Stephen King
EZÜST PISZTOLYGOLYÓK
(Tartalom)
I.
Az Ezüst Pisztolygolyók minden bizonnyal az egyetlen olyan könyv és film, mely egy naptártervből született. Az ajánlatot egy providence-i szálloda halljában (Rhode Island) kaptam, még 1979-ben, a Fantázia Világtalálkozó (World Fantasy Convention) idején egy Christopher Zavisa nevezetű michigani fiatalembertől. Az egyik ok, ami miatt egyáltalán belementem, hogy elgondolkodjam az ajánlatán, az volt, hogy alaposan becsiccsentettem. Részegen pedig még azt is fontolóra venném, hogy megvegyem-e a Brooklyn hidat, s ne vontassam-e egy pótkocsis kamionnal haza, a hátsó udvarunkba, valahová Maine államba. De nem ez volt az egyetlen oka. Volt két másik is.
Először is, bár ez kevésbé volt mérvadó, Zavisa ötletét érdekesnek találtam. Arra gondolt ugyanis, hogy kitalálhatnék egy történetet, amely havi, úgymond krokihossznyi folytatásokban bonyolódna, s Bernie Wrightson képei illusztrálnák. Nekem pedig rögtön az jutott eszembe, hogy bár én már mindenfajta létező és lehető naptárt láttam, láttam egyszerűt, közönséges naptárt, láttam olyat, melyen neves írók születésnapját jelölték meg, olyat, mely ledér ifjú hölgyek csábító bájaival csalogatta a vevőket, láttam rock and roll naptárt, receptnaptárt, de elbeszélős naptárt?! Hát ez új volt, legalábbis nekem. Kezdtem játszadozni az ötlettel, meg-rock-and-rolloztattam egy kicsit, hogy kiderüljön, van-e benne valami, s ha igen, meg tudom-e csinálni.
Másodszor, Zavisa a lehető legjobbkor, a lehető legjobb helyen szólított meg, s ha abba a nagy lelkembe nézek, úgyis fogalmazhatnék: keresve sem találhatott volna kedvezőbb alkalmat. Ő és én s még vagy öt-hatszáz ember, akiknek kedvük telik a morbid és fantasztikus dolgokban, a Fantázia Világtalálkozó résztvevői voltunk, mely az utóbbi tíz évben az írótársaság nagy, éves összejövetele mindenszentek hétvégéjén.
A providence-i előtt csak egyetlen ilyen találkozón vettem részt, azon is némi megilletődéssel és enyhe bűntudattal. Végül is olyan írókkal szorongattuk egymás kezét, akiket annak idején, gyerekkoromban csodáltam, tőlük tanultam jó részét mindannak, amit ma a mesterségről tudok - olyan fickóktól, mint Robert Bloch, a Psycho, Fritz Leiber, a Conjure Wife (Bűvös asszony), a Night's Black Agents (Az éj fekete ügynöke) szerzője vagy Frank Belknap Long, aki a The House of Tindalost (A Tindalost-ház) írta. S bár akkor már negyven éve halott volt, Howard Phillips Lovecraft is közöttünk volt, szellemében legalábbis. Ő volt az, aki a harmincas években Weird Tales (Különös mesék) címmel megjelentetett varázslatos történeteiben Providence-t, Central Fallst és a massachusettsi kisvárosokat a keleti parton szellemek járta csodaországgá rajzolta át.
Így talán érthető a megilletődöttségem. Azt hiszem, az enyhe bűntudat oka is világos lesz. Frank Belknap távolsági busszal érkezett a találkozóra New Yorkból, mert nyolcvankét évesen annyi pénze sem volt, hogy megengedhessen magának egy vonatjegyet, nemhogy egy repülőjegyet. Bob Bloch és Fritz Leiber mindketten különösebb anyagi gondok nélkül éltek - csak semmi pánik, nem A szegény kis gyufaáruslányhoz írok bevezetőt -, de sem ők, sem az általam csodált szerzők jó része nem érhetett meg akkora sikert, mint én, első regényem, a Carrie megjelenésével. Nem mintha jobb tollú író lettem volna, egyszerűen épp a kellő időben születtem ahhoz, hogy meglovagoljam a sci-fi és a természetfölötti jelenségek iránt tanúsított olvasói érdeklődés elképesztő hullámait, melyek átírták a hetvenes évek bestsellerlistáit. Nekik hosszas és tiszteletre méltó küzdelemben kellett átverekedniük magukat a kiadók és magazinok dzsungelén, míg én a Külvárosi mesék után húsz éve betöltetlen űrbe csak úgy berobbantam, és egyszerűen learattam azt a bő termést, amit annak idején ők vetettek el abban a dzsungelben.
Mindenre elszántan érkeztem - ahogy egy évvel azelőtt a Fort Worth-i találkozóra is, fel voltam készülve, hogy folyton olyan megjegyzéseket kell lenyelnem, mint „ki ez a nagymellényű kis hátulgombolós”, hogy el kell viselnem a vámpírokról, kísértetjárta szállodákról meg a telepátiáról szóló regényeimnek szóló fitymáló és lekezelő poénokat. Ez a fogadtatás, ha kicsit zavarba ejtő is, mégis valamiféle megnyugvást hozott volna. A kis Stivie King vezeklése, ha értik, mire gondolok. Volna valaki olyan kedves elmondana egy halleluját...
De ez a meleg és jóindulatú fogadtatás, melyben olyan emberek részesítettek, akikre még ma is nehezen tudok kollégaként gondolni, jóllehet felszabadulttá tett, viszont a bűntudatom nagyobb volt, mint annakelőtte bármikor is.
És ebben a pillanatban, amikor a) részeg vagyok, b) örömest kész volnék, ahogy mindig is kész leszek, hogy valami egészen kicsi és jelentéktelen dolgot írjak, amiről megbizonyosodhatnának, hogy én egy normális, hétköznapi fickó vagyok - dobpergést, sőt glóriát, ha szabad kérnem -, és nem csak pénzszagra „gyűl az éji vad”.
Így aztán azt mondtam Chrisnek, talán kitalálhatunk valamit, és felmentem a szobámba, miközben anyám korholása visszhangzott a fülembe: „Ha lány volnál, Stephen, lépten-nyomon teherbe esnél”. Elalvás előtt még elmerengtem a naptárak ciklikus természetén, és másnap délben magától kopogtatott az ötlet - valószínűleg az egyetlen, amely pontosan beleillett a Zavisa javasolta formába. Ez az egyetlen valami persze az emberfarkas mítosza. Végy tizenkét hónapot, s én veszek tizenkét teliholdas éjjelt. Tizenkét remek alkalom, hogy az emberfarkas rémületbe kergesse a helybelieket... mondjuk Tarker's Millsben.
Chrisnek tetszett az ötlet - bár őszintén szólva, abbéli lelkesedésében, hogy „összeházasítson” Bernie Wrightsonnal, azt hiszem, még a „Godzilla avagy a rendíthetetlen Marsi papsajt” is tetszett volna neki. Azt mondtam, gyorsan hozzáfogok, s mire hazaértem, már ki is ötlöttem az emberfarkas támadásainak stratégiáját, vagy ha így jobban tetszik: alapmotívumát. Számomra legalábbis szórakoztatónak tűnt. Legyen a neve, mondjuk „Winesburgi emberfarkas Ohióból”, s úgy gondoltam, a holdtölte-effektust mindenféle ünneppel párosítom. Feleségem, Tabby szelíden figyelmeztetett, hogy az már kissé (túl) tébolyult év lenne, ha minden holdtölte valamilyen ünnepre esne. Egyetértettem, de hivatkoztam az alkotói szabadságra. A te alkotói szabadságodat, drágám, akkor kurtítják meg, ha gyorshajtásért leültetnek, mondta, majd nemes egyszerűséggel távozott, hogy ebédet készítsen mindannyiunknak.
Ami inkább aggasztott, az a naptári jelleg volt. Még ha folytatásonként csak ötszáz sorral számolok is, már az is túl sok egyetlen dupla oldalra, amelyen ott van a Wrightson-illusztráció és mellékesen naptár is. Nagyon le kell csupaszítanom a sztorit. Nem lelkesedtem az ötletért, hogy a történetet „S akkor Dick, S akkor Jane, S akkor Dick és Jane stílusában” meséljem el, de nem volt mentőötletem.
Leültem az írógép mellé, megfogadtam, hogy naponta egy folytatást lekopogok rajta, és 12 nap alatt befejezem. Elkészültem a januárral, a februárral, a márciussal, s aztán jött egy köteg kefelevonat, amit sürgősen ki kellett javítanom és visszaküldenem. Az emberfarkast félretettem addig, amíg megcsinálom a kefelevonatot, aztán négy hónapig hozzá sem nyúltam. Hébe-hóba bűntudatos pillantást vetettem arra a vékonyka köteg kéziratra, ami porfogó gyanánt szolgált az írógép mellett. De a pillantásnál tovább nem jutottam. Olyan volt az egész, mint egy kihűlt vacsora. senki sem szereti megenni a kihűlt vacsorát, ha nem muszáj.
Chris Zavisa ugyan maga volt a megtestesült türelem, de 1981 januárjában végül mégiscsak felhívott, és megkérdezte hogy halad a munka. Ismét rám tört a bűntudat. Megígértem, és nocsak, nocsak, meglógtam az ígéret elől. Valami hazugságfélét mormogtam, hogy igazán remekül haladok vele. Chris rögtön felragyogott. Az jó, mondta, mert Bernie Wrightson már a vázlatokat kezdte rajzolni.
A hívás után három héttel kis családom körében kéthetes Puerto Rico-i nyaralásra indultunk, és magammal vittem az első három hónap kéziratát, most igazán profi módon fogok dolgozni, megcsinálom ezt a jajdenemszeretem munkát, és pontot teszek a végére.
Áprilist a repülőgépen írtam meg. Éppen készültem befejezni, amikor kigyulladt a „Dohányozni tilos!” felirat, és a gép - éppen az Atlanti-óceán fölött repültünk - éles kanyarral visszafordult New Yorkba. Egy férfi szívrohamot kapott, azért gyulladt ki a „Dohányozni tilos!” felirat, mert éppen oxigént adtak neki. Míg a gép másodszor is nekilendült a New York-San Juan útvonal megtételének, befejeztem a májust. Ezúttal minden különösebb baj nélkül megérkeztünk San Juanba, de valami műszaki hibája volt annak a kombinak, amit kibéreltünk - három gyerekkel mindig kombit bérelek, mégpedig ha lehet, valami pajzsmirigytúltengéses nagy batárt -, s míg az autókölcsönzőben ücsörögtünk, jellegzetes turistaruhánkat alaposan átizzadva, én végeztem a júniussal. Atyaisten, csak úgy ég a munka a kezem alatt! Uram, adj még nekem egy jó kis dugót, ami egészen Palmas del Marig tart, s útközben befejezem.
De semmi ilyesmi nem történt, a kézirat végig ott hevert az asztalon abban a kis tengerparti villában, amit kibéreltünk a következő hétvégéig, miközben mi iddogáltunk a parton, ananászkoktélt szürcsöltünk, délutánonként jókat aludtunk, és általában próbáltuk elfelejteni, milyen lehet Maine a fagyos február közepén. Közben bőszen próbáltam leszokni a dohányzásról, mert ahogy a repülőn azt a szerencsétlen, szívrohamot kapott embert oxigénmaszkkal az arcán lefektették az ülések között, tisztán láttam a doboz Malborót az ingzsebében.
A második hét elején, azon a hevenyészett asztalon, ahová rögtön megérkezésünk után dobtam, s ahol azóta is hevert, a kézirat halkan, segélykérően felsikoltott. Biztosan felismerik az effajta halk sikolyokat - ezeket mindig felismeri az ember. Azt hiszem, egészen úgy hangzanak, mint ahogy egy elkékült csecsemő sír fel, akit először halva születettnek gondoltak. Kérem szépen, ha lehet, szeretnék megpróbálni élni, de csak ha nem bánják túlságosan, mondja az a sírás.
És ha egészen őszinte akarok lenni, meg kell hagynom, először én is halva születettnek gondoltam az emberfarkas ciklust. Fele ugyan kész, az igaz, és a másik fele is készen lesz, akadályozzon bár tűzvész, árvíz, szívroham, repülőgép szerencsétlenség, ez nem kétséges, hiszen megígértem, és sokkal inkább kiadnék valami félresikerült, gyenge munkát, mintsem hogy megszegjem a szavam. De semmi sem történt. Az első hat hónap úgy sikerült, mint hat kis elhaló rángás, ennyire képes a fűnyíró, ha kifogy belőle a benzin. Ez a krokihosszúság megőrjített. Úgy éreztem magam, mint valami papírlap, amit összehajtogattak, tűzőkapoccsal összefűztek, és végül betépdestek.
De... még mindig ugyanúgy hallottam a halk sikolyt. Fogtam a jegyzetfüzetemet, leültem a konyhaasztalhoz, lesöpörtem a kristálycukrot, amit a gyerekeim szórtak ki, amikor nyakon öntötték vele a reggeli zabpelyhüket. És nekiálltam írni egy Marty nevű kisfiúról, aki ott gubbasztott egy tolókocsiban, és nagyon elkeseredett, mert az emberfarkas nem elégedett meg azzal, hogy halomra gyilkolja az embereket, még azt is elérte, hogy lefújják a nagy, július negyedikei tűzijátékot is.
Ez a folytatás régen túllépett a magamra kényszerített ötszáz szavas határon, de nem törődtem vele. Zaklatott voltam, szinte lázas az izgalomtól. Megtörtént, ami csak nagy ritkán szokott: előre láttam mindazt, amit majd megírok, és visszamenőleg is láttam mindent, amit kijavítok még. Olyan érzés ez, mint amikor a sötétben tapogatózva az ember végre ráakad a villanykapcsolóra, éppen amikor már feladta volna. Talán így lehet a legpontosabban meghatározni.
Mire visszautaztunk Maine-be, befejeztem a július, augusztust, szeptembert. Ahogy újra nekiálltam a munkának, egyik első dolgom az volt, hogy sürgősen felhívjam Chris Zavisát - ha már az embernek ízléstelen dolgot kell elkövetnie, a legjobb, ha gyorsan túlesik rajta. Vagyis megmondani neki, hogy a naptárból tizenkét részes novella lett, és nincs kedvem visszaírni naptárformára.
De Zavisa reakcióját ugyanúgy rosszul mértem fel, mint annak idején fogadtatásomat a Fantázia Világtalálkozón. Ahelyett, hogy dühös vagy bánatos lett volna, lelkendezett. Naptár helyett csinálhatunk egy kis vékony kötetet belőle, mondta... és olyan boldog volt, hogy már kezdtem kételkedni, vajon nem ezt akarta-e tulajdonképpen az elejétől fogva, csak szégyenlős volt, hogy előhozakodjon vele.
Mindenesetre a kézirat két héten belül elkészült, és 1983-ban meg is jelent viszonylag kis példányszámban. Ez a kiadás, melyet Chris Zavisa A varázslatok birodalma elnevezésű kiadója gondozott, mára már teljesen elfogyott. Nem is gondoltam rá, hogy újranyomják. Pályafutásom során időről időre megpróbáltam a szokásostól eltérő módon kiadni a könyveimet, hogy megszabadulhassak a pusztán példányszámokban gondolkodó kiadók nyomásától. Ez történt az emberfarkas esetében is. De egerek és emberek legmegalapozottabb tervei is, mint ezt Robert Burns egyszer találóan megjegyezte, gyakran dugába dőlnek, bármit jelentsen is ez valójában. Ebben az esetben, azt hiszem, én dőltem be Dino DeLaurentiisnek.
II.
Bár Dino DeLaurentiis valószínűleg épphogy eléri a 170 centit, egyike a legnagyobb embereknek, akiket valaha is ismertem. Ha valakire, hát rá találhatták ki a stílus szót: kiegyensúlyozott, charme-os, magabiztos, mindenkit képes meggyőzni. És szeret teátrálisan gesztikulálni.
