem kizárt, sőt nagyon is valószínű, hogy John Shooter (ha ez a valódi neve, tette hozzá gondolatban) először Derryben próbált meg kapcsolatba lépni vele, s csak azután jött ide. Végül is, Derryben szokott tartózkodni az évnek ebben a szakában. Lehet, hogy éppen Amy küldte utána.
– Tudtam! – kiáltotta Amy. – Megvágtad magad azzal az átkozott láncfűrésszel? Vagy...
– Ne félj, nem szorulok kórházi kezelésre – szakította félbe Mort, s közben halványan elmosolyodott. – Csak apró kellemetlenség. Mi jut eszedbe, ha azt a nevet hallod, hogy John Shooter?
– Semmi, miért?
Mort ingerült sóhajt eresztett ki magából, amely gőzfuvallatként süvített keresztül összezárt fogaí között. Amy értelmes nő volt, de időnként rövidzárlat keletkezett az agya és a szája között. Mort el is tűnődött rajta egyszer, hogy olyan pólót kellene hordania, amelyen ez áll: ELŐBB BESZÉLJ, AZUTÁN GONDOLKOZZ! – Ne mondj mindjárt nemet! Előbb gondolkozz egy kicsit! A fickó elég magas, legalább száznyolcvan centi, és körülbelül negyvenöt éves lehet: Öregebbnek látszik, de a mozgása alapján jó negyvenesre tippelem. Valószínűleg vidéki. Napbarnított, és elég ráncos a bőre. Amikor először láttam, úgy éreztem, mintha valamelyik Faulkner...
– Mi ez az egész, Mort?
Ettől azonnal kitisztult Mort feje, s végre megértette, hogyan lehetett képes a legsúlyosabb lelkiállapotban is ellenállni a kísértésnek – ami különösen éjszakánként kínozta –, hogy megkérje Amyt, legalább próbálják meg tisztázni a félreértéseket. Tudta, hogy ha hosszan és kitartóan kérlelné, Amy előbb-utóbb belemenne. De a tényeken nem lehetett változtatni; házasságukat sokkal súlyosabb gondok terhelték, mint Amy ingatlanügynöke. Ez a kioktató hangnem is, amire Amy most átváltott, hozzájárult a kapcsolatuk elmérgesedéséhez. Már megint mit csináltál, kérdezte a fenyegető hang, sőt követelte a választ. Milyen ostobaságba rángattad már megint bele magad? Magyarázatot kérek!
Mort becsukta a szemét, és összeszorított fogai között ismét kifújta a levegőt, mielőtt válaszolt. Beszámolt John Shooter látogatásáról, Shooter kéziratáról és a saját novellájáról. Amy tisztán emlékezett a Vetési szezon-ra, de soha életében nem hallotta a John Shooter nevet – ez nem olyan név, amit csak úgy elfelejt az ember, mondta Amy, amivel Mort maga is egyetértett. Kizárt, hogy találkozott vele.
– Biztos vagy benne? – erősködött Mort.
– Igen, biztos vagyok – felelte Amy. A hangjából némi neheztelés érződött, amiért Mort tovább faggatta. – Senki hasonlót nem láttam. És mielőtt közbevágsz, hogy ne mondjak rögtön nemet, szeretnélek emlékeztetni rá, hogy kitűnő memóriám van, és világosan emlékszem mindenre, ami azóta történt, hogy elmentél.
Egy pillanatra elhallgatott. Úgy tűnt, mintha nehezére esne a beszéd, s a hangjából valódi fájdalom áradna. Ez kárörömmel töltötte el Mort lelkének kisebbik, gonosz felét. A nagyobbik rész azonban egyáltalán nem örült a dolognak, sőt attól is undorodott, hogy a kisebbik rész így érez. Ez persze egyáltalán nem zavarta a benne bujkáló kisördögöt. Hiába volt kisebbségben, Mort – pontosabban Mort lelkének nagyobbik fele – képtelen volt kiűzni magából.
– Lehet, hogy Ted találkozott vele – próbálkozott tovább Mort. Ted Milner volt az ingatlanügynök. Mort még mindig nem tudta megemészteni, hogy a felesége képes volt otthagyni őt egy ingatlanügynökért; részben ez okozta a problémát, sértett önérzete nagyban hozzájárult a dolgok elfajulásához. Azt természetesen soha nem állította, és különösen magát nem hitegette vele, hogy olyan ártatlan lett volna, mint egy ma született bárány.
– Ez vicc akar lenni? – Amy hangjából harag, szégyenkezés, sajnálat és indulat érződött egyszerre.
– Nem – felelte Mort. Újból erőt vett rajta a fáradtság. – Ted nincs itt – folytatta Amy. – Ted szinte soha nem jön ide. Általában én... megyek hozzá.
Köszönöm, Amy, hogy megosztottad velem ezt a fontos információt, akarta mondani Mort, de visszafogta magát. Milyen szép is volna, ha legalább egyszer sikerülne mellőzniük a kölcsönös vádaskodást! Úgyhogy végül nem köszönte meg az információt, nem mondta, hogy minden csak idő kérdése, és főleg nem kérdezte meg, hogy mi a jó franc van veled, Amy.
Elsősorban azért nem tette, nehogy Amy is megkérdezze tőle ugyanezt.

 

8

Amy azt javasolta, hogy hívja fel Dave Newsome-ot, a tashmore-i körzeti megbízottat – végtére is, a fickó veszélyes lehet. Mort azt válaszolta, hogy szerinte erre nincs szükség, legalábbis egyelőre, de ha John Shooter mégis odatolná a képét, valószínűleg rá fog csörögni Dave-re. Kipréseltek magukból még néhány udvarias mondatot, azután letették a kagylót. Mort érezte, hogy Amy még mindig neheztel rá a sanda feltételezés miatt, hogy Ted esetleg éppen Mortymackó foteljében terpeszkedik vagy Morty mackó ágyában szunyókál, de hát nem kerülhette el, hogy előbb-utóbb szóba ne hozza Ted Milnert. Akárhogy is vesszük, a fickó része lett Amy életének. Különben is, Amy hívta fel Mortot. Neki voltak rossz érzései.
Mort elérte a helyet, ahol a part menti út kettéágazott. A jobb oldali ösvény meredeken kapaszkodott felfelé az országút irányába. Mort ezt az ösvényt választotta, s kényelmesen bandukolva gyönyörködött az ősz színeiben. Ahogy maga mögött hagyta az utolsó kanyart is, előtűnt az aszfaltút fekete szalagja; meg sem lepődött rajta, hogy ott áll az ütött-kopott kék furgon, a mississippi rendszámmal, mint egy fához láncolt, kivert kutya. Azon sem csodálkozott, hogy ott látja mellette John Shooter szikár alakját, amint karba tett kézzel támasztja a kocsi jobb első sárhányóját.
Mort várta, hogy szívverése gyorsulni kezdjen s az adrenalin szétáradjon az ereiben, szíve azonban továbbra is a normális ritmust verte, s egyelőre a hormonjai sem szánták rá magukat, hogy működésbe lépjenek.
A nap, amely egy időre behúzódott a felhők mögé, ismét előbújt, s a színek, amelyek eddig is vakítóan ragyogtak, most szinte lángra lobbantak. Visszatért saját sötéten elnyúló, éles körvonalú árnyéka is. Shooter fekete kalapja még feketébbnek, kék inge még kékebbnek látszott, s a kristálytiszta levegőben úgy hatott, mintha a figurát a valóságnak egy olyan szeletéből ollózták volna ki, amely színesebb és elevenebb annál, mint amit Mort megszokott. Most döbbent csak rá, hogy tévedett – pontosabban, hogy becsapta Amyt is, és becsapta önmagát is –, amikor arról hadovázott, hogy miért nem akarja felhívni Dave Newsome-ot. Az igazság az, hogy maga akarta megoldani a problémát. Talán csak be akarom bizonyítani magamnak, hogy vannak olyan dolgok, amelyekkel még mindig KÉPES vagyok megbirkózni, gondolta, és elindult a domb teteje felé, ahol John Shooter támasztotta várakozóan a kocsi oldalát.

 

9

A lassú tóparti séta hosszúra nyúlt, s Amy hívásán kívül más is járt Mort fejében, miközben átlépkedett a kidőlt fatörzseken, időnként meg-megállva, hogy lapos kavicsokat kacsáztasson a vízen (kölyökkorában képes volt rá, hogy egy-egy jobb kavicsot – amit „lapcsinak” neveztek el – kilencszer is felugrasson, de ma délután négy pattintásnál többre nem tellett tőle). Azon is elgondolkodott, hogy mitévő legyen, ha ne adj' isten újra felbukkanna Shooter.
Kétségtelen, hogy átmenetileg – talán nem is csak átmenetileg – bűntudatot érzett, amikor kiderült, hogy a két sztori mennyire hasonlít egymásra, de ezt mostanra sikerült feldolgoznia magában; valószínűleg nem volt egyéb, mint a szokásos bűntudat, ami minden regényírót elővesz időnként. Ha Shooterre gondolt, nem érzett mást, csak dühöt és ingerültséget... és némi megkönnyebbülést. Hónapok óta halmozódott benne a tehetetlen düh. Most végre talált magának egy bűnbakot, akire ráboríthatta a szaros bilit.
Mort ismerte a régi mondást: mely szerint ha négyszáz majom négymillió éven át négyszáz írógépet ütöget, egyikük biztosan lekopogja Shakespeare összes művét. Nem nagyon hitt benne. De ha mégis igaz lett volna, John Shooter akkor sem volt majom, és nem élt négyszáz évet, bármennyire is megviseltnek látszott az arca.
Ergo, Shooter lopta el az ő sztoriját. De hogy miért éppen a Vetési szezon-t nézte ki magának, arról halvány sejtelme sem volt. Shooter bűnösségéhez nem férhetett kétség, ilyen mértékű véletlen egybeesés szerinte nem fordulhatott elő; az persze lehetséges, hogy a sztorit, ahogy az összes többit is, a Világegyetem Nagy Ötletbankjából tulajdonította el, de abban teljesen biztos volt, hogy nem a híres-nevezetes Mississippiből jött Mr. John Shootertől lopta.
De akkor honnan másolta le Shooter? Mort szerint ez volt a legfontosabb kérdés; ha megtalálja a választ, valószínűleg rá tudja bizonyítani Shooterre a csalást.
Két válasz jöhetett csak számításba, mivel a Vetési szezon mindössze két helyen jelent meg – először az Ellery Queen Krimimagazinban, másodszor pedig az Aki a kicsit nem becsüli... című novellagyűjteményben. A novellák kiadási dátumait rendszerint a kötet elején, a copyright-oldalon tüntetik föl, s ezt a szabályt követték az Aki a kicsit nem becsüli... esetében is. Mort kikereste a Vetési szezon adatait, amelyekből kiderült, hogy a novella az EQKM 1980. júniusi számában jelent meg először. Az Aki a kicsit nem becsüli...-t 1983-ban publikálta a St. Martin's Press. Azóta számos újabb kiadást megért – egy kivételével papírfedeles változatban –, de ezek most nem számítottak. Mortnak az 1980-as és 1983-as dátumra kellett csak koncentrálnia... abban a reményben, hogy az ügynökökön és a könyvkiadók jogtanácsosain kívül senki nem fordít különösebb figyelmet a copyright-oldalon lévő apró betűs szövegre.
Abban bízva, hogy mindez John Shooterre is érvényes, és remélve, hogy Shooter – az átlagolvasókhoz hasonlóan – azt hiszi, hogy egy válogatásban leközölt novella a válogatás kiadását megelőzően nem is létezett, Mort odasétált a kocsihoz, és megállt Shooter előtt az út szélén.

 

10

– Feltételezem, hogy időközben volt alkalma elolvasni a novellámat – szólalt meg Shooter. Olyan közönyös hangon ejtette ki a szavakat, mintha csak az időjárásról beszélne.
– Igen, volt.
Shooter komoly arccal bólintott. – Gondolom, ismerősnek találta.
– Természetesen – hagyta rá Mort, majd mesterkélt közönnyel hozzátette: – Mikor írta?
– Számítottam a kérdésére – felelte Shooter. Megeresztett egy halvány mosolyt, de nem mondott többet. Karba tett kézzel álldogált; kezeit a hóna alá szorította. Olyan benyomást keltett, mint aki eltökélte magában, hogy örökre így marad, de addig biztosan, amíg a nap ki nem ontja minden melegét, és le nem bukik a látóhatár mögé.
– Tudja jól – folytatta Mort továbbra is közönyös hangon –, hogy fel kellett tennem ezt a kérdést. Elég súlyos dolog, ha két író ugyanazzal a sztorival rukkol elő.
– Súlyos – helyeselt Shooter mélyen elgondolkodva.
– Csak úgy tudhatjuk meg – folytatta Mort –, hogy ki a csaló, ha kiderítjük, hogy ki írta előbb a novellát. – Szúrósan belenézett Shooter fakókék szemeibe. Valahol a közeli bozótosban éktelen csattogásba kezdett egy öntelt cinege, majd ismét csend borult a tájra. – Egyetért velem?
– Egyetértek – bólintott Shooter. – Mi másért tettem volna meg ezt a hosszú utat Mississippiből idáig?
Felhangzott egy autó berregése. Mindketten a hang irányába fordultak, és meglátták Tom Greenleaf dzsipjét, amint száraz leveleket kavarva maga körül, felkapaszkodik a szomszédos domb oldalára. Tom hetven-egynéhány éves, életerős és egészséges tashmore-i bennszülött volt, s azokat a területeket felügyelte a tónak ezen az oldalán, amelyek nem Greg Carstairs hatáskörébe tartoztak. Tom az egyik kezével szalutált nekik, miközben tovagördült a domboldalon. Mort visszaintett. Shooter felemelte a karját, és barátságosan Tom felé pöccintett a mutatóujjával. A mozdulat olyan emberre vallott, aki sok-sok évet töltött el vidéken, és sok-sok ezerszer köszöntötte ily módon a tovahaladó teherautók, zetorok, szénaforgatók és bálázótraktorok vezetőit. Miután Tom dzsipje eltűnt a távolban, lassan leengedte a karját, és újra összefonta maga előtt. Miközben a felkavart levelek surrogva kergetőztek az avaron, Shooter újból ráemelte hátborzongatóan nyugodt, türelmes tekintetét Mort Raineyre. – Szóval, hol tartottunk? – kérdezte szinte gyengéden.
– Megpróbáljuk kideríteni a sztori eredetét – felelte Mort. – Ez azt jelenti, hogy...
– Tudom, mit jelent – mondta Shooter nyugodtan, enyhén megvető arckifejezéssel. – Tisztában vagyok vele, hogy ganajtúró ruhát hordok és ganajtúró kocsin járok, és hogy a felmenőim mind ganajtúrók voltak, s az is lehet, hogy én magam is ganajtúró lettem, de mindebből nem következik még, hogy ostoba is lennék.
– Valóban – hagyta rá Mort. – Nem következik belőle. De abból, hogy valaki nem ostoba, nem következik még, hogy becsületes is. Gyanítom, hogy éppen fordított a helyzet.
– Ha ezt eddig nem tudtam volna, elég lenne, ha magára néznék – mondta Shooter hűvösen. Mort érezte, hogy elvörösödik. Rosszul tűrte, ha kihozták a sodrából, ami egyébként elég ritkán fordult elő vele, Shooter azonban olyan könnyedén tette vele mindezt, ahogy egy tapasztalt mesterlövész trancsíroz szét egy agyaggalambot.
A Shooter tőrbe csalásához fűzött reményei alaposan megcsappantak. Nem foszlottak teljesen szét, de jelentősen csökkentek. Az intelligencia és a csavaros észjárás két különböző dolog, de most gyanítani kezdte, hogy Shooter mind a kettővel rendelkezik. Minél előbb szerette volna lezárni az ügyet. Meg akart szabadulni a fickótól, amilyen gyorsan csak lehetett. Furcsa mód alig várta már ezt az összecsapást, amióta egyértelműen kiderült, hogy az újabb konfrontáció elkerülhetetlen – talán azért is, mert némi színt hozott az egyre üresebbé és unalmasabbá váló hétköznapokba. De most végleg le akarta zárni az ügyet. Már nem volt teljesen biztos benne, hogy John Shooter őrült – hogy komplett őrült –, de továbbra is veszélyesnek tartotta a fickót. Főleg a makacssága miatt. Elhatározta, hogy nem kerülgeti tovább a forró kását – beviszi a döntő találatot, és véget vet ennek a cirkusznak.
– Mikor írta a novelláját, Mr. Shooter?
– Lehet, hogy nem is Shooternak hívnak – felelte derűsen a fekete kalapos. – Lehet, hogy ez csak az álnevem.
– Értem. És mi a valódi neve?
– Nem mondtam, hogy nem ez az; csak annyit mondtam: lehet, hogy nem az. Akárhogy is van, ez most nem tartozik ide. – Higgadtan beszélt, s szemmel láthatóan jobban érdekelte az a felhő, amelyik lassan vitorlázott a kék égen a lenyugvó nap irányába.
– Oké – mondta Mort –, de az igen, hogy mikor írta a novellát.
– Hét éve – felelte Shooter, s továbbra is érdeklődve tanulmányozta a felhőt, amely időközben elérte a napkorong szélét, és a sugarak aranyglóriát fontak köré. – 1982-ben.
Bingó, gondolta Mort. Akár hétpróbás gazember, akár nem, végül mégiscsak belesétált a csapdába. Nyilvánvaló, hogy a válogatásból másolta ki a sztorit. És mivel az Aki a kicsit nem becsüli...-t 1983-ban adták ki, azt hitte a nyavalyás, hogy egy korábbi dátummal be tud húzni a csőbe. El kellett volna olvasnod a copyright-oldalt is, kisapám!
Várta, hogy elöntse a diadalmámor, de nem öntötte el. Némi megkönnyebbülést érzett csupán, hogy minden teketória nélkül elküldheti a fenébe ezt az őrültet. De tovább furdalta az oldalát a kíváncsiság; szakmai ártalom egy írónál. Miért éppen ezt a sztorit szemelte ki magának? Ezt, amelyik annyira elüt a többi írásától? És ha mindenképpen plagizálással akarta megvádolni, miért érte be egy jelentéktelen novellával, amikor összeollózhatott volna egy ugyanilyen, csaknem szó szerint megegyező kéziratot valamelyik bestselleréből is, például a Kintornás fiú-ból? Abból szaftos botrány kerekedhetett volna; ez viszont csak rosszízű tréfára sikeredett.
Egy regény legépelése nyilván túl nagy erőfeszítést igényelt volna, gondolta Mort.
– Miért várt ilyen sokáig? – kérdezte végül. – A novellagyűjteményem 1983-ban jelent meg, több mint hat éve. Lassan hét.
– Mert nem tudtam róla – felelte Shooter. Abbahagyta a felhő tanulmányozását, és enyhe megvetéssel ismét végigmérte Mortot. – Az olyanok, mint maga, azt hiszik, hogy egész Amerika, sőt a Föld összes lakója kezét-lábát töri, csak hogy elolvashassa a könyveit.
– Azért én sem vagyok ennyire ostoba – mondta Mort. Ezúttal az ő hangja lett hűvösebb.
– Pedig nem így van – folytatta Shooter azon az ijesztően közönyös, egyenletes hangon. Mort megjegyzését figyelemre se méltatta. – Egyáltalán nem így van. Nem is hallottam a novellájáról egészen június közepéig. Idén június közepéig.
Mort a választ fontolgatta: Tudod, mit mondok én neked, Johnny fiam? Én se láttam a feleségemet más pasival az ágyban egészen május közepéig! Kibillentené vajon Shootert az egyensúlyából, ha tényleg valami ilyesmit mondana neki?
Belenézett a fekete kalapos arcába, és úgy döntött, hogy nem. A derűs nyugalom oly hirtelen tűnt el Shooter fakó szemeiből, ahogy a köd száll fel a hegy csúcsáról egy forró nyári reggelen. Egy megszállott prédikátorra emlékeztetett leginkább, aki kénköves ménkűt szór éppen a lesütött szemű, reszkető gyülekezet fejére, s Mort Rainey ezúttal csakugyan megijedt tőle. Ugyanakkor haragudott is rá. Újra elöntötte a düh, amit a „John Shooterrel” való első találkája végén érzett: akár fél tőle, akár nem, átkozott legyen, ha befogja a száját, és szó nélkül tűri, hogy megvádolják lopással – különösen azután, hogy a fickó maga cáfolta meg a vádat.
– Engedje meg, hogy hangosan gondolkodjam! – szólalt meg Mort. – Egy magafajta fickó nyilván többet ad magára, minthogy az én szemetemet olvassa. Bizonyára a Marcel Proust- és Thomas Hardy-féle pasasok a kedvencei. Esténként, miután megfejte a teheneket, feltekeri a jól bevált petróleumlámpát, kirakja a konyhaasztalra – ami természetesen piros-fehér kockás terítővel van letakarva –, aztán nekilát az Egy tiszta nő-nek vagy Az eltűnt idő nyomában-nak. Hétvégén talán lazít egy kicsit, és előkotor egy Erskine Caldwellt vagy egy Annie Dillardot is. Nyilván valamelyik barátja figyelmeztette rá, hogy lekoppintottam a becsületes munkával kiizzadt sztoriját. Valahogy így történt a dolog, igaz, Mr. Shooter... vagy akárhogy is hívják?
Mort hangja élesebb lett, s meglepődve tapasztalta, hogy a dühkitörés határán áll. De ahogy jobban belegondolt, nem is lepődött meg annyira.
– Nem: nincsenek barátaim. – Shooter olyan száraz hangon beszélt, mint aki egyszerű tényeket állapít meg. – Se barátaim, se családom, se feleségem. Egy kis tanyán élek Perkinsburgtől húszmérföldnyire délre. A konyhaasztal valóban kockás terítővel van letakarva – ahogy említette –, a villanyt azonban már bevezették a faluba, így a petróleumlámpát csak akkor veszem elő, ha vihar van, és szünetel az áramellátás.
– Ezt örömmel hallom – mondta Mort.
Shooter elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést. – A tanyát apámtól örököltem, és a nagyanyámtól kapott pénzből bővítettem. Van egy kisebb csordám – ezt is eltalálta –, körülbelül húsz fejőstehénnel, és esténként valóban novellákat írok. Gondolom, magának egy olyan flancos számítógépe van monitorral, de nekem megteszi az öreg írógép is.
Shooter elhallgatott, s néhány pillanatig nem hallatszott más, csak a kora esti szélben kavargó száraz levelek surrogása.
– Ami pedig a két írás hasonlóságát illeti, arra magamtól jöttem rá. Tudja, már régóta tervezgettem, hogy eladom a farmot. Gondoltam, ha egy kicsivel több pénzem lesz, nemcsak sötétedés után, hanem napközben is írogathatok, amikor még frissen fog az agyam. A perkinsburgi ingatlanügynök azt ajánlotta, hogy utazzak el Jacksonba, és keressek fel egy fickót, akinek tejgazdaságai vannak Mississippiben. Nem szeretek sokat vezetni – tíz-tizenöt mérföld után megfájdul a fejem, főleg ha nagyvároson kell keresztülvergődnöm, ahol ezrével rohangálnak az őrültek szabadon –, úgyhogy buszra szálltam. Már készülődtem a beszálláshoz, amikor eszembe jutott, hogy nem hoztam magammal könyvet. Gyűlölöm a hosszú buszozást, ha nincs nálam olvasnivaló.
Mort azon kapta magát, hogy helyeslően bólogat. Ő is gyűlölte a hosszú utazást – buszon, vonaton, repülőn és kocsin egyaránt –, ha nem volt nála olvasnivaló, lehetőleg komolyabb, mint a legfrissebb napilapok.
– Perkinsburgben nincs rendes buszpályaudvar – a Greyhound csak öt percre áll meg a Rexall előtt, aztán máris visszakanyarodik az országútra. Már a busz lépcsőjén álltam, amikor rájöttem, hogy nem hoztam magammal könyvet. Megkértem a sofőrt, hogy várjon, amíg visszajövök. Mire azt mondta, hogy vesszen meg, ha egy percet is vár rám, így is késésben van, és pontosan három perc múlva ki fog húzni a megállóból. Ha visszaérek addigra, akkor elvisz, ha meg nem, akkor nyugodtan megcsókolhatom a seggét, ha legközelebb találkozunk.
Úgy BESZÉL, mint egy mesemondó, gondolta Mort. A fenébe is, pontosan úgy. Igyekezett elhessegetni a gondolatot – érezte, hogy nem vezet semmi jóra –, de nem nagyon sikerült neki.
– Berohantam a Rexallba. A perkinsburgi boltban is ugyanolyan hagyományos, drótból készült forgó állványon tartják a könyveket, mint az itteni ABC-ben, arra feljebb az út mentén.
– A Bowie'sban?
Shooter bólintott. – Ott, igen. Szóval, felmarkoltam az első kezem ügyébe eső könyvet. Lehetett volna tőlem akár a Biblia is, amennyire a borítóját figyeltem. De nem az volt. Hanem a maga novelláskötete. Az Aki a kicsit nem becsüli... Amennyire meg tudom ítélni, a maga novellái voltak benne. Egy kivételével.
Most kell megállítani! Most kell kinyitni a kazánt, mielőtt felrobban a gőz!
De rájött, hogy nem akarja. Lehet, hogy Shooter tényleg író. Megfelelt a két fő kívánalomnak: egyrészt úgy tudott mesélni, hogy az ember szívesen végighallgatta a történetét, akkor is, ha nagyjából tudta, mi lesz a vége, másrészt annyi baromság volt a fejében, hogy majd' szétpattant tőle.
Meg kellett volna mondania neki, hogy ha valamilyen csoda folytán igaz is, amit Shooter állít, ő, Mort Rainey megelőzte, mert már két évvel korábban megírta azt a nyomorult történetet, de ehelyett csak ennyit mondott: – Ha jól értem, a Greyhoundon olvasta a Vetési szezon-t, amikor Jackson felé utazott, hogy eladja a farmját.
– Nem egészen. Azt történetesen hazafelé menet olvastam el. Eladtam a farmot, aztán egy hatezer dolláros csekkel a zsebemben felültem a Greyhoundra. Odafelé az első fél tucat novellát olvastam el. Egyik se volt nagy durranás, de azért eltelt velük valahogy az idő.
– Köszönöm.
Shooter Mort arcát tanulmányozta. – Nem dicséretnek szántam.
– Pedig azt hittem.
Shooter elgondolkodott ezen egy pillanatig, aztán vállat vont. – Szóval, visszafelé elolvastam még kettőt... azután ezt. A saját sztorimat.
Fölnézett a felhőre, amely időközben fényesen csillogó aranymasszává állt össze, majd visszafordult Mort felé. Arca pont olyan nyugodt és kifejezéstelen volt, mint korábban, de Mort hirtelen rádöbbent, hogy óriásit tévedett, amikor azt hitte, hogy Shooter lelke mélyén is éppen ilyen nyugalom és béke honol. Az önkontroll vastag páncélja tévesztette meg eddig, amelyet azért öltött magára Shooter, nehogy nekiessen Morton Raineynek a puszta két kezével. Arcvonásai nyugodtak voltak, de szemeiben olyan iszonyatos gyűlölet izzott, amilyet Mort soha életében nem látott. Most fogta csak fel, hogy mekkora – talán fatális – hibát követett el, amikor feljött a partról, és gyanútlanul belesétált a fickó karjaiba. Egy feldühödött őrült állt vele szemben, aki a gyilkosságtól sem riad vissza.
– Meg vagyok lepve, hogy senki nem vágta még a fejéhez ezt a novellát – egyáltalán nem hasonlít a többi írására. Egy cseppet sem. – Shooter hangja továbbra is nyugodtnak tűnt, de Mort most már tudta, hogy olyan ember hangját hallja, aki alig bírja visszafogni magát, hogy agyon ne verje, le ne bunkózza vagy meg ne fojtsa; olyan ember hangját, aki tisztában van vele, hogy a beszéd és gyilkosság közötti határ átlépéséhez elég, ha kissé megemeli a hangját, és hagyja, hogy a düh elhatalmasodjon rajta; olyan ember hangját, aki pontosan tudja, hogy indulatai éppen olyan könnyen elszabadulhatnak, mint egy lincselő tömegé.
Mort úgy érezte, mintha egy sötét szobában lenne, amelyet aknákra kötött hajszálvékony robbantózsinórok hálóznak be. Hihetetlennek tűnt, hogy alig néhány perce még a helyzet urának képzelte magát. Egyéb problémái például Amy vagy az írással kapcsolatos nehézségei lényegtelen, apró pontokká zsugorodtak. Bizonyos értelemben megszűntek problémának lenni. Egyetlen gondja maradt csupán: hogy élve visszajusson a házba, és ha lehetséges, megérje még, amikor a nap eltűnik a horizont mögött.
Kinyitotta a száját, azután újra becsukta. Nem mert megszólalni, legalábbis egyelőre nem. A szoba tele volt robbantózsinórokkal.
– Nagyon meg vagyok lepve – folytatta Shooter erőltetett nyugodtsággal. A színjáték ezúttal szánalmas paródiára sikeredett.
Mort a saját hangját hallotta, amint ezt mondja: – A feleségemnek nem tetszett. Azt mondta, hogy nem hasonlít egyik korábbi írásomra se.
– Hogyan jutott hozzá? – kérdezte Shooter ijesztő lassúsággal. – Igazából ez érdekel. Hogy a fenébe kerül egy ilyen seggfej pénzeszsák firkász egy isten háta mögötti mississippi szarfészekbe, hogy ellopja a sztorimat? Arra is kíváncsi lennék, hogy miért éppen az enyémet szemelte ki magának, hacsak nem lopta a többit is valahonnan, de e pillanatban megelégszem azzal is, ha csak a hogyanra válaszol.
Ez a nagyfokú szemérmetlenség mélyen felháborította Mortot, s a düh ellenállhatatlan erővel tört fel belőle. Egy pillanatra arról is megfeledkezett, hogy az elhagyatott országúton ácsorog egy Mississippiből szalajtott őrült társaságában.
– Elég! – csattant föl élesen.
– Elég? – csodálkozott Shooter, erőltetett meglepetéssel a hangjában. – Elég? Mi a fészkes fenét ért azon, hogy elég?
– Azt mondta, hogy 1982-ben írta a novelláját – kezdte Mort. – Én viszont 1979 végén írtam az enyémet. Nem emlékszem pontosan a dátumra, de abban biztos vagyok, hogy 1980 júniusában jelent meg először. Egy magazinban. Úgyhogy két év fórom van magával szemben, Mr. Shooter, vagy akárhogy is hívják. Ha van közöttünk valaki, akinek oka lenne felháborodni a plagizálás miatt, akkor az én vagyok.
Mort nem látta pontosan, mikor mozdult meg a fekete kalapos. Az egyik pillanatban még egymással szemben álltak a furgon mellett, a következő pillanatban már a kocsi ajtajához volt lapítva, és Shooter lihegett az arcába, miközben a karját csavargatta. Halványan úgy rémlett neki, hogy Shooter először megragadta a karját, azután nekilökte a kocsinak.
– Hazudik! – sziszegte Shooter. Enyhe fahéjillat áradt a szájából.
– Szálljon le rólam! – nyögte Mort, és előrelendült, hogy enyhítsen a ránehezedő nyomáson.
Shooter erősnek látszott, egyértelműen erősebbnek, mint Mort Rainey, de Mort fiatalabb volt, súlyosabb, s mögötte állt a furgon, aminek nekitámaszkodhatott. Sikerült kiszabadulnia Shooter szorításából, és hátrébb lökte vagy három lépéssel.
Nekem fog támadni, gondolta Mort. Bár nem verekedett senkivel azóta, hogy adj, király, katonát! játszottak a negyedikes általánosban, meglepődve tapasztalta, hogy nyugodt maradt, és tiszta a feje. Szét, fogjuk verni egymás pofáját egy szaros sztori miatt. Oké, rendben van; úgysincs jobb programom ma estére.
De nem történt semmi. Shooter döbbenten bámulta ökölbe szorított kezeit... aztán lassan szétnyitotta őket. Mort látta a fickó erőlködését, ahogy megpróbálja visszanyerni önuralmát, és furcsa tiszteletfélét érzett iránta. Shooter az arcához emelte egyik szétnyitott tenyerét, és megtörölte vele a száját, nagyon lassan, nagyon megfontoltan.
– Bizonyítsa be! – mondta.
– Rendben van. Visszamegyünk a házba, és megmutatom a dátumot a könyv copyright-oldalán.
– Nem – mondta Shooter. – Nem érdekel a könyv. Engem egyáltalán nem érdekel a könyv. Mutassa meg a sztorit! Mutassa meg a magazint, amiben benne van a sztori, hogy a saját szememmel láthassam.
– Nincs nálam a magazin.
Akart még valamit mondani, de Shooter az ég felé emelte a szemeit, és gúnyosan felvakkantott. A hang olyan rideg volt, mint egy balta, amellyel gyújtóst aprítanak. – Persze – mondta szárazan. A gyűlölet lángja továbbra is ott táncolt a szemében, de megpróbált uralkodni magán. – Fogadni mertem volna, hogy nincs.
– Hallgasson végig! – szólalt meg Mort. – Általában csak nyáron szoktunk idejönni a feleségemmel. A könyveimből meg néhány külföldi kiadványból tartok itt egy-egy példányt, de rengeteg magazinnak is publikáltam – cikkeket, esszéket és novellákat, s ezeket a másik házunkban tartom. Derryben.
– Akkor most miért nincs ott? – kérdezte Shooter. Mort kételyt és sértődött elégedettséget olvasott ki a tekintetéből – Shooter nyilván számított rá, hogy Mort megpróbál majd kibújni a felelősség alól, és az ő értelmezésében Mort éppen ezt csinálta. Legalábbis megpróbálkozott vele.
– Azért vagyok itt, mert... – Mort elhallgatott. – Honnan tudta, hogy itt vagyok?
– Megnéztem a könyv hátlapját, amit vettem – magyarázta Shooter. Mort kis híján a homlokára csapott, olyan hirtelen tisztult ki előtte a kép. Hát persze! – Volt róla egy fénykép az Aki a kicsit nem becsüli... hátsó borítóján, a kemény borítós és a papírfedelű kiadványon is. Amy készítette a fotót, és egészen jól sikerült. A háttérben a Tashmore-tó látható, középen a házuk, ő pedig a ház előtt áll. A képaláírás igen egyszerű: Morton Rainey nyugat-maine-i otthonában. Shooter tehát egyenesen Nyugat-Maine-be jött, és bizonyára nem kellett sokat kérdezősködnie a kocsmákban vagy a boltokban ahhoz, hogy valaki útbaigazítsa: Mort Rainey? Hogy a fenébe ne ismerném! Tashmore-ban keresse! Egyébként személyes jó barátom.
Ezzel legalább tisztázódott az egyik kérdés.
– Azért vagyok itt, mert elváltam a feleségemtől – fejezte be Mort. – Csak nemrég lett végleges a dolog, és a feleségem Derryben maradt. Ha egy évvel korábban jön, üresen találta volna a házat.
– Aha – bólogatott Shooter. A flegma hangsúly megint csak felingerelte Mortot. Hazudsz!, sugallta a hang, de nem zavar. Mert tudtam, hogy hazudni fogsz. Végül is, egész életedben ezt csináltad, nem igaz? – Előbb-utóbb megtaláltam volna, akárhol is van.
Shooter szúrós tekintettel fixírozta Mortot.
– Akkor is megtaláltam volna, ha Brazíliába szökik.
– Elhiszem – felelte Mort. – Egyébként rettentő nagy tévedésben van. Vagy szórakozik velem. De megteszem magának azt a szívességet, hogy tévedésnek tekintem a dolgot, mivel a szándékai elég komolynak látszanak...
Istenem, csak ne látszanának annak!
– ...a lényeg az, hogy én két évvel korábban publikáltam a sztorit, mint ahogy azt maga állítólag megírta.
Shooter szemében újra felizzott a gyűlölet lángja, majd ellobbant. Nem hunyt ki teljesen, csak visszahúzódott, mint egy láncra kötött véreb.
– Szóval azt állítja, hogy a magazin a másik házában van?
– Igen.
– És hogy a magazinban benne van a novella.
– Igen.
– És hogy a magazin 1980 júniusában jelent meg.
– Igen.
Mortot eleinte idegesítette ez a vontatott tempójú kikérdezés (Shooter minden kérdés előtt hosszasan gondolkodott), de aztán úgy érezte, felvillant végre egy halvány reménysugár: lehet, hogy a fickó megpróbálja megemészteni az igazságot... az igazságot, amivel Mort szerint „John Shooter” a lelke mélyén mindvégig tisztában volt, hiszen a két sztori csaknem tökéletes megegyezése nem lehetett a véletlen műve. Ebben továbbra is szilárdan hitt, bár elfogadta azt a lehetőséget is, hogy Shooter esetleg nincs tudatában annak, hogy plágiumot követett el. Ugyanis nyilvánvalóan őrült.
Mort már közel sem félt annyira, mint amikor először meglátta Shooter szemében a lángoló gyűlöletet, amely olyan vadul égett, mint egy felgyújtott istálló. Amikor ellökte magától, Shooter több lépésnyire hátratántorodott, s Mort úgy érezte, hogy ha megint harcra kerülne sor, meg tudná védeni magát... sőt talán le is tudná teperni a fickót.
De azért jobban szerette volna, ha nem kerül rá sor. Egyszerre azon kapta magát, hogy sajnálni kezdi Shootert. Eközben a fekete kalapos úriember saját gondolataival volt elfoglalva.
– Az a másik ház – amelyikben a felesége lakik, – az is itt van Maine-ben?
– Igen.
– És otthon van a felesége?
– Igen.
Jóval hosszabb szünet következett ezúttal. Bizarr módon Shooter most egy olyan komputerre emlékeztette Mortot, amelyik túl nagy mennyiségű adatot próbál feldolgozni. Végül megszólalt: – Három napot adok magának.
– Igazán nagylelkű ajánlat – mondta Mort.
Shooter felhúzta az ínyét, és kivillantotta alóla túlságosan szabályosra sikeredett, filléres műfogsorát. – Ne játsszon a tűzzel, fiam! – mondta. – Mindent elkövetek azért, hogy visszafogjam magam, ami eddig sikerült is, de...
– Magának?! – kiáltott föl Mort. – Akkor mit mondjak én? Ez hihetetlen! Egyszer csak idetolja a pofáját a nagy semmiből, és a fejemhez vágja a legsúlyosabb vádat, amivel egy írót meg lehet rágalmazni, amikor pedig közlöm, hogy bizonyítékom van rá, hogy téved vagy úgy hazudik, mint a vízfolyás, akkor elkezdi veregetni a saját vállát, hogy sikerült megfékeznie az indulatait! Hihetetlen!
Shooter összehúzta a szemét, s ettől kimondottan sunyinak látszott a képe. – Bizonyíték? – kérdezte. – Nem látok semmiféle bizonyítékot. Hallom ugyan, hogy mond valamit, de a szavak nem bizonyítanak semmit.
– Már megmondtam magának! – kiabált Mort. Tehetetlennek érezte magát, mint aki árnyékkal vív csatát. – Elmagyaráztam az egészet!
Shooter hosszasan végigmérte Mortot, azután megfordult, és benyúlt a kocsija nyitott ablakán.
– Mit csinál? – kérdezte feszülten Mort. Érezte, ahogy testében lassan szétárad az adrenalin, hogy felkészítse a közelgő élethalálharcra... inkább az utóbbira, ha Shooter tényleg azt a hatalmas stukkert húzza elő, amelyet Mort agya elképzelt.
– Csak rágyújtok – felelte Shooter. – Össze ne vizelje magát!
Mikor kihúzta a karját az ablakon, egy csomag piros Pall Mall lapult a tenyerében. A műszerfal tetejéről emelte le. – Kér egyet?
– Van sajátom – felelte Mort sértődötten, és piros flanelinge zsebéből előhúzta az ezeréves L&M-et. Rágyújtottak, ki-ki a sajátjából.
– Ha így folytatjuk, előbb-utóbb összetűzésre kerül sor – szólalt meg Shooter. – Azt pedig nem szeretném.
– Istenemre, én sem!
– De a lelke mélyén azt akarja – folytatta Shooter. Leeresztett szemhéja alól sunyin fürkészte Mort arcát. – A lelke mélyén éppen ezt akarja. És nem hinném, hogy csak én lennék az oka, vagy a novellám, hogy harcolni akar ellenem. Szerintem valami egész más miatt van kiakadva, és ez eléggé megnehezíti a helyzetet. Ez a valami arra sarkallja, hogy szembeszálljon velem, de képtelen felfogni, hogy ha valóban harcra kerül sor, azt addig fogjuk vívni, míg az egyikünk bele nem pusztul.
Mort Shooter arcát fürkészte, hátha csak a hatás kedvéért mond nagyokat, de úgy látszott, komolyan gondolja. Hirtelen végigfutott a hátán a hideg:
– Szóval három napot adok magának. Hívja fel az exnejét, és küldesse el azt a magazint, amiben a novellája van, ha létezik egyáltalán ilyen magazin. Addigra visszajövök. Természetesen nem létezik semmiféle magazin, és ezt mind a ketten nagyon jól tudjuk. De ezért nem árt, ha egy kicsit magába száll.
Idegesítően sajnálkozó arckifejezéssel nézte Mortot.
– Sose hitte volna, hogy egyszer rajtakapja valaki, mi? – kérdezte. – Ugye nem hitte volna?
– Ha megmutatom magának a magazint, eltűnik innen? – kérdezte tűnődve Mort, inkább csak magának téve föl a kérdést. – Szeretném tudni, hogy érdemes-e akár egyetlen lépést is tennem az ügyben.
Shooter hirtelen feltépte a kocsi ajtaját, és becsusszant a volán mögé. Mort hátborzongatónak találta a gyorsaságát. – Három nap! Használja ki az időt, Mr. Rainey!
Beindította a motort. A rosszul beállított szelepek zihálva fújtattak, s a rozoga kipufogócső olajos bűzt okádott a kora esti levegőbe. – Érvényt kell szerezni a jognak és a tisztességnek. Először is olyan helyzetbe fogom hozni, hogy rádöbbenjen: a markomban tartom. Ezúttal nem fog olyan könnyen kimászni a szarból, ahogy egész életében tette. Ez az első dolog.
Kifejezéstelen arccal figyelte Mortot a kocsi ablakából. – A második dolog – folytatta Shooter – a tényleges ok, amiért itt vagyok.
– Mi az? – hallotta Mort a saját hangját. Furcsának és meglehetősen idegesítőnek találta, hogy a bűntudat lassan ismét elhatalmasodik rajta, mintha tényleg megtette volna azt, amivel ez a faragatlan félcédulás vádolja.
– Majd később elmondom – felelte Shooter, és sebességbe rakta hajlott korú furgonját. – Egyelőre azon törje a fejét, amit a jogról és tisztességről mondtam.
– Maga őrült! – ordította Mort, de Shooter már rákanyarodott a tavi útra, és eldübörgött a 23-as út felé.
Addig nézett utána, míg el nem tűnt a távolban, azután lassan elindult a ház felé. Minél közelebb ért hozzá, annál üresebbnek és kihaltabbnak érezte. A haragja és félelme már elpárolgott. Fáradt volt, fázott, és rettentően vágyódott egy olyan házasság után, amely régóta halott volt, s amelyről most úgy érezte, hogy soha nem is létezett.

