Stephen King - HALÁLOS ÁRNYÉK

Stephen King
HALÁLOS ÁRNYÉK

Ajánlom ezt a könyvet Shirley Sondereggernek – aki segít rendben tartani az üzleti ügyeimet – és férjének, Peternek

A szerző megjegyzése

Végtelenül hálás vagyok a néhai Richard Bachmannak pótolhatatlan segítségéért és inspirációjáért.
Ezt a regényt nélküle nem tudtam volna megírni.

S. K.[1]

PROLÓGUS

„– Vágd! – mondta Machine. – Vágd szét a nyavalyást, én meg itt állok és nézem! Látni akarom, ahogy a vére ömlik! Ne mondasd magadnak kétszer!”

GEORGE KOMOR:
Machine módszere

AZ EMBEREK ÉLETE – a valódi életük, szemben egyszerű fizikai létükkel – más-más időpontban kezdődik. A Thad Beaumont nevű, a New Jersey-beli Bergenfield városának Ridgeway negyedében született és nevelkedett kisfiú élete 1960-ban kezdődött. Két fontos dolog is megesett vele ebben az évben. Az első átformálta az életét. A második csaknem bevégezte. Thad Beaumont ebben az esztendőben tizenegy éves lett.
Januárban beküldött egy novellát az American Teen képeslap irodalmi versenyére. Júniusban levelet kapott a képeslap szerkesztőitől, melyben közölték vele, hogy dicséretben részesítették a verseny prózakategóriájában. A levél azt is elárulta, hogy a zsűri második helyezést ítélt volna neki, ha jelentkezéséből nem derült volna ki, hogy még két év választja el attól, hogy a lap kategóriái szerinti „amerikai tini” legyen. Mindenesetre – folytatták a szerkesztők – a novellája, mely a „Marty házán kívül” címet viseli, különlegesen érett munka, és ezért gratulálnak neki.
Két héttel később megérkezett a dicsérő oklevél az American Teen-től.
Expressz ajánlva érkezett. Az oklevélen a nevét olyan cifra óangol betűkkel írták ki, hogy alig tudta elolvasni. Az irat alján hatalmas, aranyszín pecsét volt az American Teen ismert fejlécével: egy vadul bugivugizó, rövidre nyírt hajú fiú és egy copfos lány sziluettjével.
Anyja átölelte Thadet, aki csöndes, komoly fiú volt, de rendkívül ügyetlen, és gyakran elbotlott saját, méretes lábában; anyja tehát átölelte és csókokkal borította az arcát.
Apját az egész dolog nem érdekelte.
– Ha olyan átkozottul jó volt az az írás, miért nem adnak neki valami pénzt? – dünnyögte hintaszéke mélyéből.
– Glen...!
– Na, hagyjuk! De talán a kis Hemingway behoz nekem egy sört, miután teljesen összenyomorgattad.
Anyja nem szólt semmit... de az eredeti levelet és az utána érkező bizonyítványt bekereteztette – a tűpénzből fizetett érte –, és a fiú szobájába akasztotta, az ágy fölé. Ha rokonok vagy más látogatók jöttek, mindig bevitte őket a szobába, hogy lássák. Thadből egyszer majd nagy író lesz, mondta mindig a vendégeknek. Úgy érezte, a fiút a sors nagy embernek szánta, és íme, ez az első bizonyíték. Thadet mindez nagyon zavarta, de túlságosan szerette az anyját, hogysem szóljon érte.
Minden zavara ellenére végül úgy döntött, hogy anyjának legalább részben igaza van. Nem tudta, valóban hordozza-e magában a nagy író lehetőségét, de az biztos, hogy valamiféle író lesz belőle, akármi is történjen. Miért ne? Ért hozzá. És ami még fontosabb: szereti csinálni. Amikor a szavak valami titokzatos erőtől vezetve megfelelően sorjáztak a tolla alól, pompásan érezte magát. Ráadásul eljön majd az az idő is, amikor már nem tudják visszatartani a neki járó pénzt. Nem marad örökké tizenegy éves.
A másik fontos dolog, ami 1960-ban történt vele, augusztusban kezdődött. A fejfájások először nem voltak súlyosak, de mire szeptemberben beindult az iskola, halántékának és homlokának enyhe, lüktető görcsei maratoni hosszúságú, iszonyatos kínszenvedéssé változtak. Amikor e fájdalom megmarkolta az agyát, csak feküdt elsötétített szobájában, a megváltó halálra várva.
Szeptember végén már komolyan remélte, hogy hamarosan meghal. Október közepére pedig a fájdalom olyan elviselhetetlen lett, hogy attól kezdett félni: nem hal meg elég hamar.
A rettenetes fejgörcsök kezdetét rendszerint kísérteties hang jelezte, amit csak ő hallott. Olyan volt ez a hang, mintha a távolban ezernyi kismadár csiripelt volna. Néha mintha valósággal látta volna a madarakat, melyeket tucatszám a háztetőn és a távíródrótokon ücsörgő verebeknek képzelt, amilyennek tavasszal és őszönként szokta látni őket.
Végül anyja elvitte dr. Sewardhoz.
Dr. Seward ophtalmoszkópjával a szemébe nézett, és megcsóválta a fejét. Azután behúzta a függönyt, eloltotta a villanyt, és utasította Thadet, hogy a rendelő falának egy fehér foltjára meressze a szemét. Elővett egy zseblámpát, és gyors egymásutánban ki-be kapcsolgatta, villogtatva az éles fénykört, melybe a fiúnak bele kellett néznie.
– Nem érzed magad furcsán, fiam?
Thad megrázta a fejét.
– Nem szédülsz? Nem érzed úgy, hogy mindjárt elájulsz?
Ismét megrázta a fejét.
– Nem érzel rossz szagot? Például rothadó gyümölcs vagy égő rongy szagát?
– Nem.
– És mi van a madaraiddal? Hallod őket, miközben a villogó fénybe nézel?
– Nem – válaszolta Thad csodálkozva.

– Az idegei – mondta az apja később, miután az orvos kiküldte Thadet a külső váróba. – Ez a nyavalyás kölyök egy kész idegcsomó.
– Szerintem migrén – mondta dr. Seward. – Szokatlan ilyen fiatal korban, de már hallottunk róla. És kétségtelen, hogy feszült, érzékeny gyereknek látszik.
– Az is – mondta Shayla Beaumont büszkén.
– Nos, a migrénre talán egyszer majd talál gyógyszert a tudomány. Addig azonban, attól tartok, a gyereknek ki kell bírnia.
– Ja! – mondta Glen Beaumont. – Meg nekünk is vele!
De nem az idegei voltak, nem is migrén – és korántsem volt vége.

Egyik reggel, négy nappal mindenszentek előtt Shayla Beaumont meghallotta, hogy az egyik gyerek, akivel Thad mindennap együtt várt az iskolabuszra, üvölteni kezd. Kinézett a konyhaablakon, és látta, hogy a fia görcsökben fetreng a járdán. Uzsonnásdoboza mellette hevert, a rengeteg gyümölcs és szendvics szanaszét gurult a járda aszfaltján. Shayla kirohant, félrelökdöste a többi gyereket, azután csak állt ott a fia fölött reménytelenül, még attól is félve, hogy megérintse.
Ha a Mr. Reed vezette nagy, sárga busz csak egy kicsit később érkezik Thad valószínűleg a házuk ajtajában hal meg. Mr. Reed azonban szanitécként szolgált Koreában. Sikerült hátrafeszítenie a fiú fejét és megnyitnia a levegő útját, mielőtt Thad megfulladt volna a saját, lenyelt nyelvétől.
Mentő szállította a Bergenfield megyei kórházba. Történetesen egy Hugh Pritchard nevű orvos ült az ügyeletesszobában, kávét szürcsölve és golfsikereivel dicsekedve egyik barátjának, amikor a gyereket betolták. Ez a Hugh Pritchard véletlenül a legjobb idegsebész volt New Jerseyben. Azonnal röntgenfelvételeket kért, majd alaposan megvizsgálta őket. Utána a felvételeket megmutatta Beaumontéknak, s különösen fölhívta a figyelmüket arra a halvány árnyékra, melyet sárga irónjával bekarikázott.
– Ez itt! – mondta. – Mi ez?
– Honnan a pokolból tudnánk? – kérdezte Glen Beaumont. – Nem maga itt a francos doktor?
– De igen – felelte szárazon Pritchard.
– Az asszony azt mondta, a gyerek mintha dilibe esett volna – folytatta Glen.
– Ha úgy érti, hogy rohama volt – válaszolta dr. Pritchard –, igen: rohama volt. Ha viszont úgy érti, hogy epileptikus rohama volt, majdnem egészen biztos vagyok abban, hogy nem. Egy efféle súlyos roham bizonyosan grand mal lett volna, Thad azonban semmilyen módon nem reagált a Litton-fénytesztre. Sőt, ha grand mal epilepsziája lenne, nem is kellene orvos ahhoz, hogy ezt maguk is észrevegyék. Ott járná a vitustáncot a nappali szőnyegén minden alkalommal, ha a tévéjükön a kép futni kezd.
– Akkor hát miről van szó? – kérdezte Shayla idegesen.
Pritchard visszafordult az átvilágítóra fölfeszített röntgenfelvételhez.
– Mi ez? – kérdezte ismét válaszul, és megint megkopogtatta a bekerített területet. – A hirtelen kezdődött fejfájások, melyeket nem előzött meg roham, arra utalnak, hogy a maguk fiának agydaganata van. Föltehetőleg még kicsi, és remélhetőleg jóindulatú.
Glen Beaumont mozdulatlan arccal bámult az orvosra, mellette álló felesége pedig belezokogott a zsebkendőjébe. Hang nélkül sírt. Ez a néma bánat az éveken át tartó házastársi tréning következménye volt. Glen keze gyorsan járt, ütései fájtak, és szinte sosem hagytak nyomot. Tizenkét évnyi néma bánat után Shayla talán már akkor sem tudott volna hangosan sírni, ha akar.
– Mindez azt jelenti, hogy föl akarja metélni az agyát? – kérdezte végül Glen a megszokott finomságával.
– Én nem így fejezném ki magam Mr. Beaumont, de azt hiszem, egy feltáró műtétre valóban szükség van.
Magában pedig azt gondolta: ha tényleg van Isten, és tényleg a saját képére teremtett bennünket, elképzelni is szörnyű, miért mászkál ilyen átkozottul sok efféle pasas a világon, annyi jó ember sorsával a kezében.
Glen hosszan hallgatott. Fejét lehajtotta, szemöldökét ráncba húzta a töprengés. Végül fölnézett, és föltette a kérdést, amely legjobban foglalkoztatta:
– Ne kíméljen bennünket, doki, mondja meg az igazat! Mennyibe fog ez kerülni?

A műtősnővér látta meg először.
Sikolya éles volt, és hosszan visszhangzott a műtőben, ahol a legutóbbi negyedóra során nem hallatszott más, mint dr. Pritchard elmormolt utasításai, a lélegeztetőgép sziszegése és a Negli-fűrész kurta, magas hangú visítása.
A nővér hátratántorodott, nekiütközött egy kerekes Ross-tálnak – melyre legalább kéttucatnyi műszert raktak ki szép rendben –, és az egészet feldöntötte. A Ross-tál visszhangos csörömpöléssel zuhant a kőpadlóra, s a nagyobb zajt a műszerek halkabb, csilingelő csengés-bongása követte.
– Hilary! – kiáltott a főnővér. Hangja teli volt megdöbbenéssel és méltatlankodással. Annyira elfeledkezett magáról, hogy már meg is indult a zöld műtősköpenyében rémülten menekülő ápolónő után.
Dr. Albertson, aki Pritchardnak asszisztált a műtétnél, papucsos lábával bokán rúgta a főnővért. – Ne felejtse el, kérem, hogy hol van!
– Igenis, doktor úr! – A főnővér engedelmesen megfordult, és akkor sem pillantott a műtőajtó felé, amikor az kivágódott, és Hilary eltűnt, még mindig vijjogva, mint egy elszabadult tűzoltóautó.
– Tegye gyorsan a műszereket a sterilizálóba! – parancsolta Albertson. – De azonnal! Gyerünk, gyerünk!
– Igenis, doktor úr!
A főnővér lehajolt, kezdte összeszedni a műszereket. Nehezen lélegzett, az események szemlátomást megzavarták, de lassan visszanyerte önuralmát.
Dr. Pritchard mintha mindebből semmit sem vett volna észre. Konok figyelemmel bámult abba a kis ablakba, amelyet Thad Beaumont koponyáján nyitottak.
– Hihetetlen! – motyogta. – Egyszerűen hihetetlen! Az ilyesmit tanítani kéne. Ha nem a saját szememmel látnám...
A sterilizátor sziszegése mintha magához térítette volna. Dr. Albertsonra meredt.
– Elszívást kérek! – kaffantotta, azután a főnővérre pillantott. – Maga mi a büdös francot csinál? A Sunday Times keresztrejtvényét fejti? Vonszolja már ide magát azokkal a műszerekkel!
A főnővér – új tálra rakva a műszereket – már rohant is.
– Kérem az elszívást, Lester! – szólt rá Pritchard Albertsonra. – Azután majd mutatok valamit, amit még nem láthattál másutt, mint a vidéki vurstlikban, a pókasszony meg a kétfejű disznó között.
Albertson odagördítette a műtőasztalhoz az elszívópumpát. Tudomást sem vett a főnővérről, aki elugrott az útból, közben ügyesen egyensúlyozva a műszeres tálcát.
Pritchard az altatóorvosra nézett.
– Csak a vérnyomásról gondoskodjék, barátom! Jó vérnyomás, ez minden, amit kérek.
– Százöt a felső érték, hatvannyolc az alsó. Olyan szabályosan ver a szíve, mint a kalapács.
– Nos, az anyja szerint a legújabb William Shakespeare van a szikénk alatt, szóval csak így tovább, vigyázzunk rá! Elszívást, Lester! Ne csiklandozd azzal a nyavalyás géppel!
Albertson odatartotta a seb széléhez a szivattyút, és megtisztította a vértől. A monitorok a háttérben egyenletesen, megnyugtatóan sípoltak, bip-bipeltek. Váratlanul sziszegő hang hallatszott. Dr. Albertson szájából jött, ahogy rémülten beszívta a levegőt. Úgy érezte, hirtelen vad erővel gyomorszájon vágja a látvány.
– Édes Istenem! Jézusom! Ó, Jézus Krisztusom!
Egy pillanatra hátratántorodott, azután közelebb hajolt. Maszkja fölött, szarukeretes szemüvege mögött szeme kitágult, s megcsillant benne a rémült kíváncsiság fénye.
– Mi ez?
– Szerintem pontosan az, amit látsz – mondta Pritchard –, de eltart egy darabig, míg az ember fölfogja. Már olvastam ilyesmiről, de sosem hittem volna, hogy valaha látni fogom.
Thad Beaumont agyának olyan színe volt, mint egy tengeri kagyló külsejének: középszürke, a rózsaszín halvány árnyalataival.
Az agykéreg sima felszínéből egy rosszul formált, vakon pislogó emberi szem meredt ki. Az agy gyöngéden lüktetett, és a szem is vele együtt. Mintha kacsintani akart volna feléjük. Ez – a kacsingató szem látványa – kergette ki a szerencsétlen fiatal nővért a műtőből.
– Jézus Istenem mi ez itt? – kérdezte ismét Albertson.
– Semmi – válaszolta Pritchard. – Valaha része lehetett egy élő, lélegző emberi lénynek, most már azonban semmi. Leszámítva persze, hogy gond a sebész számára. Történetesen olyan gond, amin úrrá tudunk lenni.
Dr. Loring, az altatóorvos közelebb hajolt: – Megengedi, hogy megnézzem, dr. Pritchard?
– Szív, tüdő, vérnyomás rendben?
– Igen.
– Akkor jöjjön! Ez olyasmi, amit majd elmesélhet az unokáinak. De siessen!
Míg Loring bekukkantott az agyba, Pritchard Albertsonhoz fordult.
– Kérem még egyszer a Negli-fűrészt! Kicsit nagyobbra nyitom az ablakot. Azután szondázunk. Nem tudom, hogy az egészet ki tudom-e szedni, de amennyit ki tudok, azt ki is szeretném.
Les Albertson, akinek immár a műtős főnővért is helyettesítenie kellett, átadta Pritchard gumikesztyűs kezébe a fűrészt, majd pedig a frissen sterilizált szondát amikor az idegsebész azt kérte. Pritchard, aki halkan a Bonanza tévésorozat főtémáját dúdolta, könnyed mozdulattal, látható erőfeszítés nélkül körbejárta a nyitott sebet, csak néha pislantva a szonda végére szerelt kis tükörre, amely éppolyan volt, mint a fogászoké. Leginkább az idegvégződéseivel, tapintás alapján dolgozott. (Albertson később hosszú éveken át meséli majd, hogy életében nem volt ilyen rémítően zsákbamacskaműtétje.)
A pislogó szemen kívül találtak még az agyvelőn egy fél emberi orrot, három körmöt és két fogat. Az egyik fogon volt egy szuvas lyuk is, a szem pedig lüktetett és pislogni próbált, egészen addig, míg Pritchard a tűhegyű szikével bele nem döfött, és ki nem vágta. Az egész műtét – az első szondázástól az utolsó metszésig – huszonhét percet vett igénybe. Öt darab véres húscafat pottyant a svédacél tálba, mely a görgős Ross-tálcán feküdt, Thad borotvált feje mellett.
– Azt hiszem, készen vagyunk – mondta végül Pritchard. – Az idegen szövet szemlátomást csak néhány szál ganglionnal kötődött az agyhoz. Még ha vannak is más darabkák, szerintem jó esélyünk van arra, hogy megsemmisítettük őket.
– De hogy lehet, hogy a gyerek még mindig él? Úgy értem, ez itt mind az ő része, nem? – kérdezte Loring rémülten.
Pritchard a tálcára mutatott.
– Találtunk egy szemet, néhány fogat meg körmöt ennek a gyereknek a fejében, és maga azt gondolja, hogy ez az ő része? Talán hiányzik valamelyik körme? Akarja megnézni?
– De hiszen még a rák is része a páciensnek...
– Ez nem rák volt – magyarázta Pritchard türelmesen. Beszéd közben két keze végezte a maga dolgát.
– A szülések egy részében, amikor az anya egykének ad életet, elmondhatjuk, barátom, hogy a gyerek ikerként kezdte az életét. Egyes becslések szerint tíz esetből kettőben így van. És mi történik a másik magzattal? Az erősebb magába szívja, földolgozza a gyöngébbet.
– Földolgozza? Úgy érti, megeszi? – kérdezte Loring, és kissé mintha elzöldült volna. – In utero kannibalizmusról beszél?
– Nevezze, aminek akarja, de tény, hogy elég gyakran megtörténik. Ha a tudósok valaha kifejlesztik azt a sonargramkészüléket, amelyről megállás nélkül szónokolnak az orvostudományi konferenciákon, majd azt is megtudjuk, milyen gyakran. De ennek a jelenségnek a gyakorisága teljesen mellékes, mert amit ma láttunk, az ennél is ritkább. Ennek a fiúnak az ikertestvére (legalábbis annak néhány része) nem abszorbeálódott. E részek a prefrontális agyféltekében végezték. Ugyanilyen egyszerűen kerülhettek volna a srác beleibe, hasnyálmirigyébe, gerincoszlopába, akárhová. Az összes orvos közül rendszerint csak a patológusok látnak ilyesmit, mert csak a boncoláskor derül ki. De én még sosem hallottam hogy az idegen szövet lett volna a halál oka.
– No de mi történt itt? – kérdezte Albertson.
– Valami ismét működésbe hozta ezt a szövetanyagot, amely egy évvel ezelőtt alighanem még mikroszkopikus méretű volt. Az abszorbeált ikertestvér növekedési órája, aminek végleg le kellett volna állnia legalább egy hónappal azelőtt, hogy Mrs. Beaumont megszülte Thadet, valahogy ismét ketyegni kezdett... És ez az egész nyavalya működésbe lépett megint. Nincs abban titok, ami történt: a koponyaűri nyomás egymaga elegendő volt ahhoz, hogy szörnyű fejfájásokat és olyan görcsöket okozzon a gyereknek, amelyek végül idehozták.
– Igen – tűnődött halkan Loring –, de miért történt?
Pritchard megcsóválta a fejét.
– Ha harminc év múlva a szellemi állapotom lehetővé teszi, hogy bármi komolyabbal foglalkozzam, mint a golf, majd újra fölteheti ezt a kérdést. Talán akkor képes leszek válaszolni. Most csak annyit tudok, hogy megtaláltam és kimetszettem egy nagyon különleges, igen ritka fajtájú agydaganatot. Méghozzá egy jóindulatú agydaganatot. És ha komplikáció nem jön közbe, szerintem a szülőknek mindössze ennyit kell tudniuk. A gyerek apjához képest King Kong maga a Dr. Agy. Nem tudom elképzelni magam, amint elmagyarázom neki hogy épp most hajtottam végre a tizenegy éves fián egy magzatelhajtást. Les, varrjuk össze!
Majd pedig, mintegy utógondolat gyanánt, kedvesen mosolyogva odaszólt a műtős főnővérnek:
– Azt a hülye puncit meg, aki kirohant innét, rúgják ki! Kérem nem elfelejteni!
– Igenis, doktor úr!

Thad Beaumont kilenc nappal a műtét után elhagyta a kórházat.
A következő hat hónapban testének bal oldala kétségbeejtően gyenge volt, és néha-néha, ha nagyon elfáradt, különös, nem egészen véletlenszerű mintát mutató, villogó fényeket látott.
Édesanyja a gyógyulást elősegítendő vásárolt neki egy öreg Remington 32-es írógépet, és ezeket a fényvillanásokat leggyakrabban akkor látta, amikor alvásidő előtt egy órával az írógép fölé görnyedt, és azzal küzdött hogy meglelje a megfelelő szót, vagy megpróbálja kitalálni, mi történjen legközelebb a novellában, amit írt. Aztán ez a fényvillódzás is elmúlt.
A különös fantomcsiripelés – a távíródrótokon ülő verebek ezreinek lármája – a műtét után többé sohasem hallatszott az agyában.
Folytatta az írást, mind több önbizalmat szerzett, csiszolgatta lassan kialakuló stílusát, és hat évvel azután, hogy valódi élete másodszor is elkezdődött, elfogadták az első novelláját – az American Teen-nél. Kezdetét vette a karrierje.
Amennyire ő és szülei tudták, tizenegyedik életévének őszén egy kicsiny, jóindulatú daganatot távolítottak el agyának prefrontális féltekéjéből. Ha egyáltalán gondolt erre (ami az évek múlásával mind ritkábban fordult elő), mindössze arra gondolt, hogy nagy szerencséje volt, amiért túlélte a műtétet.
Ugyanis sok beteg, akin ama primitív korban végrehajtották ezt az operációt, nem élte túl.

I.
A BOLONDOK TÖLTELÉKE

„Machine lassan, gondosan egyenesítette ki a gemkapcsokat hosszú, erős ujjaival.
– Kapd el a fejét, Jack! – mondta a Halstead mögött álló férfinak. – Kérlek, szorítsd rendesen!
Halstead rájött, mit akar Machine, és amint Jack Rangely hatalmas mancsát a fejére szorította, kiáltozni kezdett. A kiáltások hangosan zengtek, visszhangoztak az elhagyott raktárépületben. A hatalmas, üres tér természetes hangerősítőként szolgált. Halstead úgy szólt, mint egy operaénekes, aki a premierjére skálázik.
– Visszajöttem – mondta Machine. Halstead vadul összeszorította a szemét, de ez nem segített. A vékony acéldrót könnyedén fúrta át a bal szemhéját, majd pedig a szemgolyót, amely halkan pukkant. Ragadós, zselészerű folyadék kezdett a sebből szivárogni.
– Visszajöttem halottaimból, és te szemlátomást nem örülsz nekem, te hálátlan csirkefogó!”

GEORGE KOMOR:
Vágta Babilonba

Egy
Azt írja a „People”

A People című képeslap május 23-i száma elég jellegzetes volt.
A címlapon a hét Halott Nevezetessége volt látható, egy rock'n'roll sztár, aki a cellájában fölakasztotta magát, miután letartóztatták kokain és más kábítószerek birtoklásáért. A lap belsejében pedig a szokásos vegyes saláta: kilenc megoldatlan szexgyilkosság Nebraska sivár, elhagyatott nyugati felében; egy makrobiotikus étrendet hirdető guru, akit letartóztattak gyermekpornográfia miatt; egy marylandi háziasszony, akinek a kertjében nőtt sütőtök teljesen Jézus Krisztus mellszobrára hasonlított – mármint ha az ember félig lehunyt szemmel nézte egy sötét alagútban, holdfogyatkozás idején; egy jókedvű gyermekparalízises leányka, aki a New York-i nagy kerékpáros maratonra készül; egy hollywoodi elvált asszony; egy házasságkötés a New York-i jobb társaságban; egy szívrohamából fölépülő birkózóbajnok; egy komikus színész, akit tartásdíjért perel a szeretője.
Volt a lapban egy cikk egy bizonyos Utah-ból való vállalkozóról, aki Yo Mamma! néven divatos új babát árusít. Yo Mamma! állítólag úgy néz ki, mint „mindenki kedvenc (?) anyósa”. A babába beépítettek egy miniatűr magnót, ami alkalmanként egy-egy jellegzetes mondatot darál le, mint például: „az én házamban sosem volt hideg a vacsora, amikor a férjed gyerek volt, drágám”. Vagy „a testvéred sosem viselkedik úgy, mintha kutyaszar volnék, ha náluk akarok eltölteni néhány hetet”.
A legnagyobb móka az volt az egészben, hogy Yo Mammá!-t nem úgy kellett működésbe hozni, mint bármely más beszélő babát (meghúzva egy zsinórt a hátában), hanem bele kellett rúgni a nyavalyásba, mégpedig olyan érősen, ahogy az ember csak tudott. „Yo Mamma! kiválóan párnázott, garantáljuk, hogy nem törik el, és nem karcolja meg a falakat és a bútorzatot” – mondta a büszke föltaláló, Mr. Gaspard Wilmot (aki, amint ezt a cikk érintőlegesen megemlítette, egyszer vád alá került adócsalásért, de a vádat elejtették).
És Amerika első számú szórakoztató és tájékoztató képeslapjának ezen szórakoztató és tájékoztató száma 33. oldalán ott állt a CIKK. A lap tetején a jellegzetes People-féle csípős, csacsogó, cserebiztos fejléccel: ÉLETES.
– A People szeret rögtön a lényegre térni: ÉLETES – mondta Thad Beaumont a feleségének, Liznek amint egymás mellett ültek a konyhaasztalnál, és másodszor olvasták el a cikket. – Ha nem érdekel az ÉLETES, átlapozhatsz a GÁZBAN rovatra, és olvashatsz azokról a kiscsajokról; akik nagy-nagy kányában vannak Nebraska kellős közepén.
– Ez nem is olyan mulatságos, ha jobban belegondolsz – felelte Liz Beaumont, azután elrontotta a mondat komolyságát, ahogy száját a tenyerével eltakarva elfojtott egy vihogást.
– Szóval nem egy hehehe, de azért elég fura – mondta Thad, és újra átlapozta a cikket. Közben szórakozottan megvakarta a magasan a homlokán lévő kis fehér sebhelyet.
Mint Amerika első számú szórakoztató és tájékoztató képeslapjának legtöbb ÉLETES-cikke, ez volt az újságban az egyetlen olyan írás, amely több teret engedett a szavaknak, mint a képeknek.
– Megbántad, hogy szerepeltél nekik? – kérdezte Liz.
Fél füllel mindig az ikrek felé figyelt, de azok eddig tökéletesen viselkedtek, úgy aludtak, mint a kisbárány.
– Először is nem én szerepeltem – felelte Thad. – Mi szerepeltünk. Egy mindenkiért, mindenki egyért, nem emlékszel?
Megkopogtatta a cikk második oldalán lévő képet, amelyen a felesége látszott, amint nagy tálca friss süteményt nyújt Thad felé, aki viszont az írógépe és a belefűzött hosszú papír előtt ül. A képen nem lehetett látni, mi van a papírra írva.
És ez így van jól, hiszen ha volt is valami a papíron, hát biztosan halandzsa. Az írás Thad számára mindig kemény munkát jelentett, semmiképp sem olyasmit, amit közönség előtt csinál az ember, különösen nem, ha a közönség egyik tagja történetesen a People című képeslap fotósa. George biztosan könnyebben megtette volna, Thad Beaumontnak azonban pokolian nehezére esett. Még Liz sem mert a közelébe jönni, ha megpróbálkozott – és néha még sikerrel is! – az írással.
Ilyenkor még táviratokat sem hozott volna be neki, nemhogy aprósüteményt, tálcán.
– Igen, de...
– Másodszor pedig...
Ránézett Liz fényképére a süteményekkel, meg magára, amint visszanéz Lizre. Mindketten szélesen vigyorogtak. Ez a vigyor elég különös afféle emberek arcán, akik ugyan nagyon kedves népek, de még azt is jól meggondolják, elengedik-e magukat annyira, hogy elmosolyodjanak.
Eszébe jutott az az idő, amit Appalache-cserkészként töltött Maine, New Hampshire és Vermont államokban. Azokban a komor napokban volt egy kedvenc mosómedvéje, akit a néhai elnök után John Wesley Hardingnak nevezett el. Nem mintha bármiféle kísérletet tett volna J. W. Harding háziasítására. A mosómedve egyszerűen csak hozzácsapódott. Nos, a jó öreg J. W. – különösen hideg estéken – megitta a magáét. Néha, amikor a kelleténél eggyel több kortyot nyakalt a flaskóból, hát pontosan így vigyorgott, mint ők a képen.
– Másodszor pedig micsoda? – kérdezte a felesége.
Másodszor pedig van valami furcsa abban, ha a Nemzeti Könyvdíj egykori várományosa és a felesége úgy vigyorognak egymásra, mint két részeg mosómedve, gondolta, de tovább nem tudta visszatartani a nevetést: kirobbant belőle.
– Thad, felébreszted az ikreket!
Különösebb siker nélkül megpróbálta elfojtani a torkából kitörő hangokat.
– Másodszor is úgy nézünk ki, mint két idióta. És egyáltalán nem bánom! – mondta, átölelve asszonyát s megcsókolva a nyakát.
A másik szobában előbb William, majd pedig Wendy sírni kezdett. Liz megpróbált vádlóan nézni rá, de nem sikerült. Jó volt nevetni hallani a férjét. Jó. Talán mert nem túl gyakran tette. A nevetés idegen, egzotikus bájt kölcsönzött neki. Thad Beaumont sosem volt az a vigyorgós fajta.
– Az én hibám – mondta. – Megyek, és elaltatom őket.
Fölállt, nekiütközött az asztalnak, és csaknem feldöntötte. Thad Beaumont kedves, szelíd ember, de furcsamód nehézkes, ügyetlen; ez a része a benne rejtőző gyereknek még most is velük élt.
Liz elkapta a tálba rakott virágcsendéletet – amit épp az imént helyezett az asztal közepére –, még mielőtt a tál átbillent volna az asztal szélén, hogy összetörjön a padlón.
– Jaj, Thad! – kezdte, azután ő is nevetésben tört ki.
A férfi visszaült egy pillanatra. Nem is annyira megfogta, mint inkább óvatosan a két keze közé vette az asszonyét. – Figyelj, kedvesem, te nem bánod?
– Nem – felelte az asszony. Egy pillanatig arra gondolt, talán azt kellene mondani: hanem azért kényelmetlenül érzem magam. Nem azért, mert kissé ostobának látszunk, hanem mert... Nem is tudom. Csak egy kicsit kényelmetlenül érzem magam, ez minden.
Erre gondolt, de nem mondta ki. Túlságosan örült hogy ismét nevetni hallja a férjét. Elkapta a férfi kezét és könnyedén megszorította.
– Nem – mondta újra. – Nem bánom. Szerintem nagyon mókás. És ha a nyilvánosság jót tesz Az aranykutyá-nak, amikor végre komolyan elhatározod, hogy befejezed azt a nyavalyás regényt, hát az csak jó, nem?
Fölállt, és vállánál fogva visszanyomta a férjét, amikor az szintén indulni akart.
– Majd legközelebb te pelenkázod be őket – mondta.
– Most csak üldögélj itt, míg végképp elmúlik az a vad, tudat alatti vágyad, hogy szétrombold a virágcsendéletemet.
– Rendben – felelte a férfi mosolyogva. – Szeretlek, Liz.
– Én is szeretlek.
Az asszony elment, hogy bepelenkázza az ikreket, Thad Beaumont pedig ismét a saját ÉLETES-ét kezdte lapozgatni.
A legtöbb People-cikkel ellentétben a Thaddeus Beaumontról szóló ÉLETES nem egész oldalas fotóval indult, hanem csak egy akkorkával, ami még negyedoldalasnál is kisebb volt. Mindazonáltal szinte vonzotta a szemet, mert a tördelő, aki, úgy látszik, kedvelte a szokatlant, fekete hátteret adott a fényképnek. A fotón Thad és Liz volt látható egy temetőben. A kép alatti szöveg pedig szinte brutális kontrasztként világított ki a lapból.
Thad kezében ásó, Lizében pedig lapát. Az egyik oldalon volt még egy talicska is, további sírásó szerszámokkal. Magán a sírhanton a rengeteg virág ellenére jól látszott a sírkő, a kitűnően olvasható felirattal.

GEORGE KOMOR
1975-1988
Nem valami kedves fickó

Hátborzongató ellentétben a hellyel és a szemlátomást épp most végrehajtott feladattal (hisz az imént fejezték be valakinek az elföldelését, aki – az évszámokból ítélve – alig tizenéves volt), ez a két álsírásó vígan nyújtotta szabad kezét a másik felé egy kézrázásra – miközben vadul hahotáztak.
A kép természetesen beállított fotó volt. Természetesen a cikkhez mellékelt összes kép beállított volt: a temetés, a teasütemény kínálása, és az is, amikor Thad magányosan ballag Ludlow erdejének valamelyik ösvényén, feltehetőleg azért, hogy „ötletei támadjanak”.
Mókás. Liz immár öt éve hetente vásárolja a People című képeslapot az élelmiszer-áruházban, és mind a ketten jó néhányszor gúnyt űztek már a lap cikkeiből, stílusából. De azért mind a ketten át-átlapozták vacsora idején, vagy esetleg a klotyón, ha nem volt kéznél valami jó könyv. Thad időről időre eltűnődött a lap sikerén, azon törve a fejét, vajon attól olyan bizarrul érdekfeszítő-e mert elkötelezett híve a sztárok heti fölvonultatásának, vagy pedig egyszerűen a külalakja teszi, azokkal a nagy fekete-fehér fényképekkel, a vastag betűs szalagcímekkel és főként az egyszerű kijelentő mondatokból álló szöveggel. Mindezen sokat gondolkodott, de eddig sosem jutott eszébe azon tűnődni, vajon a lapban megjelenő fényképek beállítottak-e.
A fotós egy Phyllis Myers nevű nő volt. Bemutatkozás után nagy hangon közölte Thaddel és Lizzel, hogy jó néhány fotót csinált gyermekméretű koporsókban heverő plüssmackókról, valamennyit gyerekruhába öltöztetve. Abban reménykedik, mondta, hogy a képeket sikerül eladnia könyv formában valamelyik nagy New York-i kiadónak. Thad csak a fotó- és interjúszertartás második napjának végén döbbent rá: a nő arra akar kilyukadni, hogy ő írja meg a képekhez a szöveget.
A Halál és a plüssmackók, mondta a nő. A tökéletes végső kommentár volna az amerikai élet- és halálmódról, nem gondolja, Thad?
Ő úgy gondolta – figyelembe véve a nő meglehetősen viszolyogtató lelkületét – egyáltalán nem meglepő, hogy megrendelte George Komor sírkövét, és magával is hozta New Yorkból. Papírmaséból készült.
– Ugye hajlandók itt, a sírkő előtt kezet rázni? – kérdezte olyan mosollyal, ami egyszerre volt csalogató és önelégült. – Nagyszerű kép lesz belőle.
Liz kérdőn és kissé rémülten Thadre nézett. Azután mindketten rápillantottak a hamis sírkőre, amely New York Cityből, a People egész évi otthonából érkezett a Maine állambeli Castle Rockba, Thad és Liz Beaumont nyári otthonába.
Tekintetükben a meghökkenés és a kissé mosolygós csodálkozás keveréke. Thad szeme újra és újra visszatért az évszámok alatti egyetlen mondathoz.

Nem valami kedves fickó

Ha a lényegéig lecsupaszítjuk a dolgot, a történet, amit a People el akart mondani Amerika lélegzet-visszafojtott sztárbámulóinak, egészen egyszerű volt: Thad Beaumont ígéretes fiatal író, akinek első regényét, A váratlan táncosok-at, 1972-ben a Nemzeti Könyvdíjra jelölték. Az ilyesminek némi súlya van az irodalomkritikusok szemében, de Amerika lélegzet-visszafojtott sztárbámulói tojnak Thad Beaumontra, aki azóta a saját neve alatt mindössze egyetlen újabb regényt jelentetett meg.
Akire viszont nem tojnak, valójában nem is létezik. Thad ugyanis egy óriási bestsellert, majd ezt követően három nagy sikerű regényt írt más néven. Ez a név természetesen George Komor volt.
Jerry Harkavay, aki egy személyben jelentette az Associated Press egész waterville-i irodáját, közölte elsőként a világgal a George Komor-sztorit, de csak azután, hogy Thad ügynöke, Rick Cowley – Thad tudtával és beleegyezésével – elmesélte az egészet Louise Bookernek, aki pedig megírta a Publishers Weekly-ben. Persze sem Harkavay, sem Booker nem kapta meg az egész sztorit, mert Thad konokul ragaszkodott hozzá hogy arról a mocskos kis szemétládáról, Frederick Clawsonról említést se tegyenek. De azért a történet így is elég jó volt ahhoz, hogy közölje egy olyan újság is, melyet többen olvasnak, mint akár az AP telexjelentéseit, akár a könyvkiadószakma hetilapját. Clawson, mondta Thad Liznek és Ricknek, nem tartozik hozzá a történethez. Ő csak egy seggfej, aki rákényszerítette őket, hogy nyilvánosságra kerüljön a sztori.
Az első interjú során Jerry azt kérdezte tőle, miféle fickó ez a George Komor.
– George – felelte Thad – nem volt valami kellemes fickó.
Ez az idézet lett Jerry cikkének felcíme, és ez adta az ötletet a Myers csajnak hogy megrendeljen egy sírkövet ezzel a felirattal. Bizarr egy világ. Bizarr, bizarr világ.
Teljesen váratlanul ismét nevetésben tört ki.

Kétsornyi fehér szöveg volt olvasható a fekete háttéren a kép alatt, melyen Thad és Liz Castle Rock egyik rendesebb temetőjének pázsitján állt.
SZEGÉNY MEGBOLDOGULT KÜLÖNÖSEN KÖZEL ÁLLT EHHEZ A KÉT EMBERHEZ, hirdette az első mondat.
AKKOR MEG MIÉRT NEVETNEK?, kérdezte a második.
– Mert a világ rohadtul fura hely! – mondta Thad Beaumont, és kezével eltakarta a száját, horkanásszerű hangokat hallatva, mert még mindig nevetett.
Nemcsak Liz Beaumont érezte magát némiképp kényelmetlenül e különös kis szenzáció és a nagy sajtónyilvánosság miatt. Ő maga is így érzett. Ennek ellenére nem bírta abbahagyni a nevetést. Néhány pillanatig sikerült elfojtania, azután a hahota első hangjai ismét kitörtek belőle, ahogy tekintete rátévedt arra a sorra:

Nem valami kedves fickó

Abbahagyni a nevetést körülbelül olyasmi volt mintha egy rosszul épített töltés szivárgásait próbálná megállítani az ember: amint az egyik rést betömte, másutt máris újra folyni kezd a víz.
Thad sejtette, hogy nincsen valami rendben ezzel a megállíthatatlan nevetéssel. Ez a hisztéria bizonyos formája. Tudta azt is, hogy a humornak vajmi kevés köze van az efféle hisztérikus kitörésekhez. Sőt, az ilyen nevetőgörcsök oka rendszerint a mulatságosnak éppen az ellentéte.
Valami, amitől talán fél az ember.
Csak nem félsz egy nyavalyás cikktől a People című képeslapban? Erre gondolsz? Hülye! Attól félsz, hogy kínos helyzetbe kerülsz? Hogy a kollégáid az angol tanszéken ránéznek a fotókra, és azt hiszik, teljesen elment az a mákszemnyi józan eszed?
Nem. Nem volt a kollégáitól félnivalója, még azoktól sem, akik már akkor a tanszéken voltak, amikor még dinoszauruszok népesítették be a földet. Végre kinevezett tanár lett az egyetemen, ráadásul elég pénze van, hogy a hátralévő életét, ha úgy tetszik – kérem, fújják meg a harsonákat! – szabadúszó íróként élje le. (Nem volt benne bizonyos, hogy ezt akarja; nem kedvelte különösebben az egyetemi lét bürokratikus és adminisztratív vonatkozásait, de tanítani imádott.) És már csak azért sem érdekelte ez a dolog, mert évek óta nem törődött azzal, mit gondolnak róla a kollégái. Hogy a barátai mit gondolnak, az érdekelte, és bizonyos esetekben a barátai, Liz barátai és a közös barátaik történetesen egyben kollégák is voltak, de úgy vélte, ezek a fickók vele együtt azt gondolják, hogy ez az ügy pompás és röhögni való.
Ha valami miatt félt, hát az...
Elég, szólt rá önmagára azon a száraz, szigorú hangon, melytől még a legmegátalkodottabb elsős hallgatói is elsápadtak, és befogták a szájukat. Elég ebből az ostobaságból!
Nem jó. Bármilyen hatékony is ez a hang, ha diákokkal szemben használja az ember, önmagára valahogy nem hatott.
Ismét ránézett a képre, de tekintete most elkerülte a felesége és a saját arcát, amint vigyorogva tekintenek egymásra, akár két kölyök, akik valami különös beavatási szertartást végeznek.

GEORGE KOMOR
1975-1988
Nem valami kedves fickó

Ez volt az, ami kellemetlenné tette az egészet.
Ez a sírkő. Ez a név. A két dátum. És leginkább a különös sírfelirat, amely röhögésre kényszerítette, de a nevetés mögött egyáltalán nem volt mulatságos.
Az a név.
Az a sírfelirat.
– Nem érdekes – motyogta. – Ez a rohadt szemétláda végre halott.
Kényelmetlen érzése azonban nem múlt el.
Amikor Liz visszatért a szobába, mindkét hóna alatt egy-egy frissen átpelenkázott és felöltöztetett babával, Thad már ismét a cikk fölé görnyedt.

– Én öltem meg?
Thaddeus Beaumont, akit a kritikusok egykor úgy üdvözöltek, mint Amerika legígéretesebb regényíróját, és aki 1972-ben A váratlan táncosok című könyvével a Nemzeti Könyvdíj várományosa volt, eltűnődve megismétli a kérdést. Szemlátomást kissé szórakoztatja a gondolat.
– Gyilkosság – mondja halkan, mintha ez a szó sosem jutott volna eszébe... noha lelkének „sötét fele” ahogy George Komort nevezi, úgyszólván másra se gondolt, mint gyilkosságra.
A széles szájú kőcsuporból, amely ódivatú Remington 32-es írógépe mellett áll, kivesz egy Berol-féle Black Beauty ceruzát (Komor semmi mással nem volt hajlandó írni, állítja Beaumont), és rágcsálni kezdi. A kőcsuporban lévő tucatnyi ceruza tanúsítja, hogy ez a rágcsálás afféle szokás.
– Nem – mondja végül, és a ceruzát visszaejti az edénybe. – Nem én öltem meg.
Fölnéz és elmosolyodik. Beaumont harminckilenc éves, de amikor ilyen őszinte nyíltsággal mosolyog könnyen összetéveszthetnénk valamelyik tanítványával.
– George békés, természetes módon múlt ki.
Azt mondja, George Komor a felesége ötlete volt. Elisabeth Stephens Beaumont, a kissé hűvös, de nagyon sikkes szőke asszony nem hajlandó az összes érdemet magára vállalni.
– Mindössze azt tettem – magyarázza –, hogy javasoltam Thadnek: írjon egy regényt más néven, és nézzük meg, mi lesz belőle. Thad görcsös írásképtelenségtől szenvedett a második regénye után, és arra volt szüksége, hogy valaki, mint egy motort, berúgja. És tényleg – az asszony fölnevet –, George Komor végig ott lappangott benne. Már abban a néhány töredékben is láttam a nyomát, amihez Thad időről időre hozzáfogott. Egyszerűen csak kényszeríteni kellett Komort, hogy előbújjon.
Jó néhány írótársa szerint Beaumont problémája több volt, mint egyszerű írásképtelenség. Legalább két jól ismert kollégája (egyikük sem engedélyezte, hogy megnevezzük) azt állítja, hogy kifejezetten aggódtak Beaumont ép eszéért abban a kulcsfontosságú időszakban, ami az első és a második kötete megjelenése között eltelt. Egyikük úgy hiszi: lehetséges, hogy Beaumont az öngyilkosságot is megkísérelte A váratlan táncosok megjelenése után, mely könyv több kritikai elismerést hozott, mint honoráriumot.
Amikor megkérdezzük, foglalkozott-e valaha az öngyilkosság gondolatával, Beaumont megrázza a fejét és így felel:
– Ostoba ötlet lett volna. Miért tettem volna, hiszen az igazi probléma nem az volt, hogy a könyv nem lett népszerű; egész egyszerűen írásgörcsöm támadt. A halott íróknál pedig az ilyesmi, mint tudjuk, végleges és gyógyíthatatlan.
Az idő alatt pedig Liz Beaumont tovább „lobbizott” – Beaumont kifejezése – egy írói álnév mellett.
– Azt mondta, végre elengedhetném magam. Írjak, amit csak akarok, és ne gondoljak folyton arra, hogy a New York Times Book Review közben a hátam mögül kukucskál. Azt mondta, írhatnék cowboyregényt, horrort vagy sci-fit. Vagy írhatnék egy krimit.
Thad Beaumont elvigyorodik.
– Azt hiszem, szándékosan mondta épp ezt a végén Tudta, hogy régóta foglalkoztat egy krimi ötlete, jóllehet valahogy nem éreztem, hogyan fogjak hozzá. Az álnév viszont mulatságos mód vonzott. Valahogy szabadnak éreztem magam, mintha lenne egy titkos vészkijáratom, ha érti, mire gondolok. De volt még valami más is. Valami, amit nagyon nehéz megmagyaráznom.
Beaumont a kőcsuporban lévő, szabályosan hegyezett Berol ceruzák felé mutat, azután leejti a kar át. Elfordul, a dolgozószobája hátsó falán lévő nagy panorámaablak felé néz, amelyen át a tavasziasan zöldellő fák tájképét látjuk.
– Amikor az ember elhatározza, hogy álnéven ír, az valami olyasmi, mintha láthatatlanná válna – mondja végül, szinte vonakodva. – Minél többel játszottam az ötlettel, annál inkább úgy éreztem, hogy... nos... újraalkotom magam.
Keze lopva kinyúl, és ezúttal sikerül megragadnia a kőcsuporban meredező ceruzák egyikét, miközben gondolatai egészen másfelé kalandoznak.

Thad lapozott, fölnézett, és meglátta az ikreket magas etetőszékükben. A fiú-lány ikrek mindig kétpetéjűek, Wendy és William azonban csaknem annyira egyformák, mintha egypetéjűek lennének.
William a cumisüvege mögül Thadre vigyorgott.
Wendy szintén az apjára vigyorgott az ő cumisüvege mögül, ámde ő még egy tartozékkal büszkélkedhetett ami a fivérének nem volt: egyetlen magányos foggal, amely minden fájdalom nélkül bújt ki az ínyéből olyan némán, ahogy egy tengeralattjáró periszkópja jelenik meg az óceán felszínén.
Wendy elvette egyik párnás kezecskéjét a műanyag üvegről. Ujjait széttárta, apja felé mutatva tiszta, rózsaszín tenyerét. Utána behajlította ujjait, majd megint kinyitotta. Egy Wendy-szia.
Anélkül, hogy nővérére nézett volna, William is elengedte az ő egyik kezével az ő cumisüvegét, ujjait kinyitotta, behajtotta, megint kinyitotta. Egy William-szia.
Thad csöndes-büszkén fölemelte kezét az asztalról, ujjait kinyitotta, összezárta, kinyitotta.
Az ikrek elvigyorodtak a cumisüvegek mögött.
Thad újra a képeslapot nézte. Ah, People, gondolta, hová lennénk, mit csinálnánk nélküled?
A cikk írója persze kiteregette az összes szennyest, amit ki lehetett teregetni. Leginkább azt a négy rossz évet, ami azután következett, hogy A váratlan táncosok nem nyerte el az NKD-t. De hát ez várható volt az újságtól, és nem is nagyon zavarta a dolog. Egyrészt az a szennyes nem volt annyira szennyes, másrészt pedig mindig is úgy gondolta, az ember sokkal könnyebben él egy kimondott igazsággal, mint hazugságban. Legalábbis hosszú távon.
Ami persze fölveti azt a kérdést, hogy a People és a „hosszú táv” között van-e bármi közös.
No igen. Most már késő.
A cikkíró neve valamilyen Mike – ennyire emlékezik, de milyen Mike?
Ha valaki a People számára ír, hacsak nem angol arisztokrata, aki a királyi családról locsog, vagy filmsztár, aki más filmsztárokról pletykál, neve a cikk végén szerepel. Thadnek négy lapon kellett átnyálaznia magát (kettő közülük egész oldalas hirdetés), míg megtalálta a nevet. Mike Donaldson. Ő és Mike sokáig ültek együtt, mindenféléről beszélgetve, és amikor végül Thad megkérdezte a riportert: érdekel-e bárkit is, hogy ő írt néhány könyvet más név alatt, Donaldson olyasmit mondott, ami nagyon megnevettette.
– Fontos vizsgálatok kimutatták, hogy a legtöbb People-olvasónak hosszú és keskeny orra van. Az ilyen orrot azután nehéz túrni, ezért az olvasóink annyi más ember orrát piszkálják, amennyiét csak lehet. Szóval higgye el, mindent tudni akarnak a maga George barátjáról.
– Nem a barátom – válaszolta Thad, még mindig nevetve.
Most pedig megkérdezte Lizt, aki épp a tűzhelyhez sietett:
– Minden rendben, bébi? Ne segítsek?
– Minden rendben. Csak főzök egy kis trutymót kölyköknek. Nem volt még eleged abból a cikkből?
– Még nem – vallotta be Thad szégyentelenül, és visszatért az interjúhoz.

– Az egészben a legnehezebb volt kitalálni a nevet folytatja Beaumont, aprókat harapva a ceruzán. – Pedig ez nagyon fontos volt. Tudtam, hogy működni fog Tudtam ha megtöri az írásgörcsöt, amivel küzdöttem. Ha lesz egy új személyazonosságom. Egy megfelelő személyazonosságom, ami persze nem azonos az igazival.
– Miért éppen George Komort választotta?
– Nos, van egy Donald E. Westlake nevű krimiszerző – magyarázza Beaumont. – Ez a Westlake a valódi neve alatt megjelentetett jó néhány krimit, melyek minden izgalmasságuk mellett nagyon mulatságos társadalombíráló írások is az amerikai életformáról és erkölcsökről. A 60-as évek elejétől a 70-es esztendők közepéig írt azonban néhány regényt Richard Komor néven is, és azok a könyvek egészen mások.
Beaumont kis szünetet tart.
– Egy Parker nevű pasasról szólnak, aki hivatásos tolvaj. Nincs múltja jövője és a legjobb Komor-könyvekben nem is érdekli más, mint a rablás. Mindenesetre olyan okokból, melyeket bizonyára Westlake-től kellene megkérdeznünk, 1975 után nem írt több regényt Parkerről. Én azonban sosem felejtek el valamit, amit Westlake nyilatkozott, miután kiderült az írói álneve. Azt mondta, ha ő napsütéses napokon írta a regényeit, az esős napokon pedig Komor vette ki kezéből a tollat. Tetszett ez a mondat, mert azok a napok 1973 és 1975 eleje között bizony nagyon esősek voltak az én számomra is.
A legjobb Komor-könyvekben Parker sokkal inkább gyilkos robotnak látszik, mint embernek. Ezekben a regényekben visszatérő téma, hogy a rablót kirabolják. És azután Parker úgy gyalogol végig a gonoszokon (mármint a többi gonoszon), akár egy gépember, amit egyetlen célra programoztak. „A pénzemet akarom!”, mondja, és körülbelül ez minden, amit mond. „A pénzemet akarom! A pénzemet akarom!” Nem emlékezteti magát valakire?
A riporter bólint. Beaumont pontosan leírta Alexis Machine-t, a legelső és legutolsó George Komor-regény főhősét.
– Ha a Machine módszere úgy végződött volna, ahogy elkezdődött, valószínűleg örökre a fiókba kellett volna süllyesztenem – folytatja Beaumont. – Ha megjelentettem volna, az színtiszta plágium. De úgy körülbelül a regény negyedénél belezökkentem a ritmusba, és egyszerre csak minden összeállt.
A riporter megkérdezi, mondhatnánk-e: miután Beaumont valamennyit dolgozott a könyvön, George Komor fölébredt, és maga kezdett beszélni.
– Igen – feleli Beaumont. – Körülbelül ez a helyzet.

Thad fölnézett, és akarata ellenére majdnem megint elnevette magát. Az ikrek látták, hogy mosolyog, és visszavigyorogtak a borsópürés kanál mögül. Liz éppen etette őket. Jól emlékezett, hogy valójában azt felelte a riporter kérdésére:
– Úristen, micsoda színfalhasogatás! Ahogy maga mondja, úgy hangzik, mint az a rész a Frankenstein-ben, amikor a villám eltalálja a kastély legmagasabb tornyán álló villámhárítót, és az elektromosságtól fölébred a szörnyeteg.
– Képtelen leszek befejezni az etetést, ha nem hagyod abba – közölte Liz. Egy egészen pici borsópürépötty virított az orrán, és Thad őrült késztetést érzett, hogy lecsókolja onnét.
– Abbahagyjam? Mit?
– Ha te vigyorogsz, ők is vigyorognak, márpedig egy vigyorgó babát nem lehet etetni, Thad.
– Bocs – felelte meghunyászkodón, és rákacsintott a ikrekre. A két baba teljesen egyforma, borsózöld karimájú mosolya még szélesebb lett.
Thad visszafordította tekintetét az újságra és tovább olvasott.

– 1975. Még aznap este elkezdtem a Machine módszere című könyvet, amikor kitaláltam az álnevet. De történt még valami. Amikor a munkának nekiláttam betekertem egy papírt az írógépembe... Azután azonnal ki is tekertem. Az összes regényemet géppel írtam, de George Komor nyilvánvalóan nem kedvelte az írógépet.
Az író ismét fölvillantja jellegzetes mosolyát.
– Talán mert nincsen gép- és gyorsírásoktatás azokban a vendégmarasztaló, rácsos „szállodákban” melyekben az élete nagy részét töltötte.
Beaumont George Komor fülszövegéletrajzára céloz, mely szerint az író harminckilenc éves, és eddig háromszor ült börtönben gyújtogatás, halált okozó testi sértés kísérlete és szándékos emberölés vádjával. A fülszövegéletrajz azonban csak egy kis része a történetnek; Beaumont mutat egy részletesebb rekláméletrajzot is a Darwin Presstől, amely olyan apró részletekbe megy, hogy azt csak egy jó író találhatta ki. Ebben az életrajzban minden ott található attól fogva, hogy George Komor megszületett a New Hampshire-i Manchesterben, egészen odáig, hogy legutóbbi lakhelyére, a Mississippi állambeli Oxfordba költözött – leszámítva, hogy hat héttel ezelőtt eltemették a maine-i Castle Rock városának Homeland temetőjében.
– Valamelyik, íróasztalfiókomban találtam egy régi jegyzetfüzetet és ezeket használtam hozzá.
A csupor és a ceruzák felé mutat. Kissé meglepettnek látszik, mikor észreveszi, hogy az egyik írószerszámot abban a kezében tartja, amelyikkel mutogat.
Elkezdtem írni, és legközelebb már csak arra figyeltem föl, hogy éjfél van, Liz éppen ezt közli velem, és hív, hogy menjek aludni.
Liz Beaumontnak is megvannak a maga emlékei erről az éjszakáról. Azt mondja:
– Háromnegyed tizenkettőkor ébredtem föl. Láttam, hogy nincs az ágyban, és azt gondoltam: Istenem, hát biztosan ír. De nem hallottam az írógép zaját, és ettől kissé megijedtem.
Arcán jól látni, hogy talán nem is csak kissé ijedt meg.
– Amikor lementem és láttam, hogy abba a jegyzetfüzetbe ír, mit mondjak, leesett az állam.
Nevet. – Csaknem az orrával szántotta.
A riporter megkérdezi, hogy megkönnyebbülést érzett-e akkor.
Halkan, kimérten felel:
– Nagy megkönnyebbülést.
– Visszalapoztam a jegyzetfüzetben, és láttam, hogy tizenhat oldalt teleírtam – veszi át a szót Beaumont –, anélkül, hogy egyetlen sort is kihúztam volna. És láttam, hogy írás közben egy vadonatúj ceruza háromnegyedét hegyeztem szét forgácsokká.
Ismét ránéz a ceruzás csuporra, arckifejezéséről a riporter nem tudja eldönteni, melankóliát vagy leplezett jókedvet takar-e.
– Azt hiszem, most már, hogy George halott, ki kéne dobnom ezeket a ceruzákat. Én magam nem használom őket. Megpróbáltam. Egyszerűen nem megy. Nem tudok írógép nélkül dolgozni. Hamar elfárad a kezem, és nem megy az írás.
Kicsit eltűnődik. – George sosem fáradt el.
Fölnéz, és talányos arccal kacsint.

– Aranyom? – A feleségére pillantott, aki minden figyelmét arra összpontosította, hogy William borsópüréjének az utolját a gyermek belsejébe juttassa. William a borsó egy jelentős részét máris kívül viselte, a ruháján.
– Mi van?
– Nézz csak ide!
Az asszony odafordult.
Thad kacsintott. – Talányos volt ez?
– Nem, drágám.
– Szerintem se.

A sztori második része újabb ironikus fejezet annak a valaminek a történetében, amit Thad Beaumont szerint „a dilinyósok regénynek neveznek” A Machine módszere 1976 júniusában jelent meg a viszonylag kicsi Darwin Pressnél (Beaumont „igazi” felének könyveit a Dutton adta ki), és annak az évnek a legmeglepőbb sikere lett: a nyugati parttól a keleti partig a bestsellerlisták első helyére került, és még abban az esztendőben őrületesen sikeres filmet csináltak belőle.
– Hosszú ideig vártam, hogy valaki fölfedezi: Én vagyok George, és George nem más, mint én – folytatta Beaumont. A szerzői jogokat George Komor nevére védettük le, de az ügynököm tudta az igazságot. Meg a felesége is, aki most már az exneje, de még mindig teljes jogú üzleti partner. És persze Darwin Press vezetői is tudták, meg a főkönyvelő. Neki tudnia kellett, mert George ugyan kézírással alkotta a regényeit, de azért maradt ez a kis problémája, hogy fölvételkor alá kellett volna írnia a pénzes csekkeket. És természetesen az adóhivatalnak is tudnia kellett. Így hát Liz és én másfél évig vártuk, hogy valaki lerántja rólunk a leplet. De ez nem következett be. Azt hiszem, egyszerű vakszerencse és csupáncsak azt bizonyítja, hogy amikor azt hinnénk: valaki előbb-utóbb elkottyantja magát, hát mindenki befogja a száját.
És be is fogta a következő tíz évben, miközben a magányt és a bujkálást kedvelő Mr. Komor, aki a másik felénél sokkal nagyobb alkotókedvű írónak bizonyult, újabb három könyvet írt. Egyik sem ismételte meg a Machine módszere lenyűgöző sikerét, de mindegyik elég magasra jutott a bestsellerlistákon. Hosszú, elgondolkodó szünet után Beaumont azokról az okokról szól, melyek végül arra késztették, hogy lehívja a saját, jól kamatozó blöffjét.
– Ne felejtse el, hogy George Komor végül is csak papíron létezik. Hosszú ideig élveztem őt, és a fenébe is, a fickó pénzt hozott a házhoz! Úgy hívtam: az én „le vagytok sz..va” pénzem. Az a tudat, hogy ha akarnám, bármikor abbahagyhatnám a tanítást, és továbbra is fizetni tudnám a ház részleteit, őrületesen felszabadító hatást gyakorolt rám. De már szerettem volna újra a saját dolgaimat írni, és különben is, Komor kezdett kifogyni a témákból. Ilyen egyszerű az egész. Én tudtam, Liz is tudta, az ügynököm is tudta... Azt hiszem, a Darwin Pressnél George szerkesztője is tudta. De ha az egészet titokban tartom, túl nagy maradt volna a kísértés, hogy idővel még egy George Komor-regényt írjak. Rám is éppannyira hatnak a pénz szirénhangjai, mint bárki másra. A megoldásnak az látszott, hogy mint egy vámpírnak, karót verünk a szívébe, egyszer és mindenkorra. Más szóval: nyilvánosságra hozzuk a dolgot. Ezt tettem. Sőt, ami azt illeti, épp most is ezt teszem.

Thad fölpillantott az újságból és elmosolyodott. Hirtelen kissé szenteskedőnek, pozőrnek érezte magát, amiért azelőtt olyan rácsodálkozva mulatott a People beállított fotóin. Mert ugye nem csak a képeslapfotósok állítják be időnként a dolgokat, hogy azt nyújtsák, amit az olvasók legjobban kívánnak és elvárnak. Úgy vélte, kisebb-nagyobb mértékben ugyanezt teszi a legtöbb interjúalany is. Úgy vélte továbbá, ő talán kissé ügyesebben igazgatja el a dolgokat, mint a többi; végtére maga is író... És ha a lényegre akarunk szorítkozni, az író egyszerűen olyan fickó, akit azért fizetnek, hogy hazudjon. Minél nagyobb a hazugság, annál magasabb a tiszteletdíj.
Komor kezdett kifogyni a témákból. Ilyen egyszerű.
Milyen egyenes kijelentés.
Milyen nyerő duma.
Mekkora hazugság.
– Aranyom?
– Hmmm?
Liz éppen Wendy arcát próbálta megtisztítani. Wendynek nem különösebben tetszett az ötlet. Újra meg félrefordította kicsi arcát, és közben sértődötten göcögött, Liz pedig üldözte a mosókesztyűvel. Thad úgy vélte, végül is asszony győz, bár feltehetőleg arra is megvan az esély, hogy előbb elfárad. Szemlátomást Wendy úgy gondolta, hogy ez az erősebbik lehetőség.
– Rosszul tettük, hogy letagadtuk Clawson szerepét ebben az egészben?
– Nem tagadtuk le, Thad. Egyszerűen csak kihagytuk a nevét belőle.
– És ez a Clawson egy genyó, nem?
– Nem, drágám.
– Még hogy nem?
– Nem – válaszolta Liz szelíden. Közben tisztogatni kezdte William arcát. – Csak egy nyavalyás kis sunyozoid.
Thad fölhorkant a röhögéstől. – Sunyozoid?
– Úgy van. Sunyozoid.
– Azt hiszem, életemben először hallom ezt a kifejezést.
– A múlt héten láttam egy videokazettás dobozon, amikor leszaladtam a sarki kölcsönzőbe, hogy kihozzak valamit. Egy horrorfilmnek a címe. A sunyozoidok. „Nagyszerű – gondoltam –, végre valaki filmet csinál Frederick Clawsonról és a családjáról. Majd szólnom kell Thadnek.” De egészen mostanáig elfelejtettem.
– És részedről a dolog így rendben is van?
– Részemről abszolúte rendben van – mondta az asszony. Nedves mosókesztyűs kezével először Thadre, azután az asztalon heverő nyitott képeslapra mutatott. – Nézd Thad! Ebből az egészből meglett a tejbe aprítani valód, a People szintén megkapta a maga tejbe aprítani valóját. Frederick Clawsonnak pedig egérszar jutott... pontosan az, amit megérdemelt.
– Kösz – mondta a férfi.
Liz vállat vont. – Szívesen. Néha kicsit túl sokat vérzik a szíved hülyeségek miatt, Thad.
– Szerinted ez a baj?
– Igen. Minden bajnak az alapja... William, isten bizony...! Thad, nem akarnál egy kicsit segíteni?
Thad becsukta a képeslapot, ölébe vette Willt, és Liz nyomába eredt, aki Wendyt cipelte az ikrek szobájába. A pofás kis baba meleg volt és kellemesen nehéz; karjával lazán átfogta Thad nyakát, és szokott figyelmével kukkolt körbe-körbe, amerre mentek. Liz lefektette Wendyt az egyik pelenkázóasztalra, Thad pedig Willt a másikra. Száraz pelenkára cserélték a nedveset – Liz kicsit gyorsabban, mint Thad.
– Nos, szerepeltünk a People-ben – tűnődött hangosan Thad –, és ezzel vége a dolognak. Nem?
– De igen – mondta az asszony, és elmosolyogta magát. Valami ebben a mosolyban kissé őszintétlennek tetszett, de Thadnek eszébe jutott az iménti nevetőgörcse, és úgy döntött, hagyja a csudába az egészet. Időnként elbizonytalanodott néhány dologgal kapcsolatban – ez hiányos kézügyességének lelki megfelelője lehetett –, és ilyenkor rászállt Lizre. Az asszony ritkán vágott vissza, de olykor, amikor Thad túlságosan sokáig folytatta a kötözködést, látszott, amint valami fáradtság jelenik meg a tekintetében. Mit is mondott? Néha kicsit túl sokat vérzik a szíved hülyeségek miatt, Thad.
Megtűzte Will pelenkáját, kézfejét közben a keservesen fészkelődő, ámde vidám baba pocakjára szorította, nehogy lehengergőzzék az asztalról és végezzen magával, ami szemlátomást feltett szándéka volt.
– Bugguirra! – panaszkodott Will.
– Igazad van – helyeselt neki Thad.
– Divit! – kiáltotta Wendy.
Thad bólintott: – Ebben is van valami.
– Azért jó, hogy halott – szólalt meg váratlanul Liz.
Thad fölnézett, elgondolkodott, azután nagyot bólintott. Liznek nem kellett megmagyaráznia, kire gondol; mindketten tudták.
– No igen.
– Nem kedveltem különösebben.
Azért pokolian furcsa, ha valaki ilyeneket mond a férjéről, felelte majdnem, de meggondolta magát. Liz kijelentése végső soron nem is olyan furcsa, mert hiszen nem őróla beszélt. Kettejük között nem az egyetlen különbség volt George Komor írói módszere.
– Én sem rajongtam érte – felelte. – Mi lesz a vacsora?

Kettő
Vége a házvezetésnek

Aznap éjjel Thadnek rémálma volt. Csaknem sírva ébredt, s remegett, mint egy viharba keveredett kölyökkutya. Álmában George Komorral volt együtt, csakhogy George ingatlanügynök volt, nem író. Szorosan Thad mögött állt, így ő nem érzékelt belőle mást, csak egy hangot és egy árnyékot.

A Darwin Press rekláméletrajza – melyet Thad azelőtt írt, hogy elkezdte volna az Oxfordi blues-t, a második George Komor-művet – azt állította, hogy Komor egy „1967-es GMC furgont vezet, amit csak az imádság és az alapozófesték tart össze”. Az álomban azonban Komor gyászfekete Toronadót vezetett, és Thad azonnal rájött: azt a furgondolgot nagyon elhibázta. Ez az az autó, amit a George Komor-félék vezetnek. Ez a lökhajtásos ravatalozó.
A Toronado csapott hátsó részét alighanem szélcsatornában kísérletezték formára, és egyáltalán nem olyan volt, amilyennek az ember egy szolid ingatlanügynök kocsiját elképzeli. Inkább olyannak látszott, mint amit valami középszintű maffiafőnök választana magának.
Thad a válla fölött visszanézett a kocsira, mikor a ház felé ballagtak, amit Komor valami okból meg akart mutatni neki. Úgy érezte, mindjárt meglátja Komor arcát, és a félelem picinyke jégszilánkja szúrt a szívébe. Komor azonban már a másik oldalon állt, a másik vállánál (Thadnek fogalma sem volt róla, hogyan került oda ilyen gyorsan és nesztelenül). Nem látott mást, csak a kocsit, ezt a napfényben sütkérező acél keresztes pókot. A hátsó, magasított rali-lökhárítón matrica hirdette: FÖLSPÉCIZETT CSIRKEFOGÓ. A föliratot jobbról-balról koponya és lábszárcsont díszítette.
Kiderült, hogy a ház, ahová Komor vitte, az ő háza – nem a téli lakás Ludlow-ban, közel az egyetemhez, hanem a nyári lak, Castle Rockban. A Castle-tó északi öble közvetlenül a ház mögött sötétlett; Thad hallotta a hullámok távoli moraját, ahogy a parthoz csapódtak. A fölhajtó mögötti keskeny, pázsitos részen táblát látott: ELADÓ.
Szép kis ház, mi?, kérdezte szinte suttogva Komor a háta mögül. Hangja érdes, ugyanakkor simogató volt, amilyen egy vadmacska nyalogató nyelve lehet.
Ez az én házam, felelte Thad.
Nagyon tévedsz. Ennek a háznak a tulajdonosa meghalt. Megölte a feleségét, a gyerekeit, azután pedig magát. Kihúzta a dugót, öregem. Piff-puff!, és azután viszlát. Megvolt benne ez a veszedelmes vonás. Nem is kellett erősen figyelni, hogy észrevedd. Az ember azt mondhatná, volt benne valami komor.
Szerinted ez humoros?, akarta kérdezni – nagyon fontosnak érezte hogy megmutassa Komornak: nem fél tőle. Épp azért volt fontos, mert rettenetesen félt. Mielőtt azonban szavakká formálhatta volna a gondolatait egy teljesen ránctalan kéz (bár ezt nem lehetett igazán megállapítani, mert az ujjak valahogy úgy álltak, hogy árnyékot vetettek a tenyérre) átnyúlt a válla fölött, és meghimbált egy kulcscsomót az orra előtt.
Nem, nem is himbálta. Ha csak ennyi lett volna, akkor elmondja, amit akart, talán félre is löki a kulcsokat, hogy megmutassa, mennyire nem fél ettől a riasztó embertől, aki mindenáron a háta mögött akar állni. A kéz azonban az arca felé lendítette a kulcscsomót. Át kellett vennie, hacsak nem akarta, hogy Komor orron vágja vele.
Az egyik kulcsot beillesztette a bejárati ajtó zárjába. Az ajtó sima tölgyfa felületét nem törte meg más csak a gomb és a rézkopogtató, mely leginkább valami piciny madárhoz hasonlított. A kulcs könnyen fordult, és ez annál furcsább, mert valójában nem is ajtókulcs volt, hanem egy írógép billentyűje, hosszú acélrúdon. A csomón lévő összes többi pedig álkulcs volt, olyasmi, amilyet a betörők használnak.
Megragadta a gombot és elfordította. Ebben a pillanatban az ajtó nehéz, vasalt fája megremegett, és petárdapukkanás-szerű robbanások közepette repedezni kezdett. A deszkák közötti réseken, eresztékeken fény szűrődött ki. Nehéz porfelhő lebegett. Valami élesen pattant, és az ajtó egyik díszes vasalása a küszöbre zuhant, néhány centire Thad lábától.
Belépett.
Nem akart; szeretett volna megállni a küszöbön és vitatkozni Komorral. Sokat! Tiltakozni, erélyesen megkérdezni, hogy mi az istennek csinálja ezt – mert belépni a házba most valahogy még rémítőbbnek tűnt, mint maga Komor. Ez az egész azonban álom volt, méghozzá rossz álom, és a rossz álmok lényege, gondolta Thad, hogy az ember nem tudja uralni őket. Akárha hullámvasúton ült volna, ami mindjárt kivágódik a lejtős kanyarban, és nekilöki utasát a téglafalnak, ahol azután úgy kenődik szét, mint bogár a légycsapó alatt.
Az ismerős előszobát ismeretlenné, csaknem ellenségessé tette az egyetlen hiány: eltűnt a kifakult, pulykaszín porszőnyeg, amit Liz már évek óta ki akart cserélni... és noha ez az álom során lényegtelen dolognak látszott, később, ébren újra meg újra visszatért ehhez a részlethez, talán mert olyan hitelesen vérfagyasztó volt – vérfagyasztó az álom összefüggésrendszerén kívül. Mennyire lehet egy élet bizonyos, biztonságos, ha egy ilyen apróságtól, mint egy kifakult rongyszőnyeg eltűnése, az ember úgy érzi, minden szétesett, elveszítette irányát, minden szomorú lett és félelmetes?
Kellemetlen volt lépteinek visszhangja a kemény fapadlón. Nemcsak azért, mert ettől olyannak rémlett a ház, mintha az a gazember mögötte az igazat mondta volna: elhagyottnak, a távollét néma fájdalmával telinek. Azért nem tetszett neki ez a zaj, mert saját lépteit is elveszettnek, átkozottul boldogtalannak hallotta.
Szeretett volna megfordulni és elrohanni, de nem tehette, mert Komor állt mögötte és Thad valahogy megérezte, hogy Komor Alexis Machine gyöngyháznyelű beretvakését tartja a kezében, azt, amivel a szeretője dekorálta ki az arcát a Machine módszere végén.
Ha most megfordulna, George Komor is dekorálni kezdene...
Akármilyen üresnek látszott is a ház, a szőnyegeken kívül (a nappali lazacszín padlószőnyege is hiányzott) minden más a helyén volt. A bútorok is. Váza virág állt a kis deszkaasztalon a hall végében, ahol balra fordulva az ember bejuthatott a templomian magas boltozatú, tóra néző panorámaablakos nappaliba, vagy jobbra fordulva a konyhába.
Thad megérintette a vázát, és az is szilánkokra robbant. A porcelán átható, kellemetlen szagú pora szállt körülötte. Állott víz ömlött a kezére, s a fél tucat bimbózó kerti rózsa elszürkült, megfeketedett, elhervadt, mielőtt még az asztalon bűzölgő víztócsába toccsant volna. Maga az asztal szárazan reccsent, kettőbe tört, s két darabban inkább dőlt, mint zuhant a padlóra.
Mit csináltál a házammal?, kiáltotta a mögötte álló embernek... de anélkül, hogy megfordult volna. Nem kellett megfordulnia, hogy érezze a beretvakés jelenlétét, melyet, mielőtt Nonie Griffiths megtáncoltatta Machine arcán – vörös-fehér, lógó húscafatokat és az üregéből kibuggyant bal szemet hagyva a csapások nyomán –, maga Machine is gyakran használt hogy „átplasztikázza” úgymond „üzleti ellenfelei” orrát.
Semmit, felelte Komor, és Thadnek nem kellett megfordulnia, hogy tekintetével is ellenőrizze a másik hangjából kihallatszó vigyort. Te csinálod, öreg harcos.
Már a konyhában voltak.
Thad megérintette a tűzhelyet, az pedig kettévált tompa döndüléssel, úgy, ahogy egy koszréteggel borított, öreg harang kondulna meg. A főzőlapok melegítőspiráljai kipattantak a helyükről, és úgy álltak, mint egy-egy viharvert, nevetségesen csálé spirálkalap. Iszonyatos bűz áradt a tűzhely fenyegetően sötétlő sütője felől. Thad belesett, s egy egész pulykát látott odabent. A madár bűzösen pufogott; megnevezhetetlen húscafatokkal teli fekete folyadék gyöngyözött elő hasüregéből.
Mi idelent a bolondok töltelékének nevezzük ezt, jegyezte meg mögötte Komor.
Hogy micsoda?, kérdezte Thad. Hogy érted azt, hogy idelent?
Végállomásvárosban, felelte Komor hűvös nyugalommal. Tudod, Thad, itt ér véget az összes vasútvonal.
Hozzátett még valamit, de Thad nem értette. Liz retikülje a földön hevert, és ő átbotlott rajta. Amikor belekapaszkodott a konyhaasztalba, hogy el ne essen, az asztal szilánkokká és fűrészporrá hullott szét. Egy fényes szeg pottyant a linóleumpadló sarkára, és aprót, fémeset csendült.
Hagyd abba azonnal!, kiáltotta Thad. Föl akarok ébredni! Gyűlölöm, amikor valamit összetörök!
Mindig te voltál a családban a kétbalkezes, öreg haver, mondta Komor. Úgy beszélt, mintha Thadnek rengeteg testvére lett volna, s mindegyik ügyes, kecses, akár a gazella.
Nem szükségszerű, válaszolta Thad olyan ijedt hangon, hogy az már-már nyávogásnak tűnt. Nem szükségszerű, hogy kétbalkezes legyek. Nem szükségszerű, hogy összetörjek dolgokat. Ha vigyázok, nincsen semmi baj!
Igaz. Elég baj, hogy nem vigyáztál, mondta Komor ugyanazon a mosolygós, megmondtam-már-miként-mennek-a-dolgok hangon. A lakás hátsó végében lévő hallba értek.
És ott volt Liz. Széttárt lábbal ült a fáskamra ajtaja mellett, egyik papucsa a lábán, a másik mellette hevert. Nejlonharisnyát viselt, és Thad jól látta, hogy az egyiken leszaladt a szem. Fejét lehajtotta, kócos, mézszőke haja eltakarta az arcát. Thad nem akarta látni azt az arcot. Nem kellett látnia sem a beretvát, sem Komor késpenge mosolyát, hogy mindkettőről tudja: mögötte vannak. Ugyanígy nem kellett látnia Liz arcát, hogy tudja: az asszony nem alszik, nem eszméletlen.
Halott.
Gyújts lámpát, jobban fogsz látni, szólt Komor ugyanazon a mosolygós, csak-beszélgetek-itt-veled-barátom hangon. Keze megjelent Thad válla fölött. A két viharlámpára mutatott, amelyet Thad maga szerelt föl. Természetesen villanyárammal működtek, de nagyon hitelesnek látszottak: a mennyezetről lelógó fatengelyen két petróleumosnak tetsző viharlámpa, melyeket falikapcsoló működtet.
Nem akarok jobban látni!
Keménynek, magabiztosnak szeretett volna hangzani, de már kezdett kiborulni. Meg-megreszketett, nyávogott a hangja, ami azt jelentette, hogy mindjárt bőgni fog. Különben se számított, hogy mit mond, mert közben már nyúlt is a kör alakú villanyóra felé. Amikor megérintette, kék, fájdalom nélküli elektromos tűz buggyant ki az ujjai között, olyan sűrű, hogy inkább érezte zselének, mint testetlen fénynek. A villanyóra kerek, elefántcsontszín kapcsológombja elfeketült, lerobbant a falról, és átzúgott a szobán, mint aprócska repülő csészealj. Kitörte a szemközti, kicsiny ablakot, és eltűnt az odakinti fényben, amely most valahogy furcsán zöldes volt, mint a patinával borított réz.
Az elektromos viharlámpák természetellenes fénnyel fölragyogtak, fatartójuk pörögni kezdett, tekeredett fölfelé a mennyezetről lelógó kovácsoltvas láncon. A fények és árnyékok úgy forogtak a szobában, mint egy lázálomkörhinta. Előbb az egyik, majd a másik lámpaüveg tört el, beterítve Thadet üvegszilánkkal.
Gondolkodás nélkül előrevetette magát, megragadta félig ülő, félig heverő feleségét, hogy elrántsa onnét, mielőtt a lánc elszakad, és a nehéz fatengely rázuhan. Ez az ösztön olyan erős volt benne, hogy mindent legyőzött, még azt a tudását is, hogy nem számít, hisz az asszony úgyis halott. Komor kitéphetné a betonból az Empire State Buildinget és rádobhatná Lizre, az sem számítana már. Legalábbis az asszonynak. Többé nem.
Ahogy átnyúlt Liz hóna alatt, és megragadta a lapockáinál, az asszony teste előredőlt, feje pedig hátranyaklott. Arcbőre repedezett volt, mint egy Ming-kori kínai váza. Üveges szeme hirtelen szétrobbant. Undorítóan meleg, bűzhödt, zöld pép fröccsent Thad arcára. Liz szája kinyílt, fogai fehér viharként zúdultak elő. Érezte, ahogy kis, fehér keménységük az arcának, homlokának csapódik. A fogínyekből félig alvadt vér spriccelt. Liz nyelve kibuggyant a szájából, majd kiszakadt, és tompa puffanással az ölébe esett, a szoknyájára, mint egy véres kígyódarab.
Thad ordítani kezdett – hál' istennek csak álmában, nem igaziból, különben rettenetesen megijesztette volna az alvó Lizt.
Még nem végeztem veled, zsebhokista, mondta suttogva George Komor. Hangjában már nem bujkált a mosoly. Olyan jeges volt, mint a Castle-tó novemberben. Ne felejtsd el! Velem te ne akarj ujjat húzni, mert...

Thad nagy rándulással fölébredt. Arca nedves, a kispárna, melyet görcsösen az arcára szorított, szintén csupa víz. Lehetett izzadság, de akár könny is.
– ...nagyon megbánod – fejezte be Komor mondatát, a párnájába suttogva.
Azután csak hevert ott, melléig fölhúzott térddel, vadul reszketve.
– Thad? – suttogta rekedten Liz, valahonnét saját álmai mélyéről. – Az ikrek rendben?
– Rendben – préselte ki magából a szót. – Én... Nem, semmi... Csak aludj!
– Igen, minden... – Valamit még mondott, de Thad nem értette, ahogy azt sem, amit Komor motyogott azután, hogy közölte: a ház Castle Rockban Végállomásváros... itt ér véget az összes vasútvonal.
Thad hevert az ágyon, a saját teste vájta verejtékes gödörben, s lassan eleresztette a párnát. A keze fejével megdörzsölte az arcát és várt, hogy elmúljék az álom rémülete, hogy elmúljék a reszketés. Végül megtörtént, de hihetetlen lassan. Viszont legalább sikerült nem fölébresztenie Lizt.
Gondolatok nélkül meredt a sötétségbe. Nem kereste az álom értelmét, csak azt akarta, hogy múljon el, hogy elfeledhesse.
Időtlen idővel később Wendy fölébredt a másik szobában, és sírni kezdett, hogy vegyék le róla a pelenkát. Természetesen pillanatok múlva William is fölébredt, és azonmód elhatározta, hogy ő is sürgős pelenkacserére szorul (noha amikor Thad levette róla a pelust, teljesen száraznak találta).
Liz azonnal fölkelt, és holdkóros léptekkel bevonult a gyerekszobába. Thad vele ment, lényegesen éberebb állapotban és most az egyszer hálásan az ikreknek, amiért a szolgálataikat igénylik az éjszaka közepén. Legalábbis ennek az éjszakának a közepén.
Átpelenkázta Williamet, Liz pedig Wendyt. Egyikük sem szólt sokat, amikor pedig vísszamentek az ágyba, Thad örömmel érezte, hogy lassan elszenderedik. Előtte attól félt, hogy már nem tud aludni ezen az éjszakán. Sőt, amikor először fölébredt arra a képre, hogy Liz robbanásszerűen szétporlad a szeme láttára, azt gondolta, többé az életben nem tud aludni.
Reggelre elmúlik, ahogy az álmok mindig.
Ezen az éjszakán ez volt az utolsó éber gondolata, de amikor másnap reggel fölébredt, minden apró részletében emlékezett az álomra (noha csak a csupasz folyosón kongó lépteinek elveszett, magányos visszhangja őrizte meg ébren is az álombeli teljes érzelmi töltetet), és ahogy a napok múltak, úgy sem fakult ez az álom, az álmok természetével szöges ellentétben.
Ez azon ritka esetekhez tartozott, ami megmaradt neki, olyan igazinak, mint egy valódi emlék. A kulcsnak használt írógépbillentyű, a ránctalan kéz, George Komor száraz, csaknem hangsúlytalan hangja, amint a háta mögül azt mondja, hogy még nem végzett, meg hogy ha ezzel a fölspécizett csirkefogóval akar ujjat húzni, nagyon megbánja.

Három
Temetői blues

Castle Rock három főből álló kertészbrigádjának vezetőjét Steven Holtnak hívták, de Rockban természetesen mindenki csak Sírásónak szólította. Sok ezer új-angliai kisváros sok ezer talajművesének közös gúnyneve ez.
Mint a legtöbbjük, Holt is meglehetősen sok feladat elvégzéséért volt felelős, ahhoz képest, hogy milyen kicsiny a rábízott csapat. A városnak volt két megyei ligás baseballpályája, amit gondozni kellett: egyik a Castle Rock és Harlow közötti vasúti töltésnél, a másik pedig Castle View-ban. A városi rétet tavasszal be kellett vetni fűmaggal, nyáron nyírni kellett, ősszel pedig eltakarítani róla a hullott leveleket (nem is említve a fákat, bokrokat, melyeket nyírni, időnként metszeni kellett, s a folyamatosan karbantartandó zenekari pódiumot, meg a székeket körülötte). Ott voltak aztán a városi parkok, az egyik a Castle-folyó partján, az öreg fűrészmalom mellett, a másik pedig kint a Castle-zuhatagnál, ahol számolatlan szerelemgyerek fogant már.
Lehetett volna mindezeknek a felügyeletével megbízva s maradhatott volna mégis halála napjáig a jó öreg Steve Holt. Csakhogy Castle Rocknak három temetője is volt, s a brigádját ezek gondozásával is megbízták.
A fizetővendégek elvermelése tulajdonképpen még a legkevesebb volt a temető-fenntartási munkák közül. Ott volt még a virágültetés, a gereblyézés, az újrafüvesítés, a szemétgyűjtés. El kellett takarítani a hervadt virágokat, nagyobb nemzeti ünnepek után a kifakult papírzászlókat. Halottak napja után maradt a legnagyobb halom szemét, de július 4., anyák napja, apák napja szintén elég munkás volt. No és hát időnként ama tiszteletlen szavakat is el kellett tüntetni, amiket a kölykök firkáltak a kövekre, fejfákra.
Mindez persze nem érdekelte a várost. Csak a fizetővendégek elvemelése, az igen: innét nyerték a Holt-félék a gúnynevüket. Az anyja annak idején Stevennek keresztelte, de Sírásó Holt volt 1964 óta, mióta belevágott ebbe a munkába, és Sírásó Holt lesz a halálai napjáig – meg akkor is, ha közben más szakmát választ magának. Ami azért most már, hogy a hatvanegyedik évébe fordult, elég valószínűtlen.
Június 1-jén, egy napsütéses kora nyári szerda reggelen Sírásó kocsija megállt a Homeland temető bejáratánál. Kiszállt, és kinyitotta a nagy vaskaput. Lakat volt rajta, de évente csak kétszer zárták kulcsra: a középiskolai ballagás napján és mindenszentek előestéjén.
Kinyitotta a kaput, és visszaült a kocsiba. Lassan gurulni kezdett a temető központi útján.
A mai reggelt pusztán földerítésnek szánta. Az ülésen mellette hevert egy jegyzetfüzet, ebbe írja majd, hogy a temető mely reszelt kell rendbe hozni apák napjáig. Ha befejezte a Homelandet, átmegy a Grace-be, a város túloldalára, onnét pedig a Stackpole vermeldébe, a Stackpole út és a hármas számú városi út kereszteződésénél. Délután pedig ő és a fiúk nekilátnak a munkának. Nem lesz túl sok, mert a nagyját már elvégezték április végén, mely időszakot Sírásó magában „tavaszi nagytakarítás”-ként emlegetett.
Abban a két hétben ő, Dave Phillips és Deke Bradford, aki a városrendezési osztály vezetője, naponta tíz órákat dolgoztak, mint minden tavasszal. Kitisztították a bedugult átfolyókat, új gyeptéglákat raktak oda, ahol a tavaszi esőzések elmosták a füvet és a talaj felső rétegét, megigazították a sírköveket és síremlékeket, melyeket a talajmozgások csáléra billentettek.
Tavasztájt mindig ezer és egy dolog akadt, és Sírásó alig tudta nyitva tartani a szemét, mire hazaért. Épp hogy megfőzte egyszerű vacsoráját, megivott egy doboz sört, és ágyba zuhant.
A tavaszi nagytakarítás mindig ugyanazon a napon ért véget: akkor, amikor úgy érezte, az állandó gerincfájdalom éppen az őrületbe kergeti.
A júniusi pücskörészés már egyáltalán nem ilyen kemény, de azért fontos ez is. Június végén az emberek elkezdenek a szokott hordákban kijárni ide, nem is beszélve azokról az egykori lakosokról (és gyerekeikről), akik az ország melegebb, vagy gazdaságilag jobban eleresztett vidékeire költöztek, de azért még maradt ingatlanuk a városban. Sírásó úgy gondolta, ezek aztán az igazi anyaszomorítók! Ezek, akik hatalmas balhét csapnak, ha a régi fűrészmalom kerekén az egyik lapát nem a megfelelő szögben áll, vagy ha Reginald bácsi sírköve pofára esett a tél folyamán.
Na nem baj, majd eljön a tél, gondolta. Mindig ezzel vigasztalta magát, minden évszakban – még ebben is, amikor a tél éppenséggel álomszerűen távolinak látszott.
A Homeland a város temetői közül a legnagyobb és legszebb volt. Központi útja csaknem olyan széles, mint egy rendes út: négy keskenyebb út keresztezte, bár ezek inkább már csak fűvel benőtt ösvények voltak.
Sírásó végighajtott a központi úton, elhagyta az első kereszteződést, a másodikat, elérte a harmadikat és... vadul a fékre taposott.
– A húgyagyú anyjuk mindenit! – mordult föl, leállította a kisteherautó motorjai és kiszállt. Végigballagott az úton, az ötvenlábnyira tátongó gödör felé. Lefelé s kicsit jobbra volt a kereszteződéstől, a füves rész közepén. Barna göröngyök s nagyobb földhalmok vették körül, mint szilánkok egy gránát robbanásának tölcsérét.
– Átkozott kölykök!
Megállt a gödör mellett, bőrkeményedéses kezét csípőre tette. Micsoda cirkusz! Nem egy alkalommal előfordult már, hogy neki és a fiúknak rendbe kellett rakniuk a helyet néhány hülye kölyök után, akik addig ittak vagy addig heccelték egymást, míg nekiláttak egy kis éjféli sírásásnak – az ilyesmi rendszerint beavatási szertartás a kölykök között, máskor meg egyszerűen csak annyi, hogy a kis hülyék begolyóznak a teliholdtól, és a temetőbe járnak ökörködni.
Sírásó Holt legjobb tudomása szerint még egyikük sem jutott odáig, hogy ténylegesen kiásson egy sírt, vagy hogy – Isten bocsássa meg – előkotorja valamelyik fizetővendéget. Akármilyen piásak voltak is ezek a seggfejek, két-három lábnyinál mélyebben sose ástak; elfáradtak, és hagyták az egészet a fenébe. És noha nem vall jó ízlésre gödröket ásni a helyi vermeldében (hacsak nem fizetik érte, és nem hatalmazzák föl a kuncsaftok elföldelésére az embert, mint történetesen Sírásót), azért az éjszakai murik maradványa nem szokott eltakaríthatatlan lenni. Általában.
Ez itt azonban nem tartozott az átlagesetek közé.
A gödörnek nem voltak meghatározható szélei; olyan volt, mint egy aknatölcsér. Bizonyos, hogy nem látszott sírnak, melynek megvan a maga szabályos, négyszögletes formája, elvágólagos négy sarka. Mélyebb is volt, mint amilyet általában a piások és a gimnazisták szoktak ásni, de ez a mélység sem egyenletes: valahogy kúp alakot formázott, és amikor Sírásó végül rájött, mire hasonlít ez az egész, a hideg kezdett futkosni a gerincén.
Úgy nézett ki ez a gödör, mintha valakit élve temettek volna el, odalent azután magához tért, s a puszta kezével a felszínre ásta magát.
– Ne hülyéskedj már, Sírásó! – motyogta. – Nyavalyás beugratás! Nyavalyás kölykök!
Csak azok lehettek. Odalent nem látott koporsót, idefönt nem látott feldőlt sírkövet, és ez logikus is, ugyanis ide nem temettek senkit. Vissza se kellett mennie a szerszámoskamrához, ahol a falra szögezve tartotta a temető részletes térképét, hogy ezt megállapítsa. Ez itt része annak a hat sírra való földdarabnak, amit a város első tanácsnoka, Danforth „Buster” Keeton birtokolt. És a hatból még csak két sírban volt kuncsaft: Buster apja és bácsikája. Ők pedig innét jobbra feküdtek, sírkövük szépen, egyenesen állt a helyén.
Sírásó más okból is jól emlékezett erre a részre. Azok a New York-i népek itt állították föl a műsírkövüket, amikor azt a cikket írták Thad Beaumontról.
Beaumontnak és a feleségének nyaralója volt a városban, odakint a Castle-tónál. Dave Phillips gondozta a kertjüket, és az ősszel – még mielőtt a levelek lehullottak, s emiatt megszaporodott volna a dolog – Sírásó is segített Dave-nek fölkátrányozni a ház előtti behajtóutat. Most tavasszal azután Beaumont zavartan megkérdezte, hogy valami fotós fölállíthat-e a temetőben egy műsírkövet, úgymond egy „trükkfotóhoz”.
– Ha nem oké, csak szóljon – mondta Beaumont, sokkal zavartabban, mint általában. – Tényleg nem nagy ügy.
– Csak csinálják – válaszolta Sírásó a tőle telhető kedvességgel. – Azt mondja, hogy a People-ban lesz?
Thad bólintott.
– Nem mondom, ez már valami! Városunk egyik lakosa a People-ban! Azt a számot biztosan megveszem!
– Én nem vagyok benne biztos – felelte Beaumont. – Mindenesetre köszönöm, Mr. Holt.
Sírásó kedvelte Beaumontot, még ha író volt is az istenadta. Ő maga csak a nyolcadik osztályig jutott el – és annak is kétszer futott neki, mire befejezte –, és bizony kevesen szólították a városban „mister”-nek.
– Nyavalyás újságíró népség! Ha tehetnék, anyaszült pucéran kapnák le, úgy, hogy a jó öreg bráner épp kilógna egy dán dog szellentőjéből, mi?
Beaumont hosszan nevetett, s ez igazán szokatlan volt nála.
– Igen, azt hiszem, pontosan így szeretnék – mondta, és hátba veregette Sírásót. Kiderült, hogy a fotográfus nő, méghozzá az a fajta, akit Sírásó Nagymenő Városi Puncinak szokott nevezni. A város ez esetben természetesen New York. A csaj úgy járt-kelt, mintha benn lenne neki. Egy elöl, a szerelemdobozában, egy meg hátul, a vészbejáraton, és mindegyik jó kemény. A furgonját valamelyik autókölcsönzőtől bérelte a portlandi reptéren, és annyira teletömte fotós cuccal, hogy csoda, hogy maradt hely neki meg az asszisztensének. Persze, ha a kocsi túlságosan tele lett volna, és a Puncinak választania kell a cucc és az asszisztens között, Sírásó bizonyos volt abban, hogy a New York-i balfék azóta is itt járkálna s kétségbeesetten próbálna stoppal visszajutni a reptérre.
Beaumonték, akik a fotós furgonja mögött álltak meg a saját kocsijukkal, kínban voltak, s ugyanakkor mulattak is a dolgon. Mivel saját szabad akaratukból jöttek a Nagymenő Városi Puncival, Sírásó úgy gondolta, kicsit több bennük a mulathatnék, mint a kín. Mindenesetre odahajolt Beaumonthoz, figyelemre se méltatva a Nagymenő Punci sértődött, nagyképű pillantását, és megkérdezte:
– Minden rendben, Mr. B.?
– Krisztusom, dehogy, de azért remélem, nem lesz baj – felelte az író, és Sírásóra kacsintott.
Ő meg visszakacsintott neki.
Miután meggyőződött arról, hogy akarva, nem akarva, Beaumonték benne vannak a játékban, Sírásó hátradőlt, és már nem tett mást, csak figyelt. Éppúgy nem volt ellenére egy ingyencirkusz, mint bárki másnak. A fotósnő holmija között volt egy jó nagy műsírkő, afféle régi divatú, ívelt a tetején. Inkább hasonlított azokra, melyeket Charles Addams rajzolt a karikatúráin, mint amilyeneket Sírásó mostanában elhelyezett. A csaj rengeteget fontoskodott, újra meg újra más helyre állíttatta az asszisztensével. Sírásó egyszer odament, és megkérdezte, segíthet-e, de a nő a maga nagyképű New York-i módján azt felelte, hogy köszöni, nem, Sírásó pedig békésen visszavonult.
Na, végül azután már a kő úgy állt, ahogy akarta, és az asszisztens végre elkezdhette a lámpákat rakni. Ez újabb fél órába került. És ez idő alatt Mr. Beaumont végig csak állt és figyelt. Néha azon a furcsa, jellegzetes módon megdörzsölte homlokán a kis fehér forradást. A tekintete lenyűgözte Sírásót.
A pasas most készíti a saját fotóit, gondolta. Alighanem jobbakat, mint a nő, és ráadásul ezek a képek tartósabbak lesznek. Elraktározza a nő képét, hogy majd beletegye egy könyvbe, és a spiné még csak nem is tud róla!
No, végül a New York-i Punci készen állt, hogy fölvegyen néhány képet. Felszólította Beaumontékat, hogy rázzanak kezet a sír fölött. De nem ám egyszer, hanem legalább tizenkétszer! Ráadásul elég hűvöskés volt az a nap. Úgy utasítgatta őket, mint a kappanhangú, nyavalygós asszisztensét. Öblögetős New York-i orrhangján újra meg újra rájuk parancsolt, hogy csinálják megint, mert a fény nem jött jól, vagy az arcuk nem állt jól, vagy az ő nyavalyás segglyuka nem állt jól.
Sírásó minden pillanatban azt várta, hogy Mr. Beaumont – a pletyka szerint meglehetősen hirtelen haragú pasas – fölrobban, és beszórja szilánkokkal a Puncit. Mr. Beaumont és a felesége azonban szemlátomást inkább mulattak a dolgon; föl sem vették, hogy a Nagymenő Városi Punci utasítgatja őket. Csinálták, amit mondott, noha harapós volt az idő aznap. Sírásó úgy gondolta, ő a helyükben kicsit fölkapta volna a vizet a hölgy miatt, bizonyos idő múlva. Úgy tizenöt másodperc múlva.
És ez az egész pontosan itt zajlott, ahol most a nyavalyás gödör van. Ide helyezték a rohadt sírkövüket. Ha további bizonyítékokra lett volna szüksége, még mindig látszottak a talajban a kerek lyukacskák, melyeket a Nagymenő Városi Punci tűsarkú cipője hagyott. New Yorkból jött, az látszott. Csak a New York-i nők képesek arra, hogy a tavaszi esők idején tűsarkú cipőben parádézzanak egy temetőben, fotózás címén. Ha nem így volna...
Gondolata hirtelen félbemaradt, s gerincén ismét fölkúszott a jeges hideg. A fotósnő idő koptatta lábnyomait követve hirtelen új, frissebb nyomokat vett észre.

Mi ez itt? Csapa?
Ugyan, dehogy. Az a vadbarom, aki kiásta a gödröt, egyszerűen csak odébb is szórt néhány maréknyi földet. Ennyi az egész.
De persze nem így volt, és Sírásó tudta ezt. Mielőtt odaért volna a zöld füvön sötétlő sárdarabhoz, már látta a lábnyomokat közvetlenül a sír mellett is.
Jó, lábnyomok. Na és? Tán azt gondoltad, aki ezt a sírt ásta, itt röpködött ásóval a hóna alatt, mint Szaniszló, a Szeretni Való Szellem?
Vannak emberek, akik egészen pompásan tudnak hazudni maguknak. Sírásó Holt nem tartozott közéjük. A lelkében szóló ideges, kioktató hang nem tudta meghazudtolni azt, amit a szemével látott. Elég sok nyomot olvasott már életében, és ezt itt könnyű volt megfejteni.
Itt, a sír melletti sárban nemcsak lábnyomot látott, hanem egy majdnem tányér méretű, kerek bemélyedést is a lábnyomtól balra. A lábnyom és a kör alakú lenyomat mellett mindkét oldalon, valamivel hátrább, olyan kisebb lyukak voltak, melyeket a sárban meg-megcsúszó ujjak hagynak, amint végül belemélyednek a talajba.
Az első lábnyom után újabbat vett észre. Azon túl, a füvön egy harmadiknak a felét, ahogy a sár nagy kupacban hullott le egy cipőről. Leesett, de elég nedves maradt, hogy megőrizze a cipő vájta bemélyedést... Ugyanúgy, mint a következő három, ami eredetileg fölkeltette a figyelmét.
Ha nem jött volna ilyen kora reggel, amikor a fű még harmatos, amikor a napnak még nem volt ereje megszárítani a földet, porrá omlasztani a rögöket, ha később jött volna, nem látott volna semmit.
Bárcsak később jött volna, bárcsak előbb a Grace temetőbe ment volna, ahogy akarta is, mikor elindult otthonról.
De nem így lett, és ezen most már nem lehet segíteni.
A töredékes lábnyomok alig tizenkét lábnyira a
(sírtól)
földbe ásott gödörtől megszűntek. Sírásó azonban úgy gondolta, a harmatos fűben még odébb is megmaradtak a lenyomatok, és úgy gondolta, hogy majd ezt is meg kell vizsgálnia, bár semmi kedve sem volt hozzá. Mindenekelőtt azonban tekintetét a legjobban látható nyomokra irányította, azokra, amelyek közvetlenül a gödör szélén voltak.
Ujjal vájt bemélyedések; kicsit előttük egy kerek lenyomat, mellette pedig egy cipő nyoma. Milyen történetet mesél ez az alakzat?
Alig tette föl magának a kérdést a válasz máris úgy puffant a lelkében, mint a titkos szakadék abban a régi Groucho Marx-műsorban, a Lefogadhatod az életedre! címűben. Olyan világosan látott mindent, mintha maga is itt lett volna, amikor történt – és pontosan ezért nem akart tovább foglalkozni evvel az egésszel! Vérfagyasztó!
Mert nézzük csak: itt áll egy ember a frissen ásott gödörben.
Na jó, de hogyan jutott le oda?
Na jó, de ő ásta a gödröt, vagy valaki más?
Na jó, de a hajszálgyökerek miért látszanak olyan megtekeredettnek, foszlottnak, tépettnek, mintha valaki puszta kézzel szaggatta volna meg őket, nem pedig egy éles ásóval vágta át?
Ne törődj a „na jó” kérdésekkel! Egyáltalán ne törődj velük! Talán jobb, ha nem is gondolsz rájuk! Maradjunk annál a képnél, hogy áll egy pasas a gödörben – egy gödörben, ami túl mély ahhoz, hogy egyszerűen kiugorjék belőle. Tehát mihez kezd? Belemarkol a sír szélén a sárba, és kihúzza magát a lyukból. Nem valami nehéz mutatvány, ha az illető felnőtt ember, nem pedig valami kölyök.
Sírásó ismét ránézett a jól látható, teljes nyomokra, és azt gondolta: ha ez gyerek volt, hát átkozottul nagy lábbal verte meg a sors. Legalább negyvenhármas a surranója.
Kezek fölnyújtva. Test fölhúzva a gödörből. Közben az ujjak kicsit megcsúsznak a laza földben, ezért belevájnak a talajba, és ezeket a kissé hosszúkás nyomokat hagyják.
Na jó, emberünk kinn van: egyik térdén egyensúlyozik, ezzel hozza létre azt a kerek, tányérszerű bemélyedést. Másik lábát a térde mellé helyezi, átteszi a súlypontját, fölkel és elsétál. Megy ez, mint az ágyba szarás!
Tehát a koma kiásta magát a sírjából, és egyszerűen elsétált? Ez a helyzet? Talán kicsit megéhezett odalent, és úgy döntött, elballag Nan Luncheonette-jébe, bekap egy sajtos hamburgert, és megiszik rá egy pofa sört?
– A büdös életbe, ez nem sír, hanem csak egy lyuk a földben – mondta hangosan, azután rémülten nagyot ugrott, amikor a közelében egy veréb csiripelni kezdett.
Igen, semmi más. Egy lyuk a földben – nem ő maga mondta? De miért van az, hogy semmi nyomát nem látni az ásónak, az ásásnak? Miért van az, hogy csak egyetlen sor lábnyom van, amelyik távolodik a gödörtől, és semmi nyom nem vezet feléje, sőt, egy sincs a lyuk körül, mint ahogy lennie kellene, ha valaki gödröt ás, s közben-közben rálép a saját nyomaira; ahogy azok, akik gödröt szoktak ásni, időnként megteszik?
Törni kezdte a fejét, hogy mihez kezd evvel az egésszel, és rájött: fogalma sincs róla. Úgy vélte, itt lényegében bűncselekmény történt, de a tettest mégsem lehet sírrablással vádolni, hiszen a hely, amit kiásott, nem tartalmazott tetemet. A legjobb esetben is csak garázdaság lehet a vád, és ha többet is lehetne belőle csinálni, hát Sírásó Holt nem volt bizonyos abban, hogy ő lesz az a valaki, aki többet csinál belőle.
A legjobb, ha szép csöndben betemeti a gödröt, ami gyeptéglát egészben talál, a helyére rakja, a sérültek helyett pedig újat hoz, azután elfelejti ezt az egészet.
Végül is, mondta magának immár harmadszor, ez nem olyan, mintha valaki tényleg ide lett volna temetve.
Emlékezete mélyén egy pillanatra ismét fölszikrázott az az esős tavaszi nap. Istenem, az a sírkő milyen valódinak látszott! Amikor látta a gebe asszisztenst, amint ide-oda cipeli, akkor világos volt, hogy papírmasé az egész, de amikor fölállították, eléje rakták a művirágcsokrokat, bárki megesküdött volna, hogy igazi, hogy odalent tényleg valaki...
Lúdbőrözni kezdett a karja.
– Most már jó lesz, ha abbahagyod! – mondta magának haragosan, és amikor a veréb újra csiripelni kezdett, úgy köszöntötte ezt a hangot, mint csúf, de mégiscsak tökéletesen valódi és tökéletesen átlagos zajt.
– Csak folytasd, kornyikálj, öreglány – mondta, és odalépett az utolsó lábnyomtöredékhez.
Ezen túl, ahogy többé-kevésbé sejtette, újabb nyomokat látott a fűbe mélyedve. Elég távol voltak egymástól. Ahogy elnézte őket; úgy vélte, a pasas ugyan nem rohant, de azért nem is vesztegette az idejét.
Negyvenyardnyira újabb jelet látott, amiből meg tudta állapítani az illető további útirányát: egy nagy, fölrúgott virágkosarat. Noha olyan messze már nem látszottak lábnyomok, a kosár pontosan azon a helyen állt, ahova a lábnyomok vezettek volna. A pasas persze megkerülhette volna a virágot, de eszében se volt. Egyszerűen fölrúgta a kosarat, és ment tovább.
Az efféle palikkal, akik ilyesmit csinálnak, Sírásó Holt véleménye szerint jobb nem ujjat húzni, hacsak az embernek nincs rá valami átkozottul jó oka.
Átlósan ment az illető, keresztül az éjszakai temetőn, a főút melletti kőfal felé. Úgy haladt, mint akinek el kell jutnia valahová, mint akinek dolga van.
Noha Sírásó a képzelődésben se volt jobb, mint önmaga becsapásában (a két dolog végül is együtt jár), egy pillanatig látta ezt az embert, a szó szoros értelmében látta: nagy lábú, nagydarab fickó csörtet keresztül a halottak néma, sötét, éjszakai kertvárosán; magabiztosan, konokul lépdel nagy lábain, fölrúgja a virágkosarat, de úgy, hogy még tempót sem veszít közben. És persze nem is fél – ez aztán nem! Mert ha vannak még ebben a temetőben – ahogy jó néhány ember hiszi – akár csak kicsit is élő lények, azoknak van okuk félni tőle. Mozog, lép, csörtet, és Isten irgalmazzon annak a férfinak vagy nőnek, aki az útjába kerül!
A madár újra csiripelt.
Sírásó összerezzent.
– Felejtsd el, haver! – mondta magának még egyszer. – Csak temesd be a rohadt gödröt, és ne is törődj vele többé.
Be is temette, el is akarta felejteni, késő délután azonban Deke Bradford belebotlott odakint a Stackpole úti temetőben, és elmesélte neki, mi lett Homer Gamache sorsa. Aznap reggel találták meg, kevesebb mint egymérföldnyire a Homeland temetőtől, a Harmincötös úton. A város csak úgy zsongott a pletykáktól egész nap.
Sírásó Holt ekkor elment Pangborn seriffhez. Nem tudta, van-e valami köze a gödörnek és a lábnyomoknak Homer Gamache meggyilkolásához, de úgy gondolta: legjobb, ha elmondja, amit tud, és a többit rábízza azokra, akiket ezért fizetnek.

Négy
Gyilkosság a kisvárosban

Castle Rock – legalábbis a legutóbbi években – balszerencsés város volt.
Mintha csak azt akarná bizonyítani, hogy nem mindig igaz a régi szólás a villámról, mely nem csap kétszer ugyanoda, jó néhány kellemetlen esemény történt Castle Rockban a legutóbbi nyolc-tíz év során – olyan kellemetlen események, amelyek révén még az országos hírműsorokba is bekerült a város neve. George Bannerman volt a helyi seriff, amikor e dolgok történtek, ám Nagy George-nak – ahogy a lakosság túláradó szeretettel hívta – Homer Gamache esetét már nem kellett megoldania, mert Nagy George akkor már halott volt. Az első kellemetlen eseményt, egy fojtogató-erőszaktevő gyilkosságsorozatát még túlélte (kiderült, hogy az egyik rendőre volt a tettes), ám két évvel később halálra marta egy veszett kutya a Hármas számú városi úton. Nem egyszerűen megölte, hanem a szó szoros értelmében cafatokra tépte.
Mindkét eset elég különösnek mondható, de hát a világ már csak ilyen különös hely. És kemény. És néha balszerencsés.
Az új seriff (Alan Pangborn) már nyolc éve viselte hivatalát, de tudta, hogy legalább az ezredfordulóig ő „az új seriff” lesz (mármint ha újra meg újra indul a választáson – mondotta a feleségének –, és meg is választják); szóval az új seriff akkor még nem volt Castle Rockban. 1980-ig autópálya-rendőr volt egy kisvárosból lassanként közepes várossá növekedő településen, odafönt New York államban, nem messzi Syracuse-tól.
Amikor Homer Gamache csúnyán összevert tetemére nézett amely a 35. út árkában hevert, azt kívánta: bárcsak még most is ott rendőrködne. Úgy látszott, a város balszerencséje mégsem halt ki szegény Nagy George Bannermannel.
Ugyan, hagyd már – dehogy kívánod, hogy bárhol másutt legyél Isten kék ege alatt! Ne mondj ilyet, mert a balszerencse tényleg eljön, és a hátadon lovagol! Átkozottul jó kis hely ez Anne és a gyerekek számára, és átkozottul jó hely neked is. Szóval maradj csak nyugton!
Jó kis tanács. Az ember agya, amint ezt Pangborn már rég fölfedezte, mindig pompás tanácsokat ad az ember idegrendszerének, amiket viszont ez utóbbi nem képes elfogadni. Azt mondják az ember idegei: igenis, uram, most, hogy mondja, tényleg, milyen igaz – azután tovább feszülnek, mint a zongorahúr.
De hát végül is régóta érett a helyzet, nem? Mióta seriffként szolgál, legalább negyven ember földi maradványait kotorta össze a város útjairól, számolatlan verekedésnek vetett véget vagy akadályozta meg őket, intézkedett vagy száz házastárs és gyerek elleni súlyos testi sértésben – és ezek csak azok az esetek, amiket jelentettek. A dolgok azonban valahogy kiegyenlítődnek egy idő után. Ebben a városban – melynek nem is olyan régen saját sorozatgyilkosa volt – Pangborn seriffnek alig akadt eddig gyilkossági esete. Ideje, hogy a dolgok kiegyenlítődjenek.
Mindössze négy gyilkosság, és a tettesek közül csak az egyik szelelt el. Joe Rodway, miután kiloccsantotta az asszony agyát. Mivel Pangborn jól ismerte a szóban forgó hölgyet, valósággal szomorú volt, amikor a Rhode Island-i Kingston rendőrsége telexen jelentette, hogy elfogták Rodwayt.
A következő emberölést géperejű járművel követték el, a másik kettő pedig egyszerű, sima halált okozó testi sértés volt. Az egyik késsel, a másik puszta kézzel – ez utóbbi közönséges házastársverésnek indult, azután túl messzire ment; mindössze az volt szokatlan benne, hogy a feleség verte agyon holtrészeg férjét, aki néhány apokaliptikus pofonnal csak azt kapta vissza, amit húsz éven át adott. A „gyilkos” testén még sárgászöldek voltak a legutolsó tángálás nyomai, amikor őrizetbe vették. Pangborn csöppet sem bánta, amikor a bíró hat évre fölfüggesztett hathavi javító-nevelő munkára ítélte a nőt. Pender bíró ezt az ítéletet is alighanem csak azért hozta, mert mégsem lett volna illendő azt adni a vádlottnak, amit megérdemelt: kitüntetést.
A való életben elkövetett kisvárosi gyilkosságok – mondta magának mindig Pangborn seriff – alig hasonlítanak az Agatha Christie-regényekben szereplő kisvárosi gyilkosságokhoz, melyekben egyszerre heten döfik szügyön a gonosz vén Storping-Goiter ezredest a Puddleby-on-Ne-Marsh melletti udvarházában egy hangulatos hóvihar idején. A való életben, gondolta Pangborn, az ember szinte mindig úgy ér a tett színhelyére, hogy az elkövető még ott áll, és azon töri a fejét: mi a francot csinált, hogy a csudába kerültek ki az események ilyen eszelős gyorsasággal az ellenőrzése alól. De még ha el is csámborgott a helyszínről a tettes, nem jutott messzire, és rendszerint akadt két-három szemtanú, aki pontosan el tudta mondani, mi történt, ki csinálta, és hová ment onnét. Ez utóbbi kérdésre a válasz rendszerint a legközelebbi kocsma volt. A kisvárosi gyilkosság általában egyszerű, ostoba és brutális.
Általában.
Ám a szabályok azért vannak, hogy megtörjék őket. A villám néha éppenséggel ugyanoda csap másodszor is, és időről időre nem rögtön megoldható gyilkosságok is történnek a kisvárosokban... Gyilkosságok, mint ez is.
Pangborn tudta, hogy ez már régóta esedékes volt.

Norris Ridgewick visszajött a rendőrautójától, amelyet Pangborné mögött parkolt le. A két rendőrségi adóvevőn recsegő hangok szóltak, sercegtek a késő tavaszi melegben.
– Ray jön? – kérdezte Pangborn. Ray nem volt más, mint Ray Van Allen, Castle megye halottkémi vizsgálója.
– Jön – felelte Norris.
– Mi van Homer feleségével? Szólt már neki valaki?
Pangborn beszéd közben a legyeket hajtotta Homer égnek fordult arcáról. Nem sok maradt belőle, csak a kimeredő, hegyes orr. Ha nincs a műkar, no meg az aranyfog amely egykor a szájában volt, most pedig szilánkokká törve hevert Gamache ráncos nyakán és az inge elején, talán az anyja se ismerné meg szegényt.
Norris Ridgewick, aki kissé hasonlított Barney Fife helyettes seriffre az Andy Griffith Show című tévéműsorból, a lábát csiszatolta, és úgy bámulta a cipőjét, mintha hirtelen valami nagyon érdekeset talált volna rajta. – Hát... John épp őrjáratban van a Kilátó felé, Andy Clutterbuck meg a körzeti bíróságra ment Auburnbe, és...
Pangborn sóhajtva fölállt. Gamache hatvanhét éves... volt. A feleségével egy csinos kis házban lakott a régi pályaudvar mellett, alig két mérföldre ide. A gyerekeik felnőttek és elköltöztek. Mrs. Gamache telefonált kora reggel a seriff hivatalába. Nem sírt, de közel állt hozzá, amikor bejelentette, hogy reggel hétkor fölébredt, de nem találta Homert. Az öreg horkolt, és ezért néha az egyik gyerek szobájában aludt, de most ott sem volt. Este hétkor ment el kuglizni, mint mindig, és éjfélre haza kellett volna érnie, de legkésőbb fél egyre. Az ágya azonban érintetlen volt, kisteherautóját pedig az asszony nem találta sem az udvaron, sem a garázsban.
Sheila Brigham, a nappali telefonközpontos átszólt Pangborn seriffnek, ő pedig Sonny Jackett Sunoco-benzinkútjától visszahívta Mrs. Gamache-t, miközben a kocsiját töltötték föl.
Az öregasszony elmondta a szükséges adatokat a járgányról – 1971-es Chevrolet kisteherautó, fehér színű, míniumfoltokkal a rozsdamarta helyeken, a vezetőfülkében egy puskatartó, a rendszáma pedig 96529Q. Azonnal kiszólt rádión az őrjáratban lévő embereinek (hármuknak összesen, merthogy Clut tanúként Auburnben van), és megígérte Mrs. Gamache-nak a telefonban, hogy amint megtud valamit, értesíti. Nem aggódott különösebben, hiszen Gamache meg-megivott ugyan egy kis sört, különösen ha kuglizott, de azért nem volt teljesen hülye: ha úgy érezte, túl sok van benne ahhoz, hogy kocsiba üljön, megaludt valamelyik haverja nappalijában a szófán.
Egyetlen kérdés maradt: ha Homer úgy döntött, hogy valamelyik csapattársánál alszik, miért nem hívta föl előbb a feleségét? Nem gondolta, hogy az asszony aggódni fog? No igen, elég későre járhatott, és talán nem akarta zavarni. Ez az egyik lehetőség. A másik, gondolta Pangborn, hogy telefonált is, de az asszony mélyen aludt, és a csukott hálószobaajtó mögött nem hallotta a csörgést. És ehhez még adjuk hozzá, hogy feltehetőleg az asszony is úgy hortyog, mint ahogy egy kismoped repeszt hetvennel a sztrádán.
Pangborn elköszönt az ideges asszonytól, és letette a telefont. Úgy gondolta, az öreg legkésőbb tizenegyig megjelenik otthon, szégyenkezve és meglehetősen másnaposan, az öreglány pedig a nyelvének a smirglis felével ad neki leckét. A seriff titokban még értékelte is, hogy az öreg Homerban volt elég józan ész ahhoz, hogy ne vezessen harminc mérföldet South Paris és Castle Rock között ittasan.
Úgy egy órával Ellen Gamache telefonhívása után derengeni kezdett a fejében, hogy valami nem stimmel az első elemzésével. Ha Gamache valamelyik kuglipartnere házában aludt, hát életében először csinálta ezt. Mert különben nyilván a felesége is erre gondolt volna legelőbb, és bizonyára tovább várt volna, mielőtt fölhívja a seriff hivatalát. Azután az is eszébe ötlött, hogy Homer Gamache már öreg ahhoz, hogy éppen most változtassa meg a szokásait. Ha valahol másutt aludt volna az éjszaka, nyilván már máskor is megtette volna, az asszony telefonja viszont azt sugallta, hogy ez még nem fordult elő. Ha viszont máskor is beseggelt kugli közben, és utána hazahajtott, nyilván most is ezt tette volna... de nem tette...
Persze néha a vén kutyák is tanulnak új mutatványt, gondolta. Vagy csak a szokásosnál többet ivott. A fenébe, még az is lehet, hogy csak ugyanannyit ivott, mint máskor, de jobban berúgott tőle. Azt mondják, így van ez, ha az ember sűrűn piál.
Megpróbált elfeledkezni Homer Gamache-ról, legalábbis egy időre. Elég papírmunka maradt az asztalán, és ha csak itt ül, gurigázza a ceruzát, és az öreg csirkefogóra gondol, aki valahol épp a teherautójában ücsörög, az öreg csirkefogóra a hófehér tüsifrizurájával, a műkarjával (mert az eredetit még egy Puszan nevű helyen veszítette el egy hadüzenet nélküli háborúban olyan rég, hogy a mostani vietnami veteránok akkor még sárgát fostak a pelusukba)... nos, ezek a gondolatok bizony nem intézik el a papírmunkáját, és az öreg Gamache-t sem segítenek megtalálni.
Mindenesetre odaballagott Sheila Brigham kis fülkéjéhez, mert meg akarta kérni, hogy keresse meg Norris Ridgewicket, hátha ő talált valamit – és ekkor jelentkezett Norris. Jelentése széles áradattá változtatta Alan eddig csak erecskeként patakzó aggodalmát, s ez a áradat most valósággal átzúdult rajta, bénult-fagyottan hagyva hátra testét.
Mindig kiröhögte azokat a pasikat, akik fölhívják a betelefonálós rádióműsorokat, és telepátiáról meg előérzetről locsognak. Mindig kiröhögte azokat, akiknél a megérzés és a szimat annyira részévé válik az életüknek hogy már alig veszik észre. De ha megkérdezték volna: hogy mit érzett abban a pillanatban, így felelt volna: Amikor Norris betelefonált... hát, szóval, akkor már tudtam, hogy az öregembernek valami nagy baja van, vagy tán meg is halt. Feltehetőleg ez az utóbbi.

Norris történetesen Arsenault-éknál állt meg a Harmincötös úton, egymérföldnyire délre a Homeland temetőtől. Még csak nem is gondolt Homer Gamache-re, noha az Arsenault-farmtól Homer lakása alig három mérföld, és ha Homer a megfelelő utat választotta tegnap éjjel hazafelé South Parisból, el kellett mennie Arsenault-ék mellett. Norris nem tartotta valószínűnek, hogy Arsenault-ék közül bárki is látta Homert az éjjel, mert ha úgy lett volna, akkor az öreg tíz perccel később minden bizonnyal épen és egészségesen hazaér.
Norris csak azért állt meg a farmnál, mert Arsenault-éknak volt a városban a legjobb út menti zöldségesstandja. Norris azok közé az agglegények közé tartozott, akik szerettek főzni, és akik ezen belül is szenvedélyesen kedvelték a zsenge cukorborsót. Kíváncsi volt, van-e már Arsenault-éknek eladni való borsójuk. Szinte csak másodsorban, már-már elmenőben tette föl a kérdést Dolly Arsenault-nak, hogy nem látta-e az éjszaka Homer Gamache kisteherautóját.
– Hát tudja, furcsa, hogy ezt kérdezi – felelte Mrs. Arsenault –, merthogy láttam. Késő éjjel. Nem... ha jobban meggondolom, inkább már kora reggel lehetett, mert Johnny Carson még adásban volt, de már a műsora vége felé. Kimentem a konyhába még egy pohár fagyiért, azután kicsit néztem a David Letterman Show-t, és ágyba bújtam. Mostanában amúgy sem alszom jól, és attól az embertől az út túlsó oldalán igen ideges lettem...
– Miféle embertől, Mrs. Arsenault? – kérdezte Norris, és hirtelen érdekelni kezdte a dolog.
– Nem is tudom... csak egy ember volt. Nem tetszett, ahogy kinéz. Épphogy csak megláttam, és már nem tetszett, na mit szól hozzá? Hülyeségnek hangzik, de tudja, a Juniper Hill-i diliház nincs olyan messze, és ha hajnali egykor magányos férfit lát az ember az úton, hát nem csoda, ha ideges lesz, még akkor is, ha a pasas öltönyt visel.
– Miféle öltönyt viselt... – kezdte Norris, teljesen fölöslegesen. Mrs. Arsenault afféle kedves, vidéki locsogó volt, és konok nagylelkűséggel egyszerűen meséje lebbenő szárnyára vette Norris Ridgewicket. A rendőr úgy döntött, türelmesen kivárja a végét, és közben kiszedi a történetből ami használható. A zsebéből előhúzta a jegyzetfüzetét.
– Furcsa – folytatta az asszony –, de az az öltöny tett igazán idegessé. Valahogy nem illett, hogy azon a kései órán egy ember ilyen öltönyt viseljen, ha érti, mit gondolok. Talán azt hiszi, bolond vénasszony vagyok, és talán tényleg bolond vénasszony vagyok, de egy-két perccel azelőtt, hogy Homer erre jött, hirtelen úgy éreztem, hogy ez az ember ide fog jönni a házhoz, és okosabban teszem, ha ellenőrzöm: jól be van-e zárva az ajtó.
Norris nagyot sóhajtott.
– Errefelé nézett, tudja, láttam, hogy errefelé néz. Hát persze, hogy errefelé nézett, nyilván errefelé nézett, merthogy égett a lámpa, noha későre járt. Talán még engem is látott, mert ezek a függönyök, tudja, olyan vékonyak, mint a géz. Úgy igazán nem láttam a fizimiskáját – holdtalan volt az éjszaka, és nem hiszem, hogy ezek valaha is kihozzák idáig az utcai világítást, nem beszélve a kábeltévéről, mint amilyen odabent a városban van –, de azt láttam, hogy errefelé forgatja a fejét. Azután elindult, hogy átjöjjön az úton, legalábbis azt gondoltam, hogy azt akarja, vagy legalábbis arra gondol, hogy mindjárt átjön az úton, ha érti, hogyan mondom, és azt gondoltam, idejön, bekopogtat az ajtón, és előadja, hogy a kocsija lerobbant, és hogy szeretné használni a telefont...
Norris bólintott, teljesen reménytelen lett volna közbevágnia.
– Aztán meg arra gondoltam, mit fogok mondani ha ezt mondja, vagy hogy egyáltalán odamenjek-e az ajtóhoz. Gondolom, bolond vénasszony vagyok, mert közben folyton arra az Alfred Hitchcock bemutatja filmre gondoltam, amelyikben az a pasas van, tudja, az a őrült, aki olyan bűbájos, hogy képes lecsicseregni a madarakat az ágról, közben meg valakit apró darabokra vág egy nagyfejszével, és emlékszik, berakja a darabokat a csomagtartójába, de csak azért bukik le mert nem ég az egyik hátsó lámpája, vagy ilyesmi. Másrészt viszont...
– Mrs. Arsenault, ha megkérdezhetném...
– ...nem akartam, hogy én legyek az a filiszteus vagy szaracén vagy gomorrai vagy mi a nyavalya, aki átment az út túlsó oldalára – folytatta Mrs. Arsenault –, tudja, az irgalmas szamaritánus történetében. Szóval kicsit meg voltam ijedve, nem tudtam, mihez kezdjek. De ekkor azt mondtam magamnak...
Norris mostanra teljesen elfeledkezett a cukorborsóról. Végre sikerült megállítania Mrs. Arsenault-t, mert közölte vele, hogy az ember, akit látott, alighanem tárgya egy – mint mondta – „ma reggel folyamatba tett” nyomozásnak. Rábírta az asszonyt, hogy kezdje az elejétől, mondjon el mindent, amit látott, de hagyja ki az Alfred Hitchcock bemutatja részét a dolognak, és ha lehet, az irgalmas szamaritánus történetét is.
Az események váza, ahogy rádión át előadta Pangborn seriffnek, a következő volt: Mrs. Arsenault egyedül nézte a Tonight Show-t; a férje és a gyerekek már aludtak. Fotelja az ablak előtt áll, és ha ott ül, kilát a 35-ös útra. A sötétítőfüggöny föl volt húzva. Nulla óra harminc és negyven között kinézett, és egy férfit látott állni az út túloldalán... szóval a Homeland temető felőli oldalon.
Abból az irányból jött a férfi, vagy a másikból?
Mrs. Arsenault ezt nem tudja bizonyosan. Van egy olyan érzése, hogy a férfi talán a temető felől jött, ami azt jelenti, hogy távolodott a várostól, de nem tudja megmondani, mitől van ez az érzése, mert csak egyetlen alkalommal nézett ki az ablakon, amikor fölkelt a fagyiért, és a pasas akkor már ott állt. Csak állt, és nézett a kivilágított ablak felé – feltehetőleg őfelé.
Mrs. Arsenault úgy gondolja, átjött az úton, vagy csak kezdett átjönni (feltehetőleg csak állt ott, gondolta Alan, a többit csak az asszony feszült idegei mondatják), amikor a hegyoldalon autólámpa fénye villant. Amikor az öltönyös férfi meglátta a közeledő fényeket, hüvelykujját az autóstoposok időtlen, határokat nem ismerő mozdulatára emelte.
– Hát persze, Homer kisteherautója volt, és Homer ült a volánnál – mondta Mrs. Arsenault Norris Ridgewicknek. – Először azt gondoltam, elmegy mellette, ahogy minden normális ember tenné az éjszaka közepén, de azután fölvillant a féklámpája, az öltönyös meg átrohant a túlsó ajtóhoz, és beszállt a kocsiba.
Mrs. Arsenault, aki negyvenhat éves volt, de hússzal többnek látszott, megcsóválta hófehér fejét.
– Homer szerintem be volt szíva, hogy ilyen bolondságot csinált: fölvett egy stopost éjszaka. Részeg vagy együgyű kellett legyen, márpedig én ismerem Homert vagy harmincöt éve, és nem bolond.
Elgondolkodó szünetet tartott.
– Vagy legalábbis... nem nagyon.
Norris megpróbált kiszedni még belőle néhány részletet a férfi öltönyéről, de nem sok szerencsével járt. Arra gondolt, elég kár, hogy az utcai lámpák sora véget ér Homeland temetőnél, de hát a kisvárosoknak, mint amilyen Rock is, be kell érniük annyi pénzzel, amennyi van.
Az biztos, hogy öltöny volt, mondta az asszony, nem pedig sportzakó vagy átmeneti kabát, és nem volt fekete – de hát ez a megállapítás nyitva hagyta az egész színskálát. Mrs. Arsenault nem gondolta, hogy fehér lehetett, de csak arra mert volna megesküdni, hogy egész biztosan nem fekete.
– Azért arra nem kérem, hogy megesküdjön, Mrs. A. – mondta Norris.
– Amikor egy állampolgár hivatalos ügyben a törvény képviselőjével beszél – felelte Mrs. A., és büszkén karba fonta szvetteres kezét –, a dolog vége ugyanaz.
Tehát annak a lényege, amit látott: Homer Gamache körülbelül hajnali háromnegyed egykor fölvett egy stopost.
Ezért talán még nem kell kihívni az FBI-t, mondaná az ember. Csak akkor ijesztő a dolog, ha hozzáadjuk, hogy Homer alig hárommérföldnyire a saját kerítéskapujától vette föl ezt az idegent... és azóta sem ért haza.
Mrs. Arsenault-nak igaza van az öltönnyel kapcsolatban is. Már önmagában elég furcsa egy autóstopost látni itt, a semmi közepén, éjszaka – háromnegyed egykor amikor egy rendes csavargó már rég lehevert volna egy elhagyott magtárban vagy egy farmer fészerében –, ám ha ehhez még hozzáadjuk, hogy a csavargó öltönyt és nyakkendőt viselt („valamilyen sötét színűt”, mondta Mrs. A., „de ne kérje, hogy megesküdjek, milyen sötét színűt, mert nem tudok és nem is akarok”), a dolog egyre kellemetlenebbé válik.
– Most mit csináljak? – kérdezte Norris a rádión, miután befejezte a jelentését.
– Maradj ott, ahol vagy – mondta Alan –, és amíg odaérek, hallgass végig néhány Alfred Hitchcock bemutatja sztorit Mrs. A.-tól. Mesélhetsz is neki egyet-kettőt. Azokat én is mindig megnézem a tévében.
Ám még fél mérföldet sem ment, amikor módosítania kellett a találkozó színhelyét az Arsenault-farmról egy másikra, amely körülbelül mérföldnyire nyugatra volt onnét. Egy Frank Gavineaux nevű fiú ugyanis, aki hajnali pecázáson volt a Strimmer-pataknál, hazafelé jövet két lábat látott kimeredni a 35-ös út déli oldalán a sűrű gazból. Hazaszaladt, és elmondta a mamájának. Az anyja fölhívta a seriff irodáját. Sheila Brigham átadta az üzenetet Alan Pangbornnak és Norris Ridgewicknek. Sheila betartotta a rendőrségi illemszabályokat, és nem említett neveket az éter hullámain át – túl sok kis kíváncsi kacsa hallgatózott mindig a rendőrségi hullámhosszokon nagy és költséges Cobra meg Bearcat készülékek segítségével –, de Alan Sheila izgatott hangjából meg tudta állapítani, hogy a lány sejti, kinek a lábai azok ott a gazban.
Aznap reggel egyetlen jó dolog történt: hogy Norris befejezte a rókázást, mire Alan odaért, és rosszulléte közben maradt annyi józan esze, hogy az út északi oldalán hányt, távol a tetemtől és az esetleges körülötte található nyomoktól.
– Most akkor? – kérdezte Norris, megszakítva a seriff gondolatait.
Alan nagyot sóhajtott, és egy pillanatra abbahagyta a tetemet ellepő legyek kergetését. – Most akkor lemegyek Ellen Gamache-hoz, és közlöm vele, hogy az özvegycsináló látogatást tett nála ma kora reggel. Te maradj itt a tetemmel, és próbáld meg távol tartani a legyeket róla.
– Jézusom, seriff, minek? Pokolian sok a légy, és különben is...
– Különben is: halott. Igen, azt látom. Nem tudom, minek, Norris. Talán mert ez látszik a megfelelő viselkedésnek, azért. A nyavalyás műkarját nem tehetjük vissza, de legalább azt megakadályozhatjuk, hogy a legyek rászarjanak arra, ami az orrából megmaradt.
– Rendben – mondta Norris halkan. – Rendben seriff.
– Mondd, Norris, ha erősen akarnád, lehetséges volna, hogy Alannek szólíts? Ha erősen gyakorolnád?
– Hát persze, seriff, azt hiszem, igen.
Alan felnyögött. Még utoljára körülnézett a helyszínen, melyet – mire visszajön – póznákra szerelt, BŰNÜGYI HELYSZÍN, TILOS AZ ÁTJÁRÁS feliratú sárga szalagok kerítenek majd el. Itt lesz a megyei halottkém, Henry Payton, az Oxford megyei rendőrségtől. A főügyészség gyilkossági csoportjának fotósai és bűnügyi technikusai bizonyára még nem érnek ide – hacsak épp nincs valami dolguk a közelben, más ügy miatt –, de hamarosan ők is itt lesznek. Délután egy órára az állami rendőrség gördülő bűnügyi laboratóriuma is megérkezik a forró nyomos és hideg nyomos szakértőkkel, meg azzal a fickóval, aki gipszet keverve kiönti azokat az autóguminyomokat, melyeket Norris vagy elég okos, vagy elég szerencsés volt nem széttúrni a saját autója kerekével. (Alan, némiképp vonakodva, nem az okosra, inkább a szerencsésre szavazott.)
És mire jutnak mindevvel a hacacáréval? Hát, csak erre: egy becsiccsentett öregember megállt, hogy szívességet tegyen egy idegennek. (Ugorj föl, fiú! Alan szinte hallotta Homer szavait. Én már csak néhány mérföldet megyek, de azért az is kicsit közelebb van a célodhoz, nem?) Az idegen pedig hálából agyonverte az öregembert, és ellopta a kisteherautóját.
Úgy gondolta: az öltönyös férfi megkérte Homert, hogy húzódjon az út szélére – alighanem azzal az ürüggyel, hogy vizelnie kell –, aztán amikor a kocsi megállt, lecsapta az öreget, kirángatta a kocsiból és...
És itt mérgesedett el a dolog pokolian. Pokolian...
Alan még utoljára belenézett az árokba, ahol Norris Ridgewick guggolt a mellett a véres húsdarab mellett, amely nemrég még emberi lény volt, és egy büntetési csekkfüzettel hajtotta a legyeket Homer Gamache egykor volt arcáról. A seriff érezte, hogy a gyomra megint kezd fölfordulni.
Csak egy öregember volt, te mocskos szemétláda – egy öregember, fél lábbal már a sírban, egy öregember, egyetlen használható karral, akinek egyetlen öröme a kuglimeccs maradt a haverjaival. Hát miért nem volt elég, hogy jól fejbe nyomtad a kocsiban, miért nem hagytad utána békén? Elég meleg volt az éjszaka, és még ha kicsit hűvösebb is lett volna, akkor sincs baj. Lefogadnám az órámba, hogy épp elég fagyálló folyadék volt a szervezetében. És különben is, a kocsi rendszámát telexen országszerte szétküldjük. Szóval miért kellett?! Remélem, szemtől szemben is megkérdezhetem még tőled!
De hát számít az ok? Homer Gamache-nak biztosan nem. Többé nem. Homernak immár semmi sem számít. Mert miután leütötte, az autóstopos kirángatta a kocsiból, és – feltehetőleg a hóna alatt megragadva – odavonszolta az árokhoz. Alannek nem kellettek a fiúk az emberölésiről, hogy lássa a nyomokat, amiket Gamache cipője hagyott. Útközben az autóstopos fölfedezte Homer testi fogyatékosságát. Az árokhoz érve letépte az öregember műkarját, és péppé verte vele.