Miután megvette a The Dead Zone (A holtsáv) megfilmesítési jogát, Dino Bangorba repült, egy Lear királyhoz méltó sugárhajtású repülőgépen, hogy rávegyen, én írjam meg a forgatókönyvet. Amikor a benzinkutasok meglátták, hogy maga Lear király sétál fel-alá az utasváró előtt, majdhogynem térdre estek előtte.
Megtaláltam Dinót, indultunk hazafelé, s nem tudtam, mit mondjak, hogyan viselkedjem, s bár filmjeinek színvonala elképesztően hullámzó, a remekléstől: Two Women (Két nő), egészen a nevetségesig: Amityville 3-D, annyi bizonyos, hogy ő a világ egyik legnagyobb, ha ugyan nem a legnagyobb ma élő producere... s ott ült az én kocsimban.
- Stephen - mondja cigarettára gyújtva, s a menthetetlenül érdektelen, behavazott Outer Hammond utcát nézegette -, ez Bangor, Maine állam... ugye?
- Az.
- Ez New Hampshire, ugye?
- Az - mondtam. Semmi más nem jutott az eszembe.
Dino elbűvölt, elbűvölte a feleségemet, elbűvölte a gyerekeimet, dacára annak, hogy néhány elgennyesedett foga miatt szinte elviselhetetlen kínokat állt ki. (Másnap el is repült Rómába, hogy kikezeljék - a „ma itt, holnap ott” kifejezést szintén rá találták ki.) Beleegyeztem, hogy megírom a forgatókönyvet, ő beleegyezett, hogy legalábbis beszél Bill Murray ügynökével az esetleges szerződésről, én ugyanis őt szemeltem ki Johnny Smithnek a filmbe. Egyezséget kötöttünk, de semmi sem úgy történt, az én forgatókönyvem helyett Jeffrey Boamét fogadták el, és végül Chris Walken játszotta Johnny Smith szerepét. De nem is ez a fontos, hiszen végül jó kis film kerekedett belőle.
Az elkövetkezendő két évben Dino meglehetősen sok írásomat megvásárolta, hogy megfilmesíthesse őket. Változó eredménnyel. Nem lelkesedtem például a Firestarterért, de összességükben egészen jók. S az évek során rájöttem, Dinóra mindig számíthatok. természetesen elsősorban ő is üzletember, de mindig becsületes és nagylelkű.
Soha nem kérdeztem meg tőle, miért akar filmet készíteni annyi írásomból, de azt hiszem, talán azért, mert sok minden közös bennünk: a szórakoztatási szándék, hogy mindketten gyerekes örömmel keressük a hatásosságot, az a nézetünk, miszerint a legegyszerűbbekből lehetnek a legjobb történetek, s mind a ketten ugyanolyan szentimentálisan hisszük, a legtöbb ember jó, s hogy a döntő helyzetekben a többség nem futamodik meg.
Bármi legyen is az oka, egynéhány alkalommal megkérdezte, van-e olyan írásom, ami őt is érdekelheti, s ilyenkor mindig azon kaptam magam, hogy máris keresgélek - nemcsak, mert jól fizet (bár ez tény), vagy mert azok a filmek, amikről azt állítja, hogy megcsinálja őket, általában el is készülnek (bár ez is tény), hanem mert ha együtt dolgozunk, mindig érdekel, mit fog csinálni a következő pillanatban. Dinóval dolgozni egy kicsit olyan, mint elszökni otthonról egy vándorcirkusz kedvéért.
1984 elején történetesen éppen az emberfarkas ciklusra gondoltam, s küldtem neki egy példányt. Nem számítottam rá, hogy tényleg érdekelni fogja, hiszen ez a részemről is inkább csak udvariassági gesztus volt. Valóban nem hittem, hogy akár ő, akár bárki más komolyan fontolóra vegye, hogy egy farkasemberről szóló filmet forgat, különösen a The Howling (Üvöltés), az An American Werewolf in Paris (Egy amerikai emberfarkas Párizsban) és a Wolfen (Farkaskölyök) után - mind a három remek film (legalábbis a jelen sorok írójának mélységesen szerény véleménye szerint), mégsem lett egyik sem kasszasiker. De Dinót tényleg érdekelte, s egy hétre rá már meg is egyeztünk.
Akkor még arra számítottam, hogy a filmbéli közreműködésem pusztán arra az aláírásra szorítkozik majd, amit a szerződés aljára biggyesztek, persze megint másképp alakult minden. A dolgok jelenlegi állása szerint három forgatókönyvet írtam eddig Dinónak, sőt az egyharmadát is én rendeztem anélkül, hogy eredetileg bármi tervem lett volna velük.
Dinó egyik legérdekesebb és legszórakoztatóbb tulajdonsága éppen az, hogy milyen zseniálisan vesz rá olyan dolgokra, amiket eszem ágában sem volt megcsinálni. Egy angol-amerikai producertől, Milton Subotskytól megvette a Night Shift (Éjszakai műszak) cím alatt összegyűjtött elbeszéléseim közül kettőnek a megfilmesítési jogát, s megkérdezte, nem írnék-e hozzájuk egy harmadikat. Akkor már fejemben volt a Macskaszem témája, a történet egy kisfiúról szólt volna, akinek (ártatlan) macskáját azzal gyanúsítják, hogy meg akarja ölni gazdáját, méghozzá úgy, hogy nem hagyja lélegzetet venni. A kisfiút kislányra váltottam (Dino ugyanis azt szerette volna, ha a gyerek szerepét Drew Barrymore játssza, akivel éppen akkor forgatták a Firestartert is), és forgatókönyvet írtam hozzá.
Lear király-Dinó újra átjött Bangorba, ez alkalommal Martha Schumacherral, a film producerével, leül az irodámban, kávét iszogatott, s közben meggyőzött arról, hogy feltétlenül nekem kell megírnom az egész forgatókönyvet. Még mindig nem tudom, pontosan hogyan sikerült neki, talán jó szándékú hipnotizálással. Azzal kezdődött, hogy hevesen rázom a fejem, szó sem lehet róla, már így is teljesen be vagyok táblázva, és azzal végződött, hogy igent mondtam, sőt azt is megígértem, hogy egy hónap múlva már küldöm is az első tervezetet.
Egy héttel azután, hogy aláírásommal szentesítettem, hogy átruházom rá az emberfarkas ciklus megfilmesítési jogát, épp New Yorkban voltam, beugrottam Dino irodájába, ahonnan elképesztően gyönyörű kilátás nyílik a Central Parkra. Azt hiszem, épp csak üdvözölni kukkantottam be hozzá. Dino megkérdezte, mit szólnék ahhoz, hogy megírjam a Farkasember forgatókönyvét. Szó sem lehet róla, már így is teljesen be vagyok táblázva stb. stb. stb.
Újabb hét múlva, már Maine-ben, azon vettem észre magam, hogy egyedül lehetek otthon egy borús, de teljes délután erejéig. A díványon heverésztem, mellettem a vasárnapi újság, ide-oda kapcsolgattam a csatornákat, s az egyiken épp a To kill the Mockingbird című darab ment, melyet azóta nem láttam, amióta bemutatták (legalábbis itt, az isten háta mögött) a brunswicki Cumberland Színház előadásában - és akkor már legalább tizenegyedik évemet tapostam.
Azon vettem észre magam, hogy teljesen belefeledkezem a szemcsés, fekete-fehér képekbe, majdhogynem eltűnődtem. Ahogy vége lett, még szipogtam is egy-kettőt - úgy megkapott a lány hangja, ahogy felidézte a szemem előtt zajló eseményeket, Kikapcsoltam a tévét, és arra gondoltam: Mi lenne, ha Marty Coslaw történetét, párviadalát az emberfarkassal ebben az elégikus, szelíd, az eseményeket utólag felidéző formában mondanám el.
Izgatott az ötlet, megint olyan érzés fogott el, mint amikor az ember a sötétben ráakad a villanykapcsolóra, s ezúttal még tapogatóznom sem kellett. Húsz perccel azután, hogy véget ért a film, már a ház körül járkáltam fel s alá, izgatottságomban ujjaimat ropogtattam. Másnap felhívtam Dinót, s megmondtam neki, ha még mindig érdekli az ötlet, vállalom. Ő igent mondott, én pedig megírtam.
A rendezésre Dino egy fiatal, szeretetre méltó, rendkívül tehetséges kaliforniai fiatalembert kért fel, Dan Attiast. Az Ezüst pisztolygolyók az első filmje. Keményen megdolgoztunk vele, hol én engedtem itt egy kicsit, hol Dan ott. Azt hiszem, legalább olyan jól sikerült, mint mindazok a filmek, melyekben, ehhez hasonlóan, tíz-tizenkét millió dollárt költenek arra, hogy a nézővel elhitessenek valamit: ha elkerülhetetlen volt, kölcsönösen engedményeket tettünk, s a végén mégis barátokként váltunk el.
Nem igazán tetszik a forgatókönyv, ezért is tettem lehetővé, hogy kinyomtathassák. Hogy jó lett-e a film? Az utólagos bölcsesség már úgysem segít semmin, s amúgy is óhatatlanul szubjektív vagyok. Hogy milyen? Azt hiszem, vagy remek, vagy teljes bukás. Egy bizonyos ponton túl már képtelenség ezt megítélni (én mindenesetre valószínűleg azzal bűnhődöm meg érte, hogy tíz év múlva sem sikerként, sem pedig bukásként, egyáltalán: sehogyan sem fognak emlékezni rá).
Miután a helyszínen a forgatókönyv negyedszeri átírása után is változtattunk: a kész film első látásra olyan, mintha hallucinálnánk a vetítőben.
Két dologban viszont biztos vagyok: Megan Follows, aki a filmben Marty anyját játssza, minden bizonnyal befut majd, s szeretném, ha olyan gördülékenyen írnék, mint ahogy a filmbéli tolókocsi gurul.
Ennyit a létrejöttéről, most következhet a rémálom. Kellemes szórakozást, s mint mindig, köszönöm, hogy velem tartanak.
Stephen King
1983. aug. 4.
AZ EMBERFARKAS
HÓNAPJAI
Valahol fenn ott ragyoghat a kövér telihold, de itt, Tarker's Millsben, ebben az álmos kisvárosban látni sem lehet az eget a januári hóviharban. Egy lélek sincs a Fő utcán, csak a szél száguldozik vadul, a narancssárga hókotrók már régen feladták a hiábavaló küzdelmet.
Arnie Westrum, bakter a GS and WM Vasúttársaságnál, itt rekedt a viharban egy kis bakterházban, kilencmérföldnyire a várostól. Sínjárója elakadt a hóban, nincs más hátra, itt kell kivárnia a vihar végét. Unalmában zsíros kártyájával „Ki megy ki utoljárá”-t játszik magában. Kint a szél élesen felvisít. Westrum gyanakvóan emeli fel a fejét, aztán visszanéz a kártyájába. Ugyan, ez csak a szél.
De a szél csak nem kaparássza az ajtót... és nem nyöszörög, hogy engedjék be.
A magas, szikár férfi feláll, gyapjúkabátot visel és vasutasoverállt, szája sarkában cigaretta lóg, mint mindig. Jellegzetes New England-i arcát narancsos fénnyel világítja meg a falon pislákoló kerozinlámpa.
S megint az a kaparászás. Valakinek a kutyája lehet, gondolja, biztosan eltévedt, s most bekéredzkedne. Csak ennyi... De azért eltűnődik. Kegyetlenség lenne kinn hagyni ebben a hidegben, gondolja, nem mintha itt benn sokkal melegebb lenne, hiába a hősugárzó, még a leheletét is látni - mégis habozik. A félelem jeges ujjaival már gonoszkodóan ott tapogat a szíve tájékán. Rossz idők járnak a városra, baljós előjelekkel. Arnie walesi apjára üt, s rosszat sejt.
De mielőtt eldönthetné, mit is kezdjen a látogatóval, a halk nyöszörgés dühödt morgásba csap. Aztán tompa robaj, mintha valami rettenetes súly döngetné az ajtót... lendületet vesz.. és megint nekicsapódik. Az ajtó kiszakad a keretéből, a tetőről lezúdul a hó.
Arnie döbbenten körülnéz, mivel torlaszolhatná el az ajtót, de mihelyst megragadja azt a hitvány széket, amelyen az előbb ült, az az acsarkodó valami ott kint újra nekiront az ajtónak, hihetetlen erővel, és az ajtó hosszában végigreped.
Csak egy pillanatra tartja már vissza, szétfeszül, ahogy rugdossa, döngeti, vicsorgó pofával, szeme sárgán villog, Arnie sohasem látott még ekkora farkast...
S ez az iszonyatos acsargó morgás mintha mégis emberi hang lenne.
Az ajtó recseg-ropog, aztán enged, s pozdorjává törik. Ez mindjárt benn lesz.
A sarokban, a szerszámok összevisszaságában ott egy csákány nekitámasztva a falnak. Arnie előrelendül, odakap érte, míg a farkas beront, és ugrásra kész, fülét hátracsapja, nyelve kilóg, sárga szeme a sarokba szorult emberre villan. Mögötte, a darabokra tört ajtó nyílásán át havat kavar be a szél.
Vicsorogva ugrásra lendül, s Arnie nekivágja a csákányt.
De csak egyszer.
A széttöredezett ajtón át a lámpa nyomorúságosan vaksi fénye megcsillan a havon.
A szél csak süvít és fütyül.
És felhangzik az első sikoly.
Valami iszonyatos tört a városra, észrevétlenül, ahogy a telihold járja az útját a magasban. Az emberfarkas. Jövetele éppoly érthetetlen, mint a ráké, vagy az ámokfutóé, vagy a gyilkos tornádóé. Eljött, most és éppen ide, ebbe az eldugott kisvárosba, valahol Maine államban, ahol még heti eseményszámba megy a sült babos vacsora a parókián, ahol a gyerekek időnként még mindig visznek a tanító néninek egy kosár almát, s ahol a helyi nyugdíjasegylet kirándulásairól aprólékos gonddal számol be a városka hetilapja. Jövő héten majd komorabb hír jelenik meg benne.
Kint a nyomokat kezdi belepni a hó, és a szél mintha még mindig örömét lelné a süvöltözésben. Istennek, fénynek nyoma sincs ebben a lelketlen hangban. Mindenütt csak a jég s a komor tél.
Eljött az emberfarkas.
Hm, a szerelem , álmodozik Stella Randolph keskeny, férfit soha nem látott ágyában, s ablakán beszűrődik a Valentine-napi telihold hideg, kékes fénye.
Hm, a szerelem olyan lehet, mint...
Stella Randolph, akinek varrószalonja van a városban, az idén húsz Valentine-napi üdvözlőlapot kapott - egyet Paul Newmantől, egyet Robert Redfordtól, aztán John Travoltától... sőt egyet még a Kiss együttesből Ace Frechleytől is. Ott sorakoznak kihajtva az ágyával szemközti fiókos szekrényen, sápadtan világít rájuk a hold. Mindet ő küldte saját magának, az idén is, mint mindig.
A szerelem olyan lehet, mint egy csók naplementekor... vagy igen, olyan, mint a szerelmes regények végén az utolsó csók, az az igazi... olyan lehet, mint a rózsák az alkonyati fényben.
A városban persze kinevetik, hát hogyne nevetnék ki. A kölykök kicsúfolják, és lopva vihorásznak rajta, s néha, ha az utca túlsó felén kellő biztonságban érzik magukat, és Neary rendőrbiztos sincs a közelben, csúfondáros, éles szopránjukon „dagi-dagi-dagadék”-ot kiabálnak át rá, de akkor is, ő tudja, milyen a szerelem, és milyen a hold. A szalonja lassanként csődbe megy, ő meg túl kövér, de ezen az álmodozós éjszakán, mikor a hold átható kék fénnyel világít be a zúzmarás ablakon, mégis úgy érzi, jöhet még szerelem, szerelem és a nyár illata, ahogy érte jön majd...
A szerelem olyan lehet, mint egy férfi borostás álla, mely szúr és kapar...
És hirtelen kaparászás hallatszik az ablak felől.