 

11

A dombról meredeken lefutó kocsifeljáró felénél járt, amely a tavi utat kötötte össze a házzal, amikor megszólalt a telefon. Mort futni kezdett, pedig tudta, hogy nem érhet oda idejében, s közben magát korholta az ostoba viselkedésért. Mint Pavlov kutyája!
Feltépte a külső ajtót, és már a belső zárral ügyetlenkedett, amikor abbamaradt a csörgés. Belépett a szobába, becsukta maga mögött az ajtót, és a telefont bámulta a kis antik asztalon, amit Amy vásárolt a Mechanic Falls-i bolhapiacon. E pillanatban egyáltalán nem lett volna meglepve, ha a telefon visszabámul rá, és sértődötten közli vele: Ne engem hibáztasson, főnök! Nem én csinálom a híreket, én csak közvetítem őket. Az jutott eszébe, hogy vennie kéne egy olyan flancos üzenetrögzítőt... vagy talán mégsem? Ahogy alaposabban belegondolt, rájött, hogy a telefonálás egyáltalán nem tartozik a kedvenc szórakozásai közé. Ha annyira fontos a dolog, úgyis visszahívják.
Készített magának egy szendvicset és egy tányér levest, aztán úgy döntött, hogy mégsem kell neki. Magányosnak és boldogtalannak érezte magát, és mintha John Shooter őrültsége is átragadt volna rá. Nem is igen csodálkozott, amikor a nagy érzelmektől ismét erőt vett rajta az álmosság. Vágyakozó pillantásokat vetett a heverő felé.
Na jó, suttogta a belső hang. De ne feledd: hiába bujkálsz, nem menekülhetsz. Amikor felébredsz, ugyanúgy nyakig leszel a szarban.
Ez nagy igazság, gondolta Mort, de legalább szünetelnek a gondok egy kis ideig. A rövid távú megoldásokról egy dolgot bátran elmondhatunk: jobbak a semminél. Elhatározta, hogy hazatelefonál (agya továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy a derry-i házat tekintse otthonának, s gyanította, hogy ez az állapot még jó ideig fennmarad), és megkéri Amyt, hogy bányássza elő az Ellery Queen Krimimagazin-t, benne a Vetési szezon-nal, és küldje el gyorspostával. Utána heverészik egy-két órácskát a kanapén. Aztán hét körül felkel, és felfrissülve nekilát, hogy írjon valami szemetet.
Ilyen hozzáállással nem is lehet mást írni, csak szemetet, figyelmeztette a belső hang.
– Baszd meg! – káromkodott Mort, s kezdett rájönni, hogy az egyedüllétnek is megvannak a maga előnyei; az ember hangosan ordítozhat magában, anélkül hogy komplett őrültnek nézné valaki.
Felemelte a kagylót, és feltárcsázta a derry-i számot. Néhány pillanatig a távolsági hívások megszokott kattogását hallotta, aztán rázendített a legidegesítőbb telefonhang, ami csak létezik: a foglaltat jelző bip-bip-bip. Amy éppen beszélt valakivel, s ha Amy igazán belelendült a trécselésbe, az órákig is eltarthatott. Vagy akár napokig.
– Nagyon jó, bassza meg! – ordította Mort, és olyan erővel csapta vissza a kagylót a helyére, hogy megcsörrent a telefon.
Na... mihez kezdesz most, kiskomám?
Először arra gondolt, hogy felhívja az utca túloldalán lakó szomszédot, Isabelle Fortint, de a megoldás túl bonyolultnak és kellemetlennek tűnt. Isabelle már így is túl sokat tudott a családi problémáikról. Különben is elmúlt öt óra – teljesen mindegy, hánykor adják postára a magazint, úgyis csak holnap reggel továbbítják Derryből Tashmore-ba. Később megpróbálja újra felhívni Amyt, s ha a vonal megint foglalt lesz (ha netán Amynek nem sikerült volna befejeznie az előző trécselést), még mindig odacsöröghet Isabelle-hez. A kanapé szirénénekének lehetetlen volt ellen-állni.
Mort kihúzta a telefondugót a falból – akárki is próbálta hívni az előbb, amikor lekésett a hívásról, az most várni fog egy kicsit, úgy bizony –, és besétált a nappaliba.
Rutinos mozdulatokkal feltámasztotta a párnákat, egyet a nyaka alá, egyet a feje mögé, aztán az ablakon át kinézett a tóra, ahol a nap éppen most ereszkedett alá hosszú, ragyogó aranyhídja végén. Soha életemben nem éreztem magam ilyen borzalmasan, ilyen egyedül, gondolta Mort némi öniróniával. Szempillái lassan rácsukódtak véreres szemeire, és Mort Rainey, aki még nem tudhatta, milyen az igazi borzalom, elaludt.

 

12

Azt álmodta, hogy egy osztályteremben van.
Ismerősnek tűnt a hely, de nem tudta volna megmondani, hogy miért. John Shooter is vele volt. Egy szatyor gyümölcsöt tartott az egyik hóna alatt. Kivett belőle egy narancsot, és töprengve labdázni kezdett vele az egyik kezében. Mort irányába nézett, de nem Mortot figyelte; tekintetét egyetlen pontra függesztette, valahol Mort válla fölött. Mort megfordult, és egy betonfalat látott maga előtt, rajta egy táblát és egy ajtót tejüveges felső panellel. Sikerült visszafelé kibetűznie az üveg hátoldalán lévő feliratot.
ÜDVÖZÖLJÜK A NEHÉZ ESETEK ISKOLÁJÁBAN!
A táblára írt szöveget könnyebb volt elolvasni. Ez állt rajta:
VETÉSI SZEZON
Morton Rainey novellája
Hirtelen elzúgott valami Mort válla fölött, alig néhány centire a fejétől. A narancs. Mort hátrahőkölt, a narancs pedig undorító placcsanással nekicsapódott a táblának, és vérpiros trutymót spriccelt a táblára írt szövegre.
Mort Shooter felé fordult. Hagyja abba!, kiáltott rá feldúlt, reszkető hangon.
Shooter ismét belenyúlt a szatyrába. Mi a probléma?, kérdezte nyugodt, kifejezéstelen hangján. Nem látott még vérnarancsot? Miféle író az ilyen?
Megint elhajított egyet. A narancs vörösre festette Mort nevét, és végigcsorgott a falon.
Elég!, sikoltotta Mort, de Shooter lassan, eltökélten ismét a szatyorba nyúlt. Hosszú, szemölcsös ujjai az érett gyümölcs húsába mélyedtek; a narancs vércsöppeket kezdett verejtékezni.
Hagyja abba! Hagyja abba! Kérem! Hagyja abba! Bevallom, mindent bevallok, csak hagyja már abba! Bármit, csak hagyja abba! Hagyja abba...

 

13

– ...hagyja abba, hagyja abba...
Zuhanni kezdett.
Mort még idejében megmarkolta a kanapé szélét, hogy megússza a rövid, de minden bizonnyal kellemetlen utazást a padlóra. Befordult az ágy támlája felé, aztán mozdulatlanul feküdt egy percig, s miközben reszkető kézzel a párnát szorongatta, megpróbált visszaemlékezni az utolsó álomfoszlányokra.
Valamilyen osztályról volt szó, meg vérnarancsokról, meg a nehéz esetek iskolájáról. Erre is csak halványan emlékezett, a többi rég köddé vált. De bármi is volt az, valóságosnak tűnt. Nagyon is valóságosnak.
Végül kinyitotta a szemét, de szinte semmit nem látott; olyan sokáig aludt, hogy a nap már régen lement. Rettentően elgémberedtek a tagjai, különösen a nyaka, s gyanította, hogy legalább négy órát aludt, de az is lehet, hogy ötöt. Óvatosan tapogatózott a villanykapcsoló felé, s a változatosság kedvéért most sikerült kikerülnie a nyolcszögletű, üvegtetejű dohányzóasztalt (meg volt győződve róla, hogy az asztal külön életet él, és sötétedés után kissé helyet változtat, hogy mindenképpen beleverje a sípcsontját), aztán kibotorkált az előszobába, hogy újból felhívja Amyt. Útközben ránézett az órájára. Negyed tizenegyet mutatott. Több mint öt órát aludt... nem először fordult elő. Még csak bűnhődnie sem kell érte; biztos, hogy nem fog egész éjjel álmatlanul hánykolódni és forgolódni. Korábbi tapasztalataiból ítélve, azonnal álomba fog zuhanni, amint leteszi a párnára a fejét.
Felemelte a telefonkagylót. Egy pillanatra meglepődött a süket csöndtől, de aztán eszébe jutott, hogy kihúzta a nyavalyásnak a méregfogát. Végighúzta az ujjai között a zsinórt, hogy meglelje a dugót, aztán megfordult, hogy bedugja az aljzatba... de hirtelen megdermedt. Erről a helyről az ajtótól balra eső kis ablakon keresztül kitűnő kilátás nyílt a hátsó verandára, ahová a rejtélyes és kellemetlen Mr. Shooter a kéziratát és a kődarabot tette előző délután. Elég jól ki lehetett venni a szeméttárolót is. Valami volt a tetején – pontosabban két valami. Egy fehér valami meg egy sötét valami. A sötét valami elég ijesztőnek tűnt; Mort egy röpke pillanatig azt hitte, hogy egy óriási fekete pók kuporog a láda tetején.
Eldobta a telefonzsinórt, és gyorsan felkattintotta a külső világítást. Hosszú percekig – nem tudta pontosan, mennyi ideig, de nem is érdekelte – képtelen volt megmozdulni.
A fehér dolog egy papírlap volt – egy közönséges hússzor harminc centiméteres írógéppapír, s bár a szeméttároló legalább négy-öt méterre volt onnan, ahol Mort állt, a jókora nyomtatott betűkkel írt szöveget könnyedén el tudta olvasni. Shooter valószínűleg puha hegyű ceruzát vagy zsírkrétát használt. Ez állt rajta: NE FELEDJE, 3 NAPJA VAN. NEM TRÉFÁLOK.
A fekete valami Bump volt. Shooter feltehetőleg kitörte a macska nyakát, mielőtt Mort csavarhúzójával felszegezte a szeméttároló tetejére.

 

14

Nem tudta pontosan, meddig tartott a bénultsága. Az egyik pillanatban még földbe gyökerezett lábbal állt a telefonasztal mellett, és a jó öreg Bumpot bámulta, amely úgy festett, mintha egy csavarhúzó nőtt volna ki a mellkasából, abból a fehér szőrpamacsból, amit Amy partedlinek nevezett. A következő pillanatban már a veranda közepéről meresztgette a szemét egyszerre hatfelé, miközben a hideg éjszakai szél keresztül-kasul átjárta vékony ingét.
Megpróbálta összeszedni magát. Shooter már biztosan továbbállt. Különben nem hagyott volna üzenetet. Shooter egyébként sem az a fajta bolond, aki élvezi, ha végignézheti mások iszonyatát és rémületét. Az biztos, hogy őrült, de nem ebből a fajtából való. Bumpot csak eszköznek tekintette, s úgy használta fel Morttal szemben, ahogy egy emelőrudat használnak a parasztok a makacsabb sziklák kimozdítására: Biztos, hogy nem az ő személye ellen van kifogása; csak a problémát igyekszik valahogy megoldani.
Aztán eszébe jutott, milyen szemeket meresztett rá Shooter, és végigfutott a hátán a hideg. Persze hogy az ő személye ellen irányul! Az egész agyrém őellene irányul!
– Azt hiszi, hogy én tettem – suttogta Mort a hideg nyugat-maine-i éjszakába. Csak érthetetlen hangfoszlányok jutottak keresztül vacogó fogain. – A nyavalyás szarházi tényleg azt hiszi, hogy elloptam a sztoriját.
Ahogy közelebb lépett a szeméttárolóhoz, gyomra forogni kezdett, mint egy cirkuszi kutya. Hideg veríték lepte el a homlokát, s egyáltalán nem volt benne biztos, hogy meg tudja tenni, amit meg kellett tennie. Bump feje egészen félrekonyult, ami groteszk, csodálkozó arckifejezést kölcsönzött neki. Kilátszottak apró, szabályos, tűhegyes fogai. A csavarhúzó kissé véres volt azon a helyen, ahol behatolt a
(partedlibe)
fehér szőrpamacsba, de nem nagyon. Bump barátságos macska volt; ha Shooter meg akarta fogni, nem szaladt el előle. Shooter ezt használta ki, gondolta Mort, és letörölte izzadt homlokát. Egyszerűen felemelte a macskát, szétroppantotta a nyakát, mint egy ropit, aztán felszegezte a szeméttároló tetejére, miközben Mort Rainey gyanútlanul aludt, ha nem is épp az igazak álmát aludta.
Mort összegyűrte a papírt, és begyömöszölte a farzsebébe, aztán rátette a tenyerét Bump mellkasára. A macska teste még nem merevedett meg és nem hűlt ki egészen, s kissé elmozdult Mort tenyere alatt. Ettől megint fölkavarodott a gyomra, de aztán összeszedte magát; megmarkolta a csavarhúzó sárga műanyag nyelét, és kirántotta a macskából.
A gyilkos szerszámot a verandára dobta, és jobb kezével felemelte Bumpot, mint egy felmosórongyot. A gyomra most már szabadesésben libikókázott, csak forgott és forgott és forgott. Felhajtotta a szeméttároló tetejét, és beakasztotta a kampót, amely a nehéz fedél rögzítésére szolgált, hogy ne zuhanjon senkinek a karjára vagy fejére, ha bele akarja önteni a szemetet. Három szemeteskuka sorakozott benne egymás mellett. Mort kinyitotta a középső kukát, és gyengéden belefektette a tetemet. Bump úgy festett az olívazöld nejlonzsákon, mint egy drága szőrmegallér.
Hirtelen iszonyatos harag öntötte el Mortot. Ha most megjelent volna Shooter a kocsifeljárón, habozás nélkül nekirontott volna – földre teperi, és ha tudja, gondolkodás nélkül megfojtja.
Nyugi! Úgy látszik, ez tényleg ragályos.
Lehet, hogy az is volt. De Mortot mindez nem érdekelte. Nem is az volt a legszörnyűbb, hogy Shooter megölte egyetlen társát ebben az októberi magányban, hanem az, hogy akkor tette, amikor Mort mélyen aludt, és ahogy tette, olyan undorító módon, hogy szegény Bumptól felfordult az ember gyomra.
Legfőképp pedig az zavarta, hogy szeretett macskáját kénytelen szemétre vetni, mint valami konyhai hulladékot.
Holnap eltemetem. A puha homokba a ház bal oldalán. Ahonnan látni a tavat.
Igen, de Bump kénytelen lesz egész éjjel ebben a megalázó pózban feküdni a nejlonzacskó tetején, mivel egy közveszélyes alak – egy félcédulás barom – kint ólálkodik a sötétben, és bosszút forral egy olyan novella miatt, amire Mort Rainey nem is gondolt legalább öt éve. A pasas kétségtelenül becsavarodott, következésképp Mort ezen az estén nem mert kimenni, hogy eltemesse a macskát, mert üzenet ide vagy oda – Shooter esetleg ott lapulhatott valahol.
Meg akarom ölni. Ha tovább erőszakoskodik velem a nyavalyás őrültje, meg is fogom tenni.
Bement a házba, bevágta maga mögött az ajtót, aztán kulcsra zárta. Végigjárta a házat, és gondosan bereteszelt minden ajtót és ablakot. Amikor ezzel végzett, visszasétált a verandaajtó melletti ablakhoz, és töprengve meresztgette a szemét a sötétbe. Látta a padlón heverő csavarhúzót, és azt a sötét lyukat is, amit a csavarhúzó hegye ütött, amikor Shooter belevágta a jobb oldali szeméttároló fedelébe.
Hirtelen eszébe jutott, hogy Amyt akarta felhívni. Visszadugta a telefonzsinórt az aljzatba, és sietősen tárcsázni kezdte az ismerős számokat, amelyek az otthont jelentették, miközben azon töprengett, hogy beszámoljon-e Amynek Bumpról.
Néhány kattanás után szokatlanul hosszú csönd következett. Már éppen le akarta tenni a kagylót, amikor újabb hangos kattanást hallott – vagy inkább csattanást –, és egy robothang közölte vele, hogy a hívott szám jelenleg nem kapcsolható.
– Nagyszerű! – morogta maga elé. – Mi a jó francot csináltál, Amy? Addig lógtál rajta, míg ki nem nyiffant?
Lenyomta a vonalmegszakítót, és elhatározta, hogy mégiscsak fölhívja Isabelle Fortint. Miközben a telefonszám után kutakodott a memóriájában, megszólalt a telefon a kezében.
Most derült csak ki, hogy mennyire megviseltek az idegei. Felordított, megtántorodott, elejtette a telefonkagylót, s kis híján keresztülesett azon az istenverte padon, amit Amy a telefonasztal mellé vásárolt, s amelyet se Amy, se pedig más nem használt soha.
Egyik kezével sikerült megkapaszkodnia a könyvespolcban, nehogy elvágódjon. Gyorsan fölkapta a kagylót a földről, és beleordított: – Halló? Maga az, Shooter? – E pillanatban, amikor úgy érezte, hogy az egész világ lassan, de biztosan a feje tetejére áll, elképzelni sem tudta, hogy más is hívhatja.
– Mort? – Amy szólt bele a kagylóba, szinte sikítva. Mortnak alkalma volt jó párszor hallani ezt a hangot házasságuk utolsó két évében. Amy ilyenkor vagy ideges volt, vagy nagyon dühös, általában inkább az utóbbi. – Mort, te vagy az? Te vagy, az isten szerelmére? Mort? M...
– Igen, én vagyok – felelte Mort. Hirtelen rátört a fáradtság.
– Hol a pokolban voltál idáig? Három órája próbállak felhívni!
– Aludtam – felelte.
– Szóval kihúztad a dugót. – Amy hangja fáradt és szemrehányó volt egyszerre, mint aki untig ismeri már ezt a lemezt. – A lehető legjobb időpontot fogtad ki, okostojás!
– Próbáltalak hívni öt felé...
– Tednél voltam.
– Pedig volt ott valaki – folytatta Mort. – Talán a...
– Hogy érted azt, hogy volt ott valaki? – csattant föl Amy. – Ki volt ott?
– Honnan a fenéből tudjam, Amy? Véletlenül nem te laksz Derryben? Én Tashmore-ban, te pedig Derryben. Csak annyit tudok, hogy a vonal foglalt volt, amikor hívtalak. Ha Tednél voltál, akkor biztosan Isabelle...
– Még mindig Tednél vagyok – szólt közbe Amy, s a hangja ezúttal szokatlanul tompán csengett. – És attól tartok, egy ideig Tednél is maradok, akár tetszik, akár nem. Valaki felgyújtotta a házunkat, Mort! Valaki porig égette a házunkat. – És Amy hirtelen elsírta magát.

 

15

Mort feje teljesen tele volt John Shooterrel, így első gondolata is csak az lehetett – miközben bambán meredt maga elé az egyetlen megmaradt Rainey-ház halljában a fülére szorított telefonkagylóval –, hogy Shooter gyújtotta föl a házat. Indíték? Hogyne lenne, felügyelő úr! Azért gyújtotta fel a nyolcszázezer dollár értékű viktoriánus házat, hogy megsemmisítsen egy magazint. Pontosabban az Ellery Queen Krimimagazin 1980. júniusi számát.
De vajon megtehette-e Shooter? Kizárt. Derry és Tashmore között több mint száz mérföld a távolság, Bump teteme viszont még ki se hűlt, meg se merevedett, s a vér a csavarhúzó hegyén ugyan már alvadni kezdett, de nem száradt még meg teljesen.
És ha sietett...
Jobb volna, ha abbahagynád. Különben hamarosan Shootert fogod okolni a válásodért is, és kitalálod, hogy azért alszol napi tizenhat órát, mert Shooter altatót kever a vacsorádba. És azután? Aztán majd megírod az újságoknak, hogy az amerikai kokainbáró nem más, mint egy John Shooter nevű úriember egyenesen a béka segge alatti Mississippiből. És hogy ő ölte meg Jimmy Hoffát, és mellesleg ő volt az a rejtélyes második mesterlövész, aki 1963 novemberében egy zöldellő dombtetőről rálőtt Kennedyre. A fickó őrült, ez rendben van... de tényleg azt gondolod, hogy képes volt száz mérföldet vezetni, aztán felgyújtani azt az istenverte házat, csak hogy megsemmisítsen egy magazint? Amikor nagyon jól tudja, hogy épp elég maradt belőle Amerika minden szegletében? Térj már észhez!
De akkor is... ha sietett...
Nem. Ez nevetséges. De Mort hirtelen rádöbbent, hogy nem tudja átadni Shooternek a bizonyítékot. Hacsak...
A dolgozószoba a ház végében volt; a régi kocsiszín feletti szénapadlásból alakították ki annak idején.
– Amy – szólalt meg.
– Olyan borzalmas az egész! – szipogta Amy. – Tednél voltam, amikor Isabelle hívott... leg-alább tizenöt tűzoltóautó állt a házunk körül... vízágyúkkal... meg egy csomó ember... bámészkodók... kukkolók... tudod jól, hogy ki nem állhatom a kukkolókat, pláne, ha ég a ház...
Mort keményen beharapta a száját, nehogy éktelen hahotában törjön ki. Nagyon jól tudta, miről beszél Amy, s a nevetés most rendkívül kegyetlenül hangzott volna. Nehezen induló írói pályafutásának sikere mélységes elégedettséggel töltötte el annak idején; úgy érezte magát, mint egy felfedező, aki veszélyekkel teli dzsungelen vágott keresztül, ahol társai sorra elhullottak, s most joggal várja el a jól megérdemelt jutalmat. Amy büszke is volt rá, legalábbis eleinte, pedig ő maga nagy árat fizetett férje sikeréért: nem csupán egyéni szabadságát veszítette el, de önálló személyiségként is megszűnt létezni.
– Igen – felelte Mort mézesmázos hangon, miközben arra összpontosított, hogy el ne röhögje magát. A nevetés a szerencsétlen megfogalmazásnak szólt volna, Amy azonban félreértette volna a dolgot. Az együtt töltött évek alatt számtalanszor félreértette férje nevetését. – Igen, drágám, tudom. Mondd el, mi történt!
– Valaki felgyújtotta a házunkat! – kiabálta Amy zokogva. – Hát ez történt!
– Minden elégett?
– Igen. Ezt mondta a tűzoltóparancsnok. – A könnyeit nyeldeste, s közben igyekezett visszanyerni önuralmát, de aztán ismét kitört belőle a zokogás. – Poo-hoo-rig ééhégett!
– A dolgozószoba is?
– Onnan i-indult az egész – szipogta Amy. – Legalábbis a tűzoltók szerint. És ugyanezt mondta Patty is.
– Patty Champion?
Championék Raineyék jobb oldali szomszédai voltak; a két telket tiszafasövény választotta el egymástól, ami alaposan elburjánzott az elmúlt évek során.
– Igen. Várj egy kicsit, Mort!
Mort hallotta, ahogy Amy beletrombitál a zsebkendőjébe. Amikor újra beleszólt a kagylóba, jóval összeszedettebbnek tűnt a hangja. – Patty épp a kutyáját sétáltatta; nem sokkal sötétedés után. Amikor a házunk elé értek, észrevette, hogy egy kocsi parkol a feljárón. Aztán csörömpölést hallott a házból, és fellobbant a tűz a dolgozószoba ablakában.
– Látta, hogy milyen volt a kocsi? – kérdezte Mort, s a gyomrában erősödő nyomást érzett. Ahogy kezdte felfogni, mi is történt valójában, a John Shooter-féle ügy egyre jelentéktelenebbnek tűnt számára. Hisz nemcsak az EQKM 1980. júniusi száma semmisült meg, hanem az összes írása, a már kiadottak és a félig készek, az eredeti kéziratok, a fordítások és a tiszteletpéldányok is.
De ez még semmi. A teljes könyvállomány elégett, több mint négyezer kötet, és odaveszett Amy összes ruhája is, ha a kár valóban olyan tetemes, amilyennek Amy lefestette. Valószínűleg üszkös fadarabokká váltak az Amy által összevásárolt antik bútorok is. Az ékszerek és a személyes okmányok – a biztosítási kötvények és hasonlók – valószínűleg megmenekültek a pusztulástól (az emeleti szekrénybe rejtett széf elvileg tűzálló volt), de a perzsaszőnyegekből nem sok maradhatott, s a több ezer videokazetta is alaktalan masszává olvadt, csakúgy, mint a hifitorony... az öltönyei... a fényképalbumok, a több ezer fotó...
Szent isten, és ő még képes volt azt az átkozott magazint siratni!
– Nem – válaszolt Amy a kérdésre, amiről Mort a veszteségek számbavétele közben teljesen megfeledkezett. – Nem látta, hogy milyen autó volt. De Patty szerint Molotov-koktélt vagy valami hasonlót dobhattak be az ablakon, mert a tűz azután lángolt fel, hogy az ablakcsörömpölést hallotta. Patty éppen elindult a feljáró felé, amikor kivágódott a konyhaajtó, és egy férfi rohant ki rajta. Bruno ugatni kezdett, de Patty féltette, és nem engedte utána, pedig a kutya majdnem kitépte a kezéből a pórázt. Aztán a férfi beugrott a kocsiba, és rögtön indított. Felkapcsolta a reflektort, amivel teljesen elvakította Pattyt, aki kénytelen volt a szeme elé kapni a kezét. A kocsi hirtelen nekilódult, és Patty – ahogy mesélte – gyorsan magához rántotta a kutyát, és egészen nekilapult a kerítésnek, nehogy az ürge elgázolja őket. A kocsi végighajtott a feljárón, és csikorogva kikanyarodott az útra.
– És egy pillanatra sem látta a kocsi márkáját?
– Nem. Először túl sötét volt, aztán meg, amikor a tűz fellobbant az ablakban, a reflektor elvakította. Visszarohant a házba, és kihívta a tűzoltókat. Isabelle szerint perceken belül kint voltak, de te is tudod, milyen öreg... volt a házunk... és hogy milyen gyorsan ég a száraz fa... főleg ha leöntik benzinnel...
Igen, tudta. Egy gyújtogató álmában sem kívánhatott volna magának alkalmasabb prédát, mint egy ilyen régi, száraz faházat. De hát ki tette? Ha nem Shooter volt az, akkor kicsoda? A szörnyű hír, amely az egész napos megpróbáltatások után úgy hatott, mint valami gusztustalan desszert egy undorító vacsora után, szinte teljesen megbénította az agyát.
– Valószínűleg benzinnel gyújtották föl... legalábbis a tűzoltóparancsnok ezt mondta... ő ért ide elsőként, de aztán megjöttek a rendőrök is, és mindenféle kérdést tettek fel, főleg rólad, Mort... hogy vannak-e ellenségeid... igen, ellenségeid... igyekeztem válaszolni a kérdésekre...
– Biztos vagyok benne, hogy megtettél minden tőled telhetőt – mondta Mort szelíden.
Amy megállás nélkül folytatta, mint aki nem is hallja Mort megjegyzését, és egyetlen szuszra hadarta el a mondandóját, mint egy távírász, aki közvetlenül a szalagról olvassa be a frissen érkező kedvezőtlen híreket. – Azt se tudtam, hogyan mondjam meg nekik, hogy elváltunk... természetesen fogalmuk sem volt róla... végül Ted közölte velük... Mort!... az anyám Bibliája... ott feküdt a hálószobában az éjjeliszekrényen... néhány családi fénykép is volt benne... és... ez volt az egyetlen... ez volt az egyetlen emlékem tő-hő-le...
Szavai zokogásba fulladtak.
– Reggelre ott leszek – szólalt meg Mort. – Ha hét körül elindulok, fél tízre ott lehetek. Talán kilencre is; ilyenkor nincs nyári csúcsforgalom. Hol alszol ma éjjel? Tednél?
– Igen – felelte szipogva. – Nagyon jól tudom, Mort, hogy ki nem állhatod, de hidd el, nem bírtam volna ki ma este nélküle... nem bírtam vona ki... ezt a hercehurcát...
– Akkor örülök, hogy veled volt – mondta Mort határozottan. A hangjából áradó nyugalom és civilizáltság őt magát is meglepte. – Vigyázz magadra! Bevetted a nyugtatódat? – Az elmúlt hat évben rendszeresen írtak fel Amynek nyugtatókat, de csak akkor vette be őket, ha „repülni” akart... vagy ha valamilyen hivatalos ceremónián kellett részt vennie. Olyanon, ahol feltétlenül szükség volt a hitvestárs megjelenésére is.
– A gyógyszeres szekrényben voltak – felelte tompán Amy. – De nem probléma, nem vagyok ideges, inkább csak lelki beteg.
Mort azt akarta mondani, hogy neki is éppen ez a baja, de aztán meggondolta magát.
– Ahogy tudok, megyek – mondta végül. – Ha úgy érzed, hogy ma este szükséged lehet rám...
– Nem lesz – vágta rá Amy. – Hol találkozzunk? Tednél?
Mort lelki szemei előtt váratlanul megjelent egy kép. Saját magát látta, amint egy motelszoba előtt áll, és a szobalány kulcsát próbálgatja a zárba. Látta, ahogy az ajtó kivágódik, és látta a takaró mögül rámeredő döbbent tekinteteket. Amy a bal oldalon, Ted Milner a jobb oldalon. Elfeküdt, kócos frizurájával Ted Milner úgy festett, mint a gonosz Alfalfa a Kis csirkefogók-ból. Valószínűleg az összekócolódott haj látványa okozta. hogy Mort végre valóságos személynek érezte Ted Milnert. Maga előtt látta csupasz vállukat, a rémületet az arcukon. Aztán váratlanul eszébe jutott még valami: Egy nő, aki elrabolja szerelmedet, tudván, hogy enélkül semmid sem marad...
– Nem – felelte Mort. – Nem Tednél. Mit szólnál ahhoz a kis kávéházhoz a Witcham Streeten?
– Akarod, hogy egyedül menjek? – Amy hangja nem tűnt ingerültnek, de érződött rajta, hogy bármikor készen áll a veszekedésre. Milyen jól ismerem, tűnődött Mort. Minden rezdülését, minden gondolatát, hangjának legapróbb változásait. És milyen jól ismerhet ő engem!
– Nem – felelte. – Jó lesz, ha hozod Tedet is! – Jó ugyan nem lesz, de talán kibírom valahogy, gondolta Mort.
– Akkor fél tízkor – mondta Amy, és sokkal nyugodtabban csengett a hangja. – A Marchman's-nél.
– Úgy hívják a helyet?
– Igen, Marchman's kávéház.
– Oké, fél tízkor, vagy egy kicsit korábban. Ha én érnék oda előbb, rajzolok egy jelet az ajtóra...
– ...ha pedig én, akkor letörlöm – fejezte be Amy a régi szólásmondást, és mindketten nevettek egy kicsit. Mort érezte, hogy most a nevetés is fáj neki. Az persze természetes, hogy ilyen jól ismerik egymást. Az együtt töltött idő nem múlik el nyomtalanul. Épp ezért fájt neki annyira, hogy a közös évek mindörökre elszálltak.
Hirtelen eszébe jutott a szemetes tetejére tűzött üzenet: NE FELEDJE! 3 NAPJA VAN. NEM TRÉFÁLOK. Először arra gondolt, hogy megmondja Amynek: Nekem is épp elég bajom van itt, de aztán úgy döntött, hogy nem szaporítja a gondjait. Ez különben is az ő problémája.
– Ha később történik a dolog, legalább a te holmidat megmenthettük volna – folytatta Amy. – Nem is merek rágondolni, hogy mennyi kéziratod veszett oda, Mort. Ha megvetted volna azt a tűzálló vasszekrényt, amit Herb ajánlott két éve, akkor talán...
– Nem számít – felelte Mort. – Az új regényemet magammal hoztam. – Valóban elhozta. Mind a tizennégy szaros oldalt. – Pokolba a többivel! Holnap találkozunk, Amy, sze...
(szeretlek)
Sikerült idejében összeszorítania a fogait. Hiszen elváltak. Lehetséges, hogy még mindig szereti? Ez szinte perverznek tűnt. Még ha így is volna, van-e joga kimondani?
– Pokolian sajnálom a dolgot – szólalt meg újra.
– Én is, Mort. Rettenetesen sajnálom. – Amy újra elsírta magát. Mort hallotta, amint egy női hang – valószínűleg Isabelle – igyekszik megnyugtatni.
– Próbálj aludni egy kicsit, Amy.
– Te is.
Mort letette a kagylót. A ház még sohasem tűnt ennyire csendesnek azóta, mióta egyedül élt itt; csak az éjszakai szél surrogása hallatszott, ahogy végigszánkázott az eresz mentén, s egy búvármadár rikoltott fel időnként valahol a távolban. Mort előhúzta a papírlapot a zsebéből, kisimította, és újra elolvasta. Ilyen tárgyakat szoktak átadni a rendőrségnek. Nem is volna szabad megérintenie addig, amíg a zsaruk le nem fotózzák, és el nem végzik rajta szokásos mutatványaikat. Ez ugyanis, kérem szépen – peregjenek a dobok, és szóljon a harsona – BIZONYÍTÉK.
Mindegy le van szarva, gondolta Mort, és újra összegyűrte a papírt. Nem kell ide rendőrség. Dave Newsome-nak, a körzeti megbízottnak valószínűleg az is nehezére esne, hogy felidézze, mit evett reggelire, és különben sem tartaná olyan fontosnak az ügyet, hogy átadja a megyei seriffnek vagy az országos kapitánynak. Egyébként sem történt bűntény; egy macskát megöltek, de hát a macska nem ember. Az Amytől hallott tragikus hír fényében pedig John Shooter egyáltalán nem tűnt olyan fontosnak. Tipikus félcédulás, nincs ki mind a négy kereke, és talán veszélyes is... de Mort egyre inkább úgy érezte, hogy egyedül kell boldogulnia vele, még akkor is, ha Shooter valóban veszélyes. Különösen akkor, ha veszélyes.
A derryi ház fontosabb volt Shooternél és Shooter beteges ötleteinél. Az se nagyon számított, hogy ki követte el magát a tettet – Shooter vagy egy másik ámokfutó, aki valamiért orrol rá, vagy egyszerűen csak bolond, esetleg mindkettő. A ház a fontos, gondolta Mort, és persze Amy, aki a jelek szerint rendkívül rossz lelkiállapotban van. Egyiküknek sem ártana avval, ha megpróbálna lelket önteni belé. Talán akkor megint...
De elhessegette az Amyvel kapcsolatos hiú ábrándokat. Semmi jó nem sülne ki a dologból. Talán jobb is, hogy örökre véget ért.
Beballagott a hálószobába, levetkőzött, és kezét a feje mögé hajtva lefeküdt az ágyra. A búvármadár kétségbeesetten rikoltozott a távolban. Mortnak ismét eszébe jutott Shooter, s maga elé képzelte, ahogy a ház körül ólálkodik a megviselt ábrázatú, fekete kalapos férfi. Shooter teljesen beszámíthatatlan, s az a tény, hogy eddig csak a kezeit használta, meg egy csavarhúzót, amivel felszögezte Bumpot, nem zárja ki, hogy fegyvere is legyen.
De Mort mégsem hitte, hogy Shooter – akár fegyveresen, akár fegyvertelenül – kint ólálkodik a sötétben.
Telefonok, tűnődött Mort. Legalább két hívást le kell bonyolítanom útban Derry felé. Beszélnem kell Greg Carstairsszel és Herb Creekmore-ral. Innen túl korai lenne, ha hétkor indulok, de majd felhívom őket egy nyilvános fülkéből az augustai sztrádáról...
Az oldalára fordult, és azon tűnődött, hogy nem lesz könnyű ma este elaludni... de az álom lágy, sötét hullámai lassan elborították, s ha figyelte is valaki az ablakon keresztül, ő nem tudott róla.