Öt
96529Q

– Várjunk csak, várjunk csak! – mondta hangosan Warren Hamilton, Connecticut állam egyenruhás rendőre, noha egyedül ült a kocsijában, s nem volt kihez beszélnie. Június másodika volt, este, mintegy harmincöt órával azután, hogy Homer Gamache tetemét megtalálták egy Maine állambeli kisvárosban, amely kisvárosról Hamilton rendőr még csak nem is hallott.
A Westport I-95 sztráda dél felé haladó oldalán lévő McDonald's parkolójában lapult. Szokása volt bekukkantani az ilyen autóspihenőkbe, benzinkutakhoz, amikor az államközi autópályán cirkált: ha az ember a parkoló autók utolsó sorában lapul éjszaka, leoltott lámpákkal, néha nagy fogásokat ejthet. A nagyobbnál nagyobbakat. Piszkosul nagyokat.
Amikor pedig érezte, hogy éppen ilyen alkalom közeledik, rendszerint beszélni szokott magában. Eme monológok gyakran kezdődtek így: Várjunk csak, várjunk csak! Ezután a no nézzük csak a palimadarat! következett, majd a csúcsponton: öregem, kérdezd meg a mamát, hiszi-e!
Hamilton rendőr igazán profi volt a mama megkérdezésében, amikor valami jó zaftos dolognak akadt a nyomára.
– Nocsak, mit találtunk itten?! – mormogta ezúttal és hátramenetbe tette a sebességváltót. Elgurult egy Camaro mellett. A Toyota csöndben aszalódó lószarra emlékeztette a higanygőz ívlámpák rézszínű fényében. És – ta-ra-RÁÁÁ! Íme, egy vén GMC kisteherautó, amely a furcsa fényben narancsszínnek látszott, vagyis fehér vagy világosszürke volt.
Bekapcsolta a lámpáját, és megvilágította a rendszámtáblát. A rendszámtáblák – vélekedett Hamilton rendőr – napról napra jobbak lesznek. Az államok egymás után kis képeket raknak rájuk. Így sokkal könnyebb az azonosításuk éjszaka, amikor a változó világítási viszonyok mindenféle őrületté alakítják a tényleges színeket. És a rendszámtábla-azonosításhoz legrosszabbak ezek a nagy fényerejű, rézszínű lámpák. Nem tudta, hogy tényleg megnehezítik-e a rablók vagy a nemi erőszaktevők dolgát – amire tervezték őket –, de hogy a keményen dolgozó zsaruk, mint ő is, beleőszülnek, míg egy lopott kocsi rendszámát azonosítják, az hétszentség!
A rendszámtáblákon lévő kis képek viszont marhára megkönnyítették a dolgot. A Szabadság-szobor bizony Szabadság-szobor fényes nappal is meg a higanygőzlámpáknak ebben a konok ragyogásában is. És legyen akármilyen színű, Szabadság kisasszony New York államot jelenti.
Ugyanígy az elcseszett vén rák, amire most mereszti a szemét – Maine államot jelenti. Már nem kell, hogy az embernek guvadjanak a nézőkéi, míg elolvassa a VAKÁCIÓVIDÉK föliratot, vagy rájön, hogy ami rózsaszínnek, narancssárgának vagy neonkéknek látszik, az valójában fehér. Már nem kell mást csinálni, csak keresni az elcseszett vén rákot. Valójában persze homár, Hamilton rendőr jól tudta, de bárminek is hívunk egy elcseszett vén rákot, az csak elcseszett vén rák marad, és ő inkább enne szart egyenesen a disznó seggéből, mint hogy egy ilyen elcseszett vén rákot a szájába tömjön. De azért most nagyon örült, hogy léteznek ezek az elcseszett vén rákok.
Főleg mivel épp egy elcseszett vén rákos rendszámtáblát keresett.
– Öregem, kérdezd meg a mamát, hiszi-e! – mormogta, és leparkolta a rendőrautót. Levette az irattartóját a műszerfalon, a kormányház mellett lévő mágnescsíkról, és elfordította az első, üres lapot az igazi, forró nyomos lapról (minden rendőr így csinálja; semmi szükség arra, hogy a nagyközönség az ablakon át megbámulja azokat a fölírt rendszámokat amikre a zsaru különösen kíváncsi, miközben akié az irattartó, magába töm egy hamburgert, vagy expressz tottyant egy kellemes kis benzinkútnál). Hamilton rendőr végighúzta az ujját a körözött rendszámokon.
És ott is volt: 96529Q; Maine állam, az elcseszett vén rákok hona.
Hamilton rendőr elsőre úgy látta, senki sincs a kisteherautó vezetőfülkéjében. Volt ugyan egy puskatartó de üresen. Lehet – nem valószínű, de lehet –, ha valaki hátul lapul, a raktérben. Még az is lehet, hogy a ott hátul van, a kezében tartja a puskát, ami nemrég még a tartóban volt. De sokkal valószínűbb, hogy a sofőr már rég eltűnt, vagy hamburgert zabál odabent. Mindenesetre...
– Vannak öreg zsaruk, és vannak merész zsaruk, de senki se látott még öreg, merész zsarukat! – mormogta Hamilton rendőr. Elindította a kocsit, és gyorsan elhúzott a kisteherautó mellől. Végighajtott a kocsik során, még kétszer megállt, majd újra odébb ment, noha egyik alkalommal sem fárasztotta magát avval, hogy meg is nézze a kocsikat, amikre rávilágított az autója reflektorával. Ha Mr. 96529Q a falodából vagy szarodából jövet észrevette, hogy Hamilton nézegeti a lopott kocsiját, és most látja, hogy a rendőrautó végigmegy az autók során és Hamilton más kocsikat is nézeget, talán nem fog gyanút és nem pucol el.
– A biztonságos biztonságos, a szomorú meg szomorú, de inkább vagyok függőleges, mint hogy legyek homorú – jelentette ki Hamilton rendőr. Ez a duma is a kedvencei közé tartozott, nem annyira, mint a mama megkérdezése, hogy hiszi-e, de majdnem.
Behúzódott egy helyre, ahonnét megfigyelhette a kisteherautót. Beszólt a központba, ami alig négymérföldnyire volt, följebb a sztrádán. Elmondta nekik, hogy megtalálta a Maine-ből való GMC kisteherautót, amit egy gyilkossági üggyel kapcsolatban keresnek. Erősítést kért, és a központ megígérte, hogy az erősítés hamarosan megérkezik.
Hamilton sokáig figyelt. Látta, hogy senki sem közelíti meg a teherautót, és úgy gondolta, talán nem lesz hősködés, ha óvatosan közelebb megy a járműhöz. Végül is nagy seggfejnek látszana a többiek szemében, ha még az érkeztükkor is itt ücsörögne egy kocsisorral odébb a sötétben.
Kiszállt az autójából, kicsatolta a pisztolytáskáját, de nem vette elő a fegyvert. Szolgálati évei során összesen kétszer húzta elő a pisztolyát, de egyszer se lőtt. És most se akart. Se előhúzni, se lőni.
Olyan szögben közelített, hogy egyszerre láthassa a teherautót – különösen a rakrészt – és az utat a faloda felől. Megállt, mert egy férfi és egy nő jött ki az étteremből. Odamentek egy Fordhoz, amely tőle háromsornyira állt. Csak akkor indult meg újra, amikor a kocsi gurulni kezdett a parkoló kijárata felé.
Jobb kezét a szolgálati revolver markolatán tartotta, balját pedig a csípőjéhez emelte. A pisztolyövek – szerény véleménye szerint – szintén napról napra jobbak és jobbak. Gyerekkorában és most, felnőttként is nagy rajongója volt Batmannek, a Csuklyás Igazságosztónak – szó, ami szó, gyanította, hogy többek között épp Batman iránti rajongása miatt lett rendőr (jóllehet ezt az apró tényt elhallgatta a jelentkezési lapján). Kedvenc Batman-kelléke azonban nem a Batbot vagy a Batarang volt, még csak nem is a Batmobile, hanem a Csuklyás Igazságosztó haszoncélú nadrágöve. E remek ruhatartozék olyan volt, mint a legjobb ajándékbolt: minden alkalomra akadt benne valami jó kis meglepetés. Kötél, éjszaka is látó infravörös szemüveg, néhány kapszula könnygáz.
Az ő szolgálati öve messze nem volt ilyen jó, de a bal oldalán akadt három fülecske, melyekre igen hasznos kis holmikat akasztott. Az első egy elemmel működő henger, a Kutya, feküdj! Amikor az ember megnyomta rajta a piros gombot, a Kutya, feküdj! olyan sípoló ultrahangot bocsátott ki, hogy még a legvadabb buldog is egy tányér kocsonyásan remegő spagettivé változott tőle. A mellette lévő hurkon a Mace-spray (a connecticuti rendőrség Batman-könnygázváltozata), a harmadikon pedig egy négy elemmel működő zseblámpa.
Hamilton most leakasztotta a zseblámpát, bekapcsolta, majd bal kezét kissé fölcsúsztatva leárnyékolta lámpa fényét. Jobb kezét eközben egy pillanatra se vette le a fegyver agyáról. Vannak öreg zsaruk, merész zsaruk, de nincsenek öreg merész zsaruk!
Végigfuttatta a fényt a kisteherautó rakrészén. Egy ponyvát látott, semmi mást. A rakrész éppolyan üres, mint a vezetőfülke.
Hamilton mindvégig tisztes távolban maradt a rákjeles rendszámtáblájú GMC-től – az óvatosság annyi: beléivódott, hogy nem is tudatosult benne. Lehajolt, bevilágított a teherautó alá, az utolsó helyre, ahol valaki, akinek az a szándéka, hogy ártalmára legyen, meglapulhat. Igaz, elég valószínűtlen, de amikor majd végül feldobja a bakancsot, nem szeretné, ha a tiszteletes azzal kezdené a gyászbeszédet: „Drága barátaim azért vagyunk itt, hogy meggyászoljuk Warren Hamilton rendőr egészen valószínűtlen elmúlását”.
Gyorsan végigsöpört a lámpával jobbról balra a kocsi alatt. Nem látott mást, csak egy ócska, zajcsökkentő kipufogódobot, ami olyan rozsdás volt, hogy bármelyik pillanatban leeshetett. Nem mintha a vezető bármit észrevenne vagy meghallana ebből, hiszen a dob már most is tele volt lyukkal.
– Azt hiszem, magunk vagyunk, drágám – mondta Hamilton rendőr. Még utoljára körbenézte a kisteherautót, a környéket, különös tekintettel az étteremtől ide vezető útra. Nem figyelt meg senkit, aki őt figyelte volna, így hát föllépett a kisteherautó ajtajához, és az anyósülés felőli oldalon bevilágított.
– A rohadt életbe! – motyogta. – Öregem, kérdezd meg a mamát, hiszi-e ezt a fisi-fosit!
Most hirtelen nagyon örült a narancsszín lámpáknak, melyek megvilágították a parkolót és a teherautó vezetőfülkéjét, mert színre tintafeketévé változtatták azt a színt, amiről Hamilton rendőr pontosan tudta, hogy valójában rozsdavörös.
– Így vezetett idáig? Jézusom, egészen Maine-ből idáig így vezetett? Öregem, kérdezd meg a ma...
Lefelé irányította a zseblámpa fényét. Az ülés és a padló olyan volt, mint egy disznóól. Sörösdobozokat, üdítősdobozokat, üres vagy csaknem üres burgonyaszirmos és sonkagyűrűs zacskókat, egykor Big-Macet vagy Whoppert tartalmazó papírdobozokat látott. Egy kupac – ami valamikor rágógumi lehetett – a fémhez préselve a lyuk fölött, ahol egykor az autórádió volt. Rengeteg füstszűrő nélküli cigarettacsikk a hamutartóban.
És a vér, a vér!
Vércsíkok és száradt tócsák az ülésen. Vér alvadt a kormánykerékre. A duda gombján is nagy, száraz vérpötty; teljesen eltakarta a bevésett Chevrolet-jelet. Véres volt a kilincs a vezető oldalán, és véres volt a visszapillantó tükör – utóbbin csak egy kicsiny, csaknem ovális alakú kör látszott. Mr. 96529Q csaknem tökéletes hüvelyklenyomatot hagyott áldozata vérével – gondolta Hamilton –, amikor megigazította a tükröt. Az egyik Big-Mac-dobozon is látott egy hatalmas, alvadt vérfoltot. Ebben mintha néhány hajszál is megtapadt volna.
– Úristen, mit mondhatott a pincérlánynak az autósbisztróban? – nyögte Hamilton. – Hogy megvágta magát borotválkozás közben?
Halk, kotorászó hangot hallott maga mögött. Megpördült, de érezte, hogy túl lassú, teljesen bizonyosan érezte, hogy minden rutinszerű elővigyázata ellenére túl merész volt, hogy valaha is öreg zsaru lehessen. Mert ebben az ügyben nincsen semmi rutinszerű, nem, nem, a fickó mögéje került, és hamarosan még több vér lesz az öreg Chevrolet vezetőfülkéjében, az ő vére, mert az a fickó, aki Maine-ből egészen New York állam határáig képes egy ilyen mozgó mészárszékben autózni, az a fickó lökött – éppen az a fajta, aki képes megölni egy rendőrt, és még annyit se gondol vele, mint mikor egy zacskó tejet vásárol.
Hamilton karrierje során harmadszor rántotta elő a revolverét fölhúzta a kakast és csaknem el is sütötte (egyszer, kétszer, háromszor), bele a vaksötét semmibe; feszült volt, mint a húr. Pedig nem állt mögötte senki.
Lassan-lassan leeresztette a pisztolyt. Egy ér vadul lüktetett a halántékán.
Könnyű szél támadt az éjszakában. Újra hallotta kaparászó hangot. Az aszfalton egy halfilés dobozt látott – ugyanebből a McDonald's gyorsétteremből, kétségkívül, milyen okos maga, Holmes, szóra sem érdemes, Watsonom, hiszen ez igazán magától értetődik –, a doboz csusszant öt-hat lábnyit a szélben, azután megállt megint.
Hamilton hosszan, remegősen sóhajtott, és óvatosan visszaeresztette a kakast a helyére.
– Majdnem kiröhögtette magát, Holmes – mondta meglehetősen reszketeg hangon. – Majdnem csinált magának egy CR-14-et!
A CR-14 az a formanyomtatvány, amit „Lövés(ek) esetén” kell kitölteni.
Előbb arra gondolt, tokjába rakja a fegyverét, mivel nincs más, amire lőhetne, mint egy halas-szendvicses doboz, azután úgy döntött, mégiscsak a kezében tartja míg nem látja jönni az erősítést. Jó érzés volt, hogy revolver van a kezében. Megnyugtató. Mert nemcsak a vér nyomasztotta, meg az, hogy valaki, akit egy maine-i zsaru gyilkosságért keres, négyszáz mérföldet vezetett ebben a mészárszékben. Valami más is. A teherautó körül olyan bűz terjengett, mint amikor valami isten háta mögötti úton az ember elgázol és széttapos egy görényt.
Nem tudta, az érkező rendőrök megérzik-e, vagy csak ő szimatolta ki, de nem is nagyon érdekelte. Ez nem a vér, a romlott étel szaga vagy testszag. Ez, gondolta, egész egyszerűen a gonosznak a szaga. Valami nagyon, nagyon gonosznak a szaga. Annyira gonoszé, hogy képtelen volt tokjába dugni a revolverét, noha csaknem biztosan tudta, hogy a szag gazdája elment, talán már órákkal ezelőtt, hiszen nem hallotta azt a kattogó-csilingelő hangot, amit a még meleg motor bocsát ki magából.
Nem érdekes. Mindez nem változtat azon, amit már tud: egy ideig valami rettenetes állat fészkelt ebben a teherautóban, ő pedig a legkisebb kockázatot se vállalja arra az esetre, ha ez az állat visszatérne. Nem érheti őt fölkészületlenül! És mama akár fogadhat is erre!
Csak állt ott, fegyverrel a kezében, a tarkóján minden szál haja égnek meredt, és nagyon-nagyon hosszúnak érezte azt az időt, míg végül megérkezett az erősítés.

Hat
Gyilkosság a nagyvárosban

Dodie Eberhart fölkapta a vizet, és amikor Dodie Eberhart fölkapta a vizet, akkor egy spiné már bizonyosan volt a fővárosban, akivel jobb nem ujjat húzni. Olyan konokul (és csaknem ugyanakkora termettel) csörtetett az L utcai bérház lépcsőjén, mint egy rinocérosz a szavannák nyílt, füves síkságain. Tengerészkék kosztümje lépés közben megfeszült, majd ellöttyent a fenekén, mely egyszerűen túl nagy volt ahhoz, hogy hatalmasnak nevezhetnénk. Húsos karjai járás közben úgy lengtek, mint az inga.
Jó néhány évvel ezelőtt ez az asszony Washington egyik leglenyűgözőbb callgirlje volt. Azokban az esztendőkben testmagassága – hat láb három hüvelyk – és fantasztikus alakja kiemelte a tizenkettő-egy-tucat lányok közül; a pasasok annyira keresték, hogy egy vele töltött éjszaka csaknem annyit ért, mint egy oroszlánfejes trófea valamelyik sportgentleman kéjlakának falán. S ha az ember alaposan megnézi a második Johnson-adminisztráció és Nixon első elnöki periódusa idején washingtoni fogadások és bálok alkalmából készült társasági fotókat, nagyon gyakran láthatja rajtuk Dodie Eberhartot, rendszerint olyasvalakinek a karján, akinek a neve sűrűn szerepelt a korabeli, legkomolyabb politikai elemzésekben és cikkekben.
Már csak a testmagassága miatt is nehéz lett volna nem észrevenni.
Nincs mit tagadni: Dodie kurva volt, méghozzá egy bankpénztáros szívével és egy haszonleső csótány lelkével megáldva. Két állandó palija, egy demokrata szenátor és egy meglehetősen aggkorú republikánus képviselő, elég pénzt adott neki szolgálataiért, hogy tisztességben visszavonulhasson a szakmából. Az is igaz, hogy ezeket a nagyobb összegeket nem teljesen jószántukból adták. Dodie jól tudta, hogy a betegség kockázata korántsem csökken korunkban (és magas rangú kormányhivatalnokok éppúgy ki vannak téve az AIDS-nek meg számos más, kisebb – de azért elég kellemetlen – nemi betegségnek, mint a közönséges állampolgár). Dodie életkora sem csökkent jelentősen az évek múltával (bár néhány esztendőt mindig letagadott). S tegyük hozzá, nem egészen bízott abban sem, hogy a szóban forgó két tiszteletre méltó gentleman nagyobb összeget hagy rá a végrendeletében, ahogy mindkettő gyakran ígérte. Sajnálom, mondta nekik, de már nem hiszek a Mikulásban, sem pedig a Fognyűvő Manóban, tudják. Szegény kicsi Dodie csak magára számíthat.
Szegény kicsi Dodie három bérházat vásárolt a pénzből. Az évek pedig múltak. A százhetven fontnyi test, amely térdre kényszerítette a férfiakat (rendszerint a lába előtt, miközben ő mezítelenül tornyosult fölébük), lassan kétszáznyolcvan font lett. A hetvenes években még jónak mondható beruházásai a nyolcvanas esztendőkben szinte alig hoztak valamit, miközben néha úgy látszott, az egész ország tőzsdézik, és rajta kívül mindenki sikerrel. Egészen karrierje aktív fázisának végéig tartott két remek tőzsdealkuszt szeretőinek rövidebbik listáján – manapság néha már bánta, hogy nem tartotta meg őket a nyugdíjban is.
Az egyik bérházat '84-ben kellett eladnia, a másikat '86-ban, egy pokolian tragikus adóhivatali meghallgatás után. Ehhez az utolsóhoz az L utcában olyan görcsösen ragaszkodott, mint egy vesztésre álló játékos valami gyilkos Monopoly-játékban; egyre erősebb meggyőződése volt, hogy ezen a környéken valami történik majd. Divatossá válik. Föllendül az ingatlanforgalom. Nos, eddig nem történt, és úgy sejtette, az elkövetkező két évben nem is fog megtörténni... ha egyáltalán. De amikor megtörténik, akkor rögtön csomagol, és Arubára költözik, a trópusokra. Addig azonban a háziúrnőnek, aki egykor a főváros legkeresettebb puncija volt, valahogy ki kell tartania.
Amit eddig meg is tett.
És eztán is meg szándékozza tenni.
És Isten segítse, aki az útjába áll.
Mint ez a Frederick „Mr. Nagymenő” Clawson például.
Elérte az első emeleti lépcsőfordulót. Shulmanék lakásából a Guns 'n' Roses bömbölt.
– HALKÍTSÁK LE AZT A KIBASZOTT LEMEZJÁTSZÓT! – ordította teli tüdőből... márpedig ha Dodie Eberhahrt a maximális decibelszintre emelte a hangját, ablakok törtek, kisgyerekek dobhártyája repedt, és a kutyák holtan estek össze.
A zene az üvöltésből azonnal suttogássá halkult.
Szinte érezte, hogy Shulmanék reszketve egymáshoz bújnak, mint két riadt kölyökkutya mennydörgéskor, és azon imádkoznak, hogy az L utca Gonosz Boszorkánya ne hozzájuk jöjjön látogatóba. Félnek tőle. Nem oktalanul. Shulman vállalati jogtanácsos egy feljövőben lévő cégnél, de még két gyomorfekélynyivel odébb van attól a nagymenő státustól, hogy Dodie egy pillanatnyi szünetet tartson, mielőtt ráordít. Ha fiatal életének ebben a szakaszában keresztezi Dodie Eberhart útját, hátralévő esztendeiben nyakkendőnek viselheti a beleit, és Shulman ezt tudta is, Dodie pedig mindezt nagyon rendben lévőnek találta.
Amikor a bankszámládon csak tartozik van és követel semmi, amikor az irattartódban, melyben elvileg a beruházásaidat kéne tartanod, csak egerek cincognak, ott szerzel magadnak elégtételt, ahol tudsz.
Dodie pihenés nélkül végigcsörtetett a lépcsőfordulón, és nekiindult a második emeletnek, ahol ez a Frederick „Mr. Nagymenő” Clawson élt fényes magányában. Változatlanul ugyanazzal a nyugodt, rinocérosz-a-füves-szavannán csörtetéssel haladt fölfelé, kilói ellenére még csak gyorsabban se lélegzett az emeletektől, és az erős, stabil lépcső egy egészen icipicikét remegett a léptei súlya alatt.
Már alig várta ezt a találkozást.
Clawson a legalsó fokán sem állt a jogtanácsosi karrierlétrának. Sőt a közelében sem volt. Mint a legtöbb joghallgatót, akivel valaha találkozott (a legtöbbjével lakóként; az például biztos, hogy egyikükkel sem dugott akkoriban, amit mostanában legszívesebben a „másik életének” nevezett), őt is a magas célok és az alacsony ösztöndíj jellemezték s e két tulajdonságát nagy süket dumákba ágyazta. Dodie sosem esett hasra ezektől a dolgoktól. Ha bedőlt volna a szövegnek, amivel ezek a joghallgatók etetni akarták, az olyasmi lett volna, mint a „másik életében” egy ingyenmenet.
Frederick „Mr. Nagymenő” Clawsonnak azonban sikerült részben áttörni a védelmi vonalát. Egymás után négyszer késett a lakbérrel, ő pedig hagyta, mert a joghallgató meggyőzte, hogy esetében a céges-régi duma valóban igaz (vagy igaz lesz): pénz áll a házhoz.
Clawson nem tudta volna elérni mindezt, ha mondjuk kijelenti, hogy Sidney Sheldon valójában Robert Ludlum, vagy Victoria Holt igaziból Rosemary Rogers, mert Dodie tojt ezekre az írókra, meg a hozzájuk hasonló ezer és egyre. Csak a krimiket csípte, és minél csámcsogósabban véres a krimi, annál jobb. Biztosan sokan vannak, akik kajálják a romantikus szószt meg a kém-seggecském regényeket, már amennyire a Post vasárnapi bestsellerlistája a bizonyítéka ennek, de Dodie Eberhart már akkor lelkes olvasója volt Elmore Leonardnak, amikor az még a listák közelébe sem jutott, és ugyanilyen erősen vonzódott Jim Thompsonhoz, David Goodishoz, Horace McCoyhoz, Charles Willefordhoz és a többi efféle fickóhoz. Röviden és tömören: azokat a regényeket szerette, amelyekben emberek bankokat rabolnak, lepuffantják egymást, és leginkább úgy mutatják ki, mennyire szeretik a csajukat, hogy kiverik belőlük a meleg szart.
Véleménye szerint George Komor köztük a legjobb (vagy volt). Imádta a Machine módszeré-t és az Oxfordi blues-t és a Vágta Babilonba címűt is, amely ezek szerint az utolsó.
A nagyfejű a második emeleti lakásban körberakta magát jegyzetekkel és Komor-kötetekkel, amikor először csörtetett be hozzá a lakbérelmaradás miatt (akkor természetesen még csak három napot késett, de ha a kisujjadat nyújtod nekik, az egész karod kell). Miután elintézte a hivatalos ügyét Clawsonnal, aki megígérte, hogy a csekk másnap délig a lakására ér, megkérdezte a joghallgatót, hogy mostanában kötelező irodalom-e az ügyvédi szakvizsgához George Komor összes regénye és elbeszélése.
– Nem, dehogy – felelte Clawson széles, vidor és végletesen krokodilszerű mosollyal. – Lehetséges viszont, hogy épp ebből fogom finanszírozni a szakvizsgámig hátralévő időt.
Leginkább ez a mosoly késztette arra Dodie-t, hogy megszegje a saját szabályait ott, ahol bármely más esetben brutálisan lépett volna föl. Nagyon sokszor látta már azt a mosolyt – a saját tükrében. Úgy hitte akkor, hogy egy ilyen mosolyt nem lehet megjátszani, sőt – már csak az igazság kedvéért – még most is úgy hiszi. Clawsonnak tényleg a kezében volt Thaddeus Beaumont; az volt a nagy tévedése, hogy igen magabiztosan úgy gondolta: Beaumont mindent egy ilyen Mr. Nagymenő tervei szerint tesz majd, mint amilyen Frederick Clawson.
És ez volt Dodie nagy tévedése is.
Miután Clawson elmagyarázta a felfedezését, Dodie elolvasta az egyik Beaumont-regényt – a Bíbor köd-öt –, de elképesztően hülye könyvnek találta. A levelezés és fénymásolatok ellenére, amiket Mr. Nagymenő mutogatott neki, nagyon nehezen vagy egyáltalán nem hitte el, hogy a két író egy és ugyanaz az ember. De a regény kétharmadánál, amikor már nagy kedvet érzett, hogy falhoz vágja, és hagyja a fenébe az egészet, hirtelen talált egy jelenetet, amelyben egy paraszt lelövi a lovát. A lónak két lába eltörött, és mindenképpen le kell puffantani, de az a helyzet, hogy John gazda élvezi a dolgot. Sőt, miután a puskát a ló fejéhez nyomta, el is élvezett és éppen a csúcsponton húzta meg a ravaszt.
Olyan volt ez a jelenet, gondolta, mintha Beaumont hirtelen kiment volna egy csésze kávéért... George Komor pedig belépett volna, mint afféle irodalmi bűvészinas, és megírta volna a jelenetet. Mindenesetre ez volt az egyetlen aranyrög abban a hatalmas, ócska szénakazalban.
No de ez most már nem számít. Csak azt bizonyítja, hogy senki sincs egy életen át biztosítva süket dumák ellen. A Nagymenő bepalizta, elvitte az erdőbe, de legalább rövid séta volt. És most aztán vége.
Dodie Eberhart fölért a második emeleti pihenőre, kezét már ökölbe szorította, mint mindig, amikor nem az udvarias kopogtatás, hanem a dörömbölés ideje jött el – és ekkor észrevette, hogy dörömbölésre semmi szükség. A Nagymenő ajtaja nyitva állt.
– Jézus Mária! – mormogta Dodie, és idegesen csücsörített. Ez itt még nem kábszeres környék, de ha arról van szó, hogy ki lehet rámolni valamelyik idióta lakását, a kábszeresek boldogan átlépik a körzethatárokat. Ez a Clawson hülyébb, mint gondolta.
Öklével megkocogtatta az ajtót, és az lassan kitárult.
– Clawson! – kiáltotta olyan hangon, amely nem ígért mást, mint balsorsot és végítéletet.
Nem kapott választ. Az előszobából belesett: látta, hogy a nappaliban össze vannak húzva a függönyök és ég a lámpa. Halkan szólt a rádió.
– Clawson, beszélni akarok magával!
Elindult befelé, végig az előszobán... és megtorpant.
A szófa egyik takarója a földön hevert.
Ez volt minden. Semmi jele, hogy valami belőtt kábszeres garázdálkodott volna, de az ösztönei még jól működtek, s egy pillanat alatt megfeszültek benne a rugók. Valami szagot szimatolt. Nagyon halványan, de érezte. Mint amikor az étel enyhén megbuggyan, de még nem rothad. Nem az, de talán ehhez a szaghoz áll a legközelebb. Érzett már ilyet? Úgy gondolta: igen.
És még egy szag! Ezt azonban nem az orrával érezte.
Azonnal tudta, hogy ez másféle! Ő és Hamilton rendőr Connecticutból azonnal megegyeztek volna abban, hogy ez a gonosznak a bűze.
Csak állt a nappali küszöbén, nézte az összegyűrt ágytakarót, hallgatta a rádió neszeit. Amit kétemeletnyi lépcsőmászás után sem érzett, egy ártatlan ágytakaró kiváltotta belőle: szíve vadul verni kezdett dús bal melle alatt, miközben halkan lihegett. Itt valami nincs rendben. Nagyon nincs rendben. A kérdés csak az, hogy belekeveredik-e, ha sokáig lófrál itt.
A józan ész azt súgta, menjen el, amíg elmehet. Márpedig a józan ész mindig nagyon hangosan beszélt hozzá. A kíváncsiság viszont azt tanácsolta, hogy maradjon és kukucskáljon be... És a kíváncsiság bizonyult az erősebbnek.
Bedugta a fejét a nappaliba. Először jobbra nézett, a műkandalló felé. Két ablakot látott, mindkettő az L utcára nyílt – semmi mást. Balra nézett, és hirtelen megállt. Úgyszólván mozdulatlanná dermedt. Szeme kitágult.
Meredt pillantása nem tarthatott tovább három másodpercnél, de sokkal hosszabbnak tűnt. És mindent látott, mindent a legkisebb részletig; agya mindent lefényképezett, olyan tisztán és élesen, ahogy hamarosan a rendőrségi fotós teszi majd.
Látta a két üveg Amstel sört a kávézóasztalon (az egyik üres, a másik félig telt, s a hab még ott gyöngyözik a palack nyakán), a hamutálat a CHICAGO-ORSZÁG! fölirattal az oldalán. Két füstszűrő nélküli csikket látott szétnyomva a hamutál közepének szűzies fehérségében, pedig a Nagymenő nem dohányzik... Legalábbis cigarettát nem szív. Az üvegek és a hamutartó között látta a kis műanyag dobozt, melyben a színes fejű gombostűk szoktak lenni. A gombostűk – amiket a Nagymenő arra használt, hogy mindenféle cetliket tűzzön a konyhai üzenőtáblára – szanaszét hevertek a kávézóasztal üvegfelületén. Némelyik a People című képeslapon feküdt. A lapot kinyitották, méghozzá a Thad Beaumont/George Komor-cikknél. Látta, amint Mr. és Mrs. Beaumont kezet ráznak Komor sírja fölött, jóllehet, innen nézve fejen álltak. Ez volt az a cikk, amit Clawson szerint sosem fognak kinyomtatni. Megjelenés helyett ebből az írásból lesz ő közepesen gazdag joghallgató. Hát nagyot tévedett. Sőt, ahogy elnézi, minden másban is nagyot tévedett.
Látta ugyanis Frederick Clawsont, aki nagymenőből egyáltalán nem menő lett. Ott ült a nappali két székének egyikében. Odakötözték. Pucér volt, a ruháját valaki összegyűrve kupacként hajította a kávézóasztal alá. Dodie látta a véres lyukat az ágyékán. A heréi még ott voltak, ahová az Úr teremtette őket, a hímvesszejét azonban a szájába tömték. Odabent volt hozzá elég hely, mert a gyilkos előtte kimetszette Mr. Nagymenő nyelvét. A falhoz volt szögezve a nyelv. A gombostűt olyan mélyen beleszúrták a rózsaszín húsba, hogy csak egy bemélyedés látszott, és abban a gombostű sárga feje. Tudata konokul lefényképezte ezt is. A nyelv alatt vér folyt végig a tapétán, imbolygó legyezőalakot kirajzolva.
A gyilkos egy másik gombostűvel – ezúttal élénkzöld fejűvel – az újságcikk kitépett második oldalát az ex-nagymenő csupasz mellére tűzte. Dodie nem látta Liz Beaumont arcát – elmosta Clawson vére –, de látta az asszony kezét és a teasüteményeket, melyeket ellenőrzés és elismerés végett bemutat mosolygó férjének. Jól emlékezett, hogy Clawson erre a képre külön dühös volt. Micsoda szemét kitaláció!, üvöltötte. A nő utál sütni-főzni! Ezt már akkor elmondta egy interjúban, amikor Beaumont első regénye megjelent!
A fölött, ahová a vérmaszatos nyélvet szúrták, véres ujjal írt szavakat látott. Négyet:

A VEREBEK ÚJRA SZÁLLNAK

Jézus Istenem , gondolta lelkének egy távoli része. Tisztára mint egy George Komor-regény... Ilyesmit csinálna Alexis Machine!
A háta mögül halk zajt hallott.
Dodie Eberhart fölsikoltott és megpördült. Machine rontott rá rettenetes beretvakésével, melynek acélos csillogását most Frederick Clawson vére tompította. Az arca csupa heg, kanyargós forradás, ahogy Nonie Griffiths szabdalta szét a Machine módszere végén, és...
És egyáltalán nem volt senki a szobában.
Az ajtó becsapódott, ennyi történt. Megesik.
Igen?, kérdezte lelkének egy távoli része... Csakhogy már nem volt olyan távoli, közeledett, emelte a hangját, sürgetően a rémülettől. Félig volt nyitva, amikor feljöttél a lépcsőn. Nem tárva-nyitva, csak épp annyira, hogy lásd: nincsen bezárva.
Tekintete ismét a kávézóasztalon álló sörösüvegek tévedt. Az egyik üres. A másik félig telt, s a hab még ott gyöngyözik a palack nyakán.
A gyilkos az ajtó mögött lapult, amikor ő bejött. Ha oldalt nézett volna, biztosan meglátja... és akkor most már ő is halott lenne.
Miközben itt állt, megdermedve Frederick „Mr. Nagymenő” Clawson színpompás maradványai láttán, a gyilkos egyszerűen kisétált, és becsapta maga mögött a ajtót.
Az erő kiszaladt a lábából. Térdre rogyott, nehézkes bájjal, mint egy kislány a bérmálkozásán. Agyában újra és újra ugyanaz a lázas gondolat rohant, mint mókus a keréken: Jaj, nem kellett volna sikoltanom, vissza fog jönni, jaj, nem kellett volna sikoltanom, vissza fog jönni, jaj, nem kellett volna sikoltanom...
Azután már hallotta is: A kimért lépteket a parkettán. Később meggyőzte magát, hogy a rohadt Shulmanék erősítették föl megint a sztereót, és a dübörgő basszus meg a dobot tévesztette össze a léptek zajával, de abban a pillanatban szent meggyőződése volt, hogy Alexis Machine visszatért... Egy olyan elszánt gyilkos, akit még a halál sem tud megállítani.
Életében először Dodie Eberhart elájult.
Alig három perc múlva magához tért. Lába még mindig nem engedelmeskedett az akaratának, ezért négykézláb mászott végig az előszobán a bejárati ajtóig. Haja a szemébe lógott. Arra gondolt, hogy kinyitja az ajtót és kiles, de képtelen volt megtenni. Inkább ráfordította a kulcsot a zárra, helyére tolta a reteszt, és még a biztonsági láncot is fölrakta. Azután nekidőlt az ajtónak, levegőért kapkodott. A világ valami szürke ködbe burkolódzott előtte. Halványan tudatosult benne, hogy összezárta magát egy megcsonkított hullával, de ez nem is olyan nagy baj. Sőt egyáltalán nem nagy baj, ha figyelembe vesszük a számára adott másik lehetőséget.
Apránként visszatért az ereje, és már lábra tudott állni. Végigsietett az előszobán, bement a konyhába a telefonhoz. Útközben igyekezett nem nézni Mr. Nagymenő maradványai felé, de hiábavaló próbálkozás volt: agyának fényképén még nagyon sokáig fogja iszonyatos világossággal látni.
Hívta a rendőrséget, s amikor azután kijöttek, nem engedte be őket, míg egyikük be nem lökte az ajtó alatt az igazolványát.
– Mi a felesége neve? – kérdezte a rendőrt, akit gyűrött igazolványa tanúsága szerint ifjabb Charles F. Toomeynak hívtak. Dodie hangja vékonyan, reszketősen szólt, egyáltalán nem úgy, mint szokott. A közeli barátai (már ha lettek volna) sem ismerték volna meg.
– Stephanie, asszonyom – felelte türelmesen a hang az ajtó túloldaláról.
– Azt tudja, ugye, hogy fölhívhatom a kapitányságot és ellenőrizhetem?! – Dodie szinte sikított.
– Természetesen, Mrs. Eberhart – felelte a hang –, de szerintem sokkal hamarabb nyugalomban és biztonságban lesz, ha most beenged bennünket, nem gondolja?
És mert még mindig ugyanúgy megismerte, ha hallotta, a közeg hangját, ahogy megismerte a gonosz bűzét is, kinyitotta az ajtót, és beengedte Toomeyt meg a társát.
Amikor pedig odabent voltak, Dodie még valamit tett, amit addig sosem: hisztérikusan zokogni kezdett.

Hét
Rendőrségi ügy

Thad odafönt volt a dolgozószobájában, amikor a rendőrség megérkezett.
Liz a nappaliban ült és olvasott, Wendy és William pedig egymással majomkodott túlméretezett, közös hempergőjükben. Liz ment az ajtóhoz a csöngetésre, kinézett az egyik keskeny, cirádás ablakon, mielőtt kinyitotta volna. Ez új szokás volt, azóta vette föl, mielőtt Thad – ahogy tréfásan mondták – „debütált” a People-ban. Gyakran jöttek ugyanis látogatók: leginkább távoli ismerősök, a város jó néhány kíváncsi lakosa és még vadidegenek is (utóbbiak kivétel nélkül Komor-rajongók). Thad úgy hívta ezt: „nézzük - meg - az - élő - krododilokat szindróma”, és úgy vélekedett, egy-két héten belül megszűnik.
Liz remélte, hogy igaza van. Addig azonban minden egyes csöngetésnél attól félt hogy a látogató egy eszelős krokodilvadász lesz, olyasféle, mint amelyik megölte John Lennont. Ezért ajtónyitás előtt mindig kikukucskált az ablakon. Nem tudta, megismerne-e egy elmebeteget, ha látja, de legalább tehermentesíti Thadet, nem hagyja elvonni a figyelmét abban a reggeli két órában, amit írással tölt. Azután pedig úgyis mindig a férfi megy ajtót nyitni, olykor-olykor rávillantva egy bűntudatos kisfiútekintetet, amire fogalma sincs, miként kellene reagálnia.
Ezen a szombaton azonban a bejáratnál álló három ember aligha lehetett Beaumont- vagy Komor-rajongó, és úgy gondolta, nem is elmebetegek... hacsak a flúgosok mostanában nem hajtanak rendőrségi autókon. Kinyitotta az ajtót. Azt a kellemetlen nyomást érezte a gyomrában, ami a legártatlanabb embereknél is jelentkezik, ha a rendőrség hívatlanul jelenik meg a lakásuk előtt. Ha akkora gyerekei lennének, hogy most odakint ugrálnának és üvöltöznének ezen az esős szombat reggelen, már biztosan azért aggódna: vajon mi bajuk történhetett.
– Igen?
– Ön Mrs. Elizabeth Beaumont? – kérdezte az egyik rendőr.
– Igen, én vagyok. Miben lehetek a segítségére?
– Itthon van a férje, Mrs. Beaumont? – kérdezte a második rendőr. Ez a kettő teljesen egyforma volt, szürke esőkabátot és rendőrsapkát viselt.
Nem, dehogyis, tudják, Ernest Hemingway szelleme püföli odafönt az írógépet, szerette volna felelni, de persze nem tette. Az emberben először mindig a félelem jelentkezik, hogy valakivel valami baj történt a családból, utána pedig valamiféle fantombűntudat, ami arra készteti, hogy élesen, gunyorosan válaszoljon, olyasmit, ami – bármilyenek is ténylegesen a szavak – azt jelenti: Menjenek innen! Nincs itt magukra semmi szükség. Nem csináltunk semmi rosszat. Menjenek, és keressenek valakit, aki csinált.
– Megkérdezhetem, hogy miért akarnak beszélni vele?
A harmadik rendőr Alan Pangborn volt.
– Rendőrségi ügy, Mrs. Beaumont – felelte. – Beszélhetnénk vele, kérem?

Thad Beaumont nem vezetett semmi olyasmit, ami akár csak távolról is naplóra emlékeztetett volna, de néha papírra vetette gondolatait azokkal az eseményekkel kapcsolatban, amelyek érdekelték, szórakoztatták vagy megijesztették. E följegyzéseit egy kapcsos iratmappában gyűjtötte, és a felesége nem nagyon kedvelte ezeket a naplójegyzeteket. Sőt mi több, a frászt kapta tőlük, noha ezt sosem árulta el Thadnek. A följegyzések legtöbbje furcsán érzelemtelen volt, mintha Thad lelkének egy része oldalt állva, távoli, szinte elidegenedett tekintettel rögzítené életének eseményeit.
A rendőrség június 4-i, reggeli látogatását követően Thad hosszú gondolatsort jegyzett föl, méghozzá a sorok mögül fölsejlő, szokatlanul erős érzelmi töltettel.
„Most már kicsit jobban értem Kafka Per-ét és Orwell 1984-ét. Ha az ember csupán politikai parabolaként olvassa őket, nagyon téved. Azt hiszem, még mindig az a depresszió a legkeservesebb érzelmi tapasztalat a házaséletünkben, amelyen akkor mentem keresztül, mikor befejeztem a Táncosok-at és rádöbbentem, ezután nem vár rám semmi más – leszámítva persze Liz spontán vetélését –, de ami ma történt, az még ennél is rosszabbnak látszik. Azzal nyugtatom magam, hogy csak azért van így, mert még friss az élmény, de azt hiszem, többről van szó. Gondolom, ha az a sötét semmiben töltött időszakom és az első ikrek elvesztése fölötti fájdalom sebei begyógyultak, és ma már csak hegek jelzik a helyüket, nyilván ezek a mai sebek is behegednek egyszer... de nem hiszem, hogy az idő valaha is teljesen begyógyítja őket. Megmarad a sebhely, rövidebb, de mélyebb – mint egy késvágás fakuló hege.
Biztos vagyok abban, hogy a rendőrség esküjéhez híven cselekedett (ha még egyáltalán esküt tesznek, ahogy gondolom). Mégis volt és még most is van egy olyan érzésem, hogy fönnállt a veszély: belerántanak valami arctalan bürokratikus gépezetbe – nem emberek működési körébe, hanem egy gépébe –, amely módszeresen végzi a dolgát, míg cafatokra nem rágott... merthogy emberek cafatokra rágása a gépezet dolga. Halálkiáltásaim hangja se nem sietteti, se nem gyorsítja a gép ütemesen rágó fogazatát.
Biztosan állíthatom, hogy Liz ideges volt, amikor feljött és közölte, hogy a rendőrség beszélni akar velem valami miatt, de nem mondják meg neki, mi az. Azt mondta, egyikük Alan Pangborn, a Castle megyei seriff. Egyszer-kétszer találkoztam vele; de csak azért ismertem rá, mert a képe időről időre megjelent a megyei lapban.
Kíváncsi voltam, és még örültem is, hogy kis időre elszabadulok az írás mellől, mert bizony a történet szereplői erővel olyasmiket akartak csinálni, amikben már egy hete próbálom megakadályozni őket. Ha bármit is gyanítottam, azt hittem, a dolog Frederick Clawsonnal van kapcsolatban, vagy valami aprósággal a People-cikkben.
Nem tudom, képes vagyok-e visszaadni a következő beszélgetés hangulatát. Nem tudom azt se, fontos-e egyáltalán, de az biztos, hogy legalább meg kell próbálnom. Az előszobában álltak, a lépcső előtt. Három nagydarab ember, s minden eresztékükből csöpögött az eső.
– Ő Thaddeus Beaumont? – kérdezte az egyik, Pangborn seriff, és ekkor következett be az az érzelmi változás, amit szeretnék leírni (vagy legalább megpróbálni). A kíváncsisághoz és az örömhöz, hogy – legalább ideiglenesen – megszabadultam az írógépemtől, csatlakozott a meghökkentség. Meg egy kis aggodalom. A teljes nevemen szólítottak, de nem tették hozzá, hogy »Mr.« Így szólítja a bíró a vádlottat, akit mindjárt elítél.
– Igen, úgy van – feleltem. – Maga pedig Pangborn seriff. Onnét tudom, hogy van egy nyaralónk Castle Rockban.
Kezet nyújtottam neki, minden amerikai felnőtt férfi automatikus gesztusával.
Csak nézte a kezemet, és ekkor megjelent az arcán az a furcsa kifejezés. Mintha kinyitva a hűtőszekrénye ajtaját, épp fölfedezte volna, hogy a vacsorára vásárolt hal megbüdösödött.
– Nem áll szándékomban kezet fogni önnel – mondta –, tehát okosabb lesz, ha leereszti, és mind a kettőnknek megtakarítja a kínos pillanatokat.
Pokolian különös dolog ilyet mondani, egyenesen gorombaság, de legjobban mégis az zavart, ahogy mondta. Mintha azt gondolta volna: nem vagyok normális.
És ebben a pillanatban halálos rémület kerített hatalmába. Még most is nehéz elhinni milyen gyorsan milyen átkozottul gyorsan változtak az érzéseim átlagos kíváncsiságból és a megszokott rutintól való elszabadulás némi öröméből csupasz félelemmé. Abban a pillanatban már tudtam, hogy ezek nem azért jöttek, mert beszélni akarnak velem valamiről, hanem mert azt hiszik, hogy csináltam valamit, és a rémületnek ebben a pillanatában – ’Nem áll szándékomban kezet fogni önnel’ – bizonyos voltam abban, hogy csináltam is valamit.
Ezt kell valahogy megmagyaráznom. A Pangborn visszautasítását követő halotti csöndben egyenesen azt gondoltam, hogy mindent én tettem... és hogy nem lesz elég erőm nem bevallani a bűnömet.”

Thad lassan leeresztette a kezét. Szeme sarkából látta, hogy Liz kétségbeesetten összekulcsolja a melle előtt két fehér kezét és hirtelen nagyon dühös akart lenni erre a zsarura, akit ők önként, udvariasan behívtak a házukba, az otthonukba, az pedig nem hajlandó kezet fogni vele. Erre a zsarura, aki a fizetését – legalábbis kis részben – abból az adóból húzza, amit Thad Beaumontéktól vonnak le a Castle Rockban lévő nyaralójuk után. Erre a zsarura, aki halálosan megijesztette.
– Rendben van – felelte Thad nyugodt hangon. – Ha nem akar kezet fogni velem, akkor talán elmondja, miért jött ide.
A két rendőrrel ellentétben Alan Pangborn vízhatlan dzsekit viselt, amely alig ért a derekáig. Benyúlt a hátsó zsebébe, előhúzott egy kartonpapírt, és fennhangon olvasni kezdett. Thadnek egy percébe került, míg rájött, hogy a letartóztatáskor esedékes jogait ismertetik vele:
– Mint mondotta, Mr. Beaumont, a nevem Alan Pangborn. A maine-beli Castle megye seriffje vagyok. Azért jöttem, mert ki kell kérdeznem önt egy súlyos bűnténnyel kapcsolatban. Ezt az Orono megyei rendőrkapitányság épületében fogom megtenni. Joga van hallgatni...
– Édes Jézusom, mi ez az egész? – kérdezte Liz ugyanabban a pillanatban, amikor Thad megszólalt:
– Álljon meg a menet, álljon meg a menet!
Üvölteni akarta ezt a mondatot; agya azt parancsolta a tüdejének, hogy nyomja föl a hangerőt egészen a tanterem-elnémító bődülésig, de ami kijött a torkán, az valami halk tiltakozás lett, amit Pangborn könnyedén túlkiabált:
– ...és joga van törvényes képviseletre. Ha anyagi lehetőségei ezt nem teszik lehetővé, kirendelt védőt biztosítunk az ön számára.
Visszarakta farzsebébe a kartonpapírt.
– Thad? – Liz úgy bújt hozzá, mint a mennydörgéstől ijedt kisgyerek. Hatalmas, rémült szeme Pangbornra meredt. Néha-néha rápillantott a két rendőrre, akik elég megtermettek voltak ahhoz, hogy védőt játsszanak egy profi rögbicsapatban, de utána ismét Pangbornt nézte.
– Sehova se megyek magával! – mondta Thad. Hangja remegett, le-föl csúszkált, és regisztert váltott, mint egy kamaszé. Még mindig igyekezett dühös lenni. – Nem hiszem, hogy akaratom ellenére kényszeríthet...
Az egyik rendőr megköszörülte a torkát. – A másik lehetőség, hogy visszamegyünk, és hozunk egy letartóztatási parancsot, Mr. Beaumont – mondta. – Azon tények alapján, melyek a birtokunkban vannak, ez igazán nem lesz nehéz.
A rendőr ránézett Pangbornra.
– Az igazságnak tartozom avval, hogy közöljem: Pangborn seriff már eleve hozni akart letartóztatási parancsot. Nagyon erősen emellett érvelt, és azt hiszem, el is érte volna, ha maga nem volna... afféle híres ember.
Pangborn undorodva nézett, talán e tény miatt, talán amiatt, hogy a rendőr közli Thaddel ezt a tényt, de leginkább mindkettő miatt.
A rendőr meglátta ezt a tekintetet, kissé zavartan toporogni kezdett, de azért mondta tovább:
– A helyzet olyannyira nyilvánvaló, hogy abból sem lehet probléma, ha mindezt közöljük magával.
Kérdőn a társára nézett, az egyetértőleg bólintott. Pangborn pedig továbbra is undorodó pofát vágott. És haragosat. Úgy néz, gondolta Thad, mintha a puszta kezével szeretné föltépni a hasamat, hogy a beleimet a nyakam köré tekerhesse.
– Hát ez nagyon szakszerűnek hangzik – felelte Thad. Nagyon megkönnyebbült, érezte, hogy legalább a levegő egy része visszatért a tüdejébe, és a hangja viszonylag a normális hangfekvés közelébe került. Szeretett volna dühös lenni, mert a düh csökkentette volna a félelmét, de nem sikerült többet kicsikarnia magából némi rémült haragnál. Mint akit állon vágtak, és még mindig nem tért egészen magához. Folytatta:
– Csakhogy az előbbi kijelentésével nem vesz figyelembe egy tényt: a leghalványabb fogalmam sincs arról, hogy mi is az a helyzet, ami olyan nyilvánvaló.
– Ha mi úgy gondolnánk, hogy ez az állítása igaz, nem volnánk itt, Mr. Beaumont – mondta Pangborn. Megvető arckifejezése végre megtette a magáét: Thad hirtelen feldühödött.
– Fütyülök rá, hogy maguk mit gondolnak! – kiáltotta. – Már mondtam, hogy ismerem magát, Pangborn seriff. A feleségemnek-és nekem 1973 óta van nyaralóm Castle Rockban, szóval jóval előbb voltunk ott, mint ahogy maga egyáltalán hallott arról a helyről! Nem tudom, mit keres itt vagy százhatvan mérföldnyivel a területén kívül, és miért néz rám úgy, mintha nagy rakás madárszar volnék egy szép új autón, de biztosíthatom: nem megyek innét magával sehova, amíg meg nem tudom! Ha ehhez letartóztatási parancsra van szükség, menjen és szerezzen. De szeretném, ha tudná, hogy akkor nyakig lesz egy katlan fortyogó-forró szarban, és én fogom rakni a tüzet! Ugyanis van egy apró hiba ebben az egészben: nem csináltam semmit. Ez az egész egyszerűen fölháborító! Egyszerűen... fölháborító!
Most már teljes hangerővel ordított, és a két rendőr szemlátomást zavarba jött. Nem úgy Pangborn. Csak bámult Thadre, azzal az idegesítő nézésével.
A másik szobában az egyik iker bőgni kezdett.
– Édes Istenem – nyögte Liz –, mi ez az egész? Mondják már el!
– Menj és törődj a kicsikkel, édesem – szólt rá Thad, közben továbbra is farkasszemet nézett Pangbornnal.
– De...
– Kérlek! – mondta, és most már mindkét gyerek sírt. – Minden rendben lesz!
Az asszony még utoljára, tévetegen ránézett, a szeme azt kérdezte: megígéred?, azután bement a nappaliba.
– Homer Gamache meggyilkolásával kapcsolatban szeretnénk kikérdezni önt – mondta az egyik rendőr.
Thad elfordította pillantását Pangbornról, és a rendőrre nézett. – Hogy kicsoda?!
– Homer Gamache – ismételte meg Pangborn. – Azt akarja mond, Mr. Beaumont, hogy nem ismeri ezt a nevet?
– Dehogy – felelte döbbenten Thad. – Amikor Rockban vagyunk Homer hordja ki a szemetünket a szemétdombra. Apróbb javításokat végez a ház körül. Elveszítette a karját Koreában. Meg is kapta érte az Ezüst Csillagot...
– A Bronzot – vágott közbe Pangborn kőmerev arccal.
– Homer meghalt? Ki ölte meg?
A két rendőr meglepetten egymásra nézett. A gyász érzése után a meghökkenést a legnehezebb hatásosan színlelni.
Az első rendőr furcsa, halk hangon felelte: – Minden okunk megvan azt hinni, hogy ön, Mr. Beaumont. Ezért vagyunk itt.

Thad egy hosszú pillanatig teljesen üresen bámult a rendőrre, azután fölnevetett. – Jézus! Jézusom! Hát ez tiszta őrület!
– Akar kabátot venni Mr. Beaumont? – kérdezte a másik rendőr. – Odakint elég rendesen esik.
– Sehova sem megyek magukkal – ismételte meg szórakozottan, s közben már észre sem vette a Pangborn arcán megjelenő türelmetlen, kimerült vonást. Thad keményen gondolkodott.
– Azt hiszem, hogy jönni fog – mondta Pangborn. – Így vagy úgy, de jönni fog.
– Hát akkor úgy, mert így biztosan nem – felelte, s hirtelen megszakította gondolatai fonalát. – Mikor történt ez az egész?
– Mr. Beaumont – mondta Pangborn lassan, szinte szótagolva, mintha egy négyéves kisfiúhoz, méghozzá egy nem túl éles eszű kisfiúhoz beszélne –, mi nem azért vagyunk itt, hogy válaszokat adjunk magának.
Liz már ismét az ajtóban állt, karján a két kicsivel. Minden szín kifutott az arcából, homloka alabástromszínűen világított, mint egy lámpa.
– Ez tiszta őrület! – mondta. Pangbornra nézett, azután a rendőrökre, majd vissza Pangbornra megint. – Tiszta őrület! Hát nem értik?!
Thad odasietett az asszonyhoz, és átölelte. – Figyeljen ide, Pangborn seriff! Nem öltem meg Homert, de most már értem, miért van úgy fölháborodva. Jöjjenek föl a dolgozószobámba, üljünk le; és beszéljük meg ezt az egészet, míg rájövünk...
– Azt akarom, hogy vegye a kabátját és jöjjön – mondta Pangborn. Lizre nézett. – Már megbocsásson, ha nem a francia etikett szerint beszélek, de körülbelül ennyi szarakodást bírok elviselni egy napra, különösen egy ilyen esős szombati napra. A kezünkben van, Beaumont, mindent tudunk magáról!
Thad az öregebbik rendőrre nézett. – Maguk képes értelmesen beszélni ezzel az emberrel? Képesek megmagyarázni neki, hogy rengeteg kínos eseményt és kellemetlenséget kerülhet el már azzal is, ha elárulja, mikor ölték meg Homert?
Majd, mintegy futólag hozzátette: – És hogy hol? Ha ugyanis Rockban történt, márpedig el nem tudom képzelni, mit keresett volna Homer idefönt, szóval ha Rockban történt, hát én ki se mozdultam a legutóbbi két és fél hónapban Ludlow-ból, kivéve, ha az egyetemre mentem, tanítani.
Lizre nézett, aki bátorítóan bólintott.
A rendőr végiggondolta a dolgot, azután így szólt: – Megbocsátana egy pillanatra?
A három hívatlan vendég az előszoba végébe ballagott. Úgy látszott, mintha a rendőrök kifejezetten vezetnék Pangbornt. Kimentek az ajtón. Amint az ajtó becsukódott, Liz kérdések géppuskasorozatát zúdította Thadre. A férfi elég jól ismerte, hogy tudja: ha nem lenne a halott Homer, az asszony rémülete haragként – talán tobzódó dühként – tört volna a rendőrökre. Így azonban szinte zokogott.
– Minden rendbe jön – mondta, és megcsókolta Liz arcát. William és Wendy fejére is nyomott egy-egy puszit, mert a gyerekek kezdtek határozottan aggodalmas képet vágni. – Azt hiszem, a két rendőr már tudja, hogy igazat beszélek. Pangborn... nos, ő jó ismerőse volt Homernek. Egyébként te is. Pokolian ki van borulva.
És abból ítélve, ahogy bámul, meg amit mond, valami olyan bizonyítéka van ellenem, ami átkozottul jónak kell látsszon, gondolta magában, de nem mondta ki.
Végigsétált az előszobán, és kilesett az oldalsó, keskeny ablakon, ahogy nemrégen Liz. Ha nem lett volna ebben a helyzetben, a kinti látványt mulatságosnak találja. A három rendőr félig az eresz alatt állt, konferenciázva, s közben hullott rájuk az eső. Emiatt nem is hallotta a hangjukat, de szinte látszott, mit mondanak egymásnak. Olyanok, gondolta, mint három, az elütő körül összegyűlt baseballjátékos, akik azon tanácskoznak, most mi legyen, mert az imént a másik csapatnak bejött egy váratlan elfutás. A két rendőr Pangbornnak magyarázott, aki vadul rázta a fejét, és kiáltozott velük.
Thad visszament a szobába.
– Mit csinálnak? – kérdezte Liz.
– Nem tudom. De azt hiszem, a két rendőr arra próbálja rábírni Pangbornt, hogy árulja el: miért olyan biztos abban, hogy én öltem meg Homer Gamache-t. Vagy legalább a „miértek” egy részét.
– Szegény Homer – suttogta az asszony. – Ez az egész olyan, mint egy rossz álom!
Thad a karjába vette Williamet, és ismét kérte az asszonyt, hogy ne idegeskedjen.

A rendőrök két perccel később bejöttek. Pangborn dúlt arcából látszott, hogy a két rendőr elmagyarázta neki, amit már úgyis tudott, de nem volt hajlandó elismerni: az írón a bűnösök jól ismert árulkodó jelei egyike sem látszik.
– No, rendben van – mondta Pangborn.
Igyekszik nem sértődöttnek lenni, gondolta Thad, és elég jól csinálja. Nem igazán sikeresen, de azért elég jól, figyelembe véve, hogy egy félkarú öregember megölésének első számú gyanúsítottja társaságában van.
– Az urak azt szeretnék, ha legalább egy kérdést itt a házban tennék föl, Mr. Beaumont, és én hajlandó is vagyok erre. Nos tehát: meg tudná mondani, hol tartózkodott május 31-én este tizenegy órától június elsején hajnali négyig?
A Beaumont házaspár egymásra nézett. Érezték, amint a hatalmas kő meglazul a szívükön. Még nem esett le, de érezték, hogy lazul. Most már csak egy jó lökés kell hozzá...
– Akkor volt? – mormogta a feleségének Thad. Úgy emlékezett, akkor, de az egész kicsit túl jónak látszik ahhoz, hogy igaz legyen.
– Én biztos vagyok benne – felelte Liz. – Azt mondta, május harmincegy?
Sugárzó reménnyel nézett Pangbornra.
A seriff gyanakodva nézett vissza rá. – Igen, asszonyom. De attól tartok, az ön bizonyítékok nélküli szava nem lesz...
Liz nem is figyelt rá. Az ujjain számolt. Hirtelen elmosolyodott, mint egy kamasz lány.
– Kedd! Harmincegyedike kedd volt! – kiáltotta Thad felé. – Kedd volt! Hála Istennek!
Pangborn zavartan s még az eddigieknél is gyanakvóbban bámult. A két rendőr egymásra tekintett, azután vissza Lizre.
– Beavatna bennünket is, Mrs. Beaumont? – kérdezte az egyik.
– Harmincegyedikén, kedden partit adtunk itt, a házban – felelte Liz, majd diadallal és vad gyűlölettel teli pillantást vetett Pangborn felé. – Az egész ház teli volt vendéggel! Ugye, Thad?
– Az biztos!
– Az ilyen ügyekben, mint ez, a túl jó alibi is gyanús – mondta Pangborn, de látszott, hogy kibillent egyensúlyából.
– Ó, maga ostoba; pökhendi ember! – kiáltotta Liz. Eddig sápadt arca kipirult. Elmúlt a félelem, és feltört a düh. A két rendőrre nézett. – Ha a férjemnek nincs alibije a gyilkosság időpontjára, amit maguk szerint ő követett el, beviszik a rendőrségre. Ha van alibije, ez az ember azt állítja: épp ez a bizonyíték, hogy mégiscsak ő követte el! Mik maguk? Lusta disznók, akik félnek egy kis tisztességes, munkától? Miért vannak itt egyáltalán?
– Nyugi, Liz – mondta Thad. – Biztosan jó okuk van rá. Ha Pangborn seriff csak valami szimat alapján jött volna, ha csak próbálkozva, le merném fogadni, hogy egyedül jön.
Pangborn szikrázó szemmel ránézett, aztán fölsóhajtott.
– Meséljen nekünk erről a partiról, Mr. Beaumont.
– Tom Carrol tiszteletére rendeztük. Tom tizenkilenc évig dolgozott az egyetem angol tanszékén és a legutolsó öt esztendőben ő volt a tanszékvezető. Május huszonhetedikén, amikor a tanév hivatalosan véget ért, nyugalomba vonult. Mindenki imádta a tanszéken, mi, vén csatalovak Gonzo Tomnak neveztük, merthogy úgy szerette Hunter Thompson esszéit. Szóval elhatároztuk, hogy tartunk egy búcsúpartit az ő és a felesége tiszteletére.
– Mikor ért véget a parti?
Thad elvigyorodott. – Nos, hajnali négynél azért előbb, de elég sokáig tartott. Ha az ember egymás mellé rak egy csomó angoltanárt meg csaknem korlátlan italmennyiséget, búcsút inthet a hétvégének. Nyolc körül érkeztek a vendégek, és... ki is maradt utoljára, édesem?
– Rawlie DeLesseps és az a szörnyű nő a történelem tanszékről, tudod, akivel már akkor is együtt járt, mikor Jézus még kisgyerek volt – felelte Liz. – Tudod, aki megállás nélkül azt bégeti: „Szólíts Billie-nek, engem mindenki Billie-nek szólít”.
– Úgy van – mondta Thad, és most már szélesen mosolygott. – A Keleti Boszorkány az Ózból.
Pangborn szemében tisztán látszott, hogy nem hisz nekik.
– No és mikor mentek el ezek a barátok?
Thad megborzongott. – Barátok? Rawlins, az igen. A nő a leghatározottabban nem!
– Éjjel kettőkor – válaszolta Liz.
Thad bólintott. – Legalább két óra volt, mikor kikísértük őket. Majdnem hogy kiöntöttük őket az ajtón. Mint már jeleztem, előbb lesz a pokolban havas, hideg nap, mint hogy én belépjek a Wilhelmina Burks Baráti Körbe, de ha három mérföldnél többet kell autózniuk, vagy ha kicsit fiatalabb az idő, még marasztaltam volna őket. Kedd éjszaka, illetve ami azt illeti: szerda hajnalban; olyan későn már madár se jár az utakon. Legföljebb néhány szarvas dézsmálja a kerteket.
Hirtelen elhallgatott, mert rájött, hogy nagy megkönnyebbülésében összevissza locsog.
Egy hosszú pillanatig mindenki hallgatott. A két rendőr a padlót bámulta. Pangborn arckifejezését Thad nem tudta értelmezni – még életében nem látott ilyet. Nem a sértődött csalódottság, bár az is volt benne.
Mi a nyavalya folyik itt?
– Nos, ez így magának nagyon jól jött, Mr. Beaumont – mondta végül Pangborn –, de azért ez az alibi még nem valami kőkemény. Maga és a felesége elmondta, megbecsülte, mikor lehetett az; hogy az utolsó vendégek elmentek. Ha ez a párocska tényleg olyan holtrészeg volt, ahogy maguk vélik, ők aligha képesek megerősíteni mindazt, amit maguk itt összehordtak. És ha ez a DeLesseps tényleg olyan jó barát, még az is lehet, hogy azt mondja, amit... hát, ki tudja?
Ugyanakkor, mindenki láthatta, Pangbornból fütyülve szállt el a gőz. Thad is látta, és úgy vélte – nem, tudta –, hogy a rendőrök is látják. Ám a seriffnek még nem állt szándékában föladnia a harcot. Thad kezdeti félelme, mely később haraggá változott, most csodálkozó kíváncsisággá alakult. Még életében nem látta az értetlen zavar és a bizonyosság ilyen küzdelmét. A parti ténye – márpedig a seriff kénytelen tényként elfogadni egy ilyen eseményt, ami ennyiféleképpen ellenőrizhető – kissé megrendítette... de nem győzte meg. Sőt, még a rendőrök sincsenek egészen meggyőzve. Az egyetlen különbség, hogy a rendőrök. Nem ismerték személyesen Homer Gamache-t így hát számukra az ügynek nincs is olyan személyes tétje. Alan Pangborn számára viszont van-
Én is ismertem, gondolta Thad. Szóval az én számomra is van valami tét. Mármint leszámítva a becses bőrömet, amit szeretnék megmenteni.
– Figyeljen ide – mondta türelmesen, és Pangborn szemébe nézett, igyekezvén nem ellenségességgel viszonozni az onnét sugárzó ellenségességet. – Legyünk realisták, ahogy a diákjaim szokták mondani. Maga azt kérdezte, tudjuk-e hatékonyan bizonyítani, hol tartózkodtunk a...
– Hogy maga hol tartózkodott Mr. Beaumont! – felelte Pangborn.
– Rendben, tehát hogy én hol tartózkodtam. Öt elég különös órában. Öt olyan órában, mikor a legtöbb ember ágyba bújt és alszik. Semmi másnak, mint a vakszerencsének köszönhetően nekünk – azaz nekem, ha így jobban tetszik – ebből az öt órából legalább háromra alibink, alibim van. Lehet, hogy Rawlie és a borzalmas barátnője kettőkor mentek el. Lehet, hogy fél kettőkor vagy negyed háromkor. De akármikor is: későn! Ezt meg fogják erősíteni, és ez a Burks csaj nem hazudna nekem alibit, még ha Rawlie megtenné is. Az az érzésem, hogy ha Billie Burks látná, amint félig megfulladtan partra sodor a víz, hát rám öntene még egy vödörrel.
Liz furcsa, fintorgó mosolyt villantott rá, miközben átvette tőle Williamet, aki már fészkelődni kezdett. Thad először nem értette ezt a mosolyt, azután eszébe jutott: hát persze, a kifejezés miatt! Hazudj nekem alibit! Ezt a kifejezést használta néha Alexis Machine, a George Komor-regények főgonosza. Mindenesetre furcsa; nem emlékezett, hogy életében valaha is kicsúszott a száján komorizmus a beszélgetésben. Másrészt viszont még életében nem gyanúsították gyilkossággal, márpedig a gyilkosság amolyan George Komor-féle szituáció.
– De még ha föltételezzük is, hogy egy órát tévedtünk, és az utolsó vendégek éjjel egykor távoztak – folytatta – továbbá föltételezzük, hogy abban a percben, sőt, abban a másodpercben, hogy eltűntek a domb mögött, beugrottam a kocsimba, és Castle Rockba száguldottam, mint a veszett fene, még akkor is legkorábban négy harminc vagy öt óra lett volna, mire odaérek. Innét nyugat felé nincs autópálya, ugyebár?
Az egyik rendőr megszólalt. – És az öreg Arsenault-né azt mondta, hogy háromnegyed egykor látta a...
– Ebbe most még ne menjünk bele! – szakította félbe gyorsan Alan.
Liz nyers, fáradt hangon sóhajtott. Wendy ezt mulatságosnak találta, és komikusan felgöcögött. A másik karján ülő William abbahagyta a fickándozást, és hirtelen elmélyedt izgő-mozgó ujjainak gyönyörűséges látványában.
– Egy órakor még rengeteg ember volt itt, Thad – mondta Liz. – Rengeteg.
Azután nekiesett Alan Pangbornnak – de most aztán tényleg!
– Mi a baj magával, seriff? Miért határozta el ilyen kőkemény ostobasággal, hogy a férjemre keni ezt ügyet? Maga ilyen ostoba? Ennyire lusta? Maga rossz ember, Pangborn seriff? Egyiknek sem látszik, de a viselkedése mégis tűnődésre késztet. Nagy tűnődésre. Talán egyszerű lutri volt. Az volt? Egyszerűen kihúzták a férjem nevét egy nyavalyás kalapból?
Alan hátrahőkölt. Szemlátomást meglepődött, és elég kényelmetlenül érezte magát a támadás vadsága miatt.
– Mrs. Beaumont...
– Attól tartok, seriff, nálam van a szerva – mondta Thad. – Maga úgy gondolja, én öltem meg Homer Gamache-t...
– Mr. Beaumont, még nem vádoltuk sem...
– Nem, de úgy gondolja, ugye?
Nem a szégyen, hanem a kényelmetlenség tömör, téglaszerű színe az – gondolta Thad –, ami lassan, de biztosan elönti a seriff arcát. Ahogy a szobahőmérőben kúszik fölfelé a píros szín.
– Igen, uram – mondta a seriff. – Úgy gondolom. Mindannak ellenére, amit maga és a felesége itt összehordott.
Thad mérhetetlenül elcsodálkozott ezen a válaszon. Mi az isten történhetett ezzel az emberrel (aki, amint Liz mondta, egyáltalán nem látszik ostobának), hogy ilyen biztos a dolgában? Ilyen átkozottul biztos?
Thad érezte, ahogy a borzongás végigfut a gerincén... és ekkor valami különös történt. Lelkét – nem az agyát, hanem a lelkét – egy pillanatra különös fantomhang töltötte be. A déjá vu fájdalmas érzetét váltotta ki ez a hang, mert hiszen harminc év is eltelt azóta, hogy utoljára hallotta. Apró madarak százainak, ezreinek kísérteties csiripelése volt.
Kezét a fejéhez emelte, és megérintette a kis sebhelyet. És újra érezte a borzongást, ezúttal erősebben, amint drótként tekeredik a testére. Hazudj nekem egy alibit George, gondolta. Elég nagy szarban vagyok, szóval hazudj nekem egy alibit!
– Thad? – szólt rá Liz. – Jól vagy?
– Hmmm? – Thad ránéz.
– Sápadtnak látszol.
– Remekül vagyok – mondta, és ez már igaz is volt. A hang elnémult. Ha szólt egyáltalán valaha is.
Visszafordult a seriffhez.
– Amint már mondtam, ebben az ügyben most nálam az előny. Maga azt gondolja, én öltem meg Homert, én viszont tudom, hogy nem. Az általam írt könyveket kivéve soha életemben nem öltem meg senkit.
– Mr. Beaumont...
– Megértem a fölháborodását. Homer kedves öregúr volt a nagyhangú feleségével, a fanyar humorérzékével és a hiányzó karjával. Én is föl vagyok háborodva. Mindent megteszek, hogy segíteni tudjak, de akkor abba kell hagynia ezt a titkosrendőrstílust, és el kell mondania, mi hozta ide. Mi az isten vitte rá, hogy engem gyanúsítson? Majd meghalok a kíváncsiságtól.
Alan nagyon hosszú ideig bámulta, azután így szólt:
– Minden kis porcikám azt súgja, hogy maga az igazat mondja.
– Hála Istennek! – sóhajtotta Liz. – Kezd észre térni.
– Ha kiderül, hogy tényleg ártatlan – mondta Alan Thadre meredve –, személyesen fogom előkeríteni azt, aki az FENR-nél összekeverte a dolgokat, és elevenen nyúzom meg.
– Mi ez a FE-nyavalya? – kérdezte Liz.
– A Fegyveres Erők Nyilvántartó Részlege – mondta az egyik rendőr. – Washingtonban.
– Eddig még sosem fordult elő, hogy elszúrtak volna valamit – folytatta Alan ugyanazon a lassú hangon – Igaz, azt mondják, mindenre van egy első eset, de... ha nem keverték össze, és ez a maguk partija is bizonyítást nyer, hát én is meghalok a kíváncsiságtól.
– És nem mondhatná el, mi ez az egész? – kérdezte Thad.
Alan fölsóhajtott. – Ha már ennyit mondtam, miért ne? Az az igazság, hogy nem is nagyon számít, mikor mentek el az utolsó vendégeik. Ha maga éjfélkor még itt volt, ha akadnak tanúk, akik megesküsznek erre...
– Legalább huszonöt! – vágott közbe Liz.
– ...akkor maga kibújt a hurokból. A rendőr kollégám által említett hölgy szemtanú vallomásából és a halottkém boncolási jegyzőkönyvéből szinte bizonyosan tudjuk, hogy Homert június 1-jén hajnali egy és három között ölték meg. A saját műkarjával verték agyon.
– Édes Jézusom! – nyögte Liz. – És maga azt gondolta, hogy Thad...
– Homer Gamache teherautóját két nappal ezelőtt megtalálták az I-95-ös autópálya egyik pihenőjének parkolójában, Connecticutban, közel New York állam határához. – Alan kis szünetet tartott. – Teli volt ujjlenyomatokkal, Mr. Beaumont. A legtöbb Homeré volt, de jó néhány a gépkocsi tolvajához, a gyilkoshoz tartozott. Némelyik egészen tökéletes. Az egyik olyan, mint a gipsszel kiöntött lábnyomok: az ipse kivette a szájából a rágógumít, és a hüvelykujjával rányomta a szélvédőre. A gumi megkeményedett, és megőrizte a lenyomatot. A legjobbat azonban a visszapillantó tükrön találtuk. Minden apró rajzolatában éppolyan tökéletes volt, mintha valamelyik kapitányságon, a legnagyobb szabályszerűséggel vettük volna le. Csakhogy tinta helyett vérbe mártotta az ujját a lenyomat gazdája.
– De miért gondolták, hogy Thad?! – követelte a választ fölháborodottan Liz. – Akár volt aznap partink, akár nem, miként gondolhatták, hogy Thad...
Alan az asszonyra nézett és így szólt:
– Amikor azok a fickók ott a FENR-nél betáplálták az ujjlenyomatokat a grafikus számítógépükbe, az válaszul a maga férje katonakönyvének adatit lökte ki. Egészen pontosan a katonakorában fölvett ujjlenyomatait.
Thad és Liz csak bámultak egymásra. Képtelenek voltak megszólalni. Azután Liz azt mondta:
– Ezek szerint tévedés volt. Gondolom, időről időre azok is tévedhetnek, akik ilyesmivel foglalkoznak ennél a cégnél.
– Igen, de azért nem ekkorákat. Nem vitás, hogy az ujjlenyomat-azonosításban vannak homályos zónák, bizonytalan pontok. A laikusok meg a Kojak-on meg a Barnaby Jones-on nőnek föl, azt hiszik, hogy az ujjlenyomatosdi egzakt tudomány pedig nem az. A számítógépesítés azonban a bizonytalan pontok javát kiküszöbölte, ráadásul ebben az esetben egészen kitűnő minőségű ujjlenyomatokról volt szó. Amikor azt mondtam hogy azok az ön férjének az ujjlenyomatai voltak, Mrs. Beaumont, pontosan úgy értettem, ahogy mondtam. Láttam a képeket, amiket kiadott a komputer, és láttam az eredeti lenyomatokat. A kettő hasonlósága jóval több, mint közeli.
Most Thad felé fordult, és rámeredt rebbenetlen pillájú kék szemével.
– A kettő teljesen azonos.
Liz tátott szájjal bámult rá, s karjában előbb William, majd pedig Wendy bömbölni kezdett.

Nyolc
Pangborn látogatást tesz

Amikor aznap este negyed nyolckor megint megszólalt a csengő, ismét Liz ment az ajtóhoz, mert ő már ágyba dugta Williamet, míg Thad még keményen küszködött Wendyvel. Az okos könyvek azt mondják, szülőnek lenni tanult viselkedés, semmi köze ahhoz, hogy az illető milyen nemű, de Liznek erős kétségei voltak. Thad erősködött, hogy ő is megteszi a magáét, igyekezett is, de lassú volt. Képes volt kirohanni a boltba vasárnap délután és vissza is jönni, miközben ő – válogatva a bevásárolnivalókat – még csak a legutolsó pultig jutott volna el, de amikor arról volt szó, hogy ágyba kell dugni az ikreket, hát...
William megfürösztve, friss pelenkában, zöld hálózsákjában, de Thad még mindig Wendy pelenkájával bajlódott (és az összes szappant sem törölte le a kislány hajáról, ám figyelembe véve a mögöttük álló napot, Liz úgy döntött, majd ő lemossa később egy mosdókesztűvel, és nem szól semmit).
Liz végigment a nappalin és az előszobán, odalépett az ajtóhoz, és kikukucskált a kisablakon. Látta, hogy Pangborn seriff áll odakint. Ezúttal egyedül, de Liz ettől semmiképp sem könnyebbült meg.
Hátrafordult, és nagyot kiáltott, hogy a nappalin túli, földszinti fürdőszoba és babapelenkázóban is hallani lehessen: – Visszajött!
Hangjából érződött a riadalom.
Hosszú szünet után Thad jelent meg a nappali túlsó ajtajában. Mezítláb volt, farmert és fehér trikót viselt.
– Kicsoda? – kérdezte furcsa, lassú hangon.
– Pangborn. Thad, jól vagy?
Wendy a férje hóna alatt volt, egy szál pelenkában, két kicsi kezével Thad arca előtt hadonászott, de amit látni lehetett ebből az arcból, az valahogy... az valahogy nem volt biztató.
– Semmi baj. Engedd be. Addig felöltöztetem a babát.
Mielőtt Liz megszólalhatott volna, Thad megfordult és eltűnt.
Alan Pangborn közben türelmesen álldogált az eresz alatt. Látta, hogy Liz az ajtóhoz jött, ezért nem csöngetett újra. Olyan hatást keltett, mint aki szeretné, ha kalapot viselne, mert most a kezében tarthatná. Sőt gyűrögethetné is egy kicsit.
Liz lassan, üdvözlő mosoly nélkül kiakasztotta a biztonsági láncot, és kinyitotta az ajtót.

Wendy mókázott és rúgkapált, így hát nehéz volt öltöztetni. Thadnek az egyik lábát sikerült begyömöszölnie a hálózsákba, azután a másikat, azután kidugta a baba két kezét a megfelelőnek vélt lyukakon. Wendy egyik kezével azonnal fölnyúlt, és határozottan megtekerte az apja orrát. Thad visszahúzódott, s nem nevetett, ahogy máskor szokott. Wendy csalódott kíváncsisággal nézett föl rá a pelenkázóasztalról. Apja a cipzárért nyúlt, ami a kislány bal lábától a nyakáig lezárta volna a hálózsákot, azután mozdulat közben megdermedt, és maga elé tartott kezére bámult. Remegett a keze. Igaz, csak kicsit, de azért jól láthatóan.
Mi az ördögtől félsz? Vagy már megint a bűntudat?
Nem, ez nem az. Szinte kívánta, hogy bárcsak az lenne. Nem, egyszerűen csak újabb ijedség vár rá egy olyan napon, amely már úgyis tele van vele.
Először jött a rendőrség a furcsa váddal és a még furcsább magabiztos bizonyosságával. Azután az a furcsa kísérteties csipogó hang. Nem tudta, mi az, legalábbis nem tudta, mi az, legalábbis nem tudta pontosan, noha ismerősnek találta.
Vacsora után megint hallotta.
Fölment a dolgozószobájába, hogy átnézze, mit is írt ezen a napon az új könyvéből, Az aranykutya címűből. És mikor a kézirat fölé hajolt, hogy néhány apró javítást tegyen benne, az a furcsa hang hirtelen megint betöltötte az agyát. Madarak ezrei csiripeltek, csicseregtek egyszerre, és ezúttal már képet is látott a hanghoz.
Verebeket.
Verebek ezreit és ezreit. Háztetők csúcsain tollászkodtak, távíródrótokon tolakodtak, lökdösték egymást, ahogy kora tavasszal szokták, amikor a márciusi utolsó hó még kis, szutykos halmokban hever a földön.
Jaj, mindjárt itt a fejgörcs, gondolta undorodva, de ez a hang egy rémült kisfiú hangján szólalt meg az agyában, és ez adta meg a kulcsot az emlékhez. Rémület ragadta torkon, és jeges kezek csúsztak a halántékára.
Az agydaganat? Újrakezdődik? Lehet, hogy most rosszindulatú?
A verebek kísértethangja hirtelen még erősebb lett, szinte fülsiketítő. Szárnyak ezreinek sistergő verdesését hallotta hozzá. Látta, amint a verebek – mind egyszerre – felröppennek: a fekete kismadarak ezrei elsötétítették a fehér tavaszi eget.
– Vissza kell menni északra, öreg harcos – hallotta a saját hangját, ez azonban nem is a saját hangja volt, hanem valami mély, durva torokhang.
Azután a madarak képe és zaja hirtelen megszűnt. Ismét 1988 volt, nem pedig 1960, és ő ismét a dolgozószobájában találta magát. Nem gyerek volt, hanem felnőtt, feleséggel, két apró gyerekkel és egy Remington írógéppel.
Nagyot, nehezet sóhajtott. A fejfájásnak nyomát sem érezte. Prímán volt. Illetve...
Illetve amikor ismét ránézett a kéziratára, észrevette, hogy a transzban odaírt valamit. Átlósan, a sorokon keresztül, szép szabályos nagybetűkkel.
A VEREBEK ÚJRA SZÁLLNAK, írta.
Félrerakta a Scripto tollat, amivel eddig írt, és ehhez az egy mondathoz a Berol-féle Black Beauty ceruzát használta noha egyáltalán nem emlékezett arra, mikor cserélte föl a kettőt. Hiszen már nem is használ ceruzát. A Berol-féle ceruza egy halott korszakhoz tartozik... egy komor korszakhoz... Visszarakta a fekete ceruzát a csuporba, azután az egészet bedugta az egyik fiókba. A keze meglehetősen reszketett.
Azután Liz szólt neki, hogy segítse lefektetni az ikreket, ő pedig lement és segített. El akarta mondani, mi történt, de rádöbbent, hogy a vad rémület – a gyerekkori agydaganat visszatértének rémülete, az a rémkép, hogy ezúttal rosszindulatú lesz – pecsétet nyomott a szájára. Persze azért elmondhatta volna... de akkor szólt a csengő, Liz kiment ajtót nyitni, és a nem megfelelő hangon épp a nem megfelelő szöveget mondta.
Visszajött!, kiáltotta Liz érthetően sértett, undorodó hangon, és a rémület ismét úgy ellepte Thadet, mint egy hideg, jégtiszta szélfuvallat. A rémület, és egy szó: Komor. Abban a röpke pillanatban, mielőtt a valóság visszakövetelte volna trónját, egészen pontosan érezte, kire gondol Liz, amikor azt mondja, visszajött. George Komorra. A verebek újra szállnak, és Komor visszatért. Halott, halott, nyilvánosan eltemették, ráadásul eleve sem létezett, de mindez nem érdekes: akár létezik, akár nem, most itt van, visszajött.
Na elég, parancsolta magának. Nem szoktál hisztérikus lenni, és nincs szükség arra, hogy ez a bizarr helyzet most hiszterizáljon. A hang, amit hallottál – a madarak zaja –, egészen egyszerű lélektani jelenség, amit „konok emlékezetnek” hív a tudomány. A stressz és a feszültség hozza elő. Szóval csak őrizd meg a nyugalmadat!
A rémület egy része azonban megmaradt. A madarak csivitelése nemcsak a déjá vu érzését idézte elő – azt, hogy mindez egyszer már megtörtént –, hanem a presque vu érzését is.
Presque vu: az ember úgy érzi, olyan élményt él át, ami még nem esett meg, hanem csak ezután fog megtörténni. Nem előérzet, hanem ha úgy tetszik – előretolt emlék.
Süket duma!
Kinyújtotta a két kezét, és konokul, határozottan nézte. A reszketés előbb alig észrevehetővé csillapodott, majd teljesen megszűnt. Amikor már egészen bizonyos volt abban, hogy nem fogja Wendy kimosdatott-rózsaszín bőrét hozzácsípni a hálózsák cipzárához, fölhúzta. Bevitte a babát a nappaliba, berakta a testvére mellé a mászókába, azután kiment az előszobába, ahol Liz és Pangborn várt rá. Leszámítva, hogy a seriff most egyedül jött, mintha elölről ismétlődött volna az egész reggel.
Most már valamivel megfelelőbb hely és idő egy kis vuhöz, akár a déjá, akár a presque fajtából, gondolta, de a helyzet egyáltalán nem volt mulatságos. Az a másik érzés még túlságosan is vele volt... és a verebek hangja.
– Miben segíthetek, seriff? – kérdezte mosolytalan arccal.
Ó! Még valami, ami nem ugyanaz, mint reggel volt. A seriff kezében egy hatdobozos söröscsomag. Thad felé emelte:
– Gondoltam, megihatnánk egyet-kettőt – mondta. – És közben megbeszélhetnénk még egyszer ezt az egészet.

Liz és Alan Pangborn söröztek, Thad pedig elővett egy Pepsit a hűtőből. Beszélgetés közben figyelték az ikreket, akik a maguk megszokott, különös, csöndes módján játszadoztak a mászókában.
– Semmi jogom, hogy itt legyek – mondta Alan. – Társasági életet élek olyasvalakivel, aki immár nem egy, hanem két gyilkosság legfőbb gyanúsítottja.
– Kettő?! – kiáltotta Liz.
– Majd rátérek. A helyzet az, hogy mindenre rátérek. Valószínűleg kitalálom az egészet. Bizonyos vagyok abban, hogy a férjének erre a második gyilkosságra is van alibije. A rendőrség is bizonyos benne. Körbe-körbe rohangálnak, és a végén észreveszik, hogy egy helyben jártak.
– Most kit öltek meg? – kérdezte Thad.
– Egy Frederick Clawson nevű fiatalembert, Washingtonban.
A seriff látta, hogy Liz ültében megrándul, és a sör dobozból a keze fejére folyik.
– Látom, ismerős a név, Mrs. Beaumont – tette hozzá észrevehető irónia nélkül.
– Mi folyik itt? – kérdezte az asszony erőtlenül suttogva.
– A leghalványabb fogalmam sincs. Majd megőrülök, annyira szeretném tudni. Nem azért vagyok itt, hogy letartóztassam, vagy hogy egyáltalán zaklassam magát, Mr. Beaumont, bár egyen meg a fene, ha el tudom képzelni, hogy magán kívül más követhette volna el ezt a két gyilkosságot. Azért vagyok itt, hogy segítséget kérjek magától.
– Nem szólítana esetleg Thadnek?
Alan kényelmetlenül mocorgott a székében. – Azt hiszem, egyelőre jobban tetszik a Mr. Beaumont.
Thad biccentett. – Ahogy akarja. Tehát Clawson halott. – A fejét lehorgasztotta egy pillanatig, majd ismét Alanre nézett. – A tett helyszínén szokás szerint körös-körül ott voltak az ujjlenyomataim?
– Igen. Többféle formában is. A People nemrégiben írt magáról egy cikket, ugye, Mr. Beaumont?
– Két héttel ezelőtt.
– Ezt a cikket is megtaláltuk Clawson lakásán. A tettes az egyik lapot úgy használta föl, hogy abból arra gondolhatunk: Clawson megölése rituális gyilkosság volt.
– Krisztusom! – nyögte Liz. Egyszerre hangzott fáradtnak és rémültnek.
– Hajlandók elmondani, kicsodájuk ez az ember? – kérdezte Alan.
Thad bólintott. – Nincs okom elhallgatni. Olvasta azt a cikket, seriff?
– A feleségem mindig megveszi azt az újságot a szupermarketben – felelte Pangborn –, de jobb, ha most rögtön bevallom: csak a képeket szoktam átnézni. De amint lehet, ezt a cikket el fogom olvasni!
– Nem sokat veszített vele, de tény: Frederick Clawson az oka, hogy ez a cikk megjelent. Tudja...
Alan csillapítóan fölemelte a karját. – Majd rátérünk, de maradjunk egyelőre Homer Gamache-nál. Mindent újra ellenőriztünk az FENR-nél. A Gamache kocsijában talált nyomok és a Clawson lakásán találtak (bár ezek egyike sem olyan tökéletes, mint amit a rágógumiban és a visszapillantó tükrön leltünk) tökéletesen egyezni látszanak a magáéval. Ami azt jelenti, hogy ha nem maga a tettes, akkor két ember létezik a földön tökéletesen egyforma ujjlenyomatokkal, és ez igazán a Guinness Világrekordok Könyvébe illik.
Pangborn ránézett az ikrekre, akik épp süti-süti-pogácsát játszottak a mászókában, de a pogácsánál jóval nagyobb veszélyben forgott a szemük világa. – Egypetéjűek? – kérdezte a seriff.
– Nem – felelte Liz. – Egyformának látszanak, de valójában az egyik fiú, a másik lány. Márpedig a különnemű ikrek sosem egypetéjűek.
Alan biccentett. – És még az egypetéjű ikreknek sincs azonos ujjlenyomatuk.
Elhallgatott, majd kisvártatva olyan könnyed hangon, amiről Thad bizonyosan érezte, hogy megjátszott, hozzátette:
– Magának történetesen nincs ikertestvére, Mr. Beaumont?
Thad lassan megrázta a fejét.
– Nincs – felelte. – Egyáltalán semmilyen rokonom sincs. Mind meghalt. William és Wendy az összes vérrokonom.
Rámosolygott az ikrekre, azután visszafordult Pangborn felé. – Liznek volt egy spontán vetélése 1974-ben. Azok... az a két első gyerek... azok is ikrek lettek volna. Bár azt hiszem, nincs mód megmondani, hogy egypetéjűek-e. Az egész... a harmadik hónapban történt... És ha lenne is mód: ugyan ki akarná tudni?!
Alan vállat vont, szemlátomást nagy zavarban.
– A Filene's-ben vásárolt. Bostonban: Valaki meglökte. Végigzuhant a mozgólépcsőn, nyílt törés lett a karján, és ha nincs egy áruházi rendőr, aki elköti az eret, valószínűleg ő is ráment volna. Így veszítette el az ikreket.
– Ez is benne van a People-cikkben? – kérdezte Alan.
Liz minden jókedv nélkül elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Amikor beleegyeztünk abba a cikkbe, fönntartottuk magunknak a jogot, hogy szerkesztve mondjuk el az életünket. Ezt a történetet például nem mondtuk el Mike Donaldsonnak, annak a fickónak, aki a cikket írta.
– Szándékosan lökték le?
– Nem lehetett megállapítani – felelte Liz. Tekintetét szomorúan nyugtatta Wendyn és Williamen. – Ha véletlen volt, hát pokoli nagy. Valósággal leröpültem: hozzá se értem félútig a mozgólépcsőhöz. Mindenesetre azóta is igyekszem meggyőzni magam, hogy véletlen volt. Úgy könnyebb elviselni. A gondolat, hogy valaki képes lelökni egy nőt egy meredek mozgólépcsőn csak azért, hogy lássa, mi történik... nos, ez a gondolat garantáltan éjszakákon át ébren tartja az embert.
Alan bólintott.
– Az orvosok, akikhez elmentünk, azt mondták, hogy Liznek talán soha többé nem lehet gyereke – folytatta Thad. – Amikor terhes lett Wendyvel és Williammel, azt mondták, aligha tudja kihordani őket. De sikerrel vette az akadályt. Én pedig tíz év után végre nekiláttam egy új könyvnek, a saját nevemen. Ez tényleg az enyém lesz! Szóval az elmúlt időszakban mindketten szerencsésnek mondhattuk magunkat.
– Ugye, a maga másik írói neve George Komor volt?
Thad bólintott. – De annak már vége. Már akkor kezdett vége lenni, amikor Liz nyolc hónapos terhes lett, épen és egészségesen. Úgy döntöttem, hogy ha újra apa leszek, ideje, hogy végre önmagam is legyek. Egészen.

Kis csönd állt be a beszélgetésben – de nem egészen szünet. Azután Thad így szólt:
– No, gyónjon, Pangborn seriff!
Alan fölvonta a szemöldökét. – Tessék?
Futó mosoly jelent meg Thad szája sarkában.
– Nem állítom, hogy egész forgatókönyvet dolgozott ki erre a beszélgetésre, de lefogadom, hogy úgy nagy vonalakban fölkészült. Ha mondjuk lenne egy ikertestvérem, talán ő volt a házigazda a partin. Így azután én ott lehettem volna Castle Rockban, megölhettem volna Homer Gamache-t, és telerakhattam volna az ujjlenyomatommal a teherautóját. De nem ez a vége, igaz? Az ikertestvérem alszik a feleségemmel, ő jelenik meg a megbeszéléseimen, én pedig elviszem Homer kisteherautóját addig az autóspihenőig Connecticutban, lopok egy másikat, New Yorkba hajtok, otthagyom a másik kocsit, és vonaton vagy repülőn Washingtonba sietek. Ott azután elintézem Clawsont, és visszajövök Ludlow-ba, elküldöm az ikremet oda, ahol azelőtt volt, akárhol is legyen az, és mindketten fölvesszük az előző életünk fonalát. Vagy mindhárman, ha föltételezi, hogy Liznek is része volt az egész összeesküvésben.
Liz rámeredt, azután nevetni kezdett. Nem hosszan, de annál vidámabban. Nem volt semmi erőltetett ebben a nevetésben, mégis érződött rajta, hogy kényszeres – a humor kifejeződése olyasvalakinél, akit meglepetésszerűen kényszerítettek ebbe a helyzetbe.
Alan őszinte, nyílt meglepetéssel bámult Thadre. Az ikrek kicsit együtt nevettek anyjukon – vagy talán anyjukkal –, azután tovább görgették oda-vissza a nagy sárga labdát mászókájukban.
– Thad, hát ez borzalmas! – mondta Liz, amikor végre uralkodni tudott magán.
– Talán igen – felelte. – Ha így van, elnézést kérek.
– Kicsit... nagyon erőltetett – mondta Alan.
Thad elvigyorodott. – Maga nem valami nagy rajongója a néhai George Komornak?
– Az igazat megvallva: nem. De van egy helyettesem, Norris Ridgewick, az imádja. Ő magyarázta el nekem, mi ez az egész cirkusz a temetéssel.
– Nos, Komor alaposan fölrúgta a detektívregény legtöbb konvencióját. Ez a forgatókönyv viszont, amit itt az előbb elmondtam magának, teljesen olyan, mintha Agatha Christie találta volna ki. Ami nem jelenti azt, hogy én képtelen volnék így gondolkodni, ha nagyon megerőltetem magam. Ugyan, seriff: átsuhant az agyán ez a gondolat, vagy nem? Ha nem, hát tényleg tartozom a feleségemnek egy bocsánatkéréssel.
Alan hosszan hallgatott, kicsit mosolyogva, erősen gondolataiba mélyedve. Végül megszólalt:
– Lehet, hogy erre is gondoltam. Nem igazán komolyan, és nem egészen így, ahogy maga előadta, de azért nincs szükség arra, hogy bocsánatot kérjen az asszonykától. Ma reggel óta hajlamos vagyok a legfölháborítóbban képtelen lehetőségeket is számba venni.
– Az adott helyzetben.
– Igen, az adott helyzetben.
Thad mosolyogva szólalt meg:
– Bergenfieldben, New Jersey államban születtem, seriff. Nincs szükség arra, hogy higgyen nekem, ellenőrizheti a hivatalos följegyzésekben is, van-e ikertestvérem, akiről megfeledkeztem.
Alan megrázta a fejét, és belekortyolt a sörbe.
– Eleve vad ötlet volt, és kicsit úgy érzem magam, mint egy vadbarom de ez nem új. Ma reggel óta, amikor maga a képünkbe vágta azt a partit a gyilkosság estéjén. Egyébként ellenőriztük a neveket. Minden stimmel.
– Még szép, hogy stimmel – vágott közbe Liz, némi zordon hangsúllyal.
– És mivel magának különben sincs ikertestvére, ez elég rendesen lezárja ezt a kérdést.
– De tételezzük föl egy pillanatra – mondta Thad –, csak a próba kedvéért, hogy minden úgy történt, ahogy elmondtam. Őrületesen összevágna minden... egy bizonyos pontig.
– És mi az a pont? – kérdezett vissza Alan.
– Az ujjlenyomatok. Miért másznék bele ebbe a rengeteg erőfeszítésbe, gondba, amit egy itteni alibi jelent egy ikertestvérrel, aki éppen úgy néz ki, mint én... azután miért szúrnám el az egészet ilyen balek módon azzal, hogy szanaszét hagyom az ujjlenyomataimat a két gyilkosság helyszínén?
– Gondolom, maga tényleg megnézi a születési anyakönyvi kivonatokat, seriff? – kérdezte Liz.
– A rendőrségi ügymenet alapszabálya, hogy minden úton végig kell menni. A zsákutcákon is – mondta higgadtan Alan. – De már tudom, hogy mit fogok találni, ha megnézem a hivatalos iratokat.
Kis tétovázás után hozzátette: – Nem csak a parti... Egyszerűen maga olyasvalakinek látszott, Mr. Beaumont, aki az igazat mondja. Már van némi gyakorlatom, így meg tudom állapítani a különbséget. Mint tapasztalt rendőr, azt mondhatom, elég kevés igazán jó hazug él a világon. Időről időre föltűnhetnek azokban a detektívregényekben, amiket említett, de a való életben egészen ritkák.
– Tehát miért vannak ott egyáltalán az ujjlenyomatok? – kérdezte Thad. – Ez érdekel legjobban a dologban. Maga egy valódi amatőrt keres az én ujjlenyomataimmal? Kétlem. Eszébe jutott már, hogy önmagában az ujjlenyomatok minősége megkérdőjelezi az egészet? Délelőtt homályos zónákról beszélt. Egy kicsit én is értek az ujjlenyomatokhoz, mert végeztem tanulmányokat a Komor-regényekhez. Igaz, a kutatómunkához elég lusta vagyok: sokkal könnyebb az írógép előtt ülni, tudja, és hazugságokat kitalálni. De nem úgy van, hogy az ujjlenyomatok összehasonlításánál bizonyos számú azonosságnak fenn kell állnia, mielőtt az ilyesmit bizonyítékul fogadná el a bíróság?
– De igen – mondta Alan. – Maine-ben például hat ilyen azonos pontnak. Hat tökéletes azonosságnak kell lennie, mielőtt az ujjlenyomat bizonyítékként elfogadható.
– És igaz az, hogy a legtöbb esetben csak fél és negyed lenyomatokat találnak, máskor meg homályos foltokat, rajzolatok bizonytalan nyomaival?
– Igaz. A regényeken kívül a bűnözők ritkán kerülnek börtönbe az ujjlenyomatok alapján.
– Ebben az esetben viszont maga talált a visszapillantó tükrön egy olyan tökéleteset, amit mintha csak a rendőrségen vettek volna le, meg egy másikat, mely szinte lenyomat gyanánt helyeztek el egy rágógumiba. Ez gondolkodtat el legjobban. Mintha csak azért helyezték volna el ezeket, hogy maga megtalálja.
– Nekünk is eszünkbe jutott.
És ez még a legkevesebb amit mondhatott. Az egész ügyben ez vetette föl a legsúlyosabb kételyt. A Clawson-gyilkosság a maffia-leszámolás minden klasszikus jelét magán viselte: így szokták kivégezni a fecsegőt. A nyelve kivágva, pénisze a szájába gyömöszölve, rengeteg vér, rengeteg fájdalom, de az épületben nem akad senki, aki akár csak egy pisszenést is hallott volna. Viszont ha ez az egész profi munka volt, miként lehetséges, hogy valósággal kitapétázták Beaumont ujjlenyomataival a lakást? Lehet, hogy valami, ami ennyire átejtésnek látszik, nem átejtés? Nem, hacsak valaki nem állt elő valamilyen vadonatúj technikai trükkel. Addig azonban a régi szólást tekinti igaznak Pangborn seriff: ha úgy jár, mint a kacsa, úgy hápog, mint a kacsa, úgy úszik, mint a kacsa – akkor az alighanem kacsa.
– Lehetséges mesterségesen elhelyezni az ujjlenyomatokat? – kérdezte Thad.
– Maga könyvek írása mellett gondolatolvasással is foglalkozik, Mr. Beaumont?
– Könyveket írok, gondolatot olvasok, egyedül ablakmosó nem vagyok.
Alan éppen ivott, és olyan meglepetésszerűen jött rá a nevetés, hogy a sört csaknem a szőnyegre köpte. Nagy nehezen sikerült lenyelnie az italát, bár egy rész cigányútra ment, s ettől vadul köhögni kezdett. Liz fölállt, és néhányszor alaposan hátba püfölte. Első látásra ez tán furcsa volt, ő azonban nem érezte: akinek két kicsi gyereke van, ösztönszerűen így jár el. William és Wendy bámult a mászókából; a sárga labda magányosan és elfeledten állt közöttük. William nevetni kezdett. Wendy rögtön elértette a célzást.
Ugyanezen okból Alan még megállíthatatlanabbul nevetett.
– Semmi bajom – mondta még mindig nevetve és köhögve. – Tényleg.
Liz még utoljára hátba vágta. A sör úgy fröccsent ki Alan üvege nyakán, mint az erejét vesztett gejzír habja. Az egész az ölében landolt, a nadrágján, a sliccnél.
– Semmi baj – mondta Thad –, van pelenkánk.
Ezen azután megint mind a hárman nevetni kezdtek, és valahol a köhögés kezdete és a nevetés befejezte között – ha csak talán időlegesen is – barátok lettek.

– Amennyire én tudom, s amennyire utánaérdeklődtem, az ujjlenyomatokat nem lehet „telepíteni” – mondta Alan kis idővel később, amikor újra fölvették a beszélgetés fonalát. Már a második rundnál tartottak, és a kínos folt a slicce körül száradni kezdett.
Az ikrek elaludtak, és Liz épp kiment a mosdóba.
– Persze még vizsgálódunk, mert ma reggelig nem is gondoltunk arra, hogy ilyesmi szóba jöhet ebben az ügyben. Arról tudok, hogy máskor már megpróbálták: néhány évvel ezelőtt egy emberrabló ujjlenyomatokat vett az áldozatáról, mielőtt megölte, azután... gipszmintát csinált róluk, azt hiszem, ez a legjobb kifejezés... a mintákat nagyon vékony műanyagra nyomta, azt meg az ujjára húzta, és mindenfelé ujjlenyomatokat hagyott áldozata síkunyhójában. Azt akarta hogy a rendőrség azt higgye: az egész emberrablás csak cirkusz, és, a fickó valójában szabadon lófrál a világban.
– Nem jött be a dolog?
– A fickó pompás ujjlenyomatokat hagyott – mondta Alan. – A sajátjait. A bőrön lévő természetes zsírok ellaposították a hamisított lenyomatokat, s mivel a műanyag rendkívül vékony volt, és természeténél fogva fölvette a megfelelő alakzatot, a tettes minden érintés: a saját ujjlenyomatait hagyta a helyszínen.
– De talán, ha más anyaggal...
– Persze. Talán. Amit meséltem, az ötvenes években történt, és gondolom, azóta legalább százféle polimer műanyagot találtak ki. Lehetséges. Mindössze annyit mondhatok, hogy eddig sem a kriminológiában, sem a kriminalisztikában nem hallott senki ilyesmiről, s ez egy darabig még így is lesz.
Liz visszajött, leült, lábait maga alá húzva összegömbölyödött, mint egy macska, és a szoknyát ráhúzta térdére. Thad imádta ezt a mozdulatot: időtlennek és bájosnak találta mindig.
– De van ám itt még más is, Thad.
Thad és Liz szeme összevillant-rögzítve a tényt, hogy Alan először használta a férfi keresztnevét –, de oly gyorsan, hogy a seriff észre se vette. Viharvert jegyzetfüzetet vett elő az oldalzsebéből, és lapozni kezdte.
– Dohányzik? – kérdezte föltekintve.
– Nem.
– Hét éve hagyta abba – magyarázta Liz. – Nagyon nehezen ment, de kibírta.
– Akad néhány kritikus, aki azt mondja: a világ egészen rokonszenves hely lenne ha már rég földobtam volna a talpam – mondta Thad –, de elhatároztam, hogy fütyülök rájuk, és vigyázok magamra. Miért kérdi?
– Szóval dohányzott?
– Igen.
– Pall Mallt szívott?
Thad épp fölemelte a kólásdobozt. A mozdulat hathüvelyknyire a szájától félbemaradt. – Honnét tudja?
– A vércsoportja A negatív?
– Már értem, miért akart annyira letartóztatni ma reggel – mondta Thad. – Ha nem lett volna olyan jó az alibim, már a rács mögött csücsülnék, igaz?
– Talált.
– A vércsoportját a katonai nyilvántartóból is megszerezhette – szólt közbe Liz. – Gondolom az ujjlenyomatát eredetileg onnét szerezték.
– De azt onnét nem tudták megállapítani, hogy tizenöt évig Pall Mallt szívtam – mondta Thad. – Amennyire tudom, ilyesféle adatokat még nem őriznek az állampolgárról.
– Ezek a tények reggel óta jutottak a tudomásomra – mondta Alan. – Homer Gamache kisteherautójában a hamutartó teli volt Pall Mall-csikkekkel. Márpedig az öreg csak pipázott, azt is ritkán. Tucatnyi Pall Mall-csikket találtak Frederick Clawson hamutartójában is. Ő egyáltalán nem dohányzott, leszámítva azt a néhány marihuánás staubot. Legalábbis a lakásadónője ezt állítja. A tettes vércsoportját a cigarettacsikken található nyálnyomokból állapítottuk meg. A szerológus jelentése még egy csomó más adatot is tartalmaz. Jobbakat, mint az ujjlenyomatok.
Thad már egyáltalán nem mosolygott. – Nem értem. Egyszerűen nem értem az egészet.
– Egyetlen dolog van, ami nem illik a képbe – vallotta be Pangborn –, a szőke hajszálak. Féltucatnyit találtunk belőlük Homer teherautójában és egy csomót a széknek a hátán, melyen a gyilkos ült Clawson nappalijában. A maga haja fekete, és valahogy nem tudom elképzelni, amint parókát visel.
– Nem. Thad nem, de talán a gyilkos igen – szólt közbe Liz óvatosan.
– Talán – bólintott Alan. – De ha igen, akkor azt a parókát emberi hajból készítették. És miért fárasztaná magát valaki avval, hogy megváltoztassa a hajszínét, miközben mindenütt otthagyja az ujjlenyomatát és a cigarettacsikkjeit. A fickó vagy nagyon hülye, vagy szándékosan magára akarja terelni a gyanút. A szőke haj viszont egyik esetbe sem illik bele.
– Talán csak nem akarta, hogy fölismerjék – folytatta Liz. – Ne feledje, hogy Thad alig két hete szerepelt a képeslapban, és a nyugati parttól a keleti partig mindenki látta.
– Igen, ez is egy lehetőség. Ámbár, ha ez a fickó ráadásul úgy is néz ki, mint a maga férje, Mrs. Beaumont...
– Szólítson Liznek.
– Rendben, akkor Liz. Ha úgy néz ki, mint a maga férje, akkor úgy néz ki, mint Thad Beaumont, szőke hajjal, igaz?
Liz komoran rámeredt Thadre, majd vihorászni kezdett.
– Mi olyan mulatságos? – mordult rá a férfi.
– Megpróbáltalak elképzelni szőkén – mondta az asszony még mindig nevetve. – Azt hiszem, úgy néznél ki, mint David Bowie nagyon gyűrötten.
– És ez mulatságos? – kérdezte Thad Alant. – Szerintem egyáltalán nem az.
– Hát... – mondta Alan és elvigyorodott.
– Nem érdekes. A fickó viselhetett akár napszemüveget, fémbetétes diszkócipőt és szőke parókát is.
– Nem, ha a gyilkos ugyanaz a személy, akit Mrs. Arsenault látott beszállni Homer kisteherautójába június elsején éjjel negyed kettőkor.
Thad előrehajolt. – Úgy nézett ki, mint én? – kérdezte.
– Az asszony nem sokat tudott róla mondani, legföljebb hogy öltönyt viselt. Mindenesetre az egyik emberem, Norris Ridgewick ma megmutatta neki a maga fényképét. Mrs. Arsenault azt mondta, nem hiszi, hogy maga volt, bár nem biztos benne. Azt mondta, szerinte az az ember, aki beszállt Homer kocsijába „nagyobb darab” volt. – Szárazan hozzátette: – És ez a hölgy, ha téved, inkább lefelé téved.
– Meg tudja mondani a méretbeli különbséget egy fénykép alapján? – kérdezte Liz kétkedve.
– Nyaranta látta már Thadet a városban. – És végül is azt mondta, hogy nem biztos a dologban.
Liz bólintott. – Hát persze hogy ismeri. Ami azt illeti, mindkettőnket. Időről időre náluk vásároljuk a zöldséget. Micsoda hülye vagyok. Bocsánat!
– Semmi oka a bocsánatkérésre. – Alan befejezte a sörét, és ellenőrizte a nadrágját. Száraz. Ez jó, Maradt egy kis elszíneződés, de ezt a feleségén kívül valószínűleg senki sem veszi észre. – Mindenesetre eljutottunk az utolsó kérdéshez... vagy aspektushoz... vagy hogy a nyavalyába nevezzem. Nem hiszem, hogy fontos, de azért csak ellenőrizzük. Hányas cipőt visel, Mr. Beaumont?
Thad Lizre nézett, aki vállat vont.
– Elég kicsi topogóim vannak, ahhoz képest, hogy a magasságom hat láb egy hüvelyk. Negyvenegyes cipőt viselek, bár időnként fél számmal kisebbet vagy nagyobbat, és...
– A jelentés szerint a lábnyomok ennél nagyobbak. Nem hiszem, hogy a lábnyomok érdekesek, meg aztán hamisítani is lehet őket. Az ember beletöm a cipő orrába némi újságpapírt, és máris két-három számmal nagyobb lábnyomokat hagy, mint amekkora a topogója.
– Miféle lábnyomokról van szó? – kérdezte Thad.
– Nem érdekes – válaszolta Alan a fejét rázva. – Még csak fotónk sincsen róla. Azt hiszem, most már minden lapomat kiraktam az asztalra, amit ki kellett raknom, Thad. Az ujjlenyomatait, a vércsoportját, a kedvenc cigarettamárkáját...
– De Thad nem do... – kezdte Liz.
– Az egykori kedvenc cigarettamárkáját. Gondolom, hülye vagyok, hogy mindezt elárultam maguknak (lelkem egy része azt súgja, hogy egészen biztosan hülye vagyok), de ha már idáig elmentünk, semmi okunk, hogy néhány fa miatt ne lássuk meg az egész erdőt. Más módon is hozzákapcsolhatjuk magát a gyilkossághoz. Castle Rockban éppúgy van bejelentett lakása, mint Ludlow-ban, lévén, hogy mindkét helyen fizet adót. Homer Gamache is több volt, mint távoli ismerős, hiszen mindenféle... házimunkát végzett maguknál.
– Igen – felelte Liz. – Abban az évben vonult vissza mint házgondnok, amikor az épületet megvásároltuk. Onnantól kezdve Dave Phillips és Charlie Fortin végezték a gondnokoskodást, de az öreg Homer azért szerette olykor ellenőrizni őket.
– Ha föltételezzük, hogy a Mrs. Arsenault által megfigyelt autóstopos ölte meg Homert... márpedig ez a feltételezésünk... szóval akkor fölmerül egy kérdés. Az autóstopos azért ölte meg Homert, mert ő volt az első, aki arra jött, és elég ostoba vagy elég ittas volt ahhoz, hogy fölvegye őt, vagy azért ölte meg, mert ő volt Homer Gamache, Thad Beaumont közeli ismerőse?
– De hát honnét tudhatta volna, hogy Homer jönni fog? – kérdezte Liz.
– Mert ez volt Homer kugliestéje, és Homer a szokásai rabja... volt. Olyan volt, mint az öreg kutya, Liz. Tudja, öreg kutya már nem tanul új trükköket.
– Az első föltételezés ugye az volt – kérdezte Thad – hogy Homer nem azért állt meg, mert részeg volt, hanem mert megismerte a stopost? Egy idegen, aki meg akarta ölni Homert, nem is próbálkozott volna ezzel az autóstopos haditervvel. Túlságosan bizonytalan próbálkozásnak gondolta volna, talán egyenesen reménytelennek.
– Igen.
– Thad! – mondta Liz hirtelen, remegő hangon. – A rendőrség azt gondolta, azért állt meg, mert Thadot látta! Ugye?
– Igen – felelte Thad. Előrehajolt, és megszorította a felesége kezét. – Azt gondolták, hogy csak olyasvalaki mert volna evvel próbálkozni, mint én, olyasvalaki, akit ismert. Gondolom, még az öltöny is beleillik. Mi mást viselhetne a jól öltözött író, mikor gyilkosságra készül vidéken, hajnali egy órakor? Természetesen tweedöltönyt... azt a fajtát, aminek a zakója könyökén antilopbőr foltok vannak. Minden angol detektívregény szerint ez a kriminél úgyszólván alapkövetelmény.
Alanre nézett.
– Átkozottul furcsa, nem? Ez az egész.
Alan bólintott. – Furcsa, mint a piros hó. Mrs. Arsenault, úgy gondolja, hogy az illető épp kezdett átjönni az úton, vagy már majdnem kezdett átjönni az úton, amikor megjelent Homer a kisteherautójával. Az a tény azonban, hogy maga ezt a Clawsont is ismerte Washingtonban, egyre valószínűbbé teszi, hogy Homert azért ölték meg, mert az volt, aki, nem pedig azért, mert arra jött részegen, és elég ostoba volt, hogy megálljon egy stoposnak. Szóval beszéljünk inkább Frederick Clawsonról, Thad. Mondjon el mindent róla.
Thad és Liz egymásra néztek.
– Azt hiszem – kezdte Thad –, hogy a feleségem gyorsabban és összefüggőbben tudja elmondani ezt az egészet, mint én. És talán kevesebbet is káromkodik hozzá.
– Biztos vagy benne, hogy el akarjuk mondani? – kérdezte Liz.
Thad bólintott. Liz beszélni kezdett, először lassan, azután mind gyorsabban. Thad egyszer-kétszer közbeszólt az elején, azután hátradőlt, és csak hallgatta a mesét. A következő félórában alig szólalt meg. Pangborn elővette a noteszét, és fölírt bele ezt-azt, de néhány kezdeti kérdés után ő se igen szakította félbe az asszonyt.

Kilenc
A sunyozoid inváziója

– Sunyozoidnak hívom – kezdte Liz. – Sajnálom, hogy meghalt... de hát az volt. Fogalmam sincs, hogy a sunyozoidok már így születnek-e, vagy csinálják őket, de mivel mindenképp eljutnak ahhoz a nyálkás létállapothoz, végül is teljesen mindegy. Frederick Clawson történetesen Washingtonban bukkant elő. A legnagyobb jogászi kígyófészekben folytatott ügyvédi tanulmányokat. Thad, a kölykök mozgolódnak... Nem adnád oda nekik az éjszakai cumisüvegüket? Nekem pedig hozz még egy sört, légy szíves!
Thad behozta a sört, és kiment a konyhába megmelegíteni a tejet. Nyitva hagyta a konyhaajtót, hogy jobban halljon... és közben jól bevágta a térdét. Már annyiszor megtörtént vele, hogy most úgyszólván észre sem vette.
A verebek újra szállnak, gondolta, és megdörgölte a sebhelyet a halántékán, miközben megtöltötte a kislábost meleg vízzel, majd feltette a tűzhelyre. Bárcsak tudnám, mi a lószart jelent!
– A történet nagy részét magától Clawsontól tudjuk – folytatta Liz –, noha az ő nézőpontja kissé más, mint a mienk. Thad azt szokta mondani: valamennyien a saját életünk főhősei vagyunk, és Clawson inkább egy új Boswellnek képzelte magát, mint sunyozoidnak... Igaz, a történet sokkal kiegyensúlyozottabb változatát végül is Clawson meséje mellett abból hoztuk össze, amit megtudtunk a Darwin Press munkatársaitól, ahol Thad George Komor néven írt regényei jelentek meg, és abból, amit Rick Cowley mesélt.
– Kicsoda Rick Cowley? – kérdezte Alan.
– Az az ügynök, aki Thadet mindkét nevén képviselte.
– És mit akart Clawson... ez a maguk sunyozoidja?
– Pénzt – felelte Liz szárazon.
Odakint a konyhában Thad elővette a hűtőből a két cumisüveget (Liz mindegyiket csak félig töltötte meg, hogy csökkentse az éjszaka közepén esedékes, kellemetlen pelenkaváltások lehetőségét), és beledugta a forró vizes lábosba. Amit Liz mondott, igaz volt – és mégsem volt igaz. Clawson jóval többet akart a pénznél.
Liz mintha csak a gondolataiban olvasott volna. – Nem mintha csak pénzt akart volna. Még abban sem vagyok biztos, hogy a pénz volt számára a fő dolog. Azt is szerette volna, hogy úgy tartsák számon, mint aki végül is leleplezte, ki rejtőzik George Komor álarca mögött.
– Olyasfajta fickó, aki leleplezi a Hihetetlenül Valószínűtlen Pókembert?
– Pontosan.
Thad ujját a lábosba dugta, hogy ellenőrizze a vízhőfokot, azután nekidőlt a tűzhelynek, és karba font kézzel hallgatta tovább a történetet. Rádöbbent, hogy rá szeretne gyújtani – évek óta először majd meghalt egy cigarettáért.
Megborzongott.