A könyökére támaszkodik, lecsúszik róla a takaró. A holdfényt sötét árnyék takarja el - alaktalan, de igen, ez valami férfi, és rögtön arra gondol: Csak álmodom... de álmomban beengedem, álmomban én magam fogom beengedni. Talán mocskosan hangzik a szó, de csak ahogy az emberek használják, igazából tiszta, és ez a helyes szó rá: a szerelem olyan, mint amikor a férfi megkíván egy nőt.
Felkel, meg van győződve róla, hogy ez csak álom, mert az ablakon tényleg ott egy előregörnyedő férfi, ismeri is, mindennap ott megy el mellette az utcán.
Hisz ez...
Jön, jön a szerelem értem, értem jött a szerelem.
De ahogy kövérkés ujjai az ablakpárkányhoz érnek, látja, hogy ez egyáltalán nem férfi, az egy állat ott kinn, hatalmas, bozontos farkas, mancsa már a külső párkányon, lába hátsójáig a hóba süpped, amelyet a ház nyugati oldalához hordott a szél, itt kint, a külvárosban.
De hát ma Valentine-nap van, és a szerelemnek kell jönnie, gondolja: még álmában is becsapta a szeme. Ez egy férfi, méghozzá az a bizonyos férfi, és milyen veszedelmesen jóképű.
Veszedelem, igen, a szerelem veszedelem!
És eljött ezen a holdfényes éjszakán, érte jött, és őt akarja...
Feltépi az ablakot, és csak a betörő hideg, amely átjárja könnyű hálóingét, ébreszti rá, hogy ez nem álom. A férfi eltűnt, és félájultan rádöbben, soha nem is volt ott. Remegve, tapogatózva lép hátra, a farkas egyetlen ugrással a szobában van, s ahogy megrázza magát, a hó álomszerűen, akár a vattacukor száll a holdfényben.
De hát a szerelem! A szerelem olyan... olyan, mint egy sikoly.
Túl későn jut eszébe Arnie Westrum, akit széttépve találtak meg a bakterházban, nem messze a várostól. Túl későn... A farkas nesztelenül közelít hozzá, hideg, sárga szemében kéjesen villanna a fény. Stella Randolph lassan hátrál férfit soha nem látott ágya felé, míg kövérkés térdhajlata a széléhez nem ér, és akkor összeesik.
A holdfény ezüstös csíkokat vet az állat bundájára.
A komódon megrezzennek a Valentine-napi üdvözlőlapok az ablakon át betóduló széllökéstől, lustán himbálózva leesik az egyik, hangtalanul, nagy íveket ír le a levegőben.
Már az ágyon, a torka mellett az egyik mancsa, érezni a leheletét... forró, de valahogy mégsem kellemetlen. Sárga szeme rámered.
- Szerelem - suttogja, és lehunyja a szemét.
És ráesik.
A szerelem, akár a halál.
Megjött az idei utolsó hóvihar - a nedves, nehéz hó ólmos esőbe vált, ahogy beáll a sötétség, s leszáll az éj -, ágakat söpör magával a városon keresztül, puskalövésszerűen ropog a száraz, korhadt fa. Természetanyánk levetkőzi a száraz ágakat, ezt Milt Strumfuller, a városi kölcsönkönyvtáros mondja kávézás közben a feleségének. Sovány, keskeny arcú, fakókék szemű férfi - és csendes, csinoska feleségét tizenkét éve állandó rettegésben tartja. Ezt persze kevesen gyanítják - közülük az egyik éppen a rendőrbiztos felesége, Joan -, de a város sötét kis hely, senki sem veszi biztosra, csak ők tudják. A város pedig nem fecsegi szét a titkait.
Miltnek úgy megtetszik saját mondata, hogy el is ismétli: Hát igen, természetanyánk levetkőzi a száraz ágakat... aztán hirtelen elalszik a villany, és Donna Lee halk, kis sikolyt lehel. És kilöttyenti a kávét.
- Feltörlöd - mondja a férfi ridegen. - Feltörlöd, most rögtön... azonnal.
- Hát persze, édesem, azonnal.
Esetlenül tapogatózik a sötétben a konyharuháért, hogy feltörölje a kiloccsant kávét, s közben beüti sípcsontját a zsámolyba. Felkiált. Férje pedig jóízűen felnevet a sötétben. Nincs is annál szórakoztatóbb, mint ha a feleségének fájdalmat okozhat. Ennél már csak a Reader's Digest viccei jobbak talán. Nahát, azok a viccek - Bakahumor, Élet az Államokban -, azoktól tényleg meg kell szakadni.
Ahogy a száraz ágaktól, természetanyánk néhány villanyvezetéktől is megszabadult azon a márciusi éjszakán. Az ólmos eső ráfagyott a vezetékekre, egyre hízott rajtuk a jég, amíg csak le nem szakadtak, s az útra zuhanva tekeregtek, mint egy fészeknyi vipera, s kék szikrákat hánytak.
Sötétség borult az egész városra.
Aztán, mintha kitombolta volna magát, csitulni kezd a vihar, éjfél előtt nagyot zuhan a hőmérő higanyszála, nulláról mínusz kilenc fokra. A kásás, latyakos hó furcsa szobrokra emlékeztetve fagy meg. Az öreg Hague kaszálóján - amit a helybéliek csak tizenhat hektárosnak neveznek - ijesztően idétlen alakzatokban dermed meg az ólmos eső. A házakban még mindig sötét van, kattogva hűlnek ki a kazánok. A karbantartók még mindig nem tudnak rámenni a korcsolyapályaszerű utakra.
Oszladozik a felhőtakaró. Foszlányai között ki-be bujkál a telihold. Csak úgy csillog a jég a Fő utcán.
A nagy sötétségben hirtelen üvöltés hallatszik.
Később már senki nem tudja megmondani, honnan jött a hang, egyszer csak ott volt mindenütt és sehol sem, ahogy a telihold megvilágította a házakat, ott volt mindenütt, és mégsem volt sehol, ahogy a márciusi szél egyre erősödött, s aztán felbődült, mintha egy feltámadó normann harcos fújta volna meg kürtjét, s a hang magányosan és vérfagyasztóan szállt a szélben.
Donna Lee is hallja, mellette kellemetlenkedő férje alszik, akivel már kín megosztani az ágyat. Neary rendőrbiztos is hallja, ahogy hosszú ujjasában ott álldogál a hálószoba ablakánál Laurent utcai lakásában. Ollie Parker, a kövér és erélytelen iskolaigazgató is hallja külön hálószobájában, és mások is. Köztük egy tolókocsis kisfiú is.
De senki nem látja. És senki sem tudja, ki lehetett az a csavargó, akit másnap reggel a karbantartó talált meg, amikor végre kimerészkedett a patakhoz, hogy megjavítsa a leszakadt vezetékeket. A csavargó csonttá fagyott, feje hátrahanyatlott a néma sikolyban. Rongyos, öreg kabátja s alatta az ing feltépve. Vérbe fagyva, üveges tekintettel bámulja a leszakadt vezetékeket, kezét még mindig védekezőleg maga előtt tartja, ujjai között jéghártya.
És körös-körül nyomok.
Farkasnyomok.
A hónap közepére az utolsó, rövid hóviharok is záporokká szelídülnek, s valami meglepő történik Tarker's Millsben: minden kizöldül. Natty Tellingham marhaitató taván is elolvadt a jégtakaró, és a Nagyerdő csapásain is egyre zsugorodnak a hófoltok. Megismétlődik a régi, de mindig csodás trükk: jön a tavasz.
Közeledtét a városka népe is megünnepli a ráboruló árny dacára, ki-ki a maga módján. Hague mami pitét süt, és a konyhaablak párkányára teszi ki hűlni. Vasárnap az Isteni Kegyelem baptista templomban Lester Lowe tiszteletes Salamon énekéből olvas fel, és prédikációjának ezt a címet adja: „Az isteni szeretet kikelete”. Ünnepel Chris Wrighton is, a városka címzetes korhelye, igaz, a maga világias módján, s megejti esedékes „nagy tavaszi ivászatát”, ott tántorog a kerekedő áprilisi hold valószerűtlen fényében. Billy Robertson, a város egyetlen ivójának csaposa és egyben tulajdonosa nézi, amint támolyog kifelé, és odamormogja a pincérnőnek:
- Ha ez a farkas ma is rátör valakire, alighanem Chris lesz az.
- Ne is mondja inkább - válaszol a pincérnő, és megborzong.
Elise Fournier a neve, huszonnégy éves, és lelkesen eljár a baptista gyülekezetbe, még a kórusban is énekel, de csak azért a buzgalom, mert titkon szerelmes a tiszteletesbe. Mégis azt tervezgeti már, hogy itt hagyja a várost, szerelem ide vagy oda, ez a farkashistória kezd az idegeire menni. Úgy gondolja, hogy a közeli kikötővárosban, Portsmouthban még a borravaló is nagyobb lesz, nem is szólva arról, hogy az ottani farkasok legfeljebb ha kimenős matrózok.
Ahogy gömbölyödik a hold, az idén már harmadjára, egyre vészterhesebbek az éjszakák, a nappalok még csak elviselhetők. Délutánonként papírsárkányok lepik el az eget a rezesbanda emelvénye fölött.
A tizenegy éves Brady Kincaid is kapott egy keselyűforma sárkányt, s most teljesen belefeledkezett a játékba, ahogy mozog kezében a sárkány zsinórja, mintha valami élőlényt szorongatna, csak bámulja, hogy zuhan alá s emelkedik fel ismét. Eszébe sem jut, hogy haza kellene mennie vacsorázni, észre sem vette, hogy a többi sárkányeregető gyerek már mind hazaszállingózott, doboz, sátor alakú, alumíniumvázas sárkányukat gondosan hónuk alá szorítva, nem is látja, hogy egyedül maradt. Csak a lassan elszürkülő ég, az egyre növekvő árnyékok ébresztik rá, hogy túl sokáig időzött, hogy a hold éppen most kel a park fái felett. Ez az első langyos tavaszi, teliholdas este, már nem is hűvös fehér, inkább narancsos fényű a kerek hold, de Bradynek ez már fel sem tűnik, csak az zakatol a fejében, hogy túl sokáig maradt, és a papája biztosan leken érte egy-két fülest...
És egyre sötétedik.
Az iskolában csak vigyorgott az osztálytársai rémtörténetein az emberfarkasról, azt mondták, az ölte meg azt a csavargót múlt hónapban, az azelőtti hónapban azt a kövér vénkisasszonyt, Stella Randolphot, azelőtt meg a baktert. Hát most nem nevetne rajta. Ahogy az áprilisi szürkületet lassan narancsosra festi a hold, egyszerre olyan valószerűnek tűnnek azok a rémmesék.
Amilyen gyorsan csak tudja, kezdi feltekerni a sárkány zsinórját, ráncigálná le az égből. De a nagy sietségben, s ahogy a szél hirtelen elül, a sárkány a rezesbanda emelvénye mögött landol.
Elindul felé, menet közben is tekeri a zsinórt, riadtan hátrasandít... és egyszerre a zsinór megrándul a kezében, ide-oda himbálózik, olyan, mint amikor a pecabotját rángatta az a nagy hal, ami ráakadt a Tarker-patakban. Dühösen ránéz, s máris meglazul a zsinór.
Velőtrázó ordítás tölti be az éjszakát, a gyerek felsikolt. Most már elhiszi. Igen, most már elhiszi, hát jó, csak már késő, sikolya belevész abba az acsarkodó morgásba, ami máris hátborzongató vonítás.
A farkas ráront, igen, két lábon, bozontos bundája narancsszínű az izzó hold fényében, zöld szeme lidércesen világít, és az egyik mancsában - nem is mancs ez, inkább karmokban végződő emberi kéz - Brady keselyűforma sárkánya rángatózik vadul.
Brady futásnak eredne, de már karmok szorítják, valami furcsa szag, vér- és fahéjillat keveréke csapja meg az orrát, és másnap a háborús emlékmű tövében találnak rá, fej nélkül, bensője kiszaggatva, megmerevedett ujjai még mindig a sárkány zsinórját szorongatják.
A sárkány vergődik, szállna az ég felé, miközben a keresésére indult csapat tagjai döbbenten és öklendezve fordítják el a fejüket. A sárkány szabadulna, hisz feltámadt a szél, szabadulna, mintha érezné, milyen remek idő is lesz ma sárkányeregetésre.
A hazatérés vasárnapját megelőző éjjel az Isteni Kegyelem baptista templom parókiáján Lester Lowe tiszteletes valami borzalmasat álmodott, remegve és izzadságtól lucskosan ébred, s a szűk ablakokra mered. Szemközt, az út másik oldalán templomát látja, nézi, amint a hold ezüstös csíkokat vet a parókia hálószobájába, és már-már azt várja, hogy a következő pillanatban megjelenjék az emberfarkas, amiről azok a habókos vénemberek sutyorásznak az egész városban. Aztán lehunyja a szemét, és bocsánatért esedezik, amiért egy ilyen ostoba babona megzavarhatta a hitében, „Jézus nevében, ámen”- suttogja imája végén, még annak idején az anyja tanította, hogy így fejezze be minden imáját.
Hm, de az az álom...
Álmában már másnap volt, s éppen hazatérés napi prédikációját tartotta. Ezen a napon (amit már csak a legvénebb különc öregek neveznek a régi otthon vasárnapjának) mindig megtelik a templom, nem úgy, mint a legtöbb vasárnap, amikor félig vagy teljesen üres padsorok előtt kell prédikálnia, ilyenkor minden hely foglalt.
Álmában olyan lelkesedéssel, olyan magával ragadóan prédikált, ahogy csak nagy ritkán sikerül a valóságban. Rendszerint monoton hangon eldarálja a beszédet, talán azért is esett vissza olyan feltűnően a templomjáró hívek száma az utóbbi tíz esztendőben. De ezen a reggelen szinte izzik a hangja, sohasem prédikált még ilyen hévvel, s a választott ige: „Közöttünk jár a Gonosz”. Újra meg újra visszatér ehhez a mondathoz, nem is veszi észre, milyen érdes és átható a hangja, hogy beszéde szinte költőien szárnyal.
A Gonosz, mondja a híveknek, mindenütt jelen van. A sátán, mondja, mindenüvé beférkőzhet. Az iskolai táncmulatságra. Ott lehet, amikor egy csomag cigarettát vesztek, amikor várakoztok a négy óra negyvenes bangori távolsági buszra. Mellettetek ülhet a rockkoncerten vagy ahogy süteményt esztek a Fő utcai kávézóban. A Gonosz, suttogja nekik hátborzongatóan, és minden szem rászegeződik, beszéde letaglózza őket. Féljétek a Gonoszt, mert álnokul mosolyog rátok, és azzal hiteget benneteket, hogy a szomszédotok, de jaj, testvéreim, élesek az ő fogai, és keservesen megtapasztalhatjátok még az ő szemforgatását. S a Gonosz most itt jár közöttünk, itt jár a városban. Ő az...
De félbeszakad a beszéd, oda az ékesszólás, mert a napfényes templomban valami iszonyatos történik. Borzadva látja, hogy a gyülekezet bárányai farkassá lesznek mind, egytől egyig, mind a háromszáz lélek. Victor Bowle, a polgármester, aki mindig olyan sápadt, pocakos és kövér... sötétedik, eldurvul a bőre, alóla előtör a bozontos szőr! Violet MacKenzie, a zongoratanárnő... aszott vénkisasszonyteste egyre dagad, vékonyorra ellaposodik! A kövér természetrajztanár, Elbert Freeman még kövérebb lesz, kifényesedett kék öltönye szétreped, s a szőrcsomók úgy türemkednek elő, mint ahogy a régi, lukas díványból a kóc. Széles ajka, akár egy hólyag, felhasad, s felfedi zongorabillyentyű méretű fogait!
A Gonosz, mondaná Lowe tiszteletes álmában, de nem jön a szájára szó, és döbbenten letántorodik a szószékről. Amint Cal Blodwin, a gyülekezet presbiterje fejét oldalra billentve vicsorogva vonaglik a padsorok között, az összegyűjtött pénz szerteszét gurul az ezüsttálcáról. A zongoratanárnő nekiront, összeakaszkodva marakodnak, s mégis mintha... dühödt morgásuk emberi hangra emlékeztetne.