 

16

Hat tizenötkor riasztotta az ébresztő. Fél óra alatt eltemette Bumpot a ház és tó között húzódó homokos részen, s hétkor már úton volt, ahogy tervezte. Körülbelül tíz mérföldet tett meg, s már Mechanic Falls közelében járt – az ötezer lakosú „világváros” egy textilgyárból állt, amelyet 1970-ben bezártak, valamint egy közlekedési lámpából, amely sárgán villogott a 23-as és 7-es út kereszteződésében –, amikor észrevette, hogy szinte teljesen üres a tank. Befordult a Chevron-kút elé, s közben szidta magát, amiért indulás előtt nem nézte meg a benzinszintet – ha túlment volna Mechanic Fallson ilyen üres tankkal, kutyagolhatott volna egy nagyot, és lekéste volna az Amyvel megbeszélt időpontot.
Miközben a benzinkutas megpróbálta a Buick feneketlen tankját teletölteni, Mort odaballagott a nyilvános telefonhoz. Bal oldali farzsebéből előhúzta elrongyolódott telefonkönyvét, és feltárcsázta Greg Carstairs számát. Remélte, hogy sikerül még otthon találnia Greget ebben a korai időpontban, s nem is tévedett.
– Halló?
– Helló, Greg, itt Mort Rainey.
– Helló, Mort! Hallom, áll a bál Derryben.
– Igen – felelte Mort. – Benne volt a hírekben?
– Az ötös csatornán.
– Nagyon rossz színben van a ház?
– Miféle ház? – kérdezett vissza Greg.
Mort arca nagyot rándult... de hát valakitől végig kellett hallgatnia a történetet, és most örült neki, hogy Greg Carstairstől hallja. A kedves, hosszú hajú exhippi nem sokkal Woodstock után belépett valamilyen gyanús vallási szektába – talán a swedenborgistákhoz. Felesége volt és két gyereke, az egyik hétéves, a másik öt, és Mort tudomása szerint az egész család ugyanolyan hóbortos volt, mint Greg. Az ember annyira hozzászokott Greg állandó mosolygásához, hogy a fickó szinte meztelennek tűnt, ha nagy ritkán abbahagyta. – Ennyire rossz a helyzet?
– Az – felelte Greg. – Úgy röpült a levegőbe, mint egy rakéta. Igazán sajnálom, öregem.
– Köszönöm. Éppen oda tartok, Greg. Mechanic Fallsból telefonálok. De addig is szeretnélek megkérni egy szívességre.
– Ha a zsindelyekre gondolsz, azt hiszem, ott lesznek...
– Nem, nem a zsindelyekre. Másról van szó. Két-három napja rám akaszkodott egy fickó. Valami őrült. Az a rögeszméje, hogy elloptam a sztoriját, amit hat vagy hét éve írt. Amikor megmondtam neki, hogy az én novellámat előbb adták ki, mint ahogy ő megírta az övét, és ezt be is tudom bizonyítani, teljesen bepörgött. Azt hittem, hogy az életben nem látom többé, de nincs ekkora szerencsém. Tegnap este, amíg a díványon szunyókáltam, megölte a macskát.
– Bumpot? – kérdezte Greg kissé csodálkozva, ami mély megdöbbenést jelentett nála. – Megölte Bumpot?
– Úgy van.
– Szóltál Dave Newsome-nak?
– Nem, de nem is fogok. Majd én elintézem a dolgot, ha tudom.
– Nem tűnik pacifistának a fickó, Mort!
– Az azért nem ugyanaz, hogy valaki macskát öl, vagy embert – felelte Mort –, és azt hiszem, jobban el tudok bánni vele, mint Dave.
– Hát, ebben lehet valami – helyeselt Greg. – Dave sem a régi, amióta betöltötte a hetvenet. Miben segíthetek, Mort?
– Először is szeretném megtudni, hogy hol szállt meg a fickó.
– Hogy hívják?
– Nem tudom. A novella címlapján, amit az orrom alá dörgölt, John Shooternek nevezte magát, de aztán összehadovázott mindenfélét, hogy ez csak az írói álneve. Tényleg úgy hangzik, mintha álnév volna. Mindenesetre nagyon csodálkoznék, ha saját nevén jelentkezett volna be valamelyik környékbeli motelba.
– Hogy néz ki a pasas?
– Száznyolcvan körüli, negyven-egynéhány éves. Elég megviselt az arca – csupa ránc a szeme körül, és mély barázdák indulnak ki a szája sarkából, szinte teljesen behálózzák az állát.
Miközben beszélt, John Shooter vonásai egyre élesebben rajzolódtak ki előtte, mint egy megidézett szellem képe, amely végigúszik egy kristálygömb domború felszínén. Mort megborzongott, a keze libabőrös lett. Fejében egy hang arra figyelmeztette, hogy hibát követ el, ha Greget szándékosan félrevezeti. Shooter valóban életveszélyes. Ezt már a Bumppal történtek előtt is pontosan tudta. Azóta, hogy először meglátta Shooter szemeit. Akkor meg miért tesz úgy, mintha ura lenne a helyzetnek?
Csak, felelte egy másik, egy mélyebbről jövő hang ijesztő határozottsággal. Csak! És kész.
Az előző hang ismét megszólalt, aggodalmasan. El akarod intézni a fickót? Ugye ezen jár az eszed? El akarod intézni.
A másik hang ezúttal nem válaszolt. Hallgatott, mint a sír.
– Minden második farmer így néz ki a környéken – jegyezte meg Greg kételkedő hangon.
– Van itt még egy-két dolog, ami segíthet azonosítani – mondta Mort. – Erős déli akcentussal beszél – egy mérföldről ki lehet szúrni. Nagy fekete kalapot visel – azt hiszem, filcből – kerek karimával. Olyasmit, amilyet az amishek hordanak. Kék színű Ford furgonja van, hatvanhármas-hatvannégyes évjárat. Mississippi rendszámmal.
– Oké, ez már valami. Kérdezősködöm egy kicsit. Ha itt bujkál a környéken, biztosan találkozott vele valaki. Ebben az évszakban feltűnő egy mississippi rendszámos kocsi.
– Igen, tudom. – Hirtelen eszébe jutott még valami. – Kezdjed talán Tom Greenleaffel. Tegnap láttam a dzsipjét, amikor a tavi úton beszélgettem Shooterrel, vagy félmérföldnyire a házunktól. Integetett is nekünk, amikor elment mellettünk, mi meg visszaintegettünk. Tom biztos jól látta a fickót.
– Oké. Lehet, hogy összefutok vele a Bowie'sban, ha beugrom egy kávéra tíz körül.
– Shooter is járt ott – folytatta Mort. – Onnan tudom, hogy beszélt a könyvállványról. Arról a régi fajtáról.
– És mit csináljak, ha megtalálom?
– Semmit – felelte Mort. – Ne csinálj semmit! Ma este úgyis felhívlak. Holnap estére pedig vissza kell mennem Tashmore-ba. Fogalmam sincs, mi a fenét csinálhatnék Derryben. Legfeljebb a hamuban kotorászhatnék.
– Hogy van Amy?
– Összeszedett magának valakit – felelte Mort. Megpróbált lazának tűnni, de nem nagyon sikerült neki. – Nem tudom, mihez fog kezdeni, de ez most már az ő dolguk.
– Hm. Bocs.
– Nem érdekes – felelte Mort. A benzinkút felé sandított, ahol a kutas már végzett a tankolással, és éppen a Buick szélvédőjét mosta. Mort elszokott már az effajta látványtól.
– Szóval egyedül akarsz elbánni a fickóval... biztos vagy benne, hogy ez okos dolog?
– Igen – felelte Mort.
Elbizonytalanodott, mert hirtelen megértette, mi jár Greg fejében: ha Mort megtalálja a fekete kalapost, és a találkozás során valami baja esik, akkor ő, Greg lesz a hibás.
– Ide figyelj, Greg! gyere velem, ha akarsz, amikor találkozom a fickóval.
– Az nagyon jó lesz – felelte Greg megkönnyebbülve.
– Bizonyíték kell neki – magyarázta Mort –, úgyhogy megszerzem a bizonyítékot.
– Nem mondtad meg neki, hogy van bizonyítékod?
– De igen. Csak nem hitte el. Úgyhogy kénytelen leszek a pofájába vágni, hogy megszabadulhassak tőle.
– Aha – tűnődött Greg. – Tényleg őrült a fickó.
– Igen, úgy tűnik.
– Megpróbálom megkeresni. Hívjál fel este!
– Oké. És kösz mindent, Greg.
– Szóra sem érdemes. Nem árt egy kis változatosság.
– Igen, azt mondják.
Mort elköszönt Gregtől, aztán rápillantott az órájára. Hét harminc volt, túl korán ahhoz, hogy felhívja Herb Creekmore-t, hacsak nem akarja kiugrasztani az ágyból. Nem sürgős a dolog, majd telefonál az augustai sztrádabejárattól. Visszasétált a Buickhoz. Útközben zsebre dugta a noteszát, és előkotorta a pénztárcáját. Megkérdezte a kutastól, hogy mennyivel tartozik.
– Huszonkettő ötven, ha készpénzzel fizet – felelte a kutas, aztán szégyenlősen Mortra sandított. – Nem venné tolakodásnak, Mr. Rainey, ha kérnék öntől egy autogramot? Minden könyvét olvastam.
Erről megint Amy jutott eszébe, hogy mennyire gyűlölte az autogramkérőket. Mort sem értette őket, de semmi rosszat nem látott a dologban. Amy szemében viszont ők testesítették meg a gonoszt, ami tönkreteszi az életüket. Házasságuk utolsó időszakában Mort komoly lelkiismeret-furdalást érzett, ha valaki Amy jelenlétében feltette az iménti a kérdést. Pontosan tudta, mi jár Amy fejében: Ha szeretsz, miért nem zavarod el őket? Mintha ez olyan egyszerű lett volna, gondolta Mort. Neki az a dolga, hogy olyan könyveket írjon, amit kajálnak az efféle fickók; mint ez is itt... ő legalábbis így gondolta. És ha ez sikerült, autogramot kértek tőle.
Ráfirkantotta a nevét egy számla hátuljára, odaadta a kutasnak (végül is lemosta a kocsi ablakát), és közben eltöprengett azon, hogy ha Amy ennyire rühellte, hogy mások elvárásai szerint ír – habár ennek Amy valószínűleg nem is volt egészen tudatában –, akkor talán joggal tett szemrehányást a férjének. De hát mit tehetett, ilyen volt a természete.
Végtére is, ami jogos, az jogos – ahogy Shooter mondta. És ami tisztességes, az tisztességes.
Visszaült a kocsiba, és elhajtott Derry irányába.

 

17

Az augustai elágazásnál kifizette a hetvenöt cent sztrádadíjat, aztán beállt a parkoló legvégébe, a telefonfülkék mellé. Napos, de hideg és szeles volt az idő – a Litchfield felől érkező délnyugati szél akadálytalanul vágtatott keresztül a nyitott síkságon, ahol a sztrádaelágazás parkolója terpeszkedett; olyan erősen fújt, hogy Mort szeme könnybe lábadt tőle. De Mort nem bánta a dolgot. Szinte érezte, ahogy kifújja a port agyának zugaiból, melyeket oly régóta elzárva tartott a külvilágtól.
A hitelkártyájával hívta fel Herb Creekmore-t New Yorkban – a lakásán kereste, nem az irodában. Herb csak egy jó óra múlva ment be a James & Creekmore-ba, Mort Rainey irodalmi ügynökségébe, de Mort elég régen ismerte ahhoz Herbet, hogy tudja, az ürge ez idő tájt fejezi be a zuhanyozást, s most már valószínűleg a kávéját issza, és várja, hogy elpárologjon a gőz a tükörről, hogy megborotválkozhasson.
Szerencséje volt – már másodszor ma reggel. Herb olyan hangon szólt bele a kagylóba, amelyből már kiszállt az álmosság nagy része. Nyerőszériám van ma reggel, vagy mi, gondolta Mort, és belevigyorgott a hideg októberi szélbe. A négysávos sztráda túloldalán a hófogókat állították fel, hogy felkészüljenek a télre, amely már türelmetlenül toporgott a küszöbön.
– Helló, Herb! – kezdte Mort. – Egy nyilvános fülkéből hívlak az augustai sztrádaelágazástól. Kimondták a válást, tegnap éjjel porig égett a derryi ház, egy őrült kinyírta a macskámat, és olyan hideg van, mint egy hűtőszekrényben – egyébként jól vagyok.
Ez az összegzés döbbentette rá, hogy milyen abszurdan hangzik a veszteséglistája, és majdnem elnevette magát. Jézusom, hát persze hogy hideg van, de milyen jólesik! Megtisztítja az embert.
– Mort? – szólt bele Herb óvatosan, mint aki otromba tréfától tart.
– Szolgálatára, uram – felelte Mort.
– Mi ez az egész a házaddal?
– Elmondok mindent, de csak egyszer. Ha akarsz, jegyzetelj, mert szeretnék visszajutni a kocsiba, mielőtt hozzáfagyok a kagylóhoz. – John Shooterrel és John Shooter vádaskodásával kezdte, és az Amyvel folytatott éjszakai telefonbeszélgetéssel fejezte be.
Herb; aki számtalanszor járt Mortnál és Amynél (és akit Mort szerint mélyen lesújtott a válásuk), kifejezte megdöbbenését és sajnálkozását a Derryben történtek miatt, aztán megkérdezte, van-e Mortnak valamilyen elképzelése arról, hogy ki tehette. Mort azt válaszolta, hogy nincs.
– Nem gyanakszol erre a Shooterre? – kérdezte Herb. – Tényleg lényeges szempont, hogy a macskát közvetlenül a felébredésed előtt ölte meg, de talán...
– Elméletileg lehetséges a dolog, ezért ezt a verziót sem lehet teljesen kizárni – felelte Mort –, de erősen kétlem. Elég hihetetlennek tűnik, hogy valaki csak azért felgyújtson egy huszonnégy szobás házat, hogy megsemmisítsen egy magazint. Ez egyébként sem fér bele a róla kialakult képbe. Tényleg azt hiszi, hogy elloptam a sztoriját, Herb. Erről tökéletesen meg van győződve. Amikor közöltem vele, hogy bizonyítani tudom az ellenkezőjét, épp csak azt nem mondta, hogy, „persze, te szarházi, húzd csak az időt”.
– De azért... felhívtad a rendőrséget, igaz?
– Igen, telefonáltam nekik ma reggel – felelte Mort, s bár nem mondott teljesen igazat, mégsem volt szemenszedett hazugság. Valóban telefonált reggel. Greg Carstairsnek. De tudta, hogy ha elmondaná Herb Creekmore-nak – akit maga elé képzelt, amint atlétatrikóban és kényelmes szövetnadrágban üldögél New York-i lakása nappalijában –, hogy maga akarja megoldani az ügyet, pusztán Greg segítségével, Herb őrültnek tartotta volna. Herb nagyon jó barát volt, de meglehetősen jellegzetes figura: civilizált fazon a huszadik század legvégéről, kifinomult, városias modell. Az a fajta fickó, aki hisz a békés megoldásokban, aki bízik a türelemben és az emberi bölcsességben. Az a fajta fickó, aki mindvégig kitart a probléma tárgyalásos rendezése mellett, amíg az észérvekkel lehetséges, de azonnal átruházza az illetékes személyekre, ha elfogy a józan ész. Azt a fajta magatartást, hogy egy igazi férfinak időnként igazi férfiként kell viselkednie, Herb teljesen helyénvalónak tartotta... de csak a Sylvester Stallone-filmekben.
– Akkor jó – lélegzett fel Herb. – Elég bajod van anélkül is, hogy ez a Mississippiből szalajtott pszichopata szórakozzon veled. Mit fogsz csinálni, ha megtalálják a zsaruk? Feljelented zaklatásért?
– Inkább rábeszélem, hogy fogja szépen az üldözési mániáját, és húzzon a fenébe – felelte Mort könnyedén, pedig semmi oka nem volt a vidámságra. Nem állt messze az összeomlástól, de egyelőre még őrizte a felhőtlen optimizmus látszatát. Orrát beletörölte a kabátujjába, aztán tovább vigyorgott. Már nem is emlékezett rá, milyen jó érzés az, amikor az embernek fülig ér a szája.
– És azt hogy fogod csinálni?
– Remélhetőleg a te segítségeddel. Minden publikációmról van egy másolat nálad, igaz?
– Igen, de...
– Az Ellery Queen Krimimagazin 1980. júniusi számára lenne szükségem. Abban van benne a Vetési szezon. Az én példányom sajnos megsemmisült a tűzben, úgyhogy...
– Nekem sincs meg – szólt közbe Herb.
– Nincs meg? – Mort meglepődött. Erre a lehetőségre nem számított. – Miért nincs?
– Mert csak 1982-ben lettem az ügynököd. Minden írásodból, amit én adtam el, van legalább egy másolatom, de a novelláskötetet te intézted.
– A fenébe is! – Mort lelki szemei előtt hirtelen megjelent a Vetési szezon-ra vonatkozó passzus az Aki a kicsit nem becsüli... copyright-oldalán. A legtöbb novellája mellett ez volt a szöveg: „Utánnyomás a szerző és a James & Creekmore ügynökség engedélyével.” A Vetési szezon (és a válogatás két-három másik novellája) mellett azonban ez állt: „Utánnyomás a szerző engedélyével.”
– Sajnálom – mondta Herb.
– Hát persze, tényleg én küldtem be a magazinnak! Arra is emlékszem, amikor megírtam nekik a levelet. Csak, tudod, úgy érzem, mintha már ezer éve az ügynököm lennél. – Mort felnevetett, aztán hozzátette: – Nem sértésnek szántam.
– Nem is vettem annak – felelte Herb. – Fölhívjam az EQKM-et? Náluk biztosan megvannak a régi számok.
– Megtennéd? – hálálkodott Mort. – Az nagyszerű volna!
– Nem fogom elfelejteni. Csak... – Herb elhallgatott.
– Csak mi?
– Ígérd meg, hogy nem vállalkozol egyéni akcióra akkor se, ha már kezedben lesz a másolat.
– Megígérem – vágta rá Mort gyorsan. Ezúttal sem volt túl őszinte, de hát a fenébe is – megkérte Greget, hogy kísérje el, ha úgy alakulnak a dolgok, és Greg bele is egyezett, úgyhogy nem lesz teljesen egyedül. Herb Creekmore különben is csak az ügynöke, nem pedig az apja. Egyáltalán nem tartozik rá, hogy miként bonyolítja a magánügyeit.
– Oké – helyeselt Herb. – Szerzek egy másolatot. Te pedig hívj föl Derryből, Mort, talán mégsem olyan kétségbeejtő a helyzet.
– Szeretnék hinni benne.
– De nem hiszel?
– Hát, nem.
– Oké – sóhajtott Herb, aztán óvatosan hozzátette: – Ha nem kellemetlen, megkérlek rá, hogy add át Amynek az üdvözletemet.
– Nem kellemetlen, és átadom.
– Kösz. Most már ne ácsorogj a szélben, Mort, hallom a süvítését a kagylóban. A végén még megfagysz!
– Nem sok hiányzik hozzá. És még egyszer kösz, Herb.
Visszaakasztotta a kagylót, azután hosszú ideig elgondolkodva bámulta a telefont. Az még hagyján, hogy elfelejtett benzint venni a Buickba, de azt is elfelejtette, hogy Herb Creekmore mikor lett az ügynöke. Talán a nagy idegi megterheléstől van. De ha ez megtörténhetett, akkor bármi megtörténhet vele.
A belső hang, mégpedig a mélyebbről jövő hang, váratlanul megszólalt: Hogy is volt azzal a sztorilopással? Lehet hogy azt is elfelejtetted?
Hangosan felnevetett, miközben a kocsijához igyekezett. Soha életében nem járt Mississippiben, és soha életében nem alacsonyodott volna le annyira – még az írói válság mélypontján sem –, hogy plagizáljon. Becsusszant a volán mögé, beindította a motort, és azon tűnődött, hogy micsoda ostobaságok fordulnak meg időnként egy ember fejében.

 

18

Mort úgy vélte, hogy az emberek – még azok is, akik megpróbálnak őszinték lenni magukhoz – képtelenek elfogadni, ha véget ér valami. Még akkor is bíznak, vagy legalábbis megpróbálnak bízni, ha már a végső döntést is felírták a falra, méghozzá akkora betűkkel, hogy több száz méterről is elolvashatja bárki. Ha valami igazán fontos, könnyen csal az ember, könnyen összetéveszti a valóságot egy szappanoperával, és meggyőzi magát arról, hogy nem kell olyan sötéten látni a helyzetet, végül úgyis minden jóra fordul... talán éppen a következő reklám után. Mort arra gondolt, hogy az önámítás csodálatos képessége nélkül az emberiség valószínűleg még őrültebb volna, mint amilyen őrült jelenleg.
De az igazság időnként utat tör a felszínre, s ha az ember megpróbálja tudatosan megmásítani ezt az igazságot, akár pusztítóvá is válhat: mint egy vad árhullám, amely nekirohan a gátnak, és egyetlen csapással összezúzza, azzal együtt, aki rajta áll.
Mort Raineyt akkor kerítette hatalmába ez az özönvíz utáni hangulat, amikor a tűzoltóparancsnok és a rendőrhadnagy távozását követően Amyvel és Ted Milnerrel sétálgatott az eredetileg zöldre festett Viktória korabeli ház füstölgő romjai között, amely százharminchat évig háborítatlanul állt a Kansas Street 92-es számú telkén. Lehangoló sétájuk közben Mort rádöbbent, hogy Amy Dowd portlandi lakossal kötött házassága egyszer s mindenkorra véget ért. Szó sem volt itt „átmeneti hullámvölgyről” vagy „ideiglenes különélésről”. Ez nem az az eset, amiről hallani lehet időnként: hogy mindkét fél megbánja a tettét, aztán újra összeházasodnak. Ennek a kapcsolatnak vége lett. Közös életük már a múlté. A házukból, ahol hosszú, boldog éveket töltöttek együtt, csak a beomlott pince maradt meg, amelyből úgy meredtek égnek a gonoszul füstölgő gerendák, mint egy óriás metszőfogai.
Találkozójuk a Witcham Street-i kis Marchman's kávéházban viszonylag simán zajlott le. Amy megölelte Mortot, és ő is megölelte Amyt, de amikor megpróbálta szájon csókolni, Amy gyorsan félrekapta a fejét, s Mort csókja exfelesége arcán landolt. Puszi, puszi, ahogy a hivatali bulikon szokták. De örülök, hogy látlak, drágám!
Ted Milner, akinek besütött frizurája ezúttal makulátlannak tűnt, s hiányzott belőle az Alfalfa-féle kócosság, a sarokasztalnál üldögélve figyelte őket. Ugyanaz a pipa lógott ki a szájából, amelyet Mort számtalanszor látott már nála a különféle partykon az elmúlt három év során. Mort meg volt győződve róla, hogy Ted csak megjátssza magát, és kizárólag azért pipázik, hogy idősebbnek látsszon. Tényleg, mennyi idős lehet a fickó? Mort nem tudta pontosan. Azt viszont tudta, hogy Amy a harminchatodikban jár, s a koptatott farmerben és kigombolt nyakú J. Press ingben feszítő Ted Milnert jó négy évvel fiatalabbnak saccolta. Kíváncsi lett volna rá, megfordul-e néha Amy fejében, hogy tíz év múlva komoly gondjai lehetnek emiatt – lehet, hogy már öt év múlva –, aztán arra jutott, hogy nem olyan jó fiú ő, hogy figyelmeztesse erre a feleségét.
Megkérdezte Amytől, van-e valami újság. Amy azt felelte, hogy nincs. Aztán Ted vette át a szót; enyhén délies akcentusa jóval lágyabban hangzott Shooter orrhangjánál. Közölte, hogy a tűzoltóparancsnok és a derryi kapitányság egyik hadnagya találkozni kíván velük, méghozzá – Ted szavaival élve – a „helyszínen”. Szeretnének feltenni néhány kérdést Mortnak. Mort azt felelte, hogy pompás. Ted megkérdezte tőle, hogy mit szólna egy kávéhoz – belefér az időbe. Mort ezt is pompás ötletnek tartotta. Ted a hogyléte felől érdeklődött. Mortnak ezúttal is a „pompás” szó jött a szájára. Minél többször ejtette ki, annál elcsépeltebbnek találta. Amy némi aggodalommal figyelte a szóváltást, amin Mort egyáltalán nem csodálkozott. Azon a napon ugyanis, amikor rajtakapta őket az ágyban, megfenyegette Tedet, hogy megöli. De az sem kizárt, hogy mindkettőjüket megfenyegette. Elég homályosak voltak az esettel kapcsolatos emlékei, s gyanította, hogy a többiek sem emlékeznek kristálytisztán mindenre. Azt nem tudhatta, mit gondol erről a szerelmi háromszög másik két tagja, de ő a maga részéről a felejtést nemcsak érthetőnek, de meglehetősen jótékony hatásúnak is találta.
Megittak egy kávét. Amy „John Shooter”-ről kérdezte. Mort azt felelte, hogy ne aggódjon, minden a legnagyobb rendben. Nem tett említést se a macskáról, se az üzenetről, se a magazinokról. Nem sokkal később együtt távoztak a Marchman's-ból, és elindultak a Kansas Street 92 felé, amely közös házukat jelentette valaha, és nem egy tragédia helyszínét.
A tűzoltóparancsnok és a rendőrnyomozó ígéretükhöz híven már ott voltak, és ígéretükhöz híven kérdéseket tettek föl neki. A legtöbb kérdés azt firtatta, ki utálhatja annyira, hogy Molotov-koktélt dobjon a dolgozószobájába. Ha rajta múlott volna, Mort meg sem említi Shooter nevét, de tudta, hogy Amy úgyis előhozakodna vele, ezért beszámolt az első találkozásról.
Wickersham, a tűzoltóparancsnok megkérdezte: – Dühösnek látszott az illető?
– Igen.
– Elég dühösnek ahhoz, hogy elkocsikázzon Derrybe, és felgyújtsa a házat? – kérdezte Bradly, a rendőrnyomozó. Mort szinte biztosra vette, hogy nem Shooter volt a tettes, de nem akart belemélyedni az ügy részleteibe, mert akkor kénytelen lett volna azt is elmesélni, hogy mi történt Bumppal. Ez pedig elkeserítette volna Amyt; borzasztóan elkeserítette volna... és fájdalmas sebeket szakított volna fel, amit Mort jobbnak látott elkerülni. Végül úgy döntött, hogy ezúttal sem árthat egy kis mellébeszélés.
– Az elején dühös volt. De amikor kiderült, hogy a két sztori tényleg egyforma, kikerestem a novellám első kiadásának a dátumát.
– Az övé soha nem jelent meg? – kérdezte Bradley.
– Biztosra veszem, hogy nem. Azután tegnap újra beállított. Megkérdeztem tőle, hogy mikor írta a sztoriját. Reméltem, hogy az enyémnél későbbi dátumot mond. Eddig értik?
Bradley nyomozó bólintott. – Azt akarta bizonyítani, hogy előbb írta a novelláját.
– Úgy van. A vetési szezon egy novellagyűjteményben jelent meg 1983-ban, de 1980-ban adták ki először. Reméltem, hogy az ürge egy 1983-hoz közel eső dátumot mond be. Szerencsém volt. Állítása szerint 1982-ben írta a sztorit. Tehát én győztem.
Mort bízott benne, hogy megelégszenek ennyivel, de Wickersham, a tűzoltóparancsnok nem hagyta annyiban. – Maga tudja, és mi is tudjuk, Mr. Rainey, de vajon a fickó is tudja-e?
Mort nagyot sóhajtott valahol legbelül. Maga is tisztában volt vele, hogy nem beszélhet mellé a végtelenségig – ha túl sokáig folytatja, előbb-utóbb eljut egy pontra, amikor vagy bevallja az igazat, vagy nyílt hazudozásra kényszerül. Mort éppen ezen a ponton volt. De végül is, kinek a problémájáról van itt szó? A hatóságokéról vagy az övéről? Az övéről. Hát akkor? Úgy is kell kezelni a dolgot.
– Igen – felelte –, ő is tudja.
– És mit csinált? – szólt közbe Ted. Mort bosszús pillantást vetett rá. Ted elfordította a fejét, s látszott rajta, hogy hiányzik neki a pipája, amivel elbabrálhatna. De a pipa a kocsiban maradt. A J. Press ingen nem volt zseb, amibe betehette volna.
– Elment – felelte Mort. Tednek semmi alapja nem volt ahhoz, hogy beleüsse az orrát az ügybe, így az iránta érzett utálat megkönnyítette Mort számára a hazudozást. Az a tény, hogy Tednek hazudott, teljesen elfogadhatóvá tette a dolgot számára. – Motyogott valamit, hogy milyen ritka az ilyen hasonlóság, aztán elhúzott, mint akit kergetnek.
– Nem emlékszik a kocsi márkájára és rendszámára; Mr. Rainey? – kérdezte Bradley. Elővett egy ceruzát és egy jegyzetfüzetet.
– Ford volt – felelte Mort. – A rendszámra sajnos nem emlékszem. De nem maine-i volt, de hogy mi lehetett... Megvonta a vállát, és megpróbált sajnálkozó képet vágni. De lelke mélyén egyre kellemetlenebbnek találta a helyzetet. Addig rendben volt, amíg csak mellébeszélt, és nem kellett a szemükbe hazudnia – addig úgy tűnt, mintha csak Amy elől akarná eltitkolni a szomorú tényt, hogy Shooter kitörte Bump nyakát, aztán felnyársalta egy csavarhúzóval. De most már odáig jutott, hogy mindenkinek mást mond. Ha ezek véletlenül összetalálkoznak, és egybevetik az elhangzottakat, megnézheti magát. Rendkívül kínos lenne a magyarázkodás. Végül arra jutott, hogy ennek igen kicsi a valószínűsége, hacsak Amy nem beszél Greg Carstairsszel vagy Herb Creekmore-ral. De mi van akkor, ha komolyabb csetepatéra is sor kerül még, amikor Greggel Shooter orra alá dörgölik az EQKM 1980. júniusi számát?
Ne aggódj, öreg, mondta magában, megoldjuk ezt a problémát is, ha eljön az ideje. Ettől a gondolattól átmenetileg visszatért a jókedve, amit a Herbbel folytatott beszélgetéskor érzett a sztrádafeljáró parkolójában. Majdnem felvihogott, de sikerült visszafognia magát. Biztosan furcsán néznének rá, ha elkezdene vihorászni, és minden okuk meg is lenne rá.
– Shooter szerintem hazafelé...
(Mississippi felé)
– ...vette az irányt – fejezte be Mort a világ legtermészetesebb hangján.
– Valószínűleg igaza van – bólogatott Bradley hadnagy –, de azért folytatom a nyomozást, Mr. Rainey. Ha be is bizonyította a fickónak az igazát, még nem biztos, hogy haza is ment. Nem kizárt, hogy dühtől tajtékozva idejött, és felgyújtotta a házukat a mocskos disznó – már bocsánat a kifejezésért, Mrs. Rainey.
Amy fáradtan elmosolyodott, és elnézően legyintett egyet.
– Nem gondolja, hogy ez is lehetséges?
Nem, gondolta Mort, nem gondolom. Ha fel akarta volna gyújtani a házat, előbb kinyírta volna Bumpot, és csak azután indul el Derrybe, hátha felébredek, mielőtt visszatér. Ez esetben viszont a vér megszáradt volna, és Bump teljesen merev lett volna. Nem így volt... de ezt nem mondhatom el nekik. Még ha akarnám, akkor se. Nem értenék, miért titkoltam el ilyen sokáig a Bumppal kapcsolatos dolgot. Azt gondolnák, hogy nincs ki mind a négy kerekem.
– Lehetséges – hagyta rá a hadnagyra –, de valahogy nem tűnt gyújtogató típusnak.
– Nem olyan, mint egy Snopes – szólalt meg váratlanul Amy.
Mort meghökkenve nézett rá, aztán elmosolyodott. – Úgy van – mondta. – Délről jött, de nem egy Snopes.
– Miről beszélnek? – kérdezte Bradley bizonytalanul.
– Régi dolog, hadnagy úr. William Faulkner regényeiben szerepelnek a Snopesok. Azzal alapozták meg a gazdagságukat, hogy felgyújtottak néhány istállót.
– Aha – dünnyögte Bradley bambán.
Wickersham szólalt meg: – Nincs olyan, hogy gyújtogató típus, Mr. Rainey. Van közöttük ilyen is meg olyan is. Nekem elhiheti.
– Hát...
– Meséljen még egy kicsit az autóról – nógatta Bradley. A ceruzáját egyensúlyozta a notesz tetején. – Értesítem a megyei kapitányságot.
Mort hirtelen úgy döntött, hogy hazudik még egy adagot. Méghozzá egy jó nagy adagot.
– Azt hiszem, limuzin volt. Igen, ebben biztos vagyok.
– Aha. Szóval Ford limuzin. Évjárat?
– Hetven-valahányas, ha jól sejtem – hazudta Mort, pedig biztosra vette, hogy Shooter furgonja már rég az utakat rótta, amikor egy Oswald nevű fickó amerikai elnököt csinált Lyndon B. Johnsonból. Elhallgatott egy pillanatra, aztán folytatta: – Egészen világos volt a rendszáma. Talán floridai. Nem száz százalék, de lehet.
– Aha. És maga a fickó?
– Átlagos magasság. Szőke haj. Napszemüveg. Az a kerek fajta, amilyet John Lennon hordott. Másra igazán nem em...
– Nem azt mondtad, hogy kalap volt rajta? – szólt közbe Amy hirtelen.
Mort érezte, hogy a fogai összekoccannak. – Úgy van – mondta barátságos hangon. – Igazad van, megfeledkeztem róla. Sötétszürke vagy fekete. Bár inkább sapkának lehetne nevezni. Tudod, az a simléderes fajta.
– Oké. – Bradley becsapta a jegyzetfüzet fedelét. – Kezdetnek jó lesz.
– Nem tartja elképzelhetőnek, hogy közönséges vandálokkal állunk szemben, akik passzióból gyújtogatnak? – kérdezte Mort. – A regényekben mindennek megvan a maga oka, de tapasztalataim szerint a valóságban a dolgok gyakran csak úgy megtörténnek.
– Lehetséges – bólogatott Wickersham –, de azért nem árt néha utánanézni a valódi okoknak. – Biztató pillantást küldött Mort felé, majd folytatta: – Tudja, az élet időnként utánozza a regényeket.
– Segíthetünk még valamiben? – kérdezte Ted, és átölelte Amy vállát.
Wickersham és Bradley egymásra néztek, végül Bradley megrázta a fejét. – Azt hiszem, nem, legalábbis egyelőre.
– Csak azért kérdezem, mert Amynek és Mortnak beszélnie kell a biztosítóval is – magyarázta Ted. – És valószínűleg a biztosító nyomozójával is.
Mortot egyre jobban idegesítette a pasas déli akcentusa. Gyanította, hogy Ted jóval északabbról jött, mint Faulkner regényhősei, de ez akkor is olyan egybeesés volt, ami nem hiányzott neki.
A detektívek kezet ráztak Amyvel és Morttal, kifejezték együttérzésüket, lelkükre kötötték, hogy jelentkezzenek, ha eszükbe jut még valami, aztán magukra hagyták őket, hogy újabb kört tegyenek a ház körül.
– Sajnálom az egészet, Amy – szólalt meg Mort hirtelen. Amy, aki középen lépkedett, Mort felé fordult. Láthatóan meglepte valami Mort hangjában. Talán csak az őszintesége. – Rettentően sajnálok mindent.
– Én is – felelte Amy gyengéden, és megszorította Mort kezét.
– Akkor már hárman vagyunk – jelentette ki Ted ünnepélyesen. Amy visszafordult felé, Mort pedig a legszívesebben addig szorongatta volna Ted nyakát, amíg a két szeme ki nem ugrik a helyéről.
A ház nyugati oldalán lépkedtek, az utca irányába. Itt volt az a sarok, ahol a dolgozószoba a házhoz kapcsolódott, nem messze Amy virágoskertjétől. A virágok már elszáradtak, s Mort arra gondolt, hogy jobb is így. A tűz ropogósra perzselte a satnyuló füvet a romok jó ötméteres körzetében. A virágok már elszáradtak, az lett volna igazán szomorú látvány, ha megpörkölődik a sok színes szirom. De már nem voltak szirmok...
Mort hirtelen megállt. Eszébe jutott a két sztori. Pontosabban, a sztori. Akár Vetési szezon, akár Titkos ablak, titkos kert a címe, ha lecsupaszítjuk őket, a kettő ugyanaz. Mort felnézett. A kék égen kívül nem volt ott semmi látnivaló, de a tűzvész előtti éjszakán még látott volna ott egy ablakot. A mosókonyha melletti kis helyiség ablakát. Amy irodájának az ablakát. Ott töltötte ki a csekkjeit, ott írta össze a tennivalóit, ott bonyolította le a telefonjait... s Mort gyanította, hogy jó néhány éve ott kezdett el írni egy regényt. És amikor megakadt vele, az íróasztal egyik fiókjába süllyesztette szép csendben. Az íróasztal az ablak előtt állt. Amy szívesen töltötte ott a délelőttöt. Elindította a mosást a szomszédos helyiségben, és elvégezte a papírmunkát, amíg nem jelzett a csengő, hogy kiürítheti a mosógépet, és átrakhatja a ruhát a szárítóba. A szoba a ház legtávolabbi sarkában volt, és Amy szerette a csendet. A csendet és a tiszta, józan reggeli fényt. Ha csak tehette, kinézett az ablakon a ház és a dolgozószoba által közrezárt sarokban pompázó virágaira. Mintha csak azt mondta volna: Ez a legjobb szoba a házban, legalábbis nekem, mert rajtam kívül szinte soha nem megy oda senki. Van egy titkos ablaka, ami egy titkos kertre néz.
– Mort? – szólalt meg Amy. Mort egy pillanatig meg sem hallotta; fejében összezavarodott a valódi hang az emlékeiben megszólaló hanggal. De vajon valódiak vagy hamisak ezek az emlékek? Ez most a legfontosabb kérdés. Az emlékek ugyan valódinak tűntek, de Mortot rengeteg stresszhatás érte már Shooter, meg Bump, meg a ház előtt is. Lehet, hogy a múltat hallucinálja? Hogy közös múltját Amyvel ahhoz az istenverte novellához igazítja, amelyikben egy férfi megőrül, és megöli a feleségét?
Jézusom, remélem, nem! Remélem, hogy nem, mert ha igen, akkor igencsak közel állok az idegösszeomláshoz.
– Mort, jól vagy? – kérdezte Amy. Riadtan megrántotta Mort mandzsettáját, amivel legalább átmenetileg kizökkentette a transzból.
– Igen – felelte, aztán váratlanul hozzátette: – Nem. Az igazat megvallva, kicsit rosszul érzem magam.
– Talán a reggelitől van – próbálkozott Ted.
Amy olyan pillantást vetett rá, amitől Mort valamivel jobban lett. Nem volt valami barátságos pillantás. – Nem a reggelitől van – mondta Amy méltatlankodva. Karjával az elszenesedett romok felé intett. – Hanem ettől. Menjünk innen.
– Délre jön a biztosító embere – figyelmeztette Ted.
– Az még több mint egy óra. Addig menjünk el hozzád, Ted. Én sem érzem valami jól magam. Szeretnék leülni egy kicsit.
– Rendben van – felelte Ted bosszús hangon, mint aki azt gondolja magában, hogy „azért még nem kell úgy kiabálni”, és ettől Mort szíve még könnyebb lett. A reggelinél még ragaszkodott volna hozzá, hogy be nem teszi a lábát Ted Milner házába, most azonban zokszó nélkül követte őket.

 

19

Szótlanul tették meg az utat a keleti városrészben fekvő kétszintes házig, ahol Ted élte napjait. Mort nem tudhatta, mire gondol Ted vagy Amy, bár gyanította, hogy Amy a házzal van elfoglalva, Ted pedig azon aggodalmaskodik, nem késik-e le a biztosítási ügynökkel megbeszélt találkozót. Azt viszont pontosan tudta, hogy ő mire gondol. Megpróbálta tisztázni magában, hogy tényleg becsavarodott-e vagy sem. Valóságos-e mindez vagy csak a képzelet játéka.
Végül arra jutott, hogy Amy tényleg mesélt valamit a mosókonyha mellett lévő irodájáról – tehát ez nem hamis emlék. De vajon 1982 előtt mesélte, még azelőtt, hogy „John Shooter” állítólag megírt egy Titkos ablak, titkos kert című novellát? Képtelen volt visszaemlékezni rá. Bármennyire is erőltette zavarodott és fájdalmasan sajgó agyát, mindig ugyanazt a kurta választ kapta: „válasz ismeretlen”. De ha Amy valóban mondott is ilyesmit valamikor, attól még lehet, hogy Shooter merő véletlenségből adta a novellájának ezt a címet. Igen, előfordulhat, bár a véletlenek mintha kissé megszaporodtak volna az utóbbi időben, nem? A tűz a véletlen műve volt, annak kellett lennie. De az emlékfoszlányok, amelyeket Amy titkos kertje és halott virágai kavartak fel benne, nem hagyták nyugodni... egyre nehezebb volt elhinni, hogy a sok véletlen között nincs valamiféle különös, szinte természetfölötti összefüggés.
És nem volt-e Shooter is a maga módján éppen olyan zavarodott, mint ő? Hogyan jutott hozzá?, faggatta, s hangjából fojtott düh és bizonytalanság áradt. Kíváncsi lennék rá, hogy a fenébe kerül egy ilyen seggfej pénzeszsák firkász egy isten háta mögötti mississippi szarfészekbe, hogy ellopja a nyavalyás sztorimat? Mort akkor azt hitte, hogy a fickó vagy teljesen őrült, vagy rettentően jó színész. Most viszont, Ted kocsijában ülve, felötlött benne, hogy ő is éppen így viselkedne, ha a szerepek felcserélődnének.
Mint ahogy bizonyos értelemben már fel is cserélődtek. A cím volt talán az egyetlen, ahol a két novella alapvetően eltért egymástól. Mindkét cím illett a történethez, Mort mégis úgy érezte, hogy fel kell tennie egy kérdést Shooternek, méghozzá egy olyat, amely felettébb emlékeztet Shooter kérdésére. Hogy a fenébe jutott eszébe a cím, Mr. Shooter? Kíváncsi lennék rá, honnan a fenéből tudta, hogy ezerkétszáz mérföldnyire a maga mississippi szarfészkétől egy író feleségének, akiről állítólag tavaly hallott először, van egy titkos ablaka, ami egy titkos kertre néz.
Természetesen csak egyetlen módon kaphat választ a kérdésére. Ha felteszi Shooternek, amint Greg megtalálja.

 

20

Mort elhárította a Ted által felajánlott kávét, és inkább egy Coke-ot vagy Pepsit kért helyette. Miután megitta, megnyugodott a gyomra. Arra számított, hogy pusztán a helyszín, ahol Ted és Amy turbékol, amióta nem kell olcsó kisvárosi motelekben bujkálniuk, dühöt és ingerültséget vált ki belőle. De nem így történt. Egy közönséges házat látott, melynek minden szeglete fennen hirdette, hogy tulajdonosa egyedülálló, sikeres és életvidám fiatalember. Mort meglepődve tapasztalta, hogy nem zavarja különösebben a dolog, bár egy kicsit megint aggódni kezdett Amy miatt. Maga előtt látta az apró, világos dolgozószobát, hallotta a mosógép álmosító zakatolását, s látta a titkos ablakot, az egyetlen ablakot a házban, amely a ház és az oldalszárny közötti parányi beugróra nézett, s közben azon tűnődött, hogy mennyire jól illett Amyhez az a környezet, és mennyire nem illik hozzá ez a mostani. De hát ezzel a problémával most már Amynek kell megbirkóznia. Néhány perces ittléte alatt tudatosult benne, hogy nem egy kuplerájba, hanem egy közönséges házba hozták, s úgy érezte, hogy semmi kivetnivalót nem talál Amy és Ted Milner kapcsolatában... sőt talán meg is tud békélni vele.
Amy megkérdezte tőle, hogy Derryben tölti-e az éjszakát.
– Á, nem. Azonnal indulok, mihelyt végzünk a biztosítóval. Ha bármi gond van, felhívhatnak telefonon... vagy te is felhívhatsz.
Rámosolygott Amyre. Amy visszamosolygott rá, és megérintette Mort kezét. Tednek nem tetszett a dolog. Sötét tekintettel bámult ki az ablakon, s a pipáját babrálta.