– Clawson túlságosan sokszor volt a megfelelő időben a megfelelő helyen – folytatta Liz. – Nemcsak hogy joghallgató volt, de ráadásul délutánonként könyvesbolti eladóként kereste a kenyerét. És nemcsak hogy könyvesbolti eladóként kereste a kenyerét, de ráadásul rajongott George Komor regényeiért. És alighanem ő lehetett az országban az egyetlen George Komor-rajongó, aki Thad Beaumont két regényét is olvasta.
Odakint a konyhában Thad elmosolyodott – némileg savanyúra sikerült ez a mosoly –, és ismét ellenőrizte a víz hőmérsékletét.
– Azt hiszem, valami nagyszabású drámát akart létrehozni a gyanúja alapján – folytatta Liz. – Mint kiderült, szinte rögeszmésen az átlagember, az utcai járókelő szintje fölé akart emelkedni. Amikor végül úgy döntött, hogy Komor azonos Beaumonttal és fordítva, fölhívta a Darwin Presst.
– Komor kiadóját.
– Igen. Eljutott Ellie Goldenig, a Komor-regények szerkesztőjéig. Egyenesen föltette neki a kérdést: mondja meg, azonos-e George Komor Thad Beaumont-tal. Ellie azt felelte, még az ötlet is nevetséges. Clawson akkor Komor-regények hátsó borítóján lévő fotóról, az író állítólagos arcképéről kérdezte. Azt mondta, a képen szereplő férfi címe kell neki. Ellie közölte, hogy nem adhatja meg a kiadó szerzőinek lakcímét. „Nem Komor címét kérem”, mondta Clawson. „Annak embernek a címét adja meg, aki a képen látható. Aki Komornak adja ki magát.” Ellie azt mondta neki, nevetségesen viselkedik, hiszen a képen látható fotó George Komoré.
– Ezt megelőzően a kiadó sose jelezte, hogy George Komor csak álnév? – kérdezte Alan. Őszintén kíváncsinak látszott. – Végig úgy tettek, mintha igazi, élő ember volna?
– Ó, igen... Thad ragaszkodott hozzá.
Igen, gondolta Thad, kivéve a cumisüvegeket a lábosból. A keze fejére spriccelt egy csöppnyi tejet, hogy ellenőrizze a hőmérsékletét. Thad ragaszkodott hozzá. Így visszatekintve Thad nem is nagyon tudja, miért ragaszkodott hozzá, a leghalványabb fogalma sincs róla, de tény, hogy Thad ragaszkodott hozzá.
Bevitte az üvegeket a nappaliba, óvatosan elkerülve közben a karambolt a konyhaasztallal. A két iker mindegyikének a kezébe nyomott egy-egy palackot. A kicsik félálomban szopni kezdték a cumit. Thad visszaült a helyére. Tovább hallgatta Liz történetét és azt mondogatta magában: a cigaretta gondolata eszébe sem jut.
– Mindenesetre Clawson szeretett volna még több kérdést föltenni – folytatta Liz – szerintem teherautóra való kérdése volt, de Ellie nem volt hajlandó együttműködni. Közölte vele, hogy hívja föl Rick Cowleyt, és letette a telefont. Clawson akkor fölhívta Cowley irodáját, de csak Miriamig jutott. Miriam Cowley volt felesége, és ma is tulajdonostársa az ügynökségnél. Elég furcsa fölállás, de jól működik. Clawson ugyanazt kérdezte: hogy George Komor és Thad Beaumont azonosak-e. Miriam azt mondta neki: igen, természetesen. Továbbá közölte vele: „én magam Dolley Madison vagyok, de már elváltam az elnöktől, Jamestől, tavasszal pedig Thad elválik Liztől, és akkor összeházasodunk”. Aztán lecsapta a telefont. Utána besietett Rickhez, és elmondta neki, hogy valami washingtoni fickó Thad titka körül szimatol. Ezt követően Clawson hiába telefonálgatott a Cowley-ügynökséghez, mindenki letette a telefont.
Liz nagyot kortyolt a söréből.
– Nem adta föl. Ma már tudom, hogy a sunyozoidok sosem adják föl. Egyszerűen csak úgy döntött, hogy a „kérem - szépen - legyen - szíves” módszer nem jön be.
– És Thadet nem hívta föl? – kérdezte Alan.
– Nem. Egyszer sem.
– Gondolom, titkos a telefonszámuk.
Thad itt tette meg ritka közbeszólásainak egyikét:
– Nem vagyunk benn a telefonkönyvben, Alan, de a számunk itt, Ludlow-ban szerepel az egyetemi telefonkönyvben. Benne kell hogy legyen. Tanár vagyok, s tanítványaim vannak.
– De a fickó sosem fordult egyenesen a kútforráshoz – tűnődött Alan.
– Később kapcsolatba lépett velünk... levélben – mondta Liz. – De ne vágjunk a dolgok elébe. Folytathatom?
– Kérem – felelte Alan. – Egészen lenyűgöző a történet; még akkor is az volna ha nem tudnám, mi történt utána.
– Nos – mondta Liz –, a mi sunyozoidunknak nem telt három hetébe és tán ötszáz dollárjába sem, hogy bebizonyítsa azt, ami végig a meggyőződése volt: hogy Thad és George Komor egy és ugyanaz az ember. A Literary Market Place-szel kezdte, amit a könyvszakmában csak LMP-nek neveznek. Ez valóságos lexikonja a neveknek, címeknek, üzleti telefonszámoknak a szakmából. Szerepel benne minden író, kiadó, szerkesztő, ügynök, aki csak számít. Az LMP-t és a Publishers Weekly személyi hírek rovatát fölhasználva sikerült találnia fél tucat olyan szakmabelit, aki 1986 és 87 nyara között lépett ki a Darwin Presstől.
– És az egyik köpött?
– Az egyiknek birtokában volt az információ, és hajlandónak mutatkozott megválni tőle. Ellie Golden csaknem teljesen biztos abban, hogy az a lány volt, aki a főkönyvelő titkárnőjeként dolgozott, összesen öt hónapig, 85-86-ban. Ellte úgy hívta: „az a Vassaron végzett orrfúró punci”.
Alan fölnevetett.
– Thad is úgy gondolta, hogy ez a nő volt – folytatta Liz –, mert végül kiderült, hogy az adu ász néhány George Komor nevére szóló jogdíjbizonylat fénymásolata volt. Ezek pedig Roland Burrets irodájából kerültek ki.
– Ő a Darwin Press főkönyvelője – mondta Thad. Míg Liz mesélt, az ikreket figyelte. Egymás mellett feküdtek, hálózsákba bújtatott, húsos combjukat egymáséhoz nyomták, s a két cumisüveg a mennyezet felé mutatott. Tekintetük távoli, szemük üveges volt – hamarosan erőt vesz rajtuk az álom... És amikor elalszanak, egyszerre teszik. Mindent együtt csinálnak, gondolta Thad. A babák álmosak, és a verebek újra szállnak.
Ismét megérintette a sebhelyet.
– Thad neve nem szerepelt a fénymásolatokon – magyarázta Liz. – A jogdíjbizonylatoktól néha el lehet jutni a csekkig, de ezek maguk még nem csekkek, szóval a névnek itt még nem kell szerepelnie. Érti eddig?
Alan bólintott.
– A cím azonban elárulta neki, amit tudni akart. Címként ez szerepelt: Mr. George Komor, Pf. 1642, Brewer, Maine, 04 412. És Maine elég messzire van Mississippitől, ahol állítólag Komor él. Ha ránézett Maine állam térképére, rögtön láthatta, hogy Brewertől délre a legközelebbi város Ludlow, azt pedig tudta, hogy melyik jónak tartott, noha nem közismert író lakik ott. Thaddeus Beaumont. Micsoda véletlen! Sem én, sem Thad nem láttuk őt személyesen, ő viszont látta Thadet. Tudta, hogy a Darwin Press mikor postázza a negyedéves jogdíjat a fénymásolatos elszámolások alapján. A legtöbb jogdíjcsekk először a szerző ügynökéhez megy. Az ügynök azután kibocsát egy új csekket a jutalékával csökkentett összegről. Komor esetében azonban a főkönyvelő egyenesen a Brewerben lévő postafiókba küldte a csekket.
– No és az ügynöki jutalék? – kérdezte Alan.
– Lecsippentették a teljes összegből még a Darwin Pressnél, és külön csekken elküldték Ricknek – magyarázta Liz. – Ez újabb nyom lehetett volna Clawson számára, hogy George Komor nem az, akinek mondja magát, de hát Clawsonnak ekkor már nem kellettek újabb nyomok. Kőkemény bizonyítékot akart. És elindult, hogy megszerezze.
– Elindult?
– Amikor közeledett a jogdíj átutalásának ideje, iderepült. Éjszakánként a Holiday Innben maradt, nappal pedig „kelepcét” állított a breweri postahivatalnál. Pontosan így fogalmazott később, abban a levélben, amit Thadnek írt. Tényleg kelepce volt. Elég smucig nyomozás volt egyébként: ha „Komor” a negyedik nap estéjéig nem mutatkozik, Clawson összepakolt volna, és eltűnik az éjszakában. De nem hiszem, hogy ez jelentette volna a végét. Ha egy igazi sunyozoid belemélyeszti valakibe a fogát, nem engedi el, amíg egy jó darabot ki nem harapott belőle.
– Vagy amíg ki nem verik a fogát! – mordult fel Thad. Látta, hogy Alan felé fordul, fölvonja a szemöldökét és grimaszol. Rosszul választotta meg a szavakat; valaki ugyanis pontosan ezt cselekedte Liz sunyozoidjának fogsorával... meg valami még rosszabbat.
– A dolog egyébként elméleti – folytatta Liz –, mert Clawsonnak nem kellett olyan sokáig várnia. A harmadik napon, mikor a postahivatallal szemközti park padján ücsörgött, látta Thad szedánját beállni a posta melletti tízperces parkolóba.
Liz kortyolt a söréből, és keze fejével letörölte a habot a szájáról. Amikor keze eltűnt a szája elől, Thad látta, hogy mosolyog.
– Most jön az a rész, amit szeretek – mondta. – Egész egyszerűen cs-cs-csodálatos, ahogy az a homokos szokta mondani az Utolsó látogatás-ban. Clawsonnak volt egy fényképezőgépe. Az a kis, automata kamera, amit az ember a tenyerébe rejthet. Ha fotózni akar, nem kell mást tenni, mint széttárni az ujjait, hogy az objektív szabadon legyen, és bumm! Kész!
Fölnevetett, és megcsóválta a fejét, ahogy maga előtt látta az egészet.
– Azt írta a levelében, hogy valami katalógus alapján vette, amelyben kémfölszerelést kínáltak: telefonlehallgatók, borítékot tíz percre átlátszóvá változtató kotyvalékok, önfelrobbantó aktatáskák meg ilyenek. Fogadni mernék, hogy egy ciánnal töltött lyukas műfogat is vett volna, ha törvényesen árulnának ilyesmit. Nagyon belehelyezkedett a szerepbe. No, mindenesetre sikerült egy tucat elég jó fölvételt készítenie Thadről. Nem valami művészi fotók, de azért jól látszott, kiről készültek, és mit csinál az illető éppen. Thad megközelíti a postafiókszekrényét az előcsarnokban, Thad belehelyezi a kulcsot az 1642-es postafiókba, Thad kiveszi a borítékot.
– És Clawson elküldte a képek másolatát? – kérdezte Alan. Az asszony az előbb azt mondta, hogy Clawson pénzt akart, és Alan érezte hogy Liz tudja, mit beszél. Az egész kelepce csak úgy bűzlött a zsarolástól.
– Ó, igen. Az utolsóról még egy nagyítást is. Még a föladó nevének egy részét is el lehetett olvasni. Annyit, hogy DARW, de fölötte jól látszott a Darwin Press fejléce a borítékon. Előhívatta a képeket, azután visszarepült Washingtonba. Néhány nappal később megkaptuk a levelét fotók mellékelve. A levél egészen pompázatos volt. Elment a fenyegetés határáig, de sosem lépte át a határt.
– Végül is joghallgató volt, nem? – állapította meg Alan.
– Igen – bólintott Liz. – Pontosan tudta, meddig mehet el. Thad ideadhatja a levelet, de elég jól el tudom mondani fejből is. Azzal kezdte, hogy Thad általa „megosztottnak” nevezett lelke mindkét feléért milyen nagyon rajong. Elsorolta, mi mindenre jött rá, és hogy miként csinálta. Azután rátért a dologra. Nagyon óvatosan mutatta meg a horgot, de megmutatta.
– Zsarolt?
– Azt írta, hogy ő maga is kezdő író, de nagyon kevés az ideje. Jogi tanulmányai lefoglalják, de ez csak a dolog egyik része: az igazi gond, írta, hogy délutánonként egy könyvesboltban kell dolgoznia, hogy kifizethesse a tandíjat meg az egyéb számlákat. Azt írta, hogy majd megmutatja Thadnek néhány írását, és ha Thad ezeket ígéretesnek találja, esetleg összedob a számára egy segélycsomagot, hogy segítse a fejlődésben.
– Segélycsomagot – ismételte meg Alan somolyogva. – Manapság így hívják?
Thad hátravetett fejjel nevetett.
– Clawson mindenesetre így hívta – vette át a szót Thad. – Azt hiszem, a levél végét szóról szóra el tudom mondani: „Tudom, hogy túlságosan nyílt és őszinte kérés így első olvasásra, de bizonyos vagyok abban, hogy ha tanulmányozza a munkáimat, igen gyorsan rá fog jönni, hogy az egyezség mind a kettőnknek meglehetősen nagy hasznára lehet”.
– Először dühöngtünk a dolgon, azután nevettünk, azután megint dühöngtünk egyet – mondta Liz.
– Igen – tette hozzá Thad. – A nevetésre nem nagyon emlékszem, de az biztos, hogy jó sokat dühöngtünk.
– Végül azután eljutottunk odáig, hogy megbeszéljük a dolgot. Csaknem éjfélig tárgyaltunk. Mind a ketten annak vettük Clawson levelét és a tucatnyi fényképet, ami. És miután Thad kicsit megnyugodott...
– Még mindig nem nyugodtam meg! – vetette közbe Thad. – A fickó viszont halott.
.– No szóval, mikor Thad végre abbahagyta az üvöltözést szinte megkönnyebbültnek érezte magát. Már egy ideje szeretett volna megszabadulni Komortól, és nekikezdett egy hosszabb, komoly munkának a saját nevén. Még most is ezen dolgozik. Az a címe: Az aranykutya. Olvadtam az első kétszáz oldalt, és szerintem remek. Sokkal jobb, mint az utolsó George Komor-könyvek. Tehát Thad úgy döntött...
– Pontosabban mindketten úgy döntöttünk – vetette közbe Thad.
– Jól van, szóval mindketten úgy döntöttünk, hogy Clawson nem más mint az álruhába öltözött jó sors, aki csak meggyorsítja azt aminek úgy is meg kell történnie. Thad egyedül attól félt, hogy Rick Cowleynak nem tetszik majd az ötlet, mert George Komor jóval többet hozott az ügynökségnek, mint Thad. De Rick igazán aranyos volt. Sőt azt mondta, az egész kifejezetten jót tesz majd reklámszempontból: jót tesz Komor háttérlistájának, Thad háttérlistájának...
– Mind a kettőének! – tette hozzá Thad mosolyogva.
– ...meg az újat is többen veszik, ha majd végre elkészül.
– Bocsánat, de mi az a háttérlista? – kérdezte Alan.
Thad most már széles vigyorral felelt: – A szerzők régebbi könyvei, amiket már évek óta nem raknak ki elegáns könyvesboltok kirakatának főhelyére.
– Szóval úgy döntöttek, hogy nyilvánosságra hozzák a titkot.
– Igen – felelte Liz. – Először az AP maine-i tudósítójának mondtuk el, azután a Publishers Weekly-nek, de a sztori bekerült az országos hírek közé is. Komor végül is sikerszerző, és a tény, hogy valójában nem is létezik, nagyon jó anyag volt az újságok híroldalai számára. Azután pedig jelentkezett a People. Még kaptunk egy nyavalygós sértődött levelet Clawsontól melyben közölte, hogy milyen gonoszak, aljasok és hálátlanok vagyunk. Szemlátomást úgy vélte, hogy nem volt jogunk kihagyni őt az ügyből, mert végül is ő végezte a kemény munkát, Thad meg nem tett mást csak írt néhány vacak könyvet. Azóta nem jelentkezett, kiszállt a dologból.
– Most pedig végleg kiszállt – mondta Thad.
– Nem – felelte Alan. – Valaki kiszállította... és ez nagy különbség.
Leült közéjük a csönd. Nem sokáig tartott, de nagy, nagy csönd volt...

Alan hosszú percekig törte a fejét. Thad és Liz nem zavarták. Végül rájuk nézett, és így szólt:
– No jó, de miért? Miért gyilkol valaki ilyen ostobaságokért? Különösen azután, hogy a titok már úgyis napvilágra került?
Thad a fejét rázta.
– Ha a gyilkosságnak köze van hozzám vagy a könyvekhez, amiket George Komor néven írtam, hát fogalmam sincs, hogy ki és miért.
– Egy írói álnév miatt?! – tűnődött Alan. – Már úgy értem... ne sértődjön meg, Thad, de azért ez nem valami szupertitkos dokumentum vagy katonai titok.
– Dehogy sértődöm meg – felelte Thad. – Sőt ugyanez a véleményem.
– Komornak rengeteg a rajongója – vette át a szót Liz. – És némelyiküket nagyon fölháborítja, hogy Thad nem ír több Komor-regényt. A People is kapott néhány levelet a cikk megjelenése után, Thad pedig elég sokat. Egy tiszteletre méltó idős hölgy odáig ment, hogy azt javasolta: Alexis Machine jöjjön vissza a nyugállományból, és belezze ki Thadet.
– Ki ez az Alexis Machine? – kérdezte Alan, és ismét elővette a noteszt.
Thad vigyorgott. – Hideg, hideg, drága felügyelőm. Machine csak egy szereplő George regényei közül kettőben. Az elsőben és az utolsóban.
– Szóval egy kitalált figura kitalált figurája – mondta Alan, és elrakta a jegyzetfüzetet. – Hát ez igazán nagyszerű!
Thad kicsit hökkenten nézett. – Egy kitalált figura kitalált figurája. Nem is rossz. Egyáltalán nem rossz.
– Arra céloztam – folytatta iménti gondolatmenetét Liz –, hogy Clawsonnak talán volt egy barátja, már amennyiben a sunyozoidoknak van barátjuk, és ez az hogy mondjuk veszett Komor-rajongó. Talán megtudta, hogy Clawson a felelős a sztori napvilágra kerüléséért, és annyira bedühödött, amiért több Komor-regény nem lesz, hogy...
Az asszony fölsóhajtott, ránézett a sörösdobozára, azután körbefordult.
– Elég nagy hülyeség, mi?
– Attól tartok – mondta Alan udvariasan, majd Thadre nézett. – Ha eddig nem is, most már tényleg térden állva kell hálát adnia Istennek az alibijéért Thad! Ugye tudja, hogy most még sokkal kívánatosabb gyanúsított, mint eddig bármikor?
– Gondolom, bizonyos értelemben igen – biccentett Thad. – Thaddeus Beaumont két könyvet írt, amit alig-alig olvastak. A tizenegy évvel ezelőtt megjelent második ráadásul még jó kritikát se kapott. A minimális előleget se kereste meg vele, amit a kiadó fizetett. Amilyen a szakma helyzete, már az is csoda lesz, ha még egyszer kiadják. Komor viszont marékszám keresi a pénzt. Diszkrét marékszám, de a könyvek négyszer annyit hoznak, mint amennyit évente a tanítással keresek. Ekkor jön ez a Clawson a rafinált zsarolási kísérletével. Visszautasítom, de egyetlen lehetőségem marad: nyilvánossá re hozni a történetet. Nem sokkal ezután Clawsont megölik. Elsőre kitűnő indoknak látszik, de valójában nem az. Nagy hülyeség volna megölni egy zsarolót azután hogy magad mondtad el a titkot a közvéleménynek.
– Igaz... de ott van még a bosszú lehetősége.
– Igen, ha nem tekintjük a többi körülményt. Amit Liz elmondott, tökéletesen igaz. Komor készen állt a szemétdombra. Lett volna tán még egy könyve, de csak egy. És Rick Cowley többek között azért volt olyan aranyos (mint Liz megjegyezte), mert ő is tudta, hogy ez a helyzet. Még a nyilvánossággal kapcsolatban is igaza volt. A People cikke, akármekkora hülyeség volt, csodákat tett a könyvterjesztésben. Rick azt mondja, a Vágta Babilonba hamarosan visszakerül a bestsellerlistákra, és az összes Komor-regény meglehetősen jól fogy. Sőt mi több, a Dutton azt tervezi, hogy újra kiadja A váratlan táncosok és a Bíbor köd című Beaumont-regényeket. Ha így nézzük, Clawson kifejezetten szívességet tett nekem.
– És akkor mi a rejtély megoldása? – kérdezte Alan.
– A fene se tudja – válaszolta Thad.
A beálló csöndben halkan megszólalt Liz: – Egy krokodilvadász. Épp ma reggel gondoltam rájuk. Egy krokodilvadász, aki bolond, mint egy veszett kutya.
– Krokodilvadász? – Alan az asszony felé fordult.
Liz elmagyarázta a seriffnek Thad „nézzük - meg - az - élő - krokodilokat” szindrómáját.
– Lehet egy őrült rajongó – magyarázta. – Nem olyan elképzelhetetlen. Gondoljunk csak arra a fickóra, aki lelőtte John Lennont, vagy arra, aki megpróbálta megölni Ronald Reagant, mert „hatni akart” a tettével Jodie Fosterre. Ezek az eszelősök léteznek! És ha Clawson meg tudta találni Thadet, valaki más megtalálhatta Clawsont.
– De egy ilyen fickó miért próbálja rám terelni a gyanút, ha egyszer annyira szereti, amit csinálok? – kérdezte Thad.
– Mert nem azt szereti! Komor az, akit a krokodilvadász szeret! Alighanem épp annyira gyűlöl téged, mint amennyire gyűlöli... gyűlölte Clawsont. Azt mondtad, nem sajnálod, hogy Komor meghalt. Már önmagában ez elég ok lehet, hogy haragudjon rád.
– Még mindig nem veszem be ezt a sztorit – szólt közbe Alan. – Az ujjlenyomatok...
– Alan, maga azt mondja, hogy ujjlenyomatokat még sosem telepítettek. De mivel mindkét helyen ott voltak Thad ujjlenyomatai, kell hogy legyen valami mód. Ez az egyetlen megoldás.
– Nem. Nincs igazad, Liz – mondta a maga számára is váratlanul Thad. – Ha tényleg van egy ilyen fickó, nem egyszerűen szereti Komort.
Ránézett a keze fejére és látta, hogy libabőrös.
– Nem? – kérdezte Alan.
Thad mind a kettőre ráemelte a tekintetét.
– Nem gondoltak még arra, hogy az az ember, aki megölte Homer Gamache-t és Frederick Clawsont, azt gondolja, hogy ő George Komor?

Az ajtóban Alan visszaszólt:
– Maradjunk kapcsolatban, Thad.
Kezében tartotta Clawson két levelének fénymásolatát (Thad irodájában, a fénymásolón csinálták őket). Az író magában azt gondolta: a tény, hogy Alan hajlandó – legalábbis egyelőre – fénymásolatokat elfogadni, és nem ragaszkodik az eredetikhez, tisztán mutatja, hogy gyanakvása nagy részét föladta.
– Maradjunk kapcsolatban, és tartóztassunk le engem, ha megtaláljuk a lyukat az alibimben? – kérdezte vigyorogva.
– Nem hiszem, hogy így lesz. Csak annyit kérek, hogy maga is maradjon velem kapcsolatban.
– Mármint értesítsem, ha valami történik?
– Igen.
– Sajnálom, hogy nem tudtunk abban a segítségére lenni – mondta Liz.
Alan nevetett. – Rengeteget segítettek. Nem tudta eldönteni, hogy lógjak-e még itt egy napig, ami még egy borzalmas éjszakát jelent a Ramada Inn-szobában, vagy hajtsak haza Castle Rockba. Annak köszönhetően, amit maguktól megtudtam, úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Méghozzá azonnal. A feleségem, Annie, mostanában nem jól érzi magát.
– Remélem, nem komoly? – érdeklődött Liz.
– Migrén – felelte Alan kurtán. Elindult az utca felé, azután visszafordult. – És még valami...
Thad a szemét forgatta Liz felé. – Na tessék! – mondta. – Kezdődik! A jó öreg gyűrött ballonos Columbo hadnagy-trükk!
– Ugyan, dehogy – mondta Alan. – A washingtoni rendőrség nem hozott nyilvánosságra egy bizonyítékot a Clawson-gyilkosságban. Általános gyakorlat, segít kivédeni a flúgosakat, akik szíves örömest magukra vállalnak olyan tetteket, amiket más követett el. Valami rá volt írva a falra Clawson lakásán.
Elhallgatott, majd szinte bocsánatkérően hozzátette:
– Az áldozat vérével írták. Ha elárulom, mi volt a szöveg, megígérik, hogy titokban tartják?
Bólintottak.
– A szöveg így szólt: „A verebek újra szállnak.” Jelent ez valamit maguknak?
– Nem – felelte Liz.
– Nem – mondta Thad közönyös hangon, de pillanatnyi tétovázás után.
Alan hosszú ideig Thadre meredt. – Egészen biztos benne?
– Igen.
Pangborn fölsóhajtott. – Tudtam, hogy semmit se jelent, de hát érdemesnek látszott megkérdezni. Olyan sok fura összefüggés derült ki a dolgok között, gondoltam, talán akad még egy. Jó éjt, Thad! Jó éjt, Liz! Ne felejtsenek el kapcsolatba lépni velem, ha valami történik!
– Nem feledjük el – ígérte Liz.
– Számíthat rá – biccentett Thad.
Azután már mindketten odabent voltak, az ajtó becsukódott, kizárta az életükből Alan Pangbornt és a sötétséget, melyben elindul hosszú útjára hazafelé.

Tíz
Aznap éjjel, később

Fölvitték az alvó ikreket, és maguk is készülődni kezdtek a lefekvéshez. Thad alsónadrágra és trikóra vetkőzött – ezt használta pizsamának –, és kiment a fürdőszobába. Épp a fogát mosta, amikor megint rátört a reszketés. Elejtette a fogkefét, kiköpte a fehér habot a mosdóba, és a vécécsészéhez támolygott hurkapálcikaszerűen billegő lábakon.
Öklendezett, de semmi sem jött föl. A gyomra kezdett megnyugodni... legalábbis félig-meddig.
Amikor megfordult, Lizt látta az ajtóban. Kék nejlon hálóinget viselt, ami jó néhány hüvelyknyivel a térd fölött ért véget. Megrovóan nézett a férjére.
– Titkolódzol előttem, Thad. Ez nem jó jel. Sose volt az.
Thad nehezet sóhajtott, és kinyújtotta szétterpesztett ujjú kezét. Még mindig remegtek. – Mióta tudod?
– Mióta a seriff az este visszajött, van benned valami furcsa. Amikor pedig föltette azt az utolsó kérdést... a Clawson falán lévő föliratról... akár egy neonreklámot is kirakhattál volna a homlokodra.
– Pangborn nem vette észre.
– Pangborn nem ismer annyira, mint én... De ha nem láttad, hogy a végén ő is gyanút fogott, hát nem figyeltél eléggé. Még ő is megérezte, hogy valami nem kóser. Pontosan úgy nézett rád.
Az asszony szája legörbült. A fintor kiemelte a régi ráncokat, azokat, melyeket először a bostoni baleset és a spontán vetélés után látott rajta. Körülbelül ekkortájt kezdett Thad nyakló nélkül inni. Mindez együtt – a baleset a vetélés, a Bíbor köd kritikai és anyagi kudarca Komor néven írt Machine módszere eszelős sikere után, a hirtelen, kényszeres alkoholizmus – depressziós lelkiállapotba hozta. Tudta, hogy önző, oktalanul befelé forduló a viselkedése, de a fölismerés nem segített. Végül azután egy maréknyi altatót fél üveg Jack Daniel'sszel öblített le. Nem valami elszánt öngyilkossági kísérlet... de azért öngyilkossági kísérlet. Mindez egy háromévnyi periódusban történt. Akkoriban sokkal hosszabbnak tűnt. Akkoriban mintha örökkévalóság lett volna.
És persze nagyon kevés, vagy inkább semmi se került mindebből a People hasábjaira.
Most pedig Liz pontosan úgy néz rá, mint akkor. Mennyire gyűlölte ezt! Elég rossz az aggodalom is, de a bizalmatlanság még rosszabb. Úgy gondolta, a nyílt gyűlöletet könnyebb volna elviselni, mint ezt a furcsa, bizalmatlan tekintetet.
– Gyűlölöm, amikor hazudsz nekem – mondta Liz egészen egyszerűen.
– Nem hazudok, Liz! Az ég szerelmére!
– Az emberek néha úgy is tudnak hazudni, hogy csöndben maradnak.
– Mindenképp elmondtam volna. Csak azt próbáltam kitalálni, hogyan.
De igaz volt-e ez? Nem tudta. Az egész egy hátborzongató hülyeség, de nem ezért hazudott volna a hallgatásával. Oly módon érezte szükségét a némaságnak, ahogy az az ember, aki vért lát a székletében, vagy kemény csomót érez az ágyékánál. A hallgatás ilyen esetben irracionális... de hát a félelem is az.
És még valami: ő író, aki a képzeletéből él. Sosem ismert az írók között egyet sem – önmagát is beleértve –, akinek a leghalványabb fogalma lett volna arról, mit miért csinál. Néha úgy hitte, a késztetés, hogy történeteket találjon ki, nem több, mint menekülés a zűrzavar, esetleg a téboly elől. A történetek írása kétségbeesett rendteremtési kísérlet olyan emberek részéről, akik a rendet csak a tudatukban lelik meg... a szívükben soha.
Életében először egy hang odabent azt suttogta: Ki vagy, amikor írsz, Thad? Ki vagy olyankor?!
És nem tudott felelni ennek a hangnak.
– Nos? – kérdezte Liz. Éles volt a hangja, már érződött benne a harag.
Thad – kiszakítva saját gondolataiból – fölnézett. – Hogy, mi?
– Megtaláltad már a módját? Akármi legyen is, aminek meg kell találnod?
– Nem értem, Liz, miért beszélsz ilyen sértődötten velem...
– Mert félek! – kiáltotta hars oson az asszony... de szeme sarkában már megjelentek a könnyek. – Mert valamit elhallgattál a seriff elől, és azon tűnődöm, mi mindent hallgathattál el előlem! Ha nem láttam volna azt a kifejezést az arcodon...
– Igen? – Most már ő is kezdett dühbe gurulni. – És miféle kifejezés volt az? Milyennek láttad?
– Bűntudatosnak – vágta rá az asszony. – Mint amikor régen azt mondtad az embereknek, hogy leszoktál az ivásról közben pedig tovább ittál. Amikor...
Hirtelen elhallgatott. Thad nem tudta, mit láthatott most Liz az ő arcán – talán nem is akarta tudni –, de ez a látvány hirtelen elsöpörte az asszony minden dühét, és átadta helyét a kétségbeesésnek.
– Sajnálom – mondta Liz. – Ez nem volt tisztességes.
– Miért nem? – kérdezte Thad tompán. – Igaz volt. Legalábbis jó ideig.
Visszalépett a mosdóhoz, és a szájvízzel kiöblítette a fogkrém maradékát. Alkoholmentes szájvíz volt. Ahogy a köhögés elleni szirupjában sem volt alkohol. És a vaníliasűrítményben sem, a konyhaszekrényben. Egy kortyot sem ivott, mióta az utolsó Komor-regényt befejezte.
Liz karja könnyedén megérintette a vállát.
– Thad... Dühösek voltunk. Mind a kettőnknek fáj, és semmit se hoz rendbe. Azt mondtad, lehet, hogy odakint kószál egy elmebeteg, aki George Komornak gondolja magát. Meggyilkolt két embert, akit ismertünk. Az egyik részben felelős volt azért, hogy kiderült, kit takar a Komor álnév. Nyilván eszedbe jutott, hogy te is rajta lehetsz annak az embernek a halállistáján, méghozzá jó elöl. Ennek ellenére valamit elhallgatsz előlem. Mi is volt az a mondat?
– A verebek újra szállnak – mondta Thad. A fürdőszobatükör fölötti éles lámpa fényében a saját arcába nézett. Ugyanaz az arc. Kicsit karikás szemekkel, de azért ugyanaz. Örült. Igaz, nem egy filmsztárpofa, de azért az övé.
– Igen. És te tudod, mit jelent. Mit jelent?
Thad megfordult, és kezét az asszony vállára tette. Együtt mentek az ágyhoz, és ledőltek rá.
– Tizenegy éves koromban megoperáltak – mondta. – Az agyam homloklebenyéről leoperáltak egy kis daganatot... Legalábbis azt hiszem, hogy a homloklebeny volt. Erről már tudsz.
– Igen. – Liz hökkenten nézett.
– Meséltem azt is, hogy rettenetes fejfájásaim voltak, mielőtt a daganatot fölfedezték volna, ugye?
– Igen.
Szórakozottan simogatni kezdte az asszony combját. Liznek gyönyörű a combja, és a hálóing kacéran rövid.
– A hangokat is mondtam?
– Hangokat? – csodálkozott Liz.
– Azt hiszem, nem... de látod, nekem sem tűnt soha fontosnak. Olyan rég történt ez az egész. Az agydaganatos betegnek gyakran fáj a feje, néha rohama is van, néha meg mind a kettő. Elég gyakran még e tüneteknek is megvannak a maguk tünetei. Úgy hívják: érzékszervi előérzet. A leggyakoribb előérzetek szagok: hegyezett ceruza forgácsa, frissen vágott hagyma, erjedt gyümölcs.
Az én érzékszervi előérzetem nem szag, hanem hang volt. Madarak hangja.
Ránézett a feleségére. Az orruk csaknem összeért.
Érezte, hogy Liz egy kósza fürtje az ő homlokát csiklandozza.
– Egészen pontosan verebek.
Fölállt. Nem akarta látni Liz arcán a hirtelen elképedést.
– Gyere!
– Thad... Hová?
– A dolgozószobámba – mondta. – Mutatni akarok valamit.

Thad dolgozószobáját a nagy tölgyfa asztal uralta. Nem volt sem divatosan antik, sem divatosan modern. Egyszerűen csak egy különösen nagy, különösen alkalmatos darab fa volt. Úgy állt a három világító üveggömb alatt, mint e dinoszaurusz.
A három lámpa csaknem vakító fénybe borította az asztalt, melynek lapjából alig lehetett látni valamit a kéziratoktól, levelektől, korrektúráktól. Az asztal mögötti fehér falon egy poszter Thad kedvenc épületét mutatta, a legszebbet az egész világon: a New York-i Flatiron házat. Valószínűtlen ékformájától mindig jókedvre derült.
Az írógép mellett új regénye, Az aranykutya kézirata. Az írógép tetején a mai termés. Hat oldal. A szokásos mennyiség... mármint amikor a saját nevén dolgozik. Komorként rendszerint nyolc, néha tíz oldalt állított elő naponta.
– Ezzel vacakoltam, mielőtt Pangborn ma megjelent – mondta, fölemelte a papírköteget az írógépről, és átnyújtotta a feleségének. – És akkor meghallottam a zajt. A verebek csiripelését. Ma már másodszor, de most sokkal hangosabban. Látod, mi van a legfölső lapra írva?
– Az... – suttogta Liz. – Ugyanaz a mondat! Jaj, Thad, mi ez? Mi...
Liz megingott, és Thad előrelépett, mert azt hitte, az asszon elájul. Megragadta a vállát, közben lába beakadt iksz-lábú irodai székébe, és majdnem mindketten az asztalra dőltek.
– Jól vagy?
– Nem – felelte az asszony vékony hangon. – És te?
– Nem egészen – vallotta be. – Sajnálom. A jó öreg esetlen Beaumont. Mint afféle fényes páncélú, hős lovag, nagyszerű mutatványt tudnék produkálni egy magasabb küszöbön is.
– Ezt azelőtt írtad, hogy Pangborn visszajött! – suttogta Liz. Szemlátomást egyszerűen képtelen volt elfogadni a tényt. – Azelőtt.
– Úgy van.
– Mit jelent ez? – Liz vadul, mozdulatlan tekintettel nézett rá, pupillája az erős fény ellenére is kitágult, fekete volt.
– Nem tudom. Gondoltam, talán neked lesz valami ötleted.
Liz megrázta a fejét, és visszarakta a papírokat az írógépre. Azután kezét beletörölte a rövid nejlon hálóingbe, mintha valami szutykosat érintett volna. Thad biztos volt benne, hogy Liz nem tudja, mit csinál, és nem is akarta felhívni rá a figyelmét.
– Most már érted, miért hallgattam el? – kérdezte.
– Igen... azt hiszem.
– Mit mondhattam volna? Mit mondhattam volna gyakorlatias seriffünknek Maine legkisebb megyéjéből, aki az FENR számítógépes nyomataiban és a szemtanúk vallomásában hisz? Seriffünknek, aki inkább elhiszi, hogy valahol egy ikertestvért rejtegetek, mint hogy valakinek sikerült megoldania az ujjlenyomatok másolását. Mit szólt volna ehhez?
– Nem... nem tudom...
Liz próbálta összeszedni magát, kirángatni tudatát a döbbenetből. Thad már látott ilyet régebben is, de ez nem kisebbítette Liz iránti csodálatát.
– Nem tudom, mit mondott volna, Thad.
– Én se. Gondolom, a legjobb esetben is megvádol valamiféle előérzettel. Hogy megéreztem a bűncselekményt. Még valószínűbb, hogy azt hitte volna, titokban fölrohantam ide és mindezt akkor írtam amikor ő már elment.
– Miért tennél ilyesmit? Miért?
– Gondolom, az első föltételezés az volna, hogy elmebeteg vagyok – közölte Thad szárazon. – Egy ilyen Pangborn-féle rendőr előbb hinne az elmebajban, mintsem hogy elfogadja olyan jelenségek megtörténtét, amelyekre nincs magyarázat a paranormalitás határain kívül. De ha mégis úgy gondolod, hogy hibáztam, mikor elhallgattam ezt a papírra írt mondatot... legalábbis addig, míg talán képes leszek magam magyarázatot találni rá... szóval ha hibáztam, szólj. Fölhívjuk Castle Rockban a seriff hivatalát, és üzenetet hagyunk neki.
Liz megrázta a fejét. – Nem tudom. Már hallottam okkult pszichikus kapcsolatokról valami tévéműsorban, vagy ilyen helyen...
– És hiszel bennük?
– Sosem volt okom eltűnődni azon, hogy hiszek-e vagy sem. Most már úgy gondolom: hiszek. – Liz megragadta a papírt, melyre Thad a furcsa szavakat írta. – George egyik ceruzájával írtad...
– Ez volt a kezem ügyében – válaszolta idegesen Thad. Eszébe jutott a Scripto toll, azután gyorsan elhessegette a gondolatot. – És nem George ceruzái, soha nem is voltak, az enyémek! Már átkozottul unom, hogy úgy beszéltek róla, mintha létező személy volna. George Komor minden természetes báját elveszíti így, ha ugyan volt neki valamennyi.
– Ennek ellenére te is az ő egyik kifejezését használtad ma, nem is olyan rég: „hazudj nekem alibit”. Sosem mondtad még, nem is írtad le a Komor-könyveken kívül. Ez is véletlen volt?
Már majdnem azt felelte, hogy az volt, hát persze hogy véletlen volt, de hallgatott. Alighanem tényleg az volt, de annak fényében, amit a papírra írt, miként is lehetne bizonyos benne?
– Nem tudom.
– Transzba estél, Thad? Transzban voltál, amikor ez a mondatot leírtad?
Lassan, vonakodva felelt:
– Igen azt hiszem.
– Csak, ennyi történt? Vagy volt még valami más?
– Nem emlékszem – felelte Thad, azután még nagyobb vonakodással hozzátette: – Azt hiszem, mondtam is valamit, de arra már tényleg nem emlékszem.
Liz hosszan ránézett, majd így szólt: – Aludjunk!
– Gondolod, hogy fogunk tudni aludni?
Liz erőltetetten nevetett.

Húsz perccel később azonban épp elszenderedett, amikor Liz hangja fölébresztette.
– Orvoshoz kell menned – mondta. – Már hétfőn.
– De most nem fáj a fejem – tiltakozott Thad. – Csak a madárhangokat hallom. Meg ez a furcsa dolog volt, amit leírtam. – Hallgatott, majd megkérdezte: – Nem gondolod, hogy a véletlenek összejátszása az egész?
– Nem gondolok semmit, de meg kell mondanom, Thad, hogy ez az eshetőség nagyon is alul van a listámon.
Valami különös oknál fogva ezt mindketten mulatságosnak találták. Olyan halkan kuncogtak, ahogy csak tudtak, nehogy fölébresszék az ikreket. Átölelték egymást. Most megint minden rendben van közöttük. Thad pillanatnyilag nem sok dologban lehetett bizonyos, de ebben az egyben az volt. Minden rendben van. A vihar elmúlt. A szomorú, vén csontokat újra eltemették, legalábbis időlegesen.
– Majd kérek egy időpontot a dokitól – mondta Liz, mikor végre abbahagyta a nevetgélést.
– Nem – felelte Thad. – Majd én.
– De nem próbálkozol a kreatív elfelejtés tudományával, ugye?
– Nem. Az első dolgom lesz hétfőn reggel. Cserkész becsületszóra!
– Akkor jó. – Liz fölsóhajtott. – Piszkosul csodálkoznék, ha ma éjjel akár egy szemhunyásnyit is aludni tudnék.
Öt perccel később azonban mélyen és ütemesen lélegzett. Nem egészen öt perccel később pedig Thad is elszenderedett.

És megint ugyanazt álmodta.
Ugyanaz volt (vagy legalábbis ugyanannak látszott) egészen a legvégéig. Komor keresztülvezette az elhagyott házon, mindvégig mögötte maradva. Újra meg újra közölte Thaddel, ha ez nem az ő háza, mikor ő remegő, ijedt hangon erősítgette, hogy igenis az övé.
Nagyon tévedsz, mondta Komor a jobb válla mögül (vagy a bal mögül? de számít ez egyáltalán?). Ennek a háznak a tulajdonosa, ismételgette, halott. Ennek a háznak a tulajdonosa azon a mesés helyen tartózkodik, ahol az összes vasútvonal véget ér, azon a helyen, amelyet odalenn (bárhol is volt ez az odalenn) mindenki Végállomásvárosnak nevez.
Minden ugyanaz volt. Egészen addig, míg a hátsó hallba nem értek. Liz most nem volt egyedül. Frederick Clawson csatlakozott hozzá. Teljesen meztelen volt, csak egy nevetséges bőrmellény takarta a testét. És éppoly halott volt, mint Liz.
Thad válla fölül megszólalt Komor tűnődő hangja:
– Idelenn ez történik a fecsegőkkel. Bolondok töltelékét csinálunk belőlük. Róla már gondoskodtunk. De mindegyikről gondoskodom, egyikről a másik után! Vigyázz, hogy ne kelljen rólad is gondoskodnom! A verebek újra szállnak, Thad, ezt ne felejtsd el A verebek újra szállnak!
És ekkor, odakintről meghallotta őket. Nem verebek ezreit, de millióit talán milliárdjait, és az ég elsötétült, ahogy a madarak felröppentek, és amikor már mind fölszálltak, sötét éjszaka lett.
– Nem látok! – kiáltotta, s a háta mögül George Komor suttogott:
– Újra szállnak, öreg harcos! Ne feledd! És ne kerülj az utamba!
Fölébredt. Reszketett, és csuromvíz volt. Nagyon nehezen tudott újra elaludni. Hevert a sötétben, s arra gondolt, milyen eszelős ez az egész. Az egész ötlet, amit az álom sugallt. Nyilván már az első alkalommal is, de most másodszor sokkal világosabban látszott. Milyen tökéletesen eszelős!
Az semmit sem változtatott az eszelősségen, hogy mindig úgy képzelte: Komor és Alexis Machine teljesen egyformák. És miért is ne, mikor ugyanabban a pillanatban születtek, a Machine módszere születésekor? Mindketten szőkék, magasak és széles vállúak. Olyasfajta pasasok, akik mintha nem nőttek volna felnőtté, hanem mintha így faragták volna ki őket valami tömör anyagból...
De mindez nem változtatott a dolog eszelősségén. Írói álnevek nem válnak valósággá, és nem gyilkolnak embereket! Majd elmeséli ezt az egészet Liznek a reggelinél, és jót nevetnek rajta... hát, nevetni talán nem fognak, figyelembe véve a körülményeket, de legalább megosztanak egy bűntudatos vigyort.
A William Wilson-komplexusomnak fogom nevezni, gondolta, mikor újra elszenderedett. Mikor azonban eljött a reggel, valahogy nem látta érdemesnek az álomról beszélni – a sok más kellemetlenség mellett. Így hát nem is szólt semmit... ahogy azonban múlt a nap, egyre többször tért vissza gondolatban az álomhoz, s nézegette, mint egy sötét gyémántot.

Tizenegy
Végállomásváros

Hétfőn délelőtt, még mielőtt Liz nyaggathatta volna miatta, időpontot kért Hume doktortól. Az 1960-as agyműtét ténye szerepelt az egészségügyi kartonján. Elmondta Hume-nak hogy mostanában kétszer is hallotta a madárcsiripelést, ami 1960-ban megelőzte a fejfájásokat, melyeket utóbb agydaganatnak diagnosztizáltak és kioperáltak. Dr. Hume elsőnek azt kérdezte, a fejfájások is visszatértek-e.
Nem, felelte ő.
Semmit sem szólt a transzállapotról, meg hogy mit írt ebben az állapotban, és hogy mit találtak egy washingtoni gyilkosság áldozatának a falán vérrel írva. Az egész olyan távolinak látszott most, mint egy tegnapelőtti álom. Valójában azt vette észre, hogy igyekszik ellegyinteni magától, lekicsinyelni ezt az egész dolgot.
Dr. Hume azonban komolyan vette. Nagyon komolyan. Berendelte Thadet aznap délutánra a kelet-maine-i közkórházba. Két sorozat koponyaröntgent kért és tengelyfelvételes komputertomográfiát.
Thad elment a vizsgálatokra. Beült a székbe a röntgenfelvételekhez, majd bedugta a fejét egy olyan gépezetbe, ami leginkább egy nagyipari ruhaszárítóra emlékeztette. Tizenöt percig kattogott, csattogott, majd az orvosok kiszabadították a fogságból... legalábbis időlegesen. Fölhívta Lizt, közölte, hogy az orvosok szerint a hét vége előtt nem lesz eredmény, majd megmondta neki, ne várja haza, mert bemegy egy kicsit az egyetemi irodájába.
– Gondoltál-e arra, hogy fölhívd Pangborn seriffet – kérdezte a felesége.
– Várjuk meg a vizsgálati eredményt – felelte. – Ha már látjuk, mi van a kezünkben, még mindig dönthetünk az ügyben.

Az irodájában ült, és a szemeszter alatt összegyűlt szemetet takarította el az asztaláról meg a fiókjaiból, amikor fejében újra csivitelni kezdtek a madarak. Először csak néhány szólócsipcsirip, azután újabbak csatlakoztak az előzőekhez, s a zaj nagyon gyorsan fülsiketítő kórussá vált.
Hófehér ég... Hófehér eget látott, házak és telefonpóznák sziluettjével megtörve. És mindenütt a verebeket. Minden háztetőn ott nyüzsögtek, minden villanyoszlopon ott tolongtak, s nem vártak semmi másra, csak a csoportlélek egyetlen parancsára. Akkor majd hatalmas robbanás zajával fölzúdulnak a tiszta égbe, mint százezernyi, vad szélben csapkodó papírlap.
Thad vakon tapogatózott az íróasztala felé, kereste a széke karfáját, s amikor megtalálta, lerogyott.
Verebek.
Verebek és a késő tavaszi, tiszta ég.
A zaj betöltötte a fejét, őrült kakofóniává változott, s amikor egy üres papírlapot húzott maga elé, és írni kezdett, már nem is tudta, mit csinál. Feje hátrahanyatlott, szeme vakon a mennyezetre bámult. A toll le-föl, jobbra-balra siklott a papíron, szemlátomást a maga akarata szerint.
És ekkor fejében az összes madár fölröppent. A hatalmas, sötét felhő elsötétítette a tavaszi, hófehér eget a New Jersey-beli Bergenfield Ridgeway negyedében.

Alig öt perccel azután, hogy az első madárhangok megszólaltak a fejében, már magához is tért. Teste verejtékben úszott, bal csuklója lüktetett, de fejfájást nem érzett. Maga elé nézett, meglátta a papírt az asztalon – egy tankönyvek megrendelésére szolgáló űrlap hátoldalát –, és ostobán nézte, amit ráírt.

HÚGOCSKÁM      BOLONDOK
    MACSKÁK  MOST   ÚJRA SZÁLLNAK
TELEFON!          HÚGOCSKÁM
    MIR  MINDÖRÖKKÉ
         VÉGET ÉR BOLONDOK
   VÉGÁLLOMÁSVÁROS
HUGI     TELEFON  HÚGOCSKÁM
    A MACSKÁK            IDE-
VÁGÁSOK   BERETVAKÉS  HUGI   LENN
VEREBEK   MIR  HUGI  BERETVA
  ÉS MINDÖRÖKKÉ!      HUGI
HÚGOCSKÁM MOST ÉS MINDÖRÖKKÉ!
      TÖLTELÉK
MIR MACSKÁK  HÚGOCSKÁM  VERÉB

– Semmit sem jelent – suttogta. Ujjaival a halántékát masszírozta, várta, hogy elkezdődjék a fejfájás, vagy hogy a papírra firkált szavak végre összeálljanak, és valami értelmük legyen.
Sem a fejfájást nem hitte igazán, sem azt, hogy a szavak összeállnak... és nem is következett be egyik sem. A szavak újra és újra megismételt, összefüggéstelen szavak maradtak. Némelyik nyilvánvalóan az éjszakai álmából jött, amikor Komor körbevezette a házon; a többi meg nyilván értelmetlen locsogás.
A feje pedig egyáltalán nem fájt.
Ezt most nem mondom meg Liznek, gondolta. A fene egyen meg, ha megmondom! És nem is csak azért, mert meg vagyok ijedve... pedig meg vagyok ijedve. Egész egyszerűen: nem minden titok gonosz titok. Vannak jó titkok is. Vannak szükségszerű titkok is. Ez pedig jó is szükségszerű is.
Nem tudta, ha tényleg igaz-e, amit gondol, de ráébredt, hogy nem is érdekli. És ez pokolian fölszabadító érzés volt. Fáradt volt az állandó gondolkodástól, és attól, hogy még mindig nem tud semmit. Fáradt volt a félelemtől is, mint aktjátékból bement egy barlangba, és most kezdi gyanítani, hogy eltévedt.
Hát ne gondolj rá! Ez a megoldás!
Gyanította, hogy ez igaz. Csak azt nem tudta, képes-e megtenni... mindenesetre megpróbálja. Lassan, nagyon lassan felvette a megrendelőlapot, mindkét kezével megmarkolta, és csíkokká tépte. A zűrzavarosan fortyogó szavak kezdtek eltünedezni. Most keresztben is összetépte a csíkokat, a papírcafatokat pedig a szemétkosárba hajította. Úgy hevertek ott a többi iratszeméten, mint a konfetti.
Csaknem két percig meredt a papírcafatokra. Szinte várta, hogy kiröppennek a papírkosárból, visszatérnek az asztalára, és összeállnak, mint egy visszafelé játszott film kockái.
Végül fogta a papírkosarat, kivitte a folyosóra, ahol a lift mellett a falban egy kis méretű, svédacél lengőajtó volt. SZEMÉTÉGETŐ – hirdette alatta a felirat.
Kinyitotta a lengőajtót, és beöntötte a szemétkosár tartalmát a fekete üregbe.
– Tessék! – mondta jó hangosan az angol és matematikai tanszék épületének különös, nyári csöndjében. – Ennek is vége.
Idelent ezt mi a bolondok töltelékének hívjuk.
– Idefönt meg értelmetlen hülyeségnek – mormogta, és kezében az üres papírkosárral visszaballagott az irodájába.
Vége volt. Lement az egész a kemencébe és a megsemmisülésbe. És amíg az eredményei meg nem érkeznek a kórházból – vagy amíg nem ájul el ismét, nem kerül transzba, vagy nem veszíti el az emlékezetét, vagy mi a nyavalya –, nem szól senkinek semmit. Egyáltalán semmit. Hiszen az a legvalószínűbb, hogy a papírlapra írt szavak a saját lelkében születtek, mint a Komorról és az elhagyott házról szóló álom, és semmi közük Homer Gamache vagy Frederick Clawson meggyilkolásához.
Idelent Végállomásvárosban, ahol minden vasúti sín véget ér.
– Egyáltalán semmit sem jelent – mondta Thad nyomatékosan, színtelen hangon... de amikor később kilépett az egyetem kapuján, szinte futott.

Tizenkettő
Hugi

Már akkor tudta, hogy valami nagyon nincs rendben, amikor a kulcsát be akarta csúsztatni a lakása biztonsági zárjába. Ahelyett hogy a kulcs a jól megszokott, ismerős és megnyugtató kattanásokkal a helyére szaladt volna, kinyílt az ajtó. Természetesen egy pillanatig sem gondolta végig, hogy milyen ostoba is volt: elment dolgozni, és nem zárta be maga mögött az ajtót, istenkém, Miriam, még jó, hogy nem hagytál egy cédulát az ajtón, hogy HELLÓ, KEDVES RABLÓK, A KÉSZPÉNZT A KONYHAKREDENC LEGFÖLSŐ POLCÁN TARTOM, A KÍNAI SERPENYŐBEN!
Természetesen egy pillanatig sem gondolt erre, mert ha az ember leélt hat hónapot New Yorkban (talán már akkor is, ha csak négyet), sosem felejti el bezárni az ajtót. Mert ha az ember falun él, lehetséges, hogy csak akkor fordítja rá a kulcsot, ha elutazik nyaralni. Ha az ember egy olyan jó kis városban él, mint a Észak-Dakotában lévő Fargo vagy az iowai Ames, akkor zárja be a lakását, ha dolgozni megy. De ha New Yorkban, e férges Nagy Almában lakik, még akkor is gondosan ráfordítja a kulcsot a zárra, ha csak a szomszédba szalad át egy kanál sóért.
Elfelejteni bezárni az ajtót olyasmi, mintha nagy levegőt venne, azután elfelejtené kifújni. Igaz, a város teli van gyönyörű múzeumokkal és képtárakkal, de teli van kábszeresekkel meg pszichopatákkal is, és jobb, ha az ember semmit sem kockáztat. Hacsak nem született eleve hülyének, márpedig Miriam esetében nem ez a helyzet. Kicsit talán flúgos, de biztosan nem ostoba.
Így hát rögtön tudta, hogy valami nagyon nincs rendben, és noha a betörők, akik bejutottak a lakásba, bizonyára már három-négy órával ezelőtt távoztak mindennel, ami zaciban vagy orgazdáknál értékesíthető (no meg természetesen a nyolcvan-kilencven dollárral a serpenyőből... és talán magával a serpenyővel is, most hogy jobban meggondolja, végül is nem zacizható egy serpenyő?) mégiscsak van némi esély arra, hogy még a lakásban tartózkodnak. Olyasféle feltételezés ez, amiben mindig hinni kell! Mint ahogy a fiúkat tanítják mikor az első puskájukat megkapják, mielőtt még bármi másra megtanítanák őket: tételezd föl, hogy a fegyver töltve van, tételezd föl akkor is, ha frissen vetted ki a gyári csomagolásból!
Hátrálni kezdett, el az ajtótól. Szinte azonnal hátrálni kezdett, az ajtó még be sem fejezte befelé lendülő mozdulatát – de elkésett. Egy kéz nyúlt ki a sötétségből, szinte kilőtt az ajtó és a tok közötti kéthüvelyknyi résen. Megmarkolta Miriam csuklóját. A kulcsok a folyosó kókuszszőnyegére estek.
Miriam Cowley sikolyra tátotta a száját. A nagydarab szőke férfi négy órája lapult az ajtó mögött, türelmesen várt. Nem ivott kávét, nem gyújtott rá. Majd meghalt egy cigarettáért és rá is gyújt, amint ennek vége lesz, de eddig nem tehette, mert ha a spiné megérzi a füstszagot... a New York-iak olyanok, mint az erdőben lapuló apró állatok: ösztöneik még akkor is veszélyre hangolódnak, amikor a legpompásabban érzik magukat.
Jobbjával megmarkolta a nő csuklóját, baljával megtámaszkodott az ajtófélfában, és teljes erejéből megrántotta Miriamot. Az ajtó mintha fából készült volna, de természetesen acélból volt, mint minden jobb bérház összes ajtaja ebben a férges Nagy Almában.
Az asszony arca nagy koppanással nekivágódott a vasajtó szélének. Két foga tőben kitört, és elvágta a száját. Összeszorított szája ellazult a rémülettől, és a vér az alsó ajkára csorgott. Néhány cseppje az ajtóra fröccsent. Az állkapocscsont akkorát reccsent, mint egy eltört faág.
Miriam elernyedt, félig eszméletlen volt. A szőke férfi eleresztette. Miriam a folyosó kókuszszőnyegére zuhant. Mindez hihetetlenül gyorsan történt. A New York-i folklór szerint a férges Nagy Almában mindenki fütyül arra, mi történik, amíg nem vele történik. A folklór szerint déli tizenkét órakor, a Seventh Avenue kellős közepén húsz-harmincszor megdöfhet valaki egy csajt egy forgalmas fodrászüzlet előtt, és a húsz vendég közül senki sem szól egy szót sem, legföljebb annyit, hogy a fülemnél nem lehetne egy kicsit rövidebbre?, vagy azt hiszem, ma kihagyom a kölnit, Joe.
A szőke férfi tudta, hogy a folklór hazudik. A piciny, erdőben bujkáló állatok számára a kíváncsiság hozzátartozik a túlélés művészetéhez. Védd a magad bőrét, igen, ez az alapszabály, de a közönyös állatka hamarosan döglött állatka lesz.
Így hát a gyorsaság nagyon fontos.
Kitárta az ajtót, megragadta Miriam haját, és egyetlen mozdulattal berántotta a lakásba.
A következő pillanatban már hallotta is egy elhúzott retesz zaját a folyosóról, majd pedig kattanva kinyílt egy ajtó. Ki sem kellett néznie, hogy lássa maga előtt a szomszédból kikukucskáló arcot, egy szőrtelen nyuszi arcát, a mozgó, szimatoló orrot.
– Remélem, nem törted el, Miriam? – mondta jó hangosan. Aztán magasabb hangra váltott, nem igazán falsettóra: mindkét kezét a szája elé tartotta, hogy visszhangosítsa a választ, melyet Miriam nevében adott:
– Nem hiszem. Segítenél fölszedni?
Elvette szája elől a kezét, és normális hangján felelt:
– Persze. Egy pillanat.
Becsukta az ajtót, és kinézett a kukucskálón. A halszemüveg nagy látószögű, torzított képet mutatott a folyosóról. Pontosan azt látta, amire számított: a túloldalon egy sápadt arc lesett kifelé az ajtó sarkából, ahogy egy nyuszi kukucskál az odújából.
Az arc eltűnt.
Az ajtó becsukódott.
Nem bevágódott simán becsukták. Ez az ostoba Miriam már megint leejtett valamit. A pasas, aki vele van – talán a pasasa, talán az exférje –, segít neki összeszedni. Aggodalomra semmi ok. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve.
Miriam felnyögött. Kezdett magához térni.
A szőke férfi a zsebébe nyúlt, és előhúzta a beretvakést. Egyetlen csuklómozdulattal kilendítette a pengét Az felcsillant a félhomályban, ahogy az egyetlen égve maradt lámpa, a nappaliban álló asztali lámpa megvilágította.
Miriam kinyitotta a szemét. Fölnézett a fölébe hajló férfira, akinek arcát most fejjel lefelé látta. Miriam szája vörös volt a vértől, mintha epret evett volna.
A férfi fölmutatta neki a borotvát. Miriam ködös, kábult szeme riadtan kitágult. Nedves, vörös szája kinyílt.
– Ha pisszensz, összeváglak, hugi! – mondta a férfi, és Miriam becsukta a száját.
A férfi belemarkolt a hajába, és bevonszolta a nappaliba. Miriam szoknyája hangosan surrogott a fényezett parketten. A rongyszőnyeg a csípeje alá szorult, és összegyűrődött. Felnyögött a fájdalomtól.
– Ne csináld! Figyelmeztettelek, nem?!
A nappaliban voltak. Kicsi, de kellemes. Divatos. Francia impresszionista festményekről készült nyomatok a falon. Egy bekeretezett plakát. „Macskák: MOST ÉS MINDÖRÖKKÉ” – hirdette. Száraz virágkoszorúk. Kis szófa, párnáin paplanvarrású, gabonaszín huzattal. Könyvespolc. Az egyik polcon Beaumont könyvei, a másikon mind a négy Komor-regény. Beaumont művei egy polccal följebb. Nagy hiba, gondolta, de ez a ribanc nem tudja, mi a jó.
Elengedte a haját.
– Ülj a szófára, húgocskám! A túlsó végére! – Arra a végére mutatott, ahol a kisasztal állt a telefonnal és az üzenetrögzítővel.
– Kérem – suttogta Miriam, és nem mozdult, hogy fölálljon. Szája és az arca már dagadni kezdett, a hangok torzan jöttek ki belőle: Kévemm! – Bármit. Amit csak akar. A pénz a serpenyőben. – Ö pénv a feppenőben.
– Ülj a szófára! A túlsó végére!
Megemelintette a beretvakést, és a nő arcához közelítette. Másik kezével mutatta, hova üljön.
Miriam rémülten a szófára mászott, és szinte elbújt a párnák közé, amennyire csak az anyag engedte. Fekete szeme rémülten kitágult. Megtörölte a száját, és egy hosszú pillanatig hitetlenkedve bámulta kézfején a vért, mielőtt ismét visszanézett volna rá.
– Mit akar? – I... akav?
Mintha teli szájjal beszélne.
– Azt akarom, hogy hívj föl valakit, hugi. Ez minden.
Fölemelte a telefont, és a beretvát tartó kezével kikapcsolta az üzenetrögzítőt. Azután Miriam felé nyújtotta a kagylót. Régi típusú telefon volt: a kagyló úgy ült a villán, mint egy enyhén megolvadt súlyzó. Sokkal nehezebb, mint mondjuk egy modern Princess-telefon műanyag kagylója. Azonnal rájött, és amikor Miriam átvette, és teste megfeszült, már tudta, hogy az asszony is rájött.
Mosoly árnyéka jelent meg a szőke férfi szája sarkában. Az arca nem mosolygott, csak a szája. Nem volt nyár abban a mosolyban.
– Azt hiszed, kiloccsanthatod az agyam avval a vacakkal, húgocskám? – kérdezte. – Hadd mondjak valamit: nem okos gondolat. És ugye tudod, mi lesz azokkal, akik butaságokat gondolnak?
Miriam nem felelt. A férfi folytatta:
– Leesnek a kék égből. Becsszóra! Egyszer láttam egy képregényben. Szóval csak tartsd azt a telefonkagylót az öledben és próbálj meg okos gondolatokra összpontosítani!
Miriam rámeredt. Csupa szem volt. A vér lassan csordogált az állán. Egy csöpp a blúzára esett. Ezt már sose veszed ki onnan, húgocskám, gondolta a szőke férfi. Azt mondják, ha gyorsan hideg vízbe mártod, kijön, eltűnik, de ez nem igaz. Vannak gépeik. Spektroszkóp. Gázkromatográf. Ultraibolya-lámpa. Lady Macbethnek sajnos igaza volt.
– Ha visszatérnének a nem okos gondolataid, hugi, én meglátom a szemedből! Nagyon szép, nagy, barna szemed van. Ugye nem szeretnéd, ha az egyik itt folyna lefelé az arcocskádon?!
Miriam olyan gyorsan, olyan vadul rázta a fejét, hogy a haja viharként röpködött az arca előtt. És miközben rázta a fejét, azok a nagy, gyönyörű barna szemek végig őt nézték. A szőke férfi érezte, hogy izgalomba jön. Uram, az ott egy kalapács nyele a zsebében, vagy csak örül, hogy engem láthat?
Ezúttal a szeme is mosolygott, nemcsak a szája, és úgy látta, Miriam icipicit ellazul.
– Hajolj előre, és tárcsázd Thad Beaumont számát!
Az asszony csak nézte, fényes, döbbenettel telt szemmel.
– Beaumont – mondta ő türelmesen. – Az író. Csináld már, húgocskám! Szalad ám az idő, mint Mercurius szárnyas sarui.
– A noteszom! – mondta Miriam. Szája már annyira dagadt volt, hogy nem tudta becsukni, és egyre nehezebben lehetett megérteni, mit mond. A ofefo – így hangzott.
– Ofefó? – kérdezte a férfi – Ez valami új rövidítés? Nem értem, mit akarsz. Beszélj már értelmesen húgocskám!
Lassan, tagoltan, fájdalmasan: – A noteszom. No-te-szom. Telefonos noteszom. Nem emlékszem a számra.
A beretvakés feléje suhant. Emberi suttogáshoz hasonlatos hangot adott. Valószínűleg csak képzelődés, mindazonáltal mind a ketten hallották. Miriam még hátrább nyomult a gabonaszín párnák közé, dagadt szája rémült grimaszba torzult. A férfi úgy fordította a kést, hogy megcsillanjon rajta az asztali lámpa lágy, meleg fénye. Megdöntötte, hagyta, hogy a fény vízpatakként végigfolyjon rajta, majd a nőre nézett, mint aki úgy gondolja: mind a ketten bolondok hogy nem gyönyörködnek egy ilyen szépséges látványban.
– Na ne szarozz velem, húgocskám! – Enyhén délies lett a kiejtése. – Egy ilyen fickóval, mint én, ne szórakozz! Hívd már azt a kibaszott számot!
Lehet, hogy nem tudja fejből Beaumont számát, mert Beaumontban nincs nagy üzlet, de biztosan tudja Komorét. A könyvszakmában Komor adu ász, és történetesen a két író száma megegyezik.
Könnyek kezdtek patakzani Miriam szeméből.
– Elfelejtettem – nyögte. Efe-e-e-e.
A szőke férfi már majdnem megmetszette Miriam arcát. Nem mintha mérges lett volna rá, hanem mert ha az ember hagyja, hogy egy ilyen hölgyike egyetlenegyszer hazudjon neki, az simán vezet a következő hazugsághoz. Végül mégsem vágott. Nagyon is elképzelhető, hogy Miriam pillanatnyilag elveszítette az uralmát olyan hívságos dolgok fölött, mint a telefonszámok, még ha oly fontos kuncsaftokról van is szó, mint Beaumont/Komor. Végül is halálosan rémült. Lehet, hogy ha azt kéri tőle, hívja föl a saját ügynökségét, akkor is üres tekintettel bámul rá.
De mivel Thad Beaumontról volt szó, nem pedig Rick Cowleyról, könnyen segíthetett.
– No, rendben van – mondta. – Rendben van, hugi. Ki vagy borulva. Megértelek. Nem tudom, elhiszed-e, de még sajnállak is. És nagy mázlid van, mert történetesen magam is tudom a számot. Mondhatni, éppoly jól, mintha a saját telefonszámom lenne. És tudod, mit? Még csak nem is kell tárcsáznod. Részben mert nem szeretném megvárni, míg a pokol lassan jéggé fagy, részben mert sajnállak. Majd áthajolok rajtad és tárcsázok. Tudod mit jelent ez?
Miriam Cowley megrázta a fejét. Rémült, sötét szemei szinte már nagyobbak voltak, mint az arca.
– Azt jelenti, hogy bízom benned. De csak ennyire; egy lépéssel se tovább, öreglány. Figyelsz rám? Érted, amit mondok?
Miriam vadul bólogatott, haja szállt az arca előtt. Istenem de szereti ő a sűrű hajú asszonyokat!
– Jól van. Nagyszerű. Míg tárcsázok, húgocskám, a tekintetedet le nem veszed erről a késről! Ez majd segít hogy csak okos gondolataid legyenek.
Előrehajolt, és tárcsázni kezdte a számokat az ódivatú telefonon. A készülék melletti üzenetrögzítő hangszórójából fölerősített, kattogó hangok hallatszottak. Mint valami vidámparki, elöregedett szerencsekerék. Miriam Cowley csak ült, ölében a telefonkagylóval, és fölváltva hol a beretvakésre, hol pedig a rettenetes idegen férfi arcának durva fennsíkjaira nézett.
– Beszélj vele! – mondta a férfi. – Ha a felesége veszi föl a kagylót, mondd neki, hogy Miriam vagy New Yorkból, és a férjét kéred. Tudom, hogy a szád földagadt, de azt akarom, hogy bárki veszi is föl a telefont, megismerje a hangodat. Tedd meg a kedvemért húgocskám! Ha nem akarod, hogy az arcod végül úgy nézzen ki, mint egy Picasso-kép tedd meg a kedvemért, de okosan!
Az utolsó két szót már teljesen déliesen ejtette ki.
– Mi...? Mit mondott?
A szőke férfi elmosolyodott. Tényleg csinos darab ez nő. Ízletes falat. Az a rengeteg haj. A nadrágja még jobban feszült. Nagyon élni kezdett odalent minden.
A telefon a vonal túlsó végén megcsördült. Mindketten hallották az üzenetrögzítő hangszóróján keresztül.
– Csak okos gondolataid legyenek, hugi!
Kattanást hallottak, ahogy fölvették a telefont. A szőke férfi várt, míg meghallotta, hogy Beaumont belehallózik a készülékbe, azután egy támadó kígyó vad sebességével előrehajolt, és rácsapott a beretvakés Miriam Cowley bal arcára. A kés föltépett egy hatalmas bőr- és húsdarabot. Sugárban dőlt a vér. Miriam felsikoltott.
– Halló! – ordította Beaumont. – Ki az? Mi ez?
Miriam ismét sikoltott. Vér fröcsögött a szófa gabonaszín párnahuzatára. Blúzán immár nem látszottak vércseppek: az egész vérben úszott.
– Tedd, amit mondtam, vagy lemetszem a kibaszott fejedet ezzel a beretvával!
– Thad, egy ember van itt! – visította Miriam a telefonba. Fájdalmában és rémületében teljesen tiszta hangon szólalt meg. – Egy gonosz ember van itt. EGY GONOSZ EMBER VAN...
– A NEVEDET! MONDD A NEVEDET! – üvöltötte a férfi, és elrántotta a beretvakést egyhüvelyknyivel Miriam szeme előtt. Miriam rémülten sikítva még hátrább húzódott.
– Ki beszél? Ki...
– MIRIAM! – sikoltotta. – JAJ, THAD, NE ENGEDD, HOGY MEGINT BÁNTSON, NE ENGEDD, HOGY A GONOSZ EMBER MEGINT BELÉM VÁGJON, NE EN...
George Komor egyetlen mozdulattal elmetszette a telefonzsinórt. A készülék egy utolsó, hörrenésszerű hangot adott, és elhallgatott.
Nagyszerű. Jobb is lehetne, persze; nagyon szerette volna megdugni a csajt, nagyon szerette volna. Már jó régen fordult elő utoljára, hogy kívánt egy nőt, de ezt nagyon kívánta. És tudta, hogy lehetetlen. Túl sok volt a lárma, a sikoly. A nyulacskák mindjárt megint kidugják a fejüket üregeikből; megérzik a nagyragadozó szagát, aki valahol itt csörtet a dzsungelban, nem messzi elektromos tábortüzeik szánalmas fénykörétől.
Miriam még mindig sikított.
Nyilvánvaló, hogy megfeledkezett az okos gondolatairól.
Így hát Komor ismét megragadta a haját, hátrarántotta a fejét, míg Miriam egyenesen a mennyezetre bámult – és elvágta a torkát.
Minden elnémult a szobában.
– Na látod, hugi – mondta halkan. Összecsukta a beretvakést és zsebre tette. Azután véres bal kezével lezárta az asszony szemét. A mandzsettáját azonnal meleg vértől áztatta át, mert Miriam vénája még mindig pumpálta kifelé az egykor éltető vörösséget. De mindegy: amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Ha asszony a halott, hát le kell zárni a szemét. Nem számít, rossz volt-e nem számít kábítós kurva volt-e, aki a saját kölykeit adta el, hogy kokót vásárolhasson; az ember lezárja a szemét.
És ez az asszony még csak kis része a dolognak. Rick Cowley egészen más tészta!
Meg a pasas, aki azt a cikket írta a képeslapban.
Meg a ribanc, aki a fotókat csinálta, főleg azt bizonyosat, a sírkővel. A ribanc, a büdös kurva; de azért az ő szemét is le fogja zárni!
És amikor mindegyikükről gondoskodott, akkor majd elbeszélget Thaddel is. Semmi közvetítő, üzenetvivő; mano a mano. Akkor jön el az ideje, hogy Thad ésszerűen gondolkodjék. Miután az összeset elintézte, igazán elvárható lesz, hogy Thad készen álljon az ésszerűségre. Ha pedig nem, hát megvannak a módszerek, amikkel meggyőzheti.
Végül is van felesége – nagyon csinos felesége, valódi Éj Királynője.
És vannak gyerekei is.
Mutatóujját beledugta Miriam vérének forró sugarába, és gyorsan írni kezdett a falra. Még kétszer kellett tunkolnia, hogy fölírhassa a szöveget, de végül sikerült szépen, nettül fölírnia, amit akart, pontosan Miriam hátranyaklott feje fölé. Ha a szeme nyitva lenne, fejjel lefelé el is olvashatná.
Persze, ha élne.
Előrehajolt, és arcon csókolta Miriamot.
– Jó éjt, hugi – mondta, és kiment a lakásból.
A szemközti ajtón megint kilesett az a pasas.
Amikor meglátta kilépni Miriam lakásából a magas, szőke, csupa vér férfit becsapta és kulcsra zárta az ajtót.
Okos fiú, gondolta George Komor. Végigcsörtetett a folyosón a lift felé. Nagyon okos fiú.
De most már igazán sietnie kell. Nincs idő bámészkodásra, andalgásra.
Ma éjjel még más ügyeket is el kell intéznie.

Tizenhárom
Komor idő

Hosszú percekig – nem is tudta pontosan, meddig – Thadet akkora pánik kerítette hatalmába, hogy egész egyszerűen képtelen volt funkcionálni. Már az is csoda volt, hogy egyáltalán lélegezni tudott. Később, amikor végre működött az agya, eszébe jutott, hogy életében egyszer érezte megközelítőleg így magát, amikor tízévesen két barátjával elhatározta, hogy úszni megy május közepén, vagyis három héttel előbb, mint más években szokott. Akkor azonban remek ötletnek látszott; sütött a nap, és nagyon meleg volt az olyankor szokásos New Jersey-i időjáráshoz képest.
Hárman bandukoltak ki a Davis-tóhoz: szinte mulatságos; hogy így hívták azt a tócsát egymérföldnyire Thadék bergenfieldi házától. Ő bújt ki elsőnek a ruháiból, ő ugrott elsőnek a fürdőgatyájába, s így elsőként ő gázolt a vízbe. Nem is gázolt, szabályszerűen bevetette magát a partról, és azóta egyfolytában úgy véli, egészen közel került akkor a halálhoz. Nem is akarta igazán megtudni soha, mennyire közel.
A levegő aznap lehetett nyárközépien meleg, de a víz pontosan olyan hideg volt, mint az első igazán téli napon közvetlenül azelőtt, hogy a jég megjelenik a felszínén. Idegrendszere egész egyszerűen zárlatos lett. Tüdeje megállt, lelappadt, a levegő bennszorult. Szíve dobbanás közben megdermedt, és amikor a víz felszínre dobta a testét, olyan volt, mint egy lemerült akkumulátorú gépkocsi. Be kellett lökni, méghozzá gyorsan, ő azonban nem tudta hogyan lehetne. Emlékezett, milyen fényesnek látta a napot, amint ezernyi arany szikrába szóródott szét a víz felszínén. Látta Harry Blacket és Randy Wistert a parton állni: Harry épp kifakult klottgatyáját húzta méretes seggére, Randy meg csak állt pucéran, egyik kezében a fürdőnadrágja, és azt üvöltötte: Milyen a víz, Thad?, éppen akkor, mikor ő sisteregve fölmerült, és nem tudott semmi másra gondolni: Meghalok, itt a napsütés kellős közepén, miközben a két legjobb barátom nézi, és vége a sulinak, és nincs is házi feladat, és ma este Blandings úr megépíti a meseházát lesz, a tévében, és anya azt mondta, hogy megehetem a vacsorát a készülék előtt, bent ehetek a nagyszobában, de ez mind nem lesz, mert meghalok.
Ami néhány pillanattal azelőtt könnyű, egyszerű dolognak tűnt, a lélegzetvétel, most a világ leglehetetlenebb dolga lett, mert mintha egy tornazoknit gyömöszöltek volna a torkába, ami nem megy se följebb, se lejjebb. Szíve úgy hevert a mellkasában, mint kicsiny, jeges kő.
Azután hirtelen, magától megszűnt mindez: hatalmas, hörgő lélegzetet vett, szíve megindult, egész testét elborította a milliárdnyi apró libabőr. És még válaszolt is Randynek, azzal az elképzelhetetlen, gyönyörteli gonoszsággal, ami csak a kisgyerekek sajátja: Frankó a víz! Egyáltalán nem hideg! Ugorjatok be!
Csak évekkel később döbbent rá, hogy mindkettőt megölhette volna, ahogy ő is csaknem ott végezte. Most ugyanez történt: pontosan ugyanúgy érezte magát, egész teste pontosan ugyanúgy bénult meg. A seregben kitaláltak erre valami szót... Önseggbebaszás. Igen. Jó kis szó. A sereg sose megy a szomszédba egy kis nyelvi fantáziáért. Szóval itt ül egy jó nagy önseggbebaszás kellős közepén. Ült a széken; nem benne, hanem rajta. Előredőlt, a telefon még a kezében, vakon bámulta a televízió üres képernyőjét.
Tudta, hogy Liz az ajtóban áll, előbb azt kérdezte, hogy ki volt az, utána, hogy mi a baj, de minden ugyanúgy volt, mint azon a végzetes napon a Davis-tónál, pontosan úgy: lélegzete csomóba gyűrt gyapjúzokni a torkában, nem megy se föl, se le, az agya és szíve közötti minden kommunikáció megszűnt, hölgyeim és uraim, borzasztóan sajnáljuk ezt a pillanatnyi üzemzavart, igyekszünk minél előbb kiküszöbölni, de lehet, hogy a működés soha többé nem áll helyre, mindenesetre élvezzék e csodálatos tartózkodást a nagyszerű, belvárosias Végállomásvárosban, ahol minden vasútvonal véget ér.
Azután a bénultság megszűnt, ugyanúgy, mint akkor, ott a Davis-tónál. Hörögve lélegzett. A szíve vadul és tétován két nagyot vert, majd megkezdte szokásos ritmusát... noha egy kicsit azért gyorsabban, sőt egy kicsit azért sokkal gyorsabban.
– Az a sikoly. Édes Jézusom, az a sikoly!
Liz keresztülrohant a szobán. Thad csak akkor érezte, hogy kitépi kezéből a telefont, amikor az asszony már vadul azt kiabálta a kagylóba: halló, ki az, ki beszél? Azután, amikor meghallotta a megszakított vonal búgását, visszatette a kagylót a helyére.
– Miriam – nyögte ki végül Liz felé fordulva. – Miriam volt, és sikoltozott.
A regényeket leszámítva senkit sem öltem meg.
A verebek újra szállnak.
Idelent ezt mi bolondok töltelékének hívjuk.
Idelent ezt a helyet Végállomásvárosnak nevezzük.
Vissza kéne menni északra, öreg harcos. Hazudj nekem egy alibit, mert vissza kéne mennem északra. Vágok magamnak egy kis húst, öreg harcos.
– Miriam? Sikoltozott? Miriam Cowley? Thad, mi folyik itt?!
– Ő az – mondta Thad. – Tudtam, hogy ő az. Azt hiszem, elejétől fogva tudtam, de ma... ma délután... megint volt egy...
– Egy micsoda?! – Liz rémülten fogta a saját nyakát, keményen markolta. – Újabb ájulás? Újabb transz?
– Mind a kettő. Először a verebek. Azután, ájulatban, egy csomó hülyeséget írtam egy papírra. Eldobtam, de esküszöm, Liz, Miriam neve ott volt azon a papíron! Miriam neve szerepelt a szövegben, amit írtam, és...
Elhallgatott. A szeme kitágult, kimeredt.
– Thad, mi volt az? – Liz megmarkolta a karját és megrázta. – Mi történt?!
– Miriamnak van egy plakátja a szobájában. A nappaliban – mondta. Olyan volt a hangja, mintha valaki más beszélne. Valaki más, jó messziről. Talán egy kaputelefonon át. – Egy plakátja a Broadwayről. A Macskák. Mikor utoljára fönn voltam nála, akkor láttam. „Macskák. MOST ÉS MINDÖRÖKKÉ.” Ezt is leírtam arra a papírra, Liz. Leírtam, mert ő ott volt, következésképp én is ott voltam, énemnek egy része az ő szemén keresztül látta...
A feleségére nézett. Nagy, kerekre nyílt szemekkel.
– Nem agydaganat, Liz. Legalábbis nem a koponyámon belül.
– Egyszerűen nem értem, miről beszélsz!!! – Liz csaknem sikoltott.
– Föl kell hívnom Ricket – motyogta. Tudatának egy része mintha a szoba mennyezetéig emelkedett, könnyedén körbejárt volna, s közben képekben, vad, nyers jelképekben üzent volna neki. Néha így érezte magát akkor is, amikor írt, de legjobb tudomása szerint a való életben először történt meg ez. Hirtelen megdöbbent: vajon az írás való élet? Aligha. Inkább szünet a híradó után, a film előtt.
– Thad, kérlek!
– Figyelmeztetnem kell Ricket! Lehet, hogy veszélyben van.
– Thad, értelmetlenségeket beszélsz!
Igen; hát persze. És ha most elkezdené magyarázni, még értelmetlenebb lenne az egész... és ha most kísérletet tenne, hogy megossza félelmeit a feleségével; feltehetőleg nem érne el többet, mint hogy Liz eltűnődne azon, meddig is tart, míg kitöltenek neki egy diliházi beutalót, s közben George Komor megtenné azt a kilencsaroknyi távolságot Manhattanben, Rick lakásáig az exfelesége lakásától. Ott ül egy taxiban, esetleg egy lopott kocsi volánjánál... a pokolba is, az álombeli fekete Toronado volánjánál – ha már az ember egyszer félútig eljutott az őrület ösvényén, miért ne mondhatná, hogy menjünk rajta végig?! Szóval Komor ott ül, cigarettázik és készül, hogy eltegye láb alól Rick Cowleyt éppúgy, ahogy Miriamot...
Megölte?
Talán csak ráijesztett, és otthagyta zokogva, halálos rémületben. Vagy csak megsebesítette? Ha jobban meggondolja, ez majdnem bizonyos, hiszen mit is mondott Miriam? Ne engedd, hogy megint bántson, ne engedd, hogy a gonosz ember megint belém vágjon! A papírra pedig azt írta: vágások. De... nem volt ott az is: véget ér?
De. De igen. De hát ennek csak az álomhoz van köze nem? Végállomásvároshoz, ahol minden vasútvonal véget ér... Nem?
Imádkozott, hogy így legyen.
Segítséget kell szereznie Miriam számára, legalábbis meg kell próbálnia, és figyelmeztetnie kell Ricket. De ha egyszerűen fölhívja, előbukkan a semmiből, és azt mondja neki, vigyázzon magára, Rick tudni akarja majd, hogy miért.
Mi a baj, Thad? Mi történt?
És ha csak kiejti Miriam nevét, Rick már ugrik is, és száguld Miriam lakása felé, mint a puskagolyó, mert még most is szereti Miriamot. Nagyon szereti. És akkor ő fogja megtalálni... esetleg darabokban (Thad lelkének egy része igyekezett elosonni ettől a gondolattól, ettől a látványtól, lelkének másik része azonban fáradhatatlanul arra kényszerítette, hogy képzelje csak el, milyen lehet a szép Miriam föltrancsírozva, darabokra vágva, mint a hús a hentes pultján).
Lehet, hogy Komor épp erre számít. Az ostoba Thad: pánikba esik, és csapdába küldi Ricket. Az ostoba Thad helyette dolgozik.
De hát nem ezt tettem végig? Nem helyette dolgoztam? Nem erre szolgált ez az egész írói álnév, az isten szerelmére?!
Érezte, hogy az agya ismét összeugrik, csöndesen magába gubózik, mint egy begörcsölt izomcsomó. Önseggbebaszási helyzet, de most nem engedheti meg magának a bénultságot, egyáltalán nem engedheti meg magának!
– Thad... kérlek! Mondd már, mi van!
Mélyet lélegzett, és hideg kezével megfogta Liz hideg kezét.
– Az az ember telefonált, aki megölte Homer Gamache-t és Clawsont. Miriam lakásán volt... Fenyegette. Remélem hogy csak fenyegette. Nem tudom. Miriam sikított, és aztán egyszerre szétment a vonal.
– Jaj, Thad! Jézusom!
– Most nincs idő arra, hogy bármelyikünk is hisztériába essen – mondta, és közben arra gondolt: pedig Isten látja a lelkem szeretnék hisztériába esni! – Menj föl, hozd le a telefonszámos noteszodat. Az enyémben nincs benne Miriam száma és lakcíme. Azt hiszem, a tiédben benne van.
– Mit értettél azon, hogy az elejétől fogva tudtad?
– Erre most nincs idő, Liz! Hozd a noteszt! Gyorsan!
Az asszony még bizonytalankodott.
– Lehet, hogy baja esik! Siess!
Liz megfordult, és kirohant a szobából. Hallotta gyors, könnyű lépteit, amint fölfelé szalad a lépcsőn. Próbálta ismét összeszedni a gondolatait.
Ne hívd föl Ricket! Ha ez csapda, nagyon rossz ötlet volna épp ezzel kezdeni.
Rendben, akkor ezt megbeszéltük. Nem sok, de kezdetnek elég. De akkor kit hívjak föl?
A New York-i rendőrséget? Nem: legalább ezer időrabló kérdést tennének föl. Mindjárt elsőnek, hogy miként van az: valaki Maine-ből jelent be egy New York-i gyilkosságot. Nem, a New York-i rendőrség ne m jó.
Pangborn.
Igen. Pangbornt hívja föl elsőnek. Óvatosnak kell lennie, hogy mit mond neki, legalábbis most. Hogy később majd mit árul el, vagy mit nem – az ájulásokról, a verébcsiripelésről, Komorról – meglátja. Most azonban Miriam a legfontosabb. Ha Miriam sebesült, de még él, nem kell olyan elemet vinni a helyzetbe, ami lelassíthatja Pangbornt. Ő kell hogy fölhívja a New York-i rendőrséget! Gyorsabban cselekszenek, és kevesebb kérdést tesznek föl, ha az értesülés egy közülük valótól jön, akkor is, ha ez a testvéri zsaru történetesen Maine-ből telefonál.
De előbb Miriam. Imádkozzunk, hogy ő vegye föl a telefont.
Liz rohanvást jött a telefonos füzetével. Majdnem olyan sápadt volt az arca, mint mikor végül nagy nehézségek árán sikerült világra hoznia Wendyt és Williamet.
– Tessék! – mondta. Csaknem lihegett.
Azt akarta mondani neki: mindjárt minden rendben lesz, de meggondolta magát. Nem akart olyasmit mondani, amiről könnyen kiderülhet, hogy hazugság... márpedig Miriam sikolyai azt jelezték, hogy a dolgok messze túljutottak azon a fázison, amikor még minden rendben lehet. Lehet, hogy Miriam számára többé már semmi sem lesz rendben.
Egy ember van itt, egy gonosz ember van itt.
Thad George Komorra gondolt és megborzongott. Az aztán tényleg gonosz ember. Thad mindenkinél jobban tudta ezt. Végül is ő csinálta George Komort a semmiből... Tényleg ő?
– Velünk semmi baj – mondta. Ez legalább igaz. Lelke szerette volna suttogva hozzátenni: eddig még. – Szedd össze magad, ha tudod, kicsim! Az nem segít Miriamon, ha szédelegsz és a padlóra ájulsz itt nekem.
Liz leült, lécmereven, és miközben rezzenetlenül bámulta őt, megállás nélkül harapdálta az alsó ajkát. Thad nyomkodni kezdte Miriam számát. Enyhén remegő ujja tévedett a második számnál. Kétszer nyomta le. Igazán nagy vagy abban, ha másoknak kell mondani, hogy szedjék össze magukat! Sóhajtott, megszakította a vonalat, és újrahívta a számot, igyekezvén lassan nyomkodni a gombokat. Az utolsó szám után hosszan hallgatta, ahogy a telefonkészülék apró kattogásai jelzik, amint a hívás átmegy.
Add, Istenem, hogy ne legyen semmi baja, és ha valami baja mégis van, ha meg tudod csinálni, intézd úgy, hogy legalább a telefont képes legyen fölvenni! Kérlek!
A telefon azonban nem csöngött ki. Csak a foglalt jelzés szaggatott pí-pí-pízését hallotta. Lehet, hogy tényleg foglalt, lehet, hogy Miriam Ricket hívja, vagy a kórházat. Vagy a telefonkagyló egyszerűen nincs a helyén.
Van még egy lehetőség, gondolta miközben ismét megszakította a vonalat. Lehet, hogy Komor kirántotta a telefonzsinórt a konnektorból. Vagy talán
(ne engedd, hogy a gonosz ember megint belém vágja)
egyszerűen elvágta.
Ahogy elvágta Miriam életét.
Beretvakés, gondolta Thad, és egész testében megrázkódott. Ez a szó is szerepelt abban a zavaros kotyvalékban, amit délután írt. Beretvakés.

A következő félórában visszatérni érezte azt a baljóslatú kábulatot amiben akkor lebegett, mikor Pangborn meg a két rendőr megjelent az ajtóban, és megvádolta egy olyan gyilkossággal, amiről még csak nem is tudott. Nem érezte magát személyében fenyegetve – legalábbis most és közvetlenül nem – de ugyanolyan érzései voltak: mintha elsötétített, pókhálóval teli szobában járna, és a pókhálók finom szövete az arcához érne. Csak csiklandozzák ezek a selymes fonalak, s az egész épp azért őrjítő, mert nem tapadnak meg az arcán, hanem suhogva-susogva odébb húzódnak, ahogy megfogná őket.
Újrahívta Miriam számát, és amikor megint foglaltat jelzett, letette a kagylót, és egy pillanatig eltűnődött. Hívja-e Pangbornt, vagy hívja-e föl inkább a New York-i telefonközpontot, hogy ellenőrizzék Miriam vonalát? Nem tudnák sajátos módszereikkel megállapítani, ha beszél-e valaki a telefonon, vagy rosszul rakta-e helyre kagylót, esetleg elromlott-e a készülék? Úgy vélte, biztosan megvannak az eszközeik, de mégiscsak az a lényeg, hogy amikor beszélt Miriammal, a vonal hirtelen megszakadt, és azóta nem tudja fölhívni a számot. Még így is kideríthetnék, mi van – Liz kideríthetné –, ha két telefonvonaluk lenne, és a másikon a központot hívnák. Miért nincs két telefonvonaluk? Ostobaság, hogy az embereknek nincs két telefonvonaluk!
Noha e gondolatok mintegy két másodperc alatt villantak át az agyán, úgy érezte, hogy az egész sokkal tovább tartott, s gondolatban összeszidta magát, amiért Hamletet játszik, miközben Miriam Cowley esetleg elvérzik a lakásán. Könyvbeli figurák – legalábbis a Komor-könyvekben – sosem töprengtek ennyit, sosem álltak le olyan marhaságokon tűnődni, hogy vajon miért nincs két telefonvonaluk arra a rendkívüli esetre, amikor egy ismerős hölgy valamely másik államban épp elvérzik. A regényekben az emberek sosem szakítják meg a cselekményt, hogy kimenjenek a klotyóra, vagy hogy cselekvőképtelenné bénulva tépelődjenek, mint ő.
Sokkal hatékonyabb hely lenne a világ, ha minden szereplője egy modern szórakoztató regényből bújna elő, gondolta. A szórakoztató regények szereplői mindig sínen tartják a gondolataikat, miközben flottul suhannak egyik fejezetből a másikba.
Fölhívta Maine állam telefonközpontját, és amikor a központos megkérdezte: „milyen várost kér, uram?” hirtelen elakadt, mert hát Castle Rock nem város, hanem csak afféle kis település, hiába megyeszékhely. Utána pedig azt gondolta: Ez már pánik, Thad. Színtiszta pánik. Uralkodnod kell magadon! Nem szabad, hogy a te rémületed miatt Miriam meghaljon! Valahogy még azon is volt ideje eltűnődni, miért nem szabad ennek megtörténnie, s válaszolt is magának: mert ő az egyetlen valódi szereplő ebben a történetben, aki fölött uralkodni tud, és a pánik egyszerűen nem tulajdonsága ennek a szereplőnek. Legalábbis így gondolta.
Idelent mi ezt értelmetlen hülyeségnek hívjuk, Thad. Idelent mi ezt bolondok...
– Uram? – A telefonközpontos nógatta. – Milyen várost kér?
Rendben. Önuralom.
Mélyet lélegzett, összeszedte magát, és így szólt: – Castle várost.
Édes Istenem! Behunyta a szemét. S így, behunyt szemmel tisztán és világosan megszólalt: – Bocsánat, kisasszony. Castle Rockot. A seriff hivatalának a számát kérném.
Kis szünet után egy robothang fújni kezdte a seriff számát. Thad rádöbbent, hogy se toll, se ceruza nincs a kezében. A robot másodszor ismételte meg a számot, Thad rettenetesen erőltette az agyát, hogy megjegyezze, de a szám úgy suhant át az agyán, mint a villám, s túloldalt azonnal sötétségbe merült megint. Még csak halvány nyomot sem hagyott az emlékezetében.
– Ha további segítségre van szüksége – mondta a robothang –, kérem, maradjon vonalban, és egy telefonközpontos...
– Liz! – kiáltotta. – Tollat! Valamit, amivel írhatok!
Az asszony noteszébe egy Bic toll volt tűzve, átnyújtott neki. A telefonközpontos – az emberi hang, nem a gép – jött vissza a vonalba. Thad közölte vele, hogy még nem sikerült leírnia a számot. A központos ismét segítségül hívta a robotot, aki ismételni kezdte a számot hullámzó, gépies, némiképp nőre emlékeztető hangján. Thad leírta a számot egy könyv borítójára, majdnem letette a telefont, de az utolsó pillanatban visszahallgatta a szám második ismétlését, hogy ellenőrizze, mit írt le. Kiderült, hogy két számjegyben is tévedett. No igen, sikerült úrrá lennie a pánikon, ez most már tisztán látszik.
Letette a telefont. Egész teste verejtékben úszott.
– Nyugodj meg, Thad!
– Könnyű mondani – válaszolta, miközben a seriff hivatalát tárcsázta –, te nem hallottad Miriam hangját!
A telefon négyszer csengett, mielőtt egy jenki hang beleszólt: – Castle megye seriffhivatala, Ridgewick seriffhelyettes beszél, miben segíthetek?
– Thad Beaumont vagyok, és Ludlow-ból telefonálok.
– Igen? – Semmi jele annak, hogy ismerősen csengene a név. Semmi. Ami azt jelenti, hogy további magyarázkodásra lesz szükség. Ő viszont valahonnét emlékezett Ridgewick nevére. Hát persze: ez az a rendőr, aki kihallgatta Mrs. Arsenault-t, és ő találta meg Gamache tetemét. Isten az égben, hát hogy lehet, hogy ő találta meg a tetemet, és a feltételezett gyilkos neve még csak nem is cseng neki ismerősen?!
– Pangborn seriff a minap itt járt nálam, hogy... beszélgessünk Homer Gamache haláláról, Ridgewick seriffhelyettes. Most néhány új információm van az üggyel kapcsolatban, és rendkívül fontos, hogy azonnal beszélhessek vele!
– A seriff nincs itt – mondta Ridgewick, és hangjából valami fölmérhetetlen közöny hallatszott.
– Hát hol van?
– Asszem, otthon.
– Legyen szíves megadni a számát.
– Hát, nem is tudom, megtehetem-e, Mr. Bowman. A seriff, mármint Alan mostanában nem nagyon ér rá, és az asszony elég rosszul van, tudja. Mindenféle fejfájások, meg ilyenek...
– Beszélnem kell vele!
– Hát – mondta Ridgewick, és szinte érezni lehetett, amint elégedetten hátradől –, az világos, hogy maga úgy gondolja. Még az is lehet, hogy tényleg beszélnie kell. Mármint hogy Alannel. De mondok én magának valamit, Mr. Bowman. Miért ne mesélhetné el nekem ezt az egészet, miért ne bízhatná rám, hogy eldönt...
– Figyeljen ide, seriffhelyettes, a maga főnöke a minap azért jött ide, hogy letartóztasson Homer Gamache meggyilkolásáért, és most még valami történt, és ha nem adja meg azt a telefonszámot AZONNAL...
– Szent Szűzanyám! – ordított föl Ridgewick. Thad távolról koppanást hallott, és szinte látta maga előtt, amint Ridgewick egyetlen mozdulattal leveszi lábát az asztaláról – vagy ami még valószínűbb, Pangborn asztaláról –, és szinte vigyázzülésbe vágja magát. – Hát maga Beaumont, nem Bowman!
– Igen és...
– Jézus Mária, Szent József! A seriff... mármint Alan azt mondta, ha maga telefonál, azonnal szóljak neki!
– Remek. Akkor...
– Jézus Mária, Szent József! Hogy én milyen seggfej vagyok!
Thad, aki evvel a megállapítással teljesen egyetértett, így szólt: – Megadná a számát?
Valami erőtartalék, aminek létezését nem is sejtette, képessé tette, hogy ne üvöltsön rá artikulálatlan hangon a seriffhelyettesre.
– Hát persze. Egy pillanat... Izé...
Kibírhatatlanul hosszú szünet következett. Természetesen csak másodpercekig tartott, de Thad úgy érezte, ennyi idő alatt építhették föl a piramisokat. Fölépítették, és gyorsan le is bontották. És mindeközben Miriam vére lassan elfolyik a nagyszoba szőnyegére, ötszáz mérföldnyire innét. Lehet, hogy azzal a döntésemmel öltem meg, hogy elhatároztam, fölhívom Pangbornt, és ez a hétmérföldes idiótát találtam – ahelyett, hogy rögtön a New York-i rendőrséget hívtam volna. Vagy a 911-es rendőrségi segélykérő számot. Azt kellett volna: fölhívnom a 911-el és az egészet rájuk hagyni.
De ezt az utat még most sem tartotta igazán járhatónak. Alighanem a transz miatt, meg azok miatt a szavak miatt, amiket a transzban írt. Nem gondolta azt, hogy netán előre látta a Miriam elleni támadást, de valami különös, homályos módon talán tanúja volt annak, ahogy Komor fölkészült erre a támadásra. A verebek ezreinek kísérteties ricsaja ezt az egész őrületet az ő felelősségévé tette.
Ám ha Miriam azért hal meg, mert ő pánikba esett, és nem hívta föl a 911-et, hogyan nézhet az életben még egyszer Rick szemébe?
A francba evvel! Hogyan nézhet életében tükörbe; a tükörben a saját szemébe?
Ridgewick, a hamisítatlan jenki idióta ismét vonalban volt. Megadta Thadnek a seriff számát; olyan lassan mondta be, hogy még egy félkegyelmű is könnyedén leírhatta volna... ám Thad megismételtette vele, noha maró szükségét érezte, hogy siessen. Még mindig meg volt rémülve attól, milyen könnyedén szúrta el a seriff telefonszámát a robottal való beszélgetésben. Márpedig ami egyszer megtörtént, megtörténhet másodszor is.
– Rendben – mondta végül. – Köszönöm.
– Ööö... izé... Mr. Beaumont. Nagyon hálás lennék, ha nem árulná el, milyen hülye voltam a...
Thad a legkisebb lelkifurdalás nélkül lecsapta a telefont, és fölhívta a Ridgewick által megadott számot. Pangborn természetesen nem veszi föl a telefont. Ennyi szerencse túl sok is volna a Pókhálók Éjszakáján. És akárki is veszi föl, majd azt mondja (természetesen az előírásos körülményeskedő locsogás után), hogy a seriff elment kenyérért és tejért. Nem ide a szomszédba, dehogyis! A New Hampshire-i Laconiába, de nem kizárt az sem, hogy egyenesen Phoenixbe.
Vadul fölnevetett, és Liz döbbenten bámulta.
– Thad, minden rendben?
Majdnem válaszolt, végül azonban csak intett, hogy semmi baj. Ekkor fölvették a telefont. Nem Pangborn volt, ebben igazat adhatott az előérzetének. Kisfiú vette föl, a hangja alapján tízéves lehetett.
– Halló, Pangborn-lakás – mondta vékony hangon. – Todd Pangborn beszél.
– Szia – mondta Thad. Halványan érezte, hogy túlságosan erősen markolja a telefonkagylót, és megpróbálta ellazítani az ujjait. Ízületei megreccsentek, de a szorítás nem engedett. – Az én nevem Thad...
...Pangborn, szaladt ki csaknem a száján: Jézus, még csak ez hiányzott volna! Te aztán jól csinálod, igazán, Thad! Rossz hivatást választottál, légi irányítónak kellett volna menned!
– ...Beaumont – fejezte be végül, miután időben kijavította magát. – A seriff otthon van?
Nem sajnos el kellett mennie a kaliforniai Lodiba sörért és cigarettáért.
Nem ez a válasz jött azonban; hallotta, hogy a kisfiú eltávolodik a telefonkészüléktől és felkiált: – PAPAAAA! TELEFOOON!
Ezt követően jó nagy csattanással letette az asztalra a kagylót. Thad csaknem ma süketült.
Egy pillanattal később – hála Neked, Uram, és minden szentjeidnek! – Alan Pangborn szólt bele a telefonba: – Halló?
És e hang hallatára Thad egy pánikszerű idegláza egycsapásra elmúlt.
– Thad Beaumont beszél, seriff. Egy nőismerősömnek New Yorkban nagyon sürgősen segítségre van szüksége. A dolog kapcsolatban van azzal, amiről szombat este beszéltünk.
– Na, meséljen – szólt Alan friss hangon, és micsoda megkönnyebbülés volt ez a hang, uramisten! Thad úgy érezte magát, mint egy kamera hirtelen kiélesedő, eddig homályos képe.
– Az asszony Miriam Cowley, az ügynököm exfelesége.
Egy perccel ezelőtt még biztosan azt mondta volna, hogy „az exfeleségem ügynöke”.
– Idetelefonált. Sírt, teljesen kétségbeesett volt. Először nem is ismertem meg. Azután a háttérből férfihangot hallottam. A férfi megparancsolta neki, hogy mondja be, kicsoda ő, és mi történik éppen. Miriam azt kiáltotta, hogy egy ember van a lakásban, és azzal fenyegeti, hogy bántani fogja. Hogy... – Thad nagyot nyelt. – Hogy összevagdossa. Ekkor már megismertem a hangját, de a férfi üvöltött vele, azt ordította, hogy ha nem mondja be a nevét, lemetszi a kibaszott fejét! Ezeket a szavakat használta. „Tedd amit mondtam, vagy lemetszem a kibaszott fejedet ezzel a beretvával!” Miriam akkor azt mondta, hogy ő Miriam és könyörgött hogy... – Ismét nagyot nyelt, a torka olyan száraz volt, hogy valósággal kattant: tisztán és világosan, mint az E betű a morzeábécében. – Könyörgött, ne hagyjam, hogy az az ember megtegye! Hogy ismét megvágja.
Liz, aki vele szemben állt, jól láthatóan még sápadtabb lett. Ne ájulj el, kívánta vagy imádkozta Thad, Istenem, ne hagyd, hogy elájuljon!
– Sikoltott. Azután a vonal megszakadt. Gondolom, az a férfi elvágta a zsinórt, vagy kirántotta a konnektorból.
Ez, persze, lótúró. Egyáltalán nem gondolt semmit.
Tudta. Bizony, a férfi elvágta a zsinórt. Egy beretvakéssel. – Megpróbáltam újra hívni, de...
– A címét mondja!
Pangborn hangja még mindig friss, kellemes, még mindig nyugodt volt. Ha nem hallotta volna ki belőle a sürgetést és a parancsnokláshoz szokott tekintélyt, akár egy régi barátjával locsoghatott-fecseghetett volna így. Jól tettem, hogy fölhívtam, gondolta Thad. Hál' istennek még vannak emberek, akik tudják, mi a teendő. Hál' istennek még vannak emberek, akik úgy viselkednek, mint a szórakoztató regények hősei. Ha most egy Saul Bellow által megírt figurával kéne csevegnem, valószínűleg megőrülnék.
Thad Miriam címét nézte Liz füzetében. – Édesem, ez itt hármas vagy nyolcas?
– Nyolcas – mondta Liz nagyon távolról.
– Jól van. Ülj vissza a székbe! Hajtsd előre a fejed!
– Mr. Beaumont! Thad!
– Bocsánat. A feleségem nagyon kiborult. Úgy látom, mindjárt elájul.
– Nem lep meg. Maguk most mind a ketten ki vannak borulva. Ez a helyzet ilyen kiborító. De azért jól csinálják. Tartsanak ki, Thad!
– Igen.
Nagy kínban döbbent rá, hogy ha Liz most elájulna, ott kéne hagynia a földön, míg Pangborn nem kapott elég információt ahhoz, hogy elindulhasson. Kérlek, ne ájulj el, gondolta ismét, és tovább nézte Liz telefonszámos noteszét. – A címe: Nyugati Nyolcvannegyedik utca 109.
– Telefonszám?
– Ezt próbálom magyarázni: a telefonja nem...
– Akkor is szükségem van arra a számra, Thad.
– Igen. Hát persze. Igen. – Valójában fogalma sem volt arról, miért. – Sajnálom.
Lediktálta a számot.
– Milyen rég történt ez a hívás?
Órákkal ezelőtt, gondolta, és a kandalló fölötti órára nézett. Először azt hitte, megállt. Biztos, hogy megállt.
– Thad?
– Itt vagyok – mondta hűvös hangon, amely mintha valaki másé lett volna. – Körülbelül hat perccel ezelőtt. Akkor szakadt meg a vonal. Akkor szakították meg.
– No, akkor még nem sok időt veszítettünk Ha a New York-i rendőrséget hívja, az egész háromszor annyi ideig tartott volna. Visszahívom, amint csak tudom Thad.
– Rick! Alan, szóljon a New York-i rendőrségnek, amikor beszél velük, hogy Miriam exférje még semmiről sem tud, Ha a fickó... szóval ha valamit csinált Miriammal, Rick lesz a következő a halállistáján.
– Ugye, egészen biztos benne, hogy ez ugyanaz a pasas, aki elintézte Homert és Clawsont?
– Meggyőződésem.
És a következő szavak kiröpültek a száján, s már szálltak is tovább a telefondrótokon, mielőtt eldönthette volna, hogy akarta-e kimondani őket:
– Azt hiszem, tudom is, kicsoda.
Egy egészen parányi szünet után Pangborn így felelt: – Rendben. Maradjon a telefon mellett. Ha majd lesz rá idő, beszélünk még erről.
És a vonal megszakadt.
Thad ránézett Lizre. Látta, hogy az asszony félredőlve ül a széken. Szeme nagy, üveges. Fölállt, gyorsan odament Lizhez, fölültette egyenesen, és megpaskolta az arcát.
– Melyik az? – kérdezte Liz a téleszméletlenség szürke alvilágából. – Komor vagy Alexis Machine? Melyikük az, Thad?
Hosszú-hosszú szünet után így felelt:
– Azt hiszem, kettejük között nincs nagy különbség. Csinálok egy teát, Liz.

Biztos volt benne, hogy megbeszélik a dolgot. Hogyan is kerülhették volna el? De nem így történt. Hosszú ideig csak ültek, nézték egymást a teásbögre karimája fölött, és várták, hogy Alan visszahívja őket.
Ahogy a végtelen percek vonszolták magukat, Thad úgy érezte, így helyes, hogy nem beszélnek róla, míg Alan vissza nem hívja őket a hírrel, hogy Miriam él-e, hal-e.
Tegyük fel – gondolta, s közben a teáját szürcsölve figyelte a feleségét, aki két kézzel markolva épp ajkához emelte a bögrét –, tegyük fel, hogy egy este itt ülünk, könyvvel a kezünkben (a kívülálló számára persze úgy látszanánk, mint akik olvasnak, és kicsit tán olvasnánk is, valójában azonban csak kortyolgatnánk a nyugalmat, mint valami drága óbort, ahogy csak a nagyon kicsi gyerekek szülei szokták, mivel olyan kevés részük van benne), és eközben dübörögve egy meteorit szakítaná át a tetőt. Átszakítaná, és füstölögve, parázsló gömbként megállna a nappali szőnyegén. Valamelyikünk fölkelne, kisietne a konyhába, megtöltené a vizesvödröt, és a tartalmát ráöntené a meteoritra; utána szó nélkül visszaülne olvasni? Nem: megbeszélnénk a dolgot. Ahogy általában meg szoktuk beszélni. Ahogy eddig erről is beszéltünk.
Talán majd ha Alan visszahívja őket. Talán éppenséggel rajta keresztül beszélnek majd; Liz figyelmesen hallgat, amint Alan fölteszi a kérdéseit, Thad pedig válaszol. Igen, talán evvel kezdődik a saját, néma párbeszédük. Mert – Thad így látta – Alan a katalizátor. Valami furcsa módon, mintha Alan indította volna útjára ezt az egészet, noha a seriff valójában csak arra reagált, amit Komor már megtett.
A telefonhívásig azonban csak ültek és vártak.
Vad késztetést érzett, hogy újra próbálkozzék Miriam számával, de nem mert – lehet, hogy Pangborn épp abban a pillanatban szól vissza, és akkor a Beaumont-telefon foglalt lesz. Furcsa, céltalan vággyal megint azt kívánta: bárcsak két vonaluk volna. Nos gondolta, akarni nem elég...
A józan ész és értelem azt mondta: lehetetlen, hogy Komor odakint rohangáljon embereket öldösve, mint valami emberformát öltött rákos daganat. Márpedig odakint rohangál. Thad tudta, hogy így van, és Liz is tudta. Azon tűnődött, vajon Alan tudni fogja-e megmondja neki. Aligha valószínű. Sokkal valószínűbb, hogy azokért a derék, fehér köpenyes fiúkért küld, akik magukkal hozzák a hátulgombolós zubbonyt. Mert George Komor nem valódi, és Alexis Machine sem az. Egy kitalált figura kitalált figurája. Egyikük sem létezik, mint ahogy nem volt valódi személy George Eliot, Mark Twain, Lewis Carroll, Tucker Coe vagy Edgar Box. Az írói álnév csak magasabb rendű formája egy kitalált személynek.
Thad mégis nehezen tudta elképzelni, hogy Alan végül is nem hisz neki, noha elsőre biztosan nem akar majd. Thad maga sem tudta elhinni ezt az egészet, de most már kénytelen. Mert – bocsánat a kifejezésért – elhihetetlenül valószínű.
– Miért nem telefonál már? – kérdezte Liz türelmetlen hangon.
– Még csak öt perc telt el, bébi.
– Inkább tíz.
Alig legyőzhető vágyat érzett, hogy fölcsattanjon: ez itt nem a Jutalomjáték című tévéműsor, amiben Alan pluszpontokat és értékes ajándéktárgyakat kap, ha még kilenc óra előtt visszaszól.
Komor nem létezik, hajtogatta az agya, csak hogy hajtogasson valamit. Ez a hang nagyon ésszerűen, mégis teljesen erőtlenül szólt; inkább megszokásból, mint meggyőződésből ismételgetve credóját mint a papagáj, akinek megtanították, hogy Gyurrrika rrremek fiú!, Gyurrrika szerrreti a rrrépát! De hát mégiscsak igaz, nem? El kéne hinnie, hogy George Komor VISSZATÉRT A SÍRBÓL, mint valami horrorfilm szörnyetege? Azért ez komoly mutatvány volna, lévén hogy ez az ember – vagy nem ember – sosem került abba a sírba, a sírköve papírmaséból készült, és egy parcella teljesen üres részére állították, szóval mindez éppolyan fikció, mint a vele kapcsolatos összes...
Mindenesetre eljutottunk az utolsó kérdéshez... vagy aspektushoz... vagy hogy a nyavalyába nevezzem... Hányas cipőt visel, Mr. Beaumont?
Thad szinte összeroskadva ült a székén, hülyén közel ahhoz, hogy elszunyókáljon, mindeme borzalom ellenére. Olyan hirtelen ült föl, hogy majdnem kilöttyintette a teáját. Lábnyomok! Pangborn valami lábnyomokról beszélt!
Miféle lábnyomokról van szó?
Nem érdekes. Még csak fotónk sincsen róla. Azt hiszem, most már minden lapomat kiraktam az asztalra...
– Thad! Mi a baj? – kérdezte Liz.
Miféle lábnyomok? Hol? Nyilván Castle Rockban, különben Alan nem tudott volna róluk. Talán éppen a Homeland temetőben, ahol az a neuraszténiás fotósnő azt a felvételt készítette róluk, amit olyan mulatságosnak találtak?
– Nem valami kedves fickó – motyogta.
– Thad?!
Ekkor megcsördült a telefon, és mindketten kilöttyintették a teájukat.

Thad szinte rávetette magát a kagylóra... azután, amikor már majdnem megragadta, megállt.
Mi van, ha tényleg ő?
Még nem végeztem veled, Thad! Velem te ne akarj ujjat húzni, mert nagyon megbánod!
Kezét rátette a telefonkagylóra, megszorította, fölemelte a füléhez nyomta. – Halló?
– Thad? – Alan Pangborn volt az. Thad hirtelen úgy érezte: elernyed, összeesik, mintha testét eddig merev, feszes kis drótok tartották volna, melyeket most valaki kivett belőle.
– Igen – felelte. Sóhajtva suttogta ezt az egyetlen szót. Nagy lélegzetet vett. – Miriam jól van?
– Nem tudom – mondta Alan. – Megadtam a New York-i rendőrségnek a címét. Hamarosan megtudjuk bár sejtem, hogy magának vagy a feleségének tizenöt perc vagy félóra egyáltalán nem jelent „hamarosan” ma este.
– Nem. Nem bizony.
– Miriam jól van?! – kérdezte Liz, és Thad eltakarva a telefonkagylót gyorsan elmondta, hogy Pangborn még nem tudja. Liz bólintott és hátradőlt. Még mindig sápadt volt, de nyugodtabbnak látszott. Mint aki már jobban uralkodik magán. Legalább valakik intézkednek már, és ez az egész nem csak az ő felelősségük.
– Megszerezték Mr. Cowley címét is a telefontársságtól...
– Jaj, csak nem fognak...!
– Thad, nem csinálnak semmit, amíg nem tudják, mi van Miriammal! Elmondtam nekik a helyzetet: egy lelkileg sérült, netán őrült ember azokra vadászik; akiknek a neve megjelent a People-ban, a George Komor írói névről szóló cikkben, és elmagyaráztam, mi a kapcsolata Cowleyéknak és maguknak. Remélem, mindent jól mondtam el. Nem sokat tudok az írókról még kevesebbet az ügynökeikről. Mindenesetre azt megértették, hogy nem volna okos dolog, ha a hölgy exférje előbb rohanna oda, mint ahogy ők odaérnek.
– Köszönöm. Mindent köszönök, Alan.
– A New York-i rendőrség most nekilátott az ügynek, és így hirtelenében nincs szükségük különösebb magyarázatra, de később szükségük lesz. És nekem is. Szóval maga szerint ki ez a fickó?
– Ezt nem szeretném telefonon keresztül elmondani. Odamennék magához, Alan, de nem akarom most itthagyni a feleségemet és a gyerekeimet. Gondolom, megérti. Magának kellene idejönnie.
– Lehetetlen – magyarázta Alan türelmesen. – Nekem is megvan a magam munkája, és...
– Beteg a felesége, Alan?
– Ma este egészen jól volt. De az egyik emberem beteget jelentett, és nekem kell helyette is dolgoznom. Kisvárosban ez a szokás. Épp indultam volna. Szóval nagyon rossz időpontban kezd el titkolózni velem, Thad. Mondja el!
Thad alaposan végiggondolta. Különös mód biztos volt abban, hogy Pangborn elhiszi a történetet, ha majd elmondja neki. No de telefonon?!
– Holnap se tud idejönni?
– Hát az biztos, hogy holnap találkoznunk kell – mondta Alan. A hangja egyszerre volt nyugodt és könyörgő. – De még ma tudnom kell mindent, amit maga tud. Végül is másodlagos, hogy a New York-i zsaruk magyarázatot várnak, már ami engem illet. Nekem is megvan a magam dolga. Elég sokan várják ebben a városban, hogy elkapjuk végre Homer Gamache gyilkosát. Történetesen én is ezek közé tartozom. Szóval ne kelljen újra kérdeznem! Még nincs olyan késő, hogy föl ne tudnám hívni a Penobscot megyei főügyészt, ő pedig azonnal őrizetbe veszi magát mint koronatanút egy Castle megyei gyilkossági ügyben. Már tudja a rendőrségtől, hogy maga az egyik gyanúsított, alibi ide vagy oda...
– Megtenné, Alan? – kérdezte Thad, kicsit mulatva, kicsit hitetlenkedve.
– Hát, ha kényszerít! De azt hiszem, erre nem lesz szükség.
Thad feje kitisztult. Gondolatai végre egy pont felé tartottak. Az úgysem fogja érdekelni se Pangbornt, se a New York-i zsarukat, hogy a pasas, akit keresnek, egy pszichopata, aki Komornak képzeli magát, vagy tényleg Komor. Nyilván nem, mint ahogy elkapni se fogják, semelyik esetben.
– Egészen bizonyos vagyok abban, hogy pszichikai eset, ahogy a feleségem mondta – közölte végül Thad Lizre nézett, szemével próbált üzenni neki. Valamiféle sikerrel járhatott, mert Liz aprót biccentett. – Őrült kép, de összeáll. Mondja csak, Alan, emlékszik, hogy lábnyomokat említett nekem?
– Igen.
– A Homeland temetőben voltak, ugye?
Liz szemei kitágultak.
– Hát ezt meg honnét tudja? – Alan először veszítette el hideg nyugalmát. – Eddig még nem mondtam.
– Elolvasta a cikket? Ami a People-ban jelent meg?
– Igen.
– A nő ugyebár a Homeland temetőben állította fel az álsírkövet. Oda temették el George Komort.
A vonal túlsó oldalán csönd. Majd: – Ó, a büdös francba!
– Érti már?
– Azt hiszem – mondta Alan. – Ha ez a fickó Komornak képzeli magát, és tényleg futóbolond, egészen logikus, hogy Komor sírjánál kezdje a dolgot, nem? A fényképésznő New Yorkban lakik?
– Igen – felelte Thad.
– Akkor lehet, hogy őt is veszély fenyegeti.
– Igen, én... rá nem is gondoltam, de azt hiszem tényleg veszélyben lehet.
– Címe? Neve?
– Nincs meg a címe.
Igaz, kapott tőle egy névjegyet, erre még emlékezett – bizonyára azért adta, mert a könyvre gondolt, amihez Thadnek kellett volna megírnia a szöveget –, de már rég kidobta. A francba! Nem tud mást Alannek adni, mint a nő nevét. – Phyllis Myers.
– És a fickó, aki a szöveget írta?
– Mike Donaldson.
– Szintén New York-i?
Thad rádöbbent, hogy ezt nem is tudja. Legalábbis nem biztosan. Végiggondolta a dolgot. – Azt hiszem, valahogy egyből úgy gondoltam, hogy mind a ketten...
– Ésszerű föltételezés. Ha a szerkesztőség New Yorkban van, a munkatársaknak is a közelben kell lenniük, nem?
– Az igaz, de amelyik munkatárs szabadúszó...
– Térjünk vissza ehhez a trükkfotóhoz. A temetőt nem nevezte meg sem a képaláírás, sem maga a cikk. Én fölismerhettem volna a részletekről, a háttérről is, de én persze, épp ezekre figyeltem.
– Igen – bólintott Thad –, szerintem se lehetett fölismerni.
– Biztos vagyok benne, hogy Dan Keeton ragaszkodott ahhoz, hogy a temetőt ne nevezzék meg. Szerintem ez alapfeltétele lehetett. Nagyon óvatos fickó. Valóságos bőrbe kötött elővigyázat. El tudom képzelni, amint engedélyezi a fotózást, de biztos, hogy megtiltotta a temető megnevezését, nehogy idejöjjenek a vandálok... emberek, akik a sírkövet kutatnák, meg ilyenek...
Thad biccentett. Bizony, így lehetett.
– Szóval ez a maga pszichopatája vagy ismeri magát, vagy ide, Castle Rockba való – folytatta Alan.
Thadnek korábban volt egy sanda feltételezése, amit most már szívből szégyellt: hogy egy olyan kis maine-i megye seriffje, ahol több a fa, mint az ember, nyilván valami jó nagy marha. Hát ez nem az; egy pillanat alatt majmot csinál a világbajnok regényíróból, Thaddeus Beaumontból.
– Ezt kell föltételeznünk, legalábbis egyelőre, mivel bizalmas információi vannak a pasasnak.
– Tehát a szóban forgó lábnyomok tényleg a Homeland temetőben voltak.
– Hát persze – felelte Pangborn csaknem szórakozottan. – Mi az, amit elhallgat, Thad?
– Ezt meg hogy érti? – kérdezett vissza harciasan.
– Na, ne szórakozzunk egymással! Sürgősen föl kell hívnom New Yorkot evvel a két új névvel, magának meg föl kell tennie a gondolkodósapkáját, hátha eszébe jut még egy-két név, amiről tudnom kéne. Kiadók... szerkesztők... mit tudom én. Erre azt állítja nekem hogy a fickó, akit keresünk, tényleg azt képzeli, hogy ő George Komor. Beszéltünk erről szombaton, szóba került, mint hajmeresztő feltevés, most meg azt mondja, hogy kőkemény tény. Azután pedig jön itt nekem a lábnyomokkal. Két eset lehetséges: a mindkettőnk által ismert tényekből maga valami látványos bakugrással olyan következtetést vont le, amit én egyelőre föl sem fogok, vagy tud valamit, amit én nem. Természetesen én erre a második eshetőségre szavazok. Tehát halljuk!
De hát mit mondhatna neki? Ájulások, transzok, melyeket csiripelő verebek ezrei jeleznek előre? Szavak, amiket azután is ráírhatott a kéziratára, miután Pangborn elárulta neki, hogy ugyanezek szerepeltek Frederick Clawson lakásának falán? Szavak egy másik papíron, amit cafatokra tépett és elégetett az angol és matematika tanszék épületében? Álmok, melyekben láthatatlan férfi vezeti át Castle Rock-i nyaralóján, és minden, amihez hozzáér – beleértve a saját feleségét is – porrá omlik szét? Nevezhetném ugyan az agy ösztönös megérzésének, amit a szívemben valós ténynek érzek, de hol vannak a bizonyítékok?! Az ujjlenyomatok és a nyálminta már jelezték, hogy valami nagyon furcsa történik itt – no de hogy ennyire furcsa?!
Ugyan, kérem!
– Alan – mondta lassan –, kinevetne. Nem; ezt visszavonom: ennél már jobban ismerem. Nem nevetne ki, de kétlem, hogy hinne nekem. Akárhogy forgatom, nézegetem, a végkövetkeztetés ugyanaz: nem hinne nekem.
Alan sietősen, parancsolóan, ellenállhatatlanul rávágta: – Próbálja ki!
Thad eltűnődött, ránézett Lizre, azután megrázta a fejét.
– Holnap. Amikor szemtől szemben állunk egymással. Amikor látjuk egymás arcát. Egyelőre annyit higgyen el, hogy igazából nem is fontos. Mindent elmondtam, aminek gyakorlati jelentősége van.
– Thad, a kerületi ügyész...
– Ha meg kell tennie, tegye meg! Nem haragszom meg érte. De amíg személyesen nem találkozunk, egy szóval se mondok többet, akárhogyan is dönt most!
Hallgatás, majd egy nagy sóhaj. – Rendben van.
– Adhatok egy felületes személyleírást arról a pasasról, akit a rendőrségnek keresnie kell. Nem vagyok egészen bizonyos abban, hogy így néz ki, de nagyjából így. Annyira legalábbis hogy továbbítani lehessen a New York-i zsaruknak. Van magánál ceruza?
– Igen. Halljuk!
Thad lehunyta azt a szemét, melyet Isten rakott az arcára, és kinyitotta azt, ami a lelkében volt, s ami akkor is nézett és látott, amikor ő nem akarta. Amikor az olvasói először találkoztak vele személyesen, egytől egyig csalódottak voltak. Általában igyekeztek ezt elrejteni előle, de sosem jártak sikerrel. Nem haragudott rájuk; pontosan megértette, miként éreznek... legalábbis kissé megértette őket. Ha kedvelték a munkáit (és némelyik odáig ment, hogy azt állította: kifejezetten szereti), a személyes ismeretség előtt olyannak képzelték őt, mint Isten első unokatestvérét. S erre Isten helyett találkoztak egy fickóval, aki hat láb egy hüvelyk magas, szemüveges, kezd kopaszodni, és rendkívül rossz szokása, hogy mindenben megbotlik, mindenen átesik. Láttak valakit, akinek korpás a haja meg a fejbőre, és éppen úgy két lyuk van az orrán, mint bárki másnak.
Amit viszont nem vettek észre: ez a harmadik szem, odabent a fejében. Ez a szem, amely kiragyog lelke sötétebbik feléből, abból a részből, amely állandóan árnyékban van... no, ez olyan, mint Istené, és örül, hogy senki se látja. Mert ha látnák, jó néhányan megpróbálnák ellopni. Igen, tán még akkor is, ha tompa késsel kéne kifarigcsálniuk a testéből.
Belebámult a sötétségbe, és előhívta George Komor képét. Az igazi George Komorét, aki egyáltalán nem hasonlított arra a fotómodellre, akit a könyvek borítójához lefényképeztek.
Azt az árnyékembert kereste, aki nesztelenül növekedett benne az évek során. Megtalálta, és kezdte megmutatni Alan Pangbornnak.
– Elég magas – kezdte. – Mindenesetre magasabb, mint én: hat láb három hüvelyk, cipőben talán hat láb négy hüvelyk is meg van. A haja szőke, elegánsan rövidre vágva. A szeme kék. Távolra kitűnően lát; közellátáshoz öt évvel ezelőtt szemüveget kapott. Főleg olvasásra és írásra. Nem a magassága, hanem a szélessége miatt szokták észrevenni. Nem kövér, csak borzasztóan nagydarab. Negyvenhét-negyvennyolcas nyaka van. Körülbelül magamkorú, Alan, de nem kezdett úgy vénülni, ahogy mostanában én, és nem is pocakosodik. Erős. Legjobban ahhoz hasonlíthatnám, ahogy Schwarzenegger néz ki mostanában, amikor kicsit kezd összébb menni. Otthon súlyzózik. Annyira meg tudja feszíteni a bicepszét, hogy az inge ujján elpattan a varrás, de nem afféle izomagyú pasas.
Nagyot fújt, és folytatta:
– New Hampshire-ben született, de a szülei válópere után az anyjával együtt Mississippi államba, egy Oxford nevű kisvárosba költözött, és ott nőtt föl. Lényegében azt mondhatjuk, hogy az élete nagy részét ott töltötte... Fiatalabb korában nagyon vidékiesen beszélt. Az egyetemen sokan gúnyolták ezért... persze, nem szemtől szembe; az ember nem gúnyolódik egy ilyen fickóval szemtől szembe... Ő pedig keményen dolgozott, hogy megszabaduljon az akcentusától. Ma már, azt hiszem, csak akkor hallani, hogy hirtelen elkezd déliesen beszélni, amikor földühödik, és azok, akik földühítik, később nincsenek abban a helyzetben, hogy vallomást tegyenek róla és a kiejtéséről. Hamar elveszíti a türelmét. Vad, erőszakos, durva. Veszedelmes. Egészen pontosan: gyakorló pszichopata.
– És mi a... – kezdte Pangborn, de Thad belevágott a szavába.
– Látványosan barnára sült, és mivel a szőkék általában nem barnulnak le jól, ez is az egyik különös ismertetőjele lehet. Nagy lábak, nagy mancs, vastag nyak, széles vállak. Az arca olyan, mintha valami tehetséges szobrász sietve, kutyafuttában faragta volna ki kemény márványból. És még valami nagyon fontos: lehet, hogy egy fekete Toronadót vezet. Nem tudom, milyen évjáratút. Valami régebbit, amibe még jó sok lóerőt pakoltak. Feketét. A rendszámtábla Mississippiből való, de lehetséges, sőt föltehető, hogy lecserélte.
Kis hallgatás után hozzátette:
– Ja, és a hátsó lökhárítón van egy matrica: FÖLSPÉCIZETT CSIRKEFOGÓ.
Kinyitotta a szemét.
Liz vadul bámult rá. Arca sápadtabb volt, mint valaha.
A vonal másik végén Alan Pangborn hosszan hallgatott.
– Alan, itt van még?
– Pillanat. Még írok. – Újabb, az előbbinél rövidebb szünet. – Rendben van – jött végül a válasz. – Mindent fölírtam. Szóval mindezt elmondhatja a fickóról, de azt nem, hogy milyen kapcsolat van maguk között, vagy hogy honnét ismeri?!
– Nem, de holnap majd megpróbálom elmondani. Egyébként ma úgyse segítene senkin, ha elárulnám a nevét, mert úgyis másikat használ.
– George Komor.
– Lehet, hogy már annyira őrült, hogy Alexis Machine-nek hívatja magát, de ezt azért kétlem. Igen, azt hiszem, George Komor néven mutatkozik be.
Megpróbált rákacsintani Lizre. Nem nagyon hitte, hogy a felesége most fölvidítható lenne egy kacsintással – vagy bármi mással, ami azt illeti –, de azért megpróbálta. Még a kacsintás se sikerült: mindkét szemével hunyorogni kezdett, mint egy álmos bagoly.
– Ugye semmiképp se győzhetem meg, hogy mégis ma este beszéljük meg az eltitkolt részleteket?
– Nem. Semmiképp. Sajnálom, de semmiképp.
– Rendben van. Visszahívom, amint tudom.
Letette a telefont. Szó nélkül. Se köszönöm, se viszlát. Bár, ha jobban meggondolja, nem is nagyon érdemel köszönetet.
Helyére tette a kagylót, és odalépett Lizhez, aki úgy ült a helyén, mintha márványszoborrá változott volna. Megfogta az asszony kezét – jéghideg volt –, és így szólt:
– Meglátod, a végén minden rendbe jön, Liz. Esküszöm, a végén minden rendbe jön.
– A transzot is elmondod neki holnap, amikor majd idejön? A verebek csiripelését? Hogy gyerekkorodban hallottad, és mit jelentett akkor? Meg amiket leírtál?
– Mindent elmondok neki – felelte Thad. – Majd ő eldönti, mit árul el belőle a hatóságoknak... – Vállat vont. – Ez az ő dolga.
– Ilyen rengeteget... – mondta Liz gyenge, vékony hangon s szeme még mindig az övét kutatta. – Ilyen rengeteget tudsz róla!... Thad... hogyan?
Nem válaszolt. Letérdelt elébe, szorongatta a felesége hideg kezét. Honnét tud ilyen rengeteget? Az emberek folyvást ezt kérdezik tőle. Más-más szavakkal teszik föl a kérdést – hogyan találja ki? hogyan önti szavakba? honnét emlékszik ilyenekre? hol, hogyan látta? –, de lényegében mindegyik mondat ugyanazt jelenti: honnét tud ilyen rengeteget?
Nem tudja, hogy honnét.
Csak egyszerűen: tudja.
– Ilyen rengeteget! – ismételgette Liz. Mintha álmában beszélne, valami szomorú, lehangoló álom kellős közepén.
Azután mindketten hallgattak.
Minden pillanatban várta, hogy az ikrek megérzik szüleik izgalmát, mindjárt fölébrednek, és sírni kezdenek, de csak a falióra konok tiktakolását hallotta. Kényelmesebben elhelyezkedett a padlón, a szék mellett, szorongatta a felesége kezét, szerette volna fölmelegíteni.
De Liz keze még negyedórával később is hideg volt. Amikor a telefon csörgött.

Alan Pangborn fahangon kijelentő mondatokban beszélt. Rick Cowley a lakásán van, biztonságban, rendőri védelem alatt. Hamarosan el kell mennie exfeleségéhez, aki most már mindörökre az exfelesége marad; a békülés, melyről időről időre olyan erős vágyódással beszéltek, most már nem történhet meg. Miriam meghalt. Ricknek formálisan is azonosítania kell a manhattani központi hullaházban a First Avenue-n. Thad ne várjon hívást ma este Ricktől, és ne is próbálja hívni. Ricknek egyelőre nem árulták el, milyen köze van Thadnek Miriam halálához. Egyelőre „kivárják a fejleményeket”. Phyllis Myerst megtalálták, és őt is rendőrségi védelem alá helyezték. Michael Donaldson keményebb dió, de remélhetőleg hamarosan őt is megtalálják, és még éjfél előtt felügyelet alá helyezik.
– Hogyan ölte meg Miriamot? – kérdezte Thad, noha pontosan tudta a választ. De néha az embernek mégis kérdeznie kell.
Isten tudja, miért.
– Elvágta a torkát – mondta Alan. Thad úgy sejtette: szándékos brutalitással. Majd a rendőr hozzátette: – Bizonyosan nem akar semmit se mondani nekem?
– Holnap. Holnap reggel. Amikor egymás szemébe nézhetünk közben.
– Jól van. Gondoltam, abból még nincs baj, ha újra megkérdezem.
– Nem. Nincs baj.
– A New York-i rendőrség körözést adott ki egy George Komor nevű ember ellen, a maga személyleírása alapján.
– Remek.
És úgy is gondolta, noha sejtette, hogy alighanem mégis céltalan. Majdnem biztos, hogy nem találják meg, ha nem akarja, hogy megtalálják, és ha valaki mégis rálelne, hát az a szerencsétlen nagyon meg fogja bánni.
– Holnap reggel kilenckor – mondta Pangborn. – De otthon legyen, Thad!
– Számíthat rá.

Liz nyugtatót vett be, és végül elaludt. Thad idegesen hánykolódott, néha könnyű álomba merült, azután fölriadt megint. Negyed négykor vécére kellett mennie. Míg ott állt a vécécsészénél és vizelt, úgy rémlett: újra hallja a verebeket. Megfeszült, hallgatózott; a csobogás azonnal abbamaradt. A csiripelés nem erősödött, és nem is halkult. Néhány pillanat múlva rájött, hogy nem csiripelést, hanem cirpelést hall. A tücskök.
Kinézett az ablakon, és az út túloldalán rendőrautót vett észre. Ott állt az úton, sötéten és némán. Azt hihette volna: üres, ha nem látja a cigaretta parazsát a sötétségben. Úgy tűnik, ő, Liz és az ikrek is rendőri védelem alatt állnak.
Vagy rendőrségi őrizetben vannak, gondolta, és visszament az ágyába.
Ez egy kicsit visszaadta a lelki békéjét. Gyorsan elaludt, és reggel nyolckor ébredt, rossz álmok emléke nélkül. De persze a valódi rossz álom még mindig odakint les rá.
Valahol.