S erre a többiek is egymásnak esnek, akkora a hangzavar, mint etetéskor az állatkertben, és Lowe tiszteletes félig önkívületben felkiált: A Gonosz! Mindenütt a Gonosz! Mindenütt! Minde... De ez már nem az ő hangja, ez valami artikulálatlan, acsargó hang, és ahogy lenéz, fekete öltönye ujjából durva mancsot lát előbukkanni.
Aztán felébred.
Csak álom gondolja, s visszadől az ágyra. Csak álom, Istennek hála.
De amikor a teliholdas éjszakát követő reggel, a hazatérés vasárnapjának reggelén kinyitja a templomajtót, az nem álom, ami a szeme elé tárul. Clyde Corliss, a templomszolga szétmarcangolt teste arccal a szószékre borulva, mellétámasztva a partvis.
Ez nem álom, de bárcsak az lehetne, gondolja Lowe tiszteletes remegve. Rémülten levegő után kapkod, és sikoltozni kezd.
Visszatért hát a tavasz- s az idén a Gonosz is megjelent vele együtt.
Az év legrövidebb éjszakáján Alfie Knopfler, aki a város egyetlen kávézóját, a Tereferét vezeti, csillogóra suvickolja a hosszú bárpultot, fehér ingének ujját felgyűrte izmos, tetovált karján. A kávézóban sehol egy vendég, s ahogy végzett a pulttal, megáll egy kicsit, kinéz az utcára, s egy ugyanilyen virágillatú, kora nyári estére gondol, amikor első kalandja megesett, a lányt Arlene McCune-nak hívták - azóta már férjnél van, méghozzá a szomszéd város legsikeresebb fiatal ügyvédje vette el. Uram Isten, hogy fickándozott azon az éjjel, ott a kocsija hátsó ülésén, s milyen édes illatot sodort a szél!
Nyár van, nyitva az ajtó, széles sávban világít be a hold. Biztosra veszi, hogy a kávézó azért néptelenedett így el, mert az emberek tartanak attól a bestiától, hisz telihold van, de Alfie-nak nincs félnivalója. Minek is félne, hiszen még mindig jó száztíz kilót nyom, s ennek nagy része még a régi szép időkből való keménykötésű matrózizom, s a forgalom miatt sem aggodalmaskodik, tudja, hogy a törzsvendégei úgyis sorra megjelennek holnap reggel szokásos reggelijükért s kávéjukért.
Lehet - gondolja -, hogy azért ma egy kicsit korábban zárok, rácsavarom a kávétermoszra a tetejét, beteszek egy karton sört a bevásárlókosárba, aztán megnézem az éjszakai filmet az autósmoziban. Júniusi meleg, telihold, a lehető legkellemesebb idő egy ilyen szabadtéri mozizáshoz - néhány sör mellett. S de jó lesz majd felidézni a hajdani hódításokat!
Éppen a kávéfőzőgéphez fordul, amikor nyílik az ajtó, és Alfie lemondóan visszafordul.
- Áá, hogy van?- kérdezi, mert a betérő a törzsvendégeinek egyike, bár ritkán látni reggel tíz előtt.
A vendég bólint, s kedélyesen néhány szót váltanak.
- Kávét?- kérdezi, amint a vendég felül az egyik párnázott, piros bárszékre.
- Igen, legyen szíves.
Na nem baj, még mindig odaérek az éjszakai filmre, gondolja Alfie. Nem úgy néz ki, mint aki sokáig akar maradni. Fáradtnak látszik. Vagy lehet, hogy nincs egészen jól. Még mindig van egy csomó időm, hogy...
A döbbenettől befejezetlen marad a mondat. Bambán előremered. A kávéfőzőgép makulátlanul tiszta, mint minden a Tereferében, domború acélborítása csillog, mint egy fémtükör. De valami elképesztő és visszataszító tükröződik benne. A törzsvendég, akit naponta lát, akit Tarker's Millsben mindenki mindennap lát, alaktalanná torzul. Vonásai szétcsúsznak, eldurvulnak, kiszélesedik az arca. Reped, reped rajta az ing... és hirtelen szétszakad. S milyen abszurd, Alfie Knopflernek semmi más nem jut az eszébe, mint az idétlen tévéshow, A behemót, amit az unokaöccse, a képernyő elé szegeződve szokott bámulni.
A törzsvendég egyszerre megnyerő és jelentéktelen arca elállatiasodik. A törzsvendég meleg barna szeme rémisztő aranyos-zöld fényt ad. A törzsvendég felkiált... de a hang megtörik, és egyre mélyebb regisztereken át dühödt, öblös morgásig liftezik.
Ez - ez a valami, az a bestia, ez az emberfarkas vagy akármicsoda is - már a pulton tapogatózik, feldönti a cukorszórót, a vastag üveghenger görög, kiömlik a cukor, de aztán elkapja és nekivágja a falnak, ahol a polcon az italosüvegek sorakoznak, és csak egyre ordít.
Alfie fordultában leveri a kávéstermoszt a polcról. Az edény a padlónak csapódik, forró kávé spriccel mindenfelé, leforrázza a bokáját. Az éles fájdalomtól s a rémülettől felkiált. Igen, most már fél. Száztíz kilójának magabiztosságát, Ray unokaöccsét, a légyottot Arlene McCune-nal a hátsó ülésén, mind kisöpörte agyából a rémület, s itt van a vadállat, olyan, mint az autósmozi horrorfilmjeiben a szörny, amely egyszerre csak lelépett a vászonról.
Rémítő könnyedséggel felugrik a pultra, ruhája rongyokban lóg. Alfie hallja, ahogy a kulcsok és az apró megcsörrennek a zsebében a remegéstől.
A farkas ráveti magát, Alfie próbál elhajolni, de elbotlik a termoszban, csúszva menekülne a piros linóleumon. Megint a velőtrázó ordítás, meleg, undorító lehelet tolul az arcába, és égető, vörös fájdalom nyilallik át rajta, amint az állat belemar a hátába, és egyetlen rántással feltépi az izmokat. Vércseppek pöttyözik a padlót, a pultot, a grillsütőt.
Alfie feltápászkodik, szétmarcangolt hátából dől a vér, sikoltana, de belekáprázik a szeme a bevilágító nyári hold fehér fényébe.
És megint ráugrik.
A holdfény volt az utolsó, amit Alfie még látott.
Elmarad a Függetlenségi Nyilatkozat tiszteletére tervezett tűzijáték.
Még a hozzá legközelebb állók is értetlen közönnyel fogadják, amikor Marty Coslaw erről panaszkodik. Talán mert fel sem fogják, mekkora csalódás ez neki.
- Ugyan, ne butáskodj - mondja az anyja nyersen. Gyakran ilyen hozzá, s ha el kell altatnia a lelkiismeret-furdalását emiatt, mindig azt mondja magában, hogy nem fogja csak azért elkényeztetni, mert nyomorék, és egész életét tolókocsiban kell leélnie.
- majd jövőre!- mondja a papája, s hátba veregeti. - Kétszer olyan jó lesz! Kétszer olyan átkozottul jó! Majd meglátod, öcskös! Hejjej!
Herman Coslaw a helyi középiskola tornatanárja, és a fiával szinte mindig ezen a hangon beszél, amiről Marty magában azt gondolja, hogy ez a papa haverkodó hangja. És állandóan azt hajtogatja: Hejjej!
Az igazság az, hogy Marty kicsit idegesíti Herman Coslaw-t. Herman olyan vad és örökmozgó gyerekek között tölti egész napját, akik versenyt futnak-úsznak, és jó nagyokat suhintanak a baseballütőkkel. S miközben tanácsokat osztogat jobbra-balra, irányítja őket, néha felnéz, és ott látja a közelben Martyt, aki a tolószékéből figyeli a sürgés-forgást. És ez idegesítette Hermant, már pedig ha ideges volt, akkor öblös, haverkodó hangon beszélt, hejjejezett, és áááátkozottulozott. Ás Martyt öcskösnek nevezte.
- Hihihi, most az egyszer nem kapod meg rögtön, amit akarsz - mondja a nővére, amint próbálná neki elmagyarázni, mennyire várja minden évben, hogy a parkban apró pukkanások után végre nagy durranások közepette az égbe pattanjanak a szikracsóvák, s hogy a várost körülvevő dombokról visszhangozzanak a csattanások. Kate tizenhárom éves, majd három évvel idősebb Martynál, és mélyen meg van győződve arról, hogy mindenki szereti az öccsét, csak mert az nem tud járni. Még örül is, hogy legalább a tűzijáték elmarad.
Coslaw nagypapára nem hatott különösebben a hír, pedig Marty az ő megértésére mindig számíthatott.
- Már hogy maradna el az ünnepség, fiam!- mondta nehézkes, szlávos kiejtésével. Kint ült a verandán, Marty tolószéke halkan surrogott, ahogy az üvegajtón át kiment hozzá beszélgetni. Coslaw papa ott üldögélt, és a lankás gyepen túli Nagyerdő felé nézett, kezében egy pohár snapsszal. Ez július másodikán történt, két nappal azelőtt. - Csak a tűzijáték marad el. És te is tudod, miért.
Tudta. A gyilkos miatt. Az újságokban Teliholdas Gyilkosnak nevezik, és Marty már az iskolában, még a vakáció előtt hallotta, ahogy a többiek súgtak-búgtak róla. Egy csomó gyerek azt mondta, hogy a Teliholdas Gyilkos nem is igazi ember, hanem valami természetfölötti lény, talán emberfarkas. Marty persze nem hitte - emberfarkas csak a horrorfilmekben létezik-, inkább valami őrült fickó lehet, akire teliholdkor rájön a gyilkolhatnék. És most elmarad a tűzijáték, a miatt a nyavalyás kijárási tilalom miatt.
Januárban, ahogy a verandaajtónál ücsörgött, és nézett kifelé, hogy hordja a szél a havat a fagyos földön, vagy amikor a bejárati ajtónál álldogált mereven, mint egy szobor, leszíjazott lábakkal, és figyelte, amint a többi gyerek a szánkóját húzza a hegyoldal felé, arra gondolt, milyen más is lesz majd a tűzijáték estéjén. Elképzelte, ahogy a meleg nyári éjszakában hideg kólát szopogat, s közben kigyúlnak a tűzrózsák a sötétben, meg a tűzkerekek, és még az amerikai zászlót is megcsinálják petárdákból.
Erre most elmarad... és akárki akármit is mond, számára az egész ünnepet tönkretették. Tönkretették július negyedikét.
Csak Al bácsi értette meg, a nagybátyja, aki késő délelőtt beviharzott, hogy együtt ebédeljen velük, méghozzá a szokásos ünnepi zöldborsós lazacot. Ebéd után csuromvizes fürdőnadrágban ott álldogált mellette a verandán (a többiek az új medencében úszkáltak és nevetgéltek a ház másik oldalánál), és figyelmesen hallgatta.
Marty aggodalmasan nézett fel rá, amint elmesélte.
- Érted, mire gondolok? Érted? Hiába mondja Kate, ennek semmi köze ahhoz, hogy nem tudok járni, vagy hogy összekeverem az ünnepeket a tűzijátékkal, mint ahogy a nagypapa hiszi. Csak ez nem igazság, mikor már olyan régóta vártál rá... milyen dolog ez a polgármestertől meg néhány betojt tanácsostól, hogy csak úgy fogják magukat, és lefújják az egészet. Mikor annyira vágytál rá. Érted?
Kínzóan hosszú volt a csend, míg A bácsi a választ fontolgatta. Elég hosszú ahhoz, hogy Marty meghallja, hogyan csattan a békatalp a medence mélyebb felének falán, s hogy a papa öblös, erős hangján azt kiabálja:
- Hű, de csinos vagy, Kate! Hejjej! Hühüüü, de még milyen!
Aztán Al bácsi csendesen azt mondta:
- Hát persze. És azt hittem, találtam is neked valamit. Talán rendezhetsz magadnak külön ünnepséget.
- Külön ünnepséget? Magamnak? Hogy gondolod?
- Gyere oda a kocsimhoz, Marty. Van nálam valami... na, majd meglátod. - S még mielőtt Marty megkérdezhette volna, micsoda az, hosszú lépteivel már meg is indult a ház körüli betonúton. Zümmögve gurult a tolókocsi az úthoz, el a medence zajától, a lubickolástól, a sikkantgatásoktól, a békatalp csattogásától. S el a papa öblös, haverkodó hangjától. A tolókocsi halkan, egyenletesen zümmögött, Marty alig hallotta, egész életében ez a hang s a fémszíjak csörrenése kísérte minden mozdulatát. Al bácsinak Mercedes sportkupéja volt. Marty tudta, hogy a szülei helytelenítették a megvételét (huszonnyolcezer dollárért kész életveszély - mondta egyszer fitymálóan az anyja), de Marty imádta a kocsit. Al bácsi elvitte egyszer autózni a várost átszelő mellékutakon, és nagyon gyorsan hajtott, hetven, talán nyolcvan mérfölddel is. El sem árulta, mennyivel mentek.
- Ha nem tudod, nem fogsz félni - mondta. De Marty odaért és megállt, nagy celofáncsomagot tett a kisfiú vékony, sorvadt combjaira.
- Tessék, öcsi. És boldog július negyedikét!
Amit Marty először megpillantott, azok a furcsa, kínai jelek voltak a csomag címkéjén. Ahogy meglátta, mi van benne, összeszorult a szíve az izgalomtól. Tele voltak petárdákkal.
- Azok a piramis alakúak színjátszóak - mondta Al bácsi.
Marty szóhoz sem jutott az örömtől, meg akarta köszönni, de egy hang sem jött ki a torkán.
- Meggyújtod a gyújtózsinórt, leteszed, és a szivárvány összes színében fog sziporkázni. Azok a cső formájúak, amelyekből pálcika áll ki, azok üvegrakéták. Tedd be őket egy-egy üvegbe, s azonnal beindulnak. Azután van még két római gyertya... és persze egy csomag durranós is. De azokat inkább holnap próbáld ki.
Al bácsi az uszoda felé nézett, ahonnan a zajok hallatszottak.
- Köszönöm!- Marty végre levegőt kapott a nagy izgalom után. - Köszönöm, Al bácsi!
- Csak aztán el ne áruld a mamának, hogy kitől kaptad!- mondta még. - Hiába magyarázkodnál neki, annyi lenne, mint süketnek a jóreggelt. Rendben?
- Persze, persze - válaszolta Marty, bár fogalma sem volt, hogy mi köze a süketeknek meg a jóreggeltnek a tűzijátékhoz. - De biztos, hogy neked nem kellenek, Al bácsi?
- É még tudok szerezni, ha akarok. Ismerek egy fickót Bridgtonban. Sötétedés után átmehetek hozzá, addig dolga van.
Marty fejére tette a kezét.
- Akkor tartsd meg a te külön július negyedikédet, amikor már mindenki lefeküdt. De nehogy meggyújtsd a durranósakat, mert mindenkit felébresztesz velük. Aztán meg, az isten szerelmére, nehogy felrobbantsd a kezedet, mert a nővérkém soha többet nem áll szóba velem.
Nevetett, beszállt a kocsiba, begyújtotta a motort, intett egyet Martynak, és már ott sem volt, miközben Marty még mindig valami köszönömfélét hebegett. Ott maradt még egy pillanatig, nézett a nagybácsija után, s közben nagyokat nyelt, nehogy sírni kezdjen. Aztán az ingébe dugta a csomagot, és a zümmögő tolókocsival visszagurult a házhoz, a szobájába. Máris azt várta, mikor lesz végre éjszaka, mikor alszik már mindenki.
Ő feküdt le elsőként. Bejön az anyja, hűvösen megpuszilja, és jóéjszakát kíván, s nem néz Marty merev lábára a takaró alatt.
- Ugye minden rendben, Marty?
- Igen, mami.