 

21

Nem késték le a találkát a biztosítótársaság embereivel, amitől Ted Milner igencsak megkönnyebbült. Mort nem rajongott túlzottan Ted társaságáért; végtére is, a ház sose volt az övé, még a válást követően sem, de jelenléte szemmel láthatóan megnyugtatta Amyt, úgyhogy végül Mort is beletörődött a dologba.
Don Strick, az Egyesített Biztosítótársaság ügynöke, akivel a szerződést kötötték annak idején, az irodájában tartotta a megbeszélést, miután újabb rövid terepszemlét tartottak a „helyszínen”. Az irodában találkoztak egy Fred Evans nevű nyomozóval, aki a gyújtogatási ügyek szakértője volt. Az ok, hogy Evans miért nem volt Wickershammel és Bradleyvel együtt reggel a „helyszínen”, és miért nem látták délben sem, amikor Strickkel találkoztak, hamar kiderült: egész éjszaka a romok között kotorászott egy tízcellás vaku és egy Polaroid fényképezőgép társaságában. Aztán visszament a motelszobájába, hogy, mint mondta, hunyjon egyet, mielőtt találkozik Mr. és Mrs. Raineyvel.
Mortnak azonnal megtetszett Evans. Látszott a fickón, hogy valóban együtt érez velük a súlyos csapás miatt, míg a többiek, élükön Mr. Teddy „Akkormárhármanvagyunkkal”, csak a kötelező sajnálkozó szavakat ismételgették, miközben végig a saját tennivalójukon járt az eszük (ami Ted Milner esetében Mort szerint az volt, hogy a lehető leggyorsabban kiutálja őt Derryből). Fred Evans nem nevezte a Kansas Street 92-t „helyszínnek”. Egyszerűen „háznak” mondta.
Bár lényegében ugyanazokat a kérdéseket tette föl, mint Wickersham és Bradley, Evans jóval tapintatosabb, kifinomultabb és alaposabb volt. Nem alhatott többet négy óránál, a szeme mégis fényesen csillogott, és gyorsan, érthetően beszélt. Mintegy húszpercnyi beszélgetés után Mort arra az elhatározásra jutott, hogy feltétlenül más biztosítótársaságot keres magának, ha egyszer biztosítási csalásból akarna megélni. Vagy megvárja, amíg Evans nyugdíjba vonul.
Amikor Evans befejezte a kérdezősködést, rájuk mosolygott. – Szeretném ismét megköszönni segítőkészségüket és lelkiismeretes válaszaikat, és azt a kedvességet, amivel fogadtak. Az emberek nagy részét kiveri a veríték, ha meghallják azt, hogy „biztosítási nyomozó”. Ez persze érthető, mivel rendkívül rossz idegállapotban vannak ilyenkor, és a nyomozó jelenlétét úgy értelmezik, mintha azzal vádolnák őket, hogy felgyújtották a saját otthonukat.
– Az adott körülményeket figyelembe véve egyáltalán nem volt kellemetlen a beszélgetés – mondta Amy, és Ted Milner olyan ütemesen bólogatott hozzá, mint egy zsinóron rángatott bábu.
– Most következik a dolog kellemetlenebb része – folytatta Evans. Odabiccentett Stricknek, aki kihúzott egy fiókot, és előbányászott belőle egy dossziéra erősített számítógéppapírt. – Ha egy vizsgálóbiztos olyan súlyosnak talál egy tűzesetet, mint ez, meg kell mutatnia a kliensnek a biztosított javak listáját. A kliens végignézi a listát, és írásbeli nyilatkozatot tesz arról, hogy a felsorolt javak időközben nem kerültek elidegenítésre, és a tűzeset idején a házban voltak. Kérem, jelöljék meg azokat a tételeket, amelyeket a Mr. Strickkel történt utolsó egyeztetés óta eladtak, valamint azokat, amelyek nem voltak a házban a tűzeset idején. – Evans a szájához emelte az öklét, és megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta. – Tudomásomra jutott, hogy lakásmegosztás történt a közelmúltban, ezért a második szempont különösen fontos lehet.
– Elváltunk – közölte Mort tárgyilagos hangon. – Jelenleg a tashmore-i házunkban lakom. Eddig csak nyáron használtuk, de van benne kazán, így a téli hónapokban is lakható. Sajnos eddig nem jutottam hozzá, hogy a holmimat is átszállítsam oda a derryi házból. Egyre csak halogattam a dolgot.
Don Strick együttérzően bólintott. Ted keresztbe rakta a lábait, közben a pipájával babrált, és megpróbált olyan benyomást kelteni, mint aki nem unja magát halálra éppen.
– Kérem, nézzék át alaposan a listát – mondta Evans. Kivette a dossziét Strick kezéből, és az asztal fölött átnyújtotta Amynek. – Lehet, hogy kissé kellemetlen lesz a feladat – olyan, mintha összeírnák egy kincsesláda tartalmát, csak éppen fordított előjellel.
Ted letette a pipáját, és a lista felé nyújtogatta a nyakát. Unalma elszállt, legalábbis egyelőre, s olyan árgus szemekkel meredt a papírra, mint egy kíváncsi járókelő, aki egy súlyos baleset következményeit veszi szemügyre. Amy észrevette, és előzékenyen Ted elé tolta a papírt. Mort azonban, aki a másik oldalon ült, visszahúzta maga felé.
– Megengeded? – sziszegte Ted arcába. Dühös volt, rettentően dühös, ezt mindannyian érezték a hangjából.
– Mort... – szólt rá Amy.
– Nem akarok nagy feneket keríteni a dolognak – fordult Mort Amy felé –, de ez a mi ügyünk, Amy. Kizárólag a miénk.
– Nem hinném, hogy... – tiltakozott Ted méltatlankodva.
– De bizony, Mr. Milner – szólt közbe Fred Evans megtévesztő nyájassággal. – A hatályos törvények szerint magának nincs joga beletekinteni a listába. Általában nem vesszük szigorúan ezt a szabályt, ha az ügyfélnek nincs ellene kifogása... de úgy látom, Mr. Raineynek van.
– Eltalálta, uram, Mr. Raineynek valóban van kifogása morogta – Mort. Ökölbe szorult a keze az ölében; érezte, ahogy körmei félkörívet vájnak tenyere puha húsába.
Amy Mortról Tedre emelte boldogtalan tekintetét. Mort arra számított, hogy a pasas dúlva-fúlva kirohan a szobából; de tévedett. Mort kezdte belátni, hogy rosszindulatú feltételezései csupán a fickó iránti gyűlöletéből táplálkoznak; nem ismerte ugyan Tedet (csak annyit tudott róla, hogy úgy néz ki, mint Alfalfa, ha felébresztik egy olcsó motelszobában), de Amyt jól ismerte. Ha Ted indulatos lenne, Amy már rég faképnél hagyta volna.
Ted halványan elmosolyodott, aztán Mortot és a többieket levegőnek nézve, odafordult Amyhez: – Előmozdítja a dolgokat, ha teszek egy sétát a ház körül?
Mort megpróbálta visszafogni magát, de nem járt sok sikerrel. – Legyen inkább kettő – javasolta Tednek színlelt nyájassággal.
Amy sötét pillantást lövellt felé, majd visszafordult Tedhez. – Megtennéd? Talán könnyebb lenne valamivel...
– Hát persze – felelte Ted, és arcon csókolta Amyt. Mort újabb fájdalmas felfedezésre jutott: a fickó aggódik Amyért. Lehet, hogy ez nem volt mindig így, de ezúttal minden kétséget kizáróan aggódott érte. Pedig Mort félig már elhitette magával, hogy Ted csak játékszernek és futó kalandnak tekinti Amyt, olyan játéknak, amelybe előbb-utóbb beleun. Ez persze az Amyről kialakított képbe nem fért volna bele. Amy ennél sokkal jobb emberismerő volt... és magát is sokkal többre tartotta.
Ted felállt és kiment. Amy szemrehányó pillantást vetett Mortra. – Most boldog vagy?
– Azt hiszem, igen – felelte. – Nézd, Amy... lehet, hogy nem viselkedtem elég tapintatosan, de a szándékaim mindenképpen tisztességesek. Elég sok mindenen mentünk keresztül az elmúlt években. Ez az utolsó közös dolgunk, s azt hiszem, kizárólag kettőnkre tartozik. Oké?
Stricket láthatóan feszélyezte a jelenet. Fred Evanst viszont nem; olyan élénk érdeklődéssel nézett Mortról Amyre, majd Amyről Mortra, mintha egy izgalmas teniszmérkőzés folyna előtte.
– Oké – felelte Amy csendesen. Mort gyengéden megérintette a kezét, mire Amy rámosolygott. Elég erőltetettnek hatott, de ez is több volt a semminél, gondolta Mort.
Közelebb húzta a székét Amyhez, mind a ketten a lista fölé hajoltak, s a fejük csaknem összeért, mint az iskolás gyerekeknek, ha dolgozatra készülnek. Mort hamar rájött, mire is célzott Evans, amikor rendkívül kellemetlennek minősítette a feladatot. Azt gondolta, hogy tisztában van a veszteség nagyságával. De tévedett.
Ahogy a rideg komputerlistát böngészte, olyan érzése támadt, mintha a Kansas Street 92 összes berendezési tárgyát kiszórták volna az utcára, hogy közszemlére tegyék. Hihetetlennek tartotta, hogy ennyi mindenről megfeledkezett, hogy ennyi minden megsemmisült a tűzben.
Hét értékes háztartási gép. Négy televízió; az egyik videoszerkesztővel. A Spode porcelánkészlet és az eredeti rusztikus amerikai bútor, amelyet darabonként vásárolt össze Amy. A hálószobában álló antik szekrény, melynek tizennégyezer dollár volt a listaértéke. Nem számítottak ugyan komoly gyűjtőknek, csak műkedvelőknek, de szerették a ritka műalkotásokat, s most tizenkét eredeti festménnyel lettek szegényebbek. Listaértékük meghaladta a huszonkétezer dollárt, de Mortot nem a dollárban kifejezett érték izgatta; az N. C. Wyeth-rajzra gondolt, amelyen két fiú éppen tengerre száll egy csónakon. A képen esett az eső; a fiúk viharkabátot meg kalucsnit viseltek, és boldogan vigyorogtak. Mort imádta ezt a képet, s most megsemmisült ez is. Aztán a Waterford pohárkészlet. A garázsban tartott sporteszközök – sílécek, tízsebességes kerékpárok és az Old Town kenu. Három bunda is szerepelt a listán. Amy apró jelet tett a hód- és a nercbunda mellé – ezek szerint még megőrzőben voltak –, de a rövid rókaprém dzsekit gondolkodás nélkül átugrotta. A csinos kis ruhadarab a szekrényben lógott, amikor a ház kigyulladt. Mort emlékezett rá, hogy ő vette a kabátot Amy születésnapjára hat-hét évvel ezelőtt. Ennek is vége. A Celestron teleszkóp. Vége annak is. A nagy tollpaplan, amit Amy anyjától kaptak nászajándékba. Amy anyja régen meghalt, s most a paplan is elhamvadt örökre.
A legfájóbb tétel, legalábbis Mort számára, a második oszlop közepén volt, de ezúttal sem a dollárérték okozott fájdalmat. 124 PALACK BOR – ez állt a szövegben. ÉRTÉKE: 4900 $. A bort mindketten szerették. Nem voltak ugyan nagyivók, de együtt építették fel a kis palacktárolót a pincében, együtt töltötték fel, és alkalmanként együtt ittak meg egy-egy üveggel.
– Még a bor is – panaszolta Mort Evansnek. – Még az is.
Evans furcsa pillantást vetett rá, amit Mort nem tudott mire vélni, aztán biccentett. – Maga a palacktároló nem fogott tüzet. Alig volt olaj a lenti tartályban, így nem robbant föl. De nagy lehetett a forróság odabent, mert a legtöbb üveg szétrobbant. Az a néhány pedig, ami megmaradt... nos, nem tudok sokat a borokról, de kétlem, hogy fogyaszthatók lennének. Persze lehet, hogy tévedek.
– Nem téved – szólalt meg Amy. Magányos könnycsepp gördült végig az arcán, amit szórakozottan letörölt.
Evans felajánlotta a zsebkendőjét. Amy megrázta a fejét, és Morttal együtt ismét a papír fölé hajolt.
Tíz perc múlva végeztek. Aláírták a változtatásokat, Strick is, mint tanú. Épphogy végeztek, amikor Ted Milner jelent meg az ajtóban – mintha egy rejtett kamerán keresztül figyelte volna őket.
– Még valami? – kérdezte Mort Evanstől.
– Egyelőre nincs. De még lehet. Jól tudom, hogy titkos a tashmore-i telefonszáma, Mr. Rainey?
– Igen. – Mort leírta a telefonszámát Evansnek. – Hívjon föl, ha segíthetek valamiben.
– Úgy lesz. – Evans felemelkedett a helyéről, és kezet nyújtott. – Túl vagyunk a dolog legkellemetlenebb részén. Sajnálom, hogy ilyesmivel kellett kínoznom magukat.
Mindannyian kezet ráztak egymással, aztán magukra hagyták Stricket és Evanst, hogy megírják a jelentésüket. Mivel jócskán elmúlt már egy óra, Ted megkérdezte Morttól, nem akar-e vele és Amyvel ebédelni. Mort megrázta a fejét.
– Minél előbb szeretnék hazaérni, és dolgozni egy kicsit. Talán sikerül egy időre kiverni a fejemből ezt az egészet. Komolyan hitte, hogy menni fog az írás. Ez persze egyáltalán nem volt meglepő. Nehéz időkben ugyanis – legalábbis a válás előtt, ami ugye olyan kivétel, amely erősíti a szabályt – mindig könnyebben írt. Sőt kimondottan szüksége volt ilyenkor az írásra. Szívesen rejtőzünk kitalált szavak mögé, amikor a valódi szavak bántanak bennünket.
Lelke mélyén remélte, hogy Amy megpróbálja maradásra bírni, de nem tette. – Vezess óvatosan! – figyelmeztette, aztán egy szemérmes puszit nyomott a szája sarkára. – Köszönöm, hogy eljöttél, és hogy... olyan megértő voltál.
– Tehetek valamit érted, Amy?
Amy megrázta a fejét, halványan elmosolyodott, aztán megfogta Ted kezét. Ha Mort egyértelmű jelre vágyott, akkor most megkapta.
Mindannyian Mort Buickjához sétáltak.
– Mindened megvan odalenn? – kérdezte Ted. – Nincs szükséged semmire?
Mortot harmadszor is megdöbbentette a fickó délies akcentusa – újabb véletlen egybeesés.
– Most nem jut eszembe semmi – felelte, és kinyitotta a Buick ajtaját, miközben előhalászta a kocsikulcsot a zsebéből. – Egyébként honnan származol, Ted? Biztosan említettétek már, de az istennek se jut eszembe. Talán Mississippiből?
Ted szívből felkacagott. – Hát az elég messze van onnan, Mort. Tennessee-ben nőttem fel. Egy Shooter's Knob nevű kisvárosban.

 

22

A Tashmore-tó felé vezető úton a kormányt két kézzel markolta, egyenes háttal ült, mint aki nyársat nyelt, s egy pillanatra sem vette le a szemét az útról. A rádiót jó hangosra állította, és erősen koncentrált a zenére, valahányszor a mentális aktivitás leghalványabb jelét is észlelte a homlokcsontja mögött. Alig tett meg negyven mérföldet, amikor erősödő nyomást érzett a hólyagjában. Örömmel nyugtázta az örvendetes fejleményt, de meg sem fordult a fejében, hogy megálljon egy út menti pihenőnél. A vizelési inger ugyanis kitűnő figyelemelterelőnek bizonyult.
Fél öt körül érkezett a házhoz. Közvetlenül az épület mellé, a megszokott helyére állította le a Buickot. Eric Clapton éppen egy vad gitárszóló kellős közepén járt, amikor Mort kikapcsolta a motort. A csend úgy zuhant a tájra, mint egy rakomány szivacsba csomagolt kő. Egyetlen hajó sem úszott a tavon, egyetlen bogár sem motoszkált a fűben.
A vizelés és gondolkodás sok mindenben hasonlít egymásra, gondolta Mort, miközben kimászott a kocsiból, és lehúzta a cippzárat a sliccén. Mindkettőt el lehet odázni egy ideig... de nem a végtelenségig.
Mort Rainey vizelt, és közben titkos ablakokon és titkos kerteken járt az esze; azokra gondolt, akik birtokában lehetnek az utóbbiaknak, és azokra, akik kinézhetnek az előbbieken. Arra gondolt, hogy a magazin, amellyel bizonyíthatta volna, hogy egy bizonyos személy közveszélyes őrült vagy szélhámos, éppen azon az estén égett porrá, amikor meg akarta kaparintani. Arra gondolt, hogy exfelesége szeretője, akit szívből utál, éppen egy Shooter's Knob nevű kisvárosból származik, és hogy a fent említett őrült-szélhámos történetesen éppen a Shooter álnevet használja, aki mellesleg éppen akkor bukkant fel Mort Rainey életében, amikor a fent említett Mort Rainey végre felfogta, hogy a válása nem puszta elméleti feltevés, hanem megmásíthatatlan tény. Aztán azon is elgondolkodott, hogy „John Shooter” nagyjából éppen akkor vádolta meg Mort Raineyt a plagizálással, amikor Mort Rainey elvált a feleségétől.
Kérdés: Lehetséges ennyi véletlen egybeesés?
Válasz: Elméletileg igen.
Kérdés: Elképzelhetőnek tartja-e, hogy mindez csak véletlen egybeesés?
Válasz: Nem.
Kérdés: Elképzelhetőnek tartja-e, hogy megőrült?
– A válasz: nem – felelte Mort hangosan. – Nem őrült meg! Egyelőre nem. – Felhúzta a sliccén a cippzárat, és a sarkot megkerülve a bejárati ajtóhoz ment.

 

23

Előkotorta a kulcsot, bedugta a zárba, aztán kihúzta. Inkább a kilincset választotta, s ahogy ujjai rákulcsolódtak, teljes bizonyossággal érezte, hogy nyitva találja. Shooter itt járt... itt járt, vagy még most is itt van. És a rohadéknak még erőszakot sem kellett alkalmaznia a behatoláshoz. Nem bizony. A tashmore-i ház tartalék kulcsát Mort a szerszámoskamrában tartotta egy szappantartóban, a legfelső polcon, ahonnan Shooter a csavarhúzót is szerezte, amivel a jó öreg Bumpot felszögezte a szemetes tetejére. Shooter a házban van, körbeszimatol... vagy elrejtőzött valahová. Lehet, hogy...
A kilincs nem engedett; Mort ujjai egyszerűen lecsúsztak róla. Az ajtó zárva volt.
– Oké – dünnyögte. – Nem számít. – Hangosan felnevetett, miközben bedugta a kulcsot a zárba, és elfordította. Attól, hogy zárva az ajtó, Shooter még nyugodtan bent lehetett a házban. Sőt ha jobban belegondolunk, így még nagyobb volt a valószínűsége. Bemehetett a tartalék kulccsal, amit aztán visszatett a helyére, és belülről bezárta az ajtót, hogy elaltassa az ellenség gyanúját. Végül is, csak ki kellett akasztania a zárat, aztán becsapni az ajtót. Ki akar készíteni, gondolta Mort, ahogy belépett.
A házat poros, késő délutáni napfény és bágyadt csend töltötte meg. De nem az üresség csendje.
– Ki akar készíteni, igaz? – szólalt meg. Arra számított, hogy egy őrült hangját hallja majd, egy magányos paranoiásét, amint szónoklatot intéz egy betolakodóhoz, aki csupán a képzeletében létezik. De nem egy őrült hangját hallotta. Inkább egy olyan emberét, aki rájött a nagy trükkre, vagy legalábbis a felére. Lehet, hogy ez nem sok, de több a semminél.
Besétált a boltíves mennyezetű nappaliba, melynek panorámaablaka a tóra nézett, és ahol a „Világhíres Mort Rainey Szófa”, más néven az „Aluszékony író Heverője” terpeszkedett. Halvány mosoly suhant végig az arcán. Érezte, ahogy heréi megfeszülnek az ágyékában.
– Ez is több a semminél, igaz, Mr. Shooter? – kiáltotta. Szavai elhaltak a bágyatag csöndben. Áporodott dohányfüst szagát érezte a levegőben. Tekintete rátévedt az asztalfiókból előbányászott gyűrött cigarettásdobozra. Hirtelen úgy tűnt neki, hogy a ház szagában, pontosabban bűzében van valami borzalmasan negatív: hiányzik belőle a nő illata. Ezt gondolta magában: Nem, tévedsz. Nem erről van szó. Shooter szagát érzed. Shooter szagát és a cigarettája szagát. Nem a tiédet, hanem az övét.
Hátrabillentette a fejét és megfordult. Az emeleti hálószoba komoran nézett le a nappalira a krémszínű tapétával borított fal tetejéről; előterét sötétbarnára pácolt lécekkel vették körül, nehogy valaki óvatlanul lezuhanjon, és összevissza törje magát a nappali padlóján. Emellett persze dekorációs célokat is szolgáltak. De Mort e pillanatban egyáltalán nem tartotta őket dekoratívnak; inkább egy börtön rácsaira emlékeztették. A hálószobából, amit Amyvel vendégszobának tartogattak, csak a plafont és az ágy egyik tartóoszlopát tudta kivenni.
– Fent van, Shooter? – kiáltotta. Semmi válasz.
– Tudom, hogy ki akar készíteni! – Most már kezdte kissé nevetségesnek érezni a helyzetet. – De nem fog sikerülni!
A nappaliban álló jókora terméskő kandallót körülbelül hat évvel azelőtt összeépítették egy Blackstone Jersey kályhával. A tűzszerszámok ott lógtak mellette egy rácson. Mort megfogta a hamuslapát nyelét, habozott egy ideig, aztán elengedte, és a piszkavasat választotta inkább. Felnézett a rácsos vendégszobára, és maga elé tartotta a piszkavasat, mint egy lovag, ha királynőjének szalutál. Kimért léptekkel odasétált a lépcsőhöz, és elindult fölfelé. Érezte, ahogy izmai mindjobban megfeszülnek, de nem Shootertől félt; attól félt, hogy nem talál fönt senkit.
– Tudom, hogy itt van, és tudom, hogy megpróbál kikészíteni! Csak azt nem tudom, mi a fenét akar tőlem, Alfie! Jobb, ha elmeséli szépen!
A lépcső tetején megállt; a szíve most már vadul kalapált. Balra volt a vendégszoba bejárata. Jobbra a vendégeknek fenntartott fürdőszoba ajtaja. Hirtelen rádöbbent, hogy Shooter valóban fent van, de nem a vendégszobában. Nem; azt csupán megtévesztésnek szánta. Azt akarta elhitetni vele, hogy ott van.
Shooter a fürdőszobában van!
És amint ott állt a lépcső tetején, jobb kezében a piszkavasat szorongatva, miközben arcán és homlokán patakokban folyt a veríték, Mort meghallotta Shooter halk motozását. Semmi kétség, bent van! A neszekből ítélve a kádban áll. Éppen csak megmoccant. Ipiapacs, Johnny fiú, megtaláltalak! Van nálad fegyver, seggfejkém?
Mort ezt szinte biztosra vette, de nem lőfegyverre gondolt. Túlságosan kézenfekvő lett volna a dolog. Shooter különben is olyan pasasnak látszott, aki a kevésbé egyértelmű fegyvereket részesíti előnyben. Ezt a Bumppal történt szomorú eset is példázta.
Fogadok, hogy kalapács van nála, gondolta Mort, és szabad kezével letörölte a verítéket a nyakáról. Szeme fájdalmasan lüktetett a szíve ritmusára. Fogadok, hogy egy kalapács a szerszámoskamrából.
Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt észrevette Shootert. Tisztán látta az alakját, ahogy karimás fekete kalapjában és sárga ganajtúró cipőjében a kádban áll, filléres műfogsora kivillan gúnyos vigyora mögül, arcán patakokban folyik a veríték, végigcsorog a mély barázdákban, mint esővíz a bádog ereszcsatornákon, és a szerszámoskamrából kölcsönvett kalapácsot vállmagasságba emeli, akár egy bíró. Csak áll a kádban, várva, hogy lesújthasson. Jöhet a következő, törvényszolga!
Lebuktál, haver! Leolvastam a számodat. Rögtön, ahogy megláttalak. És mondok én neked valamit. Más írót kellett volna baszogatnod. Május közepe óta szeretnék kinyuvasztani valakit, és te kitűnően megfelelsz erre a célra.
A hálószoba irányába fordította a fejét. Ugyanebben a pillanatban kinyújtotta bal kezét (miután beletörölte az inge elejébe, nehogy izzadt legyen a döntő pillanatban), és megmarkolta a fürdőszobaajtó kilincsét.
– Tudom, hogy bent van! – kiabálta a hálószobaajtó zárt ajtajának. – Ha bebújt az ágy alá, jobb, ha azonnal előmászik! Ötig számolok! Ha nem jön elő addigra, bemegyek... és azt nem köszöni meg. Hallja, amit mondok?
Nem kapott választ... de nem is nagyon számított rá. Nem is akart választ kapni. Erősebben szorította a fürdőszoba kilincsét, de úgy tervezte, hogy a számokat a vendégszoba irányába kiáltja majd. Nem tudta, hogy Shooter rájön-e a cselre, ha ő közben a fürdőszoba felé fordul, de gyanította, hogy igen. Okos a fickó. Pokolian okos.
Mielőtt számolni kezdett volna, ismét neszt hallott a fürdőszobából. Nem tűnt volna föl neki, még ilyen közelről sem, ha nem koncentrál minden idegszálával:
– Egy!
Úristen, mennyire izzad! Mint egy disznó!
– Kettő!
Mintha hideg szikladarabot szorongatna, nem a fürdőszobaajtó kilincsét.
– Há...
Lenyomta a kilincset, és olyan erővel csapta ki az ajtót, hogy az nekivágódott a falnak, átszakította a tapétát, és lepattant az alsó zsanérpántról. És ott volt ő, ott volt ő; felemelt fegyverrel közeledett felé, gyilkos vigyora mögül kivillantak csupasz fogai, szeme őrült, ijesztően őrült fényben csillogott, és ahogy Mort suhogva lesújtott a piszkavassal, még látta, hogy Shooter is lesújt egy piszkavassal, és azt is látta, hogy Shooter nem viseli karimás fekete kalapját, és azt is látta, hogy nem Shooter az, hanem ő maga, ő maga a dühöngő őrült, és akkor a piszkavas lecsapott a mosdó fölött lógó tükörre, és ezüsthátú üvegcserepek spricceltek szét mindenfelé, sejtelmesen csillogva a félhomályban, aztán az orvosságos szekrény belezuhant a mosdóba. Meghajlott ajtaja kicsapódott, mint egy ásító száj, és köhögés elleni szirupokat, jódot és Listerine-t okádott magából.
– Megöltem egy istenverte, kibaszott tükröt! – üvöltötte, és éppen el akarta hajítani a piszkavasat, amikor valami tényleg megmozdult a zuhanyfülke bordás ajtaja mögött. Egy halálra rémült cincogó pislogott a kádban. Mort vigyorogva előrecsapott a piszkavassal, ami csipkés szélű lyukat hasított a műanyag ajtóba, és leszakította a helyéről. Mort a válla fölé emelte a piszkavasat, szeme kidülledt, és olyan grimaszba rándult az arca, amilyet Shooter arcára képzelt az imént.
Aztán lassan leeresztette a piszkavasat. Kénytelen volt bal kezével szétfeszíteni ökölbe szorított ujjait, hogy elengedjék a fegyvert.
– Te sunyi, ravasz kis bestia! – szavalta a kádban le-föl rohangáló mezei egérnek. – Mitől vagy úgy begyulladva? – Hangja rekedt volt, távoli és idegen. Mintha nem is a saját hangja lenne. Mintha magnóról játszották volna vissza.
Megfordult, és a zsanérjáról leszakadt ajtó mellett kiment a fürdőszobából; talpa alatt csikorogtak a törött tükördarabok. Hirtelen arra vágyott, hogy minél elöbb lent legyen, rádobja magát a heverőre, és aludjon egyet. Jobban kívánta, mint bármit a világon.

 

24

A telefon csörgése ébresztette föl. A szürkület időközben éjszakai sötétségre váltott, és ahogy Mort elbotorkált a harapós kedvű, üveglapos dohányzóasztal mellett, úgy tűnt neki, mintha az idő kereke visszafelé forogna. Jobb karja fájdalmasan hasogatott. De a háta sem volt sokkal jobb állapotban. Mekkora erővel csaphatott oda a piszkavassal? Mekkora pánik lehetett úrrá rajta? Nem szívesen gondolt rá.
Felemelte a telefonkagylót, de nem különösebben érdekelte, hogy ki hívja. Mostanság olyan mozgalmas lett az életem, drágám, hogy akár maga az elnök is kereshet. – Halló?
– Hogy vagyunk mostanában, Mr. Rainey? – kérdezte a hang, és Mort olyan döbbenten kapta el fülétől a kagylót, mintha kígyó marta volna meg. Aztán lassan közelebb tette.
– Jól vagyok, Mr. Shooter – mondta kiszáradt szájjal. – És maga?
– Nekem jót tesz a falusi levegő – felelte Shooter azzal az erős déli akcentussal, amely olyan nyersnek és természetesnek hatott, mint egy magányos, festetlen karám a szántóföld közepén. – De kétlem, hogy maga túl jól lenne. Amikor meglopott valakit, az nemigen zavarta. De hogy rajtakapták... attól pokollá vált az élete.
– Miről beszél?
Shooter hangjában némi jókedv bujkált. – Bemondták a rádióban; hogy valaki felgyújtotta a házát. A másik házát. Amikor meg visszajött ide; a hangokból ítélve idegrohamot kapott. Üvöltözött... tört-zúzott... persze lehet, hogy a híres írók így tombolják ki magukat, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnék. Igazam van?
Úristen, itt volt! Itt volt!
Mort kibámult az ablakon, mintha Shooter még mindig ott ólálkodna... a bokrok között rejtőzne, és valamilyen vezeték nélküli telefonon beszélne vele. Nevetséges.
– A magazin a sztorimmal már úton van – mondta Mort. – Békén hagy, ha megmutatom?
Shooter hangjában továbbra is unott vidámság bujkált. – Nincs semmiféle magazin, amiben benne volna a maga sztorija, Mr. Rainey. Ezt mindketten tudjuk. 1980-as biztosan nincs. Hogy is lehetne, amikor csak 1982-ben jelent meg a novellám, amit ellopott tőlem.
Hogy az isten verje meg, nem loptam el sem...
– Amikor megtudtam, hogy leégett a háza – folytatta Shooter –, vettem egy Evening Express-t. Volt benne egy kép arról, ami megmaradt a házból. Hát, nem sok. A feleségéről is volt egy kép. – Hosszú szünet következett. Aztán Shooter folytatta. – Csinos asszonka. – Most szándékosan, a gúny kedvéért beszélt tájszólással. – Hogy a ménkűbe tud egy ilyen randa, beképzelt alak, mint maga, fölszedni egy ilyen csinos feleséget, Mr. Rainey?
– Elváltunk – felelte Mort. – Mint már említettem. Nyilván rájött, hogy milyen randa vagyok. Mi lenne, ha kihagynánk Amyt ebből az egészből? Ez kizárólag kettőnkre tartozik.
Rádöbbent, hogy két napon belül már másodszor telefonál ebben a félig éber és szinte teljesen kiszolgáltatott állapotban. Shooter így teljes mértékben ellenőrzése alatt tartotta a beszélgetést, és az orránál fogva vezette Mortot.
Akkor tedd le a kagylót!
De képtelen volt rá. Legalábbis egyelőre.
– Kizárólag kettőnkre? – csodálkozott Shooter. – Úgy értem, hogy nem szólt rólam senkinek?
– Mit akar? Ki vele! Mi a fenét akar tőlem?
– Ha jól értem, a második okra kíváncsi, amiért jöttem.
– Igen!
– Azt akarom, hogy írjon nekem egy novellát – folytatta Shooter nyugodt hangon. – Azt akarom, hogy írjon egy novellát, írja alá a nevemet, aztán adja ide. Ennyivel tartozik nekem. Így jogos és tisztességes!
Mort dermedten állt az előszoba közepén. Sajgó ujjai a kagylót szorították, s a homloka közepén lüktetni kezdett egy ér. Néhány pillanatra olyan düh öntötte el, hogy szinte megfulladt, s csak egyetlen dologra tudott gondolni: Tehát erről van szó! Tehát erről van szó! Tehát erről van szó! Újra és újra.
– Ott van még, Mr. Rainey? – tudakolta Shooter nyugodt, vontatott hangon.
– Az egyetlen dolog, amit megírok magának – nyekeregte Mort dühtől besziruposodott hangon –, az a halálos ítélete lesz, ha nem száll le rólam.
– Szeret nagyokat mondani, cimbora – felelte Shooter olyan türelmesen, ahogy egy anya magyaráz a hülye gyerekének –, mert tudja, hogy nem bánthatom magát. Ha a kutyámat vagy a kocsimat lopta volna el, elvehetném a maga kutyáját vagy kocsiját. Éppoly könnyedén megtehetném, ahogy kitörtem a macskája nyakát. Ha pedig megpróbálna megakadályozni benne, erőszakkal venném el. Most azonban más a helyzet. Ami kell nekem, az a fejében van. Olyan jó helyen, mintha páncélszekrénybe zárta volna. Csakhogy nem feszíthetem föl az ajtaját, és nem robbanthatom fel a hátulját. Meg kell keresnem a kombinációt. Nemde?
– Fogalmam sincs, hogy miről beszél – felelte Mort –, de annyit mondhatok, hogy előbb fog gumibugyit hordani a Szabadság-szobor, mint hogy én novellát írjak magának. Cimbora!
Shooter tűnődve folytatta. – Szerettem volna kihagyni ebből a feleségét, de attól tartok, kénytelen leszek változtatni a stratégiámon.
Mort szájából azonnal eltűnt a szirupos nyál, forrónak és száraznak érezte a torkát. – Micsoda... mit akar ezzel...
– Mit szólna hozzá, ha arra ébredne egyszer az ostoba szunyókálásából, hogy Amyt szögezte föl valaki a szemetes tetejére? – kérdezte Shooter. – Vagy ha egy reggel azt hallaná a rádióban, hogy exfelesége alulmaradt a láncfűrésszel vívott csatájában? És hogy porig égett a garázs is?
– Vigyázzon a szájára! – suttogta Mort. A tehetetlen dühtől és félelemtől könnyek gyűltek a szemébe.
– Még mindig van két napja, hogy ezen tűnődjön. A maga helyében alaposan átgondolnám a dolgot, Mr. Rainey. Én biztosan nem okoznék fájdalmat a feleségemnek. És nem fecsegnék senkinek. Ez olyan lépés volna, mintha kiállna a viharba, hogy belecsapjon a villám. Akár elváltak, akár nem, az a gyanúm, hogy még mindig jelent magának valamit az a nő. Ideje, hogy felnőttként viselkedjen. Nem menekülhet! Még most sem fogta föl? Tudom, hogy mit tett, és addig nem eresztem ki a markomból, amíg meg nem kapom, ami jár nekem.
– Maga őrült! – sikoltotta Mort.
– Jó éjszakát, Mr. Rainey – mondta Shooter, és letette a kagylót.

 

25

Mort mozdulatlanul állt egy pillanatig, a kagyló lecsúszott a füléről. Aztán felmarkolta a Princess telefont. Már azon volt, hogy falhoz vágja az egészet, amikor sikerült valahogy lecsillapodnia. Visszatette a készüléket a helyére, és mélyeket szippantott a levegőből – ettől ismét könnyebbnek érezte a fejét. Aztán föltárcsázta Herb Creekmore otthoni számát.
A második csöngetésre Herb barátnője, Delores vette fel a kagylót, és odahívta Herbet a telefonhoz.
– Helló, Mort! – köszönt Herb. – Mi van a házzal? – Hangja kissé eltávolodott a kagylótól. – Delores, áttennéd a serpenyőt a hátsó lángra?
Vacsoraidő New Yorkban, gondolta Mort, és figyelmeztetni akar erre. A fenébe is! Egy mániákus épp most fenyegetett meg, hogy fasírtot csinál a feleségemből, de az élet nem állhat meg, igaz?
– A háznak vége – felelte Mort. – A biztosító most méri fel a kárt. – Elhallgatott. – Pontosabban az anyagi kárt.
– Igazán sajnálom – mondta Herb. – Tehetek valamit?
– A házzal már semmit – felete Mort, – de azért kösz. Ami viszont a novellát illeti...
– Miféle novelláról beszélsz, Mort?
Mort érezte, hogy a kagylót tartó keze ismét ökölbe szorul, és megpróbált enyhíteni a szorításon. Nem tudja, hogy mi folyik itt. Ezt ne feledd el!
– Arról, amit a lökött barátom kipécézett magának – mondta, és igyekezett könnyed, nemtörődöm hangon beszélni. – A Vetési szezon-ról. Tudod, az Ellery Queen Krimimagazin-ból.
– Ja, arról! – élénkült föl Herb.
Mortot megrohanta a félelem. – Remélem, nem felejtettél el telefonálni.
– Nem. Felhívtam őket – nyugtatta meg Herb. – Csak kiment a fejemből egy pillanatra. A házon járt az eszem, hogy mennyi minden odaveszett...
– Szóval? Mit mondtak?
– Nem kell aggódnod. Holnap reggel küldenek egy xeroxot gyorsfutárral, én meg azonnal továbbítom neked Federal Expresszel. Holnapután tíz órára nálad lesz.
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy megoldódott minden gond, és Mort kezdett megnyugodni. De aztán eszébe jutott Shooter gyűlölettől izzó szeme, és a mozdulat, ahogy előrelendíti a fejét, hogy szinte összeér a homlokuk. Eszébe jutott Shooter fahéjszagú lehelete is, amint ezt üvölti: Hazudsz!
Xerox? Az biztos, hogy Shootert meggyőzné az eredeti példány... de egy másolat!
– Nem – mondta lassan. – Ez így nem jó, Herb. Se a xerox, se az, ha telefonon beszél a szerkesztővel. A magazin eredeti példányára van szükségem.
– Hát ez egy kicsit rázósabb dolog. A szerkesztőség természetesen Manhattanben van, a raktár viszont az előfizetési irodában, Pennsylvaniában. Minden számból csak öt példányt tartanak meg – ennél többre nem is képesek, tekintve, hogy az EQKM 1941 óta jelenik meg folyamatosan. Nem szívesen kölcsönzik ki azt a néhányat.
– Ugyan már, Herb! Amerika összes közkönyvtára és bolhapiaca tele van ezekkel a magazinokkal!
– De nem a teljes sorozattal. – Herb elhallgatott. – És a szerkesztő szava sem elég neki? Annyira paranoiás a fickó, hogy mindenkit a strómanodnak tart?
A háttérből: – Kitöltsem a bort, Herb?
Herb ismét eltartotta a kagylót a szájától. – Várj még egy-két percet, Dee.
– Hallom, feltartalak a vacsorában. Sajnálom – mondta Mort.
– Szóra sem érdemes. De legyél hozzám őszinte, Mort –, tényleg ennyire őrült a fickó? Veszélyes?
A maga helyében nem fecsegnék senkinek. Ez éppolyan volna, mintha kiállna a viharba, hogy belecsapjon a villám.
– Nem hinném, Herb – felelte –, de szeretnék végre megszabadulni tőle. – Egy pillanatig habozott; a megfelelő hangot kereste. – Fél éve mást se csinálok, csak tűröm, hogy szart vagdossanak a fejemhez. Talán most változtathatok rajta. Szeretnék ettől a nyűgtől megszabadulni.
– Oké – szólalt meg Herb váratlan elhatározással. – Felhívom Marianne Jafferyt az EQKM-nél. Ősidők óta ismerem. Ha megkérem rá, hogy küldessen egy példányt a kurátorral – szavamra, így hívják a fickót: könyvtári kurátor – az 1980. júniusi számból, biztosan megteszi. Nincs ellenedre, ha beetetem őket, hogy náluk fogod kiadni a legújabb novelládat?
– Nincs – felelte Mort, és közben ezt gondolta: Azt is mondd meg nekik, hogy John Shooter álnéven, és kis híján elröhögte magát.
– Jól van. Marianne meg fogja kérni a kurátort, hogy küldjön neked egy példányt a Federal Expresszel, egyenesen Pennsylvaniából. Csak nehogy tönkretedd, mert akkor guberálhatsz egy másikat valamelyik bolhapiacon.
– Van rá esély, hogy holnaputánra ideér? – kérdezte Mort. Szinte biztosra vette, hogy Herb komplett őrültnek tartja a kérdésért... és hogy úgy érzi, túl nagy feneket kerít a dolognak.
– Szerintem igen – felelte Herb. – Nem száz százalék, de majdnem száz.
– Kösz, Herb – hálálkodott Mort. – Szuper vagy.
– Hagyja el, asszonyom! – felelte Herb John Wayne-t utánozva. Meglehetősen büszke volt a teljesítményére.
– Most már mehetsz vacsorázni. És adj egy csókot Deloresnek a nevemben!
Herb még mindig John Wayne-nek érezte magát. – Egy nagy szart! A magam nevében csókolom meg Delorest, cimbora.
Szeret nagyokat mondani, cimbora.
Mortba úgy hasított bele a félelem, hogy majdnem felkiáltott. Ugyanaz a kifejezés, ugyanaz az idegesítő, vontatott hanghordozás. Shooter rácsatlakozott valahogy a telefonjára, és akárkit is hívott Mort, John Shooter vette föl. Herb Creekmore nevét is írói álnévként használta, és...
– Mort? Ott vagy még?
Lehunyta a szemét. Most, hogy Herb végre felhagyott John Wayne utánzásával, helyrebillentek a dolgok. Ismét Herbet hallotta a vonal végén, ahogy eddig is. Herb használta a kifejezést, amit...
Amit?
Egy újabb színfolt a Véletlen Egybeesések Parádéján? Oké. Persze. Probléma egy szál se. Megállok szépen a partvonalon, és megvárom, amíg elvonulnak a viharfelhők. Miért is ne? Találkoztam én már ennél komolyabb problémákkal is.
– Itt vagyok, Herb – felelte Mort, és kinyitotta a szemét. – Azon törtem a fejem, hogy mennyire szeretlek. Tudod, kitépkedtem a virágszirmokat.
– Látom, a humorodnál vagy – mondta Herb elégedetten. – De ígérd meg, hogy óvatosan kezeled a dolgot.
– Ígérem.
– Akkor megyek, és elköltöm a vacsorát életem értelmével.
– Jól hangzik. Viszlát, Herb – és kösz mindent.
– Nagyon szívesen. Megpróbálom holnaputánra tető alá hozni a dolgot. Dee is csókoltat.
– Persze, ki szeretné végre tölteni a borát – mondta Mort. Ezen mindketten jót derültek, aztán lerakták a kagylót. Alighogy Mort visszahelyezte a készüléket az asztalra, újra megrohanták a rémképek. Shooter! Biztos vele beszélt az előbb! Az egyedüllét és sötétség jó táptalajnak bizonyult újabb agyrémek születéséhez. Azt azért nem hitte – legalábbis az eszével nem –, hogy John Shooter valamilyen természetfeletti lény vagy profi bűnöző volna. Az előbbi pontosan tudta volna, hogy Morton Rainey nem követett el plágiumot – legalábbis az adott novellában nem –, az utóbbi pedig inkább kirabolt volna egy bankot vagy valamit, ahelyett hogy Nyugat-Maine-ben verje a nyálát, és megpróbáljon kifacsarni egy novellát egy íróból, akinek a regényei sokkal többet hoznak a konyhára.
Lassú léptekkel elindult a nappali felé, s már éppen azon volt, hogy bekukkant a dolgozószobába, és ujjgyakorlatokat végez a szövegszerkesztőn, amikor szöget ütött a fejébe egy iménti gondolat,
(legalábbis az adott novellában nem)
és megmerevedett.
Mi a fenét jelenthet az, hogy az adott novellában nem?
Ellopta ő valaha is valakinek a szövegét?
Amióta Shooter először feltűnt a verandán a köteg papírral, ez volt az első eset, hogy Mort komolyan elgondolkodott ezen a kérdésen. Számos kritikusa megírta már róla, hogy nem tartja igazán eredeti írónak; hogy írásai többnyire utánérzéseken alapulnak. Emlékezett egy esetre, amikor Amy felolvasta neki a Kintornás fiú-ról írt egyik kritikát, amely dicsérte a könyv pergő ritmusát és olvasmányosságát, majd rámutatott, hogy a téma viszont nem túl eredeti. – És akkor mi van? – mondta Amy. – Hát nem tudják ezek a szarjankók, hogy maximum öt jó téma van a világon, és az írók ezt az ötöt variálják különféle karakterekkel?
Maga Mort úgy gondolta, hogy legalább hatféle témáról lehet írni: sikerről, bukásról, szerelemről és csalódásról, bosszúról, félreértésekről és a felsőbb hatalom utáni vágyról, legyen az akár az Isten, akár az ördög. Az első négy témát számtalan esetben feldolgozta már, és ahogy most jobban belegondolt, rájött, hogy a Vetési szezon is legalább négy elemet tartalmaz ezek közül. De hát plagizálásnak számít ez? Ha igen, akkor a világ összes írója sáros ebben a dologban.
A plágium, döntötte el Mort, nyílt lopás. És ő soha életében nem követett el ilyet. Soha.
– Soha – mondta hangosan, s magasra emelt fejjel és elszánt tekintettel bevonult a dolgozószobába, mint egy harcmezőre tartó hadvezér. Aztán egy teljes órán keresztül mozdulatlanul ült a gép előtt, anélkül hogy egyetlen betűt leütött volna.