Tizennégy
A bolondok tölteléke

A fickó a puncicsikáló bajuszkájával sokkal gyorsabb volt, mint Komor várta.
Annak az épületnek a nyolcadik emeletén, a folyosón lesett Michael Donaldsonra, ahol a riporter lakott. A sarkon lapult, Donaldson ajtaja mellett. Egyszerűbb lett volna, ha bejut a lakásba, ahogy a ribancnál csinálta, de egyetlen pillantás az ajtóra meggyőzte arról, hogy ezeket a zárakat, lakatokat nem Tücsök Tihamér szerelte föl, mint a csajnál. Így is jó. Későre jár, a nyulacskák mind alszanak az odúikban, és finom füvecskéről álmodnak. Bizonyára Donaldson is lassú és kissé piás lesz – ha az ember éjjel negyed kettőkor jön haza, nem a közkönyvtárban tanyázott.
Donaldson egy kicsit tényleg piásnak látszott, de egyáltalán nem volt lassú.
Amint kilépett a sarok mögül, és a beretvakéssel a kulcskarikával bajlódó Donaldson felé csapott, Komor úgy gondolta: gyorsan és hatásosan megvakítja Donaldsont, azután, mire a pasas feljajdulna, átvágja a torkát; a légcsövével egyszerre a hangszálait is elmetszi.
Nem próbált nesztelenül mozogni. Sőt éppenséggel azt akarta, hogy Donaldson meghallja, hogy forduljon felé. Így sokkal könnyebb lesz.
Donaldson először azt tette, ami várható volt. Komor rövid ívben az arcába csapott a beretvával, Donaldsonnak azonban sikerült kissé lehúznia a fejét – nem nagyon, de Komor terveihez képest túlságosan is. Ahelyett, hogy a szemét vágta volna ki, a beretvakés csontig metszette a húst a homlokán. A nagy bőrcafat úgy leffent le Donaldson szemöldökére, mint egy ellazult tapétadarab.
– SEGÍTSÉG! – bégette Donaldson fojtott, bárányszerű hangon, és tessék: máris lőttek a terveidnek! Baszd meg!
Komor még egyet lépett, a saját szeme elé emelte a beretvakést, pengével kicsit fölfelé, mint a matador, amikor tiszteleg a bikának az első corrida előtt. Rendben, nem lehet mindig minden úgy, ahogy a nagy könyvben ma van írva.
Nem vakította meg a balfaszt, de azért literszám ömlik a vér homloksebéből a szemébe, és amit a kicsi Donaldson lát, azt alighanem szép vörös ködön át látja.
A riporter nyaka felé vágott, de az a mocsok Donaldson csaknem olyan gyorsan rántotta vissza a fejét, mint egy csörgőkígyó, miután megmarta az áldozatát. Komor úgy találta: tetszik neki ez a kis fickó, még a hülye, nevetséges puncicsikáló bajuszával együtt is.
A penge talán negyedhüvelyknyivel Donaldson torka előtt szelte a levegőt, és a riporter ismét segítségért kiáltott. A nyulacskák, akik sosem alszanak mélyen ebben a városban, ebben a férges Nagy Almában, mindjárt fölébrednek. Komor az előbbi mozdulatát megfordítva most visszafelé vágott a beretvakéssel, miközben lábujjhegyre emelkedett, és egész testét beleadta a csapásba.
Esztétikus, balett-táncos mozdulat volt, és végeznie is kellett volna a riporterrel. Donaldson azonban valahogy a nyaka elé tudta emelni a karját. Ahelyett, hogy megölte volna, Komor csak néhány hosszú, felszínes vágást ejtett a kezén és a karján (olyat, amit rendőrségi kórboncnokok „védekezési sebnek” neveznek).
Donaldson kifordított tenyérrel emelte föl a kezét, és a beretva az ujjai tövénél vágott a húsba. A harmadik ujján vastag aranygyűrűt viselt, így ez az egy nem sérült meg. Erős, éles, fémes hang hallatszott – brinkk! –, ahogy penge rácsapott az aranyötvözetre, vékony, mély karcolást hagyva maga mögött. A másik három ujjat alaposan megvágta, olyan könnyedén hatolt a húsba, mint kés a meleg vajba. Hogy az inakat átmetszette, Donaldson ujjai előrenyaklottak, mint álmos babák. Csak a gyűrűsujj maradt állva, mintegy zavart rémülettel.
A riporter ez alkalommal a szó szoros értelmében vonyított, amikor hangra nyitotta a száját, és Komor tudta: most már le kell tennie arról, hogy észrevétlenül és nesz nélkül távozik a helyszínről. Pedig kezdetben minden oka megvolt rá, hogy így képzelje, hiszen Donaldsont addig se kellett életben tartania, míg telefonál; és lám, nem így történt. No de azért csak nem hagyja életben! Ha egyszer az ember nekilátott a piszkos munkának, nem száll ki addig, míg be nem végezte, vagy míg őt ki nem végezték.
Újra támadott. Már végigküzdötték magukat a folyosón, szinte a szomszéd lakás ajtajában álltak. A levegőben oldalra csapta a beretvakést, hogy megtisztítsa a pengét. Vércsöppök finom permete repült a krémszínű falra.
A folyosó túloldalán kinyílt egy ajtó, és egy kék pizsamafölsőt viselő férfi kukkantott ki.
– Mi folyik itt?! – kiáltotta zord hangon, mellyel rögtön jelezni kívánta, hogy tőle akár a római pápa is lármázhat, a bulinak ezennel vége.
– Vér – felelte Komor csevegő hangon, és egyetlen tizedmásodpercre levette tekintetét a véres, vonyító emberről, hogy megnézze azt a másikat az ajtóban. Ez a szemtanú később azt mondja a rendőrségi vallomásában, hogy a tettes szeme kék volt, ragyogó kék. És olyan, mint egy dühöngő őrülté.
– Akarja, hogy a magáé is kifolyjon? – kérdezte Komor.
Az ajtó olyan gyorsan becsapódott, mintha sosem is nyílt volna ki.
Akármilyen rémült, akármilyen súlyosan sebesült volt, Donaldson meglátta ezt a lehetőséget, a menekülés útját, amikor Komor egy pillanatra levette róla a szemét. Noha ez a pillanat nagyon rövid volt, Donaldson kihasználta. A kis disznó tényleg gyors, mint a menyét! Komor mindjobban csodálta. A zsákmány gyorsasága, önfenntartó ösztöne szinte mindig elfeledtette vele azt a szomorú tényt, hogy ezzel csak őt idegesítik.
Donaldson előreugrott, nekirontott Komornak, és idegesítő apróságból komoly veszéllyé nőhette volna ki magát. Ám ehelyett menekülni kezdett.
Tökéletesen érthető. De nagy hiba.
Komor utánalendült. Ormótlan cipője szinte sustorgott a szőnyegen. Most hátulról vágott a riporter nyakába. Biztosan érezte, hogy ez már tényleg végleges lesz.
Abban a pillanatban azonban amikor a beretvakés már betalált volna, Donaldson előrerántotta a fejét, a válla közé, és e mozdulattal kivédte a vágást. Mint egy teknősbéka, amikor a páncéljába bújik. Komor kezdte azt hinni, hogy Donaldson telepatikus médium. A halálosnak szánt csapás nem okozott nagyobb bajt, mint hogy végigkarcolta a riporter bőrét a tarkót védő csont kidudorodása fölött. Folyt ugyan a vér, de a seb messzi volt a halálostól.
Ez most már tényleg idegesítő. Dühítő... és nevetséges is.
Donaldson a lépcső felé támolygott, egyik faltól a másiknak dőlve, időnként valósággal lepattant róluk, mint egy flippergolyó, amint nekiütődik a kivilágított gumicsöngőknek. Donaldson jajgatott, ömlött belőle a vér, de egyáltalán nem állt szándékában meghalni, ahogy végigtántorgott a folyosón.
Más ajtó nem nyílt ki, de Komor tudta, hogy e percben legalább fél tucat lakásban legalább fél tucat ujj tárcsázza (vagy már tárcsázta is) a 911-es segélyhívó számot legalább fél tucat telefonon.
Donaldson lassan a liftek felé vonszolta magát.
Az utánacsörtető Komor nem volt sem dühös, sem ijedt. Egyszerűen csak unta már a banánt. Váratlanul, dörgő hangon felüvöltött:
– A büdös életbe, miért nem hagyod abba, miért nem viselkedsz már TISZTESSÉGESEN?!
Donaldson segélykiáltása rémült vinnyogássá halkult. Megpróbált körülnézni. Lábai egymásba akadtak és elesett. Elnyúlva feküdt alig tízlépésnyire a liftajtótól. Lám, végül a legfürgébb pasasnak is kifogynak az okos gondolatai, tűnődött Komor, ha elég alaposan összeszabdalják.
Donaldson térdre állt. Most, hogy lába cserbenhagyta, szemlátomást kúszva akart a liftig eljutni. Véres alig-arcát körbeforgatta, hogy lássa, merre van a támadója, és Komor ekkor nagyot rúgott alvadt vérrel borított orrnyergébe. Barna mokaszint viselt; olyan erősen rúgta meg az idegesítő kis nyavalyást, ahogy csak tudta. Két kezét oldalt tartotta, kicsit hátrafelé, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. Bal lába célba ért, majd az ívet befejezve tovább emelkedett, egészen a saját homloka magasságáig. Aki valaha látott futballmeccset, azt ez a mozdulat egy igen-igen jó, rendkívül erős kirúgásra emlékeztette volna.
Donaldson feje hátravágódott, olyan erősen nekicsapódott a falnak, hogy a nyomában tál alakú bemélyedés támadt a vakolatban, majd visszapattant.
– Na, végre lemerült az akku, haver? – dünnyögte Komor. Mögötte megint kinyílt egy ajtó. Most egy kócos, fekete hajú, nagy, sötét szemű asszony lesett ki a folyosó legvégén lévő lakásból.
– MARS VISSZA, BÜDÖS KURVA! – mennydörögte Komor, és az ajtó úgy bevágódott, mintha rugóra járt volna.
Lehajolt, megmarkolta Donaldson verejtékes, vértől mocskos haját, hátrarántotta a fejét, és egy mozdulattal – végre – elvágta a torkát. Úgy vélte, Donaldson már azelőtt meghalt, hogy feje a falnak csapódott volna, de akkor aztán bizonyosan, ám biztos akart lenni a dologban. Meg különben is: ha az ember egyszer vágni kezd, be is fejezi.
Gyorsan hátralépett, de Donaldson vére nem fröccsent ki úgy, mint az asszonyé. A mellkasában lévő pumpa, úgy látszik, már leállt, vagy zörögve épp leállni készült. Komor sietősen megindult a lift felé. Becsukta a beretvakést, és visszacsúsztatta a zsebébe.
Az egyik érkező lift ajtaja kattant halkan.
Lehet, hogy egy lakó; hajnali egykor mászkálni egyáltalán nem szokatlan egy efféle nagyvárosban. Még hétfőn éjjel sem. Mindenesetre Komor rohanni kezdett a sarokban, a falon lógó jellegtelen, ócska festmény melletti nagy könnyezőpálma felé. Bebújt az ágak mögé. Lelkének minden radarja kattogott, csengett. Lehet, hogy valaki most tér haza a hétvége utáni no-még-egyet diszkólázból, vagy egy sokmartinis üzleti vacsoráról, de egyik eshetőségben sem hitt igazán. Úgy gondolta, hogy a rendőrség jön. Sőt mi több: tudta is.
Szerencsés módon egy rendőrautó épp erre cirkált, amikor valamelyik lakó telefonált, hogy gyilkolnak a folyosón? Lehet, de Komor ebben se hitt igazán. Sokkal valószínűbb, hogy Beaumont csinált cirkuszt, amikor a hugi tetemét fölfedezték, és ezek a most érkező rendőrök Donaldson védelmét akarják ellátni. Jobb későn, mint soha.
Hátát a falnak vetette, és lassan guggolásba csúszott. A véráztatta sportdzseki sistergő-susogó hangot adott, ahogy a falhoz ért. Nem annyira elrejtőzött, mint inkább lemerült, akár egy tengeralattjáró, amelyik periszkópmélységig süllyed. A takarás, amit a cserepes pálma nyújtott, legjobb esetben is minimálisnak mondható. Ha körülnéznek, meglátják. Komor azonban le merte volna fogadni, hogy minden figyelmüket leköti az I. sz. Tárgyi Bizonyíték ott a folyosó feletáján. Legalábbis néhány pillanatig. Az pedig neki elég.
A pálma széles, cakkos levelei fűrészfogú árnyékokat rajzoltak az arcára. Úgy lesett ki két levél között, mint egy kék szemű tigris.
A liftajtó kinyílt. Valaki halkan fölkiáltott, szentséges ez vagy azt említett, és két egyenruhás rendőr rontott ki a liftből. Mögöttük egy fekete fickó szöggel kivert farmerban és Velcro-záras surranóban. Volt még rajta egy levagdalt ujjú pólóing A NEW YORK-I JENKIK TULAJDONA fölirattal, továbbá egy a fején csaknem körbeérő napszemüveg. Ha ez nem zsaru, gondolta Komor, hát én vagyok George orangután, egyenesen a kurva dzsungelből. Amikor lemennek álruhás zsaruba, mindig túlságosan messzire mennek... és még föl is vágnak rá. Szóval ez lett volna Donaldson rendőri védelme.
Bocs, fiúk, gondolta Komor. Ezt a babát már aligha kell pelenkázni.
Talpra állt; és megkerülte a pálmát. Egyetlen levél sem rezzent. Nesztelenül lépdelt a szőnyegen. Talán háromlépésnyire ment el a detektív háta mögött, aki épp előrehajolt, és a bokájára csatolt pisztolytáskából egy 32-es revolvert húzott elő. Komor, ha kedve lett volna, fordulásból jó alaposan seggbe rúghatta volna.
A liftajtó épp csukódni kezdett; Komor az utolsó századmásodpercben csusszant be rajta. A hirtelen mozgásból az egyik rendőr észlelt valamit – talán a csukódó ajtót, talán magát Komort, de mindez igazán nem számított –, és fölnézett Donaldson teteme mellől.
– Hé, ott...!
Komor fölemelte a kezét, és szelíden pá-pát intett. Azután a liftajtó rácsukódott a folyosói tablóra.
Az épület előcsarnoka elhagyottnak látszott – leszámítva a portást, aki ájultan hevert a pultja alatt. Komor kilépett az ajtón, befordult a sarkon, beszállt a lopott kocsijába és elporzott.

Phyllis Myers egy nemrég épült bérházban lakott Manhattan nyugati részén. A rendőrségi védelem (és egy Nike kocogónadrágot, levágott ujjú, New York Islanders föliratú baseballpulóvert és a fején csaknem körbeérő napszemüveget viselő detektív) június 6-án este fél tizenegykor érkezett, és egy rosszul sikerült randevú miatt rendkívül dühösnek találta kliensét.
Phyllis Myers először utálatosan viselkedett, de meglehetősen fölvidult, amikor meghallotta, hogy valaki, aki George Komornak gondolja magát, meg akarja gyilkolni őt. A detektív minden kérdésére válaszolt a Thad Beaumont-interjúval kapcsolatban, s közben három fényképezőgépet töltött föl friss filmmel, és előkészített hozzávetőleg húsz különféle objektívet. Amikor a detektív megkérdezte tőle, hogy mi a csudát csinál, rákacsintott, és így szólt:
– Én hiszek a cserkészjelszóban: ki tudja, hátha történik valami...
A kihallgatás után, az ajtón kívül az egyik rendőr megkérdezte a detektívet: – Normális ez a tyúk?
– Persze – felelte a nyomozó. – Egyszerűen csak semmi más nem érdekli a szakmáján kívül. Számára az egész világ egy elkészítendő fénykép. Tudjátok, kit őriztek? Egy hülye kurvát, aki azt hiszi, hogy egész életében mindig az objektív megfelelő oldalán lesz.
Most, június 7-én hajnali fél négykor a nyomozó már rég hazament. A két rendőr körülbelül két órával ezelőtt hallotta a derekán lógó URH-adóvevőn, hogy meggyilkolták Donaldsont. Figyelmeztették őket, hogy legyenek rendkívül óvatosak, és figyeljenek rendkívüli módon, mivel a szóban forgó pszichopata rendkívül vérszomjasnak és rendkívül ravasznak látszik.
– Nekem kifejezetten Óvatos a becenevem – mondta az 1. sz rendőr.
– Micsoda véletlen – szólt közbe a 2. sz. rendőr –, nekem pedig Rendkívülien.
Már több mint egy éve társak voltak, és nagyon jól kijöttek egymással. Most egymásra vigyorogtak, és miért is ne? Mind a kettőjüknek fegyvere van, mind a ketten a kukacos Nagy Alma legnagyszerűbb testületének a tagjai. Itt állnak egy vadonatúj, elegáns bérház huszonötödik emeletén, a kitűnően megvilágított, légkondicionált folyosón, és senki se fog lopva a hátukba kerülni, vagy rájuk ugrani a plafonról, és senki sem fogja lekaszálni őket egy elvarázsolt Uzival, ami sosem ragad be és amiből sosem fogy ki a golyó.
Ez itt a való élet, nem pedig egy Ed McBain-regény, sem egy Rambo-film. És a való élet ma este nem jelent semmi mást, mint egy kis különleges szolgálatot, ami még mindig ezerszer jobb, mint a kocsiban őrjáratozni, verekedőket szétválasztani a kocsmákban egészen záróráig, utána pedig verekedőket szétválasztani egészen hajnalig a macskaszaros sikátorokban, mivel piás férjek és az asszonykáik rendszerint csak abban értenek egyet ilyenkor, hogy miben nem értenek egyet. A való élet úgy volna az igazi, ha minden ilyen forró éjszakán ilyen kellemesen légkondicionált folyosókon kellene Óvatosnak s Rendkívüliennek lenniük ebben a városban.
Idáig jutottak a gondolataikban, amikor kinyílt a liftajtó, és szinte kizuhant belőle a sebesült vak ember.
A sebesült vak ember magas volt és nagyon széles vállú. Negyvennek látszott. Szakadt sportdzsekit viselt és olyan nadrágot, ami ugyan nem illett a dzsekihez, de le alább kiegészítette. Többé-kevésbé. Az első rendőrnek, Óvatosnak még volt ideje arra gondolni, hogy annak a jó szemű illetőnek, aki kiválasztotta a vak ember ruháit, rendkívül rossz ízlése van. A vak ember szemén nagy, fekete szemüveg fityegett, furcsán félrecsúszva, mert valaki letépte a fél szárát. Úgy nézett ki, mint amilyet Claude Rains hordott A láthatatlan ember-ben.
A vak ember mindkét kezét maga elé tartotta. A bal üres volt, céltalanul hadonászott vele. A jobbjában egy szutykos fehér botot markolt, gumihuzattal a végén. Mindkét kezét alvadt vér borította. Száradt, vöröses vérfoltokat láttak a sportdzsekijén és nadrágján is. Ha a két rendőr, akit Phyllis Myers őrizetére állítottak ide, tényleg Rendkívülien Óvatos lett volna, ez az egész furcsának és gyanúsnak tűnt volna nekik. A vak ember arról óbégatott, hogy valami történt odalent, és ahogy festett, valami tényleg történt vele odalent, méghozzá nem túl kellemes, de a vér a kezén és a ruháján már egészen megszáradt. Amiből arra kellett volna következtetniük, hogy ez a vér meglehetős régóta nem folydogál már, és ha igazán Rendkívülien Óvatosak, ennek legalábbis kissé furcsának kellett volna látszania. Az igazán Rendkívülien Óvatos rendőrök agyában ilyenkor kigyulladnak a vörös vészlámpák.
De persze lehet, hogy nem. Az egész túl gyorsan zajlott le és ilyenkor nem nagyon számít, hogy az ember rendkívülien óvatos vagy rendkívülien óvatlan-e – ilyenkor már csak úszni lehet az árral.
Az egyik percben még itt álltak a Myers csaj ajtaja előtt, boldogan, mint a gyerekek, mert elmaradt a tanítás – a következő pillanatban pedig ez a csupa vér vak ember már itt lihegett a nyakukban, és itt hadonászott a szutykos fehér botjával. Cseppnyi idő sem maradt a gondolkodásra, hát még a kombinálásra.
– Rend-őőr-séég! – óbégatta a vak ember, még mielőtt a liftajtó egészen kinyílt volna. – A portás azt mondja, itt van a rendőrség a huszonötödiken! Rend-őőr-séég! Itt vannak valahol?
És már csörtetett is végig a folyosón, csapkodott a botjával: PUFF!, az egyik fal, PIFF!, a másik, azután elölről, PUFF!, az egyik fal, és ha a nyavalyás emeleten még nem ébredt föl mindenki, hát hamarosan föl fog.
Rendkívülien és Óvatos anélkül, hogy egymásra néztek volna, megindultak a vak ember felé.
– Rend-őőr-séég! Ren...
– Hé, uram! – kiáltotta Rendkívülien. – Álljon már meg! Mindjárt elesik, ha...
A vak ember Rendkívülien irányába fordította a fejét, de nem állt meg. Csak ügetett tovább, rázva az üres kezét és hadonászva a botossal. Egy kicsit olyan volt, mintha Leonard Bernstein A New York-i Filharmonikusokat akarná vezényelni, miután benyalt egy-két fiola gyorskokót.
– Rend-őőr-séég! Megölték a kutyámat! Megölték szegény Daisyt! REND-ŐŐR-SÉÉG!
– Uram...!
Óvatos a tántorgó vak ember felé nyúlt. A tántorgó vak ember bottalan kezét a dzsekije zsebébe mélyesztette, és amit előhúzott onnét, az nem két jegy volt a Vakok Szilveszteri Gálájára, hanem egy 45-ös Colt. Óvatosra célzott vele, és kétszer egymás után meghúzta a ravaszt. A lövések fülsiketítőek voltak a szűk folyosón. A levegő megtelt szúrós kék lőporfüsttel. Óvatos közvetlen közelről kapta a golyókat. Mellkasa beroskadt, mint egy széttört vesszőkosár. A földre rogyott. Zubbonyán nagy, fekete folt füstölgött.
Rendkívülien csak bámulta, ahogy a vak ember ráemeli a pisztolyt.
– Jézusom, kérem, ne! – mondta Rendkívülien nagyon vékony hangon. Mintha valaki gyomorszájon vágta volna.
A vak ember kétszer lőtt. A kék füst még sűrűbb lett. Nagyon jól lőtt ahhoz képest hogy vak volt. Rendkívülien hátrarepült, ki a kék füstből. Hanyatt zuhant a szőnyegen, teste néhányszor megrándult, majd mozdulatlanná dermedt.

Ötszáz mérföldnyire, Ludlow-ban, Thad Beaumont nyugtalanul az oldalára fordult.
– Kék füst – motyogta –, kék füst...
Odakint, a hálószoba ablaka előtt kilenc veréb ült a telefondróton. Újabb fél tucat csatlakozott hozzájuk.
Csak ültek ott némán, szinte láthatatlanul, a figyelő rendőrök autója fölött.
– Na, erre már nincs szükségem – mondta Thad álmában. Esetlenül lesöpört valamit az arcáról az egyik kezével, és a másikkal úgy tett, mintha elhajítana valamit.
– Thad? – szólt Liz, és felült. – Thad, jól vagy?
Thad motyogott álmában.
Liz a saját karját nézte. Mindkettő libabőrös lett.
– Thad! Megint a madarak? A madarakat hallod?
Thad nem válaszolt. Odakint, az ablakon túl a madarak egyszerre fölrebbentek, és elröpültek a sötétbe, noha a verebek éjszaka nem szoktak röpülni.
Se Liz, se az autóban ücsörgő két rendőr nem vette észre őket.

Komor elhajította a sötét szemüveget és a botot. Az egész folyosó bűzlött a keserű lőporfüsttől. Négy Colt Hi-Point-töltényt lőtt ki, amiknek előzőleg még meg is reszelte az ólomfejét. A négyből kettő hátul kijött a rendőrökön, és tányér nagyságú lyukakat vájt a folyosó falába.
Komor odament Phyllis Myers ajtajához. Ha kell, kidumálja a csajt, de aligha lesz erre szükség. Ott lapul az ajtó mögött, és már így, hang után is meg tudta állapítani, hogy nem lesz nehéz dolga.
– Mi van? – visította Phyllis Myers. – Mi történt?
– Elkaptuk, Ms. Myers! – közölte vele Komor vígan. – Ha le akarja fényképezni, hát siessen, és el ne felejtse, hogy én nem engedtem meg!
A fotóriporter nem kapcsolta ki a biztonsági láncot, amikor résnyire nyitotta az ajtót, de sebaj. Amikor egyik nagy, barna, kukucskáló szeme megjelent a résben, Komor közvetlen közelről belelőtt.
Hogy lezárja a szemét – vagyis azt a fél szemet, ami megmaradt –, lehetetlennek bizonyult. Így hát megfordult, és elindult a liftek felé.
Nem andalgott, de nem is sietett. Az egyik lakás ajtaja kivágódott – ma éjjel, úgy látszik, mindenki az ajtót nyitogatja –, Komor azonban fenyegetően ráemelte a Coltot a csillogó szemű nyulacskára. Az ajtó azonnal becsapódott.
Megnyomta a lift hívógombját, amire azonnal kinyílt annak a liftnek az ajtaja, amelyikben meglapult, miután az aznap esti második portását is leütötte (azzal a bottal, amit a vak embertől lopott a 60. utcán). Persze várható volt, hogy azonnal kinyílik, hiszen ilyen késő éji órán nem sokan akarják igénybe venni a ház három liftjét. A háta mögé hajította a pisztolyt, ami tompa puffanással esett a szőnyegre.
– Eddig rendben – közölte magával, beszállt a liftbe, és lement az előcsarnokba.

A nap már bekukucskált Rick Cowley nappalijának ablakán, amikor csörgött a telefon. Rick ötvenes, karikás vörös szemű, borostás férfi volt – jelenleg éppen félig részeg. Azt se tudta, hol van; fáradt, fájó agya újra meg újra azt lüktette, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Lehetséges hogy alig három órával ezelőtt elcipelték a városi hullaházba, a First Avenue-re, hogy azonosítsa az exfelesége összeszabdalt tetemét, alig egy sarokra az elegáns kis francia étteremtől, ahová csak azokat az ügyfeleiket hívták, akik egyben a barátaik is voltak.
Tényleg rendőrök állnának az ajtaja előtt, mert az az ember, aki megölte Mirt, esetleg őt is meg akarja ölni? Mindez igaz? Biztosan nem. Egészen biztosan álom... és talán a telefon se telefon, hanem az ágya melletti ébresztőóra. Általában utálta a nyavalyást... nemegyszer a falhoz vágta már. De ma reggel kifejezetten megcsókolja, ha fölébreszti végre. Megcsókolja? Nyelves puszit ad neki!
De nem ébredt föl. Fölvette a telefont.
– Ki beszél?
– Én metszettem el a feleséged torkát – mondta a hang a kagylóból, és Rick hirtelen fölébredt. Minden kósza reménye, hogy az egész csak álom, azonnal elszállt. A telefonálónak persze olyan hangja volt, amilyen csak álomban szabadna hogy előjöjjön... rémálomban. De hát sosem ott szólalnak meg az ilyenek.
– Kicsoda maga? – hallotta a saját erőtlen, vékonyka hangját.
– Kérdezd Thad Beaumonttól, ki vagyok – felelte a férfi. – Ő mindent tud erről az egészről. Meséld el neki, hogy azt mondtam: halott vagy, csak még nem tudod. És mondd meg neki, hogy még nem fejeztem be a bolondok töltelékét.
A telefon kattant, egy pillanatnyi csöndet hallott, majd a vonal búgását.
Rick ölébe eresztette a kagylót, rámeredt, aztán hirtelen zokogni kezdett.

Reggel kilenckor fölhívta az irodát, és utasította Friedát, hogy Johnnal együtt menjen haza – ma nem kell dolgozniuk, sőt a héten már egyszer sem. Frieda tudni akarta, miért és Rick döbbenten fedezte föl, hogy legszívesebben hazudna neki. Mintha valami komoly gusztustalan bűnt követett volna el – kiskorú megrontását, vagy ilyesmit –, és képtelen lenne beismerni.
– Miriam meghalt – vallotta be végül Friedának. – Az éjszaka meggyilkolták a lakásán.
Frieda hökkent sziszegéssel szívta be a levegőt.
– Jézus Krisztusom, Rick! Ilyen dolgokkal nem szabad viccelni! Meglátod, ha ilyen dolgokkal viccelsz, előbb-utóbb valóra válnak!
– Ez nem tréfa, Frieda! Igaz – mondta, és érezte, hogy mindjárt megint sírni fog. És ezek a könnyek – azokkal együtt, amiket a hullaházban ejtett, meg a kocsiban hazafelé, s akkor, amikor az az őrült telefonált meg amiknek folyását épp most próbálta megállítani – még csak az első könnyek. Ha az ezután következő pataknyi könnyre gondolt, rettenetesen fáradtnak érezte magát.
Miriam szörnyeteg volt, de a maga módján édes egy szörnyeteg, és ő szerette. Behunyta a szemét.
Amikor ismét kinyitotta, egy férfi bámult rá az ablakon keresztül, noha a lakása a tizenharmadik emeleten volt. Rick megdöbbent, de aztán észrevette a munkaruhát. Egy ablaktisztító! Az ablaktisztító integetett az állványról. Rick fölemelte a kezét, hogy visszaintsen, ám legalább nyolcszáz font súlyúnak érezte, és amint fölemelte, hagyta visszahullani megint.
Frieda ismét ráparancsolt, hogy ne vicceljen, és Rick kimerültebb lett, mint valaha volt.
– Egy pillanat, Frieda – mondta, és letette a telefont. Az ablakhoz lépett, hogy összehúzza a függönyt. Elég, hogy bőg a telefonba, miközben Frieda a vonal túlsó végén hallja, de hogy közben még a nyavalyás ablaktisztító is bámuljon rá, az már sok.
Ahogy odaért az ablakhoz, az ablaktisztító az overallja zsebébe nyúlt, hogy előkapjon valamit. Rick hirtelen nagyon kényelmetlenül érezte magát. Meséld el neki, hogy azt mondtam: halott vagy, csak még nem tudod.
(Jézus)
Az ablaktisztító elővett egy kis cédulát. A papír sárga volt, a betűk feketék. Az írást két oldalról hülyén vigyorgó fejek díszítették. KELLEMES JÓ NAPOT KÍVÁNOK!, szólt a szöveg.
Rick fáradtan biccentett. Kellemes jó napot. Persze. Összehúzta a függönyt, és visszament a telefonhoz.

Amikor végre sikerült meggyőznie Friedát, hogy nem viccel, a lány hangos és teljesen valódi zokogásban tört ki – az irodában mindenki szerette Mirt, az ügyfelek is, még az a kikent-kifent Ollinger is, aki a szar sci-fi-regényeket írja, és szent elhatározása, hogy minden női bugyit lehúz a nyugati féltekén –, és Rick együtt sírt vele, míg végül sikerült letennie a telefont. De legalább – gondolta –, behúztam a függönyt.
Tizenöt perccel később, kávéfőzés közben ismét eszébe jutott az elmebeteg telefonhívása. Két rendőr áll az ajtaja előtt, és ő egy szót sem szólt nekik. Mi az isten van vele?!
Nos, meghalt a volt feleségem, és amikor láttam a hullaházban, olyan volt, mintha még egy szájat növesztett volna magának, kéthüvelyknyivel az álla alatt. Talán ez a baj.
Kérdezd Thad Beaumonttól, ki vagyok, ő mindent tud erről az egészről.
Föl akarta hívni Thadet, hát persze. Az agya azonban még mindig szabadesésben zuhant, a dolgok új dimenziókat öltöttek, ő pedig ezt – legalábbis eddig – képtelen volt felfogni. Mindjárt fölhívja Thadet. Mindjárt, csak előbb elmondja a rendőröknek ezt a telefont.
El is mondta nekik, azok pedig nagy érdeklődéssel hallgatták. Az egyik a rádióján beszólt a kapitányságra. Amikor befejezte, közölte Rickkel, hogy a rendőrfőnök azt szeretné, ha bemenne a kapitányságra, és mindent elmondana erről a hívásról. Közben egy kolléga majd kiugrik a lakására, és fölszerel a telefonra egy kismagnót meg egy hívásazonosító készüléket. Arra az esetre, ha további telefonok lennének...
– Alighanem lesznek – mondta a másik rendőr. – Ezek a pszichopaták szerelmesek a saját hangjukba.
– Előbb föl kell hívnom Thadet – mondta Rick. – Lehet, hogy ő is bajban van. Legalábbis úgy beszélt ez az elmebeteg.
– Mr. Beaumont már rendőri védelem alatt áll Maine-ben, Mr. Cowley. Nem mehetnénk most?
– Hát, azt hiszem...
– Majd fölhívhatja odabentről. Van kabátja?
Így azután Rick kissé zavarodottan, azt sem tudva, valóság-e ez az egész, hagyta, hogy elvezessék.

Amikor két órával később visszaértek, Rick egyik kísérője furcsálkodva ráncolta a homlokát, megállt az ajtó előtt, és így szólt:
– Nincs itt senki.
– Na és? – kérdezte Rick halványan. Halványnak érezte magát, mint egy tejüveg ablak, amin az ember majdnem keresztülnézhet. Rengeteg kérdést tettek föl neki, és ő megfelelt, legjobb tudása szerint – elég nehéz volt, mert a kérdések legtöbbjét teljesen értelmetlennek tartotta.
– Ha a fickók a távközlésiektől már végeztek, meg kellett volna várniuk bennünket.
– Biztosan odabent vannak – mondta Rick.
– Az egyik talán, de a másiknak idekint kellene lennie. Ez a szabályszerű eljárás.
Rick elővette a kulcsait, vacakolt velük, megtalálta a megfelelőt, és becsúsztatta a zárba. Ha ezeknek a rendőröknek valami bajuk van a kollégáik eljárásával, ahhoz neki semmi köze. A bajból neki mára már épp elég kijutott.
– Először is föl kell hívnom Thadet – mondta. Nagyot sóhajtott és egy kicsit elmosolyodott. – Még csak dél van, és már úgy érzem, mintha ennek a napnak sose akarna vége len...
– Ne csinálja!!! – ordította hirtelen az egyik rendőr, és előreugrott.
– Mit ne csi... – kezdte Rick, és elfordította a kulcsot. Az ajtó hatalmas dördüléssel, füsttel és fényvillanással fölrobbant.
Az a rendőr, akinek az ösztönei csak egyetlen pillanatot késve léptek működésbe, felismerhető maradt a gyászoló hozzátartozók számára. Rick Cowley porrá és párává lett. A másik rendőr – aki kissé hátrább állt, és amikor a társa fölkiáltott, ösztönszerűen eltakarta az arcát – zúzódásokkal, égési sebekkel és belső sérülésekkel került kórházba. Csodával határos módon az ajtó és a fal srapnelként röpködő szilánkjai kikerülték – egyetlenegy sem találta el. Ennek ellenére nem dolgozhatott többé a New York-i rendőrségnél; a robbanástól tökéletesen megsüketült.
A két szerelő, aki azért jött, hogy lehallgatókészülékkel lássa el Rick telefonját, odabent hevert holtan, a nappali szőnyegén. Az egyikük homlokára rajzszöggel cédulát tűzött a gyilkos:

A VEREBEK ÚJRA SZÁLLNAK

A másiknak a homlokára ezt a föliratot szúrta:

MÉG EGY KIS TÖLTELÉK.
MONDJÁK EL THADNEK!

II.
KOMOR TÁMADÁSBA LENDÜL

„Akármelyik gyors kezű hülye elkaphatja a tigris tökét – mondta Machine Jack Halsteadnek. – Tudtad?
Jack vigyorogni kezdett. Azután ránézett Machine arcára, és meggondolta magát.
– Tüntesd el azt a balfasz vigyort a pofádról, és jól figyelj! – mondta Machine. – Nem hülyéskedek veled, hanem utasításokat adok. Tudsz követni?
– Igenis, Mr. Machine!
– Akkor figyelj, és ne felejtsd el soha! Akármelyik gyors kezű hülye elkaphatja a tigris tökét, de ahhoz hősnek kell lenni, hogy meg is szorongassuk. És ha már itt tartunk, mondok neked még valamit: csak a hősök és a kiszállók hagyják el a tett színhelyét. Senki más. Márpedig én nem vagyok kiszálló típus.”

GEORGE KOMOR:
Machine módszere

Tizenöt
Komor hitetlensége

Thad és Liz mély, jeges sokkba dermedve ült, míg Alan Pangborn elmesélte nekik, mi minden történt aznap hajnaltájt New Yorkban. Mike Donaldsont összevagdosták és agyonverték a saját háza folyosóján; Phyllis Myerst és a két rendőrt lelőtték a West Side-i bérházban. Az éjszakai portást Myers házában fejbe vágták valami kemény, nehéz tárggyal, és a koponyája több helyen betört. Az orvosok úgy vélték, az átlagnál kicsit nagyobb esélye van, hogy arra ébred, hogy többé nem ébred föl. Donaldson portása halott. A piszkos munkát minden esetben gengszterstílusban végezték: a tettes egyszerűen odasétált áldozataihoz, és elintézte őket.
Alan beszéd közben újra és újra Komornak nevezte a gyilkost.
A rendes nevén hívja, anélkül, hogy észrevenné, tűnődött Thad. Azután megrázta a fejét. Valaminek csak kell neveznie, és a Komor akkor már jobb, mint „az elkövető” vagy a „Mr. X”. Nagy tévedés volna az ügy eme pontján azt hinnie, hogy Pangborn nem csupán kényelmes kapaszkodóként használja a Komor nevet.
– És mi van Rickkel? – kérdezte Thad, amikor Alan befejezte a beszámolót, s ő végre képes volt megszólalni.
– Mr. Cowley él, rendőri védelem alatt áll.
Délelőtt háromnegyed tíz volt; a robbanás csak mintegy két óra múlva fog végezni Rickkel és egyik őrzőjével.
– Phyllis Myers is rendőri védelem alatt állt – mondta Liz. A mászókában Wendy már aludt, William pedig bóbiskolt. Feje lecsuklott a mellére, szemét behunyta... azután újra és újra fölkapta a fejét és körülnézett. Alan úgy gondolta: mulatságosan hasonlít egy őrszemre, aki igyekszik nem elaludni.
Pangborn becsukta a noteszét, és az ölébe rakta. Most, hogy az ikreket figyelte, érdekes dolgot vett észre: ahányszor William fölkapta a fejét, hogy el ne aludjon, Wendy mindig összerándult álmában.
Vajon a szülők látják-e ezt?, tűnődött, majd azt gondolta: Hát persze, biztosan látják.
– Ez igaz, Liz, de Komor meglepte őket. Tudja, a rendőrséget éppúgy érheti meglepetés, mint bárki mást. A különbség csak annyi, hogy nekik ügyesebben kell reagálniuk rá. Azon az emeleten, ahol Phyllis Myers lakott, jó néhányan kinyitották az ajtajukat, és kikukkantottak azt követően, hogy a lövések elhangzottak. Így a vallomásukból és a rendőrségi helyszínelők által megfigyelt dolgokból elég jól rekonstruálni tudjuk, mi történt. Komor vaknak tettette magát. Nem váltott ruhát Miriam Cowley és Michael Donaldson meggyilkolása után... és a ruhája... bocsássanak meg, de merő vér volt. Amikor kilépett a liftből, sötét szemüveget viselt, amit alighanem a Times Square-en vásárolt, vagy valami utcai árustól. Egy véres fehér bottal hadonászott. Isten tudja, hol szerezte, de a rendőrség szerint ugyanezzel verte félig agyon az éjszakai portást.
– Természetesen egy valódi vak embertől lopta – mondta Thad jeges nyugalommal. – Ez a fickó nem az árvák és elesettek védelmezője, Alan.
– Nyilvánvalóan nem. Amikor kilépett a liftből, valószínűleg azt üvöltözte, hogy kirabolták, vagy hogy betörők támadták meg a lakásán. Akár így, akár úgy, olyan gyorsan közelítette meg a rendőröket hogy nem maradt idejük reagálni. Végül is ez csak két szerencsétlen közrendőr volt, akiket elirányítottak az aznapi dolgaiktól és odaállítottak ennek a hölgynek az ajtaja elé, anélkül, hogy különösebben figyelmeztették volna őket.
– De azért csak tudták, hogy Donaldsont már megölte valaki – tiltakozott Liz. – Ha az ilyesmi sem tudta ráébreszteni őket arra, hogy a pasas veszedelmes...
– Igen, de azt is tudták, hogy Donaldson rendőri védelme akkor érkezett, amikor a szerencsétlent már megölték – magyarázta Thad. – Kicsit túl magabiztosak voltak.
– Talán egy kicsit tényleg – biccentett Alan. – Sajnos, nincs módom megkérdezni őket. De azok a srácok, akiket Cowleyra állítottak, már tudják, hogy a fickó rafinált és megveszekedetten gyilkos hajlamú. Nyitva tartják a szemüket. Nem, Thad, nyugodjon meg: ez a maga ügynöke biztonságban van. Akár le is fogadhatja.
– Azt mondta, voltak szemtanúk? – kérdezte Thad.
– Igen, igen. Rengeteg szemtanú. Miriam Cowley, Donaldson és Myers lakásánál is. Komor szemlátomást szart rájuk. – Lizre nézett, és hozzátette: – Bocsánat.
Az asszony kurtán elmosolyodott. – Egyszer-kétszer már magam is hallottam ezt a szót, Alan.
Pangborn bólintott, visszamosolygott Lizre, majd Thadhez fordult.
– A személyleírás, amit adtam? – kérdezte az.
– Az utolsó vonásig stimmel. Nagydarab, szőke, barnára sült. Akkor most mesélje el nekem, Thad, ki ez az ember. Kérek egy nevet. Homer Gamache emlékénél most már jóval többért kell aggódnom. New York nyavalyás rendőrfőnöke leszedi a fejemet, közben az újságírók elözönlik a környéket, a telefonközpontosom, Sheila Brigham szerint a tömegtájékoztatás sztárja leszek... De azért még mindig Homer izgat leginkább. Még annál a két rendőrnél is jobban, akik megpróbálták megvédeni Phyllis Myerst. Szóval kérek egy nevet.
– Már mondtam egyet – felelte Thad.
Hosszú csönd következett. Talán tízmásodpercnyi.
Azután Alan nagyon halkan megszólalt: – Mi...? Micsoda?
– George Komornak hívják.
Thad maga is meglepődött, milyen hűvösen hangzik ez a mondat. S még jobban meglepődött azon, hogy milyen hűvös nyugalom öntötte el közben őt magát... bár a mély megdöbbenés ugyanolyan reakciókat vált ki az emberből, mint a hűvös nyugalom. De azért elmondhatatlanul megkönnyebbült, hogy végre kimondhatta: már mondtam egy nevet, George Komornak hívják.
– Azt hiszem, nem értjük egymást – felelte Alan újabb hosszú szünet után.
– Dehogynem, Alan! – vette át a szót Liz.
Thad a feleségére nézett: meglepte ez a kemény, lehetetlent nem ismerő hang.
– A férjem azt próbálja elmagyarázni magának, hogy az írói álneve valahogyan életre kelt. A sírkő azon a fényképen... Azon a sírkövön volt egy megemlékező sor, egy, amit Thad mondott a hírügynökségi riporternek, aki először adta hírül a sztorit. „NEM VALAMI KEDVES FICKÓ” Emlékszik?
– Igen, Liz, de... – Pangborn kétségbeesett meglepődéssel nézett rájuk, mint aki először döbben rá, hogy olyasvalakikkel beszél, akiknek elment a józan eszük.
– Várjon – mondta Liz ugyanazon a hangon. – Még rengeteg ideje lesz a „de”-kre és a visszautasításokra. Magának is, másoknak is. Most azonban hallgasson végig. Thad nem viccelt, amikor azt mondta, hogy George Komor nem valami kedves fickó. Lehet, hogy viccnek hitte; de nem viccelt. Én tudtam, ha ő talán nem is. George Komor nemcsak hogy nem volt valami kedves fickó, hanem kifejezetten rettenetes pasas volt. Minden könyvétől egyre idegesebb lettem, márpedig négyet írt. Amikor Thad végül úgy döntött, hogy elteszi láb alól, fölmentem a hálószobába, és sírtam a megkönnyebbüléstől.
Ránézett Thadre, aki hökkenten bámult rá. Liz hosszan farkasszemet nézett vele, mielőtt folytatta.
– Így van. Sírtam. De igazán! A washingtoni Mr. Clawson tényleg egy undorító kis sunyozoid volt, de nagy szívességet tett nekünk, talán a házasságunk legnagyobb szívességét, és ha másért nem, ezért az egyért sajnálom, hogy meghalt.
– Liz, nem hiszem, hogy maga komolyan gondolja, amit itt...
– Ne akarja előírni nekem, hogy mit gondolhatok és mit nem!
Alan hunyorgott. Liz továbbra is halkan, de jól érthetően beszélt, nehogy fölébressze Wendyt vagy Williamet, aki még utoljára fölkapta a fejét, mielőtt az oldalára dőlt és elaludt volna a testvére mellett. Alan bizonyos volt benne, ha a gyerekek nem volnának, erősebb hangon szólna hozzá. Talán kifejezetten ordítana...
– Thadnek néhány dolgot most muszáj elmondania, maga pedig figyeljen alaposan, és próbálja elhinni, elfogadni, amit mond. Mert ha nem, attól félek, hogy ez az ember... vagy akármi... tovább gyilkol, míg el nem jut a hentesszámlája legaljáig. Egészen személyes okom van rá, hogy ezt ne akarjam. Tudja, lehet, hogy Thad, én és a gyerekeim is rajta vagyunk azon a listán.
– Rendben – felelte Alan. Hangja halk és szelíd volt, gondolatai azonban villámsebesen cikáztak. Erővel igyekezett elnyomni magában a zavart, dühöt, még a csodálkozást is, és – amennyire lehet – végighallgatni ezt az őrült történetet. Nem az a kérdés, hogy igaz-e vagy sem – hiszen természetesen még föltételezni is lehetetlen, hogy igaz –, hanem az, miért strapálják magukat egyáltalán azzal, hogy ezt a történetet előtálalják?
Azért főzték ki, hogy eltitkolják valamiféle tevékeny szerepüket a gyilkosságokban? Netán igazi részvételüket? Elképzelhető egyáltalán, hogy ők maguk elhiszik? Lehetetlennek látszik, hogy két ilyen jól képzett, épeszű – legalábbis ez idáig annak mutatkozó – ember elhihet ilyet. De hát most is, mint akkor, amikor idejött, hogy letartóztassa Thadet Homer meggyilkolásáért, a leghalványabb jelét se látni, hogy hazudnának. Legalábbis hogy tudatosan hazudnának, tette hozzá magában.
– Folytassa, Thad!
– Nos tehát – mondta Thad. Idegesen megköszörülte a torkát, és fölállt. Az ingzsebe felé nyúlt, és keserű mosollyal nyugtázta, mit csinál: öntudatlanul a cigarettát keresi ott, ahol immár évek óta nincsen. Zsebre vágta a kezét, és ránézett Alan Pangbornra, ahogy olyan hajótöröttre tekintene, akit váratlanul irodájának rendszerint barátságos partjaira sodort a tenger.
– Valami nagyon furcsa dolog folyik itt. Nem: több mint furcsa. Borzalmas és megmagyarázhatatlan, de mégis történik, folyamatosan. És azt hiszem, akkor kezdődött, amikor még csak tizenegy éves voltam.

Elmesélte az egészet: gyerekkori fejfájásait, a verebek éles csiripelését, homályos látványukat, amivel mindig előre jelezték ezeket a fejfájásokat. Azután a verebek mostani visszatértét. Megmutatta Alannek a kéziratoldalt, melyre vastag, fekete betűkkel ráírta: A VEREBEK ÚJRA SZÁLLNAK! Elmesélte, milyen eszméletlenségbe zuhant előző nap az irodájában, és hogy mit írt (már amennyire emlékezett rá) a megrendelőlap hátoldalára. Elmondta, mit csinált a megrendelőlappal, és megpróbálta kifejezni azt a félelmet, rémületet, ami arra késztette, hogy megsemmisítse a papírt.
Alan arcán nem látszott semmi.
– Különben pedig tudom, hogy Komor – mondta Thad. – Itt. Idebent.
Ökölbe szorította a kezét, és megütögette a mellkasát.
Alan néhány pillanatig nem szólt semmit. Bal keze harmadik ujján forgatni kezdte a jegygyűrűjét, és ez a művelet mintha minden figyelmét lekötötte volna.
– Maga fogyott, mióta megnősült – jegyezte meg halkan Liz. – Ha nem szűkítteti be azt a gyűrűt, Alan, előbb-utóbb el fogja veszíteni.
– Gondolom, így lesz – felelte Alan. Fölemelte a fejét, és ránézett az asszonyra. Amikor megszólalt, úgy beszélt, mintha Thad valami apróság miatt kiment volna a szobából, és csak ketten volnának. – Szóval, miután én elmentem, a férje fölvezette magát a dolgozószobába, és megmutatta ezt az üzenetet a... szellemvilágból? Így volt?
– Egyetlen szellemvilágot ismerek, az pedig az Agency lámpaüzletben kapható, halottak napja előestéjén használatos sárga töklámpa – mondta Liz kimérten.
– De az tény, hogy Thad megmutatta az üzenetet, miután maga elment.
– Rögtön azután?
– Nem. Ágyba dugtuk az ikreket, és azután, mikor már mi is ágyba készülődtünk, megkérdeztem Thadet, mit titkol előlem.
– A távozásom és azon időpont között, amikor Thad mindent elmondott az ájulásokról és a madárcsicsergésről, voltak időszakok, amikor nem volt szem előtt? Amikor akár föl is mehetett volna a dolgozószobájába, és leírhatta a szóban forgó mondatot?
– Nem emlékszem bizonyosan – felelte Liz –, azt hiszem, egész idő alatt együtt voltunk, de bizonyosan nem állíthatom. És különben se számítana, ha most akár megesküdnék is rá, hogy végig nem tűnt el mellőlem.
– Ezt meg hogy érti?
– Úgy, hogy akkor maga nyilván föltételezné, hogy én is hazudok, nem?
Alan nagyot sóhajtott.
– Becsülöm az őszinteségét. Mivel azonban nem tud megesküdni arra, hogy Thad nem mehetett ki néhány percre a szobából, nem is kell azzal vádolnom magát, hogy hazudik. És ennek örülök. Maga beismerte, hogy megvolt a lehetőség, és gondolom, azt is aláírja, hogy a másik eshetőség elég merész. Mármint hogy tényleg szellemek írták azt a mondatot...
Thad nekidőlt a kandallónak, és tekintete úgy követte a beszélőket, mint teniszmeccsen a nézőké a labdát.
Pangborn seriff egyetlen olyan szót sem mondott, amit Thad ne látott volna előre, ráadásul sokkal tapintatosabban mutatott rá az alibiben rejlő hatalmas lyukakra, mint ahogy megtehette volna, ám mégis nagy csalódást érzett... Valósággal fájt a szíve. Az előérzete, hogy Alan hisz neki – hogy valamiképp ösztönösen hisz neki –, éppolyan ócskának és hamisnak bizonyult, mint valami vásári, minden betegséget gyógyító csodakotyvalék.
– Igen, aláírom – felelte Liz kimérten.
– Ami pedig állítólag Thad irodájában történt... Se az ájulásra, se arra nincs tanúja, hogy valamit leírt arra a papírra. Sőt, még csak nem is említette magának az egészet, amíg Ms. Cowley nem telefonált, igaz?
– Igaz.
– Így tehát... – Pangborn vállat vont.
– Van egy kérdésem, Alan.
– Kérdezzen.
– Miért hazudna Thad? Mi lenne a szándéka vele?
– Nem tudom – mondta Alan teljesen őszintén. – Talán ő maga se tudja. Rápillantott Thadre, majd ismét Lizre nézett. – Talán nem is tudja, hogy hazudik. De az biztos, hogy ilyesmit egyetlen rendőr sem hinne el nagyon erős bizonyítékok nélkül. Márpedig eddig nem láttam nagyon erős bizonyítékokat.
– Thad igazat mond. Mindent aláírok, amit mondott, de nagyon szeretném, ha elhinné, hogy Thad is igazat mond. Tudja, én George Komorral éltem együtt. És tudtam miként érzett iránta Thad, ahogy múlt az idő. Mondok magának valamit, ami nem volt benne a People-ban. Thad már két könyvvel előbb azt tervezgette, hogy megszabadul Komortól...
– Hárommal – szólalt meg Thad a kandalló mellől.
Most már őrületesen vágyott egy cigarettára. – Rögtön az első után erről kezdtem beszélni.
– No jó, akkor hárommal. Abból a cikkből úgy látszott, mintha ez az elhatározásod nagyon hirtelen, nagyon friss lett volna, és ez egyszerűen nem igaz. Ezt próbálom elmagyarázni. Ha Frederick Clawson nem jött volna, és nem kényszerít, azt hiszem, még most is csak beszélnél arról, hogy megszabadulsz Komortól. Ahogy az alkoholista vagy a kábítószeres mondja a családjának meg a barátainak, hogy holnap abbahagyja... vagy holnapután... vagy még a hét végén.
– Nem – mondta Thad. – Nem egészen úgy. Az utca stimmel, de a házszám még nem.
Elhallgatott, ráncolta a homlokát. Nem egyszerű gondolkodás volt ez – több. Koncentrált. Alan vonakodva ugyan, de föladta azt az álláspontját, hogy hazudnak, vagy hogy lóvá akarják tenni valami különös, furcsa okból. Nem azért erőlködnek ezek, hogy meggyőzzék, vagy hogy magukat meggyőzzék. Inkább azt próbálják megfogalmazni, mi is történt valójában... Ahogy az emberek leírnak egy réges-régi tűzvészt.
– Figyeljen ide! – mondta végül Thad. – Hagyjuk most az ájulásokat, a verebeket és a pontos előérzeteket, már ha azok voltak. Ha fontosnak gondolja, hívja föl az orvosomat, George Hume-ot, és érdeklődje meg tőle a fizikális tüneteimet. Ha majd a tegnapi agyröntgen eredménye megjön, talán okosabbak leszünk. Talán az kimutat valami furcsaságot, vagy ha nem, hát még mindig beszélhet azzal a sebésszel, aki gyerekkoromban megoperált... Ha még él, és emlékszik valamelyest az esetre. Talán ő tud valamit, ami megvilágíthatja ezt az egészet. Így hirtelenében nem emlékszem a nevére, de biztosan föl van írva az egészségügyi kartonomra. De most tekintsük úgy, hogy a dolognak ez a szar, pszichikus része mellékvágány!
Alan nagyon furcsának találta Thad kijelentését... mármint ha ő helyezte el az egyik „előérzetes cédulát”, és hazudott a másikról. Valaki, aki elég bolond ahhoz, hogy ilyesmit csináljon – és elég bolond, hogy azután elfelejtse, hogy ő csinálta az egészet, sőt: azt hiszi, hogy a följegyzések pszichikus jelenségek valódi megtestesülései –, másról se akarna beszélni. Hát nem?
Fájni kezdett a feje.
– No jó – mondta kimérten –, ha az, amit maga „szar pszichikus résznek” nevezett, mellékvágány, akkor mi a főcsapás iránya?
– George Komor a főcsapás iránya – mondta Thad, és közben azt gondolta: a főcsapás, ami Végállomásvárosba vezet, ahol az összes vasútvonal véget ér. – Képzelje csak el, hogy mondjuk egy idegen költözött a házába. Valaki, akitől egy kicsit mindig félt, mint Jim Hawkins a vén tengeri medvétől a Benbow admirálisban... Olvasta A kincses sziget-et, Alan?
Pangborn bólintott.
– Nos, akkor tudja, miféle érzést próbálok megmagyarázni. Szóval fél ettől a fickótól, egyáltalán nem szereti, de valamiért megengedi, hogy maradjon. Maga nem vezet kocsmát; mint A kincses sziget-ben, de talán azt gondolja, hogy az illető a feleségének a távoli rokona vagy valami ilyesmi. Eddig érti?
Pangborn bólintott.
– És azután egy napon amikor ez a nem kívánt vendég csinál valamit, mondjuk falhoz csapja a sótartót, mert nem jön belőle a só, vagy ilyesmi, maga azt mondja a feleségének: „Ide hallgass, meddig akar még itt maradni ez a te hülye másod-unokatestvéred?” Az asszony pedig magára néz, és azt kérdezi: „Az én másod-unokatestvérem? Mindig azt hittem, hogy a te másod-unokatestvéred!”
Pangborn jobb meggyőződése ellenére felröhintett.
– No jó, és ekkor kirúgja a fickót? – folytatta Thad.
– Nem. Először is, már egy ideje ott lakott a házban, és bármilyen röhejesen hangzik is annak, aki nem él benne ebben a furcsa helyzetben, valahogy úgy tűnik, hogy a másod-unokatestvérnek... albérlői jogai vannak, vagy ilyesmi. De nem is ez a fontos.
Liz bólintott. Szeme izgatottan csillogott, hálás tekintettel nézett Thadre, mintha férje azt a szót mondta volna ki, ami egész nap az ő nyelve hegyén volt.
– A fontos az, hogy mennyire félnek tőle! – mondta Liz. – Félnek, hogy mire lenne képes, ha rászólnának, hogy szedje a holmiját és tűnjön el.
– Tessék! – vette át a szót Thad. – Maga elhatározza, hogy bátor lesz és elküldi. Nemcsak azért, mert fél, hogy a pofa veszélyes, hanem mert ez az egész már önbecsülés kérdése. De... valahogy napról napra tologatja az elhatározást. Mindenféle okokat talál a halasztásra.
Elmosolyodott, és sorolni kezdte:
– Hogy például most odakint esik, és a pasas talán kisebb balhét csinál, ha majd egy napsütéses délelőtt mutatnak neki ajtót. Vagy egy jó kiadós éjszakai alvás után. Ezer és egy okot lehet kitalálni a dolog elodázására. Egy idő után aztán rájön, hogy ha az okok elég meggyőzőnek hatnak, legalább az önbecsülés egy részét megőrizheti, és az is több, mint a semmi. Sőt jobb is, mint az egész, ha az egész azzal fenyegetne, hogy az ember sebesülten vagy akár holtan végzi.
– És esetleg nem is egyedül ő.
Ismét Liz szólt közbe, olyan csilingelő, nyugodt és kellemes hangon, mintha a hobbikertészkedő háziasszonyok klubjában tartana beszédet – talán arról, hogyan ültessünk kukoricát, vagy mikor és miből látszik, ha a paradicsom megérett a szedésre.
– Komor ronda és veszedelmes fickó volt, amikor... amikor velünk élt... És ma is ronda és veszedelmes fickó! A tények azt mutatják, hogy, ha lehet, még veszedelmesebb lett. Természetesen nem normális, de a maga szempontjai szerint tökéletesen ésszerű dolgokat művel: egymás után megkeresi és elteszi láb alól azokat, akik összeesküdtek ellene, hogy megöljék.
– Befejezte?
Liz döbbenten nézett Alanra, mintha a rendőr hangja valami távoli éber álomból rángatta volna vissza. – Mit mondott?
– Azt kérdeztem, hogy befejezte-e. El akart mondani valamit, s én biztosítani akartam ehhez a lehetőséget.
Az asszony nyugalma megtört. Nagyot sóhajtott, és zavart-szórakozottan végigsimított a haján. – Nem hisz nekem, ugye? Egy árva szavamat sem?
– Liz – mondta Alan –, ez az egész... egyszerűen marhaság. Bocsánat, hogy ilyen szavakat használok, de a körülményeket figyelembe véve még mindig a lehető legfinomabb kifejezést választottam. Lesznek itt másféle rendőrök is hamarosan. Gondolom, jön az FBI, hiszen ez a pasas most már államközi körözött, és a szövetségi nyomozók kénytelenek bekapcsolódni. És ha elmondják nekik ezt a történetet az ájulásokkal meg a szellemkezek írásával, sokkal gorombább szavakat is hallani fognak. Ha azt közölnék velem, hogy ezt a sok embert mind egy kísértet ölte meg, hát én se hinnék maguknak...
Thad megmoccant, de Alan figyelmeztetően fölemelte az ujját, mire a másik szótlanul tovább figyelt, legalábbis még egy rövid ideig.
– De még inkább elhinnék egy kísértettörténetet, mint ezt. Hiszen maguk nem azt állítják, hogy itt egy szellem gyilkol, hanem egy olyan ember, aki soha nem is létezett.
– Akkor hogyan magyarázza a személyleírást, amit adtam? – kérdezte Thad hirtelen. – Amit elmondtam, az a saját magam által alkotott kép volt George Komorról, arról, hogy miként nézett, néz ki. Néhány eleme szerepel a Darwin Press reklámszövegeiben, más elemei viszont csak a fejemben vannak meg. Sosem ültem le azzal a szándékkal, hogy magam elé képzeljem a fickót, csak elképzeltem valahogy, alkottam róla egy lelki képet az évek alatt. Mint ahogy az ember képet alkot magának arról a lemezlovasról, akit nap mint nap hall a rádióban, munkába menet. De ha egyszer összetalálkozik a lemezlovassal, a legtöbb esetben kiderül, hogy tévedett: az illető teljesen más. Ebben az esetben viszont úgy látszik, majdnem mindent eltaláltam. Ezt miként magyarázza?
– Nem tudom megmagyarázni – felelte Alan. – Hacsak, mondjuk, nem hazudik afelől, hogy honnét jön ez a személyleírás.
– Tudja, hogy nem hazudok.
– Ne tételezzük föl, hogy ezt vagy azt tudom – mondta Alan és fölállt. Odament a kandallóhoz, hosszan bökdöste a mellette fölhalmozott nyírfahasábokat a tűzpiszkálóval. – Nem minden hazugság tudatos döntés eredménye. Ha valaki meggyőzte magát, hogy az igazat mondja, még a hazugságvizsgálaton is diadallal keresztülmehet. Ted Bundynak például sikerült.
– Ugyan már! – vágott közbe Thad. – Ne kapálózzon ennyire! Ez most éppen olyan, mint az az ujjlenyomat-ügy. Az egyetlen különbség, hogy ezúttal nincs egy sor olyan dolog, ami megerősíthetné a szavamat. Apropó: ujjlenyomatok. Ha azokat is tekintetbe veszi, nem érzi, hogy esetleg mégis az igazat mondjuk mindvégig?
Alan megfordult. Hirtelen dühös lett Thadre... mindkettőjükre. Úgy érezte, megállás nélkül kergetik, szorítják egy sarokba, és a fenébe is, nincs joguk ahhoz, hogy így érezze magát miattuk! Mintha ő volna a Lapos Föld Társaság összejövetelén az egyetlen résztvevő, aki gömbölyűnek gondolja a bolygót.
– Nem tudok megmagyarázni semmit... egyelőre – mondta. – De addig is elmesélhetné nekem, pontosan honnét jön ez a fickó... mármint az igazi. Csak úgy megszülte egy holdvilágtalan viharos éjszakán? Netán egy verébtojásból ugrott ki? És amikor az ő neve alatt írta a könyveket, maga is úgy festett, mint ő? Hogyan zajlott ez az egész?
– Nem tudom, hogyan jött létre – felelte Thad fáradtan. – Nem gondolja, hogy már rég elmondtam volna, ha tudnám? Amennyire tudom, vagy amennyire emlékszem, én én voltam, amikor a Machine módszere, az Oxfordi blues, a Cápahúspástétom vagy a Vágta Babilonba íródott. Fogalmam sincs, mikor lett... önálló személy. Amikor az ő nevében írtam, valódinak rémlett, de csak annyira, amennyire a történetek is valódinak tetszenek, amíg írom őket. Ami annyit jelent: komolyan veszem őket, de nem hiszek bennük... kivéve... amikor...
Elhallgatott, zavartan fölnevetett.
– Mennyit locsogtam-fecsegtem az írásról előadások százain, tanórák ezrein át, és azt hiszem, egyetlen szót sem szóltam arról, hogy az író miként ragadja meg azt a kettős realitást, az ikervalóságot, ami csak a számára létezik. Mert van ugye az igazi valóság, meg az, ami a kéziratának a világa. Azt hiszem, eddig még csak nem is gondoltam erre. És most jövök rá... nos... Úgy látszik, nem is tudom, hogyan gondoljak rá.
– Nem számít – szólt közbe Liz. – Komornak nem kellett önálló személynek lennie mindaddig, amíg Thad nem próbálta megölni.
Alan most az asszony felé fordult.
– Liz, maga mindenkinél jobban ismeri a férjét. Amikor a krimiket írta, átváltozott-e dr. Beaumontból Mr. Komorrá? Ilyenkor nagy pofonokat osztott ki magának? Nem fenyegette partikon a vendégeket beretvakéssel?
– Attól, ha gúnyolódik, semmivel se lesz könnyebb megbeszélnünk ezt az egészet – mondta Liz, és szigorúan nézett a seriffre.
Pangborn megadóan, kimerülten fölemelte mindkét kezét. Nem is tudta, miattuk, maga miatt, vagy mind a hármuk miatt kimerült-e.
– Nem gúnyolódom. Megpróbálom valamiféle szavakba öntött sokkterápiában részesíteni mindkettőjüket, hogy lássák, milyen őrülten hangzik, amit be akarnak itt nekem adni. Hiszen maguk egy nyavalyás írói álnévről beszélnek, ami életre kelt! Ha az FBI-nak akár csak az eddigiek felét elmesélik, azok rögtön azt nézik ki a törvénykönyvből, milyen feltételekkel lehet valakit Maine államban bolondokházába csukni.
– A válasz a kérdéseire: nem – mondta Liz. – Nem vert meg, és nem hadonászott borotvával a koktélpartikon. De amikor George Komorként írt, és különösen, amikor Alexis Machine-ről, nem volt ugyanaz az ember. Amikor kinyitotta az ajtót... talán így tudom a legjobban kifejezni... amikor kinyitotta az ajtót, és beinvitálta George Komort, valahogy olyan távoli lett. Nem hűvös, nem is jeges, csak olyan távoli.
Liz kicsit megborzongott. – Nem nagyon volt kedve elmenni hazulról, emberek között lenni. Kihagyott egy-egy tanszéki értekezletet, néha előadásokat is... bár ez elég ritkán fordult elő. Éjszakánként később feküdt le, és még egy óra múlva is csak forgolódott az ágyban. Amikor elaludt, rángatózott, és elég sokszor beszélt is, mintha rosszakat álmodna. Néhányszor rákérdeztem, és ő azt felelte: fejfájósnak és kialvatlannak érzi ugyan magát, de ha rossz álmai voltak is, nem emlékszik rájuk.
Liz pillanatnyi szünetet tartott, majd folytatta.
– Nem változtatta meg jelentősen a személyiségét... de nem volt ugyanaz. Alan, a férjem jó ideje nem iszik alkoholt. Nem jár a Névtelen Alkoholisták gyűléseire, vagy ilyesmi, de abbahagyta. Egyetlen kivétellel: amikor az egyik Komor-regénnyel elkészült, berúgott. Mintha valami iszonyatos nyomás alól szabadult volna; mint aki azt mondja magában: „A mocskos szemétláda megint elment! Legalább egy időre megint elment! George visszatért a farmjára Mississippibe! Hurrá! Hurrá!”
– Jól mondja – tette hozzá Thad. – Hurrá! Pontosan így éreztem. Hadd foglaljam tehát össze, mi marad, ha kihagyom a képből az ájulásokat meg az automatikus írást! Az ember, akit keres, olyan férfiakat és nőket gyilkol le, akiket ismerek. Akik (Homer Gamache kivételével) felelősek George Komor „kívégzéséért”... Természetesen az én cinkosaimként.
Alan közbeszólt volna, de Thad folytatta:
– Ugyanolyan a vércsoportja, mint az enyém, ami persze nem egészen ritka fajta, de azért mégis csak száz emberből hatnak van ilyen. Megfelel annak a leírásnak, amit adtam róla, s ami nem volt más, mint a párlata annak, amilyen szerintem George Komor volna, ha élne. Azt a cigarettamárkát szívja, amit régen én szívtam. Végül (és ez a legérdekesebb!): az ujjlenyomata azonosnak látszik az enyémmel. Lehet, hogy százból hat embernek olyan a vércsoportja, mint nekem de amennyire tudom, ezen a földgolyón nincs senki, akinek ugyanolyan volna az ujjlenyomata, mint az enyém. És mindennek ellenére maga még csak végiggondolni sem hajlandó azt az állításomat, hogy Komor valahogy életre kelt. Alan Pangborn seriff, mondja meg nekem: ki tapogatózik itt sűrűbb ködben?
Alan érezte, hogy az anyaföld, amelyet egykor biztosnak és tömörnek hitt a lába alatt, megmoccan. De hát ez tényleg lehetetlen nem?! De... Ha mást nem is tesz ma, mindenképp beszélni fog Thad orvosával, és lenyomozza a betegségei történetét. Eszébe jutott, hogy milyen remek volna fölfedezni: valójában nem is volt soha agydaganata, hogy Thad még erről is hazudott... vagy képzelte. Ha be tudná bizonyítani, hogy pszichopata, sokkal megnyugtatóbb lenne minden. Talán...
A francba! Nincs George Komor, soha nem is volt! Lehet, hogy ő maga egy FBI-csodagyerek, de ez nem jelenti, hogy annyira hülye volna, hogy még ezt is beveszi. Bizonyára nyakon csípik azt a szemétládát New Yorkban, amikor el akarja intézni Cowleyt. Legalábbis remélhető. De ha nem, akkor tán az a pszichopata úgy dönt: az idei vakációját Maine-ben tölti. Ha visszajön. Alan el fogja kapni. És nem valószínű, hogy ha beveszi ezt a sok marhaságot, az segítene a Komor utáni hajszában. És már nem is akart több időt vesztegetni avval, hogy erről a szamárságról beszélgessen.
– Majd kiderül – felelte homályosan. – Egyelőre azonban, ha javasolhatom, mindketten maradjanak meg annál, amit az este mondtak: ez a fickó azt képzeli, hogy ő George Komor, és elég bolond ahhoz, hogy a leglogikusabb helyen kezdje a működését... legalábbis a leglogikusabbikon egy elmebeteg számára... ott, ahol George Komort hivatalosan eltemették.
– Alan, ha nem enged legalább egy kis teret a gondolataiban a mi állításunknak, hamarosan nyakig találja magát a szarban! – mondta Thad. – Ez a pasas... Alan, ezzel nem lehet ésszerűen beszélni...! Ezzel egyáltalán nem lehet beszélni! Esetleg könyöröghet neki irgalomért, ha hagy rá elég időt, de persze annak sincs semmi értelme. Ha valaha is elég közel jut hozzá anélkül, hogy megfelelően fölkészülne a védekezésre, cápahúspástétomot csinál magából!
– Most megyek a doktorhoz – felelte Alan –, azután pedig beszélek azzal a sebésszel, aki gyerekkorában operálta magát. Nem tudom, kisül-e belőle valami, vagy fényt derít-e valamire ebben az ügyben, de mindenesetre megteszem. Egyébként azzal kapcsolatban, amire az előbb figyelmeztetett, azt hiszem, vállalnom kell a kockázatot.
Thad minden jókedv nélkül elmosolyodott.
– Az én szempontomból ezzel csak egy gond van, Alan. A feleségemmel és a gyerekeimmel együtt, sajnos, én is kénytelen leszek vállalni...

Negyedórával később jól ápolt, kék-fehér minifurgon állt meg a ház fölhajtóján, Alan kocsija mögött. Hasonlított a telefonszerelők autóihoz, és kiderült, hogy az is, noha az oldalára diszkrét kisbetűkkel azt írták: maine állam rendőrsége.
Két szerelő lépett az ajtóhoz, bemutatkoztak, elnézést kértek, hogy ennyit késtek (a magyarázkodás egyáltalán nem hatott Thadre és Lizre, lévén, hogy eddig nem is tudtak a szerelők érkezéséről), és megkérdezték Thadet, gondot okozna-e neki aláírni egy formanyomtatványt.
Thad gyorsan átfutotta az írást, és látta, hogy ezzel meghatalmazást ad a rendőrségnek lehallgató-, illetve híváskövető berendezés fölszerelésére. A meghatalmazás nem engedélyezte automatikusan, hogy a fölvett beszélgetések szövegét felhasználják bármilyen jogi eljárás, bírósági tárgyalás során.
Thad a megfelelő helyre firkantotta a nevét. Alan Pangborn és az egyik szerelő volt a tanú. (Az utóbbi – Thad nagy mulatságára – az öve egyik oldalán egy telefontesztelő masinát, a másikon egy 45-ös Coltot viselt.)
– Ez a híváskövető micsoda tényleg hatásos? – kérdezte néhány perccel később, miután Alan elment az oronói kapitányságra. Fontosnak érezte, hogy mondjon valamit; megkapva az engedélyüket, a szerelők komor csöndbe burkolóztak.
– Igen – felelte az egyik. Fölemelte a nappaliban a telefont lecsavarta a kagyló külső borítását. – A világ bármely pontjáig vissza tudjuk követni a hívót. Ez már nem olyan, mint azok a régi masinák, amiket a filmekben lehet látni. Tudja, amikor vonalban kellett tartani a hívót, míg meg nem találják, honnét telefonál.
Meglóbálta a kagylót, amely most leginkább olyan volt, mint egy sugárfegyverrel elpusztított android valamelyik sci-fi-filmben.
– Ezzel a géppel – mondta – egészen addig, míg valaki itt le nem teszi a telefont, mindig megtaláljuk a hívás helyét. Amiről azután legtöbbször kiderül, hogy egy nyilvános telefon valami nagyáruházban.
– Ahogy mondod – helyeselt a társa. Ő közben a telefonzsinórral vacakolt, amit előtte kirángatott a villásdugóból. – Odafönt is van készülék?
– Kettő – felelte Thad. – Egy a dolgozószobámban, egy pedig a hálóban.
– Mindegyik külön vonalon?
– Nem. Vonalunk csak egy van. Hová teszik majd a lehallgatómagnót?
– Alighanem le a pincébe – felelte az első szerelő szórakozottan. Épp a telefonzsinór drótjait dugdosta egy nagy klinkertéglához hasonlatos valamibe, ami telis-tele volt rugós kapcsolóval, dugaszolóaljzattal. Hangjából határozottan kiérződött a volna-szíves-békén-hagyni-hogy-végezhessük-a-dolgunkat sértődöttsége.
Thad átkarolta Liz derekát, és elhúzta onnét, közben pedig azon tűnődött, akad-e a világon valaki, aki képes fölfogni, hogy a Föld összes lehallgatómagnója, legkorszerűbb klinkertéglája sem tudja megállítani George Komort. Márpedig Komor valahol odakint van. Talán pihen, talán már el is indult.
Ha senki sem hisz neki, mi az ördögöt tehetne még?
Hogy a pokolba védje meg a családját? Van egyáltalán erre mód? Erősen gondolkodott, s amikor az erőfeszítésből nem született semmi értelmes, egyszerűen hallgatni kezdte a belső csöndet. Néha – nem mindig, de néha –, mikor válasz sehogy másként nem jelentkezett, így, ezen a módon érkezett.
Most, persze, nem. Gúnyos meglepetéssel vette azonban észre, hogy hirtelen, kétségbeesetten kanos lett. Egy pillanatig arra gondolt: valami trükkel föl kéne csalogatni Lizt a hálószobába – azután eszébe jutott, hogy a rendőrségi szerelők hamarosan ott lesznek, hogy további titokzatos dolgokat műveljenek a fönti, elavult készülékekkel is.
Még dugni se lehet, gondolta. Akkor mit csináljunk?
A válasz egyszerű. Várni kell.
És vártak.
Nem is kellett sokáig várniuk a következő rettenetes hírig: Komor mégiscsak elkapta Rick Cowleyt. Érintésre robbanó bombát szerelt az ajtózárjára, miután csapdába csalta a telefonszerelőket, akik épp ugyanazt tették Rick telefonjával, mint ezek itt most az övével. Amikor Rick elfordította a kulcsot a zárban, egyszerűen fölrobbant az ajtó.
Alan hozta a rossz hírt. Alig három mérföldet hajtott Orono felé, amikor a rendőrségi rádióvonalon meghallotta a robbanásról szóló jelentést. Azonnal visszafordult.
– Maga azt állította, Rick biztonságban van – mondta Liz. Hangja tompa volt, tekintete párás. Még a haja is mintha elveszítette volna szokott csillogását. – Gyakorlatilag garantálta!
– Tévedtem. Sajnálom.
Allan éppannyira döbbent volt, mint amennyire Liz Beaumont annak látszott és hangzott, de igyekezett ezt nem kimutatni. Thadre nézett, aki rezzenetlen, csillogó szemű némasággal tekintett vissza. Humortalan kis mosoly bujkált a szája sarkán.
Tudja, hogy mit gondolok. Lehet, hogy nem igaz, de Alan mégiscsak így érezte. Talán nem tud MINDENT, de elég sokat. Alighanem elég sokat. Lehetséges, hogy nem leplezem elég jól a gondolataimat, de nem hiszem, hogy ez a lényeg. Azt hiszem, a lényeg inkább ő. Azt hiszem, túl sokat meglát, megérez az emberből.
– Föltételezett valamit, amiről kiderült, hogy nem áll meg a lábán. Ez minden – mondta Thad. – A legjobbakkal is megtörténik. Talán ideje volna visszatérni az előző beszélgetésünk lényegéhez, és még egy kicsit elgondolkodni George Komorról. Mit gondol, Alan?
– Azt, hogy lehet, hogy igaza van – felelte Pangborn, és magában azt gondolta: ezt csak azért mondom, hogy megnyugtassam őket. George Komor arca azonban, amit pedig még nem is látott máshogy, mint Thad Beaumont leírásában, kukucskálni kezdett a válla mögül. Még nem látta, de már érezte, hogy ott van és leskelődik.
– Beszélni szeretnék ezzel a dr. Hurddel...
– Hume – mondta Thad. – Dr. George Hume.
– Kösz. Szóval beszélni akarok vele, tehát egy darabig még itt maradok. Ha majd az FBI megjelenik, akarják, hogy visszajöjjek?
– Nem tudom, hogy Thad mit gondol, de én nagyon szeretném – felelte Liz.
Thad bólintott.
Alan fölsóhajtott.
– Nagyon sajnálom ezt az egészet, de a legjobban mégis azt, hogy megígértem: valami rendben lesz, azután kiderült, hogy egyáltalán nincs rendben.
– Egy ilyen helyzetben nem nehéz alábecsülni az ellenfél esélyeit – válaszolta Thad. – Én egészen egyszerű okból mondtam el magának az igazat... legalábbis amit én igaznak gondolok... Ha ez a gyilkos tényleg Komor, még rengetegen fogják alábecsülni, mielőtt az ügynek vége lesz.
Alan Thadről Lizre nézett, majd vissza Thadre. Nagy csönd volt, csak a Beaumontékat védő egyik rendőr hangja hallatszott odakintről. Kollégáját szólongatta, aki a ház mögött volt.
Alan végül megszólalt:
– Az a baj, hogy maguk tényleg hisznek ebben az egészben. Ugye?
Thad bólintott.
– Igen. Én legalábbis.
– Én nem – mondta Liz, és mindketten hökkenten ránéztek. – Én nem hiszem. Én tudom.
Alan fölsóhajtott, és zsebre vágta a kezét.
– Egyvalamit szeretnék megérteni. Ha ez a helyzet, amit itt elmondtak nekem... nem hiszem... képtelen vagyok elhinni... de ha ez a helyzet, mi a büdös nyavalyát akar ez a fickó? Egyszerűen csak bosszút állni?
– Egyáltalán nem – felelte Thad. – Ugyanazt akarja, amit maga vagy én akarnánk, ha az ő helyében lennénk. Nem akar halott lenni. Ez minden. Nem akar halott maradni. És én vagyok az egyetlen, aki ebben segíthet neki. Ha nem tudok, vagy nem akarok... nos... legalább gondoskodhat, arról, hogy ne maradjon egyedül.

Tizenhat
Halló, itt George Komor!

Alan elment, hogy dr. Hume-mal beszéljen, az FBI-ügynökök pedig éppen befejezték a kihallgatást – ha ugyan ez a megfelelő szó egy olyasfajta tevékenységhez, ami eleve fáradtnak és reménytelennek látszott –, mikor George Komor telefonált. A hívás kevesebb, mint öt perccel azután futott be, hogy a rendőrségi telefonszerelők (akik „drótosoknak” hívták magukat) bejelentették, hogy most már elégedettek az összes mütyürrel, amit fölszereltek Beaumonték telefonjaira.
Undorodva, de nem igazán meglepetten közölték, hogy Beaumonték kívülről korszerűnek és legújabbnak tűnő Merlin telefonjai belsejében Ludlow városka múlt századi, jószerével ló vontatta, tekerőtárcsás rendszerét találták.
– Ember, ezt szinte el se lehet hinni! – közölte a Wesnek nevezett szerelő pontosan olyan hangon, mint aki egyáltalán nem várt mást errefelé, a keleti partnak ezen a primitív részén.
A másik „drótos”, Dave kikocogott a furgonhoz hogy behurcolja a megfelelő adaptert és minden más olyan szerelvényt, amire még szükség lehet ahhoz, hogy Beaumonték telefonját összhangba hozzák a bűnüldözésnek a huszadik század második felében létező lehetőségeivel. Wes égnek emelte a tekintetét, majd Thadre nézett, mintha a házigazdának rögtön az elején tájékoztatnia kellett volna őt arról, hogy errefelé az emberek még a telefonozás hőskorában élnek.
A „drótosok” pillantást sem fecséreltek az FBI embereire, akik a bostoni irodából repültek föl Bangorba, majd hősiesen keresztülautóztak a veszedelmes, medvékkel és farkasokkal teli vadonon Bangor és Ludlow között. Az FBI-osok mintha a színskálának egy egészen más tartományában léteztek volna, amit a „drótosok” éppúgy nem láthatnak, mint az infravörös vagy a röntgensugarat.
– A város minden telefonja ilyen – magyarázta Thad alázatosan. Kezdett rettenetes gyomorégése lenni. Normális körülmények között dühítő és kibírhatatlan lett volna, most azonban csak fáradttá, érzékennyé és végletesen szomorúvá tette a fájdalom.
Gondolatai újra és újra Rick apjára tévedtek, aki Tucsonban lakott, meg Miriam szüleire, akik San Luis Obispóban éltek. Mire gondolhat most éppen az öreg Mr. Cowley? Mire gondolhatnak Penningtonék? Hogyan élik túl ezek az emberek, akikről gyakran szó esett beszélgetéseik során, de akiket ténylegesen sosem látott? Miként bírják ki, hogy nemcsak egyszerűen a gyermekük halálával kell szembenézniük, de a felnőtt gyermekükével? Miként néz szembe az ember a gyilkosság egyszerű, mégis irracionális tényével?
Thad rádöbbent, hogy egyetlen, szomorú okból gondol a túlélőkre az áldozatok helyett: mindenért felelősnek érzi magát. Miért is ne? Ha nem ő felelős George Komorért, akkor ki a fene? Bobcat Goldthwaite talán? Vagy Alexander Haig? Az, hogy az elavult, tekerőtárcsás rendszer megnehezíti a telefonja lehallgatását, csak újabb tény, amiért bűntudatot érezhet.
– Azt hiszem, végeztünk, Mr. Beaumont – mondta az egyik FBI-ügynök, akit Malone-nak hívtak. A jegyzeteit nézegette, s szemlátomást éppoly közönyös volt Wes és Dave iránt, mint azok iránta. Végül becsukta a noteszt. Bőrkötésű notesz volt, Malone nevének kezdőbetűi ezüstszínnel, diszkréten a borító bal alsó sarkába préselve. Malone konzervatív, szürke öltönyt hordott, a szinte vonalzóval húzott választékát baloldalt viselte.
– Neked még van kérdésed, Bill?
Bill, azaz Prebble ügynök szintén becsukta a noteszét (ugyanúgy bőrkötésű, de monogram nélkül), és megrázta a fejét.
– Semmi. Azt hiszem, ez minden.
Prebble konzervatív, barna öltönyt hordott. A szinte vonalzóval húzott választékát ő is baloldalt viselte.
– A nyomozás során később tán még fölteszünk néhány kérdést, de egyelőre ennyi elég. Szeretnénk megköszönni mindkettőjük együttműködését.
Prebble ügynök szélesen rájuk mosolygott, kivillantva tökéletesen koronázott avagy hibátlan valódi fogsorát. Thad arra gondolt: Ha öten volnánk, mindegyikünknek adna egy MA IGAZÁN NAGYSZERŰ, MOSOLYGÓS NAPUNK VOLT igazolást, hogy vigyük haza és mutassuk meg anyukának.
– Nincs mit – válaszolta Liz lassan, oda se figyelve. Ujja hegyével masszírozta a bal halántékát, mint aki fölkészült egy igazán borzasztó fejgörcsre.
Thad ránézett a kandallón álló órára, és látta, hogy még csak fél három. Vajon ez lesz élete leghosszabb délutánja? Gyanította, hogy igen.
Liz fölállt. – Azt hiszem, fölmegyek, és kinyújtózom egy kicsit, ha nincs rám szükséged. Nem érzem magam valami földobottan.
– Nem is rossz...
... ötlet, akarta befejezni, amikor csörgött a telefon.
Mind a készülékre néztek. Thad nyaki verőere őrülten lüktetni kezdett. Gyomrából lávaként tört fel a sav új hulláma, s megtelepedett a torkában.
– Príma! – mondta elégedetten. – Legalább nem kell kizavarnunk valakit, hogy csináljon egy próbahívást.
Thad hirtelen úgy érezte, mintha jeges levegő hideg tömbje venné körül. A hideg vele együtt mozgott, ahogy a telefonhoz ment. A készülék mellett néhány perce már ott állt az a szerkezet, mely úgy nézett ki, mint egy nagyméretű klinkertégla, de oldalában kis lámpák világítottak. Az egyik fény szinkronban villogott a telefon csörgésével.
Hol vannak a madarak? Hallanom kellene a madarakat. A verebek azonban sehol se voltak; egyetlen hangot hallott csak: a Merlin telefon követelődző csörgését.
Wes a tűzhely előtt térdelt, és épp a szerszámait rakta vissza egy fekete táskába, amely túlméretezett, krómacél zárcsatjaival a munkások éthordóira hasonlított. Dave a nappali és az ebédlő közötti ajtónak támaszkodott. Az imént megkérdezte Liztől, vehet-e egy banánt a gyümölcskosárból, s Liz engedélyével most elgondolkodva hámozta a gyümölcsöt. Abba-abbahagyta, annak a művésznek a szakértő szemével tanulmányozta az eredményt, aki az alkotás lázában is tudja, mit ér.
– Mért nem veszed elő az áramkörmérőt? – kérdezte West. – Ha kicsit tisztítanunk kell a vonalon, most rögtön megcsinálhatjuk. Megspórolunk magunknak egy visszautat.
– Nem is rossz ötlet – felelte Wes, és elővett valamit a túlméretezett éthordójából, ami leginkább pisztolyra emlékeztetett.
Mindketten enyhe kíváncsisággal vártak. Semmi több. Malone és Prebble ügynökök eltették a noteszüket, lábukat megrázva kiigazították nadrágjuk késpengeéles vasalásait, s általában megfeleltek Thad eredeti, róluk alkotott véleményének: inkább látszottak adószakértőknek, mint pisztolyt hordó titkos ügynököknek. Úgy néztek ki, mint akik arról se vesznek tudomást, hogy egyáltalán csöng a telefon.
Liz azonban mindent tudott. Azonnal abbahagyta halántéka masszírozását, és a mészárszékre hurcolt állat kerek, nagy szemeivel meredt Thadre. Prebble az imént kapott kávéért és teasüteményért hálálkodott, és szemlátomást éppannyira nem vette észre, hogy Liz nem válaszol, mint azt, hogy a telefon csöng.
Mi van ezekkel az emberekkel? Thad legszívesebben ordított volna. Mi az istennek állították egyáltalán föl ezt a sok berendezést?
Persze nincs igaza. Hiszen alig hihető, hogy épp az az ember telefonáljon öt perccel a híváskövető berendezés fölszerelése után, aki miatt azt fölszerelték... Vagy legalábbis ezek mind ezt mondanák, ha valaki megkérdezné őket. A dolgok nem így történnek a huszadik század második felében, a bűnüldözés nagyszerű világában, állítanák. Biztosan egy másik író telefonál, hogy valami jó kis ötletet kérjen, vagy valamelyik szomszéd szeretné tudni, nem adhatna-e kölcsön Liz egy kis kristálycukrot. De hogy épp az a pali jelentkezne, aki Thad alteregójának képzeli magát? Ugyan már! Túl hamar volna, túl nagy mázli lenne!
De persze Komor az. Thad az ösztöneivel érezte. És ahogy a feleségére tekintett, tudta, hogy Liz is.
Wes ránézett, kétségkívül azon tűnődve, miért nem veszi már föl a frissen megbütykölt telefont.
Ne aggódj, gondolta Thad. Ne aggódj, megvár! Tudja, hogy itthon vagyunk.
– Nos, mi akkor mennénk is Mr. Beau... – kezdte Prebble, Liz azonban nyugodt, de végletesen fájdalmas hangon közbeszólt:
– Azt hiszem, jobban teszik, ha egy kicsit várnak.
Thad fölkapta a telefonkagylót és beleordított:
– Mit akarsz, te szemétláda? Mi a kurva anyádat akarsz?
Wes összerezzent. Dave megdermedt abban a mozdulatban, ahogy bele akart harapni a banánba. A szövetségi ügynökök egyszerre fordultak Thad felé, ő pedig nyomorultan azt kívánta: bárcsak itt volna Alan Pangborn, ahelyett, hogy dr. Hume-mal beszél Oronóban. Alan sem hisz Komorban, legalábbis most még nem, de ő legalább emberi. Ezek itt négyen lehet, hogy szintén emberiek, de Thadnek erős kételyei voltak a tekintetben: hiszik-e, hogy ő és Liz is ember.
– Ő az, ő az! – kiáltotta Liz Prebble-nek.
– Jézusom! – nyögte Prebble.
Ő és a törvény többi félelmet nem ismerő őre rémült pillantásokat vetettek egymásra. Most mi a szart csináljunk?
Thad mindezt látta és hallotta, ugyanakkor azonban mintha a valóságnak egy más szeletében létezett volna. Még Lizhez sem kapcsolódott többé. Már csak ő és Komor voltak. Újra együtt, annyi év után – ahogy régen a kabarékonferansziék szokták bejelenteni, dobpergés mellett, a rég letűnt csillagokat.
– Nyugi, nyugi, Thad – mondta George Komor. Hangjában mosoly játszott. – Nem kell rögtön telerottyantani a nadrágot!
Ilyennek képzelte a hangját. Pontosan ilyennek. Minden árnyalatban; még a halványan érezhető délies dialektust is, ahogy a szóvégi hangokat elharapta, noha igyekezett ezt elleplezni.
A két „drótos” összedugta a fejét, azután Dave kirohant a furgonhoz a vonalra kapcsolt készülékükhöz. Kezében még mindig a banánja. Wes a pincelépcsőhöz szaladt, hogy ellenőrizze a hangra működésbe lépő lehallgatómagnót.
Az Ef Bí Áj félelmet nem ismerő hősei a nappali közepén álltak, és döbbenten bámultak. Mindjárt átkarolják egymást, mint az erdőben elveszett kisgyerekek.
– Mit akarsz? – ismételte meg Thad halkabban.
– Mit, mit? Csak meg akartam mondani, hogy vége – felelte Komor. – Ma délben elkaptam az utolsót is. Tudod, a kiscsajt, aki egykor a Darwin Press főkönyvelőjének dolgozott. Tudod, Thad, ő volt az, aki az első lökést adta annak a francos Clawson gyereknek. A zsaruk hamar meg fogják találni: a belvárosban lakik, a Second Avenue-n. A nagyobbik része a padlón van, a többit a konyhaasztalra pakoltam.
Fölnevetett. – Tyű, micsoda munkás hét volt, Thad, öreg harcos! Úgy ugráltam, mint a féllábú a seggberúgóversenyen! Csak azért hívtalak, hogy most már megnyugodhatsz.
– Egyáltalán nem érzem magam nyugodtnak! – felelte Thad.
– Nos, majd az idő meghozza, öreg harcos, majd az idő meghozza! Asszam, most egy kicsit délnek fordulok, megyek pecázni egyet. Ez a városi élet piszkosul fáraszt.
Megint fölnevetett, és olyan szörnyű mód kedélyesnek hatott, hogy Thad lúdbőrzeni kezdett.
Hazudik.
Thad ezt ugyanolyan pontosan tudta, mint azt, hogy Komor megvárta a telefonálással a híváskövető berendezés fölszerelését.
Képes lehet ilyesmire? A válasz: igen. Komor nyilván valahonnét New Yorkból telefonál, de ők ketten úgy össze vannak kötve valami láthatatlan kötéssel, mint az ikertestvérek. Ikrek ők, két fele ugyanannak az egésznek, és Thad rémülten érezte, amint kiszáll a saját testéből, sodródik a telefonvonalon keresztül, egészen New Yorkig. Nem, nem: félútig. Félúton találkozik köldökzsinórokon ezzel a szörnyeteggel, valahol Massachusetts nyugati részén. Újra találkozik a két fél, találkozik és egyesül, ahogy mindig találkoztak és egyesültek, valahányszor rácsukta a fedelet az írógépre, és elővette azokat az átkozott Berol-féle Black Beauty ceruzákat.
– Te rohadt, hazug disznó! – kiáltotta.
A két FBI-ügynök rémülten rezzent össze.
– Nahát, Thad, ez igazán nem szép tőled! – felelte Komor. Őszintén sértettnek hangzott. – Csak nem gondoltad, hogy téged is bántani akarlak? A pokolba is, dehogy! Hiszen érted álltam bosszút, fiú. Tudtam, hogy nekem kell megtennem. Tudtam, hogy gyáva nyúl vagy, de ezt nem rovom föl neked. Végül is annyiféle ember él ezen a szorgalmasan pörgő-forgó földgolyón... Mi a nyavalyának fárasztanám magam avval, hogy bosszút álljak érted, ha úgy akarnám intézni a dolgokat, hogy semmit se élvezhess belőlük?
Thad ujjai a homlokán lévő kis, fehér sebhelyhez kúsztak. Masszírozni kezdte a heget; olyan erősen masszírozta, hogy a bőr kivörösödött. Próbált – kétségbeesetten próbált – önmaga maradni. Megmaradni önmaga alapvető valóságában.
Hazudik. Tudom, hogy miért, és ő is tudja, hogy tudom, de azt is tudja, hogy nem számít, mert senki sem hisz nekem. Tudja, hogy milyen furcsának látják ezt az egészet, tudja, hogy hallgatóznak, tudja, mit gondolnak... de azt is tudja, hogyan gondolkodnak, és ez jelenti az ő biztonságát. Azt hiszik, Komor csak egy pszichopata, aki George Komornak képzeli magát, mert ezt kell hinniük. Ha mást hinnének, az minden tudásuknak, a józan eszüknek mondana ellent. A világ összes ujjlenyomata sem tudja megváltoztatni a meggyőződésüket. Komor tisztában van vele: ha most azt erősítgeti, hogy ő nem George Komor, hogy végre rájött erre – akkor ezek itt megnyugszanak. Nem vonják vissza rögtön a rendőri védelmet... de ez is csak idő kérdése lesz.
– Ugye tudod, kinek az ötlete volt, hogy eltemessenek? Az enyém.
– Nem, nem! – mondta Komor könnyedén. – Téged egyszerűen félrevezettek! Amikor az a gennygolyó Clawson megjelent, te egy kicsit beijedtél. Fölhívtad azt az idomított majmot, aki az ügynöködnek nevezte magát, és ő igazi rossz tanácsot adott, Thad. Olyan volt, mintha valaki odaszart volna az ebédlőasztalodra, te pedig fölhívsz valakit, akiben bízol és megkérdezed: mihez kezdj most? Az meg azt válaszolja, hogy semmi gond, tegyél rá egy kis szaftot. A szafttal leöntött szar kifejezetten jólesik egy hideg éjszakán. Magadtól sosem tetted volna meg, amit tettél. Én tudom ezt, öreg harcos.
– Rohadt hazugság, és te nagyon jól tudod!
Hirtelen rádöbbent, milyen tökéletes csapda ez az egész, milyen jól ismeri Komor ezeknek az embereknek a lelkét. Mindjárt előjön vele és kimondja. Kimondja, hogy ő nem is George Komor. És ezek el fogják hinni. Végighallgatják a magnószalagot, ami odalent forog a pincében, és elhiszik, amit hallanak. Alan is, mindenki más is. Nem egyszerűen azért, mert el akarják hinni, hanem mert már el is hitték.
– Dehogy tudom – felelt Komor nyugodtan, csaknem barátságosan. – Többé nem zavarlak, Thad. De mielőtt elmegyek, hadd adjak neked egy aprócska jó tanácsot. Talán hasznodra válik. Ne hidd, hogy én vagyok George Komor. Ezt a hibát én is elkövettem. Meg kellett ölnöm ezt a rengeteg embert, hogy tisztába jöjjek vele. Hogy mindent rendbe rakjak a fejemben.
Thad villámsújtottan hallgatott. Lett volna egy-két dolog, amit közbeszúrhatott volna, de képtelen volt legyőzni azt a furcsa érzését, hogy a lelke kiszállt a testéből. És képtelen volt úrrá lenni Komor tökéletes vakmerősége fölötti lenyűgözöttségén.
Az Alan Pangbornnal folytatott hiábavaló beszélgetésre gondolt, és ismét azon tűnődött: hol is volt és mit csinált ő, miközben kitalálta Komort, aki ugyanúgy jött létre, mint akármelyik más története. Pontosan hol van a hit és a hitetlenség határa? Úgy alkotta ezt a szörnyeteget, hogy közben valahol átbotlott ezen a határon? Vagy akadt még valami más is amit látni nem látott, de kihallhatott a fantomverebek csiripeléséből?
– Nem is tudom – mondta Komor könnyed nevetéssel –, lehet, hogy tényleg olyan bolond vagyok, mint amilyenné nyilvánítottak azon a bizonyos helyen...
Ez jó, hű, de jó! Hadd vizsgálják végig a Dél összes elmegyógyintézetét, keressenek egy nagydarab, széles vállú, szőke férfit! A kutatás ugyan nem vonja el az összeset innét, de kezdetnek azért pompás lesz!
Thad vadul markolta a telefont, fejében csak úgy lüktetett a beteges düh.
– Hanem, tudod, egy kicsit se sajnálom, hogy megtettem, mert én nagyon szerettem azokat a könyveket, Thad. Amikor ott voltam... a diliházban... azt hiszem, egyedül a könyveid tartottak meg épelméjűnek. És most sokkal jobban érzem magam. Most már pontosan tudom, ki vagyok. Ez is valami. Gondolom, öngyógyításnak lehet nevezni, amit New Yorkban csináltam. Persze nincs nagyjövője. Te mit gondolsz?
– Hagyd abba a hazudozást, a fene egyen meg! – ordította Thad.
– Erről beszélhetnénk még – felelte Komor –, de az eltartana egy darabig. Gondolom, azt mondták, tarts szóval, ameddig csak tudsz, ugye?
Nem. Nincs szükségük arra, hogy a vonalban maradj. És ezt is nagyon jól tudod.
– Add át kézcsókomat a gyönyörű feleségednek – mondta Komor szinte tisztelettel. – Vigyázz a bébikre! És fütyülj az egészre, a saját érdekedben, Thad! Többé nem zavarlak. Ami egyszer...
– És mi van a madarakkal? – kérdezte váratlanul Thad. – Hallod a madarakat, George?
Néma csönd lett. Thad némi meglepődést érzett ebben a csöndben... mintha a beszélgetés folyamán most először valami nem George Komor gondosan eltervezett forgatókönyve szerint alakult volna. Nem tudta pontosan, miért. Mintha az idegvégződéseinek lett volna valamiféle ősi tudása, megérzése, amivel teste többi része nem rendelkezett. Egy pillanatra vad győzelmet érzett – olyasfélét, amilyet az amatőr bokszoló érezne, ha átbújva Mike Tyson két védekező karja között, behúzna egyet a bajnoknak, s az megroggyanna.
– George! Hallod a madarakat?
Nem hallatszott más a szobában, csak a kandallón álló óra ketyegése. Liz és az FBI-ügynökök Thadre meredtek.
– Nem tudom, miről beszélsz, öreg harcos – felelte lassan, vontatottan Komor. – Nem lehetséges, hogy...?
– Nem – nevetett föl vadul Thad. Ujjai tovább kapirgálták a kérdőjelet formázó sebhelyet a homlokán.
– Nem, te tényleg nem tudod, miről beszélek! Ugye így van? Akkor figyelj egy kicsit, George Komor! Én hallom a madarakat. Még nem tudom, mit jelent... de meg fogom tudni! És amikor megtudom...
Itt elhallgatott. Amikor megtudja, mi lesz? Fogalma sem volt róla.
A hang lassan, tagoltan, nagy nyomatékkal szólt bele a kagylóba:
– Akármiről beszélsz is, Thad, nem érdekes. Mert most már vége az egésznek.
Kattanást hallott.
Komor letette. Thad szinte érezte, ahogy ő maga visszafelé száguld a telefonzsinóron át, visszafelé arról a titokzatos találkahelyről Massachusetts nyugati részén – nem a fény vagy a hang sebességével, hanem a gondolatéval. Durván, nagy döndüléssel landolt a saját testében.
Édes Jézus!
Elejtette a telefonkagylót, és az csálén a helyére pottyant. Megfordult. Imbolygó pálcikáknak érezte a lábait.
Dave az egyik oldalról rontott a szobába, Wes a másikról.
– Prímán működött! – kiáltotta Wes. A két FBI-ügynök megint egyszerre rezzent össze. Malone valósággal felvisított, valami „Juj!”-szerű hang jött ki a torkán, hasonló ahhoz, amit a képregényekben szoktak a nők szájához rajzolni, mikor egeret látnak.
Thad megpróbálta elképzelni, mit csinálnának ezek ketten, ha meg kéne ütközniük egy terrorista bandával vagy géppisztollyal hadonászó bankrablókkal. Nem sikerült. Talán csak túl fáradt vagyok, gondolta.
A két szereplő furcsa, esetlen táncba kezdett: veregették egymás vállát, majd mindketten kisiettek a fölszereléssel teli furgonhoz.
– Ő volt – mondta Liznek. – Azt mondta, nem ő, de ő volt. Ő.
Liz odasietett, és vadul átölelte. Szüksége volt erre az ölelésre. Nem is tudta, mennyire, amíg nem érezte Lizt maga mellett.
– Tudom – suttogta Liz, ő pedig arcát az asszony hajába temette, és behunyta a szemét.

A kiabálás fölébresztette az ikreket. Mindketten nagy kedvvel bömböltek odafönn. Liz elindult, hogy fölvegye őket. Thad utána fordult, azután visszament, hogy rendesen a helyére tegye a telefonkagylót. A készülék azonnal csöngeni kezdett.
Alan Pangborn telefonált. Beugrott az oronói kapitányságra hogy igyon egy kávét, mielőtt találkozik dr. Hume-mal, amikor Dave, a telefonos beszólt rádión, és jelentette a hívást, meg hogy az előzetes eredmények szerint, hol tart a híváskövetés. Alan hangja nagyon izgatott volt.
– Még nem nyomoztuk le egészen pontosan, de azt már tudjuk, hogy New York-i hívás, 212-es körzetszám – mondta. – Öt percen belül pontosan tudni fogjuk a helyszínt!
– Ő volt – ismételte meg Thad. – Komor. Azt állította, hogy nem ő, de ő volt. Valakinek meg kéne nézni a lányt, akiről beszélt. Azt hiszem, a neve Darla Gates.
– „A Vassaron végzett orrtúró punci?”
– Úgy van – felelte Thad. Végtelenül fáradtnak érezte magát.
– Továbbítom a nevet a New York-i fiúknak. Hogy van, Thad?
– Rendben.
– És Liz?
– Hagyjuk most a jól nevelt társasági fecsejt, oké? Hallotta, amit mondtam. Nem számít, mit állít Komor, ez ő volt!
– Nos hát... Várjuk meg a híváskövetés eredményét. Majd kiderül, ha kiderül.
Volt valami a hangjában, amit Thad eddig nem hallott. Nem az az óvatos hitetlenkedés, ami akkor érződött rajta, mikor először döbbent rá, hogy Beaumonték George Komorról mint valódi, létező személyről beszélnek. Alan Pangborn kifejezetten zavarban van. Thad szívesen kihagyta volna ezt a kínos fölfedezést, de túlságosan is világosan érződött a seriff hangjából a zavar. Egészen különleges fajta – amit másvalaki helyett érzünk, aki túl figyelmetlen, túl ostoba; vagy egyszerűen csak nemtörődöm, ezért nem veszi észre ő maga. Thad savanyú mosollyal tanulmányozta ezt a furcsa helyzetet.
– No jó. Majd kiderül, ha kiderül – mondta végül. – De amíg kiderül, remélem, elmegy az orvosomhoz.
Pangborn válaszolt valamit, hogy előbb még telefonálnia kell valahová, de Thad hirtelen kikapcsolt. Már nem érdekelte a válasz. A sav megint emelkedni kezdett a gyomrából fölfelé. ezúttal már úgy, mint a vulkáni láva. George, a ravasz róka, gondolta. Ezek azt hiszik, keresztüllátnak rajta! Akarja, hogy ezt higgyék! Figyeli őket, amint keresztüllátnak rajta, és amikor végül elmennek, a ravasz róka George egyszer csak itt terem a fekete Toronadójával. És hogyan állíthatom akkor meg?
Fogalma sem volt róla.
Pangborn épp egy mondat közepénél tartott, amikor Thad letette a telefont.
Fölment, hogy segítsen Liznek a délutáni ruhájukba öltöztetni az ikreket.
Szüntelenül arra gondolt, milyen érzés is volt a telefonzsinór fogságába esni, a telefonkábelen át sodródni Massachusetts nyugati vidékei alatt, odalent lenni a ravasz róka George Komorral.
Milyen érzés? Mintha Végállomásvárosban lenne.

Tíz perccel később újra csörgött a telefon. A második csöngés közepén elhallgatott, és a drótos Wes Thadet szólította a készülékhez. Lement a földszinti telefonhoz.
– Hol vannak az FBI-ügynökök? – kérdezte West.
Egy pillanatig komolyan azt várta, hogy Wes így felel: FBI-ügynökök? Miféle FBI-ügynökök? Itt olyanok nem is voltak.
– Ja, azok? Elmentek.
Megrántotta a vállát, mintha azt akarná kérdezni: miért, hát mit várt?
– Tudja, ott van az a sok komputerük, és ha nem bizgerálják őket folyton, valaki még eltűnődne és megkérdezné, miért van ezeknek ilyen sok gépük ilyen sok idejük? Aztán a végén még lefaragnának a költségvetésükből.
– Csináltak itt egyáltalán valamit?
– Túrót se! – felelte Wes. – Az ilyen ügyekben nem is szoktak. Vagy ha igen, én még sose voltam ott olyankor. Mindent gondosan följegyeznek, abban nagyok. Azután belerakják a komputerükbe. Ahogy mondtam.
– Értem.
Wes az órájára pillantott. – Most már Dave és én is megyünk. A gépek innentől fogva maguktól működnek. És még a számlát se maga kapja.
– Nagyszerű – felelte Thad, és a telefonhoz lépett. – És köszönök mindent.
– Semmi gond. Mr. Beaumont?
Thad megfordult.
– Ha el akarnám olvasni valamelyik könyvét, melyiket ajánlaná: azokat, amelyeket a saját nevén írt, vagy jobban járnék a másik fickóval?
– Szerintem próbálja inkább a másik fickót – mondta Thad, és fölemelte a hallgatót. – Nála több a cselekmény.
Wes biccentett, kezét tisztelgésszerűen a homlokához emelte és kiment.
– Halló! – szólt bele Thad a telefonba. Talán jobb lenne, ha most már tartósan a fülére növesztenének egy telefont. Rengeteg időt és gondot takarítana meg. Lehallgatómagnóval és híváskövetővel együtt, persze. Mindenhová vihetné az egészet magával, hátizsákban.
– Üdvözlöm, Thad. Alan vagyok. Még mindig a kapitányságon. A helyzet az, hogy rossz hírem van. A barátja egy telefonfülkéből beszélt, a Penn vasútállomásról.
Thadnek eszébe jutott, mit mondott a másik drótos, Dave arról, hogy fölszerelik ezt a drága, korszerű berendezést, és a legtöbbször egy élelmiszer-áruház telefonfülkéiig követik vissza a hívásokat.
– Ez magát meglepi?
– Nem. Csalódott vagyok, de meg nem lepődtem. Mindig abban reménykedünk, hogy a tettes egyszer, egyetlenegyszer elbotlik. És akár hiszi, akár nem, rendszerint elbotlik. Előbb-utóbb. Ma este átmennék magukhoz. Rendben van?
– Igen. Miért ne? Ha nagyon elunnánk magunkat, majd bridzselünk.
– Estére meglesz a hangszínfelvételünk.
– Jó, szóval meglesz a hangfelvételük. És akkor?
– Nem hangfelvétel: hangszínfelvétel!
– Nem tudom, mi a...
– A hangszínfelvétel egy számítógép alkotta grafikus rajz, amely tökéletesen leképezi valakinek a beszédjellegzetességeit – magyarázta Pangborn. – Ennek semmi köze a beszédhez. Nem érdekel bennünket a kiejtés, a tájszólás, a beszédhiba, semmi ilyesmi. A komputer csak a hangmagasságot és a hangszínt szintetizálja (a szakemberek ezt fejhangnak hívják), valamint a hangrezgést és -árnyalatot (amit a szakemberek mell- vagy hasüregi hangnak hívnak). Ezek úgyszólván verbális ujjlenyomatok, és éppúgy, mint az igaziaknál, még sosem találtak két egyformát. Sőt azt mondták nekem, hogy például az egypetéjű ikrek hangszínfelvételében több a különbség, mint az ujjlenyomatukban.
Kis szünetet tartott.
– Két kitűnően sikerült hangfelvételt küldtünk a BŰSZI-hez, New Yorkba. Ami estére elkészül, az a maga és az ő hangszínfelvétele, illetve a kettő összehasonlításának eredménye. A fiúk itt a kapitányságon egytől egyig hülyének tartanak amiatt, hogy ezt kértem. Látom az arcukon. De az ujjlenyomatok és a maga alibije után nem merik a szemembe mondani.
Thad kinyitotta a száját, de képtelen volt megszólalni.
Megnedvesítette az ajkát, újra beszélni próbált, újra sikertelenül.
– Thad! Ugye, nem csapja le megint a telefont?
– Nem – felelte és egyszerre csak elcsuklott a hangja. – Köszönöm, Alan.
– Ne, ezt ne tegye! Tudom, miért akar köszönetet mondani, és nem szeretném félrevezetni magát. Nem teszek semmi mást, csak követem az eljárási szabályokat. Ebben az esetben a szabályok kissé furcsák, mert a körülmények is furcsák. De azért ez nem jelenti azt, hogy mindebből messzemenő következtetéseket kell levonnia. Világos?
– Igen. Mi az a BŰSZI?
– BÜ...? Ja! A Bűnüldözés Szövetségi Irodája. Talán az egyetlen jó dolog, amit Nixon kitalált abban a rohadt időszakban, amit a Fehér Házban töltött. Az egész tulajdonképp nem más, mint rengeteg számítógép összekapcsolt hálózata, ami bármikor a helyi bűnüldözők rendelkezésére áll... Meg persze a programozókéra, akik dolgoznak rajtuk. Úgyszólván mindenkinek pillanatok alatt megkaphatjuk az ujjlenyomatát aki 1969 óta bűncselekményt követett el Amerikában. A BŰSZI szállít továbbá összehasonlító ballisztikai elemzéseket, a bűnözők hozzáférhető vércsoportmintáit, hangszínlenyomatokat és a gyanúsítottak komputer generálta fantomképét is.
– Szóval majd meglátjuk, hogy az én hangom és az övé...
– Igen. Este hétre meglesz az elemzés. Legkésőbb nyolcra, ha kissé elfoglaltak.
Thad megcsóválta a fejét. – A hangunk egyáltalán nem hasonlított.
– Én is hallottam a szalagot, tudom, hogy így van – mondta Pangborn –, de hadd ismételjem meg: a hangszínfelvételnek semmi köze a beszédhez. Fejhang és hasüregi hang, Thad. Óriási különbség!
– De...
– Hadd kérdezzek valamit: a híres rajzfilmből Emler Fudd és Daffy kacsa hangja maga szerint egyforma?
Thad pislogott. – Hát... nem.
– Szerintem se – folytatta Pangborn. – Pedig mindkettőt egy Mel Blanc nevű fickó csinálja... Nem is szólva Tapsi Hapsiról, Csőrikéről, Foghorn Leghornról és még Isten tudja, hány más rajzfilmfiguráról. Ezek mind az ő más-más hangján szólalnak meg. Na de most mennem kell. Akkor viszlát ma este. Rendben?
– Igen.
– Fél nyolc és kilenc között.
– Várjuk, Alan.
– Jó. Akárhogy is alakul, holnap visszamegyek Rockba, és ha csak valami beláthatatlan nem történik ebben az ügyben, ott is maradok.
– A mór megtette a kötelességét, a mór megy? – kérdezte Thad, és magában azt gondolta: Komor pont erre számít.
– Igen. Néhány halacskát odahaza is ki kell fognom. Egyik sem olyan nagy, mint ez itt, de hát Castle megye lakói azért fizetnek, hogy ezeket a halacskákat is kifogjam. Világosan beszéltem?
Thad úgy érezte, ez nemcsak afféle szófordulat, hanem igazi kérdés.
– Igen. Világosan.
Mind a ketten értjük. Én... és a ravasz róka George.
– Most mennem kell, de ha kinéz az ablakon, lát a ház előtt egy rendőrautót. Ott fog állni napi huszonnégy órát, míg ennek az ügynek vége nem lesz. Ezek a zsaruk kemény fickók, Thad. Lehet, hogy a New York-i zsaruk óvatlanok voltak, de ezek a medvék, akik magára vigyáznak, nem lesznek azok. Többé senki sem becsüli alá ezt a csirkefogót. Nem felejtik ott magát és nem hagyják, maga vagy a családja egyedül legyen kénytelen szembekerülni a gazemberrel. Sok rendőr dolgozik az ügyön, más rendőrök pedig vigyáznak magára és a szeretteire. Megértett, ugye?
– Igen, megértettem – felelte, és közben azt gondolta: Ma. Meg holnap. És a jövő héten. Tokín még a jövő hónapban is. No de a jövő évben? Ugyan! Tudom. És ő is tudja. Most még nem hiszik el teljesen, amit arról mondott, hogy magához tért, kijózanodott és abbahagyja. De később majd... ahogy múlnak a hetek, és nem hogy történik semmi, nemcsak a józan ész fogja azt diktálni, hogy higgyenek neki, hanem a gazdaságosság is. Mert hát George és én jól tudjuk, miként működik a világ, hol kel a nap, és merrefele nyugszik, merre hány óra, mint ahogy azt is jól tudjuk, hogy ott várnak mindenfelé azok a halacskák, amiket ki kell fogni. George pedig előbb-utóbb majd föltűnik itt – és kifog engem. MINKET.

Negyedórával később Alan még mindig az Orono megyei rendőrkapitányságon volt, még mindig a telefonkagylót szorította a füléhez, és még mindig várt. A telefonból fiatal nő szólt hozzá mentegetőzve:
– Tudná még egy kicsit tartani, Pangborn kapitány? Ma valahogy nagyon aluszékony a számítógépünk.
Alan eltűnődött, megmondja-e neki, hogy ő nem rendőrkapitány, hanem seriff, azután hagyta a csudába. Olyasféle tévedés volt, amit majdnem mindenki elkövetett, ha vele beszélt.
– Hát persze – felelte.
Katt.
A telefonban megszólalt a zene. Odaát „várakozás”-ra kapcsolták a készüléket, a purgatóriumnak erre a huszadik századi változatára: félúton a menny és pokol között.
Egy zsúfolt kis irodában kucorgott egészen a kapitányság épületének a legvégében; ha még hátrább küldték volna, már a bokrok között lenne. A szoba teli volt poros aktákkal. Az egyetlen asztal alighanem valami általános iskolából menekült ide: az a fajta, amelyiknek ferde a teteje és fölhajtható, s még a tintatartó céljára szolgáló lyuk se hiányzott róla. Alan a térdével emelgette, billegtette az asztalt, közben egy papírlapot forgatott az asztallapon. A papírra apró, szép betűivel annyit írt: Hugh Pritchard, alá pedig: Bergenfield megyei kórház, Bergenfield, New Jersey.
Thaddel való legutóbbi beszélgetésére gondolt – a fél órával ezelőttire. Amelyikben elmondta, miként fogják a vitéz rendőrök megvédeni őt és a feleségét attól a bolondtól, aki George Komornak képzeli magát, ha az a bolond esetleg feltűnne arrafelé. Alan azon tűnődött, vajon hitt-e neki Thad. Aligha. Olyasvalaki ő, aki abból él, hogy történeteket talál ki, ezért azt is kiszimatolja, ha tündérmesét akarnak beadni neki.
Nos, a zsaruk legalábbis megpróbálják megvédeni őket, ezt meg kell hagyni. De Alan jól emlékezett arra, mi történt Bangorban 1985-ben.
Egy asszony rendőri védelmet kért és kapott, miután a hazulról már elköltözött férje alaposan összeverte, majd megfenyegette, hogy visszajön és megöli, ha nem tesz le arról a szándékáról, hogy beadja a válópört.
A pasas két hétig semmit sem csinált. A bangori rendőrség már majdnem visszahívta a rendőröket, amikor pofa megjelent. Egy mosoda furgonját vezette, és zöld munkaruhát viselt, a mosoda nevével a trikó hátulján. Odasétált az ajtóhoz, a kezében egy kosár ruhával. A rendőrök talán fölismerték volna – az álruha ellenére is –, ha korábban jön, amikor még friss volt a gyanú, élénkebb a figyelem. No persze, a fene tudja: mindenesetre nem ismerték föl, amikor végül megjelent. Bekopogtatott, és amikor az asszony ajtót nyitott, a férje előhúzott a nadrágzsebéből egy stukkert és agyonlőtte. Mielőtt a nő védelmére kirendelt rendőrök fölfogták volna, mi történt – arról nem is beszélve, hogy mondjuk kiugrottak volna az autóból – a pasas már ott állt a lépcső tetején, föltartott kezekkel. A még füstölgő pisztolyt a rózsabokrok közé hajította.
– Ne lőjenek – mondta nyugodtan. – Végeztem.
A furgont és a munkaruhát, mint kiderült, kölcsönkérte egy régi ivócimborájától, aki még csak azt se tudta, hogy az ipse haragban van a feleségével.
A lényeg énnyi: ha valaki nagyon el akar valakit intézni, és legalább egy icipici szerencséje van, hát el is fogja intézni. Lásd Oswald esetét, Chapmant, vagy ezt a pasast, Komort: mit művelt azokkal a szerencsétlenekkel New Yorkban!
Katt.
– Még ott van kapitány úr? – szólalt meg ismét a női hang a Bergenfield megyei kórházból.
– Igen – felelte –, még itt vagyok.
– Megtaláltam, amit kért. Dr. Hugh Pritchard 1978-ban nyugállományba vonult. Itt a címe és a telefonszáma Fort Laramie-ben, Wyoming államban.
– Megkaphatnám?
A nő lediktálta. Alan megköszönte, letette a telefont tárcsázta a megadott számot. A készülék egyetlenegyet csöngött, majd bekapcsolta az üzenetrögzítőt, az pedig zengeni kezdte előre rögzített üzenetét Alan fülébe.
– Halló, itt Hugh Pritchard – közölte egy reszelős hang. Nos, gondolta Alan, a fickó legalább még nem nyúlt ki. Ez is valami: lépés a megfelelő irányba. – Helga és én most éppen nem tartózkodunk itthon. Föltehetőleg épp golfozom, azt meg, hogy Helga mit csinál, csak a jóisten tudja. – Egy öregember elrozsdált kuncogása hallatszott. – Ha üzenni akar, kérem, a sípszó után tegye meg! Mintegy harminc másodperce van.
Biiip.
– Dr. Pritchard, én Alan Pangborn seriff vagyok Maine államból. Egy Thad Beaumont nevű emberről kell beszélnünk. Maga 1960-bon kioperált az agyából egy daganatot, amikor Thad Beaumont tizenegy éves volt. Kérem, szíveskedjen visszahívni R-beszélgetésre az Orono megyei rendőrkapitányságon! A szám: 207-866-2121. Köszönöm!
Mire befejezte, megizzadt. Ha üzenetrögzítőkkel kellett társalognia, mindig úgy érezte magát, mintha a Győzd le a stoppert! televíziós vetélkedőn játszana.
Miért strapálod egyáltalán magad evvel az egésszel?
Thadnek egészen egyszerű választ adott: az eljárási szabályok miatt. Őt magát, persze, nem elégítette ki egy ilyen egyszerű válasz, mert tudta, hogy ilyen eljárási szabályok nincsenek. Talán ha Pritchard doki azt az embert operálta volna, aki Komornak nevezi magát,
(noha most már nem, hiszen azt állítja, már tudja, ki ő valójában)
de hát nem azt operálta. Beaumontot operálta, és őt is huszonnyolc hosszú évvel ezelőtt.
Hát akkor miért?
Mert semmi sem stimmel, azért! Az ujjlenyomatok, a cigarettacsikkről nyert vércsoportminta, a végtelen ravaszság és az eszelős gyilkolási ösztön kombinációja, amit az emberük produkált. Nem stimmel, hogy Thad és Liz csökönyösen fújja: egy két lábon járó írói álnévről van szó. Hát ez az, ami a legkevésbé stimmel. Ilyet csak közveszélyes elmebetegek mondhatnak.
És most van még valami, ami sehogy se illik a képbe. A rendőrség simán elfogadta a pasas állítását, hogy kijózanodott a tombolásból, már tisztában van vele, kicsoda is ő. Ez a duma Alan számára annyira volt hiteles, mint egy kettő-ötvenes papírpénz. Szinte ordított az egészről, hogy hamis, ha kelepce, hogy trükk.
Lehet, hogy ez a Komor tényleg odamegy, gondolta.
De mindez nem ad választ a kérdésedre. Miért strapálod magad? Miért telefonálsz a wyomingi Fort Laramie-be, miért üldözöl egy öreg dokit, aki föltehetőleg épp annyira emlékszik Thad Beaumontra, mint az öregannyja térde kalácsára, vagy még annyira se?
Mert nincs jobb dolgom, felelte magának ingerülten. Mert innét nyugodtan telefonálhatok anélkül, ha városi elöljáróság emberei a fülembe dünnyögnének hogy mibe fog kerülni ez a sok távolsági beszélgetés. És azért, mert ŐK elhiszik – Thad és Liz. Őrült dolog, kétségtelen de ez a két ember különben teljesen normálisnak látszik... és a fenébe is, ŐK hiszik, amit mondanak.
Ami nem jelenti, hogy én is.
És ő nem is hiszi.
Ugye nem?
Lassan esteledett. Dr. Pritchard nem telefonált. A hangszínfelvételek viszont nem sokkal nyolc óra után megérkeztek, és egészen döbbenetesek voltak.

Egyáltalán nem olyanok, amilyenekre Thad számított.
Úgy gondolta, vonalkázott-kockázott ívet lát majd, amit grafitirónnal rajzolt hegyek és völgyek borítanak, és Alan megpróbálja elmagyarázni őket. Ő és Liz igyekeznek bölcsen bólogatni, ahogy az emberek szoktak, amikor valami számukra felfoghatatlanul bonyolult dolgot akarnak elmagyarázni nekik. Tudván, hogy ha kérdezni merészelnek, az arra adott magyarázat még kevésbé lesz érthető.
Várakozásával ellentétben Alan két fehér papírt mutatott neki, mindkettőn egy-egy vonallal. A vonalban volt ugyan néhány kis kicsúcsosodás (rendszerint párosával vagy hármasban), egészében véve azonban a vonalak némileg szabálytalan szinuszgörbéket ábrázoltak. És szabad szemmel is jól megállapítható volt, hogy a két rajz egészen vagy csaknem egészen megegyezik.
– Ez minden? – kérdezte Liz.
– Nem egészen – felelte Alan. – Figyelje csak!
Az egyik papírszeletet a másikra helyezte, olyan mozdulattal, mint egy bűvész, aki valami kivételesen rafinált trükköt mutat be. A két papírt a fény felé tartotta. Thad és Liz kíváncsian nézte.
– Nahát...! – mondta Liz halkan, ijedten. – Teljesen egyformák...
– Nos, nem egészen – mondta Alan, és rámutatott három pontra az alsó papírlapon lévő vonalon, amelyek picit eltértek a fölsőtől. Az első eltérésnél az alsó lap vonala a fölső vonal alatt haladt el, a másik kettőnél fölötte. Mindhárom eltérést olyan pontokon látták, ahol apró kicsúcsosodások voltak a szinuszgörbén. Maguk a görbék viszont tökéletesen egyformának rémlettek.
– Az eltérések Thad hangszíngörbéjén láthatók – magyarázta Alan –, és mindhárom esetben súlyos stresszpontokon figyelhetők meg.
Egymás után rámutatott a három csúcsra:
– Az első: „Mit akarsz, te szemétláda? Mi a kurva anyádat akarsz?” A második: „Rohadt hazugság, és te nagyon jól tudod!” Itt pedig: „Hagyd abba a hazudozást, a fene egyen meg!” A BŰSZI-nél most mindenki ezen a három apró eltérésen csámcsog, mert szeretnének ragaszkodni ahhoz a föltevésükhöz, hogy nincs két egyforma hangszínfölvétel. A helyzet azonban az, hogy Komor szövegében nem voltak stresszpontok. Átkozottul nyugodt, hűvös és összefogott maradt mindvégig.
– Igen – sóhajtotta Thad. – Mint aki közben hűtött limonádét szürcsöl.
Alan lerakta az asztalra a két papírlapot.
– Nos, az a helyzet, hogy a rendőrkapitányságon valójában senki sem hiszi, hogy (a minimális eltérések ellenére is) ez két különböző ember hangszínfölvétele. A rajzokat elég hamar megkaptuk Washingtonból. Azért késtem ilyen sokat, mert miután augustai szakértőink megnézték a két papírt, azonnal másolatot akartak az eredeti magnós hangfölvételekből. Az Eastern Airlines menetrend szerinti járatán küldtük el nekik Bangorból, odalenn pedig átfuttatták egy audioerősítő nevű mütyürön. Arra használják ezt a holmit, hogy megállapítsák: aki beszél, ténylegesen mondja-e a szöveget, vagy az egész már előre szalagra volt rögzítve.
– Szóval hogy élő, vagy fölvételről megy-e – jegyezte meg Thad. A tűzhely mellett ült, és szódát ivott.
Liz, miután megnézte a hangszínfölvételeket, visszament a hempergőhöz. Törökülésben helyezkedett el a földön, és igyekezett megakadályozni Williamet és Wendyt abban, hogy összeüssék a fejüket, miközben elmélyülten vizsgálgatják egymás nagyujját.
– Miért volt erre szükség? – kérdezte az asszony.
Alan Thad felé bökött. Thad savanyúan vigyorgott.
– Kérdezze meg a férjét. Ő már tudja.
– Merthogy megvolt ez a három apró eltérés, kezdetben legalább elhitethették magukkal, hogy két ember beszél. Igaz, jobb meggyőződésük ellenére, de azért így volt, ugye? – kérdezte Thad.
– Ühüm... Noha még életemben nem hallottam, hogy két ember hangszínfölvétele ennyire hasonlított volna – Alan vállat vont. – Elismerem, nekem nincsenek olyan tapasztalataim, mint a BŰSZI-s srácoknak, akik ebből élnek, vagy az augustai fickóknak akik hivatásszerűen szórakoznak hangszínfölvételekkel, ujjlenyomatokkal, láb- és keréknyomokkal. De a szakirodalmat azért én is olvasom, és ott voltam, amikor az eredmény visszajött New Yorkból, Thad. Megpróbálták elhitetni magukkal, de azért olyan nagyon nem erőlködtek.
– Szóval volt ez a három kis eltérés, de nem találták elegendőnek. Lévén, hogy én stresszhelyzetben voltam Komor meg nem. Ezért próbálkoztak ezzel az erősítő micsodával. Hogy legyen hová visszavonulniuk. Hogy legyen egy második lehetőségük is. Valójában azt remélték, hogy Komor szövegéről kiderül: magnófölvétel volt. Amit természetesen én vettem föl, a saját hangomon.
Thad fölvonta a szemöldökét, és Alanre nézett. – No, nyertem? Helyet cserélhetek a népi mesemondóval?
– Sőt! Még a hatszemélyes pohárkészlet is a magáé.
– Ez az egész a legeslegnagyobb őrültség, amit valaha is hallottam – közölte fahangon Liz.
Thad különösebb jókedv nélkül fölnevetett. – Az egész ügy őrültség. Azt gondolták, elváltoztattam a hangom, mint Rich Little... vagy Mel Blanc. Az volt az elképzelésük, hogy fölvettem egy szalagra magamat, amint George Komor hangján beszélek, szüneteket tartva, ahol majd elmondom a saját mondókámat, válaszaimat, tanúk előtt, a saját hangomon. Ehhez természetesen vásárolnom kellett egy olyan szerkentyűt, amely rákapcsolhat egy kazettás magnót bármely nyilvános telefonkészülékre. Léteznek már ilyen mütyürök, ugye, Alan?
– Lefogadhatja. Megvásárolható minden jobb elektronikai szaküzletben, vagy egyszerűen tárcsázza a 800-zal kezdődő számot, amely mindjárt megjelenik az ön képernyőjén, és szakértő munkatársaink máris az ön rendelkezésére állnak.
– Helyes. Most már csak egyetlen valamire van szükségem. Egy bűntársra. Valakire, akiben megbízom.
Az illető elmegy a Penn állomásra, kinézi azt a telefonfülkét, amelyiket a legkevésbé használják, rákapcsolja a magnót, és a megfelelő időben tárcsázza a házam számát. Azután már...
Hirtelen elhallgatott. – Hé! Ki fizette a hívást? Nem R-beszélgetés volt.
– A maga telefon-hitelkártyájának a számát használták – felelte Alan. – Nyilvánvalóan megadta a bűntársának.
– No igen, nyilvánvalóan. Már csak két dologra volt szükség, amikor ez az egész macska-egér dolog megkezdődött. Az egyik, hogy nekem magamnak kellett fölkapnom a telefont. A másik pedig, hogy nem volt szabad elfelejtenem a szövegemet, és mindig a megfelelő szünetekben kellett megszólalnom. Jól csináltam, nem? Mi a véleménye, Alan?
– Fantasztikus volt.
– A bűntársam végül, amikor a forgatókönyvben idáig ér, leteszi a telefont. Leszereli a vonalról a magnót, a hóna alá vágja és...
– A fenébe, dehogyis: zsebre vágja – mondta Alan mosolyogva. – Ma már olyan jó cuccokat hoznak kereskedelmi forgalomba, hogy szerintem a CIA is a Rádió Kuckóban vásárolja a berendezéseit.
– Jó, akkor zsebre vágja a magnót és elsétál. A dolog eredménye egy olyan beszélgetés, amelyben én szemmel láthatóan és füllel hallhatóan olyasvalakivel társalgok, aki ötszáz mérföldnyivel odébb van, és egészen másként szól a hangja. Egészen kicsit déliesen beszél, de azért a hangszínfölvétele csaknem pontosan ugyanolyan, mint az enyém. Szóval minden ugyanúgy megy, mint az ujjlenyomatok esetében, csak még ügyesebben.
Alanre nézett, hogy a seriff megerősíti-e mindebben.
– Ha jobban meggondolom, legyen az a nyeremény pohárkészlet nyolcszemélyes – mondta Alan.
– Kösz szépen.
– Szívesen, máskor is.
– Ez most már nemcsak őrültség – vágott közbe Liz –, hanem tökéletesen hihetetlen is. Szerintem azoknak az embereknek ott Augustában teljesen elment az e...
Míg egy pillanatra nem figyelt oda, az ikreknek sikerült összeütniük a fejüket, és most nagy nekikeseredéssel bömbölni kezdtek. Liz fölkapta Williamet, Thad pedig Wendyt.
Míg a bébiválság lassan elmúlt, Alan így folytatta:
– Tökéletesen hihetetlen. Persze. Maga tudja, én tudom, még ők is tudják. Conan Doyle azonban legalább egy dolgot kimondatott Sherlock Holmesszal, ami máig helytálló maradt a bűnüldözésben: ha kizártuk az összes lehetetlen magyarázatot, ami megmaradt, az a válasz... akármilyen valószínűtlen is.
– Azt hiszem, a mondat az eredetiben kicsit elegánsabban hangzik – jegyezte meg Thad.
Alan elvigyorodott.
– Bekaphatja – mondta.
– Lehet, hogy maguk ketten jól mulatnak, de én egyáltalán nem – közölte Liz. – Bolondnak kellene lennünk, hogy ezt az egész forgatókönyvet végigcsináljuk. De hát persze a rendőrség úgy gondolja, bolondok is vagyunk.
– Szó sincs róla – mondta Alan komoly hangon. – Semmi ilyesmit nem gondolnak. Legalábbis mostanáig nem. És nem is fognak, amíg maguk megtartják maguknak a történetük vadabb részeit!
– No és mi van magával, Alan? – kérdezte Thad. – Magára zúdítottuk az összes vad történetünket. Maga mit gondol?
– Azt semmi esetre sem, hogy maguk bolondok, bár az egész sokkal egyszerűbb lehetne, ha azt gondolnám. Így viszont egyszerűen nem tudom, mi folyik itt.
– Mit tudott meg dr. Hume-tól? – kíváncsiskodott Liz.
– Annak az orvosnak a nevét, aki megoperálta Thadet gyerekkorában. Úgy hívják, hogy Hugh Pritchard. Nem emlékszik erre a névre, Thad?
Thad a homlokát ráncolta, erősen gondolkodott. Végül megszólalt:
– Azt hiszem, emlékszem... De lehet, hogy csak áltatom magam. Olyan régen történt.
Liz csillogó szemmel előrehajolt. William anyja biztonságos öléből kuksizta Pangbornt.
– Mit mondott ez a Pritchard? – kérdezte izgatottan az asszony.
– Semmit. Az üzenetrögzítőjével beszéltem, ami egy következtetés levonására adott alkalmat: hogy a pasas még él. De ez minden. Üzenetet hagytam neki.
Liz – szemlátomást elégedetlenül – hátradőlt a székében.
– És mi van a vizsgálati eredményekkel? – kérdezte Thad. – Kapott-e már valamit dr. Hume? Vagy nem árulta el?
– Azt mondta: ha meglesznek az eredmények, maga lesz az első, akit értesít – válaszolta Alan. Elvigyorodott.
– Dr. Hume szemlátomást sértőnek találta már a gondolatot is, hogy bármit eláruljon egy megyei seriffnek.
– Ez George Hume. Ráismerek – mondta Thad mosolyogva. – Morci a második keresztneve.
Alan fészkelődött a székén.
– Nem inna valamit, Alan? – kérdezte Liz. – Egy sört vagy egy Pepsit?
– Nem, köszönöm. Kezdjük csak elölről; onnét, hogy mit hisz és mit nem hisz a rendőrség. Nem hiszik, hogy bármelyikük is benne lenne, de fönntartják a jogot maguknak, hogy azt higgyék: esetleg benne vannak. Tisztában vannak azzal, hogy a múlt éjszakai és ma reggeli vérengzést nem akaszthatják a maga nyakába, Thad. Az lehetett egy bűntárs (elméletileg ugyanaz, aki a magnós trükköt megcsinálta), de nem maga. Maga ugyanis itt volt.
– És mi van Darla Gatesszel? – kérdezte Thad halkan. – Azzal a lánnyal, aki a főkönyvelőnek dolgozott.
– Halott. Csúnyán összeszabdalva, ahogy a pasas mondta. Előtte azonban egyetlen lövéssel végzett vele. Nem szenvedett.
– Hazugság.
Alan pislogott.
– Nem hagyhatta, hogy ilyen olcsón megússza – folytatta Thad. – Azután, amit Clawsonnal művelt. Végül is Darla volt a legelső, aki köpött, nem? Clawson meglobogtatott a szeme előtt néhány papírpénzt (nem lehetett valami sok, ismerve Clawson anyagi helyzetét), a lány pedig reagált: kieresztette a macskát a zsákból. Szóval ne akarja bemesélni nekem, hogy agyonlőtte, mielőtt szétvagdosta volna, és hogy, a lány nem szenvedett!
– Na, jó-felelte Alan. – Nem így történt. Akarja tudni, hogyan történt?
– Nem – vágta rá Liz.
Egy pillanatra nehéz csend ülte meg a szobát. Mintha még az ikrek is megérezték volna; nagy, csöndes nyugalommal bámultak egymásra. Végül Thad megszólalt:
– Hadd kérdezzem meg még egyszer: mit hisz maga? Mit hisz most?
– Nincsen elméletem. Tudom, hogy nem vette föl előre Komor szövegét, mert a fiúk Augustában jelét sem találták magnószalag surrogásának, és amikor fölerősítették a hangot, a háttérben hallani lehetett a Penn állomás hangosanbeszélőjét, amint bejelenti, hogy a Zarándok a hármas vágányról indul Bostonba, lehet beszállni. És ma délután a Zarándok tényleg a hármas vágányról indult. A beszállás két óra harminchat perckor kezdődött, ami pontosan egyezik azzal az időponttal, amikor ez a maguk kis beszélgetésében elhangzott. De még erre se volt szükségem, hogy higgyek maguknak: Ha ugyanis Komor szövege szalagon lett volna, amint fölhoztam a témát, maga vagy Liz rögtön megkérdezte volna, mit jelent ez a hangerősítő eljárás. De egyikük sem tette.
– Szóval minden stimmel, de maga még mindig nem hiszi el az egészet? – kérdezte Thad. – Alaposan beindult az agya, annyira legalábbis, hogy keresni kezdje dr. Pritchardot, de azért mégsem tudja beleélni magát a történet kellős közepébe?
Még maga is kínosnak, zavarosnak érezte, amit mondott.
– Hiszen a pasas maga jelentette ki, hogy ő nem Komor.
– Ó, igen. És nagyon is komolyan mondta – nevetett föl Thad.
– Úgy viselkedik, mint akit ez nem lepett meg.
– Nem is. Miért, magát igen?
– Őszintén szólva igen. Igen. Miután ez a Komor ilyen sokat fáradt, hogy az értésünkre adja: a maga és az ő ujjlenyomata, hangszínfelvétele megegyezik...
– Alan, várjon csak egy pillanatot! – vágott közbe Thad.
Pangborn elhallgatott; kíváncsian nézett Thadre.
– Ma reggel azt mondtam magának, hogy szerintem George Komor csinálja ezeket a dolgokat. Nem a bűntársam, nem egy pszichopata, akinek valahogy sikerült fölhasználnia más ujjlenyomatait (méghozzá gyilkossági rohamok és énvesztések között), de maga mindezt nem hitte el nekem. Most már elhiszi?
– Nem, Thad. Magam is szeretném, ha mást mondhatnék, de legföljebb csak ennyit mondhatok: elhiszem, hogy maguk elhiszik. – Lizre tekintett: – Mind a ketten.
– Én csak az igazságra hagyatkozhatom, mert minden, ami annál kevesebb, a halálomat okozhatná – felelte Thad –, és elég valószínű, hogy a családomét is. Pillanatnyilag már annak is örülök, hogy legalább elmélete nincs. Nem sok, de azért ez is egy lépés a jó irányba. Csak azt próbáltam kimutatni, hogy az ujjlenyomatok, hangszínfelvételek semmit sem jelentenek, és ezt Komor is tudja.
Kis szünet után folytatta: – Maga pedig hiába mondja, hogy dobjuk el a lehetetlent, és fogadjuk el, ami megmaradt, ez az ügy egyszerűen nem e logika szerint működik. Maga nem fogadja el Komort, márpedig ő marad, ha minden mást elvet. Hadd fogalmazzak másképp, Alan: ha ennyi bizonyítéka lenne rá, hogy agydaganata van, már rég bement volna a kórházba, hogy kioperáltassa, még akkor is, ha jó esélyei volnának arra, hogy ottmarad a műtőasztalon.
Alan kinyitotta a száját, hitetlenkedve megrázta a fejét, azután ismét becsukta a száját. Az óra ketyegésén és az ikrek halk gügyögésén kívül nem hallatszott más hang a nappaliban. Thad kezdte úgy érezni, hogy jószerével egész felnőtt életét a lakásnak ebben a részében töltötte, tölti.
– Egyfelől elég tény van a kezében, hogy egy közvetett bizonyítékokon alapuló, jó erős vádat vigyen a bíróság elé – kezdte ismét Thad –, másfelől pedig csak egy telefonhang bizonytalan állításaira támaszkodhat, miszerint az illető végre „észre tért”, és „most már tudja hogy kicsoda”. Ennek ellenére maga mégis hajlandó eldobni a bizonyítékokat, hogy hihessen ennek az állításnak.
– Nem, Thad. Ez nem igaz. Semmilyen állítást nem fogadok el azonnal. Sem a magáét, sem a feleségéét, és legkevésbé azt, amit a telefonáló férfi mondott. Minden lehetőségre nyitott vagyok.
Thad a hüvelykujjával a háta mögé, az ablak felé bökött. A lengedező függönyön át láthatták a rendőrautót, melyben a Beaumont-házat figyelő rendőrök ültek.
– No és mi van velük? Ők is mindenre nyitottak? Nagyon szeretném, ha itt maradna, Alan; nem cserélném el egy egész hadseregnyi rendőrért, mert maga legalább a fél szemét félig nyitva tartja. Az övék viszont csukva van.
– Thad...
– Nem érdekes – mondta Thad. – Úgy igaz, ahogy mondom. Maga tudja... és ő is tudja. Várni fog. És amikor már mindenki úgy döntött, hogy az ügynek vége, hogy Beaumonték most már biztonságban vannak, amikor a rendőrség végül fölszedi a sátorfáját és elmegy, George Komor meg fog jelenni.
Elhallgatott. Arcán sötét, bonyolult érzelmek egész sorát lehetett volna tanulmányozni. Alan bánatot, határozottságot, ugyanakkor félelmet látott ezen az arcon.
– Mondok én valamit... Mondok én valamit magának meg a feleségemnek is. Tisztában vagyok vele, hogy mit akar. Azt akarja, hogy írjak még egy Komor-regényt. Alighanem még egy Alexis Machine-regényt. Nem tudom, képes volnék-e rá, de ha úgy gondolnám, hogy bármi jó kisül belőle, megpróbálnám. Még ma szemétre hajítanám Az aranykutya kéziratát és nekilátnék.
– Thad, nem! – kiáltotta Liz.
– Ne aggódj! – folytatta Thad. – Az a regény megölne engem. Ne kérdezd, honnét tudom; egyszerűen tudom. De ha a halálommal ez az egész véget érne, lehet, hogy megpróbálnám. Csakhogy nem hiszem, hogy véget érne. Mert egész egyszerűen nem hiszem, hogy Komor valóban létező hús-vér személy.
Alan mélyen hallgatott.
– Nohát! – mondta Thad azon a hangon, ahogy egy fontos ügy végére szoktak pontot tenni. – Így állnak most a dolgok. Nem tudom, nem akarom, nem fogom megcsinálni! Ez azt jelenti, hogy Komor eljön. Amikor pedig eljön, Isten tudja, mi történik.
– Thad, csak egy kis távlatra van szüksége, hogy onnét láthassa ezt az egészet – mondta Alan kényelmetlenül. – Ez minden. És ha szert tesz erre a távlatra, a problémák nagy része egyszerűen... elszáll. Mint a gyermekláncfű bóbitája. Mint egy rossz álom emléke reggel, amikor fölébred az ember.
– Nem távlatra van nekünk szükségünk – mondta Liz.
Mindketten ránéztek, és ekkor vették észre, hogy halkan sírdogál. Nem zokogott, de szeméből patakokban folytak a könnyek.
– Arra van szükségünk, hogy valaki végre kikapcsolja.