Az anyja megáll, mintha még mondani akarna valamit, aztán megrázza kicsit a fejét. Kimegy.
Jön Kate. Nem ad puszit, csak odadugja az arcát Marty nyakához, és ő érzi az úszómedence klóros szagát a hajában.
- Látod? Mégsem kapsz meg mindent, csak mert tolókocsiban ülsz.
- Csodálkoznál, ha tudnád, mit kapok - mondja szelíden, és a nővére gyanakvóan méregeti egy pillanatig, mielőtt kimegy.
Az apja jön be, leül az ágya szélére. Már megint azon az öblös, haverkodós hangon beszél.
- Minden oké, nagyfiú? Korán feküdtél ma le. igazán.
- Egy kicsit fáradt vagyok, apu.
- Rendben. - Megveregette Marty semmire se jó lábát hatalmas tenyerével, s az arca öntudatlanul megvonaglik, aztán sietve feláll. - Sajnálom, hogy elmarad a tűzijáték, de csak várd ki, majd jövőre! Hejjej, öcskös!
Marty titokban somolyog.
Most várhat, amíg a többiek is lefeküdnek. Sokáig tart. Megy a tévé, a nappaliból becsípett nevetgélés és Katie éles vihorászása hallatszik. Nagyapa lehúzza a vécét, hallani a víz zubogását. Most az anyja trécsel telefonon, kellemes ünnepeket kíván valakinek, igen, mondja, szégyen, gyalázat, hogy elmaradt a tűzijáték, de gondolta is, a jelen körülmények között érthető, miért kellett. Igen, Marty persze csalódott volt. Aztán a beszélgetés végén elneveti magát, ha nevet, sokkal lágyabb a hangja, mint különben szokott. De ha Marty mellette van, szinte sohasem nevet.
Már fél nyolc felé jár az idő, lassan nyolc lesz, aztán kilenc. Marty időnként becsúsztatja kezét a párna alá, ott van-e még a tűzijáték celfáncsomagja. Fél tíz körül, amikor már elég magasan jár a hold ahhoz, hogy bevilágítson a szobába, kezd elcsendesedni a ház.
Kikapcsolják a tévét, Katie is megy aludni, de előbb azért nyafog egyet, hogy nyáron az összes barátnője tovább fennmaradhat. Miután elvonul a szobájába, a szülők még beszélgetnek egy kicsit, de már nem lehet kivenni a szavakat, és...
...lehet, hogy közben elszundított, mert amikor újra megérinti a csodás csomagot, akkor veszi észre, hogy a házban minden nesz elült, s a hold még fényesebben világít, olyan fényesen, hogy árnyékot is vet. Előhúzza a csomagot meg egy doboz gyufát, amit korábban talált. Pizsamafelsőjét betűri a nadrágjába, becsúsztatja a csomagot meg a gyufát, s készül felkelni.
Ez kész hadműveletet igényel, de csöppet sem fáj, bár mások néha azt hiszik. Semmit sem érez a lába, úgyhogy nem is fájhat. Megragadja az ágy végét, felhúzódzkodik, aztán egyik lábát a másik után az ágy szélére rakja. Csak az egyik kezét használhatja, mert a másikkal meg kell kapaszkodnia abban a korlátban, amely az ágyánál kezdődik, s körbemegy az egész szobán. Egyszer megpróbálta mindkét kezével megmozdítani a lábát, és tehetetlenül orra bukott a földre. A zuhanás hangjára mindenki odarohant.
- Te kis hülye, mit hősködsz?- suttogta Katie izgatottan a fülébe, miután besegítette a tolókocsiba. Egy kicsit megütötte magát, de egyre csak nevetett, pedig megdagadt a homloka, és felrepedt a szája.
- Meg akarsz halni? Huh!- Aztán sírva kiszaladt.
Ahogy már az ágy szélén ül, tenyerét a pizsamafelsőjébe dörzsöli, hogy biztosan ne csússzon. A korlátba kapaszkodva oda tud menni a tolókocsihoz úgy, hogy hasznavehetetlen, pipaszár, de a tehetetlenségtől mégis súlyos lábát maga után húzza. Úgy ragyog a hold, hogy látja éles árnyékát a padlón.
A tolókocsit fék rögzíti, az ezerszer ismételt mozdulat magabiztosságával könnyedén belehuppan. Vár egy kicsit, levegő után kapkod, fülel a csendben, semmi nesz. - De nehogy meggyújtsd a durranósakat ma este - mondta Al bácsi, s ahogy füleli a csendet, Marty tudja, hogy igaza volt. Senkivel nem fogja megosztani az ünnepét. senki nem tudja meg, legalábbis holnapig, amikor majd megtalálják a megfeketedett pernyét a verandán, de akkor már nem számít. - A szivárvány összes színében fog sziporkázni - mondta Al bácsi. Még jó, hogy a szivárványnak nincs hangja.
kiengedi a féket, benyomja az indítógombot, látni a sötétben a kis sárga fényt, amely azt jelzi, hogy feltöltődött-e az elem, megnyomja a „jobbra” gombot, s a tolókocsi jobbra fordul. Hejjej! A verandával szembefordulva megnyomja az „előre” gombot. A kocsi előregurul.
Marty lenyomja a dupla ajtó kilincsét, megint az „előre” gombot. És kigördül a szobából.
Letépi a celofánpapírt a tűzijáték csodás csomagjáról, aztán vár egy kicsit, egészen elvarázsolja a nyári éjszaka, álmosan ciripelnek a tücskök, könnyű illatot sodor a szél, alig rezegnek a falevelek az erdőszélen, s szinte valószerűtlen a hold fénye.
De most már igazán nem tud tovább várni. Elővesz egy kígyó formájú petárdát, meggyújtja a gyufát, a kioldózsinórt, és elbűvölten figyeli, amint felröppennek a kékeszöld szikrák. Varázslatosan nő, kígyózik a petárda, s a farkából láng tör elő.
Július negyedike, gondolja, s felcsillan a szeme. Július négy, július négy, boldog július negyedikét nekem!
A ragyogó fényesség után még egy-két felvillanó szikra, és kialszik a kígyó. Marty gyorsan meggyújtja az egyik háromszög alakút, nézi, amint fellobban, fénye olyan sárga, mint a papa szerencsét hozó golfinge. Még mielőtt kialszik, mohón meggyújtja a következőt, ugyanolyan bíborvörössel szökik a magasba, mint amilyenek a rózsák a medence körül, a sövény tövében. Égett puskapor bódító, nehéz szaga lengi be az éjszakát, aztán a szél meglibbenti s lassanként elfújja.
Tapogatózó keze egy durranósat húz elő, felbontja, még mielőtt észbe kapna, micsoda zűrzavart okozna, ha meggyújtaná - az éles csattanások, a géppuskaropogás-szerű zaj az összes szomszédot felébresztené: mi az, tűz van? árvíz? hívnák a tűzoltókat, s mindenki kirohanna a házból. S egy tizenegy éves kisfiú, akit Marty Coslaw-nak hívnak, egész biztosan szobafogságban kuksolhatna karácsonyig.
Arrébb tolja ölében a durranós „fekete macska” petárdát, izgatott örömmel tapogatózik a csomagban, és előhúzza a legeslegszebb színjátszó petárdáját, ha van egyáltalán ilyen. Majdnem akkora, mint az ökle, a boldog izgalomba kis félelem is vegyül, amint meggyújtja, s meglöki. Fénye ragyogó vörösre festi a sötét égboltot, s ebben a lázas izzásban Marty látja, amint nem messze a verandától megrezzennek és szétválnak a bokrok. valami halk torokköszörülő, morgó hangot hall. És kilép az a bestia. A gyep szélén megáll egy pillanatra, szimatol. Máris felfelé tart az emelkedőn, Marty felé, aki elkerekedett szemmel ül tolókocsijában, a vászontámla fogja csak vissza, amint hátrahőköl. Az állat előregörnyed, de Marty tisztán látja, hogy a hátsó lábán jár. Akárcsak egy ember. S a tűzijáték vörös fényében pokolian villog zöld szeme.
Óvatosan közeledik, nagy orrlyuka egyenletesen tágul, szűkül. Már megszimatolta a zsákmányt és azt is, hogy könnyű préda lesz. Marty is érzi az állat szagát, loncsos bundájának, izzadságának vad szagát. Megint felmordul. Nyers, véres májra emlékeztető vastag felső ajkát felhúzza, kivillannak agyarszerű szemfogai. Ezüstös, vörös fény játszik a szőrén.
Már majdnem elérte, karmos keze-mancsa a torkához kapna, amikor a gyereknek eszébe jut a felbontott durranós petárda. Félig öntudatlanul meggyújtja a gyufát és a kioldót. A gyújtózsinóron végigfutnak a vörös szikrák, sisteregve meg is pörkölik egy kicsit a kézfejét. A farkas megtántorodik és hátrahőköl, meglepetten, kérdően felmordul, hangja, akárcsak a mancsa, majdnem emberi. Marty a pofájába vágja a petárdát.
Óriási csattanással robban fel, villódzik a fény, puskaropogásszerű durranások sorozata hallatszik. Az állat fájdalmában és dühében felordít, hátratántorodik, keze lehetetlenül kaszál, hogy lesöpörje az arcába csapódott égő puskaport. Marty látja, amint az egyik szeme kifordul, mennydörgésszerű robajjal egyszerre négy petárda lobban fel az orra mellett. Ez már csak a megsebzett, fájdalmában őrjöngő állat üvöltése. Mancsa az arca előtt, s ahogy felgyulladnak az első fények a házban, megfordul, s az erdő felé iszkol, csak a megpörkölt szőr bűze marad utána, s az első rémült, zavarodott kiáltások a házból.
- Mi volt ez?- Ez az anyja hangja, s most egy cseppet sem rideg.
- Mi a fene az?- Ez az apja, de a hangja most egyáltalán nem haverkodós.
- Marty?- Ez Kate remegő hangja, nyoma sincs benne a gonoszkodásnak. - Marty, jól vagy?
Coslaw nagypapa viszont átalussza az egészet.
Marty hátradől a tolószékben, a petárda utolsó, vörös szikrái pattognak. A fénye most már szelíd halvány rózsaszín, mint pirkadatkor az ég alja. Túlságosan nagy volt az ijedtség, még sírni sem tud. De az ijedtségbe valami más érzés is keveredik, még ha szülei másnap felpakolják is, s elviszik Jim bácsihoz és Ida nénihez Stowe-ba, Vermont államba, ott kell maradnia a vakáció végéig. A rendőrség is helyeselte, hátha a Teliholdas Gyilkos újra rátörne Martyra, hogy elhallgattassa. Marty valójában diadalittas, s ez elnyomja még a sokk emlékét is.
Látta a szörny iszonyatos pofáját, és túlélte. S valami gyerekes ujjongást érez, amiről soha nem tud majd beszélni másoknak, még Al bácsinak sem, pedig ő talán megértette volna. Titkon örül, hiszen végül mégiscsak volt tűzijáték.
Míg szülei egyre azon tépelődnek, vajon mi játszódhat le benne, s vajon az élmény nem hagy-e lelkében maradandó nyomot, Marty érzi legbelül, hogy ez volt a legeslegjobb július negyedike.
- Biztosan az lesz az, az emberfarkas - mondja Neary rendőrbiztos. Feltűnően hangosan beszél, talán véletlenül, de inkább szándékosan, s Stan borbélyüzletében erre mindenki abbahagyja a beszélgetést. Már augusztus derekán járunk, évek óta nem tapasztaltak ekkora hőséget ilyen tájban, s éppen tegnap volt holdtölte. A városka hát visszafojtott lélegzettel várakozik.
Neary rendőrbiztos végigméri hallgatóságát, feláll helyéről, és Stan Pelky középső fodrászszékébe ül, s jelentőségteljesen, bírói hangsúllyal, mint a lélektan jeles ismerője, szónokolni kezd. Mélyenszántó gondolatait mind a középiskolai ismeretek végtelen tárházából meríti. Neary tagbaszakadt, bikanyakú ember, s a középiskolában inkább csak a Tarker's Mills-i Tigrisek rögbicsapatának szerzett góljaival vitézkedhetett, de azért mindig átcsúszott, sőt még néhány közepesre is futotta.
- Vannak olyan fickók - magyarázza a hallgatóságnak-, akik... szóval, őőő, akikben mintha két ember lakozna. Olyan tudathasadásosak, értik. Nahát ezeket hívom én nyomoronc, rohadék pszichopatáknak.
Megáll, learatja a szavait követő tiszteletteljes csönd babérjait, aztán folytatja:
- Na most, ez a fickó, hát ez szerintem egy ilyen. Nem hiszem, hogy tudja, mit csinál, amikor teliholdkor elindul, és csak úgy kinyír valakit. Akárki is lehet, egy pénztáros a bankból, az egyik benzinkutas valamelyik kútnál, ott, a városba vezető úton, sőt lehet, hogy valaki itt közülünk. Már úgy értem, hogy belülről igazában egy vadállat, közben kívülről meg teljesen normálisnak tűnik, szóval ilyen, fogadni mernék. De ha azt kérdezik, hogy lehetséges, hogy valakiből egyszerre csak egy szőrös állat lesz, és üvöltözik a holdra.. hát nem, olyan nincs. Az csak gyerekeknek való blabla.
- Jó, jó, de hát a Coslaw gyerek, Neary?- kérdezi Stan, de közben gondosan nyírja a hajat Neary hurkás tarkóján, s hosszú, éles ollója tovább csattog.
- Éppenséggel azt bizonyítja, amit mondtam - válaszolja Neary kissé ingerülten. - Az csak gyerekeknek való blabla.
Igazából tényleg bosszantó a Coslaw gyerek esete. itt ez a kölyök, az első szemtanú, aki szemtől szembe látta azt az őrültet, aki halomra gyilkolt vagy hat embert a városban, köztük Alfie Knopflert, a barátját. És kihallgathatja a fiút? Nem. Tudja egyáltalán, hol van a gyerek? Nem. Meg kell elégednie azzal tanúvallomással, amit a megyei rendőrségtől kapott, és még ehhez is meg kellett alázkodnia, jó, hogy nem térden állva kellett könyörögnie, csak hogy ennyit megkapjon. És miért? Mert ő csak egy kisvárosi senki, egy egyszerű rendőrbiztos, és a megyei kapitányságon taknyos kezdőnek nézik, aki még a cipőfűzőjét sem tudja tisztességesen megkötni. Csak azért, mert neki nem az a rohadt hekussapka van a fején. És az a vallomás! Nahát azzal éppenséggel kitörölhette volna a seggét is! A Coslaw kölyök szerint az a „vadállat” a két métert is meghaladta, ruha helyett fekete, bozontos szőr borította az egész testét. Hatalmas fogai voltak, zöld szeme, és bűzlött, mint egy nagy rakás macskaszar. Karmai voltak, de emberi ujjai. Sőt még mintha farka is lett volna. farka, az hát, a jóistenit!
- Lehet - mondja Kenny Franklin az egyik székből a sorban, a fal mellől-, hogy van valami álca, amit az az alak mindig felvesz, olyan maszkfélét, tudják.
- Nem hiszem - mondja Neary nyomatékkal, s még a fejét is megrázza, hogy kellő súlyt adjon a véleményének. Stannek gyorsan el kell rántania az ollót, nehogy beleszaladjon Neary vastag bikanyakán a hurkáiba.
- Én ugyan nem hiszem. Azok a kölykök már túl sok emberfarkas-históriát hallottak egymástól az iskolában, még a szünidő előtt, ennyi lehet az alapja - aztán neki meg amúgy sem akadt egyéb dolga, mint üldögélni a tolókocsijában és ezen töprengeni... meg kiszínezni. Hisz ez olyan átkozottul pszicho-logikus, nem? Mert ha, teszem azt, Kenny, te léptél volna ki a bokrok közül a holdfényben, akkor rólad hitte volna, hogy farkas vagy.
Kenny kissé kelletlenül felnevetett.
- Ugyan - mondja elkomorulva. - Gyerekek tanúvallomása nagy büdös semmire se jó.