 

26

A számítógépen nyújtott gyatra teljesítménye arra ösztönözte, hogy vacsora ürügyén evés helyett igyon inkább valamit, és már a második bourbont töltötte ki magának, amikor újra megszólalt a telefon. Óvatosan közelítette meg a készüléket, s közben azt kívánta, bárcsak mégis volna üzenetrögzítője. Az efféle szerkentyűknek egy előnyük feltétlenül van: lehallgathatjuk a bejövő hívásokat, s elkülöníthetjük a barátot az ellenségtől.
Mort tétován állt a telefon fölött, és arra gondolt, hogy mennyire gyűlöli ezeknek az újfajta masináknak a hangját. A régi szép időkben a telefonok még csörögtek, sőt boldogan csilingeltek. A mostaniak már csak vérfagyasztóan huhognak, mintha szándékosan migrént akarnának okozni.
Na mi lesz, fölveszed, vagy itt fogsz ácsorogni, és hallgatod a huhogást?
Nem akarok még egyszer beszélni vele. Megint megrémiszt és feldühít. Nem is tudom, melyik érzést utálom jobban.
Lehet, hogy nem ő az.
De lehet, hogy igen.
Az egymásnak feleselő belső hangok még a telefon nyávogásánál is jobban felidegesítették, úgyhogy végül felemelte a kagylót, és mogorván beleszólt. A veszély távolról sem volt akkora, mint gondolta. Greg Carstairs, a gondnok szólt bele a kagylóba.
Greg is feltette a házra vonatkozó ismerős kérdéseket, és Mort újra elismételte a válaszokat. Közben azon tűnődött, hogy éppen olyan helyzetben van, mintha egy váratlan halálesetet magyarázna – ha van valami, ami enyhíteni tud a gyászon, az a tények állandó ismételgetése.
– Figyelj, Mort! Tegnap késő délután sikerült végre összefutnom Tom Greenleaffel – mondta Greg, és Mortnak úgy tűnt, mintha kissé furcsán csengene a hangja – mintha óvatoskodna. – A metodista kápolnát mázolták Sonny Trottsszal.
– Ühüm. És beszéltél neki a barátunkról?
– Eeegen, beszéltem – felelte Greg. A hangja most még óvatosabbnak tűnt.
– És?
Rövid szünet következett, aztán Greg újra megszólalt. – Tom szerint összekeverted a napokat.
– Összekevertem a... miről beszélsz?
– Hát – folytatta Greg vonakodva –, Tom azt mondja, hogy tényleg végighajtott a tavi úton tegnap délután, és valóban látott téged; azt is mondta, hogy integetett neked, és te is visszaintegettél neki. De, Mort...
– Mi van? – kérdezte Mort, de sajnos már előre tudta a választ.
– Tom azt mondja, hogy egyedül voltál – fejezte be Greg a mondatot.

 

27

Mort sokáig nem szólt semmit. Képtelennek érezte magát arra, hogy bármit is mondjon. Greg sem szólt semmit, időt hagyott neki a gondolkodásra. Tom Greenleaf nem volt már mai gyerek; legalább hat évvel régebben gyűrte az ipart, mint Dave Newsome. De ettől még nem volt szenilis.
– Jézusom! – nyögte ki nagy sokára Mort. Nagyon halkan beszélt. Az igazság az, hogy kimerültnek érezte magát.
– Szerintem – szólalt meg Greg bizonytalanul – lehet, hogy Tom keverte össze a napokat. Tudod, hogy már nem egy...
– Mai gyerek – fejezte be Mort. – Tudom. De nem ismerek senkit egész Tashmore-ban, aki biztosabb szemmel ki tudná szúrni az idegeneket, mint Tom. Mindenkire emlékszik, akit látott. Végül is egy gondnoknak ez a dolga, nem igaz? – Egy pillanatra elbizonytalanodott, azután kirobbant belőle: – Ránk nézett! Látott mindkettőnket!
Greg hangja óvatosabb lett. – Biztos vagy benne, hogy nem csak álmodtad az egészet, Mort?
– Ez meg sem fordult a fejemben – felelte Mort bizonytalanul –, egészen mostanáig. De ha nem igaz semmi abból, amiről azt híresztelem, hogy megtörtént, akkor nyugodtan őrültnek nyilváníthatnak.
– Ó, ilyesmi eszembe sem jutott – vágta rá Greg sietve.
– De nekem igen – replikázott Mort. Közben azt gondolta: Lehet, hogy Shooter éppen ezt akarja elérni. Hogy őrültnek tartsanak. És a végén el is éri.
Hát persze. Világos. Összebeszélt a vén Tom Greenleaffel. Nyilván Tom volt az, aki Derrybe ment, hogy fölgyújtsa a házat, miközben Shooter itt maradt, hogy kinyuvassza a macskát.
Gondold csak végig még egyszer! GONDOLKOZZ! Biztos vagy benne, hogy tényleg itt volt?
És Mort végiggondolta a dolgot. Erősebben gondolkodott, mint életében bármikor; erősebben, mint akkor, amikor Amyt és Tedet az ágyban találta azon a májusi napon, és megpróbálta eldönteni, hogy mit tegyen velük. Lehet, hogy csak hallucinálta John Shootert?
Aztán eszébe jutott a villanásszerű mozdulat, amivel Shooter megragadta a karját, és a kocsi oldalának lökte.
– Greg?
– Itt vagyok, Mort.
– Az autót se látta Tom? Régi furgon, mississippi rendszámmal.
– Azt mondja, hogy semmiféle autót nem látott a tavi úton tegnap. Csak téged; egyedül álltál a tópartra lefutó ösvény végénél. Azt gondolta, hogy a tájban gyönyörködsz.
Élőben megy mindez, vagy csak visszajátszás?
Mort újra és újra a fájdalmas szorításra gondolt, ahogyan Shooter megragadta a karját, és a gyorsaságra, amivel az autónak penderítette. – Hazudsz! – mondta Shooter, és Mort látta a szemében izzó gyűlöletet, érezte fahéjszagú leheletét.
A karja!
Shooter szorítása!
– Greg, tudnál várni egy percet?
– Természetesen.
Mort letette a kagylót, és megpróbálta felhajtani a mandzsettáját. Nem sikerült neki, mivel a kezei túlságosan remegtek. Kigombolta inkább az ingét, lehámozta magáról, és kinyújtotta a karjait. Először nem látott semmit. De ahogy kifordította őket, amennyire bírta, megtalálta, amit keresett: két sárgás folt a karja belső oldalán, közvetlenül a könyöke fölött.
A foltokat John Shooter hüvelykujjai okozták, amikor megragadta a karját, és az autó oldalának penderítette. Hirtelen úgy érezte, hogy megvilágosodott minden, és félni kezdett. De nem magát féltette. Az öreg Tom Greenleafért aggódott.

 

28

Újra kézbe vette a kagylót. – Greg?
– Itt vagyok.
– Jó színben volt Tom, amikor beszéltél vele?
– Elég kimerültnek látszott – vágta rá Greg gyorsan. – Egy ilyen vén szenilisnek nem kéne az állványon mászkálnia és egész nap a falat pamacsolnia ebben a hideg szélben. Úgy nézett ki, mint aki állva elalszik, ha nem kerül pillanatokon belül ágyba. Értem, mire akarsz kilyukadni, Mort. Ha valaki ennyire kimerült, azt könnyen megcsalhatja a memóriája, szerintem is, de...
– Nem erre gondolok. Biztos vagy benne, hogy csak a kimerültség látszott rajta? Nem lehet, hogy félt valamitől?
Hosszú, súlyos csönd következett a vonal másik végén. Bármennyire is türelmetlen volt Mort, nem szakította meg. Elég időt akart adni Gregnek a gondolkodásra.
– Nem olyan volt, mint máskor – szólalt meg Greg nagy sokára. – Kissé szétszórtnak tűnt. Én a fáradtságnak tudtam be, de lehet, hogy tévedtem. Lehet, hogy más is volt mögötte.
– Nem lehet, hogy eltitkolt valamit előled?
Ezúttal nem nyúlt olyan hosszúra a szünet. – Nem tudom. Előfordulhat, de nem vagyok biztos benne. Kár, hogy nem beszélgettünk tovább, akkor jobban kifaggathattam volna!
– Nem ártana, ha fel keresnénk az öreget – mondta Mort. – Most rögtön. Úgy történt minden, ahogy elmondtam neked, Greg. És ha Tom más mesével rukkolt elő, annak csak egy magyarázata lehet. Hogy a barátunk alaposan megfenyegette. Találkozzunk nála.
– Oké. – Greg hangja ismét aggodalmassá vált. – De te is tudod, Mort, hogy Tom nem az a fajta, aki megijed a saját árnyékától.
– Lehet, hogy régebben így volt, de már hetvenöt éves. Szerintem ahogy öregszik az ember, egyre könnyebb ráijeszteni.
– Akkor ott találkozunk.
– Pompás! – Mort visszatette a kagylót, kiöntötte a maradék bourbont a lefolyóba, és elindult Tom Greenleaf háza felé a Buickkal.

 

29

Greg a feljárón állt, amikor Mort megérkezett. Tom dzsipje a hátsó bejárat előtt parkolt. Greg flaneldzsekit viselt felhajtott gallérral; a tó felől meglehetősen kellemetlen, erős szél fújt.
– Minden rendben – mondta Mortnak köszönés helyett.
– Honnan tudod?
Halkan beszéltek mindketten.
– Ahogy megláttam a dzsipet, odamentem a hátsó bejárathoz. Egy cédula volt az ajtóra tűzve, hogy nehéz napja volt, és korán lefekszik. – Greg elfintorodott, és hosszú loboncát félresöpörte az arcából. – Azt is ráírta, hogy ha valakinek szüksége van rá, hívjon föl engem.
– Felismerted az írását?
– Aha. Nagy, remegős betűk. Száz közül is megismerném. Az előbb megkerültem a házat, és benéztem a hálószoba ablakán. Tom bent van. Az ablakokat ugyan bezárta, de csodálom, hogy nem törnek ki, olyan hangosan horkol. Megnézed?
Mort sóhajtott egyet, aztán megrázta a fejét. – Valami nem stimmel, Greg. Tom látott minket. Mindkettőnket. Néhány perccel azután, hogy Tom elporzott, a fickó bevadult, és rángatni kezdte a karomat. Tisztán látszik a nyoma. Ha akarod, megmutatom.
Greg nemet intett a fejével. – Hiszek neked. Ha jobban belegondolok, nekem se tetszett, amikor azt mondta, hogy egyedül látott téged. Volt valami... a hangjában. Holnap reggel megint beszélek vele. Vagy ha akarod, mindketten beszélhetünk vele.
– Az jó lesz. Hánykor?
– Gyere oda fél tízre a plébániához. Addigra felhörpinti a két-három kávéját – addig úgysem lehet hozzá szólni. Talán le tudjuk csalni néhány percre arról az átkozott állványról. Lehet, hogy ezzel mentjük meg az életét. Rendben?
– Rendben. – Mort kinyújtotta a kezét. – Sajnálom, hogy feleslegesen idebolondítottalak.
Greg megrázta a fejét. – Ne sajnáld egy percig sem. Valami nem stimmel evvel a dologgal. Most már én is kíváncsi vagyok rá.
Mort beszállt a Buickba, Greg pedig becsusszant a teherautó volánja mögé. Ellentétes irányba indultak el, magára hagyva az igazak álmát alvó öregembert.
Mort hajnali háromig nem tudott elaludni. Álmatlanul forgolódott az ágyban, míg a lepedő olyan nem lett, mint a csatatér. Amikor már nem bírta tovább, kábultan kivonszolta magát a nappaliba a heverőhöz. Beverte a sípcsontját a renitens dohányzóasztalba, szitkozódott egy sort, aztán lefeküdt, feje alá igazította a párnát, és azonnal mély álomba zuhant.

 

30

Amikor másnap reggel nyolckor felébredt, úgy tűnt neki, hogy jól érzi magát. Egész addig így gondolta, amíg fel nem ült az ágyon, és le nem tette a lábát a földre. Fájdalmában felnyögött, s fojtott kiáltás szakadt fel a torkából. Képtelen volt megtartani magát; a háta, a térde és a jobb karja minduntalan összecsuklott. A karja volt a legrosszabb, ezért azt kezdte el tapogatni. Olvasta egyszer valahol, hogy pánikhelyzetben az emberek szinte természetfölötti erő kifejtésére képesek; szemrebbenés nélkül felemelnek egy autót, hogy kiszabadítsák a kerekek alá szorult gyereket, vagy puszta kézzel megfojtanak egy emberevő dobermant, s csak azután éreznek fizikai kimerültséget, ha az érzelemhullám levonult. Most már hitt ezekben a történetekben. Olyan erővel tépte fel a fürdőszoba ajtaját, hogy leszakadt róla a zsanér. De milyen erővel csaphatott oda a piszkavassal? Olyan erővel, amire nem is mert gondolni; fájdalmasan sajgó háta és jobb karja legalábbis erre engedett következtetni. Nem szívesen gondolt arra se, hogy mit szólna egy józanabb szemlélődő az emeleten véghezvitt romboláshoz. Tisztában volt vele, hogy neki kell rendbe hoznia a pusztítást – legalábbis amennyire tudja. Arra gondolt, hogy Greg Carstairsnek, minden ellenkező értelmű megnyilatkozása ellenére, már így is komoly kétségei vannak az elmeállapotát illetően. A betört fürdőszobaajtó, a felhasított zuhanyfüggöny és az összezúzott pipereszekrény látványa bizonyára nem növelné a Mort épelméjűségébe vetett bizalmát. Mortnak ismét eszébe jutott, hogy Shooter valószínűleg megpróbálja elhitetni róla, hogy őrült, s most, hogy tiszta fejjel végiggondolta a dolgot, az ötlet egyáltalán nem tűnt ostobának; sőt logikusabbnak és hihetőbbnek tűnt, mint valaha.
De hát megígérte Gregnek, hogy kilencven perc múlva – most már annyi sem volt hátra – találkoznak a plébániánál, és beszélnek Tom Greenleaffel. Soha nem fog odaérni, ha itt ücsörög, és a sebeit nyalogatja.
Mort talpra küzdötte magát, keresztülbotladozott a házon, és bement a földszinti fürdőszobába. Kinyitotta a meleg vizet, bekapott három aszpirint, aztán bemászott a gőzölgő vízsugár alá.
Mire végzett, az aszpirin is megtette a hatását, és Mort úgy érezte, hogy valahogy túléli majd ezt a napot is. Biztosan nem lesz móka és kacagás, és lehet, hogy egy örökkévalóságnak fog tűnni, de biztos volt benne, hogy túl fogja élni.
Ez a második nap, gondolta, miközben felöltözött. Hirtelen görcsbe rándult a gyomra. Holnap jár le a határidő. Először Amyre gondolt, aztán Shooter fenyegetőzéseire. Szerettem volna kihagyni a feleségét ebből a hercehurcából, de attól tartok, kénytelen leszek változtatni a stratégiámon.
Megint összerándult a gyomra. A mocskos gazember először kinyírta Bumpot, aztán megfenyegette Tom Greenleafet (igen, megfenyegette, most már biztos volt benne), és Mort végre belátta, hogy valószínűleg Shooter gyújtotta föl a derryi házat is. Ezt mindvégig sejtette, csak nem merte bevallani magának. A ház felgyújtásával a magazin megsemmisítése volt az elsődleges cél; egy olyan félnótásnak, mint Shooter, eszébe se jut, hogy egy magazin több példányban létezik. Az efféle finomságok nem férnek bele egy őrült világképébe.
És Bump? A macskát talán csak pillanatnyi szeszélyből ölte meg. Visszajött, észrevette Bumpot a tornácon, látta, hogy Mort még mindig alszik, és puszta szeszélyből megölte a macskát. Nem könnyű ennyi idő alatt megjárni a Derry-Tashmore utat, de nem is lehetetlen.
És most azzal fenyegetőzik, hogy Amyt is belerángatja a dologba.
Figyelmeztetnem kell Amyt, gondolta Mort, miközben belegyömöszölte az ingét a nadrágjába. Még ma reggel felhívom, és elmondom neki az igazat. Ha az embernek egyedül kell megoldania egy problémát, az egy dolog; de ha tétlenül kell néznie, hogy egy elmebeteg belekeverje az egyetlen nőt, akit szeretett, egy olyan ügybe, amihez semmi köze... az már egészen más dolog.
Igen. De előbb beszélnie kell Tom Greenleaffel, és ki kell szednie belőle az igazságot: Amíg Tom meg nem erősíti, hogy Shooter valóban itt járt, és tényleg veszélyes, addig Mort viselkedése felettébb gyanúsnak vagy őrültnek – esetleg mindkettőnek – tűnhet. Valószínűleg mindkettőnek. Tehát, először Tom.
Úgy tervezte, hogy útközben beugrik egy Gerda-féle szalonnás-sajtos omlettre a Bowie'sba, mielőtt találkozik Greggel a metodista plébániánál. Egy egész hadsereg dübörög a gyomrában, Rainey honvéd! Igenis, uram! Kiment az előszobába, kinyitotta a telefonasztal fölött lógó aprócska faliszekrényt, és benyúlt, hogy kivegye a Buick kulcsát. A Buick kulcsa nem volt ott.
Homlokát ráncolva kiment a konyhába. A kulcscsomó ott feküdt a mosogató mellett. Mort felemelte a pultról, és elgondolkodva rázogatta a tenyerében. Nem rakta volna vissza a faliszekrénybe, amikor hazaért a Tomnál tett látogatás után? Megpróbálta felidézni a tegnap estét, de nem ment – nem volt biztos a dolgában. Bevett szokása volt, hogy minden hazaérkezés után beteszi a kulcsot a faliszekrénybe, épp ezért összefolytak a különböző alkalmak. Ha megkérdezünk valakit, aki imádja a rántottát, hogy mit evett három napja reggelire, nem fog emlékezni rá – feltételezni fogja, hogy rántottát evett, mivel azt szokott enni, de nem lesz biztos a dolgában. Így volt a kulccsal is. Amikor Mort hazajött, fáradt volt, kábult és megviselt. És most képtelen volt felidézni, hogy mit csinált.
De nem tetszett neki a dolog.
Egyáltalán nem tetszett neki.
Odalépett a hátsó ajtóhoz, és kinyitotta. John Shooter kerek karimájú, fekete kalapja ott feküdt a tornácon.
Mort az ajtóban állva bámulta a kalapot. A kezében tartott kulcs rézkarikáján megcsillantak a reggeli nap első sugarai. Szíve a dobhártyáján lüktetett. Lassan, egyenletesen verte a ritmust. Valahol a lelke mélyén felkészült erre a látványra.
A kalap pontosan azon a helyen feküdt, ahová Shooter a kéziratot tette. A feljárón pedig ott állt a Buick. Amikor este hazaért, a sarok mögött parkolt le vele – erre tisztán emlékezett –, most viszont itt volt.
– Mit tettél? – ordított bele Mort a reggeli napsütésbe, és a madarak, amelyek gyanútlanul csiviteltek az ágak között, hirtelen elhallgattak. – Az isten szerelmére, mit tettél?
Lehet, hogy Shooter ott volt valahol, és figyelte, de nem válaszolt. Bizonyára tudta, hogy Mortnak nem kell sokat várnia a válaszra.

 

31

A Buick nyitott hamutartójában két cigarettacsikk feküdt. Egyik sem volt filteres. Mort körömmel felcsippentette az egyiket, s arca grimaszba torzult az undortól. Biztos Pall Mall lesz, Shooter márkája. Az is volt.
Elfordította a slusszkulcsot; a motor elsőre beindult. Amikor kijött, nem hallotta ugyan a hűlő motor percegését és kattogását, de olyan könnyedén indult be, mintha még meleg lett volna. Shooter kalapja most a csomagtartóban volt. Mort ugyanolyan undorral csippentette föl, mint a cigarettacsikket, s csak annyira érintette hozzá az ujjait, hogy meg tudja fogni a karimáját. Se alatta, se a belsejében nem volt semmi, csak egy ősrégi, izzadságfoltos szalag. De a szaga csípősebb és fanyarabb volt a közönséges izzadságszagnál. Mort halványan emlékezett valahonnan erre a szagra, de nem tudta hová tenni. Talán később eszébe jut. A kalapot a hátsó ülésre dobta, de aztán eszébe jutott, hogy alig egy órán belül találkozni fog Greggel és Tommal. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy meg akarja mutatni nekik a kalapot. Nem tudta pontosan, miért gondolja így, de ezen a reggelen valahogy biztonságosabbnak tűnt, ha az ösztöneire hallgat, úgyhogy visszadobta a kalapot a csomagtartóba, és elindult a város felé.

 

32

Útban a Bowie'shoz újra elhaladt Tom háza mellett. A dzsip már nem állt a feljárón. Mort egy pillanatra ideges lett ettől, de aztán mégis jó jelnek találta – Tom biztosan elindult dolgozni. De lehet, hogy a Bowie'sba ment – Tom özvegyember volt, és gyakran evett a boltban levő kifőzdében.
A tashmore-i közművek szinte valamennyi dolgozója ott ült a pultnál; kávéztak, és a közelgő vadászszezonról folytattak eszmecserét, Tom azonban...
(halott volt, meghalt, Shooter meggyilkolta, és mit gondolsz, kinek az autóját használta)
...nem volt közöttük.
– Mort Rainey! – kiáltotta Gerda Bowie azon a jól ismert rekedtes, mosónőszerű hangján. Gerda magas nő volt, tekintélyes gesztenyebarna hajkoronával és ragyogó, formás keblekkel. – Ezer éve nem láttam mán'! Írogatunk valami jó kis könyvet mostanában?
– Próbálkozunk – felelte Mort. – Csinálna nekem egy omlettet a specialitásából, ha megkérem?
– Csinál a fene! – kacagott föl Gerda, jelezve, hogy csak tréfál. Az olajbarna pufajkás közüzemi dolgozók vele nevettek. Mort azt kívánta, bárcsak lenne nála egy jókora stukker, olyasféle, amilyet Piszkos Harry hordott a felöltője alatt. Bummm-bummm-csitt-csatt, és lenne itt rend mindjárt.
– Máris hozom, Mort.
– Köszönöm.
Amikor Gerda felszolgálta az omlettet egy kávé, egy narancslé meg néhány pirítós társaságában, halkan megjegyezte: – Hallottam a válásáról. Nagyon sajnálom.
Mort keze épphogy csak remegett, ahogy szájához emelte a kávéscsészét. – Kösz, Gerda.
– El tudja látni magát?
– Hát... igyekszem.
– Csak azért, mert elég göthösnek látszik.
– Elég rosszul alszom mostanában. Azt hiszem, nem szoktam meg a csendet.
– Lószart! Azt nem szokta meg, hogy egyedül kell aludnia. De hát egy férfinak nem kéne örökre magára maradni, mer' a nője nem tudta, jó dógában, mit csináljon. Remélem nem zavarja, hogy ilyeneket mondok...
– Egyáltalán nem – felelte Mort. Pedig zavarta. Arra gondolt, hogy Gerda Bowie elég szarul játssza Ann Landers szerepét.
– ...de hát maga az egyetlen híres író a városban.
– Még szerencse.
Gerda felkacagott, és megfricskázta Mort orrát. Mort felettébb kíváncsi lett volna rá, mit szólna a csaj, és mit szólnának a nagydarab, olajbarna pufajkás fickók, ha beleharapna Gerda kinyújtott kezébe. Kissé megdöbbent tőle, hogy mennyire vonzónak találja az ötletet. Lehet, hogy mindannyian Amyről meg róla sutyorognak? Az egyik szidja Amyt, hogy jó dolgában azt se tudta, mit csináljon, a másik meg erre azt mondja, hogy szegény nőnek egy őrülttel kellett leélnie az életét, és nem csoda, hogy a végén lefalcolt. Közben fogalmuk sincs arról, hogy mi a lószart zagyválnak össze, és hogy milyen szép volt az életük Amyvel, amikor még jóban voltak. Dehogy nincs fogalmuk, gondolta Mort fáradtan. Ehhez értenek a legjobban. Hogy összehordjanak mindent azokról, akikről csak az újságban olvashatnak.
Rápillantott az omlettre; már egyáltalán nem kívánta. Mégis beletúrt a villával, és a nagyját sikerült legyűrnie. Hosszú, nehéz nap állt előtte. Ezen a tényen Gerda Bowie tolakodó megjegyzései sem változtattak.
Amikor végzett, kifizette a reggelijét, vett egy újságot, és kisétált az üzletből (a közüzemi dolgozók öt perccel korábban egyszerre távoztak, miután az egyik odajött hozzá, és autogramot kért az unokahúga számára, aki a születésnapját tartotta éppen). Kilenc óra múlt öt perccel. Beült a volán mögé, és lapozgatni kezdte az újságot, hátha talál benne valamit a gyújtogatásról. A harmadik oldalon bukkant rá a cikkre. A DERRYI TÜZOLTÓSÁG NEM JUTOTT ELŐBBRE A RAINEY FÉLE GYÚJTOGATÁSI ÜGYBEN, hirdette a főcím. Maga a cikk nem volt hosszabb fél hasábnál. Az utolsó mondat szerint „Morton Raineyt, a Kintornás fiú, a Delacourt család és egyéb bestsellerek szerzőjét nem sikerült telefonon elérnünk”. Ami annyit jelentett, hogy Amy nem adta meg nekik a tashmore-i számot. Jól tette. Majd megköszöni neki később, ha beszél vele.
Most Tom Greenleaf volt a fontosabb. Legalább kilenc húsz lesz, mire odaér a metodista plébániához. Az már majdnem fél tíz. Sebességbe rakta a Buickot, és elindult.

 

33

Amikor odaért a plébániához, egyetlen járgány parkolt csak a feljárón – egy öreg Ford Bronco, vonóhoroggal a hátulján és SONNY TROTTS – FESTÉS FELÚJÍTÁS ÁCSOLÁS felirattal mindkét ajtaján. Mort az egyik állványon felfedezte Sonnyt is, egy apró termetű, derűs nézésű, negyven körüli, kopaszodó fickót. Széles mozdulatokkal mázolta a falat, miközben a lábánál álló hangfalból valami Las Vegas-i melódiát üvöltött Ed Ames vagy Tom Jones, az egyik azokból, akik éneklés közben kigombolják a három felső gombot az ingükön.
– Helló, Sonny! – kiáltotta Mort.
Sonny tovább folytatta a festést, ritmikusan húzogatva az ecsetet, szinte tökéletes összhangban Ed Amesszal vagy kivel, aki azt feszegette éppen, hogy mitől férfi a férfi, és mit ér az ember. Olyan kérdések voltak ezek, amelyeket Mort is feltett már magának egyszer-kétszer, csak éppen fúvós szekció nélkül.
– Sonny!
Sonny összerezzent. Fehér festék csurgott le az ecsetje végéről, és egy vészterhes pillanatig úgy tűnt, hogy menten lefordul az állványról. Aztán megragadta az egyik kötelet, megfordult, és lenézett. – Hé, Mr. Rainey! – kiáltotta. – A frászt hozza rám!
Valamilyen oknál fogva az ajtókilincs jutott Mort eszébe az Alice Csodaországban Disney-féle feldolgozásából, és vissza kellett fojtania a lélegzetét, nehogy elröhögje magát. – Mr. Rainey? Jól van?
– Igen. – Mort félrehúzta a száját, úgy vett levegőt. Ezt a trükköt még az egyházi iskolában tanulta körülbelül ezer éve, s ez volt az egyetlen biztos módszere arra, hogy visszatartsa a nevetését. Mint a jó trükkök általában, ez sem volt kellemes érzés. – Azt hittem, mindjárt lezuhan.
– Én ugyan nem – felelte Sonny derűsen, és agyoncsapta a zenegépet, épp amikor az énekes belekezdett volna egy újabb érzelmes utazásba. – Lehet, hogy Tom lezuhanna, de én nem.
– Hol van Tom? – kérdezte Mort. – Beszélni szerettem volna vele.
– Korán reggel ideszólt telefonon, hogy nem tud ma jönni. Mondtam neki, hogy oké a dolog, úgysincs elég munka kettőnknek.
Sonny bizalmas pillantást küldött Mort felé.
– Persze azért lett volna munka, csak hát Tom túl nagy fába vágta a fejszéjét. Ez nem öregembernek való munka. Azt mondta, hogy nagyon fáj a háta. El is hiszem. Alig ismertem meg a hangját.
– Mikor telefonált? – kérdezte Mort a lehető legközömbösebb hangon.
– Korán – felelte Sonny. – Hat körül. Épp amikor be akartam menni a szarodába, hogy megejtsem a szokásos reggeli attrakciómat. Soha nem hagyom ki. – Sonny hangján hallatszott, hogy rendkívül büszke erre a teljesítményére. – Tom persze pontosan tudja, hogy mikor kelek, és mikor végzem el a dolgomat.
– És furcsa volt a hangja?
– E'gen. Alig ismertem meg. – Sonny elhallgatott, és a homlokát ráncolta. Úgy festett, mint aki nagyon erőlteti az agyát, hogy eszébe jusson valami. Végül vállat vont, és folytatta. – Erős szél fújt tegnap a tó felől. Biztos megfázott. Tommy persze vasból van. Egy-két nap alatt rendbe jön. Sokkal jobban aggódom érte, amikor le-föl mászkál a pallón. – Sonny rábökött az ecsettel az állványzat padlójára, amitől apró fehér csöppek terítették be a deszkát a cipője körül. – Segíthetek még valamiben, Mr. Rainey?
– Nem – felelte Mort. Tompa nyomást érzett a szíve alatt, mintha egy rongycsomó lenne a mellkasában. – Nem látta véletlenül Greget?
– Greg Carstairst?
– Igen.
– Ma még nem. De hát ő kocsival szokott furikázni – nevetett Sonny. – Később kel, mint a mi fajtánk.
– Úgy volt, hogy itt találkozik Tommal – magyarázta Mort. – Nincs ellenére, ha várok egy kicsit? Hátha megjön.
– Érezze magát otthon – felelte Sonny. – Nem zavarja a zene?
– Egyáltalán nem.
– Remek kazettákat lehet venni a tévétől mostanság. Elég ha megadja nekik az ember a Mastercardja számát. Még a hívásért sem kell fizetni. Ingyenes. – Sonny lehajolt a masinához, s közben komoly képpel nézett le Mortra. – Roger Whittaker – mondta halk, áhítatos hangon.
– Ó!
Sonny lenyomta a PLAY gombot. Roger Whittaker közölte velük (biztos volt benne, hogy úgyis sejtik), hogy volt idő, amikor tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért. Ezt persze Mort is csinálta, természetesen fúvós szekció nélkül. Elsétált az út szélére, és közben szórakozottan megtapogatta az ingzsebét. Meglepetten tapasztalta, hogy benne van az ősrégi L&M-es doboz, amelyben mindössze egyetlen túlélő maradt. Rágyújtott az utolsó cigarettára, s hunyorogva várta a kellemetlen ízt. De nem volt rossz. Pontosabban, egyáltalán nem volt íze... mintha kilopták volna belőle az évek.
Nem ez az egyetlen dolog, amit elloptak az évek.
Milyen igaz. Érdektelen, de igaz. Pöfékelt, és az utat figyelte. Roger Whittaker éppen arról tájékoztatta Sonnyt és őt, hogy a kikötőben egy felpakolt hajó horgonyoz, és hamarosan útra kelnek Anglia felé. Sonny Trotts minden sor utolsó szavát vele énekelte. Nem többet; csak az utolsót. Autók és teherautók zúgtak el mindkét irányban a 23-as úton. Greg Carstairs Ford Rangere nem volt közöttük. Mort elpöckölte a cigarettacsikket, és ránézett az órájára. Háromnegyed tíz. Most fogta csak föl, hogy Greg, aki halálosan pontos szokott lenni, már nem jön.
Shooter elkapta, mindkettőt.
Baromság! Honnan veszed?
Tudom. A kalap. A kocsi. A kulcsok.
Túlságosan messzemenő következtetéseket vonsz le.
A kalap. A kocsi. A kulcsok.
Megfordult, és visszament az állványhoz. – Biztos elfelejtette – kiáltott föl, de Sonny nem hallotta. Előre-hátra hajladozott, mélyen belefeledkezve a festészet, valamint Roger Whittaker zenéjének művészi élvezetébe.
Mort beült a kocsijába, és kihajtott az útra. Annyira lefoglalták a gondolatai, hogy meg se hallotta Sonny kiáltását.
Persze a zene úgyis elnyomta volna.

 

34

Negyed tizenegyre ért haza, kiszállt a kocsiból, és elindult a ház felé. Már félúton járt, amikor visszafordult, és kinyitotta a kocsi csomagtartóját. Ott feküdt a kalap, feketén és fenyegetően, mint egy valódi varangy egy képzeletbeli kertben. Ezúttal nem finnyáskodott, felmarkolta a kalapot, lecsukta a csomagtartó tetejét, és bement a házba.
Megállt az előszobában, és azon tűnődött, hogy mihez kezdjen... amikor hirtelen elhatározással, minden különösebb ok nélkül, feltette a fejére a kalapot. Egy pillanatra megborzongott, mint mikor egy stampedli pálinkát hajt föl az ember. De a borzongás gyorsan elmúlt.
Egészen kellemes viseletnek találta.
Lassú léptekkel besétált a fürdőszobába, felkapcsolta a villanyt, és megállt a tükör előtt. Kis híján felröhögött – úgy nézett ki, mint a vasvillás paraszt Grant Wood festményén, az Amerikai rém-en, pedig az a fickó a képen nem viselt tökfödőt. A kalap teljesen eltakarta Mort haját, éppúgy, ahogy Shooterét (ha Shooternek volt egyáltalán haja ennek kiderítése még váratott magára –, de Mort biztosra vette, hogy a következő találkánál tisztázódik a dolog, mivel Shooter kalapja most nála volt), és épphogy csak érintette a füle tetejét. Elég röhejes volt. Csuda röhejes.
Ismét megszólalt a nyughatatlan belső hang. Miért tetted föl? Mit gondoltál, kire fogsz hasonlítani? Talán őrá?, kérdezte, és Mort nevethetnékje azonnal elmúlt. Szóval, mi a fenének is vette föl a kalapot?
Ő akarta, hogy fölvedd, felelte a nyughatatlan belső hang csöndesen.
Tényleg? De miért? Miért akarta volna Shooter, hogy Mort felvegye a kalapot?
Biztosan azt akarja, hogy...
Igen?, buzdította Mort a hangot. Mit akar tőlem?
Azt hitte, hogy a belső hang végleg elhallgatott, és már éppen le akarta kapcsolni a villanyt, amikor újra megszólalt.
...hogy összezavarodj, mondta a hang.
Ekkor megszólalt a telefon, és Mort nagyot ugrott. Gyorsan lekapta a kalapot, mint akinek rossz a lelkiismerete (mint akit rajtakapnak, hogy a felesége kombinéját próbálgatja). Elindult a készülékhez. Biztosan Greg hívja, azzal, hogy Tom átment hozzá. Hát persze, valahogy így történhetett a dolog: Tom felhívta Greget, beszélt neki Shooterről és Shooter fenyegetéseiről, mire Greg elvitte magához az öreget. Hogy megvédje. Annyira logikusnak tűnt a magyarázat, hogy Mort nem is értette, miért nem gondolt rá korábban.
Csakhogy nem Greg telefonált. Herb Creekmore volt az.
– Mindent elintéztem – jelentette Herb vidáman. – Marianne összehozta a dolgokat. Az a nő igazi tündérpofa.
– Marianne? – kérdezte Mort ostobán.
– Marianne Jaffery az EQKM-től! – magyarázta Herb. – EQKM? Vetési szezon? 1980 júniusa? Dereng már valami?
– Ó! – kapcsolt Mort. – Ó, nagyon jó! Kösz, Herb! Biztos?
– Eegen. Holnap megkapod az eredeti magazint, nem egy másolatot. A pennsylvaniai Federal Expresszel érkezik. Van valami újabb hír Shooterról?
– Egyelőre semmi – felelte Mort, és rásandított a kezében tartott fekete kalapra. Tisztán érezte a belőle áradó sajátos, erős illatot.
– Hát, ahogy mondani szokták, az a jó hír, ha nincs hír. Beszéltél már a helyi zsarukkal?
Ígért volna ilyesmit Herbnek? Mort nem emlékezett rá, de nem is tartotta kizártnak. Jobb, ha biztonságos taktikát választ. – Persze. A vén Dave Newsome-ot nem kavarta fel túlzottan a dolog. Szerinte csak szórakozik velem a fickó. – Csúnya dolog volt ekkorát hazudni Herbnek, különösen azután, hogy Herb szívességet tett neki, de hát mi értelme lett volna megmondani az igazat? Túl zavaros, túl bonyolult volt az egész.
– Lehet. De legalább szóltál valakinek. Szerintem ez nagyon fontos, Mort. Nagyon fontos.
– Igen.
– Még valami?
– Semmi... csak még egyszer köszönök mindent. Megmentetted az életemet. – Lehet, hogy ez szó szerint igaz, gondolta Mort.
– Szóra sem érdemes. És ne felejtsd el, hogy kisvárosokban a FedEx rendszerint a helyi postahivatalba továbbítja a csomagot. Oké?
– Oké.
– Hogy állsz a legújabb könyveddel? Már rég meg akartam kérdezni.
– Pompásan! – kiáltotta Mort lelkesen.
– Nagyszerű! Rázd le a fickót, és koncentrálj az írásra! A munka már nagyobb embereket is meggyógyított, mint te meg én.
– Tudom. Üdv a feleségednek.
– Kösz. És a legjobbakat a... – Herb hirtelen elhallgatott, s Mort szinte látta, ahogy beleharap az ajkába. A válást nehéz megszokni. Azt mondják, az amputáltak azután is érzik a lábukat, ha már nincs nekik. – ...a legjobbakat neked – fejezte be.
– Kösz – felelte Mort. – Neked is, Herbert.
Lassan kisétált a verandára, és lenézett a tóra. Egyetlen hajó sem úszott a vízen. Lépéselőnyben vagyok, történjék bármi. Meg tudom mutatni a fickónak azt az átkozott magazint. Lehet, hogy megnyugszik tőle... de lehet, hogy nem. Végül is, őrülttel állok szemben, és az ilyeneknél soha nem lehet tudni, mit fognak vagy mit nem fognak csinálni. Ez adja a sajátos sármjukat. Bármi lehetséges.
Az sem kizárt, hogy Greg otthon maradt, gondolta Mort – talán egyszerűen megfeledkezett a találkánkról a plébániánál, vagy közbejött neki valami váratlan dolog. Mort bizakodó hangulatban lépett a telefonhoz, és feltárcsázta Greg számát. A harmadik csöngésnél eszébe jutott, hogy Greg a múlt héten valami olyasmit mondott, hogy a felesége meg a gyerekek néhány napot az asszony szüleinél töltenek. Megan jövőre megy iskolába, és utána már nehezebben tudnak időt szakítani az utazásra, magyarázta.
Szóval Greg egyedül volt.
(a kalap)
Ahogy Tom Greenleaf is.
(a kocsi)
Az ifjú férj és az özvegy vénember.
(a kulcsok)
És hogy csinálta? Olyan egyszerű ez, mint egy Roger Whittaker-kazetta megrendelése a tévétől. Shooter odamegy Tom Greenleaf házához, de nem a saját furgonján – nem hát, az túl feltűnő volna. A kocsiját ott hagyja Mort Rainey feljáróján vagy a ház mellett valahol. A Buickkal megy Tomhoz. Kényszeríti Tomot, hogy hívja föl Greget. Greget valószínűleg akkor ugrasztják ki az ágyból, de mivel aggódik Tomért, azonnal indul. Shooter közben arra kényszeríti Tomot, hogy hívja fel Sonny Trottsot, és mondja azt, hogy rosszul érzi magát, és nem megy dolgozni. Shooter odanyom egy csavarhúzót Tom torkához, és megfenyegeti, hogy fasírtot csinál belőle, ha nem viselkedik rendesen. Tom megtesz minden tőle telhetőt... habár Sonny is – aki pedig nem egy lángelme, és különben is épp akkor kel ki az ágyból – észreveszi, hogy Tom hangja meglehetősen furcsán cseng. Shooter a csavarhúzóval elintézi Tomot. És amikor Greg megérkezik, Shooter őt is elintézi a csavarhúzóval – vagy valami hasonlóval. Aztán...
Micsoda baromságokat hordasz itt össze! Ez csak egy ártalmatlan félnótás, semmi más. Érted: semmi... más!
A magyarázat ésszerűnek hangzott, de nem győzte meg Mortot.
Gyors léptekkel végigjárta a ház földszinti részét, s közben a haját babrálta.
És mi a helyzet a kocsikkal? Tom dzsipjével és Greg Rangerével? Ha a Buickot is beleszámoljuk, akkor már három járműről van szó – négyről, ha Shooter Ford furgonját is hozzávesszük, Shooterből viszont csak egy van.
Mort nem tudta a választ... de azt tudta, hogy ami sok, az sok.
Amikor ismét a telefonhoz ért, kivette a fiókból a telefonkönyvet, és keresgélni kezdte benne a helyi rendőrség számát. Hirtelen megdermedt.
Az egyik kocsi a Buick volt. Az ÉN Buickom.
Lassú mozdulattal visszatette a telefonkönyvet a helyére. Megpróbálta kisakkozni, hogyan használhatta Shooter mind a négy autót egyszerre. De nem jutott eredményre. Olyan volt, mintha a szövegszerkesztő előtt ülne, és az ihletre várna – de csak az üres képernyőt látja maga előtt. Abban viszont biztos volt, hogy nem akarja felhívni Dave Newsome-ot. Egyelőre nem. Elsétált a telefontól, minden konkrétabb cél nélkül, amikor megcsörrent a készülék.
Shooter volt az.
– Menjen ki oda, ahol a múltkor találkoztunk! – mondta Shooter. – Induljon el az ösvényen lefelé! Tudom, hogy nem túl gyors az észjárása, Mr. Rainey, ezért adok magának elég időt. Délután újra felhívom. Ha netán értesítene addig valakit, viselnie kell a következményeket.
– Mit csinált, Shooter? – suttogta Mort. Minden erő elszállt a hangjából, s ezúttal csak suttogásra tellett tőle. – Mi a jó istent csinált, Shooter?
De a telefon süket volt.