Alan még aznap éjszaka hazaindult Castle Rockba. Röviddel hajnali két óra előtt érkezett meg. A lehető legnesztelenebbül settenkedett be a házba. Megállapította, hogy Annie megint nem kapcsolta be a riasztót. Nem akarta nyaggatni emiatt – az asszony migrénes fejgörcsei mostanában mind sűrűbbek lettek –, de úgy gondolta, előbb-utóbb azért szólnia kell.
Fölfelé indult a lépcsőn. Cipőjét a kezében tartva olyan puhán lépkedett, hogy szinte lebegni látszott a levegőben. Mozgásában mindig megvolt az a tökéletes kecsesség, szöges ellentéte Thad Beaumont nehézkességének; teste szemlátomást ismerte a légies mozgásnak valamely ősi titkát, olyannyira, hogy néha már kínosnak, szégyellni valónak érezte. Most, ebben a bábeli sötétségben nem kellett restellnie a titkot, és szinte kísérteties, halálos könnyedséggel lépkedhetett.
A lépcsőn félúton megállt, és újra lement.
Volt egy kis kuckója a nappali mellett, nem sokkal nagyobb egy olyan kamránál, amelyben más háztartásokban a partvisokat, vödröket szokták tartani. Nem volt benne más, csak egy asztal és egy könyvespolc, de igényeinek éppen megfelelt. Ha lehetett, igyekezett nem hazahozni a munkáját. Nem sikerült mindig, de azért nap mint nap keményen próbálkozott.
Becsukta az ajtót, lámpát gyújtott, és rámeredt a telefonra.
Ugye, ezt nem gondolod komolyan?, kérdezte magától. A Sziklás-hegységben most éjfélre járhat, és ez a pasi nem egyszerűen nyugdíjas doktor, ez nyugállományba vonult IDEGSEBÉSZ. Ha fölébreszted, mérgében lehet, hogy még egy segglyukat rág rajtad a régi mellé!
Azután Liz Beaumont szemére gondolt – azokra a sötét, rémült szemekre –, és úgy döntött, mégiscsak telefonál. Talán még valami jó is van ebben: egy, az éjszaka közepén érkező hívás tán bizonyítja, hogy komoly ügyről van szó, és dr. Pritchard elgondolkodik. Azután pedig majd Alan visszahívja később, valami ésszerűbb órában.
Ki tudja, gondolta nem sok reménnyel (de a humor némi árnyalatával), a dokinak talán kifejezetten HIÁNYZANAK már az éjszaka közepén érkező hívások.
Alan elővett egy papírszeletet zubbonya zsebéből, és Hugh Pritchard számát tárcsázta Fort Laramie-ben. Fölállt, fölkészülve annak a korábban már hallott, reszelős hangnak a dühkitörésére.
De semmi oka nem volt az aggodalomra; az első csöngetést ismét az üzenetrögzítő szakította félbe, és ismét ugyanazt az üzenetet mondta el.
Tűnődve letette a telefonkagylót, és leült az asztala mögé. A hosszú nyakú falilámpa kerek fénykört vetített az asztalra, és Alan játszani kezdett. Keze árnyékából állatokat formázott az asztal lapjára; nyulat, kutyát, sólymot, még egy egész elfogadható kengurut is.
Ujjaiban megvolt ugyanaz a tökéletes kecsesség, amit teste is birtokolt, ha nem látta senki, és eléggé ellazultnak érezte magát. Légiesen mozgékony keze nyomán az állatok szinte masíroztak a lámpa fénykörében. Egyik a másikból született meg egyetlen, folyamatos mozdulattal. Ez a kis játék mindig lenyűgözte, elszórakoztatta a gyerekeit, és őt magát is megnyugtatta, amikor gondok gyötörték.
Most azonban nem vált be.
Dr. Hugh Pritchard halott. Komor őt is elkapta.
Ez persze lehetetlen; az még elképzelhető, hogy elfogadja egy szellem létezését – mármint ha valaki pisztolyt szorít a halántékához –, de hogy ez a szellem, ez a rossz szándékú szuperember egyetlen ugrással kontinensnyi területeket ugorjon át, az már tényleg lehetet: len! Számos jó oka lehet annak, hogy valaki mié kapcsolja be éjszakára az üzenetrögzítőjét. És ezen okok közül nem is a legrosszabb, hogy épp az ilyen kési; éjszakai hívásokat akarja kizárni, mint amilyen Alan J. Pangborn seriffé a Maine állambeli Castle Rockból.
Igen, ez igaz, de akkor is halott. És a felesége is. Mi is a neve? Helga. „Föltehetőleg épp golfozom, azt meg, hogy Helga mit csinál, csak a jóisten tudja.” De sajnos én tudom, mit csinál Helga; tudom, hogy mit csinálnak mind a ketten. Vérben hevernek, elvágott nyakkal, ezt csinálják, és ott a napsütéses hegyvidéken, a nappalijuk falán fölirat: A VEREBEK ÚJRA SZÁLLNAK.
Alan Pangborn megborzongott. Hülyeség az egész. De azért mégiscsak borzongott. A látvány úgy robbant a testébe, mint az áramütés.
Fölhívta a wyomingi telefonközpontot, elkérte a Fort Laramie-i seriff irodájának a számát, és máris újra tárcsázott. Az ügyeletes, amikor fölvette a telefont, félig aludt. Alan bemutatkozott, elmondta, kit keres, hol él az illető, azután megkérdezte, nem szerepel-e dr. Pritchard és a felesége a vakációs dossziéban. Ha az orvos és a felesége nyaralni mentek – márpedig arrafelé közeleg a szezon –, bizonyára szóltak a törvény helyi őreinek, hogy legyen, aki időnként ránéz a házra.
– Hát – mondta az ügyeletes –, adja meg a saját telefonszámát, és majd visszaszólok.
Alan fölsóhajtott. A szokásos eljárási szabályok. A szokásos lószar, ha nem óhajtja olyan finoman kifejezni magát. A fickó nem akar kiadni semmilyen információt, amíg egészen meg nem bizonyosodik arról, hogy Alan tényleg az, akinek mondja magát.
– Nem lehet – felelte. – Itthonról telefonálok, és errefelé sötét éjszaka van...
– Nem mintha itt fényes dél volna, Pangborn seriff – szólt közbe kurtán az ügyeletes.
Alan sóhajtott.
– Ebben biztos voltam. De abban is biztos vagyok, hogy a maga felesége meg a gyerekei nem alszanak odafönt a hálószobában. Megmondom, mit tegyen, barátom: hívja föl Maine államban az oxfordi rendőrkapitányságot, és kérdezze meg, tényleg én vagyok-e én. Megadom a telefonszámot. Kérdezzen rá az azonosító kódszámomra, én pedig tíz perc múlva visszahívom, és jelszót cserélünk.
– Na, dalolja el azt a számot – mondta az ügyeletes, de egyáltalán-nem hangzott boldognak. Alan föltételezte, hogy szegény most miatta nem nézheti a tévé késő éjszakai adását, vagy a Penthouse legújabb számát.
– Mi ez az egész? – kérdezte az ügyeletes, miután megismételte az oxfordi kapitányság telefonszámát.
– Gyilkossági ügy – felelte Alan –, és forró nyomon vagyunk. Nem azért hívom, hogy elmeséljem magának, hogy szolgál az egészségem, pajtás.
Letette a telefont.
Ült az asztala mögött, egymás után formálta az árnyékállatkákat; és várta, hogy az óra másodpercmutatója tízszer körbemenjen a számlapon. Ma valahogy nagyon lassan haladt az idő. Még csak ötször ment körbe, amikor kinyílt a dolgozószoba ajtaja, és Annie lépett be. A rózsaszín köntösét viselte, és valahogy egészen kísértetiesnek látszott. Alan érezte, hogy újra megborzong, mint aki hirtelen a jövőbe pillant, és valami nagyon kellemetlent lát ott. Sőt kifejezetten rémítőt.
Hogyan érezném magam, ha engem akarná elkapni?, jutott eszébe hirtelen. Engem, Annie-t, Tobyt és Toddot? Hogyan érezném magam, ha én tudnám, hogy ki is ez a... és senki sem hinne nekem?
– Alan, mit csinálsz? Itt ücsörögsz ilyen késő éjszaka?
Elmosolyodott, fölállt, könnyű csókot nyomott a felesége arcára.
– A, csak azt várom, hogy a pia kimenjen a fejemből.
– Na ne viccelj!.... De tényleg: még mindig ez a Beaumont-ügy?
– Igen. Egy orvost próbálok megtalálni, aki talán tud valamit. De újra meg újra csak az üzenetrögzítője felel. Így fölhívtam a seriff hivatalát, nincs-e a vakációs dossziéjukban. A pasas a vonal másik végén most ellenőrzi, hogy nem én vagyok-e a Hasfelmetsző Jack.
Jól leplezett aggodalommal nézett a feleségére. – És te hogy vagy, aranyom? Fájt a fejed ma is?
– Nem – felelte Annie –, de azért hallottam, amikor bejöttél. – Elmosolyodott. – Lehet, hogy te vagy a világ leghalkabban közlekedő embere, Alan, de a kocsid zajáról nem tehetsz.
Alan átölelte.
– Nem kérsz egy teát? – kérdezte Annie.
– Isten ments! Inkább egy pohár tejet, ha már mindenáron...
Annie kiment, s egy perccel később hozta a tejet.
– Milyen ember ez a Mr. Beaumont? – kérdezte. – Már láttam a városban, és olykor a felesége is bejön a boltba, de még sose beszéltem vele.
A boltot „Csak varrsz és varrsz”-nak hívták, és Polly Chalmers volt a tulajdonosa, egyben a vezetője is. Annie Pangborn immár négy éve dolgozott az üzletben mint részmunkaidős eladó.
Alan eltűnődött a kérdésen.
– Kedvelem a fickót – mondta végül. – Először nem így volt... Azt gondoltam, afféle hideg lélek, akár egy hal. De azután láttam őt nehéz helyzetekben. Egyszerűen csak... olyan távoli. Talán a szakmája miatt. Talán vele jár az írással.
– Nagyon szerettem mind a két regényét – mondta Annie.
Alan fölvonta a szemöldökét. – Nem is tudtam, hogy olvastad.
– Sosem kérdezted, Alan. Amikor az újságok megírták, hogy van egy írói álneve is, megpróbáltam elolvasni egy ilyen másikat.
Annie undorodva ráncolta az orrát.
– Nem volt jó?
– Borzalmas volt. Ijesztő. Be sem tudtam fejezni. Sosem gondoltam volna, hogy ugyanaz az ember írhatta mind a kettőt.
Mondjak valamit, szívem?, gondolta Alan. Ő maga se így gondolja.
– Vissza kéne bújnod az ágyba – mondta –, különben megint fejgörccsel ébredsz.
Annie megrázta a fejét. – Azt hiszem, a Fejnyűvő Szörnyeteg most egy időre megint elment. – Félig lehunyt pillái alól végigmérte a férjét. – Még ébren leszek, amikor feljössz... Mármint ha nem maradsz sokáig.
Alan végigsimította az asszony egyik mellét a köntös alatt, és megcsókolta Annie félig nyílt száját. – Ahogy csak tudok, rohanok!
Annie kiment, Alan pedig az órára nézve látta, hogy már több is eltelt, mint tíz perc. Ismét fölhívta Wyomingot. Ugyanaz az álmos ügyeletes vette föl a telefont.
– Már azt hittem, megfeledkezett rólam, barátom.
– Egyáltalán nem – felelte Alan.
– Volna szíves megmondani az azonosító számát, seriff?
– 109-44-205-ME.
– No, most már biztos, hogy nem szélhámos. Elnézést, hogy keresztül kellett mennünk ezen a cirkuszon ilyen késő éjszaka, de hát tudja, hogy van.
– Tudom. Szóval mit tud mondani nekem dr. Pritchard-ról?
– Ő és a felesége tényleg benne vannak a vakációs dossziénkban. A Yellowstone Parkba mentek kempingezni, egészen a hónap végéig.
Na tessék! Látod? Itt idegeskedsz, ugrasz minden árnyékra az éjszaka kellős közepén. Senkinek sem vágták el a torkát. Nincs írás a falon. Két öregember elment kempingezni.
Ám úgy találta, nem könnyebbült meg valami nagyon. Dr. Pritchard elérhetetlen lesz a következő két hétben.
– Ha üzennem kellene az öregúrnak, volna erre valami lehetőség? – kérdezte.
– Azt hiszem, igen – felelte az ügyeletes. – Föl kell hívni a yellowstone-i parkszolgálatot. Ők tudni fogják, hol van. Vagy legalábbis tudniuk kéne. Lehet, hogy eltart egy darabig, de előbb-utóbb megkerítik magának. Találkoztam vele egyszer-kétszer. Nagyon kedves öreg fickó.
– Mindenesetre ezt jó tudni – mondta Alan. – Kösz, hogy föltarthattam.
– Szóra sem érdemes. Hiszen ezért vagyunk.
Alan már hallotta is a papírzörgést, és lelki szemeivel látta az ügyeletest, amint ismét kézbe veszi a Penthouse legújabb számát, majdnem egy kontinensnyivel arrébb.
– Jó éjt! – mondta.
– Magának is, seriff.
Letette a telefont. Egy hosszú percig mozdulatlanul ült, a kis ablakon át kinézett a sötétségbe.
Odakint van. Valahol. És még mindig közeledik.
Ismét arra gondolt, miként érezne, ha az ő életéről lenne szó – meg Annie-éról és a gyerekekéről. Miként érezné magát, ha csak ő tudná mindezt, és senki sem hinné el neki.
Látod, már megint hazahoztad magaddal, drágám!, hallotta a lelkében Annie hangját.
És ez igaz is. Tizenöt perccel ezelőtt határozott meggyőződése volt – ha nem is az agyával, de az idegvégződéseivel érezte –, hogy Hugh és Helga Pritchard egy-egy vértócsában fekszik. Kiderült, hogy nem igaz: békésen alszanak valahol a Yellowstone Nemzeti Park csillagos ege alatt egy sátorban. Ennyit az intuíciójáról. Úgy látszik, lassan cserbenhagyja.
Így érzi majd magát Thad is. Amikor végül rájövünk, mi folyik itt. Amikor megtaláljuk a magyarázatot, amely akármilyen bizarr lesz is – mégiscsak megfelel a természet törvényeinek.
Tényleg így gondolja?
Igen, határozta el, igen: így. Legalábbis az agyában. Az idegvégződéseiben már nem biztos.
Megitta a tejét, eloltotta az asztali lámpát és fölment. Annie még ébren volt, és gyönyörűen meztelen. A karjaiba ölelte Alant, ő pedig boldogan felejtett el minden mást.

Komor két nappal később telefonált ismét. Thad Beaumont épp a Dave-féle élelmiszerboltban volt. A Dave ódivatú bolt volt, úgy másfél mérföldnyire a Beaumont-háztól. Arra szolgált, hogy az ember beugorjon ide, ha egyáltalán nem volt kedve bemenni Brewerbe, a szupermarketba.
Thad péntek este azért ugrott be a boltba, hogy vegyen egy hatdobozos csomag Pepsit, néhány zacskó burgonyaszirmot és hozzá valami mártogatós szószt. A családra vigyázó egyik rendőr elkísérte. Június tizedike volt, este fél hét. Az égen még rengeteg világosság maradt a nappali fényből. A nyár, ez a gyönyörű szép, zöld hajú céda ismét belovagolt Maine-be.
A zsaru benn maradt a kocsiban, míg Thad bement a boltba. Már megvette az üdítőt, és épp a szószok között válogatott (megkaphatod itt a kagylómártást, a legegyszerűbbet persze, és ha ez nem tetszik, vehetsz hagymamártást, naná, hogy szintén a legegyszerűbbet), amikor megcsörrent a bolti telefon.
Thad azonnal fölnézett, és arra gondolt: Hohó! Oké!
A pult mögött álló Rosalie fölvette a kagylót, köszönt hallgatott, majd Thad felé nyújtotta a telefont. Thad előre tudta, hogy így lesz. Ismét magába nyelte a presque vu álomszerű érzése.
– Telefonja van, Mr. Beaumont.
Egészen nyugodtnak érezte magát. A szíve talán kihagyott egy taktust, de csak egyet; és most már ismét szokott ritmusban vert. Nem izzadt.
És madarakat sem látott, hallott.
Nem érezte a három nappal azelőtti félelmet, dühöt. Még csak azt sem kérdezte meg Rosalie-tól, a felesége szólt-e utána, hogy vegyen egy tucat tojást vagy egy karton kefirt is. Pontosan tudta, ki telefonál.
A nagy Megabucks számítógép mellett állt. Nézte a fényes zöld képernyőt, amely büszkén hirdette, hogy nem nyerte meg még senki a múlt heti és az e heti lottófőnyereményt, és az összeg immár négymillió dollár. Átvette a telefont Rosalie-tól, és azonnal beleszólt:
– Helló, George!
– Helló, Thad!
A lágy déli akcentus halványan még megvolt, de a kedélyes falusi bunkó tónusa már hiányzott.
No, persze, mert most egyedül vagyunk, gondolta Thad, két déli regényíró egymás közt.
– Mit akarsz megint?
– Pontosan tudod a választ. Gondolom, nincs szükség arra, hogy rejtvényfejtősdit játsszunk? Kicsit már túl későre jár ahhoz.
– Igen. De talán azt akarom, hogy te mondd ki. Hangosan.
Ismét visszatért az a furcsa érzés, hogy a lelke lassan kiemelkedik a testéből, s vonszolja magával valami végig a telefonkábelen valamerre félúton kettőjük közé.
Rosalie a pult túlsó végébe ment, cigarettakartonokat pakolt le, és megtöltötte velük a rekeszeket. Olyan erőltetetten nem figyelt arra, mit beszél Thad, hogy az már-már mulatságosnak tetszett. Nem akadt senki Ludlow-ban – legalábbis a város innenső részén –, aki ne tudta volna, hogy Thad rendőri őrizet vagy rendőri védelem, vagy rendőri mi a nyavalya alatt áll.
Nem kellett hallania a rémhíreket ahhoz, hogy tudja: rendesen terjednek. Azok, akik még nem hitték el, hogy hamarosan letartóztatják kábítószer-kereskedelem miatt, kétségkívül azt gondolták, kiskorúak megrontása vagy feleségverés miatt fogják elvinni. Szegény öreg Rosalie itt megpróbál illedelmesen viselkedni, és Thad rendkívüli hálát érzett ezért. Közben úgy érezte, mintha egy hatalmas távcsövön át fordítva nézné az asszonyt. Úgy érezte, mintha odalenn volna, odalenn a nyuszi üregében, egyedül a ravasz róka George Komorral, azzal az egyetlen emberrel, akinek nem lenne szabad ott lennie, de aki valahogy mégis ott volt.
A ravasz róka George! És idelenn Végállomásvárosban a verebek már megint szállnak.
Igyekezett leküzdeni ezt az érzést, keményen igyekezett.
– Folytasd, George – mondta, és kicsit meglepődött a saját hangjából kiérzett hirtelen dühön. Kábult volt, elkapta a távolság és valószerűtlenség hatalmas örvénye... és mégis, olyan ébernek és tudatosnak hangzott. – Mondd csak ki hangosan, légy szíves!
– Ha ragaszkodsz hozzá.
– Ragaszkodom.
– Ideje nekilátni az új könyvnek. Az új Komor-regénynek.
– Nem gondolnám, hogy ideje volna.
– Ezt ne mondd többet! – Komor hangja úgy csattant, mint az ólomdarabokkal rakott, hétágú korbács. – Azt hiszem, már fölvázoltam neked egy képet New York-ban. Neked vázoltam föl, Thad! Ne akard, hogy a következőt rajtad vázoljam!
– Halott vagy, George! Csak egyszerűen nem vagy elég jól nevelt ahhoz, hogy tudomásul vedd.
Rosalie kicsit felé fordult. Thad meglátta tágra meredt szemét, mielőtt az asszony visszahajolt volna a cigarettás rekeszekhez.
– Vigyázz a mocskos pofádra! – üvöltötte Komor, most már igazi dühvel a hangjában.
De mintha valami más is megszólalt volna benne. Félelem? Fájdalom? Mind a kettő? Vagy csak ő bolondítja magát evvel?
– Mi a baj, George? – kérdezte gúnyosan. – Kezded elveszíteni az okos gondolataidat?
Odaátról hallgatás volt a válasz. No, ez meglepte Kicsit kibillentette az egyensúlyából, ha csak időlegesen is. Thad határozottan érezte, hogy így történt. De miért? Mi lephette meg?
– Figyelj csak, kishaver! – szólalt meg végül Komor. – Egy hetet kapsz, hogy elkezdd. Ne hidd, hogy szórakozhatsz velem, mert közlöm, hogy nem szórakozhatsz!
Az utolsó mintha így szólt volna: szórakodhatsz. Igen: George ideges és vissza-visszazökken a tájszólásba. Lehet, hogy mindez még sokba kerül Thadnek, most azonban csak vad örömet érzett. Fájdalmasan betalált! Úgy látszik, a lidércesen bizalmas beszélgetések során nemcsak ő érzi magát reménytelenül, álomszerűen sebezhetőnek. Sikerült bevinnie egy keményet Komornak, és ez igazán nagyszerű!
– Ez az utóbbi igaz – mondta Thad. – Kettőnk között szó sem lehet szórakozásról. Bármi más lehet, de szórakozás nem.
– Már megvolt az ötleted – folytatta zavartalanul Komor –, még mielőtt az a szaros kölyök zsarolni kezdett. Tudod, az esküvő meg a páncélautós leszámolás.
– Kihajítottam a jegyzeteimet. Végeztem veled, George!
– Nem, azok az én jegyzeteim voltak, amiket kihajítottál, de nem érdekes. Nincs neked szükséged jegyzetekre, Thad! Átkozottul jó könyv lesz!
– Még mindig nem érted? George Komor halott!
– Te vagy az, aki nem érti! – felelte Komor. A hangja halk, halálosan nyomatékos volt. – Egy heted van. És ha addigra nem lesz legalább harmincoldalnyi kéziratod, eljövök érted, öreg harcos! De nem veled kezdem ám... az túl könnyű lenne. Az túlságosan könnyű lenne. Először a gyerekeket intézem el, és ígérem, hogy lassú halált halnak! Gondoskodom róla! Ismerem a módszereket hozzá. Ők még nem fogják érteni, mi történik velük, csak a kínszenvedést érzik. De te tudni fogod és én is, meg a feleséged is tudni fogja! Utána pedig ő következik... de mielőtt elintézem, előtte még elintézem, öreg harcos. Érted ugye, hogyan gondolom? És amikor velük készen vagyok, te következel, Thad, és úgy fogsz meghalni, ahogy ember még nem pusztult el ezen a sárgolyóbison!
Elhallgatott. Thad hallotta, amint kimerülten, hörögve veszi a levegőt, liheg, mint a kutyák forró, nyári napokon.
– A madarakról nem tudsz – suttogta Thad. – Ez azért igaz, ugye?
– Thad, összefüggéstelenül locsogsz! Figyelj ide: ha nem látsz neki gyorsan, egész csomóan szenvedik meg! Szalad ám az idő!
– Dehogynem figyelek! Csak azon töröm a fejem, miként lehetséges, hogy ráírtad Frederick Clawson falára, amit ráírtál, utána pedig Miriaméra, és közben egyáltalán nem is tudsz róla!
– Jobb, ha abbahagyod az ostoba locsogást, és megpróbálod értelmesen megfogalmazni, amit mondani akarsz, barátom – mondta Komor. Thad érezte hangjának sima, nyugodt felszíne alatt a zavart és a vad, nyers félelmet. – Semmit sem írtam azokra a falakra!
– Dehogyisnem! Írtál, George! És tudod, mi a helyzet? Szerintem azért nem tudsz róla, mert azokat a föliratokat én írtam. Szerintem az énemnek egy része ott volt, veled. Figyeltelek, George! Szerintem kettőnk közül csak én tudok a verebekről, George! Szerintem én írtam, ami a falon volt. Jobban teszed, ha elgondolkodsz ezen... Jó alaposan. Mielőtt fenyegetőzni kezdesz!
– Figyelj ide! – szólalt meg Komor halkan, de határozottan. – De most tényleg nagyon figyelj! Először a gyerekeid... Azután a feleséged... Végül te. Kezdd el azt a könyvet, Thad! Ez a legjobb tanács, amit adhatok. A legjobb tanács, amit a nyavalyás életedben kaptál. Kezdd el azt a könyvet. Nem vagyok halott. Hidd el!
Hosszú csönd. Majd halkan, nagyon tagoltan:
– És nem is akarok halott lenni. Szóval menj haza, hegyezzed ki azokat a ceruzákat, és ha ihletre van szükséged, képzeld magad elé, milyenek lesznek a babáid, ha tele lesz üvegszilánkkal a kis arcuk! És még valami: semmiféle rohadt madarak nincsenek. Felejtsd el őket, és láss neki az írásnak!
Kattant a készülék.
– Rohadj meg! – suttogta Thad a megszakított vonal búgó hangjába, és lassan a helyére tette a telefonkagylót.

Tizenhét
Wendy lezuhan

A helyzet így vagy úgy megoldódott volna magától, bármi történik is – Thad ebben bizonyos volt. George Komor nem szándékozott simán odébbállni. Thad azonban úgy érezte – és nem minden ok nélkül –, hogy amikor két nappal azután, hogy George Komor fölhívta őt a Dave-féle boltban, Wendy lezuhant a lépcsőről, ez körülbelül megmutatta, merrefelé oldódik meg a helyzet. Egyszer és mindenkorra.
A legfontosabb eredménye a történteknek az volt, hogy végre rájött, merre van a főcsapás iránya. Az ezt előző két napot valamiféle lélegzet-visszafojtott zsibbadásban töltötte. Nehezen tudta követni akár a legegyügyűbb tévéműsort is, képtelen volt az olvasásra, az az ötlet pedig, hogy netán írásba fogjon, a fénysebességnél gyorsabb repülés gondolatához hasonlított a számára. Az idő nagy részében egyik szobából a másikba cammogott, leült néhány percre, majd tovább-ballagott. Állandóan láb alatt volt, és Liznek kezdett az idegeire menni. Igaz, nem szólt rá, de Thad érezte, hogy az asszonynak néhányszor össze kellett szorítania a fogait, nehogy lekapja a tíz körméről.
Kétszer is majdnem elmondta neki a Komorral folytatott második telefonbeszélgetést, azt, amelynek során a ravasz róka George, abban a biztos tudatban, hogy a vonalat ezúttal nem hallgatják le, egészen világosan kifejezte, mit gondol, mit vár el tőle. Mindkét alkalommal okosabbnak látta azonban, ha titkolózik, mert úgy érezte, más nem történne, mint hogy Liz az eddiginél is idegesebb lenne.
Kétszer pedig a dolgozószobájában találta magát, kezében azokkal az átkozott Berol-féle ceruzákkal (melyeket ígérete és szándéka szerint többé nem használhatna), tekintetét egy olyan, celofánba csomagolt noteszhalomra függesztve, amelybe Komor szokta írni a regényeit.
Már megvolt az ötleted... Tudod, az esküvő, meg a páncélautós leszámolás.
És ez igaz is. Már címet is talált, méghozzá igen jó címet: Páncél-Machine. És még valami igaz volt: lelkének egy része nagyon is meg akarta írni ezt a regényt.
Érezte azt a furcsa alkotói viszketegséget. Mintha a háta viszketne valahol középtájt, olyan helyen, ahol nem éri el, hiába szeretné megvakarni.
Majd George megvakarja neked!
No igen. George kifejezetten boldog lenne, ha megvakarhatná. Akkor viszont valami történne ővele, mert a dolgok már különös irányt vettek, nem? Egészen pontosan mi történne vele? Nem tudta, talán nem is tudhatta, de egy rémítő kép újra meg újra visszatért a lelki szemei előtt. Abból a kedves fajgyűlölő meséből, A kis fekete Sambó-ból. Amikor a kis fekete Sambo fölmászott a fára, és a tigrisek nem érhették el, olyan dühösek lettek hogy beleharaptak egymás farkába, és rohanni kezdtek a fa körül. Mind gyorsabban és gyorsabban, mígnem egészen vajjá köpülődtek. Sambo meg összegyűjtötte a vajat egy köcsögben, és hazavitte a mamájának.
George, az alkimista, mosolygott gúnyosan Thad. A dolgozószobájában ücsörgött, és egy hegyezetlen Berol-féle Black Beautyt ütögetett az asztal lapjához. Szarból aranyat, tigrisből vajat csinál. A regényekből meg bestsellert. Thadből pedig... Na mit is?
Nem tudta. Sőt, kifejezetten félt megtudni. Egy biztos: a történet végére ő nem lenne az, aki. Thad megszűnne a mai formájában létezni, az biztos! Bizonyára éldegélne itt valaki, aki úgy nézne ki, mint ő, de Thad Beaumont arca mögött egy egészen más lélek más agy lenne. Egy gonosz, de zseniális agy.
Úgy vélte, az új Thad Beaumont sokkal kevésbé lenne esetlen... de sokkal veszedelmesebb lenne!
No és mi lenne Lizzel meg a babákkal?
Komor békén hagyná őket, ha egyszer ő kerülne a bakra?
Ugyan dehogy.
Gondolt arra is: mi lenne, ha egyszerűen elszöknének? Bepakolná Lizt és az ikreket a Suburbanba és lelépnének. De mi jó sülhetne ki ebből? Mi, ha egyszer a ravasz róka George képes arra, hogy a buta balek Thad szemével is lásson? Nem számítana, ha akár a világ végéig rohannának is. Odaérnének, egy nagy sóhajjal körülnéznének, és azt látnák, hogy George Komor közeledik vigyorogva a kutya vonta szánján, kezében a beretvakéssel.
Gondolt arra is, hogy fölhívja Alan Pangbornt, de elvetette az ötletet, még gyorsabban és határozottabban, mint az előzőt. Alan elmondta, hogy hol tartózkodik dr. Pritchard, és hogy úgy határozott: nem próbálja meg elérni az orvost, míg az a feleségével együtt meg nem tér a nyaralásból. Ebből Thad megtudhatta, mit hisz Alan. Pontosabban – és ez még fontosabb –, hogy mi mindent nem hisz.
Ha elmesélné Alannek a hívást, ami a Dave-féle boltban érte utol, a seriff bizonyosan azt gondolná, hogy ezt is csak kitalálta. Még ha Rosalie megerősítené is a tényt, hogy Thadet valaki fölhívta, míg a boltban volt, Alan nem hinné a dolgot. Ő és a többi rendőr, akik a résztvevői ennek a bulinak, komoly erőfeszítéseket tettek eddig is, hogy ne higgyenek.
Így hát lassan, valami lebegő semmittevésben múltak a napok. A másodikon, déltájban Thad azt írta a naplójába: Úgy érzem magam, mintha a teljes és végletes szélcsend lelki változatában leledzenék.
Ezen a héten ez volt az egyetlen bejegyzés, és Thad abban sem volt biztos, hogy ír-e akár egyetlen sort is még az életben ebbe a naplóba. Új regénye, Az aranykutya döglötten hevert a semmiben. Ez a könyv egyszer és mindenkorra kifújt, gondolta. Nagyon nehéz történeteket kitalálni ha közben az ember rettenetesen fél, hogy egy gonosz lény – egy nagyon gonosz lény – egyszer csak megjelenik, és lemészárolja az egész családját, mielőtt rajta is megkezdené a hentesmunkát.
Életében egyetlenegyszer veszítette így el önmagát: azokban a hetekben, amikor abbahagyta az ivást. Mikor kihúzta annak az alkoholfürdőnek a dugóját, melybe Liz vetélése után és Komor megjelenése előtt merült nyakig.
Akkor is, most is ugyanígy érzett: valami rettenetesen nagy gonddal áll szemben, de az éppúgy megközelíthetetlen, megérinthetetlen, mint azok a vízben lebegni látszó délibábok, melyeket forró nyári délutánokon lát az ember messze maga előtt a kocsiúton. Minél jobban siet feléjük, minél inkább akarja két kézzel megragadni, szétszedni, lerombolni őket, annál gyorsabban távolodnak, hogy, végül ott maradjon verejtékezve, levegő után kapkodva, egyedül – a délibábok meg még mindig a horizonton vibrálnak.
Mostanában éjszaka nem tudott aludni, s ha mégis, George Komorról álmodott, aki a saját, elhagyott házát mutogatta neki, s a házban minden tárgy fölrobbant amikor hozzáért, az utolsó szobában pedig felesége és Frederick Clawson teteme várt rá. Abban a pillanatban, amikor ebbe az utolsó szobába ért, az összes madár surrogva fölröppent a faágakról, villanyoszlopokról és telefondrótokról. Madarak ezrei, madarak milliói, olyan rengeteg, hogy elfeketítették a napot.
Míg Wendy le nem zuhant a lépcsőről, leginkább bolondok töltelékének érezte magát is, aki csak az arra tévedő, megfelelő gyilkosra vár hogy a gallérja mögé gyúrva az asztalkendőt, megmarkolja a kést és villát, és nekilásson a táplálkozásnak.

Az ikrek egy ideje már kúsztak-másztak, a legutóbbi hónapban pedig föl-fölálltak, a legközelebbi szilárd (illetve néhány esetben ingatag) tárgyba kapaszkodva. Megfelelőnek találták ehhez a széklábakat, a-kávézóasztalt, néha még egy-egy üres kartondobozt is, míg a szóban forgó gyerek rá nem nehezedett, és a doboz roppanva behorpadt vagy földőlt. A babák minden időszakban képesek arra, hogy a legnagyobb bajba keveredjenek, de a nyolc hónapos kor, amikor a kúszás-mászásnak már megvan a maga funkciója, a két lábon járás viszont még csak tanulni való feladat, kifejezetten a Bajba Keveredés Aranykora.
Aznap délután negyed hatkor Liz kitette az ikreket a szőnyegre, a délutáni nap meleg fényfoltjára, hadd játsszanak. Körülbelül tízpercnyi magabiztos mászás és némi ingatag két lábra állás után (ez utóbbit szüleiknek és egymásnak szóló önelégült, kéjes kuruttyolás kíséretében) William nehézkesen fölhúzta magát a kávézóasztal szélébe kapaszkodva. Körülnézett, és jobb kezével néhány leereszkedő, uralkodóian kegyes mozdulatot tett. E mozdulatok Thadet egy céges-régi híradófilmre emlékeztették, amelyben Mussolini, Il Duce szónokol vadul lelkes hívei nagy csoportjának egy erkélyről.
A szónoklat után Williamnek sikerült megmarkolnia anyja teáscsészéjét, és tetőtől talpig magára öntenie a tea csersavas-cukros maradékát, mielőtt zöttyenve ismét fenékre ült volna. Szerencsére a tea hideg volt, de William tovább kapaszkodott a csészébe, és így nagy ügyesen a fogához koccantotta, olyannyira, hogy fölvéreződött az alsó ajka. Visítani kezdett. Wendy azonmód csatlakozott.
Liz fölvette, megvizsgálta, Thad felé fordulva égnek emelte a tekintetét, majd fölvitte a kicsit, hogy megvigasztalja és rendbe tegye.
– Addig tartsd a szemed a hercegnőn – mondta Thadnek.
– Úgy lesz – felelte Thad, de már rég fölismerte – és hamarosan ismét föl fogja ismerni –, hogy a Bajba Keveredés Aranykorában az efféle ígéretek mit sem számítanak. William épp az orra előtt ragadta el Liz teáscsészéjét, Wendy pedig hamarosan szintén a szeme láttára zuhan le a harmadik lépcsőfokról, egy pillanattal előbb mint ahogy ebben megakadályozhatná.
Egy hírmagazint forgatott éppen. Nem olvasta, inkább csak unottan átlapozta, itt-ott jobban megnézve egy fényképet. Amikor befejezte, a kandalló melletti nagy kötőkosárhoz lépett, amely rögtönzött folyóirattartóként szolgált.
Wendy a padlón mászott. Könnyeit már rég elfeledte, noha azok még föl sem száradtak gödrös, pufók arcocskáján. A szokásos, torokhangú kis brmmm-brmmm-brmmm hangokat hallatta, mint mindig, amikor mászott. Thad azon tűnődött: lehetséges, hogy ezek a gyerekek gondolatban mindenféle mozgást a televízióban látott autók, teherkocsik mozgásával, zajával kapcsolnak össze? Leguggolt, a képeslapot a halom tetejére tette, átválogatta a többit, végül különösebb ok nélkül kiemelt egy hónaposnál is régibb Harper's-t. Eszébe jutott, hogy kicsit úgy viselkedik, mint a foghúzásra váró páciens a fogász várójában.
Megfordult, és Wendy ekkor már a lépcsőn járt. Fölmászott a harmadik fokra, és éppen fölállt, meglehetősen ingatagon. Egyik kezével a korlát vékony oszlopát fogta. Ahogy Thad ránézett, Wendy észrevette, és császári mozdulattal intett felé, majd megeresztett egy vigyort. A kézmozdulat végképp kibillentette egyensúlyából, és veszedelmesen előredőlt a – gyerek szemében legalábbis annak látszó – mélység fölé.
– Jézusom! – nyögte halkan Thad, és ahogy szárazan roppanó térdízülettel fölállt, már látta is, hogy Wendy elereszti a korlátot, és előrelép. – Wendy, ne!
Valósággal átröpült a szobán. Csaknem sikerrel járt. De, mint tudjuk, ügyetlen volt, s ugrás közben egyik lába beleakadt a karszék lábába. A fotel földőlt, ő pedig elterült a padlón, mint egy béka. Wendy hökkent kis nyögéssel előre- és oldalt zuhant. Teste esés közben megpördült a levegőben. Thad megpróbált térdenállásból előrevetődni, mint egy baseballjátékos. Csaknem sikerült; alig kétlábnyival vétette el. A kislány lába keményen az első lépcsőfoknak koppant, feje pedig tompa puffanással ütődött a szőnyeggel borított padlóhoz.
Wendy felvisított, s Thadnek, míg a karjába kapta, volt ideje végiggondolni, hogy kevés iszonyatosabb dolog van a világon, mint egy kisbaba sikolya.
– Thad? – kiáltotta odaföntről Liz ijedten, és már hallotta is mamuszos lába kopogását, ahogy lefelé siet.
Wendy sírni próbált. Első, rémült sikolya minden levegőt kipréselt a tüdejéből és most következett a bénító, végtelennek látszó pillanat, amikor kétségbeesetten próbálta széttörni a mellét összeszorító láthatatlan prést, hogy levegőt vehessen a következő síró hang előtt. Biztosan dobhártyák repednek, ha majd kijön a torkán.
Ha kijön.
Thad magához szorította a kislányát, s aggodalommal nézte eltorzult, vértolulásos arcát. Csaknem szederjes volt a színe, leszámítva a homlokán vöröslő, vessző alakú véres sebet. Nagy Isten, mi lesz, ha elájul? Mi lesz, ha megfullad, mert képtelen levegőt venni, kiordítani magából az összeroskadt kis tüdejében rekedt kiáltást?
– Sírj, a fene egye meg! – ordította a kicsinek. Nagy Isten, ez a szederjeslila arc! Ez a kiguvadó, fönnakadt szem! – Sírj!
– Thad! – Liz hangja most már nagyon ijedten szólt, ugyanakkor azonban nagyon távolról is.
A néhány, végtelennek tetsző pillanatban Wendy első sikolya után, míg a kicsi azért küszködött, hogy a másodikat is kipréselhesse magából, és levegőt kapjon, nyolc nap óta először, Thad Beaumont teljesen elfeledkezett George Komorról. Évek látszottak eltelni, míg végre Wendy nagy, hörgő lélegzetet vett, és bömbölni kezdett. A megkönnyebbüléstől reszkető apja magához ölelte, és csicsígatva a hátát ütögette.
Liz csörtetett lefelé a lépcsőn, a hadonászó Williamet úgy szorította a hóna alá, mint egy zsák zabot. – Mi történt? Thad, jól van a kicsi?
– Igen. Lepottyant a harmadik lépcsőfokról. Most már semmi baj. Most, hogy végre elkezdett sírni. Először úgy volt, mintha... Mintha megállt volna a tüdeje.
Reszketeg hangon fölnevetett, elcserélte Wendyt Williamre, aki immár nagy hangon, rokonszenvezve tercelt testvére bömböléséhez.
– Hát nem vigyáztál rá? – kérdezte Liz vádlón. Ösztönös mozdulattal, csípőből himbálta magát, ringatta Wendyt, nyugtatgatta.
– De igen... Nem... Odamentem az újságokhoz. A következő pillanatban már a lépcsőn volt. Ugyanúgy, mint ahogy az előbb William kapta el a teáscsészét. Egész egyszerűen olyanok... olyanok, mint a csík! Semmi baja a fejének? Igaz, a szőnyegen verte be, de azért alaposan beverte.
Liz kinyújtott karral maga elé tartotta Wendyt, megvizsgálta a vörös sebet, azután megcsókolta. Wendy hangja észrevehetően csökkent néhány decibellel.
– Azt hiszem, semmi baj. Egy-két napig lesz a homlokán egy búb, ez minden. Hálát adhatunk Istennek és a szőnyegnek. Nem akartam neked támadni, Thad! Tudom, milyen fergetegesen gyorsak tudnak lenni. Csak... Tudod, teljesen úgy érzem magam, mint amikor rajtam van a havibaj, de ez valahogy évekig tart.
Wendy már csak hüppögött. Ugyanígy William is. Kinyújtotta húsos karját, és megmarkolta a nővére trikóját. Wendy kíváncsian körülnézett. William kuruttyoló hangot adott, azután – ismeretlen nyelvükön – locsogni kezdett Wendynek. Thad mindig úgy hallgatta az ikrek beszélgetését, mintha valami idegen nyelv magnófölvételének enyhén fölgyorsított változatát hallaná: épp annyira gyors, hogy az ember ne ismerje föl, arról nem is beszélve, hogy netán megértené.
Wendy rámosolygott a fivérére, boldogan, noha szeméből még folydogáltak a könnyek, és az arca is nedves volt tőlük. Ő is burukkolt egyet, és titkos nyelvükön válaszolt. Egy pillanatig úgy hallatszott, mintha a maguk világának – az ikervilágnak – különös nyelvén igazi társalgást folytatnának.
Wendy kinyújtotta a kezét, és megsimogatta William vállát. Egymásra néztek, és tovább gügyögtek.
Jól vagy, édeském?
Igen. Megütöttem magam, drága William, de nem olyan rettenetes.
Talán mondjuk le Stadleyék vacsorameghívását, édes szívem?
Nem hiszem, de azért nagyon kedves tőled, hogy fölajánlod.
Biztos vagy benne, édes Wendy?
Igen, William drágám, nem történt nagyobb baj, bár ami azt illeti, attól tartok, teleszartam a pelenkámat, édesem.
Ó, drágaságom, hát ez BORZASZTÓ!
Thad elnevette magát, azután észrevette Wendy lábán a zúzódást.
– Ez meg fog kékülni – mondta. – Ami azt illeti, már kékül is.
– Elmúlik – felelte Liz kis mosollyal. – És nem is ez lesz az utolsó.
Thad előrehajolt, és megpuszilta Wendy orra hegyét. Azon tűnődött, milyen hamar és milyen vadul törnek ki ezek a viharok – hiszen nincs három perce, hogy még attól kellett félnie, a kicsi megfullad az oxigénhiánytól –, és milyen hamar süt ki ismét a nap.
– Nem – bólintott –, ha Isten is úgy akarja, nem az utolsó.

Mire este hét körül az ikrek fölébredtek hosszúra nyúlt délutáni alvásukból, a zúzódás Wendy combján sötét bíborszínű lett. Furcsa, határozott gomba alakja volt.
– Thad! – szólt át Liz a szomszéd pelenkázóasztaltól. – Nézd csak ezt!
Thad épp levette Wendy délutáni pelenkáját, amely nedves volt, de nem úgy istenigazából. Bedobta a WENDY feliratú pelenkás vödörbe. Odacipelte pucér kislányát a másik pelenkázóasztalhoz, hogy megnézze, mit akar mutatni a felesége. Ránézett Williamre, és a szeme kimeredt.
– Mit szólsz hozzá? – suttogta Liz. – Hát nem furcsa?
Thad hosszan bámult a fiára.
– De igen – mondta végül. – Átkozottul furcsa.
Liz a fickándozó kisfiú mellére nyomta az egyik tenyerét, így szorította le a pelenkázóasztalra. Izgatottan Thadre nézett. – Jól vagy? Nincs semmi bajod?
– Semmi – felelte Thad. Magát is meglepte, milyen nyugodt a hangja. Pedig mintha valami hatalmas erővel, fehéren villant volna, nem a szeme előtt, mint egy vaku, hanem mögötte, az agyában.
Hirtelen úgy érezte: már érti a madarakat – legalábbis egy kicsit. És azt is tudja, minek kell lennie a következő lépésnek. S mindezt onnét, hogy ránézett a kisfiára, és meglátta a combján a zúzódást. Alakra, formára, színre ugyanolyat mint Wendy combján. Amikor William elragadta Liz teáscsészéjét, és magára zúdította a maradékot, alaposan fenékre ült, de ez minden. Thad nem látta, hogy William bárhol is megütötte volna a lábát. És most mégis ott volt – ugyanolyan lila folt a jobb fölső combján, gomba formájú, mint Wendyé.
– Biztosan nincs semmi bajod? – kérdezte Liz konokul.
– Még a sebeik is közösek – motyogta William combját bámulva.
– Thad?!
– Semmi bajom – mondta, és könnyedén arcon csókolta a feleségét. – Na, öltöztessük föl Pszichót és Szomatikust!
Liz nevetésben tört ki. – Thad, megvesztél! – mondta, Ő pedig rámosolygott. Kicsit különös, kicsit távoli mosollyal.
– Igen – mondta. – Megvesztem, mint egy róka.
Visszavitte Wendyt a saját pelenkázóasztalához, és nekilátott az öltöztetésnek.

Tizennyolc
Automatikus írás

Megvárta, hogy Liz ágyba bújjon, mielőtt fölment a dolgozószobájába. Útközben kis időre megtorpant a hálószoba ajtaja előtt. Hallgatta a felesége egyenletes, mély szuszogását, meggyőződött róla, hogy tényleg alszik. Egyáltalán nem volt bizonyos abban, hogy amit most fog kipróbálni, működik-e, de tudta, hogy ha igen – veszedelmes lehet.
Rettentően veszedelmes.
A dolgozószobája egyetlen nagy helyiség volt – egy átalakított fészer padlástere –, amelyet ő két részre osztott. Az első volt az „olvasóterem”, melyben könyvespolcok sora mellett egy szófa és egy karszék volt található meg egy sor, síneken csúsztatható dekorlámpa. A helyiség végében volt a munkahelye. A dolgozószoba ezen részét egy ódivatú íróasztal foglalta el, melynek egyetlen olyan darabkája se volt, ami enyhített volna csúfságán. Viharvert, fölhólyagzott, konokul csak a hasznosságot célzó bútor. Thad huszonhat éves kora óta birtokolta ezt az asztalt, és Liz időnként azt mondta a vendégeknek, hogy azért nem engedi kidobni, mert titokban azt hiszi, ez az ő rejtelmes Szóforrása. Mindketten mosolyogtak, amikor az asszony ezt mondta, mintha tényleg hinnék, hogy ez csak vicc.
Három üvegburájú égő függött az asztaldinoszaurusz fölött. Amikor Thad meggyújtotta őket, mint most is, a három egymásba olvadó, erős fénykarika úgy világította meg az asztal rendetlen tájképét, mintha ő valami különös biliárdot akarna rajta játszani. Fogalma sem volt, miféle szabályok érvényesülhetnének ezen a hihetetlenül bonyolult felszínen, de aki a Wendy balesetének másnapján este figyelte volna Thad feszült, merev arcát, megesküdött volna rá, hogy akármik is a szabályok, a tét nagy. Rettenetesett nagy.
Thad pedig száz százalékig egyetértett volna vele. Hisz huszonnégy órára volt szüksége ahhoz is, hogy erőt és bátorságot gyűjtsön.
Rápillantott a Remington Standard írógépre. Bizonytalan körvonalú, bölényszerű, nagy test a huzat alatt. Csak a sorváltó kar mered elő, akár egy autóstopos kinyújtott ujja.
Leült elé, néhány percig idegesen dobolt ujjaival az asztal lapján. Azután kihúzta az írógéptől balra eső fiókot.
Ez a fiók mély is volt meg széles is. Elővette a naplóját, majd ütközésig kihúzta a fiókot. A kőcsupor, amelyikben a Berol-féle Black Beauty ceruzákat tartotta, végiggurult a fiók belsejében, tartalma szétszóródott. Elővette a csuprot, megszokott helyére tette, összegyűjtötte a ceruzákat, és azokat is a helyükre rakta.
Becsukta a fiókot, és rámeredt a csuporra. Még az első emlékezetkiesése után dobta be a fiókba. Akkor az egyik ilyen fekete ceruzával írta Az aranykutya kéziratára, hogy A VEREBEK ÚJRA SZÁLLNAK. Soha többé nem akart ilyen ceruzát használni... és mégis: néhány nappal ezelőtt ugyanitt játszadozott az egyikkel. Most pedig megint itt vannak, ugyanott, ahol az elmúlt tucat évben, amikor Komor vele élt.
Benne élt.
Komor hosszú-hosszú időkön át hallgatott, szinte ott sem volt, azután eszébe jutott valami, és a ravasz róka George egyszer csak valósággal kiugrott a fejéből, mint egy dobozba zárt paprikajancsi. KUKUCS! Itt vagyok, Thad! Gyerünk, öreg harcos! Nyeregbe, munkára!
És ilyenkor három hónapon át minden reggel pontban tíz órakor kiugrott a fejéből – beleértve a hétvégéket is. Kiugrott, megragadta az egyik Berol-féle ceruzát, és írni kezdte azokat a baromságokat – a baromságokat, amikből kifizették a számlákat, melyeket Thad egyébként nem tudott volna kifizetni. Aztán a könyv elkészült, és George szőrén-szálán eltűnt.
Thad kivette az egyik ceruzát, rámeredt a szabályszerűen ismétlődő harapásnyomokra, azután visszadobta a kőcsuporba. Apró koppanást hallott.
– Az én gyilkos árnyékom – mormogta.
De hát egyáltalán az övé-e George Komor? Az övé volt-e valaha is? Az emlékezetkiesésen vagy transzon vagy mi a nyavalyán kívül egyetlenegyszer sem használta ezeket a ceruzákat (még jegyzetek papírra vetésére sem!), mióta az utolsó Komor-regény, a Vágta Babilonba utolsó oldalának aljára odaírta, hogy VÉGE.
Hiszen mire is használta volna? Ezek itt George Komor ceruzái voltak, és George Komor halott... vagy legalábbis így gondolta. Idővel tán még ki is dobta volna őket.
Most azonban, úgy látszik, mégiscsak hasznukat veszi.
Nyúlt a széles szájú kőcsupor felé, azután visszahúzta a kezét. Mintha egy kemence forró tüzet lehelő torkából rántotta volna ki.
Most még ne!
Az ingzsebéből előhúzta a Scripto tollat, kinyitotta a naplóját, levette a toll kupakját, tűnődött, azután írni kezdett.
Ha William sír, Wendy is sír. De megfigyeltem, hogy ennél jóval mélyebb és erősebb közöttük a kapcsolat. Tegnap Wendy leesett a lépesőn, és megsérült a lába – nagy, gomba alakú zúzódás van a combján. Amikor azután az ikrek fölkeltek a délutáni alvásból, William combján is volt egy zúzódás. Ugyanott, ugyanolyan.
Innentől öninterjú formában folytatta, ahogy a naplójában elég gyakran szokta. E pillanatban döbbent rá, hogy még ez a szokás is – amellyel utat keresett az igazi, a rejtett gondolataihoz – valamiféle kettősséget tételezett föl... Vagy csak másik jellemzője a lelkében lévő szakadásnak kettéválásnak, amely egyszerre alapvető és titokzatos?
Kérdés: Ha színes diára fényképeznéd a gyerekeim combján tévő zúzódást, azután a két diát egymásra helyeznéd, egyetlen, egymást tökéletesen fedő képet kapnál?
Válasz: Igen. Azt hiszem, igen. Azt hiszem, ez olyan, mint az ujjlenyomatok. Olyan, mint a hangszínfölvételek.
Thad szótlanul, magába mélyedve ült. A ceruza végével kopogtatta a naplót. Végiggondolta, amit írt.
Azután ismét előrehajolt, és még gyorsabban írt.
Kérdés: William vajon TUDJA, hogy neki is zúzódása van?
Válasz: Nem, azt hiszem, nem tudja.
Kérdés: Tudom én, hogy mik ezek a verebek, hogy mit jelentenek?
Válasz: Nem.
Kérdés: De azt tudom, hogy VANNAK verebek. Ennyit legalább tudok, nem? Akármit is hisz Alan Pangborn vagy bárki más, én tudom, hogy VANNAK verebek, és azt is tudom, hogy újra szállnak, igaz?
Válasz: Igen.
A toll valósággal szántotta a papírt. Hónapok óta nem írt ilyen gyorsan, ilyen öntudatlanul.
Kérdés: Tud Komor a verebekről?
Válasz: Nem. Azt mondta, hogy nem tud, és én hiszek neki.
Kérdés: BIZTOS, hogy hiszek neki?
Ismét megállt, azután tovább írta.
Válasz: Komor tudja, hogy valaminek lennie kell. De hát William is tudhatja, hogy valaminek lennie kell – ha a lábán zúzódás van, az biztosan fáj is. De Wendytől kapta azt a zúzódást, amikor Wendy leesett a lépcsőn. William csak annyit tud, hogy valamije fáj.
Kérdés: Komor tudja, hogy valamije fáj? Hogy van egy érzékeny pontja?
Válasz: Igen, azt hiszem, tudja.
Kérdés: A madarak az enyémek?
Válasz: Igen.
Kérdés: Azt jelenti ez, hogy amikor Clawsonnál meg Miriamnál azt írta a falra: A VEREBEK ÚJRA SZÁLLNAK, nem tudta, mit csinál, és később nem emlékezett rá?
Válasz: Igen.
Kérdés: Akkor ki írt a verebekről? Ki írta oda vérrel?
Válasz: Az, akié a tudás. Akihez a verebek tartoznak.
Kérdés: Ki az, akié a tudás? Kihez tartoznak a verebek?
Válasz: Én vagyok a titok tudója. Én vagyok a birtokoló.
Kérdés: Ott voltam? Ott voltam, amikor meggyilkolta őket?
Kis időre ismét megállt. Igen, írta, majd pedig: Nem.
Mind a két válasz igaz. Amikor Komor megölte Homer Gamache-t meg Clawsont, nem ájultam el, nem volt emlékezetkiesésem, legalábbis nem emlékszem rá. Azt hiszem, amit tudok... amit LÁTOK... növekszik, egyre több lesz.
Kérdés: És ő lát téged?
Válasz: Nem tudom. De...
– Biztosan lát! – motyogta Thad.
Folytatta az írást:
Biztosan ismer. Biztosan lát. Ha tényleg ő írta a regényeket, már régóta ismernie kell. És az ő tudása, látása is növekszik, egyre több lesz. A híváskövető, a hangrögzítő rendszerek egyáltalán nem ijesztették, lepték meg a ravasz róka George-ot, emlékszel? Nem, hát persze hogy nem. Mert a ravasz róka George tudta, hogy mindez ott lesz. Az ember végső soron nem azért írt tíz éven át krimiket, hogy ne jöjjön rá, ha ilyesmiket helyeznek el a közelében. Ez volt az egyik ok, amiért nem lepődött meg. A másik viszont még jobb, nem? Amikor beszélni akart velem, méghozzá tanúk nélkül, pontosan tudta, hol és hogyan érhet el, ugyebár?
Igen. Komor a házban hívta föl, amikor azt akarta, hogy hallják, és Dave-hez telefonált, amikor azt akarta, hogy ne. Miért akarta az első esetben, hogy hallják? Mert üzenni akart a rendőröknek, akikről tudta, hogy hallgatóznak. Azt üzente, hogy ő nem George Komor, és már tudja is, hogy nem az... és hogy befejezte az öldöklést, nem száll rá Thadre és a családjára. De volt még egy oka: azt akarta, hogy Thad lássa a hangszínfelvételt. Mert tudta hogy ilyeneket is készíteni fognak. Tudta, hogy a rendőrség nem fog hinni abban, amit ezek bizonyítanak, bármennyire cáfolhatatlanok is... de Thad igen!
Kérdés: Honnét tudta, hol lesznek akkor éppen?
És ez azért pokolian jó kérdés, nem? Legalább olyan jó, mint a többi. Hogy miként lehet két különböző férfinak ugyanolyan az ujjlenyomata, a hangszínfelvétele. Hogy miként lehet két különböző babának ugyanolyan zúzódása... különösen, ha a szóban forgó két baba közül csak az egyik ütötte meg a lábát.
De persze tudta, hogy ikrek esetében elég sok ilyen rejtélyt jegyzett föl a tudomány, s a legtöbb tudós el is fogadja őket tényként, különösen egypetéjűek esetében, ahol a kapcsolat a testvérek között néha még kísértetiesebb. Vagy egy évvel ezelőtt cikket is olvasott erről valamelyik képeslapban. Merthogy ő is közelről érintett az ikerkérdésben, igen figyelmesen olvasta azt az írást.
Volt olyan eset, hogy az egypetéjű ikreket egész kontinens választotta el egymástól, de amikor egyiküknek eltört a bal lába, a másik elviselhetetlen fájdalmát érzett a magáéban, noha még csak nem is tudta, hogy valami baj történt a testvérével. Vagy ott vannak azok az ikerlányok, akik egészen különös, saját nyelvet alakítottak ki maguknak, amit rajtuk kívül senki más nem értett. És ez a két kislány sosem tanult meg angolul, noha kivételesen magas volt az IQ-juk. Mit is kezdtek volna az angol nyelvvel? Ott voltak ők egymásnak... és másra nem is volt szükségük. Vagy mit szóljunk azokhoz az ikrekhez – írta a cikk –, akiket születésükkor elválasztottak egymástól, de amikor felnőttként összetalálkoztak, kiderült, hogy ugyanazon év ugyanazon napján házasodtak, ráadásul ugyanolyan keresztnevű és döbbenetesen egyforma lányokat vettek feleségül! Ráadásul mindkét házaspár Robertnak nevezte el az első gyerekét. Akik természetesen ugyanazon év ugyanazon hónapjában jöttek a világra.
Fél és fél.
Kriksz és kraksz.
Hipp és hopp.
– Misi és Dani, egy fának ágai – dünnyögte Thad. Bekarikázta az utolsó mondatot, amit leírt:
Kérdés: Honnét tudta, hol leszek akkor éppen?
Alá pedig odaírta:
Válasz: Mert a verebek újra szállnak. És mert ikrek vagyunk.
Új oldalra lapozott a naplóban, és letette a tollat. Szíve vadul vert, bőre szinte fázott a félelemtől, ahol reszkető jobbjával kivett egy Berol-féle ceruzát a kőcsuporból. A ceruza mintha enyhe, kellemetlen meleget sugárzott volna magából.
Ideje munkához látni.
Thad Beaumont az üres papír fölé hajolt, várt egy kicsit, majd a lap tetejére álló nagybetűkkel odaírta: A VEREBEK ÚJRA SZÁLLNAK.

Egészen pontosan mit is akar ezzel a ceruzával? Költői kérdés, hisz nagyon is jól tudja. Igyekszik megválaszolni az utolsó kérdést, amely oly nyilvánvaló, hogy még a papírra vetésével sem fárasztotta magát: képes-e tudatosan előidézni a transzállapotot? Képes-e röptetni a verebeket?
Az ötlet föltételezett egyfajta pszichikus kapcsolatot, amiről már olvasott, de még sosem látott vagy tapasztalt: az automatikus írást. Az, aki ily módon próbált kapcsolatba lépni egy holt lélekkel (vagy akár élővel is), tollat vagy ceruzát fogott lazán a kezébe, üres papír fölé emelte az írószerszámot, és várt a szellemre – a kettős értelem ezúttal szándékos –, amely mozgatja azt. Thad azt olvasta, hogy az automatikus írás, melyet az Ouija-tábla [2] segítségével gyakorolnak, elég sokszor viccből, házimurik csúcspontjaként, alkalmasint igen veszélyes lehet, mert az ezt művelő lelkének kapuját szélesre tárja, s megkönnyíti a gonosz szellemeknek, hogy megszállják.
Thad hitte is meg nem is, amikor olvasta; egész egyszerűen olyan idegennek tűnt föl ez az egész a számára, mint a bálványimádás, vagy a primitív törzsek koponyalékelése a fejfájások elmulasztására. De most ebben is megvolt a halálos logika. Mindegy: a verebeket akkor is szólítani fogja.
A madarakra gondolt. Megpróbálta lelki szemei elé idézni azt a rengeteg madarat, azt a sok ezer madarat, amint a háztetőkön, a telefondrótokon ülnek az enyhe kék tavaszi éggel a háttérben, és a telepatikus jelre várnak, hogy huss, felröppenjenek.
A kép meg is jelent, de életszerűtlen, valószínűtlen volt. Néha, amikor írni kezdett, az is ilyen volt: száraz, steril. Nem, az még rosszabb. A kezdetet, az elindulást egy kicsit mindig obszcénnak érezte – mintha egy hullával akarna nyelves csókot váltani az ember.
De már rég megtanulta, hogy ha folytatja, ha egész egyszerűen csak írja, írja a szavakat egymás után a papírra, egyszer csak beindul a motor. Valami hatalmas, csodás és rettenetes motor. A szavak, mint önálló létezők, eltűnnek. Figurák, akik eddig kartonszerűek és élettelenek voltak, kezdenek színnel megtelni, mintha éjszakára bezárta volna őket egy szűk ruhásszekrénybe, s most előjönnének, izmaikat lazítanák bonyolult táncuk előtt.
Valami történni kezdett az agyában: szinte érezte az elektromos áram alakzatait, ahogy megváltoznak, elveszítik szabályos, libasorban haladó, fegyelmezett formájukat, hogy az álomtelt alvás lágy, lomha deltahullámaivá váljanak.
És most a naplója fölé görnyed, ceruzával a kezében, hogy pontosan ezt próbálja előidézni.
Ahogy múltak, múltak a percek, és semmi sem történt, egyre ostobábbnak érezte magát. Abból a buta régi rajzfilmből, a Rocky és Bullwinkle-ből jutott eszébe egy mondat, és az istennek se ment ki a fejéből: csiribí, csiribá, megszólalnak a szellemek! A jó fenébe, mit fog mondani Liznek, ha az asszony megjelenik és rákérdez, hogy mit csinál itt néhány perccel éjfél előtt, kezében ceruzával, egy üres papírlap előtt? Hogy a nyuszit próbálja lemásolni a gyufaskatulyáról, amivel elnyerheti a New Haven-i Híres Művészek Iskolájának ösztöndíját? A francba, hiszen még az a gyufásdoboz sincsen előtte!
Már majdnem visszarakta a ceruzát a kőcsuporba, amikor meggondolta magát. Kicsit elfordította a székét, és az asztalától balra lévő ablakon át kinézett az éjszakába.
Egy madár állt az ablakpárkányon. Fényes, fekete szemével őt bámulta.
Egy veréb.
Ebben a pillanatban egy másik csatlakozott hozzá.
És még egy.
– Édes Istenem! – nyögte reszkető hangon. Még életében nem volt ennyire megrémülve... és ebben a pillanatban ismét eltöltötte az a különös érzés, hogy utazik. Mint amikor Komorral beszéltek telefonon, de ez most sokkal, sokkal erősebb volt.
Újabb veréb érkezett, kicsit odébb lökdöste a többit, hogy elférjen. Mögötte egész sor verebet látott; ott ültek a kocsiszín tetején, ahol a fűnyírót meg Liz autóját szokták tartani. A tető vén, súlyuk alatt meghajló szélkakasának minden apró darabkáját elfoglalták.
– Édes Istenem! – ismételte, s mintha a szavai is ezer mérföldekről szólnának. És ez a hang rémülettel, borzalommal vegyes csodálkozással töltötte el. – Édes jó Istenem: igaziak...! A verebek igaziak!
Minden képzelődése ellenére ezt sosem sejtette... de most nincs idő végiggondolni, nincs agy, gondolat, amivel végiggondolhatná. A dolgozószobája hirtelen eltűnt, s helyében Bergenfield városkájának Ridgeway negyedét látta, ahol fölnőtt. Olyan néma és elhagyatott volt, mint a ház a Komorral kapcsolatos rémálmában; rádöbbent, hogy egy halott világ néma kertvárosát bámulja.
De nem volt egészen elhagyott és halott, mert minden háztető csiripelő verebektől nyüzsgött. Minden tévéantenna meghajolt a súlyuk alatt. Minden fán ott tolongtak. Ott zsúfolódtak minden telefondróton. A parkoló autók tetején szaladgáltak, és ültek a Duke meg a Marlboro utca sarkán a kék postaládán, a kerékpárparkolón a Duke utcai élelmiszerbolt előtt, ahonnét gyerekkorában a tejet és a kenyeret hordta.
A világ teli volt verebekkel. Mind a parancsra várt, hogy röpüljön.
Thad Beaumont hátrarogyott a székében, szája sarkában vékony, fehér hab jelent meg, lába ösztönösen rángott. Most már a dolgozószoba összes ablaka teli volt verebekkel; őt bámulták, mint különös, égi megfigyelők. Hosszú, gurgulázó hang hagyta el Thad torkát. Szeme kifordult, csak dülledő, rémesen csillogó szeme fehérje látszott.
A ceruza megérintette a papírt, és – magától – írni kezdett.

HÚGOCSKÁM [3]

írta a legfölső sorba. Két sort kihagyott, L alakú bekezdésjelet tett, mint Komor mindig, amikor új sort kezdett, majd folytatta:

L Hátrálni kezdett, el az ajtótól, szinte azonnal hátrálni kezdett, az ajtó még be sem fejezte befelé lendülő mozdulatát, de elkésett. A kezem kinyúlt a sötétségből, szinte kilőtt az ajtó és a tok közötti kéthüvelyknyi résen. Megmarkoltam a nő csuklóját. A kulcsok a folyosó kókuszszőnyegére estek.

A verebek felröppentek.
Mind egyszerre. Azok is, amik a fejében léteztek, a rég eltűnt bergenfieldi verebek, meg azok is, amik idekint álldogáltak, ludlow-i háza előtt. Felröppentek az égbe: az 1960-as esztendő fehér, tavaszi egébe és az 1988-as év sötét, nyári, éjszakai egébe.
Szálltak, és a rengeteg szárny surrogása úgy szólt, mint egy hangrobbanás.
Thad felült... keze azonban még mindig ráfeszült a ceruzára, s az írószerszám saját erejéből rángatta tova.
A ceruza magától írt.
Megcsináltam, gondolta kábultan, miközben bal kezével a nyálát és a habot törölte le a szájáról. Megcsináltam... de Istenemre, bárcsak ne tettem volna. Mi ez?
Dermedten bámulta a keze alól előtűnő szavakat. Szíve olyan gyorsan vert, hogy torkában érezte pulzusának gyors, erős lüktetését. A kék sorokban szaporodó szöveg az ő kézírása volt – de hát végül is minden Komor-regény az ő kézírásával készült. Ugyanazok az ujjlenyomatok, ugyanaz a cigarettamárka, a hang teljesen azonos jellemzői, végül is furcsa volna, ha ez itt most másvalaki kézírása volna, nem?, gondolta.
Az ő kézírása, mint eddig mindig. De honnét jönnek a szavak? Nem a saját fejéből, az biztos; abban most semmi más nem volt, mint üvöltő, lármás zűrzavarral elegy béna rémület. És most már a keze sem volt az övé. A saját jobb keze mintha háromhüvelyknyivel a csuklója fölött véget ért volna. Ujjainak feszülését sem érezte, noha jól látta, hogy olyan erősen szorítja a Berolt hogy a hüvelykujja meg a másik kettő, ami az irónt markolta, valósággal elfehéredik a hegyénél. Mintha hatalmas adag novokaint nyomtak volna belé.
Az első lap aljára ért. Érzéketlen keze lapozott, érzéketlen tenyere végigsimította az új lap élét, hogy ne hajoljon vissza, és már írt is megint.

L Miriam Cowley sikolyra tátotta a száját. Négy órája lapultam az ajtó mögött, türelmesen vártam. Nem ittam kávét, nem gyújtottam rá. Majd meghaltam egy cigarettáért és ha rá is gyújtok, amint ennek vége lesz, de eddig nem tehettem, mert ha a spiné megérzi a füstszagot...
L Emlékeztettem magam arra, hogy majd le kell zárnom a szemét, miután elvágtam a torkát.

Egyre növekvő rémülettel tapasztalta, hogy beszámolót olvas Miriam Cowley meggyilkolásáról... és ezúttal nem szaggatott, zűrzavaros szókulimászt, hanem egy olyan ember összefüggő, brutális előadását, aki a maga rémséges módján nagyon hatásos író – annyira hatásos, hogy olvasók milliói szaladtak a boltokba egy-egy új történetéért.
George Komor bemutatkozása a dokumentumregény műfajában, gondolta undorodva.
Pontosan azt tette, amit szándékozott: kapcsolatot létesített, valamiképpen megcsapolta Komor agyát – ahogy nemrégiben ugyanezt tette Komor az ő agyával. De ki gondolta volna, hogy ilyen szörnyűséges, ismeretlen erőket érint meg közben? Ki hihette volna? A verebek – és a rádöbbenés, hogy a verebek valódiak – elég rémesek voltak, de ez még rosszabb. Gondolta volna, hogy a ceruza és a notesz ilyen forrók lesznek az érintésére? Nem is csoda. Ennek a másik embernek az agya egy valóságos kemence.
És most – Uram Jézus! Már megint! A saját keze alól! Jézus Krisztus!

L – Azt hiszed, kiloccsanthatod az agyam azzal a vacakkal, húgocskám? – kérdeztem. – Hadd mondjak valamit: nem egy okos gondolat. És ugye tudod, mi lesz azokkal, akik butaságokat gondolnak?
L A könnyek most már patakzottak az arcán.

Mi a baj, George? Kezded elveszíteni az okos gondolataidat?
Nem csoda, hogy az aljas kurafit meglepte, amikor ő ezt mondta neki. Ha valóban minden így történt, akkor Komor pontosan ezt a kifejezést használta, mielőtt megölte Miriamot.
Benne voltam az agyában a gyilkosság idején is – BENNE VOLTAM! Ezért használtam ugyanezt a kifejezést, amikor a Dave féle boltban fölhívott.
Itt olvasható Komor, amint arra kényszeríti Miriamot, hogy őt, Thadet hívja. Pontosabban Komor maga tárcsáz mert Miriam túl rémült, nem emlékszik a telefonszámra noha akadt hét, amikor tucatszor is tárcsázta azt a rohadt számot. Thad mind Miriam feledékenységét, mind pedig azt, hogy Komor ezt rögtön megértette, iszonyú, ugyanakkor meggyőző elemnek találta. És Komor most előveszi a beretvakést, és...
Ezt már nem akarja elolvasni! Nem is fogja elolvasni! Nehézkesen fölemelte a karját, vele együtt béna, zsibbadt kézfejét mint ólomnehezéket a tenger fenekéről. Abban a pillanatban amikor a ceruza többé nem érintette a papírt kezébe visszatért az élet. Az izmok összerándultak, középső ujja tompán fájt: a ceruza kemény szára vörös csíkot hagyott ott.
Nézte az összefirkált papírt, rémülten és valami béna csodálattal. Bármi mást, mint hogy visszategye azt a ceruzát megint a papírra, és ismét létrehozza ezt az obszcén kapcsolatot Komor és maga között... de hát végül is nem azért mászott bele ebbe az egészbe, hogy elolvassa Komor beszámolóját Mir Cowley meggyilkolásáról?
Na és mi van, ha a madarak visszajönnek?
Á, nem fognak. A madarak megtették, ami az ő dolguk. Az áramkör, amibe bekapcsolódott, még teljes, és működik. Thadnek fogalma sem volt arról, honnét tudja, de pontosan tudta.
Hol vagy, George?, gondolta. Hogyhogy nem érezlek? Mert te éppannyira nem vagy tisztában a jelenlétemmel, mint én a tiéddel? vagy valami más az oka? Hol a francban vagy?!
Agyában maga elé tartotta ezt a gondolatot, megpróbálta látni, akár egy nagy, vörös neonhirdetést. Azután ismét megmarkolta a ceruzát, és közelíteni kezdte a napló lapjához.
Amint a ceruza hegye a papírhoz ért, keze fölemelkedett és lapozott. Tenyere ismét lesimította az új lapot, mint az előbb. Azután az irón visszatért a lapra, és megint írt.

L – Nem érdekes – mondta Machine Jack Rangelynek. – Minden hely egyforma.
L Kis szünetet tartott.
L – Talán csak az otthon nem. De azt meg fogom ismerni, ha majd odajutok.

Minden hely egyforma. Ezt a mondatot ismerte fel legelőször, azután az egész idézetet. Komor első regényének első fejezetéből való. Machine módszere.
A ceruza ezúttal magától állt meg. Fölemelte, és ránézett a hideg, tüskés sorokra. Talán csak az otthon nem. De azt meg fogom ismerni, ha majd odajutok.
A Machine módszeré-ben az otthont a Flatbush Avenue jelentette. Ott töltötte Alexis Machine a gyerekkorát, főként fölmosással, részeges apjának biliárdtermében. De hol van az otthon ebben a történetben?
Hol az otthon?, gondolta, és a ceruza lassacskán visszaereszkedett a papírra.
Az irón gyors, m betűszerű mozdulatokat végzett, szünetet tartott, majd megint írni kezdett:

^^ ^^ ¯ ¨ ^^ ^^

L Az otthon ott van, ahol a kezdet.

írta a madarak alá.
Tréfa. Vajon Komor szándékosan írta? Fönnáll még egyáltalán a kapcsolat, vagy csak hülyíti magát? Nem hülyítette magát a madarakkal kapcsolatban, és nem hülyítette magát az írás első vad, lázas rohamában, az biztos. De most a forróság és a kényszeresség érzete valahogy csökkenni látszott. A keze még zsibbadt volt, de talán csak azért, mert olyan keményen szorította a ceruzát – márpedig keményen szorította, az ujján lévő vörös foltból ítélve. És nem azt olvasta ugyanabban a cikkben az automatikus írásról, hogy az emberek gyakran csak hülyítik magukat az Ouija-táblával? Hogy a legtöbb esetben a mutatót nem a szellemek vezetik, hanem a tábla kezelőjének tudatküszöbi gondolatai vagy vágyai?
Az otthon ott van, ahol a kezdet. Ha ezt még Komor írta, és a tréfának van valami jelentése, hát az: itt van ebben a házban! Merthogy George Komor itt született.
Hirtelen eszébe jutott néhány mondat abból az átkozott People-cikkből.
Betekertem egy papírt az írógépembe... Azután azonnal ki is tekertem. Az összes regényemet géppel írtam, de George Komor nyilvánvalóan nem kedvelte az írógépet. Talán mert nincsen gép- és gyorsírásoktatás azokban a vendégmarasztaló rácsos „szállodákban”, melyekben a; élete nagy részét töltötte.
Bájos. Nagyon bájos. De azért az igazságnak csak a másod-unokatestvére, ugye? Nem az első eset, amikor olyan történetet mesélt el, melynek csak egészen laza kapcsolata volt a valósággal, és nem is az utolsó – mármint ha túléli ezt az egészet. Tulajdonképp nem hazugság, még csak nem is az igazság kiszínezése, ha pontosak akarunk lenni. Egész egyszerűen az a szinte tudattalan vágy, amivel mesévé költjük az életünket. Thad egyetlen regényírót, novellistát sem ismert, aki ne ugyanezt tette volna. Nem azért, hogy jobbnak mutatkozzanak egy adott helyzetben, mint amilyenek voltak. Igaz, néha ezért is, de az ember éppily hajlamos kiszínezni egy történetet, amelyben rossz fényben tűnik föl, vagy nevetségesen ostobának látszik.
Mi is volt az a film, amiben az újságíró azt mondja: „ha választanod kell az igazság és a legenda között, nyomasd ki a legendát”? Talán A férfi, aki lelőtte Liberty Valance-ot? Az ilyesmi kétségkívül szemét, erkölcstelen újságírást eredményez, na de milyen szépirodalmat?!
A kitaláció beáramlása az ember önnön életébe a történetmondás elkerülhetetlen mellékhatásának látszik – éppúgy, mint hogy annak, aki gitározik, előbb-utóbb bőrkeményedések lesznek az ujján, vagy hogy aki sokat cigarettázik, előbb-utóbb köhögni fog.
Komor születésének körülményei valójában egészen mások voltak, mint ahogy a People cikkében megjelentek. Egyáltalán nem volt valami misztikus döntés, hogy a Komor-regényeket kézzel írja, noha az idő ezt is egyfajta rituálévá formálta. Márpedig amikor szertartásokról van szó, az írók éppolyan babonásak, mint a profi sportolók. A baseballjátékosok például nap nap után ugyanazt a szutykos zoknit viselik, vagy keresztet vetnek, mielőtt az ütőkörbe beállnak, ha ily módon jobban sikerült az ütés. Az írók meg, ha sikerük van, hajlamosak újra meg újra ugyanazt művelni, míg az egészből rituálé lesz, ami segít elűzni a baseball rossz ütésének irodalmi megfelelőjét... azaz az írásgörcsöt.
George Komor furcsa szokása, hogy kézzel írt, egész egyszerűen úgy kezdődött, hogy Thad elfelejtett új festékszalagot hozni az Underwoodhoz. Márpedig a Castle Rockban lévő nyaralóban ez az egy írógép állt a kis dolgozószobában. Nem volt írógépszalagja, az ötlet azonban túl izgalmas, túl ígéretes volt ahhoz, hogy várjon vele. Így hát nekiesett a kisasztal fiókjainak, mígnem talált egy noteszt meg néhány ceruzát, és...
Abban az időben jóval később jártunk le a tóhoz nyaranta, mert tanítanom kellett a háromhetes nyári egyetemen... Mi is volt a tanfolyam címe? Alkotói módozatok. Nyavalyás, ostoba dolog. Június vége volt, és emlékszem, fölmentem a dolgozószobába, és észrevettem, hogy nincs gépszalag. A pokolba is! Emlékszem, Liz még azon is dühöngött, hogy kávé sincs otthon...
Az otthon ott van, ahol a kezdet.
Amikor Mike Donaldsonnal, a People riporterével beszélgetett, s elmondta neki ezt a félig kitalált történetet George Komor megszületéséről, úgy helyezte át a cselekményt ide Ludlow-ba, a nagy házba, hogy észre sem vette – talán mert Ludlow-ban írta a dolgai javát, és így tökéletesen normális dolog volt ide helyeznie az egész jelenetet.
De hát tény, ami tény: George Komor nem itt debütált. Nem itt használta először Thad szemét, hogy avval nézzen a világba, noha leggyakrabban mégiscsak Ludlow-ban írt, akár mint Beaumont, akár mint Komor. Sőt, itt élték le kettős életük java részét.
Az otthon ott van, ahol a kezdet.
Az otthon tehát ebben az esetben Castle Rockot jelenti. Castle Rockot, a kisvárost, amely történetesen a Homeland temetőnek is otthont ad. És Thad legjobb tudomása szerint – akár hiszi ezt Alan Pangborn, akár nem – a Homeland temető volt az, ahol körülbelül két héttel ezelőtt George Komor először megjelent a maga gyilkos inkarnációjában.
Azután a világ legtermészetesebb dolgaként (és ami azt illeti, az is lehetett volna) eszébe jutott még egy kérdés. Olyan alapvető volt, és olyan magától értetődően vetődött föl benne, hogy hangosan mondta ki, mint valami félszeg olvasó egy író-olvasó találkozón:
– Egyáltalán, miért akarja folytatni a regényírást?
Lejjebb eresztette a kezét, míg a ceruza megint megérintette a papírt. A zsibbadtság ismét elöntötte, úgy érezte, mintha nagyon hideg, nagyon tiszta vízbe merítette volna a kezét.
És az idegen kéz első dolga megint az volt, hogy új lapra fordított a naplóban. Utána lesimította a lapot... de ezúttal az írás nem kezdődött azonnal. Thadnek maradt ideje végiggondolni, hogy a kapcsolat, vagy akármi talán mégis megszakadt, hiába érzi kezében a zsibbadtságot. De azután az irón megrándult a kezében, mintha saját élete volna... mintha élne, de kissé sebesülten. Megrándult, furcsa jelet írt... mintha fáradt, álmos vessző lett volna... Megint megrándult, ezúttal hullámos vonalat rajzolt, majd írni kezdte:

Én~~George Komor George Komor Nincsenek m madarak George Komor

és újra megpihent, mint a kifáradt gépezet.
Igen. Le tudod írni a neved. És le tudod tagadni a verebeket. Nagyon jó. De miért akarod folytatni a regényírást? Miért olyan fontos? Miért olyan fontos, hogy még embereket is ölsz érte?

L Mert ha nem, hát meghalok

– írta a ceruza.
– Ezt meg hogyan érted? – mormogta Thad, de közben érezte, amint a vad remény szinte robban a fejében. Lehet, hogy ilyen egyszerű az egész? Már miért ne lehetne, különösen egy olyan író esetében, akinek eleve léteznie sem volna szabad. A fenébe is, hiszen elég sok valódi író van, aki nem létezik, ha nem ír, vagy legalábbis úgy érzi... és például az olyanok esetében, mint Ernest Hemingway, a dolog vége csakugyan ez volt, nem?
A ceruza megremegett, majd hosszú, görbe vonalat húzott az utolsó mondat alá. Furcsán hasonlított egy hangszínlenyomathoz.
– Gyerünk már! – suttogta Thad. – Hogy a büdös francba értetted?!

L SZÉTESEK

írta a ceruza. A betűk vonakodva, nehézkesen jöttek elé. A ceruza rángatózott és billegett viaszfehérre merevedett ujjai között. Ha még jobban szorítom, gondolta Thad, eltörik.

elveszítem
elveszítem a szükséges KOHÉZIÓT
L nincsenek madarak
NINCSENEK MADARAK
a kurva anyád, tűnj a büdös francba a fejemből!!!!

Zsibbadó karja hirtelen magasra emelkedett. Ugyanebben a pillanatban kezében szinte megpördült a ceruza, olyan gyorsan, ahogy egy bűvész pergeti a kártyákat. Zsibbadt keze most már nem a végénél és nem az ujja között szorította az irónt, hanem úgy markolta, mint egy tőrt.
Lesújtott vele – azaz Komor sújtott le vele –, és a ceruza beledöfött a bal keze hüvelyk- és mutatóujja közötti lágy húsba. A grafithegy, mely már tompa volt az eddigi írástól, csaknem az asztal lapjáig átszúrta a kezét. A ceruza elpattant. Csillogó vértócsa töltötte meg keze fején a bemélyedést, amelynek közepén a ceruza teste állt. Az erő, amely eddig megszállta, hirtelen eltűnt. A tűzforró fájdalom hulláma vágott végig a kezén, mely még mindig az asztalon nyugodott, a közepén kimeredő ceruzacsonkkal.
Thad hátravetette a fejét, és vad erővel összeszorította a fogát, nehogy kitörjön a torkán az üvöltés.

A dolgozószoba mellett volt egy kis mosdó. Amikor már elég erősnek érezte magát, hogy talpra álljon, odavánszorgott. Jobb kezével fölemelte iszonyatosan lüktető balját, és megvizsgálta a fürdőszobai lámpa éles, könyörtelen fényében. A lyuk olyan volt, mint egy golyó ütötte seb: tökéletesen kerek, a vérvörös szélein fekete por. Akár a puskapor, de ezúttal nem az. Grafit. Megfordította a tenyerét, és a túlsó oldalán gombostűhegynyi vörös pontot látott. A ceruza hegye.
Ilyen közel jutott ahhoz, hogy teljesen átfúrja a tenyeremet.
Jéghideg vizet folyatott a sebre, míg a keze el nem zsibbadt, azután elővette a kisszekrényből a hidrogén-peroxidot. Rádöbbent, hogy képtelen a bal kezébe fogni az üveget, ezért bal karjával a testéhez szorította, és így tekerte le jobbjával a kupakot. Azután beleöntötte a fertőtlenítőt a kezén lévő lyukba. Nézte, ahogy a folyadék elfehéredik, és habzani kezd. Fogát összecsikordította a fájdalom.
Visszatette a hidrogén-peroxidot, majd egyenként átvizsgálta azt a néhány gyógyszeres tégelyt, ami még a szekrényben volt. Két évvel ezelőtt síelés közben elesett, és pokoli derékfájdalmaira a jó öreg Hume doki Percodant írt föl. Akkoriban csak néhányat vett be, mert rájött, hogy a gyógyszer megbolondítja az alvási ciklusát, és különben sem tud írni Percodannal teletömve.
Végül megtalálta a műanyag tégelyt egy doboz Barbasol borotvahab mögött, ami ősöreg, legalább ezeresztendős lehetett már. A fogával lefeszegette az üveg tetejét, és kirázott egy tablettát a mosdókagyló szélére. Küzdött a gondolattal, hogy talán még egyet kéne, de végül elvetette. Ez a gyógyszer amúgy is túl erős.
Meg az is lehet, hogy már lejárt a szavatossága. Lehet, hogy ezt a nagyszerű mókával teli éjszakát némi merevgörccsel, vitustánccal fejezed be, meg egy kis kirándulással a helyi kórházba – ehhez mit szólnál?
Mindegy, ezt az egy tablettát megkockáztatja. Ez tulajdonképpen nem is kérdés: a fájdalom hihetetlen, kibírhatatlan volt. Ami meg a kórházat illeti... ismét ránézett a sebre, és azt gondolta: Talán meg kéne nézetnem az orvossal, de vesszek meg, ha megteszem! Annyi ember nézett már az elmúlt napokban elmebetegnek, hogy az egy életre elég.
Kirázott még négy Percodant, a nadrágzsebébe dugta őket, és visszatette a gyógyszeres üveget a kisszekrény polcára. Azután leragasztotta a sebet gyorstapasszal. A nagyobbik, kerek fajta épp befedte a sebet. Ha ránézel erre a kis kerek műanyagdarabra, gondolta, el se hinnéd, mennyire fáj ez a nyavalyás seb. Egy medvecsapdát állított föl nekem. Medvecsapdát a lelkében, én pedig egyenesen belesétáltam.
De tényleg ez történt-e? Thad nem tudta, nem volt bizonyos benne. Egy dologban azonban már döntött: még egyszer nem szeretné kipróbálni.

Amikor ismét ura lett önmagának – vagy legalábbis megközelítőleg –, visszatette a naplóját az íróasztalfiókba, eloltotta a lámpát, és lement az első emeletre. A lépcsőfordulóban megállt egy pillanatra, hallgatózott. Az ikrek csöndben vannak. Liz is.
A Percodan szemlátomást nem volt túl régi, mert hatni kezdett, és a fájdalom a kezében némiképp csökkent. Ha véletlenül megfeszítette a csuklóját, a tompa lüktetés üvöltő fájdalommá változott, de ha vigyázott, ki lehetett bírni.
Csakhogy ez reggel is fájni fog, haver... és akkor majd mit mondasz Liznek?
Nem tudta. Talán az igazat... vagy legalább részben. Liz mostanában egyre szakértőbben ismeri föl, ha nem mond igazat.
A fájdalom valamit csökkent, de a váratlan sokk utóhatása – az összes sokk utóhatása – még nem múlt el. Úgy gondolta, beletelik némi időbe, amíg el tud aludni. Lement a földszintre, a nappali ablakára húzott függönyön át kikukucskált a rendőrautóra, amely az út túloldalán állt. Látta a kocsiban a két égő cigaretta parazsát.
Csak ülnek ott közömbösen, hűvösen, mint két nyári uborka, gondolta. Egyáltalán nem idegesítik őket a madarak. Lehet, hogy valójában nem is LÉTEZNEK azok a madarak, csak az én fejemben. Végül is ezeket a fickókat azért fizetik, hogy bizonyos dolgok idegesítsék őket.
Először vonzónak találta az ötletet, hogy a madarak nem is léteznek igaziból de azután rájött, hogy a dolgozószoba a ház túloldalán van, ablakait nem látni az utcáról. Ugyanígy nem látszik a kocsiszín sem. Tehát a rendőrök semmiképp sem láthatták volna a madarakat. Legalábbis, amikor gyülekezni kezdtek.
És amikor mind fölröpült? Csak nem akarod azt mondani, hogy azt sem hallották?! Legalább száz madár... De lehet, hogy két- vagy háromszáz is...
Thad kiment. Alig nyitotta ki a konyhai ajtót, mikor a hét rendőr már ki is ugrott a kocsiból, egyik az innenső, másik a túlsó oldalon. Nagydarab, néma férfiak voltak; a gepárd hangtalan kecsességével mozogtak.
– Megint telefonált, Mr. Beaumont? – kérdezte az, amelyik a sofőrülés felőli oldalon ugrott ki. Stevensnek hívták.
– Nem. Nem történt semmi ilyesmi – felelte. – A dolgozószobámban írtam, és úgy hallottam, hogy rengeteg madár röppen föl egyszerre. Kicsit megijedtem, az az igazság. Maguk nem hallottak semmit?
Nem tudta annak a rendőrnek a nevét, aki a kocsi túloldalán szállt ki. Fiatal volt és szőke, kerek, ártatlan arccal, amelyről sugárzott a jóindulat.
– Láttuk is meg hallottuk is őket – mondta. Az égre mutatott, melyen a hold sarlója csüngött a ház fölött. – Éppen keresztülrepültek a holdon. Verebek. Elég sok. Pedig éjszaka nem nagyon szoktak röpülni.
– Vajon honnét jöttek? – kérdezte Thad.
– Hát én bevallom magának – mondta a kerek arcú rendőr –, hogy nem tudom. Az iskolában mindig ellógtam a madármegfigyelést.
Nevetett. A másik rendőr viszont nem.
– Ideges ma este, Mr. Beaumont? – kérdezte.
Thad komoran ránézett.
– Igen – felelte. – Mostanában minden este ideges vagyok.
– Segíthetünk, uram?
– Nem – válaszolta –, azt hiszem, nem. Csak kíváncsi voltam, hallották-e a madarakat. Jó éjszakát, fiúk.
– 'Szakát! – felelte a kerek arcú.
Stevens csak biccentett. Széles karimájú Stetson-kalapja alatt szeme élénk, kifejezéstelen maradt.
Ez azt gondolja rólam, bűnös vagyok, gondolta Thad, miközben visszaballagott a házhoz. Hogy miben? Nem tudja. Talán nem is érdekli. De olyan az arca, mint aki hisz abban, hogy VALAMIBEN mindenki bűnös. Ki tudja? Tán még igaza is van.
Becsukta a konyhaajtót maga mögött, és be is zárta. Visszament a nappaliba, és ismét kilesett. A kerek arcú rendőr visszaszállt a kocsiba, Stevens azonban még mindig ott állt a kocsiajtó mellett, és Thad egy pillanatig úgy érezte, a rendőr farkasszemet néz vele. Természetesen ez lehetetlen, hiszen az összehúzott függönyön keresztül Stevens legföljebb egy bizonytalan emberi árnyékot láthat... ha lát egyáltalán valamit.
És mégis: ez volt a benyomása.
Thad még az elsötétítő függönyt is ráhúzta a csipkefüggönyre, és a bárszekrényhez lépett. Elővett egy palack Glenlivetet, a kedvenc whiskymárkáját. Hosszú ideig bámulta, azután visszarakta. Nagyon szeretett volna inni, de ez alighanem a lehető legrosszabb időpont volna ahhoz, hogy ismét elkezdje az ivást.
Kiment a konyhába, töltött magának egy pohár tejet, nagyon vigyázva, hogy be ne hajlítsa a bal kezét. A seb feszesen, égetően fájt.
Először nem tudta, mi újság, gondolta, a tejet szopogatva. Nem tartott sokáig – olyan gyorsan önmaga lett megint, hogy az már ijesztő –, de először nem tudta, mi újság. Talán aludt. Lehet, hogy Miriamról álmodott, de nem hiszem. Az, amibe bekapcsolódtam, túl egybefüggő, világos volt ahhoz, hogy álom legyen. Azt hiszem, inkább emlék. Azt hiszem, George Komor tudatalattijának irattára volt, ahol minden le van írva és be van rakva a maga kis rekeszébe. Gondolom, ha ő bekapcsolódna az én tudatalattimba – és ami azt illeti, valószínűleg már meg is tette –, ugyanilyen kis rekeszeket látna.
Itta a tejét, és nézte a kamraajtót.
Vajon bekapcsolódhatnék-e az ÉBER gondolataiba? A tudatos gondolataiba?
Úgy vélte, a válasz igen... de attól tartott, hogy abban a helyzetben ismét sebezhetővé válna. És legközelebb talán nem egy kezébe döfött ceruza lenne a bosszú eszköze. Legközelebb talán egy papírvágó kés fúródna a nyakába.
Nem teheti. Szüksége van rám.
Igen, de hát őrült. Márpedig az őrültek nem mindig azt teszik, ami nekik a legjobb.
Nézte a kamraajtót, és azon tűnődött, hogy oda be lehet menni... onnét pedig ki, a ház másik oldalán.
Kényszeríthetném valamire? Ahogy ő kényszerített engem?
Erre nem tudott válaszolni. Még nem. És egyetlen hibás kísérlet a halálát jelentheti.
Megitta a tejét, kiöblítette a poharat, és betette az edényszárítóba. Azután bement a kamrába. Jobbról a befőttes polcok, balról iratokkal teli polcok, középen pedig a kétfelé nyíló ajtó, mely arra a tágas, pázsitos részre vezetett, amit a hátsó udvaruknak neveztek. Kinyitotta az ajtó zárját, kitárta mindkét szárnyat, s kinézett a kerti asztalra meg a beépített grillsütőre, amint néma őrséget állnak az udvar közepén. Kilépett a keskeny aszfaltjárdára, ami a ház innenső oldalát körbefutva elöl a fölhajtóba torkollott.
A járda füstüvegként csillogott a holdsarló fényében. Szabályos távolságokban fehér pettyeket látott.
Verébszar, hogy egyszerűen fejezzem ki magam, gondolta.
Lassan végigsétált a járdán, míg közvetlenül a dolgozószobája ablakai alatt nem állt. Egy Orinco teherautó emelkedett át a horizonton, és a 15-ös úton a ház felé dübörgött. Reflektorainak éles fénye végigsöpört a gyepen és a járdán. A fény e rövid fölvillanásában Thad két döglött verebet látott heverni a járdán – apró, borzas tollcsomókból kimeredő, háromujjú lábak.
Azután a teherautó elment. A verebek teteme megint szabálytalan árnyékfolttá vált a holdfényben. Árnyék, semmi több.
Igaziak voltak, gondolta ismét. A verebek igaziak voltak. Az előbbi vak undorodó rémület visszatért belé; valahogy tisztátalannak érezte magát. Megpróbálta ökölbe szorítani a kezét, és a bal karja üvöltő fájdalommal válaszolt. Ami könnyebbséget a Percodantól nyert, már elenyészett.
Itt voltak. Igaziak voltak. Hogyan lehet ez?
Nem tudta.
Ideszólítottam, vagy a semmiből teremtettem őket?
Ezt sem tudta. Egyben azonban bizonyos volt: azok a verebek, amik ma este eljöttek, az igazi verebek, amik közvetlenül azelőtt jelentek meg, hogy a transz magába nyelte volna őt, csak kis részét jelentik a lehetséges verebeknek. Talán csak mikroszkopikus töredékét.
Soha többé, gondolta. Az Isten szerelmére, soha többé!
Gyanította azonban, hogy az óhaja nem sokat számít. Ez ebben az igazán szörnyű: megérintett magában valami rémes, eddig rejtett, paranormális tehetséget, de nem tud uralkodni fölötte. Sőt ebben az egész ügyben az uralomnak még a gondolata is nevetséges.
És biztosan tudta, hogy mielőtt ez az egész véget ér, a verebek visszatérnek.
Megborzongott, és visszament a házba. Úgy surrant be a saját kamrájába, mint betörő. Bezárta maga után az ajtót, és elindult lefeküdni. Fájós kezére bekapott még egy Percodant; a konyhai csapról vett vízzel öblítette le.
Liz nem ébredt föl, amikor lefeküdt mellé. Valamivel később vagy háromórányi, görcsös, lázas álomba merült. Rémlátomások röpködtek, cirkáltak körülötte karnyújtásnyira, de nem tudta megérinteni őket.

Tizenkilenc
Komor bevásárol

Ébredése nem volt ébredés.
Ha már erről van szó, úgy gondolta, valójában sosem is volt ébren, de nem is aludt – mármint ahogy normális emberek élnek ezekkel a kifejezésekkel. Bizonyos értelemben mintha egyfolytában aludt volna, s közben egyik álomból a másikba költözött. Ilyenformán az élete – az a kevés, amire emlékezett belőle – olyan volt, mint az egymásba csukható kínai lakkdobozok végtelen sora, vagy mintha az Elvarázsolt Kastély tükörlabirintusába bámult volna.
Ez az álom azonban rémálom volt.
Lassan eszmélt az alvásból, miközben tudta, hogy valójában nem is aludt. Thad Beaumontnak kis időre valahogy sikerült elkapnia; kis időre valahogy sikerült a saját akaratára hajlítania. Vajon elmondott dolgokat elárult dolgokat, míg Beaumont az uralma alatt tartotta? Attól félt, igen... De abban is bizonyos volt, hogy Beaumontnak fogalma sincs, miként értelmezze ezeket a dolgokat, vagy miképp különböztesse meg a fontos dolgokat azoktól, amelyek nem számítanak.
Ahogy lassanként magához tért a fájdalomra ébredt.
East Village-ben bérelt egy kétszobás, bútorozott garzont, a B Avenue mellett. Amikor magához tért, a ferde konyhaasztal mellett ült, előtte egy notesz. Fényes, csillogó vérpatak szaladt végig az asztalt borító viaszosvászon terítőn, de ebben végül is semmi meglepő sincs, ha az ember jobb keze fejéből egy beledöfött Bic toll mered ki.
És lassan emlékezni kezdett az álomra.
Így tudta kikergetni Beaumontot az agyából, ezen az egyetlen módon tudta megtörni a varázst, amelybe valami ravasz módon ez a mocskos, gyáva kis szar belekényszerítette. Gyáva? Igen, de közben rafinált is, és ostobaság volna, ha ezt elfelejtené. Ostobaság bizony.
Komor halványan emlékezett, hogy azt álmodta: együtt fekszenek Thaddel az ágyában – előtte pedig együtt járkáltak, együtt suttogtak, és először ez nagyon kellemes volt, furcsán megnyugtató –, mint ahogy jó testvérek szoktak egymással az ágyban beszélgetni lámpaoltás után.
De persze a beszélgetésnél több történt, nem?
Több bizony. Titkokat cseréltek... vagy inkább Thad kérdéseket tett fel, ő pedig legnagyobb megdöbbenésére válaszolt rájuk. Kifejezetten kellemes érzés volt válaszolni, megnyugtató volt válaszolni. És ugyanakkor riasztó is. Első riadalma a madarak köré összpontosult, miért kérdezte újra meg újra Thad a madarakról? Nincsenek madarak. Egyszer, talán... hosszú, hosszú idővel ezelőtt... de most már nincsenek. Biztosan valami találós kérdés, mondóka; ócska próbálkozás, hogy ő kiboruljon tőle. S közben apránként, lépésről lépésre veszélyérzete lassan összekapcsolódott a tökéletességig hangolt túlélési ösztönével – és az egész egyre élesebb lett, ahogy próbált magához térni, fölébredni. Úgy érezte, mintha két erős marok a víz alá nyomná, mintha fuldokolna...
Tehát így, ebben a félig éber, félig alvó állapotban kijött a konyhába, kinyitotta a noteszt, és elővette a golyóstollat. Ezt nem Thad parancsolta, miért is tette volna? Lehet, hogy ötszáz mérfölddel odébb ő is éppen írt? A toll, persze, éppen nem a megfelelő volt – még csak kézre se állt –, de azért megjárta. Most az egyszer. Szétesek, látta magát a papírra írni, de ekkor már nagyon közel volt ahhoz a varázstükörhöz, amely az álom és az ébrenlét határát jelzi. Vadul küzdött, hogy rákényszerítse saját gondolatait a tollra, saját akaratát arra, hogy mi jelenjen meg és mi ne azon a fehér noteszlapon, de nehéz volt, jóságos Isten, átkozottul nehéz volt.
A Bic tollat és a fél tucat noteszt még akkor vásárolta egy írószerboltban, amikor New Yorkba érkezett. Rögtön, még mielőtt ezt a nyavalyás bútorozott garzont kibérelte volna. Voltak persze Berol-féle ceruzák is a boltban, és nagyon szerette volna megvásárolni őket, de nem tette. Mert akárkinek az agya vezette is azokat a ceruzákat, Thad Beaumont keze volt, amelyik markolta őket, Komor pedig tudni akarta, el tudja-e szakítani ezt a köteléket. Így hát ott hagyta a ceruzákat, és megvásárolta a golyóstollat.
Ha képes lesz írni, ha képes lesz saját magától is, minden jóra fordul, és akkor semmi szüksége arra a nyomorúságos, nyavalygó alakra odafönt Maine-ben. De a golyóstoll használhatatlannak bizonyult. Akármilyen erősen próbálta, akármilyen erősen összpontosított, a saját nevén kívül semmi mást nem tudott leírni. Újra és újra ezt kanyarította a papírra: George Komor, George Komor, George Komor, míg végül a lap alján már nem is kiolvasható betűk összességeként állt a neve, hanem mint egy óvodás összevissza firkálása.
Tegnap elment a New York-i közkönyvtár egyik fiókjába, és egy órára kikölcsönzött egy szürkés színű IBM-villanyírógépet, az íróteremben. Az az óra szinte ezer évig tartott. Ott ült a három oldalról elkerített kuckóban, reszkető ujjakkal nyomkodta a billentyűket, de újra meg újra csak a nevét írta, ezúttal nyomtatott nagybetűkkel: GEORGE KOMOR, GEORGE KÖMOR, GEORGE KOMOR.
Elég legyen!, üvöltötte magában. Írj valami mást, bármi mást, de ebből elég legyen!
Próbálta, persze. A billentyűzetre görnyedt, és verejtékezve azt írta: Barna Billy bement a boltba, bekente bajszát barna bagarollal.
De amikor ránézett a papírra, látta, hogy valójában azt írta: George Komor bekomort a George-ba, bekomorta George-át george georgekomorral.
Szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy letépje rögzítőcsavarjairól az IBM-el, és végigcsörtessen a termen, kezében forgatva a gépet, mint egy barbár buzogányt, fejeket törve, gerinceket roppantva. Ha nem tud teremteni, hát legyen pusztulás!
Hatalmas akaraterővel uralkodott magán, kiment a könyvtárból, vasmarokkal apróra gyűrte a használhatatlan papírdarabot, és a járdaszéli szemetesbe hajította. Most, amikor keze fejéből kimeredt a Bic toll, megint emlékezett arra az iménti, fehéren izzó, vad haragra, ami eltöltötte, mikor rádöbbent, hogy Beaumont nélkül csak a nevét képes leírni.
És nemcsak a haragra, hanem a rémületre is.
Meg a pánikra.
De hát Beaumont még mindig az övé, nem? Beaumont talán épp fordítva hiszi, de talán... talán Beaumontot hamarosan jó nagy, kurva nagy meglepetés éri.
elveszítem, írta. Jézus, ennél többet már igazán nem írhatott Beaumontnak – amit leírt, az is épp elég. Iszonyatos erővel próbált uralkodni áruló keze fölött. Fölébredni.
a szükséges KOHÉZIÓT, írta a keze, mintha az előbbi gondolatot erősítené meg, és Komor hirtelen látta önmagát, amint megszúrja Beaumontot a tollal. Arra gondolt: És képes is vagyok rá. Nem hiszem, hogy te meg tudnád tenni, Thad, mert végül is te csak egy langyos pohárka tej vagy, hát nem? Amikor azonban egy tollhegyen áll vagy bukik a dolog... én vagyok a nyerő, te szarházi! Azt hiszem, ideje, hogy megtanuld!
És ekkor, noha állapota lényegében álom az álomban volt, s még mindig magába rántotta az a rémes, örvénylő érzés, hogy nem ura önmagának, vad és megkérdőjelezhetetlen magabiztosságának egy része visszatért, és sikerült áttörnie az álom pajzsát. És abban a diadalmas pillanatban, amikor sikerült a víz felszínére emelkednie, mielőtt Beaumont belefojthatta volna, végre hatalmat szerzett a toll fölött... és végre írni is tudott vele.
Egy pillanatig – és tényleg egyetlen pillanatról volt szó – úgy érezte: két kéz markol két írószerszámot. Ez az érzés túl tiszta, túl valószerű volt ahhoz, hogy bármi más lehetett volna, mint a valóság.
nincsenek madarak, írta – az első igazi mondatot, amit valaha is mint létező személy írt. Pokolian nehéz volt leírni; csak egy természetfölötti elszánással megvert teremtmény lehetett képes végigszenvedni ezt az erőfeszítést. De ahogy a szavakat leírta, érezte, hogy hatalma a toll fölött erősödik. Annak a másik kéznek a szorítása viszont gyöngült, és Komor azonnal érvényesítette az erejét, hatalmát irgalom és bizonytalankodás nélkül.
Fuldokolj csak egy kicsit, gondolta. Lássuk, te mennyire élvezed?!
Vad nekibuzdulással, gyorsabban és kielégültebben, mint egy hatalmas orgazmus után, azt írta: NINCSENEK MADARAK a kurva anyád, tűnj a büdös francba a fejemből!
Azután, mielőtt végiggondolhatta volna – a gondolkodás végzetes bizonytalankodást eredményezhetett volna –, rövid, lapos ívben lecsapott a golyóstollal. Az acélhegy a jobb kezébe mélyedt... és száz mérföldekre északra, jól érezte, Thad Beaumont lapos ívben a saját bal kezébe mélyesztette a Berol-féle Black Beauty ceruzát.
Ekkor ébredt föl igaziból – mind a ketten ekkor ébredtek föl.

A hatalmas fájdalom szinte égette – de egyben föl is szabadította. Komor üvöltött, karjához nyomva verejtékező homlokát, hogy elfojtsa a hangot, de az üvöltés nemcsak a fájdalomé, hanem egyben az örömé és megkönnyebbülésé is volt.
Jól érezte, hogy odafönn Maine-ben Beaumont is épp most igyekszik ugyanígy elfojtani a kiáltást. A kötés, amelyet Thad Beaumont létesített közöttük, nem pattant el; inkább, mint egy kapkodva bogozott csomó, engedett az utolsó, hatalmas rántás erejének. Komor érezte, szinte látta, hogy a szonda, amit ez az áruló gazember álmában préselt az ő fejébe, rángatózva, kapkodva menekül.
Komor kinyúlt – nem fizikailag, hanem a lelkével –, és megragadta Thad menekülő szondája végét. Ő maga úgy látta Thad szondáját, mint egy férget, mint fehér zsíros, belekkel és rothadással teli kukacot.
Arra gondolt, rákényszeríti Thadet hogy egy másik ceruzát markoljon ki a kőcsuporból, és újra döfje magába – ezúttal azonban a szemébe. Vagy arra sarkallja, hogy mélyen a saját fülébe szúrjon, átszakítva a dobhártyát, bele az agy szürke puha szövetébe. Szinte már hallotta is Thad sikolyát. Azt már nem lesz képes elfojtani!
Azután megdermedt. Nem akarhatja halottnak látni Thad Beaumontot.
Legalábbis most még nem.
Nem, amíg Thad Beaumont meg nem tanítja rá, hogyan álljon meg a maga lábán.
Komor lassan kinyitotta ökölbe szorított ujjait, és ugyanakkor érezte, hogy lelkének ökle, amelybe beleszorította Beaumont leglényegét – és amely ugyanolyan gyorsnak, irgalmatlannak bizonyult, mint a valódi –, szintén ellazul. Érezte, amint Beaumont, ez a fehér, zsíros kis kukac elcsusszan, nyögve és visítva odébb tekergőzik.
– Most az egyszer...! – suttogta, és máris nekilátott az elintézendőknek. Bal kezével megmarkolta a jobbjából kimeredő tollat, és óvatosan kirántotta.
Azután beledobta a szemétkosárba.

Egy palack Glenlivet állt a mosogató mellett, a csillogó, rozsdamentes acél edényszárítón. Míg odament, a jobb karját a testéhez szorította. Lépés közben tízcentes nagyságú vércsöppöket hullatott a padló ráncos, kifakult linóleumára. A lyuk félhüvelyknyire lehetett a kézfején az ujjak fölött, kicsit jobbra a középsőtől. Tökéletesen kerek volt. Körülötte a tinta foltja a belső vérzéssel és a roncsolódással együtt tökéletesen golyó ütötte sebhez tette hasonlatossá.
Próbálta megfeszíteni a kezét. Az ujjak mozogtak... de a fájdalom görcsös hulláma túl erős volt ahhoz, hogy tovább kísérletezzen.
Meghúzta a fürdőszobaszekrény fölötti szerelvényről lógó zsinórt és a burátlan, hatvanwattos izzó világítani kezdett. Jobbjával lecsavarta a bal kezével testéhez szorított whiskysüveg kupakját. Azután szétterpesztett ujjakkal a mosdó fölé tartotta sebesült kezét. Vajon Beaumont most ugyanezt csinálja Maine-ben? Aligha.
Nemigen hitte, hogy Beaumontban van elég bátorság, hogy saját maga tisztítsa ki a sebet. Nyilván már rohan a kórházba.
Komor whiskyt öntött a sebre, és a fájdalom nyers, acélmarokszerű szorítása a karján át a válláig cikázott. A whisky szinte forrni, bugyborékolni látszott a sebben. Komor látta az ital borostyánszín cseppjeiben a vércsíkokat, és a kíntól ismét inge ujjába temette verejtékes homlokát.
Azt hitte, a fájdalom sosem szűnik meg többé. De már kezdett is enyhülni.
Megpróbálta lerakni a palackot a tükör alatti polcra.
A keze túlságosan remegett ahhoz, hogy a sikerre a legkevésbé is számíthatott volna, így inkább a kopott alumínium zuhanytál fenekére helyezte a whiskysüveget, hogy kéznél legyen. Mert egy perc múlva innia kell majd egyet.
A lámpához emelte sebesült kezét, és átnézett a lyukon. Még a hatvanas lámpa fénye is látszott a résen át, bár halványan. Mintha valami sűrű váladékkal teli vörös szűrőn át nézné. Nem fúrta át egészen a kezét a tollal, de átkozottul közel járt hozzá. De talán Beaumontnak jobban sikerült.
Az ember mindig reménykedik.
A hideg vizes csap alá tartotta a kezét. Igyekezett minél jobban szétterpeszteni az ujjait, hogy a lyuk olyan széles legyen, amilyen csak lehet. Megfeszítette magát, elképzelte a fájdalmat. Elsőre kétségkívül rossz volt – egy újabb jajkiáltást kellett elfojtania csikorogva összeszorított fogai és keskeny fehér vonallá zárt ajkai között –, de azután a keze megbénult a hideg víz csapásai alatt, és ekkor már elviselhetőbb lett.
Kényszerítette magát, hogy teljes három percig tartsa a vízsugár alá a kezét. Azután elzárta a csapot, és sebesült kezét ismét a fény felé emelte.
Az izzó ragyogása még mindig látszott, de már sokkal távolibban. A seb kezd bezárulni. Testének szemlátomást lenyűgöző képessége van a gyógyulásra, és ez igazán mulatságos, mert hisz közben az egész kezd szétesni. Elveszíti a szükséges kohéziót, ahogy éleselméjűen írta. És ez elég pontos kifejezés.
Harminc másodpercig vagy még tovább saját arcát bámulta a félig vak, álomszerűen hullámzó képet mutató tükörben, a gyógyszeres szekrény ajtaján. Azután valósággal helyre kellett ráznia magát, hogy észre térjen. Amikor az oly jól ismert, megszokott, mégis új és különös arcába nézett, mindig úgy érezte, hogy mindjárt valami hipnotikus álomba merül. Föltételezte, hogy ha elég sokáig bámulná magát, pontosan ez történne.
Kinyitotta a gyógyszeres szekrényt, a mozdulattal félresöpörve a tükröt, benne undorítóan vonzó arcával. A szekrényben tárgyak furcsa kis gyűjteményét találta: két eldobható borotvát (egyik használt), több tégely sminkfestéket, púderkompaktot, néhány finom szivacsot, amelyek elefántcsontszínűek voltak ott, ahol nem festette sötétebbre őket a letörölt arckrém és púder, valamint egy üveg vény nélkül kapható aszpirint.
Gyorstapasz persze sehol. A gyorstapasz olyan, mint a rendőrök – egy sincs a közelben, amikor szükséged lenne rájuk. Egyébként nem probléma: fertőtleníti a sebet még egy kis whiskyvel (és belülről is fertőtlenít egy jó korttyal), majd pedig bekötözi egy zsebkendővel. Nem félt, hogy elfertőződik; úgy tapasztalta, hogy immúnis a fertőzésre. Ezt is mulatságosnak találta.
A fogával kinyitotta az aszpirinesüveget, a kupakot a mosdóba köpte, majd felfordította az üveget, és belerázott fél tucat tablettát a szájába. Fölvette a whiskys üveget a zuhanytálból, és egyetlen nagy korttyal leöblítette az aszpirint. Érezte, ahogy az ital szétárad a gyomrában, és forró tűzrózsaként bimbózik odalent. Kellőképp jó hangulatban újra a kezére öntött egy adagot a szeszből.
Bement a hálószobába, és kihúzta a jobb – sokkal, de sokkal jobb – napokat is látott iratszekrény fölső fiókját. (Ez a szekrény és egy ósdi szófaágy volt a szoba összes bútorzata.)
Az iratszekrénynek egyedül ez a fölső fiókja tartalmazott bárminemű hasznos dolgot a bélelésére szolgáló régi Daily News-lapoldalakon kívül: három alsónadrágot még bolti nejlontasakban, két pár zoknit gyári csomagolásban, egy farmernadrágot és egy csomag zsebkendőt, szintén tasakban.
Fogával föltépte a celofánborítást, és egy zsebkendőt a kezére kötözött. A borostyánszínű whisky cseppjei átnedvesítették a vékony vásznat, majd egy kis vörös vérpötty is megjelent a zsebkendő szövetén. Komor nyugodtan várt, figyelte, hogy növekszik-e a vérfolt, de nem. Rendben van. Nagyon is rendben van.
Vajon képes-e Thad Beaumont észlelni bármiféle érzékszervi információt őróla? Ezen tűnődött. Tán azt is tudja, hogy ő most egy ütött-kopott bérlakásban rejtőzik East Village-ben, egy düledező, büdös épületben, ahol a poloskák elég nagyok ahhoz, hogy elcipeljék az ember munkanélkülisegély-csekkjét, ha nem figyel?
Nem hitte, de azért jobb nem kockáztatni. Egy hetet adott Thadnek a döntésre, és noha most már szinte biztosan tudta, hogy Thadnek nem áll szándékában ismét Komor néven írni, ő tartani fogja magát az általa szabott feltételhez.
Végül is George Komor szavának áll.
Beaumontnak persze nyilván szüksége van egy kis ihletre. Azok a vaskereskedésekben kapható kis hordozható propángázos forrasztólámpák majd megteszik a hatást, ha néhány másodpercig a két gyereke talpához szorítja őket – de ezzel még ráér.
Most egy rövid ideig azt játssza, hogy várakozik... de közben azért nem árt ha lassan észak felé indul. Ha jobb pozíciót foglal el az ütközethez. Végül is ott van a kocsija – a fekete Toronado. Most raktárban áll, de ez nerc, jelenti, hogy raktárban is kell maradnia. Akár holnap reggel elhagyhatja New Yorkot.
Előtte azonban még vásárolnia kell valamit... most pedig föl kell használnia egy keveset a fürdőszobaszekrényben lévő kozmetikumok közül.

Elővette a néhány tégely folyékony alapozót, a púdert és a szivacsokat. Még egy nagyot kortyolt a whiskyből, mielőtt nekilátott volna. Keze már nem remegett, de a jobbja meglehetős fájdalommal lüktetett. A tény nem borította ki különösebben: ha az ő keze lüktet, Beaumonté valószínűleg elviselhetetlenül fáj.
Megnézte magát a tükörben, megérintette bőrét a bal szeme alatt, majd végigfuttatta ujját a szája sarkáig.
– Elveszítem a kohéziót! – motyogta, és a fenébe is, egyre inkább ez volt az igazság.
Amikor először látta meg a saját arcát – a Homeland temető kerítése mellett térdelt, és egy tócsába bámult, melynek nyugodt, szutykos felszínét egy utcai lámpa halovány félholdja világította meg –, nagyon elégedett volt vele. Pontosan ilyennek jelent meg az álmaiban, míg Beaumont képzeletének anyaméhszerű barlangjában élt bebörtönözve.
Hagyományosan jóképű férfit látott, akinek kissé mindene túl széles ahhoz, hogy fölhívja magára a figyelmet. Ha a homloka nem lett volna olyan magas, ha a két szeme nem ül olyan távol egymástól, arca bizonyosan megfordulásra, második pillantásra késztette volna a mellette elhaladó csinos lányokat. Egy tökéletesen jellegtelen arc (ha ugyan van ilyen) mindig magára vonja a figyelmet, mert nincs rajta egyetlen vonás, amely lekötné a szemet mielőtt az tovább mozogna és elfelejtené az egészet. Épp egy arc végletes, szimpla átlagossága zavarja a tekintetet, ezért tér vissza hozzá még egy második pillantásra.
Az az arc viszont, amit Komor először látott igazi szemekkel abban a tócsában, jó néhány fokkal eltért a szürke átlagegyszerűségnek ettől a szintjétől. Úgy találta, ez maga a tökéletes arc, amiről senki sem lesz képes jó leírást adni.
Kék szem... Napbarnította bőr, ami egy icipicit furcsának tetszik a világosszőke hajhoz képest... és éppen ez az! Ez a remek! A tanú kénytelen a széles vállról beszélni, mert arra emlékezik, és kétségkívül a széles váll a leginkább személyes jellemzője... márpedig a világ teli van széles vállú férfiakkal.
Mostanra azonban minden megváltozott. Mostanra az arca határozottan bizarr formát öltött... és ha hamarosan nem kezd el írni, még bizarrabb lesz. Sőt egészen groteszk.
Elveszítem a kohéziót, gondolta ismét. De te megállítod ezt, Thad, meg ám! Amikor elkezded a regényt a páncélautós rablásról, mindaz, ami most történik a testemmel, önmagától visszafordul. Nem tudom, honnét tudom, de tudom!
Két hete sincs, hogy először látta magát abban a tócsában, és az arca azóta mindegyre romlik, kopik rothad. Alig észrevehetően kezdődött. Olyan kicsit változott, hogy még sikerült meggyőznie magát: mindez csak a képzelet játéka... később azonban, amikor a változások fölgyorsultak, ez a vélemény tarthatatlanná vált.
Ha valaki egy két héttel korábbi meg egy mostani fényképét nézné, úgy gondolná, hogy ez a szerencsétlen pasas valami szörnyű sugárzást kapott, vagy valami rettenetesen rongáló kémiai vegyület fröccsent az arcába.
George Komor testének minden lágy szövetdarabja bomlani kezdett.
A szeme alatt apró szarkalábak, amelyek – mikor először látta őket a tócsában – még csak azt jelezték, hogy már nem húszéves, mára árkokká mélyültek. Szemhéja elnehezedett, és löttyedten lógott a szemére, a szemhéj bőre pedig a krokodilbőr textúráját vette föl.
Az arcbőre is hasonlóképp repedezett, gyűrött lett. Szeme körül vörös karikák; annak a férfinak a szánalmas látványát nyújtotta, akinek abba kéne hagynia a pohár fenekére nézegetést. Szája sarkától az álláig mély ráncok vezettek, s ettől arcának alsó része meg az ajka olyan lett, mint a hasbeszélők bábui.
Szőke haja, ami eredetileg is finom szálú volt, most még vékonykábbá, ritkásabbá vált, és a halántékánál kihullott; jól látszott rózsaszín fejbőre. Keze fején nagy májfoltok jelentek meg.
Elviselhette volna mindezt anélkül is, hogy a sminkhez folyamodott volna. Végül is csak öregnek látszott, márpedig az öregség igazán nem feltűnő. Az ereje mit sem csökkent. Ráadásul itt van a tántoríthatatlan bizonyossága, hogy amint Beaumont újra írni kezd – mármint George Komor néven –, a folyamat azonnal megfordul magától.
Most azonban már a fogai is lazulni kezdenek az ínyében. És bőrén fekélyek ütöttek ki.
Az elsőt a jobb könyökhajlatában fedezte föl három nappal ezelőtt. Vörös folt, a karimáján halott, száraz, fehér varral. Olyasfajta fekélyek voltak, amelyekről a pellagra jutott eszébe, az a betegség, amely még a '60-as években is járványszerűen terjedt az ország mélydéli részén. Tegnapelőtt újabb sebet talált, ezúttal a nyakán, a bal fülcimpája alatt. Tegnap még két újabbat, egyet a két mellbimbója között, egyet pedig odalenn, a köldöke alatt.
Ma pedig megjelent az első az arcán, a homloka jobb oldalán.
Nem fájt egyik sem. Tompa, mélyről jövő viszketegséget érzett, ez minden... mármint ami az érzeteket illeti. De a fekélyek szemlátomást gyorsan terjedtek. Az egész jobb karja tompán sajgó, vörös duzzanat volt a könyökhajlatától majdnem föl a válláig. Elkövette azt a hibát, hogy vakaródzott, mire a hús valami undorító könnyedséggel foszladozni kezdett a körme nyomán. Vér és sárgás genny buggyant ki utána, és a sebek bűzösen szaglottak. És mégsem fertőzés, erre meg mert volna esküdni! Sokkal inkább mintha... mintha elevenen rothadna.
Ha valaki most nézett volna rá – még ha szakorvos is –, föltételezi, hogy a betegnek gyorsan terjedő melanómája van, talán mert hosszú ideig volt kitéve röntgen- vagy más nagy frekvenciájú sugárzásnak.
A fekélyek mégsem nyugtalanították túlságosan. Föltehetőleg elszaporodnak egy-egy területen, azután összeérnek, beborítják a testét, és végül elevenen fölfalják... már ha hagyja. Mivel azonban ez nem áll szándékában, semmi oka az aggodalomra. De nem maradhat sokáig ismeretlen arc a tömegben, ha egyszer ez az arc kezd emlékeztetni egy kitörésben lévő vulkánra. Ezért van szükség a sminkre.
Az egyik szivacsdarabbal gondosan fölrakta a folyékony alapozót, arccsontjától a homloka tetejéig. Beborította a tompa fényű, vörös duzzanatot a jobb szemöldöke fölött, és azt az újat is, ami még csak kezdett előbukkanni a bal arccsontján.
Egy vastag sminket viselő férfi egyvalamihez hasonlít Isten kék ege alatt – ébredt rá Komor –, mégpedig egy vastag sminket viselő férfihoz.
Tehát ő most vagy egy szappanopera főszereplője, vagy a Donahue-show soros vendége. De minden jobb a fekélyes arcnál, és a napbarnított bőre is segít valamit. Ha sötétedéskor mászkál, vagy csak mesterséges fényben jelenik meg az emberek előtt, alig vehető észre a dolog. Legalábbis remélte.
Volt egy másik oka is, hogy kerülje a természetes napfényt. Gyanította, hogy a nap fölgyorsítja a testében zajló rettenetes bomlási folyamatokat. Olyan volt ez az egész, mintha lassanként vámpírrá változna. De hát ez sem baj: hiszen a maga módján mindig is az volt. Egyébként pedig úgyis éjszakai lény vagyok, mindig is az voltam, ilyen a természetem.
A gondolatra elmosolyodott, és a mosolya láttatni engedte vámpíragyarszerű fogait.
Visszacsavarta az alapozótégely tetejét, és púderezni kezdte az arcát. Már érzem a szagomat, gondolta, és hamarosan mások is érezni fogják. Erős, kellemetlen szag, mintha valaki hosszú időre a napon felejtette volna a vagdalthús-konzervet. Ez nem jó dolog, drága barátaim és híveim, egyáltalán nem jó dolog.
– Írni fogsz, Thad! – mondta szembenézve magával a tükörben. – De ha egy kis szerencséd van, nem kell sokáig csinálnod.
Még szélesebben vigyorgott, és a szája sarkán kivillant egy megbarnult, elhalt szemfog.
– Gyorsan tanulok ugyanis!