A nagy méltatlankodásban és csalódottságban, hogy mennyire használhatatlan a gyerek vallomása, amelyet a nagybátyjáéknál, Stowe-ban vettek fel, fel sem figyelt arra a mondta: „Négy petárda robbant fel egyszerre az arca egyik felén - azt hiszem, arcnak lehetne inkább nevezni -, és azt hiszem, ki is vitte az egyik szemét. A balt.”
Ha a rendőrbiztos elrágódott volna ezen - mint ahogy nem tette-, talán még megvetőbben nevetett volna az egészen, mert 1984 júliusában egyetlen ember viselt szemvédőt a városban, de arról egyszerűen képtelenség lett volna feltételezni, hogy ő a gyilkos. Neary előbb gyanúsította volna meg saját anyját, mint hogy ő arról az emberről ilyesmit elhiggyen.
- Egyetlen dolog segíthet az ügyben - mondja Neary rendőrbiztos, és mutatóujjával a négy-öt ember felé bök, akik ott ülnek sorban a fal mentén, s a szombat reggeli nyiratkozásra várnak. - Mégpedig az alapos nyomozás. És én akarom ezt véghezvinni. Majd kínosan vigyoroghatnak a zsaruk a megyei kapitányságon, amikor becipelem nekik azt a fickót. - Neary arca egészen átszellemül. - Bárki lehet - ismétli-, az egyik pénztáros a bankból... egy benzinkutas... lehet, hogy éppen vele együtt iszogattok Billy Robertsonnál. Egy alapos nyomozás mindenesetre kideríti. Csak jegyezzétek meg, amit mondtam.
Lander Neary rendőrbiztos alapos nyomozásának egyszeriben végeszakad, amint éppen azon az éjjel egy holdsütötte, szőrös kéz nyúl be furgonjának nyitott ablakán, amint ott posztol a város nyugati felén két bekötőút kereszteződésében. Halk, horkantásszerű morgás hallatszik, és vad, rémisztő szag csapja meg az orrát - az állatkertben, az oroszlánoknál lehet ilyet érezni.
Ahogy az állat odarántja Neary fejét, az egyetlen, zöld szemet lát, s az állat bundáját, nedvesen csillogó, fekete orrát. S ahogy vicsorog, felhúzza az orrát, látja a fogait. Az állat majdhogynem játékosan ragadja meg az arcát, s egyetlen mozdulattal kiszakítja a jobb orcáját, a seb felfedi fogait. Vér fröcsköl mindenhová, érzi, amint melegen csorog le a vállán. Sikoltozik, s a sikoly egyszerre tör elő a szájából s az orcája helyén a lyukból. A farkas válla fölött, miközben marcangolja őt, látja a fehér fényt árasztó holdat.
Eszébe sem jut az övébe dugott két pisztoly. Megfeledkezik arról is, hogy milyen átkozottul pszicho-logikus az egész. És megfeledkezik az alapos nyomozásról. Csak az jár az eszében, amit Kenny Franklin mondott reggel a borbélynál. „Lehet, hogy valami álcát vesz fel mindig az alak. Olyan maszkfélét, tudják.”
Ezért ahogy a farkas Neary torkához kap, az két kézzel belemarkol a durva, drótként meredező szőrbe, és kétségbeesetten ráncigálja, abban reménykedik, hogy elmozdul a maszk, a nyúlós gumi cuppanva elválik, s látja majd a gyilkost.
De hiába, csak az állat üvölt fel kínjában s dühében. Odacsap az egyik karmos kéz - igen, látja már, akármilyen förtelmesen torz is, ez mégis egy kéz -, s feltépi a torkát. Sugárban lövell ki a vér a szélvédőre, a műszerfalra és abba az üveg felbontott sörbe, amit a rendőrbiztos a lába közé szorított.
A farkasember másik keze Neary frissen nyírt hajába akaszkodik, és félig kirántja a Ford furgon vezetőüléséből. Diadalmasan üvölt, s fogait Neary nyakába mélyeszti. Míg marcangolja, a sör habosan csordogál a megkezdett üvegből a fék meg a kuplung között.
Hát ennyit a lélektanról.
Hát ennyit az alapos nyomozásról.
A következő hónap közepe táján, ahogy kerekedik a hold, a hold, a város rémületbe kergetett lakosai arra várnak, hogy legalább a hőség enyhüljön, de hiába. másutt a környéken már sorra dőlnek el a mérkőzések a területi rögbiselejtezőkön, itt a futballidény is, Willard Scott, a jó öreg szpíker bemondja a rádióban, hogy szeptember huszonnegydikén harminccentis hó esett a kanadai hegyekben. De a világnak ebben a szegletében még mindig itt időzik a nyár. napközben negyven fokra is felkúszik a hőmérő higanyszála: a gyerekek már három hete kókadoznak az iskolában, s nem túl boldogok, hogy az osztálytermek monoton zsongásában kell ücsörögniük, ahol még az órákat is úgy állították be, hogy csak a percmutató ugorjon egyet, amikor pedig a valóságban az óramutatónak kellene. A házaspárok semmiségeken kapnak hajba, s amikor a városon túl, az autópálya feljáratánál, O'Neil benzinkútjánál szájalni kezd egy turista a benzinár miatt, Pucky alaposan bedörgöl egyet neki az adagoló csapjával. A New Jerseyből való pasasnak négy öltéssel kell összevarrni a felső ajkát, s távozáskor fenyegetően azt mormogja, hogy ezért még pert akaszt Pucky nyakába.
- Fogalmam sincs, minek nyavalyog - mondja aznap este Pucky mogorván a kocsmában. - Még csak nem is teljes erővel csaptam neki oda, értitek? Mer ha úgy istenigazából odavágtam volna, akkor télleg legyütt vóna a máz a képéről, értitek?
- Hát persze - mondja Billy Robertson, mert ha ellenkezne, Pucky még neki is behúzna egyet „úgy istenigazából”.
- Még egy sört, Puck?
- Hát hogy a fenébe ne - veti oda Puck.
A kölcsönkönyvtáros Milt Sturmfullernek kórházba kellett vinnie a feleségét, a miatt a kis tojásmaradék miatt, amit nem vitt le a mosogatógép az egyik tányérról. Csak ránéz a megszáradt sárga masszára - éppen azon a tányéron kapta volna a vacsoráját-, s egy jó alaposat leken az asszonynak. Ahogy Pucky mondaná, amúgy istenigazából.
- Átkozott, mocskos szuka - mondja, ahogy ott magasodik Donna Lee felett, aki elterült a konyhakövön, betört, vérző orral, hátul a fejéből csorog a vér. - Anyám bezzeg el tudta tisztességesen mosni az edényt, pedig neki még mosogatógépe sem volt. Akkor neked mi a fene bajod van?
Később, a portlandi kórház ügyeletén azt mondja majd az orvosnak, hogy Donna Lee elesett a hátsó lépcsőn. És Donna Lee a házassági tűzfészekben töltött kilenc év után megfélemlített birkaként még helyeselni is fog hozzá.
Este hét körül, holdtölte előtt végre feltámad a szél, a hosszú nyár után az első hűvös szél. Északról felhőket kerget a város felé, a hold egy ideig bújócskát játszik velük, hol előbukkan, hol újra mögéjük húzódik, s beezüstözi a felhők körvonalát. Aztán megvastagszik a felhőtakaró, és eltűnik a hold... de azért ott bujkál, húsz mérföldre a várostól, a tenger is érzi erejét, jön a dagály, s közeledik az a bestia is.
Éjjel kettő felé iszonyú sivítozás hallatszik Elmer Zinneman disznóólja felől, úgy tizenkét mérföldre a várostól, a nyugatról jövő út mentén. Elmer megy a puskáért, csak pizsama és papucs van rajta. Felesége, aki egészen csinos volt tizenhat évesen, amikor annak idején, 1947-ben Elmer elvette, kérleli, könyörög, sír, hogy maradjon vele, ne menjen ki. Elmer lerázza magáról az asszony karját, s megragadja a bejárati ajtóhoz támasztott puskát. Ez nem a megszokott sivalkodás, a malacai eszeveszetten visítoznak. Olyan ez a hang, mint amikor egy csupalány bulin egy csapat süldő lányra rátört valami őrült szatír. Megy, őt aztán nem tartja vissza semmi, s kérges tenyere már a hátsó ajtó kilincsén van, de egyszerre megfagy benne a vér, ahogy kint, az éjszakában felhangzik az a diadalmas üvöltés. Farkasüvöltés, de a hang mégis olyan vérfagyasztóan emberi, hogy leesik a keze a kilincsről, és hagyja, hogy a felesége magával húzza a hálószobába. Elmer átöleli, lerogynak a díványra, ott ülnek, mint két félelemtől reszkető gyerek.
A disznók visítása akadozik, és lassan elhal. Igen, elhal. Sorra, egyiké a másik után. Sivításuk édes hörgésbe fullad. Elmer az ablakhoz megy, és észrevesz valamit, de nem tudja megmondani, mi az, ami a sötétben eliszkol.
Később zuhogni kezd, veri az ablakokat az eső. Elmer és Alice együtt kuporognak az ágyban, minden lámpát felkapcsoltak a hálószobában. Hidegen kopog az eső, az első igazi őszi zápor, holnaptól már látni az első elszíneződött leveleket.
Elmer azt találja a disznóólban, amire számított: mészárszéket. Mind a kilenc kocának, s a két kannak is vége - ott hevernek a sárban, szétszaggatva, itt-ott megrágva, tetemeiket mossa a zápor, üveges szemük az őszi égre mered.
Elmer áthívta az öccsét, Pete-et Minotból, ott áll most mellette. Sokáig hallgatnak, aztán Elmer megszólal, s azt mondja, ami az öccse fejében is jár:
- A biztosító majd kifizeti. Nem az egészet, de legalább egy részét. A többit meg majd csak kibírom. Inkább az én disznaim hulljanak, mint egy ember.
Pete bólint.
- Most már elég ebből - mormogja, alig hallani a hangját a záportól.
- Hogy érted?
- Nagyon jól tudod, hogy értem. A következő holdtöltekor ki kell menni negyven emberrel vagy hatvannal... vagy akár százhatvannal. Épp itt az ideje, hogy a népek abbahagyják a lapulást, meg hogy úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, amikor pedig akármelyik bolond láthatja, miről van szó. Nézd meg ezt, az ég áldjon meg!
Pete a földre mutat. Az ól sáros földjén, a lemészárolt disznók körül hatalmas nyomok. Farkasnyomoknak tűnnek... de halványan mégis emberére emlékeztetnek.
- Látod ezeket a rohadt nyomokat?
- Látom - mondja megadóan Elmer.
- Gondolod, hogy a nénikénk hagyta itt őket?
- Nem. Hát persze hogy nem.
- Emberfarkas nyoma - folytatja Pete. - Te is tudod, Alice is tudja, csakúgy, mint a város jó része. Az ördögbe, még én is tudom, pedig én a szomszéd megyéből jöttem. - Ránéz a bátyjára, zord és konok arca az újonnan bevándorolt New England-i puritánokat idézi, úgy 1650 tájékáról. És elismétli:- Mert már elég volt ebből. Épp itt az ideje, hogy vége legyen.
Elmer sokáig fontolgatja a választ, az eső rendületlenül kopog az esőkabátjukon, aztán rábólint.
- Igen, én is azt hiszem. De még nem a következő holdtöltekor.
- Novemberig akarsz várni?
Elmer újra bólint egyet.
- Kopár lesz az erdő. Sokkal könnyebben követhetjük a nyomokat, ha leesik addig egy kis hó.
- És mi lesz a jövő hónapban?
Elmer Zinneman ránéz lemészárolt disznóira az ólban, a csűr mellett. Aztán ránéz az öccsére.
- Majd jobban vigyáznak eztán az emberek - mondja.
Mindenszentek előestéje van. A gyerekek most térnek haza az évi „verd át vagy meg” körútjukról, amikor is álarcos szörnyek képében riogatják a békés szomszédokat, akik csak édesség ellenében szabadulhatnak tőlük. Marty Coslaw is most jött meg, a tolókocsi eleme teljesen lemerült. Marty egyenesen ágyba bújik, de álmatlanul fekszik. Kinn a fogyó hold egyre magasabban jár a hideg égbolton, gyémántszilánkokként ragyognak a csillagok. A verandán, ahol a titkos júliusi tűzijáték megmentette az életét, a csípős szél céltalanul örvényekké kavarja a megbarnult, zörgő leveleket. Az októberi telihold is gyilkosság nélkül telt el, ez már a második ilyen hónap a sorban. Egyesek máris azt gondolják - köztük Stan Pelky, a borbély, meg Cal Blodwin, övé az egyetlen helybéli autókereskedés-, hogy vége a kisvárosi horrornak: a gyilkos valami csavargó lehetett, aki eddig az erdőben tanyázott, s most odébbállt. Így beszélik. Mások azért nem ilyen biztosak ebben. Nekik az a négy őz jár az eszükben, melyeket a határban szétmarcangolva találtak meg az októberi holdtöltét követően, meg Elmer Zinneman szeptember teliholdas éjjelén lemészárolt tizenegy disznaja. A hosszú, őszi estéken söröskorsók mellett dúl erről a vita a kocsmában.
De Marty Coslaw már tudja.
Ezen az estén apja kísérte le az édességrabló körútjára (apja is élvezi mindenszentek előestéjét, szereti a csípős, friss hideget, szeret öblös hangon hahotázni és mindenféle idétlenséget kiabálni, mint „Hejjej” meg „Ding-deng-duu”, ahogy sorra nyílnak az ajtók, és kinéznek az ismerős arcok). Marty Yodának öltözött a Csillagok háborújából, arcán maszk, bő, fekete lepel takarta soványka lábait.
- Persze, mert te mindig mindent megkapsz, amit csak akarsz... - mondja Katie, dacosan felszegett állal, amint meglátja a maszkot, de Marty tudja, igazából nem is dühös rá, s ennek bizonyságául remek görbe botot csinál neki, hogy teljes legyen az álöltözet, inkább szomorú kicsit, hisz ő már túlságosan nagynak számít ahhoz, hogy velük jöhessen. Helyette házibuliba megy az iskolatársaival, Donna Summer-lemezekre táncol majd, a többiekkel versengve kapkod a felfüggesztett alma után, s ha később lekapcsolják a villanyt, üvegpörgetőst játszanak, mindenkinek kisorsolnak valakit, aki meg kell csókolni, persze, csak a hecc kedvéért, de azért milyen jó lesz majd vihorászni rajta a barátnőivel az iskola folyosóján.
A papája a furgonukkal viszi Martyt, mert abba beépítettek egy lehajtható rámpát, s azon könnyedén ki-be tolhatja a tolókocsit. Marty legördül a rámpán, zümmög fel-alá az utcákon, ölében egy zsák. Az utcájukban minden házba bemennek, aztán a belvárosban sorra következnek Collinsék, MacInnék, Mauchesterék, Millikenék meg Eastonék. A kocsmában édes kukoricapehellyel teli tál várja a gyerekeket, az ökumenikus és a baptista templom parókiáján csokoládé. Aztán betérnek Randolphékhoz, Quinnékhez, Dixonékhoz s még vagy kéttucatnyi ismerőshöz. Marty édességtől dagadó zsákkal és valami riasztó, szinte hihetetlen hírrel tér haza.
Tudja.
Tudja, kicsoda az emberfarkas.
Az egyik helyen maga az emberfarkas csúsztatott egy tábla csokoládét a zsákjába, sarlónyi a hold, így tehát nyoma sincs az őrületnek, észre sem vehette, hogy Marty halálsápadtra válik a maszk alatt, és elfehéredő körömmel szorongatja a görbe botot a kesztyűjében. Az emberfarkas kedélyesen rámosolyog, és megsimogatja a fejét.
De akkor is ő az. Marty biztos benne, s nemcsak azért, mert a férfi szemvédőt visel, hanem mert oly szembeszökő a hasonlóság az előtte lévő férfiarc s a között a vicsorgó farkaspofa között, melyet majd négy hónapja, azon az ezüstös nyári éjszakán látott.