 

35

Elindult oda, ahol az ösvény találkozott az országúttal, arra a helyre, ahol Shooterrel beszélgetett, amikor Tom Greenleaf – szerencsétlenségére – meglátta őket. Valahogy nem érzett hozzá kedvet, hogy a Buickkal menjen. Megdőlt, letarolt bokrok borították az ösvény mindkét oldalát; meglehetősen nehéz volt keresztülvergődni rajtuk. Ahogy végigbukdácsolt az ösvényen, már előre tudta, mit fog találni, ha kijut a csalitos végére... és azt is találta. Tom Greenleaf dzsipje állt ott. Mindketten benne voltak.
Greg Carstairs a kormány mögött ült, feje hátrakonyulva, s jobb szeme fölött egy csavarhúzó – ezúttal Phillips márkájú – markolata állt ki a homlokából. A csavarhúzó Mort szerszámoskamrájából származott. A csorba, piros műanyag nyelet nem lehetett összetéveszteni.
Tom Greenleaf a hátsó ülésen hevert, s egy fejsze állt ki a koponyájából. A szeme nyitva volt. A füle környékét agyvelődarabkák borították. A fejsze kőrisfa nyelén még látszott a kopott, de olvasható vörös betűs felirat: RAINEY. Szintén a szerszámoskamra tartozéka.
Mort dermedten állt. Fajdkakas rikoltott valahol. Egy harkály morzejeleket adott le az egyik odvas fán. Egy frissítő széllöket fehér fodrokat varázsolt a víztükörre; a tó sötét kobaltja pompás hátteret biztosított a fehér fodroknak.
Surrogó nesz hallatszott mögötte. Mort olyan gyorsan perdült meg, hogy majdnem elesett – el is esett volna, ha nem támaszkodik meg a dzsip oldalában. Nem Shooter volt az. Csak egy mókus. Izzó gyűlölettel figyelte Mortot egy lángvörös lombú juharfa törzséről, ahol mozdulatlanságba dermedt. Mort várta, hogy vágtató szívverése lecsillapodjon. Várta, hogy a mókus felszaladjon a fára. A szívverése lecsillapodott. A mókus nem mozdult.
– Mind a kettőt megölte – mondta Mort a mókusnak. – A Buickkal ment Tomhoz. Aztán Tom dzsipjén elment Greghez. Tom vezetett. Miután Greget megölte, arra kényszerítette Tomot, hogy vezesse ide a kocsit, aztán megölte őt is. Mindkettőt az én szerszámaimmal intézte el. Aztán visszasétált Tom házához... de az is lehet, hogy futott. Elég erősnek látszik ahhoz, hogy futni tudjon. Sonny azt mondta, hogy alig ismerte meg Tom hangját, és azt is tudom, hogy miért. Amikor Sonny felvette a telefont, már hajnalodott, és Tom régen halott volt. Shooter volt az, aki utánozta Tomot. Nem is lehetett nehéz dolga. Abból, ahogy Sonny ma reggel ordíttatta a magnóját, úgy tűnik, kissé süket a fickó. Miután beszélt Sonny Trottsszal, a Buickot visszavitte a házhoz. A Ranger most is ott áll Greg feljáróján, a helyén. Valahogy így...
A mókus felrohant a fa törzsén, és eltűnt a vörösen lángoló levelek között.
– ...csinálta – fejezte be Mort fásultan.
Hirtelen kiment a vér a lábából. Alig tett meg két lépést az ösvényen, amikor eszébe jutottak a Tom Greenleaf arcára száradt agyvelődarabok, és lába felmondta a szolgálatot. Végigzuhant a földön, és elsötétült előtte a világ.

 

36

Amikor magához tért, megfordult, kábán felült, és maga elé tartotta a csuklóját, hogy megnézze az óráját. Negyed hármat mutatott. Nyilván megállt hajnalban, mivel kora délelőtt talált rá Tom dzsipjére, és még nem lehetett délután. Elvesztette az eszméletét, ami a körülményeket figyelembe véve egyáltalán nem meglepő. De senki nem marad eszméletlen több mint három és fél órán keresztül.
Az óra másodpercmutatója azonban kitartóan rótta a köröket.
Biztosan akkor indult el, amikor felültem, ennyi az egész.
De nem csak ennyi volt. A nap már egészen máshol járt, s éppen készült bevonulni a felhők mögé, amelyek szinte teljesen beborították az eget. A tó tükre álmos krómszínűre fakult.
Az biztos, hogy elkábult és elvesztette az eszméletét, de mi volt azután? Hihetetlenül hangzik, de lehet, hogy egyszerűen csak elaludt. Az elmúlt három nap alaposan megviselte az idegeit, és éjjel sem tudott elaludni hajnali háromig. Egyszóval, a szellemi és fizikai kimerültség kombinációja sújtott le rá. A tudata felmondta a szolgálatot. És...
Shooter! Úristen, Shooter azt mondta, hogy hívni fog!
Megpróbált talpra állni, de visszazuhant. Ahogy összecsuklott a bal lába, fájdalmában és meglepetésében nyekkent egyet. Mintha hegyes tűk járták volna őrült táncukat rajta. Biztosan elfeküdte a lábát. Mi a jó francért nem hozta magával a Buickot? Ha nem lesz otthon, amikor Shooter telefonál, ki tudja, mit fog tenni a fickó.
Ismét megpróbált talpra lendülni, s ez alkalommal sikerült is neki. De amikor a bal lábára helyezte a testsúlyát, az megint kibicsaklott, és Mort előrezuhant. Kis híján beverte a fejét a dzsip oldalába. Aztán hirtelen meglátta a tükörképét az egyik dísztárcsában. A domború felület groteszk álarccá torzította Mort ábrázatát. De legalább a kalapot otthon hagyta; ha meglátta volna magát kalappal a fején, biztos, hogy üvölteni kezd, és képtelen lett volna összeszedni magát.
Egyszerre eszébe jutott, hogy két halott ül a kocsiban. Egyre merevebbek lesznek, és szerszámok állnak ki a fejükből.
Kivonszolta magát a dzsip árnyékából, két kézzel felrángatta a bal lábát a jobb tetejére, és ököllel püfölni kezdte, ahogy az olcsó húst szokták klopfolni.
Hagyd abba!, kiáltott rá egy gyenge hang – az értelem utolsó szikrája szólalt meg benne, a józanság pislákoló fénye lobbant föl egy pillanatra a két füle között elterülő végtelen, üres sötétségben. Hagyd abba! Azt mondta, hogy késő délután fog hívni, és most még csak negyed három van! Rengeteg időd van!
De mi van akkor, ha előbb telefonál? És mi van akkor, ha a déliek két órától számítják a „késő délutánt”.
Ha tovább püfölöd a lábad, lesántulsz, mint egy kivénhedt bányaló. Akkor aztán mászhatsz négykézláb, hogy fel tud venni a telefont.
Ez hatott. Végre abba tudta hagyni a püfölést. Óvatosan felegyenesedett, aztán kivárt egy kicsit (előrelátóan nekitámasztotta hátát Tom dzsipjének – nem akart megint benézni az ablakon), mielőtt előrelendítette volna a lábát. A tűszúrások fokozatosan megszűntek. Eleinte erősen sántított, de néhány lépés után a járása egyenletesebbé vált.
Már majdnem kiért a csalitosból, amit Shooter tarolt le Tom dzsipjével, amikor egy kocsi közeledésére lett figyelmes. Mort gondolkodás nélkül térdre vetette magát, és figyelte, ahogy egy öreg, rozsdás Cadillac elzúg a bokrok mögött. Don Bassinger kocsija volt. Bassinger a tó másik végénél lakott. A veterán alkoholista, aki ideje nagy részét azzal töltötte, hogy tekintélyes örökségének utolsó morzsáit is eligya, rendszerint itt rövidítette le az utat a Bassinger Roadként ismert bekötőút felé. Don lehet az egyetlen állandó lakos errefelé, gondolta Mort.
Miután a Cadillac eltűnt, Mort feltápászkodott, és sántikálva folytatta az útját. Most már örült, hogy nem a Buickkal jött. Nemcsak Mort ismerte Don Bassinger Cadillacjét, de Bassinger is ismerte Mort Buickját. Ahhoz még korán volt, hogy Don teljes kómában legyen, és ha meglátta volna a kocsit, biztosan emlékezett volna rá, különösen akkor, ha valaki nem sokkal később és nem messze onnan borzalmas felfedezésre bukkan.
Mindent megtesz azért, hogy belerángasson az ügybe, gondolta Mort, ahogy a ház felé sántikált. Végig ez volt a szándéka. Ha látta valaki este a kocsit Tom Greenleaf házánál, szinte biztosan kiderül, hogy a te Buickod volt az. A gyilkosságokat is a te szerszámaiddal követte el...
Eltüntetem a szerszámokat, gondolta hirtelen. Bedobhatom őket a tóba. Biztosan elhánynám magam néhányszor, amíg kirángatom őket, de talán meg tudnám tenni.
Meg tudnád tenni? Kétlem. Vagy ha mégis... Shooter biztosan gondolt erre a lehetőségre is. A jelek szerint mindenre gondol. Tudja, hogy ha eltünteted a fejszét meg a csavarhúzót, és a rendőrök kikotorják a tavat, és megtalálják őket, akkor még nagyobb bajba kerülsz. Érted már, hogy mit tett veled? Felfogtad?
Igen. Felfogta. John Shooter belerángatta a sárba. Egy ragacsos sártengerbe. Amikor Mort a bal kezére támaszkodott, hogy kimásszon belőle, azonnal beleragadt a keze.
Amikor a jobb kezére támaszkodott, hogy kiszabadítsa magát, a jobb keze is beleragadt. És közben egész idő alatt csak... milyen kifejezést is szokott használni az ilyen képmutató viselkedésre? „Áltatta magát”? Igen, azt tette. És közben egyre jobban beleragadt John Shooter sártengerébe. És mi lett a vége? Összevissza hazudozott mindenkinek, ami előbb-utóbb kiderül, és nem fog jó fényt vetni rá. Az sem szól majd mellette, hogy alig negyedmérföldnyire tőle egy hulla fejszét visel a fején kalap helyett, aminek a nyelére az ő neve van ráfestve.
Mort elképzelte, hogy a telefon megcsörren az üres házban, és megszaporázta lépteit.

 

37

Shooter nem telefonált.
A percek ólomléptekkel vánszorogtak előre, de Shooter nem telefonált. Mort nyugtalanul járkált a házban, s közben a haját babrálta. Úgy érezte magát, mint egy kiéhezett narkós, aki a dílert várja.
Két alkalommal, amikor már nem bírta tovább a feszültséget, odament a telefonhoz, hogy feltárcsázza a rendőrséget – nem az öreg Dave Newsome-ot, nem is a megyei seriffet, hanem a főkapitányságot. A jól bevált vietnami módszert fogja alkalmazni: „Nyírd ki mindet, aztán bízd istenre, hogy megkeresse az igazi bűnösöket.” Miért is ne? Végtére is híres ember, megbecsült tagja két maine-i lakóközösségnek, John Shooter viszont...
Mi is volt John Shooter?
A „fantom” szó jutott eszébe.
Aztán a „sors akarata” kifejezés is eszébe jutott.
De nem ez volt az, ami megállította. Hanem az a rémisztő érzés, hogy Shooter éppen akkor fogja hívni, amikor használja a vonalat... s ha Shooter meghallja a foglalt jelet, leteszi a kagylót, és Mort nem hall róla soha többé.
Háromnegyed négykor eleredt az eső – tartós őszi eső, szelíd és hideg; sóhajtva szállt alá a fehér égből, csendesen kopogva a háztetőn és a ház környékét borító száraz avaron.
Négy előtt tíz perccel megszólalt a telefon. Mort odaugrott hozzá.
Amy volt az.
Amy a tűzesetről akart beszélgetni. Arról, hogy mennyire sajnálja a dolgot, nemcsak saját maga miatt, de kettőjük miatt is. Amy azt is el akarta mondani, hogy Fred Evans, a biztosítási ügynök még mindig Derryben van, még mindig a helyszínen szaglászik, és mindenféle kérdést tesz föl az elektromos vezetékektől kezdve egészen addig, hogy kinek volt kulcsa a borpincéhez, ami Tednek egyáltalán nem tetszik. Amy megkérdezte Morttól, hogy szerinte másképp alakultak volna-e a dolgok, ha van gyerekük.
Mort megpróbált mindenre készségesen válaszolgatni, miközben végig azon járt az esze, hogy az idő – a késő délután legértékesebb része – vészesen röpül. Szinte félőrült volt a gondolattól, hogy Shooter éppen most próbálja hívni, s miután foglaltnak találja a vonalat, újabb atrocitás elkövetésére szánja el magát. Végül azzal a kifogással rázta le Amyt, hogy sürgősen ki kell mennie a vécére, különben összecsinálja magát.
– A piától van? – kérdezte aggódva. – Sokat iszol?
– A reggelitől lehet – felelte. – Ide figyelj, Amy...
– A Bowie'sban voltál?
– Igen – felelte Mort fojtott hangon, mint aki alig bírja visszatartani. Az igazság az volt, hogy tényleg fojtogatta valami. Elég komikus volt a helyzet, ha jobban belegondol az ember. – Amy, én tényleg...
– Úristen, Mort, nekik van a legmocskosabb konyhájuk a városban – méltatlankodott Amy. – Menj csak, majd később visszahívlak. – Megszakadt a vonal. Miután Mort visszatette a kagylót, várt egy pillanatig, s döbbenten tapasztalta, hogy „képzelt betegsége” valóságossá vált: belei fájdalmasan lüktető, sajgó csomóvá álltak össze.
Rohanni kezdett a fürdőszoba felé, s futás közben kioldotta az övét.
Nem sokon múlott, de még éppen odaért. A vécékagylón üldögélt saját ürülékének átható bűzében, nadrágja a bokájára csúszva, s igyekezett visszatartani a lélegzetét... amikor újra megszólalt a telefon.
Úgy ugrott föl, mint egy keljfeljancsi, s közben alaposan beverte egyik térdét a mosdó oldalába. Futás közben fél kézzel felrángatta a nadrágját, és úgy riszálta magát, mint egy szűk szoknyába bújtatott fruska. Arra sem volt ideje, hogy kitörölje, amitől igencsak kínosan érezte magát, de úgy gondolta, hogy ez bárkivel előfordulhat. Aztán eszébe jutott, hogy soha sehol nem olvasott hasonló esetről – soha, egyetlenegy könyvben sem.
Ó, az élet az igazi komédia!
Ezúttal Shooter kereste.
– Láttam magát odalent – kezdte Shooter. A hangja ugyanolyan nyugodt volt, mint korábban. – Lent, ahol a többieket hagytam. Úgy nézett ki, mint akit hőguta kerülget, pedig nincs már nyár.
– Mit akar? – Mort áttette a kagylót a másik fülére. A nadrágja közben lecsúszott a bokájára. Nem nyúlt utána. Csak állt, miközben az alsógatyája fennakadt a térde és csípője között félúton. Micsoda fotót lehetne csinálni a híres íróról, gondolta.
– Majdnem kiszögeltem magára is egy cédulát – folytatta Shooter. – De meggondoltam magam. – Kivárt egy kicsit, aztán némi megvetéssel hozzátette. – Túl könnyen beijed.
– Mit akar?
– Már mondtam magának, Mr. Rainey. Azt akarom, hogy írjon egy novellát ahelyett, amit ellopott tőlem. Még mindig nem ismeri be?
De igen – mondd, hogy igen! Hagyj rá mindent: hogy a Föld lapos, hogy John Kennedy és Elvis Presley él, és kitűnő egészségnek örvend, hogy bendzsóduettet adnak elő éppen valahol Kubában, hogy Meryl Streep transzvesztita, hagyj rá MINDENT...
De nem tette.
Az agyában felgyülemlett düh, feszültség, zavar és félelem üvöltés formájában tört elő.
– NEM IGAZ! NEM IGAZ! MAGA ŐRÜLT, ÉS EZT BE IS TUDOM BIZONYÍTANI! MEGVAN A MAGAZIN, MAGA SZARHÁZI! HALLJA, AMIT MONDOK? MEGVAN AZ AZ ISTENVERTE MAGAZIN!
Semmi válasz. A vonal néma volt és süket. Még azok a távoli, zavaros fantomhangok sem törték meg a csendet, amelyek éjjelente rendszeresen átkúsztak a falakon, amióta egyedül volt.
– Shooter?
Csend.
– Shooter, ott van még?
Halálos csend. Shooter letette.
Mort hagyta, hogy a kagyló lecsússzon a füléről. Már éppen készült visszatenni a helyére, amikor meghallotta Shooter távoli, elhaló hangját: – ...most is?
Mort visszaemelte a kagylót a füléhez. Mintha legalább fél tonnát nyomott volna. – Tessék? – kérdezte. – Azt hittem, már lerakta.
– Magánál van? Magánál van az állítólagos magazin? Most is? – Shooter hangjából – most első ízben – mintha csalódottság érződött volna. Csalódottság és bizonytalanság.
– Nincs – felelte Mort.
– Ja, úgy! – mondta Shooter megkönnyebbülten. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy nyílt lapokkal...
– A Federal Expressszel érkezik – szakította félbe Mort. – Holnap reggel tízre a postán lesz.
– Micsoda? – kérdezte Shooter. – Valami ócska szemét, amire ráfogják, hogy másolat?
– Nem – felelte Mort. Az érzés, hogy sikerült megrendítenie a fickót, hogy sikerült megtörni az ellenállását és fájdalmas ütést mérni rá, elégedettséggel töltötte el. Shooter néhány percig zavarodottnak tűnt, és Mort lelkét vad öröm járta át. – A magazin. Az eredeti magazin.
Újabb hosszú szünet következett; de Mort ezúttal fülére szorította a kagylót. Shooter vonalban maradt. Ismét a sztori vált a legfontosabb problémává, a sztori és a plágium vádja; az, hogy Shooter úgy bánik vele, mint egy neveletlen kisiskolással, és a lehetőség, hogy a fickó talán feladja végre a harcot.
Az egyházi iskolában, ahol Mort a szájferdítéses trükköt tanulta, az egyik diák egyszer feltűzött egy bogarat, amint az éppen a padján araszolt keresztül. A felnyársalt bogár fogságba esett – és vergődve vívta haláltusáját. Mortot akkor nagyon elszomorította és megdöbbentette az eset. De most már értette. Legszívesebben ugyanezt tette volna Shooterrel. Ezzel a közveszélyes őrülttel.
– Nem létezik semmiféle magazin – szólalt meg Shooter nagy sokára. – Amiben benne volna a sztori. Az az én sztorim!
Mort hallotta a gyötrelmet a hangjában. Valódi gyötrelmet. Ez boldoggá tette. A tű beleállt Shooterbe. Most ő vergődött rajta.
– Reggel tízre itt lesz – folytatta Mort –, vagy ahogy a FedEx meghozza a tashmore-i postát. Legjobb lesz, ha odajön a postára. Akkor láthatja a saját szemével. Addig bámulhatja, amíg csak akarja, maga istenverte bolond!
– Nem megyek oda – szólalt meg Shooter némi hallgatás után. – A házában találkozunk.
– Felejtse el! Csak olyan helyen mutatom meg a magazint, ahol segítségért kiálthatok, ha elborulna az agya.
– Azt fogja tenni, amit én mondok – közölte Shooter hűvösen. Kissé visszanyerte az önuralmát... de azért feleannyira sem volt magabiztos, mint korábban. – Különben azonnal bevarrják a maine-i börtönbe gyilkosság vádjával.
– Ne röhögtessen – mondta Mort, de érezte, hogy a gyomra ismét görcsbe rándult.
– Sokkal jobban belekevertem a két férfi meggyilkolásába, mint gondolná – folytatta Shooter –, ráadásul össze-vissza hazudozott mindenkinek. Ha én egyszerűen eltűnnék, Mr. Rainey, magának befellegzett.
– Nem tud megijeszteni.
– Dehogyisnem – felelte Shooter. Egészen szelíden beszélt. – Pusztán az történt, hogy maga is rám ijesztett egy kicsit. Nem egészen értem magát.
Mort hallgatott.
– Igazán vicces volna – folytatta Shooter töprengő hangon –, ha kiderülne, hogy egymástól függetlenül két egyforma sztorival rukkoltunk elő.
– Ez a lehetőség bennem is felmerült.
– Valóban?
– De elvetettem az ötletet – folytatta Mort. – Túl sok a véletlen egybeesés. Ha csak a téma volna hasonló, még elmenne. De hogy ugyanaz legyen a nyelvezet is! És ugyanaz az átkozott stílus!
– Aha – helyeselt Shooter. – Nekem is ez a véleményem, cimbora. Túl sok az egybeesés. Véletlen kizárva. Egyszerűen ellopta a sztorimat, csak arra nem tudok rájönni, hogy mikor tette, és hogy a fenébe csinálta.
– Ó, szálljon már le rólam! – tört ki Mort. – Megvan a magazin! Van bizonyíték! Nem képes felfogni? Vége a játéknak! Akár szándékosan szórakozott velem, akár tévedett, vége a játéknak! Megvan a magazin!
Shooter hosszú hallgatás után szólalt meg. – Nem, még nincs meg.
– Igaz – felelte Mort. Váratlanul és teljesen akaratlanul némi rokonszenvet érzett Shooter iránt. – Szóval, mi a ma esti program?
– Semmi – válaszolta Shooter. – Egy ideig elvan a két fickó. Az egyiknek rokonlátogatásra ment a családja. A másik meg egyedül él. Reggel menjen el a magazinért. Dél körül meglátogatom.
– Hogy megöljön – mondta Mort. De nem érezte túl rémisztőnek a dolgot – legalábbis ezen az estén nem. – Ha megmutatom a magazint, összeomlik a légvára, és akkor ölni fog.
– Dehogy! – kiáltott fel csodálkozva Shooter. Hangjából őszinte meglepetés áradt. – Magát? Nem, uram! Az a másik kettő bele akart köpni a levesembe. Azt nem nézhettem tétlenül... meg aztán rájöttem, hogy maga ellen is kijátszhatom őket. Hogy beismerje a bűnösségét.
– Micsoda ravasz fickó maga! – hüledezett Mort. – Ezt el kell ismernem. Abban teljesen biztos vagyok, hogy őrült, de abban is, hogy a legravaszabb gazember, akivel valaha találkoztam.
– Higgyen, amit akar – válaszolta Shooter. – De ha holnap nem találom otthon, Mr. Rainey, akkor kénytelen leszek mindenkit elpusztítani, aki valaha is kedves volt magának. Mindent felégetek maga körül, mint egy kiszáradt nádast a viharos szélben. Börtönbe fog kerülni két ember meggyilkolásáért, de higgye el, nem a börtön lesz a legszörnyűbb. Ugye, érti?
– Igen – felelte Mort. – Értem, cimbora.
– Akkor legyen otthon.
– Tegyük fel – csak tegyük fel –, hogy rajta lesz a nevem a címlapon, és benne lesz a magazinban a novellám. Akkor mit fog tenni?
Rövid szünet következett, mielőtt Shooter válaszolt volna. – Akkor elmegyek a rendőrségre, és vallomást teszek. De ne féljen, Mr. Rainey, még jóval a tárgyalás előtt gondoskodni fogok magamról. Ha ugyanis ez a helyzet, az annyit jelent, hogy megőrültem. Egy ilyen őrültnek pedig... – sóhajtás a vonal másik végén. – ...egy ilyen őrültnek nem érdemes élni.
Shooter szavai megdöbbentették Mortot. Elbizonytalanodott, gondolta. Ezúttal tényleg elbizonytalanodott... jobban, mint én.
Megpróbált véget vetni a veszélyes gondolatmenetnek. Neki soha nem volt oka az elbizonytalanodásra. Shooter bűne az egész. Shooter a hibás mindenért.
– Mi a garancia arra, hogy nem fogja hamisítványnak nevezni a magazint? – kérdezte Mort.
Erre nem várt választ, talán csak annyit, hogy Shooter majd fogadkozni kezd, de Shooter ezúttal is meglepte.
– Ha valódi, azt tudni fogom – felelte –, ha pedig hamis, azt mindketten tudni fogjuk. Nem feltételezem, hogy három nap alatt képesek összehozni egy komplett magazint, akárhány embert állított is rá New Yorkban.
Most Mortonon volt a sor, hogy elgondolkodjon, s ezúttal nagyon sokáig töprengett. Shooter várt.
– Hiszek magának – szólalt meg végül Mort. – Nem tudom, miért. Talán mert nekem sincs túl sok kedvem az élethez ezekben a napokban. De azért nem bízom magam a vak véletlenre. Ha megjön, álljon a feljáróra. Ha látom, hogy nincs fegyvere, kijövök a házból. Elfogadja?
– Semmi kifogásom ellene.
– Isten legyen velünk!
– Úgy van. Már magam sem tudom, hogy mit akarok... mondhatom, elég kellemetlen érzés.
– Shooter?
– Itt vagyok.
– Szeretném, ha válaszolna egy kérdésre. – Csend... de biztató csend, gondolta Mort. – Maga gyújtotta föl a házat Derryben?
– Nem – vágta rá Shooter azonnal. – Én magát figyeltem.
– És Bumpot – folytatta Mort keserűen.
– Figyeljen ide! – szólalt meg Shooter – Magánál van a kalapom?
– Igen.
– Szükségem van rá – mondta Shooter. – Juttassa el hozzám!
A vonal megszakadt. Csak úgy.
Mort lassan, óvatosan letette a kagylót, aztán – nadrágját összemarkolva – visszabotorkált a fürdőszobába, hogy befejezze, amit elkezdett.

 

38

Amy hét körül hívta ismét, s Mort ezúttal egészen normális beszélgetést folytatott vele – mintha nem is lenne szétverve az emeleti fürdőszoba, s nem ülne két halott a tóhoz vezető ösvényen a bozót mögött, egyre merevebben, ahogy a szürkület sötét éjszakába fordul.
Amy elmondta, hogy legutóbbi hívása óta beszélt Fred Evansszel, és az az érzése támadt, hogy Evans valami fontosat tud vagy sejt a tűzesettel kapcsolatban, de eltitkolja előlük. Mort megpróbálta megnyugtatni Amyt, s úgy gondolta, hogy ez részben sikerült is neki, de ő maga egyre nyugtalanabb lett. Ha nem Shooter volt, aki felgyújtotta a házat – Mort egyre inkább hajlott arra, hogy ebben az ügyben higgyen neki –, akkor csak véletlen egybeesésről lehet szó... igaz?
De nem tudta eldönteni, hogy igaz-e vagy sem.
– Nagyon aggódom érted, Mort – szólalt meg hirtelen Amy.
Ez kizökkentette az ábrándozásból. – Értem? Én jól vagyok.
– Biztos? Tegnap olyan... feszültnek tűntél. – Rövid szünetet tartott. – Ami azt illeti, éppen úgy néztél ki, mint amikor... tudod.
– Nem volt idegösszeomlásom, Amy.
– Persze hogy nem – vágta rá gyorsan Amy. – De tudod, mire gondolok. Hogy milyen disznó módon viselkedtek veled a filmesek a Delacourt család-dal kapcsolatban.
Ez volt Mort életének egyik legkeserűbb emléke. A Paramount átkozottul magas, hetvenötezer dolláros opciót kötött a könyvre, és már majdnem aláírták a hétszázötvenezer dolláros szerződést, amikor valaki előkotort egy ősrégi kéziratot az akták közül, egy bizonyos Hazai pálya című film forgatókönyvét, ami túlságosan hasonlított a Delacourt család-ra ahhoz, hogy szerzői jogvitákat indíthasson el. Mort egész pályafutása során ez volt az egyetlen eset – a mostani rémálmot leszámítva –, amikor felmerült ellene a plágium vádja. Végül a filmgyár az utolsó pillanatban visszalépett. Mort soha nem tudta meg, hogy tényleg a plágium miatt aggódtak-e, vagy egyszerűen nem tartották alkalmasnak a regényt megfilmesítésre. Mort el nem tudta képzelni, hogy ha tényleg csak a véletlen hasonlóság zavarta őket, akkor miből szokott filmet csinálni az a rakás buzi. Herb Creekmore szerzett egy példányt a Hazai pályá-ból, de Mort alig látott hasonlóságot közte meg az ő regénye között. Amy is egyetértett vele.
Az említett malőr épp akkor következett be, amikor elakadt az egyik regényével, amit mindenképpen tető alá szeretett volna hozni. Akkor utazott el a Delacourt család-ot népszerűsítő bemutató körútra is. Minden összejött, s nem csoda, hogy az idegösszeomlás határán állt.
De nem kapott idegösszeomlást.
– Jól vagyok – ismételte meg szelíden. Évekkel ezelőtt meglepő és megható felfedezésre jutott Amyvel kapcsolatban: ha elég kedvesen szólt hozzá, hajlandó volt neki szinte bármit elhinni. Mort gyakran eltöprengett rajta, hogy ha ez az egész emberi fajra jellemző lenne, mint mondjuk a fogak kivillantása öröm vagy harag esetén, a háború ezer éve eltűnt volna a Földről.
– Biztos vagy benne, Mort?
– Igen. Hívj föl, ha megtudsz valami újat a biztosítási ügynök barátunktól!
– Felhívlak.
Mort kivárt egy kicsit. – Tednél vagy?
– Igen.
– Mit érzel iránta mostanában?
Amy egy pillanatig habozott, aztán csak ennyit mondott: – Szeretem.
– Ó!
– Soha nem csaltalak meg mással – mondta váratlanul Amy. – Ezt már régóta meg akartam neked mondani. Soha nem csaltalak meg mással. De Ted... észrevett engem a te árnyékodban is, Mort. Ő engem látott.
– Úgy érted, hogy én nem?
– De igen, ha itthon voltál – felelte Amy. A hangja szánalmasnak és erőtlennek hatott. – De te túl sokat voltál távol.
Mort pupillái kitágultak. Készen állt az azonnali harcra. Az igazságos harcra. – Micsoda? Nem utaztam sehová a Delacourt család megjelenése óta! És akkor is csak rövid időre!
– Nem akarok vitatkozni veled, Mort – mondta Amy lágyan. – Ezt a részt már lezártuk. Csak azt próbáltam mondani, hogy amikor itthon voltál, akkor sem voltál velem. Nem belém voltál szerelmes, ezt te is tudod, hanem a munkádba. – Amy hangja egyenletesnek tűnt, de Mort érezte, hogy valahol legbelül könnyekkel küszködik. – Mennyire gyűlöltem a szenvedélyedet, Mort! Vonzóbb volt nálam, okosabb volt nálam, szórakoztatóbb volt nálam. Hogy is kelhettem volna versenyre vele?
– Fogj csak rám mindent! Miért is ne? – fakadt ki Mort kétségbeesetten, miután rájött, hogy maga is könnyekkel küszködik. – Mit akartál volna? Hogy elmenjek vízvezetékszerelőnek? Akkor szegények maradtunk volna, én meg régen munkanélküli lennék. Nem tudod felfogni, hogy semmi máshoz nem értek? Semmihez ezen a kibaszott világon! – Azt remélte, hogy sikerül leküzdenie a könnyeit, legalábbis egy időre, de nem. Ki a fene dörzsölte meg újra a csodalámpát? Ő vagy Amy?
– Nem hibáztatlak mindenért. Én is hibás vagyok. Soha nem kaptál volna rajta minket... olyan kínos körülmények között... ha nem lettem volna gyenge és gyáva. Ted nem tehet róla; ő azt akarta, hogy mondjunk el mindent. Folyton unszolt. Én meg csak egyre halogattam. Azt mondtam neki, hogy nem vagyok biztos az érzéseimben. Magamat meg azzal áltattam, hogy még mindig szeretlek, és még minden jóra fordulhat... de ez nem igaz. Soha... – Amy elharapta a szót, és Mort rájött, hogy ő is sír. – Soha életemben nem fogom elfelejteni, hogyan néztél, amikor kinyitottad a motelszoba ajtaját. Magammal viszem a sírig.
Nagyszerű!, szerette volna ordítani Mort. Nagyszerű! Neked csak a látvány volt szörnyű, de én mit szenvedtem!
– Te is tudtad, hogy az írás a mindenem – szólalt meg bizonytalanul. – Soha nem titkoltam előled. Kezdettől fogva tudtad.
– De nem sejtettem, hogy ennyire a hatalmába kerít.
– Hát akkor, fel a fejjel! – mondta keserűen Mort. – Úgy tűnik, most elhagyott örökre.
Amy sírt. – Mort, Mort... Én csak azt szeretném, hogy boldogan élj. Nem látod? Miért nem tudsz boldogan élni?
Mort csak annyit látott, hogy Amy csupasz válla hozzásimul Ted Milner csupasz vállához. Látta tágra nyílt, rémült tekintetüket és Ted Milner összekócolódott Alfalfa frizuráját. Arra gondolt, hogy megosztja a gondolatait Amyvel vagy legalábbis megpróbálja –, de elvetette az ötletet. Elege volt az egészből. Túl sokat bántották már egymást. Talán egy más alkalommal majd kitárgyalják a dolgot. De jobb lett volna, ha Amy nem hozakodik elő az idegösszeomlásával. Soha nem volt idegösszeomlása.
– Amy, azt hiszem, mennem kell.
– Igen, nekem is. Ted elugrott, hogy megmutasson egy házat valakinek, de bármelyik pillanatban megjön. Addigra össze kell ütnöm valami vacsorát.
– Sajnálom, hogy veszekedtünk.
– Ígérd meg, hogy felhívsz, ha szükséged lesz rám! Nagyon aggódom érted.
– Jó – felelte Mort, aztán elköszönt, és letette a kagylót. Kis ideig mozdulatlanul állt a telefon mellett, arra számítva, hogy elerednek a könnyei. De már elmúlt. Ez volt talán a legijesztőbb.
Hogy elmúlt.

 

39

A kitartóan zuhogó eső kedvetlenné és kábává tette. Tüzet rakott a kandallóban, és odahúzott elé egy széket. Megpróbálta elolvasni a Harper's legújabb számát, de minduntalan elbóbiskolt. Előrecsukló álla összenyomta a légcsövét, amitől azonnal felriadt, és horkantott egyet. Vennem kellett volna cigarettát, gondolta. Talán ébren tartana. De nem vett cigarettát, és abban sem volt egészen biztos, hogy tényleg ébren tartaná. Nemcsak fizikailag fáradt el; idegileg is kimerült.
Végül odasétált a heverőhöz, megigazította a díszpárnákat, és a hátára feküdt. Közvetlenül a feje mellett a hideg esőcseppek krikszkrakszokat rajzoltak a sötét ablaküvegre.
Csak egyszer, gondolta. Egyetlenegyszer tettem. Aztán mély álomba merült.

 

40

Álmában a világ legnagyobb osztálytermében járt.
A falak mérföldekre nyúltak. A szürke csempék végtelen rónaként terültek el az iskolapadok fennsíkjai között. A falióra óriási, hideg fényű napra emlékeztetett. A folyosóra néző ajtó csukva volt, de a tejüvegen keresztül Morton Rainey ki tudta betűzni a rajta lévő feliratot:

HAZAI CSAPAT IRODALOMÓRA
Dellacourt professzor

Rosszul írták , gondolta Mort. Túl sok benne az L.
De egy másik hang figyelmeztette, hogy téved.
Mort a hatalmas tábla krétatartójában állt, feltartott karral. Egy baseballütő nagyságú krétát tartott a kezében. Megpróbálta leengedni a karját, amely veszettül hasogatott, de képtelen volt rá. Egészen addig, amíg ötszázszor föl nem írta a táblára, hogy Soha többé nem másolom le John Kintner dolgozatát. Már legalább négyszázszor leírta a mondatot, de a négyszáz nem volt elég. Ellopni egy ember munkáját, akinek ezenkívül nem volt semmije, megbocsáthatatlan bűn. Egyre csak írt és írt és írt, és egyáltalán nem törődött a belső hanggal, amely arra figyelmeztette, hogy álmodik, és a jobb keze egészen más okból fájdult meg.
A kréta félelmetesen csikorgott. A csípős és ismerős – nagyon is ismerős – szagú krétapor belepte az arcát. Végül nem bírta tovább. Karja ólommal teli zsákként hanyatlott le. Megfordult a krétatartóban, és látta, hogy a hatalmas teremben mindössze egyetlen padban ül valaki. Egy fiatal, parasztképű fickó, olyan arccal, amilyet két lépéssel az öszvér segge mögé képzel az ember. Fakóbarna haja durva sörtékben meredezett felfelé. Összekulcsolt, bütykös kezeit maga előtt nyugtatta a padon, és átható tekintettel figyelte Mortot.
Ismerlek téged, szólalt meg Mort álmában.
Úgy van, cimbora, felelte John Kintner vontatott déli akcentussal. Csak rosszul raktad össze a nevem. Most pedig folytasd az írást. Nem ötszázszor. Ötezerszer kell leírnod.
Mort meg akart fordulni, de a lábai megcsúsztak a krétatartó szélén, és sikoltva belezuhant a fullasztó, krétaporos levegőbe; John Kintner vidáman kacagott, ő pedig...

 

41

...a földön ébredt, fejjel a renitens dohányzóasztal alatt, kezével a szőnyeget markolva, s közben velőtrázóan üvöltözött.
Tashmore-ban volt. Nem valami baljós osztályteremben, hanem a tó partján... s kelet felől lassan derengeni kezdett a hajnal.
Semmi baj. Csak álmodtam az egészet. Minden rendben van.
De nem volt. Nem csak álmodta az egészet. John Kintner a valóságban is létezett. Hogy a fészkes fenébe feledkezhetett meg John Kintnerről?
Mort a batesi főiskolára járt annak idején, kreatív írásművészet szakra. Később, amikor előadást tartott a leendő írópalántáknak (ha csak tehette, kibújt az efféle feladatok alól), gyakran kifejtette nekik, hogy egy ilyen diploma megszerzése valószínűleg a legnagyobb ballépés mindenkinek, aki regényírásból szeretne megélni.
– Menjenek inkább postásnak – mondogatta. – Faulknernél bevált. – És a hallgatók nevettek. Szerették az előadásait, és Mort úgy érezte, hogy egészen jól elszórakoztatja őket. Ami egyáltalán nem volt mellékes, mivel úgy vélte, hogy az írásmesterséget nem lehet megtanítani senkinek. De azért mindig örült, ha vége volt az órának, a szemináriumnak vagy az előadásnak. Idegesítették a diákok. És ennek minden bizonnyal John Kintner volt az oka.
Lehet, hogy Kintner Mississippiből származott? Mort nem emlékezett rá, de úgy rémlett neki, hogy nem onnan. Valahonnan délről jött – Alabamából, Louisianából, esetleg Észak-Floridából. De Mort hiába erőltette az agyát. A batesi főiskolai évek emléke régen elhalványult, s évek óta nem gondolt John Kintnerre, aki valamilyen ismeretlen okból váratlanul kimaradt a főiskoláról.
Ez nem igaz. Tegnap éjjel is rá gondoltál.
Úgy érted, hogy róla álmodtam, javította ki magát gyorsan Mort, de a pokolfajzat belső hang nem tágított.
Nem akkor, korábban. Amikor Shooterrel beszéltél telefonon.
Mort nem akarta felidézni az esetet. Nem akart emlékezni rá. John Kintner a múlté; John Kintnernek semmi köze a mostani eseményekhez. Felállt, és a tejszerű hajnali fényben bizonytalan léptekkel elindult a konyha felé, hogy főzzön magának egy erős kávét. Sok-sok erős kávét. Csak éppen a pokolfajzat belső hang nem hagyta nyugton. Mort Amy konyhakéseit bámulta, amelyek egy mágnesrúdról csüngtek alá, s azon tűnődött, hogy ha ki tudná vágni magából a belső hangot, habozás nélkül megkezdené az operációt.
Azt hitted, hogy megtörted a fickót – hogy végre megtörted. Azt hitted, hogy megint csak az ellopott sztori és a plágium a fő téma. Pedig a lényeg az, hogy Shooter úgy kezel, mint egy kisiskolást. Mint egy nyavalyás kisiskolást. Mint egy...
– Kuss legyen! – hörögte Mort rekedten. – Fogd be végre a büdös pofád!
A hang befogta, de Mort azon kapta magát, hogy képtelen kiverni a fejéből John Kintnert.
Miközben remegő kézzel kanalazta a kávét, saját szavaira gondolt, amint vadul bizonygatja, hogy nem plagizálta Shooter sztoriját, és soha nem plagizált semmit.
Pedig megtette.
Egyszer.
Csak egyszer.
– De az már nagyon régen történt – suttogta. – És annak semmi köze a mostani dolgokhoz.
Lehet, hogy így volt, de azért a fejében tovább kavarogtak a gondolatok.