Másnap reggel fél tízkor a Houston utcai papír-írószeres három doboz Berol-féle Black Beauty ceruzát adott el egy magas, széles vállú, kockás inget, farmernadrágot viselő férfinak, akinek az orrán igen nagy méretű napszemüveg billegett.
Ráadásul vastag sminkréteg van rajta, figyelte meg a papír-írószeres – nyilván egész éjjel a buzibárok környékén kandúrkodott. A szagáról ítélve pedig nemcsak bekölnizte magát, hanem valósággal megfürdött a jóféle English Leatherben. A kölnivíz azonban nem leplezhette a tényt, hogy a széles vállú fickó bűzlött. A papír-írószeres egy pillanatig – de tényleg csak egy pillanatig – arra gondolt, hogy megereszt egy poént, de azután meggondolta a dolgot. A pasi bűzlött, de erősnek látszott. És az egész ügylet rövid ideig tartott.
Végül is a dilinyósféle csak ceruzát vásárolt, nem pedig egy Rolls-Royce Corniche-t.
Jobb, ha az ilyet az ember békén hagyja.

Komor leugrott az East Village-i garzonba, hogy néhány holmiját beletömje a katonai vállzsákba, amit a férges Nagy Almába érkezte utáni első napon vásárolt. Ha nem maradt volna a lakásban a whisky, talán vissza se megy.
Ahogy fölfelé tartott a málladozó kőlépcsőn, három döglött veréb mellett haladt el. Nem vette észre őket.
Gyalog távozott a B Avenue-ról... de nem gyalogolt sokáig. Ha valaki elég elszánt, mindig talál megfelelő járművet.

Húsz
Lejárt a határidő

Az a nap, amikor Thad Beaumont határideje lejárt, inkább emlékeztetett egy július végi meleg napra, mint ami a valóságban volt: június harmadik hete. Thad a Maine-i Egyetemig a tizennyolc mérföldet ködös, krómszínű ég alatt tette meg, s teljes erőre kapcsolta a Suburban légkondicionálóját, annak ellenére, hogy ez jól megnövelte a kocsi fogyasztását.
Egy sötétbarna Plymouth gurult mögötte. Sosem jött két kocsihelynél közelebb, és sosem maradt le öt kocsihelynél jobban. Nem engedte, hogy kettejük közé benyomakodjon egy harmadik; ha ez mégis megtörtént egy-egy kereszteződésnél vagy Veazie-ben, az iskolai zónánál, a Plymouth azonnal megelőzte... ha meg ez nem volt rögtön végrehajtható, Thad egyik testőre lehúzta a borítást a kocsi tetején lévő kék buboréklámpáról, és néhány fényfelvillanás megtette a magáét.
Thad főleg jobb kézzel vezetett, a balját csak akkor használta, ha feltétlenül kellett. A keze már jobban volt, de még mindig pokolian fájt, ha túl erősen behajlította vagy megfeszítette, és ilyenkor az utolsó óra végén már nagyon számolta a perceket, hogy mikor veheti be a következő Percodant.
Liz nem akarta hogy bemenjen az egyetemre, és a Beaumonték védelmére kirendelt rendőrök se nagyon akarták. A rendőrök részéről egyértelmű volt a dolog: ha csak lehet, nem akarták megosztani az erőiket, kétfelé választani a csapatot. Liz esetében a helyzet kissé bonyolultabb volt. Arról beszélt, hogy Thad keze sérült, a seb vezetés közben szétnyílhat. A tekintetében azonban egészen más: George Komor tükröződött.
Mi az ördögnek akarsz éppen ma bemenni a munkahelyedre?, akarta tudni Liz, és ez volt az a kérdés, amire Thadnek föl kellett készülnie. Lévén, hogy a szemeszternek vége, méghozzá elég régen, a nyári egyetem viszont még nem kezdődött el. Végül is úgy döntött, hogy ráfogja az egészet a Speckol-dossziékra.
Hatvan hallgató jelentkezett a speciális kollégiumára, amit írásművészetből tartott. A hatvan épp kétszer annyi volt, mint akik tavaly őszre jelentkeztek, de hát múlt ősszel a világ – s a világban az a kis csoport, amelyik a Maine-i Egyetemen angol és amerikai irodalomból diplomázik – még nem tudta, hogy az unalmas öreg Thad Beaumont azonos a beszarás, hogy milyen jó George Komorral.
Így hát azt mondta Liznek, hogy elő akarja venni a jelentkezők dossziéit és átnézni az összesei, hogy a hatvan jelentkezőt tizenötre fogyassza le – mert ez a legtöbb, amennyit képes elvállalni (és még ez is tizennéggyel több, mint amennyit képes tanítani) írásművészetre.
Liz természetesen tudni akarta, hogy miért nem lehet elhalasztani a dolgot, legalább júliusig. Emlékeztette Thadet, hogy tavaly például egészen augusztus közepéig halasztotta a szelektálást. Ő a jelentkezők nagy számára hivatkozott, majd hősiesen hozzátette, hogy nem szeretne szabályt csinálni a tavaly nyári kivételes lustaságából.
Liz végül abbahagyta a tiltakozást. Nem azért, mert az érvek meggyőzték, gondolta Thad, hanem mert látta, hogy ő mindenképp menni akar, bármi történjék is. Ráadásul Liz is tudta, éppúgy, mint Thad, hogy előbb-utóbb megint el kell járniuk hazulról – nem túl vonzó eshetőség, hogy mindaddig a házban rejtőzzenek, míg valaki meg nem öli vagy el nem fogja George Komort.
Liz szeme mindazonáltal tele volt szomorú, faggató félelemmel.
Thad megcsókolta őt és az ikreket is, majd gyorsan távozott. A feleségét a sírás kerülgette, márpedig Thad tudta, hogy ha sírva fakad, míg ő otthon van, hát nem is megy el.
Természetesen nem a Speckol-dossziékról volt szó.
A határidőről.
Ezen a reggelen saját, tompa félelmére ébredt. Éppolyan kellemetlen volt, mint egy gyomorgörcs. George Komor június 10-én este telefonált, és egy hetet adott neki a páncélautós regény elkezdéséhez. Ő pedig nem fogott bele... noha minden egyes múló nappal világosabban látta, miként alakulna a regény cselekménye. Néhányszor még álmodott is a sztoriról. Kellemes álom volt, eltérést jelentett a megszokott álmától, amelyben a saját elhagyott házát járja be, és amikor megérinti a dolgokat, azok szétrobbannak.
Ma reggel azonban első gondolata az volt: a határidő. Túlléptem a határidőt.
Ami azt jelenti, hogy ideje megint George-dzsal társalogni, akármilyen kevéssé vágyott erre. Ideje megtudni, mennyire dühös George. Nos... erre alighanem tudja a választ. De az is lehetséges, hogy ha nagyon dühös, ha annyira dühös, hogy nem tud uralkodni magán, és ha sikerül annyira fölhergelnie, hogy teljesen elveszítse az önuralmát, a ravasz róka George talán elkövet valami hibát, és kikottyant valami fontosat.
Elveszítem a kohéziót.
Thadnek az volt az érzése, hogy George már kikottyantott valamit, amikor hagyta, hogy az ő kíváncsiskodó keze ezt a mondatot írja a naplóba. Mármint ha jól fogta föl az értelmét. Támadt egy ötlete... de még egyáltalán nem biztos benne... És egy tévedés ezen a ponton az ő nyomorult életénél is többet jelentene.
Így hát úton volt az egyetem felé, úton az angol-matematika épületben lévő irodája felé. Nem azért ment, hogy begyűjtse a dossziékat – bár ezt is meg fogja tenni –, hanem mert van ott egy telefon, amin nincs lehallgató, és mert valamit tenni kell.
Túllépte a határidőt.
A kormánykeréken nyugvó bal kezére pillantva arra gondolt (nem először ezen a hosszú-hosszú héten), hogy nem a telefon az egyetlen lehetőség, ha kapcsolatba akar kerülni George-dzsal. Ezt már bebizonyította... bár az ára meglehetősen magas volt. Nemcsak az, hogy a saját kezébe döfött egy hegyes ceruzát, nemcsak az elviselhetetlen fájdalom, vagy a látvány, hogy a saját, uralma alól kikerült teste sebzi meg magát George Komor parancsára – a ravasz róka George, egy olyan ember kísértetének parancsára, aki nem is létezett soha. Az igazi árat a lelke fizette meg. A valódi ár a verebek eljövetele volt; a rádöbbenés rémülete, hogy az itt működő erők sokkal nagyobbak és még fölfoghatatlanabbak, mint George Komor maga.
A verebek – ebben mind biztosabb lett – halált jelentenek. De kinek a számára?
Reszketett a gondolatra, hogy talán megint a verebeket kell igénybe vennie, ha érintkezésbe akar lépni George Komorral.
És látta őket közeledni, látta őket megérkezni arra a titokzatos felezőpontra, ahol ők ketten össze voltak kapcsolva, ahol végül meg kell majd mérkőznie George Komorral azért az egy lélekért, amelyet ketten birtokolnak.
És nagyon félt, hogy már előre tudja, ki fog győzni azon a helyen.

Alan Pangborn az irodájában ült a Castle megyei seriffhivatal hátsó részében. (A hivatal egyébként a Castle Rock-i városháza egyik szárnyát foglalta el.) Neki is hosszú, feszültséggel teli hete volt... de ez nem jelentett újságot. Ha egyszer a nyár úgy igazából elkezdődött Castle Rockban, mindig így történt. Az igazságszolgáltatás mindig rumlis dolog az emlékezés napjától a munka ünnepéig [4] Vakációországban.
Egy látványos tömeges ütközéssel kezdődött öt nappal ezelőtt. Négy kocsi ment tropára a 117-es úton, mindenki piás volt, kettő ottmaradt. Két nappal később Norton Briggs fejbe verte a feleségét egy tepsivel, és az asszony kinyúlt a konyhakövön. Norton jó néhányszor fejbe verte már a feleségét házasságuk viharos húsz esztendeje alatt, de ezúttal szemlátomást azt hitte, hogy sikerült megölnie az asszonyt. Írt egy rövid levelet, tele bűnbánattal és helyesírási hibával, aztán főbe lőtte magát a 38-as revolverével. Amikor a felesége – maga sem egy lumen – magához tért, és meglátta húszesztendei kínzójának kihűlőfélben lévő tetemét a kövön, kinyitotta a gázt, és bedugta a fejét a sütőbe. Az oxfordi mentősöknek épp hogy sikerült megmenteniük az életét.
Két New York-i kölyök elcsavargott a szülei nyaralójából, a Castle-tó partjáról, és eltévedt az erdőben, pontosan, mint Jancsi és Juliska. Nyolc órával később találták meg őket holtra rémülten, de egészségben. John LaPointe, Alan kettes számú helyettese viszont egyáltalán nem maradt ilyen egészséges: otthon nyomta az ágyat, mert allergiás volt a mérges borostyánra, és kutatás közben sikerült megmarkolnia néhány szálat.
Nan éttermében két nyaraló ökölharcot vívott a vasárnapi New York Times utolsó példányáért. Ugyancsak verekedés volt a Kedélyes Tigris parkolójában. Egy hétvégi horgász letépte a bal füle felét, amikor látványos eleganciával akarta bevetni a horgot. Elkaptak három bolti szarkát, és még némi drogot is összeszedtek, amikor rajtaütöttek az Univerzumon, Castle Rock egyetlen biliárdterem- és videocsarnokán.
Tipikus kisvárosi júniusi hétvége, a nyár megszokott, látványos nyitánya. Alannek alig volt ideje egy ültő helyében meginnia a kávéját. Mégis: gondolatai újra meg újra Liz és Thad Beaumontra fordultak... Rájuk gondolt meg arra a valakire, aki üldözi őket. Aki megölte Homer Gamache-t. Alan rengetegszer fölhívta a New York-i fiúkat – egy bizonyos Reardon hadnagynak már nagyon tele lehetett a púpja vele –, de nem történt semmi új.
Ezen a délutánon Alan megdöbbentően békés irodába érkezett. Sheila Brighamnek nem volt semmi jelentenivalója a telefonügyeletről, Norris Ridgewick pedig odakint szunyókált a székében a fogda előtt. Alan fölébreszthette volna – föl is kellett volna ébresztenie, mert ha például Danforth Keeton, az első tanácsnok betér, és meglátja Norrist hortyogni, iszonyatos balhét ver –, de nem volt szíve megzavarni a fiút. Norrisnak is pokoli hete volt. Neki kellett összeszednie a részegek maradványait a 117-es útról, és piszkosul jó munkát végzett – kavargó gyomra ellenére.
Alan beült az asztala mögé, és árnyékállatkákat formált a falra eső napsugár fényében... Gondolatai megint Thad Beaumontra tértek vissza. Miután megszerezte Thad engedélyét, dr. Hume Oronóból fölhívta Alant, és közölte vele, hogy Thad ideg-elme tesztje negatív. Alan gondolatai az egyik doktortól a másikhoz kanyarodtak: dr. Hugh Pritchardhoz, aki akkor operálta Thad Beaumontot, amikor még csak tizenegy éves volt, s korántsem híres irodalmi személyiség.
A falon megcsillanó napfényben egy nyúl ugrált. Utána macska következett, majd pedig egy kutya vette üldözőbe a macskát.
Hagyd a fenébe! Őrültség!
Naná, hogy őrültség. És naná, hogy hagynia kéne. Itt hamarosan újabb válsághelyzet várható; nem kell az embernek gondolatolvasónak, jövőbe látónak lennie ahhoz, hogy megsejtse. Egyszerűen így mennek a dolgok nyaranta Rockban. Olyan elfoglalt vagy, hogy vannak napok, amikor nem tudsz gondolkozni, és néha kifejezetten jó, ha nem tudsz gondolkodni.
A kutyát egy elefánt követte. Szomorúan lógázta ormányát, amely valójában Alan Pangborn bal mutatóujja volt.
– A büdös francba! – sóhajtotta, és maga elé húzta a telefont. Ugyanabban a pillanatban a másik kezével már vette is elő irattárcáját a farzsebéből. Lenyomta azt a hívógombot, amely automatikusan kapcsolta az oxfordi rendőrkapitányságot. Megkérdezte a központost, bent van-e Henry Payton parancsnok, aki egyben a bűnügyi részleg főnöke is volt. Kiderült, hogy épp benn van. Míg kapcsolták, Alan ráérősen arra gondolt, hogy úgy látszik, a változatosság kedvéért Oxfordban is nyugodt nap a mai.
Azután Henry jelentkezett:
– Alan! Miben segíthetek?
– Azon törtem a fejem, fölhívnád-e nekem a Yellowstone Nemzeti Park főrangerét. Meg tudom adni a számát.
Kis meglepődéssel nézett a telefonszámra. Csaknem egy hete, hogy megszerezte a telefontudakozótól, és egy névjegy hátoldalára írta föl. Mozgékony ujjai most szinte maguktól halászták elő a tárcájából.
– Yellowstone! – kiáltotta vidoran Henry. – Ott lakik a Maci Laci, ugye?
– Frászt! – felelte mosolyogva Alan. – Az Jellystone. És különben is, a medvét nem gyanúsítjuk semmivel. Legalábbis egyelőre. Beszélnem kell Yellowstone-ban egy emberrel, aki ott kempingezik. Vagyis... nem is tudom, hogy kell-e beszélnem vele, de ha beszélek, legalább megnyugszik a lelkem. Addig befejezetlennek érzem az ügyet.
– Van valami köze Homer Gamache halálához?
Alan a másik kezébe vette a telefonkagylót, és a névjegyet, amire a Yellowstone Nemzeti Park főrangerének számát írta, szórakozottan pörgette az ujjai között.
– Igen – felelte –, de ha azt kérnéd, hogy magyarázzam meg, nagyon ostobán hangzana.
– Szóval egyszerű gyanú?
– Igen.
És még meg is lepődött, mert ezek szerint van valami gyanúja – csak persze fogalma sincs, hogy mi az és mivel kapcsolatos.
– A pasas, akit keresek, egy nyugdíjas orvos, bizonyos Hugh Pritchard. A feleségével együtt van ott. A főranger alighanem tudja, merre járnak, mert tudomásom szerint amikor az ember bemegy oda, le kell jelentkeznie. Gondolom, a kempingtábornak van telefonja. A doktor és a felesége úgy hetven felé járhatnak. Ha re hívnád föl a főrangert, alighanem továbbadná a fickónak, hogy keresem.
– Más szavakkal úgy gondolod, hogy egy főranger komolyabban vesz egy állami rendőrparancsnokot, mint egy tyúkszaros megyei seriffet?
– Henry, te aztán finoman és diplomatikusan tudod megfogalmazni a dolgokat.
Henry Payton élvezettel kuncogott. – Ugye, ugye? Ide hallgass, Alan, szívesen megteszek neked ezt-azt, föltéve, hogy nem akarsz mélyebben belerántani, de...
– Nem, dehogyis – bizonykodott Alan hálásan.
– Várj egy pillanatig! Még nem fejeztem be. Azt akartam mondani: de azt is meg kell értened, hogy nem használhatom erre a rendőrségi telefonvonalunkat. A főkapitány nagyon figyeli a számlát. Nagyon figyel minden hívást, barátom. És ha meglátja ezt, szerintem rákérdez, hogy miért az adófizetők pénzével kavargatom a te levesedet. Érted a problémát?
Alan fölsóhajtott. – Használhatod a hitelkártyaszámomat. És mondd meg a főrangernek, hogy ez a dr. Pritchard R-beszélgetésre hívjon. Mind a két beszélgetésért én fizetek, a saját zsebemből.
Odaát csönd lett, majd amikor Henry újból megszólalt, már sokkal komolyabb volt a hangja:
– Ez tényleg sokat jelent neked, ugye, Alan?
– Igen. Nem tudom, miért, de sokat.
Újabb szünet.
Alan érezte, hogy Henry Payton küzd a kíváncsiságával. Nem tudja, merjen-e kérdezni. Végül Henry természetének jobbik része győzött. Vagy talán csak a gyakorlatias természete kerekedett felül, gondolta Alan.
– Rendben van – mondta az oxfordi rendőr. – Fölhívom Yellowstone-t, és megmondom a főrangernek, hogy egy Castle megyében történt gyilkosság ügyében akarsz beszélni ezzel a Hugh Pritcharddal. Mi is a felesége neve?
– Helga.
– Hova valósiak?
– Fort Laramie, Wyoming.
– Rendben van, seriff, most jön a kellemetlenje. Mi a telefonhitelkártya-számod?
Alan sóhajtva lediktálta.
Egy perccel később az árnyékállatok felvonulása ismét megindult a falon csillogó napfényfolton.
Az öregúr alighanem sohase hív vissza, gondolta, és ha mégis, nyavalyát se tud mondani, amit fölhasználhatnék. Hogyan is tudna?
Mégis, Henrynek egy dologban igaza volt: van egy gyanúja. Valamivel kapcsolatban. És ez sehogy se megy ki a fejéből.

Míg Alan Pangborn Henry Paytonnal beszélgetett, Thad Beaumont leparkolta a kocsiját az angol-matematika épület mögötti beállóban. Kiszállt, óvatosan, nehogy bevágja a bal kezét. Egy hosszú pillanatig csak állt, élvezve a napot és az egyetemkert különös, csöndes békéjét.
A barna Plymouth közvetlenül az ő Suburbanja melléhúzott be, és a kocsiból kiugró két nagydarab ember elkergette minden álmát a békességről.
– Fölmegyek az irodámba néhány percre – mondta Thad. – Ha akarnak, idelenn maradhatnak.
Alaposan megnézett két arra sétáló lányt. Alighanem a keleti szárnyba mennek, hogy beiratkozzanak a nyári kurzusra. Az egyikük pánt nélküli, apró trikót viselt és kék sortot, a másik pedig miniszoknyát, melynek varrott szélét csak egy bivalyerős férfi szívdobbanása választotta el a formás kis segge domborulatától.
– Idelenn maradhatnak – ismételte meg Thad. – Élvezzék a látképet!
A két rendőr úgy fordult a lányok után, mintha zsinóron húzták volna őket. A parancsnok azonban – Ray Garrison vagy Roy Harriman, Thad nem tudta pontosan – visszafordult, és bánatos hangon azt mondta:
– Nagyon szeretnénk, uram, de jobb lesz, ha mégis fölmegyünk magával.
– Ugyan, hiszen csak az első emeletre...
– Majd várunk a folyosón.
– Maguk, fiúk, nem is tudják, mennyire kezd lehangolni engem ez az egész – mondta Thad.
– A parancs az parancs-felelte Garrison-vagy-Harriman. Nyilvánvaló volt, hogy Thad lehangoltsága – vagy akár a jókedve – kutya fülét se számít neki.
– Na igen – szólt Thad, föladva a harcot. – A parancs az parancs.
Az oldalajtó felé indult. A két rendőr néhány lépésnyire mögötte ment. Civilben sokkal inkább rendőrnek látszanak, mint egyenruhában, gyanakodott Thad.
A nyugodt, párás meleg után az épület légkondicionálása valósággal gyomron vágta. Az inge egy pillanat alatt mintha hozzáfagyott volna a bőréhez. Az épület, amely szeptembertől májusig, a tanévben úgy teli van élettel, zsivajjal, e tavaszutói, hétvégi napon kissé kísértetiesnek hatott. Hétfőn, amikor a nyári egyetem elkezdődik, talán már meglesz a szokásos nyüzsgi-büzsgi egyharmada, most azonban végül is kicsit megkönnyebbült, hogy legalább a rendőrök elkísérik a kongó folyosón.
Az első emelet, ahol az irodája van, valószínűleg teljesen üres lesz, így nem kell magyarázkodnia két nagydarab, gyanakodva nézelődő „barátja” jelenléte miatt.
Kiderült azonban, hogy az emelet mégsem egészen kihalt, de lényegében ez nem számított. Rawlie DeLesseps bandukolt a folyosón a közös helyiségből az irodája felé, a maga szokásos módján... Ez azt jelentette, hogy úgy ment, mint aki röviddel ezelőtt jó nagyot kapott a fejére, amitől elveszítette mind az emlékezetét, mind pedig mozgásának idegrendszeri kontrollját. Enyhe félkörökben, alvajáróként lépegetett a folyosó egyik falától a másikig kanyarogva, alaposan megnézve a kollégái ajtajára rajzszögezett karikatúrákat, verseket és hirdetéseket. Lehetséges, hogy a saját irodája felé megy – úgy látszott –, de még akik jól ismerték, sem mertek volna erre nagy összeggel fogadni.
Hatalmas, megsárgult pipát szorongatott a fogai között. Az utóbbiak nem voltak annyira sárgák, csak megközelítőleg, s a pipa nem volt megtömve. Sohasem volt megtömve 1985 óta, amikor az orvos – egy könnyű szívrohamot követően – eltiltotta a dohányzástól.
Olyan nagyon soha nem is szerettem füstölni, szokta magyarázni Rawlie a maga halk, szórakozott hangján, ha valaki a pipáról érdeklődött. De ha nem szoríthatnám a fogaim közé, azt se tudnám, hová menjek, és mit csináljak, ha egyáltalán odatalálok.
A legtöbbször egyébként pontosan úgy festett, mint aki nem tudja, hová megy és mit csinál... ahogy most is.
Voltak emberek a tanszéken, akik évekig nem fedezték föl, hogy Rawlie egyáltalán nem az a hülye, szórakozott professzor, akinek látszik. Voltak, akiknek ehhez egy emberi élet is kevés volt.
– Helló, Rawlie! – köszöntötte Thad, miközben kulcsai között válogatott.
Rawlie hunyorogva végigmérte, majd tekintetét a Thad mögött álló két alakra irányította, és vissza Thadre.
– Helló, Thaddeus! – köszönt ő is. – Nem gondoltam, hogy idén is tanítasz a nyári egyetemen.
– Nem is tanítok.
– Akkor meg mi ütött beléd, hogy éppen ide jössz ezen az első kánikulai napon?
– Néhány dossziéért jöttem. Egy perccel se maradok tovább, mint szükséges, hidd el nekem.
– Mi történt a kezeddel? Kék-zöld, egészen a csuklódig.
– Hát – mondta Thad zavartan. A történet, amit elő akart adni, eléggé nevetséges színben tüntette föl, mint valami megveszekedett piást, vagy ilyesmit... De még mindig jobb volt, egyszerűbbnek hangzott, mint ha az igazságot mondja el. Savanyú mosollyal tapasztalta, hogy a rendőrök éppolyan magától értetődően hitték el, mint most Rawlie. Még csak kérdéseket sem tettek fel, ugyan hogy és miképp csukta oda a saját kezét a gardrób ajtajához.
Ösztönösen tudta, mi lesz a megfelelő hazugság-már a görcsös fájdalom első pillanataiban tudta. Szinte elvárták tőle, hogy ügyetlenkedjen – jellemének része volt ez a tulajdonsága. A maga módján úgy jött ez a hazugság is, mint mikor azt mondta a People riporterének (nyugodjék békében), hogy George Komor Ludlow-ban, nem pedig Castle Rockban született meg. És hogy Komor azért írt kézzel, mert sosem tanult meg gépelni.
Liznek azonban meg sem próbált hazudni... de ragaszkodott hozzá, hogy az asszony hallgasson arról, ami történt, és Liz beleegyezett. Azt mindenesetre megígértette vele, hogy többé nem próbál kapcsolatba lépni Komorral. Thad szívesen megígérte, noha sejtette: nem biztos, hogy meg tudja tartani. És gyanította, hogy a lelke mélyén Liz is sejti ezt.
Rawlie őszinte kíváncsisággal bámult rá.
– A gardróbajtó? Remek. Talán bújócskáztatok az asszonnyal? Vagy valami furcsa szexuális rítus?
Thad elvigyorodott. – Már 1981 táján föladtam a furcsa szexuális rítusaimat. Orvosi utasításra. Egyébként egyszerűen annyi történt, hogy nem figyeltem arra, amit épp csináltam. Kellemetlen.
– Azt meghiszem – felelte Rawlie... azután rákacsintott. Röpke kacsintás volt, a ráncos, löttyedt szemhéj éppen csak egy apró mozdulata... de határozottan kacsintás. És ő még azt hitte: sikerült becsapnia Rawlie-t. Majd ha fagy!
Hirtelen eszébe jutott valami:
– Rawlie, még mindig megy az a néphit-szemináriumod?
– Minden ősszel – bólintott DeLesseps. – Nem olvasod a saját tanszéked értesítőit, Thaddeus? Vízfakasztás, boszorkányság, természetgyógyászat, a híresek és gazdagok rontásűző jegyei. Népszerűbb, mint valaha. Miért kérdezed?
E kérdésre volt egy állandó válasza. Thad már rég rájött, hogy az írói lét egyik legkellemesebb vonása: a miért kérdezed-re mindig van egy jó válasz.
– Nos, van egy regényötletem – felelte. – Még csak a vázlatolásnál tartok, de elég érdekes a dolog, azt hiszem.
– Mire vagy kíváncsi?
– Tudomásod szerint van-e bármilyen jelentősége a verebeknek az amerikai hiedelemvilágban?
Rawlie bozontos, felvont szemöldöke hirtelen hasonlítani kezdett valamely idegen bolygó felszínéhez. Valami, az emberi élettel teljesen ellenséges idegen bolygóéhoz.
Ráharapott a pipaszárra. – Így hirtelenében semmi se jut eszembe, Thaddeus, bár... Azon tűnődöm, hogy tényleg a regényötlet miatt érdekel-e.
Majd ha fagy!, gondolta ismét Thad.
– Nos... talán nem, Rawlie. Talán csak azért mondtam, mert a kíváncsiságom igazi okát nem tudom kutyafuttában elmagyarázni.
Gyors pillantást vetett a gorillái felé, majd ismét Rawlie-re nézett.
– Hirtelen nagyon sürgős lett a dolog, és kevés az időm.
Rawlie ajkain a mosoly árnyéka futott végig.
– Azt hiszem, értem. Verebek... Tudod, a verebek elég közönséges madarak. Túl közönségesek ahhoz, hogy bármiféle komolyabb babona kötődne hozzájuk. De... ha jobban meggondolom... van valami. Bár úgy emlékszem, az inkább a kecskefejőkkel van kapcsolatban. Hadd nézzek utána. Itt leszel még egy darabig?
– Fél óránál tovább aligha...
– Nos, lehet, hogy rögtön találok valamit Barringer könyvében, Az amerikai népszokások-bon. Valójában nem sokkal több, mint afféle babonarecept-gyűjtemény, de néha jól jön. És végül is föl is hívhatlak, nem?
– Persze. Amikor csak akarsz.
– Nagyszerű parti volt, amit Tom Carroll tiszteletére adtatok Lizzel – tette hozzá Rawlie. – De persze mindig te és Liz adjátok a legjobb partikat. A feleséged túl bájos ahhoz, hogy feleség legyen, Thaddeus. A szeretődnek kéne lennie!
– Kösz. Szerintem is.
– Gonzo Tom – dünnyögte Rawlie meleg hangon.
– Nehéz elhinni, hogy Gonzo Tom Carroll beevezett a nyugdíj szürke révébe. Több mint húsz évig hallgattam azokat a harsonaszerű fingásait a szomszéd szobából. Gondolom, az utóda csöndesebb lesz. Vagy legalább diszkrétebb.
Thad nevetett.
– Wilhelmina is élvezte a partit – folytatta Rawlie. Csibészesen lehunyta a szemét. Pontosan tudta, mennyire szereti Thad és Liz Billie-t.
– Hát ez igazán nagyszerű – felelte Thad. Úgy gondolta, Billie Burks és az élvezet fogalma kölcsönösen kizárják egymást... de mert Billie is, Rawlie is a rettentően szükséges alibije részét képezte, úgy vélte, mégiscsak örülnie kell, hogy Wilhelmina ott volt a partin.
– Szóval, Rawlie, ha valami eszedbe jutna ezzel a micsodával kapcsolatban...
– A verebek és helyük a láthatatlan világban. Hogyne, hogyne.
Rawlie biccentett a két rendőrnek. – Jó napot, uraim!
Megkerülte őket, és elindult az irodája felé, az előbbinél kicsit több nekiszánással. Többel, de nem sokkal.
Thad mosolyogva nézett utána.
– Ez meg ki volt? – kérdezte Garrison-vagy-Harriman.
– DeLesseps – suttogta Thad. – A legjobb nyelvész a tanszéken, és amatőr néprajzos.
– Olyan pasasnak nézem, akinek ahhoz is térkép kell, hogy hazataláljon – mondta a másik zsaru.
Thad az irodája ajtajához lépett, és kulccsal kinyitotta.
– Sokkal normálisabb, mint ahogy elsőre látszik – mondta, és kitárta az ajtót.
Míg villanyt nem gyújtott, nem észlelte, hogy Garrison-vagy-Harriman mellette áll, egyik keze mélyen a jól szabott sportzakója zsebében. Egy pillanatnyi megkésett félelmet érzett, de persze az irodája üres volt – és úgy ragyogott a tisztaságtól, miután megszabadult az egész évi papírhulladéktól, hogy szinte halottnak látszott.
Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva váratlan, szinte fájdalmas honvágyat és űrt érzett magában. Mintha valamit végképp elveszítene. Olyan volt mindez, mintha mély, váratlan gyász tört volna rá. Akár egy rossz álom. Akárha azért jött volna el ide, hogy végleg elbúcsúzzon mindentől.
Elég ebből az ostobaságból, parancsolt magára, lelkének egy másik része azonban csöndesen így felelt: Lejárt az ultimátum, Thad! Lejárt az ultimátum, és szerintem nagyon nagy hibát követtél el, hogy nem próbáltad legalább elkezdeni, amit az az ember akar. Ha csak kis időre múlik el a baj, az is jobb, mint ha nem múlik el egyáltalán.
– Ha kávét akarnak, a közös helyiségben találnak – mondta. – Teli lesz a főző, ahogy Rawlie-t ismerem.
– Merre van az a helyiség? – kérdezte Garrison-vagy-Harriman társa.
– A folyosó másik oldalán, két ajtóval följebb – ízlelte Thad, és kinyitotta az iratszekrényt. Megfordult, és rávigyorgott a rendőrökre. Ravasznak, torznak érezte az arcára feszülő vigyort. – Gondolom, meghallják, ha kiáltozni kezdenék.
– Az a lényeg, hogy ordítson, ha valami történne – mondta Garrison-vagy-Harriman.
– Azt fogom tenni.
– Elküldhetném Manchestert, hogy hozza ide a kávét – mondta Garrison-vagy-Harriman –, de az az érzésem, hogy maga egy kicsit szeretne egyedül maradni.
– Hát igen... Most, hogy így említi.
– Tőlem rendben, Mr. Beaumont – felelte a rendőr. Komolyan Thadre nézett, és Thadnek hirtelen eszébe jutott, hogy valójában Harrisonnak hívják, mint a Beatles egykori szólógitárosát. Milyen ostobaság, hogy elfelejtette.
– Ne feledje – folytatta Harrison –, hogy azok az emberek New Yorkban azért haltak meg, mert túladagolták magukat egyedülléttel.
Igen? Mintha úgy emlékeznék, hogy Phyllis Myers és Rick Cowley rendőrök társaságában halt meg! Gondolkodott, hogy kimondja-e hangosan is. Végül nem tette.
Hiszen ezek csak a kötelességüket teljesítik.
– Nyugi, nyugi, Harrison rendőr – szólalt meg végül. – Ez az épület ma olyan csendes, hogy még az is visszhangozna, ha valaki mezítláb settenkedne végig a folyosón.
– Rendben. A másik oldalon leszünk, abban a micsodában, amit mondott.
– Közös helyiségben.
– Úgy van. Abban.
A két rendőr kiment, és Thad kinyitotta a SPECKOL JELENTK föliratú mappát. Lelki szemeivel még mindig látta Rawlie DeLesseps röpke, egyáltalán nem feltűnő kacsintását. És hallotta a hangot, amint közli, hogy lejárt az ultimátum határideje, s ő átsétált a sötét oldalra. A sötét oldalra, ahol a szörnyetegek laknak.

A telefon ott volt, de nem csöngött.
Gyerünk már!, bámult rá, ahogy a jelentkezési dossziékat tornyozta föl az egyetem tulajdonában lévő IBM Selectric mellé. Gyerünk már, gyerünk már, itt vagyok, itt állok a telefon mellett, nincs rajta poloska, gyerünk már, George, telefonálj, csöngess ide, hozd rám a frászt!
A telefon azonban hallgatott.
Hirtelen rádöbbent, hogy teljesen kiürítette az iratszekrényt. Oda se figyelve nemcsak azoknak a dossziéit vette elő, akik az írásművészeti szemináriumra jelentkeztek, hanem még azoknak a xeroxait is, akik a strukturalista nyelvtan, a Noam Chomsky szerint való evangélium iránt érdeklődtek a Hideg Pipa Professzorának, Rawlie DeLessepsnek az értelmezésében.
Thad az ajtóhoz lépett, és kinézett. Harrison és Manchester a tanszéki közös helyiség ajtajában álltak, és kávét ittak. Sonka nagyságú mancsukban a papírpoharak apró meisseni porceláncsészének tetszettek. Thad üdvözlésre emelte a karját. Harcison visszaintett, és megkérdezte, sokáig marad-e még.
– Öt perc – felelte Thad, és mind a két rendőr biccentett.
Visszament az asztalához, kiválogatta a Speckol-dossziékat a többi közül. Ez utóbbiakat visszarakta a szekrénybe, amilyen lassan csak tudta, hogy közben csönghessen végre az a rohadt telefon. Ám az némán, mozdulatlanul ült a kisasztalán.
Valahol távol, a folyosó másik részén csöngött egy készülék. Hangját elfojtották a csukott ajtók; az egész nagyon kísértetiesen szólt az épület szokatlan csöndjében.
George tán nem tudja a számot, gondolta, és fölnevetett. A helyzet az, hogy George nem telefonál. A helyzet az, hogy ő, Thad tévedett. George-nak, úgy látszik, van még néhány ász a mandzsettájába gyömöszölve. S ugyan miért lepi ez meg? Az eldugott ász George specialitása. És mégis, olyan biztos volt benne, olyan átkozottul biztos...
– Thaddeus?
Ijedtében nagyot ugrott, majdnem a földre borítva az utolsó fél tucat dosszié tartalmát. Amikor már sikerült úgy összemarkolnia őket, hogy bizonyos lehetett abban: nem dőlnek ki, megfordult. Rawlie DeLesseps közvetlenül az ajtaja előtt állt. A hosszú pipa úgy lógott a szájából, mint egy vízszintes periszkóp.
– Bocs – mondta Thad –, de rám ijesztettél, Rawlie. Gondolatban valahol tízezer mérföldnyire jártam.
– Valaki keres az én telefonomon – mondta Rawlie barátságosan. – Biztosan eltévesztette a számot. Még szerencse, hogy a szobámban voltam.
Thad érezte, hogy a szíve lassan, ritmikusan, de nagyon erős dobbanásokkal ver. Mintha valaki nagy erővel, mégis kimérten püfölni kezdene egy üstdobot.
– Igen – felelte –, nagy szerencse.
Rawlie kutató tekintettel végigmérte. Puffadt, enyhén vörös szemhéja alatt kék szemének tekintete olyan élénk, kutató volt, hogy Thad már szinte durvának érezte. Az biztos, hogy e tekintet szöges ellentétben állt Rawlie kedélyes, dünnyögő-motyogó, szórakozottprofesszor-modorával.
– Mondd csak, Thad, minden rendben van?
Nem, Rawlie. Mostanában semmi sincs rendben, mert egy eszelős gyilkos kerülget, aki furcsa mód részben én vagyok. És ez a pofa időnként beleszáll a testembe, és mókás dolgokra kényszerít, például, hogy hegyes ceruzákat döfjek magamba. És az a helyzet, Rawlie, hogy minden napot, amelynek a végén még normálisnak mondhatom magam, győzelemnek érzek. Kizökkent a világ, öreg haver.
– Hogy rendben? Hát miért ne lenne minden rendben?
– A halvány, de félreérthetetlen irónia fémes illatát érzem a szavaidból, Thad!
– Tévedsz, Rawlie.
– Igen? Akkor miért látszol olyannak, mint egy szarvas, akit megbénított egy autó reflektora?
– Rawlie...
– És a pasasnak, akivel az imént beszéltem, teljesen olyan a hangja, mint annak a vándorügynöknek, akitől az ember inkább gyorsan rendel valamit telefonon, nehogy véletlenül személyesen is látogatást tegyen az otthonában.
– Tényleg semmi, Rawlie.
– Akkor jó – mondta Rawlie, de egyáltalán nem látszott meggyőzöttnek.
Thad kilépett az irodából, és elindult a folyosón DeLesseps szobája felé.
– Hát maga hová megy? – kiáltott utána Harrison.
– Telefonom van Rawlie szobájában – magyarázta Thad. – Az idefönti mellékek egymás után következő számok. A fickó nyilván eggyel odább tárcsázott.
– És pont annak az egyetlen tanárnak a számát hívta, aki magán kívül még idebenn tartózkodik? – kétkedett Harrison.
Thad vállat vont, és ment tovább.
Rawlie DeLesseps irodája kellemesen zsúfolt volt, s még mindig belengte a pipadohányillat – a kétévnyi füstelvonás, úgy látszik, nem tudta feledtetni a harminc esztendőn át tartó szenvedély emlékét. A helyiség leginkább figyelemre méltó berendezési tárgya egy céltábla volt, melybe kis lándzsákat szokás dobálni, s melyre Rawlie Ronald Reagan fotóját erősítette. Franklin Barringer Az amerikai népszokások című, lexikonméretű műve hevert kinyitva az asztalon.
A telefonkagyló a készülék mellé volt téve, egy halom üres gyorsírófüzetre. Ahogy ránézett a készülékre, Thad érezte, amint a régi rémület rázuhan. Mintha egy jó ideje mosásra érett pokrócot borítottak volna rá.
Megfordult. Bizonyos volt abban, hogy mind a hármukat látni fogja: Rawlie, Harrison és Manchester ott állnak egymás mellett az ajtóban, mint verebek a telefondróton. Tévedett. A bejáratnál nem ácsorgott senki, és valahonnét távolabbról, a folyosó végéről hallotta Rawlie halk hangját. Szóval tartja a két gorillát. Aligha véletlenül.
Fölemelte a telefonkagylót, és beleszólt:
– Halló, George!
– Letelt a hét, amit kaptál – mondta a hang a vonal túlsó végén. Komor hangja volt, hát persze, de Thad erősen kételkedett abban, hogy a hangszínfelvételek most is olyan pontosan egyeznének. Komor hangja egészen más volt, mint egy hete. Rekedt és durva lett, mintha a gazdája túl sokáig üvöltözött volna valami meccsen.
– Letelt a hét, amit kaptál, és kutyaszart se csináltál!
– Ahogy mondod – felelte Thad. Nagyon fázott. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne reszkessen. A hideg mintha a készülékből jött volna, mintha zúzmara potyogott volna ki a telefonkagyló lyukacskáin. Ugyanakkor azonban hatalmas dühöt is érzett magában.
– Nem csinálom, George! Egy hét, egy hónap, tíz év, akármennyit adsz, nem csinálom! Miért nem veszed végre tudomásul? Halott vagy, és halott is maradsz!
– Jó kis tévedés, öreg harcos! Ha azt akarod, hogy hulla jó kis tévedés legyen, csak folytasd!
– Tudod, milyen a hangod, George? – kérdezte Thad. – Pontosan, mint aki szétesőben van. Ezért akarod, hogy nekilássak az írásnak, mi? Elveszíted a kohéziót, ahogy a múltkor írtad. Elkorhadnak a sejtjeid, he? Nemsokára morzsákra esel szét.
– Ez téged ne érdekeljen, Thad – felelte a rekedt hang. Először rekedt hörgésként szólt, majd élesen, mint mikor sóder szóródik egy száguldó teherautó platójáról, a végén pedig sipító suttogásba ment át. Thad úgy érezte; Komor hangszálai egyetlen mondat folyamán megszűntek működni – különösen, hogy a mondat végén ismét hörgéssé tompultak a hangok. – Ne érdekeljen, hogy mi történik velem, Thad! Az csak elvonná a figyelmedet, haver. Okosabban teszed, ha még ma este nekilátsz, különben azt is megbánod, hogy megszülettél! És nem te leszel az egyetlen!
– Nem ér...
Katt. Letette. Thad tűnődve nézte a telefonkagylót, azután a helyére tette. Amikor megfordult, Harrison és Manchester ott állt az ajtóban.

– Ki volt az? – kérdezte Manchester.
– Egy diákom – felelte Thad. Most már nem is igazán tudta, miért hazudik. Egyvalamiben volt csak biztos: iszonyú előérzete támadt. – Az egyik diákom. Ahogy sejtettem is.
– Honnét tudta, hogy maga idebent lesz? – kérdezte Harrison. – És miért ennek az úriembernek a számát hívta?
– Föladom – jelentette be Thad. – Beépített orosz ügynök vagyok. Valójában a fölső kapcsolatom volt. Ne bilincseljenek meg, feltűnés nélkül távozzunk!
Harrison nem volt dühös, legalábbis nem látszott annak. Az a fáradt, megrovó pillantás, amit Thad felé küldött, hatásosabb volt, mintha dühös lett volna.
– Mr. Beaumont. Mi ketten próbálunk segíteni magának és a feleségének. Tisztában vagyok azzal, hogy az embernek egy idő után teli lesz a hócipője, ha két pacák követi állandóan, bárhová megy, de mi tényleg segíteni akarunk!
Thad szégyellte magát... de annyira nem, hogy megmondja nekik az igazat. Ám a rossz érzése nem múlt el. A rossz érzése, hogy valami baj lesz, sőt talán már van is. És volt még valami. Könnyű, csiklandozó érzés, vagy inkább mintha bogarak másznának rajta, de nem a bőrén, hanem a bőre alatt. Nyomás a halántékán. Nem a verebek, legalábbis úgy gondolta, hogy nem. Mindenesetre valami titokzatos lelki barométeren – amelynek létezéséről nem is tudott – zuhanni kezdett a mutató. Nem is először érzett ilyesmit. Hasonló, bár nem ilyen erős megérzése volt nyolc nappal ezelőtt, amikor a Dave-féle élelmiszerüzletbe ment. Ugyanezt érezte a saját irodájában, amikor elővette a dossziékat. Gyönge, rémítően bizsergető érzés.
Ez Komor. Valahogy veled van. Benned. Figyel. Ha nem a megfelelő választ adod, azonnal tudni fogja. És akkor valaki megszenved a válaszod miatt!
– Elnézést kérek – mondta. Észrevette, hogy most már Rawlie DeLesseps is a rendőrök mögött áll, és mozdulatlan, kíváncsi szemekkel őt fürkészi. Ha már elkezdte a hazudozást, folytatnia is kell, és a hazugságok mostanában olyan könnyen, olyan simán jöttek a nyelvére, hogy akár maga George Komor is súghatta őket. Nem volt egészen bizonyos abban, hogy Rawlie együtt fog működni vele, de most már késő, hogy emiatt aggódjon.
– Kicsit ki vagyok borulva, ez minden.
– Érthető – felelte Harrison. – Csak azt akartam, hogy értse meg, Mr. Beaumont: nem mi vagyunk az ellenség.
– A kölyök, aki telefonált, onnét tudta, hogy itt vagyok, mert épp akkor lépett ki a könyvesboltból, amikor elhajtottam előtte. Azt akarta tudni, tartok-e nyári írásművészet-szemináriumot. A kari telefonkönyv tanszékekre van fölosztva, és minden tanszék oktatói ábécésorrendben szerepelnek. A betűk nagyon aprók, ezt bárki megmondhatja maguknak, aki valaha is használta.
– Becsapós könyv, az egyszer biztos – dünnyögte Rawlie, pipájával a szája sarkában.
A két rendőr hátrafordult, és hökkenten végigmérte. Rawlie békés, bölcs bagoly módjára feléjük biccentett.
– A telefonkönyvben Rawlie neve következik az enyém után – folytatta Thad. – Sajnálatos módon C betűvel kezdődő nevű oktatónk nincs ebben az évben a tanszéken.
Egy pillanatra Rawlie-re nézett, de az épp kivette szájából a pipát, és mélyen elmerülve koromfeketére égett belsejét vizsgálgatta.
– Így aztán mindig hozzám futnak be az ő hívásai – folytatta Thad –, és hozzá az enyémek. Summa summárum: közöltem a sráccal, hogy nincs szerencséje, mert őszig szabadságon vagyok.
Ennyi. Az volt az érzése, kicsit túlmagyarázta a helyzetet, de az igazi kérdés végül is nem ez, hanem hogy mikor ért Harrison és Manchester DeLesseps irodája ajtajához, és mennyit hallottak a telefonbeszélgetésből. Az ember nem mindennap mondja egy diáknak, aki a nyári egyetemre jelentkezik, hogy elkorhadnak a sejtjei, meg hogy hamarosan morzsákká esik szét.
– Bárcsak én is szabadságon lehetnék őszig – sóhajtott Manchester. – Akkor végzett itt, Mr. Beaumont?
Thad mélyet, nagyot sóhajtott, de csak befelé, titokban.
– Most már csak visszarakom a dossziékat, amikre nincs szükségem.
(és egy üzenetet kell írnod a titkárnőnek)
– És persze kell írnom egy rövidke üzenetet Mrs. Fentonnak – hallotta a saját hangját. Fogalma sem volt, miért mondja ezt; csak azt tudta, hogy ki kell mondania. – Ő az angol tanszék titkárnője.
– Akkor van időnk még egy kávéra? – kérdezte Manchester.
– Természetesen. Talán még néhány teasüteményre is, ha a barbár hordák hagytak egy keveset – felelte, és az az érzése, hogy baj van, s hogy ez a baj percről percre nagyobb, visszatért. Erősebben, mint valaha. Üzenetet hagyni Mrs. Fentonnak? Uram Isten, ez aztán vicces! Rawlie valószínűleg a pipáját harapdálja, hogy föl ne röhögjön.
Amikor Thad kilépett Rawlie irodájából, DeLesseps megkérdezte:
– Beszélhetnék veled, Thaddeus?
– Persze – felelte Thad. Szeretett volna rászólni Harrisonra és Manchesterre, hogy hagyják békén őket, szerette volna megmondani nekik most rögtön, de tudta, hogy az ember általában nem ilyeneket mond, ha épp a gyanút akarja elterelni magáról. És a kettő közül Harrison legalábbis gyanakszik: nagyon éles az antennája. Talán még nem fogja egészen a jeleket, de elég sokat hall...
A hallgatás különben is többet ért. Ahogy Rawlie felé fordult, Harrison és Manchester elindultak a folyósón. Harrison valamit szólt a partnerének, majd megállt a közös helyiség ajtajában, Manchester pedig bement teasüteményre vadászni. Harcison szemmel tartja őket, de Thad úgy gondolta, közben azért hallótávolságon kívül kerültek.
– Jó kis mese volt ez a tanszéki telefonkönyvről – jegyezte meg Rawlie, és ráharapott a már alaposan megrágott pipaszárra. – Szerintem nagyon hasonlítasz arra a kislányra Saki „Nyitott ablak” című novellájából, Thaddeus. Úgy látom, a rögtönzött rejtély a specialitásod.
– Rawlie, ez az ügy egészen más, mint aminek hiszed!
– A leghalványabb fogalmam sincs róla, minek higgyem – felelte Rawlie halkan –, és noha kétségtelen, hogy belőlem sem hiányzik a kíváncsiság emberi gyarlósága, mégsem vagyok bizonyos abban, hogy ezúttal meg akarom tudni, minek is kéne hinnem.
Thad elmosolyodott.
– És határozottan az az érzésem, hogy szándékosan felejtetted ki Gonzo Tom Carrollt. Nyugdíjba ment, persze, de azért amikor legutoljára belenéztem a tanszéki telefonkönyvbe, a neve még mindig kettőnk között volt.
– Rawlie, azt hiszem, jobb, ha megyek.
– Hát persze. Levelet kell írnod Mrs. Fentonnak.
Thad érezte, ahogy elpirul. Althea Fenton, aki 1961 óta volt a tanszék titkárnője, áprilisban halt meg gégerákban.
– Egyetlen dolog miatt tartalak föl – folytatta Rawlie –, hogy megmondjam: megtaláltam, amit kérdeztél. A verebekről.
Thad érezte, hogy a szíve gyorsabban kezd verni.
– Mármint hogy mit?
Rawlie visszavezette az irodájába, és kézbe vette Barringer Az amerikai népszokások című könyvét. – A veréb, a búbos vöcsök és különösen a kecskefejő pszichopomp – mondta, nem minden diadal nélkül. – Tudtam, hogy van valami a kecskefejővel!
– Pszichopomp? – kérdezte Thad kétkedve.
– Görög szó – magyarázta Rawlie. – Irányítót jelent. Jelen esetben azt, aki az élők világa és a holtaké között irányítja az emberi lelkeket. Barringer szerint a búbos vöcsök és a kecskefejő az élők szállítói: állítólag ott gyülekeznek, ahol hamarosan haláleset történik. Ennek ellenére nem baljóslatú, veszedelmes madarak. Az a dolguk, hogy az újdonsült holt lelket gondosan a megfelelő helyre irányítsák a halál utáni létben.
Rawlie komoran Thadre nézett.
– Ha verebek gyülekeznek valahol, az már sokkal fenyegetőbb, legalábbis Barringer szerint. A verebek állítólag a holtak visszaszállítói...
– Vagyis...?
– Vagyis az a dolguk, hogy a holt lelkeket visszahozzák az élők világába. Más szóval ők az élő holtak, a zombik szálláscsinálói.
Rawlie kivette agyarai közül a pipát, és szelíden Thadre nézett.
– Nem tudom, miféle helyzetben vagy, Thaddeus, de óvatosságot javaslok. Nagyon nagy óvatosságot. Pontosan úgy nézel ki, mint aki nagy bajban van. Ha segíthetek, kérlek, szólj!
– Köszönöm, Rawlie. Már azzal is többet tettél, mint amennyit remélhettem, hogy hallgattál.
– Látod, ebben te és a diákjaim tökéletesen egyetértetek – mondta Rawlie mosolyogva, de szelíd szemei közben komoran nézték Thadet. – Tudsz vigyázni magadra?
– Igen.
– Ja, és ha ezek az emberek, akik követnek, azért vannak itt, hogy vigyázzanak rád ebben a... helyzetben, Thaddeus, okosabb lenne, ha a bizalmadba avatnád őket.
Bárcsak megtehetné. Ezúttal azonban nem az a kérdés, bízhat-e bennük. Ha tényleg kinyitná a száját, éppen ők lennének azok, akik azt a kis maradék bizalmukat is elveszítenék őbenne. És még ha eléggé megbízna is Harrisonban és Manchesterben, hogy beszéljen velük, addig nem mer semmit sem mondani nekik, míg ez a féregszerű, mocorgó érzés el nem múlik a bőre alól. Mert George Komor figyeli. És lejárt az ultimátum határideje.
– Kösz, Rawlie!
Rawlie biccentett, ismét fölszólította, hogy vigyázzon magára, majd beült az íróasztala mögé.
Thad visszaballagott a saját irodájába.

És persze kell írnom egy rövidke üzenetet Mrs. Fentonnak.
Miközben épp visszarakta az utolsó dossziékat, amelyeket véletlenül rángatott ki, ránézett bézsszínű IBM Selectricjére. Mostanság szinte hipnotikus módon tudatában volt minden íróalkalmatosságnak, kicsinek és nagynak, a környezetében. Nemegyszer azon tűnődött az elmúlt hét során: vajon nem lehet-e, hogy mindegyikben más és más Thad Beaumont lapul, akár a gonosz szellemek a különféle pókhálós, megzöldült régi palackokban.
Üzenetet kell írnom Mrs. Fentonnak.
Csakhogy mostanában nem annyira elektromos írógépet, mint Ouija-táblát kellene annak használnia, aki kapcsolatba szeretne lépni a nagyszerű, néhai Mrs. Fentonnal, aki annó olyan erős kávét csinált, hogy az valósággal járt és beszélt. De miért mondta egyáltalán ezt az egészet? Hiszen eleddig Mrs. Fenton eszébe sem jutott.
Bedobta az utolsó szükségtelen dossziét az iratszekrénybe, becsukta a fiókot, és a bal kezére nézett. A kötés alatt, a mutatóujja és hüvelykje közötti rész hirtelen égni, viszketni kezdett. A nadrágjához dörzsölte, de csak még kellemetlenebb lett az érzés. És most már lüktetett is! A húsában az erős, égető hőség mind nagyobb lett.
Kinézett az irodája ablakán.
A Bennett sugárúton végesteien-végig teli voltak verébbel a telefondrótok. A rendelő cseréptetején még több veréb fészkelt, és épp most, miközben kinézett, újabb csapat ért földet az egyik teniszpályán.
Mintha valamennyien őt nézték volna.
Pszichopompok. A zombik szálláscsinálói.
Hatalmas verébcsapat zúdult le és ült meg a Bennett épület tetején. Mintha barnára égett levelek forognának egy vad ciklon tölcsérében.
– Nem! – suttogta Thad reszkető hangon. Egész teste libabőrös lett. Keze égett és viszketett.
Az írógép.
Csak akkor szabadulhat meg a verebektől és ettől az őrjítő, égető, viszkető fájdalomtól, ha használja az írógépet.
A vágy, az ösztön túl erős volt, hogy ellenálljon neki. Valahogy rémségesen természetesnek látszott az egész, mint amikor az ember hideg víz alá dugja a kezét, ha megégette.
Üzenetet kell írnom Mrs. Fentonnak!
Okosabban teszed, ha még ma este nekilátsz, különben azt is megbánod, hogy megszülettél! És nem te leszel az egyetlen!
A viszkető, féregszerű érzés a bőre alatt mind erősebb lett. Hullámokban sugárzott ki a keze fején lévő lyukból. A szeme tökéletes szinkronban lüktetett evvel a hullámzással. A lelkében lévő harmadik szem pedig mind élesebben látta a verebeket. Most újra Bergenfield Ridgeway negyedét látta: Ridgewayt, az égen a fodros tavaszi felhőkkel. 1960 volt, s az egész világ halott, leszámítva ezeket a rettenetes, közönségesen előforduló madarakat, ezeket a pszichopompokat. És ahogy figyelte őket, egyszer csak szárnyra keltek. Az ég csaknem teljesen elsötétült a hatalmas, kör alakú tömegtől.
A verebek újra szálltak.
Odakinn, Thad ablakán kívül a dróton, a rendelő és a Bennett épület tetején ülő verebek egyszerre, rebbenő szárnnyal mind fölrepültek. Néhány korai diák, sétáltában a köves úton, döbbenten megállt és fölnézett, amint a hatalmas, sötét massza végigzúdult az égen, és eltűnt nyugat felé.
Thad mindezt nem látta. Nem látott mást, csak gyermekkori környéküket, ami furcsa mód átalakult szokásos álma bizarr, halott vidékévé. Leült az írógép elé, és közben is mind mélyebbre süllyedt a transz szürkületi zónájába. Egyetlen gondolat azonban konokul forgott a fejében: a ravasz róka George kényszerítheti, hogy az írógép elé üljön; kényszerítheti, hogy játszadozzon a billentyűkkel; igen, de azt a könyvet nem írja meg, bármi történjék is!
És ha kitart emellett, a ravasz róka George vagy szétesik, vagy egyszerűen elillan a létből, mint egy kialvó gyertya lángja. Tudta. Érezte, hogy így van.
A keze mintha már valósággal dübörgött volna. Úgy érezte: ha látná, olyan lenne, mint valami rajzfilmfigura mancsa, miután rásóztak egy kőtörő kalapáccsal. Nem egészen fájdalom volt ez; inkább az a mindjárt-megtébolyodok érzés, amikor az ember hátának pontosan az az egyetlen pontja kezd viszketni, amit nem ér el, hogy megvakarja. Nem felszíni viszketés ez, hanem mélyről a szövetek, csontok, idegek mélyéről jövő, amitől az ember dühödten, csikorogva összeszorítja a fogsorát.
De még ez is távolinak, lényegtelennek látszott.
Leült az írógéphez.

Abban a pillanatban, amikor bekapcsolta a gépet, a viszketés elmúlt... és a verebek is, vele együtt.
A transz azonban maradt, a legközepén valami éles, durva hangú paranccsal: valamit le kell írni! Érezte, amint egész teste üvölt rá, hogy írja már, csinálja, essen túl rajta! A maga módján ez rosszabb volt akár a verebek látványánál, akár a viszketésnél. Mert ez a viszketegség mélyen a saját lelkéből jött.
Papírlapot tekert a gépbe, azután csak ült, távolian, elveszetten. Majd ujjait a „vakon” gépelők jellegzetes indítóhelyéhez, a középső billentyűsorhoz emelte – pedig évekkel ezelőtt fölhagyott a vakon gépeléssel.
Az ujjai ott remegtek a billentyűk fölött, majd a mutatóujja kivételével az összes visszahúzódott, begörbült. Komor, ha gépelt, nyilván ugyanúgy csinálta, mint Thad – egy ujjal, de mint a villám, mely mint tudjuk, hol ide csap, hol oda. No persze, így kell lennie: az írógép nem Komor kedvenc írószerszáma.
Határozott fájdalmat érzett, amikor bal keze ujjait mozgatta, de ez volt minden. Mutatóujja lassan nyomkodta a betűket. Az üzenet ennek ellenére is hamar formát öltött a fehér papíron.
Dermesztően rövid volt. Az írógép gót típusú margarétafeje megpördült és máris kiformálta a hatszavas üzenetet:

NA MIT GONDOLSZ, HONNÉT HÍVTALAK, THAD?

A világ hirtelen élesre váltott a tekintete előtt. Egész életében nem érzett ilyen heves undort, ilyen rémületet. Nagy Isten, hát persze – olyan egyértelmű, olyan világos!
A mocskos szemétláda a saját házamból telefonált! Elkapta Lizt és az ikreket!
Félig fölemelkedett a székből, anélkül, hogy tudta volna, hová akar menni. Még azt se vette észre, hogy félig fölemelkedett, míg kezében föl nem parázslott a fájdalom, akár egy fáklya, amely ívben repül át a téren, tüzes csíkot húzva maga után. Vicsorgott, ínye előtűnt farkasszerűen fölhúzott ajkai közül, mély hangon hörgött. Visszazöttyent a székbe az IBM előtt, és mielőtt rádöbbent volna, mi is történik, ujjai visszataláltak a billentyűkhöz, s máris kopácsolt megint.
Ezúttal négy szót:

HA BÁRKINEK ELMONDOD – MEGHALNAK!

Ostobán bámulta a szavakat. Amint leírta az utolsó betűt, hirtelen minden megszakadt – mintha egy lámpa volna, amit kihúztak a konnektorból: Nem fájt a keze. Nem viszketett. Megszűnt a féregszerű, kutakodó érzés a bőre alatt.
A madarak eltűntek. A tompa, elvarázsolt érzés is eltűnt. És Komor is.
Csakhogy ő igazából nem tűnt el, de nem ám! Komor őrzi a házat, míg Thad távol van. A zsaruk két kollégájukat hagyták a ház előtt, de ez nem számít. Ostoba volt, de milyen ostoba, amikor azt hitte, hogy két zsernyák elég lesz! Egy egész szakasz kommandós se lett volna elég. George Komor nem ember; inkább egy náci Tigris tank, ami történetesen emberi formát öltött.
– Na, hogy állunk? – kérdezte Harrison a háta mögött.
Thad úgy fölugrott, mintha valaki tűvel szúrta volna tarkón... és a tűszúrásról eszébe jutott Frederick Clawson. Frederick Clawson, aki oda dugta az orrát, ahol nem volt semmi keresnivalója... és előidézte a saját halálát, mert elfecsegte, amit tudott.

HA BÁRKINEK ELMONDOD – MEGHALNAK!

A szavak szinte vakítottak a papírról.
Kitépte a lapot az írógépből, és összegyűrte. Anélkül, hogy körülnézett volna, hogy lássa, milyen közel van Harrison – az bizony súlyos hiba lett volna. Igyekezett lazának, figyelmetlenül gondtalannak látszani. Egyáltalán nem ilyennek érezte magát: inkább eszelősnek.
Várta, hogy Harrison megkérdezze: ugyan mit írogatott, és miért kapta ki ilyen viharos gyorsasággal az írógépből. Amikor azonban Harrison nem szólt semmit, megszólalt Thad:
– Azt hiszem, kész vagyok. Egye meg a fene azt a levelet! Úgyis visszahozom ezeket a dossziékat, még mielőtt Mrs. Fenton egyáltalán észrevenné, hogy elvittem őket.
No, ez legalább igaz... Ha csak Althea nem kukucskál lefelé a mennyországból.
Fölállt. Imádkozott, hogy reszkető lába el ne árulja, hogy vissza ne zuhanjon a székbe. Megkönnyebbülten látta, hogy Harrison az ajtóban áll, és egyáltalán nem őt nézi. Az előző pillanatban Thad még meg mert volna esküdni, hogy a rendőr lélegzetét is érzi a tarkóján, olyan közel van hozzá. Harrison azonban süteményt evett, és unottan bámult kifelé az ablakon az odalenn ődöngő diákokra.
– A mindenit, ez a környék aztán tényleg halott – közölte végül.
Meg talán a családom is, mire hazaérek.
– Tulajdonképp mehetnénk – szólt Harrisonhoz.
– Helyes.
Thad elindult az ajtó felé. Harcison vigyorogva végigmérte: – Úgy látszik, mégiscsak van valami abban, amit a szórakozott professzorokról mondanak.
Thad idegesen pislogott, azután észrevette, hogy még mindig kezében tartja az összegyűrt papírdarabot. A papírkosár felé dobta, de reszkető, ideges keze elárulta. A papír eltalálta a kosár karimáját, és mellé pottyant. Mielőtt lehajolhatott volna érte, Harrison elsuhant mellette. Fölvette a papírgombócot, és könnyedén dobálni kezdte egyik kezéből a másikba.
– És azok nélkül a dossziék nélkül fog kisétálni, amikért bejött? – kérdezte. A Speckol-dossziékra mutatott, melyek vörös gumiszalaggal átfűzve az írógép mellett álltak. Azután folytatta a papírgolyó dobálását.
Bal kezéből a jobba, a jobból a balba, előre-hátra, nyomás, kapd el a labdát! Thad még a betűket is látta a gyűrődéseken át: ÁRKINEK ELMONDOD – MEGHA.
– Ja, azok! Köszönöm.
Thad fölemelte a dossziékat, majd csaknem kiejtette a kezéből. Harcison mindjárt kibontja, kisimítja a papírgolyóbist! Mindjárt megteszi, és noha Komor most éppen nem figyel – legalábbis Thad szinte biztos volt abban, hogy most nem –, hamarosan újra jelentkezik.
És akkor tudni fogja! És ha megtudja, valami rettenetest művel Lizzel meg az ikrekkel.
– Szóra sem érdemes – mondta Harrison, és a papírkosár felé dobta a galacsint. Az majdnem teljesen körbegurigázott a peremen, azután beleesett.
– Kosár. Két pont – mondta a rendőr, és kilépett a folyosóra, hogy Thad becsukhassa az ajtót.

Lement az emeletről, nyomában rendőri kíséretével. Rawlie DeLesseps kidugta a fejét az irodájából, és kellemes nyarat kívánt, arra az esetre, ha nem találkoznának. Thad ugyanezt kívánta neki, olyan hangon, amely – legalábbis a saját fülében – elég normálisnak tűnt. Úgy érezte, mintha mostanában robotpilóta irányítaná az életét. Ez az érzése addig tartott, míg be nem ült a Suburbanba. Ahogy az első ülésre hajította a dossziékat, hirtelen észrevette a parkoló túloldalán lévő nyilvános telefonkészüléket.
– Fölhívom a feleségemet – mondta Harrisonnak. – Hátha kell neki valami a boltból.
– Megtehette volna odafönt is – mondta a rendőr. – Megspórolt volna egy negyeddollárost.
– Elfelejtettem – vallotta be Thad. – Talán tényleg van valami ebben a szórakozottprofesszor-dologban.
A két rendőr vigyorogva összenézett. Beszálltak a nagy Plymouthba, ahonnan a légkondicionálásnak köszönhető kellemes klímában figyelhették őt, a szélvédő üvegén át.
Thad úgy érezte, mintha az egész belseje teli lenne éles üvegcseréppel. Előhalászott a zsebéből egy negyeddollárost, és bedobta a telefonkészülékbe. Keze remegett, és már a második számot eltévesztette. Helyére tette a kagylót, megvárta, míg kiesik az érme, és újra próbálkozott. Közben arra gondolt: Krisztusom, tisztára mint az az éjszaka, amikor Miriam meghalt. Ugyanolyan, mint az az éjszaka!
Igazán nem hiányzott neki a déjá vu-nek ez a fajtája. Másodszorra jól tárcsázott. Állt ott, és olyan erősen a füléhez szorította a telefonkagylót, hogy az már fájt. Tudatosan próbált így, álló helyzetben ellazulni. Nem hagyhatja, hogy Harrison vagy Manchester észrevegyék: valami nincs rendben – ez most a legfontosabb; nem hagyhatja.
Csakhogy képtelen volt ellazítani az izmait.
Komor az első csöngetésre fölkapta a telefont.
– Thad?
– Mit csináltál velük?!
Úgy beszélt, mint aki vattacsomókat köpköd. A háttérből hallotta, hogy az ikrek teli torokból bömbölnek. Ezt most furcsa mód megnyugtatónak találta. A hangjuk nem rekedt üvöltésként szólt, mint ahogy Wendy sírt, amikor lezuhant a lépcsőről; kétségkívül rémült bömbölés, esetleg dühös bömbölés ez, de semmiképp sem fájdalmas bömbölés.
Hanem Liz... Hol van Liz?
– Semmit – felelte Komor –, ahogy magad is hallhatod. Hajuk szála se görbült a drága kis fejükön. Egyelőre!
– Liz – mondta Thad. Hirtelen eluralkodott rajta a magányos rémület. Mintha elborította volna a tenger hatalmas, jéghideg hulláma.
– Mi van vele? – Komor csúfolódó hangjának groteszksége szinte megmagyarázhatatlan volt ebben a helyzetben.
– Hívd a telefonhoz! – csattant föl Thad. – Ha azt akarod, hogy az életben még egyszer akár csak egyetlen nyavalyás szót is leírjak a te neved alatt, hívd a telefonhoz!
Agyában volt egy rész, melyet szemlátomást még ez a szélsőséges rémület és meglepetés sem zökkentett ki, mert ez most figyelmeztette: Vigyázz a pofádra, Thad! Féloldalt állsz a zsaruknak. Az emberek nem szoktak üvöltözni a telefonba, amikor hazaszólnak az asszonynak, hogy megkérdezzék, van-e otthon elég tojás.
– Thad! Thad, öreg harcos! – mondta Komor, és igyekezett sértettnek hangzani, Thad azonban rémes, őrjítő bizonyossággal érezte, hogy vigyorog a mocskos szemét: – Pokolian rossz véleménnyel lehetsz rólam, drága cimbora. Nagyon rossz véleménnyel! De most már nyugi, itt az asszony.
– Thad? Thad, te vagy az?
Liz kicsit ijedtnek, kicsit aggodalmasnak hangzott, de nem olyannak, mint aki pánikban van. Nem egészen...
– Igen. Aranyom, minden rendben? A gyerekek is?
– Igen, semmi bajunk... mi... – Az utolsó szó elhalkult. Thad hallotta, hogy az a nyavalyás mond valamit Liznek, de nem értette, mit. Az asszony igennel válaszolt, majd visszatért a telefonhoz. Most már közel állt a síráshoz.
– Thad, meg kell tenned, amit akár!
– Igen, tudom.
– De azt is akarja, hogy mondjam meg neked: itt nálunk nem lehet. A rendőrség hamarosan ideér. Ő...
Thad, azt mondja, hogy megölte azt a kettőt, aki a házat figyelte...
Thad lehunyta a szemét.
– Nem tudom, hogyan csinálta, de azt mondja, hogy megtette... És én... én hiszek neki.
Liz most már sírt. Nem akart sírni, mert tudta, hogy Thad ettől kiborul, és tudta, hogy felindult állapotában még valami veszélyeset tesz.
Thad szorította a telefont, teljesen a füléhez nyomta, és igyekezett lazának mutatkozni, mint aki csak fecserészik a feleségével.
Komor megint morgott valamit a háttérben. És Thad most elkapott egy szót. Együttműködés. Egyszerűen hihetetlen! A kurva életbe, hát ez nem igaz!
– Elvisz bennünket – mondta Liz. – Azt mondja: tudod, hogy merre megyünk. Emlékszel Martha nénire? Azt mondja: rázd le a rendőröket, akik veled vannak. Azt mondja: biztos-benne, hogy meg tudod tenni, mert ő meg tudja. Azt mondja: ma estig csatlakozz hozzánk! Azt mondja... – Liz rémülten szipogni kezdett. Már majdnem kitört belőle a sírás, de sikerült leküzdenie. – Azt mondja: együtt fogsz működni vele, és ha te meg ő együtt dolgoztok, hát ez lesz minden idők legjobb könyve! Azt...
Morgás a háttérből.
Ó, mennyire szerette volna az ujjait rátenni George Komor gonosz nyakára és szorítani, míg föl nem tépik a bőrét és bele nem mélyednek a nyavalyás gigájába.
– Azt mondja: Alexis Machine föltámadt halottaiból, és nagyobb, mint valaha!
Majd szinte sikítva:
– Kérlek, csináld, amit mond, Thad! Fegyvere van! És lángvágója! Egy olyan kis hordozható lángvágója! Azt mondja, ha bármiben sántikálsz...
– Liz...!
– Kérlek, Thad, tedd, amit mond!
Liz hangja eltávolodott. Komor elvette tőle a telefont.
– Árulj el nekem valamit, Thad – kezdte, és most már semmi tréfás nem volt a hangjában. Holtkomolynak hangzott. – Árulj el nekem valamit, de hihető legyen, cimborám, különben a tieid bánják! Értesz?!
– Igen.
– Biztos vagy benne? Mert Liz nem hazudott ám a lángvágóval kapcsolatban!
– Igen! Igen, a fene egyen meg!
– Mit akart üzenni neked, amikor azt kérdezte, hogy emlékszel-e Martha nénire? Ki a franc az a Martha néni? Ez valami kód, Thad? Engem próbált kijátszani?
Thad hirtelen szinte látta azt az egyetlen, vékonyka cérnaszálat, amelyen a felesége és a gyerekei élete függött. És ez nem metafora volt; a szó szoros értelmében látta. A cérna jégkék színű volt, nagyon vékony, és alig látszott a mindenség közepén. Az egész világ két dologra szűkült le: arra, hogy mit mond ő, és hogy mit hisz el ebből George Komor.
– A lehallgatókészüléket lekapcsoltad a telefonokról?
– Hát persze – felelte Komor. – Minek nézel engem, Thad?
– És Liz tudta ezt, amikor a telefonhoz hívtad?
Kis hallgatás után jött a válasz: – Hát, ha lát a szemétől. A drótok itt hevernek a rohadt padlótokon.
– De tudta? Észrevette?
– Ne kerülgesd már a forró kását, Thad!
– Azt próbálta elmondani nekem, hová mentek. Anélkül, hogy kimondta volna – magyarázta Thad.
Igyekezett nyugodt és kioktató lenni. Türelmes, ám egy kicsit lekezelő. Nem tudta megállapítani, sikerült-e, de úgy gondolta, hogy George hamarosan az értésére adja. Így vagy úgy.
– A nyaralóra célzott. A házra Castle Rockban. Martha Tellford pedig a nénikéje. Nem nagyon szeretjük. Valahányszor telefonál és közli, hogy meglátogat bennünket, mindig arról álmodozunk, hogy elrohanunk Castle Rockba, és elrejtőzünk a nyaralóban. És elő se jövünk, míg meg nem hal. Na, most én kimondtam, hová mentek, és ha még mindig rajta van a lehallgatómagnó a telefonunkon, George, akkor magadnak csináltad a bajt!
Verejtékezve várta, hogy vajon Komor beveszi-e ezt a mesét... vagy az a vékony cérnaszál – az egyetlen dolog, ami a szerettei és az örökkévalóság között feszül – elszakad.
– Mondtam, hogy nem működik – szólalt meg végül Komor, és a hangja ismét nyugodtnak tetszett.
Thad erővel küzdötte le a vágyát, hogy a telefonfülke oldalához dőljön, és megkönnyebbülten lehunyja a szemét. Ha az életben még egyszer látlak, Liz, gondolta, kitekerem a nyakad, amiért ilyen ostobán kockáztattál!
De persze tudta, hogy ha az életben még egyszer látja, nem ezt fogja tenni, hanem addig csókolja, amíg már nem kap levegőt.
– Ne bántsd őket! – szólt bele a telefonba. – Kérlek, ne bántsd őket! Mindent megteszek, amit akarsz!
– Ó, hát én azt tudom! Tudom, hogy mindent megteszel, Thad! És együtt fogjuk csinálni! Legalábbis együtt kezdjük. Csak igyekezz! Rázd le a buldogjaidat, és mozgasd a valagad, hogy mielőbb odaérj Castle Rockba! Igyekezz odaérni, amilyen gyorsan csak tudsz, de ne siess, nehogy fölhívd magadra a figyelmet! Az nagy tévedés lenne. Lehet, hogy útközben néhányszor kocsit kell váltanod, de a részleteket rád hagyom. Végül is elég mozgékony fantáziájú fickó vagy. Sötétedésig érj oda, ha élve akarod látni őket! Ne kúrd el! Veszed, amit mondok? Ne kúrd el, és ne próbálkozz semmivel!
– Nem fogok.
– Az jó. Nem fogsz. És azt tudod-e, mit fogsz, öreg harcos? Betartani a játékszabályokat! Ha elkúrod, nem találsz semmi mást, mire odaérsz, csak hullákat. És egy magnófelvételt a feleségedről, amint elátkozza a nevedet, mielőtt meghal!
A telefon kattant. A vonal megszakadt.

Amikor Thad visszaült a Suburbanba, Manchester letekerte a Plymouth jobb oldali ablakát, és megkérdezte, minden rendben van-e otthon. Thad látta a szeméből, hogy ez több, mint udvarias kérdés. Úgy látszik, mégis észrevett valamit, Thad arcán, amit nem kellett volna. De nem baj; ezt még megoldja. Végül is mozgékony fantáziájú fickó, és az agya most épp kísértetiesen hangtalan, hihetetlen sebességgel jár. Mint azok a híres, szupergyors japán vonatok.
A kérdés megint adott: hazudjon, vagy az igazat mondja?
És mint eddig, most sem volt sok választása:
– Minden rendben – felelte. Hangja természetesen, könnyedén szólt. – A gyerekek kicsit nyűgösek, és ettől némiképp Liz is nyűgös. – Kissé fölemelte a hangját: – Maguk, fiúk, mióta elhagytuk a házat, nyugtalanok. Izegnek-mozognak, mint a bolha. Történt valami, amiről tudnom kellene?
Még ebben a kétségbeesett helyzetben is megmaradt annyi a lelkiismeretéből, hogy bűntudatot érezzen. Valami történt, naná! De csak ő tudja, hogy mi.
– Semmi – legyintett a kormány mögött ülő Harrison előrehajolva, hogy el tudjon beszélni partnere mellett.
– Egyszerűen csak nem érjük el rádión Chattertont és Eddingst a háznál. Biztosan bementek valamiért.
– Liz azt mondja, épp most csinált friss jeges teát – magyarázta Thad. Míg kimondta ezt hazugságot, valósággal megszédült.
– Hát akkor erről van szó – felelte Harrison. Rámosolygott Thadre, aki a lelkifurdalás újabb, erősebb lökését érezte. – Talán még nekünk is marad egy kicsi, mire odaérünk, mi?
– Minden lehetséges – felelte Thad.
Becsukta a Suburban ajtaját, a gyújtáskapcsolóba helyezte a kulcsot. Keze érzéketlen volt, mint egy fatuskó. Fejében kérdések kavarogtak, járták a maguk bonyolult, nem különösebben szép gavotte-ját.
Komor és a családja elindultak Castle Rockba? Remélte... Szerette volna, ha eltűnnek Ludlow-ból, mielőtt elrablásuk híre végigszáguld a rendőrség információs hálózatán. Ha Liz kocsijában vannak, és valaki észrevette őket, még elég közel Ludlow-hoz, az nagy bajt jelenthet. Halálos bajt. Mérhetetlenül, rémületesen nevetséges, hogy azért kell drukkolnia: sikerüljön tisztán, baj nélkül elpucolnia Komornak, éppen Komornak! De hát mit csináljon, ha most pontosan ez a helyzet.
Apropó, elpucolás: ő hogyan rázza le Harrisont és Manchestert? Na, ez is egy jó kérdés! Biztosan nem úgy, hogy lehagyja őket a Suburbannal. A rendőrök Plymoutha úgy nézett ki a maga szutykos, poros kocsiszekrényével, a vastag, nehézkes kerékgumikkal, mint egy házőrző kutya, a motor haragos duruzsolása azonban azt jelezte, hogy igazi hosszútávfutó lapul a motorháztető alatt.
Úgy gondolta, le tudja rázni őket – már volt is egy ötlete, hogyan és hol –, de miképp oldja meg, hogy ne fedezzék fel újra, amíg megteszi a százhatvan mérföldes utat Rockig?...
Halvány fogalma sem volt róla... De tudta, hogy valahogy meg kell tennie.
Emlékszel Martha nénire?
Jól átvágta Komort azzal, hogy ez mit jelent. Tehát a nyavalyás nem tud mindent elolvasni az ő agyában.
Martha Tellford természetesen tényleg Liz nagynénje volt, és tényleg gyakran tréfálkoztak – főként az ágyban –, hogy elmenekülnek előle, de a menekülés célpontjának inkább mindig olyan egzotikus helyeket választottal, mint Aruba vagy Tahiti...
Mert Martha néni természetesen tudott a nyaralóról Castle Rockban. Éppenséggel gyakrabban látogatta meg őket ott, mint Ludlow-ban. És Martha Tellford kedvenc helye Castle Rockban a szeméttelep volt. Rendes díjfizető tagja volt a nemzeti fegyveregyesületnek, és legjobban a szeméttelepen szeretett patkányokra lövöldözni.
– Ha azt akarod, hogy elmenjen – mondta egyszer Thad Liznek –, szólj neki te!
E beszélgetés szintén az ágyban játszódott le, Martha néni egyik végeérhetetlen látogatása idején, '79 vagy '80 nyarán. Melyik év lehetett? De talán nem is számít.
– A te nénikéd – mondta akkor Liznek. – Egyébként pedig félek, ha én szólnék neki, még rajtam próbálná ki azt a nyavalyás Winchestert.
– Én meg nem hiszem, hogy ilyen esetben sokat számítana nála a vérrokonság – felelte Liz. – Tudod hogy bír az emberre nézni...
Tréfából, játékosan megborzongott. Azután fölvihogott, és megbökte őt a bordái között.
– Gyerünk! Isten utálja a gyávákat! Mondd meg neki, hogy zöldek vagyunk! Természetvédők. Állatvédők. Még akkor is, ha patkányokról van szó. Menj oda egyenesen, Thad, és szólj neki! Közöld vele: „Kopj le. Martha néni! Ez volt az utolsó patkány, amit a mi városi szeméttelepünkön lőttél! Csomagold össze a holmidat, és kopj le!”
Persze egyikük sem mondta Martha néninek, hogy kopjon le. Az pedig folytatta szokásos napi expedícióját a szeméttelepre, ahol tucatszám lőtte a patkányokat (meg bizonyára néhány sirályt is, gyanította Thad, mikor a patkányok már elmenekültek).
Végül eljött az áldott nap, amikor Thad kocsin kivitte Martha nénit a portlandi repülőtérre, és fölrakta az Albanybe tartó gépre. A bejáratnál még része volt Martha néni sajátos, zavaró és szokatlan kézfogásában: kétkezesen, férfiasan, vasmarkosan szorította meg az emberek kezét. Az ilyen kézfogás inkább üzleti tárgyalást hivatott lezárni, mint érzelmes rokoni búcsúszavakat. Martha néni közölte, hogy jövőre is megjutalmazza: őket egy látogatással.
– Pokolian jól lehet itt lődözni! – mondta. – Hat vagy hét tucatot is elkaptam a kis szarzsákokból!
Sosem jött azonban vissza, noha egyszer tényleg hajszálon múlt a dolog. (Az esedékes vizit végül is azért maradt el – hál' istennek –; mert az utolsó pillanatban Arizonába hívták, ahol – mint ezt telefonon közölte velük – még mindig fejpénzt fizetnek a coyote-okra.)
A legutóbbi látogatása óta eltelt években az „Emlékezz Martha nénire” olyan kódmondat lett, mint például a történelemben az „Emlékezz a Maine csatahajóra”. Azt jelentette e mondat, hogy valamelyiküknek gyorsan elő kéne vennie a 22-est a szekrényből, és le kéne lőnie valamelyik különösen unalmas vendéget, mint ahogy Martha néni lődözte a patkányokat a szeméttelepen.
Ha jobban meggondolja, Liz használta is ezt a kifejezést egyszer a People-interjú fényképezkedése során. Igen, egyszer hozzáfordult, és azt motyogta: „nem tudom, emlékszik-e ez a Myers nő Martha nénire”.
Azután kezével eltakarta száját és vihogott.
Nagyon vicces.
Csakhogy ez itt most már nem vicc.
És most nem patkányokra kell lődözni a szeméttelepen.
Ha jól értette Liz üzenetét, az asszony azt akarta mondani neki, hogy menjen utánuk, és ölje meg George Komort. Márpedig ha ezt akarja – éppen Liz, aki már akkor is sír, amikor meghallja, hogy a gazdátlan, otthontalan állatokat elaltatják Derryben, a sintértelepen –, nyilván úgy véli, hogy nincs más megoldás. Úgy gondolja, most már csak két lehetőség maradt: Komor halála...
Vagy az övé és az ikreké.
Harrison és Manchester kíváncsian bámulták. Thad rádöbbent, hogy csaknem egy teljes perce ül a járó motorú Suburban kormánya mögött, elveszve gondolataiban. Fölemelte a kezét, tisztelgett a rendőröknek.
Kitolatott a kocsival, ráfordult a Maine sugárútra, amely kiviszi az egyetem területéről. Ismét azon kezdte törni a fejét, hogyan szabaduljon meg tőlük, mielőtt meghallják rendőrségi rádiójukon a hírt, hogy a kollégáik meghaltak. Igyekezett erősen gondolkodni, de közben állandóan Komor hangját hallotta, amint azt mondja: ha ezt most elkúrja, mire Castle Rockba ér, nem talál mást, csak hullákat és egy magnószalagot, amelyen Liz megátkozza őt a halála előtt.
És közben megállás nélkül Martha Tellfordot látta, amint Winchesterét célzásra emeli, márpedig ez a puska sokkal nagyobb, mint a 22-es, amit ő egy zárt szekrényben őriz a nyaralóban. Látta Martha nénit, ahogy megcélozza a szeméthalmok és a halovány narancsszín tüzek között szaladgáló kövér patkányokat. Hirtelen rádöbbent hogy agyon akarja lőni Komort, mégpedig nem egy 22-essel!
A ravasz róka George-nak valami nagyobb való.
Talán egy aknavető.
A patkányokat látta, amint a törött üvegek és szétnyomott sörösdobozok csillagrendszerfényű hátterében földobják magukat; testük először összerándul, majd szétterjed, ahogy a fölrobbanó lövedék szétveti belsejüket és bundájukat.
Igen: látni, hogy valami ilyesmi történik George Komorral, az lenne jó!
Túl erősen markolta a kormánykereket. Bal keze fájni kezdett. Ez a fájdalom mintha mélyen a csontjaiból, ízületeiből jajdult volna föl.
Lazított, vagy legalábbis megpróbált lazítani. A mellényzsebében kotorászott a magával hozott Percodanért. Megtalálta, lenyelte; csak így szárazan.
A Weazie-ben lévő egyenrangú kereszteződésre gondolt, az iskolai zónánál. Arra, ahol mind a négy oldalról stoptábla van.
Azután arra gondolt, amit Rawlie DeLesseps mondott. Pszichopompok, így nevezte őket.
Az élő halottak szállítói.

Huszonegy
Komor átveszi az irányítást

Nem okozott gondot elterveznie, mit akar és miképp akarja – noha úgy igaziból még életében nem járt Ludlow-ban. Épp elégszer járt errefelé álmaiban.
A Beaumont-háztól másfél mérföldnyivel lejjebb az út szélére gurult lopott, ütött-kopott Honda Civicjével. Megállt egy autóspihenőben.
Thad elment az egyetemre, és ez remek. Időnként egyszerűen lehetetlen megmondani, mit tesz, vagy mit gondol, de amikor feszült vagy ideges volt, Komor szinte mindig elcsípte a hangulatát, érzelmeinek ízét, füstjét.
És ha úgy találta, hogy nehezen tud kapcsolatba lépni Thaddel, egyszerűen elővette az egyik Berol-féle ceruzát, amit a Houston utcai, írószerboltban vásárolt. Az mindig segített.
Ma meg egészen könnyű volt. Egészen könnyű, mert akármit is mondott Thad a rendőrboldogjainak, egy és csakis egy okból ment be az egyetemre: mert lejárt az ultimátum, és úgy gondolta, Komor megpróbál kapcsolatba lépni vele. Komor pedig pontosan ezt szándékozta tenni. Pontosan ezt.
Csak hát nem úgy, ahogy Thad várja.
És egészen biztosan nem onnét, ahonnét Thad várja. Már csaknem délre járt. Az autóspihenőben néhányan ugyan piknikeltek, de valamennyien a füves részen lévő asztaloknál, vagy odalent, a folyó menti tűzgyújtó-sütőhelyeken gyülekeztek. Senki sem nézte meg alaposabban Komort, amikor kiszállt a Civicből, és elsétált onnét. Ez jó, mert ha megnézték volna, bizonyosan emlékeznének is rá.
Emlékeznének, igen.
De leírni nem tudnák. Nem.
Ahogy végigsétált az aszfaltozott pihenőn, majd gyalogszerrel elindult a Beumont-ház felé, Komor meglehetősen hasonlított H. G. Wells láthatatlan emberére. Szemöldökétől a haj vonaláig széles kötés takarta a homlokát, egy másik gézkötés az arcát és az állát borította. New York Yankees feliratú baseballsapkát húzott mélyen a fejébe, napszemüveget, begombolt mellényt viselt, a kezén pedig fekete kesztyűt.
A kötéseket átitatta az a sárgás, gennyedző anyag, ami konok folyamatossággal szivárgott át a gézen, mintha gumiból készült könnyek folynának rajta. Még több csordogált lefelé a Foster Grant márkájú napszemüveg alól. Időről időre megtörölgette az arcát a báránybőrutánzat kesztyűvel. A kesztyű ujja és tenyérrésze már ragadt a rászáradt gennytől. A kötés alatt bőrének nagy része szétrohadt. Ami még megmaradt, az sem volt igazán emberi hús; inkább sötét, szivacsos anyag, amely szinte megállás nélkül nedvedzett. A folyadék pedig, ami elfolyt a sebekből, szintén gennyszerű, de sötét, kellemetlen bűzzel – olyan szaga volt, mint az erős kávé és a fekete tinta keverékének.
Járás közben fejét kissé előrehajtotta. A mellette elhajtó néhány autó vezetője nem látott mást, mint egy baseballsapkás férfit, aki kezét zsebre dugja, és fejét lehajtja a déli napfény elől.
A sapka ellenzője megvédte minden pillantástól, talán csak a legelszántabbaktól nem. Ha pedig még közelebbről néznék, nem látnának mást, csak a kötést. Azokból a kocsikból meg, amelyek hátulról jöttek, és észak felé hagyták el, nem tudtak alaposabban megnézni mást, mint a hátát.
Ha közelebb jár Bangor és Brewer ikervárosaihoz, ez a séta kissé bonyolultabb lett volna. Ha ugyanis az ember közelebb van, bekerül a kertvárosok, lakóépületek gyűrűjébe. Beaumonték ludlow-i része azonban még eléggé kint volt a városból ahhoz, hogy falusinak nevezhessék. Ugyan már nem a vadon meg a természet lágy öle, no de nem is a nagyváros.
Mindegyik ház nagy kert közepén áll, amelyek némelyike akkora, hogy akár mezőnek is nevezhető. Nemcsak a fű, a kertvárosi békének ez a jelképe választotta el őket egymástól, hanem itt-ott keskeny fasor, néhány esetben pedig tornyosuló sziklafalak is. Néhol műholdvevő antennák magasodtak a horizonton, mint valami marsbéli invázió előőrsei.
Komor fölkapaszkodott a dombhátra, és elment Clarkék háza mellett. Thadé lesz a következő. Átvágott a Clark-ház első udvarának sarkán. A kerti fű inkább száradt szénának látszott. Egyetlen pillantást vetett a ház felé. A redőnyöket behúzták a hőség miatt, és a garázsajtót is szorosra zárták. Egyszóval a Clark-ház nem olyan volt, mint amit erre a délelőttre hagytak el; az olyan házak magányos hangulatát sugározta, melyek már jó ideje üresek. Az ajtó mellett nem látta ugyan a behajigált újságok árulkodó halmát, ám ennek ellenére úgy gondolta, hogy a Clark család valószínűleg kora nyári vakációra indult – és ez igazán remek, már ami őt illeti.
Belépett a két ingatlant elválasztó fasorba, átmászott egy kőfal porladt maradványai között, majd fél térdre ereszkedett. Életében először látta konok ikertestvére házát. A felhajtón rendőrautó állt, a hozzá tartozó két rendőr pedig egy közeli fa árnyékában cigarettázott, beszélgetett. Remek.
Már mindent látott, amire szüksége volt; a többi csak hab a torta tetején.
És mégis: egy hosszú percig tovább nézelődött. Sosem állította magáról, hogy erős a képzelete – legalábbis azokon a könyveken kívül, amelyek megalkotásában fontos szerepe volt –, s érzelmes típusnak sem hitte magát. Ezért azután kicsit meghökkent, amikor hirtelen megérezte a düh és sértődés tűzforró parazsát a gyomrában.
Milyen jogon tagadja ki őt ez a mocsok? Milyen jogon? Mert ő volt először valódi? Mert Komor egyszerűen csak nem tudja, hogyan, miért vagy mikor lett ő maga is valódi? Lótúró! Ami őt illeti, ebben a kérdésben a „ki volt előbb” szart sem számít! Esze ágában sincs leheveredni és egyetlen zokszó nélkül meghalni, ahogy Thad Beaumont véleménye szerint tennie kellene! Senki másnak, csak önmagának tartozik felelősséggel: életben kell maradnia. És ez még nem minden!
Hűséges olvasóira is gondolnia kell, hát nem?
Nézd meg ezt a házat! Nézd meg! New England-i gyarmati stílusban épült. Talán csak egy szárny kellene ahhoz, hogy kastélynak nevezhessük. Széles gyepsávon szórófejes öntözők forognak, hogy zölden tartsák a füvet. A fényes, feketére aszfaltozott fölhajtó egyik oldalán az a fajta fakerítés, amelyik a regényírók szerint „festői”. A ház és a garázs között szellőjárat – édes Istenem, egy szellőjárat!
Odabent az egész teli van bájos (vagy lehet, hogy bűbájosnak mondják?) koloniálbútorokkal, híven a ház külsejéhez. Hosszú tölgyfa asztal az ebédlőben, a fönti szobákban magas, szép kombinált szekrények. A székek finomak és tetszetősek anélkül, hogy túl cicomásak volnának; karszékek, amiket úgy csodálhatsz, bögy közben azért beléjük mersz ülni. A falakat nem tapétázták, hanem festették, és utána mintákat nyomtak rájuk.
Komor mindezt már látta, olyan álomban, amelyről Beaumont nem is tudott, mert közben George Komorként írt.
Hirtelen vad vágyat érzett, hogy porig égesse ezt az egészet! Gyufát érintsen hozzá – vagy talán a propángázos lángvágót tartsa oda, ami most a mellénye zsebében lapul –, és egészen az alapokig égesse a házat. De addig nem, míg be nem ment! Addig nem, míg szilánkokra nem hasogatta a bútort, oda nem szart a nappali szőnyegére, és széles barna csíkokban szét nem kente az egészet a szép mintájú, gondosan festett falakon! Addig nem, míg fejszét nem fogott azokra az oly drága szekrényekre, és forgáccsá nem vágta őket!
És egyáltalán: mi joga van Beaumontnak a gyerekekhez? Ahhoz, hogy gyönyörű felesége legyen? Egyáltalán, mi joga van Thad Beaumontnak, hogy a fényben éljen, és boldog legyen, miközben sötét testvére – aki gazdaggá és híressé tette, holott szegényen és névtelenül kellett volna tengődnie – meghal a sötétben, mint egy beteg kóbor kutya?
Természetesen semmi. Egyáltalán semmi joga. Egyszerűen csak arról van szó, hogy Beaumont hisz ebben a jogban, még most is, mindennek ellenére. De ez a hit az, ami nem valódi – nem pedig George Komor, a mississippibeli Oxfordból.
– Ideje az első komoly leckének, haverkáni – dünnyögte a fák között álló Komor. Megkereste a biztostűt, amely a helyén tartotta a homlokára kötözött gézt, kihúzta és zsebre vágta, későbbi használat céljából. Azután elkezdte letekerni a kötést. Minden egyes réteg nedvesebb volt, ahogy a letekeréssel testének különös szöveteihez közeledett.
– Ez lesz az a lecke, amit soha, soha nem felejtesz el! A kibaszott életbe, ezt garantálom neked!

Az egész nem volt más, mint újabb változata a fehér botos trükknek, amit már kipróbált a zsarukon New Yorkban. Ettől – az ismétlődéstől – Komornak nem fájt a feje: konokul hitt abban, hogy ha az ember kitalál egy jó geget, mindaddig használnia kell, amíg csak a közönségnél bejön.
Ezek a zsaruk különben sem okozhatnak problémát, hacsak ő nem lett lomhább. Már több mint egy hete szolgálatban vannak, és minden múló nappal erősebb lett bennük a bizonyosság, hogy a bolond fickó tényleg az igazat mondta, amikor azt állította, hogy összeszedi a józan esze maradékát, és hazamegy.
Az egyetlen bizonytalansági tényező maga Liz. Ha történetesen épp kinéz az ablakon, amikor a két disznót elintézi, az bizony bonyolíthatja a dolgokat. De hát néhány perc múlva dél, ő és az ikrek vagy már szenderegnek, vagy épp ahhoz készülnek.
Akárhogy is történnek a dolgok, George Komor hitte, hogy a végén minden jól sikerül.
Sőt bizonyos volt ebben.
A szeretet nem ismer akadályt.

Chatterton fölemelte a lábát, és eltaposni készült a csikket. Úgy tervezte, hogy miután kialudt, berakja a rendőrautó hamutartójába: Maine állam rendőrsége ne szemeteljen az adófizetők fölhajtójára. Ekkor vette észre a bőrtelenre égett arcú férfit, amint lassan feléjük támolyog. Egyik kezével, mint egy lassított filmen, neki és Jack Eddingsnek hadonászott segítségért, a másik keze a háta mögé görbedi, mintha eltört volna.
Chatterton a rémülettől csaknem szívrohamot kapott.
– Jack! – kiáltotta. Eddings megfordult, és eltátotta a száját.
– ...Segítség... – hörögte a bőrtelen arcú ember.
Chatterton és Eddings rohantak. Segíteni.
Ha túlélték volna, talán elmondják kollégáiknak, hogy azt hitték: az illető balesetet szenvedett, gáz-, netán kerozinrobbanás égette meg, esetleg fejjel előre belezuhant valamelyik mezőgazdasági kisgépbe, mert ezeknek olykor megvan az a furcsa szokásuk, hogy pengéjükkel, propellerükkel vagy pörgő tüskéikkel szétszabdalják tulajdonosukat.
Lehet, hogy ezen vélelmek valamelyikét mondták volna el kollégáiknak. Ebben a pillanatban viszont semmire sem gondoltak. Agyukat tisztára mosta a rémület. A férfi arcának bal oldala szinte forrni látszott; mintha valaki, miután lenyúzta a bőrt, erős karbolsavat öntött volna a nyers húsra. Ragadós, undorító nedv patakzott végig a testszövetek halmain, át a fekete repedéseken, néhány helyen betöltve őket és túlfolyva rajtuk.
A két rendőr nem gondolt semmit; egyszerűen csak reagáltak.
Ez a legszebb a fehér botos trükkben.
– ...Segítség...
Komor hagyta, hogy a két lába összeakadjon. Előretántorodott. Chatterton összefüggéstelen mondatot üvöltött partnerének, és előrelépett, hogy elkapja a sebesültet, mielőtt az a földre esne.
Komor jobb karjával átfogta a rendőr nyakát, és hirtelen előhúzta bal kezét a háta mögül. Eddig ott rejtegette a kedves meglepetést. A kedves meglepetés nem volt más, mint a gyöngyháznyelű beretvakés. A penge vadul csillogott a nedves, nyári levegőben.
Komor előrecsapott, és a beretva hallható pukkanással kettévágta Chatterton jobb szemgolyóját. Chatterton felordított. Kezét az arcára szorította. Komor megmarkolta a rendőr haját, hátrarántotta a fejét, és fültől fülig átvágta a torkát. A vér vörös sugárban tört ki az izmos nyakból.
Mindez kevesebb, mint négy másodperc alatt zajlott le.
– Mi...? – kérdezte Eddings mély, furcsán ráérős hangon. Terpeszben állt, kétlépésnyire Chatterton és Komor mögött. – Mi...?
Egyik lefittyedő keze néhány milliméternyire lógott pisztolytáskájától, de Komor egyetlen, gyors pillantással meggyőződött arról, hogy a zsaru éppannyira nem tudja, hogy kéznyújtásnyira van tőle a fegyver, mint amennyire nincs fogalma például Mozambik népességéről. A rendőr szeme kimeredt. Nem értette, amit lát, nem értette, tulajdonképpen ki vérzik.
Nem, ez nem igaz, gondolta Komor, azt hiszi, hogy én. Itt állt és látta, amint átvágom a partnere torkát, de azt hiszi, hogy én vérzek, mivel a fél arcom eltűnt. De nem is ez az igazi ok: én vérzek, nekem kell véreznem, mert hát ő meg a partnere, ők a nagyszerű rendőrség! Ők a főszereplői ennek a filmnek.
– Tessék – mondta. – Megfogná egy pillanatra?
Előrelökte Chatterton haldokló testét, egyenesen a partnere kezébe.
Eddings felvisított, megpróbált odébb lépni, de már késő volt. A kétszáz fontnyi haldokló bivaly, ami nemrég még Tom Chatterton volt, hátralökte, neki a rendőrautónak. Forró vér fröcskölt fölfelé fordított arcára, mint a víz egy megrepedt csatornacsőből.
Felüvöltött, és ellökte magától Chatterton testét. Az lassan megpördült, és vakon, utolsó erejével megkapaszkodott a kocsi oldalában. Bal keze rácsapott a motorháztetőre, véres lenyomatot hagyva maga után. Jobbja gyámoltalanul megmarkolta a rádió antennáját és leszakította. Az út betonjára zuhant. Még ekkor is egyetlen megmaradt szeme elé tartotta az antennát, mint egy szobatudós, aki olyan különleges dolgot talált, amit még végveszélyben sem dobhat el.
Eddings homályosan látta, hogy a bőrtelen arcú ember összegörnyedve, nagy lendülettel feléje ront. Hátralépett. Nekiütközött a kocsinak.
Komor fölfelé vágott a beretvakéssel, átszakítva Eddings bézsszínű rendőrnadrágját, szétmetszve a herezacskóját. Föl- és kifelé rántotta a kést, egyetlen hosszú, gyakorlott mozdulattal. Eddings heregolyói hirtelen elváltak egymástól, nekiütődtek a combjának, akár a zsinóron függő súlyok valami szakadófélben lévő ingaórán. Nadrágja átvérzett a villámzár körül. Először úgy érezte, mintha valaki egy tölcsér fagylaltot nyomott volna a lágyékához... azután a fájdalom forrón, teljes erővel, fűrészes fogakkal belemart. Felvisított.
Komor újra lecsapott a beretvakéssel, átkozottul gyorsan. Ezúttal Eddings torka felé hussant a penge, az azonban valahogy fölemelte a kezét, és így csak a csuklóját vágta át félig. Megpróbált balra elhajolni, ezzel a mozdulattal azonban föltárta védtelen nyakát.
A ködös nappali fényben halvány ezüstszínnel csillanó, mezítelen penge ismét átsüvített a légen, és ezúttal oda sújtott, ahova kellett. Eddings térdre rogyott, kezét a combja közé szorította. A nadrág csaknem térdig vérben úszott. A rendőr feje lecsuklott, és ebben a helyzetben olyannak látszott, mint egy pogány emberáldozat szenvedő alanya.
– Jó napot kívánok, a kurva anyád – mondta Komor társalgási hangon. Lehajolt, megragadta Eddings haját, és hátrarántva föltárta nyakát a végső csapásra.

Kinyitotta a rendőrautó hátsó ajtaját. Egyenruhája nyakánál és véres ülepénél fogva behajította Eddings tetemét a kocsiba, mint egy zsák lisztet. Ugyanezt tette Chattertonnal is. Utóbbi legalább kétszázharminc fontnyi lehetett, ha hozzáadjuk a fegyverövet és az övön lógó 45-ös pisztolyt, de Komor úgy emelte föl, mintha tollpihével töltött párna lett volna. Becsapta az ajtót, majd élénk kíváncsisággal a ház felé tekintett.
Odabent minden néma volt. Nem hallatszott más, csak a tücskök cirpelése a magas fűben, a fölhajtó mellett, és a permetezőfejek mély, sziszegő zúgása. A két neszhez érkezett erősítésül egy teherautó, egy Orinco tartálykocsi zaja. Legalább hatvannal robogott észak felé. Komor észrevette, hogy a tartálykocsi nagy féklámpái fölpiroslanak egy pillanatra, idegesen megfeszült, és lebukott a rendőrautó mögé. Ám ahogy a lámpák kialudtak, és a kocsi ismét gyorsítva eltűnt a következő domb mögött, Komor rövid, rekedt nevetést hallatott. Milyen egyszerű: a tartálykocsi sofőrje észrevette a rendőrautót Beaumonték fölhajtóján, rápillantott a sebességmérőjére, és lassított, mert azt hitte, traffipaxosok lesnek rá. Ez a világon a legtermészetesebb. Pedig nem kellene aggódnia: ezt a traffipaxot örökre kikapcsolták.
Rengeteg vér ömlött végig a fölhajtón, de a fényes, fekete aszfalton víztócsának nézhette bárki, ha csak nem jön túl közel. És ha fölismeri, hogy vér, hát akkor sincs nagy baj.
Komor összecsukta a beretvakést, ragacsos kezébe szorította, és az ajtóhoz lépett. Nem vette észre a lépcsőnél heverő néhány döglött verebet, ahogy azokat sem, amelyek ott ültek sorban a ház tetején meg a garázs melletti almafán, és őt figyelték.
Egy-két perc múlva Liz Beaumont lejön a lépcsőn, félig kábán a déli szendergéstől, hogy a csöngetésre ajtót nyisson.

Liz nem sikoltott. A sikoly már kifelé készült belőle, de amikor jobban megnézte az ajtónyitáskor rámeredő, lenyúzott arcot, a látvány megfagyasztotta, mélyen elzárta benne a hangot; letagadta, elnémította, elevenen eltemettette. Thaddel ellentétben ő sosem álmodott George Komorral, legalábbis nem emlékezett rá, hogy álmodott volna. De akár álmodhatott is, mert a tudatalattijába mélyen beivódva ott rejtőzött ez az arc, hiszen minden rémsége ellenére szinte magától értetődőnek, ismerősnek látta a vigyorgó pofát.
– Hé, hölgyem, nem vesz kacsát? – kérdezte Komor az ajtórésen keresztül. Vigyorgott, sok fogát kivillantva. A fogak legtöbbje már halott volt. Szeme a napszemüvegtől két nagy üregnek látszott. Arcán, állán genny csordogált, és nagy csöppekben hullott a mellényére.
Liz túl későn próbálta becsukni az ajtót. Komor kesztyűs kezével átszakította a szúnyoghálót, és egyetlen ütéssel kitárta. Az asszony hátratántorodott, ismét megpróbált sikoltani. Nem ment. Gégéje még mindig összeszorult. Komor belépett, és becsukta az ajtót.
Az asszony figyelte, ahogy lassan felé lépdel. Egy furcsa mód életre kelt, rothadóban lévő madárijesztő. A vigyor volt a legrosszabb, mert felső ajkának bal fele nemcsak bomlottnak, oszlásban lévőnek tűnt, hanem mintha valaki félig leharapta volna. Liz látta a szürkésfekete fogakat, s a lyukakat a férfi fogínyén, ahol nemrég még fogak voltak.
A látogató kesztyűs kezét feléje nyújtotta.
– Helló, Beth – mondta, és arcáról még mindig nem tűnt el az az iszonyú vigyor. – Bocsánat, hogy csak így betörtem, de miután errefelé jártam, gondoltam, beugrok. George Komor vagyok, és örülök, hogy látlak. Sokkal jobban örülök, mint gondolnád.
A férfi egyik ujja megérintette Liz arcát. Megsimogatta. A kesztyű fekete bőre alatt szivacsosnak, bizonytalannak érezte a férfi húsát. Ebben a pillanatban az emeleten alvó ikrekre gondolt, és bénultsága véget ért. Megpördült, és a konyha felé szaladt. Lelkének üvöltő zűrzavarában látta magát, amint a tűzhely fölötti mágneses lapról lekapja az egyik henteskést, és mélyen belevágja ebbe az emberi karikatúrába.
De nem maradt rá ideje. Már hallotta is maga mögött Komort. Jött, mint a szélvész.
Érezte, hogy egy kéz megragadja a blúza hátát, fogást keres rajta azután lecsúszik.
A konyhaajtó afféle lengő tákolmány volt: Időről időre faékkel támasztották ki. Rohantában Liz kirúgta ezt az éket. Tudta, hogy ha nem találja el, vagy ha csak félig mozdítja ki, nem lesz még egy esélye, De halálpontosan eltalálta az éket a papucsos lábával, és egy pillanatig égető fájdalmat érzett a nagy lábujjában. A fadarab keresztülsiklott a konyha padlóján, melyet nemrég olyan fényesre vikszelt, hogy az egész helyiség tükörképét láthatta benne fejjel lefelé.
Érezte, hogy Komor ismét utána kap. Maga mögé nyúlt, és vadul berántotta az ajtót. Hallotta a koppanást, ahogy a faszerkezet eltalálta Komort. Az dühösen és meglepetten felüvöltött. Liz a kések felé nyúlt...
... de Komor megragadta, a hajánál és blúzánál fogva hátrarántotta, és maga felé pördítette. Az asszony hallotta a repedő ruha durva hangját, és összefüggéstelenül azt gondolta: ha megerőszakol, édes Jézusom. én megőrülök...!
Öklével vad ütéseket mért a groteszk arcra, előbb csáléra ütve, majd földre verve a napszemüveget. Látta, hogy a hús a férfi szeme alatt meghorpadt és beszakadt, akár egy halott száj. A résen át látszott az egész véres, duzzadó szemgolyó.
És mindeközben a férfi nevetett.
Megragadta az asszony kezét és leszorította. Liznek sikerült az egyik karját kiszabadítania. Fölemelte, és végigkarmolta Komor arcát. Körmei mély árkokat hagytak, melyekből vér és genny patakzott. Ujjai alatt nem érezte a hús, a bőr ellenállását; ezzel az erővel egy adag megbüdösödött nyers húst is karmolhatott volna.
És most végre, először hang is kiszakadt belőle. Sikoltani szeretett volna, kiadni magából a rémületet és a félelmet, mielőtt megfullad tőle, de csak egy sor rekedt kétségbeesett vinnyogást tudott kipréselni magából. Komor ismét megragadta a karját, mindkét kezét a háta mögé csavarta, csuklóit egybefogva a kezével. A keze szivacsszerű volt, mégis oly feszesen szorított, mint a bilincs. Másik kezét az asszony blúzához emelte, és megmarkolta a mellét. Liz teste akaratlanul megrándult az érintéstől. Behunyta a szemét, és megpróbált hátrább lépni.
– Jaj, hagyjuk ezt – mondta a férfi. Most már nem szándékosan vigyorgott, szájának bal fele egész egyszerűen megmaradt ebben a vigyorban, beléfagyva saját halotti görcsébe. – Elég legyen, Beth, a saját érdekedben! Ha ellenállsz, csak bepörgetsz. És jobban teszed, ha nem pörgetsz be. Garantálom neked, hogy jobb így. Azt hiszem, okosabb, ha kapcsolatunk plátói marad. Legalábbis egyelőre.
Még erősebben markolta Liz mellét, és az asszony érezte a bomlás mögötti könyörtelen erőt. Olyan volt ez, mintha megerősített acélrudak szerkezetét puha műanyagba ágyazták volna.
Hogyan lehet ilyen erős, miközben úgy látszik, mint aki a szemem láttára, elevenen hal meg, és már bomlik is?
A válasz nyilvánvaló. Nem ember. Liz nem hitte, hogy ez az ember ténylegesen él.
– Vagy talán szeretnéd? – kérdezte Komor. – Erről van szó? Szeretnéd? Csináljuk most rögtön?
Torz, vigyorgó szájából kibuggyant fekete-vörös és sárgás nyelve, amelynek felszíne teli volt különös repedésekkel, mint az afrikai felföldek a száraz évszakban. És ez a nyelv remegve őfelé mutatott.
Liz azonnal abbahagyta a küzdelmet. Mozdulatlanná dermedt.
– Így már jobb – mondta Komor. – Most pedig... elengedlek, Beth, édesem. Miközben ezt teszem, bizonyos vagyok benne: mindjárt ismét rád jön a vágy, hogy öt másodperc alatt fussad a százat. Ez természetes. Alig ismerjük egymást, és tudom, hogy most nem a legjobb formámat mutatom. De mielőtt bármi ostobaságot tennél, szeretném, ha eszedbe jutna a két zsaru odakint. Halottak. És szeretném, ha az odafönt alvó bambinókra is gondolnál. A gyerekeknek szükségük van a pihenésre, ugye? Különösen a nagyon kicsi gyerekeknek, a nagyon védtelen gyerekeknek. Mint a tieid. Világos? Követed a gondolatmenetemet?
Liz bénán bólintott. Most már a férfi szagát is érezte. Rettenetes, büdös hússzag. Rothad, gondolta. Itt rothad a szemem láttára.
Világossá vált, miért akarja Komor ilyen kétségbeesetten, hogy Thad újra írni kezdjen.
– Maga egy vámpír! – mondta rekedten. – Egy nyavalyás vámpír: És Thad diétára fogta! Ezért aztán most betört ide. Terrorizál engem, és fenyegeti a gyerekeimet. Maga egy ocsmány, gyáva féreg, George Komor!
Komor elengedte Lizt, és előbb a bal, majd a jobb kesztyűt igazgatta feszesre az ujjain. Előkelősködő, furcsa mód mégis fenyegető mozdulat volt.
– Nem hiszem, hogy ez így igazságos; Beth. Mit tennél, ha te lennél az én helyzetemben? Mit tennél, ha például egy lakatlan szigeten lennél étel és ital nélkül? Különböző pózokba vágnád magad, és bájos fájdalommal sóhajtoznál? Vagy harcolnál az életedért? Tényleg hibáztatsz amiért életben akarok maradni?
– Igen! – Liz valósággal ráköpte a választ.
– No lám, micsoda elkötelezettség... De idővel talán meggondolod magad. Tudod, az elvszerűség ára mostanában nagyobb, mint gondolnád, Beth. Amikor az ellenség ravasz és elszánt, az ár a csillagos égig emelkedhet. Előfordulhat még, hogy sokkal lelkesebben szeretnél együttműködni velem, mint valaha is képzelted volna.
– Csak álmodj, kurafi!
A férfi szájának jobb fele följebb húzódott, s az örökös mosolyba torzult bal is megemelkedett kicsit. Komor rávillantott egy kísérteties vigyort. Liz úgy sejtette, a torz grimaszt a férfi elbűvölőnek véli. A kesztyű alatt undorítóan zselészerű ujjai végigsimították a karját. Egyik ujja, mielőtt elengedte volna, sokat sejtetően megszorította a tenyerét.
– Ez nem álom, Beth, biztosíthatlak. Thad és én együtt fogunk dolgozni az új Komor-regényen, legalábbis egy darabig. Hogy másként fogalmazzak, Thad belök engem, mint egy lefulladt motort. Tudod, olyan vagyok, mint egy lerobbant autó. Csak nálam nem az akku merült le, hanem az írói képesség. Ez minden. Ez az egyetlen probléma. Ha egyszer gurulni kezdek, kettesbe rakom a sebességet, rátaposok a gázra és brmmm-brmmm!, már megyek is!
– Maga bolond – suttogta Liz.
– Ja. De bolond volt Tolsztoj is. Meg Richard Nixon, és mégis megválasztották azt a zsíros szőrű kutyát az Egyesült Államok elnökének.
Komor hirtelen megpördült, és kinézett az ablakon. Az asszony nem hallott semmit, a férfi azonban hirtelen minden erejével figyelni látszott. Szinte megfeszült, hogy fölfogjon valami távoli, alig hallható neszt.
– És akkor... – kezdte Liz.
– Tartsd a szád egy pillanatig, aranyom! – szólt rá Komor. – Tégy rá lakatot!
Halkan, messziről mintha rengeteg madár röppent volna föl. A hang hihetetlenül távoli, hihetetlenül gyönyörűséges volt. Hihetetlenül szabad.
Liz állt, nézte a férfit; a szíve vadul vert. Azon törte a fejét, elmenekülhetne-e. Komor nincsen éppen transzban vagy ilyesmi, de kétségtelen, hogy valami most kis időre elvonta a figyelmét. Talán elrohanhatna. Ha találna egy fegyvert...
A rothadó kéz ismét rácsusszant a csuklójára.
– Tudod, be tudok bújni a férjed fejébe, és kinézek a szemén át. Megérzem, amikor gondolkodik. Veled ezt nem tudom megtenni, de ha rád nézek, néhány egészen jó kis megérzésem támad. Akármire is gondolsz most, Beth, ne feledkezz el a két zsaruról... meg a gyerekeidről.
– Miért szólít mindig így?
– Bethnek? – A férfi fölnevetett. Kellemetlen volt a hangja, mintha egy csomó kavics akadt volna a torkán. – Ő is így nevezne, ha elég értelmes volna hozzá.
– Maga bo...
– Bolond. Tudom. Ez igazán bájos, drágám, de a véleményedet az elmeállapotomról majd csak később változtatjuk meg. Túl sok minden történik most hirtelenében. Figyelj: fel kell hívnom a férjedet, de nem az irodájában. Lehet, hogy ott lehallgatják a telefont. Ő nem hiszi, de lehetséges, hogy a rendőrök mégis megtették, anélkül, hogy elárulták volna neki. A férjed amolyan mindenkiben bízó típus. Én nem vagyok az.
– Hogyan képes...
Komor az asszony felé hajolt, és nagyon lassan, tagoltan beszélt hozzá, mint okos tanár egy nagyon buta elsőosztályoshoz:
– Most már szeretném, ha abbahagynád a szőrszálhasogatást, Beth, és válaszolnál a kérdéseimre. Mert ha nem sikerül kiszednem belőled, amit akarok, talán majd kiszedem az ikreidből. Tudom persze, hogy még nem beszélnek, de én majd megtanítom őket. Egy kis ügyes kezdeményezés csodákat tehet.
A hőség ellenére bélelt mellényt viselt az inge fölött, azt a fajta sokzsebes-cipzárast, amit a vadászok és az autóstoposok is kedvelnek. Lehúzta az egyik oldalzseb villámzárát. Valami hengeres tárgy duzzadt ott belül.
Elővette. Kis lángvágó pisztoly volt.
– De ha nem tudom megtanítani őket beszélni, lefogadom, hogy az éneklés legalább menni fog nekik. Lefogadom, hogy úgy megtanítom őket énekelni, akár két fecskét. De gondolom, te nem szívesen hallanád ezt a muzsikát, Beth!
Liz megpróbálta levenni szemét a lángvágóról. Nem sikerült. Tekintete kétségbeesetten követte a szerszám útját, ahogy Komor egyik kesztyűs kezéből a másikba dobálta. Szeme szinte rászegeződött a lángvágó csövére.
– Mindent elmondok, amit tudni akar – mondta, és magában azt gondolta: most legalábbis.
– Igazán rendes vagy – felelte Komor, és visszadugta zsebébe a lángvágót. Közben a mellénye kicsit félrecsúszott, és Liz meglátta az övében egy nagy pisztoly agyát.
– És nagyon józan is, Beth. No, most figyelj! Van valaki más is ott, az angol tanszéken. Nem látom olyan világosan, mint téged. Alacsony kis fickó, fehér hajú. Csaknem akkora pipa van a szájában, mint ő maga. Mi a neve?
– A leírás alapján alighanem Rawlie DeLesseps – mondta Liz fahangon. Azon törte a fejét, honnét tudja Komor, hogy Rawlie odabent van... És úgy döntött: igazából nem is akarja tudni.
– Lehet valaki más is?
Liz röviden végiggondolta a dolgot, majd megrázta a fejét: – Biztosan Rawlie.
– Van egy tanszéki telefonkönyved?
– A telefonasztal fiókjában. A nappaliban.
– Remek.
Olyan gyorsan suhant el mellőle, hogy mire Liz észrevette a mozdulatot, már ott sem volt. E rothadó húsdarab mozgásának macskaszerű bája undorította. Komor lekapott egy konyhakést a tűzhely fölötti mágneses tartóról. Liz megfeszült. A férfi rápillantott, és torkát ismét csak az a rekedt, kavicszörgésszerű hang hagyta el.
– Ne aggódj. Nem szabdallak össze. Te vagy az én kis segítőtársam, ugye? Gyere!
Az erős, de kellemetlenül szivacsos tapintású kéz megint a derekára csusszant. Amikor megpróbált elhúzódni, a szorítás erősödött. Azonnal abbahagyta az erőlködést, és tűrté, hogy a férfi vezesse.
– Remek – mondta Komor.
A nappaliba vezette, leültette egy szófára. Liz átkarolta a térdét. Komor ránézett, bólintott, majd minden figyelmével a telefon felé fordult. Amikor megállapította, hogy nem kapcsoltak a készülékre riasztót – micsoda ócska munkát végeztek a rendőrök, micsoda ócska munkát –, elvágta az összes drótot, amelyek a híváskövető szerkentyűhöz vezettek, meg azokat is, amelyek a pincében elhelyezett, hangra beinduló magnóhoz.
– Tudod, hogyan kell viselkedned! És ez nagyon fontos – mondta Komor. Nem látta Liz arcát, így a lehajtott fejű asszony tarkójának beszélt. – No, most figyelj! Megkeresem ennek a Rawlie DeLessepsnek a számát, és egy kicsit locsogok-fecsegek Thaddel. Amíg ezt teszem, te fölmész és összepakolsz minden cumit meg egyebet, amire a babáidnak szükségük lehet a nyaralóban. Ha kész vagy, fölébreszted és lehozod őket ide.
– Honnét tudja, hogy a kicsik odafönt...
Komor élvezte az asszony meglepődését és elmosolyodott.
– Ó, én nagyon jól ismerem a napirendeteket. Talán jobban, mint te. Ébreszd föl őket, Beth, és öltöztesd föl, majd pedig hozd le ide. Pontosan úgy ismerem a ház alaprajzát, mint a napirendet. Szóval, ha megpróbálsz meglépni, aranyom, én tudni fogom! Fölösleges, hogy túlságosan felöltöztesd őket, csak csomagold össze, amire szükségük lehet, és hozd le őket ide a pelenkájukban. Majd később felöltöznek, amikor elindultunk vidám kis utunkra.
– Castle Rock? Castle Rockba akar menni?
– Ühüm. De most ne foglalkozz ezzel! Most csak azzal törődj, hogy ha tíz percen belül nem jössz le, hát én megyek föl, és megnézem, mi tartóztat ennyi ideig!
Szigorúan Lizre nézett. A sötét napszemüveg egy halálfej szemeit rajzolta korhadó, gennyedző homloka alá.
– És ha felmegyek, a kis lángvágóm égni fog, és harcra kész lesz. Világos?
– Én... igen...
– Mindenekelőtt, Beth, egy dolgot ne feledj! Ha együttműködsz velem, nem esik bajod. És a gyerekeidnek sem. – Ismét elmosolyodott. – És mert jó anya vagy, gyanítom, hogy ez az, ami igazán fontos neked. Szeretném, ha tudnád: nem jó velem bajuszt akasztani. Az a két zsaru odakint a kis szirénázó micsodája hátsó ülésén csalogatja a legyeket. Mindössze csak azért, mert balszerencséjükre épp a síneken álltak, amikor az én expresszvonatom arra járt. És van még egy csomó zsaru New York városában, akik ugyanilyen szerencsétlenül jártak... Amint te is jól tudod. Úgy segíthetsz magadon meg a gyerekeiden, és természetesen Thaden is, mert ha ő megteszi, amit akarok, neki sem esik bántódása, ha néma és segítőkész maradsz. Világos?
– Igen – felelte az asszony rekedten.
– Lehet, hogy ötleteid támadnak. Az ilyesmi megtörténik, ha az embert a sarokba szorítják. De ha ötleted támad, okosabban teszed, ha azonnal elfelejted. Erre nagyon ügyelj, mert a fülem, noha most nem látszik túl csinosnak, piszokul jó. Ha megpróbálsz kinyitni egy ablakot, én meghallom. Ha megpróbálod leemelni a szúnyoghálót, még azt is meghallom. Bethie, én az az ember vagyok, aki hallja az angyalokat énekelni a mennyországban, és ugyanakkor az ördögöket a pokol legmélyebb bugyraiban. Szóval alaposan gondold meg, hogy megkockáztatod-e. Okos nőnek látszol, biztos vagyok abban, hogy helyesen döntesz. No mozgás, kislány! Indulás!
És tényleg az órájára nézett, tényleg mérni kezdte a tíz percet. Liz botorkálva fölfelé indult a lépcsőn. Úgy érezte, a lábában nincsenek is izmok, idegek.

Hallotta, hogy Komor odalent rövid ideig beszél a telefonon. Azután hosszú hallgatás következett, majd a férfi újra megszólalt. A hangja megváltozott. Az asszony nem tudta, kivel beszélhetett a hosszú szünetet megelőzően – talán Rawlie DeLesseps volt az –, de amikor újra megszólalt, Liz csaknem bizonyosra vette, hogy Thad van a vonal másik végén.
Nem tudta kivenni a szavakat, és nem mert odasettenkedni a fönti telefonhoz, hogy belehallgasson a beszélgetésbe, de biztos volt benne, hogy Thad van a vonalban. Hallgatózni különben sem volt ideje. Komor azt kérte tőle: gondolja meg, merészel-e szembehelyezkedni az utasításaival. Nem mert.
Behajított egy csomó pelenkát a pelenkászacskóba, néhány ruhát a bőröndbe. Egyetlen széles mozdulattal belesöpörte egy válltáskába a krémeket, a babapúdert, papír zsebkendőket, pelenkatűzőket és még néhány ezt-azt.
Odalent véget ért a telefonbeszélgetés. Liz épp az ikrekhez indult, hogy fölébressze őket, amikor Komor odalentről kiáltott neki: – Beth! Itt az idő!
– Jövök! – fölkapta Wendyt. A kicsi álmosan sírdogálni kezdett.
– Azonnal gyere! Hívást várok, és te leszel a hangkulissza.
Ezt az utolsó mondatot alig értette, hallotta. Szeme az ikrek ruhásszekrénye tetején heverő pelenkatűzős dobozra meredt.
A doboz mellett fényes, vadonatúj olló feküdt.
Visszatette Wendyt a hempergőbe, gyors pillantást vetett az ajtóra, majd a ruhásszekrényhez robogott. Fölmarkolta az ollót és vele együtt két pelenkatűt. A tűket szájába vette, akár egy varrónő, és egyetlen mozdulattal lehúzta a szoknyája villámzárát. Az ollót bedugta a bugyijába, a két tűvel hozzátűzte a ruhadarabhoz, majd újra fölhúzta a villámzárat. Alig látszott valami; csak egy kis kidudorodás ott ahol az olló és a két biztostű volt.
Nem valószínű, hogy egy átlagember észrevenné, de hát George Komor nem átlagember. Biztos, ami biztos, kihúzta a blúza szélét, és rálógatta a szoknyájára. Így már jobb.
– Beth! – Az odalenti hangban most már idegesség vibrált, s ami még rosszabb, nem is egészen lentről jött, hanem félútról, a lépcsőről. És Liz még csak nem is hallotta amikor Komor elindult fölfelé, noha eddig esküdni mert volna rá hogy ebben a régi házban a lépcső eszelősen nyekereg, ha bárki rálép.
Megcsörrent a telefon.
– Azonnal hozd le őket! – üvöltötte Komor, és Liz rohant a hempergőhöz, hogy fölkapja Williamet. Nem volt ideje arra, hogy gyöngéd legyen, így amikor leért a földszintre, mindkét karjában egy üvöltő babát tartott.
Komor a telefon mellett állt, és az asszony azt gondolta: a lárma miatt még dühösebb lesz. Ám épp ellenkezőleg, mintha tetszett volna neki...
Liz ekkor rádöbbent: ha Thaddel beszél, persze hogy tetszik neki a dolog. Akkor sem sikerülhetett volna jobban, ha magnószalagon magával hozza saját hangeffektusait.
A világ legjobb rábeszélője, gondolta, és hirtelen végigrobbant lelkén az iszonyatos gyűlölet; gyűlölte ezt a rothadt teremtményt, akinek semmi joga a létezésre, és aki mégsem hajlandó eltűnni.
Komor ceruzát tartott a kezében; a radíros végével halkan kopogtatta a telefonasztal szélét. Liz a ráismerés kis rémületével vette észre, hogy a ceruza Berol-féle Black Beauty. Thad egyik ceruzája, gondolta. Lehet, hogy közben fönt járt a dolgozószobában is?
Nem, természetesen nem járt a dolgozószobában, és ez a ceruza nem is Thadé. Soha nem volt Thadé, igazában soha – a férje néha csak úgy hazahozta. A Berol-féle ceruzák mindig Komorhoz tartoztak.
Liz látta, hogy Komor valamit ír nyomtatott betűkkel a tanszéki telefonkönyv hátlapjára. Ahogy közelebb lépett, el tudta olvasni a két mondatot. NA MIT GONDOLSZ, HONNÉT HÍVTALAK, THAD?, szólt az első. A második brutálisan nyílt volt: HA BÁRKINEK ELMONDOD – MEGHALNAK!
Mintegy ennek megerősítésére Komor így szólt:
– Semmit, ahogy magad is hallhatod. Hajuk szála se görbült a drága kis fejükön.
Most Liz felé fordult és rákacsintott. Ez volt az egészben a leggusztustalanabb. Mintha mindent együtt főztek volna ki, közösen csinálnának. Komor bal keze mutató- és hüvelykujja között pörgette a napszemüvegét. Szemgolyói úgy guvadtak ki sebes arcából, mint üveggolyók egy olvadozó viaszbábuéból.
– Egyelőre!... – tette hozzá.
Hallgatott, majd elvigyorodott. Ha nem rothadt, olvadt volna szét az arca majdhogynem Liz szeme láttára, ez a vigyor akkor is kötekedő és vad lett volna.
– Mi van vele? – kérdezte Komor csaknem éneklő hangon, és ez volt az a pillanat, amikor az asszony haragja legyőzte a félelmét. Első ízben gondolt Martha nénire meg a patkányokra. Bárcsak itt volna Martha néni, gondolta, hogy elintézze ezt a patkányt. Igaz, nála van az olló, de egyáltalán nem biztos, hogy Komor esélyt hagy arra, hogy használja. De Thad... Thad tud Martha néniről. És az ötlet lassan formát kezdett ölteni a gondolataiban.