Mióta szeptember első keddjén visszatért Vermontból, figyelte az embereket, meg volt győződve, hogy előbb-utóbb találkozik vele, s abban is biztos volt, hogy rögtön felismeri, hisz az emberfarkas csakis félszemű lehet. Amikor a rendőrségen elmondta, hogy a petárda szinte biztosan kivitte az emberfarkas egyik szemét, csak bólintottak, majd utánajárnak, mondták. Marty érezte, hogy nem nagyon hisznek neki. Talán mert ő még csak gyerek, s mert nem ők voltak ott azon a júliusi éjszakán. Akárhogy is van, nem számít. Ő tudja, hogy úgy volt.
Tarker's Mills kisváros, de meglehetősen nagy területen fekszik, s egészen ma estig egyetlen félszemű embert sem látott, otthon nem is mert kérdezősködni, mert az anyja már így is fél, hogy nem múlik el benne nyomtalanul az eset. És félt házon kívül nyomozni, hátha az is az anyja fülébe jut. Aztán meg Tarker's Mills mégiscsak kisváros. Előbb vagy utóbb szemtől szembe látja majd az emberarcú állatot.
Hazafelé menet Mr. Coslaw (volt és jelenlegi diákok ezreinek csak „Coslaw az edző”) azt hiszi, Marty azért olyan csendes, mert kimerült az est izgalmaitól. Éppen az ellenkezője igaz. Talán csak a tűzijáték éjjelén volt még ilyen élénk. Az jár az eszében, hogy azért telt a hazajövetele után majd hatvan napba, amíg rájött, hogy kicsoda az emberfarkas, mert ő, Marty, katolikus, s vasárnaponként a külvárosi Mária-templomba jár misére a szüleivel.
Az a félszemű ember pedig, aki csokoládét csúsztatott a zsákjába, nem katolikus. Sőt... az emberfarkas ugyanis Lester Lowe, az Isteni Kegyelem Baptista Egyház lelkésze.
Ahogy mosolyogva kinéz az ajtón, a lakásból kiszűrődő sárgás fényben Marty megpillantja a szemvédőt, amely az alacsony, visszahúzódó lelkésznek majdhogynem kalóz külsőt kölcsönöz.
- Igazán sajnálom, ami a szemével történt, tiszteletes úr - mondja Mr. Coslaw öblös, kedélyeskedő hangon. - Remélem, semmi komoly.
Lowe tiszteletes mosolygó arca elkomorult.
- Sajnos, az történt, hogy el kellett távolítani az egyik szememet. Jóindulatú tumor nőtt mögötte, s másképp nem férhettek volna hozzá. De az Úr akaratából történt, és már kezdem megszokni.
Közben Marty álarcos fejét simogatja megint, s így szól:- Vannak, akiknek még nehezebb a keresztjük.
Marty most az ágyában fekszik, hallgatja, hogy süvít az októberi szél, az utolsó száraz leveleket zizegteti, átfütyül a kifaragott úritök szemnyílásán az útmenti kerítésen, nézi a csillagokkal telehintett eget. S a kérdés az: mihez kezdjen most?
Most még nem tudja, de érzi, idejében megjön rá a válasz.
csak a gyerekek tudnak ilyen mélyen, minden álom nélkül aludni. Kint átsöpör a szél a városon, kikergeti az októbert, s a helyébe a hideg, csillagfényes novembert kavarja, az ősz legcsikorgóbb hónapját.
Mint az ostor, sötéten és könyörtelenül csap le november hava a városra. A Fő utcán furcsa autós karaván zakatol. Lowe tiszteletes a parókia ajtajából figyeli, éppen most hozta be a postáját, kezében hat egyházi körlevél és egy sima boríték, nézi, ahogy a poros furgonok, Fordok, Chevyk, International Harvesterek kígyóznak kifelé a városból.
Az időjárás-jelentés havat jósolt, de ezek a kocsik nem készülő hóvihar elől vonulnak melegebb vidékére. Florida vagy California aranyló tengerpartjára nem vadászzekében indul az ember, puskával a vezetőfülkében, kutyákkal a kocsi hátsó részében. Ez már a negyedik nap, hogy a férfiak Elmer Zinneman és öccse, Pete vezetésével kutyákkal, puskákkal és jó pár karton sörrel felszerelkezve elhagyják a várost. Az őrület akkor kezdődött, amikor már vészesen kerekedett a hold. Sem a vadmadarakra, sem őzekre nem lőhetnek már, de tart még az emberfarkasidény, s legtöbbjük, bár arcuk hajtókhoz illően komor és ünnepélyes, remekül szórakozik. Ahogy Coslaw, az edző mondaná, ááátkozottul jól.
Jól gondolja a tiszteletes, sokan közülük nem is tesznek mást, mint bóklásznak, végre itt a feleségek által is szentesített alkalom, kimehetnek egyet az erdőre, ledöntenek pár doboz sört, vízmosásokban könnyítenek magukon, káposztaevő polyákokon, csigaevő franciákon, macskaevő olaszokon meg a feketéken viccelődnek, és mókusokra meg varjakra lövöldöznek.
Mint az állatok - gondolta a tiszteletes, és keze öntudatlanul a július óta viselt szemvédőn motoszkál.
Még a végén egyikük eltalál valakit. Örülhetnek, hogy eddig még nem történt ilyesmi.
Vad tülkölés, ugatás, vonítás közepette az utolsó furgon is eltűnik a szeme elől a Tarker-hegy irányában. Igen, néhányan csak bóklásznak, de egyesek - köztük Elmer és Pete Zinneman - halálosan komolyan veszik.
Ha az a bestia, legyen bár ember vagy állat vagy akármicsoda, újabb prédára indul ebben a hónapban, a kutyák felveszik a szagát, hallotta Lowe tiszteletes alig két hete Elmer Zinnemantól a borbélynál. De ha az a valaki vagy valami mégsem mozdul ki, talán megmentettünk egy életet. Legalább egy ember életét.
Igen, akadnak közöttük, talán egy-két tucatnyian, akik komolyan gondolják. De mégsem miattuk érzi magát a tiszteletes olyan furcsán, mintha bekerítették volna.
Hanem a levelek miatt. Egyik sem volt hosszabb egy vagy két mondatnál, gyerekes műgonddal írták mindet, itt-ott helyesírási hibával. Ránéz a mai postával érkezett levélre, a borítékot ugyanaz a gyerekkéz címezte meg, s ugyanúgy, mint az előzőeket: Lowe Tiszteletes, Baptista Parókia, Tarker's Mills, Maine 04491.
S most ez a különös érzés, mintha csapdába esett volna... ilyet érezhet a róka, amikor rájön, hogy a kutyák zsákutcába kergették, s elvágták a menekülés útját. Páni félelemmel rájuk vicsorog, s elszánja magát a küzdelemre, melyben menthetetlenül a kutyák martaléka lesz.
Gyorsan becsukja az ajtót, bemegy a nappaliba, az óra ünnepélyesen megszólal, tik és éppoly ünnepélyesen válaszol, tak, újra meg újra, leül, óvatosan félretolja az egyházi körleveleket az asztalon, melyet Mrs. Miller törölget le hetente kétszer, felbontja az újabb levelet. Akárcsak a többinél, most sincs megszólítás. Akárcsak a többi, ez is névtelen. Egy vonalas irkából kitépett lap közepén a mondat:
Miért nem öli meg magát?
Lowe tiszteletes keze megremeg, homlokát az egyik kezére támasztja. A másikkal gondosan összegyűri a levelet és az asztal közepén lévő hamutartóba teszi. A parókiára járnak a tiszteleteshez tanácsért, s néhány gondterhelt híve dohányzik. Szombat délutánonként viselt otthoni szvettere zsebéből egy doboz gyufát húz elő, meggyújtja az üzenetet, ahogy azelőtt a többit is. Nézi, amint fellobban s elhamvad.
Lowe tiszteletes előtt lassanként világosodott meg, mivé is lett. Először a májusi rémálmot követően, amelyben a vasárnapi gyülekezet emberfarkassá változott, s utána felfedezte a templomszolga szétmarcangolt testét. Akkor kezdte homályosan sejteni, hogy valami nincs rendjén vele. Nem is tudja, hogyan nevezhetné másként. Valami nincs rendjén. De azt is tudja, hogy néha, reggelenként, rendszerint holdtölte tájékán, ébredés után meglepően jól, meglepően erősnek érzi magát. S ez az érzés úgy változik, ahogy a fogyó s telő hold.
Az után az álom után, a templomszolga halálát követően már más dolgokat is kénytelen volt észrevenni, amikről addig nem vett tudomást. Sáros, szakadt ruhákat. Karmolásnyomokat és zúzódásokat, melyekre nem talált magyarázatot. De mivel ezek meglepő módon sosem fájtak, sosem égtek, könnyű volt róluk megfeledkezni, egyszerűen... nem gondolni rájuk. S gondolkodás nélkül lemosta a kezére, szájára alvadt vérfoltokat.
Aztán július ötödikén jött a megbizonyosodás. Egész egyszerűen fél szemére megvakult az éjjel. Ahogy a vágásoknál, horzsolásoknál, most sem érzett semmiféle fájdalmat. Csupán az alvadt vér a megperzselt szemgödörben a bal szeme helyén. Már túlságosan sokat tudott ahhoz, hogy tagadhassa: ő az emberfarkas, ő az a vadállat.
Három napja újból rátört az ismerős érzés: valami nagy nyugtalanság, lázas, mégis szinte ujjongó türelmetlenség, s a teste furcsán megfeszült. Közeledik, már majdnem itt is az átváltozás. Ma holdtölte lesz, s kint lesben állnak majd a vadászok a kutyákkal. De nem számít. Ravaszabb, mint hiszik. Másról sem beszélnek, mint az emberfarkasról, de csak a farkast tudják elképzelni, az embert már nem. S ha nekik ott vannak a furgonjaik, hát ő is beülhet a kis kupéjába. Ma délután Portlandbe megy, megszáll az egyik külvárosi motelben. S ha jön az átváltozás, se vadászok, se kutyák nem lesznek a közelében. Nem is azoktól fél.
Miért nem öli meg magát?
Az első levél a hónap elején érkezett. Csupán ennyi állt benne:
Tudom, kicsoda maga.
A másodikban:
Ha Istent ismer, tűnjön el a városból, menjen valahova, ahol csak állatokat öldöshet, nem pedig embereket.
A harmadikban:
Hagyja abba.
Csupán ennyi: Hagyja abba. És most:
Miért nem öli meg magát?
Mert nem akarom - gondolja ingerülten a tiszteletes. Ezt - akármi legyen is - nem én akartam. Nem harapott meg egy farkas, nem vesztem meg, vajákos, vén cigányasszony sem átkozott meg. Egyszerűen megtörtént. Tavaly novemberben néhány szál kései virágot szedtem, a sekrestyébe szántam. Fenn, annál a szép kis temetőnél a Napos-dombon. Sohasem láttam még ilyen virágokat, de még mielőtt visszatértem volna a városba, mind elhervadtak. Nem is elhervadtak, inkább megfeketültek, egytől egyig. Talán akkor kezdődött. Bár nincs semmi okom, hogy így gondoljam, mégis. És nem fogom megölni magam. Azok az állatok, nem én.
De ki írogatja a leveleket?
Nem tudja. Marty Coslaw esetéről nem írt a helyi lap, és ő van olyan büszke, hogy ne hallgasson meg mindenféle pletykálkodást. Marty sem ismerte a tiszteletest mindenszentek előestéjéig, s mert más gyülekezethez tartoznak, Lowe tiszteletes sem tudott Martyról. És egyáltalán nem emlékszik, mit tesz abban az állapotban. Csak arra a mámoros, kellemes érzésre, miután vége az egésznek, a következő hónapig, s az azt megelőző nyugtalanságra.
Igenis, istenfélő ember vagyok, és elkezd fel-alá járkálni a nappaliban, ahol a nagyapja faliórája ünnepélyesen tiktakol, egyre gyorsabban. Istenfélő ember vagyok, és nem ölöm meg magam. Én itt jót teszek az emberekkel, s ha néha gonoszat is, hát mások is tettek már gonoszat előttem, a gonoszság is az Úr akaratát szolgálja, valahogy így tanítja Jób könyve is, s ha elátkoztak, akkor az Úr majd magához rendel, amikor Ő jónak látja. Minden az Úr akaratát szolgálja... de ki írja a leveleket? Nyomozzak utána? Ki lehetett az július negyedikén? Hogyan veszthette(m) el a szeme(m) világát? Talán el kellene hallgattatni... de nem, még nem most. Előbb zárják el a kutyáikat! Igen...
Egyre gyorsabban járkál, előregörnyed, nem is veszi észre, hogy szakálla, mely rendszerint olyan gyéren nő, hogy elegendő harmadnapjában megborotválkoznia, most egyszerre sűrűn, durván, drótmereven kinőtt, a szeme sem mogyoróbarnán csillog már, s az éjjel majd smaragdzölden világít. Előregörnyedve járkál, s kezd magában beszélni... de a szavak egyre mélyebbről törnek elő, s már-már morgásként hangzanak.
Végül, ahogy a novemberi délután ólmos szürkületbe fordul, kiront a konyhába, megragadja a kocsikulcsot az ajtó melletti kulcstartóról, s szinte rohan a kupéhoz. Portland felé hajt, mosolyog, akkor sem lassít, amikor az idei első hó kavarogni kezd a fényszórója előtt. Apró, táncos követek az ólomszürke égből. Érzi, hogy a hold ott jár a felhők fölött, érzi az erejét, mellkasa dagad, pattanásig feszülnek a gombok fehér ingén.
A rádión valami jó kis rock and rollt keres, egyszerűen... remekül érzi magát.
És ami azon az éjszakán történik, az lehet Isten ítélete vagy éppen azoknak az ősi istenségeknek a durva tréfája, akiknek annak idején, holdas éjeken a kör alakú sziklaszentélyek oltalmában áldoztak - furcsa, meglehetősen furcsa, hisz Lowe tiszteletes azért ment Portlandba, hogy ott változzék át, s akivel végez azon a havas, novemberi éjszakán, az Milt Sturfuller, a kölcsönkönyvtáros, világéletében Tarker's Millsben lakott... s talán az Úr mégiscsak igazságos, mert ha van gazember Tarker's Millsben, aki rászolgált erre a végre, az Milt Sturmfuller, ez a hétpróbás úri bunkó. Ezen az estén, mint máskor is, bejelentette összevert feleségének, Donna Lee-nek, hogy üzleti ügyben el kell mennie, de az üzletfél egy Rita Tennison nevezetű műkedvelő kurva volt, s a korábbi üzleti utak eredménye az a virgonc kis herpeszvírus, amit Milt már tovább is adott Donna Lee-nek, aki még csak nem is nézett más férfira, amióta összeházasodtak.
Lowe tiszteletes bejelentkezett a motelba, nem messze a Westbrookba vezető úttól, s éppen azt a motelt szemelte ki azon a havas éjszakán Milt Sturmfuller és Rita Tennison is üzleti kapcsolatuk ápolgatására.
Negyed tizenegykor Milt kimegy azért az üveg bourbonért, amit a kocsiban hagyott, s éppen gratulálni készül magának, hogy holdtöltekor sikerült meglógnia Tarker's Millsből, amikor a félszemű vadállat egy behavazott kocsi tetejéről ráugrik, és egyetlen hatalmas lendülettel leszakítja a fejét. Az utolsó hang, amit még hallott, az a farkas diadalittas üvöltése volt, feje tágra nyílt szemmel a kocsi alá gurult, nyakából sugárban lövell ki a vér, s az üveg bourbon kiesik rángatózó kezéből, amint az állat a nyakába vájja a fogát, s marcangolni kezdi.
Másnap, a parókián, Lowe tiszteletes egyszerűen csodásan érzi magát, olvassa a friss hírt a gyilkosságról, s jámboran azt gondolja: Nem volt jó ember. Minden az Úr akaratát szolgálja.