 

42

A főiskola harmadik évét gyűrte, a tavaszi szemesztert. A kreatív írásművészet szakon, ahová ő is járt, a novellaírást gyakorolták ebben a félévben. Egy Richard Perkins nevű fickó volt a tanáruk, akinek két regénye is megjelent; nagyon jó kritikát kaptak, de nagyon keveset adtak el belőlük. Miután Mort elolvasta az egyiket, arra jutott, hogy a jó kritikának és rossz eladási statisztikának azonos a gyökere: a szöveg érthetetlensége. De tanárnak nem volt rossz Perkins – legalábbis jól elszórakoztatta őket.
Körülbelül egy tucat diák járt az osztályba. John Kintner volt az egyik. Kintner első évfolyamos létére külön engedélyt kapott, hogy felvehesse a tárgyat. Ki is érdemelte, gondolta Mort. Akár vidéki surmó volt, akár nem, a kölyök nagyon értette a dolgát.
A kurzuson részt vevők számára hat rövidebb vagy három hosszabb novella megírása volt az alapkövetelmény. Perkins minden héten kiválasztott néhány fogalmazást, amit érdemesnek tartott megvitatásra, és óra végén szétosztotta őket a hallgatók között. Ezekből kellett felkészülniük a következő hétre, hogy kifejtsék kritikai észrevételeiket. Az efféle kurzusoknak rendszerint ez a menetrendje. Az egyik héten Perkins John Kintner novelláját osztotta szét közöttük. A címe... Mi is volt a címe?
Mort már kinyitotta a csapot, hogy vizet töltsön a kávéfőzőbe, de most mozdulatlanul állt, üres tekintettel bámulta a ködöt az üvegfalon át, s közben a víz csobogását hallgatta.
Nagyon jól tudod, hogy mi volt a címe: „Titkos ablak, titkos kert”.
– Nem igaz! – kiáltotta ingerülten az üres háznak. Kétségbeesetten erőltette az agyát, készen arra, hogy örökre elhallgattassa a pokoli belső hangot... amikor hirtelen beugrott neki.
– Szarkaláb! – sikoltotta Mort. – Szarkaláb volt a címe. Az égvilágon semmi köze sincs a mostani dolgokhoz! Csakhogy ez nem volt egészen igaz, s ezúttal a fejében kuporgó belső hangra sem volt szüksége ahhoz, hogy előbányássza a tényeket.
Kintner három vagy négy novellát adott be, mielőtt ismeretlen helyre távozott volna (ha megkérdezik Mortot, hogy szerinte hová tűnt, Vietnamra tippelt volna; az eltűntek nagy része ott kötött ki a hatvanas évek végén – legalábbis a fiatal férfiak). Nem a Szarkaláb volt Kintner legjobb novellája... de az sem volt rossz. Egyértelmű volt, hogy Kintner a legtehetségesebb író Richard Perkins osztályában. Perkins szinte egyenrangú félként kezelte a fiút, és Mort Rainey nem túlzottan hízelgő véleménye szerint erre minden oka meg is volt. Kintner ugyanis sokkal jobban írt, mint Richard Perkins. Mellesleg Mort magát is jobb írónak tartotta Perkinsnél.
De jobb volt-e Kintnernél?
– Nem, nem – morogta Mort, miközben bekapcsolta a kávéfőzőt. – Én voltam a második.
Igen. Ő volt a második legjobb, és gyűlölte ezt a helyzetet. Tisztában volt vele, hogy a diákok nagy része csak heccből vagy időhúzásból veszi fel a fogalmazáskurzusokat, mielőtt feladnák a gyerekes dolgaikat, és belevágnának valamilyen komolyabb tantárgyba, amit tényleges hivatásuknak tekintenek. A többség számára a kreatív írás csak ahhoz kellett, hogy későbbi életük során cikket tudjanak írni a helyi Kincses kalendárium-ban, vagy ki tudják tölteni a Fényes Kék Szellő mosogatószer megrendelőlapját. Mort önbizalommal telve érkezett Perkins osztályába, s mivel megszokta már, hogy ő az osztályelső, arra számított, hogy ezúttal is ő lesz a legjobb. Nem csoda, hogy John Kintner feltűnése kellemetlen meglepetést okozott neki.
Mort emlékezett rá, hogy megpróbált egyszer szóba elegyedni a fiúval... Kintner azonban, aki rendszerint csak akkor nyitotta ki a száját, ha felszólították, alig tudott kinyögni néhány értelmes mondatot. Ha beszélnie kellett, csak hebegett-habogott, mint egy szegény részesarató fia, aki kimaradt az iskolából a negyedik elemi után. Az írás jelentette számára az egyetlen eszközt, amivel ki tudta fejezni magát.
És te elloptad tőle.
– Kuss legyen! – motyogta. – Fogd be a pofádat!
Te csak a második legjobb voltál, és gyűlölted ezt az állapotot. Boldog voltál, amikor eltűnt, mert újra te lehettél az osztályelső. Ahogy mindig is voltál.
Igen. Így volt. És egy évvel később, amikor a záróvizsgájára készült, és rendet rakott egy szekrényben a meglehetősen kaotikus lewingstoni albérletben, amelyet két diáktársával osztott meg, rábukkant a Perkins-féle osztály fogalmazványaira. Kintnernek mindössze egy novellája volt a kötegben. A Szarkaláb.
Mort most is látta magát, ahogy a hálószoba foltos, sörszagú szőnyegén üldögél, a novellát olvassa, s közben egyre jobban elhatalmasodik rajta a féltékenység.
Az összes fogalmazást kidobálta, de ezt az egyet megtartotta... hogy miért, azt nem szívesen feszegette.
Még másodéves korában beküldte egyik írását az Aspen Quarterly magazinnak. Azzal a megjegyzéssel jött vissza, hogy az olvasóknak tetszett, bár „a vége kissé unalmasra sikeredett”. A kritikát, amely újabb novellák benyújtására ösztökélte, leereszkedőnek, ugyanakkor lelkesítőnek is találta.
A következő két év során négy újabb novellát küldött be. Egyiket sem fogadták el, de mindig csatoltak valamilyen személyes megjegyzést az elutasító szöveg mellé. Mort kénytelen volt átélni a meg nem értett írók agonizálását a felhőtlen optimizmus és a mély depresszió között. Voltak napjai, amikor szentül hitte, hogy az Aspen Quarterly megtörése csak idő kérdése, de olyan napjai is voltak, amikor biztosra vette, hogy az egész szerkesztőség – vízfejek egytől egyig – csak szórakozik vele, csak cukkolják, ahogy egy kiéhezett kutyát cukkolnak; húsdarabot lógatnak a feje fölé, s amikor felugrik érte, elrántják előle. Gyakran elképzelte, ahogy valamelyik firkász meglobogtatja a borítékból frissen előhúzott kéziratát, és elkiáltja magát: „Újabb sztori a maine-i seggfejtől. Ki akar válaszolni neki?” És ettől mindannyian a földre vetik magukat, és a Joan Baez- és Moby Grape-plakátok alatt majd megszakadnak a röhögéstől.
De Mort rendszerint nem zuhant ilyenfajta paranoiás depresszióba. Tudta jól, hogy tehetséges, és csak idő kérdése, amíg felfedezik. És azon a nyáron, amikor pincérként dolgozott a Rockland étteremben, eszébe jutott John Kintner sztorija. Sejtette, hogy még mindig ott hányódik valahol a bőröndje alján. Váratlan elhatározásra jutott. Megváltoztatja a Szarkaláb címét, és elküldi az Aspen Quarterly-nek a saját nevén! Annak idején remek poénnak tartotta a dolgot, de így visszagondolva elképzelni sem tudta, mi volt benne olyan vicces.
Emlékezett rá, hogy nem állt szándékában saját néven publikálni a sztorit... vagy ha lelke mélyén voltak is ilyen ambíciói, nem tudott róluk. Ha valamilyen véletlen folytán elfogadnák a novellát, majd közli a kiadóval, hogy szeretne még finomítani rajta, és visszakéri a kéziratot. Ha viszont elutasítják, legalább hízik egy kicsit a mája, hogy John Kintner sem elég jó az Aspen Quarterly-nek.
Úgyhogy beküldte a sztorit.
És elfogadták.
És ő nem tett semmit ellene.
És küldtek neki egy huszonöt dolláros csekket. „Honorárium” – ez állt a kísérőlevélen.
És aztán kiadták.
És akkor Morton Rainey, akit gyötörni kezdett a megkésett bűntudat, beváltotta a csekket, és az augustai Szent Katalin-templomban begyömöszölte a bankókat a szegények perselyébe.
De nem egyszerű múló bűntudat volt, amit akkor érzett. Ó, nem!
Mort a konyhaasztal mellett állt, fél kézzel támasztva a fejét, és várta, hogy megfőjön a kávé. Hasogatott a feje. Nem akart John Kintnerre vagy John Kintner novellájára gondolni. Amit a Szarkaláb-bal művelt, élete egyik legszégyenletesebb eseménye volt. Csoda, hogy hosszú évekre eltemette az emlékezetében? Nem bánta volna, ha sikerülne most is elhantolnia. Végül is, fontos nap áll előtte – talán élete legfontosabb napja. És lehet, hogy az utolsó. Már régen a Shooterrel való találkozóra kellett volna koncentrálnia, de képtelen volt szabadulni a szomorú emlékektől.
Amikor először meglátta a magazint, az eredeti magazint és saját nevét John Kintner sztorija fölött, úgy érezte magát, mint egy holdkóros, aki arra ébred, hogy tudattalan sétája közben valamilyen borzalmas, helyrehozhatatlan bűnt követett el. Hogyan juthatott idáig? Csak mókának szánta az egészet, az isten szerelmére, ártatlan tréfának...
De hát ő volt az, aki hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok. A sztorit kiadták, és legalább egy tucat ember él a földön, aki tudja, hogy nem az ő írása – köztük maga Kintner. És ha valamelyikük belelapozott volna az Aspen Quarterly-be...
Ő maga – természetesen – senkinek sem beszélt a dologról. Csak várt, és szinte belebetegedett a rémületbe. Alig evett és aludt azon a nyáron és őszön; lefogyott, és sötét karikák jelentek meg a szeme körül. A szíve vadul kalapálni kezdett, ha megcsörrent a telefon. Ha neki szólt a hívás, kiverte a veríték, míg ólomlábakon odavonszolta magát a telefonhoz. Persze hogy Kintner keresi, és ezek lesznek Kintner első szavai: Elloptad a sztorimat, és ezt nem hagyhatom ennyiben. Először is elmondom mindenkinek, hogy micsoda egy szemét tolvaj vagy.
A leghihetetlenebb ez volt: tudta, hogy nem lett volna szabad. Tudta, milyen súlyos következményei lehetnek egy ilyen lépésnek egy magasra törő fiatalember számára, aki az írást választja élethivatásául. Olyan volt, mintha orosz rulettet játszott volna egy páncélököllel. És mégis... és mégis...
Az ősz azonban eseménytelenül telt el, és Mort kissé megnyugodott. Megjelent az Aspen Quarterly következő száma. A közvetlen veszély elmúlt; a régi szám lassan lekerült az olvasótermek polcáról; beraktározták vagy mikrofilmre vitték. Azért így is okozhatott volna kellemetlenséget – s Mort kénytelen volt tudomásul venni, hogy élete végéig együtt kell élnie ezzel a lehetőséggel – de hát, ami kikerül az emberek látóteréből, rendszerint feledésbe is merül.
Aztán, még ugyanaz év novemberében, levél érkezett az Aspen Quarterly-től.
Mort fogta a kezében a borítékot, a nevét bámulta rajta, és egész testében remegni kezdett. Szemét különös folyadék öntötte el, ami túl csípős és forró volt ahhoz, hogy könny legyen, s a boríték először duplájára, majd triplájára nőtt.
Lebuktam! Lebuktattak! Kaptak egy levelet Kintnertől... vagy Perkinstől... vagy valakitől az osztályban... és most azt akarják, hogy tisztázzam magam... Lebuktam.
Öngyilkosságra gondolt – egészen hideg fejjel és egészen higgadtan. Az anyja altatókon élt. Azokat fogja beszedni. Kissé megkönnyebbült, ahogy tisztázta magában ezt a lehetőséget. Feltépte a borítékot, és kihúzta belőle a levélpapírt. Egy hosszú percig nem hajtogatta szét; azt fontolgatta, hogy elégeti, anélkül hogy megnézné a tartalmát. Nem tartotta valószínűnek ugyanis, hogy képes lesz elviselni a vádakat; amiket az arcába vágnak. Azt sem tartotta kizártnak, hogy beleőrül a dologba.
Széthajtotta a levelet.

Kedves Mort Rainey!

Legutóbbi novellája, a Varjúszem rendkívül kedvező fogadtatásban részesült. Reméljük, nem veszi zokon, amiért ilyen hosszú ideig nem írtunk Önnek. Az igazat megvallva, arra számítottunk, hogy jelentkezni fog nálunk. A korábbi években ugyanis olyan szorgalmasan küldözgette hozzánk az írásait, hogy a mostani hallgatását, különösen azután, hogy „befutott” a novellája, kissé zavarba ejtőnek találjuk. Ha bármilyen kifogása van a kézirat kezelésével kapcsolatban – tipográfia, borító, méret stb. –, kérjük, közölje velünk. Addig is, várjuk legújabb novelláját. Tisztelettel,

CHARLES PALMER
főszerkesztő-helyettes

Mort kétszer is elolvasta a levelet, majd harsány, rekedtes röhögésben tört ki, amitől zengett az egész ház. Szerencsére nem volt otthon senki. Mort hallott már oldalszaggató röhögésről, és rájött, hogy ez is az – érezte, ha nem hagyja sürgősen abba, az oldala valóban kiszakad, és a belei kiömlenek a földre. Kis híján kinyírta magát az anyja piruláival, ezek meg azt akarják tudni, hogy elégedett-e a betűformákkal! Azt hitte, derékba tört a karrierje, mielőtt ténylegesen elindulhatott volna, ezek meg több novellát akarnak tőle! Még többet!
Hangosan röhögött – üvöltött, jobban mondva – egészen addig, amíg az oldalszaggató röhögés át nem alakult hisztérikus zokogássá. Akkor leült a kanapéra, újraolvasta Charles Palmer levelét, és addig sírt, amíg nevetni nem kezdett újra. Végül bement a szobájába, lefeküdt az ágyra, elrendezte a díszpárnákat a feje mögött, ahogy szerette, aztán elaludt.
Végül megúszta a dolgot. Az ügyből nem lett semmi. Megúszta, és soha többé nem követett el hasonlót. Legalább ezer éve történt mindez, akkor miért kísért most újra az emléke?
Mort nem tudta, de nem is akart gondolni rá. Megpróbálta leállítani a gondolatait.
– Mégpedig most azonnal! – mondta az üres szobának, aztán odament a kávéfőzőhöz. Hasogatott a feje, de megpróbált nem törődni vele.
Nagyon jól tudod, hogy miért éppen most jutott eszedbe.
– Fogd be! – A hangja egészen vidáman csengett, mintha csak társalogna valakivel... de a keze remegett, ahogy felemelte a Silexet.
Vannak dolgok, amiket nem lehet eltitkolni örökre. Te biztosan beteg vagy, Mort.
– Fogd be a szád! Figyelmeztetlek! – mondta vidám, társalkodó hangon.
Te nagyon beteg vagy. Valószínűleg idegössz...
– Kuss legyen! – ordította, és teljes erőből elhajította a kávéfőzőt. A Silex vadul pörögve elzúgott a pult fölött, átrepült a szobán, többször megpördült útközben, aztán nekivágódott az üvegajtónak, darabokra tört, és halálra zúzta magát a padlón. Mort az üvegfalat bámulta, amelyen hosszú, ezüstös cikcakkszerű repedés húzódott egészen a tetejéig. Ott kezdődött, ahol a Silex nekicsapódott az üvegnek. Úgy érezte, hogy az agyán éppen ilyen hasadás fut végig.
De a hang elhallgatott.
Közönyös arccal bement a hálószobába, felmarkolta a vekkert, és visszasétált a nappaliba. Menet közben beállította az órát tíz harmincra. Úgy tervezte, hogy tíz harminckor elmegy a postára, átveszi a Federal Expresstől a csomagot, higgadtan megoldja a problémát, és örökre megszabadul ettől a rémálomtól.
De addig is alszik egyet.
Méghozzá a heverőn, ahol olyan jókat szokott aludni.
– Nincs idegösszeomlásom – suttogta a belső hangnak, de a hangnak ezúttal nem volt kedve vitatkozni. Mort arra gondolt, hogy talán sikerült megijesztenie. Nagyon remélte, őt ugyanis alaposan megijesztette a hang.
Tekintete unottan követte a repedés vonalát az üvegajtón. Eszébe ötlött, ahogy a szobalány kulcsát bedugja a zárba. És a félhomály a szobában, jó időbe tellett, míg hozzászokott a szeme. És a meztelen válluk. Ijedt szemük. Valamit ordíthatott is nekik, de nem tudta felidézni, hogy mit – soha nem merte megkérdezni Amytől –, de tekintetükből ítélve valami mocskos fenyegetőzés lehetett.
Ha közel álltam valaha az idegösszeomláshoz, gondolta Mort, miközben a villámcsapásszerű repedést figyelte az üvegen, ez akkor volt. A fenébe is, az Aspen Quarterly levele semmi ahhoz képest, amit akkor érez az ember, ha kinyitja egy motelszoba ajtaját, és ott találja a feleségét egy vadidegen férfival, egy tennessee-i szarfészekből szalajtott nyálas ingatlanügynökkel...
Mort lehunyta a szemét, és csak akkor nyitotta fel újra, amikor egy újabb hang szólalt meg mellette. Az ébresztőóra csörgése. A köd már felszállt, és a nap fent ragyogott az égen. Ideje volt indulni a postára.

 

43

Útközben olyan érzése támadt, hogy a Federal Express üres kézzel jön és távozik... Juliet az ablakban csak a fejét rázza majd, és közli vele, hogy nagyon sajnálja, de nem jött postája. És a bizonyíték? Elillan, mint a kámfor. Pedig semmi nem indokolta ezt az érzést – Herb megbízható ember volt, aki nem szokott olyat ígérni, amit nem tud teljesíteni –, mégis a hatalmába kerítette.
Nehezen szánta rá magát, hogy kiszálljon az autóból, s úgy érezte, mintha ezer mérföldet tenne meg, míg elvánszorgott a posta ajtajától az ablakig, ahol Juliet Stoker állt, és szortírozta a leveleket.
Amikor végre odaért, megpróbált beszélni, de egyetlen hangot sem tudott kinyögni. Az ajkai mozogtak ugyan, de a torka túl száraz volt ahhoz, hogy hangot tudjon képezni. Juliet felnézett, aztán hátralépett egyet. Rémültnek látszott. De azért nem annyira, mint Amy és Ted, amikor benyitott a motelszoba ajtaján, és rájuk fogta a pisztolyát.
– Mr. Rainey? Jól van?
Mort megköszörülte a torkát. – Elnézést, Juliet. Egy pillanatra kiszáradt a torkom.
– Nagyon sápadt – mondta Juliet azon a jellegzetes hangon, amit kizárólag Mort számára tartottak fenn a tashmoreiak – valami büszkeségféle keveredett benne a leereszkedő gondoskodással, mintha egy csodagyerekhez beszélnének, akinek különleges gondoskodásra és táplálékra van szüksége.
– Azt hiszem, elrontottam a gyomromat az este – felelte. – Hozott nekem valamit a Federal Express?
– Nem, semmit.
Mort megmarkolta a pult szélét; úgy érezte, hogy nyomban elájul, de aztán, szinte azonnal rájött, hogy nem ezt mondta a nő.
– Tessék?
Juliet közben hátat fordított, és Mort felé mutatta tekintélyes tomporát, ahogy végigriszálta magát a földön fekvő csomagok között.
– Azt mondtam, hogy hozott valamit – felelte, azzal megfordult, és odacsúsztatott egy lapos csomagot Mort elé. Mort meglátta rajta a feladót, a pennsylvaniai EQKM-et, és érezte, hogy a megkönnyebbülés hulláma árasztja el a testét. Mintha hűs forrásvizet locsoltak volna kiszáradt torkára.
– Köszönöm.
– Szívesen. De ugye tudja, hogy a posta kitérne a hitéből, ha megtudná, hogy a Federal Express küldeményekkel is mi foglalkozunk?
– Igazán hálás vagyok érte – felelte Mort. Most, hogy már nála volt a magazin, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kijusson innen, és minél előbb otthon legyen. Szinte elementáris erővel tört rá ez a vágy. Nem tudta az okát – még több mint egy és egynegyed óra volt délig –, mégsem tudott szabadulni tőle. Olyan zavarodott és ideges lett, hogy kis híján borravalót adott Julietnek, csak hogy elhallgattassa... amitől persze felháborodott volna a nő érzékeny jenki lelke.
– Ugye nem árulja el nekik? – kérdezte Juliet pajkosan.
– Soha – felelte Mort, és megeresztett egy mosolyt.
– Az jó lesz – folytatta Juliet Stoker nevetve. – Én ugyanis láttam, hogy mit tett.
Mort megtorpant az ajtóban. – Tessék?
– Azt mondtam, lelőnek, ha beárul nekik – felelte, és egészen közel hajolt Mort arcához. – Menjen haza, Mr. Rainey, és feküdjön le. Tényleg nincs valami jó színben.
Úgy érzem magam, Juliet, mintha az elmúlt három napban végig feküdtem volna – már amikor nem csapkodtam.
– Talán igaza van – hagyta rá Mort. – Még mindig gyengének érzem magam.
– Valamilyen vírus garázdálkodik a környéken. Valószínűleg azt kapta el.
Ekkor két Camp Wigmore-i hölgy lépett be az ajtón azok, akikről az egész város sejtette, hogy leszbikusok, habár a diszkrétebb fajtából –, Mort pedig kihasználta az alkalmat a távozásra. Beült a Buickba, ölében a kék borítékkal. Nem tetszett neki, hogy betegnek tartják az emberek, s az még kevésbé tetszett, ahogy az agya működik mostanában.
Nem számít. Már majdnem vége.
Éppen fel akarta bontani a borítékot, amikor a két Camp Wigmore-i hölgy kilépett a posta ajtaján, és ránéztek. Összedugták a fejüket, és az egyik kuncogni kezdett. A másik hangos hahotázásban tört ki. Mort hirtelen úgy döntött, hogy vár vele, amíg haza nem ér.

 

44

A ház mellett parkolt le, a szokásos helyen, aztán leállította a motort... ekkor valamilyen szürke köd homályosította el a látását. Miután szétoszlott, rémültnek és idegennek érezte magát. Lehet, hogy valami nincs rendben nála? Lehet, hogy beteg?
Nem – csak a kimerültségtől van, nyugtatta magát. Valami zajt hallott – vagy csak hallani vélt –, és gyorsan megfordult. Semmi. Uralkodj az idegeiden! figyelmeztette magát. Semmi mást nem kell tenned – csak uralkodj az istenverte idegeiden!
Aztán ezt gondolta: Volt nálam pisztoly. Azon a napon. De nem volt megtöltve. Meg is mondtam nekik később. Amy hitt nekem. Nem tudom, Milner mit gondolt, de Amy hitt nekem, és...
Biztos vagy benne, Mort? Tényleg nem volt megtöltve?
Újra eszébe jutott az üvegfalon végigfutó repedés, az érzéketlen ezüstvillám, amely végighasít a dolgok kellős közepén. Így van az életben is, gondolta. Így hasad ketté az ember élete.
Lenézett az ölében tartott Federal Express-csomagra. Erre kellene koncentrálnia – nem Amyre és Mr. CsókoldMeg-A-Seggemre Shooter's Knobból, hanem erre.
A boríték hajtókája félig nyitva volt – mindenki felületes manapság. Mort feltépte a hajtókát, és kirázta a magazint az ölébe. Ellery Queen Krimimagazin, hirdette a felirat feltűnő vörös betűkkel. Alatta, jóval kisebb betűkkel; 1980. június. Legalul néhány író neve, akiket kiemeltek a kötetből. Edward D. Hoch. Ruth Rendell. Ed McBain. Patricia Highsmith. Lawrence Block.
Az ő neve nem volt közöttük.
Hát persze hogy nem. Akkoriban még kezdő írónak számított, lélektani krimiket pedig szinte egyáltalán nem írt; a Vetési szezon volt az egyetlen kivétel. A neve teljesen ismeretlenül csengett volna egy átlagos magazinolvasó számára, ezért a szerkesztők nem is tették rá a borítóra. Mort kinyitotta a magazint.
Nem volt benne tartalomjegyzék.
A tartalomjegyzéket kivágta valaki.
Mort félőrülten pörgette a magazin lapjait, egyszer el is ejtette, aztán gyorsan felkapta. Előszörre nem vette észre a kivágást, de a második átnézésnél rájött, hogy 83-tól 97-ig hiányoznak az oldalak.
– Te vágtad ki! – üvöltötte. Olyan hangosan üvöltött, hogy a szemei egészen kiguvadtak az erőlködéstől. Ökölbe szorította a kezét, és ütni kezdte a Buick kormányát, újra és újra és újra. A duda hörgött és vinnyogott. – Te vágtad ki, te rohadt szemét! Hogy a fenébe csináltad? Te vágtad ki! Te vágtad ki! Te vágtad ki!

 

45

Már a feleutat megtette a házig, amikor a szemtelen belső hang megkérdezte tőle, hogy vajon hogyan tudta volna ezt megtenni Shooter. A csomagot a Federal Express hozta Pennsylvaniából, aztán Juliethez került, akkor meg hogy a ménkűbe...
Mort megtorpant.
Az jó lesz, mondta Juliet. Az jó lesz, én ugyanis láttam, hogy mit tett.
Megvan! Ez mindent megmagyaráz! Juliet is benne van a dologban. Csakhogy – csakhogy Juliet soha életében nem mozdult ki Tashmore-ból.
És Juliet különben sem ezt mondta. Csak az ő agyában fogalmazódott meg. Egy kis üldözési mánia.
– Akkor is ő tette – mondta Mort hangosan. Belépett a házba, s miután bezárta maga mögött az ajtót, elhajította a magazint. A magazin sebzett madárként pörgött-forgott, majd tompa puffanással landolt a padlón. – Hát persze, bármibe lefogadom, seggfejkém, hogy Shooter szaros keze van a dologban. De nem fogom megvárni, míg...
Észrevette Shooter kalapját. A kalap a padlón feküdt, a dolgozószoba ajtaja előtt.
Mort egy pillanatra megdermedt, szíve a dobhártyáján lüktetett, aztán elnyújtott, rajzfilmfigura-szerű léptekkel odaosont a kandallóhoz, és kihúzta a piszkavasat a tartóállványból. Kissé összerezzent, ahogy a rúd hegye nekikoccant a szeneslapát nyelének. Megmarkolta a piszkavasat, és odaaraszolt a bezárt ajtóhoz. Éppen úgy tartotta, ahogy a fürdőszoba szétverése előtt. Közben óvatosan kikerülte az útjában heverő magazint. Elérte az ajtót, és megállt.
– Shooter?
Semmi válasz.
– Shooter, ajánlom, jöjjön elő, amíg megteheti! Ha nekem kell bemennem, hogy kiráncigáljam magát, garantálom, hogy egyetlen lépést sem tesz meg többé a saját lábán!
Még mindig semmi válasz.
Mort kivárt egy kicsit, hogy tovább hergelje magát (pedig nem volt rá szüksége), aztán lenyomta a kilincset. Vállal belökte az ajtót, és a piszkavassal hadonászva beugrott a szobába, miközben vadul üvöltözött...
A szoba üres volt.
De Shooter járt itt, az biztos. Igen. A szövegszerkesztő a földön hevert, összetört monitorja vakon bámult a semmibe.
Shooter gyilkolta meg. Az íróasztalon a számítógép helyén egy ósdi Royal írógép terpeszkedett. A monstrum acélvázát vastag por borította. A billentyűzeten egy kézirat feküdt. Shooter kézirata, az, amit a verandán hagyott egy kő alatt sok millió évvel ezelőtt.
A Titkos ablak, titkos kert.
Mort leejtette a földre a piszkavasat. Szinte hipnotikus állapotban közelítette meg az írógépet. Felemelte a kéziratot. Ahogy lassan végiglapozta az oldalakat, rögtön megértette, hogy miért volt Mrs. Gavin annyira biztos benne, hogy az ő kéziratát látja... annyira biztos, hogy még a szemétből is kihalászta. Ha nem is tudatosan tette, mindenesetre felismerte a csálé betűket. Hát persze. Az évek során jó pár olyan kéziratot láthatott, ami a Titkos ablak, titkos kert kéziratához hasonlított. A Wang szövegszerkesztő és a System Five lézerprinter viszonylag új szerzemények voltak. Írói pályafutásának legnagyobb részében az öreg Royalt használta. Az idő persze alaposan megviselte a masinát, s meglehetősen ramaty állapotba került mostanra – ha gépeltek rajta, olyan csálé betűket produkált, mint egy vénember fogai.
De itt volt a házban mindvégig – az irattartó szekrényben hevert százéves kefelevonatok és kéziratkupacok mögött... amit a szerkesztők „irodai szemétnek” neveznek. Nyilvánvaló, hogy Shooter ellopta a gépet, lekopogta rajta a kéziratot, aztán visszacsempészte a házba, amíg Mort a postán időzött. Hát persze. Teljesen logikus, nem igaz?
Nem, Mort. Ennek így semmi értelme. Szeretnél valami értelmes dolgot tenni? Akkor hívd a zsarukat! Annak volna értelme. Hívd a zsarukat, és mondd meg nekik, hogy jöjjenek ide érted, és csukjanak le. Mondd meg nekik, hogy gyorsan csinálják, mielőtt újabb szörnyűségeket követsz el. Mielőtt újra megölsz valakit!
Mort kétségbeesetten felüvöltött, és kiejtette kezéből a kéziratot. Az igazság egyetlen, jól irányzott csapással hasított át az agyán, mint egy ezüstös színű repedés. A kézirat lapjai lustán lebegtek körülötte.

 

46

John Shooter nem létezett.
Soha nem is létezett.
– Nem – motyogta Mort. Nyújtott léptekkel járkált föl-alá a hatalmas nappaliban. A fejfájás lüktető hullámokban tört rá. – Nem, ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Ezt az egészet nem vagyok hajlandó elfogadni.
De nem sokat számított, hogy elfogadja-e az igazságot vagy sem. Miután meglátta a Royal írógépet, az emlékfoszlányok lassan összeálltak, és kezdett kirajzolódni a kép. Tizenöt perc elteltével a részletek sorra a helyükre kerültek, s Mortnak nem maradt ereje ahhoz, hogy szétzilálja őket.
Egy kép, amely minduntalan megjelent előtte, a Mechanic Falls-i benzinkutast ábrázolta, amint egy gumikaparóval mossa a kocsi szélvédőjét. Soha nem hitte volna, hogy újra felidéződik benne ez a jelenet. Feltételezte, hogy a fiú azért nyújtja az extra szolgáltatást, mert felismerte, és kedvelte az írásait. Lehet, hogy így volt, de a szélvédő mindenképp megérett a lemosásra. A nyár elmúlt, s rengeteg mocsok kerülhet egy ilyen szélvédőre, ha elég gyorsan vezet az ember, és elég nagy távolságot tesz meg a mellékutakon. Nyilván a mellékutakat használta. Rekordidő alatt kellett megtennie az utat Derrybe és vissza, s csak arra az időre állt meg, amíg fölgyújtotta a házat. Annyi időt sem vesztegetett, hogy teletöltse a tankot benzinnel. Végtére is, rengeteg helyre kellett mennie, és meg kellett ölnie a macskát is, nem igaz? Mennyi elfoglaltság! Mennyi elfoglaltság!
Megállt a szoba közepén, és az üvegfal felé fordult. – De ha mindezt én tettem, akkor miért nem emlékszem rá? – kérdezte az ezüstös repedéstől az üvegen. – Miért nem emlékszem rá még most sem?
Nem tudta... azt viszont már tudta, hogy miből állt össze a név. Egyik fele a délről jött osztálytárs nevéből, akinek ellopta a sztoriját, másik fele pedig annak a fickónak a szülőhelyéből, aki ellopta a feleségét. Mint valami bizarr irodalmi fejtörő.
Azt mondta, hogy szeret. Azt mondta, hogy még most is szeret.
– Le van szarva! Aki más feleségét ágyba viszi, az rohadt tolvaj. A nő pedig a bűntársa.
Mort kihívóan bámulta a repedést.
A repedés nem szólt semmit.
Három évvel korábban Mort kiadott egy regényt, a Delacourt család-ot. És Shooter kéziratának belső borítóján postacímként Dellacourt, Mississippi szerepelt. Ami...
Mort berohant a dolgozószobába a lexikonért; a nagy sietségben megcsúszott és kis híján hanyatt esett a földön szétszórt papírlapokon. Előbányászta az M betűs kötetet, és megkereste a Mississippi címszót. Végighúzta remegő mutatóujját a városnevek listáján – egy teljes oldalt kitöltöttek –, és várta a csodát. Nem volt szerencséje.
Sem Dellacourt, sem pedig Delacourt nevű város nem volt Mississippi államban.
Arra gondolt, hogy megnézi Perkinsburgot is, azt a várost, ahol Shooter állítólag megvette az Aki a kicsit nem becsüli... papírkötésű változatát, mielőtt felszállt volna a Greyhoundra, de aztán inkább becsukta a lexikont. Nem mindegy? Nyugodtan lehet Perkinsburg nevű helység Mississippiben. És akkor mi van?
A tanárt, aki az írásművészet kurzust vezette, ahol Mort megismerkedett John Kintnerrel, Richard Perkinsnek hívták. Innen jött a város neve.
Lehet, de nem emlékszem semmire, akkor hogyan lehetséges...?
Ó, Mort, mondta gyászosan a belső hang. Te nagyon beteg vagy. Te nagyon beteg ember vagy.
– Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni – tiltakozott újra. A hangja olyan bizonytalanul csengett, hogy egészen megrémült tőle. De hát mi mást tehetett volna? Nem ő maga ismerte be nemrég, hogy úgy érzi, mintha jóvátehetetlen dolgokat követett volna el álmában?
Megöltél két embert, suttogta a belső hang. Tomot azért ölted meg, mert tudta, hogy egyedül voltál aznap, Greget pedig azért, hogy ki ne deríthesse az igazságot. Ha csak Tomot ölted volna meg, Greg értesítette volna a rendőrséget. Azt pedig nem akartad, NEM TEHETTED MEG. Addig nem, amíg végére nem érsz ennek a szörnyű történetnek. Amikor tegnap fölkeltél, merev voltál, és minden porcikád hasogatott. De nehogy azt hidd, hogy a fürdőszobaajtó és a zuhanyfülke szétverése okozta mindezt, nem bizony. Sokkal zsúfoltabb volt a programod. Gondját kellett viselned Tomnak és Gregnek is. A kocsik útvonalát illetően nem sokat tévedtél... csakhogy TE voltál az, aki Tom hangját utánozva felhívtad Sonny Trottsot. Egy Mississippiből jött idegen nem tudta volna, hogy Sonny nagyothall, TE viszont tudtad. Te ölted meg őket, Mort, te ÖLTED meg mindkettőt!
– Nem én voltam! – sikította Mort. – Ő tervelte ki az egészet! Ő agyalta ki az egész disznóságot! Nem igaz, hogy én voltam... nem igaz...
Állj!, suttogta a belső hang a fejében, és Mort elhallgatott. Néhány pillanatig halálos csend uralkodott mindkét világban: a fején belül és a fején kívül egyaránt.
Rövid hallgatás után a belső hang csendesen megkérdezte: Miért tetted, Mort? Mire voltak jók ezek az agyafúrt gyilkosságok? Shooter arra hivatkozott, hogy egy sztorit akar. De Shooter nem létezik. Mit akarsz, Mort? Miért találtad ki John Shootert?
Ekkor egy kocsi berregése hallatszott odakintről, amint ráfordul a feljáróra. Mort ránézett az órájára, és látta, hogy a mutatók éppen a tizenkettesen állnak. Forró lávaként árasztotta el testét a diadalérzés és megkönnyebbülés hulláma. Hogy nála van a magazin, de bizonyítékkal továbbra sem tud szolgálni? Mit számít! Hogy Shooter esetleg megölheti? Az sem számít! Boldogan meghalt volna, ha kiderül, hogy John Shooter valóban létezik, és nem ő követte el azt a sok szörnyűséget, amivel vádolja magát.
– Itt van! – kiáltotta boldogan, és kirohant a dolgozószobából. Szabályos bakugrásokat hajtott végre, mire kijutott a hallba, s közben vadul hadonászott a karjaival.
Megállt, és kinézett a feljáróra. Innen jól látta a szeméttároló ferde tetejét is, ahol szegény Bumpot elérte a végzete. Lassan leengedte a karját: Fagyos rémület telepedett az agyára. Nem is – olyan volt inkább, mintha egy irgalmatlan kéz lehúzta volna előtte a rolót. Az utolsó részlet is a helyére került. Néhány perce, a dolgozószobában még azt hitte, hogy csak azért találta ki magának a gyilkost, mert nem volt elég bátorsága az öngyilkossághoz. De most már belátta, hogy Shooter igazat mondott, amikor azt állította, hogy nem fogja megölni – őt.
John Shooter képzeletbeli furgonja helyett Amy nagyon is valódi apró Subaruja kanyarodott a ház elé. Amy ült a volán mögött. Aki ellopta a szerelmét. És egy nő, aki ellopja egy férfi szerelmét, jól tudván, hogy ezenkívül semmije nem marad, nem érdemli meg, hogy nőnek nevezzék.
De Mort még mindig szerette.
Shooter volt az, aki gyűlölte. Shooter volt az, aki meg akarta ölni, és aki Bump mellé akarta temetni a tó partjára, hogy csak egy halvány emlék legyen mindkettőjük számára.
– Menj innen, Amy! – suttogta bénultan, mint egy szélütött vénember. – Menj innen, amíg nem késő!
De Amy kiszállt az autóból, és ahogy becsukta maga mögött az ajtót, a láthatatlan kéz földig húzta a rolót Mort előtt, s az agyára ráborult a sötétség.

 

47

Amy lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Belépett az előszobába, és már éppen Mortot akarta hívni, amikor meggondolta magát. Szemei kikerekedtek a döbbenettől, ahogy körülnézett.
A ház olyan volt, mint egy csatatér. A szemetesvödör dugig volt, a szemét egy része ki is folyt a földre. Lomha őszi legyek mászkáltak a sarokba rugdosott serpenyőkön és lábasokon. Áporodott, dohos szag töltötte meg a levegőt, amibe rothadó ételek bűze is belevegyült.
– Mort?
Semmi válasz. Amy beljebb merészkedett, egészen apró léptekkel, mint aki nem egészen biztos benne, hogy látni akarja a ház többi részét is. Mrs. Gavin alig három napja járt itt – hogy lehet ekkora felfordulást csinálni ilyen rövid idő alatt? Mi történhetett itt?
Házasságuk utolsó évében Amy komolyan aggódott Mortért, s amióta elváltak, nyugtalansága csak fokozódott. Aggódott érte, és persze bűntudatot is érzett. Részben magát is felelősnek tartotta, és tisztában volt vele, hogy egy életen át kell cipelnie ezt a terhet. Mortról azonban tudta, hogy nem ilyen erős... legnagyobb hibájának azt a konok (időnként szinte hisztérikus) makacsságát tartotta, ami miatt képtelen volt elfogadni a tényeket. A reggeli beszélgetésnél olyan volt a hangja, mintha öngyilkosságra készülődne. Amy azért is döntött úgy, hogy otthon hagyja Tedet, nehogy jelenlétével még jobban felizgassa Mortot, ha tényleg az öngyilkosság határán mozog.
A lehetőség, hogy Mort gyilkossá is válhat, soha nem fordult meg a fejében, mint ahogy most sem. Azon a szörnyű délutánon se félt, amikor Mort rájuk szegezte a pisztolyát a motelszobában. Nem félt tőle. Mort nem volt gyilkos.
– Mort? M...
A hang elhalt, ahogy Amy megkerülte a konyhapultot. Tágra nyílt, döbbent szemekkel meredt a nappalira. Papírlapok borítottak mindent. Olyan volt, mintha Mort összes kéziratának összes fellelhető másolatát kiráncigálta volna a fiókokból és dossziékból, és konfettiként szétszórta volna őket a szobában, mint valami harlemi szilveszteri mulatságon. Az asztalon halomban álltak a szennyes edények. A Silex darabokra törve hevert az üvegfal előtt, s az üvegajtó is végig volt repedve.
És mindenen és mindenhol egyetlen szó virított: SHOOTER. SHOOTER volt a falra rajzolva színes krétával, ami nyilván a rajzfiókból került elő. SHOOTER volt az ablakra spriccelve, két példányban, valamilyen tejszínhabszerű krémmel – és tényleg, egy eldobott tejszínhabos flakon hevert a padlón, a vaskályha alá rugdosva. SHOOTER volt a konyhaszekrényekre és a pultra pingálva, tintával, SHOOTER volt a ház mögötti veranda tartóoszlopaira rajzolva, ceruzával – takarosan egymás alá írva, mintha valami fontos összeadás lenne: SHOOTER SHOOTER SHOOTER SHOOTER.
És ami a legrosszabb, a politúrozott meggyfa asztalba is bele volt vésve, egyméteres betűkkel, mint valami forró szerelmi vallomás: SHOOTER.
A csavarhúzó, amellyel utolsó támadását elkövette az asztal ellen, a széken feküdt. A hegyén vörös szennyeződés látszott – biztos összefogta a meggyfa, gondolta Amy.
– Mort? – suttogta, és óvatosan körülnézett.
Amy most már félt, hogy rábukkan Mort holttestére. De hol? Természetesen a dolgozószobában. Hol máshol? Élete legtartalmasabb részét ott töltötte el; nyilvánvaló, hogy ott is akar meghalni.
Amy nem akart bemenni, nem akarta, hogy ő legyen az, aki rátalál Mortra, a lábai azonban előrevitték. Útközben belebotlott az EQKM júniusi számába, amit Herb Creekmore küldött Mortnak, de nem nézett le. Odabotorkált a dolgozószoba ajtajához, és lenyomta a kilincset.