Amikor a beszélgetés véget ért, és Komor letette a telefont, Liz megkérdezte, most mit akar csinálni.
– Gyorsan eltűnni – felelte Komor. – A gyors mozgás a specialitásom. – Kinyújtotta a karját: – Add ide az egyik gyereket. Mindegy, melyiket.
Az asszony hátrább lépett, ösztönösen magához szorította a kicsiket. Mostanra mindkettő elhallgatott, de a vad ölelést érezve ismét hüppögni és mocorogni kezdtek.
Komor türelmetlenül végigmérte. – Nincs időm vitatkozni veled, Beth. Ne akard, hogy ezzel győzzelek meg!
Megkocogtatta a mellényzsebén lévő kidudorodást.
– Nem akarom bántani n gyerekeidet. Tudod, kicsit mókás ugyan, de végső soron én is az apukájuk vagyok.
– Ne merészelje ezt mondani! – üvöltötte Liz, és még hátrább lépett. Már a lépcső széléig hátrált.
– Próbálj uralkodni magadon, asszony.
A szavak halkan, kifejezéstelenül és halotthidegen szóltak, Liz mégis úgy érezte, mintha jeges vízzel teli műanyag zacskóval vágták volna arcon.
– Légy már vidámabb, aranyom. Most kimegyek a kertbe, hogy begurítsam a zsaruk kocsiját a garázsba. Nem hagyhatjuk, ugyebár, hogy közben te kirohanj az utcára, és eltűnj innét. Viszont ha nálam lesz az egyik gyerek, hogy úgy mondjam, biztosítékként, nyilván nem kell emiatt aggódnom. – Gúnyosan vigyorgott. – Komolyan gondolom, amit mondtam: semmiféle rossz szándék nincs bennem irántad vagy irántuk... De még ha lenne is, mi hasznom abból, ha bántom az egyik gyerekedet? Szükségem van az együttműködésedre, és úgy nem tudnám megszerezni. No, add ide az egyiket, de rögtön, különben bántani fogom mind a kettőt... Nem ölöm meg, de bántani fogom... nagyon-nagyon. És te leszel az oka.
Komor kinyújtotta a karját. Roncsolt arca halálosan komoly volt. Liz ránézett, és látta, hogy nem érdemes vitatkoznia, nincs helye a könyörgésnek. Meg se hallaná. Pontosan azt tenné, amivel fenyegetőzött.
Közelebb lépett a férfihoz. Amikor az megpróbálta elvenni Wendyt, karja megfeszült, és egy pillanatig visszarántotta a picit. Wendy hangosabban kezdett szipogni. Liz elernyedt, elengedte a kislányt, majd maga is sírni kezdett. Keményen Komor szemébe nézett: – Ha valami baja lesz, megölöm magát!
– Tudom, hogy megpróbálnád – felelte Komor. – Nagy tisztelet él bennem az anyaság iránt, Beth. Te ugye azt gondolod, hogy szörnyeteg vagyok, és talán igazad is van. De a valódi szörnyetegeknek is vannak érzéseik. Sőt, azt hiszem, végső soron ettől olyan félelmetesek, nem pedig attól, ahogyan kinéznek. Nem bántom a kicsit, Beth. Biztonságban van velem... mindaddig, amíg együttműködsz.
Liz mindkét karjával Williamet szorította... És a két karjából alkotott kört még soha életében nem érezte ilyen üresnek. Még sosem volt ennyire meggyőződve arról, hogy nagy hibát követett el. De mi mást tehetett volna?
– Egyébként pedig... nézd csak! – kiáltotta Komor. Volt valami a hangjában, amit Liz nem hitt, egyszerűen nem hihetett el. A kedvesség, a szelídség, amit hallani vélt, bizonyosan hamis; újabb szörnyűséges gúnyolódás. De a férfi valódi, zavaróan igazi törődéssel nézett Wendyre... Wendy pedig visszanézett rá, és már nem is sírdogált.
– A kicsit nem érdekli, milyen a képem. Egyáltalán nem fél tőlem, Beth. Egyáltalán.
Liz néma döbbenettel figyelte, hogy Komor fölemeli jobb karját, és lehúzza a kesztyűt. Kezén látszott a vastag gézkötés, pontosan ott, ahol Thad viselt ugyanilyet – csakhogy ő a balján. Komor széttárta az ujjait, majd összeszorította, és széttárta újra. A szája megfeszült, ebből látszott, hogy a mozgás némi fájdalmat okoz neki, de azért nem hagyta abba.
Thad szokott így csinálni, ugyanígy integet, ó, édes Istenem, PONTOSAN UGYANÍGY SZOKOTT INTEGETNI...!
Wendy teljesen nyugodtnak tűnt. Komor arcát tanulmányozta, hűvös kék szeme összekapcsolódott Komor iszaposkék tekintetével. Mivel a férfi szemhéjának bőre lerohadt, a szeme olyan volt, mintha ki akarna esni az üregéből, és a szó szoros értelmében kocsányon lógna az arcán.
És Wendy visszaintegetett Komornak.
Ujjait kinyitotta, behajtotta, majd ismét kinyitotta.
Egy Wendy-szia.
Liz mocorgást érzett a karjai közt. Lefelé tekintett, és látta, hogy William ugyanúgy nézi élénkkék szemével George Komort. William is mosolygott.
Aztán ujjait kinyitotta, behajtotta, újra kinyitotta.
Egy William-szia.
– Ne! – nyögte Liz alig hallhatóan. – Ó, Istenem, ne, kérlek, ne hagyd!
– Látod? – kérdezte Komor diadalmasan. Az asszonyra villantotta félig fagyott, gúnyos mosolyát. A legszörnyűbb az volt benne, hogy Liz érezte: a férfi most megpróbál szelíd, kedves lenni... de nem képes rá.
– Látod? Szeretnek engem, Beth! Szeretnek engem!

Komor visszabiggyesztette az orrára a napszemüvegét, és kiment Wendyvel a fölhajtóra.
Liz az ablakhoz rohant, és félve kinézett. Valami őrült sugallatra szinte bizonyosra vette, hogy Komor mindjárt beugrik a rendőrautóba, és elhajt a bébivel együtt, hátul a két halott rendőrrel.
Komor azonban egy hosszú pillanatig nem csinált semmit. Egyszerűen csak megállt a szelíd napsütésben a kocsi ajtaja mellett. Fejét lehajtotta, és átkarolta a kislányt. Jó ideig mozdulatlan maradt, mintha komolyan tárgyalna Wendyvel, vagy esetleg imádkozna. Később, amikor Liz már több mindent megértett Komorral kapcsolatban, úgy vélte, hogy megpróbált ismét kapcsolatba lépni Thaddel, talán olvasni a gondolataiban, és eldönteni, vajon azt teszi-e, amit ő szeretne, vagy netán megvannak a maga tervei.
Jó fél perc múltán Komor lassan felemelte a fejét, hevesen megrázta, mintha gondolatait akarná föltisztítani, majd beszállt a kocsiba, és elindította a motort.
Az indítókulcsot is ott hagyták a helyén, gondolta Liz tompán. Még csak nem is kellett összedrótoznia a gyújtáskapcsolót, vagy mit szoktak ezek csinálni. Pokoli szerencséje van.
Komor bevitte a kocsit a garázsba, és kikapcsolta a motort. Liz hallotta becsapódni az autó ajtaját. Látta, hogy a férfi kilép a garázsból, s csak annyi ideig áll meg, míg lenyomja a gombot, amitől a garázsajtó a sínjein lecsusszant a helyére.
Néhány pillanat múlva ismét a házban volt. Visszaadta Wendyt.
– Látod? – kérdezte. – Semmi baja. No, most mesélj nekem a szomszédokról. Clarkékról.
– Clarkékról? – kérdezte Liz, és ostobának érezte magát. – Miért akar tudni róluk? Európába utaztak erre a nyárra.
Komor elmosolyodott. A maga módján ez volt a legundorítóbb benne, mert hiszen rendes körülmények között ez a mosoly igazi örömet jelzett volna... és talán diadalt is, gyanította Liz. És ő vajon nem érzett egy pillanatnyi vonzódást? A rokonszenv beteges villanását? Természetesen ez őrület, de tagadhatja-e? Aligha. Sőt még azt is megértette, mitől van. Végül is ennek az embernek a legközelebbi rokonához ment feleségül.
– Csodás – lelkesedett Komor. – Jobb nem is lehetne. És van kocsijuk?
Wendy sírni kezdett. Liz ránézett és látta, hogy kislánya a rothadó arcú, guvadó üveggolyószemű férfit nézi áhítattal, és felé nyújtja kicsiny, kedvesen pufók karját. Nem azért sír, mert fél tőle; azért sír, mert vissza akar menni hozzá.
– Hát nem édes? – mondta Komor. – Vissza akar jönni a papához.
– Pofa be, maga szörnyeteg! – Liz szinte köpte a szavakat.
A ravasz róka George Komor hátravetette a fejét és nevetett.

Öt percet adott Liznek, hogy még néhány, feltétlenül szükséges holmit összepakoljon a maga és az ikrek számára. Liz dühösen közölte vele, hogy ennyi idő alatt a felét sem tudja összeszedni annak, amire szükségük lenne, Komor pedig azt felelte, azért csak igyekezzen.
– Szerencsés vagy, hogy egyáltalán adok időt, Beth, ilyen körülmények között. Két halott rendőr van a garázsotokban, és a férjed lúdja, mi történt itt. Ha arra használod az öt percet, hogy velem vitatkozz, ahogy akarod. Most már csak... – az órájára pillantott és elmosolyodott – négy és fél perced maradt.
Így Liz megtette, amit tudott. Csak egy pillanatra állt meg, amikor néhány üveg bébiételt dobott egy szatyorba. Ránézett a gyermekeire. Egymás mellett ültek a földön, süti-süti-pogácsát játszottak, és közben Komort nézték. Liz rettenetesen félt attól, hogy tudja, mire gondolnak.
Hát nem édesek?
Nem. Erre gondolni sem akar! Gondolni sem akar, de nem tud másra gondolni. Wendy, amint sír, és Komor felé nyújtja pufók karjait. A gyilkos idegen felé.
Vissza akarnak jönni a papához.
Komor a konyhaajtóban állt, nézte Lizt és mosolygott. Az asszony legszívesebben azonnal belévágta volna az ollót. Soha életében semmire nem vágyott ennyire.
– Nem tudna már egy kicsit segíteni? – kiáltott dühösen a férfira, és a két szatyorra meg a dugig tömött táskára mutatott.
– Dehogynem, Beth – nevetett Komor. Elvette az egyik szatyrot. Másik kezét, a balt azonban mindvégig szabadon hagyta.

10.

A ház oldalában mentek. Átléptek a két telket elválasztó zöld kerítéssövényen, keresztülsiettek Clarkék udvarán, a fölhajtójukhoz. Komor nógatta Lizt, hogy mozogjon, így mire megálltak a lezárt garázsajtó előtt, az asszony levegőért kapkodott. A férfi fölajánlotta, hogy átveszi az egyik ikret, ő azonban visszautasította.
Komor letette a hűtőtáskát, kivette farzsebéből a tárcáját, előhúzott egy keskeny, hegyes végű fémdarabot, és benyomta a garázsajtó zárjába. Előbb jobbra, majd balra forgatta a fémet, közben hallgatózott. Kattanás hallatszott, Komor pedig elvigyorodott.
– Nagyszerű – mondta –, még az ilyen garázsajtóra szerelt mikiegérlakatok is gondot okozhatnak néha. Nagy bennük a rugó, nehéz elfordítani. Ez viszont már olyan öreg és fáradt, mint valami vén kurva puncija hajnaltájt. Szerencsénk van.
Lenyomta a kilincset, meglökte az ajtót, s az nyikorogva kinyit.
A garázs fülledt volt, mint egy szénakazal, Clarkék Volvója pedig belülről még forróbbnak bizonyult. Komor lehajolt a kormányrúd alá, tarkóját szabadon hagyva. Liz mozdulatlanul ült az anyósülésen. Ujjai megremegtek. Egyetlen másodpercbe telne kiszabadítani az ollót, de lehet, hogy annyija se lenne. Már látta, hogy Komor milyen gyorsan reagál a váratlan eseményekre.
Korántsem lepte meg, hogy a férfinak olyan reflexei vannak, mint egy vadállatnak. Mert hiszen az is.
Komor nagy csomó drótot rángatott elő a műszerfal mögül, majd a mellénye egyik zsebéből elővett egy véres beretvakést. Liz megborzongott. Két hatalmasat kellett nyelnie, hogy rémült fuldoklása elmúljék. Komor kinyitotta a kést, ismét lehajolt, két drótról lehántotta a szigetelést, majd összeérintette a rézvezetékeket. Kék szikrák villantak, és a motor köhögni kezdett, a következő pillanatban pedig már berregett is.
– No, eddig jó – kárálta George Komor büszkén. – Mit mondasz: induljunk?
Az ikrek vihogtak, és Komor felé integettek. Az vidáman visszaintegetett. Ahogy kitolattak a garázsból, Liz lopva, az ölében ülő Wendy mögött megérintette a szoknyája alatt lapuló ollót.
Most még nem, de hamarosan! Nem állt szándékában megvárni, hogy Thad megérkezzen. Túlságosan is félt attól, hogy ez a sötét lény mit dönt addig az ikrek felől.
Vagy őfelőle.
Abban a pillanatban, amikor eléggé elfoglalt lesz, előhúzza rejtekéből az ollót, és belemártja Komor torkába.

III.
ELJÖNNEK A PSZICHOPOMPOK

„– A költők folyton a szerelemről beszélnek – magyarázta Machine, és konok, hipnotikus mozdulatokkal húzkodta fenőszíján a beretvakést-, és ez szerintem oké. A szerelem bizony létezik. A politikusok meg folyton a kötelességről szónokolnak, és ez is oké. Létezik ugyanis olyasmi, hogy kötelesség. Erich Hoffer a posztmodernről beszél, Hugh Hefner a szexről, Hunter Thompson a drogokról, Jimmy Swaggart a Mindenható Atyáról, Mennynek és Földnek Megteremtőjéről. Mindezek a dolgok léteznek és ez oké. Etted, ugye, Jack?
– Igen... esszem, igen – felelte Jack Rangely. Valójában nem értette. Fogalma sem volt, miről beszél Machine, de amikor az ilyen hangulatban van, holdkórosnak kéne lennie az embernek, hogy vitatkozzék vele.
Machine lefelé fordította a beretvakést, és egy hirtelen mozdulattal kettészelte a fenőszíjat. A szíj hosszú darabja úgy pottyant a biliárdszalon padlójára, mint egy levágott nyelv.
– Én viszont a végzetről beszélek – mondta. – Mert a végén csak a végzet van, és semmi más nem számít!”

GEORGE KOMOR:
Vágta Babilonba

Huszonkettő
Thad meglóg

Csinálj úgy, mintha ez csak egy könyv lenne, amit éppen írsz , gondolta, amint ráfordult a Kollégium sugárútra, és maga mögött hagyta az egyetemet. Csinálj úgy, mintha csak egy szereplő volnál ebben a könyvben!
Varázslatos gondolatnak bizonyult. Az előbb a lelke még teli volt üvöltő pánikkal; gondolataiban tájfun kavargott, melyben úgy pörögtek-forogtak egy lehetséges terv szakadt részletei, mint tornádó idején a kitépett fák, leszakított háztetők. Az ötlet azonban, hogy úgy csinálhat, mintha ez az egész ártalmatlan kitaláció volna, hogy nemcsak magát, de a történet más szereplőit is (az olyasféléket, mint például Harrison és Manchester) úgy mozgathatja, akárha papíron létező figurák volnának, ő pedig dolgozószobája biztonságában ül, feje fölött vakító lámpával, keze ügyében vagy egy jéghideg Pepsivel vagy egy csésze tűzforró teával – ez a gondolat úgy kisöpört az agyából minden fölösleges szemetet, mint a szél. Nem maradt más, csak tervének szanaszét heverő elemei. Hökkenten fedezte föl, hogy ez a terv akár sikerülhet is.
Hát jobb is, ha sikerül, gondolta. Mert ha nem, előbb-utóbb őrizetbe vesznek, Liz és a gyerekek pedig előbb-utóbb meghalnak.
De mi van a verebekkel? Hová illenek be a verebek?
Nem tudta. Rawlie azt magyarázta, hogy pszichopompok, a zombik szálláscsinálói. Eddig világos, nem? Igen. Egy bizonyos pontig legalábbis. Mert a ravasz róka George újra él, ugyanakkor azonban a ravasz róka George halott is... Halott, és rothad. Tehát a verebek ide illenek... De mégse logikus. Mert ha a verebek vezették vissza George-ot
(a holtak birodalmából)
onnét, ahol volt, hogy lehetséges, hogy nem tud róluk? Hogy van az, hogy nem is emlékszik a mondatra, melyet két lakás falára írt vérrel: A VEREBEK ÚJRA SZÁLLNAK!?
– Mert ezt én írtam – motyogta Thad, és gondolatai visszaszálltak ahhoz a pillanathoz, amikor dolgozószobájában ült transzban, azokhoz a szavakhoz, amiket a naplójába írt.
Kérdés: A madarak az enyémek?
Válasz: Igen.
Kérdés: Ki írt a verebekről?
Válasz: Az, akié a tudás... én vagyok a titok tudója. Én vagyok a birtokoló.
Hirtelen úgy érezte, hogy az összes válasz, minden rémséges, hihetetlen válasz szinte karnyújtásnyira lebeg. Valahonnét elnyújtott, reszketeg hangot hallott, és ez a hang a saját szájából jött. Nyöszörgés volt.
Kérdés: Ki hozta vissza George Komort a halálból?
Válasz: A birtokoló. A titok tudója.
– De én nem akartam! – kiáltotta.
Igaz-e ez? Nem úgy van-e, hogy lelkének egy része mindig is imádta George Komor egyszerű, erőszakos természetét? Nem csodálta-e lelkének ez a része George-ot, aki nem botlik meg mindenben, nem ütközik bútordarabokba, aki sosem látszik gyöngének vagy ostobának, aki sosem félt a gyerekkori, rejtelmes démonoktól? Akinek nincs felesége, és nincsenek gyerekei, akire tekintettel kell lennie. Nincs se szeretet, se szerelem, ami kötné vagy lelassítaná. Akinek sosem kellett végigrágnia magát ócska dolgozatokon, akinek sosem kellett végigszenvednie a tanszéki költségvetési bizottság üléseit. Akinek az élet legbonyolultabb kérdéseire is világos, egyenes válaszai vannak.
Aki nem fél a sötétségtől, mert birtokolja a sötétséget.
– Igen, de akkor is egy SZEMÉTLÁDA! – kiáltotta a józan formájú, amerikai gyártmányú, négykerék-meghajtású autó forró katlanában.
Úgy van – és lelkednek egy része épp ezért találja őt olyan vonzónak, ugye?
Lehet, hogy ő, Thad Beaumont nem teremtette meg George-ot... De nem lehetséges-e, hogy lelkének valamely vágyakozóbb része mégiscsak hagyta, hogy Komor ismét létrejöjjön?
Kérdés: Ha én birtoklom a verebeket, fölhasználhatom-e őket?
Nem jött válasz. Akart jönni; szinte érezte, amint szeretne előbukkanni agyának rejtekéből. A szeme előtt, karnyújtásnyira táncolt, és Thad egy pillanatra félni kezdett, hogy ő maga – lelkének az a rejtélyes fele, amelyik kedveli Komort – tartja vissza, fékezi a választ. Lelkének az a része, amely nem akarja, hogy George meghaljon.
Én vagyok a titok tudója. Én vagyok a birtokoló. Én vagyok a létrehozó.
Megállt az oronói közlekedési lámpánál, majd a Kettes útra fordult, Bangor és Ludlow felé.
Rawlie is része volt a tervének – a terv azon darabjának, amelyet végre fölfogott. De mi lesz, ha, miután sikerült leráznia az őt követő rendőröket, kiderül, hogy Rawlie már rég hazament az egyetemről?
Nem tudta.
Mi lesz, ha Rawlie egyszerűen nem hajlandó segíteni?
Ezt sem tudta.
Ezt az árkot akkor ugrom át, amikor odaérek – ha ugyan...
Márpedig hamarosan odaér.
Jobboldalt most hagyta el a Gold-féle épületet. Hosszú, henger alakú építmény volt, előre gyártott alumíniumrészekből dobták össze. Az akvamarinkék különlegesen undorító árnyalatára festették. Az épületet legalább tizenkét hektáros autóroncstelep vette körül. A ködös nap fényében az autók szélvédő üvege ezer apró napként csillogott.
Szombat délután volt, immár húsz perce. Liz és sötét elrablója már úton vannak Rock felé. És noha akadt még egy-két eladó, aki a hétvégi autószerelőknek kínálgatta az árut az előre gyártott épületben, ahol Gold ütötte fel az üzletét, Thad jó okkal remélhette, hogy maga a roncstelep már üres.
Az pedig remek. Mivel legalább húszezer kocsi rothad itt cikcakkba rendezett sorok százaiban, a pusztulás és a rozsda különböző fokozataiban, biztos, hogy ide rejtheti a Suburbant... Márpedig el kell rejtenie. Jellegzetesen magas építésű, szögletes formájú, piros csíkokkal díszített szürke autó: úgy észre lehet venni más autók között, akár egy kinyújtott mutatóujjat.
„LASSÍTS, ISKOLAI ZÓNA!” – olvasta a következő közlekedési táblán. Úgy érezte, mintha forró vasat nyomtak volna a gyomrába. Itt az idő!
Belenézett a visszapillantó tükörbe, és látta, hogy a Plymouth két autóval mögötte közeledik. Nem olyan jó, mint szerette volna, viszont ennél jobb aligha lesz. A többi már a szerencsén és a meglepetés erején múlik.
Végül is a két rendőr nem számít arra, hogy ő mindjárt meglóg; miért is számítanának rá? Egy pillanatig arra gondolt, hogy nem is teszi meg. Mi lenne, ha egyszerűen csak lehúzódna az út szélére? A rendőrök majd mögéje húzódnak, Harrison kiszáll és megkérdezi, hogy mi a baj, ő pedig azt feleli: Komor elkapta a családomat. A verebek meg még mindig szállnak, amint láthatja.
„Ő... Thad, azt mondja, hogy megölte azt a kettőt, aki a házat figyelte... Nem tudom, hogyan csinálta, de azt mondja, hogy megtette... És én... én hiszek neki.”
Thad is hitt neki. Ez benne a pokoli. Ezért nem állhat most meg csak úgy egyszerűen, hogy segítséget kérjen Ha bármi szokatlant tesz, Komor mindjárt megtudja. Nem valószínű, hogy olvas a gondolataiban, legalábbis nem úgy, ahogy a marslakók a képregényekben meg a fantasztikus filmekben, de képes „ráhangolódni”... képes elég határozott benyomásokat szerezni arról, hogy mit szándékozik tenni. Lehetséges, hogy szerez még egy-két kis meglepetést George-nak – ha világosan végig tudja gondolni ezt az ötletet a madarakkal – most azonban mindent a forgatókönyv szerint kell csinálnia.
Mármint ha lehet.
Itt van az iskolai zóna és a négyes kereszteződés. Rettenetesen forgalmas, mint mindig: évek óta szinte percenként történik errefelé egy koccanásos baleset, egyszerűen azért, mert az autósok nagy része képtelen fölfogni, hogy mindenkinek meg kell állnia, aki behajt ebbe a kereszteződésbe, és hogy mindenki mindenfelé kanyarodhat – így aztán egyszerűen csak becsörtetnek középre.
Minden baleset után zsákszámra érkeznek a levelek – főleg az aggódó szülőktől – az önkormányzathoz, követelve, hogy tegyenek végre közlekedési lámpát a kereszteződésbe. Minden közlekedési baleset után nyilatkozatot ad ki az önkormányzat vezetője, hogy „már foglalkoznak a közlekedési lámpa gondolatával”... azután az egész kérdés megint elalszik a következő koccanásig.
Thad beállt a várakozó kocsisorba, amelyik dél felé tartott. Ellenőrizte, hogy a barna Plymouth még mindig két autóval mögötte van, majd figyelni kezdte a kereszteződésben egymás szándékát fürkésző autósokat. Látta, hogy egy kékre festett hajú, öreg hölgyekkel teli kocsi csaknem belevágtatott egy Datsun Z-be, melyben fiatalok ültek. Látta, hogy a Z-ben ülő egyik lány beint a hölgyeknek, és rájött, hogy épp amikor majd ő átszeli a kereszteződést észak-déli irányban, rögtön utána kelet-nyugat felé egy hosszú Grant-tejesautó megy el, és eltakarja őt. Micsoda mázli!
Már az előtte álló kocsi haladt át a kereszteződésen. Thad következett. A forró vasdarab ismét vadul égette a gyomrát. Még utoljára hátranézett a visszapillantó tükörben. Harcison és Manchester továbbra is két kocsival mögötte járt.
Két autó keresztezte egymást előtte. Balról a tejesautó nyomakodott előre. Thad mély lélegzetet vett, és lassacskán behajtott a kereszteződésbe. A szemközti sávon szembejött és elment mellette észak, vagyis Orono felé egy kisteherautó.
Ahogy átért, szinte ellenállhatatlan vágyat – sürgetést – érzett hogy tövig nyomja a gázpedált, és elsüvítsen a Suburbannal. Ehelyett azonban hűvösen, nyugodtan gurult tovább az iskolai zónában engedélyezett óránkénti tizenöt mérföldes sebességgel. Szeme szinte rátapadt a visszapillantó tükörre. A Plymouth még mindig a sorára várt, hogy átjöhessen a kereszteződésen.
Hé, tejesautó! – gondolta és összpontosított, mintha a saját akaraterejével kényszeríteni tudná a kocsit a gyorsabb mozgásra... De hiszen a regényeiben pontosan így történik. Hé, tejesautó, gyere már!
És jött: lassú, ezüstszín büszkeséggel. Gurult át keresztben, akár egy kerekekre állított egyesületi dáma.
Abban a pillanatban, amikor a tejesautó eltakarta előle a barna Plymoutht, rátaposott a Suburban gázpedáljára.

Fél háztömbnyivel följebb látott egy utcát jobbra. Rákanyarodott, negyvennel száguldott végig a rövid utcán és imádkozott, nehogy egy gyerek ezt a pillanatot válassza arra, hogy kirúgja a labdáját az úttestre.
Volt egy nagyon kellemetlen pillanat, amikor úgy látta, hogy zsákutcába hajtott, végül észrevette, hogy jobbra még elfordulhat: a keresztutcát csak a sarokház kerítésének magas sövénye takarta el.
Amikor a T elágazáshoz ért, megfarolt a kocsival, majd élesen jobbra kanyarodott; a gumikerekek sivítottak. Száznyolcvan yardnyival följebb ismét jobbra fordult, és óvatosan végiggurult ezen az úton, a 2-es országúthoz.
A négyes kereszteződéstől mintegy negyed mérföldnyivel följebb settenkedett vissza a főútra. Ha a tejesautó eltakarta a rendőrök elől, amikor jobbra fordult, a barna Plymouth még mindig délre tart a 2-en. A két rendőr talán még nem is tudja, hogy valami baj van... noha Thad komolyan kételkedett abban, hogy Harrison ilyen hülye lenne. Manchester talán, de Harrison semmiképp.
Balra kanyarodott, benyomakodott a forgalomba egy olyan kicsi résen, hogy a dél felé tartó sávon egy Ford vezetője kénytelen volt taposva vészfékezni. Rázta az öklét Thadre, amikor az szinte milliméterekkel a lökhárítója előtt átvágott, és visszafelé indult – ismét padlóig nyomott gázpedállal – a Gold-féle roncstelep felé.
Ha egy leskelődő közlekedési zsaru most látná, amint nemcsak hogy átlépi a sebességhatárt, de valósággal leradírozza azt, bizony nagy baj lenne. De hát nem ér rá lassan menni. Olyan gyorsan kell megszabadulnia ettől a túl nagy, túl élénk színű autótól, amilyen gyorsan csak lehet.
Félmérföldnyi országút várt rá a roncstelepig.
Vezetés közben szemét szinte végig a visszapillantó tükrön tartotta. Várta, hogy feltűnjék a Plymouth. De amikor befordult a roncstelepre, még sehol sem látszott a rendőrök kocsija. Lassan behajtott a vaskerítés egyetlen kapuján. Szutykos fehér táblán kifakult vörös betűk hirdették: INNEN BELJEBB CSAK AZ ÜZEM DOLGOZÓI KÖZLEKEDHETNEK! Munkanapon szinte azonnal észrevették és visszafordították volna. De ma szombat van, ráadásul épp ebédidő.
Behajtott a roncsok sorába. Kettesével, néhol hármasával tornyozták egymásra a kocsikat. Azok, amelyek legalul voltak, elveszítették formájukat, és mintha lassanként egybeolvadtak volna a talajjal. A föld olyan fekete volt az olajtól, hogy az ember azt gondolta volna: semmi sem nőhet itt. S mégis: vadzöld gazok, hatalmas, némán bólogató napraforgók dugták ki fejüket a fekete föld kis szigetein, akár egy atomcsapás túlélői. Az egyik hatalmas napraforgó tányérja átnőtt egy kenyeresautó szélvédőjén; a kenyeresautó úgy hevert a hátán, mint egy döglött kutya, a napraforgó szőrös zöld szára pedig úgy ölelte körbe a kormányrudat, akár egy ökölbe szorított kéz. A második zöld öklöt a teherautó tetején heverő régi Cadillac motorházán lévő díszen látta. A zölddel övezett embléma úgy meredt rá, mint halott sárkány fekete-sárga szeme.
Olyan volt ez az egész, akár egy halott és néma detroiti sírkert. Thadnek borsódzott a háta. Jobbra fordult, majd megint balra. Hirtelen mindenütt verebeket vett észre. Verebek ültek az autók tetején, a csomagtartókon, az olajos, amputált motorokon. Három madár egy vízzel telt dísztárcsában fürdött. Ahogy közeledett feléjük, nem röppentek föl, csak mozdulatlanná dermedtek és nézték fekete gombszemükkel, mit csinál. Egy öreg Plymouth repedt szélvédő üvegén is végig verebek ülték. Háromlábnyira mehetett el mellettük. A madarak idegesen meglebbentették szárnyukat, de nem mozdultak.
A zombik szállítói, az élő halottaké, gondolta Thad. Ujja a homlokán lévő kis fehér sebhelyre tévedt, idegesen dörzsölgetni kezdte.
Elment egy Datsun mellett, aminek a szélvédőjén olyan lyuk tátongott, mintha meteor csapódott volna bele. A törött üvegen át száradt vérfoltokat fedezett föl a műszerfalon.
Nem meteor csinálta azt a lyukat, gondolta, és a gyomra kavarogni kezdett.
Verebek egész gyülekezete ült a Datsun első ülésén.
– Mit akartok tőlem? – kérdezte rekedten. – Az isten szerelmére, mit akartok?
És a lelke mélyén mintha valami választ is hallott volna. Lelke mélyén mintha hallotta volna madáragyuk egyetlen, éles hanggá összeolvadt üzenetét: Nem úgy van az, Thad! TE mit akarsz TŐLÜNK? Te vagy a titok tudója. Te vagy a birtokló. Te vagy a létrehozó.
– Lószar vagyok én! – suttogta.
A sor végén üres helyet talált egy viszonylag friss évjáratú Cutlass Supreme mellett. A kocsinak valaki levágta az egész elejét.
Betolatott a Suburbannal és kiszállt. Jobbra-balra nézegetett a szűk ösvényen. Kicsit úgy érezte magát, mint egy útvesztőben eltévedt kísérleti patkány. A hely bűzlött a motor- és a savanykásabb szagú sebváltóolajtól. Nem hallott más zajt, mint a Kettes úton elhaladó kocsik távoli zúgását.
A verebek mindenfelől nézték – kis, barnásfekete madarak néma gyülekezete.
Azután, hirtelen, valamennyien felröppentek: több százan, talán ezren is. A levegő egy pillanatig vadul, hangosan suhogott szárnycsapásaiktól. Felröppentek az égbe, és nyugatnak fordultak. Arrafelé esik Castle Rock. És Thad hirtelen megint azt érezte, hogy bizsereg a háta... Nem is annyira a bőre, mint inkább a bőre alatt.
Kukucskálni próbálunk, George?
Halkan, szinte suttogva egy Bob Dylan-dalt kezdett dúdolni: „John Wesley Harding... a szegények barátja volt... mindkét kezében pisztollyal járt...”
A kotorászó, viszkető érzés erősödött. Leginkább a bal tenyerén lévő lyuk körül érezte. Lehet persze, hogy nincs igaza, lehet, hogy azt hiszi igaznak, amiről szeretné, ha az lenne, de úgy érezte: George dühös... és kínosan megszégyenült.
„Végig a telefondrótok a nevét visszhangozták...” dúdolta tovább. Az orra előtt, az olajos földön egy rozsdás motortest hevert, mint egykori acélszobor torzult maradványa, amit már eleve nem akart senki megnézni. Thad felemelte, visszament a Suburbanhoz, s közben még mindig a „John Wesley Harding”-ot dúdolta, és egykori kedves mosómedve cimborájára gondolt, akit ugyanígy hívott.
Keserves dolog vár rá, de ha sikerül álcáznia a Suburbant azzal, hogy összetöri, ha sikerül még két órát szereznie magának, ez az idő Liz és az ikrek számára az élet és halál közötti különbséget jelentheti.
„Végig a vidéken, amerre járt...” Bocs, öreg, ez nekem jobban fáj, mint neked... „Jó néhány ajtót betört...” Hozzávágta a motortestet a Suburban vezető felőli oldalához. Mosogatódézsányi lyuk keletkezett a kocsi ajtaján. Ismét fölemelte a nehéz vasdarabot, a Suburban elejéhez ment, és a díszrácshoz csapta olyan erősen, hogy beleroppant a válla. Műanyag szilánkok szálltak szerteszét. Kissé megemelte a motorháztetőt, megadva ezzel a Suburbannak azt a döglöttaligátor-mosolyt, amely szemlátomást a legdivatosabb volt itt, Goldék autóinál.
„...de hírlett róla, hogy sosem bántotta a jó embereket...”
Ismét fölemelte a motortestet, és közben észrevette, hogy sérült kezén a kötés megint átvérzett. Most ez ügyben semmit sem tud tenni.
„...oldalán szíve hölgyével kiállt a...”
Utoljára hajította el a motortestet. A vasdarab nehéz csörgéssel szakította át a szélvédőt. Ez a hang – akármilyen hihetetlen – majdnem könnyekre fakasztotta.
Úgy vélte a Suburban most már épp eléggé hasonlít a többi roncshoz, hogy csak tüzetesebb vizsgálatnál vegyék észre. Elindult a soron, kifelé. Az első kereszteződésnél jobbra fordult, a kapu és mögötte az alkatrész-szaküzlet irányába. Bejövet az ajtó melletti falon egy nyilvános telefonkészüléket látott. Oda igyekezett.
Félúton megállt, és abbahagyta az éneklést. Fejét félrehajtotta. Messziről úgy látszott, mint aki hallgatózik. Valójában azonban saját testét figyelte, ellenőrizte.
A lopakodó viszketegség megszűnt.
A verebek eltűntek, és velük George Komor is. Legalábbis egyelőre.
Elmosolyodott, és gyors léptekkel elindult a telefon felé.

A második csöngetés után verejtékezni kezdett. Ha Rawlie még ott volna, már föl kellett volna vennie. Az angol-matematika épületben igazán nem olyan nagyok az irodák. Ki mást hívhatna föl? Ki a nyavalya lehet még ott? Másra nem is tudott gondolni, mint Rawlie DeLessepsre.
A harmadik csöngés kellős közepén Rawlie fölkapta a kagylót.
– Halló, DeLesseps beszél.
Thad boldogan lehunyta szemét, ahogy meghallotta ezt a füst edzette hangot. Egy pillanatra a bolt hűvös fémfalának dőlt.
– Halló, ki az?
– Szervusz, Rawlie, Thad vagyok.
– Üdv, Thad – Rawlie egyáltalán nem hangzott meglepettnek. – Elfeledtél valamit?
– Nem. Rawlie, bajban vagyok.
– Igen.
Csak így egyszerűen. Még csak nem is kérdő hangsúllyal. Kimondta a szót, és most vár.
– Láttad azt a két... – Thad egy pillanatig tétovázott... – azt a két fickót, aki velem volt?
– Igen – felelte Rawlie hűvös nyugalommal. – A rendőri kíséreted.
– Leráztam őket – mondta Thad, s ugyanakkor rémülten hátranézett a válla fölött, mert meghallotta, hogy egy kocsi gördül végig a sóderes úton Goldék parkolója felé. Egy pillanatig olyan bizonyos volt abban, hogy a barna Plymouth lesz, hogy valósággal látta is... de végül kiderült: csak valami külföldi kocsi. Amit először barnának látott, valójában vörös, csak beborította az út pora. És egyáltalán: csak azért hajtott be, hogy megfordulhasson, és már ment is ki.
– Legalábbis remélem, hogy leráztam őket.
Elhallgatott. Most ért arra a pontra, ahol egy választása marad: ugorjon, vagy ne ugorjon. A döntés halogatására pedig nincs idő. És ha jobban meggondolja, még döntés sincs, hiszen nincs választása.
– Segítségre van szükségem, Rawlie. Kell egy kocsi, amit nem ismernek.
Rawlie hallgatott.
– Rawlie, azt mondtad, ha tudsz, segítesz!
– Tudom, mit mondtam – felelte halkan a kollégája. – De azt is mondtam: ha az a két ember azért mászkál utánad, hogy megvédjen, szerintem okosabb volna, ha a segítségükre lennél ebben.
Kis szünetet tartott. – Úgy vélem, nem fogadtad meg a tanácsomat.
Thad majdnem kimondta: Nem tehettem, Rawlie. A férfi, aki fogságban tartja a feleségemet és az ikreket, ezt a két rendőrt is megölné. Nem arról van szó, hogy nem meri elmondani Rawlie-nak, mi folyik itt, vagy hogy Rawlie azt gondolná, megbolondult. Az egyetemi tanárok sokkal rugalmasabb nézeteket vallanak a bolondság mibenlétéről, mint más emberek. Néha még csak nem is veszik észre, mert inkább azt hiszik a bolond illetőről, hogy unalmas (noha normális), vagy elég furán viselkedik (de normális), vagy nagyon szokatlanul viselkedik (de még mindig elég normális öreg fiú).
Azért nem mondta ki, amit akart, mert Rawlie DeLesseps annyira introvertált, hogy aligha mondhatna neki olyasmit, ami meggyőzné... Ráadásul bármi, amit kiejtene a száján, csak veszélyeztetné az ügyét.
De akár introvertált, akár nem, a nyelvész jószívű ember... és a maga módján bátor. És a kelleténél kissé kíváncsibb rá, mi történik Thaddel, rendőri kíséretével, és miért támadt a hirtelen, furcsa érdeklődése a verebek iránt.
Legvégül pedig azért nem árult el neki semmit, mert egyszerűen úgy hitte – vagy legalább remélte –, hogy neki magának érdeke leginkább, hogy hallgasson.
Mégis nehéz volt kivárnia.
– Rendben – mondta végül Rawlie. – Kölcsönadom a kocsimat, Thad.
Lehunyta a szemét, és meg kellett feszítenie az izmait, nehogy a térde megroggyanjon. Megtörölte a nyakát; a keze csupa verejték lett.
– De remélem, lesz benned annyi tisztesség, hogy kifizeted a javítási költségeket, ha a kocsi... sérülten jön vissza – folytatta Rawlie. – Ugyanis, ha, mint gyanítom, a törvény elől szöksz, erősen kétlem, hogy a biztosítóm állja majd a számlát.
A törvény elől szökik? Úristen! Azért, mert meglógott két rendőr elől, akik valószínűleg nem tudták volna megvédeni? Nem is tudta, hogy ettől szökevénynek minősül-e a törvény nevében, vagy nem. Érdekes kérdés, amit majd később végiggondolhat. Később, amikor nem félőrült az aggodalomtól és a félelemtől.
– Tudod, hogy kifizetem.
– Van még egy másik föltételem is – mondta Rawlie.
Thad ismét lehunyta a szemét, ezúttal a kíntól: – És mi az?
– Erről az egészről mindent tudni akarok, amikor majd vége lesz. Tudni akarom, valójában miért voltál annyira kíváncsi, hogy mit jelentenek a népi mondakörben a verebek, hogy miért lettél falfehér, amikor megmagyaráztam, mik azok a pszichopompok és mi a dolguk.
– Falfehér lettem?
– Mint a famentes papír.
– El fogom mesélni az egész történetet – ígérte Thad.
Elmosolyodott. – Egy részét talán még el is hiszed.
– Most hol vagy? – kérdezte Rawlie.
Thad elmagyarázta. És megkérte, hogy olyan gyorsan jöjjön, ahogyan csak tud.

Letette a telefont, visszasétált a vaskerítés kapujához. Leült egy iskolabusz széles ütközőjére. A buszt valami rejtélyes okból kettőbe vágták. Elég jó hely a várakozásra, ha egyszer várakoznia kell. Az útról nem látják, ő viszont minden mozgást észrevesz a sóderes parkolóban, ha kicsit előrehajol.
Körülnézett, de most egyetlen verebet sem látott, csupán egy nagydarab, kövér varjút, amint némán csipkedte a fényes krómdarabkákat az ócska kocsik között. A gondolattól, hogy George Komorral folytatott második beszélgetését alig fél órával ezelőtt fejezte be, kicsit valószerűtlennek érezte önmagát és a helyzetét. Úgy tetszett, mintha órák teltek volna el azóta. A lelkében zajgó félelem és a felfokozott izgalom ellenére is elálmosodott. Mintha este volna.
Negyedóra múlva megint megrohanta az a csiklandó, kaparászó érzés. Elénekelt még néhány sort a „John Wesley Harding”-hól, s egy-két perc múlva az érzés megszűnt.
Talán pszichoszomatikus, gondolta, de tudta, hogy a nagy túrót az. Megint George próbált valami kulcslyukon át bekukucskálni a lelkébe. Thad a napok, órák múltával egyre érzékenyebb lett erre. Úgy vélte, a dolog tán visszafelé is működhet. Föltételezte, hogy hamarosan megpróbálhatja visszafelé működtetni... Ám ehhez segítségül kell hívnia a madarakat, amire pedig egyáltalán nem vágyott. És volt még valami: legutoljára, amikor sikerült bekukucskálnia George Komor lelkébe, a tenyerébe szúrt ceruzával fejezte be.
A percek végtelen lassúsággal múltak. Egymás után huszonöt ballagott el belőlük. Thad félni kezdett, hogy Rawlie meggondolta magát, és mégsem jön. Fölkelt a kibelezett busz ütközőjéről, és a roncstelep meg a parkoló közötti kerítés kapujához állt. Nem érdekelte, ki látja meg az útról. Már azon törte a fejét: elég merész-e ahhoz, hogy megpróbáljon autóstopolni.
Végül úgy döntött, még egyszer fölhívja Rawlie irodáját. Félúton járt a bolt épületétől, amikor egy poros, bogárhátú Volkswagen gurult be a parkolóba. Azonnal megismerte. Futni kezdett, s kicsit mulatott magában Rawlie biztosítási aggodalmán. Ez a kocsi épen sem ér többet egy láda kólásüveg betétjénél.
Rawlie az alkatrészbolt falához gurult, megállította a kocsit és kiszállt. Thad meglepődve vette észre, hogy kollégája pipája ég, hatalmas füstfelhőket pöfékel belőle, rendkívül büdös füstöt, amely zárt térben akár harctéri ideggáznak is minősülhetne.
– Állítólag nem dohányzol, Rawlie – mondta ki az első gondolatot, ami eszébe jutott.
– Te pedig állítólag nem vagy szökésben – felelte zordan Rawlie.
Egy hosszú pillanatig egymásra bámultak, majd meglepett nevetésben törtek ki.
– Hogy jutsz haza? – kérdezte Thad. Most, hogy eljött az idő amikor már nincs más dolga, mint beugrani Rawlie kis kocsijába és elindulni a hosszú, kanyargós úton Castle Rock felé, nem maradt más a társasági fecsejtartalékából, mint néhány összefüggéstelen, zagyva kérdés és megjegyzés.
– Gondolom, hívok egy taxit – felelte Rawlie. Végigmérte a rozzant kocsik csillogó hegyeit-völgyeit. – A taxisok bizonyára ismerik ezt a helyet. Nyilván elég gyakran járnak ide, hogy fölvegyék azokat, akik itt válnak ismét a talpasok szerény seregének tagjává.
– Hadd adjak neked öt dollárt...
Thad előhúzta pénztárcáját a farzsebéből, DeLesseps azonban csak legyintett. – Ahhoz képest, hogy angoltanár vagyok a nyári szünet idején, elég jól el vagyok eresztve. Képzeld, több mint negyven dollár van nálam! Csoda, hogy Billie hagy testőrök nélkül sétálgatni.
Nagy élvezettel pöfékelt. Kivette a szájából, végigmérte a pipát, majd Thadre nézett. – De majd számlát kérek a taxistól, és a megfelelő pillanatban benyújtom, ne félj!
– Már attól féltem, egyáltalán nem jössz.
– Vettem néhány dolgot, amire szükséged lehet, Thaddeus – felelte Rawlie.
Behajolt a bogárhátúba (az ettől a tehertől jól láthatóan balra dőlt a rugóin, amelyek vagy már töröttek voltak, vagy hamarosan azok lesznek), és némi mormogás, kotorászás, füstfelhő-pöfögtetés után előhúzott egy papírzacskót. Átnyújtotta Thadnek, aki óvatosan belekukucskált, és egy napszemüveget meg egy „Boston Red Sox” föliratú baseballsapkát látott, ami elég jól eltakarja a frizuráját. Nevetségesen meghatott tekintettel nézett Rawlie-re.
– Köszönöm, Rawlie.
Öreg barátja legyintett, és félszegen elvigyorodott.
– Talán inkább nekem kéne köszönetet mondanom – felelte. – Már legalább tíz hónapja keresek egy jó ürügyet, hogy rágyújtsak az öreg bűzfelhő-eregetőre. Jött is egy-egy alkalom, például a kisebbik fiam válópere, meg az az este, amikor ötven dolcsit veszítettem Tom Carrolléknál, de valahogy egyik sem mutatkozott... elég apokaliptikusnak.
– Hát ez apokaliptikus, mit mondjak! – felelte Thad, és kicsit megborzongott. Az órájára nézett. Egy felé járt. Komor legalább egy órával vezet előtte, de lehet, hogy többel.
– Indulnom kell, Rawlie.
– Igen... Sürgős... ugye?
– Attól tartok, igen.
– Még valami. A kabátzsebembe dugtam, hogy el ne veszítsem. Ezt nem a boltban vettem. Az asztalomon találtam.
Rawlie módszeresen kotorászni kezdett a kockás sportkabát zsebeiben – mindig ezt a ruhadarabot viselte, télen-nyáron egyfolytában.
– Ha az olajnyomásjelző kigyullad, hajts be egy szervizbe, és lökj a nyavalyásnak egy liter Sapphire-t! – mondta, miközben még mindig keresgélt a zsebében. – Tudod, az az újrafinomított micsoda. Ó! Megvan! Már azt hittem, mégis az irodában hagytam.
Elővett egy hántolt, henger alakú faágdarabot. Körülbelül emberi mutatóujj hosszúságú lehetett, belül üres volt, s az egyik végére bemélyedést faragtak. Az egész szerszám első ránézésre is meglehetősen réginek látszott.
– Mi ez? – kérdezte Thad, és átvette az odanyújtott titokzatos valamit. De már tudta is, micsoda, és érezte, hogy újabb tégla került annak az épületnek a falába, amelyet – legyen bármi is – folyamatosan épít.
– Madársíp – magyarázta Rawlie, rátekintve a pipája parázsló karimája fölött. – Ha úgy véled, hogy szükséged lehet rá, vidd magaddal.
– Köszönöm – mondta Thad, és a mellényzsebébe dugta a madársípot. Keze remegett. – Még jól jöhet.
Rawlie szeme kitágult bozontos szemöldöke alatt. A pipát kivette a szájából.
– Nem vagyok benne biztos, hogy szükséged lesz rá – mondta mély, reszkető hangon.
– Miért?
– Nézz csak a hátad mögé!
Thad megpördült, és még mielőtt látta volna, már tudta, mit vett észre Rawlie.
A verebek most már nem százával nem ezrével jöttek: a Gold-féle roncstelep és autóalkatrész-áruda tizenkét hektárnyi területén a döglött autók, teherautók halmai s közöttük az ösvények mintha verébbel lettek volna kitapétázva! Mindenütt ott ültek... És Thad nem hallotta, amikor érkeztek.
A két férfi négy szemmel bámulta a madarakat. A madarak húszezer szemmel néztek vissza rájuk... Vagy talán negyvenezerrel.
Egyetlen nesz sem hallatszott. Csak ültek a motorháztetőkön, ablakokon, kocsitetőkön, kipufogócsöveken, díszrácsokon, motortömbökön, alvázakon, vázakon.
– Uram Isten – nyögte Rawlie rekedten. – A pszichopompok... Mit jelent ez, Thad? Mit jelent ez?
– Azt hiszem, én is csak most kezdem érteni – felelte Thad.
– Istenem! – mondta Rawlie. Kezét a feje fölé emelte, és hangosan tapsolt. A verebek nem mozdultak. Egyáltalán nem érdekelte őket Rawlie; csak Thad Beaumontra figyeltek.
– Keressétek meg George Komort! – mondta Thad halkan, majdnem suttogva. – George Komort! Keressétek meg! Repüljetek!
A verebek fekete felhőként emelkedtek a ködös kék égbe. Szárnyuk úgy surrogott, mint a legvékonyabb selyemből való mennydörgés. Valamennyien hangosan csiripeltek. Két ember, aki az alkatrészbolt ajtajánál állt, kirohant, hogy megnézze, mi az. Odafönt a hatalmas, fekete tömeg egyetlen masszában megfordult – mint korábban a másik, a kisebb –, és nyugatnak indult.
Thad nézte a verebeket, és ez a valóságos kép egy pillanatig keveredett azzal a látomással, amely transzállapota kezdeténél szokott jelentkezni. A múlt és a jelen eggyé vált, egybefonódott, mint két különös, bájos hajfonat, ha copfba kötik.
A verebek eltűntek.
– Mindenható Isten! – bődült fel egy szürke szerelőruhás férfi. – Látták azokat a madarakat? Honnan a bús francból jöttek ezek a kurva madarak?
– Van nekem egy ennél jobb kérdésem is – szólalt meg Rawlie, és Thadre nézett. Már uralkodott magán, de látszott hogy mennyire meg van döbbenve. – Hová mennek? Te ugye tudod, Thad?
– Igen, persze – motyogta Thad, és kinyitotta a VW ajtaját. – De most már nekem is mennem kell, Rawlie... Tényleg. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg...
– Légy óvatos, Thaddeus! Nagyon óvatos! Ember nem irányíthatja a túlvilág ügynökeit! Legalábbis nem sokáig, és annak is meg kell fizetni az árát!
– Olyan óvatos leszek, amilyen csak tudok.
A VW sebességváltó rúdja előbb tiltakozott, végül feladta, és egyesbe állt. Thad csak addig várt, míg föltette a napszemüveget meg a baseballsapkát, azután intett Rawlie-nak és elindult.
Mikor a Kettes útra fordult, még látta, hogy Rawlie ahhoz a telefonhoz kocog, amelyet nemrég ő is használt. Thad arra gondolt: Most már távol KELL tartanom Komort! Mert most már van egy titkom: lehet, hogy nem tudom irányítani a pszichopompokat, de egy kis ideig birtokolom őket – vagy ők birtokolnak engem –, és Komor ezt nem tudhatja meg.
Nagy nehezen betalált a kettes sebességbe. Rawlie DeLesseps Volkswagenja reszketni kezdett, és rázkódva, reszketve fölfedezte a harmincöt mérföldes óránkénti sebesség számára eddig ismeretlen birodalmát.

Huszonhárom
Két hívás Pangborn seriffnek

A két hívás rántotta bele ismét Alan Pangborn seriffet a dolgok sűrűjébe. Az első röviddel három óra után érkezett. (Ugyanebben az időben Thad éppen három doboz negyedliteres Sapphire-motorolajat öntött Rawlie szomjas Volkswagenjébe egy augustai benzinkútnál.) Alan Nan éttermébe indult egy csésze kávéra, amikor Sheila Brigham kidugta fejét a telefonközpontos szobából, és elkiáltotta magát:
– Alan! R-beszélgetés! Ismer valami Hugh Pritchardot?
Alan visszafordult.
– Igen! Fogadom a hívást!
Berohant az irodájába, fölkapta a telefont, és még hallotta Sheilát, amint közli a központtal, hogy vállalják és fizetik a hívást.
– Dr. Pritchard, itt van?
– Igen, pontosan itt vagyok.
A vonal elég jó volt, de Alannek mégis kételyei támadtak. Ez az ember a hangja alapján nem lehet hetvenéves. Negyven talán, de semmiképp sem hetven.
– Maga az a dr. Hugh Pritchard, aki egykor a New Jersey-i Bergenfieldben praktizált?
– Bergenfieldben, Tenaflyban, Hackensackben, Englewoodban és Englewood Heightsban... A fenébe is, végigdoktorkodtam az államot, egészen le Patersonig. Maga az a Pangborn seriff, aki keresett? A feleségem és én kinn jártunk a fenében, az Ördög Kilincse sziklánál. Most értünk vissza. Még a fájásaim is fájnak, olyan fáradt vagyok.
– Igen. Sajnálom. Köszönöm, hogy visszahívott, doktor úr. Csak tudja, a hangja sokkal fiatalabb, mint vártam.
– Hát ez nagyszerű – mondta Pritchard. – Látná, hogy nézek ki! Mint egy két lábon járó aligátor. Miben lehetek szolgálatára?
Alan hosszan tűnődött, és úgy döntött, óvatosan kezdi. A telefont vállával a füléhez szorította, hátradőlt a székében, és az árnyékállatok körmenete már meg is indult a falon.
– Egy gyilkossági ügyben nyomozok, itt Maine-ben, Castle megyében. Az áldozat helybeli, név szerint Homer Gamache. Lehetséges, hogy a bűncselekménynek van egy tanúja, de rendkívül kellemetlen helyzetben vagyok ezzel a fickóval, dr. Pritchard. Két okból is. Először: az illető híres ember. Másodszor pedig olyan tüneteket mutat, amelyekkel maga egyszer már megismerkedett. Azért mondom, mert huszonnyolc évvel ezelőtt operálta őt. Akkor agydaganata volt. Attól tartok, hogy ha az agydaganata visszatért, a vallomása aligha lesz hite...
– Thaddeus Beaumont! – szakította félbe Pritchard. – Akármilyen tünetektől szenved is, erősen kétlem, hogy az a régi agydaganat visszatérése lenne.
– Honnét tudja, hogy Beaumontról van szó?
– Mert 1960-bon én mentettem meg az életét – mondta Pritchard. És némi öntudatlan nagyképűséggel hozzátette: – Ha én nem volnék, egyetlen könyvet sem írt volna, mert még a tizenkettedik születésnapja előtt meghal. Azóta követem érdeklődéssel a pályáját, mióta csaknem elnyerte a Nemzeti Könyvdíjat az első regényéért. Csak egy pillantást kellett vetnem a fényképére a könyv borítóján, és máris tudtam, hogy ugyanaz a fickó. Az arca megváltozott, de a szeme ugyanolyan: szokatlan. Talán álmodozónak mondhatnám. És hát persze tudtam, hogy Maine-ben él, mert nemrég olvastam róla a People-ben. Épp akkor jelent meg a cikk, amikor nyaralni indultunk.
Kis ideig hallgatott, majd olyan megdöbbentő dolgot, mondott, olyan könnyedén, hogy Alan egy pillanatig nem is tudott válaszolni.
– Azt mondja, egy gyilkosság tanúja? Biztos benne, hogy nem gyanakszik rá? Hátha ő maga követte el!
– Hát... én...
– Csak azért kérdezem – folytatta Pritchard –, mert azok, akiknek agydaganatuk volt, gyakran furcsa dolgokat művelnek. És a dolgok furcsasága valahogy együtt növekszik az intelligenciájuk szintjével. De különben nem is agydaganata volt, tudja... Legalábbis nem a szó szokásos értelmében. Szokatlan eset volt. Nagyon különös. Összesen három hasonlóról olvastam 1960 óta, és kettő ebből is azóta volt, hogy nyugállományba vonultam. Elvégezték rajta a szokásos neurológiai vizsgálatokat?
– Igen.
– És?
– Mind negatív.
– Nem vagyok meglepve. – Pritchard néhány pillanatig hallgatott, majd így szólt: – Maga nem egészen őszinte velem, fiatalember, ugye?
Alan abbahagyta az árnyékállatok formázását, és előrehajolt a székben.
– Igen, azt hiszem, így van, doktor úr. De rettenetesen szeretném tudni, mit értett azon, hogy Thad Beaumontnak nem volt agydaganata a „szó szokásos értelmében”. Természetesen mindent tudok a beteg-orvos kapcsolat bizalmas voltáról, és gondolom, a doktor úr nem föltétlen bízik meg valakiben, akivel először beszél, ráadásul telefonon. De remélem, elhiszi, hogy én ebben az ügyben Thad mellett állok. És biztos vagyok benne, hogy ő is arra kérné: mondja el nekem, amit tud. De most nincs időm arra, hogy fölhívjam őt, utána pedig ő hívja magát, doktor úr! Most azonnal tudnom kell!
Alan maga is megdöbbent, mikor rájött, hogy ez igaz – vagy legalábbis annak hiszi. Furcsa feszültség kezdte birtokába venni. Valami olyan érzés, amely előre jelzi, hogy valami történik. Valami, amiről még nem tud, de hamarosan nagyon is tudni fog.
– Semmi probléma, nyugodtan beszélhetek magával az esetről – mondta Pritchard hűvös nyugalommal. – Magam is úgy gondoltam, nem is egyszer, hogy talán kapcsolatba kellene lépnem Beaumonttal. Ha másért nem, hát hogy elmondjam neki, mi történt a kórházban nem sokkal azután, hogy a műtétje befejeződött. Talán érdekelné.
– Miért, mi történt?
– Mindjárt oda is kilyukadok. De kezdjük az elején. Én még azt sem mondtam el a szüleinek, hogy mit tárt fel az operáció, mert gyakorlati szempontból ez nem sokat számított. Meg különben is: minél kevesebbet akartam érintkezni velük. Az apjával különösen. Az az ember olyan volt, mint aki egy barlangban született, és egész életében szőrös mamutokra vadászott. Szóval úgy határoztam akkor, hogy elmondom nekik, amit feltétlenül hallani akarnak, és amilyen gyorsan csak tudom, lerázom őket. Azután, persze, szerephez jutott az időtényező is. Az ember elveszíti kapcsolatát a pácienseivel. Amikor Helga megmutatta az első regényét, gondoltam, írok neki, és azóta is sokszor gondoltam erre. Ugyanakkor azonban azt is gondoltam, hogy nem hinne nekem... vagy nem érdekelné... vagy azt hinné, hogy eszelős vagyok. Tudja, nem ismerek egyetlen híres embert sem, de azért sajnálom őket. Azt gyanítom, állandóan védekező, zavaros, félelemtelt életet élnek. Szóval úgy döntöttem, hagyom tovább aludni az alvó oroszlánt. És most ez! Ahogy az unokám mondaná: dirr-durr-bumm!
– Mi volt a baja Thadnek?
– Rohamok. Fejfájások. Kísérteties hangok. És végül...
– Kísérteties hangok?
– Igen, de hagynia kell, kedves seriff, hogy a magam módján mondjam el!
Alan ismét hallotta az orvos hangjának öntudatlan, kihívó nagyképűségét.
– Természetesen.
– A végén pedig volt egy rendkívül erős görcse. És mindezt egy kis darab szövetanyag okozta a prefrontális agyféltekében. Úgy véltük, daganat, ezért megoperáltuk. A daganatról azután kiderült, hogy valójában Thad Beaumont ikertestvére.
– Micsoda?!
– Bizony, bizony – folytatta Pritchard. Ez úgy hangzott, mint akinek a seriff hangjából kiérződő, leplezetlen döbbenet nagyon is tetszik. – Egyáltalán nem szokatlan dolog. Az egyik iker gyakran abszorbeálódik, felszívódik in utero, azaz a méhben, és ritka esetekben ez az abszorpció nem tökéletes. Ám ezúttal a daganat helyszíne szokatlan volt, csakúgy, mint az idegen anyag növekedési gyorsasága. Az ilyen szövet rendszerint mozdulatlan, vagy csak lassan nő. Azt hiszem, Thad problémáit a korai pubertás okozta.
– Várjon csak! – nyögte Alan. – Várjon csak egy kicsit!
Egyszer-kétszer már olvasta könyvekben a kifejezést, hogy „megfordult vele a világ”, de életében először tapasztalta meg ezt az érzést:
– Azt akarja mondani, hogy Thadnek volt egy ikertestvére, de ő... ő valahogy... valahogy fölfalta a fivérét?
– Vagy nővérét – mondta Pritchard. – De mégis azt gyanítom, hogy inkább fivér volt, mert szerintem az abszorpció sokkal ritkább a nem egypetéjű ikreknél. E föltételezés különben nem tényeken, csak statisztikai gyakoriságon alapszik, de én hiszek benne. És mivel az egypetéjűek mindig azonos neműek, a válasz a maga kérdésére: igen, úgy hiszem, az a magzat, akit Thad Beaumont egykor megevett az anyaméhben, fiútestvér volt.
– Jézusom! – nyögte Alan halkan. Még életében nem hallott ilyen rettenetes, ilyen idegen dolgot.
– Úgy hallom, undorodik – közölte vele vidáman dr. Pritchard –, de erre igazán nincs oka, ha megfelelő összefüggésben nézi a dolgokat. Nem arról beszélünk itt, hogy Káin meggyilkolta Ábelt. Nem emberölés történt, hanem sima, egyszerű biológiai parancs lépett működésbe. Ezt a parancsot még nem értjük, nem is ismerjük a tudomány mai állása szerint. Talán egy hibás jel, ami valami miatt elindult az anya endokrinrendszerében... Sőt, ha szakszerű akarok lenni, ekkor még magzatról sem beszélhetünk. Az abszorpció időpontjában a két lény nem volt több Mrs. Beaumont méhében, mint két kis szövetdarab; talán még emberformájuk sem volt. Ha úgy tetszik: lélegző, mozgó kétéltűek. És az egyik – a nagyobbik, az erősebbik – egyszerűen odaúszott a magzatvízben a gyöngébbhez, magába ölelte, és... a teste részévé tette.
– Iszonyú. Mint két féreg – nyögte Alan.
– Igen? Egy kicsit tán valóban. No, mindenesetre ezúttal az abszorpció nem volt tökéletes. Az ikertestvér szöveteinek egy része megőrizte az önállóságát. Ez az idegen anyag... más szóval nem tudnám jellemezni... valahogy abba a szövetrészbe keveredett, amely végül Thad Beaumont agya lett. És valami különös okból nem sokkal azután, hogy a kisfiú betöltötte tizenegyedik évét, ismét működni kezdett! Növekedett. Ám kettejüknek kicsi volt az a vendégfogadó. Így azután szükségessé vált, hogy a szövetdarabokat kimetsszük, mint egy szemölcsöt. Ezt meg is tettük, mégpedig nagyon sikeresen.
– Mint egy szemölcsöt – nyögte Alan undorodva, mégis lenyűgözötten.
Mindenféle gondolatok kavarogtak a fejében. Sötét gondolatok, sötétek, mint denevérek egy elhagyott templom tornyában. Ám csak egy maradt közülük összefüggő, értelmes: Thad két emberből áll – MINDIG IS KETTŐ VOLT. Minden férfi és nő így van vele, aki abból él, hogy történeteket hitet el velünk. Az egyik felük a normális világban létezik... másik pedig világokat alkot. Ketten vannak. Mindig is legalább ketten.
– Mindenképp emlékeznék egy ilyen szokatlan esetre – folytatta dr. Pritchard jókedvűen –, de történt még valami, nem sokkal azelőtt, hogy a fiú fölébredt az altatásból. És ez még szokatlanabb volt, mint az eddigiek. Azóta is tűnődöm rajta.
– Mi történt?
– A Beaumont fiú minden fejfájása előtt madarakat hallott – mondta Pritchard –, ez önmagában még nem szokatlan, jól dokumentált agydaganatos és epilepsziás esetekben. „Érzékszervi előrejelzés” tünetcsoportnak nevezzük. Csakhogy nem sokkal a műtét után furcsa dologra került sor a kórházban, valódi madarakkal. A Bergenfield megyei kórházat a szó szoros értelmében ostrom alá vették a verebek!
– Ezt meg hogy érti?
– Abszurdnak hangzik, ugye? – Pritchard szemlátomást élvezte a műsorát. – Ez nem olyasmi, amiről az emberek beszélni mernének, Pangborn seriff, ezúttal azonban nagyon sokan, nagyon jól dokumentálták az esetet. Még cikket is írtak róla, ami a bergenfieldi Courier első oldalán jelent meg, fotóval együtt. 1960. október 28-án, nem sokkal délután két órát követően nagy csapat veréb röpült be a megyei kórház nyugati szárnyába. Ez az a szárny, ahol akkoriban az intenzív osztály volt, és természetesen a műtétet követően itt tartottuk a Beaumont fiút. Jó sok ablak kitört, és a támadás után a takarítószemélyzet több mint háromszáz döglött madarat távolított el az épületből. Ahogy emlékszem, a Courier cikke egy ornitológust is idézett. Az illető rámutatott, hogy a kórház nyugati szárnya csaknem egészen üvegből épült, és úgy vélte, a madarakat talán az üvegen visszatükröződő, élénk napfény vonzotta magához.
– Marhaság – vágott közbe Alan –, hiszen a madarak csak akkor repülnek neki az üvegnek, ha nem látják.
– Úgy emlékszem, a riporter is megemlítette ezt az ornitológusnak, az pedig azt felelte, hogy a csapatba gyűlt madarak mindig valamiféle csoporttelepátiával kapcsolódnak egymáshoz: eggyé válik a tudatuk (mármint ha beszélhetünk a verebeknél tudatról). Mint az élelem után kutató hangyáké. Azt mondta a tudós: ha a csapatból egy úgy döntött, hogy nekirepül az üvegnek, a többi valószínűleg gondolkodás nélkül követte. Amikor ez történt én nem voltam a kórházban. Befejeztem a műtétet a Beaumont fiún, ellenőriztem, hogy az összes E-Jéje stabil...
– É-Jé?
– Életjele, seriff. Azután elmentem golfozni. Nem voltam jelen, úgy tudom azonban, hogy a madarak támadásakor ijedtében mindenki összeszarta magát a kórház Hirschfield-szárnyában. Két embert megvágtak a röpködő üvegszilánkok. El tudom fogadni az ornitológus elméletét, de még mindig töröm valamin a fejemet... Hiszen tudtam a fiatal Beaumont érzékszervi előjeleiről. És nem egyszerűen madárhangok voltak, amiket hallott, hanem meghatározott madaraké: verebeké.
– A verebek újra szállnak – motyogta Alan szórakozott, távoli, rémült hangon.
– Bocsánat, nem értettem, seriff.
– Semmi. Folytassa, doktor úr.
– Másnap megkérdeztem a fiút a tünetekről. Előfordulhat ugyanis helyi amnézia, tudatkiesés egy olyan műtét után, mely épp az előjelek kiváltó okát távolította el. Ebben az esetben azonban ez nem következett be. Thad Beaumont mindenre nagyon jól és pontosan emlékezett. Nemcsak hallotta, látta is a madarakat. Mindenütt, mondta. A háztetőkön, a gyepen, Ridgeway összes utcáján... Tudja, Bergenfieldnek ebben a részében lakott. Annyira érdekesnek találtam ezt a dolgot, hogy megnéztem a gyerekre kapcsolt gépek összes mért adatát, és összevetettem az incidensről készült jelentéssel. A verébcsapat pontosan két óra öt perckor támadta meg a kórházat. A fiú kettő tízkor ébredt föl. Talán ennél egy kicsit korábban.
Dr. Pritchard szünetet tartott, majd hozzátette:
– Ami azt illeti, az intenzív osztályon dolgozó egyik nővér úgy emlékezett, hogy a betörő üveg lármája ébresztette föl.
– Hű! – suttogta Alan.
– Igen – folytatta Pritchard. – De még mennyire, hogy hű! Évek óta nem beszéltem erről az esetről, Pangborn seriff. Segítettem valamit?
– Nem tudom – vallotta be Alan becsületesen. – Talán... Mondja, dr. Pritchard, lehetséges, hogy talán nem vágta ki az egészet?... Már úgy értem, ha akkor nem vágta ki, most esetleg ismét nőni kezdhetett...
– Azt mondta az előbb, mindenféle vizsgálatokat végeztek rajta. Komputertomográffal is megnézték?
– Igen.
– És persze megröntgenezték?
– Aha.
– Ha ezek a leletek negatívak, az azért van, mert nincs is mit kimutatniuk. Ami engem illet, én biztos vagyok benne, hogy annak idején minden fölöslegest kivettünk.
– Köszönöm, dr. Pritchard.
Pangborn nehezen formálta a szavakat; úgy érezte, teljesen elzsibbadt a szája, és nem is az övé.
– Elmondja majd nekem kicsit részletesebben is ezt az egészet, amikor megoldódik az ügy, seriff? Én nagyon őszinte voltam magával, és talán nem kérek nagy szívességet cserébe. Tudja, nagyon kíváncsi ember vagyok.
– Mindent elmondok, ha lehet.
– Ennél nem is kérek többet. Most hagyom, hogy folytassa a munkáját. Én meg folytatom a vakációmat.
– Remélem, hogy a feleségével együtt jól érzik magukat.
Pritchard fölsóhajtott.
– Az én koromban, kedves seriff, az embernek mind keményebben kell ügyködnie már azért is, hogy csak közepesen jól érezze magát. Eddig nagyon szerettünk kempingezni, de azt hiszem, jövőre otthon maradunk.
– Nos, én mindenesetre köszönöm, hogy visszahívott, és hogy ennyit fordított rám az idejéből.
– A köszönet joga az enyém. Tudja, hiányzik a munkám, Pangborn seriff. Nem a sebészet titokzatossága! Sose törődtem ezzel nagyon. Hanem a rejtély. Az agy rejtélye. Ez az, ami nagyon izgalmasnak tűnt nekem.
– El tudom képzelni – bólintott Alan, és közben arra gondolt: ő bizony sokkal boldogabb lenne, ha az életében kissé kevesebb agyi rejtély lenne most.
– Majd fölhívom, amikor az ügy megoldódik.
– Köszönöm, seriff. – Az orvos hallgatott, azután hozzátette: – Ez az ügy nagyon fontos magának, ugye?
– Igen. Nagyon fontos.
– A gyerek, ahogy emlékszem rá, nagyon kedves volt. Ijedt, de kedves. Miféle felnőtt lett belőle?
– Jó ember, azt hiszem – felelte Alan. – Kicsit talán hűvösebb a kelleténél, kicsit talán távoli, de ennek ellenére jó ember.
És hozzátette: – Azt hiszem.
– Köszönöm. Most hagyom, hogy dolgozzon. Viszonthallásra, Pangborn seriff.
A telefon kattant, és Alan lassan a helyére tette a kagylót. Hátradőlt a székében, két tenyerét egymásra szorította, és a falon megjelent egy nagy, csapkodó szárnyú fekete madár. Átröpült a fényfolton.
Egy mondat jutott az eszébe az Óz, a csodák csodája című film valamelyik dalából. Nem tudta kiverni a fejéből: „Én hiszek a kísértetekben, én hiszek a kísértetekben, én hiszek, hiszek, hiszek a kísértetekben!” A Gyáva Oroszlán mondta alighanem.
Most viszont az a kérdés, miben hisz ő. Egyszerűbb azon gondolkodnia, hogy miben nem hisz. Nem hisz abban, hogy Thad Beaumont bárkit is meggyilkolt volna. Abban sem hisz, hogy Thad írta volna azt a vérfagyasztó üzenetet a falakra.
De akkor hogyan került oda?
Egyszerű. Az öreg dr. Pritchard keletre repült Fort Laramie-ből, meggyilkolta Frederick Clawsont, fölírta a falra, hogy A VEREBEK ÚJRA SZÁLLNAK, majd Washingtonból fölröpült New Yorkba, kedvenc szikéjével fölnyitotta Miriam Cowley zárját, és a nőt is elintézte. Nyilván azért operálta halálra őket, mert hiányzott neki a sebészet rejtélye.
Nem, persze hogy nem. De nem is Pritchard az egyetlen, aki tud Thad – minek is nevezte? – érzékszervi előjeleiről. Nem szerepelt ugyan a People cikkében, de...
Elfeledkezel az ujjlenyomatokról és a hangszínfelvételekről! Elfeledkezel Thad és Liz hűvös nyugalmú, határozott kijelentéséről, hogy George Komor valódi; hogy azért gyilkol, mert valódi is akar MARADNI! És most is pokolian iparkodsz nem szembenézni a ténnyel, hogy kezded mindezt elhinni. Elmagyaráztad nekik, milyen ostobaság lenne nemhogy egy bosszúálló, hanem ráadásul egy olyan kísértetben hinni, aki emberként soha nem is létezett. Elmagyaráztad. De lehet, hogy az írók MEGHÍVJÁK a szellemeket. A színészekkel és más művészekkel együtt ők azok a médiumok, akiket a társadalom elfogad. Olyan világokat teremtenek, amelyek sosem léteztek. Olyan emberekkel népesítik be e világokat, akik sosem születtek meg. Majd pedig meghívnak bennünket, hogy csatlakozzunk ehhez a kitalált világhoz. És mi csatlakozunk. Igen. Még FIZETÜNK is érte.
Alan szorosan egymásra rakta a két tenyerét, kinyújtotta a kisujjait, és most egy sokkal kisebb madarat röpített át a napsütötte falon. Egy verebet.
Éppannyira nem tudod megmagyarázni a csapat verebet, amelyik harminc esztendővel ezelőtt megtámadta a Bergenfield megyei kórházat, mint amennyire nem megmagyarázható, miként lehet két embernek egyforma az ujjlenyomata és a hangszínfelvétele. De most már legalább tudod, hogy Thad Beaumont megosztotta valakivel az anyja méhét. Egy idegennel.
Hugh Pritchard a pubertás korai bekövetkeztét említette.
Alan Pangborn hirtelen arra gondolt: az idegen szövet növekedése más eseménnyel is egybeesett.
Azon tűnődött: nem pont akkor kezdődött-e ez a növekedés, amikor Thad Beaumont írni kezdett?

Az asztalán ismét csöngött a házi vonal. Megijesztette. Megint Sheila volt.
– Piás Martin van az egyesen, Alan. Magával akar beszélni.
– Piás? Mi az istent akar?
– Nem tudom. Nekem nem árulja el.
– Jézusom, ma már csak ez hiányzott!
Piásnak jó darab földje volt a Kettes számú városi útnál vagy négymérföldnyire a Castle-tótól. A Martin-birtok valaha jól menő tejgazdaság volt, még akkor, amikor Piást – igazi keresztyén nevén – Albertnek ismerték, és rendszerint még ő fogta nyakon a whiskysüveget, nem pedig fordítva.
Gyerekei azóta fölnőttek, a felesége vagy tíz éve otthagyta, ahogy egy rossz állást szokás, és Piás manapság huszonhét hektárnyi föld fölött uralkodott, amely lassan, de biztosan újra elgazosodott.
Birtoka nyugati felén – ahol a 2-es számú városi út elfordul a tó felé – állt a háza és az istálló. Az istállóban valaha negyven tehén lakott. A hatalmas épület teteje mára megdőlt, a festék lepergett róla, és az ablakokat üveg helyett többnyire kartonpapír fedte. Alan és Trevor Hartland, a helyi tűzoltóparancsnok a legutóbbi négy évben minden napra várta, hogy a Martin-ház, vagy a Martin-istálló, vagy a Martin-mindkettő leégjen.
– Mondjam neki, hogy elment? – kérdezte Sheila. – Clut épp most jött be. Átadhatom neki a hívást.
Alan egy pillanatig komolyan gondolkodott ezen, azután fölsóhajtott, és megrázta a fejét.
– Beszélek vele, Sheila. Kösz.
Fölvette a telefont, és a vállgödrébe illesztette, vállával nyomva a füléhez.
– Pangborn rendőrfőnök?
– Igen, a seriff beszél.
– Én meg a Piás Martin vagyok innét a 2-es út mellől. Lehet, hogy itt valami probléma van, főnök.
– Igen? – Alan közelebb húzta magához az asztalán álló másik telefonkészüléket, amely közvetlen összeköttetést biztosított a városi önkormányzat épületében lévő többi irodához. Mutatóujjával körbejárta a telefon billentyűzetén lévő, négyes számú nyomógombot. Ha ég a Piás-ház, nem kell mást tennie, mint fölemelni a kagylót és megnyomni a gombot, hogy elérje Trevor Hartlandot.
– Miféle probléma?
– Hát, főnök, mártsanak nyakig szarba, ha tudom. Asszem, autólopásnak nevezném, ha tunnám, kié a kocsi. De nem lom. Sose nem láttam. De mégis az én istállómból gyütt ki.
Alan visszalökte az irodák közötti telefonkészüléket. Isten kedveli a bolondokat és a részegeket – sokévi rendőrségi munkája során ezt megtanulta. Úgy látszik, piás háza meg istállója még mindig áll, Martin azon rossz szokása ellenére, hogy szanaszét hagyja égő cigarettáit, ha berúg. Most már nem is kell mást tennem, gondolta Alan, mint ülnöm itt, míg lassan kibújik belőle, mi a probléma. Akkor azután már csak arra kell rájönnöm – vagy legalább megpróbálnom –, hogy a probléma a való világban leledzik-e, vagy csak Piás agyában, illetve abban, ami még megmaradt belőle.
A keze új verebet röptetett végig a falon. Gyorsan abbahagyta.
– Miféle kocsi jött ki abból az istállóból, Albert? – kérdezte türelmesen. Rockban szinte mindenki (beleértve magát az érdekeltet is) Piásnak nevezte Albertet, és talán Alan is megpróbálja majd, ha még tíz évig szolgál a városban. Vagy talán húszig.
– Há nem most mondom, hogy még az életbe nem láttam? – felelte Piás Martin méltatlankodó hangon, amelyből pontosan kihallatszott, hogy gondolatban lehülyézi a seriffet. Akár hangosan is kimondhatta volna, olyan jól kihangzott. – Há éppen ezért hívom magát, főnök! Az tuti, hogy nem az enyim volt.
Alan fejében lassan kezdett kialakulni a kép. Miután a tehenei, gyerekei és a felesége elhagyták, Piás Martinnak nem volt túl sok pénzre szüksége. A birtokon nem volt semmi tartozás, csak az adót kellett kifizetnie, amikor megörökölte az apjától. Ami pénz befolyt hozzá, furcsa forrásokból eredt. Alan úgy vélte (valójában tudta), hogy Piás istállóépületének padlásán minden második-harmadik hónapban egy-két marihuánabála is csatlakozott a szénabálákhoz, és ez csak Piás egyik disznósága volt.
Alan időről időre arra gondolt, hogy komolyan meg kéne próbálnia letartóztatni Piást. Mondjuk, kábítószer birtoklásának vádjával, vagy hogy a birtokában lévő kábítószert el akarja adni – de erősen kételkedett abban, hogy piás szívná azt a szart, esze meg nincs elég ahhoz, hogy eladja. Valószínűleg csak egy-két száz dollárt hoz a konyhára, hogy valakinek raktárt biztosít. És még egy ilyen Castle Rock-szerű kisvárosban is vannak fontosabb dolgok, mint hogy részeges vén gazembereket tartóztasson le fű birtoklásáért.
Piás raktári szolgáltatásainak másik fele – törvényes fele – abból állt, hogy a rendszeresen itt nyaralók kocsiját őrizte és raktározta telente. Amikor Alan a városba érkezett, Piás istállója már rendesen működő patkológarázs volt. Ha az ember bement oda, legalább tizenöt autót látott. A legtöbbje nyári kocsi, olyanoké, akiknek villája, nyaralója volt a tóparton. Ott parkoltak, ahol régen a tehenek töltötték a telet. Piás kiütötte az állások közötti deszkafalat, így aztán egyetlen nagy garázzsá alakította az istállót, ahol a nyári autók várták végig az édes, szénaszagú árnyékban a hosszú őszi és téli hónapokat. Ott álltak, ütközőtől ütközőig, egyik a másik mellett, és fényes felszínük lassan megkopott a padlásról hulló régi pelyvától.
Az évek múlásával Piás garázsüzlete egyre kevésbé kifizetődőnek bizonyult. Alan úgy gondolta, híre járt a gondatlan dohányzási szokásainak. Senki sem szeretné elveszíteni a kocsiját egy istállótűzben, még akkor se, ha régi, ócska vacak, amit azért tartanak, hogy ezt-azt elintézzenek vele, ha eljön a nyár.
Amikor utoljára Piásnál járt, már csak két kocsit látott az istállóban: Ossie Brannigan 1959-es T-Birdjét, ami tulajdonképpen klasszikusnak számított volna, ha nem lett volna teli rozsdával, és nem lett volna annyira ütött-kopott, meg Thad Beaumont Ford Woody kombiját.
Már megint Thad.
Ma, úgy látszik, minden út Thad Beaumonthoz vezet.
Alan kiegyenesedett a székében, ösztönösen közelebb húzva magához a telefont.
– Nem Thad Beaumont régi Fordja volt? – kérdezte. – Bizonyos benne?
– Persze hogy bizonyos vagyok. Nem Ford vót, és biztos, hogy nem vót semmiféle Woody kombi. Fekete Toronado volt.
Alan agyán újabb villám vágott át... de nem tudta bizonyosan, miért is. Valaki mondott neki valamit egy fekete Toronadóról, nem sokkal ezelőtt. Nem emlékezett rá, ki és mikor, legalábbis most nem jutott eszébe... de hamarosan eszébe fog jutni.
– Ippeg a konyhába vótam, hideg limonádét csináltam magamnak – folytatta Piás –, mikor egyszer csak látom, hogy az a kocsi kitolat. Először arra gondoltam, hogy ilyenforma kocsit biztosan nem őrzök. Másodszor meg arra, hogy a nyavalyába jutott be oda akárki, amikor egy jó nagy öreg Kreig-lakat van az ajtón, a kulcsa meg az én karikámon.
– És azok, akiknek a kocsiját őrzi? Nincsen kulcsuk?
– Ugyan, hogy vóna! – Piást szemlátomást még az ötlet is sértette.
– Véletlenül nem írta föl a rendszámát annak a kocsinak?
– Arra mérget vehet, főnök, hogy fölírtam! – ordította büszkén Piás. – Merhogy az öreg gukkerom ippeg itt van a konyhaablak párkányán!
Alan, aki gyakran járt tűzvédelmi ellenőrzés során Piás istállójában Trevor Hartlanddal, a konyhába még sosem jutott be (és ez nem is állt szándékában). Most azonban így szólt: – Ó, igen, a gukker! Hát nem elfelejtettem?
– Hát én meg nem! – mondta konok vidámsággal Piás. – Van ceruzája?
– Persze, Albert.
– Főnök, mér nem hí maga is Piásnak, mint a többiek?
Alan fölsóhajtott.
– Rendben, Piás. És ha már itt tartunk, miért nem hív engem egyszerűen seriffnek?
– Ahogy akarja, főnök! Most akkor köll ez a rendszám, vagy nem?
– Halljuk.
– Hát először is mississippi rendszámtábla volt – mondta Piás diadallal a hangjában. – Na mi a francot következtet ki ebből?
Alan nem tudta, mit kéne miből kikövetkeztetnie –, ha csak abból nem, hogy egy harmadik villám vágódott át az agyán, az előbbieknél is fényesebb. Egy Toronado és Mississippi... Valami Mississippivel kapcsolatban... Meg egy város. Oxford? Oxford volt? Mint itt a megyében is?
– Hát, nem is tudom-felelte, majd feltételezve, hogy Piás pontosan ezt akarja hallani, hozzátette: – Nagyon gyanúsnak hangzik.
– Durr bele! Nagyon jól mondja! – diadalmaskodott Piás, majd megköszörülte a torkát, és hirtelen nagyon hivatalos lett. – No, szóval. Mississippi rendszám. 62 284. Leírta, főnök?
– 62 284.
– Ja, 62 284. Akár a bankba is elmehet vele. Gyanús? Azt meghiszem! Jézus az égbe dobozos babot evett!
Alannek a röhögés miatt el kellett takarnia a telefont, ahogy maga elé képzelte szegény Jézust, amint magába töm egy doboz B & M babkonzervet.
– Nahát akkor – kérdezte Piás –, mit fog most csinálni, főnök?
Először is igyekszem kikeveredni ebből a beszélgetésből úgy, hogy megőrizzem a józan eszemet, gondolta Alan. Ez a legelső, amit tenni fogok. Azután pedig majd megpróbálom felidézni, hogy ki említette...
Hirtelen egy szempillantás alatt az egész az eszébe jutott. Olyan jeges sugárzással vágott végig rajta a gondolat, hogy a karja libabőrös lett, a tarkóján pedig megfeszült a bőr, akár a dob.
A telefonbeszélgetés Thaddel! Nem sokkal azután, hogy a pszichopata telefonált Miriam Cowley lakásáról. Azon az éjszakán, amikor a gyilkosságsorozat elkezdődött.
Emlékezett Thad szavaira: New Hapshire-ből az anyjával együtt a mississippibeli Oxfordba költözött... Alig maradt valami a déli kiejtéséből.
És mit mondott még Thad, amikor telefonon személyleírást adott George Komorról?
És még valami: lehet, hogy egy fekete Toronadót vezet. Nem tudom, milyen évjáratút. Valami régebbit, amibe még jó sok lóerőt pakoltak. Feketét. Lehetséges, hogy a rendszámtábla Mississippiből való, de valószínűbb, hogy lecserélte.
– Úgy látszik, nem ért rá – motyogta Alan. A libabőr ezernyi kis lába még mindig a karján gyalogolt.
– Mit mond, főnök?
– Semmit, Albert. Csak magamban beszéltem.
– A mutter azt szokta mondani, hogy olyankor pénz áll a házhoz. Tán nekem is magamban kőne beszélnem.
Alannek hirtelen eszébe jutott, hogy Thad még hozzátett valami más részletet is.
– Albert...!
– Szólítson Piásnak, főnök! Má mondtam!
– Piás! Volt matrica annak a kocsinak a lökhárítóján? Talán észrevette, hogy...?
– Há eszt meg honnan a francbul tudja? Talán már körözik is aztat az autót, főnök? – érdeklődött Piás lelkesen.
– Hagyjuk most a kérdéseket, Piás! Ez rendőrségi ügy. Látott olyasmit, amit kérdeztem?
– Naná, hogy láttam! – felelte Piás Martin. – „FÖLSPÉCIZETT KURAFI”, ez vót ráírva. El tudja képzelni?!
Alan lassan letette a telefont. El tudta képzelni, de kétségbeesetten mondogatta magában, hogy ez nem jelent semmit. Egyáltalán semmit... Legfeljebb csak azt, hogy Thad Beaumont meg van bolondulva. Egész egyszerűen őrültség lenne, ha mindaz, amit Piás mondott, bármit is bizonyítana... bármi természetfölöttit, ha már a szavakat keresgéljük.
Azután az ujjlenyomatokra, a hangszínfelvételekre gondolt, meg a verebek százaira, amint nekicsapódnak a Bergenfield megyei kórház üvegablakainak, és úgy elkezdte rázni a hideg, hogy a reszketése egy hosszú percig tartott.

Alan Pangborn sem gyáva, sem babonás vidéki tuskó nem volt, aki ha varjút lát, a gonosz jelét veti rájuk, és távol tartja a friss tejtől a terhes asszonyt, nehogy a tej összemenjen. Nem volt falusi bunkó sem; aligha akadhatna városi csirkefogó, aki neki próbálja eladni valamelyik híres hidat olcsón, mert Alan Pangborn nem a hat húszassal jött.
Hitt a logikában, hitt az ésszerű magyarázatokban. Így hát megvárta, míg elmúlik a reszketése, majd maga elé húzta a Rolodexét, és kikereste Thad telefonszámát. Fanyar mosollyal vette észre, hogy a kártyán lévő szám pontosan egyezik azzal, amit a fejében őrzött. Nyilvánvaló, hogy Castle Rock híres „íróféléje” még jobban beivódott a gondolatai közé, mint hitte.
Biztosan Thad volt abban a kocsiban. Ha az ember kivonja a dologból a marhaságot, mi más lehetőség marad? Ő maga adott leírást a kocsiról. Mi is volt annak a régi rádiós vetélkedőnek a címe? Nevezd meg és vidd!
Viszont a Bergenfield megyei kórházat tényleg megtámadták a verebek.
És még más kérdések is vannak. Túlságosan sok kérdés.
Thadet és a családját védelem alá helyezte a rendőrség. Ha az író mégis úgy döntött, hogy összecsomagol, és idejön víkendezni, a srácok biztosan fölhívtak volna: részben hogy riadóztassák, részben pedig udvariassági gesztusként. De a rendőrök előbb megpróbálták volna lebeszélni Thadet erről az utazásról hiszen védőőrizetük odafönt Ludlow-ban jószerével már csak rutinjellegűre csökkent. Ha pedig hirtelen támadt volna az ötlet Thad fejében, még határozottabban lebeszélték volna.
Azután lehetett ott más is amit Piás nem látott. Nevezetesen a kísérő autó (vagy autók), amik biztosan követték Beaumontékat, ha azok mégis úgy döntöttek, hogy fölveszik a nyúlcipőt. Márpedig dönthettek így; végül is nem foglyok.
Az agydaganatosok időnként furcsa dolgokat művelnek.
Ha ez a Toronado Thadé, és ha ő járt Piás istállójában a kocsiért, és ha egyedül volt ott, akkor ő, Alan Pangborn seriff kénytelen lesz nagyon kellemetlen következtetésre jutni, pedig már eléggé megkedvelte Thadet. Ez a következtetés az volna, hogy az író szándékosan átvágta általában a rendőrséget, különösen pedig a védelmezőit.
A maine-i rendőrök azonban még ekkor is fölhívhattak volna. Nyilván kiadták a körözést, és jól tudják, hogy a szökevények lehetséges búvóhelyei közül ez lehet az egyik.
Tárcsázta Beaumont számát. Az első csöngetésre fölkapták a telefont. Nem ismerte az illető hangját, ami csak annyit jelentett, hogy nem tudott nevet adni az illetőnek, azt viszont mindjárt megállapította, hogy rendőrrel beszél.
– Halló, Beaumont-lakás.
Óvatos hang. Olyan hang, amelyik a következő pillanatban kérdések özönével árasztja el a hívó felet, ha őrá várt... s pláne, ha nem őrá.
Mi történhetett?, tűnődött Pangborn, majd erre szinte rábotlott a következő gondolata: Halottak. Akárki is garázdálkodik itt, megölte az egész családot, éppolyan gyorsan, erőfeszítés nélkül és éppolyan kevés irgalommal, minta többit. A védelem, a nyomozás, a lehallgatóberendezés semmit sem ért.
E gondolatoknak azonban árnyéka sem volt a hangjában, amikor válaszolt.
– Alan Pangborn beszél – mondta határozottan –, Castle megye seriffje. Thad Beaumontot keresem. Kivel beszélek?
Hallgatás. Majd a vonal túloldalán megszólalt a hang: – Steve Harrison vagyok, seriff, Maine állam rendőrségétől. Már hívni akartam. Legalább egy órája hívnom kellett volna. De a dolgok itt... a dolgok itt elég cefetül állnak. Megkérdezhetem, miért telefonál?
Alan gondolatnyi szünet nélkül – mert ez nyilván megváltoztatta volna a válaszát –, folyékonyan hazudott. Még magától sem kérdezte meg, miért teszi. Majd később.
– Azért, mert kíváncsi voltam, mi van Thaddel. Régen beszélgettünk, és tudni szerettem volna, hogy vannak. A maga hangjából úgy veszem ki, baj történt.
– Akkora baj, hogy el se hinné! – felelte keserűen Harrison. – Két emberem halott. Majdnem biztosak vagyunk abban, hogy Beaumont nyírta ki őket.
Majdnem biztosak vagyunk abban, hogy Beaumont nyírta ki őket.
A dolgok furcsasága valahogy együtt növekszik a bele; férfi vagy nő intelligenciájának szintjével.
Alan úgy érezte, hogy a déjá vu ezúttal nemcsak belopakodik az agyába, hanem végigmasírozik az egész testén, mint egy megszálló hadsereg. Thad. Gondolatai folyton visszatérnek Thadre. Hát persze. Intelligens, különös ember, és a saját bevallása szerint olyan tünetektől szenved, amelyek agydaganatra utalnak.
De különben a gyereknek nem is agydaganata volt.
Ha azok a leletek negatívak, az azért van, mert nincs is mit kimutatniuk.
Felejtsd el az agydaganatot! A verebekre gondolj – mert a verebek újra szállnak.
– Mi történt? – kérdezte Harrison rendőrt.
– A szó szoros értelmében darabokra vagdalta Tom Chattertont és Jack Eddingst, az történt! – üvöltötte Harrison, meghökkentve Alant haragja mélységével. – Lelépett, magával vitte a családját, és én a kezembe akarom kapni azt a kurafit!
– Mi... hogyan lépett le?
– Most nincs időm elmesélni-felelte Harrison. – Szánalmas történet, seriff. Egy vörös-szürke Chevrolet Suburbant vezetett, egy nyavalyás, kerekeken guruló cethalat, de úgy gondoljuk, hogy ezt valahol már eldugta, és kocsit váltott. Van egy nyaralója odalent Castle Rockban. Maga ugye ismeri a helyet meg a helyieket.
– Igen – felelte Alan. A gondolatai csak úgy rohangáltak. A faliórára nézett: három óra harminckilenc perc. Idő. Minden az időn múlik. Rádöbbent, hogy nem kérdezte meg Piás Martint, mikor látta kigurulni a Toronadót az istállójából. Akkor ez nem látszott fontosnak. Most viszont...
– Hány órakor veszítették el?
Szinte érezte, hogy Harrison dühöset fújtat a kérdésben foglalt feltételezéstől, de amikor válaszolt, sem harag, sem védekezés nem volt a hangjában.
– Fél egy körül. Azután bizonyára kocsit váltott, visszament a ludlow-i házhoz...
– Hol járt, amikor elveszítették? Milyen messze a házától?
– Seriff, szeretnék minden kérdésére válaszolni, de nincs idő. A helyzet a következő: ha oda tart magukhoz (elég valószínűtlennek látszik, de a fickó bolond, tehát nem tudhatjuk), szóval, ha oda tart, még nem érkezhetett meg, de hamarosan ott lesz. Ő és az egész nyavalyás családja. Örülnénk, ha maga és néhány embere alkotná a fogadóbizottságot. Ha valami kiderül, hívja föl rádión Henry Paytont az oxfordi kapitányságon, és akkora erősítést küldünk, amekkorát még életében nem látott. Semmilyen körülmények között ne próbálja egyedül letartóztatni! Úgy véljük, a feleségét túszul ejtette, ha már meg nem ölte. És ugyanez duplán vonatkozik a gyerekeire!
– No igen, túszul kellett ejtenie őket, ha megölte a rendőrökét, igaz? – mondta Alan.
Döbbenten vette észre, hogy magában arra gondol: De maga, Harrison, belekeverné őket is, a családját, mint tettestársakat, ha tehetné, ugye? Mert már mindent eldöntött előre, és nem hajlandó változtatni a véleményén. A pokolba is, ember, maga még gondolkodni sem hajlandó, amíg a vér meg nem szárad a kollégái tetemén!
Tucatnyi kérdést szeretett volna föltenni, és az ezekre adott válaszok valószínűleg négy tucat újabb kérdést szültek volna – Harrisonnak azonban egy dologban igaza volt: nincs idő.
Kicsit tépelődött, mert nagyon szerette volna feltenni Harrisonnak a legfontosabb kérdést: biztos, hogy Thadnek volt ideje visszamenni a házához, megölni az őrszemeket és kicsempészni a családját, mielőtt az erősítés megérkezett volna?
Ahhoz azonban, hogy ezt a kérdést föltegye, durván bele kellene marnia abba a sebbe amit Harrison épp most próbál gyógyítgatni. Mert hiszen a kérdésben mindenképp benne lenne az egyértelmű, visszautasíthatatlan ítélet: Elveszítettétek. Valahogy elveszítettétek. Volt egy munka, amit el kellett volna végezni, és elszúrtátok!
– Számíthatunk magára, seriff? – kérdezte Harrison, és a hangja most nem dühösnek, inkább fáradtnak és szomorúnak hangzott. Alan valósággal megsajnálta.
– Igen. Egy-két percen belül megfigyelés alá vesszük a helyet.
– Nagyszerű. És kapcsolatba lép az oxfordi kapitánysággal?
– Igen. Henry Payton a barátom.
– Beaumont veszedelmes, seriff. Rendkívül veszedelmes. Ha feltűnik, vigyázzon magára!
– Vigyázni fogok.
– És kérem, tájékoztasson!
Harrison úgy tette le a telefont, hogy még csak nem is köszönt el.

A lelke – legalábbis lelkének az a része, amely az eljárásjogi szabályokkal foglalta el magát – fölriadt, és elkezdett kérdéseket föltenni... vagy legalábbis megpróbálta. Alan azonban úgy döntött, nincs ideje eljárási szabályokra. Nem most kell a kérdőíveket kitölteni. Most egyszerűen minden lehetséges áramkört nyitva hagy és előreindul. Úgy érezte, hogy a dolgok arra a pontra jutottak, amikor némelyik áramkör már magától zárul.
De legalább szólj néhány emberednek!
Erre sem hajlott. Az egyetlen, akinek szólhatna, Norris Ridgewick szolgálaton és városon kívül van. John LaPointe még mindig betegen fekszik a borostyánallergiájával. Seat Thomas őrjáratozik. Andy Clutterbuck itt van, de hát Clut újonc, ez pedig túlságosan is piszkos munka.
Egy darabig maga intézi ezt az ügyet.
Őrült vagy!, üvöltötte agyában az Eljárási Szabályzat.
– Kezdem magam is úgy érezni – mondta ki hangosan. Megnézte Albert Martin számát a telefonkönyvben, és visszahívta, hogy föltegye neki azokat a kérdéseket, amiket már az előbb is kellett volna.

– Mikor látta kitolatni a Toronadót az istállójából, Piás? – tette föl az első kérdést, amikor Martin fölvette a telefont.
Közben arra gondolt: Nem fogja tudni, a pokolba is, nem fogja; még abban sem vagyok biztos, hogy ismeri az órát!
Piás azonban azonnal meghazudtolta:
– Egy punciszőrnyivel múlhatott három óra, főnök.
Majd, kissé végiggondolva a dolgot, hozzátette: – Má megbocsásson a finomkodásért.
– Maga viszont csak... – Alan a jegyzetfüzetébe nézett, amelybe följegyezte Piás hívását, jóformán öntudatlanul... – három óra huszonnyolc perckor telefonált.
– Végig költött gondúnom – felelte Piás. – Az ember jól teszi, ha oda néz, mielőtt ugrik, főnök. Legalábbis a mamám mindig aszondta. Mielőtt telefonáltam vóna, kimentem az istállóba, hogy lássam: aki a kocsit elvitte, nem csinált-e más zűrzavart is.
Zűrzavart, gondolta Alan vigyorogva. Alighanem inkább azt a bála marihuánát ellenőrizted a padláson.
– Na és csinált?
– Ki, mit?
– Az illető. Más zűrzavart.
– Semmit. Nem hiszem.
– Milyen állapotban volt a lakat?
– Nyitva – felelte Piás szánalmas hangon.
– Letörve?
– Nem. Csak úgy lógott a záron, szabályszerűen kinyitva.
– Kulccsal nyitotta ki?
– Nem tom, honnét a kurva anyjából szerzett vóna kulcsot. Szerintem megbütykölte.
– Egyedül ült a kocsiban? – kérdezte Alan. – Látszott egyáltalán?
Piás eltűnődött a dolgon.
– Nem vagyok benne biztos – mondta végül. – Értem én, mire gondol, főnök: ha el bírtam olvasni aztat a rendszámot, el bírtam olvasni aztat a rongyrázó matricát, hát azt is kéne tudnom, hányan ültek a kocsiban. De a nap becsillogott az üvegen, és az az üveg se vót rendes üveg. Asszem meg vót feketítve. Nem teljesen, de eléggé.
– No rendben, Piás. Köszönöm. Majd kivizsgáljuk.
– Hát innét elment, az biztos – mondta Piás, majd fényes következtetéssel hozzátette: – De valahova csak költött mennie!
– Hát, ez igaz-felelte Alan. Megígérte Piásnak, hogy tájékoztatni fogja, „mi sül ki” a dologból, majd letette a telefont. Fölállt az asztala mellől, és ránézett az órára.
Három óra, mondta Piás. Egy punciszőrnyivel múlhatott három óra.
Alan nem hitte, hogy Thad három óra alatt elért Ludlow-ból Castle Rockba, hacsak nem rakétával utazott. Ráadásul előbb még haza is kellett ugrania, elrabolni a feleségét meg a gyerekeit és kinyírni két derék rendőrt.
Talán ideért volna, ha egyenesen Ludlow-ból jön. De hogy valahonnét elindult, megállt Ludlow-ban, majd idejött, simán kinyitott egy lakatot, s elvitte a Toronadót, amelyet éppen Piás Martin garázsában őriztetett! Ugyan, ez képtelenség!
De tegyük fel, hogy valaki más ölte meg a rendőröket a Beaumont-háznál, és ez a valaki rabolta el Thad családját. Valaki, akinek nem kellett azzal fáradnia, hogy lerázza a rendőrségi védelmet, kocsit cseréljen, kitérőket tegyen. Valaki, aki egyszerűen belökdöste Liz Beaumontot és az ikreket egy kocsiba, majd elindult Castle Rock felé.
Alan úgy gondolta, épp ideérhettek háromra, hogy Piás Martin megláthassa őket. És még csak nem is kellett nagyon loholniuk.
A rendőrség – azaz Harrison rendőr – azt hiszi: Thad tette. Harrison és kollégái mit sem tudnak a Toronadóról.
Mississippi rendszámtábla, mondta Piás.
Mississippi George Komor otthona, mármint ahogy Thad megírta az ipse kitalált életrajzában. Ha Thad elég skizofrén ahhoz, hogy időnként Komornak képzelje magát, könnyen lehet, hogy szerzett egy fekete Toronadót az illúzió – a fantázia, vagy akármi legyen is – erősítésére... De ahhoz, hogy rendszámtáblára is szert tegyen, nem elég, ha elutazik Mississippibe: be kellett volna jelentkeznie oda.
Hülyeség! Végül is bármikor lophatott egy mississippi rendszámtáblát. Vagy vásárolt egyet. Piás szót sem szólt arról, milyen év szerepelt a rendszámtáblán – a házból feltehetőleg nem is láthatta, még a gukkerjával sem.
De ez nem Thad kocsija volt. Nem lehetett. Liznek akkor tudnia kellett volna róla, nem?
Talán nem. Ha Thad eléggé őrült, akkor nem.
És ott van még a lelakatolt kapu. Hogyan jutott volna be Thad az istállóba anélkül, hogy letörje a lakatot? Végül is író, egyetemi tanár, nem pedig betörő.
Kulcsmásolat, suttogta a lelkében egy hang, Alan azonban nem hitt ebben. Ha Piás időnként füvet tárol abban az istállóban, vigyáz a kulcsára, még ha a cigarettacsikkjeivel olykor-olykor óvatlan is.
És még egy utolsó kérdés: hogy lehet, hogy Piás eddig sosem látta a fekete Toronadót, ha az mindvégig az istállójában állt. Hogy lehet?
Mit szólnál ehhez?, suttogta a hang az agyában, miközben kifelé tartott az irodájából. Elég csacska gondolat, Alan, ki fogsz nevetni. Pokolian ki fogsz nevetni, de tegyük föl, hogy Thad Beaumontnak elejétől fogva igaza volt. Tegyük föl, hogy tényleg létezik egy George Komor nevű szörnyeteg... És tegyük föl, hogy életének elemei, azok az elemek, amiket Thad alkotott, akkor kelnek életre, amikor szüksége van rájuk. AMIKOR szüksége van rájuk, de nem mindig OTT, ahol szűksége van rájuk.
Mert ezek az elemek mindig ott tűnnek föl, azokon a helyeken, amelyeknek valami közük van eredeti alkotójuk életéhez. Tehát Komornak oda kell mennie a kocsijáért, ahol Thad tárolja a magáét. És abban a temetőben kellett életre kelnie, ahol Thad jelképesen eltemette. Na, milyen ötlet? Óriási, mi?
Szörnyű ötlet. Nem volt tőle elragadtatva. Ez az ötlet egy durva vonással áthúzott mindent, amiben valaha is hitt, sőt azt is, ahogy gondolkodni megtanult.
Eszébe jutott valami, amit Thad mondott. Nem tudom, ki vagyok, amikor írok. Nem egészen így mondta, de majdnem. És ami még megdöbbentőbb, eddig sosem jutott eszembe, hogy eltűnődjem ezen.
– Mert te ő voltál, ugye? – suttogta Alan. – Te ő voltál, és ő te volt, így egy a gyilkos és egy a holt, itt szalad a nyulacska!
Megborzongott. Sheila Brigham épp ekkor nézett föl az írógépről.
– Túl meleg van a hidegrázáshoz, Alan. Szerintem mindjárt kitör magán az influenza.
– Hát valami biztos kitör rajtam – sóhajtotta Alan. – Maga csak a telefonnal törődjön, Sheila. Minden kis hírt jelentsen Seat Thomasnak, minden nagyot nekem. Hol van Clut?
– Itt! – hallatszott Clut hangja a klotyóról.
– Úgy háromnegyed óra múlva visszajövök – kiáltotta Alan –, addig irányítsd itt a dolgokat!
– Hova mégy, Alan? – Clut kilépett az illemhelyről, khakiszínű ingét a nadrágjába gyűrve.
– A tóhoz – felelte homályosan, és kilépett az ajtón, mielőtt Clut vagy Sheila újabb kérdéseket tehetett volna föl.
Vagy mielőtt alaposabban végiggondolta volna, mit is csinál. Ha az ember ilyen helyzetben távozik, ráadásul nem árulja el, hová – az bizony nem valami okos dolog. Nemcsak bajt hozhat a fejére, hanem a halált is.
Igen ám, de az, amit gondol
(a verebek újra szállnak)
egyszerűen nem lehet igaz. Nem lehet. Kell lennie valami ésszerű magyarázatnak.
Még akkor is erről próbálta győzködni magát, amikor járőrkocsijával kigördült a városból, élete legveszedelmesebb kelepcéje felé.

Volt az 5-ös úton egy autóspihenő, úgy félmérföldnyire Piás birtokától. Al behajtott a pihenőbe; félig ösztön, félig gyanú vezette.
A gyanú magyarázata egyszerű volt. Fekete Toronado ide, fekete Toronado oda, azért Ludlow-ból mégsem varázsszőnyeggel jöttek. Nyilván autón érkeztek, ez pedig azt jelenti, hogy valahol kell lennie egy elhagyott kocsinak. Az illető, akit oly régóta üldöz, egy országúti parkolóban szabadult meg Homer Gamache kisteherautójától, amikor már nem volt rá szüksége, és ez a csirkefogó az a fajta, aki újra megcsinálja, amit egyszer már megcsinált.
Három jármű parkolt a pihenőben: egy söröskocsi, egy új Ford Escort meg egy csupa por Volvo.
Épp, mikor kiszállt a kocsijából, egy zöld overallos férfi jött ki a mosdóból, és elindult a söröskocsi felé. Alacsony, keskeny vállú, sötét hajú fickó. Nem George Komor.
Sapkájához emelte a kezét, Alan biccentett neki, és elindult a piknikasztalok felé, ahol három idősecske hölgy kávét ivott termoszból.
– Jó napot, rendőr úr – köszöntötte az egyik. – Segíthetünk valamiben?
Netán elkövettünk valamit?, kérdezték az aggodalmas szemek.
– Csak azt szeretném tudni, hogy a Ford és a Volvo a hölgyeké-e – mondta Alan.
– A Ford az enyém – válaszolt a második nő. – Mindannyian azzal jöttünk. A Volvóról semmit sem tudunk. Csak nem megint lejárt a biztosítás? A fiamnak kéne gondoskodnia róla, de olyan feledékeny! Negyvenhárom éves, és még mindig nekem kell szól...
– A biztosítással semmi baj, asszonyom, látom a matricát – felelte Alan, fölvillantva a legelőzékenyebb közegmosolyát. – Egyikük sem látta megérkezni a Volvót?
A hölgyek a fejüket rázták.
– Az utóbbi néhány percben nem láttak valakit, akié a Volvo lehet?
– Nem – felelte a harmadik hölgy. Élénk, villogó rágcsálószemét Alanre szegezte. – Szagot fogott, rendőr úr?
– Bocsánat, nem értettem.
– Bűnözőt üldöz?
– Ja – nyögte ki Alan. Egy pillanatig valószerűtlennek érezte ezt az egészet. Mit keres ő itt? Egészen pontosan miért is jött ide? – Nem, hölgyem. Csak kedvelem a Volvókat.
Öregem, ez aztán intelligens válasz!
– Ó! – mondta az első hölgy. – Nos, mi nem láttunk senkit. Kér egy csésze kávét? Azt hiszem; épp egy adag maradt.
– Nem, köszönöm. Kellemes jó napot, hölgyeim.
– Magának is, rendőr úr! – felelték a hölgyek kórusban. Alan ettől még valószerűtlenebbnek érezte az egész helyzetet.
Odaballagott a Volvóhoz. Megpróbálta a kormánykerék felőli ajtót. Kinyílt. Fülledt meleg volt odabent. A kocsi egy ideje már itt állhat. Benézett a hátsó ülésre. A padlón kis csomagot látott. Behajolt, fölvette.
TÖRLŐKENDŐ, olvasta, és mintha valaki erősen gyomorszájon ütötte volna.
Ugyan, ez még nem jelent semmit, szólalt meg benne az Eljárási Szabályzat és a Józan Ész. Legalábbis nem szükségképpen. Tudom, mire gondolsz: arra, hogy babák utaztak ezen a kocsin. De hát ilyen zacskókat osztogatnak minden útszéli bisztróban, ahol sült csirkét árulnak, az isten szerelmére!
És mégis...
Alan a zubbonya zsebébe gyűrte a csomagocskát, és kihátrált a kocsiból. Már csaknem becsukta az ajtót, amikor meggondolta magát, és ismét bekukkantott.
Megpróbált a műszerfal alá nézni. Ez azonban nem ment olyan egyszerűen. Le kellett térdelnie.
Ismét érkezett a menetrendszerű gyomorszájütés. Tompán felnyögött – ahogy azok szoktak, akik igazi keményet kaptak.
Az indítómotor huzaljai lefelé csüngtek, a rézdrótok vége enyhén meg volt tekerve. Ez azt jelenti, hogy valaki összekötötte őket. A Volvót nem kulccsal indították, hanem tolvaj módra – méghozzá a drótok kinézetéből ítélve igen ügyesen. Amikor pedig megálltak itt a parkolóban, a sofőr egyszerűen megmarkolta a huzalokat és szétrántotta őket, hogy lefulladjon a motor.
Tehát igaz... Legalábbis valamennyi. A nagy kérdés, hogy mennyi. Úgy érezte, mintha lépésről lépésre egy feneketlen szakadékhoz közeledne.
Visszament a kocsijához, beszállt, indított, és leakasztotta a mikrofont a tartójáról.
Ugyan mi igaz?, suttogta az Eljárási Szabályzat és a Józan Ész. Úristen, micsoda őrjítő hang! Hogy van valaki Beaumonték nyaralójában? Na és? Hogy egy George Komor nevű kitalált valaki kitolatott egy fekete Toronadóval Piás Martin istállójából? Ugyan már, Alan!
Csaknem egyszerre két gondolat is eszébe ötlött. Az első: ha kapcsolatba lép – ahogy Harrison kérte – Henry Paytonnal az oxfordi rendőrkapitányságon, valószínűleg sosem tudja meg, hogyan végződik ez a dolog. A Tavi út, ahol Beaumonték nyaralója található, zsákutca. A rendőrök azt fogják mondani neki, ne közelítse meg a házat. Magányos zsaru nem mehet oda, ha egyszer a Lizt és az ikreket fogságban tartó férfi legalább agytucatnyi gyilkosság gyanúsítottja!
Azt akarják majd, hogy zárja le az utat, és ne tegyen semmit, míg ők el nem küldik a hadosztálynyi rendőrüket, az autókat, talán még egy helikoptert is – netán néhány torpedórombolót meg vadászbombázót.
A második gondolata Komorral volt kapcsolatos.
Ők nem számítanak egy Komor-szerű valakire; még csak nem is tudnak Komorról.
De mi van, ha Komor tényleg létezik?
Ha így van, Alan gyanítani kezdte, hogy mindannyian nagy hibát követnek el. Odaküldeni egy csomó szerencsétlen rendőrt a Tavi útra ugyanannyit jelent, mintha egy húsdarálóba masíroznának be.
Visszaakasztotta a mikrofont. Ő megy be a Tavi útra, méghozzá egyedül!
Lehet, hogy hiba, de ezt fogja tenni. Azt a gondolatot kibírja hátralévő életében, hogy esetleg ostoba volt; előfordult már ilyesmi. De azt nem tudná elviselni, hogy miatta halt meg egy asszony és két gyerek, és még ki tudja, hányan. Miatta, mert rádión erősítést hívott, mielőtt föltérképezte volna a helyzetet.
Elindult a pihenőből a Tavi út felé.

Huszonnégy
Eljönnek a verebek

Thad kikerülte a sztrádát (Komor viszont éppen azt parancsolta Liznek, hogy használják, így aztán fél óra előnyre tettek szert), ezért keresztül kellett hajtania Lewiston-Auburnön vagy Oxfordon. Lewiston-Auburn – L. A., ahogy a helybeliek hívják – jóval nagyobb város, a rendőrkapitányság viszont Oxfordban van.
Ezért aztán Lewiston-Auburnt választotta.
Épp egy közlekedési lámpa előtt állt, és a visszapillantó tükrében kutatta, nem tűnik-e föl mögötte rendőrautó, amikor másodszor is eszébe jutott az ötlet, ami akkor merült fel, mikor Rawlie-val beszélgetett a roncstelepen. Ezúttal nem kósza ötlet volt, hanem kemény, határozott gondolat.
Én vagyok a titok tudója. Én vagyok a birtokoló. Én vagyok a létrehozó.
Itt mágiáról van szó, gondolta Thad, és minden mágus, akinek csöpp esze van, már rég beszerzett volna egy varázspálcát. Ezt mindenki tudja. Szerencsére én is tudom, hol lehet ilyet szerezni. Hol árusítják, tucatszámra.
A legközelebbi írószerbolt a Court Streeten volt, és Thad arrafelé kanyarodott. Bizonyos volt abban, hogy akad elég Berol-féle Black Beauty ceruza a Castle Rock-i nyaralóban, és éppily bizonyos volt abban is, hogy Komor is elhozza a maga készletét, de ő nem akarta azokat használni. Olyan ceruzákat akart, amelyeket Komor sosem érintett meg: sem Thad részeként, sem pedig önálló létezőként.
Fél háztömbnyire az írószerbolttól talált egy parkolót. Leállította Rawlie VW-jének motorját (a motor nehezen halt el; előbb sóhajtott, majd néhány tüdőbajosat köhintett) s kiszállt. Jó érzés volt a kocsi pipafüstszagú belsejéből kilépni a friss levegőre.
A boltban vásárolt egy doboz Berol-féle Black Beautyt. Megkérdezte a boltost, kihegyezheti-e a ceruzákat a falra szerelt hegyezőgépen. Az eladó azt felelte, hogy csak tessék. Hat ceruzát hegyezett ki. Ezt a hatot berakta egymás mellé, a mellényzsebébe. A ceruzák grafithegye úgy meredt ki onnét, mintha mindegyik kicsiny, halálos atomrakéta volna.
Csiribí-csiribá! Abrakadabra!, gondolta. Kezdődjék hát a mulatság!
Visszasétált Rawlie kocsijához. Beszállt. Nem indult el: egy percig csak ült, izzadt a melegben, és halkan dúdolta a „John Wesley Harding”-ot. Lassacskán már a dal összes sora eszébe jutott. Lenyűgöző, mire képes az emberi elme nyomás alatt.
Ez nagyon, nagyon veszedelmes lehet, tűnődött. Rájött, hogy nem is annyira magáért aggódik. Végül is ő hozta világra George Komort, így hát felelős is érte. Nem igazán tisztességes ez így, persze, hiszen nem gonosz szándékkal teremtette George-ot.
Akárhogy is nézte, nem tudta magát elképzelni ama hírhedett doktorok, Jekyll vagy Frankenstein szerepében – akármi is történik most a feleségével és a gyerekeivel. Nem azért ült neki azoknak a regényeknek, hogy rengeteg pénzt keressen, és nem is azért, hogy egy szörnyeteget teremtsen. Egyszerűen csak utat és módot keresett arra, hogy lerázhassa az írásgörcsöt. Nem akart mást, csak egy új történetet írni, mert mindig az írás tette boldoggá.
Ehelyett azonban megfertőzte valami iszonyú, természetfeletti betegség, márpedig tudjuk, hogy elég sok betegség akad, ami olyan embereket támad meg, akik ezt egyáltalán nem érdemlik. Furcsa kórságok, agyszélhűdés, izomsorvadás, epilepszia, Alzheimer-kór. De ha egyszer az ember megkapta a betegséget, együtt kell élnie vele.
De ez az egész mégiscsak nagyon veszélyes lehet Liz és a gyerekek számára, ismételte valami konokul a fejében.
No igen. Az agyműtét is elég veszélyes... de ha egyszer egy daganat növekszik odabent, mi más választásunk van!
Figyelni fog. Kukucskálni próbál. A ceruzák rendben vannak... tán még bóknak is veszi. De ha megérzi, hogy mi a terved a ceruzákkal, vagy meglátja a madársípot... ha megsejt valamit a verebekről... ha egyáltalán megsejti, hogy valamit meg lehet sejteni... akkor nagy szarban leszel, barátom!
De mégiscsak beválhat a dolog, suttogta a hang a lelkében. A fene egye meg, tudod, hogy beválhat!
Igen. Tudta. És mert lelkének legmélyén azt is tudta, hogy egyszerűen nem tehet mást, meg kell próbálnia, elindította a VW-t, és ment tovább Castle Rock felé.
Negyedórával később maga mögött hagyta Auburnt, és ismét a rétek, mezők között járt, s közeledett a Tóvidékhez.

Az út utolsó negyven mérföldjén Komor megállás nélkül a Páncél-Machine című regényről locsogott. Arról, amit majd ő és Thad fognak együtt írni.
Megérkeztek. Amikor Liz kinyitotta a nyaraló ajtaját, Komor segített a gyerekeket cipelni, de egyik kezét szabadon hagyta, és meglehetősen közel tartotta az övébe dugott fegyverhez, hogy elvegye az asszony kedvét minden csacskaságtól.
Liz remélte, hogy legalább néhány ház előtt autót lát majd, vagy hallja a távolból a láncfűrészek zúgását. Sajnos azonban nem hallatszott más, csak a tücskök álmos cirpelése és a Toronado motorjának erőteljes berregése. Úgy látszott, ennek a nyomorultnak tényleg ördögi szerencséje van.
Amíg kipakoltak és bevitték a dolgokat, Komor megállás nélkül locsogott. Még aközben sem hagyta abba, amikor beretvakésével egy kivétellel az összes telefonzsinórt átvágta. Ráadásul a leendő könyv cselekménye átkozottul jónak hangzott. Ez volt benne a legborzasztóbb. Pokolian jó történet volt. Éppolyan remek, mint a Machine módszere – vagy még annál is remekebb.
– Ki kell mennem a vécébe – mondta Liz, félbeszakítva a férfit, amikor minden csomagjuk a házban volt.
– Tőlem! – felelte Komor halkan és ránézett. Amint beléptek a házba, levette a napszemüveget, és Liznek félre kellett fordítania a tekintetét. A kimeredő, foszladozó, véres szem látványa több volt, mint amit el tudott viselni. – Tőlem! – ismételte Komor. – De én is jövök.
– Általában szeretek egyedül lenni, amíg könnyítek magamon. Maga nem?
– Engem nem nagyon foglalkoztat ez a kérdés – felelte Komor kedélyesen. Azóta ebben a hangulatban volt, mióta Gates Fallsnál lejöttek az autópályáról. Eltéveszthetetlenül annak az embernek-a jó hangulatát árasztotta, aki már tudja, hogy a dolgok jól sülnek el.
– Nekem viszont számít – magyarázta Liz, mintha valami különösen gügye kisgyerekhez beszélne. Érezte, amint az ujjai karmokká görbülnek. Gondolatban már tépte is kifelé azokat a guvadt szemgolyókat véres üregükből... És amikor megkockáztatott egy pillantást, Komor vigyorgó arcából látta, hogy pontosan tudja, mire gondol, és mit érez ő.
– Majd az ajtóban maradok – mondta a férfi gunyoros udvariassággal. – Jó kisfiú leszek, nem leskelődöm.
Az ikrek roppant mód elfoglalták magukat azzal, hogy összevissza másztak a nappali szőnyegén. Vidámak, nagyhangúak voltak. Szemlátomást jól érezték magukat itt, ahol pedig egyetlenegyszer jártak eddig, egy hosszú téli hétvégén.
– Nem lehet őket egyedül hagyni – akadékoskodott Liz. – A fürdőszoba a háló túloldalán van. Ha a gyerekek itt maradnak, még bajuk esik.
– Nem probléma, Beth – mondta Komor, és erőfeszítés nélkül mindkét gyereket a hóna alá kapta. Liz még ma reggel is azt gondolta, ha rajta és Thaden kívül bárki más megpróbálná ezt, William és Wendy torkaszakadtából üvöltene. Mikor azonban Komor a magasba emelte a két gyereket, azok boldogan vigyorogtak, gügyögtek, mintha ez volna a legpompásabb szórakozás a világon.
– Beviszem az ikreket a hálószobába, és helyetted majd őket figyelem a mosdó ajtajából. – Megfordult, és teljesen váratlan, jeges tekintettel mérte végig Lizt. – Vigyázni fogok rájuk! Nem szeretném, ha baj érné őket, tudod, Beth! Szeretem őket. Ha bármi bajuk esik, az nem miattam lesz!
Liz belépett a mosdóba, Komor pedig megállt az ajtóban. Ahogy ígérte: háttal. Az ikreket nézte. Liz, miközben fölemelte a szoknyáját, lehúzta a bugyiját, és az ülőkére helyezkedett, remélte, hogy Komor szavatartó ember. Nem halna bele, gondolta magában, ha most megfordulna, és látná őt itt kuporogni a klotyón... de ha meglátná a szabóollót a bugyijához erősítve, akkor alighanem azonnal meg kellene halnia.
És mint mindig, amikor sietnie kellett, a hólyagja cserbenhagyta. Gyerünk, gyerünk már, gondolta félelemmel vegyes szégyennel. Mi a fene van, talán kamatot akarsz rá gyűjteni, hogy nem adod ki?
Na végre! A megkönnyebbülés.
– De amikor megpróbálnak kijönni a fészerből – mesélte tovább Komor a regényt –, Machine meggyújtja a gázolajat, amit éjszaka öntöttek a fészer körüli árokba. Hát nem nagyszerű?! Szerintem ebből még filmet is csinálnak, Beth! Tudod, azok a mozis seggfejek imádják a tüzeket, a pirotechnikát!
Liz megtörölte magát, és nagyon óvatosan fölhúzta a bugyiját. Szeme szinte rátapadt Komor hátára, ahogy eligazította magán a ruhát. Közben imádkozott, nehogy a férfi megforduljon.
Nem tette. Mélyen elmerült a saját történetében.
– Westerman és Jack Rangely visszamenekülnek. Úgy tervezik, hogy a kocsival törnek át a tűzön. Ellington azonban pánikba esik és...
Hirtelen elhallgatott, fejét furcsán félrebillentette. Majd megfordult, és ránézett az asszonyra, épp akkor, amikor az a szoknyáját igazította el.
– Kifelé! – parancsolta kurtán. Minden jókedv eltűnt a hangjából. – Kifelé, de rögtön!
– Mi?...
Megragadta az asszony karját, és durván kirántotta a mosdóból. Ő maga besietett, és kinyitotta a gyógyszeres szekrényt.
– Vendég jön, márpedig ahhoz túl korán van, hogy Thad érkezzék.
– Én nem hall...
– Autómotor – vágta rá Komor. – Nagyon erős. Lehet, hogy rendőrautó. Hallod?
Becsapta a gyógyszeres szekrény ajtaját, és kirántotta a mosdó melletti szekrény fiókját. Talált egy tekercs ragtapaszt. Kivette.
Liz nem hallott semmit, és ezt meg is mondta.
– Nem baj – felelte a férfi. – Hallok én kettőnk helyett is. Kezeket hátra!
– Most meg mit akar...
– Tartsd a szád, és tedd a kezed a hátad mögé!
Liz engedelmeskedett, és a következő pillanatban két keze már össze is volt kötözve. Komor gyors mozdulatokkal tekerte a ragtapaszt nyolcas formára, előre-hátra, előre-hátra.
– Most állította le a motort. Talán negyedmérföldnyire innét. Valaki ravaszkodni próbál.
Liz úgy érezte, most, az utolsó pillanatban tényleg hallott valamit, de lehet, hogy csak azért, mert Komor fölhívta rá a figyelmét. Tudta, hogy ha nem összpontosít, nem hallotta volna meg. Jóságos Isten, hogy ennek milyen füle van!
– El kell vágnom a ragtapasz végét. Bocs, hogy egy kicsit durva leszek, Beth. Tudod, nincs időnk az udvariaskodáshoz.
És mielőtt Liz egyáltalán fölfoghatta volna, mi történik, Komor belenyúlt a szoknyaderekába. A következő pillanatban előrántotta a szabóollót. És még csak meg sem karcolta Liz bőrét a biztostűvel.
A férfi Liz szemébe nézett, mielőtt az ollóval elvágta volna a ragtapaszt. És mintha megint jól mulatott volna magában.
– Szóval látta! – suttogta Liz tompán. – Mégis észrevette a kidudorodást.
– Az olló? – A férfi fölnevetett. – Láttam, de nem a kidudorodást. A szemedben láttam, drága Bethie. Már Ludlow-ban. Abban a pillanatban tudtam, hogy ott van, amikor lejöttél az emeletről.
Kezében a ragtapasszal Liz elé térdelt. Abszurd módon – és baljóslatúan –, mint egy udvarló, aki épp a hölgy kezét kéri meg. Azután fölnézett.
– Eszedbe ne jusson, hogy megrúgj, vagy ilyesmi, Beth! Nem tudom, miért, de úgy érzem, hogy egy zsaru jön. Most nincs kedvem vadulni veled, bármennyire is jólesne. Szóval nyugi!
– A kicsik...
– Nyugi! Be fogom csukni az ajtót. Még nem elég nagyok ahhoz, hogy elérjék a kilincset. Akkor sem, ha fölállnak. Lehet, hogy benyalnak néhány porcicát az ágy alól, de ez lesz a legnagyobb bajuk. Mindjárt visszajövök.
A ragtapasz most Liz bokája körül írt le nyolcasokat. Komor elvágta, és ismét kiegyenesedett.
– Jó légy, Beth! Ne veszítsd el az okos gondolataidat! Mert ha igen, megfizetsz érte... De előtte végig kell nézned, ahogy ők megfizetnek!
Becsukta a fürdőszoba ajtaját, azután a hálószoba ajtaját, és eltűnt. Olyan gyorsan, ahogy egy bűvész mutat be valami látványos trükköt.
Liz a 22-este gondolt a szerszámkamrában. Vajon golyók is vannak ott? Elég valószínű. Fél doboz Winchester 22-es az egyik polcon.
Megpróbálta megfeszíteni a csuklóját. Komor nagyon ravaszul tekerte körbe a kezét, és ezzel a mozgással egy jó darabig még arra sem számíthatott, hogy lazítani tud a kötésen. Nem beszélve arról, hogy kiszabadíthatná a kezét.
Azután érezte, hogy a tapasz valamit lazult. Gyorsabban rángatta a csuklóját, levegőért kapkodva.
William odamászott hozzá, kezét anyja térdére helyezte, és kérdően fölnézett rá.
– Minden rendben lesz! – suttogta Liz és elmosolyodott.
Will visszamosolygott, és elmászott onnét, hogy megkeresse a testvérét. Liz vad fejmozdulattal félrelódított egy verejtékes hajfürtöt a homlokából, és tovább rángatta a csuklóját.