Utána majd arra gondol: Ki lehet az a gyerek, aki a leveleket küldözgeti? Ideje a végére járni. Ideje kicsit odafigyelni a pletykákra.
Lowe tiszteletes helyére igazítja a szemvédőjét, újabb hírt néz ki az újságból, s azt gondolja magában: Minden az Úr akaratát szolgálja, s ha az Úr úgy akarja, akkor megtalálom, ki volt az. És elhallgattatom. Végleg.
Még egy negyedóra, s új esztendőt írunk. Mint mindenütt a világban, Tarker's Millsben is a végéhez közeledik az óév, s mint mindenütt a világon, itt is változásokat hozott.
Milt Sturmfuller halott, felesége megszabadult végre a házastársi köteléktől, rögtön el is költözött a városból. Egyesek azt mondják, Los Angelesbe ment, mások szerint Bostonba. Egy másik nő átvette a sarki könyvesboltot, csődbe is ment, de a borbélyüzlet és a kocsma még mindig a helyén, és köszönik szépen, jól megy a bolt. A templomszolga is halott, de két mihaszna öccse, Alden és Errol élnek, eléldegélnek a havi élelmiszersegélyen a két szomszédos, nagyobb városban, Tarker's Millsben nem lenne képük hozzá. Hague mami, ő sütötte a legjobb pitét a városban, szívrohamban halt meg, a kilencvenkét éves Willie Harrington november végén elcsúszott a síkos járdán a háza előtt, a Ball utcában, és combnyaktörést szenvedett, de a könyvtárra szép kis summát hagyott végakaratában egy évek óta a városban nyaraló vendég, a gyerekszárnynál kezdik a felújítást, melyet már ki tudja, mióta emlegetnek a lakossági gyűléseken. Ollie Parkerra, az iskolaigazgatóra szűnni nem akaró orrvérzés jött rá egy októberi napon, és magas vérnyomásos rohamot állapítottak meg nála. Szerencséje, hogy nem kapott rögtön agyvérzést, mormogta az orvos, amint levette a vérnyomásmérőt a karjáról, s megmondta, Ollie-nak húsz kilót le kell fogynia. S mit tesz Isten, karácsonyig le is adott tíz kilót. Egészen megfiatalodott, mondják, s úgy is érzi magát. Még ott is megfiatalodott, mondja felesége a barátnőjének, Delila Burneynek, kis kéjes somolygással. Brady Kincaid, akit sárkányeregetés idején kapott el az a vadállat, még mindig halott. És Marty Coslaw, aki Brady mögött jobbra ült az iskolában, még mindig tolókocsiban ül.
A dolgok változnak is meg nem is, s Tarker's Millsben úgy ér véget az év, ahogyan kezdődött, megint süvölt a szél, s megint hóvihar kavarog kint. S az a vadállat is itt jár valahol. A közelben.
Coslaw-éknál Marty és Al bácsikája a szilveszteri tévéshow-t nézik a nappaliban. Al bácsi a díványról. Marty a tolókocsiból. Marty ölében pisztoly. Harmincnyolcas kaliberű Woodsman. A tárban két golyó, mindkettő színezüst. Al bácsi egy hampdeni barátját, Mac McCutcheont vette rá, hogy elkészítse. Ez a bizonyos Mac McCutcheon némi illő tiltakozás után Marty bérmálkozásra kapott ezüstkanalát olvasztotta meg a gázhegesztőjével, s pontosan kiméricskélte a kellő súlyú puskaport, amely úgy röpíti majd a golyót, hogy az közben nem kezd vadul pörögni.
- Nem garantálom, hogy működni fog - mondta az a bizonyos Mac McCutcheon Al bácsinak -, de számíthatsz rá azért. kinek szánod őket, Al, emberfarkasnak vagy vámpírnak?
- Egyet-egyet mindegyiknek - mondja Al bácsi, és visszavigyorog rá. - Ezért kértem kettőt. Aztán itt lézengett még egy kísértet is nálunk, de hirtelen elhunyt a papája Észak-Dakotában, Isten nyugosztalja végre, és sietett, hogy még elérje a legközelebbi gépet. - Elnevetik magukat, aztán Al azt mondja: - Az unokaöcsémnek lesz. Teljesen odavan a horrorfilmekért, gondoltam, jó kis karácsonyi meglepetés lesz neki.
- Na, ha egyet a padlóba durrant vele, hozd vissza a boltba - válaszol Mac. - Kíváncsi vagyok, mi történik vele.
Az igazság az, hogy Al bácsi nem tudja, hova gondoljon. Július negyedike óta nem volt Tarker's Millsben, Martyt sem látta azóta, ahogy megmondta előre, Marty anyja azóta is dühös rá a petárdák miatt.
- Meg is halhatott volna, te ostoba seggfej! Bele sem gondoltál, mi a fészkes fenét csinálsz? - kiabált vele a telefonban.
- Ez egészen úgy hangzik, mintha a petárda mentette volna... - kezdi Al, de már csak a megszakított vonal éles kattanását hallja. A nővére makacs: s ha valamit nem akar meghallani, azt nem is fogja.
Aztán a hónap elején Marty felhívta.
- Találkoznom kell veled, Al bácsi - mondta. - Te vagy az egyetlen, akivel beszélhetek.
- A mamád még mindig haragban van velem, öcsi - válaszolta Al.
- Fontos - mondta Marty. - Kérlek, kérlek szépen.
Így hát mégis eljött, kiállta nővére jeges, ellenséges hallgatását, és egy hideg decemberi napon Al elvitte Martyt autózni a sport Mercédesszel. Óvatosan tette be öccsét a hátsó ülésre. De aznap nem volt sem száguldozás, sem nevetgélés. Al bácsi meghallgatta, mit mond Marty. Al bácsi egyre nyugtalanabbul hallgatta, ahogy Marty elmesélte az egész történetet.
Ott kezdte, annál a csodás júliusi tűzijátéknál, hogyan vitte ki annak a valaminek a bal szemét a durranós „fekete macska” petárda. Mesélt a mindenszentek estéjéről és Lowe tiszteletesről. Elmondta, hogyan kezdett el névtelen leveleket küldözgetni Lowe tiszteletesnek... először, még a két utolsó gyilkosság előtt névteleneket, de miután Milt Sturmfullert is megölte Portlandben, aláírta őket, úgy, ahogy az iskolában tanították. Tisztelettel, Marty Coslaw.
- Nem szabadott volna leveleket írnod, se névtelenül, se sehogyan!- mondta élesen Al bácsi. - Az ég áldjon, Marty! Meg sem fordult a fejedben, hogy talán tévedsz?
- Hát persze hogy igen - mondta Marty. - Ezért írtam alá a két utolsót. Meg sem kérdezed, mi történt? Meg sem kérdezed, hogy nem hívta-e fel a papát, és nem mondta-e el neki, hogy azt a levelet küldtem neki, miért nem öli meg magát, meg hogy „be van kerítve”?
- Nem hívta fel, ugye? - kérdezte Al bácsi, de úgyis tudta a választ.
- Nem - mondta Marty nyugodtan. - Nem hívta fel apát, és nem beszélt a mamával, és velem sem beszélt.
- Marty, száz oka lehet annak, hogy...
- Nem. Csak egy oka van. Ő az emberfarkas, ő az a vadállat, ő az, és most a teliholdat várja. Lowe tiszteletesként semmit sem tehet. De emberfarkasként egy csomó dolgot. Például elhallgattathat.
És Marty olyan dermesztő egyszerűséggel beszélt, hogy Alt máris majdnem meggyőzte.
- Jó, és most mit akarsz tőlem?
Megmondta. Két ezüst puskagolyót és valamilyen fegyvert, amivel lelőheti, és azt akarta, hogy Al bácsi jöjjön el hozzájuk szilveszterre, holdtöltekor.
- Szó sem lehet róla - mondta Al bácsi. - Marty, te rendes gyerek vagy, csak egy kicsit megzavarodtál. Azt hiszem, tipikus esete a tolókocsis képzelgésnek. Ha végiggondolod, belátod, igazam van.
- Lehet - mondta Marty, s gonoszkodva folytatta:- De gondolj arra, milyen érzés lesz meghallani újév napján, hogy holtan találtak az ágyamban, darabokra tépve? Ugye nem akarsz ilyen lelkiismeret-furdalást magadnak, Al bácsi?
Al válaszolni akart, de csak egy nagy levegőt vett, ráfordult az útra, hallotta, ahogy a friss hó megcsikordul az első kerék alatt. Megfordult, és visszafelé indult. Ott volt Vietnamban, kapott is pár kitüntetést, sikerült szerencsésen elkerülnie, hogy hosszas kapcsolatokba bonyolódjék, pedig volt rá jelentkező néhány lelkes, ifjú hölgy személyében, s most a tizenegy éves unokaöccs behúzta a csőbe. A kis járni sem tudó unokaöccse. Hát persze hogy nem akart magának ilyen lelkiismeret-furdalást, még a lehetőségét sem. És Marty ezt pontosan tudta. Tudta, ha Al bácsi csak egy az ezerhez esélyt is ad annak, hogy talán igaza lehet.
Négy nappal később, december tizedikén Al bácsi visszahívta telefonon.
- Nagy újság van!- jelentette be Marty a családnak, a közös nappaliba gördülve. - Al bácsi átjön hozzánk szilveszterre.
- Nem fog - mondta az anyja a lehető leghidegebb, legridegebb hangján.
Martyt ez sem rendítette meg.
- Hát, sajnálom, de én már meghívtam - mondta.
Anyja a nap hátralevő részében Martyt bámulta, ahogy feléje nézett, s ahogy Marty őfelé... de azért hívta vissza az öccsét, hogy megmondja, ne jöjjön, és ez volt a lényeg.
Aznap este a vacsoránál Katie odasziszegte neki:
- Mindig megkapod, amit akarsz! De csak azért, mert nyomorék vagy.
- Én is szeretlek, nővérkém - suttogta vissza vigyorogva Marty.
- Kis hülye rémség!
És kirohant.
Itt a szilveszter. Ahogy a hóvihar erősödött, Marty anyja biztos volt benne, hogy Al nem fogja idedugni a képét. Az igazat megvallva Martynak is volt néhány kellemetlen perce... de Al bácsi nyolc körül betoppant, nem a Mercedesszel jött, kölcsönkért egy négykerék-meghajtásos kocsit.
Fél tizenkettőre már az egész család lefeküdt, csak ők nem, pontosan úgy, ahogy azt Marty előre gondolta. S bár Al bácsi még mindig húzta kicsit az orrát az egész miatt, de azért két pisztolyt is hozott a zubbonyába dugva. Miután a család elvonult, hogy jelezze nemtetszését, Marty anyja becsapta a szülői hálószoba ajtaját, méghozzá alaposan, az ezüsttöltényeset szó nélkül Marty kezébe nyomta. A másikban a szokásos ólomgolyók... Al arra számít, ha valami őrült mégis be akar ide törni ma éjjel, akkor a negyvenötös Magnum majd megállítja.
A tévékamerák egyre gyakrabban pásztázzák a Times téren az Egyesült Vegyikonszern épületének tetején a megvilágított hatalmas órát. Az év utolsó percei telnek. A tömeg ujjong. A tévével szemközti sarokban áll még a Coslaw-karácsonyfa, lassan már kiszárad, kissé megbarnult, ott kókadozik lecsupaszítva, ajándékok nélkül.
- Marty, sehol semmi - kezdi mondani éppen Al bácsi, amikor a nappali nagy ablaka betörik, üvegszilánkok repülnek, betódul a süvítő, fekete szél, s a kavargó fehér hó... s az Állat.
Al megdermed egy pillanatra, egyszerűen megdermed a döbbenettől s a hitetlenkedéstől. Hatalmas ez az állat, ez megvan talán két méter is, bár úgy előregörnyed, hogy mellső mancsát majdnem a földön húzza. Egyetlen zöld szemében (egészen olyan, mint ahogy Marty mondja, gondolja bénultan, minden olyan, mint ahogy Marty mondta) félelmetes, imbolygó fény... és tekintete megáll Martyn, aki a tolókocsiban ül. Feléugrik, diadalmas üvöltés tör elő mellkasából, sárgás-fehér fogak villannak.
Higgadtan, az arca is alig rezdül, Marty felemeli a harmincnyolcast. Olyan kicsinek tűnik a tolókocsiban, lába, mint a pálcika a puha, kifakult farmerban, béna, érzéketlen lábán bundás papucs.
És teljesen képtelenül, az állat eszelős üvöltése, a szél süvítése, saját kusza és csapongó gondolatai közepette, amint azon hüledezik, miképpen lehetséges ez a valóságos emberek, valóságos tárgyak világában, túl mindezen, Al hallja, amint az unokaöccse megszólal:
- Szegény Lowe tiszteletes, most megszabadítalak.
S ahogy ugrik az emberfarkas, árnyéka elmosódik a szőnyegen, a karmos kéz előremered - Marty lő. A kevesebb puskapor miatt a pisztoly lehetetlenül és jelentéktelenül pukkan egyet. Akár egy légpuska.
Az emberfarkas üvöltése még magasabbra csúszik, s már eszeveszetten sikít fájdalmában. Nekiütközik a vékonyka falnak, s vállával áttöri. A képek a fejére zuhannak, s ahogy megfordul, lekorcsolyáznak a hátán, üvegük szilánkokra törik. Vér csorog a durva, álarcszerű arcon, zöld szeme zavarodottan forog. Marty felé tántorog, ordít, karmos keze tehetetlenül összezárul, kitárul, állkapcsa véres habot csattogtat. Marty két kézzel szorítja a pisztolyt, ahogy a kisgyerek fogja a bögréjét. Vár, vár... s amint az emberfarkas ismét előrelendül, lő. A zöld szem kialszik, mint szélben a gyertyafény. Felordít, s vakon az ablak felé támolyog. A szél meglobogtatja a függönyt, s az a feje köré csavarodik - Al látja, ahogy a fehér anyagon virágmintákat fest, fut szét a vér, s a tévében az óra nagy, kivilágított lapján megmozdul a mutató.
Az emberfarkas térdre rogy, amint Marty papája sárga pizsamában, eszelős arccal beront a szobába. A negyvenötös Magnum még mindig ott lapul Al ölében. Odáig sem jutott el, hogy felemelje.
Az állat összerogy, még egyet rándul... aztán vége.
Mr. Coslaw tátott szájjal bámulja.
Marty Al bácsihoz fordul, kezében még füstölög a pisztoly. Fáradt az arca.. de békés.
- Boldog új évet, Al bácsi - mondja. - Halott. Meghalt az Állat. - És sírni kezd.
A földön Mrs. Coslaw legszebb függönyének maradványa alatt, az emberfarkas változni kezdett. Az arcát, a testét borító szőr valahogy furcsán összehúzódik. Fájdalomtól és dühtől vicsorgó szája ellazul, eltakarja az összehúzódó fogakat. A karmok körmökké olvadnak, méghozzá a helyzethez igazán nem illő módon tövig rágott körmökké.
Az már Lowe tiszteletes teste ott, a függönybe csavarodva, a hó véletlenszerű alakzatokban telepedik meg körülötte.
Al bácsi Martyhoz lép, vigasztalja, Marty apja még mindig szájtátva mered a földön fekvő, meztelen testre, anyja nyakánál a köntösét szorongatva beóvakodik a szobába. Al szorosan, szorosan öleli Martyt.
- Remekül csináltad, öcsi - suttogja. - Nagyon szeretlek, tudod.
Kint a szél megint bömböl, süvölt a havas égbolt alatt, és Tarker's Millsben az új év első perce legendává lesz.
A hold minden lelkes, avatott vagy amatőr bámulójának feltűnhetett, hogy jó néhány pontatlanságot engedtem meg magamnak a történek elképzelt ideje, az 1984-es év holdciklusait illetően. Ezúton üzenem azon kedves olvasóimnak, akik talán azt gondolják, hogy jobb nem jutott eszembe, hogy de igen... csak túlságosan nagy volt a kísértés, és nem tudtam neki ellenállni.
Stephen King
1983. augusztus 4.