 

48

Mort az öreg Royal írógép előtt állt; a számítógép monitorja és klaviatúrája a földön hevert fejjel lefelé, nagy halom üvegtörmelék közepén. Mort meglehetősen furcsán festett, úgy nézett ki, mint egy vidéki prédikátor. Ez részben a testtartásának köszönhető, gondolta Amy. Merev pózban állt, kezeit a háta mögött összekulcsolta. De a legfőbb ok a kalap volt; a fekete kalap, amit egészen a fejébe húzott, s karimája szinte súrolta a fülét. Mort arra az öregemberre emlékeztette Amyt, akit az Amerikai rém című festményen látott, pedig a férfi a képen nem is viselt kalapot.
– Mort? – szólította meg Amy. A hangja gyenge volt és bizonytalan.
Mort nem válaszolt, csak merően bámulta. Szeme különös fényben csillogott. Amy még soha nem látta ilyennek, még azon a szörnyű délutánon se, a motelszobában. Mintha nem is Mort állna előtte, hanem egy idegen, aki csak hasonlít Mortra.
De a kalap ismerős volt.
– Honnan szedted elő ezt az ócska vacakot? A padlásról? – Szíve a torkában dobogott, s ettől remegni kezdett a hangja.
Nyilvánvaló, hogy a padláson találta. A molyirtó erős szagát több lépés távolságról is érezte Amy. Mort egy pennsylvaniai ajándékboltban vette a kalapot jó pár évvel ezelőtt, amikor kirándulást tettek az amishek földjén. Amynek volt egy kis kertecskéje a derryi házban, abban a beszögellésben, ahol a ház és a dolgozószoba fala összeért. A kert Amy birodalmának számított, de Mort is felkereste időnként, hogy ihletet merítsen az íráshoz, miközben a gazt gyomlálgatta. Ilyenkor rendszerint a fekete kalapot tette a fejére. „Gondolkodó kalapnak” nevezte. Amy emlékezett rá, hogy Mort egy alkalommal a tükörben nézegette magát, kalappal a fején, és azon élcelődött, hogy milyen jól festene benne valamelyik könyve hátsó borítóján. – Ha rajtam van – mondta –, úgy nézek ki, mint egy szántóvető, aki egy barázdában kullog két lépéssel az öszvér segge mögött.
Egy napon aztán eltűnt a kalap. Bizonyára lekerült ide, és bepakolták egy ládába. De...
– Ez az én kalapom – mondta Mort bódult, részeg hangon. – Soha nem volt másé.
– Mort? Mi bajod? Mi van ve...
– Rossz helyen kopogtat, nagysád. Mort úr nincs már itt, Mort úr elhalálozott. – A tekintete végig merev maradt közben. – Sokáig űzte a piszkos kis játékait, de végül nem tudott tovább hazudozni se nekem, se önmagának. Biztosíthatom róla, Mrs. Rainey, hogy egyetlen ujjal sem nyúltam hozzá. Maga döntött úgy, hogy a gyávák módszerét választja.
– Miért beszélsz ilyen furcsán? – kérdezte Amy.
– Mindig is így beszéltem – felelte némi meglepetéssel a hangjában. – Mifelénk Mississippiben így beszélnek a népek.
– Mort, hagyd abba!
– Nem hallotta, mit mondtam? – kérdezte csodálkozva. – Süket talán? Mort meghalt. Megölte magát.
– Hagyd abba, Mort! – könyörgött Amy, és sírva fakadt. – Nagyon megijesztesz.
– Nem baj – mondta, és előhúzta a kezét a háta mögül. Jobbjában egy ollót szorongatott; az íróasztal felső fiókjából vette ki az imént. Lassan felemelte. A nap ismét előbújt, és ragyogó sugarai megcsillantak az ollón, ahogy szétnyitotta, majd összecsattintotta a pengéit. – Nem fog sokáig félni – mondta. És elindult Amy felé.

 

49

Amy nem mozdult a helyéről. Mort nem fogja megölni; ha lettek volna benne gyilkos indulatok, megölte volna őket a motelszobában.
Aztán meglátta a közeledő férfi tekintetét, és megértette, hogy Mort valóban nem tenne ilyet.
De nem Mort állt előtte.
Amy felsikoltott, megpördült, és rohanni kezdett az ajtó felé.
Shooter utánalendült, és széles ívben lesújtott az ezüstösen csillogó ollóval. Épp a lapockái között találta volna el Amyt, és az ollót tövig merítette volna a hátába, ha nem csúszik meg a lába a padlódeszkán szétszórt papírlapokon. Tehetetlen dühében felkiáltott, ahogy teljes hosszában végigvágódott a padlón. Az olló hegye keresztüldöfte a Titkos ablak, titkos kert kilencedik oldalát, aztán letört. Shooter szája nekicsapódott a padlódeszkának, és kiserkent a vére.
A doboz Pall Mall – John Kintner kedvenc márkája, amit a fogalmazásórák szünetében szívogatott, ahová Mort Raineyvel jártak – kirepült a zsebéből, és végigszánkázott a síkos padlón, mint egy shuffleboard-korong a játékasztalon. Shooter négykézlábra küzdötte magát. Arca állati vigyorba torzult, állát és vicsorgó fogait teljesen elborította a vér.
– Ezt nem ússza meg, Mrs. Rainey! – vicsorogta, miközben feltápászkodott. Megvizsgálta az ollót; szétnyitotta, alaposan szemügyre vette a kicsorbult hegyet, majd bosszúsan elhajította. – Tudok egy jó kis helyet magának a kertben. Elő is készítettem már a terepet. Úgyhogy, ha megengedi!
És kirohant az ajtón Amy után.

 

50

Amy a nappali közepén járt, amikor őt is elérte a végzete. Egyik lába megcsúszott a földre hajított EQKM-en, oldalára zuhant, és alaposan megütötte a derekát és a jobb mellét. Fájdalmában felsikoltott.
A mögötte loholó Shooter odaugrott az asztalhoz, és felmarkolta a csavarhúzót, amellyel a macskát fölszegezte. – Maradjon ott, ahol van, és ne ugráljon! – figyelmeztette Amyt, aki a hátára fordult, és olyan tágra nyílt pupillákkal meredt támadójára, mint egy idült kábítószer-élvező. – Ha sokat ugrál, csak megsebesítem, anélkül hogy végére érhetnénk a dolognak. Nem akarom bántani, asszonyom, de ha rákényszerít, megteszem. Nekem is jár valami, érti? Messziről jöttem, és nem fogok üres kézzel elmenni.
Ahogy közelebb lépett, Amy feltámaszkodott a könyökére, és a lábával megpróbálta hátrébb lökni magát. A haja az arcába lógott. Úszott a verejtékben, s érezte, ahogy a csípős szagú, forró nedvesség elborítja a testét. A feje fölött csillogó őrült szemek ünnepélyessé váltak, mint egy bíró tekintete, amikor meghozza az ítéletet.
– Ne, Mort! Kérlek! Kérlek, Mort...
Shooter rávetette magát. Feje fölé lendítette a csavarhúzót, majd lesújtott vele. Amy felsikoltott, és a bal oldalára gurult. Éles fájdalom hasított a csípőjébe, ahogy a csavarhúzó átszakította a ruháját, és felsértette az oldalát. Nagy nehezen négykézlábra küzdötte magát, de közben érezte és hallotta, hogy a ruhája teljes hosszában széthasad.
– Nem, asszonyom! – lihegte Shooter, és megmarkolta Amy bokáját. – Nem, asszonyom! – Amy hátranézett a válla fölött, és a kócos hajfüggönyön keresztül látta, amint Shooter a másik kezével megpróbálja kirángatni a csavarhúzót a padlóból. A kerek karimájú fekete kalap kissé félrecsúszott a fején.
Shooter kiszabadította a csavarhúzót, és belevágta Amy jobb lábikrájába.
A fájdalom iszonyatos volt. Elsötétült előtte a világ. Felsikoltott, azután akkorát rúgott Shooter orrába, hogy az nyomban betört. Shooter felhördült, az oldalára esett, és az arcát tapogatta. Amynek sikerült talpra ugrania. Fájdalmas üvöltést hallott. Olyan volt, mintha egy kutya ugatná a holdat. Sejtette, hogy nem egy kutya vonítását hallja. Sejtette, hogy a saját üvöltését hallja.
Közben Shooter is feltápászkodott. Az arca vérrel borított maszkra emlékeztetett. A maszk szétnyílt, és Mort Rainey szabálytalan metszőfogai villantak ki alóla. Amy iszonyodva gondolt rá, hogy ezek közé a vámpírfogak közé dugta be annak idején a nyelvét.
– Kissé harapósak vagyunk ma? – sziszegte Shooter vigyorogva. – Na nem baj, asszonyom. Folytassa csak.
Azzal előrelendült.
Amy hátrálni kezdett. A csavarhúzó kifordult a lábikrájából, és gurulni kezdett a földön. Shooter futó pillantást vetett rá, aztán laza mozdulatokkal, mintha csak fogócskáznának; Amy után iramodott. Amy felkapta az egyik széket, és maga elé tartotta. Egy pillanatig mozdulatlanul bámulták egymást a szék fölött... aztán Shooter kinyújtotta a kezét, hogy megmarkolja Amy ruháját. Amy hátraugrott.
– Mindjárt végzünk, asszonyom – lihegte Shooter.
Amy megfordult, és futni kezdett az ajtó felé.
Shooter a nyomában lihegett, és a háta felé csapkodott. Megpróbálta elkapni a gallérját, de az ujjai minduntalan lecsúsztak a nyakszirtjéről, és elvétette a fogást, amivel magához ránthatta volna.
Amy elérte a konyhapultot, és továbbrohant a hátsó ajtó felé. Jobb papucscipője szivacsként cuppogott a lábán. Tele volt vérrel. Shooter kitartóan ügetett mögötte. Harákolt, fújtatott, és véres buborékokat köpködött az orrából.
Amy két kézzel felrántotta az üvegajtót, de megbotlott, és az ajtón keresztül kizuhant a verandára. Fájdalmas sóhajtás szakadt fel a melléből. Éppen oda esett, ahová a kéziratot tette Shooter annak idején. Amy az oldalára fordult, és látta, hogy Shooter utolérte. A két kezén kívül nem volt nála semmi, de azokon látszott, hogy tökéletesen megfelelnek a célnak. A fekete kalap alól merev és dermesztően nyájas szemek meredtek Amyre.
– Nagyon sajnálom, asszonyom – mondta Shooter.
– Rainey! – kiáltotta egy hang. – Álljon meg!
Amy megpróbálta elfordítani a fejét, de nem tudta. A nyakában megpattant valami. Shooter még csak meg sem próbált a hang irányába fordulni. Közelebb lépett Amyhez.
– Rainey! Állj!
– Nincs itt semmiféle Rainey... – kezdte volna Shooter, amikor egy golyó hasított át a hűvös őszi levegőn. Shooter megtorpant, és meglepetten nézte a mellkasát. Apró, fekete lyuk éktelenkedett rajta. Vér nem jött belőle – legalábbis eleinte –, de a lyuk kétségtelenül ott volt. Óvatosan ráfektette a tenyerét, aztán elvette. Apró vércsepp csillogott a mutatóujján. Olyan volt, mint egy pont a mondat végén. Elgondolkodva nézegette a vércseppet. Aztán leengedte a karját, és Amyre nézett.
– Drágám? – kérdezte csodálkozva, aztán teljes hosszában végigvágódott a verandán.
Amy hasra fordult, feltámaszkodott a könyökére, és szipogva kúszni kezdett felé.
– Mort? – szólongatta sírva. – Mort? Kérlek, Mort, mondj már valamit!
De ő már nem mondhatott semmit, s egy idő múlva Amy is rádöbbent a szomorú igazságra. A rá következő hetekben és hónapokban Amy lelke újra és újra fellázadt az ellen, hogy elfogadja a halál tényét, de aztán gyengült az ellenállása, és végül beletörődött a megváltoztathatatlanba. Mort meghalt. Meghalt. Megőrült, aztán meghalt.
Ő is, és az a valaki is, aki benne lakozott.
Amy ráhajtotta fejét a férfi mellkasára, és keservesen sírt. Akkor se nézett föl, amikor mögé lépett valaki, és gyengéden megfogta a vállát.

 

EPILÓGUS

Három hónappal a tashmore-i események után Ted és Amy Milner látogatást tettek annál a férfinál, aki egyetlen lövéssel megölte Amy első férjét, Morton Raineyt, a híres regényírót.
A három hónap alatt egyszer már találkoztak vele a tárgyaláson, de a hivatalos procedúra színhelyén Amy nem akart személyesen beszélni vele. Ott nem. Hálás volt neki, amiért megmentette az életét... de hát Mort mégiscsak a férje volt, akit hosszú éveken át szeretett. S valahol a szíve mélyén úgy érezte, hogy nem Fred Evans volt az egyetlen, aki meghúzta azt a ravaszt.
Előbb-utóbb mindenképpen rászánta volna magát a látogatásra – legalábbis így tervezte –, hogy tisztázza magában a homályos pontokat. Lehet hogy egy, lehet hogy két év múlva, de az is lehet, hogy csak három év múlva. A közelmúlt eseményei azonban arra késztették, hogy gyorsabban lépjen. Remélte, hogy Ted egyedül is elengedi New Yorkba, ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje. Egyszer már elengedte, és az majdnem az életébe került.
Amy epésen megjegyezte, hogy szó sem volt akkor semmiféle „elengedésről”, mivel nem is közölte Teddel, hogy hová készül. Ted azonban csak a vállát vonogatta, úgyhogy a végén együtt utaztak el New Yorkba, együtt lifteztek föl egy impozáns felhőkarcoló ötvenharmadik emeletére, és együtt léptek be az Egyesített Biztosítótársaság egyik apró, négyzet alakú irodájába, ahol Fred Evans tengette hétköznapjait... természetesen akkor, ha nem volt éppen a helyszínen.
Amy behúzódott a sarokba, amennyire csak. lehetett, és – bár az irodában meglehetősen meleg volt – szorosan magára tekerte a kendőjét.
Evans barátságosan és közvetlenül viselkedett, s Amy akit Evans arra a körorvosra emlékeztette, aki gyermekkorában kezelte – egészen megkedvelte. Amit persze soha nem hinne el nekem, gondolta Amy. Még ha sikerülne is összeszedni magam, és a szemébe mondani, akkor is csak biccentene, de ez nem jelentené azt, hogy hinne is nekem. Meggyőződése, hogy én kizárólag azt az embert látom benne, aki lelőtte Mortot, aki végignézte, ahogy Mort mellére borulva zokogok, amíg meg nem érkezik a mentő, s aki látta, hogy egy mentős nyugtatót erőltet a karomba, hogy elszállíthassák végre a holttestet. De azt soha nem fogja megérteni, hogy én mindezek ellenére is kedvelem.
Evans kiszólt a titkárnőnek a külső szobába, aki gőzölgő teát hozott be három jókora csészében. Január volt odakint, a szél erős, a hőmérséklet alacsony. Amy egy pillanatig vágyakozva gondolt rá, hogy milyen lehet most Tashmore-ban, ahol már befagyott a tó, és a viharos szél hosszú, sejtelmes hókígyókat terelget a tó jegén. De aztán gondolatai zavaros és kellemetlen emlékű terepre tévedtek: Mortot látta maga előtt, ahogy a földre zuhan, és a doboz Pall Mallt, ahogy végigszánkázik a keményfa padlón, mint a shuffleboard-korong. Összerázkódott, és a nosztalgikus kép azonnal szertefoszlott.
– Jól van, Mrs. Milner? – kérdezte Evans.
Amy bólintott.
Ted Milner, aki a pipáját babrálgatta, s közben tudálékosan ráncolta a homlokát, megszólalt: – A feleségem azt szeretné, ha elmondana neki mindent, Mr. Evans, amit az esettel kapcsolatban tud. Először megpróbáltam lebeszélni a dologról, de aztán beláttam, hogy neki is jobb lesz így... Rémálmai vannak azóta, hogy...
– Érthető – mondta Evans, s bár nem nézte teljesen levegőnek Tedet, egyenesen Amyhez intézte a szavait. – Tartok tőle, hogy még lesznek is egy ideig. Ami azt illeti, én sem alszom túl jól mostanában. Még soha nem lőttem le senkit. – Elhallgatott, aztán hozzátette: – Vietnamról is lecsúsztam egy évvel.
Amy megkockáztatott egy mosolyt. Halványat ugyan, de mégiscsak mosoly volt.
– A tárgyaláson már egyszer végighallgatott mindent – folytatta Ted –, de a feleségem szeretné az ön szájából is hallani, lehetőleg a jogi zsargon nélkül.
– Értem – mondta Evans. Aztán rámutatott a pipára. – Rágyújthat, ha akar.
Ted ránézett a pipára, aztán gyorsan a kabátzsebébe csúsztatta, mint aki szégyelli a dolgot. – Megpróbálok leszokni.
Evans Amy felé fordult. – És ön szerint mi volna a beszélgetés célja? – kérdezte nyájas, kissé mézesmázos hangon. – Pontosabban fogalmazva, miért van magának szüksége erre a beszélgetésre?
– Nem tudom. – Amy hangja komoly volt és megfontolt. – De három héttel ezelőtt, amikor Ted és én elmentünk Tashmore-ba, hogy kitakarítsuk a házat – szeretnénk ugyanis eladni –, történt valami. Pontosabban, két dolog történt. – Amy rápillantott Tedre, és megkockáztatott egy halvány mosolyt: – Ted is tudja, hogy történt valami, mert ott volt, amikor kértem öntől ezt a találkozót. De nem tudja, hogy mi az, így attól tartok, kissé neheztel rám. Lehet, hogy igaza van.
Ted Milner nem tagadta, hogy neheztel Amyre. Keze lassan belecsúszott a kabátzsebébe, megmarkolta a pipáját, aztán elengedte.
– De ez a két dolog összefüggésben áll azzal, ami a tóparti házban történt októberben?
– Nem tudom. De hát mi történt ott voltaképpen... Mr. Evans? Mit tud róla!
– Hát – kezdte Evans, miközben hátradőlt a székén, és a teáját kortyolgatta –, ha azt reméli, hogy válaszolni tudok minden kérdésére, súlyos csalódás fogja érni. A tűzesetről pontosan be tudok számolni, de arról, hogy miért követte el a férje, amit elkövetett... ön valószínűleg sokkal többet tudna mondani. Ami a tűzesetet illeti, a legtöbb fejtörést a keletkezési hely okozta nekünk – nem a házból indult ki, hanem Mr. Rainey dolgozószobájából, amit később építettek a házhoz. Emiatt eleinte úgy tűnt, hogy a cselekmény Mr. Rainey személye ellen irányult, habár ő nem is tartózkodott a szobában.
De aztán találtunk egy jókora üvegdarabot a dolgozószoba romjai között. Egy boros-, pontosabban pezsgőspalack maradványát, amelyben minden kétséget kizáróan benzint tároltak utoljára. A címke egy része épségben maradt. Küldtünk róla egy faxmásolatot New Yorkba, ahol sikerült azonosítani az ital márkáját. Ezerkilenszáznyolcvan-valahányas Moet et Chandon pezsgő volt. Ez ugyan még nem bizonyította, hogy a Molotov-koktélhoz használt palack az önök borospincéjéből származott, Mrs. Milner, de elég jó nyomnak tűnt, mivel több mint egy tucat 1983-as és 1984-es Moet et Chandon szerepelt a veszteséglistájukon.
Ebből azt a logikus, de meglehetősen hihetetlennek tűnő következtetést vontuk le, hogy vagy ön, vagy az exférje gyújtotta föl a házat. Ugyanakkor Mrs. Milner azt állította, hogy a tűzeset idején nem tartózkodott a házban, s amikor eltávozott, nyitva hagyta az ajtót...
– Rengeteg álmatlan éjszakám volt emiatt – szólt közbe Amy. – Gyakran nyitva felejtettem az ajtót, amikor csak rövid időre ugrottam ki valahová. Egy Bangor melletti kisvárosban nőttem fel, és a vidéki szokásoktól nehezen szabadul meg az ember. Mort gyakran össze is... – Remegni kezdett a szája széle. Egy pillanatra elhallgatott, és olyan erővel szorította össze az ajkát, hogy egészen elfehéredett. Amikor újra összeszedte magát, befejezte a mondatot. – Mort gyakran meg is szidott érte – mondta halkan.
Ted megfogta a kezét.
– Persze nem sokat számít a dolog – mondta Evans. – Mr. Rainey úgy is bejuthatott volna, ha be van zárva az ajtó, mivel volt hozzá saját kulcsa. Így van?
– Igen – felelte Ted.
– Valószínűleg felgyorsította volna a nyomozás menetét, ha bezárta volna az ajtót, de ezt nem lehet biztosan tudni. A hétfő reggeli tűzeseteket különben sem árt alaposan kivizsgálni. A tapasztalat szerint többnyire nem jószántukból égnek porrá az efféle ingatlanok. A helyzet röviden a következő: Mrs. Rainey – bocsánat, Mrs. Milner – vallomásából kiindulva, mely szerint az ajtó nem volt bezárva, először azt a feltevést vontuk le, hogy gyakorlatilag bárki lehetett a gyújtogató. De amikor kiderült, hogy a palack valószínűleg a borospincéből származik, alaposan leszűkült a gyanúsítottak köre.
– A borospince ugyanis be volt zárva – jegyezte meg Ted.
Evans bólintott. – Emlékszik még, Mrs. Milner, hogy mit felelt, amikor megkérdeztem, hogy kinek volt kulcsa a pincéhez?
– Kérem, szólítson Amynek!
Evans biccentett. – Emlékszik rá, Amy?
– Igen. Három-négy éve zárjuk a palacktárolót, azóta, hogy lába kelt néhány üveg vörösbornak. Mort a bejárónőre gyanakodott. Nem nagyon örültem a dolognak, mert kedveltem a nőt, de beláttam, hogy Mortnak igaza lehet, és valószínűleg igaza is volt. Azóta zártuk a helyiséget, hogy senki ne eshessen kísértésbe.
Evans Ted Milnerre pillantott.
– A pincetároló egyik kulcsa Amynél volt, és ő úgy tudta, hogy Mr. Rainey is megtartotta a sajátját. Ezzel leszűkült a számba vehető személyek köre. Ha Amy gyújtotta volna föl a házat, akkor maga is belekeveredett volna a dologba, Mr. Milner, miután közös alibijük volt aznap estére. Mr. Rainey nem tudott alibit igazolni, ő viszont jókora távolságra volt a helyszíntől. De a fő gondot az jelentette, hogy nem találtunk semmiféle indítékot a bűn elkövetésére. Mr. Rainey hivatása meglehetős anyagi jólétet biztosított mindkettőjük számára. De azért alaposan körbeszimatoltunk, és találtunk is két használható ujjlenyomatot. Ez egy nappal azután történt, hogy találkoztunk Derryben. Mindkét ujjlenyomat Mr. Raineytől származott. Ez még mindig nem volt döntő bizonyíték...
– Nem? – csodálkozott Ted.
Evans a fejét rázta. – A laboratóriumi vizsgálatok csak azt tudták kimutatni, hogy az ujjlenyomatok még azelőtt kerültek a palackra, hogy az üvegdarabok elszenesedtek a tűzben, de azt nem, hogy mennyivel előtte. A forróság szinte ráolvasztotta a kátrányt az ujjlenyomatokra. Ha viszont helyes a feltevésünk, hogy a palack a borospincéből származik, nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy valakinek ki kellett pakolnia az üvegeket a rekeszekből vagy kartonokból, hogy ráfektethesse őket az állványra. Ez a valaki Mr. Rainey és Mrs. Rainey egyaránt lehetett. Ily módon Mr. Rainey nyugodt szívvel hivatkozhatott volna arra, hogy az ujjlenyomatai rámolás közben kerültek a palackra.
– Nem volt olyan állapotban, hogy bármire is hivatkozzon – mondta Amy halkan. – Legalábbis a vége felé nem.
– Azt hiszem, igaza van, de ezt nem tudhattuk még akkor. Csak azt tudtuk, hogy az emberek rendszerint a nyakuknál fogva tartják az üvegpalackokat. Ezek az ujjlenyomatok viszont az üveg aljához közel, egészen furcsa szögben helyezkedtek el.
– Mintha valaki oldalvást vagy éppen fejjel lefelé tartotta volna – szólt közbe Ted. – Ha jól emlékszem, valami ilyesmit mondott a tárgyaláson.
– Igen – és ha valaki egy kicsit is ért a borokhoz, nem tesz ilyet. A legtöbb bornál felkavarodik az üledék. A pezsgők pedig...
– Felrázódnak – fejezte be Ted a mondatot.
Evans bólintott. – Ha valaki jól felráz egy pezsgősüveget, akár szét is robbanhat a nagy nyomástól.
– De nem is pezsgő volt benne – tette hozzá Amy csöndesen.
– Nem. De ez még mindig nem volt elég bizonyíték. Végigjártam a környék összes benzinkútját, és megpróbáltam kideríteni, hogy vett-e náluk aznap éjjel benzint egy Mr. Rainey kinézetű egyén, de nem jártam sikerrel. Nem voltam túlságosan meglepve; nyugodtan megvehette a benzint Tashmore-ban is, vagy a két helység között sorakozó félszáz benzinkút bármelyikénél.
– Aztán felkerestem Patricia Championt, az egyik szemtanúnkat. Magammal vittem egy 1986-os Buickról készült fotót is – feltételeztük ugyanis, hogy Mr. Rainey ilyen márkájú kocsit használt. A szemtanú lehetségesnek tartotta, hogy ezt a kocsit látta, de nem volt benne biztos. Nem jutottam vele túl sokra, ezért visszamentem a helyszínre, hogy körülszaglásszak egy kicsit. Akkor érkezett meg maga, Amy. Kora reggel volt. Szerettem volna néhány kérdést feltenni, de túlságosan megviseltnek látszott. Amikor pedig megkérdeztem, hogy mi járatban van, különös dolgot válaszolt. Azt mondta, hogy Tashmore-ba készül, hogy meglátogassa a férjét, de előbb körülnéz egy kicsit a kertben.
– Valamilyen titkos ablakot emlegetett Mort a telefonban... egy ablakot, amelyik a kertre néz. Azt mondta, hogy ott felejtett valamit a kertben. De nem volt ott semmi. Legalábbis nem találtam.
– Furcsa érzésem támadt, amikor a férjével találkoztam – folytatta Evans. – Az volt a benyomásom, hogy... nincs valami rendben nála. Biztosra vettem, hogy hazudik, de nem ez zavart legjobban. Valami más. Olyan volt, mintha nem is lenne jelen.
– Igen – ezt én is éreztem nála. Egyre jobban eltávolodott tőlem.
– Láttam magán, Amy, hogy szinte belebetegszik az aggodalomba, ezért úgy gondoltam, nem árthat, ha követem a házhoz. Különösen azután, hogy megkért rá, ne áruljam el Mr. Milnernek az úti célját, ha esetleg keresné magát. Olyan érzésem volt, hogy nem magától származik az ötlet. Arra számítottam, hogy a helyszínen majd kideríthetek valamit. Attól is tartottam, hogy... – Elharapta a mondat végét, mintha elábrándozott volna.
– Attól tartott, hogy valami bajom eshet – fejezte be Amy. – Köszönök mindent, Mr. Evans. Tudja, hogy megölt volna. Ha nem jön utánam, megölt volna.
– Leparkoltam a feljáró végén, és elindultam a ház felé. Iszonyatos lármát hallottam a házból, úgyhogy futni kezdtem. Ekkor zuhant ki maga az erkélyajtón keresztül, nyomában a férjével.
Evans tekintete elkomorult.
– Felszólítottam, hogy álljon meg – mondta. – Kétszer is felszólítottam.
Amy kinyújtotta a karját, és gyengéden megszorította Evans kezét, majd elengedte.
– Ennyi – mondta Evans. – Azt a keveset, amit még tudok, főleg az újságokból és, a Mr. Milnerrel folytatott két beszélgetésből merítettem...
– Szólítson csak Tednek!
– Legyen Ted. – Evans érezhetően nehezebben emésztette meg Ted keresztnevét, mint Amyét. – Tudom, hogy Mr. Rainey feltehetően skizofréniában szenvedett, és kettéhasadt személyiségének egyik fele sem tudott a másik fél létezéséről. Tudom, hogy az egyik személyt John Shooternek hívták. Herbert Creekmore vallomásából kiderült, hogy Mr. Rainey azt hitte, hogy ez a Shooter egy Vetési szezon című novella miatt üldözi. Azt is tudom, hogy Mr. Creekmore küldött egy példányt a magazinból, amely az említett novellát tartalmazta, s amellyel Mr. Rainey bebizonyíthatta volna, hogy az ő sztorija jelent meg először. A magazint – amit nem sokkal az ön érkezése előtt kézbesítettek, Amy – a házban találtuk meg. A Federal Express borítékját pedig a férje Buickjában, a vezetőülésen.
– De a sztorit kivágta belőle, igaz? – kérdezte Ted.
– Nemcsak a sztorit, de a tartalomjegyzéket is. Gondosan eltüntetett minden nyomot maga elől. Volt egy svájci rohamkése, valószínűleg azzal vágta ki a megfelelő részeket. A hiányzó oldalakat a Buick kesztyűtartójában találtuk meg.
– A végén már maga sem tudta, hogy tényleg létezik-e az a sztori, vagy csak egy halvány emlék – mondta Amy csendesen.
Evans Amyre pillantott, és a homlokát ráncolta. – Tessék?
Amy megrázta a fejét. – Semmi.
– Azt hiszem, mindent elmondtam, amit tudok – folytatta Evans. – A további szócséplés csak üres spekuláció lenne. Végtére is, én csak egy biztosítási ügynök vagyok, nem pszichiáter.
– Két személyiség lakozott benne – szólalt meg Amy. – Ő és... egy másik személy, akit ő maga hozott létre. Ted szerint a Shooter név akkor ragadt meg benne, amikor megtudta, hogy Ted egy Shooter's Knob nevű kisvárosból származik, Tennessee-ből. Biztos, hogy Tednek igaza van. Mort pont így ötlötte ki a regényhősei nevét is – mintha anagrammákat gyártana. A többiben nem vagyok biztos – csak sejtéseim vannak. Azt tudom, hogy amikor a filmstúdió felbontotta a Delacourt család megfilmesítésére vonatkozó szerződést, Mort majdnem idegösszeomlást kapott. Pedig világosan megmondták neki – Herb Creekmore is –, hogy tisztában vannak vele, hogy Mort nem is láthatta a Hazai csapat forgatókönyvét, de a hasonlóság nyugtalanítja őket. A plagizálás vádja meg sem fordult senkinek a fejében... kivéve Mortot. Túlságosan érzékeny, szinte abnormális módon reagált a dologra. Mint amikor belepiszkál valaki a hamvadó tábortűzbe, és váratlanul lángra lobban a parázs.
– Nem gondolja, hogy a férje esetleg az ön megbüntetésére találta ki John Shootert? – kérdezte Evans.
– Nem. Shooter Mortot akarta megbüntetni. Az a gyanúm... – Amy elhallgatott, és megigazította a kendőjét; szorosabbra fogta a vállánál, aztán kissé bizonytalan kézzel felemelte a teáscsészéjét. – Az a gyanúm, hogy Mort valamikor régen ellopta valakinek a sztoriját – folytatta Amy. – Valószínűleg még a pályafutása elején történhetett, mert a Kintornás fiú megjelenése óta kiterjedt olvasótábora volt, így rögtön kiderült volna. Egyébként kétlem, hogy kiadta volna a lopott sztorit. Valami ilyesmi történhetett szerintem, és John Shooter emiatt lépett be a képbe. Nem a filmgyári szerződés felbontása miatt, nem is a... Teddel folytatott viszonyom miatt, és nem is a válás miatt. Nyilván ezek is hozzájárultak a dologhoz, de a valódi okok a megismerkedésünk előtti időkre nyúlnak vissza. És amikor Mort egyedül maradt a tóparti házban...
– Eljött hozzá Shooter – mondta Evans csendesen. – Eljött, és plagizálással vádolta. Mivel nem jelentkezett az a valaki, akitől Mr. Rainey ellopta a sztoriját, kénytelen volt önmagát büntetni. De nem hinném, Amy, hogy csak erről lett volna szó. Magát is meg akarta ölni!
– Nem – mondta Amy. – Shooter akart megölni.
Evans felvonta a szemöldökét. Ted csodálkozva nézett Amyre, és kihúzta a pipát a zsebéből.
– Az igazi Shooter.
– Nem értem magát.
Amy halványan elmosolyodott. – Én sem értem magamat. Ezért is vagyok itt. Nem hinném, hogy bármiféle gyakorlati haszna is lenne annak, amit most elmondok – Mort meghalt, és az ügy le van zárva –, de talán segíthet rajtam. Segíthet rajtam, hogy nyugodtabban tudjak aludni.
– Akkor mondja el mindenképpen! – biztatta Evans.
– Amikor leutaztunk Teddel, hogy kitakarítsuk a házat, megálltunk a kisáruháznál – a Bowie'snál. Ted teletöltötte a tankot – a Bowie'snál ősidők óta önkiszolgáló kút üzemel -; én pedig bementem, hogy vásároljak néhány dolgot. A boltban találkoztam Sonny Trottsszal, Tom Greenleaf egykori munkatársával. Tom volt az idősebbik a két meggyilkolt gondnok közül. Sonny mindenképpen ki akarta fejezni részvétét a Morttal történtek miatt, és ragaszkodott hozzá, hogy elmondjon nekem valamit, amit már Mortnak is el akart mondani egy nappal a halála előtt. Végül el is mondta. Tom Greenleaffel volt kapcsolatos a történet – Tom állítólag mondott valamit Sonnynak, amikor a metodista templom falát pingálták. Nem sokkal később Sonny találkozott Morttal, de nem tartotta fontostiak, hogy beszámoljon neki Tom furcsa kijelentéséről. De aztán eszébe jutott, hogy a dolognak köze lehet Greg Carstairshez, és...
– A másik áldozathoz?
– Igen. Úgyhogy Sonny megfordult, és Mort után kiáltott, de Mort már nem hallotta. És másnapra halott volt.
– Mit mondott Mr. Greenleaf ennek a jóembernek?
– Azt, hogy valószínűleg látott egy szellemet – mondta Amy nyugodt hangon.
A két férfi szótlanul nézte.
– Sonny elmesélte, hogy Tom emlékezetkihagyással küszködött az utóbbi időben, és ez nagyon elkeserítette. Sonny szerint nem volt többről szó, mint az idős emberek szokásos feledékenységéről, de Tom, aki öt évig ápolta Alzheimer-kórban szenvedő feleségét, betegesen rettegett attól, hogy ő is hasonló állapotba kerül. Ha kihagyott véletlenül egy ecsetvonást, fél napig korholta magát érte. Ezért is mondta azt – amikor Greg Carstairs megkérdezte tőle, hogy felismerte-e a fickót, akit Mort Raineyvel látott előző nap, és hogy megismerné-e, ha újra találkozna vele –, hogy nem látott Mort társaságában senkit – hogy Mort egyedül volt.
Gyufa sercenése hallatszott. Ted Milner végül rászánta magát, hogy pipára gyújtson. Evans pillantásra sem méltatta. Előrehajolt a székében, és Amy Milnerre függesztette a tekintetét.
– Tisztázzuk csak ezt a dolgot! Szóval ez a Sonny Troots azt állítja...
– Trotts.
– Legyen Trotts. Szóval ez a Sonny azt állítja, hogy Tom Greenleaf látott valakit Mort társaságában?
– Nem egészen – felelte Amy. – Sonny szerint, ha Tom teljesen biztos lett volna a dolgában, nem hazudott volna Gregnek. Tom végül is csak annyit mondott Sonnynak, hogy nem tudja, mit látott. Hogy össze volt zavarodva. És jobbnak látta, ha inkább nem mond semmit. Nem akarta, hogy bárki is megtudja – különösen nem a kollégája, Greg Carstairs –, hogy mennyire össze volt zavarodva, és főként nem akarta, hogy bárkinek is megforduljon a fejében, hogy ő is elkapta a betegséget, amiben megboldogult felesége szenvedett.
– Félek, hogy nem egészen értem – sajnálom.
– Sonny szerint – folytatta Amy –, amikor Tom végigment a dzsippel a tavi úton, látta Mortot, amint egyedül álldogál a tóparti ösvény torkolatánál.
– Ott, ahol a holttestekre rábukkantak?
– Igen. Egészen közel oda. Mort intett Tomnak. Tom visszaintett neki, aztán folytatta az útját. Ekkor azonban, Sonny szerint, Tom belenézett a visszapillantó tükörbe, és észrevett egy férfit Mort mellett, valamint egy öreg furgont, pedig alig tíz másodperccel korábban még egyik sem volt sehol. A férfi fekete kalapot viselt, és Tom szerint... keresztül lehetett látni rajta is, meg a kocsin is.
– Ó, Amy! – mondta gyengéden Ted. – Az az ember bolondot csinált belőled. Felejtsd el az egészet!
De Amy megrázta a fejét. – Sonny nem olyan agyafúrt fickó, hogy magától kitaláljon ilyen történeteket. Azt is elmesélte, hogy Tom fel akarta keresni Greget, hogy beszámoljon neki a fekete kalaposról, de az „átlátszó” emberre vonatkozó megfigyelését jobbnak látta elhallgatni. Sonny szerint az öreg Tom rettenetesen félt. Vagy az Alzheimer-kórtól, vagy a kísértettől, akit látott.
– Hát, ez tényleg hátborzongató! – szólalt meg Evans, és igaza lett – végigfutott a hátán a hideg, és libabőrös lett a karja. – De hát ezek csak egy öregember zavaros elképzelései... pontosabban, egy halott zavaros elképzelései.
– Lehet... de van itt még valami. – Amy letette a teáscsészét az asztalra, kezébe vette a retiküljét, és kotorászni kezdett benne. – Amikor rendet raktam Mort dolgozószobájában, ráakadtam a kalapra – arra az ocsmány fekete kalapra – az íróasztal mögött. Eléggé megijedtem tőle, mert nem gondoltam, hogy ott maradt. Azt hittem, hogy a rendőrség lefoglalta bizonyítéknak vagy akárminek. Fogtam egy botot, és kipiszkáltam vele az asztal mögül. Fejjel lefelé jött ki. Felemeltem a bottal, kimentem a szeméttárolóhoz, és beleejtettem a kukába. Megérti, ugye?
Ted szemmel láthatóan nem értette; Evans szemmel láthatóan igen. – Nem akart hozzáérni.
– Úgy van. Nem akartam hozzáérni. A kalap a karimájára esett, az egyik zöld szemeteszsák tetejére – erre akár meg is esküszöm. Aztán, körülbelül egy óra múlva újra kimentem, hogy egy szatyor régi gyógyszert, sampont és más fürdőszobai kacatot kidobjak a kukába, és ahogy felnyitottam a kuka fedelét, hogy beleborítsam a szemetet, észrevettem, hogy a kalap fejjel lefelé fekszik. És ez volt a szalag alá tűzve. – Amy előhúzott egy összehajtogatott papírlapot a retiküljéből, és remegő kézzel átnyújtotta Evansnak. – Akkor még nem volt benne, amikor kipiszkáltam az íróasztal mögül. Ezt biztosan tudom.
Evans elvette az összehajtogatott papírlapot, aztán mozdulatlanul tartotta egy ideig. Nem tetszett neki. Túlságosan nehéznek tűnt, és az anyagával sem volt rendben valami.
– Azt hiszem, valóban létezett egy John Shooter – szólalt meg Amy. – Ő volt Mort legjobban sikerült karaktere olyan jól sikerült, hogy a végén életre is kelt.
– Ez pedig, ha jól sejtem, egy üzenet a kísértettől.
Evans széthajtogatta a papírt. A lap közepén volt az üzenet:

Nagysád! Sajnálom, hogy ennyi kellemetlenséget okoztam. A dolgok irányítása kicsúszott a kezemből. Ezennel visszatérek otthonomba. Sikerült megszereznem a sztorimat, amiért jöttem. „Szarkaláb” a címe, és csudajó írás.
Üdvözlettel

John Shooter

Az aláírás esetlen macskakaparás volt a géppel írt sorok alatt.
– Ez a megboldogult férje aláírása, Amy? – kérdezte Evans.
– Nem – felelte Amy. – Nem is hasonlít hozzá.
Szótlanul ültek mindhárman, és egymást nézték. Fred Evans azon törte a fejét, hogy mit mondhatna, de semmi nem jutott eszébe. A csend (és Ted Milner pipájának illata) egy idő után elviselhetetlenné vált mindannyiuk számára, úgyhogy Mr. és Mrs. Milner megköszönték a segítséget, elbúcsúztak Evanstől, és kiléptek az irodából, hogy tovább éljék megszokott életüket, éppúgy, ahogy Fred Evans is megpróbálta tovább élni a sajátját. S időnként, egy-egy sötét éjszakán Evans is, és a nő is, aki Morton Raineynek fogadott örök hűséget egykoron, fel-felriadt álmából, melyben egy barázdált arcú, fakó szemű férfi figyelte kerek karimájú, fekete kalapja alól. Ellenséges szemekkel méregette őket... mégis valami különös, mély szánalmat éreztek iránta.
Ez a nézés egyáltalán nem volt barátságos, s nem hozott megnyugvást egyiküknek sem, mégis úgy érezték mindketten, hogy együtt tudnak élni ezzel a tekintettel. És gondozni tudják a kertjüket.