A Tavi út teljesen elhagyatott volt. Legalábbis amennyire Alan Pangborn látta... legalábbis addig a pontig, ameddig a kocsijával bemerészkedett: az út menti hatodik felhajtóig. Bizonyosra vette, hogy tovább is hajthatna – lehetetlen, hogy ebből a távolságból a Beaumont-nyaralóban bárki is meghallja a motor zaját, hiszen két domb is elválasztja őket – de okosabb, ha az ember ilyenkor nem kockáztat.
A massachusetsi Lynnből való Williams család alpesi kunyhója előtt megállította a kocsit egy görbe, öreg fenyő tövében, a tűszőnyegen. Kikapcsolta a motort és kiszállt.
Fölnézett, és meglátta a verebeket.
A Williams-ház tetején ültek. A házat körülvevő fák legmagasabb ágain. Ellepték a tóparti sziklákat. Helyért tülekedtek Williamsék mólóján – olyan sokan, hogy nem látszott tőlük a deszka. Százak és százak. Teljesen némák voltak, csak bámultak rá apró fekete szemükkel.
– Jézusom! – suttogta.
Tücskök ciripeltek a Williams-házat körülvevő magas fűben, hullámok locsogtak a móló tövében, az égen egy New Hampshire felé tartó repülő zúgott halkan. Ezt leszámítva minden néma volt. Még motorcsónak zaja sem hallatszott a tó felől.
Csak a madarak.
A rengeteg madár.
Mély, üveges félelmet érzett fölfelé kúszni a csontjaiban. Látott már verebet tavasszal és ősszel is, néha százat, kétszázat is egyszerre, de ilyet még nem látott.
Thadért jöttek?... Vagy Komorért? Ismét visszanézett a kocsira, a rendőrségi rádióra. Azon tűnődött, ne szóljon-e mégis be a kapitányságra. Ez a helyzet már nem egyszerűen bizarr, ez már kezelhetetlen.
Mi lesz, ha egyszerre felröppennek? Ha Komor odabent van, és tényleg olyan élesek az ösztönei, ahogy Thad állítja, meg fogja hallani! Meg fogja hallani!
Elindult. A verebek nem moccantak, de újabb csoport érkezett, és nyüzsögve telepedett le a fák között. Most már körös-körül mindenütt verebek ültek. Úgy meredtek rá, mint könyörtelen madáresküdtszék a vádlottak padján ülő gyilkosra. Arra, ahonnét jött, nem látott madarakat. És a Tavi utat szegélyező erdőben sem.
Úgy döntött, arrafelé indul.
Hirtelen kellemetlen érzése, majdnem előérzete támadt: hogy ez lesz karrierje legnagyobb tévedése.
Ugyan, csak földerítem a helyet, gondolta. Ha a madarak nem szállnak föl – márpedig úgy látszik, nem fognak –, minden rendben lesz. Fölmegyek ezen a felhajtón, át a Tavi úton, azután a fák között odalopakodok a Beaumont-házhoz. Ha a Toronado ott van, észre fogom venni. Ha észreveszem, talán meglátom őt is. És ha meglátom, legalább tudni fogom, ki ellen harcolok. Tudni fogom, hogy Thad, vagy... vagy valaki más.
És még valami eszébe jutott. Olyasmi, amire alig mert gondolni, mert félt, hogy már a gondolat is elviszi a szerencséjét.
Ha meglátja a fekete Toronado vezetőjét, talán lesz annyi ideje, hogy rálőjön. Talán elintézi a nyavalyást ott a helyszínen. Ha ez történik, lehet, hogy később alaposan megizzasztja az állami rendőrség, mert nem hajtotta végre a kifejezett parancsukat, de legalább Liz és a gyerekek biztonságban lesznek, és most semmi más nem érdekelte.
Némán, hangtalanul újabb verebek érkeztek. Valósággal ellepték Williamsék felhajtójának aszfaltját. Az egyik alig ötlábnyira a cipőjétől szállt le. Alan feléje rúgott, és azonnal meg is bánta, mert attól félt, hogy a madár – és vele együtt az egész szörnyűséges csapat – felröppen az égbe.
A veréb azonban csak odébb ugrott.
A következő Alan vállára telepedett. Alig akarta elhinni, pedig ott ült. Odalegyintett, mire a madár ráugrott a kezére, csőrével a tenyere felé csippentett... azután megállt. Alan dübögő szívvel leeresztette a kezét. A madár leszökkent az aszfaltra, a társai közé. Csillogó, érzéketlen szemével rámeredt Alan Pangborn seriffre.
Alan nagyot nyelt. Torkában hallhatóan kattant valami.
– Mik vagytok? – motyogta. – Mi a büdös nyavalya vagytok?
A verebek csak nézték. És most már minden fenyő, minden juhar, amit csak a Castle-tó innenső oldalán látott, teli volt velük. Hallotta, ahogy valahol megreccsent egy ág együttes súlyuk alatt.
A csontjuk üreges, gondolta. Szinte semmi súlyuk nincs. Mennyinek kellett odagyűlni, hogy egy ág megroppanjon alattuk?
Nem tudta. Nem is akarta tudni.
Kikapcsolta a 38-asát leszorító szíjat, és elindult fölfelé, Williamsék meredek felhajtóján – el a verebektől. Mire elérte a Tavi utat – amely nem több, mint földút, a kerekek vájta két árok között fűvel benőve –, az arca verejtékben úszott, inge nedvesen tapadt a hátára.
Körülnézett. Amerről jött, mindenütt verebeket látott. Most már a kocsija tetején is ültek, elborították a motorháztetőt, a villogót, a szirénát – itt azonban egy sem volt.
Mintha nem akarnának túl közel jönni... legalábbis egyelőre. Mintha ott volna a gyülekezőhelyük.
Megbújt egy cserszömörce mögött, amit jó rejtekhelynek vélt. Az út mindkét oldalát végigmérte. Egy lelket sem látott, csak a verebeket, és azok is odalent, a lejtő alján voltak, ahol Williamsék alpesi háza állt. Nem hallatszott zaj, csak a tücskök meg a feje körül röpködő szúnyogok zümmögése.
Jó.
Úgy vágott át az úton, mint katona az ellenség hátában: behúzott nyakkal, fürgén ugrott át a fűvel, kövekkel teli árkon, és eltűnt a fák között. Amikor a lombok elrejtették, már azon tűnődött, miként tudna minél gyorsabban és nesztelenebbül Beaumonték nyaralójáig jutni.

A Castle-tó keleti oldala egy hosszú, meredek domb alján van, a Tavi út pedig a lejtő oldalában húzódik. A legtöbb ház jóval a Tavi út alatt állt; innét, húszyardnyival az út fölül Alan csak a tetejüket látta. Néhány ház egyáltalán is nem látszott. Jól látta azonban az utat, a leágazó felhajtókat, és ha nem téveszti el a számolást, minden rendben lesz.
Amikor odaért a Williamsék utáni ötödik felhajtóhoz, megállt. Hátranézett, nem követik-e a verebek. A gondolat bizarrnak, valahogy mégis elkerülhetetlennek tűnt. Nyomukat sem látta, és felötlött benne: talán kimerült agya képzelte az egészet.
Arról ne is álmodj, gondolta. Nem képzelted a verebeket!... És még most is ott vannak.
Lenézett Beaumonték felhajtója felé, de innét nem látott semmit. Lassan, összegörnyedve kezdett leereszkedni. Szinte nesztelenül mozgott.
Éppen gratulálni akart magának, amikor George Komor a bal halántékához nyomta a pisztolyát, és így szólt: – Ha megmoccansz, haver, az agyad java része a jobb válladon köt ki.

Lassan, lassan, nagyon lassan megmozdította a fejét.
Amit látott, attól szinte azt kívánta: bárcsak vaknak született volna.
– Gondolom, egyhamar nem kerülök a Playboy címlapjára, mi? – kérdezte Komor.
Vigyorgott. Ebből a vigyorból több fog és fogíny látszott ki (meg üres lyukak ott, ahol nemrég még fogak voltak), mint az Alan által valaha is látott legszélesebb mosolyból. A férfi arca teli volt fekélyekkel, és a bőr mintha foszladozott volna az alatta lévő szövetről. De nem is ez volt a legundorítóbb, nem ettől fordult föl Alan gyomra. Valami baj volt a foszladozó bőr alatti hússal is. Nem egyszerűen elevenen elrothadt, hanem mintha valami rémes módon kezdett volna átalakulni, nem emberi szövetté válni.
Mindazonáltal rögtön tudta, ki ez.
A haj, amely élettelen, régi parókaként ragadt e madárijesztő fején, eredetileg szőke lehetett. A válla olyan széles volt, mint egy rögbijátékosé, vállvédővel együtt. Arrogáns, mozdulatlan tartása elárulta, milyen kecsesen mozog, ha mozog. Jókedvűen nézte Alant.
Ez volt az ember, aki nem létezhet, aki soha nem is létezett.
Ez volt Mr. George Komor, a fölspécizett kurafi a mississippibeli Oxfordból.
Szóval minden igaz!
– Hozott Isten a búcsúba, öreg harcos! – mondta Komor halkan. – Elég jól mozogsz ahhoz képest, hogy milyen nagydarab vagy. Először majdnem elvétettelek, pedig vártalak, elhiheted. Na, menjünk le a házhoz. Be szeretnélek mutatni az asszonykának, de ha egyetlen rossz mozdulatot teszel, halott vagy, és az asszonyka is meg azok a bájos kicsikék! Nekem nincs veszítenivalóm. Elhiszed?
Komor rávigyorgott foszladozó, rettenetes arcából. A tücskök tovább cirpeltek a fűben. Odakint, a tavon egy vöcsök éleset, hosszút vijjogott. Alan teljes szívéből kívánta, bárcsak ő lenne az a madár, mert amikor Komor kiguvadó, véres szemébe nézett, a halálon kívül egyetlen dolgot látott... a semmit.
Váratlan, tökéletes bizonyossággal döbbent rá, hogy nem látja többé a feleségét és a gyermekeit.
– Elhiszem – felelte.
– Akkor dobd el a pisztolyodat, és nyomás!
Alan engedelmeskedett.
Komor mögötte haladt, ahogy leereszkedtek a Tavi útra. Keresztezték, majd továbbmentek Beaumonték felhajtóján a ház felé. A ház nehéz gerendaalapzatán úgy emelkedett a domboldalban, mint egy luxusnyaraló Malibuban, az óceán partján. Amerre ellátott, sehol sem vett észre verebeket. Egyet sem.
A Toronado az ajtó mellett parkolt. Fekete, csillogó tarantella a késő délutáni napfényben. Akár egy puskagolyó. Alan kábán olvasta a lökhárító matricáját. Fölspécizett kurafi. Minden érzéke furcsán eltompult, zsibbadt, mintha ez az egész egy álom volna, amiből mindjárt fölébred.
Nem szabad így gondolkodnod, figyelmeztette némán önmagát. Ha így gondolkodsz, csak megöleted magad!
Ezt szinte mulatságosnak találta, hiszen végül is már halott, nem? Nagy okosan oda akart lopakodni Beaumonték házához. Úgy akart átsurranni az úton, mint valami rézbőrű indián. És akkor Komor egyszerűen a halántékához nyomott egy pisztolyt, eldobatta vele a sajátját – és már vége is a meccsnek.
Nem hallottam meg. Még csak nem is éreztem. Az emberek úgy vélik, nesztelenül mozgok, de e mellett a fickó mellett valósággal kétballábas vagyok.
– Tetszik a talyigám? – kérdezte Komor.
– Azt hiszem, Maine-ben most minden rendőrnek tetszik a talyigája – felelte Alan –, merthogy valamennyien ezt keresik.
Komor kedélyesen felnevetett.
– Valami azt súgja nekem, hogy füllentesz.
Pisztolya csövét Alan hátába nyomta.
– Menjünk be, drága barátom. Megvárjuk Thadet. Amikor ideér, kezdődhet az attrakció.
Alan fölnézett, és valami nagyon furcsát látott Komor fegyvertelen kezén.
A tenyerén egyáltalán nem voltak ráncok. Egyetlen vonás sem!

– Alan! – kiáltotta Liz. – Jól van? Nem esett baja?
– Hát – felelte Alan –, ha eltekintek attól, hogy tökéletes seggfejnek érzem magam, akkor jól vagyok.
– Végül is nem lehetett elvárni, hogy higgy ebben az egészben – mondta Komor szelíden.
Az ollóra mutatott, amit Liztől vett el. Az imént a nagy franciaágy melletti egyik éjjeliasztalkára tette, az ikrek számára elérhetetlenül.
– Vágd el a tapaszt a lábán, Alan rendőr. A csuklóját hagyd békén, úgy látom, már majdnem kiszabadította. Vagy Alan rendőrfőnöknek szólítsalak?
– Inkább Alan seriffnek – felelte, és arra gondolt: Pontosan tudja. Ismer engem –, Alan Pangborn seriffet Castle megyéből –, mert Thad is ismer! De még amikor fölényben van, akkor sem árul el semmit, amit tud. Ravasz, mint a menyét, aki a csirkeólokban csinált karriert.
És immár másodszor érezte szörnyű bizonyossággal saját, közelgő halálát. Vigaszul megpróbált a verebek csapatára gondolni; mert ez volt ennek a rémálomnak az egyetlen eleme, amelyet George Komor szemlátomást nem ismert. De aztán meggondolta magát. A pasas nagyon okos. Ha ő reményt engedélyez magának, Komor észreveszi a szemében... és gondolkodni kezd, miről is van szó.
Alan fogta az ollót, és elvágta a ragtapaszt Liz Beaumont lábán. Az asszony kiszabadította az egyik kezét, és kezdte letekerni a szalagot a csuklójáról.
– Most bántani fog? – kérdezte Liz ijedten. Föltartotta a kezét, mintha a tapasz hagyta vörös csíkok valamiképp eltántorítanák szándékától Komort.
– Dehogyis – felelte az, kis mosollyal. – Miért hibáztatnálak azért, ami mindannyiunknál természetes törekvés, drága Beth?
Liz undorodó, rémült pillantást vetett rá, majd galléron ragadta az ikreket. Megkérdezte, kiviheti-e őket a konyhába, hogy enni adjon nekik. A kicsik egészen addig aludtak, míg Komor le nem parkolta Clarkék lopott Volvóját az autóspihenőben, s most élénkek és elevenek voltak.
– Hát persze – felelte Komor. Ő maga is vidámnak, feldobottnak látszott... de közben mindvégig kezében volt a pisztoly, és tekintete szüntelenül ide-oda járt Liz és Alan között. – Menjünk ki valamennyien. Amúgy is beszélni szeretnék a seriffel.
Kivonultak a konyhába. Liz ételt készített az ikreknek, Alan közben vigyázott a kicsikre. Bájos gyerekek, akár két kis nyuszi. Ahogy rájuk nézett, eszébe jutott az idő; amikor ő és Annie még jóval fiatalabbak voltak. Az az idő, amikor Toby – aki most már érettségi előtt áll – pelenkában mászkált, Todd pedig meg se született.
Az ikrek boldogan kúsztak ide-oda. Olykor el kellett irányítani valamelyiket, nehogy magára rántson egy széket, vagy beverje fejét a konyhaasztal aljába.
Miközben ő dajkálkodott, Komor beszélt hozzá.
– Most azt hiszed, meg foglak ölni. Kár tagadni, seriff, látom a szemedben! Ráadásul ez a pillantás nekem meglehetősen ismerős. Hazudhatnék, és mondhatnám, hogy nem igaz, de szerintem nem hinnéd el. Efféle ügyekben magadnak is van némi tapasztalatod, ha nem tévedek. Ugye?
– Azt hiszem, igen – felelte Alan. – De azért az ilyesmi egy kissé... kívül esik a rendőrségi rutinmunkán.
Komor hátravetett fejjel nevetett. Az ikrek fölkapták fejüket, és a hang felé néztek, majd ők is nevetni kezdtek. Alan Lizre pillantott, és rémületet, gyűlöletet látott az arcán.
Meg még valami mást.
Igen, féltékenységet. Legalábbis annak vélte. Azon tűnődött: ezek szerint van még valami, amiről George Komor nem tud. Nem tudja, hogy ez az asszony milyen veszedelmet jelent a számára.
– Az biztos, seriff! – folytatta Komor még mindig kuncogva. Majd elkomolyodott. Közelebb hajolt Alanhez, akit megcsapott a bomló hús büdös, sajtszerű szaga.
– De nem szükséges, hogy így történjen. Kétségtelenül minden az ellen szól, hogy élve kimássz ebből az ügyből, elismerem. De van esélyed rá! Valamit el kell itt végeznem. Egy kis írásról van szó. Thad segíteni fog nekem. Ő nyomkodja majd a pumpát. Azt hiszem, egész éjjel dolgozni fogunk, ő meg én, de mire holnap reggel fölkel a nap, nagyjából rendbe jönnek a dolgaim.
– Azt akarja, hogy Thad megtanítsa írni – magyarázta Liz a konyhapult mellől. – Azt mondja, együtt fogják írni a könyvet.
– Nem egészen – vette vissza a szót Komor. Rápillantott az asszonyra, és valami kellemetlen kisugárzás törte meg jó hangulata sima felszínét. – Tartozik ezzel nekem a férjed, tudod? Lehet, hogy már akkor is tudott írni, mielőtt én fölbukkantam, de tőlem tanulta meg, hogyan kell úgy írni, hogy az emberek el is akarják olvasni! Szerinted mi haszna olyasmit írni, amit senki sem akar elolvasni?
– Maga ezt sose fogja megérteni – felelte Liz.
– Nem kívánok én mást tőle – magyarázta Komor Alannek –, csak egy kis vérátömlesztést. Mostanában mintha valamilyen mirigyem... fölhagyott volna a működéssel. Időlegesen. Azt hiszem, Thad tudja, hogyan kell működtetni azt a mirigyet. Tudnia kell, hiszen a magáéból teremtette az enyémet, ha érted, mire gondolok. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy nagyban-egészében ő épített föl engem.
Ó, nem, barátom, gondolta Alan. Ez nem igaz. Talán nem tudod, de nem így volt. Együtt csináltátok, ti ketten, mert mindvégig együtt voltatok! És te nagyon állhatatos voltál. Thad megpróbált elintézni, mielőtt még megszülettetek, de nem sikerült egészen. Azután, tizenegy évvel később, dr. Pritchard is próbát tett, ami ugyan sikerült, de csak egy időre. Végül Thad visszahívott az életbe. Ő tette, de nem tudta, mit csinál... mert nem tudott RÓLAD. Pritchard nem mondott el neki semmit. Te pedig megjelentél, ugyebár? Te, a halott fivérének a kísértete... De persze jóval több és kevesebb is vagy ennél.
Alan elkapta Wendyt, aki a tűzhelynél álldogált, és majdnem hanyatt esett a fáskosárba.
Komor ránézett Williamre és Wendyre, majd vissza Alanre.
– Thadnek és nekem hosszú ikertörténetünk van. Én akkor jöttem létre, amikor meghalt az a két iker, aki ezeknek lett volna a fivére és a nővére. Ha úgy tetszik, nevezhetjük ezt valami földöntúli egyensúlyteremtésnek.
– Én inkább őrültségnek nevezném – mondta Alan.
Komor fölnevetett.
– Tulajdonképpen én is. De így történt. Az ige testté lőn, mondhatnók. Hogy miként történt, az nem nagyon fontos. Az a fontos, hogy itt vagyok!
Tévedsz, gondolta Alan. Éppen hogy az a fontos, miként történt: Legalábbis nekünk. Mert csak ez menthet meg bennünket.
– Miután a dolgok elértek egy bizonyos pontra, megalkottam magamat – folytatta Komor. – És végül is nem olyan meglepő, hogy apróbb problémáim vannak az írással. Megteremtenie az embernek önmagát: ez kivesz belőle némi energiát, ugye? Hisz az ilyesmi nem történik meg naponta, ugyebár?
– Isten mentsen! – vágott közbe Liz.
Ez vagy telitalálat volt, vagy majdnem. Komor egy támadó kígyó gyorsaságával fordította fejét Liz felé. A kellemetlen kisugárzás most még erősebben érződött.
– Azt hiszem, jobb, ha befogod a lepénylesődet, Beth – mondta halkan Komor –, mielőtt bajba keversz olyasvalakiket, akik ártatlanok, mint a ma született bárány!
Liz a tűzhelyen lévő edényre meredt. Alan úgy látta, elsápadt.
– Idehozná őket, Alan? – kérdezte halkan Liz. – Kész az étel.
Ölébe vette Wendyt, Alan pedig Williamet etette. Fantasztikus hogy milyen gyorsan felidéződik a rég elfelejtett technika, gondolta. Dugd be a kanalat, húzd ki, majd ugyanazzal a gyors, finom mozdulattal rántsd fölfelé az állcsúcstól az alsó ajakig, hogy minél kevesebb étel folyjon el.
Will a kanál után kapkodott, mert szemlátomást úgy érezte: elég idős és tapasztalt ahhoz, hogy köszöni szépen, de maga egyen. Alan gyengéden elhárította a próbálkozást, s a gyerek végül belenyugodott.
– A helyzet az, hogy föl tudlak használni – magyarázta Komor. A konyhai pultnak támaszkodott, és unottan húzogatta a pisztoly csövét vadászmellényén. A fegyver és a mellény, erős, surrogó hangot adott. – A rendőrség telefonált? Ők mondták, hogy gyere ki, és nézz körül? Ezért vagy itt?
Alan elgondolkodott, hogy érdemes-e hazudnia, végül úgy döntött, jobb, ha megmondja az igazat. Főleg azért, mert ez az ember – ha ugyan tényleg ember – nagyon hatékony beépített hazugságvizsgálóval bír.
– Nem egészen – felelte, és beszámolt Piás Martin telefonhívásáról.
Komor már azelőtt bólintott, hogy befejezte volna.
– Gondoltam, hogy valami villanást látok annak a tanyaháznak az ablakában! – mondta kuncogva. Jó hangulata szemlátomást visszatért. – Nohát, nohát! Ezek a falusiak imádnak leskelődni. Így van, Alan seriff? Olyan kevés a dolguk, hogy különben nem is tudnának mihez kezdeni. És mit csináltál azután, hogy letetted a telefont?
Alan ezt is elmondta. Most azért nem hazudott mert sejtette, hogy Komor amúgy is tudja, mit csinált – már csak abból az egyszerű tényből is, hogy itt áll, egyedül. Alan úgy vélte, Komor leginkább azt akarja tudni, elég ostoba-e ő ahhoz, hogy hazudni próbáljon.
Amikor befejezte, Komor így szólt:
– Rendben, eddig jó. Beszélgetésünk kissé megnövelte az esélyeidet, Alan seriff, hogy még egy darabig élhess ebben a siralomvölgyben. Most pedig figyelj rám, elmondom, mit csinálunk, ha a gyerekek befejezték a kajálást.

– Megértetted, hogy mit kell mondanod? – kérdezte ismét Komor. A veranda felőli előszobában álltak, a telefon mellett; ez az egyetlen készülék maradt működőképes a házban.
– Igen.
– És nem próbálsz semmiféle titkos üzenetet leadni a telefonközpontosodnak?
– Nem.
– Remek – mondta Komor. – Remek, mert tudod, átkozottul rossz pillanat ez elfelejtened, hogy felnőtt vagy. Baj lenne, ha most kezdenéd itt játszani a Kalózok Barlangját. Valaki biztosan rámenne a dologra!
– Örülnék, ha abbahagyná már ezt a fenyegetőzést.
Komor vigyora még szélesebb lett. Arca gonoszul sugárzott. Magával hozta a telefonhoz Williamet, hogy biztosítsa Liz folyamatos jó magaviseletét, és most megcsiklandozta a babát a hóna alatt.
– Nem ígérem, hogy sikerülni fog – felelte. – Ha az ember a természete ellen cselekszik, előbb-utóbb szorulást kap, Alan seriff.
A telefon a nagy ablak melletti asztalon állt. Alan, miközben fölvette a kagylót, lopva végignézte az erdős domboldalt, hogy lát-e verebeket. Egyet sem látott. Legalábbis egyelőre.
– Mit nézegetsz, öreg harcos?
– Hogy? – pillantott Komorra. A férfi guvadt szemei rezzenetlenül meredtek rá foszladozó üregükből.
– Nagyon jól hallottad, mit kérdeztem. – Komor a fölhajtó és a Toronado felé intett. – Nem úgy néztél ki az ablakon, ahogy az emberek szoktak, csak mert van ott egy ablak. Olyan volt az arcod, mintha várnál valamit. Tudni akarom, mit!
Alan érezte, hogy a rémület jeges keze megmarkolja a gerincét.
– Thadet – hallotta a saját hűvös, nyugodt hangját. – Ugyanúgy Thadet várom, ahogy maga is. Most már hamarosan ide kell érnie.
– Nagyon remélem, hogy ez a teljes igazság – mondta Komor, és kissé följebb emelte Williamet. A pisztoly csövét kísérteties lassúsággal le-föl húzogatta William tömzsi pocakja fölött, csiklandozva a kisgyereket. William göcögött, és kedveskedve megütögette Komor foszladozó arcát, mintha azt mondaná: hagyd már, ne hülyéskedj... de egy kicsit még csináld, mert olyan vicces!
– Igen – felelte Alan, és nagyot nyelt.
Komor a pisztoly csövét most William álla alá illesztette, és a gyerek tokáját csiklandozta. A kicsi nevetett.
Ha Liz most fölbukkan az ajtóban, és meglátja ezt, teljesen bevadul, gondolta Alan jeges nyugalommal.
– Biztosan mindent elmondtál, Alan seriff? Nem hallgatsz el semmit előlem?
– Nem – felelte Alan. Legföljebb, ha a verebeket az erdőben, Williamsék háza körül. – Nem hallgatok el semmit.
– Rendben. Hiszek neked. Legalábbis egyelőre. No, akkor lássunk munkához!
Alan tárcsázta a Castle megyei seriffhivatalt. Komor közelebb hajolt és hallgatózott. Olyan közel, hogy erős bűzétől Alan csaknem öklendezni kezdett.
Sheila Brigham az első csöngetésre fölkapta a telefont.
– Üdv, Sheila, itt Alan! Kinn vagyok a Castle-tónál. Próbáltam rádión beszólni, de hát tudja, milyenek itt a vételi lehetőségek.
– Úgyszólván nem léteznek – mondta Sheila és nevetett.
Komor elmosolyodott.

Amikor a férfiak kimentek az előszobába, Liz kihúzta a konyhaszekrény fiókját, és elővette a legnagyobb húsvágó kést. Az ajtó felé nézett, mert tudta: Komor bármelyik pillanatban bedughatja a fejét, hogy ellenőrizze őt. Egyelőre azonban minden rendben. Hallotta, hogy beszélgetnek. Komor valami olyasmit mondott, hogy Alan furcsán tekintett ki az ablakon.
Meg kell tennem, gondolta, méghozzá teljesen egyedül! Úgy figyeli Alant, mint egy macska, és még ha szólhatnék is valamit Thadhez, attól csak még rosszabbra fordulnának a dolgok. Mert ő olvas Thad agyában.
Wendyt a karjában tartva kilépett a cipőjéből, és mezítláb, lábujjhegyen átsettenkedett a nappaliba. Itt volt egy szófa, mégpedig úgy fordítva, hogy aki ráül, ki tudjon nézni a tóra. A fodros huzat alá csúsztatta a kést. Ha ideül, karnyújtásnyira lesz tőle a fegyver.
És ha mindketten ideülnek, ő és a ravasz róka George, akkor George is karnyújtásnyira lesz!
Biztosan rá tudom bírni, hogy odaüljön, gondolta, miközben sietett vissza a konyhába. Egészen biztosan. Tetszem neki. És noha ez rettenetes... kihasználni azért nem olyan borzasztó.
Visszaért a konyhába, és szinte azt várta, hogy Komor már ott lesz, kivillantva abban a rémes, foszladozó vigyorban a maradék fogát. A konyha azonban még mindig üres volt, és a távolból hallotta Alant telefonon beszélni. Elképzelte Komort, amint mellette áll és hallgatózik. Eddig tehát rendben. Arra gondolt: Ha egy kis szerencsém van, George Komor halott lesz, mire Thad ideér.
Nem akarta, hogy ők ketten találkozzanak. Nem egészen értette miért is szeretné mindenáron elkerülni ezt, de legalább az egyik okát megsejtette: attól félt, hogy a két férfi együttműködése sikeres lesz, és még jobban félt attól, hogy mi lesz e siker gyümölcse.
A legvégén csupán egyetlen személy töltheti ki Thad Beaumont és George Komor kettős lelkét és testét. Egyetlen fizikailag létező lény képes túlélni ezt a személyiségszakadást. Ha Thad megadja a Komornak szükséges kezdőlökést, ha Komor elkezd magától írni, vajon a sebei, fekélyei nem kezdenek-e begyógyulni?
Liz úgy vélte, igen. Úgy gondolta: Komor elkezdi majd fölvenni férje arcát, alakját.
És ezt követően vajon mennyi idő múlva lesz az (föltéve, hogy Komor életben hagyja őket, és sikerül elmenekülnie), amikor az első fekélyek megjelennek Thad arcán?
Úgy vélte, nemsokára. Egyébként abban is kételkedett, hogy Komornak komoly érdeke fűződne Thad életben hagyásához, ahhoz, hogy lássa bomlani, elrohadni, végül semmivé válni, miközben netán az összes okos gondolatát elveszíti.
Liz visszalépett a cipőjébe, és nekilátott, hogy eltakarítsa az ikrek korai vacsorájának maradékát. Te ocsmány dög, gondolta, miközben letörölte az asztalt, majd forró vizet engedett a mosogatóba. Te csak egy írói álnév vagy, TE VAGY a betolakodó, nem pedig a férjem!
Joy mosogatószert nyomott a mosogató táljába, majd odalépett a nappali ajtajához, és megnézte, mit csinál Wendy. A kicsi a padlón mászott, valószínűleg a fivérét kereste. Az üveg tolóajtón túl a késő délutáni nap aranyhidat rajzolt a Castle-tó kék vizére.
Nem tartozol ide! Fekély vagy a világ testén, undorító szemnek és elmének!
Ránézett a szófára, amely alatt az éles kés lapult, karnyújtásnyira.
De én majd teszek róla. Ha Isten hagyja, én majd teszek róla!

Komor bűze egyre jobban fölkavarta Alan gyomrát. Úgy érezte, mindjárt elokádja magát, de igyekezett, hogy a hangján ebből ne érződjék semmi.
– Norris Ridgewick visszatért már, Sheila?
A mellette álló Komor megint csiklandozni kezdte Williamet a 45-össel.
– Még nem, Alan. Sajnálom.
– Ha visszajön, mondja meg neki, hogy vegye át a parancsnokságot. Addig pedig Clut vigye a dolgokat.
– A munkaideje...
– Igen, tudom, a munkaideje lejárt. A város kénytelen lesz némi túlórát fizetni, és Keeton majd rágja emiatt a fülemet, de hát mi mást tehetnénk? Itt vagyok elakadva egy nem működő rádióval és egy autóval, aminek a motorja mindannyiszor lefullad, valahányszor valaki ránéz. Beaumontéktól telefonálok. A rendőrök arra kértek, nézzek be, de nincs itt senki.
– Akarja, hogy továbbítsam ezt a rendőrségnek?
Alan ránézett Komorra, aki elmélyedve csiklandozta a vigyorgó, ficánkoló kisgyereket. Alan pillantására szórakozottan bólintott.
– Igen. Hívja föl az oxfordi kapitányságot a nevemben. Azt hiszem, beugrok abba a csirkebisztróba, és eszem valamit, azután visszamegyek az irodába, és elintézek mindent. Mármint ha be tudom indítani a kocsimat. Ha nem, akkor megnézem, maradt-e valami kaja Beaumonték éléskamrájában. Fölírna nekem valamit, későbbi elintézésre, Sheila?
Inkább érezte, mint látta, hogy Komor megdermed mellette. A pisztoly megállt a kezében, csöve William köldökére mutatott. Alan érezte, ahogy a verejték lassú, hideg patakjai végigcsordogálnak a bordáin.
– Hát persze, Alan.
– Ez a Beaumont állítólag író, szóval papírforma szerint egy alkotó képzelet. Akkor viszont több esze is lehetne mint hogy a kulcsát a lábtörlő alá dugja!
Sheila Brigham fölnevetett.
– Fölírtam, seriff. Majd szólunk neki, ha leutazik.
A 45-ös csöve ismét mozogni kezdett, William pedig ismét vigyorgott. Alan is ellazult kissé.
– Henry Paytonnal kell beszélnem, Alan?
– Ühüm. Vagy ha Henry nincsen bent, Danny Eamons-szel.
– Rendben.
– Kösz, Sheila. Ez az egész csak fölösleges fontoskodás a rendőrség részéről. Minden jót.
– Magának is, Alan.
Lassan helyére tette a telefonkagylót, és Komor felé fordult. – Rendben?
– Nagyon is. Különösen tetszett a kulcs a lábtörlő alatt. Ez adta meg a sztorinak azt a kis külön rafinériát, amitől hihetővé válik.
– Hű de nagy barom maga! – mondta Alan. A jelen körülmények között nem túl okos megjegyzés volt, de hirtelen kitörő dühe magát is meglepte.
Komor válasza szintén meglepő volt. A férfi fölnevetett.
– Senki sem szeret engem igazán, ugye, Alan seriff?
– Hát nem – ismerte be Alan.
– No, ez még nem baj. Szeretem én magam mindenki más helyett. A lényeg az, hogy minden oké. Azt hiszem, be fogják venni a mesét.
Megmarkolta a telefonzsinórt, és egyetlen mozdulattal kitépte a konnektorból.
– Én is azt hiszem-mondta Alan, de magában erősen kételkedett ebben. Átlátszó szöveg volt, amit leadott.
Komor föltehetőleg azt hiszi, hogy Portlandtól északra minden zsaru olyan hülye; mint a Foxi-Maxiban a helyettes seriffkutya. Don Eamons még csak-csak benyalja a történetet, ha valaki Oronóból vagy Augustából el nem kezdi toszogatni, no de Henry Payton? Ő aligha ad hitelt annak, hogy Alan felületesen körülnézett Homer Gamache gyilkosa után, aztán beugrott egy kis rántott csirkére a bisztróba. Henry kiszagolja, hogy itt valami nem stimmel.
Ahogy Komort nézegette, aki a 45-ös csövével a babát csiklandozta, azon tűnődött, szeretné-e hogy Henry kiszagolja. A válasz se igen nem volt, se nem. Nem tudta.
– És most? – kérdezte.
Komor nagy lélegzetet vett, és az ablakon át élvezettel kinézett a napsütötte erdőre.
– Kérdezzük meg Bethie-t, össze tud-e ütni nekünk is valami zabát. Éhes vagyok. Ez a remek a falusi életben, hát nem, Alan seriff? A csudába is!
– Rendben – felelte Alan. Elindult a konyha felé, de Komor hirtelen megragadta a zubbonyát.
– Az a duma a folyton lefulladó kocsiról... ugye nem tartalmazott valami titkos üzenetet?
– Nem. Ez is csak afféle... minek is nevezte? Finom részlet, ami oly sokat jelent. A legtöbb kocsinknak egyébként karburátorproblémái voltak az elmúlt évben.
– Remélem, hogy ez az igazság – mondta Komor, és halott szemével végigmérte Alant. A szeme belső sarkából, a korhadó orra mellett, vastag gennycsíkok folydogáltak lefelé, mint a krokodilkönnyek. – Nagyon kellemetlen volna, ha meg kellene kínoznom a két aranyos gyerek valamelyikét, mert te ravaszkodni akarsz. Thad feleolyan jól sem dolgozna, ha megtudná, hogy ki kellett nyírnom az egyik ikret.
Elvigyorodott, és a pisztoly csövét William hóna alá nyomta. William göcögött és fickándozott.
– Olyan bájos gyermek, akár egy macskakölyök, hát nem?
Alan nagyot nyelt. Úgy érezte, mintha hatalmas, száraz pamutgombolyag lenne a torkában.
– Idegesít, hogy folyton azzal a vacakkal piszkálja.
– Az a jó. Csak idegeskedj – mondta Komor mosolyogva. – Én kifejezetten szeretem, ha idegesek körülöttem. No menjünk enni, Alan seriff! Azt hiszem, ez itt már a nővére után vágyik.
Liz megmelegített a mikrohullámú sütőben egy tányér levest Komor számára. Először mélyhűtött készételt kínált neki, Komor azonban mosolyogva megcsóválta a fejét, majd belenyúlt a szájába, és minden erőlködés nélkül kirántotta egyik fogát. Első mozdulatra kijött a rothadó ínyből.
Liz félrefordult, amíg Komor a szemétkosárba dobta a fogat. Száját összeszorította, arcára rámerevedett az undor.
– Ne aggódj – nyugtatta Komor egykedvűen. – Hamarosan rendbe jönnek. Minden rendbe jön, nem is olyan soká. Papa mindjárt ideér!
Még akkor is a levest szürcsölte, amikor tíz perccel később Thad megérkezett Rawlie ütött-kopott VW-jén.

Huszonöt
Páncél-Machine

A Beaumont-nyaraló az 5-ös úttól egymérföldnyivel beljebb lehetett a Tavi úton, de Thad még a tizedét se tette meg, amikor lefékezte a kocsit, és csak bámult hitetlenkedve.
Mindenütt verebeket látott.
Minden fa minden ágán, minden kövön, minden talpalatnyi gyepen verebek nyüzsögtek. Groteszk víziónak tűnt: mintha Maine államnak ez a része szárnyakat növesztett volna. Az orra előtt nyoma veszett az útnak. De teljesen! Ahol régen út vezetett, most néma, tülekedő verebek tanyáztak túlterhelt fák között.
Valahol elpattant egy ág. Ezen kívül az egyetlen nesz Rawlie VW-jének hangja volt. A kipufogócső dobja, amely halkíthatta volna a motor zaját, már akkor rossz állapotban volt, amikor Thad nyugatra indult, most pedig már egyáltalán nem funkcionált. A motor pöfögött, dübörgött, időnként nagyokat durrant, és ettől ennek a szörnyeteg verébhadnak azonnal föl kellett volna röppennie.
A madarak azonban nem mozdultak.
Kevesebb, mint tizenkét lábnyira kezdődtek attól a helytől, ahol megállította a kocsit, és recsegve üresbe tette a sebességváltót. Olyan egyenes demarkációs vonalat képeztek, hogy akár vonalzóval is húzhatták volna.
Hosszú évek óta nem lehetett látni ennyi madarat együtt, gondolta. Legalább azóta, hogy a múlt század végén kipusztult az amerikai vándorgalamb... Ha ugyan akkor láttak ilyet. Olyan ez az egész, mint egy jelenet abból a Daphne du Maurier-sztoriból.
Egy veréb leszállt a kocsi motorházára, és őt bámulta. Iszonyú, közönyös érdeklődést látott a kis madár fekete szemében.
Meddig tartanak?, tűnődött. Egészen a házig? Ha igen, akkor George is látta őket... És ezért pokoli árat kell fizetnünk, ha nem kellett máris. És ha nem tartanak is a házig, én vajon hogyan jutok oda? Nem egyszerűen az úton vannak; ők maguk az út.
De természetesen tudta a választ. Ha el akar jutni a házhoz, rá kell hajtania a verebekre.
Nem! A lelke szinte felnyögött. Nem, nem teheted!
Képzelete borzalmas képeket idézett elő: a kicsiny testek roppanó, reccsenő hanggal törnek össze ezrével a kerék alatt; vér fröccsen szerteszét. Tollpihék forognak a gumin, ahogyan a kerék fordul.
– De hát mennem kell! – motyogta. – Mennem kell, mert mennem kell!
Arcán reszketeg vigyorjelent meg, majd vad, félőrült, dühödten összpontosító grimasszá változott. E pillanatban kissé hasonlítani kezdett George Komorhoz.
Egyesbe rakta a sebességváltót, és ismét dúdolni kezdte a „John Wesley Harding”-ot. Rawlie VW-ja pöfögött, majdnem leállt, aztán a motor hármat durrant, és a kocsi előregurult.
A motorháztetőn ülő veréb felröppent. Thad visszatartotta a lélegzetét, ahogy arra várt, hogy a madarak fölröppenjenek. Képzeletében látomásszerűen már észlelte is a hatalmas, emelkedő felhőt és az ezt kísérő hangot, amely olyan lehet, mint egy palackba zárt hurrikán.
Ehelyett azonban az út felszíne mozogni, vonaglani kezdett a VW orra előtt. A verebek – legalábbis néhányan – odébb húzódtak, és föltártak az úton két keskeny csapát. Két csapát, amelyek pontosan illettek a VW kerekei alá.
– Jézusom! – suttogta Thad.
És már közöttük járt. Hirtelen elhagyta azt a világot, amit eddig ismert, és belépett abba, melynek lakossága csak ezekből az őrszemekből áll, akik a határt vigyázzák de élők és holtak birodalma között.
Pontosan ott vagyok most, gondolta, ahogy lassan gurult a madarak által szabadon hagyott két vékony csapán kormányozva. Az élő holtak birodalmában vagyok, és Isten segítsen!
Az út fokozatosan, folyamatosan nyílt meg előtte. Mindig tizenkét lábnyival a kocsi orra előtt, és ahogy ez, a távolságot megtette, újabb tizenkét lábnyi tisztult meg előtte. A VW kerekei között verebek tömege nyüzsgött, de szemlátomást egyet sem gázolt el közülük. Legalábbis ahogy a visszapillantó tükörben hátranézett, így látta. Biztosra azonban nem vehette, mert amint elhajtott közöttük, a verebek csapata ismét összezárult azzá a tollas szőnyeggé, ami előtte volt.
Még a szagukat is érezte. A könnyű, morzsás szag úgy nehezedett a tüdejére, mint a csontliszt pora. Egyszer, gyerekkorában beleszagolt egy zacskó nyúlsörétbe, és mélyen belélegezte. Ez itt pontosan olyan volt. Nem piszkos, de minden mást elnyomó és idegen.
Félni kezdett, hogy a madaraknak ez a hatalmas tömege kiszippantja a levegőből az oxigént, és ő megfullad, mielőtt odaérne, ahová igyekszik.
Halk tak-tak-tak hangokat hallott a feje fölött, és elképzelte a kocsi tetején tolongó verebeket, amint valami titokzatos módon kommunikálnak társaikkal; irányítják őket, szólnak nekik, hogy menjenek odébb, nyissák meg a két kerékcsapát előttük, és közlik velük, hogy mikor biztonságos a kocsi mögött ismét összezárulniuk.
Fölkapaszkodott a Tavi út első emelkedőjére, és lenézett maga elé, a verebek völgyére. Itt is mindenül: verebek takartak el mindent, verebek nyüzsögtek minden fán, rémálomszerű madárvilággá változtatva az egész tájat. Már el sem tudta képzelni amit látott: képtelen volt fölfogni a látványt.
Érezte, hogy mindjárt elájul, és gyorsan, teljes erőből arcon ütötte magát. A pofon hangja halk volt a VW motorjának dübörgéséhez képest, de látta, hogy a madarak tömege a zajtól gyűrűzni kezd, mint ahogy a víz a beledobott kavics nyomán.
Nem mehetek le oda. Nem mehetek.
Le kell menned! Te vagy a titok tudója! Te vagy a létrehozó! Te vagy a birtokoló!
És különben is: hová máshová mehetne? Eszébe jutott Rawlie figyelmeztetése: Légy óvatos, Thaddeus! Ember nem irányíthatja a túlvilág ügynökeit, legalábbis nem sokáig!
Mi lenne, ha visszatolatna az 5-ös útra? A madarak utat nyitnak előtte, de nem hitte igazán, hogy visszafelé is utat nyitnának. Úgy vélte, ha most meggondolná magát, annak a következményei beláthatatlanok lennének.
Kezdett legurulni a dombon, és a verebek utat nyitottak előtte.
Később nem emlékezett pontosan ennek az útnak a további részleteire; tudata irgalmasan függönyt húzott az eseményekre. Mindössze arra emlékezett, hogy újra meg újra azt gondolta: Ezek itt csak VEREBEK az Isten szerelmére!... Nem tigrisek, aligátorok vagy piranhák, csak VEREBEK!
Ez igaz, de ha az ember ennyit lát egyszerre, ha mindenütt őket észleli, minden faágon őket látja nyüzsögni, minden kidőlt fatörzsön ők tolonganak – az kiborító. Az embernek nemcsak a feje, a lelke is megfájdul.
Félmérföldnyire járhatott a Tavi úton, befordult az élés kanyarban ott, ahol az Iskola-mezőnek kellett volna lennie balról. Csakhogy az Iskola-mező eltűnt. Az Iskola-mező feketéllett a verebektől.
Fájt tőle az ember lelke. Mennyien lehetnek? Hány millióan? Vagy milliárdan?
Újabb ág reccsent az erdőben, majd távoli mennydörgés robajával letört. Elhajtott Williamsék mellett, de az alpesi ház gombócnak látszott a nyüzsgő verebektől. Nem tudta hogy Alan Pangborn autója Williamsék fölhajtóján parkol, mert a helyén csak egy tollat növesztett domb állt.
Elhajtott Saddlerék, Massenburgék, Payne-ék mellett. Mások mellett is, akiknek a nevére nem emlékezett. És ekkor, alig négyszáz yardnyira a házától, a madárerdő egyszer csak megszűnt. Itt, az orra előtt még az egész világ verebekből volt, hathüvelyknyivel odébb pedig már egyetlenegy sem maradt.
Megint úgy látszott, mintha valaki nyílegyenes vonalat húzott volna az útra. A verebek félreugráltak, föl-fölröppentek, hogy megnyissák előtte a két kerékcsapást, amely most hirtelen a Tavi út földjévé szélesedett.
Thad odébbhajtott, majd hirtelen megállt. Kinyitotta az ajtót, és kirókázott a kocsiból. Utána nagyot nyögött, s letörölte a verejtéket a homlokáról. Maga előtt mindkét oldalon csupasz fákat látott, s balról a tó kékjét.
Hátrafordult. Ott viszont semmi más, csak a fekete, néma, várakozó, szárnyas világ.
A pszichopompok, gondolta. Isten segítsen, ha ez a dolog rosszra fordul! Ha George valahogy hatalmat szerez a madarak fölött! Isten segítsen valamennyiünket!
Berántotta a kocsiajtót, és behunyta a szemét.
Össze kell szedned magad! Nem azért jöttél idáig, hogy most elszúrd! Össze kell szedned magad! Felejtsd el a verebeket!
Nem tudom elfelejteni őket!, nyögte lelkében egy hang. Ez a hang rémült, sértett volt, az őrület peremén billegett. Nem tudom, NEM TUDOM!
De tudnia kell. El fogja felejteni.
A verebek vártak. Ha kell, ő is vár. Vár, míg eljön az idő. Bíznia kell magában, hogy tudja, mikor lesz az. Ha képtelen megtenni magáért, hát meg kell tennie Lizért és az ikrekért.
Tégy úgy, mintha egy regény volna! Egy történet, amit most írsz! Egy történet, amelyben nincsenek is madarak.
– Rendben – motyogta; – Rendben, megpróbálom.
Elindította a kocsit. És dúdolni kezdte a „John Wesley Harding”-ot.

Kikapcsolta a VW motorját – az egy utolsó, diadalma durranással elhallgatott –, és lassan kiszállt a kis kocsi hól. Kinyújtózott. George Komor lépett ki az ő nyaralója ajtaján, karján Wendyvel. A veranda kerítéséhez lépett, és szembenézett Thaddel. Komor is nyújtózkodott.
Liz, aki Alan mellett állt, érezte, hogy sikoly készülődik benne, de nem a torkában, hanem valahol a homlokcsontja mögött. Mindennél jobban szerette volna, ha le tudja venni szemét erről a két emberről, de döbbenten fedezte föl, hogy képtelen rá.
Ahogy nézte őket, olyan volt, mintha egyetlen embert nézne, aki tükör előtt tornázik.
Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, még akkor sem, ha leszámította Komor mind gyorsabb rothadását. Thad karcsú és sötét hajú, Komor széles vállú, szőke és a lebarnultsága (már amennyi megmaradt belőle) ellenére is világos bőrű. És mégis, mintha egymás tükörképe lettek volna. A hasonlóság épp azért volt kísérteties, mert egyetlen vonásukat sem lehetett kiválasztani, melyre a tiltakozó, rémült tekintet rámondhatta volna: lám, ez azonos.
A hasonlóság láthatatlan volt, mélyen elrejtve a vonások között, mégis olyan hangos, hogy szinte ordított. Talán hogy nyújtózkodás közben mindketten keresztezték a lábukat? Hogy ujjaikat mereven kinyújtották a combjuk mellett, s a szemüket behunyták?
Azután mind a ketten ellazultak, ugyanabban a pillanatban.
– Helló, Thad – köszönt Komor csaknem félszegen.
– Helló, George – válaszolta Thad hangsúlytalanul. – Hogy van a család?
– Remekül, kösz. Tényleg megcsináljuk? Készen állsz?
– Igen.
Mögöttük, az 5-ös út felől egy ág reccsenése hallatszott. Komor villámgyors mozdulattal arra fordult.
– Ez meg mi volt?
– Faág – felelte Thad. – Vagy négy évvel ezelőtt tornádó pusztított errefelé, George. A törmelék még ma is hullik. De hát te nagyon jól tudod ezt.
Komor biccentett.
– No és hogy vagy, öreg harcos?
– Jól.
– Kicsit sápadtnak látszol. – Komor szeme kutatóan végigmérte Thadet; Thad érezte, amint a másik megpróbál bekukucskálni a gondolataiba.
– Te se nézel ki valami fényesen.
Komor nevetett, de nem sok jókedv volt a nevetésében. – Hát igen.
– Békén hagyod őket? – kérdezte Thad. – Ha megteszem, amit akarsz, békén hagyod őket?
– Igen.
– Add a szavad!
– Jól van! – mondta Komor. – A szavamat adom. Egy déli ember szavát, amire mérget vehetsz.
Hamis, időnként csaknem nevetségesen délies akcentusa teljesen eltűnt. Egyszerű, rémületes méltósággal beszélt.
A két férfi egymás szemébe nézett a késő délutáni napfényben, amely oly fényesnek és aranyszínűnek látszott, hogy szinte hihetetlen volt.
– Rendben – mondta Thad egy hosszú percnyi tűnődés után. Magában azt gondolta: Nem tudja. Tényleg nem tudja. A verebek... még mindig rejtve vannak előtte. Ők az én titkom. – Rendben, akkor kezdjünk neki.

Míg a két férfi az ajtó előtt állt, Liz rájött, hogy ez a tökéletes alkalom, ha szólni akar Alannek a szófa alá csúsztatott késről.
De akarja-e? Alan felé fordult, ám ebben a pillanatban meghallotta Thad hangját: – Liz!
Durva volt a hangja. Olyan parancsoló tónust érzett benne, amit nem szokott használni. Mintha megsejtette volna, hogy miben sántikál... és nem akarná, hogy megtegye. Ez persze lehetetlen. Egyszerűen lehetetlen. De Liz nem volt biztos benne. Liz már semmiben sem volt biztos.
Ránézett a férjére, és látta, hogy Komor átadja neki a babát. Thad magához szorította Wendyt. A kislány átölelte az apja nyakát, ugyanolyan barátságosan, ahogyan az előbb Komorét.
Most!, kiáltotta magában Liz. Mondd meg neki! Mondd meg neki, hogy rohanjon! Most a kezünkben vannak az ikrek!
De hát persze Komornak pisztolya van, és egyikük sem olyan gyors, hogy futásban legyőzzön egy pisztolygolyót. Ráadásul jól ismeri Thadet: hangosan ugyan sosem merné kimondani, de a férje a harmadik lépésnél megbotlana a saját lábában.
Thad most már egészen közel állt hozzá, és Liz nem áltathatta magát azzal, hogy nem jól érti a férje szemében lévő üzenetet.
Maradj ki ebből, Liz!, közölte ez az üzenet. Ez az én játékom!
Azután a felesége vállára tette a kezét, és az egész család ott állt, nyolckarú ölelésben.
– Liz – mondta Thad, megcsókolva az asszony jeges ajkát. – Liz, Liz, sajnálom. Borzasztóan sajnálom. Nem akartam, hogy ilyesmi történjék! Nem tudtam! Azt hittem... ártalmatlan tréfa.
Liz szorosan ölelte a férjét, csókolta, hogy Thad ajka fölmelegítse az övét.
– Semmi baj – felelte. – Minden rendbe jön, ugye, Thad?
– Igen – válaszolta a férje. Hátrább lépett, hogy Liz szemébe nézhessen. – Minden rendbe jön.
Ismét megcsókolta a feleségét, majd Alanre nézett.
– Helló, Alan! – köszönt, és kicsit elmosolyodott.
– Megváltozott a véleménye valamivel kapcsolatban?
– Igen. Jó néhány dologgal kapcsolatban. Ma beszélgettem egy régi ismerősével. – Komorra nézett. – A magáé is egyébként.
Komor fölvonta azt a valamit, ami a szemöldökéből megmaradt.
– Nem tudtam, hogy közös barátaink vannak Thaddel, Alan seriff.
– Ó, magának egészen szoros kapcsolata volt azzal a pasassal – magyarázta Alan. – A helyzet az, hogy az illető egyszer már megölte magát.
– Mit beszél? – vágott közbe élesen Thad.
– Dr. Pritchardról beszélek. Mindkettőjükre nagyon jól emlékszik. Tudja, meglehetősen szokatlan műtét volt az annak idején. Mert amit kioperált a maga agyából, az ő volt – mondta Alan, és Komor felé intett a fejével.
– Mit beszél? – kérdezte most Liz is, és hangja elcsuklott.
Így hát Alan elmondta nekik, amit Pritchardtól megtudott... de az utolsó pillanatban kihagyta azt a részt, melyben a verebek zuhanóbombázóként támadták meg a kórházat. Azért hagyta ki, mert Thad sem említette a verebeket... márpedig el kellett hajtania Williamsék háza mellett, hogy idejusson.
Mindez két dolgot jelenthet: a verebek vagy elmentek, mire Thad megérkezett, vagy nem akarja, hogy Komor tudjon a verebekről.
Alan alaposan megnézte Beaumontot. Valamit forgat a fejében. Valami ötlete van. Isten adja, hogy jó ötlet legyen!
Amikor Alan befejezte, Liz döbbenten bámult rá.
Thad bólogatott.
Komor – akitől Alan a legerősebb reakciót várta – egyáltalán nem mutatott érzelmet. Ha látszott valami az arcán, az csak egyfajta gúnyos mosoly volt.
– Ez sok mindent megmagyaráz – mondta Thad. – Köszönöm, Alan.
– Egy nyavalyát se magyaráz meg nekem! – visította Liz olyan hangon, hogy az ikrek hüppögni kezdtek.
Thad ránézett George Komorra.
– Kísértet vagy – mondta. – Egy hátborzongató kísértet. Mi valamennyien, akik itt állunk, egy kísértetet nézünk. Hát nem lenyűgöző? Ez nem egyszerűen egy pszichikai közjáték, ez egy valóságos rémeposz!
– Szerintem ez az egész nem számít – felelte Komor könnyedén. – Meséld el nekik a William Burroughs-történetet, Thad. Nagyon jól emlékszem rá. Akkor még odabent voltam persze... de figyeltem!
Liz és Alan kérdően nézett Thadre.
– Te tudod, miről beszél? – kérdezte Liz.
– Természetesen tudom-felelte Thad. – Ike és Mike, ikrek vagyunk, egyformák.
Komor hátravetette a fejét és nevetett. Az ikrek abbahagyták a hüppögést, és vele kacagtak.
– Hát ez jó, öreg harcos! Hát ez igazán jó!
– Együtt voltam egy író-olvasó találkozón Burroughs-zal, még 1981-ben. A New York-i New Schoolban. A kérdezz-felelek során egy srác megkérdezte Burroughst, hisz-e a túlvilági életben. Burroughs azt felelte, hogy igen. Hogy szerinte már most is abban élünk.
– Az aztán a dörzsölt figura – mondta vigyorogva Komor. – Célba lőni nem tud [5], de dörzsölt! Na, látjátok? Látjátok, milyen keveset számít?
Dehogynem számít, gondolta Alan, miközben óvatosan tanulmányozta Thad arcát. Rengeteget számít. Thad arca elárulja... És a verebek is, amiket te nem látsz.
Az, amit Thad tud, még annál is veszedelmesebb, mint ahogy ő maga sejti, gyanította Alan. De lehet, hogy ez minden, amiben bízhatnak.
Úgy döntött, végül is okosan tette, hogy megtartotta magának a Pritchard-féle történetet... De még mindig úgy érezte, mintha egy szikla szélén állna, és égő fáklyákat dobálna artistaként – valamivel többet, mint amennyit elkapni képes.
– No, elég a fecsejből, Thad! – mondta Komor.
Thad bólintott. – Igen. Elég.
Ránézett Lizre és Alanre. – Nem szeretném, ha bármelyikőtök próbálkozna... bármivel is. Megteszem, amit akar.
– Thad! Nem! Nem teheted!
– Csitt! – A férfi rátette ujját a felesége ajkára. – Megtehetem, és meg is fogom tenni. Semmi trükk, semmi dráma. Papírra vetett szavak teremtették, és hidd el, egyedül a papírra vetett szavak szabadíthatnak meg tőle.
Fejével Komor felé intett.
– Gondolod, ő biztos benne, hogy beválik? Csak reménykedik.
– Így van – felelte vigyorogva Komor. – Az ember kebelében örökkön-örökké lángol a remény.
Fölnevetett. Eszelős, holdkóros hang volt, és Alan ekkor értette meg, hogy Komor is égő fáklyákat dobál ugyanazon a sziklán. A legszélén.
A szeme sarkából hirtelen mozgást észlelt. Óvatosan odanézett, és észrevette, hogy a nappali nyugati falát alkotó hatalmas üvegtábla előtti korlátra egy veréb szállt le. A következő pillanatban egy második és egy harmadik is csatlakozott hozzá. Alan visszafordult, és látta, hogy Thad szeme is megrebben. Ő is észrevette? Valószínűleg. Akkor igaz, amit feltételezett: Thad tud a verebekről, de nem akarja, hogy Komor is megtudja.
– Mi ketten most írogatunk egy kicsit, azután búcsút mondunk egymásnak – közölte Thad. Ránézett Komor szétroncsolt arcára. – Ugye, így lesz, George?
– Ahogy lököd, haver!
– Akkor tehát áruljátok el nekem – folytatta Thad, és Lizre nézett. – Titkoltok valamit? Kitaláltatok valamit? Valami ostoba tervet?
Liz kétségbeesetten szembenézett a férjével, észre sem véve, hogy kettőjük között William és Wendy végre elérte egymást, és vígan összekapaszkodtak, mint rég elveszett rokonok a véletlen találkozón.
Ugye nem gondolod komolyan, Thad?, kérdezte Liz tekintete. Ugye ez csak trükk? Trükk, amivel kábítod, amivel elaltatod a gyanúját?
Nem, felelte Thad szürke szeme. Szó szerint, ahogy mondtam. Ezt akarom!
És volt a szemében még valami? Valami titkos, rejtett, amit talán egyedül csak az asszony láthatott?
Elintézem én, bébi! Hidd el, tudom, hogyan kell! És képes vagyok rá!
Ó, Thad, remélem, igazad van.
– A szófa alá egy konyhakést rejtettem – mondta Liz halkan, lassan, szembenézve a férjével. – Akkor hoztam ki a konyhából, amikor Alan és... és ő... az előszobában telefonált.
– Édes Krisztusom! Liz! – kiáltotta Alan, s az ikrek ijedten megrezzentek.
Valójában nem lepődött meg annyira, amennyire mutatta. Már fölfogta, hogy csak egy módon úszhatják meg. Hogy ez a dolog ne katasztrófaként, rémálomként végződjék mindannyiuk számára, azt csak Thad érheti el. Ő teremtette Komort, neki is kell elintéznie.
Liz megfordult, Komorra nézett, és meglátta az arcán a gyűlöletes vigyort.
– Tudom, mit csinálok – mondta Thad. – Bízzon bennem, Alan! Liz, vedd elő a kést, és dobd ki!
Nekem is van szerepem ebben a darabban, gondolta Alan. Epizódszerep, de ne feledd, hogy mit tanultál az egyetemen, a színjátszásórákon: nincsen kis szerep, csak kis színészek vannak.
– Gondolja, hogy egyszerűen elenged majd bennünket? – kérdezte hangosan, hitetlenkedve. – Hogy egyszerűen elkocog a dombon át, és a farkincája billeg a háta mögött, mint a Mary kicsi bárányának? Ember, maga tényleg bolond!
– Hát persze, bolond vagyok! – felelte Thad, és fölnevetett. Kicsit olyan volt ez a nevetés, mint Komoré. Olyasvalakié, aki a semmi szélén tántorog. – Hiszen ő is bolond. Márpedig ő belőlem lett. Mint valami olcsó démon, aki egy harmadosztályú Zeusz homlokából pattant ki. De tudom, hogyan kell lennie!
Megfordult, és most először nézett szembe Alannel.
– Tudom, hogyan kell lennie – ismételte meg lassan és nyomatékosan. – Gyerünk, Liz!
Alan folytatta a szerepét: durva, undorodó hangot hallatott, és kissé teátrálisan hátat fordított, mint aki elhatárolja magát a másik kettőtől.
Liz, mintha álomban tenné, átment a nappalin, letérdelt a szófa elé, és kihalászta a kést.
– Óvatosan azzal a műszerrel! – szólt rá Komor. Ébernek, komolynak hangzott a figyelmeztetése. – A gyerekeid ugyanezt mondanák, ha beszélni tudnának!
Liz körülnézett, kisimított egy fürtöt a homlokából, és látta, hogy Komor Thadre és Williamre céloz a pisztollyal.
– Óvatos vagyok – mondta reszketeg hangon, közel a síráshoz.
Elcsúsztatta az üvegajtót, és kilépett az erkélyre. Már fél tucat veréb sorakozott a korláton. Amikor kihajolt, két hármas csoportra váltak szét. Kétfelé váltak, de nem repültek el.
Alan látta, hogy Liz egy pillanatig csak áll, nézi a madarakat, két ujja közé fogva a kés nyelét. A penge lefelé mutatott.
Pangborn ránézett Thadre, és látta, hogy a férfi feszülten figyel. A seriff most Komort vette szemügyre.
Az is Lizt nézte, de arcán sem meglepődés, sem gyanú nem tükröződött. Hirtelen egy vad gondolat suhant át Alan Pangborn agyán: Nem látja őket! Nem emlékszik, mit írt a lakások falára, és most sem látja őket! Nem tudja, hogy ott vannak!
Aztán ráébredt, hogy Komor meg őt nézi, méregeti azzal a jellegtelen, furcsa pillantásával.
– Mit bámulsz rajtam? – kérdezte Komor.
– Egy életre meg akarom jegyezni, milyen az, ami igazán randa – felelte Alan. – Egy napon talán majd elmesélem az unokáimnak.
– Ha nem fogod be a pofádat – mordult rá Komor –, fölösleges az unokáidra gondolnod, mert nem lesznek! Hagyd abba ezt a hülye bámészkodást, Alan seriff! Nem okos dolog!
Liz kidobta a kést. Amikor hallotta, hogy huszonöt lábnyival lejjebb, a bokrok között földet ért, sírva fakadt.

– Menjünk az emeletre – mondta Komor. – Thad dolgozószobájába. Gondolom, az írógépet akarod használni, ugye, öreg harcos?
– Ehhez a regényhez nem – felelte Thad. – Te is nagyon jól tudod.
Egy mosoly árnyéka jelent meg Komor repedezett ajkain.
– Tudom?
Thad rámutatott az inge zsebében sorakozó ceruzákra. – Ezeket használom, amikor kapcsolatba akarok lépni Alexis Machine-nel és Jack Rangelyvel.
Komor egészen bizarrul elégedettnek látszott.
– Ja, ez igaz. Csak tudod, azt hittem, hogy most máshogy akarod csinálni.
– Nem, George.
– Elhoztam a magaméit is – közölte Komor. – Három dobozzal. Alan seriff, volnál szíves kiszaladni a kocsihoz és behozni őket? A kesztyűtartóban vannak. Mi többiek addig vigyázunk a babákra.
Ránézett Thadre, megeresztett egy lázálomszerű nevetést, és megcsóválta a fejét. – Te csibész, te! Te csibész kutya!
– Úgy van, George – felelte Thad, kis mosollyal az arcán. – Kutya vagyok. De te is. És öreg kutya már nem tanul új trükköket.
– Kedved van hozzá, mi, öreg harcos? Akármit is mondasz, a lelked egy része alig várja, hogy végre írhasson. Látom a szemedben. Te is akarod.
– Igen – vallotta be Thad, és Alan érezte: nem hazudik.
– Alexis Machine! – mondta Komor. Sárga szeme csak úgy fénylett.
– Úgy van – felelte Thad, és az ő szeme is fénylett. – „Vágd! Vágd szét a nyavalyást, én meg itt állok és nézem!”
– Ez az! – üvöltötte Komor, és röhögni kezdett. – „Látni akarom ahogy a vére ömlik! Ne mondasd magadnak kétszer!”
Most már mindketten nevettek.
Liz Thadre nézett, utána Komorra, majd megint a férjére. Arca elfehéredett, mert többé nem tudott közöttük különbséget tenni.
És a szikla széle közelebbinek látszott, mint valaha.

Alan kiment, hogy behozza a ceruzákat. Csak egy pillanatra dugta be a fejét a kocsiba, de ezt a pillanatot hosszú perceknek érezte, és boldog volt, amikor kihúzhatta.
A kocsiban olyan kellemetlen, erős szag terjengett, amitől émelyegni, szédülni kezdett. Körülnézni Komor Toronadójában olyan volt, mintha egy padlásszobában kutakodna, ahol valaki nemrég locsolt szét egy üveg kloroformot.
Ha ez az álmok szaga, gondolta, soha többé nem akarok álmodni.
Egy pillanatig állt a fekete kocsi mellett, kezében a fekete, Berol-féle ceruzákkal, és végignézett a felhajtón.
A verebek megérkeztek.
Az út eltűnt a madárszőnyeg alatt.
És még most is, miközben nézte őket, folyamatosan érkeztek. Az erdő is tele volt velük. Leszálltak, és kísérteties némasággal bámulták, mint valami tömeges, élő talány.
Érted jöttek, George!, gondolta, és visszaindult a ház felé. Félúton megtorpant, mert rettenetes gondolata támadt.
Vagy értünk?!
Egy hosszú pillanatig visszanézett a madarakra, azok azonban nem árulták el titkukat.
Bement a házba.

– Föl – mondta Komor. – Te mész elsőnek, Alan seriff. Menj a vendéghálószoba hátsó falához. Ott van egy üveges szekrény, tele képekkel, üveg papírnehezékekkel és kis szuvenírokkal. Ha megnyomod a szekrény bal oldalát, egy tengelyen elfordul. Mögötte van Thad dolgozószobája.
Alan ránézett Thadre, aki bólintott.
– Pokolian sokat tud erről a helyről ahhoz képest – mondta Alan –, hogy még sosem járt itt.
– Hogyne jártam volna – felelte Komor komoly arccal. – Sokszor jártam itt, az álmaimban.

Két perccel később valamennyien Thad kis dolgozószobájának különös ajtaja előtt álltak. Az üvegszekrény befordult, középen kétfelé vágva a bejáratot. A dolgozószobának nem volt ablaka. „Adj nekem egy ablakot – mondta egyszer Thad Liznek –, és tudod, mi lesz? Leírok két szót, azután két órán át bámulok kifelé azon a nyavalyás ablakon, és nézem a tavat, a csónakokat.”
A mennyezetről gégecsövön lámpa lógott; erős halogénizzója éles fénykört vetett az asztalra. Egy irodai szék meg egy kempingszék állt az asztalnál, egymás mellett. Az asztalon – szintén egymás mellett – két jegyzetfüzet hevert a fénykörben. Mindkettőn egy-egy kihegyezett, Berol-féle Black Beauty ceruza. Az IBM elektromos írógép, amit Thad a leggyakrabban használt, kikapcsolva a földön, a sarokban állt.
Thad maga hozta be az összecsukható kempingszéket a kamrából, és a szoba most teljesen olyan volt, mintha két ember tulajdona volna. Ezt a kettősséget Liz megdöbbentőnek és különösen kellemetlennek találta.
A maga módján ugyanazt a tükörképet nyújtotta a látvány, mint amit akkor képzelt maga elé, mikor Thad megérkezett. Két szék állt ott, ahol egy szokott. Két notesz egymás mellett, ahol csak egynek kellett volna lennie. Az íróalkalmatosság, amelyet mindig Thad
(jobbik)
normális személyiségével azonosított, a földre került. És Komor ül Thad megszokott székében, Thad pedig a kempingszéken. A két ember fölcserélhetősége teljes lett. Lizt a hányinger kerülgette.
És mind a kettőjük ölében egy-egy gyerek.
– Mennyi időnk van, mielőtt valaki gyanút fog, és úgy dönt, hogy ellenőrzi ezt a helyet? – kérdezte Thad Alantől, aki az ajtóban állt, Liz mellett. – Őszinte és pontos választ kérek. El kell hinnie, hogy ez az egyetlen esélyünk.
– Thad, nézz rá! – tört ki Liz. – Hát nem látod, mi megy végbe benne!? Nemcsak ahhoz akar segítséget kapni, hogy könyvet írjon! El akarja lopni az életedet! Hát nem látod?
– Csitt! – szólt rá Thad. – Tudom, mit akar. Azt hiszem, elejétől fogva tudom. De ez az egyetlen megoldás. Tudom, mit csinálok. Szóval mennyi időnk van, Alan?
Alan alaposan meggondolta a választ. Azt mondta Sheilának, hogy mielőtt visszatér, elmegy csirkét enni, és mivel már telefonált az irodára, beletelik egy kis időbe, míg a lány idegeskedni kezd. Persze, a dolgok gyorsabban történnének, ha Norris Ridgewick is ott lenne.
– Talán annyi, amíg a feleségem be nem telefonál, hogy hol vagyok már. Talán több is. Hiszen régóta zsarufeleség. Számít a hosszú napokra és a furcsa éjszakákra.
Nem szívesen hallotta a saját szavait. A tisztségéhez nem illett ez a szöveg. Épp az ellenkezője illett volna hozzá!
Thad szeme azonban szinte kikövetelte a választ. Komor egyáltalán nem látszott figyelni; fölvette az asztal sarkán lévő kézirathalam tetejéről a palakő papírnehezéket, és azzal játszadozott.
– Azt hiszem, legalább négy óránk van.
Majd vonakodva hozzátette: – De lehet, hogy egy egész éjszakánk. Most Andy Clutterbuck vezeti az irodát, és Clutot sok ésszel nem áldotta meg az Isten. Ha valaki gyanakodni kezd, az valószínűleg Harrison lesz, akit maga csőbe húzott, Thad. Vagy egy másik zsaru, akit az oxfordi kapitányságról ismerek. Egy Henry Payton nevezetű fickó.
Thad Komorra nézett:
– Elég lesz ennyi idő?
Komor szeme fényes gyémántként csillogott szétroncsolt arcában, tekintete azonban távoli, ködös maradt. Bekötözött kezében szórakozottan dobálta a papírnehezéket. Most lerakta az asztalra, és Thadre mosolygott.
– Te mit gondolsz? Hisz épp annyit tudsz róla, mint én.
Thad alaposan megfontolta a dolgot.
Mindketten tudjuk, miről beszélünk, de azt hiszem, egyikünk sem tudja szavakba önteni. Valójában nem írni fogunk. Az írás csak a szertartás része. Valójában arról van szó, hogy valamiféle stafétabotot adunk át egymásnak. Egyikünkből a másikba áramlik az erő, az energia. Vagy, hogy egészen pontosan fogalmazzak: üzletet kötünk. Liz és az ikrek életét cserébe... miért is?
De hát természetesen ezt is tudta. Elég furcsa lett volna, ha nem tudná, hiszen néhány nappal ezelőtt épp ezen a kérdésen tűnődött. A szeme volt az, amit Komor akart – amit KÖVETELT. Az a különös, harmadik szem, ami az agyában rejtőzik, és ami csak befelé lát.
Ismét érezte a láthatatlan kutakodást, tapogatódzást a bőrén, de lerázta magáról.
Nem tisztességes, ha leskelődsz, George! Nálad vannak a gyilkos szerszámok, nekem meg nincs másom, csak a madarak. Szóval nem tisztességes, ha kukucskálsz!
– Azt hiszem, elegendő lesz – felelte. – Majd kiderül, ha kiderül. Hát nem?
– De igen.
– Mint egy mérleghinta. Amikor az egyik oldala fölmegy... a másik le.
– Thad, mit titkolsz előlem? Mit titkolsz?
A szoba csöndje egy pillanatra megtelt elektromossággal. A szoba egy pillanatra túl kicsinek látszott a benne kavargó érzelmekhez.
– Én ugyanezt kérdezhetném tőled-felelte végül Thad.
– Nem – mondta lassan Komor. – Én az összes kártyámat kitettem az asztalra. Halljuk, Thad!
Hideg, foszladozó bőrű keze ráfeszült Thad csuklójára, mint egy kinyithatatlan, lerázhatatlan acélbilincs.
– Mit titkolsz?
Thad kényszerítette magát, hogy megforduljon és szembenézzen Komorral. A láthatatlan tapogatózást most már az egész testén érezte, de leginkább a kezén lévő sebnél.
– Meg akarod írni ezt a könyvet, vagy nem? – kérdezte.
Elsőnek Liz vette észre, hogy Komor arcában – nem az arcán, hanem valahol odabent, belül – megváltozik valami. Hirtelen valamiféle bizonytalanság jelent meg rajta. És félelem is? Talán. Talán nem. De ha nem, akkor is valami hasonló.
– Nyilván tudod, hogy nem zabkását enni jöttem ide, Thad.
– Hát akkor magadnak kell rájönnöd, mit titkolok! – válaszolt Thad.
Liz nyögésszerű sóhajtást hallatott, és döbbenten észlelte, hogy ez a hang az ő torkán jön ki.
Komor kurtán rápillantott, azután visszanézett Beaumontra.
– Ne szórakozz velem, Thad – suttogta. – Nem teszed okosan, ha velem próbálsz szórakozni, haver!
A másik fölnevetett. Jeges, kétségbeesett nevetés volt ez – de mégiscsak maradt benne valami humorféle. Ez volt benne a legszörnyűbb. Maradt benne némi humor-féle, és Liz kihallotta ebből a nevetésből George Komort. Éppen úgy, ahogy Thad Beaumontot látta Komor szemében is, amikor az ikrekkel játszott.
– Ugyan miért, George? Tudom, mit veszíthetek. Ezt én tettem ki az asztalra. Ez az én kártyám. Most akkor írunk, vagy beszélgetünk?
Komor sokáig tűnődött. Mozdulatlan, vészjósló tekintetét nem vette le Thad arcáról. Hirtelen megszólalt:
– A kurva életbe, lássunk neki!
Thad elvigyorodott:
– Miért is ne?
– Te és a zsaru lementek – parancsolta Komor Liznek. – Ez most már itt csak a férfiak dolga. A mi kettőnké.
– Viszem a gyerekeket – szólt Liz, de Komor csak röhögött.
– Hát ez igazán aranyos, Beth! Haha! A gyerekek az én életbiztosításom. Mint mikor egy floppylemezre ráteszik az írásvédelmet. Ugye, Thad?
– De... – kezdte Liz.
– Ne aggódj! – szakította félbe a férje. – Semmi bajuk se lesz. George majd vigyáz rájuk, amíg beindítom a munkánkat. Az ikrek kedvelik őt. Nem vetted észre?
– Természetesen észrevettem – felelte az asszony, mély, gyűlölettel telt hangon.
– Te pedig ne feledd, hogy a gyerekek itt vannak, velünk! – figyelmeztette Komor Alant. – Tartsd az eszedben, Alan seriff! Ne nagyon legyenek ötleteid! Ha megpróbálkozol valami ravasz dologgal, valamennyiünket lábbal előre visznek ki ebből a házból. Világos?
– Világos – felelte Alan.
– És csukjátok be magatok után ajtót.
Komor most Thadhez fordult: – Itt az idő!
– Úgy van – felelte Thad, és kezébe vett egy ceruzát.
Liz és Alan felé fordult. Döbbenten látták, hogy Thad Beaumont arcából George Komor szeme néz rájuk.
– Gyerünk! – parancsolta. – Kifelé!

A lépcsőn, félúton Liz megtorpant. Alan csaknem feldöntötte. Az asszony a nappalin át az üvegfalon túli világot bámulta.
A világ madarakból állt.
Ellepték az erkélyt. A tóhoz futó lejtős földdarab feketéllett tőlük az alkonyi szürkeségben; a tó fölött az ég egészen elsötétült a nagy csapat madártól, melyek nyugat felől közeledtek a Beaumont-házhoz.
– Úristen! – mondta Liz.
Alan megragadta a karját. – Csönd legyen! Nehogy meghallják!
– De mi ez a...?
Alan levezette az asszonyt a lépcsőn, még mindig a karját markolva. Amikor a konyhába értek, csöndesen elmagyarázta mindazt, amit aznap délután tudott meg dr. Pritchardtól – aznap délután, azaz mintegy ezer esztendővel ezelőtt.
– De mit jelent mindez? – suttogta Liz. Arca szürke volt a rémülettől. – Alan, annyira félek!
A férfi átölelte a vállát, és arra gondolt – noha ő maga is nagyon félt –, hogy micsoda nő ez.
– Nem tudom, nem tudom – felelte idegesen –, de annyit sejtek, hogy vagy azért vannak itt, mert Thad hívta őket, vagy mert Komor. Majdnem biztos vagyok benne, hogy Thad. Thadnek látnia kellett őket idefelé jövet. Látta őket, de nem tett róluk említést.
– Alan, ő már nem az, aki volt!
– Tudom.
– Lelkének egy része szereti Komort. Szereti Komor... sötét gonoszságát.
– Tudom.
Kimentek az előszobába, a telefonasztalka melletti ablakhoz, és kinéztek. A felhajtó tele volt verebekkel, csakúgy, mint az erdő meg a kis füves rész a fészer körül, ahol ott lapult a 22-es puska. Rawlie VW-ja teljesen eltűnt a madarak tengerében.
George Komor Toronadóján azonban egyetlen veréb sem volt. Szabályos kör alakú tisztás vette körül a kocsit, mintha karanténnal kerítették volna el.
Tompa koppanással egy madár repült neki az ablaküvegnek. Liz aprót sikkantott. A többi madár megmoccant – hatalmas, remegő mozgás hullámzott végig a domboldalon –, azután újra elnyugodtak.
– Még ha Thad madarai is – mondta az asszony –, lehet, hogy ha rákerül a sor, nem használja fel őket Komor ellen. Thad lelkének egy része elveszett; Thad megőrült, Alan! Lelkének egy része mindig is őrült volt. Ő... ő szereti ezt az embert.
Alan nem válaszolt, de ő is tudta ezt. Már rég megérezte.
– Ez az egész olyan, mint egy rossz álom – suttogta Liz. – Bárcsak fölébrednék! Bárcsak fölébrednék, és minden olyan volna, mint rég! Nem olyan, mint Clawson előtt, hanem mint Komor előtt!
Alan bólintott.
Az asszony ránézett. – Most mit tegyünk?
– A mi dolgunk a nehezebb – felelte Alan. – Várunk.

Az alkonyat mintha örökké tartott volna. A vöröses nap fénye lassan kivérzett az égből, a napgolyó méltóságteljesen távozott a tó nyugati részén lévő hegyek között, melyek egymás után sorjáztak New Hampshire magasztos ormai felé.
Odakint megérkeztek az utolsó verébcsapatok, hogy csatlakozzanak a nagy kongregációhoz. Alan és Liz érezte, hogy mindenütt ott nyüzsögnek: fejük fölött a tetőn valóságos sírhalom képződött verebekből.
De mind néma volt.
És mind várt.
Ahogy ők a szobában megmoccantak, odakint a verebek feje utánuk fordult, akárha kis radarernyők volnának, egy-egy speciális jelre hangolva.
Alan és Liz a dolgozószoba felé fülelt. Szinte őrjítőnek érezték, hogy semmiféle nesz sem szűrődött ki a trükkös forgóajtón túlról. Liz még a babák gügyögését, kuruttyolását sem hallotta, amivel egymást szokták szólongatni. Remélte, hogy elaludtak, de nem tudta elfojtani magában a vészjósló hangot, ami azt suttogta, hogy Komor mind a kettővel végzett – majd pedig Thaddel is.
Nesztelenül.
A beretvakéssel.
Újra meg újra elmondta magának: ha ilyesmi történt volna, a verebek tudnák. A verebek tennének valamit. Ez segített, de csak kicsit. Hiszen a házat körülvevő verebek voltak a nagy, az idegölő Ismeretlen. Csak Isten tudja, mit tesznek... és mikor.
A szürkület lassan megadta magát a teljes sötétségnek. Alan hirtelen, éles hangon megszólalt:
– Helyet cserélnek, ugye, ha ez az egész elég sokáig eltart? Thad betegedni kezd, Komor meg fölépülni.
Liz annyira meghökkent, hogy csaknem elejtette a kezében tartott csészét a keserű kávéval.
– Igen, azt hiszem...
Egy vöcsök sikoltott a tavon. Hangja magányosan, fájdalmasan szólt. Alan az odaföntiekre gondolt: a két ikerpárra, vagy legalábbis az egyikre, hiszen a másik pár épp rettenetes küzdelmet vív egyetlen képzeletük összekeveredett szürkületében.
Odakint a madarak figyeltek, és várták, hogyan vált a szürkület feketére.
A mérleghinta mozog, gondolta Alan. Thad oldalán fölmegy, Komor oldalán lesüllyed.
Odafönt, a furcsa ajtó mögött, amelyet ha kinyitottak, két bejárattá vágta a dolgozószobába vezető nyílást, megkezdődött az átváltozás.
Ez már csaknem a vég, gondolta Liz. Így vagy úgy, de most már befejeződik.
És mintha ez a gondolat váltotta volna ki, hirtelen hallotta, hogy fújni kezd a szél. Különös, süvítő szél. Csakhogy a tó felszíne mozdulatlan, tükörsima maradt.
Fölállt, szeme kimeredt, keze a torkára tévedt. Kibámult az üvegfalon túlra. Alan, próbált megszólalni, de a hangja cserbenhagyta.
Odaföntről furcsa, idegenszerű sípszó hallatszott, mintha hibás fuvolát fújt volna meg valaki. Majd Komor éles, váratlan kiáltása csattant: – Thad! Mit csinálsz? Mit csinálsz?
Valami dübörgött, mintha petárda robbant volna, a következő pillanatban pedig Wendy sírni kezdett. Odakint, a beköszöntő estében milliónyi veréb csapkodott a szárnyával, repülésre készen.

Huszonhat
A verebek újra szállnak

Amikor Liz becsukta az ajtót, és magára hagyta a két férfit, Thad kinyitotta a jegyzetfüzetét, és az üres első lapra meredt. Azután fölmarkolta az egyik kihegyezett Berol-féle ceruzát.
– A tortával kezdem – mondta.
– Igen – felelte Komor. Valami szeretettelt vágyakozás öntötte el az arcát. – Nagyon jó.
Thad az üres papír fölé emelte a ceruzát. Mindig ezt a pillanatot szerette legjobban – az első ceruzavonás előtti rövidke kis időt. Mintha valamiféle műtét kezdete lett volna ez. Igaz, a végére a beteg legtöbbször meghal, de az ember azért újra meg újra nekilát. Ezt kell tennie, hiszen ezért teremtették.
Csak ezért.
Ne feledd, gondolta. Ne feledd, hogy mire készülsz!
Lelkének egy része azonban – az a rész, amelyik komolyan meg akarta írni a Páncél-Machine című regényt – tiltakozott.
Előregörnyedt, és írni kezdett az üres lapra.

PÁNCÉL-MACHINE
– írta: George Komor –

I. fejezet: Az esküvő

Alexis Machine ritkán került filozofikus hangulatba. Ráadásul még életében nem esett meg vele, hogy épp ilyen helyzetben kezdjen filozofálni. Most mégis eszébe jutott: „A világon élő összes ember közül – márpedig lehetnek vagy ötmilliárdnyian – én vagyok az egyetlen, aki jelen pillanatban egy gyorsan mozgó esküvői torta belsejében tartózkodik, kezében egy Heckler & Koch 223-as géppisztollyal.”
Még soha nem volt ilyen kis helyre bezárva. A levegő szinte azonnal elfogyott, de ha nem így lett volna, akkor sem tud nagyokat lélegezni. A trójai fatorta külső krémdíszítése igazi volt, alatta azonban nem tészta, hanem Nartex, vagyis vékony kartonanyag lapult.
Ha teleszívja a mellét levegővel, a torta tetején álló marcipán vőlegény és menyasszony valószínűleg lepottyant volna. A torta krémje feltehetőleg megreped, és...

Csaknem negyven percig írt. Ahogy belelendült, egyre gyorsabb lett. Agya lassan megtelt annak az esküvői lakomának képeivel és neszeivel, amely majd egy hatalmas bummal ér véget.
Végül letette a ceruzát.
Tompára írta a hegyét.
– Adj egy cigarettát – mondta.
Komor fölvonta a szemöldökét.
– Igen – felelte Thad a néma kérdésre.
Egy doboz Pall Mall hevert az asztalon. Komor kirázott egyet, felé nyújtotta. Thad furcsának érezte annyi év után ismét az ajkai között a cigit. Valahogy mintha túl nagy lett volna. De jó érzés volt rágyújtania. Olyan helyénvaló.
Komor meggyújtott egy gyufát, Thad felé tartotta, s ő mélyen leszívta a füstöt. Szétterjedt a tüdejében, a maga rég ismert, irgalmatlan, mégis oly szükséges módján. Azonnal megszédült tőle, mindazonáltal kellemes érzés volt.
Most már csak innom kéne egyet, gondolta. És ha ez az egész úgy végződik, hogy még élek, és még rá tudok állni a lábamra, ez lesz az első dolgom: inni fogok egy pohárral.
– Azt hittem, leszoktál – jegyezte meg Komor.
Thad bólintott.
– Én is azt hittem. Mit is mondhatok, George? Tévedtünk.
Újra leszívta a füstöt, és az orrán át engedte ki. A jegyzetfüzetet Komor felé fordította:
– Most te jössz!
Komor a notesz fölé hajolt, és elolvasta Thad utolsó mondatát. Többet valóban nem kellett olvasnia. Mindketten jól tudták, merre halad a történet.

Odabent a házban van Jack Rangely és Tony Westerman. A konyhában bújtak el. Rollick pedig alighanem már odafönt lapul. Mindhármuknak Steyr-Aug félautomatája van, az egyetlen Amerikában kapható rendes géppisztoly. Lehet, hogy a vendégnek álcázott testőrök nagyon gyorsak, de ők hárman még akkor is olyan golyózáport zúdítanak rájuk, hogy az bőven fedezi a visszavonulásukat. Csak jussak már ki ebből a tortából, gondolta Machine. Már csak ezt szeretném.

Komor maga is rágyújtott egy Pall Mallre, megragadta az egyik ceruzát, kinyitotta a maga jegyzetfüzetét... azután megállt. Nyers őszinteséggel nézett Thadre.
– Be vagyok szarva, öreg harcos – vallotta be.
Thadet a rokonszenv hulláma öntötte el – mindannak ellenére, amit tudott Komorról. Be vagy szarva. Hát persze, hogy be vagy, gondolta. Csak az igazán kezdők, a kölykök nem félnek. Az évek múlnak, és a szavak a papíron semmivel sem lesznek sötétebbek... De a fehérség közöttük egyre szélesebb, fehérebb. Be vagy szarva?! Hülyébb volnál, mint amilyen vagy, ha nem lennél beszarva.
– Tudom – felelte. – És tudod, mi a megoldás? Az ilyesmit egyetlen módon lehet csinálni: ha csinálod.
Komor bólintott, és a notesz fölé hajolt. Még kétszer elolvasta Thad utolsó mondatát... Azután írni kezdett.
A szavak halálos lassúsággal formálódtak Thad agyában.

Machine... sosem... tűnődött azon...

Hosszú szünet, majd egyetlen rohammal:

...milyen lehet asztmásnak lenni, de ha ezt követően bárki megkérdezte volna tőle...

Most rövidebb szünet:

...mindig eszébe jutott volna a Scoretti-meló...

Komor átolvasta, amit írt, majd hitetlenkedve Thadre tekintett.
Thad bólintott.
– Összeáll ez, George!
Megvakarta a szája sarkát, mert érezte, hogy hirtelen megsajdul. Kelés kezdődött a szája sarkán. Komorra nézett és észrevette, hogy egy hasonló kelés eltűnt a szája sarkából.
Megtörténik. Tényleg megtörténik.
– Gyerünk, George! – mondta. – Adj neki!
Komor azonban már ismét a jegyzetfüzet fölé hajolt, és egyre gyorsabban írt.

Csaknem fél órán át írt, és végül is, elégedett nyögéssel tette le a ceruzát.
– Nagyon jó! – jelentette ki mély, büszke hangon.
– Olyan jó, amilyen csak lehet!
Thad fölvette a noteszt, és olvasni kezdett. Komorral ellentétben ő elolvasta az egész szöveget. Az, amit keresett, a Komor által írt kilenc oldal közül a harmadikon bukkant föl először.

Machine kaparászó hangokat hallott. Megdermedt, keze megfeszült a Heckler & Veréb agyán. Azután megértette, mit csinálnak: a vendégek – legalább kétszázan – a nagy, kék-sárga csíkos kerti sátor alatti hosszú asztaloknál gyülekeztek, és tologatták összecsukható verebeiket a deszkákon, melyeket a házigazda azért fektetett le, nehogy a vendég hölgyek összedöföljék a füvet magas sarkú verebeikkel. A rohadt vendégsereg éppen vastapssal köszöntötte a verébtortát.

Nem tudja , gondolta Thad. Újra meg újra leírta a veréb szót, de a lehető... leghalványabb... fogalma sincs róla!
Odaföntről, a ház tetejéről a madarak nyugtalan mocorgását hallotta. Az ikrek is többször fölnéztek, mielőtt elaludtak volna. Ők is hallották a verebeket.
George azonban nem.
George számára a verebek nem léteznek!
Thad folytatta az olvasást. A szó mind gyakrabban lopózott be a sorok közé, az utolsó bekezdésbe pedig egy egész mondat belekeveredett.

Machine később megtudta, hogy a verebek újra szállnak, és hogy a gondosan kiválasztott fiúkból álló csapatában csupán Jack Rangely és Lester Rollick az ő verebei. Az összes többi, azok a verebek, akikkel tíz éve repült együtt, mind benne voltak ebben a disznóságban. Verebek! És már azelőtt újra szállni kezdtek, hogy Machine belekiálthatott volna a hordozható URH-verebébe.

– Na? – kérdezte Komor, amikor Thad letette a kéziratot. – Mi a véleményed?
– Szerintem remek – felelte Thad. – De te is tudod, ugye?
– Igen, csak tőled akartam hallani, öreg harcos.
– És azt hiszem, mindennek a tetejébe sokkal jobban nézel ki.
Ez is igaz volt. Miközben George teljesen elmerült Alexis Machine erőszakos, gyilkos világában, teste gyógyulni kezdett. A fekélyek eltünedeztek. A repedezett, foszladozó bőr lassan ismét rózsaszín lett. Darabkái néhol már összeértek a gyógyuló kelések fölött. Szemöldöke, amely fél órával ezelőtt még eltűnt a rothadó hús mélyén, most megjelent. Az inge gallérját csúnya kénsárgára festő genny lassan fölszáradt.
Thad bal kezével megérintette azt a kelést, amely lassan dagadozni kezdett a bal halántékán. Mindjárt kifakad. Egy pillanatra a szeme elé emelte a tenyerét. A keléstől nedves lett az ujja.
Kezét most a homlokához vitte, ott viszont sima volt a bőr. A kis fehér sebhely, az operáció emléke, melyet abban az esztendőben hajtottak végre rajta, mikor igazi élete elkezdődött, eltűnt.
A mérleghinta egyik oldala fölemelkedik, a másiknak pedig le kell süllyednie. Ez is a természet törvénye, bébi! A természet törvénye!
Odakint már sötét van vajon? Alighanem igen. Sötét, vagy majdnem sötét. Az órájára nézett, de az nem segíthetett rajta. Háromnegyed ötkor megállt. De nem is számít az idő. Most már hamarosan meg kell tennie!
Komor elnyomta cigarettáját a csikkel teli hamutartóban.
– Folytassuk, vagy pihenjünk egy kicsit?
– Miért nem folytatod te? Szerintem tudnád.
– Ja – felelte Komor. Rá se nézett Thadre. Izgatott állapotában csak a szavakat, a szavakat, a szavakat látta. Hátrasimította szőke haját, mely immár újra fényes, göndör volt. – Azt hiszem, tudnám is. Ami azt illeti, tudom, hogy tudnám.
Ismét írni kezdett. Csak akkor nézett föl egy pillanatra, amikor Thad fölállt, és odalépett a ceruzahegyező géphez. Azután folytatta az írást. Thad tűhegyesre hegyezte az egyik Berolt. Ahogy megfordult, lopva elővette zsebéből a Rawlie-tól kapott madársípot. Tenyerébe szorította, és ismét leült. Az előtte lévő jegyzetfüzetet nézegette.
Ez az; itt az idő! Ugyanolyan pontosan tudta, mint ahogy ismerte a saját arcát tenyere érintése alatt. Egyetlen kérdés maradt: van-e elég bátorsága hozzá.
Lelkének egyik része nem akarta. Ez a rész még mindig vágyott arra, hogy megírja a könyvet. Meglepve észlelte azonban, hogy ez az érzés már nem olyan erős, mint amikor Liz és Alan kiment a dolgozószobából. Sejtette is, hogy miért. Létrejött valamiféle elszakadás. Egyfajta obszcén születési szertartás: ez a könyv többé már nem az ő könyve. Alexis Machine immár azzal az emberrel tart, aki kezdettől a gazdája volt.
A madársípot még mindig tenyerébe szorítva óvatosan a jegyzetfüzete fölé hajolt.
Én vagyok a birtokoló, írta.
Odafönt a madarak nyugtalan mozgása egyszerre csak elhallgatott.
Én vagyok a titok tudója, írta.
Mintha az egész világ elnémult volna, hogy őrá figyeljen.
Én vagyok a létrehozó.
Abbahagyta az írást, és békésen alvó gyermekeire pillantott.
Még öt szó!, gondolta. Csak még öt szó!
És rádöbbent, hogy az életében leírt összes szónál jobban vágyik papírra vetni ezt az ötöt.
Akart persze még történeteket írni... De még jobban (még azoknál a gyönyörű látomásoknál is jobban, amiket a lelkében lévő harmadik szem mutatott neki néha), sokkal jobban akart SZABAD lenni.
Még öt szó.
Bal kezét a szájához emelte, és ajkai közé szorította a madársípot, mint egy szivart.
Most ne nézz föl, George! Ne nézz föl, ne pillants ki a világból, amelyet teremtettél! Most ne! Kérlek, édes Istenem, ne nézzen ki az álomvilágból a valódiba!
Az előtte lévő üres noteszlapra csupa jeges nagybetűvel leírta a PSZICHOPOMP szót, azután bekarikázta. Egy nyilat rajzolt alá, a nyíl alá pedig odaírta:

A VEREBEK ÚJRA SZÁLLNAK!

Odakint furcsa szél kezdett fújni. Csakhogy ez nem szél volt, hanem tollak millióinak surrogása. És Thad fejében is zúgott. Az a harmadik szem hirtelen kinyit az agyában, szélesebbre tágult, mint eddig valaha. Látta a New Jersey-beli Bergenfieldet, az üres házakat, az üres utcákat, az enyhe tavaszi eget. Látta mindenütt a verebeket, többet, mint eddig valaha. A világ, amelyben fölnőtt, hirtelen hatalmas madárröptetővé változott.
Csakhogy ez már nem Bergenfield.
Ez már Végállomásváros.
Komor abbahagyta az írást. Szeme hirtelen, megkésett rémülettel telt meg.
Thad mélyet lélegzett és sípolt. A Rawlie DeLessepstől kapott madársíp különös, nyekergő hangot adott.
– Thad! Mit csinálsz? Mit csinálsz?
Komor a madársíp felé kapott. Mielőtt azonban megérinthette volna, durranás hallatszott, és a síp ezerfelé repedt Thad szájában, és összevagdosta. A zaj fölébresztette az ikreket. Wendy sírva fakadt.
Odakint a verebek surrogása dübörgéssé erősödött.
Újra szálltak.

Liz abban a pillanatban nekiindult a lépcsőnek, amikor sírni hallotta Wendyt. Alan még egy pillanatig mozdulatlan maradt, mert szinte megbénította a kinti látvány. A táj, a fák, az ég, a tó – minden eltűnt. A verebek végeláthatatlan, hullámzó függönyként emelkedtek a levegőbe, elsötétítve a nagy üvegfalat föntről le, lentről föl, balról jobbra és jobbról balra.
Amint az első piciny testek nagy koppanással nekizúdultak a vastag üvegtáblának, Alan bénultsága egyszeriben elmúlt.
– Liz! – kiáltotta. – Liz! Hasalj!
Ám az asszony dehogyis hasalt le: a kisgyereke sír, most csak ez számít!
Alan azzal a villámgyors és mégis légies könnyedséggel, amelynek a titkát csak ő ismerte, rohanni kezdett, és épp abban a pillanatban vetette magát az asszonyra, amikor az üvegfal a húszezer veréb testének nyomása alatt csörömpölve berobbant. Újabb húszezer veréb követte az elsőt, és még húsz, és még húsz! A nappali egy pillanat alatt megtelt velük. Minden centiméteren ott nyüzsögtek.
Alan testével védte az asszonyt, és megpróbált vele együtt a szófa alá vonszolódni. A világ mintha egyetlen vad, éles, csiripelő hanggá vált volna. Már hallották a többi ablak csörömpölését is: valamennyi darabokra tört. A ház rázkódott a parányi, öngyilkos kamikázebombázóktól. Alan egy pillanatra kinézett az ablakon, és döbbenten észlelte, hogy a világ egyetlen, követhetetlen, feketésbarna hullámzássá változott.
A tűzjelzők sípolni kezdtek, ahogy a madarak beléjük ütköztek. Valahonnét iszonyatos robbanás hallatszott, a fölrobbant tévékészülék zaja. A képek csattogva potyogtak a falról. Akárha xilofon szólt volna, ahogy verebek vágódtak a konyha falának, a tűzhely fölé akasztott fémedényeknek, amik aztán zörögve a földre zuhantak.
És az iszonyatos lármán túl még mindig hallatszott a gyereksírás és Liz sikolya:
– Engedjen! A babák! Engedjen! A BABÁKHOZ KELL MENNEM!

Komor már akkor Thad után kapott, amikor az első verebek nekicsapódtak a rejtekajtónak. A fal mögül jól hallatszott a földre hulló papírnehezékek tompa puffanása és a széttörő üveg csörömpölése. Az ikrek most már visítottak. Éles hangjuk elkeveredett a verebek őrjítő csiripelésével, s a kettő együtt pokoli lármába olvadt.
– Hagyd abba! – üvöltötte Komor. – Hagyd abba, Thad! Akármi is ez, a rohadt életbe, azonnal hagyd abba!
A fegyvere után kapott, mire Thad a kezében tartott ceruzát vad erővel Komor torkába döfte.
Nyakán sugárban lövellt ki a vér. Thad felé fordult, fuldokolva nyögött, és vakon tapogatódzott a ceruza után, ami le-föl ugrált a nyakában, ahogy nyelni próbált. Végül egyik kezével sikerült megmarkolnia. Kirántotta.
– Mit csinálsz? – hörögte Komor. – Mi ez?
Most már ő is hallotta a madarakat. Nem értette, mit jelentenek, de hallotta őket. Kiguvadó szemmel bámult a csukott ajtó felé, és Thad először látott igazi, vad rémületet abban a hideg szempárban.
– Írom a történet végét, George – mondta Thad olyan halkan, hogy sem Liz, sem Alan nem hallotta odalent. – Írom a történet végét, de itt, a valódi világban!
– Jól van! – nyögte Komor. – De akkor írjuk mindannyiunk számára!
Egyik kezében a véres ceruzával, másikban a 45-össel az ikrek felé fordult.

A szófa szélén egy föltekert afgán szőnyeg lógott. Alan kinyúlt érte. Mintha tucatnyi tüzes varrótű szúrt volna egyszerre a kézfejébe.
– A fenébe! – ordította, és visszarántotta a kezét.
Liz még mindig azzal próbálkozott, hogy kimásszon alóla. Most már az egész világot betöltötte az iszonyatos, erőteljes verébcsiripelés. Már a gyereksírást sem lehetett hallani tőle... De Liz Beaumont azért hallotta. Vonaglott, rángatózott, és vonszolta magát a földön. Alan megmarkolta a ruhagallérját, hogy visszatartsa, s a következő pillanatban már érezte is, hogy az anyag reped.
– Várjon egy pillanatot! – bömbölt az asszonyra, de hiába. A világon semmi sem állíthatta meg, ha a gyerekei sírtak. Annie ugyanezt tette volna. Alan ismét kidugta a jobb kezét, ezúttal nem törődve a fájdalmas madárcsőrökkel. Megragadta a szőnyeget. Ahogy lerántotta a szófáról, szét is nyílt.
A fönti hálószobából irtóztató csattanás hallatszott, amint valami nehéz bútordarab – talán a komód feldőlt. Alan túlterhelt, lázas agya megpróbálta kiszámítani, hány millió veréb kell ahhoz, hogy felborítson egy komódot – de nem tudta.
Hány veréb tud becsavarni egy villanykörtét?, tette föl magának az ostoba találós kérdést. Hárommilliárd-három. Három tartja a körtét, hárommilliárd pedig tekeri a házat!
Elcsukló, őrült nevetést hallatott. Ugyanebben a pillanatban a nappali mennyezetén függő hatalmas lámpagömb felrobbant, akár egy bomba. Liz felsikoltott, és egy pillanatra mozdulatlanná merevedett. Alannek sikerült a szőnyeget a fejére dobni. Ő is alábújt. Ám még a szőnyeg alatt sem voltak egyedül: fél tucat verébbel osztották meg a fedezéket. Pihés szárnyak verődtek Alan arcához. A homloka bal felén az éles fájdalom ismétlődő tűszúrásait érezte. A szőnyegen át homlokon csapta magát. Egy veréb a vállára pottyant, majd ki a szőnyeg alól, a padlóra.
Magához szorította Lizt, és a fülébe ordította:
– Menni fogunk! Menni, Liz! A takaró fedezékében! Ha futni próbál, elgáncsolom vagy leütöm! Bólintson, ha érti, amit mondok!
Az asszony megpróbált elhúzódni. A szőnyeg megfeszült, mint egy cirkuszi gumiasztal. Verebek telepedtek le rá, fölpattantak a levegőbe, és újra szálltak. Alan ismét magához rántotta Lizt, és megrázta a vállát. Alaposan megrázta.
– Bólintson, ha érti, amit mondok, a francba is!
Az asszony haja csiklandozta az arcát, miközben bólintott. Kimásztak a szófa fedezékéből. Alan szorosan ölelte Liz vállát, nehogy ismét elrohanjon. Lassan, óvatosan elindultak, keresztül a verebekkel zsúfolt, nyüzsgő szobán, a vadul csiripelő madarak őrjítő, pihekönnyű felhőin át. Úgy nézhettek ki a szőnyeg alatt, mint valami vidéki kabaré mutatványossátrában a műló, vagy a táncoló öszvér, amelynek fejében Ike, farában meg Mike lapul.
A Beaumont-ház nappalija tágas volt, a mennyezet magas. Most azonban mintha elfogyott volna belőle a levegő. A madarak kézzel tapintható, formát váltó, ragacsos légkörét lélegezték, ebben próbáltak járni.
Bútorok törtek recsegve. Döglött madarak koppantak a falakon, a mennyezeten, a berendezési tárgyakon. A világ egyetlen madárszagú, tompa ütőhangszerré változott.
Végül elértek a lépcsőig, és lassan mászni kezdtek fölfelé, a szőnyeg alá kuporodva, amelyet átitatott és elnehezített a madárülülék meg a véres tollak kotyvaléka. Ugyanakkor, amikor kapaszkodni kezdtek fölfelé, a dolgozószobában pisztolylövés csattant.
És most már újra hallani lehetett az ikreket is. Sikítoztak.

Thad az asztalon tapogatózott, miközben Komor Williamre emelte a fegyvert. Fölmarkolta a papírnehezéket, amivel nemrég még a másik játszadozott. Nagydarab, nehéz, szürkésfekete pala volt, az egyik oldalán lapos. Egy másodperccel előbb sújtott le vele Komor csuklójára, mint hogy a szőke férfi elsütötte volna a pisztolyt; az ütés ereje eltörte a csontot, a fegyver csöve lebillent.
A dörrenés fülsiketítően hatott a kicsi szobában. A golyó alig egyhüvelyknyivel William lába mellett fúródott a padlóba. Apró szilánkok röppentek szerteszét, s jutott a kisfiú bolyhos kék hálóruhájára is. Az ikrek visítani kezdtek. Miközben Thad Komorra rontott, szeme sarkából látta, hogy ösztönös, védekező mozdulattal átölelik egymást.
Jancsi és Juliska, gondolta, s ekkor Komor vállon döfte a ceruzával.
Thad fájdalmában felüvöltött, és ellökte George-ot. Az megbotlott a sarokba állított írógépben, és nekiesett a falnak. Megpróbálta átdobni a másik kezébe a pisztolyt... és elejtette.
A madarak most már mennydörgésszerűen döngették az ajtót... az pedig lassan, milliméterről milliméterre fordulni kezdett a tengelyén. Egy törött szárnyú veréb benyomakodott a résen és lezuhant. Rángatózva, reszketve hevert a szoba padlóján.
Komor a farzsebében kotorászott... és előhúzta a beretvakést. A fogával nyitotta ki. Szeme őrülten villogott a penge fölött.
– Ezt akarod, öreg harcos? – kérdezte, és Thad látta, hogy a bomlás, a rothadás ismét kiült az arcára: úgy zuhant rá, mint egy talicska tégla. – Tényleg ezt akarod? Jól van. Megkapod!

Félúton Liz és Alan megtorpant. A verebek merev, kőkemény, áthatolhatatlan falába ütköztek, és egész egyszerűen nem tudtak továbbmenni. A levegő sustorgott, rezgett a kis testek millióitól. Liz rémületében és dühében fölsikoltott.
A madarak nem fordultak ellenük, nem támadták meg őket. Szemlátomást a világ összes verebe idegyűlt, a Castle Rock-i Beaumont-ház első emeletére.
– Le! – kiáltotta Alan. – Hasaljon le! Talán alattuk átbújhatunk!
Letérdeltek. Valamennyivel előbbre jutottak, noha nagyon kellemetlen volt az út, hiszen a döglött verebek reccsenő csontú, vérző, jó tizennyolc hüvelyk vastag szőnyegén másztak. Azután ismét kőkemény madárfalnak ütköztek. Ahogy Alan kinézett a szőnyegfedezék széle alól, olyan zavaros összepréselt testtömeget látott, amely szinte leírhatatlan volt. A lépcsőfokokat szétlapított verébtetemek borították. A még élő – ám hamarosan szintén elpusztuló – verebek egymás hegyén-hátán álltak rajtuk. Följebb, talán háromlábnyira a lépcsőtől a madarak mintha öngyilkoszónába kerültek volna: vadul ütköztek, majd lezuhantak. Némelyik újra fölszállt, némelyek már korábban lezuhant társaik tetemén vonaglottak törött szárnnyal vagy lábbal. A verebek – emlékeztette magát Alan – nem tudnak lebegni.
Valahol a túloldalon, e groteszk élő fal mögött egy férfi ordított.
Liz megragadta Alant, magához húzta, és a fülébe kiáltott:
– Mit csináljunk? Mit csináljunk, Alan?
Nem tudott felelni. A válasz ezúttal a semmi volt maga. Semmit sem tudnak csinálni.

Komor, kezében a beretvával, Thad felé közeledett. Thad a lassan forduló ajtó felé hátrált, és közben le nem vette szemét a pengéről. Újabb ceruzát markolt föl az asztalról.
– Na, abból nem lesz sok hasznod, öreg harcos – mondta Komor. – Még egyszer nem!
Azután tekintete az ajtóra tévedt. Az végre szélesre tárult, és a verebek beröpültek rajta. Egész verébfolyó... és valamennyien George Komor felé zúgtak.
Arcán egyetlen szempillantás alatt végigfutott először a rémület... majd pedig a felismerés.
– Nem!!! – kiáltotta, és csapkodni kezdett a verebek felé Alexis Machine beretvakésével. – Nem, nem akarok! Nem akarok visszamenni! Nem vihettek vissza!
Az egyik verebet szabályszerűen kettévágta. A madár két, csapkodó szárnyú darabban hullott a padlóra. Komor maga körül hadonászva, vadul metélte a levegőt.
És Thad hirtelen megértette
(Nem akarok visszamenni!)
mi történik.
A pszichopompok természetesen azért jöttek, hogy George Komor kíséretéül szolgáljanak. George Komor kíséretéül, vissza Végállomásvárosba; vissza a holtak birodalmába.
Thad eldobta a ceruzát, és gyermekei felé hátrált. A levegő tele volt verebekkel. Az ajtó most már csaknem teljesen kinyílt; a folyó verébfolyammá szélesedett.
Verebek telepedtek Komor széles vállaira. A karjára, a fejére. Verebek csapkodták a mellkasát; előbb néhány tucatnyi, azután százak. A hulló tollak felhőjében, villogó, tépő csőrök erdejében Komor vadul rángatózott – próbált visszaadni valamennyit abból, amit kapott.
A verebek ellepték a beretvakést: a fegyver gonosz, ezüst csillogása eltűnt, betemették a hozzáragadt, barna tollak.
Thad a gyerekeire nézett. Abbahagyták a sírást. A csodálkozásnak és a tetszésnek ugyanazzal a kifejezésével bámulták a madarakkal teli, fortyogó levegőt. Kezüket magasra emelték, mintha azt néznék, esik-e már az eső. Pici ujjaikat kimeresztették. Az ujjaikon is verebek ültek... ám őket nem csípték meg.
De Komort igen!
Száz helyről csorgott a vér az arcán. Egyik kék szemét kitépték. Egy veréb szállt a gallérjára; és csőrét a sebbe mélyesztette, amit az előbb ejtett a nyakán Thad ceruzája. Gyors egymásutánban háromszor harapott a madár, rat-tat-tat, mint egy géppisztoly. Komornak végül sikerült megmarkolnia. Összenyomta, mint egy darabka élő origamit, japán papírhajtogatást.
Thad letérdelt az ikrek mellé, és most már őt is ellepték a madarak. Nem csipkedték, de minden porcikáján ott álldogáltak.
És nézték.
Komor eltűnt. Élő, vonagló madárszobor lett belőle. Vér szivárgott a rebbenő szárnyak, a tollpihék között. Valahonnét lentről sikoltó, reccsenő hangokat hallott: ahogy a deszka szokott beroskadni.
Utat találtak a konyhába, gondolta. Átfutott az agyán a gondolat, hogy mi lesz a konyhai tűzhely gázvezetékével, de most az egész kérdés távolinak, lényegtelennek tűnt.
Mert immár a George Komor csontjairól letépett nyers húsdarabok nedves, lottyanó, cuppanó hangját hallotta.
– Eljöttek érted, George – hallotta a saját suttogását. – Eljöttek érted. Az Isten legyen hozzád irgalmas.

Alan úgy érezte, hogy a fejük fölött ismét tér nyílik. Kilesett a szőnyeg apró, rombusz alakú résein. Madárürülék pottyant az arcára, oda se nézve letörölte. A lépcsőn még mindig nyüzsögtek a madarak, de mintha kevesebben lettek volna. A még életben lévők nyilván eljutottak oda, ahová akartak.
– Gyerünk! – kiáltotta Liznek, és ismét elindultak a döglött és döglődő verebekből álló, kísérteties szőnyegen. Épp fölértek a lépcső tetejére, amikor meghallották Thad éles kiáltását:
– Hát akkor vigyétek! Vigyétek! VIGYÉTEK VISSZA A POKOLBA, AHONNÉT JÖTT!
És a madarak szárnysuhogása hurrikánná változott.

10.

Komor egy utolsó, irtóztató erőfeszítéssel megpróbált kiszabadulni a madarak gyilkos karmaiból. Nem volt hová menni, nem volt hová menekülni, ám azért megpróbálta. A lényéhez, a stílusához tartozott.
A testét körbefogó madároszlop vele együtt mozdult előre. Hatalmas, tollal, verébfejekkel, szárnyakkal borított karok emelkedtek ki, rácsaptak a madarak lepte mellkasra, majd megint fölemelkedtek, hogy újabb erős csapással keresztezzék egymást. Sérült és döglött madarak hullottak alá nagy csomóban George Komor testéről, és Thad egy kurta pillanatig valami olyasmit látott, ami élete végéig kísérteni fogja rémálmaiban.
A verebek elevenen falták föl George Komort. Szeme eltűnt, a helyén két sötét, véres üreg maradt. Orra vérző bőrdarabbá torzult. Homloka, és a haja jó részét kitépték; látszott a nedves váladékkal borított koponyacsont. Gallérja még a nyaka körül lengedezett, de csak ennyi maradt az ingéből. Bordák fehér csíkjai ütköztek ki a véres bőrcafatok közül. A madarak föltépték a hasát. Rengeteg veréb függeszkedett a lábán, és élénk figyelemmel kapkodott a földre hulló véres, szakadozott béldarabkák után.
És még valamit észrevett.
A verebek megpróbálták fölemelni George Komort. Próbálkoztak... s hamarosan, amikor eléggé le tudják csökkenteni George testsúlyát, sikerülni is fog a tervük.
– Hát akkor vigyétek! – kiáltotta. – Vigyétek! VIGYÉTEK VISSZA A POKOLBA, AHONNÉT JÖTT!
Komor halálordításai abbamaradtak, ahogy torka, gégéje, minden hangszála megsemmisült a sok száz kalapáló, csipkedő csőr nyomán. Verebek nyüzsögtek a hóna alatt, és lába egyetlen röpke pillanatra fölemelkedett a véres szőnyegről.
Két karját – legalábbis azt, ami megmaradt belőlük – egy utolsó, vad mozdulattal a törzséhez szorítva, tucatjával nyomta agyon a madarakat. De újabb tucat jött tucat után, hogy átvegyék a halottak helyét.
A jobb felől hangzó kopácsolás, kopogás hirtelen felerősödött. Thad abba az irányba nézett, és látta, hogy a dolgozószoba keleti fala összegyűrődik, mint a hártyapapír. Egy pillanatig ezernyi sárga csőrt látott, amint egyszerre átfúrja a falat.
Megragadta az ikreket, ellökte őket, és rájuk vetette magát, ívben meghajlítva testét, nehogy agyonnyomja, hanem védelmezze őket.
Életében talán ez volt az egyetlen pillanat, hogy igazán koordináltan, valódi kecsességgel mozgott.
A fal szilánkok és fűrészpor felhőjében beroskadt. Thad behunyta a szemét, és magához szorította a gyermekeit.
Többet már nem látott.

11.

Alan Pangborn azonban igen, és Liz is.
Az afgán szőnyeg már csak a vállukat borította, hiszen a madárfelhő megritkult körülöttük. Liz a vendégszoba és a dolgozószoba nyitott ajtaja felé botorkált, Alan követte.
Először nem látott semmit odabent. Mindent elfedett a viharos gyorsasággal mozgó barnásfeketeség. Azután kivett egy alakzatot – valami rémséges, puffadt formát. Madarak ezrei lepték, elevenen zabálták, de még mindig élt!
Újabb madarak érkeztek, és megint újabbak. Alan úgy érezte, éles, rémséges csiripelésük megőrjíti. Ekkor azonban észrevette, mit csinálnak.
– Alan! – kiáltotta Liz. – Alan, fölemelik!
Az a valami, ami George Komor volt, az a valami, ami most már alig hasonlított emberi formára, a verebek szárnyain lassan a levegőbe emelkedett. Végigsuhant a dolgozószobán, majdnem eldőlt, azután bizonytalanul még magasabbra lendült. Közeledett a keleti fal óriási, szilánkosan tört szélű lyukához.
Újabb madarak vágódtak be a szobába ezen a lyukon keresztül; azok pedig, amelyek eddig még a vendégszobában voltak, most szintén a dolgozóba röpültek.
A húscafatok vérfagyasztó esőként hullottak Komor csontvázáról.
A test – mint egy lassított filmen – kiszállt a lyukon. Körötte madarak lebegtek, rajta madarak tépdesték az utolsó cafatokat.
Alan és Liz átküzdötte magát a dolgozószobáig a madárholttesteken. Látták, hogy Thad lassan talpra áll, mindkét kezében egy-egy zokogó babával. Liz odarohant, és kivette kezéből az ikreket. Reszkető kézzel végigtapogatta őket, sebeket keresett rajtuk.
– Semmi baj – nyögte Thad. – Azt hiszem, semmi bajuk sincs.
Alan a szoba falán tátongó, tépett szélű lyukhoz lépett. Kinézett, és amit látott, mintha egy rendkívül gonosz képzelet szülte tündérmeséből tárult volna elébe. Az ég feketéllett a madaraktól, egy helyen azonban kifejezetten ébenfekete volt, mintha rés nyílt volna a valóság szövetén.
És ez a feketeség félreérthetetlenül egy kapálódzó emberi alak körvonalait viselte.
A madarak magasabbra, mind magasabbra emelték. Már elérte a fák csúcsát, és egy pillanatra mintha megállt volna ott. Alan úgy vélte, vékony, nem emberi sikolyt hall a fekete felhő közepéből. Azután a verebek újra megmozdultak. Nézni őket bizonyos értelemben olyan volt, mintha visszafelé futó filmet nézne. A ház minden törött ablakán verébfelhők buggyantak ki; fölfelé szálltak a felhajtóról, a fákról, s Rawlie Volkswagenjének bogárhátáról.
Valamennyien a felé a sötét forma felé sürögtek.
Az ember alakú felhő pedig megint megmozdult... a fák fölé emelkedett... a sötét égbe... azután eltűnt szem elől.
Liz a sarokban ült, ölében a kicsik. Ringatta, csicsígatta őket – pedig már egyik sem látszott különösebben nyugtalannak. Vidoran néztek anyjuk nyúzott, könnyáztatta arcába. Wendy még meg is paskolta, mint aki vigasztalni szeretné a mamát, William pedig kinyújtott kézzel levett Liz hajáról egy tollpihét, a szeme elé tartotta, és alaposan megvizsgálta.
– Elment – mondta Thad rekedten. Alan mellett állt, a dolgozószoba falán tátongó lyuknál.
– Igen – felelte Alan. Majd váratlanul könnyekben tört ki. Fogalma sem volt arról, hogy sírva fog fakadni; egyszer csak megtörtént.
Thad megpróbálta átkarolni a vállát. Alan azonban odébb lépett. Cipője alatt szárazon roppantak a döglött verebek.
– Semmi – mondta. – Mindjárt rendbe jövök.
Thad ismét kinézett az estébe a repedezett szélű lyukon át. A sötétségből váratlanul egy veréb érkezett, és leszállt a vállára.
– Köszönöm – mondta neki Thad. – Kö...
A veréb váratlanul, vadul megcsípte. Thad arcán vér serkent, közvetlenül a szeme alatt.
A veréb pedig fölszállt, elment, csatlakozott a társaihoz.
– Miért? – kérdezte Liz. Döbbent csodálkozással bámulta Thadet. – Miért csinálta?
Thad nem felelt, de úgy sejtette, tudja a választ. Valószínűleg Rawlie DeLesseps is tudná. Ami itt az imént történt. mágikus és varázslatos volt... de azért nem kifejezetten tündérmese. Ezt az utolsó verebet talán valami olyan erő működtette, ami okosabbnak látta figyelmeztetni e tényre Thadet. Meglehetősen határozottan figyelmeztetni.
Légy óvatos, Thaddeus! Nagyon óvatos! Ember nem irányíthatja a túlvilág ügynökeit! Legalábbis nem sokáig, és annak is meg kell fizetni az árát!
Milyen árat kell majd fizetnem?, tűnődött jeges nyugalommal. És a számla?... Mikor lesz esedékes?
Ez azonban más óra, más nap kérdése. És itt van ez az egész... Talán már ki is fizette a számlát.
Talán most már nem tartozik.
– Meghalt? – kérdezte Liz, szinte könyörögve.
– Igen – válaszolta Thad. – Meghalt, Liz. Másodszor és véglegesen. George Komor élete könyve becsukódott. Gyerünk, emberek! Tűnjünk el innét!
És úgy is tettek.

EPILÓGUS

„Henry aznap nem csókolta meg Mary Lout, de nem is hagyta ott szó nélkül, pedig megtehette volna. Látta az asszonyt, elviselte a haragját, és megvárta, míg ez a harag a már oly jól ismert görcsös némasággá csendesedik. Henry kezdett rájönni, hogy e bánat egyedül Mary Lou bánata, nem olyasmi, amit megoszthat másokkal, amiről egyáltalán beszélhet. Mary Lou mindig akkor táncolt a legszebben, ha egyedül táncolhatott.
Végül azután átsétáltak a mezőn, s még egyszer ránéztek a labdaházra, ahol Evelyn három esztendővel ezelőtt meghalt. Nem volt ez igazi búcsú, de ennél többre képtelenek voltak. Henry úgy érezte: épp elég.
Letette Evelyn kis papírbalerináit a tönkrement lépcső melletti magas fűbe. Tudta, hogy a szél hamarosan elfújja őket. Aztán Mary Lou és ő utoljára hagyták ott a régi tanyájukat. Nem jó érzés, de azért elviselhető. Elviselhető. Henry nem az a fajta ember volt, aki hisz a hepiendben. Ami kevés derű és nyugalom maradt az életében, az főként ebből származott.”

THADDEUS BEAUMONT:
A váratlan táncosok

AZ EMBEREK ÁLMA – a valódi álmuk, szemben azokkal a képzelgésekkel, melyek alvás közben látogatják meg őket, ahogy és amikor akarják – más-más időpontban végződik. Thad Beaumont álma George Komorról este negyed tízkor ért véget. Azon az estén, amikor a pszichopompok elvitték sötét ikertestvérét arra a titokzatos helyre, melyről másnak nincs tudomása. Az álom a fekete Toronadóval ért véget, a tarantellapókkal, amelynek gyomrában visszatérő rémálmai során ő és George minden egyes alkalommal ebbe a házba érkezett.
Liz és az ikrek a felhajtó végén várakoztak, ott, ahol betorkollik a Tavi útba. Thad és Alan még George Komor fekete kocsija mellett állt, amely immár nem is volt fekete. Szürkéllett a madárürüléktől.
Alan nem akart ránézni a házra, de mégsem tudta levenni róla a szemét. Szilánkokká roncsolódott az egész. A keleti-dolgozószoba felőli-oldal szenvedett a legtöbbet, de az egész ház romokban állt. Hatalmas lyukak tátongtak mindenütt a falakon. Az erkély korlátja úgy lógott a tó felőli oldalon, mint egy ócska falétra. A ház körül halmokban hevertek a döglött madarak. Teli volt velük az ereszcsatorna, eltömték a földi csatornanyílásokat is.
Fölkelt a hold, és ezüstös fénye ezernyi üvegszilánkról tükröződött vissza. Ugyane kísérteties fény villant meg a döglött verebek üveges szemében is.
– Biztos, hogy nincs ellene kifogása? – kérdezte Thad.
Alan bólintott.
– Csak azért kérdezem, mert végül is bizonyíték megsemmisítése, amit csinálunk. Bűncselekmény.
Alan élesen fölnevetett.
– Elhinné-e valaki is azt, aminek ez a bizonyítéka?
– Gondolom, nem – felelte Thad.
Kicsit tűnődött, azután hozzátette: – Tudja, volt idő, amikor úgy éreztem: maga némiképp kedvel engem. Most már nem érzem ezt. Egyáltalán nem. És nem értem. Felelősnek tart ezért... ezért az egészért?
– Szarok én erre az egészre! Vége van, és csak ez számít, Mr. Beaumont! Jelen pillanatban a világon ez az egyetlen dolog, ami számít, Mr. Beaumont!
Látta a fájdalmat Thad fáradt, szenvedő arcán, és hatalmas erőfeszítéssel megpróbálta kimondani, amit ki kellett mondania.
– Nézze, Thad! Ez itt túl sok. Így egyszerre túl sok. Csak az előbb voltam tanúja, hogy egy embert elhurcoltak a verebek az égbe! Legyen már egy kicsit türelemmel!
Thad bólintott. – Értem.
Nem, dehogyis érted, gondolta Alan. Dehogyis érted, hogy mi a csuda vagy, és kétlem, hogy valaha is érteni fogod. A feleséged igen... bár alig hiszem, hogy ezek után jól kijöttök egymással, hogy Liz valaha is meg akarja érteni ezt az egészet, vagy hogy merjen szeretni téged. Talán majd a gyerekek... egyszer... De te sosem! Melletted állni olyan, mintha az ember egy odvas barlangszáj mellett állna, melyből épp az imént jött ki valami szörnyűséges teremtmény. A szörnyeteg már eltűnt, de azért az ember továbbra sem szívesen tartózkodik a barlang szájánál. Mert lehet ott benn még egy. Talán nincs; a józan eszed azt mondja: nincsen, no de a korántsem józan érzelmeid?! Azok más muzsikát játszanak, ugye? Ajaj, öregem! És még ha az a barlang örökre üres marad is...! Az álmok! Meg az emlékek! Homer Gamache például, akit a saját műkarjával vert agyon a gyilkosa. Miattad, Thad. Mindez miattad történt.
Ez így nem igazságos, és Alan sejtette is, hogy nem az. Thad sosem kérte, hogy ikre legyen; nem gonoszságból pusztította el a fivérét az anyaméhben (Nem arról beszélünk itt, hogy Káin meggyilkolta Ábelt, mondta dr. Pritchard); nem tudta, miféle szörnyeteg áll készenlétben, amikor George Komor néven kezdett írni.
És mégis: ikertestvérek voltak.
Ő pedig sosem tudja elfelejteni, ahogy ezek ketten nevettek, amikor együtt voltak.
Az az őrült, eszelős nevetés, meg a tekintetük!
Vajon Liz képes lesz-e elfelejteni?
Könnyű szellő kerekedett, és felé sodorta a PB-gáz kellemetlen szagát.
– Égessük el! – szólalt meg hirtelen. – Égessük porig az egészet! Nem érdekel, ki mit gondol később! Alig van szél; a tűzoltók ideérnek, mire átterjedne a szomszédságra. Ha néhány fa is kigyullad a ház körül, annál jobb!
– Majd én megcsinálom – mondta Thad. – Maga menjen Lizzel és a gyerekekkel. Segítsen nekik a...
– Együtt csináljuk – közölte Alan ellentmondást nem tűrően. – Kérem a zokniját!
– Micsoda?
– Hallotta, nem? A zokniját kérem.
Alan kinyitotta a Toronado ajtaját és benézett. Igen: hagyományos sebváltó. Egy ilyen George Komor-féle macho férfi sosem elégedett volna meg egy automata sebességváltóval; az az olyan családos típusoknak való, mint Thad Beaumont.
Az ajtót tárva-nyitva hagyva fél lábra állt, lehúzta a cipőjét és a zokniját. Thad nézte, majd utánozta.
Alan visszavette a cipőjét zoknitlan lábára, s a ballal is ugyanazt tette. Nem óhajtott mezítláb rálépni a döglött verebek szőnyegére – egyetlen pillanatra sem!
Amikor elkészült, egymáshoz kötötte a két gyapjúzoknit. Azután elvette Thad zokniját, és a másik kettőhöz kötözte. Körbejárta a kocsit, a jobb oldali hátsó ülés mellé lépett. A verébtetemek úgy zörögtek a lába alatt, mint a megsárgult újságpapír. Kinyitotta a Toronado benzintankját, lecsavarta a sapkát, és belenyomta a tankba a rögtönzött gyújtózsinórt, a zoknikat. Mire újra kihúzta, teljesen átázott a benzintől. Megfordította, a száraz végét dugta be, és hagyta, hogy a benzines vége lecsüngjön a kocsi guanó borította oldalán.
A mögötte álló Thad felé fordult. A zubbonya zsebében kotorászott, és előhúzott egy levél gyufát. Olyasfélét, amit jobb trafikokban adnak a cigarettához. Fogalma sem volt, honnét szerezte. Mindenesetre a címkén egy hirdetés látszott bélyeggyűjtők számára.
És az ábrázolt bélyegen egy madár volt látható.
– Gyújtsa meg a zoknikat, amikor a kocsi gurulni kezd – mondta Thadnek. – De egy pillanattal se előbb! Érti, amit mondtam?
– Igen.
– Nagyot robban. A ház tüzet fog. Azután hátul a gáztartály is. Mikor a tűzoltók ideérnek, minden azt mutatja majd, hogy a maga barátja elveszítette az uralmat a kocsi fölött, nekirohant a háznak, és az autó fölrobbant. Legalábbis remélem, hogy így fog kinézni.
– Oké.
Alan ismét körbejárta a kocsit.
– Mit csináltok odalent? – kérdezte Liz idegesen. – A kicsik már nagyon fáznak.
– Egy pillanat és jövünk! – kiáltotta vissza Thad.
Alan behajolt a Toronado kellemetlen szagú belsejébe, kiengedte a kéziféket, és kiszólt a válla fölött:
– Várjon, amíg nem gurul!
– Igen.
Kinyomta a kuplungot, és üresbe helyezte a Hurst-féle sebváltót.
A Toronado azonnal gurulni kezdett.
Kiugrott a kocsiból, és egy pillanatig azt hitte, Thadnek nem sikerült teljesítenie a maga feladatát... azután látta, hogy a zokni gyújtózsinór tüzet fogott, és a kocsi hátsó részén nagy lángnyelv villant föl.
A Toronado lassan végiggördült a felhajtó utolsó tizenöt lábnyi szakaszán, átzöttyent a küszöbként szolgáló aszfaltbukkanón, majd fáradtan nekihuppant a hátsó verandának, és megállt. Alan a narancsszínű gyújtózsinórláng fényében világosan látta a lökhárító matricáját: FÖLSPÉCIZETT KURAFI.
– Már nem – motyogta.
– Tessék?
– Semmi. Menjünk hátrább! A kocsi mindjárt robban.
Tízlépésnyit sem hátrálhattak, amikor a Toronado tűzgolyóvá változott. Lángok csaptak ki az amúgy is romos ház keleti oldalából. A dolgozószoba falának kerek lyuka a fényben fekete, tágra nyílt szemgolyóvá változott.
– Gyerünk! – mondta Alan. – Menjünk a kocsimhoz. Most, hogy megcsináltuk a balhét, vernünk kell a tam-tamot. Riasszunk, akit csak lehet, mert nem lenne jó, ha a tó körül mindenkinek leégne a birtoka.
Thad azonban egy pillanatig még maradt, és Alan is vele.
A ház cédruszsindelyekből és száraz fagerendákból állt, és könnyen tüzet fogott. A tűz belekapott a tátongó lyukba is, ahol nemrég Thad dolgozószobája volt, és amint nézték, egyszer csak papírszeletek kezdtek ki- és fölfelé szálldosni a tűz hatalmas erejétől röpítve. A vad fényben Alan még azt is látta, hogy kézzel írt sorok borítják a lapokat, melyek megbarnultak, kigyulladtak, pillanatok alatt elégtek és elfeketültek. Úgy szálltak fel a lángok fölé az éjszakába, mint fekete madarak kavargó csapata.
Amikor már jóval a ház fölött lesznek, gondolta Alan, valami szellő majd fölkapja őket. Fölkapja és elrepíti, talán a világ végén is túl.
Az jó lesz, gondolta, és lehajtott fejjel elindult Liz és az ikrek felé.
Mögötte Thad Beaumont lassan fölemelte a két kezét, és beléjük temette az arcát.
Sokáig állt így.

1987. november 3.–1989. március 16.

Utószó

Az Alexis Machine név nem az én találmányom. Shane Stevens Halott város című regényének olvasói felismerhetik benne egyik szereplőjét, a gengszterfőnököt. A név olyan tökéletesen illett George Komorhoz és az általa kitalált gengszter karakteréhez, hogy egyszerűen átvettem abba a műbe, amelyet önök éppen most olvastak... Ugyanakkor tiszteletadásnak is szántam ezt Mr. Stevens iránt, aki az említett regényen kívül a Patkánycsorda, a Büntetőjogilag nem beszámítható és az Üllőkórus című könyvek szerzője. E három mű – melyekben az úgynevezett „bűnöző elme” lényege és a visszafordíthatatlan pszichózis állapota oly módon keveredik, hogy megteremti a tökéletes gonoszság zárt rendszerét – a legjobbak közül való, amiket az Amerikai Álom sötétebbik oldaláról valaha is írtak. A maguk módján éppoly döbbenetesek, mint Frank Norris McTeague-ja vagy Theodore Dreiser Carrie drágám-ja. Fenntartás nélkül ajánlom őket az olvasónak... de csak annak, akinek erős a gyomra, és még erősebb az idegrendszere.

S. K.

Jegyzetek:

1. Stephen King pályakezdő íróként öt regényt írt Richard Bachman néven.

2. Ouija-tábla – szabadalmilag védett amerikai találmány a parapszichológia alkalmazásában: egy az ABC betűivel ellátott tábla és egy mozgatható mutató, mely megérinti a betűket.

3. Az itt követlező dőlt betűs részek – az L alakú bekezdésjelekkel – az erdeti könyvben igen ronda, zilált és elkapkodott kézírással szerepelnek.

4. Emlékezés napja – a háborús hősök emléknapja, május 30. Munka ünnepe szeptember első hétfője.

5. William Burroughs, a beatnik író egy részeg éjszaka hajnalán fogadásból célba lőtt a felesége fejére helyezett almára, de az asszonyt találta el.